A svéd nyelvű eredeti mű címe: Kvinnan på stranden Copyright © by Margit Sandemo, 1987 All rights reserved Hungarian translation © Somogyi Gyula, 1996 Hungarian edition © CESAM HUNGARY, 1996 A fordítást az eredetivel egybevetette: Miszoglád Gábor Felelős kiadó és szerkesztő: Nagy Árpád A kiadó címe: Budapest, 1063 Kmety György u. 18. ISBN 963-8374-63-2 HU ISSN 1217-0666 Előkészítés: Seszták Sándor Készült: Aktietrykkeriet i Trondhjem Terjeszti a Budapesti Hírlapkereskedelmi Rt., a Nemzeti Hírlapkereskedelmi Egyesülés és a regionális részvénytársaságok, valamint alternatív lap- és könyvterjesztők Ára: 392 Ft Előfizethető a hírlapkézbesítőknél és a Hírlapelőfizetési Irodában (Budapest, XIII. Lehel u. 10/a., levélcím: HELIR, Budapest 1900), ezen kívül Budapesten a Magyar Posta Rt. Hírlapüzletági Igazgatósága kerületi ügyfélszolgálati irodáiban, vidéken a postahivatalokban, valamint a sorozat kiadójánál. (A megrendelőlapok az előfizetéshez a kötet végén találhatók).
A „JÉGHEGYEK NÉPE” könyvsorozat harmincnegyedik kötete. A sorozat – Margit Sandemo norvég írónő alkotása – Gonosz Tengel leszármazottainak évszázadokon átívelő történetét meséli el. Gonosz Tengel magával az ördöggel kötött szövetséget… A tengerparti lány André Brinknek jutott a feladat, hogy előkerítse nemzedéke átokverte sarját. A kutatás Trondheimbe vezeti, ahol évekkel korábban egy szerencsétlen lány halva született, torz gyermeke kavarta fel a kedélyeket. Lennének a Jéghegyek Népének olyan leszármazottjai, akikről nincs tudomásuk? André a női egyenjogúság élharcosa, Mali, valamint a segítőkész Nette társaságában Svédországig követi a nyomokat. Az erdő mélyén ép ésszel felfoghatatlan szörnyűség várja bosszújának beteljesítését…
GONOSZ TENGEL régesrégen, többszáz éve kiment a pusztába, hogy eladja lelkét a Sátánnak. Ő lett a Jéghegyek Népének ősapja. Az ördög földi hatalmat ígért neki és utódainak, ha ennek fejében minden nemzedékből legalább egyetlen leszármazottja a Gonosz szolgálatába áll és gaztetteket követ el. Varázserejükről és sárgás fényben égő ragadozó szemükről lehet felismerni őket. Egyiküket olyan természetfeletti hatalommal ruházta fel a Sátán, amilyet addig nem látott a világ és ezután sem fog látni. A nemzetségen addig ül az átok, amíg valaki meg nem találja Gonosz Tengel üstjét, s benne azt a varázsfőzetet, amellyel megidézte a Sötétség Fejedelmét. Így szól az ősi legenda. Vagy talán mégsem így történt? Valójában úgy esett, hogy Gonosz Tengel felkereste az élet forrását, és ivott a gonoszság vizéből. Örök életet és az emberiség feletti hatalmat ígértek neki, ha ennek fejében eladja utódai lelkét a Gonosznak. De számára rossz idők jártak akkoriban a földön. Ezért csendes szendergésbe vonult vissza, hogy kivárja, amíg eljön az ő ideje. Az üst, amelyről annyit regéltek, nem is üst, hanem korsó, melyet elásott a gonoszság vizével. Most türelmetlenül vár a jelre, hogy felébressze szendergéséből. Valamikor a XVI. század során született a Jéghegyek Népének egy átokverte tagja, aki megpróbálta jóra fordítani a rosszat, és ezért Jó Tengelnek nevezték az emberek. Ez a történet az ő családjáról szól, legkivált családjának nőtagjaitól.
Közülük az egyiknek, Shirának 1742-ben sikerült eljutnia az élet forrásához. Merített tiszta vizéből, amely feloldja a sötét forrásvíz gonosz hatalmát. De az elásott korsót senki nem találta meg idáig. A nemzetség tagjai attól félnek, hogy Gonosz Tengel idő előtt felébred, még mielőtt megtalálnák. Annyit tudnak csupán, hogy valahol Dél-Európában rejtőzik, és csak egy varázserejű furulya képes felébreszteni. Ezért a Jéghegyek Népe retteg a furulyák szavától.
1. fejezet A JÉGHEGYEK NÉPÉNEK sarjaira számtalan veszély leselkedett, mind a látható, mind a rejtett világból. A legnagyobb veszélyt természetesen saját ősapjuk, Gonosz Tengel jelentette, de rajta kívül mások is fenyegették őket. Egy erdő mélyén valami a Jéghegyek Népének egy bizonyos tagjára várt. A rengetegben lapuló gonosz évről évre várta, hogy eljöjjön az ő ideje. Az apák gaztetteiért, a megbocsáthatatlan sérelemért akarta beteljesíteni a vérbosszút. A csaknem teljesen elmocsarasodott tavacska csak úgy bűzlött a mélyén lapuló gonoszságtól. Szinte elképzelhetetlennek tűnt, hogy a Jéghegyek Népének említett sarja éppen arra a feneketlen erdő mélyén rejtőző helyre tévedjen… Mégis így történt. ANDRÉ, Benedikte és Sander fia, nem tartozott a Jéghegyek Népének azon sarjai közé, akik káprázatos teljesítményt nyújtottak az iskolában. Benedikte gyakran szomorkodott egyetlen gyermekének tanulmányi eredményei miatt; önmagát okolta, hiszen Sander családjában hosszú sorban követték egymást a professzorok. “Micsoda szamárság”, mondogatta Sander. “A Jéghegyek Népében is akadnak éles elmék, és ugyan mi rendkívüli van abban, ha valaki tudósnak megy? A saját környezetemből tudom, gyakran milyen sznobizmussal jár. Hagyd rá, ha az automobilok és más motorok érdeklik! A magam részéről büszke vagyok a fiunkra. Te nem?” Benedikte anyai büszkeségéhez kétség sem férhe-
tett. Így tehát sutba dobták André csapnivaló bizonyítványát, és engedték, tegye azt, ami érdekli. Ebben az évben, 1912-ben, amikor André betöltötte a húszat, nyugtalanító helyzet alakult ki a nagyvilágban. Az öt európai nagyhatalom – Anglia, Franciaország, Oroszország, az Osztrák-Magyar Monarchia és Németország – között igen feszültté vált a viszony. Norvégia azonban saját belső ügyeivel volt elfoglalva. A lehetőségekhez mérten igyekeztek rendbe tenni a meglehetősen kusza társadalmi állapotokat. Az idegen hatalmak uralma alatt eltöltött hatszáz év után oly sok mindennel kellett foglalkozni: az ipar, a földművelés, a halászat fejlesztésével, a kiveszőben lévő kézművességgel, az alkoholizmus elleni harccal, a nőmozgalommal, vallással, nyelvvel, oktatásüggyel, pártpolitikával, kultúrával, gyermekvédelemmel… Ezernyi szálat kellett szétfejteni, mielőtt egységbe lehetett volna fonni őket. A tennivalók elvégzésében nagy segítséget nyújtott a norvég nép visszanyert honfiúi büszkesége. A Hársfaligetben is mindent megtettek az ország átalakításáért. A Jéghegyek Népe mindig is egy kissé kívül állt a társadalmon. Nem mintha másoknál különbeknek tartották volna magukat, sőt inkább úgy vélték, a balsors üldözi őket. Noha rendkívül büszkék voltak származásukra, érezték, hogy miatta örök idegennek számítanak. Pedig ez talán csak túlzott érzékenység volt, mert valójában igen jó hírnévnek örvendtek, mint tisztességes, becsületes, bár kissé különc emberek. Hőseinknek együtt kellett élniük ezzel a közfelfogással. André gyakran idézte fel Imre szavait, miszerint ő lesz az, aki megtalálja saját nemzedékének átokverte sarját. Néha a fejét törte, nem ő maga-e az, de végül arra a következtetésre jutott, hogy ez kizárt. Ugyanez vonat-
kozott Christára, Vanja kislányára, akit sajnos nagyon ritkán figyelhetett meg, Frank ugyanis szigorúan ragaszkodott apai jogaihoz. Christa egyetlen szokatlan vonása a nyelve hegyén látható jelentéktelen hasadék volt, amúgy pedig végtelenül emberien viselkedett. Senki sem sejtette, legkevésbé Frank, ki is az igazi apja… A Jéghegyek Népének tagjait néha alaposan felbosszantotta a hitoktató. Tudták, pár szóval romba dönthetnek atyai büszkeségét, de nem tették. Sajnálták Frankot. Olyan szánalomra méltó volt. És azt nem tagadhatták, hogy példásan neveli a gyermeket. André behatóan tanulmányozta Christoffer és Marit fiát, Vetlét. Az ekkor tíz esztendős Vetle ebadta kölyök volt, folyton újabb és újabb csínyeket ötölt ki. Vajon az átoksújtotta, vagy a kiválasztott családtagok közé tartozik? A kis csibészt minden jel szerint egyik csoportba sem lehetett sorolni. André sokáig vizsgálódott, mielőtt végleges ítéletet alkotott volna az unokatestvéréről. Amikor aztán dűlőre jutott, anyjához, Benediktéhez, és nagyapjához, Henninghez fordult, őket tekintette ugyanis a nemzetség legfontosabb tagjainak. Noha a cserépkályha ezen a tél végi estén hősiesen igyekezett felmelegíteni a hársfaligeti ház ódon szobáját, mind a hárman enyhén dideregtek. Az ablak résein könyörtelenül áramlott be a kinti csípős levegő. Benedikte teát főzött a friss süteményekhez, s ez enyhített a helyzeten. – Mindhármunkat megvizsgáltam: Vetlét, Christát és jómagamat – mondta André. – A fejemet teszem rá, hogy egyikünk sem tartozik az átokverte vagy a kiválasztott sarjak közé. – Melyikőtökre gyanakodtál leginkább? – érdeklődött Benedikte.
– Vetlére. Csakhogy… hosszú évek óta figyelem, agyafúrt kérdésekkel bombáztam és csapdákkal tettem próbára esetleges természetfeletti képességeit. Az eredmény a nagy semmivel egyenlő. – Milyen következtetésre jutottál? – kérdezte Henning. André egy darabig hallgatott, miközben mélyen a teába mártotta a süteményét. – Feltehetően ugyanarra, mint ti. Egy darabig mindhárman hallgatásba merültek, mintha nem akarnák tudomásul venni a nyakukba szakadt legújabb gondot. A csendet végül Benedikte törte meg: – Az a lány, akivel Vanja tizenhárom évvel ezelőtt odafent, a Trondheim-fjord partján találkozott, eléggé különös gyermeket hordozott a méhében. – Sok olyan vonása volt, ami a Jéghegyek Népének átokverte sarjai között szokott előfordulni. Előfordulhat, hogy ő, vagy a gyermek apja a Jéghegyek Népéből származott. Apa, leány és unoka egymásra nézett. – Akkor tehát tudjuk, ki lehet az illető – szólalt meg végül Benedikte. – Christer Grip leszármazottja – mormogta André. – Ő bizony – válaszolta Henning. – Igaz, eddig soha semmit sem hallottunk Christerről és esetleges ivadékairól, mégis valószínűleg róla van szó. – Ebben az esetben számtalan rokonunk akadhat – mondta Benedikte. – Nem feltétlenül. A Jéghegyek Népe tagjainak sohasem születik sok gyerekük. A legtöbbjük egyke. – Nézzük csak! – foglalta össze Benedikte mindazt, ami a tudomásukra jutott. – Christer Grip az eltűnése idején két-három esztendős lehetett. Mikor is történt az a szörnyűség… 1777-ben? Nagyjából abban az időben.
Christert egy gazdag ember vette magához, majd folytatta útját valahova Stockholm környékére. Innen időben és térben jókora ugrás a Trondheim-fjord partján 1899-ben felbukkanó szegény lányig. – Ha hozzálátnál a kutatáshoz, André – szólalt meg Henning –, nem indulhatsz el Christer Griptől, illetve az ő korától. A rokonaink annak idején mindent elkövettek a felkutatására. – A tengerparti lány személyével kell kezdenem a nyomozást – bólintott André. – Időben hátrafelé kell felgombolyítanom a rokoni szálakat, ami nyilván nem lesz egyszerű. – Én is ettől tartok. Csupán annyit tudunk róla, hogy Petrának hívták és mindenki cserbenhagyta. – Várjatok, idehozom azt a könyvet, amelyben Vanja leírta az élményeit – állt fel a teázóasztal mellől André. – Remek. A fiatalember csakhamar visszatért a családi krónika egyik vaskos kötetével. – Nézzük csak – lapozgatott benne. – Megtaláltam. Vanjának igazán szép kézírása volt. – Jaj, Vanja – sóhajtott fel Benedikte. – Szegény húgocskám, milyen keveset tehettünk érted! – Azt hiszem, most boldogabb – jegyezte meg nyugodt hangon Henning. – Amikor a Trondheim-fjord partján összeakadt azzal a szerencsétlen Petrával, tizenöt éves lehetett. Úgy értem, Vanja. – Igen – bólintott André. – 1899-ben történt, vagyis tizenhárom esztendeje. Petra mindössze tizenhét évet élt. – Szegény kislány – mormogta Benedikte. André nekifogott az olvasásnak: “Petra kedves, egyszerű és együgyű lányka volt, na-
iv a szó legjobb értelmében. Bizonyára már nagyon korán rossz útra tévedt. Az első gyermekét elvették tőle. Nem értettem, mire célzott, amikor azt suttogta elhaló hangon: ’Le…’. Petrát az egész város megbélyegezte, az idősebbik gyermek apja, a nyiladozó bimbókat leszaggató nős uraság viszont sértetlenül megúszta a kis kalandot. Az egyik tisztviselő azt súgta a fülembe, hogy elbájoló modorú férfinak tekintik, mély vonzalmat ébreszt a hölgyekben. Petra második gyermekének apja egy helyi vasöntődében dolgozó fiatalember volt. Ennek a szülei nem engedték meg, hogy házasságot kössön, főleg nem egy ilyen rosszhírű nővel.” – Úristen! – méltatlankodott Benedikte. – Mit tudnak erről az erkölcscsőszök? André folytatta az olvasást: “Petráról sem magától az érintettől, sem azoktól nem tudtam meg sokat, akikkel utána dolgom akadt. Teljes neve Petra Olsdatter volt, és a trondheimi Bakklandet negyedben született. Fiatalon elhunyt anyja minden bizonnyal jó családból származott. Iszákossá vált apja elhanyagolta a gyermekeit. Amikor Petra először esett teherbe, őrjöngeni kezdett és elkergette hazulról a leányát. Attól fogva senki sem törődött vele.” – Szerencsétlen teremtés! – suttogta Benedikte. – Hát ez bizony nem sok – sóhajtotta Henning. – De mégis ad némi támpontot, ahonnan el tudsz indulni. Hiszen Petra halála után hivatalos vizsgálatot tartottak, így valamilyen törvényszéki kihallgatási jegyzőkönyvnek vagy hasonlónak csak kell lennie. Tehát a fontosabb címeket megtudhatod. – Én is éppen erre gondoltam – mondta André. – Utazzam el Trondheimbe? Anyja és nagyapja egyszerre nézett rá. A szőke ha-
jú, becsületes tekintetű André jóvágású ifjúvá serdült. Kiskorában úgy vélték, nagyon szép férfi lesz belőle, kamaszként azonban szögletessé, már-már durvává váltak a vonásai. Felnőttként sokkal inkább Benediktére, mint Sanderre hasonlított. Ennek ellenére mindenkiben nagyon kellemes benyomást keltett. Erős, sötét szemöldöke és lendületesen ívelt szája volt. Noha orrát nem lehetett tökéletes formájúnak mondani, az ő arcába jól beleillett. Anyjától örökölt lapátnyi kezét mindenki bizalommal fogta volna meg. André egész lényéből egyfajta nyugalom áradt. Aki első ízben akadt össze vele, annak – joggal – rögtön az az érzése támadt, hogy felettébb megbízható fiatalemberrel áll szemben. Ugyanezt Vetléről nem lehetett volna elmondani. – Utazz csak el – biztatta Henning az unokáját. – Egyetértek – bólintott Benedikte. Az ifjú megkönnyebbültnek látszott, hiszen igencsak hajtotta a kalandvágy. – Nyilván vonattal mégy? – kérdezte Henning. André zavartan mocorgott a székében. – Nem… nem is tudom. Van némi megtakarított pénzem… Anyja megértette, mire céloz. – Automobilon akarsz utazni? Vagy ahogy a dánok mondják, autón? – Igaz, roppant drágák – mondta gyorsan a fiatalember. Henning és Benedikte némán egymásra nézett. – Értesz hozzá, hogyan kell vezetni őket? – kérdezte a nagyapja. – Tudhatod, milyen gyorsan járnak az automobilok. Azt mondják, sok-sok kilométert tesznek meg egyetlen óra alatt. – Kipróbáltam Christoffer autóját – válaszolta az ifjú. – Nem nagy kunszt. Nem kérhetném kölcsön tőle?
– Nem hinném – rázta a fejét Henning. – Magának Christoffernek is szüksége van rá, az automobil pedig nem gyerekjáték. Nos, némi pénzmagot megtakarítottunk, én is, anyád is. Mit szólsz hozzá, Benedikte? Teljesüljön az úrfi álma? – Előbb az apjával is szót kell váltanunk – mondta a nagydarab nő. – Bár Sander ugyancsak élénken érdeklődik az automobilok iránt… André egyre szélesebb, boldogabb mosollyal nézett rájuk. ÚJ AUTOMOBILJÁVAL áthajtott Dél-Tröndelagon. Amikor útnak indult, a kocsi ragyogott a tisztaságtól és nagyszerűen működött. Trondheim közelébe érve alig lehetett kivenni a színét, a motorja pedig ócska templomi orgonaként hörgött. Útközben kétszer fogyott ki a benzin, mert éppen nem akadt olyan szatócsbolt, amely üzemanyagot is árult volna. André kénytelen volt tolni a járművet, vagy pedig több kilométert gyalogolhatott. Mégis egyre közeledett úticéljához. André a modern kor szóhasználatához igazodva inkább autónak nevezte járművét, egy közvetlenül a detroiti Ford gyárból érkezett T-modellt. A fekete, magas, nyitott kocsit párnázott, elegáns, csillogó bőrülésekkel, a vezetőülésen túlnyúló feltekerhető tetővel, lámpákkal, felfújható gumiabroncsokkal is ellátták. Ugyancsak a felszereléshez tartozott a duda, amelyet André bizony túl gyakran működtetett, különösen akkor, ha fiatal lányokkal találkozott az út mentén… A derék ifjút mérhetetlen büszkeséggel töltötte el száguldó gépkocsija. Noha apjával osztozott a vagyonnal felérő járművön, autó és vezetője számára ez volt a felavató út. Egész Norvégiában jó, ha ötszáz automobil akadt, belőlük kettő a Jéghegyek Népének tulajdonában.
André az első néhány kilométeren fennhangon énekelt a kormánykerék mögött, így adva hangot ujjongó örömének. Uralkodó lett belőle, az utak királya! Jókedve fokozatosan elszállt, ugyanis a néha nyomorúságos utakon egyáltalán nem bizonyult gyerekjátéknak az autózás. Ezenkívül aggasztotta, hátha elfogy a tartályból a benzin. Éppen elhagyatott tájon, Dovre vidékén haladt át, amikor egy apróbb motorhibánál kapóra jöttek műszaki ismeretei. Miután sajátkezűleg javította meg a motort, megnőtt az önbizalma. Nagyon szórakoztatónak találta, hogy a lakott területeken mindenki összecsődült a vakmerő ifjú és pöfögve száguldó masinája láttán. Már Dél-Tröndelagban járt… A Jéghegyek Népének völgye… André természetesen nem vágyódott ősei hajdani lakóhelyének felkutatására, különösen Vanja beszámolója után nem. A Jéghegyek Népe valamennyi sarjának óvakodnia kell a völgytől, mindaddig, amíg… el nem jön a nemzetség leghatalmasabb szülötte. André mégis gyakran sandított nyugat felé. Vajon merre lehet? Nem látott olyan hegyláncot, amely elég magas lett volna. TRONDHEIMBE ÉRKEZVE első dolga volt szállodát keresni. Mivel új (bár poros) autón érkezett, fiatal életkora ellenére hajlongva fogadták és jó szobát kapott. André mindvégig tapasztalhatta, micsoda előny az autó, és nemcsak az utakon. A gépjármű társadalmi rangot jelentett. A jó benyomáshoz ugyancsak hozzájárult, hogy anyja gondoskodásának köszönhetően csinosan öltözködött. A többi André rokonszenves lényére és őszinte tekintetére maradt.
Miután a folyosó végén lévő, fapadlós fürdőszoba oroszlánmancsos lábakon álló kádjában a vízvezeték hörgése közepette megtisztálkodott, átöltözött, majd a szálloda csaknem néptelen éttermében megebédelt. A terem sarkában lévő emelvényen három zenész mogorva arckifejezéssel éppen egy bécsi keringőt nyúzott. Az ifjú vendég láttán dzsesszel próbálkoztak, ám előadásuk még az előző darabénál is pocsékabbra sikeredett. A valóban jó és kiadós ebéd után megtudakolta, merre található a városháza épülete. Megkezdte kutatását, amellyel fényt próbált deríteni Petra Olsdatter, illetve halva világra jött gyermekének származására. Jó időbe telt, amíg a különféle ügyosztályok között megtalálta azt, amelyikre szüksége volt. A megfelelő irodában magas nyakú fekete ruhába öltözött, kezében nyeles pápaszemet tartó hölgy fogadta. André nagy tisztelettel tekintett minden olyan úrinőre, aki állást mert vállalni, így őt is illendően köszöntötte. Viselkedésével elnyerte a hölgy rokonszenvét. – Egy távoli rokonom nyomát kutatom – adta elő a fiatalember. – Csakis úgy akadhatok rá, ha megtalálom az itteni bíróságon 1899-ben folytatott tanúkihallgatás anyagát. – Értem. Miről volt szó azon a bizonyos tanúkihallgatáson? – Egy Petra Olsdatter nevű állapotos fiatal lány öngyilkosságot követett el a kérdéses évben július 14-én a tengerparton. Véletlenül arra járó unokanővérem menteni próbálta a szerencsétlen lány meg nem született gyermekének életét, kísérlete azonban kudarccal végződött. Petra néhány elejtett szava viszont arra utalt, hogy ő maga, vagy holtan világra jött gyermeke a mi nemzetségünkből származott. A meghatározhatatlan korú hölgy máris a jegyző-
könyvek között lapozgatott. – Hiszen mind a ketten meghaltak! – Igen, viszont örökség forog kockán – füllentette André. Vagy talán nem is füllentett, hiszen az átkos örökségről volt szó. – Meg kell tudnom, akadnak-e más rokonok. Fel kell derítenem Petra vagy a gyerek származását. A hölgy minden jel szerint megtalálta a jegyzőkönyvet, ugyanis beleolvasott az egyik aktába, majd csodálkozva tekintett Andréra. A fiatalember leolvashatta az arcáról, mi jár az eszében. Vajon rokonságban állhat ez a jólöltözött, iskolázott ifjú egy olyan alacsony sorból jött személlyel, amilyen az a szerencsétlen Petra Olsdatter volt? André választ adott a hölgy fel nem tett kérdésére. – Nem mindig vagyunk saját sorsunk urai. – Milyen igaz – mormogta az irodistanő. – Uraságod maga is el akarja olvasni? – Ha lehetne. – Rendben van, ha leül ahhoz az asztalhoz és nem viszi ki a dossziét a szobából. – Nagyon szépen köszönöm! Jegyzetelhetek is? – Csak tessék! André helyet foglalt a csendes hivatali helyiségben, ahol legfeljebb a tollak sercegése és néhány ügyfél halk beszéde hallatszott. Elolvasta, milyen tragikus esemény játszódott is le azon a bizonyos tizenhárom év előtti napon. Különös, fájdalmas érzést keltett benne, amikor a jegyzőkönyv lapjain többször is leírva látta Vanja nevét. Az iratban foglaltak legnagyobb részéről már korábban tudomást szerzett, ezért buzgón kutatott új adatok után. Megtudta Petra utolsó címét, és gyermekkori ottho-
náét is. Kitűnő! Ennél is jobb, hogy a jegyzőkönyvben leírták a második gyermek apjának nevét. Az illetőt Egil Holmsennek hívták. Címét ugyancsak megadták, és ez már lényeges segítséget jelentett. A jegyzőkönyvet vezető hivatalnok tömör megjegyzése szerint Petra korábban egyszer már rossz útra tévedt. “Kikezdett a város egyik tisztes polgárával”, állt az aktában. André elfintorodott. A tisztes polgár nevét magától értetődően nem örökítették meg az utókor számára. Ez úgyis lényegtelen, hiszen nem az ő gyermeke volt az, aki esetleg a Jéghegyek Népe átokverte sarjai közé tartozott. Andrénak a második gyermek apja, Egil Holmsen, utána pedig Petra rokonai nyomára kellett bukkannia. Az átkos örökséget esetleg a szerencsétlen fiatal nő családja hordozhatta. Ha egyáltalán maradtak rokonai. A fiatalembernek egészen a XVIII. századig kellett felgöngyölítenie a rokoni kapcsolatokat, vagy legalábbis a XIX. század kezdetéig, hiszen ha Christer Grip 1774ben született, még az 1800-as években is jócskán életben lehetett. Andrét a feketeruhás hölgy hangja riasztotta fel. Ekkor eszmélt rá, hogy jó ideje csak bámul maga elé. – Bocsánat – motyogta. – Nem hallottam, mit… – Talált valamit? – kérdezte a tisztviselőnő. Szigorú öltözete és végtelenül távolságtartó arckifejezése ellenére volt benne valami vonzó. Talán a hangja színe, vagy a mozgása? André mindkettőt egyformán jellegtelennek találta. Ekkor tüzetesebben végigmérte. A korát csak találgatni tudta. Negyven és ötven közé tette. Valószínűleg hajadon. Szürkébe hajló szőke haját kissé szigorúan fésülte hátra és tűzte kontyba. Kellemes arcvonásai egyáltalán nem voltak feltűnőek. A szeme körül és a szája szögletében előbukkanó ráncok sejtették,
hogy benne jár már a korban. Nem az a fajta, akin megakad a férfiak szeme. – Ó, hogyne, több címet is – válaszolta André. A hölgy hanghordozása igencsak eltért közhelyes szavaitól: – Ha bármiben segíthetek… – Nagyon köszönöm, de nem foglalhatom le ilyesmivel az idejét. – Ugyan, a munkanapom nem túlságosan izgalmas – húzta el kissé a száját a hölgy. Tehát mégis emberi lény? – Nos, ebben az esetben – mosolyodott el André – feltehetek egy kérdést? – Készségesen hallgatom! A fiatalember megmutatta neki hazulról hozott jegyzeteit. – Nézze csak, itt az áll, hogy a kis Petra megemlített valamilyen első gyermekével kapcsolatos dolgot. “Le…” Mit jelentsen ez? A tisztviselőnő esze igen gyorsan járt. – Kétségtelenül a lelencházat. – Hát az meg milyen ház? – Olyan jótékonysági intézmény, amely a szülői gondoskodás nélkül maradt gyermekeket fogadja be. Hírhedt helynek számít. Nem tudom, fennáll-e még, mert szó volt róla, hogy megszüntetik. Most valószínűleg gyermekotthonnak hívják, de szégyenfoltként rajta ragadt a régi neve. Viszont találtam egy hibát – jegyezte meg. – Nocsak! Ugyan mit? A hölgy ujjával a Hársfaligetből elhozott feljegyzés egyik sorára mutatott. – Itt az áll, hogy Petra Olsdatter tizenhét éves korában halt meg.
– Ezt mondta az unokanővéremnek. – De ha megnézi a bírósági jegyzőkönyvet, aszerint 1880-ban született. André pontosabban elolvasta, mi áll a megsárgult papírlapon. – Bizony! Tehát tizenkilenc éves lehetett. Nyilván már haldoklott, ezért elfúló hangon beszélt, vagy már nem tudta, mit mond. Magam is úgy gondoltam, borzalmas, hogy egy tizenhét éves lánynak máris két gyermeke van. Köszönöm az észrevételét! Más is a szemembe ötlött: a kihallgatásnál valaki – talán egyik rokona – érdeklődött egy medalion felől, amelynek Petra birtokában kellett volna lennie, de nyoma sem volt. – Milyen érdekes – vélekedett a hölgy. – Nos, egy medalion nagyon könnyen elveszhet. – Kár – sóhajtott André. – Esetleg valamit megtudhattunk volna belőle. A fiatalember észrevette, hogy az előbb többes számot használt, így elvörösödve sietősen megkérdezte a lelencház címét. A kért felvilágosítást nyomban meg is kapta. Utána köszönetet mondott a hölgynek a szíves segítségért és távozott. Ezen a napon még egy látogatásra volt ideje. Természetesen Petra Olsdatternek a Bakklandet negyedben lévő szülőházát választotta. Miközben végigsétált Trondheim utcáin, majd a hídon – nem bízott abban, hogy az autója elférne a sok zegzugos sikátorban –, Siljére gondolt, aki több évszázaddal korábban ugyanitt haladt el magányosan, rettegve, dideregve, földönfutóként. Charlotte Meiden ezalatt az erdőbe tette ki újszülött gyermekét. Siljének egyazon éjszakán akadt útjába Tengel, a gyermek Sol, és Heming, a várnagy gyilkosa. Milyen különös éjszaka lehetett!
A Jéghegyek Népének sorsdöntő éjszakája. Megteremtette az új nemzetséget, amely a jó ügyét, nem pedig Gonosz Tengelét szolgálta. André arra gondolt, mit szóltak volna Silje meg a többiek, ha ismerik a Jéghegyek Népe sarjainak változatos sorsát. Jó Tengel ismerte… Ő viszont már régóta nem mutatkozott. Lucifer beavatkozása után a fekete angyal leszármazottaira bízta a Jéghegyek Népéről történő gondoskodást. Ez a feladat először Marcóra, majd Imrére szállt. Marco szerint együttműködnek a nemzetség őseivel. Jó Tengel tud minden megtörtént eseményről. André szíve sajogni kezdett, amikor eszébe jutott Marco, aki végtelenül hiányzott neki. Marco azonban nem akart többé mutatkozni. Talán megöregedett? Helyét a ragyogó szőke hajú, szelíd Imre foglalta el. Ő viszont csak egyetlen alkalommal járt a Hársfaligetben. Fagyos reggel volt, Imre karján a csecsemő Christával állt az ajtóban. Azóta nem hallották hírét. Másrészt nyugodt mederben folyt az életük, így természetfeletti segítségre sem szorultak. André lehangoló nyomornegyedbe ért. A látványtól összeszorult a gyomra. Ha itt lakik Petra apja… Szerencsére innen csakhamar olyan városrészbe jutott, ahol csupa kicsi, de viszonylag jól karbantartott ház állt. Nemsokára a keresett címet is megtalálta. A fiatalember mély lélegzetet vett, mielőtt bekopogtatott volna. Hallotta, amint az udvaron játszadozó gyerekek zsivaja elhalkul, majd futva igyekeznek a kapuhoz és ügygyel-bajjal kinyitják. Négy-öt, nem különösebben tiszta fiú bámult a jövevényre.
– Jó napot – köszönt udvariasan a hívatlan látogató. – Lakik itt egy Ola vagy Ole nevű ember? A gyerekek még kíváncsibban meredtek rá. A ház ajtaja kinyílt, és egy női hang így kiáltott: – Mi az, fiúk? Ki kopogott? Vonakodva beengedték. André odament az ajtóhoz, amelynek küszöbén kócos hajú asszony állt, kezében padlósikáláshoz használatos dézsával. A fiatalember megismételte az előbbi kérdést. – Ola? Itt nem lakik ilyen – mondta elutasítóan a nő. – Ole sincs. – Lakott valaha hasonló nevű ember? A háziasszony a szemöldökét ráncolta. Nagyon sovány, szegénynek tűnő teremtés volt, viszont szemlátomást gondosan rendben tartotta a környezetét. – Igen, de már régen – felelte röviden. – Mikor is lehetett…? André gyorsan utánaszámolt. Vajon mikor űzte el hazulról az apja Petrát, aki 1899-ben tizenhét, azaz inkább tizenkilenc esztendős volt? Az első gyermeke néhány évvel korábban született. Végre megtalálta az évszámot: – Úgy 1897 körül. A nő egy darabig töprengett. – Meglehet – mondta végül. – Lakott itt egy bizonyos Ole Knudsen, de még az én időm előtt. – Hol van… most? – Meghalt. A fenébe – gondolta André, majd megkérdezte: – És a családja? – Nem tudom. Várjon egy kicsit! A nő rikácsolva a ház belsejébe kiáltott: – Anya, volt Ole Knudsennek családja? Az épület belsejéből öreges, gyenge hang felelt va-
lamit. Az ajtóban álló nő “tolmácsolt”: – Azt mondja, volt egy lánya. De bajba esett. Köszönöm, ezt már tudom – gondolta André. – Egyetlen gyermek volt? Újabb kérdés hangzott el a ház belseje felé. A válasz csakhamar megérkezett. Az asszony André felé fordult. – Anya szerint volt egy fia is, aki meghalt torokgyíkban. – Felnőtt korában? Újabb szóváltás az ajtó és a szoba között. – Nem, a szegény fiú épp hogy betöltötte a tizenhatot. André nem merte megkérdezni, voltak-e Ole Knudsennek testvérei. Az asszony már így is enyhén bosszúsnak tűnt. A fiatalember elővette az erszényét és egy pénzdarabot adott neki, mint mondta, “az értékes felvilágosításért”. Ekkor akár folytathatta volna a kérdezősködést, mert a nő készségesebb arcot vágott, André viszont már talált olyan nyomot, amelyen továbbindulhatott. Ezért megkérte a háziasszonyt, hadd jöhessen vissza, amennyiben újabb értesülésekre volna szüksége. A szegény nő bólintással erősítette meg, hogy bármikor megteheti. A látogató körül lődörgő gyerekek versenyt futottak a kapuig, csak hogy kinyithassák a jómódú ismeretlen előtt. André mindegyiküknek aprópénzt adott. Ebben a házban feltehetően jó benyomást keltett. Aznap többre már nem volt képes. Visszagyalogolt a szállodába, és összeírta, mitévő legyen másnap. André korán bújt ágyba. Az autóban való zötyögéstől még mindig gyengén bizsergett a teste. Azonnal elnyomta az álom.
NETTE MIKALSRUD kinyitotta kis lakásának ajtaját. Szokás szerint most is megcsapta a hajdani polgári jólét légköre. Harminc éve lakott itt az anyjával, aki nemrég meghalt, s Nette egyedül maradt a lakásban. Tulajdonképpen Antonettének hívták, de ezt a nevet képtelen volt elviselni. Így amikor még gyermekkorában Nettének kezdték szólítani, hálásan fogadta a becézést. Szép kislány volt, szülei nagyon szerették. Apja halála után azonban az özvegy görcsösen csimpaszkodott egyetlen gyermekébe, és megölte Nettének a szépsége előtt térdre boruló fiatalemberekről szőtt álmait. A két magányos hölgy gazdasági helyzete katasztrofálisra fordult. Valamit tenniük kellett, ezért Nette nyomorúságosan fizetett kézbesítői állást vállalt a városházán. Anyja természetesen hisztériás rohamban tört ki; egy jó családból való úrilánynak nem illik dolgoznia, főleg nem ennyire hitvány munkakörben. És ő, az anyja vajon mitévő legyen, ha Nette egész nap nincs otthon? Végezze el a házimunkát – vágta rá a fiatal lány. Valakinek ezt is meg kell csinálnia. De hiszen ez mindig Nette dolga volt! Igen, akkor talán az anyja akar pénzt keresni? Az döbbenten rázta fejét erre a gondolatra. Idővel mégis elrendeződtek a dolgok. Nette értelmes teremtés volt, és egy gyors észjárású fiatal lányt fontosabb dolgokra is fel lehetett használni, mint hogy apró-cseprő ügyekben lósson-fusson és kávét főzzön az irodistáknak. Jobb állást kapott, az anyja pedig el volt ragadtatva, mivel több pénzt hozott haza. Teltek-múltak az évek. Nette egyre feljebb került a szamárlétrán. Aztán meghalt az anyja. Nette aznap döbbent rá, milyen rémületesen üres az élete, amikor André felkereste az irodáját. Elgondolkozva vette le széles karimájú, csokornyi
műcseresznyével díszített kalapját. Hosszú idő óta első ízben nézte meg magát alaposan a tükörben. Jaj, de borzasztó öreges ezzel a zsinóron fityegő nyeles pápaszemével! Jobb volna, ha a zsebében, tokban tartaná. És a haja…? Óvatosan bontotta ki. Ezután megfogta magas, merev gallérját és próbaképpen kissé eltartotta a nyakától. Elszomorító! A tükörben eléje táruló, félig megvénült nő, aki minden bájnak híjával volt, elszomorító látványt nyújtott. Gyorsan nekifogott vacsorát főzni, majd letörölgette a port magányos kis lakásának asztalairól és polcairól.
2. fejezet ANDRÉ EGYELŐRE nem jutott tovább Petra Olsdatter családfájának felkutatásában. Így a gyermek apjáéval, Egil Holmsenével kellett megpróbálkoznia. A címe megvolt. André bánatára Egil Holmsen megnősült, és fiatal felesége nyitott ajtót. Az asszony kötényébe két kisgyermek kapaszkodott, a harmadik pedig láthatólag úton volt. André egyszerűen képtelennek érezte magát arra, hogy felszakítsa azt a régi sebet, amelyet Petra ejtett a férfin. Ehelyett azt mondta, hogy a férjével óhajt beszélni, felvilágosítást szeretne kérni egyik rokona felől. Itthon van-e Holmsen úr? Az asszonyka roppant kíváncsi arcot vágott és kissé meg is ijedt a jólöltözött ismeretlentől, de azt válaszolta, hogy a férje éppen a vasöntődében dolgozik. Továbbra is – gondolta André. Bizony, foggalkörömmel ragaszkodik a munkájához. Ha elveszíti,
megnézheti magát. – Előmunkás? – kérdezte, mert úgy gondolta, tizenhárom év alatt csak feljebb vitte az Isten a dolgát. Holmsenné arcán halvány mosoly jelent meg. – Ugyan, előmunkás? Miért volna az? Természetesen mint mindig, most is az olvasztókemencéknél dolgozik. Egil Holmsennek tehát nem fordult jobbra a sora. Akkor sem tanúsított nagyobb önállóságot, amikor Petra tőle várt gyermeket. A gyermeknemzés sikerült, de azután? Meghajolt szülei akarata előtt, akik rossz lánynak nevezték Petrát… André nem táplált rokonszenvet az ismeretlen Egil iránt. Úgy gondolta, legjobb lesz, ha a munkahelyén keresi fel, nehogy fiatal feleségének szenvednie kelljen férje hajdani ostobasága, vagy ha jobban tetszik, gyengesége miatt. Andrénak szerencséje volt, mert a vasöntödében éppen rövid munkaszünetet tartottak, amikor odaért. Egil Holmsen kiment vele a szabadba. Az arcát borító korom, izzadság és olaj mögül sötéthajú férfi nézett rá. Noha bizonyára vonzotta a nőket, gyenge, nemtörődöm természetű embernek tetszett. Úgy tűnt, számára a világon nincs olyan dolog, ami iránt érdeklődést tanúsítana. André már Holmsenék otthonában rájött arra, hogy a vasöntödéi munkából nem lehet meggazdagodni, de azért valamit mégis tehetne… Nos, nincs joga másokról ítélkezni. Mégis, határozottan nem szívelte Egil Holmsent. André éppen emiatt szándékánál valamivel kihívóbb hangon adta elő, mi ügyben jár. Miután nagy vonalakban elmondta, miről van szó, így folytatta:
– Bizonyos jelek arra utalnak, hogy Petra Olsdatter holtan született gyermeke az én nemzetségem sarja. Fényt kell derítenem a rokoni kapcsolatokra, ezért szeretnék minél többet megtudni a maga, illetve Petra származásáról. – Minek? – kérdezte Egil, közönye mögül előtörő bosszúsággal. – Örökségről van szó – válaszolta André. Egil Holmsen szemében lassan fény gyúlt. – Ugyan miféle örökségről? – Erről egyelőre nem nyilatkozhatom. Csakis azért jöttem ide, hogy megtaláljam a jogosultakat. André már előzőleg rájött, hogy az emberek nyelvét a kilátásba helyezett anyagi örökség oldja meg a leginkább. A vasmunkás ekkor már szinte érdeklődve nézett rá. – Honnan tudja mindezt? André megértette az olvasztár rejtélyes kérdését. – A gyermek olyan testi jegyekkel rendelkezett, amelyek csakis a mi tágabban vett családunkban fordulnak elő. Megengedi, hogy néhány kérdést tegyek fel a származásával kapcsolatban? – Igen, igen – válaszolta csaknem türelmetlenül a férfi. André elővette a jegyzetfüzetét és megkérdezte: – Hogy hívják a szüleit és hol laknak? A válasz váratlan gyorsasággal érkezett egy ennyire közönyös természetű embertől. Andrénak semmit sem mondtak a nevek, mégis gondosan leírta őket. Egil apja meghalt már, anyja viszont életben volt. – Hát a nagyszülei? A munkás némi bosszúsággal nézett rá. – A fene emlékszik rájuk! Vagy mégis, az apai nagyfateromat Gudbrandnak hívták.
– Talán az anyja mások nevét is tudja? – Meglehet. Valóban rokonságban vagyok az úrral? – Most még nem tudom megmondani, messzebb kell visszamennem a múltba. – Megéri a vesződséget? André szívből remélte, hogy nem áll Egillel rokonságban. – Hogy megéri-e? Különben sohasem tettem volna meg ezt a hosszú utat. A válasz minden jel szerint megnyerte Egil tetszését. Kormos arcát lassú vigyorra húzta. – Kérdezze csak meg anyát! Ő biztosan tudja. – Köszönöm, majd felkeresem. Vannak testvérei, akik esetleg többet tudnak a családról? – Testvéreim? – fintorodott el nevetve Egil. – Tizenegy is. Ők viszont valószínűleg semmit sem tudnak. Kérdezze csak meg anyát! Tizenegy testvére van…? Odahaza meg kisvártatva három saját gyereke! André már ebben a pillanatban, a korommal és szeméttel borított trondheimi utcán rájött, hogy Egilt kizárhatja a számba jöhető rokonok közül. A Jéghegyek Népe egyetlen sarjának sem született tizenkét gyermeke. De azért megígérte, tudakozódik Egil anyjánál. – Mesélt-e Petra a családjáról, a szüleiről vagy a korábbi nemzedékekről? Egil gyanakodva pislantott rá, nyilvánvalóan nem akart vetélytársakat, akikkel az örökségen kellene osztozkodnia. – Egyetlen szót sem szólt. Alig beszéltünk egymással. André ezt el is tudta képzelni. Nem tudta, volt-e kedve Petrának ahhoz, hogy szót ejtsen családi körülményeiről. Egil viszont nem az a fajta férfi volt, aki
efféle csacskaságokra pazarolja az idejét. André jó neveltetése ellenére a legszívesebben pofon vágta volna a vele szemben álló férfit. De mégis türtőztette magát. Határozottan megkönnyebbülve indult vissza a városközpont felé. Az ellenszenves Egilt kihúzhatta a Jéghegyek Népének esetleges leszármazottai közül. Már csak Petra maradt. Vajon ki tudhat többet róla? André úgy érezte, az üres levegőt markolja a keze, amikor megpróbálja felgombolyítani a szálakat. Egyáltalán, ki ismerhette jól Petrát? Az első szeretője? Nem valószínű, hogy bármi közlendője volna. André gondolataiba merülve ment be abba az irodába, amelyben előző nap járt. A pult mögött ülő hölgy azonnal megismerte. – Nos, hogy áll? – kérdezte. – Elakadtam – ismerte be a fiatalember, majd elmondta, mit végzett és milyen következtetésre jutott. – Akkor nem látok más megoldást, mint hogy megnézze az anyakönyveket – jelentette ki a hölgy. – Erre gondoltam én is – bólintott André. – Ma viszont zárva tart a lelkészi hivatal, és holnap tizenegy óra előtt nem is nyit ki. Én viszont házon belül utánanéztem egynek s másnak. Remélem, nem veszi rossz néven? – Ugyan! André jobban ránézett. Alig ismerte fel az előző napi irodistát. Valami megváltozott. Talán a haja, vagy inkább a szoknyája? A lornyett pedig eltűnt. – Rájött valamire? – kérdezte az ifjú. – Igen, beszéltem valakivel, aki ismerte Ole Knudsent.
– Petra apját? Nagyszerű! – Az ő családjában többen is nyújthatnak felvilágosítást Petráról. André ösztönösen vészt sejtett. Ha több testvére is van, akkor régen rossz! – Petra apai vagy anyai ági rokonairól van szó? – Az apai ágiakról. Az illető szerint, akit megkérdeztem, Ole Knudsen testvérei mind meghaltak, viszont valamennyiüknek rengeteg gyereke maradt hátra. Ők tehát egytől egyig Petra elsőfokú unokatestvérei. André mély lélegzetet vett. – Vagyis Ole Knudsent kihúzhatjuk, mert nem állhat velem rokonságban. A hölgy elképedve ráncolta össze a szemöldökét. André hangjában némi zavarral kezdett magyarázkodni: – A mi nemzetségünkben nem szokott sok gyerek születni. A leggyakoribbak az egykék, néha-néha két testvér is előfordul. Egyetlen alkalommal, ennek is háromszáz éve, három fivér született. – Milyen sajátságos családi vonás! – Nekünk is ez a véleményünk. De nem lehet rajta változtatni. – Tehát úgy gondolja, Petra csakis anyai ágról származhat önnel azonos nemzetségből, Brink úr? – Bizony! – Akkor meg kell találni Ole Knudsen feleségének a nevét. Az anyakönyvben elvben meg kellene lennie, viszont tizenöt évvel ezelőtt leégett az a ház, amelyben a lelkészi hivatal működött. Az okmányok egy része megsemmisült. Fogalmam sincs róla, mi a helyzet az anyakönyvekkel. Ole Knudsen feleségéről senki sem tud semmit, ugyanis fiatalon meghalt és nem volt idevalósi. – Nagyon kedves, hogy az én problémáimra fecsé-
reli az idejét. – Semmiség! Most pedig a hátsó lépcsőn átkísérhetem a lelkészi irodába. Valaki mindig van ott, még olyankor is, ha éppen nincs félfogadás. André készségesen követte a közigazgatási épület megannyi kacskaringós folyosóján. – Egyébként másvalamit is kifürkésztem – szólalt meg a hölgy. – Megtudtam, ki Petra első gyermekének az apja. Bár ez bizonyára nem érdekli, ugye? – Tulajdonképpen nem, noha az illető tudhat Petra származásával kapcsolatban egyet s mást. Ön egy angyal, kisasszony… Jaj, mi is a neve? – Mikalsrud. Nette Mikalsrud. A hölgy megállt az egyik néptelen folyosón, és suttogóra fogta a hangját: – Az illetőt Theodor Brandstedtnek hívják, és a város egyik közismert politikusa. A helybeli iskolaügy vezetője, és legalábbis a polgármesteri székre tör! Jól ismerem a hivatalból, és bizony igencsak… meglepődtem. – Megdöbbent? Nette kis ideig habozott. – Azt kell mondanom, meg. – Vajon kicsoda az… akinek ennyire bizalmas értesülésekről van tudomása? – Ó, a közvetlen főnököm. Igen derék ember, de a felesége borzalmas pletykafészek. Így ő is sok mindent tud. Továbbindultak, s végül a lelkészi hivatalba értek, ahol egy fiatal tisztviselő fogadta őket. Úgy történt, ahogyan André gyanította: a dolgok itt is összeesküdtek ellene. A keresett anyakönyv annak idején a lángok martalékává lett. A borítón és néhány bekormozódott lapon kívül semmi sem maradt belőle.
Lehangoltan tértek vissza az irodába. André megköszönte Nette fáradozását. Furcsa egy hölgy – gondolta mosolyogva, mialatt kifelé tartott a városházáról. Nem is nézné ki belőle az ember, mennyire segítőkész. Én persze hálás leszek. Küldjek neki bonbont vagy virágot? Pénzt egész biztosan nem fogadna el. A SZÁLLODÁBA VISSZATÉRVE vastag boríték várt rá. Hazulról érkezett, ugyanis szüleivel előzőleg megbeszélték, melyik hotelben száll meg. A borítékban igen terjedelmes, és szemlátomást nem egészen új kézirat és egy kis csomag volt. Benediktétől származó levelet is mellékeltek hozzá. “Drága fiam! Közvetlenül azután, hogy elindultál, a Jéghegyek Népének régi kincsei között keresgéltem. Ekkor találtam rá az alábbiakra, amelyek létezéséről nem tudtam. Vanja holmija között bukkantam rájuk, tehát az övé lehetett. Az egész kéziratot elolvastam. Nagyon érdekesnek találtam, és úgy vélem, neked is meg kellene ismerned a tartalmát. Hátha segít a kutatásaid közben. Ha megnézed a másik papírlapot, Vanja kézzel írott jegyzetére bukkansz.” André természetesen megnézte, mi áll ott Vanja szépen metszett betűivel: “Ezeket a holmikat Petra Olsdatter nyomorúságos lakásán találtam. Miután a jelekből ítélve igencsak keresték őket, és az unokatestvérei a szó szoros értelmében egymás hajába kaptak miattuk, észrevétlenül magamhoz vettem mindent. Ezennel a Jéghegyek Népének kincsei közé teszem őket, mert különös kapcsolat áll fenn közöttük. A Jéghegyek Népéből származó Vanja Lind, 1900. június 6.”
Fantasztikus! – ujjongott André. Végre valami kézzel fogható dolog, ami hajdan Petráé volt. Talán nyomra vezetheti. Kinyitotta a kis csomagot. A keresett medalion esett ki belőle. Eléggé értékesnek tűnt ahhoz, hogy nincstelen emberek összekapjanak rajta. André óvatosan próbálta kinyitni a meglehetősen nagy aranyszívet, de a kapocshoz régóta nem nyúltak, beszorult. Végül egy kés pengéjével kellett felfeszítenie. A medalionban szőke, vékonyszálú hajfürt rejtőzött. Minden bizonnyal egy gyermeké. A tok belső oldalára valamilyen szöveget véstek. André a fény felé fordította, hogy ki tudja venni. Nagy nehezen kibetűzte a feliratot. “Petra Eriksd. Nordlade 1829” – vésték apró, cirkalmas betűkkel a tokba. 1829? Petra? Természetesen nem az a szerencsétlen teremtés, aki 1880-ban született. Viszont a leánygyermekeket többnyire valamelyik nagyanyjukról nevezték el. A fürtről látszott, hogy birtokosa 1829-ben nagyon kicsi gyermek volt. Ezenkívül jómódú családba tartozhatott, mert ilyen medaliont nem akárki kapott ajándékba. Alighanem Petra anyai nagyanyjáról van szó, hiszen a szerencsétlen megesett nő anyja állítólag jobbféle emberek gyermeke volt. Egyik dédapját, anyai nagyanyjának apját pedig Eriknek hívták. Teljes nevén Erik Nordladénak. Ebben az irányban jól követhető nyomra bukkant. Ezt közölnie kell készséges segítőjével is. Vajon miért nem ejtett Vanja minderről egyetlen szót sem? Nyilván megfeledkezett róla. Vanjának mindig is annyi minden járt a fejében. Most már persze tudták, hogy gondolatait az a bizonyos démon foglalta le.
Andrénak megint eszébe jutott az irodában dolgozó hölgy. Igazán különös lény. Merevnek és visszautasítónak hat, mégis egyértelműen emberséges. A fiatalember örült, hogy személyében szövetségesre talált. Ebben az idegen városban el is kelt a segítőtárs. Ostobán és szemtelenül viselkedett, hogy csak az imént tudakolta meg a nevét. Nette Mikalsrud… Hoszszasabban kellene eszmét cserélnie vele, lehetőleg még ma este. Persze nem tolakodhat be a magánéletébe. Egyébként nem is ért rá. Miután végez a mai napra jutó feladataival, el kell olvasnia azt a hosszú históriát, amely Petra birtokában volt. André nem tulajdonított neki túlságosan nagy jelentőséget, de minden érdekelte, ami a szerencsétlen leányanyára vonatkozott. Hiszen annyira kevés adatra támaszkodhatott. Előbb azonban a hírhedt lelencházat akarta felkeresni. NETTE MIKALSRUD gondolataiba merülve ült az irodájában. Szerencséjére egyetlen trondheimi polgár sem állított be ügyes-bajos dolgával, így békében törhette a fejét. A tollat és a levélpapírt már odakészítette az asztalára. Nagy buzgalmában kivörösödött az arca, amíg kigondolta, mi is álljon a levélben. Végül ezt írta: “ Tisztelt Brandstedt úr! Mivel jelenleg éppen Petra Olsdatter családi körülményeire és származására vonatkozó fontos kutatást folytatok, szíves támogatását kérve fordulok Önhöz. Az ügyet magától értetődően szigorúan bizalmasan kezelem. A kutatásban egyedül én veszek részt. Ügyfe-
lem nem tud erről a levélről. Bármiféle felvilágosításnak nagyon örülnék arra nézve, hogy mit mondott Önnek családi körülményeiről Petra Olsdatter. Ugyanis örökségről van szó, és ha kiderülne, hogy Petra egy bizonyos jómódú nemzetségből származott, közelebbről meg nem nevezendő összeg jut a leányának. Inkább írok Önnek, mint hogy otthonában vagy irodájában keressem fel. Számomra a diszkréció becsületbeli ügy. A gyors válasz reményében alázatos tisztelettel köszönti Antonette Mikalsrud” Így! Elégedetten szemlélte művét. Némi habozás után hasonló tartalmú levelet írt Egil Holmsennek, a másik gyermek apjának. A derék vénkisasszony azt képzelte, hogy a vasöntőnek levélben könnyebb kifejeznie magát, mint amikor szemtől szemben áll André Brinkkel. Ezután átment a postára és gondoskodott róla, hogy mindkét levelét másnap kézbesítsék. Valamiképpen hasznossá kell tennem magamat – gondolta, futó mosolyra húzva ajkát. Örülni fog az ügyfelem. “Az ügyfelem.” Nagyon szép kifejezés. Mind a két levélben használta. A GYERMEKOTTHON nem ébresztett bizalmat. A kaszárnyára emlékeztető, hodály nagyságú kopár termeket és hosszú folyosókat gyermekzsivaj töltötte be. Andrét az előcsarnokban hófehér keményített kötényt viselő, acélszürke hajú hölgy fogadta, aki minden jel szerint nem szándékozott beljebb bocsátani a hívatlan látogatót. A fiatalember az agyonkoptatott küszöbön állva
mutatóujját végighúzta az ajtófélfába vésett megannyi rováson. Mindegyik egy-egy magára maradt gyermektől származott, akit azért szállítottak ebbe az emberbaráti intézménybe, hogy a felnőttek által oly nagyra tartott fegyelemre neveljék. André az igazgatónő szigorú tekintetét látva azonnal lelencnek érezte magát. – Uraságod Petra Olsdatter leánya iránt érdeklődik? Tudom, ki volt az! Uram Jézus, ne hagyj el! – Azt mondja, volt. Csak nem halt meg szegényke? Az igazgatónő mereven rábámult. – Ugyan! A kis bestia csak magának él. André megdöbbent. – De hiszen… gyermek még! Hol van most? – Mali nem gyermek, már tizennyolc esztendős. Uraságod megtalálhatja az utcán. Részünkről mossuk kezeinket, mert habár mindent megtettünk annak érdekében, hogy becsületes, keresztyén embert faragjunk belőle, teljesen lehetetlenül viselkedett. Andrét teljesen főbe kólintották az egyhuzamban rázúdított hírek. – Várjon legyen szíves, egyszerre csak egyetlen dologról beszéljünk! Azt mondja, tizennyolc éves? Nem lehet annyi. Hiszen… – Petra Olsdatter tizennégy évesen adott életet Malinak. André némán kapkodott levegő után. Tizennégy évesen? Szerencsétlen kislány! Fortyogó lávához hasonló izzó gyűlölet fogta el Theodor Brandstedttel, az első gyermek apjával, valamint Ole Knudsennel szemben, aki képes volt arra, hogy elűzze hazulról tizennégy esztendős fővel teherbe esett lányát. Úgy vélte, az egészben az a legszörnyűbb, hogy
Petra leányának a jelek szerint ugyanilyen kegyetlen sors jut osztályrészéül. Az utcán kószál? Jóságos Isten! Az életkor egyezett. Mali tizennyolc esztendős lehet. André nagy nehezen összeszedte magát. – Nagyon szeretnék minél több felvilágosítást kérni Maliról és származásáról. Leginkább a családi háttere érdekel. Készült róla valamilyen feljegyzés? Az igazgatónő keresgélni kezdett a megviselt iratszekrényben. – Utánanézek a könyveinkben. Egy kis idő múlva megtalálta, amit keresett. André maga is elolvashatta, mi áll a kartonon. Nem volt túl sok. “Mali, Petra Olsdatter leánya. Apja ismeretlen. Született 1894. február l-jén. A gyermek az intézetbe szállításakor ingecskét, réklit és pelenkát viselt. Gyapjúkendőbe burkolták. Más személyes holmija nem volt. A gyermeket erőszakkal kellett elvenni fakunyhóban lakó anyjától. Mali egészségesnek, fertőző betegségektől mentesnek találtatott.” Ennyi. Még csak egy családnév sem… André felsóhajtott és megköszönte a kapott felvilágosítást. Szívesen érdeklődött volna még Malinak a gyermekotthonban eltöltött éveiről, arról, előfordult-e vele kapcsolatban valamilyen különösebb esemény. Ám valaki az igazgatónőt hívta, és a kedvező pillanat máris odavolt. Az utcán csatangol! “Erőszakkal kellett elvenni…” Szegény kis Petra! Malival még akkor is szívesen beszélt volna, ha az semmit sem tud az anyjáról. Ha Petra a Jéghegyek Népének sarja volt, a lánya is az. Ebben az esetben köteles
segíteni rajta. André megborzongott. Őszintén szólva megrémült attól, amit a nyilvánvalóan teljesen elvadult lányról hallott. Nos, Mali várhat. Előbb vacsoráznia kell, utána pedig elolvassa a Vanja és Benedikte érdeklődését egyaránt felcsigázó régi históriát. Tulajdonképpen Theodor Brandstedtnél is látogatást kellett volna tennie, de erre most képtelennek érezte magát. A szálloda portáján cédulára írt kurta üzenet várt rá: “Petra anyját Gerdnek hívták. Szívélyes üdvözlettel, Nette Mikalsrud.” Köszönöm, szorgos segítőm – gondolta az ifjú. Kockáról kockára csak kirakjuk a mozaikot. Vacsora után visszavonult a szobájába. Lerúgta a cipőjét és kényelmesen elhelyezkedett az ágyon. Minden kéznél lévő párnát maga mögé rakott, majd elővette a feljegyzéseket. A kézirat elsárgult, töredező lapjait megfakult világoskék selyemszalagokkal kötötték össze. Nem volt címe, szerzője csupán ugyanazzal a gondosan kicirkalmazott kézírással fűzött hozzá rövid magyarázatot, amellyel a többi lapot is telerótta: “Lejegyeztem én, Gerd Svensdatter anno 1875, anyám, Petra Eriksdatter Nordlade elbeszélései nyomán.” Gerd… A fiatalabbik Petra anyja, aki állítólag jobbmódú, művelt családból származott. Az írás mindenesetre megerősítette ezt a híresztelést. Gerd anyja tehát Petra Eriksdatter Nordlade, a medalion egykori birtokosa. Kezdett kirajzolódni a családfa. Vajon egészen Christer Gripig nyúlnak vissza a gyökerei?
André nekifogott az olvasásnak. Csakhamar rájött, hogy az írás szerzője iskolázott nő, aki némi költői vénának sem volt híjával. Akkor vajon miért ment férjhez egy Ole Knudsenszerű tuskóhoz? Persze, mit tudhat róla ennyi év távlatából? Hátha jóképű, elragadó, rokonszenves ember volt fiatal korában? André mégsem bocsátotta meg neki, hogy idősebb napjaiban kidobta hazulról szerencsétlen, megesett leányát. Újra megnézte Vanjának a második oldalra írt rövid bejegyzését: “Ezennel a Jéghegyek Népének kincsei közé teszem őket, mert különös kapcsolat áll fenn közöttük. A Jéghegyek Népéből származó Vanja Lind, 1900. június 6.” André egyelőre nem talált olyasmit, ami a medaliont és a füzetet a Jéghegyek Népével kapcsolta volna össze. Nekilátott az olvasásnak. Szeme gyorsan rótta a sorokat.
3. fejezet “AHOL A VÖLGY emelkedni kezd az erdő felé és véget érnek a rétek, elágazik az út. Ha onnantól próbálod követni, lelked többé nem a mában, a fényben és az emberi életben horgonyoz. Az az út, amelyet mindaddig követni véltél, keskeny ösvényekre oszlik, és mind tévútra vezet. A fény és az árnyék csalóka játékával vonz, ám egyiknek sem hihetsz. Az egyik talán a lápba és mocsárba vezet, ahol lábad alól elveszíted a talajt és örökre elveszel a
barnásfekete mélységben. Egy másik talán ahhoz a szakadékhoz visz, amely a hajnali fénynél mohát és zuzmót gyűjtő, vagy az állatokat egyedül legeltető eltévedt gyermekekre vár. Netán az erdő legsötétebb mélyére vezet valamelyik úttalan ösvény – arra a helyre, amelyről csakis suttogva ejtettek szót ősszel a kandalló mellett. Odalent a völgyben minden tanyán ismerték a történetet. Mindenki hosszasan mesélt a hallgatag fenyőfák mögött réges-régen lejátszódott eseményekről. Az ólmos szürke téli estéken a házakban és kunyhókban mégis csalogatón, vonzón életre kapott a vargabyi szüzek mondája. Többé senki sem tudja, hol is állt Vargaby. Akik hajdan ismerték, meghaltak, és már őket is elfeledték. Egyszer – azt hiszem, akkor éppen III. vagy IV. Gusztáv uralkodott Svédországban – három lovas haladt át Älvdalen erdős vidékén. Mindannyian fáradtak voltak, és a szakadó eső miatt aggodalommal tekintettek az éjszaka elé. – Bekopogtatunk valamelyik majorba – szólalt meg egyikük, egy magasra nyúlt férfi, akinek szeméből tekintély sugárzott. Neve, Diderik Swerd, katonára vallott, neki pedig asszonyokon és csatákon, vagy talán a kocsma melegében magába öntött szíverősítőn járt az esze. A második férfi apró termetű volt. Határozott vonású arcából elővillanó szeme a szenteskedőkön átlátva az érzéki bűnök mélyére világított. Nemrég avatták pappá, és buzgón vágyott már arra, hogy gyakorolhassa hivatását. Aki kisnövésű és nem tud másokkal lépést tartani, szívesen választ magának hatalommal járó pályát. Nem tudni, mi volt az igazi neve, de Nátánként mutatkozott be. A bibliai Nátánhoz hasonlóan a Gyehenna lángjairól szóló dörgedelmeivel igyekezett az embereket megtérí-
teni és bűnbánatra inteni. A férfiakat egy ifjú követte. Annyira a köpenyébe burkolózott és olyan mélyen húzta homlokába a kalapját, hogy csak villogó szeme látszott ki. Két útitársának Havgrim néven mutatkozott be. Semmi egyebet nem tudtak meg róla. A legközelebbi major nagyszerűnek ígérkezett. Étellel és fedéllel csalogatta a bőrig ázott, lovaglástól kimerült utasokat. Szíves fogadtatásban részesültek, lovaikat megabrakolták és bekötötték az istállóba, ők maguk pedig beléptek a meleg szobába. – Az Úr békéje legyen veletek – köszöntötte Nátán a háziakat. – Fogadjisten – mormogta vissza a gazda, felesége meg némán biccentett. – Hát mi hozta erre kegyelmeteket ilyen esős estén? – Sveg felé tartok – válaszolta a pap. – Isten szolgálatára rendeltek Härjedalen pogány vadonába. – Én pedig a király dolgában szándékozom Trondheimbe utazni – mondta Diderik Swerd. – A nyakas norvégok újra mocorognak. Hallani sem akarnak a dánok uralmáról, azt hiszik, majd ők is elkormányozzák magukat. Gusztáv király azzal bízott meg, ha már errefelé járok, derítsem fel, milyen a hangulat a tröndelagi parasztok között. Nátán úrral odalent Morában találkoztunk. Miután ugyanabba az irányba tartunk, együtt indultunk tovább.” ANDRÉ FELNÉZETT és a fejét törte. Igencsak furcsa iromány akadt a kezébe. Vajon mi belőle a szájhagyomány, és mit toldott hozzá Gerd, Petra anyja? Az első néhány sor költői képei hirtelen véget értek, mintha írójuk nem bírta volna tovább ezen a szinten tartani a stílust. Andrét ugyancsak szíven ütötte, hogy az asszony a
következőket írta: “Akik hajdan ismerték, meghaltak, és már őket is elfeledték.” Ezt meg honnan tudhatta? Csupán a képzelet szüleménye, vagy mégis anyja örökítette át neki a szóbeli hagyományt? André természetesen azt kereste, amiről Vanja és Benedikte egyaránt említést tett: aminek a Jéghegyek Népéhez lehet köze. Egyelőre nem találta meg, noha Trondheimről már esett szó. Töprengés helyett inkább tovább olvasta a kéziratot. “A GAZDA kérdő tekintettel nézett harmadik vendégére. – Ó – mondta könnyedén Diderik Swerd. – Útközben akadtam rá. Gazdátlan harcos, aki zsoldosként forgolódott a nagyvilágban. Most ő a testőröm, hiszen nem biztonságos egyedül utazni ebben a vadonban. Az älvdaleni paraszt kihúzta magát és az idegenek előtt csaknem érthetetlen táj szólásában így szólalt meg: – Ha Svegbe meg Trondheimbe igyekeznek az urak, akkor forduljanak vissza Morába, és inkább az észak felé vezető úton haladjanak! Erre csak eltévednek, mert túl nagy kerülő, és mindenképpen a rengetegben kötnek ki. – Tudjuk, hogy a legjobb út északnak vezet – bólintott Diderik. – Én viszont szántszándékkal jöttem ebbe a völgybe. Őseim Älvdalen falvaiból származtak, én pedig két napja eredménytelenül tudakozódom aziránt, merre ringatták a család bölcsőjét. – Jómagam útközben Isten igéjét hirdetem a rengetegben eltévedt lelkeknek – mondta Nátán, a pap. – Az elmúlt napokban azonban süket füleknek beszéltem. Az emberek nem hajlandók meghajolni az Úr szava előtt. Nem veszik tudomásul, milyen szörnyű büntetés vár a kevély szívűekre. A környékbeliek hallani sem akarnak
a pokol borzalmairól, mert azt mondják, a földi élet is éppen elég borzalmas. – Miért nem szólt inkább arról, miként jutalmazza meg az Úr azokat, akik szívükbe fogadják az Igét? – kérdezte a gazda. – Nem érdemelték meg – vágott szavába a pap. – Csak akkor beszélhetek a paradicsomról, ha Isten félelmetes büntetése miatti rémületükben fetrengve könyörögnek bűneik és buja vágyaik megbocsátásáért. A paraszt nem folytatta, csak remegő orrcimpája jelezte ékesen, mit fojtott magába. Újra a harmadik jövevényre pillantott, aki a tűzhelytől messze, a sötétben foglalt helyet, miután levette a köpenyét és a kalapját. Zárkózott arcát barnásfekete haj keretezte. Túlságosan fiatalnak tűnt ahhoz, hogy megfordulhatott volna Európa csataterein. Noha arcvonásaiból a gazda semmit sem tudott kiolvasni, akár kíméletlen természetű is lehetett. Sűrű és sötét szemöldöke alatt barnászöld szeme kifejezetten világosnak hatott. A nála vagy tíz évvel idősebb, sötétszőke Diderik Swerdnek határozottan érzéki szája volt. A király katonájához méltón öltözött, hosszú szárú csizmájához csipkegallért és kézelőt viselt, rövid kabátja bársonyból készült.” ANDRÉ ISMÉT letette a kéziratot. Miképpen tudhatta mindezt, aki írta, még a szereplők szavait is? Itt-ott bizony a fantáziáját is igénybe vehette. Nincs olyan ember, aki ennyire részletesen tudná visszaadni a történteket. Persze lehetetlen megmondani, mennyi ebből a szóbeszéd, és mennyi Gerd fantáziája. André fejében egyre határozottabb alakot öltött egy gondolat: a kézirat szerzője örömét lelte a tollforgatás-
ban. A Jéghegyek Népének pedig számos írói vénával rendelkező sarja akadt. Ez talán azt bizonyítja, hogy Gerd ereiben a Jéghegyek Népének vére csörgedezett? Túlságosan halvány és megalapozatlan feltételezés volt, mégis megnyerte André tetszését. Kedve támadt a történet folytatásához. “– ÉS HOGYAN szándékoznak az Österdalälven völgyein át Svegbe jutni? – kérdezte a gazda. – Innen egyenesen tovább. – Ugyan, ugyan – rázta fejét intőn a gazda. – Azon az úton akkor sem mernénk elindulni, ha az életünk forogna veszélyben. Forduljanak vissza Morába, amíg nem késő, és többé eszükbe se jusson a köztünk és Härjedalen között elterülő erdőség! Sohasem kerülnek ki belőle. – Mesebeszéd! Hiszen katonák vagyunk, nem is szólva Isten szolgájáról! Azt hiszed, félünk a farkastól vagy a medvétől? A parasztasszony ránézett. – Uram, más is van az erdőkben, amitől félni kell. – Zsiványok? – Nem rájuk gondoltam. – Nehogy már az erdei tündérekkel, vízimanókkal vagy más dajkamesékkel hozakodjatok elő! Nem vagyunk babonásak, szükség esetén pedig papunk is van. A derék Diderik Swerd ezzel elárulta, hogy nem áll távol tőle az a gondolat, miszerint a mondák és a valóság között elterülő ködös országban mégis előfordulhatnak bizonyos különös lények. – Papra szükségük lehet – jelentette ki a gazdaszszony. – Bár nem az erdei tündérek fogják gyötörni uraságotokat.
– Nos, akkor ki vele, mitől óvakodjunk! Mégsem tapogatózhatunk a sötétben. – Eltévedhetnek – mondta szűkszavúan a paraszt. – Nem ijedünk meg. Nem vagyunk gyerekek. A paraszt nem hagyta, hogy a dölyfös uraság a torkára fojtsa a szót, hanem a tőle telhető legérthetőbb hangon folytatta: – Azok a vidékek el vannak varázsolva. Magunk sem szívesen megyünk be abba a bizonyos erdőbe. Még ha azt hiszi is az ember, hogy ismeri az ösvényeket, láthatatlan erők a járatlan utakra hajtják. – A nap járását és a fák jeleit is követhetjük. – Odabent nem látják a napot, a szél sem fúj, így nem hagy nyomot a fák törzsén. Az asszony ekkor felállt és az idegenek számára érthetetlen tájszólásával szólt a férjének, hogy újra eleredt az eső, ő pedig kimegy az istállóba. A gazda némán bólintott. A háziasszony távozásával rövid szünet állt be. Diderik Swerd kinyújtózott a székében. A nyitott tűzhely melege csaknem teljesen megszárította a lábát, új életet lehelt elgémberedett végtagjaiba. Csúnya, inas lába volt, hosszú, bütykös ujjakkal. A véget nem érő meneteléseknél, harcban vagy az egyhangú őrszolgálatban mégis jó hasznát vette. Már csaknem elszunnyadt ültében, amikor szendergéséből hirtelen a pap élesen csikorgó hangja ütötte meg a fülét. – Ugyan mi olyan veszélyes odabent az erdő mélyén? A gazda átható tekintettel nézett rá. – Sohasem hallottak a vargabyi szüzekről? – Ejha! Hát azok meg miféle szerzetek? – rikkantotta Diderik. – Meg kell mondanom, nagyon vonz ez a
szó. Legalább fiatalok és hamvasok? – Óvakodjék tőlük az úr, ha becses az élete. Nem földi férfiak számára teremtették őket. – Kísértetekről és boszorkányokról van tehát szó? – Talán igen, talán nem. Vargaby létezik – és ma is akadnak szűzleányok a helybeliek között. Abba a faluba viszont önként nem teszi be a lábát olyan ember, aki nem odavalósi. A pap rosszallóan horkant fel. – Ebből elég volt! Tisztázzuk, mi a helyzet! Tényleg van falu az erdő mélyén? – Itt-ott nyilván néhány pásztorház is akad. Talán falvak is. Ám egyik sem hasonlít Vargabyre. – Te magad jártál ott? – kérdezte Gusztáv király küldötte. – A saját szememmel láttam. Szép hely. Teljesen körülveszi az erdő… – Nagy az a falu? – Ugyan! Nyolc-tíz ház egy csoportban, ez minden. – Szörnyű beltenyészet lehet. Ismered az ottaniakat? – Nem. Amint a beszédünkből hallja az úr, a mi községeink teljesen el vannak vágva egymástól. – Nos, akkor mi a baj azzal a faluval? A paraszt kényelmesen elhelyezkedett az asztal mellett. A kandallóban fel-felvillanó tűz megvilágította a Dalarnára oly jellemző kékre és vörösre festett, szépen díszített szekrényeket, a fali polcokon elhelyezett ónedényeket és kupákat, meg a sarkokba beépített ágyakat. Nagygazdához méltó otthon volt. – Csak monda – válaszolta lassan. – Mégis tartunk tőle. – Halljuk – vágta rá Diderik Swerd. A cserzett hadfi leereszkedőn élénk modora nem kerülte el a gazda figyelmét.
Hallgatag útitársa a tűz fénykörén kívül, a félhomályban ült. Alárendelt helyzetét némaságánál is ékesebben jelezte az a megvető bánásmód, amelyben Diderik Swerd részesítette. – Állítólag akkor történt – kezdett bele a paraszt az elbeszélésbe –, amikor Dalarnát keresztény hitre térítették. Uraságaitok tudhatják, hogy a környékbeliek nem hajtották készségesen keresztvíz alá a fejüket. A bálványimádáshoz a vadon mélyén ragaszkodtak a legmakacsabbul. – Azt meghiszem – jelentette ki megvetően elfintorodva a pap.” ANDRÉ EGY RÖVID IDEIG elgondolkozott az olvasottakon: Elbeszélés következik az elbeszélésen belül! Még messzebb mennek vissza az időben. Nem szabad összekevernem a sorrendet. Már komolyan furdalta a kíváncsiság, mi lehet ezzel a Vargabyvel. “AZ ÚR KÜLDÖTTEI tehát magasba emelt keresztekkel, szent énekeket zengve érkeztek Vargabybe, ahol a lehető legszörnyűbb pogányságnak hódoltak – mondta a gazda. Felesége közben visszajött a házba és meghallotta az utolsó néhány szót. – Fúj – fordította félre az arcát. – Éppen erről kell mesélned, apjuk? – Tudni akarjuk, mi az a félelmetes valami az erdő mélyén – válaszolta éles hangon a pap. – Nos, feltételezem, mindez a XII. és a XIII. században eshetett meg, mert tudom, milyen sokáig dacoltak a keresztyénséggel Dalarna és Härjedalen peremvidékein a megveszekedett pogányok!
– Legyen úgy – mondta békés hangon a gazda. – Mindenesetre kiderült, hogy azon a vidéken bizonyos fajta kiskirályság állt fenn. Majdnem az egész környék egy hatalmas ember birtokában volt, aki rabszolgaságban tartotta a többieket. Állítólag Vret Joar Jonssonnak hívták. Kőkemény arcát viharfelhő színére emlékeztető haj és szakáll keretezte. Vret Joar Jonsson bűnös szenvedélynek, vagy ha tetszik, kéjvágynak hódolt. A szüzeket szerette. – Vajon ki nem szereti őket? – mormogta csalafinta mosollyal Diderik. – Nos, Vret Joar a maga módján szerette őket. Szüzeket áldozott a pogány bálványoknak. Elsősorban Frönek, a termékenység istenének, más néven Freinek. – Micsoda? Emberáldozatot mutatott be? – Olyan igaz, mint ahogy itt ülök! Minden esztendőben egy szűzleány lakolt halállal az áldozati oltáron. – De hiszen ez borzalmas! – kiáltott fel a pap. – Azt meghiszem! Vret Joar nem tudta többé magáévá tenni a nőket. Áldozatot mutatott be az isteneknek, hogy visszanyerje elveszített férfiúságát.” ÉS MINDEZT EGY NŐ írta a XIX. században! – gondolta André. Gerd, Petra anyja rendkívüli egyéniség lehetett. A fiatalembernek meg kellett gyújtania a villanyt, mert észrevétlenül sötétség ereszkedett a szobára. Először azt hitte, hogy az írás mosódott el, majd rájött, csak a fény tűnt tova. “– HÁT TUDJA, GAZDURAM – mondta a pap. Az ilyen rémtörténetek talán a bronzkorban állják meg a helyüket, a mi korunkban aligha. – Hallották a beszédünket és csak nagy üggyelbajjal értették meg. Nem látják be, mennyire elszigetel-
tek voltak sok száz évvel ezelőtt az erdő által elzárt falvak? Az emberhez méltó életmód és az istenfélelem igencsak nehezen hatolt be Älvdalen erdei és hegyei közé. A falvak nem érintkeztek egymással. A helybeliek jóformán azt sem tudták, hogy a világ az erdőn túl is folytatódik. Még a legközelebbi emberlakta helyet sem ismerték. Vargaby több más kis faluval egyetemben még ma, a XVIII. században is el van vágva az emberek közösségétől. Az ilyen magányban nyugodtan virágozhatnak a gonosz szertartások. – Ezt megértem – mondta elgondolkozva Diderik. – Viszont az a falu kicsi volt! Miképpen tudott Vret Joar annyi szűzlányra szert tenni? – Ugyan, nem voltak olyan sokan. Az emberáldozatok legfeljebb négy-öt évig tartottak, mielőtt az egész rettenetes véget ért volna. – Hogyhogy? – Szükséges elmondanom, mennyire gyűlölték Vret Joar Jonssont? Gyűlölték, bár még erősebben féltek tőle. Volt egy fia, akit még azelőtt nemzett, hogy elveszítette volna a férfiasságát. A fiát arra tanította be, hogy folytassa apja művét. Amíg szűzleány él a faluban, áldoztassék fel… Ám a gonosz ember elnyerte büntetését! Vret Joar Jonsson keserűen panaszkodott a sorsára. Egyetlenegy éjszakán sem nyughatott. Rémálmaiban a halott szüzek üldözték. Éjszakáról éjszakára megjelentek neki. – A rossz lelkiismeret okozta – bólintott a pap. – Még ennél is rosszabb! Állítólag a hazajáró lelkeik gyötörték a nyomorultat. Viszont mivel csak kísértetek voltak, nem tudták igazából bántani. Arra vágytak, bárcsak ugyanúgy megölhetnék, ahogy ővelük végeztek. Ezért gyötörték és kínozták éjszakánként álmában. Vret Joar megesküdött rá, hogy néha még ébren is látja őket.
– Számomra ez keményebb büntetésnek tűnik, mintha megölték volna – szólalt meg Diderik. – Mondd csak… Hogyan áldozták fel azokat a szerencséden nőket? Máglyán? – Nem, nem. Frö isten a hiedelmek szerint egy kis erdei tó mellett élt. A szűzleányokat dárdák sorfalával kényszerítették a vízbe. A pap felnyögött az iszonyattól. – Nem lett volna egyszerűbb, ha Vret Joarba döfték volna a dárdáikat? – érdeklődött Diderik. – Nem tehették, ugyanis testőrsége volt. Csupa hűséges férfiból állt, akik mind be akarták hízelegni magukat a kiskirály kegyébe. – A történelem önmagát ismétli – dünnyögte a vitéz. – De még mennyire! Nos, elsősorban Vret Joar testőrei szegezték dárdáikat a szegény lányoknak. Ők azonban nem voltak sokan. Így a kiválasztott szűz rokonságát és ismerőseit is arra kényszerítették, vegyenek részt az emberáldozatban. Olyan fiatal férfiak is akadtak köztük, akik talán maguknak akarták volna a lányt. Erősen hittek a régi istenekben és rettegtek tőlük. Nagyon keveset tudtak a falun túl elterülő világról. Jónéhányan úgy képzelték, Vargabyn kívül nincs is más világ. Ugyan mi egyebet tehettek volna? Nos, abban az időben, amikor a hittérítők szent hivatásuk során egyre mélyebben hatoltak Dalarna erdeibe, végzetes dolog történt. Vret Joar egyik testőre beleszeretett az az évi áldozatra kiszemelt lányba. Az illető ifjonti ostobaságában előzőleg a hatalmas Vret Joart csodálta és mindenáron a szolgálatába akart lépni. Most keservesen megbánta a választását. Megpróbált megszökni a lánnyal, aki addigra aligha maradt szűz. A testőrt elfogták, szerelmének azonban sikerült egérutat nyernie és sokáig bolyongott az erdő-
ben. Végül emberlakta helyre, Älvdalenbe ért, és ott egy kisfiút szült. A szegény teremtés ezután mindössze nyolc évet élt. A fiúból persze szegény ördög lett, nyomorúságosan tengődött egy darabig, és hamarosan eltűnt a faluból. Gondolom, éhenhalt. – És a testőr, a lány szeretője? – Ó, vele gyorsan végeztek. A többi testőr a zsarnok fiával, Vret Mattsszal együtt körülvette, és dárdáikkal agyonszúrták. A hallgatók megborzongtak az iszonyattól. – Az illető lánynak volt két nővére. A legidősebbet az előző évben áldozták fel. Viszont a harmadik, a legfiatalabb hihetetlenül erős személyiségnek bizonyult. Tudta, hogy legközelebb őrá kerül a sor. Nem is ez volt a legfontosabb oka annak, hogy elhatározta, megöli a zsarnokot. Gyászolta két nővérét, meg eszébe jutottak a faluban élő serdületlen, ártatlan leánykák, akiket őutána áldoztak volna fel… A háziasszony néhány borókaágat rakott a kialvóban lévő tűzre. A felcsapó lángok fényében a három vendég arcára nézett: Diderik Swerdé cinikusan élénk, Nátán tiszteletesé vakbuzgó, a harmadiké kifürkészhetetlen volt.” GERDET MEGINT elfogta a mesélhetnék – mosolyodott el André. Gerd, az írónő… Vajon ekkor már Ole Knudsen felesége volt? Aligha! Gerd valahogy a Brontë nővérekre emlékeztette a fiatalembert. Elzártan, elszigetelve élt, ám alkotóereje elé nem lehetett gátat emelni. Tehetséges lévén, meglehetősen sovány alapról is tovább tudta szőni a történetet. Csattanós válaszokat adott a szereplők szájába, és szemléletesen megjelenítette őket környezetükkel együtt. Költői képzelete mindenképpen tényekre támaszko-
dott. Ez a történet nem a fejéből pattant ki. A vargabyi szüzek léteztek, mondájuk pedig továbbélt a nép ajkán. Gerdnek már csak a részleteket kellett kiszíneznie. André azon törte a fejét, vajon könyvet szándékozott-e írni belőle. A kezében tartott füzet túlságosan vékony volt, ebből a históriából nem futotta regényre. Vajon minden kezdő író elköveti azt a hibát, hogy rosszul gazdálkodik az anyagával? Talán be is küldte valamilyen kiadónak, csak viszszautasították a kéziratot? André nem hitte, hogy Gerdnek meglett volna az ehhez szükséges bátorsága. “A PARASZT megvárta, amíg a felesége friss fát tesz a tűzre, majd folytatta elbeszélését: – Mait, így hívták ugyanis a kiszemelt lányt, az erdei tóhoz tudta csalogatni Vret Joart. Elhitette vele, hogy Frö isten megjelent neki, és azt üzente általa a hatalmas férfinak, hogy egyedül akar szólni hozzá. A gazda halkabbra fogta a hangját. – Azt mondják, Frö faragott bálványának igencsak nagy volt a… – Apjuk! – csattant fel a háziasszony. – Ne beszélj ilyesmiről! – Halljuk, halljuk – vigyorodott el Diderik, és kéjes várakozással előrehajolt. – Nos – mondta feszengve a paraszt, nem tudván, melyikükre hallgasson – , nos, az urak ismerik, miképpen ábrázolták Fröt, a termékenység istenét. Tehát, amikor Vret Joar fegyvertelenül ment a tóhoz, Mait hatalmas késsel a kezében előlépett az erdőből, hogy megölje a falu rémét. De ahelyett, hogy rögtön cselekedett volna, előbb még a fejére akarta olvasni bűneit. Vret Joar ezt az időt kihasználva az erdőbe menekült. A lány, aki fiatalabb lévén sokkal fürgébb volt nála, utána vetette
magát és már majdnem beérte – csakhogy a hittérítők ekkor érkeztek az erdőn át Vargaby felé, és éppen az erdei tó mentén akartak elhaladni. Vret Joar Jonsson már hallott az országba behozott új hitről. Nem lelkesedett érte, de felismerte, hogy most megmentheti az életét. Maitot fennhangon boszorkánysággal vádolta meg, ugyanis tudta, hogy az új vallás terjesztőinek szemében mindenféle bűbájoskodás förtelmes dolognak számít. A Vargabybe küldött hittérítő jelet adott az embereinek. Mielőtt Mait felfoghatta volna, mi történik, mint “pogány varázslónőt” Isten nevében lekaszabolták. Vret Joar magával vitte megmentőit Vargabybe. Úgy tett, mintha az új hit követője volna. Az egyház szolgái azonban csakhamar értesültek borzalmas bűneiről, az emberáldozatairól, a pogány szertartásokról. Ekkor a hittérítő katonái egytől egyig megölték Vret Joar Jonsson testőreit, őt magát pedig a fiával, Vret Matts Joarssonnal együtt üldözőbe vették. Az erdőbe menekültek. Hosszú és kegyetlen embervadászat kezdődött. Vret Joart annyira megviselte a hajsza, hogy fia karjaiban halt meg a Siljan-tó partján. Vret Mattsból csavargó lett. Sok részegeskedés, ringyólkodás és éhezés után igen fiatalon halt meg. – Hát Vargabyben mi történt? – Nos, az apostol vaskézzel igyekezett a kereszténységet a falu népébe sulykolni. Amikor kísérlete kudarcot vallott, felgyújtatta a “pogányok fészkének” több házát, amelyeket aztán újra kellett építeni. Ő maga az embereivel Härjedalen hegyvidéke felé folytatta térítő útját. A szobát csend ülte meg. – Még mindig laknak azon a helyen? – kérdezte
szárazon Diderik. – Igen. Évente egyszer néhányuk megjelenik a templomban. Félénken, némán térnek ki az emberek elől, majd visszafordulnak eldugott rétjeik felé. – Vagy úgy… Még nem mondtad el, ugyan mi olyan veszélyes abban az erdőben? – Hát nem értették meg az urak? – emelte fel fejét a paraszt. – A vargabyi szüzek még mindig ott leselkednek. A falu népét, amely nem látja a kísérteteket, békén hagyják. De ha idegen téved az erdőbe… A rejtett ösvényen Vargabybe csalogatják. Diderik megvetően húzta el a száját – Ugyan miért? – Mert a szüzek még mindig Vret Joar Jonssont keresik, talán a fiát is. De főleg az öreget. Honnan tudhatnák a hazajáró lelkek, hogy valaki már több száz éve halott? Bosszúvágytól űzve tovább kutatják a nyomát. Az a hír járja, különösen Mait, Brant leánya, meg a nővérei eltökéltek. – Ártanak az élőknek? – Közvetlenül nem. Ám annyira megrémítik az arra tévedőket, hogy azok többé nem találnak ki az erdőből. – Akadt már olyan ember, aki ottveszett volna? – Nem tudom. Hiszen az egész csak szóbeszéd. Mi viszont sohasem tennénk be oda a lábunkat. – Szokatlanul részletes monda – jegyezte meg Nátán. – Egy kissé talán túlságosan is pontos beszámoló a történtekről. Főleg azt tekintve, hogy senki nem járt ott vagy legalábbis nem tért vissza elevenen az erdőből azóta. – Persze – bólintott megfontoltan a paraszt. – Az évszázadok folyamán nyilván sokat hozzátettek vagy javítottak rajta. – Bizonyára így van – mondta gúnyosan Diderik. –
Nos, kedves útitársaim? Nem féltek? – Én nem – válaszolta a pap. – Isten velem van. – Hát te, Havgrim? Vonakodsz velem tartani? A fiatalember a fejét rázta. – Kitűnő – dörzsölgette kezét Diderik. – Kedves gazduram, köszönjük a szórakoztató estét. Nagyszerű mesemondó vagy. Mi azonban nem fordulunk vissza a messzi Morába. A kiadós éjszakai alvás után a rengetegen át továbbutazunk Härjedalen felé. A paraszt felsóhajtott. – Látom, hogy nem tudom visszatartani uraságaitokat. Nos, akkor a kecskepásztorlányunkat melléjük adom kalauzul az út első szakaszára. Nála jobban senki sem ismeri az erdőt, és őt sohasem bántotta a varázslat. Idehívod, anyjuk? – Pásztorlányka? – vigyorgott elragadtatva Diderik. – Nyújtson megfelelő társaságot az életerőtől duzzadó férfiaknak! A parasztnak egyetlen arcizma sem rezdült. Várt, amíg a felesége visszatért a kecskepásztorlánnyal. Diderik Swerdnek döbbenetében tátva maradt a szája. Ez a nő bizony nem neki való társaság! Legalább hatvan esztendős lehetett, görnyedt, arca csupa ránc az örökös robottól meg a nélkülözéstől. – Ő Barbro – mutatta be a gazda. – Megértem uraságodat, hogy ifjabb útikalauzra számított, miután a legfiatalabb cselédet szokás kecskepásztorlánynak nevezni. Barbro azonban attól fogva tartotta meg ezt a nevet, hogy nagyon régen árván került apám majorjába. Mondd csak, Barbro, Vargabytől biztos távolságra tudod elvezetni ezeket az urakat, akik Lillhärdal és Sveg felé igyekeznek? – Persze – bólintott az öreg nő, majd hosszú szóáradatba kezdett, amelyből a három vendég egyetlen kuk-
kot sem értett. – Állj! – kiáltott fel Diderik, és felemelkedett ültéből. Most látszott, milyen délceg termetű. – Olyan vezetőre van szükségünk, akinek megértjük a szavait! – Bocsássanak meg a nagyságos urak – mondta Barbro. – Fiatalkoromban egy évig szolgáltam gazduram nővérénél, aki akkor ment férjhez és Gagnefbe költözött. Még mindig emlékszem rá, milyen furcsa nyelvet beszéltek is ott. Az ő számára furcsa volt, de a vendégek értették. Barbro most sem éppen irodalmi nyelven szólalt meg, de tagadhatatlanul javulást mutatott első szóáradatához képest. – Nos, jó – válaszolta Diderik elégedetten, bár szemében továbbra is ott villogott az a gunyoros kifejezés, amellyel az alacsonyabb társadalmi rendbe tartozó gazdától való távolságtartását jelezte. – Akkor jó éjszakát kívánunk és nyugovóra térünk. Szívesen kértem volna egy szolgálólányt, hogy az ágyamat melegítse, de ma este már túl fáradt vagyok. Holnap napfölkelte előtt útnak indulunk. A paraszt némán bólintott. Szemével követte a két másik férfit, aki Diderik társaságában a major egy másik épületében lévő szállás felé indult. Miközben elhaladtak mellette, tekintete a harmadik vendégével találkozott. Ez a rokonszenvről és megértésről tanúskodó pillantás sokat elárult abból, milyen jó emberismerő Havgrim. Az ifjú pontosan látta, ki a legértékesebb ember a helyiségben tartózkodók közül. Pillantása meghatotta és hálával töltötte el a parasztot.” A FOLYOSÓRÓL frissen érkezett útitársaság kiabálása szűrődött be. A fiatalember a füzetet letéve pihentette a
szemét, így várta meg, amíg az újabb vendégek nyugovóra nem térnek. A hold hűvös fénybe borította a szállodai szoba egy részét. André felállt és behúzta a függönyöket. Félóra múlva ismét csönd borult a folyosóra, így a fiatalember tovább olvashatta Gerd feljegyzéseit.
4. fejezet “A KIS KAJSA kihajtotta a jószágokat a legelőre, és egy erdős domboldalon ülve nézett le rájuk. A tehenek mindig a közelében maradtak, a folyton elkóborló kecskékkel már nehezebb dolga volt. De most, a nap legnyugodtabb órájában, azok is nyugodtan kérődztek. Mellette hevert a ragadozók elleni védekezésre szolgáló botja, valamint a kürtje, amelyet akkor kellett megfújnia, ha komoly veszélybe került és segítségre szorult. Akár a többi pásztorlányka, folytonos félelemben élt azóta, hogy első ízben küldték ki egyedül a legelőre. Akkor hét esztendős volt, történetünk idején tizennyolc. Igazából nem is tudta, hány éves, hiszen Vargabyben nem számolták pontosan az időt. A napok és évek szakadatlan munkával teltek, és ugyan ki ért rá az idő számolgatására, amikor elsősorban az éhséget, a hideget és az ínséget kellett távoltartani az ajtótól? Kajsa szemében álmodozó kifejezés jelent meg, mint oly gyakran az utóbbi időben. Az öt évvel korábbi pusztító járvány után sok ház állt üresen a faluban. A ragály a lakosságnak több mint a felét a sírba vitte. Ers Nils düledező portájának kijavításával senki sem törődött. Ers Anders háza már összeomlott, a gerendák kupacából kecskekóró nőtt ki. Brants
Ola istállója az éjszakánként félelmetesen huhogó baglyok tanyája lett. A faluban pedig egyetlen fiatal férfi sem akadt. Kajsa kezdetben nem értette, miféle vágy keríti egyre erősebben a hatalmába. A lejtő tetején állva lenézett az alatta csörgedező folyóra. Vigyél el – könyörgött magában. Vigyél el a hívogató, vonzó távolba! Azt kérte, bárcsak elhagyhatná Vargabyt. Emberek közé akart kerülni, új tájakat akart látni. Most jobban tudta, miről van szó. Előző karácsonykor az älvdaleni templomban járt a reggeli istentiszteleten. A túlsó padsorban fiatal fiúkon és férfiakon akadt meg a szeme. Ekkor megértette, mit keres oly nyugtalanul a szíve. Egy másik embert, aki a barátja lehet. Aki gyengédséggel töltheti el, és akinek ő adhat gyengédséget. Aki csillapíthatja testének évről évre jobban gyötrő tompa izzását. Szinte alvajáróként néhányszor elindult már Vargabyből az alant elterülő község felé. Ám mindanynyiszor utolérték és keményen megbüntették, amiért ilyesmi jutott az eszébe. Így hát beletörődött mostoha sorsába. Kajsa tudta, hogy nem áll egyedül. Ott volt például a falu legszebb és legszelídebb természetű lánya, a szomszédos majorbeli Kjerstin. A Kajsánál néhány évvel idősebb teremtés sohasem mert volna szökéssel próbálkozni. Eszébe sem jutott volna, hogy elhagyja Vargabyt. Ilyesmit nem illett tenni, a külvilág egyébként is kegyetlen, tele megannyi veszéllyel. Kjerstin minden szóba jöhető dologtól félt, és pontosan betartotta a falu népének évszázados íratlan törvényeit is. Kajsa és Kjerstin nem is gondolta volna, milyen sok különös
előírás akad ezek között, hiszen másféle életről fogalmuk sem volt. így minden évben a jó termés érdekében valamennyi fajta étel egy részét az erdei tóba kellett dobni, esténként, amikor behajtották a jószágokat az istállóba, furcsa ráolvasásokat mondtak és az ajtót záró horogra köptek, nehogy a kísértetek és még gonoszabb lények bemerészkedjenek. A napi munka minden egyes mozzanatánál bizonyos szövegeket mondtak vagy cselekvéseket végeztek el. Az újszülött gyermekeket a forrás mellett álló egyik fa odván húzták át… Jaj, mi mindenre kellett ügyelni! A leányok számára ezek a különös szertartások maguktól értetődő dolgoknak számítottak, és úgy képzelték, a külvilágban is így történik minden. Milyen végtelen is volt a világ! A Nagydomb tetejéről jól látszott, milyen hatalmas. Kéklő hegyhátak sora rajzolódott ki a távolban. Messze-messze nagy tó vize csillogott. Az öregek Orsa-tónak nevezték, de emberemlékezet óta senki sem járt arra. Kajsa gyakran eltöprengett, élnek-e emberek a vadonban. Járt már Älvdalenben és látta, hogy lakott hely. Először el sem hitte – akkor még gyermek volt. Úgy vélte, a Vargabyt övező erdőkkel véget ér a világ. Most már jobban tudta. Talán lejjebb a völgyekben is akadnak lakott helyek? Nem valószínű – annyi ember csak nem élhet a világban! A vén Ols Erik szerint még távolabb, ahová már nem lát el a szem, ugyancsak laknak emberek. Milyen ostobaság, hiszen a világ végén túl csak nem élhetnek! Az öreg még azt hiszi, hogy becsaphatja? Ennyire mégsem buta! Kajsa összerezzent, mert az előbb valaki nyers hangon a nevén szólította. Felugrott. Britta hívta, aki az erdőhöz legközelebb
eső házban lakott. Britta egyidős volt Kajsával, talán valamivel fiatalabb. Természetük alapjában ütött el egymástól: a lobbanékony, vad, erős akaratú Brittát távolról sem lehetett volna Kajsához hasonló álmodozónak nevezni. – Hát te meg hogy vigyázol a jószágra, Kajsa? – kérdezte bosszúsan Britta. – A borjak hazamentek! Kajsa zavartan nézett az állatok után. A kecskék és borjak mind eltűntek, csak a tehenek legelésztek békésen. – Gyere, vissza kell csalogatnunk a kecskéket! – lihegte Britta. Miközben az elcsatangolt állatokat hívogatva mentek beljebb az erdőbe, Kajsa azon tűnődött, vajon Britta is érez-e vágyat. Néha már észrevette, hogy nyugtalan fény jelenik meg a másik lány szemében. De Britta mindig tudta, mit akar. Kajsánál egy fejjel volt magasabb, ragyogó barna hajú, égő szemű. Telt keblével, karcsú derekával, kecses mozgásával magához vonzotta a pillantásokat. Arcát mégsem lehetett volna olyan szépnek mondani, amilyen például Kjerstiné volt. A szőke, kékszemű, félénken mosolygó Kajsa varkocsban hordta a haját. Anyja csinos kislánynak nevezte, de hát bizonyára minden anya dicséri a gyermekét. Anya… Akárcsak apa, ő sem volt már az élők sorában. Mindketten a járványban haltak meg. Kajsa anyja nővérénél lakott. Noha viszonylag jó dolga volt, nagyon hiányoztak neki a szülei. Britta határozott léptekkel haladt a bűntudatosan lopakodó Kajsa előtt. Persze Vargaby valamennyi lakosa szegről-végről rokonságban állt egymással. Ers Nils szerencsére gondosan számon tartotta, ki kit vehet feleségül. Korábban igen gyakran kötöttek rémületes következményekkel
járó házasságokat közeli rokonok között. Ers Nilsnek hála, tisztán maradtak az egyes nemzetségek. Ám ő most már halott volt, a három fiatal lány számára pedig egyáltalán nem akadt alkalmas férjjelölt. Kajsát éppen ez töltötte el kétségbeeséssel és fájdalommal. A fiatal lány nagyjából köztes helyet foglalt el a mostoha sorsába szomorúan beletörődő, sehová nem merészkedő, ijedős, megfélemlített Kjerstin és a céltudatos, erős akaratú Britta között. Kajsa arról álmodozott, hogy egy szép napon különösebb erőfeszítés nélkül megoldást talál magányának gyötrő gondjára. A két szökési kísérletet nem számította ide.” ANDRÉ FÜLÉT az utcáról beszűrődő zaj ütötte meg, ezért felállt és félrehúzta a függönyöket. A városra sötétség borult; csak néhány utcai lámpa világított. A szállodai szoba ablaka alatt néhány tántorgó részeg kiabált addig, amíg a portás ki nem jött és el nem kergette a lármázó korhelyeket. Hirtelen egy nagyon elegánsan öltözött lány bukkant fel ringatózó léptekkel. A szállodaportásról tudomást sem véve közeledett a minden bizonnyal magasabb társadalmi körökből származó részegek felé. A férfiak lelkesen, bár veszélyes szögben hajoltak előre a szép teremtés láttán. Amikor a lány oldalra lépett, az egyik ittas ember megbotlott és a járdába verte az orrát. Erre a többiek éktelen hahotában törtek ki, a lány pedig karonfogta a legkevésbé elázott férfit, és eltűnt az utca félhomályában. André gyomra görcsbe rándult a látványtól. Ha ez Mali, Petra leánya, akkor bizony nagyon rossz útra tévedt. De ez az utcai ringyó túlságosan tapasztaltnak és magabiztosnak tűnt ahhoz, hogy a lelencház egykori
lakójának tartsa. Mali felkutatásával várhatott, most nem ért rá. A fiatalember visszatelepedett az ágyára és hamarosan újra egy tovatűnt korban volt, Vargaby közelében, a rengeteg erdőben… “BRITTA NAGYON gyorsan lépkedett. Arra kérte Kajsát, ne jöjjön állandóan a nyomában, hanem inkább máshol keresse az elcsatangolt jószágot. Úgyis hallják, merre jár éppen a másik. Kajsa lógó orral indult másfelé. Komor nap volt. Az alacsonyan tovasuhanó felhők szinte a fenyők csúcsát súrolták. Az egész erdőt nyirkos levegő töltötte meg, a párába burkolózó fák tetejéről varjúkárogás hallatszott. Kajsa fülét megütötte Britta színlelten szelíd hangja, ahogy igyekezett visszacsalogatni a kecskéket. Ő maga olykor-olykor félszívvel szólítgatta az elkóborolt állatokat. Legszívesebben megfújta volna a kürtjét, bár akkor az egész falu odacsődülne, mert azt hinnék, vadállatok támadták meg. Akkor lenne csak nemulass, ha kiderülne, hogy az állatok a pásztorlányka hanyagsága miatt csatangoltak szerteszét! Kajsa talpát szúrni kezdte a rénzuzmó. A fenyőkkel tarkított tágas lápvidékre ért. Szép és könnyen átlátható terület volt, ide azonban aligha kóboroltak a kecskék. Sarkon fordult és visszament a sötét erdőbe. Várjon a férjhez menéssel mindaddig, amíg a faluban lakó, most hat és tíz esztendő közötti négy fiú fel nem nő? Kajsának nem fűlt hozzá a foga, és minden bizonnyal a két másik lánynak sem. Amikor maga elé idézte a nyeszlett fiúcskákat, vékony hangjukat, gyermeteg játékaikat, ijesztően nevetségessé vált a gondolat. Mi nem jut eszébe!
Viszont kik közül válogathat? A faluban legfeljebb néhány ősöreg özvegyember lakott, nőtlen fiatal férfi nem. Legszívesebben sírva fakadt volna kétségbeesésében! Ezen a napon olyan furcsának és idegennek tűnt az erdő. Kajsa természetesen hallotta a vargabyi szüzek mondáját, ám egyetlen falujabéli sem látta őket soha, és immár senki nem hitte el a régi históriát. Még hogy a réges-régen halott szüzek tévútra csalogatják az idegeneket? Nyilvánvaló hazugság, talán azzal a szándékkal, hogy a falunak rossz hírét keltsék, nehogy bárki is erre merészkedjék. Milyen kár… Ezen a napon mégis olyan sajátságos hangulatot érzett az erdőben, mint még soha. Nyugtalan, feszült hangulatot. A tó felől a sarki búvármadár hangja hallatszott, a vargabyi pásztorlányok és fiúk azonban már megszokták ijesztő rikácsolását. Kajsa megtorpant és fülelt. Hallotta, amint a távolból Britta hívogatja a kecskéket. Egyébként olyan tompa csend borult az erdőre, hogy a legapróbb ág reccsenése is kidőlő törzs robajára emlékeztetett. Hirtelen úgy érezte, mintha mélységes bánat kerítené hatalmába. Valahonnan kívülről, évszázadokkal korábban élt teremtményekből fakadt. Mintha magányos, kétségbeesett, boldogtalan lények árasztanák a közelében. Csak nem a vargabyi szüzek? Ugyan, micsoda sületlenség, a nyomasztó, mélabús erdő és az egyedüllét kavarta fel. De hiszen ahhoz hozzászokhatott már… Hirtelen Britta csengő hangja ütötte meg a fülét: – Kajsa! – visszhangzott a párába burkolózó erdő tűleveleinek koronája alatt. – Itt vannak, megtaláltam a kecskéket.
A varázs megtört. Kajsa megkönnyebbedve indult a hang felé. Félúton a szép Kjerstinnel találkozott. – Anya már aggódott miattatok – mondta Kjerstin. – Britta olyan sokáig maradt távol. – Én tehetek róla – válaszolta Kajsa. – Nem figyeltem a kecskékre. – A borjakra sem, ők viszont hazaértek. – Tudom – mondta a rossz lelkiismerettől gyötörve Kajsa. – Láttad a teheneket? – Igen, a tisztáson kérődznek. De nem volna szabad ilyen sokáig magukra hagynod őket. – Utánuk néznél? – Hogyne. Kjerstin elindult, de rögtön meg is állt. – Nem értem, Kajsa. Olyan furcsa érzés fogott el. Mintha mindenütt emberek volnának az erdőben. Vagy… Habozva elhallgatott. A megkezdett mondatot Kajsa fejezte be: – Talán nem is annyira emberek? – Pontosan! Éppen ez járt a fejemben. Félek, Kajsa. Nem tudom, egyedül merek-e maradni a tehenekkel. – Eredj helyettem te Britta után, én majd vigyázok a tehenekre. Britta fönt van a sziklameredélyen. Az előbb hallottam a hangját. Azt hiszem, éppen haragszik rám, így szívesen cserélek veled. Kjerstin félénken, remegve elmosolyodott. A két lány elvált egymástól. Kajsa csakhamar újra megtorpant. Megint hatalmába kerítette az előbbi, csaknem szédítő érzés. Mi történhetett az erdővel? – gondolta rémülten. Mi ez a láthatatlan, mégis érzékelhető izgalom, ez a… harag?
Erőt vett magán és visszafutott a tehenekhez. A HÁROM ÚTITÁRS a nap első szakában Rottól Klittenig lovagolt. Ettől fogva végtelen erdőn haladtak át. Néhány pásztorházat is érintettek, ezek azonban teljesen elnéptelenedtek a járvány után. Először felségesen komor fenyveseken lovagoltak keresztül. Majd az erdő megritkult, és egyre világosabbá vált a fehér zuzmótól. Miután Diderik Swerd és Nátán tiszteletes úr egyaránt méltóságán alulinak tartotta, hogy hátaslovát egy vén nőcseléddel ossza meg, Barbrót Havgrimnek kellett maga elé ültetnie a nyeregbe. Diderik úgy vélte, két ilyen alacsony rangú és együgyű ember igazán jól öszszeillik. Havgrim szokásához híven most sem panaszkodott, amiért Barbro meggörnyedt, csontos hátát kénytelen szemlélni. Minthogy Barbrónak kellett az utat mutatnia, ők haladtak elől. Az öreg nőcseléd teljes biztonsággal kalauzolta a három utast a visszataszító mocsarak és szédítő meredélyek mellett, patakokon és sűrű erdőkön át. Szemük elé jókora lápok tárultak, a belőlük kiemelkedő meggyötört magányos, fenyőkkel, meg kopár szirtek, ahol csupán csonkok maradtak a hajdan ott magasodott fák helyén. Talán erdőtűz pusztított ezen a helyen, esetleg több évig szárazság volt? Az Österdalälventől északra mindenesetre igen változatos képet mutatott a természet. Aztán később, amikor már közelebb jártak Härjedalenhez, mint Älvdalenhez, mindhárom férfi észrevette, hogy az öreg cseléd egyre nyugtalanabb. Éppen átláthatatlan, kiterjedt cserjés övezte tisztáson haladtak keresztül. Az utasok nem tudták, mi homályosítja el
olyan különös módon a nappali fényt. A lápon átszüremkedő, a fák között behatoló felhő vagy köd borította a földet. – Mi az, öreganyám? – kérdezte a szándékoltnál élesebb hangon Diderik. – Tévútra vezettél bennünket? – Isten a tanúm, hogy nem – válaszolta méltatlankodva Barbro. – Számtalanszor jártam ezen az úton, amikor a hegyi legelőre hajtottuk a jószágot. Messzire esik attól a falutól, amelyet uraságaitok el akarnak kerülni. – El akarjuk kerülni? – csattant fel gúnyos hangon Diderik. – Ugyan, nem mi félünk, hanem a gazdád óvott tőle a lehető legállhatatosabban. – Igaza is volt. Arról a dologról nála többet tudok, bár “ők” mindig békésen utamra engedtek. A pap megvetően fújt egyet. – No, ki vele, mi baj? – kérdezte a marcona harcos az öreg nőtől. – Tudom, hogy a jó úton vezettem uraságotokat, nem tehettem volna másképpen, hiszen jónéhány mérföldön át nem is akad mellékösvény. Most viszont nem ismerem meg a környéket. Azt a nagy követ például sohasem láttam. És hová lett az ösvény, amelyet mindvégig követtünk? Elenyészett a semmiben! – Jó félórája kétfelé ágazott el – szólalt meg Havgrim. Barbro elképedve nézett a fiatalemberre. – Elágazott? Nem láttam. Tudom, hogy errefelé nem ágazik el! – De igen – jelentette ki Diderik. – Te pedig a rossz utat választottad. Vissza kell fordulnunk. Barbro körülnézett. – Arra kérem a tiszteletes urat, mondjon imát. Imádkozzék mindannyiunkért – mormogta.
– Ne legyél babonás, öreg! Rosszul emlékszel, ez minden. Kezdesz feledékeny lenni. Az öregasszony szeme szikrázott a felháborodástól. – Annyit mondok az uraknak, páratlanul jó az emlékezőtehetségem. Most sem hagyott cserben. – Ostobaság – mondta Diderik. – Semmi rossz nincs benne, ha visszamegyünk addig, ahol elágazott az út… – Pszt! – intette le Nátán tiszteletes úr. – Hát ez meg mi volt? Mind a négyen feszülten füleltek. A fejük fölött áramló szürkésfehér pára elfedte a fák koronáját. – Búvármadár – mondta Havgrim. – Sarki búvár. A nyeregben előtte helyet foglaló Barbro, aki a nap folyamán alig hallotta a fiatalember mély hangját, felfigyelt rá, hogy a Stockholm körül használatos svéd irodalmi nyelven beszél. – Nem – ingatta a fejét Diderik. – Bajba jutott ember kiált segítségért. – A sarki búvár gyakran rikácsol így – nyugtatta meg Barbro. – Csak egy madár. – Megvallom, hihetetlenül emberi hangnak tűnt – jegyezte meg tétován a pap. Diderik gondosan ápolt szőke szakáll keretezte arcán sötétebb árnyalat jelent meg az izgalomtól. – Nem halljátok? Az a nő valamilyen nevet kiabál, csak nem tudom kivenni. Gyerünk! Oda kell mennünk! – Ezen az úton nem haladhatunk tovább lóháton – mondta a prédikátor, akinek mindig olyan kedvetlenül csengett a hangja, mintha gyomorbaj gyötörné. – Mocsaras a talaj. Gyerünk, ne engedjük, hogy kényszerképzetek kerítsenek hatalmukba. Természetesen csak egy madár rikácsol. Diderik Swerd már le is ugrott a nyeregből. – Itt hátrahagyjuk a lovakat. Barbro majd vigyáz rá-
juk. – Én is itt maradok – jelentette ki Havgrim. – Nem hagyhatunk magára egy nőt a lovakkal ezen a vidéken, ahol medvék is élnek. – Nos, akkor Nátán úrral ketten megyünk. Hamarosan jövünk vissza. A két uraság eltűnése után mélységes némaság telepedett a lápra. Sem az öreg cseléd, sem az ifjú nem volt valami beszédes természetű. A csendet végül Barbro törte meg: – Ma nem érzem jól magam az erdőben. – Én sem – ismerte be Havgrim. – Súlyosan nyomasztó ez a csend. Barbro értette, mire céloz a fiatalember, noha hallották Nátán tiszteletes úr és Diderik Swerd távolodó lépteit és a sarki búvár sajátságos panaszkiáltását. A madár először rövid hangot adott ki, majd hosszan felfelé siklót, végül egészen magasan újabb rövidet. – Képtelen vagyok megérteni, hogyan tarthatja valaki nő sikoltozásának – motyogta Barbro. – Hiszen az előbb világosan nőről beszélt. – Hallottam – felelte röviden Havgrim. – Hová valósi, uram? – érdeklődött az öreg cseléd. – Ne hívjál úrnak – mosolyodott el keserűen a fiatalember. – Stockholm környékére valósi vagyok. Igaz, régen elhagytam, és azóta sokfelé megfordultam a világban. Ilyen fiatalon? – gondolta Barbro. – Miért utazott annyit? – A családunkban csillapíthatatlan keresési kényszer uralkodik. – Szörnyű! – Az előbb rosszul fejeztem ki magam. Nem csillapíthatatlan. Valamikor majd megtaláljuk azt, amit kere-
sünk. Adós vagyok vele apámnak, mindazért, amit értem tett.” BENEDIKTE EZEN a helyen kérdőjelet tett a lap szélére. André megismerte az otthon használt tintát, miközben azon töprengett, ugyan mit jelenthet. “BARBRO BÓLINTOTT, bár nem értette, vajon mit kereshet Havgrim. Talán a boldogságra célzott? Az öreg cseléd vállat vont. – Időbe telik. Én pedig úgy gondoltam, sötétedés előtt hazaindulok. – Hosszú lesz a visszaút. – Megszoktam. Viszont nincs kedvem a Fekete Behemóttal találkozni. Havgrim elmosolyodott. – Hallottam, hogy egy évet Gagnefben szolgáltál. Amikor arra haladtunk el, a helybeliek ugyancsak a Fekete Behemótot emlegették. Tehát te is ismered? A Fekete Behemót képzeletbeli lény, vagy inkább jelkép volt. A sötétséget és az éj leple alatt megjelenő titokzatos teremtményeket testesítette meg. Nem volt határozott alakja, mégis minden egyszerű ember tartott tőle. Barbro örült, hogy olyan emberrel találkozott, aki megérti az aggodalmát. – Gondoskodom róla, hogy idejekorán elindulhass hazafelé – ígérte meg a fiatalember. Az öreg cseléd ennek hallatán rögtön biztonságban érezte magát. – Figyeljen csak – szólalt meg nemsokára. – A madár elhallgatott. – Nyilván odaértek és rájöttek, hogy csak egy sarki búvár az.
– Akkor hamarosan visszatérnek. Efféle kitérőkre nem érünk rá. Havgrim körülnézett. A fellegek a környező hegytetőkre telepedtek, így az az érzése támadt, mintha szürke, hullámos tetejű teremben tartózkodnék. – Tulajdonképpen merre járunk? – Ki a megmondhatója? Nem ismerem ezt a vidéket. Így nem lepődnék meg, ha… Barbro nem fejezte be a mondatot, de nem is volt rá szükség. Havgrim így is tudta, mit akart mondani. A KÉT FÉRFI keservesen tört utat az erdőn át. Undokul nyirkos, sűrű cserjésen keresztül kellett haladniuk. Mindketten a lovuk nyergébe vágyódtak vissza. Diderik Swerd megtorpant. – Figyeljen csak! Most újra sikoltozik! Ugye hallja, hogy valamilyen nevet kiabál? A pap sápadt arcán komor kifejezés jelent meg. – Hallom. Urunk, Jézus Krisztus, ments meg az eltévelyedéstől! Diderik Swerd a lábát sem volt képes felemelni. Megbabonázva állt egy helyben. A jajveszékelés így hangzott: “Vret Joar! Vret Joooar!” – Nem! – lihegte. – Csak képzelődés. A pap ugyancsak jól kivette, mit mond panaszosan az a bizonyos hang: “Szent Nátán! Szent Nááátán! “ Egyikük sem mondta ki, mit hallott. – Talán mégsem kellene odamennünk – javasolta Diderik. Nátán tiszteletes úr kihúzta magát. – Nem rettenünk meg a Sátán szemfényvesztésétől. Tisztázzuk, miről van szó! Elszánt léptekkel indult tovább, Dideriknek pedig nem maradt más választása, mint hogy kövesse. Hirte-
len megtorpantak, ugyanis a kiáltozás elnémult. Ekkorra a csizmájuk és a nadrágszáruk egyaránt átnedvesedett. Ismét elindultak, és csakhamar komor látvány tárult a szemük elé. Az erdőben csenevész fák övezte, vak szem módjára tompán csillogó kis tó terült el. A két férfi hirtelen előttük kígyózó ösvényre figyelt fel. Nem is annyira ösvény, mint inkább szabályos, széles út volt; igaz, nagyon ritkán járhattak rajta. A víz színén három madár úszkált. Amikor a pap talpa alatt megreccsent egy ág, gyorsan alámerültek. – Nagyon keveset tudok a madarakról, de azt hiszem, sarki búvárok voltak – mormogta Diderik. – Tehát mégis tévedtünk! – Bizony. Mindketten érezték, amint lassan settenkedő félelem keríti őket hatalmába, de nem akarták kimutatni a másik előtt, mi jár az eszükben: ez a hely megfoghatatlan módon félelmetes, sokkal rémisztőbb annál, mint amit komor volta indokolna. Testük minden idegszálát valami megnevezhetetlen érzés töltötte be. Az a benyomásuk támadt, hogy ha hátrafordulnak, meglátják azt, aki kiáltott. Mégis némák maradtak, és mereven előre szegezett tekintettel lépkedtek, azon töprengve, miképpen ússzák meg ezt a kalandot. A legszívesebben befogott füllel, összeszorított szemmel rohantak volna vissza a lovakhoz. – Mi az ott? – kérdezte a pap. – Nem érünk rá megnézni, vissza kell mennünk a többiekhez – válaszolta Diderik. Ám Nátán tiszteletes úr pillanatnyilag nem mert megfordulni, mert úgy érezte, mintha azok mögötte volnának és előrehajtanák. Időt akart nyerni, hogy összeszedje az erejét. – Látni akarom – jelentette ki kurtán.
Odamentek. A pap az előbb olyan formátlan, mohlepte halomra figyelt fel, amely egyáltalán nem illett a természetbe. Minden bizonnyal emberi kéz műve volt. Nátán tiszteletes úr a dombocska fölé hajolt és államhivatalnokhoz méltó, ápolt kezével óvatosan piszkálni kezdte a földet. Diderik Swerd türelmetlenül szemlélte ezt a kisaszszonyos eljárást, majd egyetlen rántással jókora fű- és mohacsomót tépett ki a talajból. Az erdőt teljes csend ülte meg, mintha visszatartaná a lélegzetét. A két férfinak elmúlt az az érzése, hogy láthatatlan lények veszik körül őket. Ott, ahol Diderik feltúrta a földet, az idők során megfeketült, bár a mocsaras talajban jó állapotban megmaradt fafaragvány került a napvilágra. Diderik még többet rántott le a fát borító tőzegtakaróból. – Az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében! – suttogta elszörnyedve a pap. – Ez egy bálvány képmása! Hiába vágták darabokra és törték szét, itt rejtőzik az ocsmányság! A pogány oltár! – Tehát mégis igaz – suttogta Diderik. Most rajta volt a sor, hogy elsápadjon. – Tényleg létezik. A babona később tapadt hozzá és semmi köze sincs a valósághoz. A bálvány látványa ismét józan gondolkodásra késztette őket. Jól láttak, hogy a faragvány bizony Fröt testesíti meg! A durván megmunkált arc semmitmondó és lényegtelen volt, ezenkívül az idő annyira helybenhagyta, hogy bárkit ábrázolhatott. A szobor napvilágra került töredékei és épségben fennmaradt darabjai között akadt egy olyan testrész, amely csakis a termékenység istenéhez tartozhatott. Nátán tiszteletes úr undorral fordult el a látványtól. Diderik Swerd nem volt ennyire érzékeny természet. Durván felkacagott és megragadta a faszobor emlí-
tett darabját. – Ez aztán a jókora fütykös! – mondta elismerően. A prédikátor azonnal feléje fordult. – Hozzá ne nyúljon a faragott képhez! – ripakodott rá. – Mindenfajta gonoszság tapad hozzá. Nem érti, hogy meg van átkozva? Diderik máris úgy dobta el, mintha megégette volna. Ugyanazon az úton mentek vissza, amelyen jöttek. Most viszont egyikük sem értette, miképpen tölthette el őket az előbb tapasztalt szörnyű hangulat. A csendet végül Nátán tiszteletes törte meg. – Imádkoznom kellett volna a tó partján, meg kellett volna átkoznom azt a borzalmas oltárt. De jól mondja, Diderik úr: nincs vesztegetni való időnk. Igyekezzünk tovább, mielőtt leszáll a sötétség! Diderik szívből egyetértett a pappal. – Annak a szegény öreg nőnek is haza kell indulnia. – Az ám!” ANDRÉ RÁDÖBBENT, hogy egy ideje elfelejtett levegőt venni. Arról is megfeledkezett, voltaképpen miért olvassa ezt a régi írást, mert annyira lekötötte, ahhoz a bizonyos erdei tóhoz lyukadt-e ki a két férfiú. Jól sejtette. A bizonyosság elégedettséggel töltötte el. Trondheimre az éjszaka csendje borult. André levetkőzött és ágyba bújt, hiszen nem fekhetett egész éjjel felöltözve az ágyon. Az órájára nézett. Mivel csak lassan tudta kibetűzni a kézírást, máris több órát töltött el az olvasással. Most viszont nem bírta abbahagyni, minél előbb meg akarta tudni, miért találta Vanja és Benedikte egyaránt úgy, hogy a beszámoló fontos a Jéghegyek Népe számára. Valami rejtőzik mögötte. Andrét mardosta a kíván-
csiság, mi lehet az.
5. fejezet “MÁR ITT KELLENE lenniük” – mondta Barbro és karját testéhez szorítva összekuporodott. Havgrim szánakozva tekintett az öreg nő vékony karjára és eltorzult, meggörnyedt alakjára, amely szegénységben, nélkülözésben, robotban és magányban eltöltött életről tanúskodott. Havgrim felkapta a fejét. – Figyelj csak! Ez most nem madár volt, de nem is férfi hangja. – Nem bizony – bólintott némi fülelés után Barbro. – Lányok, akik az elkóborolt aprójószágot hívogatják. A hangjukból ítélve a kecskéik csatangoltak el. Tudja uraságod, másképpen kell a kecskét, és megint csak másképpen a birkát csalogatni. Havgrim bólintva vette tudomásul a hallottakat. – Nem számítottam rá, hogy itt emberekre bukkanunk – dünnyögte. – Nem várta? – kérdezte Barbro, és vesébe látó pillantást vetett rá. – Még az utolsó órában sem? A fiatalember mély lélegzetet vett. – De igen. Ugye, mind a ketten tudjuk, hová keveredtünk? – Hát bizony. Mégsem fenyeget veszély, mert “ők” soha nem bántottak. Az itteniek pedig barátságos, dolgos parasztemberek, akik a légynek sem ártanának. – Azt mondod, “ők” sohasem bántottak. Igaz, védtelen, tiszta lelkiismeretű nő vagy, mi viszont férfiak vagyunk. Mi történik velünk?
Az öregasszony vállat vont. – Úgy gondolom, semmi. Az ember ne hallgasson a régi babonákra. Szóbeszéd, nem egyéb. Csupa rémtörténet. Barbro mintha önmagát is igyekezett volna meggyőzni. A jószágcsalogató kiáltások közeledtek. Boldog, fiatal hangok voltak, áldottan földhözragadtak ebben a komor, ijesztő környezetben. – Erre jönnek – mondta Havgrim. A lejtő tetején apró fehér foltok jelentek meg. Ahogy közeledtek a köves hegyoldalon, lepergő gyöngyöknek tűntek. A kecskék nyomában két fiatal lány haladt. Az ellenkező oldalról ugyanebben a pillanatban bukkant fel a nehézkesen lépkedő két férfi. A kecskék és a lányok láttán megtorpantak. A lányok ugyancsak megálltak. A tisztáson álló csoportra bámultak. Tanácstalanságukban kézen fogták egymást, és továbbra is az idegenekre meredtek. – Mi a fe… – szaladt ki Diderik száján, de eszébe jutott a pap és elhallgatott. – Az a csillagszemű… Maga a főnyeremény! A kéjsóvár harcos tetszését a félénk, szépséges Kjerstin nyerte meg ennyire. Havgrim könnyedén felismerte, miféle elragadtatott, elégedett kifejezés jelent meg az előbb Diderik szemében. – Úgy tűnik, szép szüzek teremnek Vargabyben – jegyezte meg a hős férfiú, mert már egyik utas sem kételkedett benne, hova tévedtek. Nátán tiszteletes úr megremegett, Diderik pedig belátta, milyen helytelenül fejezte ki magát. A három lány éppen eléggé evilági látványt nyújtott. Miután sokáig futottak a jószág után az erdőben, arcuk kipirult, hajuk
tele volt fenyőtűkkel és fűszálakkal. A lihegéstől különösen vonzó módon hullámzott a keblük. Hosszú ideig egyikük sem szólalt meg. A társaság könnyed csevegéshez leginkább szokott tagja, Diderik Swerd a három lány csodálatába merült. Természetesen tudta, melyiküket választaná elsőnek – bár a másik kettő sem utolsó falat. Azt, akinek a homlokába lóg a hátul befont haja és álmodozó, sóvárgó a pillantása… Minden bizonnyal könnyű zsákmány lesz. Ott van azután az a magas növésű, büszke. Bizonyára ő a legfiatalabb, mégis milyen bátran néz a szemébe. Azt a lányt nehezebb feladat lesz levenni a lábáról. Diderik azonban értett hozzá, miképpen csábítsa el a fehérszemélyeket. A reá váró kaland előre mulattatta. Minek siessen eszeveszetten Härjedalen és Norvégia felé? Miért ne maradna itt egy ideig, kihasználva a kínálkozó alkalmat? Kajsával forgott a világ, ahogy egy helyben állva nézett le az idegenekre. Emberek jöttek ide, az ő erdejébe? Egy öregasszony, egy pap. Gallérjáról és fekete köpenyéről látta, hogy az egyház szolgája, mert odalent az älvdaleni templom lelkipásztora is ugyanígy öltözött. Két fiatal férfi is volt velük. Az egyik jókedvűnek tűnt, szeméből valamilyen okból vidámság áradt, szőke hajával és szakállával igazán vonzó volt. A másikat, aki még fiatalabbnak látszott, egy kissé félelmetesnek találta: mintha gondolatait és titkait kőből készült álarc mögé rejtené. Sötét hajával és ragyogó szemével mégis milyen jóképű! De vajon miért vág ennyire visszautasító képet? A kis öregasszony kedves teremtésnek tűnik. Ezenkívül három lovuk van. De gazdagok lehetnek! Forduljon meg és fusson, amerre lát? Hívja magával a másik két lányt, és siessenek haza a lehető leggyorsabban? A menekülés féktelen vágyától remegni kezdett a lába. Érezte, veszélyes, ha továbbra is itt marad. Va-
lamilyen szörnyűség csalogatta és vonzotta, s szívét új, ismeretlen félelem töltötte el. Mégsem volt új és ismeretlen, hanem ugyanaz a félelem, amely a nap folyamán már korábban is elfogta. Mintha megbabonázták volna az erdőt, s ettől minden ijesztően megváltozott. Úgy tűnt, mintha ősidőktől fogva egy helyben állnának és egymást bámulnák, noha valójában egy perc sem telt el. Kjerstin hirtelen ijedten felsikoltott és futásnak eredt. Az idegenek látványa túl soknak bizonyult a félénk leány számára, aki még az älvdaleni templomba sem mert lemenni soha, így egész életében nem látott mást a világból, mint Vargabyt és a környező végtelen erdőségeket. Diderik leplezetlenül hívogató pillantása ugyancsak megrémítette. Kjerstin nem értette, miért néz rá így az ismeretlen, csak azt érezte, hogy veszélyes dolog. Hirtelen menekülése Kajsát is ösztönös cselekvésre késztette. Gondolkodás nélkül Kjerstin nyomába eredt. Űzött vadként futott fel a hegyoldalon. – Álljatok meg! – kiáltotta utánuk a tekintélyt parancsoló megjelenésű férfi. A lányok azonban továbbszaladtak, mert fenyegetőnek ítélték a hangját. Britta határozatlanul maradt hátra. – Látják, mit műveltek! – szólt szemrehányón az idegenekhez. – Vigyázzanak a jószágokra, én pedig megpróbálom beérni a lányokat. Őt is elnyelte a köd, amely ekkor már sűrűn gomolygott a talaj fölött. – Micsoda tájszólás! – szólalt meg Diderik. – De azért érthető. Gyertek, fiúk, meg kell nyugtatnunk szegény kicsikéket. Lova hátára pattant, példáját a pap is követte. Havgrim habozott, mitévő legyen.
– Menjél te is – mondta Barbro. – Azoknak a lányoknak most elkelhet egy tisztességes ember. – Hiszen Nátán tiszteletes úr is utánuk eredt. Te pedig magadra maradsz az összes állattal. – Úgyis elriasztották a ragadozókat. Siess, mert a lányoknak szükségük van rád. Havgrim bólintott és felült a lovára. Barbro utánuk nézett, de már valamennyiüket elnyelte a köd. Az öreg cseléd komoran ingatta a fejét. – Odahaza kellett volna maradnod, Barbro! Neked, aki olyan sokat tudsz a regéről és a folytatását is ismered. Miért nem hallgattál a józan eszedre? Kihúzta görnyedt hátát. Ha nem tévedek nagyot – gondolta, van itt valaki, aki ismeri a folytatást… A SŰRŰ KÖDBEN a három férfi eltávolodott egymástól. Diderik Swerd a lejtő tetejére hajszolta a lovát, de a lányoknak színét sem látta. A fenébe is, úgy ismerik az erdőt, akár a saját tenyerüket. Akkor is meg fogja találni őket! Muszáj. Azt a leírhatatlanul gyönyörű teremtést, aki elsőnek oldott kereket. Félénk, akár a szarvasünő. Meg a másik kicsikét, a libegő hajfonataival… Egy idő után megállította a lovát. Megpillantott maga előtt valamit, ami mozgott. Rénzuzmóval bontott, karcsú fenyők övezte kis völgyteknőbe ért. A köd – vagy inkább alacsonyan szálló felhő – körülötte áramlott, furcsa, csapongó alakzatokat képezve a fák között. Volt ott valami, méghozzá előtte jobb kéz felől. Annyira beburkolták a ködfoszlányok, hogy nem láthatta rendesen. Állat, vagy emberi lény? Csak nem a leányok? Nem, az előbb útjukba akadt szépségek öltözetének
színe eltért a megfoghatatlan árnyakétól. A három lány egyszerű szoknyájához élénk csíkokkal díszített kötény és vállkendő tartozott. Az az egy vagy több lény, aki félig elrejtőzött előle, vadabb jelenségnek tűnt, barna vagy szürke bőrbe öltözött, lobogott a haja… Netán káprázott a szeme? Megrázta a fejét, hogy tisztábban lásson. Most semmi sem volt azon a helyen. Bizonyára göcsörtös fákat vélt emberi lényeknek. A sarki búvár ismét rikácsolni kezdett. Csak nem az erdei tó közelébe ért? Lehetetlen, hiszen az éppen az ellenkező irányban van. Újra egy bizonyos nevet kiáltott. Diderik felsóhajtott. Ha ez madár hangja, akkor ő is madár! Lelkét tette volna rá, hogy női hang. “Vret Joooar!” – rikoltotta. Hirtelen tompa, kelepelő hang töltötte be az erdőt, s ettől Diderik és a lova egyaránt visszahőkölt. Ez is minden bizonnyal madártól származott, bár leginkább rosszindulatú nevetésnek tűnt. Azután minden elcsendesedett. Viszont a ködben megint mozogni kezdett az a valami. A panaszos kiáltások valószerűtlenül visszhangzottak a messzeségből. Bárcsak itt volna Nátán tiszteletes úr! Diderik egyszercsak megfordította a lovát és hanyatt-homlok nyargalt vissza oda, ahonnan elindult. Nátán már ott volt. Arca holtsápadt, száját összeszorította, egyetlen szót sem volt hajlandó kiejteni. VÉGÜL HAVGRIM bukkant rá a lányokra. Ketten közülük a mohán összekuporodva síró Kjerstint próbálták megnyugtatni. A lóháton ülő Havgrim láttán megpróbált elfutni, a többieknek azonban sikerült visszatartani. A fiatalember leugrott a nyeregből.
– Ne féljetek, nem akarunk bántani benneteket – mondta. Szeméből már eltűnt a korábbi barátságtalan kifejezés. Talán nem is barátságtalan volt, inkább zárkózott. – Gyertek velem vissza a többiekhez, mert ott van az összes állatotok – folytatta. – Te, aki olyan fáradtnak látszol, felülhetsz a lovamra, én majd kantárszáron fogva vezetem. Kjerstin könnyáztatta szemmel nézett rá, és úgy gondolta, szavai hitelt érdemelnek. Havgrim a nyeregbe segítette, így hát visszaindulhattak. Kajsa és Britta egymást lökdösve igyekezett minél közelebb kerülni Havgrimhoz, aki tökéletesen elnyerte a bizalmukat. – Azért nem vagyunk olyan ostobák, amilyennek az előbbi viselkedésük alapján gondolhat bennünket – magyarázkodott Britta. – De ma minden annyira különös volt. Jómagam is megrettentem! Ezzel arra utalt, hogy ő nem fél a sötétségtől vagy a manóktól. – Tudom, mire célzol – mondta mély hangján Havgrim. – Idefelé egész úton erről beszéltünk. – Igen, úgy éreztük, nem vagyunk egyedül az erdőben. És nem is voltunk – tette hozzá kuncogva. Havgrim elmosolyodott. Kajsa semmit sem szólt. Könnyedén lépkedett, örömét lelte a férfi jókora csizmájának látványában, ahogy ott haladt apró, csupasz lába mellett. Néha feszélyezve felnézett rá, és többször észrevette, hogy az ifjú gondolataiba merülve szemléli. – Nem találkoztunk már korábban? – kérdezte hirtelen Havgrim, amikor Brittának egyszer végre beállt a szája. – De igen, ha uraságod legutóbb karácsonykor járt az älvdaleni templomban – vágta rá Kajsa. – Nem voltam ott – mondta lassan az ifjú. – Koráb-
ban sohasem jártam ezen a vidéken. – Különös! Pontosan úgy éreztem, mintha… mintha… – Én is – bólintott nyugodtan Havgrim. A lány kíváncsi volt, vajon mit felelt volna az ifjú, ha hagyja befejezni Kajsa mondatát: “Pontosan úgy éreztem, mintha… otthon lennék!” Figyelte, miképpen támogatja kezével a férfi a nyeregben ülő Kjerstint. Kjerstint, aki tágra nyílt szemmel, csodálkozó és sóvár tekintettel pillantott le rá. Kajsán korábban teljesen ismeretlen érzés lett úrrá: mardosó féltékenység! Aggodalom, szorongás, nyomorúság, sértett hiúság, hatalomvágy, tehetetlenség, a kisebbrendűség tudata, szégyen, kétségbeesés, gyűlölet, bosszúvágy… Kajsa lelkét csupán apró szálka gyötörte, hiszen a mellette lépkedő férfit mindössze néhány perce ismerte, Kjerstint pedig születésétől fogva. Ezért sikerült gyorsan elhessegetnie kellemetlen gondolatait, és csaknem örült, amiért Havgrim keze átfogja a lovon ülő Kjerstin karját. Britta szünet nélkül csevegett, véget nem érő szóáradatával igyekezve mély benyomást tenni az ifjúra. Arról beszélt, hogy valamennyiüknek velük kell jönniük látogatóba a faluba. Majd a kellemetlen időjárásra tért ki, pedig milyen szép is szokott errefelé lenni! Kajsa és Havgrim közé tolakodott, de a lány ezt fel sem vette. Kajsát a férfi közelléte mélységes, egyben nyugodt izgalommal töltötte el, ha egyáltalán létezik ilyen képtelen jelenség. A férfi szeméből egyszerre áradt tűz és mélabú, szája érzékeny természetről árulkodott, erős keze más lányét fogta. Néha mégis Kajsára pillantott, s ez annyira felkavarta a fiatal nőt, hogy csaknem elállt a lélegzete.
Végül a többiekhez értek. Britta mélyen meghajolt a két tekintélyes úr, a pap és a jóvágású szakállas férfi előtt. Példáját Kajsa és Kjerstin is követte. Tulajdonképpen milyen furcsa – gondolta Kajsa. Hármunk közül a legfiatalabbnak a legnagyobb az önbizalma, és a legidősebb viselkedik a leginkább bizonytalanul. Én pedig kettejük között magam vagyok a megtestesült középszerűség. Kajsának valahogy semmi kedve nem volt ahhoz, hogy középszerű legyen. Olyan lány akart lenni, akire felfigyelnek és akit csodálnak a férfiak. Ő viszont nem olyan szép, mint Kjerstin, és Britta gyors észjárásával sem áldotta meg a sors. Mit vonultathat fel velük szemben ő? Sok mindent, de még túl tapasztalatlan volt ahhoz, hogy ezt megértse. A szakállas férfi arca hívogató mosolyra derült. – Üdvözlöm a hölgyeket! Milyen jó, hogy kegyetek megjöttek, mert némiképpen elbizonytalanodtunk, merre is járunk. Az ösvény tévútra vezetett. Szavain a pap, Havgrim és Barbro egyaránt meghökkent. Valóban a nyomasztó monda szavait kell használnia? A pap szigorúan nézett a lányokra és azt kérdezte tőlük, megkeresztelték-e őket Jézus Krisztus nevében. Kajsa efelől nem volt teljesen biztos, Britta azonban rávágta, hogy mindhármójukat felvették az egyház gyermekeinek sorába. Kajsa felfigyelt rá, hogy Britta szinte kihívó hangnemben szól a paphoz, mintha nem bírná elviselni a menny szolgáját. A prédikátor összeszorította a száját és szúrós szemmel tekintett Brittára. Vele ellentétben Kjerstint lenyűgözte az egyházi férfiú. Csak nyugodtan – gondolta nem egészen bajtár-
siasan Kajsa. Viszont elengedhetnéd az “én” idegenem kezét, nem kell tovább fognod. Tulajdonképpen mit akarsz még? Maga Kajsa is észrevette, milyen pocsék a kedve. Végtelen undor töltötte el a két másik férfival, a lelkészszel és a tekintélyes úrral szemben. Pedig erre semmi oka sem volt! Britta megismételte javaslatát a jövevényeknek, hogy tartsanak velük a faluba, hiszen már késő délutánra jár, nem érdemes továbblovagolniuk. Néhány mérföldnyire medve támadta meg az egyik falujukbéli öregembert, és csak üggyel-bajjal sikerült megmenekülnie. Diderik csak azután fogadta el a meghívást, hogy kérdőn útitársaira nézett. Az öreg Barbro ugyancsak megkönnyebbültnek tűnt az urak elhatározása miatt. Most elkerülte a Fekete Behemóttal való találkozást. Ő pedig sohasem félt Vargabytől. Kajsa ismét érzékelte valamilyen nem létező dolog susogását, miközben libasorban haladtak át az erdőn, elől a lányok, utánuk a lovasok, legvégül a legelőről visszatérő jószágok. A fák felhőbe burkolózó koronáit néma és fájdalmas panasz hatotta át. Úgy tűnt, mintha a mohával borított talaj remegne a lovak lépteitől, és kitérne előlük. Kajsát kellemes izgalom fogta el arra a gondolatra, hogy a mögötte lovagoló férfi felajánlotta neki, üljön eléje a nyeregbe (noha ő ezt ismeretlen okból visszautasította). Az erdőt nyári virágokkal dúsan telehintett, csodálatosan szép rét váltotta fel. Az esővel terhes időben a virágok összezárták szirmaikat és lehorgasztották fejüket. Az utasok elé tárult a lágyan hullámzó dombokon elterülő Vargaby apró házainak szorosan egymás mellé épült csoportja. Kajsa sajnálta, hogy az idegenek nem napsütésnél láthatják meg a falut. Ugyanis büszkén val-
lotta, hogy ennél szebb hely nincs is a világon. Igaz, Roton és Älvdalenen kívül nem járt máshol. Vargabynek mindenesetre tényleg gyönyörű volt a fekvése – leginkább meseországbeli falura emlékeztetett. A férfiak megállították lovaikat. – Uramatyám – suttogta Diderik. – Nem mondom! Kajsa örömmel hallotta, milyen lenyűgöző hatást tett a férfire az elébe táruló látvány. Mindaddig repesett a szíve és csillogott a szeme, amíg pillantása Havgrim elgondolkodó tekintetével nem találkozott. A lány ekkor lesütötte a szemét. Ne utazz el! – kérlelte magában. – Maradj itt, adj tartalmat és értelmet az életemnek! Ha továbbutaztok, csak az ürességét fogom érezni! Ezt a gondolatot elviselhetetlennek tartotta. Mintha a világ minden bánata hirtelen az ő nyakába szakadt volna. MIUTÁN A FALUBAN lecsillapodott az idegenek érkezése okozta meglepett izgalom, a jövevényeket aludttejjel, aranysárga vajjal megkent, középen lyukas, kemény rozskenyérrel és kecskesajttal vendégelték meg. Kjerstin félénken álldogált tisztaszobájuk ajtajában. A vendégeket az ő apjánál helyezték el, aki a pusztító járvány után a falu elöljárója lett. Diderik élvezte a ház melegét és nyugalmát. Milyen kevesen vannak, alig néhány család. Ám ennek a három lánynak messzi földön nem akad párja! Régi szenvedélye új életre kapott. Ismét kedve támadt arra, hogy szüzeket fosszon meg ártatlanságuktól. Az utóbbi időben nagyon sok szajhával és túlságosan is tapasztalt cselédlánnyal akadt dolga. Most viszont folytatni fogja, amit sajnálatosan elhanyagolt! Olyan pillantással illette Kjerstint, amelyet a legtöbb nő nem értett volna félre. Kjerstin azonban tökéle-
tesen tapasztalatlan volt, és odaadó gyengédségnek vette a férfi sóvár tekintetét. Magányában éppen gyengédségre és odaadásra volt leginkább szüksége. Zavarában és örömében elvörösödve futott ki a házból, Kajsa és Britta pedig aggódva nézett egymásra. Diderik a házigazda felé fordult. – Szép a falujuk. Kjerstin apja így válaszolt: – Sokat vesződünk az erdővel. Véget nem érő harc. Az erdő állandóan terjeszkedik, és ha nem vigyázunk, csakhamar egész Vargabyt lenyeli. Kjerstin ismét megjelent az ajtóban. – Uraságod lova lesántult – folytatta a gazda. – Igen, én is észrevettem – válaszolta Diderik. – Ráférne egy kis pihenés. Pillantása Kjerstint súrolta. – Ha néhány napig maradni akarnak, éppen elég üres szobánk van. – Nem utasítjuk vissza – felelte Diderik, és ravaszul felcsillant a szeme. – Megragadjuk az alkalmat. Óvtak ugyan a vargabyi szüzektől, én viszont szokatlanul vonzóknak találom őket. A gazda arca elkomorult. – Jaj, az a monda sok kárt okozott nekünk. Milyen igazságtalan is! Egyszerű, tisztességes, szorgalmas parasztemberek vagyunk, senkinek sem akarunk rosszat. A többiek mégis minden ok nélkül úgy elkerülik a falunkat, mintha pestises lenne! Diderik belátta, milyen tapintatlan volt az előbb, és túláradó dicsérettel próbált javítani rajta, de még inkább elrontotta a dolgot. Áradozását hirtelen a pap szakította félbe. – A tisztességről jut eszembe – mondta. – Nem látom ezen a helyen az Isten házát. Miképpen…?
– Ugyan, Nátán úr, csak nem követelheti meg, hogy ezen a helyen templomot építsenek? – kelt a vargabyiek védelmére Diderik. – Nátán? – kiáltott fel elképedve Kjerstin apja. – Milyen különös! Ez az igazi neve, atyám? – Mi olyan különös benne? – kérdezte bosszúsan a pap. – Az a hittérítő, aki elhozta a kereszténységet, véget vetett a szüzek feláldozásának, de porig égette a falut, Nátánnak vagy Nátánáelnek nevezte magát. – Ejha! – vigyorodott el Diderik. – Teljes egészében megmagyarázható egybeesés – csattant fel éles hangon a pap. – Nátán Isten ügyének olyan nagyszerű harcosa volt, akihez mindannyian nagyon szeretnénk hasonlítani. Az előbb viszont azt akartam mondani: az Úr igéjét kellene hallanotok. Most pedig, ha valamennyien összegyűltetek, prédikációt tartok. – Előre is szívből köszönjük. Kajsának fájdalom hasogatta a szívét. A sötéthajú idegen ifjú túlságosan gyakran pihentette szemét az ajtóban álló Kjerstinen. Mi mást is várhattam volna? – gondolta leverten a lány. Hiszen Kjerstin lenyűgözően szép. Továbbá kedves és jó természetű, ezenkívül idősebb nálam. Ő jobban megérdemli, mint én. A nemeslelkűséget nem is olyan könnyű gyakorolni. Brittával együtt a falu néhány olyan lakója után indult, akik odahaza, félig elbújva lesték, mit is csinálnak a Vargabybe vetődött veszedelmes idegenek. Kjerstinékhez visszatérőben a házból kilépő Havgrimmal találtak szembe magukat. Amikor Kajsa megértette, hogy a fiatalember őeléjük jött ki, zúgni kezdett a füle vére heves áramlásától. – Legyetek szívesek, tartsátok a szemeteket a barát-
nőtökön – mondta gyorsan és csendesen Havgrim. – Útitársam és uram, aki nem örvend túl jó hírnévnek, állandóan őt bámulja. Nem akarom, hogy rútul elbánjon a szegény lánnyal. Nektek, akik értelmesek vagytok és tisztán látjátok a dolgokat, ügyelnetek kell, nehogy sikerüljön levennie a lábáról. Kajsát tökéletesen felkavarták az ifjú szavai. Tisztán látják a dolgokat és értelmesek? Brittára mindez érvényes, de vajon őrá is? Bók volt, vagy inkább…? És ugyan miért aggódik Kjerstin miatt? Csak a lány javát kívánja, vagy saját magának akarja? A barátnők megígérték, hogy Kjerstinen tartják a szemüket; a Britta tekintetében megjelenő elszántság magáért beszélt. NÁTÁN TISZTELETES úr a pokol kénköves tüzével fenyegető prédikációt tartott a remegő falusiaknak. Kajsa, aki úgy vélte, az älvdaleni lelkész szigorú, de igazságos, alapjában véve pedig jóakaratú ember, elszörnyedt Nátán tiszteletes úr vakbuzgóságán. Mit akar, amikor kígyót-békát szór rájuk? Miért gyűlöli őket ennyire? Vargaby elátkozott hely – mennydörögte az úr szolgája. A Sátán hívei és régi bálványok fészkelnek benne. Vagy talán nem a saját szemével látta az erdei tó mellett Frö képmását? Nem démonok csalták az erdőbe? Nátánt egyre nagyobb izgalom fogta el, és öntudatlanul elárulta, mit élt át ő maga a rengetegben. Alig látható árnyalakok próbálták rabul ejteni a lelkét, csakhogy neki erős a hite! Egy földön fekvő, borzas hajú, durva bőrökbe öltözött nőstényördögöt látott, akinek testét kardvágások borították. Káprázat! A Sátán szemfényvesztése! Odalent Älvdalenben babonás emberek azt próbálták meg elhitetni vele, hogy több száz évvel azelőtt az itt
működött hittérítő megöletett egy varázslónőt. Az ördög kétségtelenül ezzel a látomással kápráztatta el. Ki akarta vetni rá a hálóját. A Sátán arra számított, hogy Nátán jóságában megpróbál segíteni a nőn, és így a gonosz markába kerül. Ő azonban átlátott az ördög incselkedésein. Ezüstkeresztjét felemelve fohászt mondott, mire a jelenés eltűnt. – Mi soha semmi ilyesmit nem láttunk – mondta tisztán csengő hangján Britta. – Hallgass, te lány – szólt rá Kjerstin apja. – Ne vond kétségbe egy pap szavait! – De hiszen mi valóban sohasem találkoztunk jelenésekkel! Ne ijesztgessen az erdővel, csak mert ő maga fél a sötétben! Britta azok közé a nők közé tartozott, akik sokra vihették volna, ha tanulhatnak. De ő még a tanulás szót sem ismerte. A pap szúrós szemmel nézett rá. – Sohasem láttátok a benneteket körülvevő ocsmányságokat, mert magatok is az itt uralkodó gonoszság részei vagytok. Ha szívemnek megfelelően cselekedhetnék, az egész undokságot felgyújtanám. – Ezt egyszer már megtették – mondta Britta. – Gonosz cselekedet volt, belőle eredt mindaz, amit az idegenek átélnek. Kajsa sírást hallott ki barátnője hangjából. Noha csodálta Brittát, egyszersmind elszörnyedt, amiért enynyire nyíltan beszél. Nátán tiszteletes úgy emelte fel karját Britta felé, mintha meg akarná ütni, vagy a legjobb esetben meg akarná átkozni. Ám általánosságoknál maradó dörgő prédikációnál több nem lett belőle: – Jaj nektek! Azt mondom, jaj mindnyájatoknak! Az Ítélet Napján az elkárhozottak közé kerültök! Az
ítélkező Isten a pokol tüzébe küld senyvedni benneteket! Egy öregasszony sírva fakadt. Britta felállt és az ajtó felé indult. – Ha így gyűjt lelkeket az Úrnak, eléggé keveset téríthetett meg. Odalent Älvdalenben a lelkész az Úr bocsánatáról és könyörületességéről szokott beszélni. Kegyelmed csak abban gyönyörködik, milyen hatalma van felettünk. Nem is törődik az Atyaúristennel. – Parázna némber – mondta fenyegetően Nátán tiszteletes úr azzal a jeges nyugalommal, amelyet bűnös lelkekkel szemben szokott alkalmazni. – Gyere vissza! A lány vissza se nézett. – Nem hiszek kegyelmedben, én Istenben hiszek. – Én vagyok Isten. Britta lassan mégis hátrafordult. – Hallottam, mit mondott – jelentette ki úgy, hogy jól ki lehetett venni, milyen mögöttes értelem rejtőzik szavai mögött. Azzal továbbhaladt az ajtó felé. Nátán tiszteletes úr arca pulykavörösre vált. – Úgy értem, földi helyettese! – ordította. Britta erre sem fordult vissza. A pap elveszítette önuralmát és kirohant a lány után az udvarra. – Most pedig bejössz, és a nyilvánosság előtt alázatos bocsánatot kérsz. Különben az egyházból való kiközösítésre ítéllek, te… boszorkány! Britta nyugodtan tekintett rá, noha torkát sírás fojtogatta. – Nem hányatja kardélre a boszorkányt úgy, mint legutóbb? Nátán tiszteletes ekkor jobb belátásra tért. A monda! Remegve engedte le addig fenyegetően Brittára mutató kezét. Újra bement a házba, s ettől kezdve visszafo-
gottabb hangnemben beszélt. Igaz, némiképpen elkalandozott a figyelme, hiszen megzavarták az egybeesések, viszont így jobban megnyerte a kis gyülekezet rokonszenvét. A prédikáció után szétszéledtek. A lányok egy jó állapotban megmaradt, üresen álló házba kísérték a vendégeket. Barbro a kamrában, a három férfi a nagyszobában alhatott. A titokzatos nyáresti fényben ritkult a köd, ahogy a falu házai között haladtak. Kajsa még sohasem érezte ennyire összetörtnek magát. Kjerstin olyan szép, Britta pedig erős egyéniség. Ő maga tökéletesen elvész kettőjük között. Kétségbeesésében legszívesebben így kiáltott volna fel: “Vagyok! Semmit sem tudok, nem vagyok szemrevaló, mégis létezem! Melegszívű teremtés vagyok, teli megértéssel és együttérzéssel minden élőlény iránt, rengeteg gyengédség és odaadás gyülemlett össze a lelkemben.” Ez azonban Kjerstinre és Brittára ugyanúgy vonatkozott, akárcsak őrá. Havgrim útközben egy darabon némán Kajsa mellett haladt, ami persze csak a véletlen műve volt. A fiatal lányt annyira eltöltötte az este varázslatos hangulata, hogy levegő után kellett kapkodnia. Megmagyarázhatatlan módon a félig sötét szobában, amelyet a fatörzsek és a borókabokor ágai pompás illattal töltöttek be, valamennyiüknek megjött a beszélhetnékje. A lányoknak nem volt kedvük hazaindulni. A padokra és ágyakra telepedve mindegyikük a maga életéből vett történeteket mesélt. Ilyen estéjük még sohasem volt. Izgalmukban csaknem sírva fakadtak. Messze, az erdei tó felől a sarki búvár rikácsolása ütötte meg a fülüket. A lányok magukban igencsak elcsodálkoztak, vajon miért jelenik meg oly rémült kifejezés a vendégek
szemében. Hiszen a búvármadár egyáltalán nem félelmetes szörnyeteg!” A TRONDHEIMI hotelszobában az ágyban fekvő André kezéből kicsúszott a füzet. Az utóbbi néhány percben többször leragadt a szemhéja, pedig erőnek erejével kényszerítette magát az ébrenlétre. Így nem mehet tovább, le kell tennie a kéziratot és el kell oltania a villanyt. Előbb azonban az órára pillantott. Hajnali négy! Pedig mennyi elintéznivalója lesz ma! Még mindig nem értette, mi köze a vargabyi szüzekről szóló elbeszélésnek a Jéghegyek Népéhez.
6. fejezet ANDRÉ KORÁN ébredt. Úgy érezte, a teste így szól hozzá: “Elég volt az alvásból, végig kell olvasnod a kéziratot, mielőtt további kutatóútra indulnál.” Mivel a reggelit csak jóval később kezdték felszolgálni, André felöltözött és az ablaknál álló kényelmes karosszékbe telepedett. Hallotta, amint odakint ütemesen csapódnak a söröslovak patkói a kockakövekhez, csikorognak a villamosok kerekei, az utcaseprők kordéi zörögnek. Az ehhez hasonló zajok csakis hajnalhasadtakor fordulnak elő. Az utcákat borító sűrű ködtől André a szomszédos házat is alaktalan tömegnek látta. A fiatalember kinyitotta a füzetet és újból hozzálátott az olvasáshoz. Egy keveset visszafelé kellett lapoznia, hiszen elalvás előtt annyira fáradt volt, hogy a legutóbbi néhány oldal el sem jutott a tudatáig. Végül odaért, ahol éjszaka abbahagyta az olvasást:
“MINDNYÁJAN SZÜKSÉGÉT érezték a beszédnek, csak Nátán tiszteletes úr hallgatott. Az egyik sarokba húzódott, minél messzebb Brittától. Lelke mélyén talán megértette, hogy veréssel, pellengérrel, kiközösítéssel, sőt még máglyával is sújthatja az engedetlen lányt – legyőzni azonban nem tudja. Britta túlságosan mély sebet ejtett a büszkeségén. Keserű lecke volt ez annak, aki addig úgy vélte, az Úr szolgái közé tartozik. Diderik csak úgy véletlenül Kjerstin háta mögé, a pad támlájára helyezte a kezét. Hüvelykujja lassan felalá mozgott a lány csípője fölött, ami zavart és tanácstalan kifejezéssel töltötte el Vargaby szépének arcát. A daliás szívtipró így szólt a vén cselédhez: – Ugye, korábban arra céloztál, Barbro, hogy a gazdádnál jobban ismered a mondát? – Több helybeli még nálam is jobban ismeri – felelte tisztán csengő hangon Barbro. Rövid szünetet követően, amely alatt az idegenek azt várták, hogy valamelyik lány megerősíti az előbbieket, ám egyikük sem szólalt meg, Diderik így folytatta: – Halljuk, csak, mit tudsz! – Talán nem érdemes itt beszélni róla. – De még mennyire! Ki vele! Kajsa arra nézett, ahol Havgrim ült, és a sötétben elkapta a férfi pillantását. Csak nem mosoly villant fel az arcán? A lány nem merte elhinni. Havgrim mellett Britta foglalt helyet, de ez nem aggasztotta Kajsát. Britta még nagyon fiatal. Havgrim iránt nem érezhet mást, mint hálát, amiért a délceg ifjú értelmesnek és éles szeműnek nevezte. Vagy mégsem olyan fiatal? Kajsa úgy gondolta, nem szabad újból elbizonytalanodnia.
Bár minek? Másnap úgyis továbbindulnak. Elutaznak? Ó, milyen kínzón fájdalmas űrt hagy hátra! Ne menj tovább! Ne hagyj itt! Nem akarom, hogy pusztán egyetlen apró emlékkel, kora ifjúságom egyik nyári estéjének álomképével kelljen hosszú ideig élnem! Barbro nagyon lassan válaszolt Diderik sürgető szavaira: – Csak arról tudok egy keveset, mi történt a testőr és a középső nővér fiával. Diderik felidézte, mit is hallott az illetőkről. – Persze, annak a nőnek sikerült elmenekülnie Vargabyből, míg Vret Joar testőrét megölték – mondta hangjában enyhe gúnnyal. – Nos, mi történt a kis zabigyerekükkel? – Amint már hallották uraságaitok, nyolc esztendős volt, amikor meghalt az anyja. A szerencsétlen nő fia eszébe véste a bosszú gondolatát. És ugye tudják, milyen kedvező táptalajra talál valamilyen rögeszme a gyerekek lelkében? – Hogyne – intett Diderik. – Folytasd! – A fiú tehát felnőtt és elhagyta Älvdalent. Tudta ugyanis, hogy Vret Joar meghalt a Siljan-tónál, a fia pedig életben maradt. A fattyú sohasem akadt Vret Matts Joarsson nyomára. Ám neki is lettek gyermekei. Ő pedig egyéves korától kezdve legidősebb fia fejébe véste, milyen szörnyű bűnt követett el a Vret-nemzetség az ő családjával szemben… – Értem már – bólintott Gusztáv király hős katonája. – A vérbosszú apáról fiúra szálló kötelesség lett. Becsületbeli ügy, vagy ahogyan a taljánok nevezik, vendetta. Nagyon érdekes. Tudod, mi lett a kimenetele? – Azt hiszem, igen – mondta Barbro. – Hosszú időbe telt, de egyik sarja valóban rátalált Vret Joar leszármazottjára. Mi viszont még nem hallottuk Diderik úr
élettörténetét. Azt mondja, innen származott el a családja? – Igen. Érdekel a családfakutatás. Nagyon szeretnék többet tudni az őseimről, mert azt hiszem, nagy hadvezérek vagy akár királyok voltak. Erre enged következtetni velem született vezetői képességem és tekintélyem. Tehát nekiláttam a kutatásnak. Hosszas kérdezősködések után, megannyi okmány és anyakönyvi bejegyzés megtekintésével sikerült időben egészen 1370-ig viszszamennem, amikor is egy prémkereskedő, bizonyos Knuts Per Olsson költözött Uppsalába. A neve világosan utal dalarnai származására, a régi számlák szerint pedig talán Rättvikben lakott. Az utóbbi helyen megtudtam, – ha egyáltalán őróla van szó – hogy atyai nagyapja Oxbergből, vagy Älvdalen közeléből származott. Itt viszont elakadtam a kutatással, mert nem bukkantam több nyomra. – Hát te, Havgrim? – kérdezte Barbro. – Egyébként miképpen kaptál ilyen szokatlan nevet? Havgrim elmosolyodott, Kajsa pedig erőnek erejével arra kényszerítette magát, hogy a helyén maradjon és ne üljön át az ifjú mellé. Milyen nevetséges vagyok – gondolta. Az első utamba akadó férfit akarom megfogni! Havgrimnak mégis volt valamilyen különleges tulajdonsága. – Apám kereszteltetett erre a névre – válaszolta Kajsára nézve a fiatalember. A lánynak boldogságában csaknem szétfeszült a szíve. Havgrim így folytatta: – Miután több évig külföldön tartózkodott, Rügen szigetéről áthajózott Svédországba. Amikor hazatértem, három esztendős voltam. Ő pedig Havgrim névre kereszteltetett, mert utazása közben a tenger (svédül
“hav”) szerelmese lett, és úgy gondolta, kis csúfság vagyok, aki egyáltalán nem hasonlít rá. Hiszen a “grim” szó jelentése csúf.” BENEDIKTE VAGY VANJA ezen a helyen több felkiáltójelet tett a margóra, és apró betűkkel odaírta: „Mióta keresztelnek hároméves gyerekeket?” Andréban motoszkálni kezdett valami, de máris továbbolvasott és megfeledkezett felvillanó ötletéről. “– MÉG HOGY csúf lettél volna? Ebben az esetben rengeteget változtál – mondta komoly hangon Barbro, amire majdnem valamennyien elmosolyodtak. Csak a pap duzzogott továbbra is, miközben berzenkedve látott neki lelkiismerete vizsgálatának. Vajon méltó a papi hivatásra? – Valamennyi férfi zsoldos a családodban? – kérdezte Diderik Havgrimtól. – Nem. Apám kereskedő volt, nagy vagyont szerzett külföldön. Mi sokkal inkább keresők vagyunk. – Ugyan mit kerestek? – kacagott fel gúnyosan Diderik. – Kincset, netán az úgynevezett boldogságot? – Egy gazembert keresünk. – Nocsak! – Mondják csak az urak… – vágott közbe gyorsan Barbro –, eddig sohasem mesélték el, miképpen találkoztak össze. Diderik úr akadt rá…? – Nem – intette le Diderik. – Havgrim szólított meg. Röviddel azután, hogy elindultam a stockholmi királyi palotából, egy fogadóba tértem be. A söntésben beszélgetésbe elegyedtem Havgrimmal. Elmondta, hogy zsoldoskatona, akinek éppen nincs dolga. Úgy véltem, zsoldosnak nagyon fiatal, de… Már nem emlékszem rá, melyikünk ötlete volt, végül mégis felfogadtam kísérő-
nek és testőrnek… Diderik egy pillanatra elhallgatott, elgondolkodott valamin és így folytatta: -… az ezeken a veszélyes tájakon át Norvégiába vezető utazásra. Kis időre mindannyian gondolataikba merültek. – És Nátán tiszteletes úrra hol akadtak? – kérdezte Barbro. – Már mondtam, hogy Morában. Az egyik téren arról prédikált, milyen feneketlen bűnöket követtek el azok, akik kíváncsiak az igehirdetésére. Ki nem mondva persze a tudtukra adta, ő milyen nagyszerű ember, én pedig azt hittem, mindjárt el fog élvezni. Havgrim javasolta, csatlakozzék hozzánk, amit valamennyien kitűnő ötletnek tartottunk. A pap az előbbi gyanúsítástól rákvörösre vált arccal szólalt meg: – Ugyancsak Havgrim ötlete volt, hogy a bibliai próféta után vegyem fel a Nátán nevet. Akkor helyes gondolatnak találtam, de most…? Diderik fenyegetően felállt. – Idehallgass, te Havgrim… Ekkor Kjerstin apja lépett be az ajtón. – Itt ültök, lányok, a férfiak hálószobájában? – kérdezte haragosan. – Senkinek sem esik csorba a tisztességén, uram, mert itt vagyok és vigyázok a leánykákra – mondta Barbro, miközben Diderik gyorsan elhúzta a kezét, amely ekkorra már Kjerstin derekához ért. – Elhiszem, de az ilyesmi mégsem illik. Lányok, azonnal indulás haza! Mind a hárman lógó orral álltak fel. Havgrim kikísérte őket. Miközben hazafelé indultak, Havgrimnak sikerült néhány szót váltania Kajsával a sötét nyári éj-
szakában. Megfogta a csuklóját, amitől a fiatal lánynak elállt a lélegzete. – Bárcsak ráérnénk jobban megismerkedni egymással – suttogta gyorsan a fiú. Kajsa a titokzatos, varázslatos félhomályban Havgrim arcába nézett. Körvonalaknál egyebet nem nagyon vehetett ki belőle. A homlokát ráncolva szólalt meg: – Képzeld, úgy érzem, mintha korábban már láttalak volna! – Te tudod! Diderik Swerd addig szándékozik itt maradni, amíg fel nem épül a lova. Találkozhatunk holnap? – Hogyne – suttogta elragadtatottan Kajsa, az ifjú pedig ujjai hegyével enyhén megérintette az arcát. A lány egész testén borzongás futott végig, majd ő is a többiek után eredt. Nagynénje házánál megtorpant és fülelt. Britta hangja az épületek között csengett. Az erdő azonban néma volt. Kajsa úgy vélte, mintha valamilyen titok fölött őrködnék.” André most már csaknem biztos volt benne, hogy tudja, mi zaklatta fel annyira Benediktet és Vanját. Szédítő gondolat – további olvasásra ösztökélte, hogy megbizonyosodjék sejtése felől. A város életre kelt. A fiatalember lement az étterembe, de annyira kíváncsi volt rá, helyesnek bizonyul-e a sejtése, hogy magával vitte a kéziratot. Egyik kezében kanállal, másikban a papírokkal foglalt helyet. Néha a csupasz asztalról akart kását merni, ilyenkor szégyenkezve nézett végig a többi vendégen, észrevették-e, mit művel. Egész reggeli alatt, sőt a szobájába tartva a lépcsőn
is olvasott. Már nem sokáig ért rá, mert különféle tennivalói intézésére a városba kellett indulnia. A karosszékbe vetette magát. Amikor belépett a szobalány, megkérte, várjon egy órát a takarítással, addigra befejezi az olvasást. Minthogy André rendkívül vonzó ifjú volt, a szobalány mosolyogva bólintott rá. “DIDERIK SWERD komoly beszélgetést szándékozott folytatni rejtélyes útitársával. A pappal szembeni viselkedéséről. Arról a javaslatáról, hogy az kövesse őket ide és éppen Nátánnak nevezze magát. A Havgrim által keresett gazemberről… Diderik azonban túlságosan kimerült volt. A fejében kavargó gondolatok csak nem tudtak leülepedni. Azért is elfogta a bosszúság, hogy az előbb félbe kellett hagynia a hódítással, pedig milyen jól alakult minden Kjerstinnel! Ezen az estén mégsem sikerült volna célba érnie. Legjobb lesz várnia másnapig. A merész lovag alig hajtotta fejét a zörgő szalmazsákot borító állatbőrre, máris elnyomta az álom. Rossz éjszakája volt. Igaz, nem riadt fel folyton – még csak az kellett volna! Véget nem érő álmok nyomasztották és minden erejét kiszívták. Az ember azt hihetné, a vargabyi szüzekről álmodott, ám nem így történt. Helyettük az általa elcsábított ártatlan fiatal lányok sora gyötörte kegyetlenül. Rettenetes, torz, könyörtelen rémalakok voltak. Vajon miért? – kérdezte Diderik, miközben nyöszörögve vonaglott álmában. Hiszen boldoggá tettem őket! Vagy inkább önmagamat? Ebben az esetben igencsak kétes boldogság jutott részemül! El akarok menekülni ez elől a lidércnyomás elől!
Csakhogy moccanni sem bírt. Az erdei tó mellett félelmetesen rikácsolt a sarki búvár. Vagy inkább csak az ő rémálmaiban rikácsolt? A búvármadár csak nincs ébren az éjszaka kellős közepén? Nem ismerte annyira a madarakat, hogy válaszolni tudott volna a kérdésre. Átkozott dögök! MÁSNAP REGGEL, miután hosszas leckéztetést kellett meghallgatnia arról, hogy máskor vigyázzon jobban az állatokra, Kajsa ismét legelni hajtotta a kecskéket. Olyan korán volt, hogy a köd még nem szállt fel a dombhátakról, a talajt pedig harmat borította. Nem ment túlságosan távolra a falutól. Amennyiben valaki tudni akarná, merre jár a jószággal… Kajsa nem tehetett róla, de előző este kissé megijedt a mesés Havgrimtől. Volt benne valami ijesztő. A többiek ki nem mondott célzásai… Voltaképpen ki is ez a fiatalember? Látta azelőtt? Kajsa nem értette, noha ismerősnek tűnt az arca, és csakhamar bizalom támadt benne, a férfi iránt. A tetejében a vargabyi szüzek állandó emlegetése! Kajsa megremegett, amikor a háta mögül közeledő lépteket hallott. Most jön – gondolta, mire teste felhúzott íjként feszült meg. Arcát pír lepte el. Mit tegyek, mit mondjak? Ám az ösvényen csak az öreg Barbro csoszogott feléje. Kajsa nem tudta, megkönnyebbülést vagy csalódást érezzen-e. Végül úgy gondolta, alkalmasint mindkettőt. Barbro elmondta, hogy a pásztorlányka pásztorául szegődött. Nátán tiszteletes úr – igaz, kelletlenül – magára vállalta, hogy vigyáz Kjerstinre. Amikor két ilyen kemény, kíméletlen férfi tartózkodik itt, a lányok sem az erdőben, sem a faluban sincsenek biztonságban. Kajsa
elszomorodott az öreg cseléd szavain. Legalábbis Havgrimről más volt a véleménye. Barbroval együtt sokáig ültek egy kidőlt nyírfán. A magányról és vágyakozásról beszélgettek. Egyikük vágya frissen támadt fel, a másiké régen kihunyt. Barbro legszívesebben így kérlelte volna a fiatal leányt: “Ne tegyél úgy, mint én, ne játszd el az életedet, végül csak a magány marad!” Mégsem mondhatta el, ami a szívét nyomta. Nem kergethette a lányt elsietett kalandba egy idegen férfival… Kajsa egyre inkább úgy érezte, mintha valaki mögötte állna és őt nézné. Gyanúját suttogva közölte Barbroval. – Hogyne, egy kis ideje a közelben áll. Nyilván csalódott, amiért én is itt vagyok. Akarod, hogy elmenjek? Úgyis haza kell indulnom. – Kérlek, ne menj! – ragadta meg Kajsa a vén cseléd aszott karját. A lány nem mert hátrafordulni, de ekkor maga mögött meghallotta Havgrim hangját. – Úgy látom, jól érzitek magatokat. Leülhetek mellétek? Hát persze. A fiatalember szorosan Kajsa mellé telepedett a fatörzsre, olyan természetesen, mintha összetartoznának. A lány remegett a testét-lelkét hatalmába kerítő érzések sokaságától. Először egyikük sem szólt semmit. Kajsát most is elhagyta a beszélhetnékje, mint mindig, amikor az ifjú jelen volt. Mindhárman némán szemlélték a tájat. A nap betegesen tompa fényű korongként rejtőzött a vékony felhőrétegek mögé. A ködbe burkolózó láp fölött hullámzott a gyep, amelyről a néphiedelem azt tartotta, hogy a tündérek táncolnak rajta. Itt-ott sárgászöld törpemálnabokrok meredtek ki a ködből. A köd legalsó
rétegét alatta a fekete mocsár piszkos sárgás-szürkére színezte. A Kajsa által oly jól ismert erdőben minden természetellenesnek, különösnek és félelmetesnek hatott. Mintha idegen elem, gonosz hatalom telepedett volna rá. A lányt a biztonság tudata hatotta át, amiért egyik oldalán Barbro, a másikon pedig Havgrim ül. Ösztönösen a fiatalember kezét kereste, ám ugyanabban a pillanatban eszébe jutott, milyen szabadosan viselkedik, és azon nyomban elengedte. Havgrim azonban nyugodtan utánanyúlt és megragadta. Kajsa tekintete villanásnyi időre összetalálkozott az övével, mire a lány rögtön lesütötte a szemét. De előtte még rokonszenvet és megértést olvasott ki a férfi szeméből. Még beszélgetésbe sem tudtak elegyedni, amikor az erdőből jövő feldúlt, ijedt hang ütötte meg a fülüket. “Halló!” kiáltotta a hang. Minden bizonnyal keresett valakit. – Kjerstin apja kiabál – állt fel Kajsa. – Itt vagyunk! – kiáltotta vissza. A bokrok recsegő ágai közül a vargabyi gazdaember lépett elő. Arcára mélységes aggodalom ült ki. – Láttátok Kjerstint? Bement az erdőbe azzal a… azzal a… – Micsoda? – bámult rá Havgrim. – Hiszen a papnak vigyáznia kellett volna rá. – No hiszen, az a pap! – fintorodott el bosszúsan a paraszt. – Félrevonta a kis Brittát és tiszteletet próbál beléje verni. – Annyit legalább tudok, hová indult Diderik Swerd – mondta Havgrim. – De a lányt nem láttam. – Hová ment? – Egy kis csűrbe a kaszáló szélén… – Gyertek velem! – mondta Kjerstin apja. Mindenki
követte, mert a csűr annyira közel volt, hogy ilyen rövid időre a jószágokat is magukra hagyhatták. – Ma olyan az erdő, mintha megbabonázták volna – dünnyögte menet közben a gazda. – Úgy van – bólintott Havgrim. – Pedig milyen szép errefelé a természet! – A természet szépsége nem segít rajtunk a hétköznapokon. Elhatároztuk, hogy elhagyjuk a falut. A leányainknak társaságra van szükségük, mi pedig kevesen vagyunk. Még a tél beállta előtt leköltözünk a völgybe. Kajsa korábban sohasem hallott efféle tervekről. Sejtette, hogy a dolognak valamiképpen köze van az idegenek érkezéséhez. A falubéli felnőtteknek felnyílt a szemük, és észrevették a három fiatal lány magányosságát. Persze másfajta ok is akadt. Az a kevés ember, aki megmaradt Vargaby lakosságából, egyre nehezebben élt meg a rengeteg közepén. Vajon ő is el fog költözni Vargabyből? A parányi réten épült csűrhöz értek. A paraszt a lányát szólította, erre vadul zizegni kezdett a csűrben felhalmozott széna, majd halálos csend lett. Havgrim és a gazda már csaknem bement a csűrbe, amikor hirtelen összekócolt hajjal, gyűrt ruhában, rémült arckifejezéssel Kjerstin jelent meg az ajtóban. A lány apjához futott és a keblére vetette magát. – Haza akarok menni – nyöszörögte. Diderik kezével elhárító mozdulatot téve lépett ki a csűrből. – Nyugalom, nyugalom – mondta kedélyesen. – Semmi baj nem történt. Lovag vagyok. Igaz, néha nagyon rámenősek a nők, nekem azonban sohasem jutna eszembe, hogy visszaéljek a helyzettel. – Te ördög! – üvöltötte a lány apja. – Mit tettél ve-
le? Csak nem képzeled, hogy nem láttam, amint a nadrágodba tűröd az ingedet? – Semmi sem történt, apám – suttogta Kjerstin. – Mégis köszönöm, hogy ideértetek! Havgrim őrjöngő dühében beszélni is alig tudott. – Lovag az olyan ember, aki egy ártatlan leányra hárítja át a felelősséget? Tudja meg az úr, hogy Stockholmtól egészen idáig egyáltalán nem tartottam becsukva a szememet! Diderik azon nyomban kihívó viselkedéssel cserélte fel zavarát. – Csak nem képzeled, hogy nem tudom, ki fia-borja vagy, te felkapaszkodott senkiházi? Egy gazember nyomát kutatod? Idecsalogatsz egy ártatlan papot és rábeszéled, vegye fel a hajdan itt működött hittérítő nevét? Csak mert nem bukkantál Vret Joar Jonsson sarjának nyomára, arra vetemedtél, hogy egy szegény prédikátort… – Megtaláltam az illetőt. Dideriknek tátva maradt a szája. – Vret Joar leszármazottját? – Igen. – Annyit értek a dologból, hogy a testőr bosszúra szomjazó fiának késői utóda vagy. Viszont képtelen vagyok felfogni, miért kell évszázadokon át egy ilyen csekélységen rágódni. Beteges hajlamra vall! – A szüzek feláldozása nem csekélység. Amúgy az előbb uraságod is csaknem elkövette. – Micsoda ostobaságokat hordasz össze! – Csak nem képzeli, hogy a kis Kjerstin tovább tudott volna élni, ha teljesül a kegyelmed akarata, utána pedig továbbáll, mintha mi sem történt volna? Kegyelmed Kjerstint a hiúsága oltárán szándékozott feláldozni. Hirtelen rendkívül feszült hangulat lett úrrá az egész
vidéken. A sarki búvár újra félelmetes rikoltást hallatott. – Halljátok – suttogta Diderik. A többiek látták, amint megremeg. – Már megint az a nő rikácsol! Nem halljátok, hogy azt kiáltja, Vret Joar! – Mi csak a tónál rikácsoló búvármadarat halljuk, semmi mást – mondta a paraszt. Havgrim elgondolkozva így szólt: – Igen, végül megtaláltam Vret Joar Jonsson leszármazottját. Apámnak sikerült végigkövetnie a szálakat a távoli múltba. Megtudtuk, hogy az illető katona, ezért háborúba küldtek, ám nem bukkantam a nyomára. – Hogyan sikerült felkutatniuk? – kérdezte halkan Barbro. – Tudtuk, honnan kell kiindulnunk – fordult feléje Havgrim. – Ott volt Vret Matts Joarsson, aztán a fia és így tovább. Valahol azonban megszakadt a nyom. Volt egy bizonyos leszármazott, aki Rättvikben élt. Ő viszont otthagyta ezt a falut, ahol a családom valamennyi tagja nyomot veszített. – Rättvikben élt? – kérdezte bizonytalanul Diderik. – Tudod, hogy hívták? – Igen. Knuts Per Olssonnak. Diderik szeme előtt elsötétült a világ. Családfáját sikerült egészen egy Knuts Per Olsson nevű prémkereskedőig visszavezetnie, aki Uppsalába költözött – Rättvikből. – Tehát te találtad meg a hiányzó ősöket… – Igen. Egészen Vret Joar Jonssonig, uraságod “királyi” ősapjáig– Te átkozott… – sziszegte Diderik és fenyegetően Havgrim felé indult. – Te vezettél ide. Te vetted rá a papot… – Igen, beismerem, hirtelen jött ötlet volt. Ahogy ott állt Morában, ugyanolyan vakbuzgó és kegyetlen volt,
mint annak idején Nátán. A hittérítő, aki megölette Maitot, a legfiatalabb nővért, csak azért, mert bátrabb volt, mint általában a nők. – Jóságos Isten – suttogta elszörnyedve Barbro. – De mi lesz, ha a pap megöli a kis Brittát? – Nem hiszem – felelte Havgrim. – Az a szentfazék tegnap este alapos leckéztetésben részesült. Persze megpróbálja lélekben megtörni. – Nem fog sikerülni – jelentette ki Kajsa. – Brittát nem olyan fából faragták. – Magam sem hiszem – mosolyodott el Kjerstin apja. – De miért vezettél ide? – kérdezte újra Diderik. – Mert nem vagyok az erőszak híve. Gyermekkoromban szent esküt tettem apámnak, hogy hálából azért, amit értem tett, megpróbálok bosszút állni Vret Joar valamelyik leszármazottján. Ők természetesen sokan vannak, viszont apámmal kihalt a testőr nemzetsége. És éppen uraságod családfáját találtuk meg.” EZEN A HELYEN ismét felkiáltójelek hosszú sora díszítette a margót. André egyetértőn bólintott. “HAVGRIM ÍGY FOLYTATTA az elbeszélést: – Felnőttként beláttam, milyen ostobaság is az egész. Úgy értem, a leszármazottak nem tehetők felelőssé ősük gaztetteiért. Viszont később személyesen is megismerkedtem kegyelmeddel, Diderik úr. Bizony, évek óta követtük és ismerjük a jellemét. Nem sokkal különb Vret Joarénál. Majd tavaly nyáron lóháton Dalarnába utaztam és felkerestem Vargabyt. A falun kívül a szürkületben elszundított pásztorlánykára bukkantam. A kecskéi minden irányba elcsatangoltak, de én összetereltem őket. Nem akartam felébreszteni, de leha-
joltam hozzá és megcsodáltam szépséges arcát. Ekkor felnyitotta a szemét és rámnézett, de nem hiszem, hogy igazából ébren lett volna. Később felismerni véltél, Kajsa. Talán azt hitted, Vret Joar testőre és a középső nővér valamilyen módon bennünk született újjá? – Ettől tényleg tartottam egy kicsit – mosolyodott el zavartan Kajsa. – Úgy gondoltam, Britta Maittal, a legfiatalabb nővérrel azonos, akit Nátán, a hittérítő ölt meg. – Kjerstin pedig a legidősebb, akit feláldoztak, hogy Vret Joar visszanyerje a férfiasságát – fejezte be Havgrim Diderikre tekintve. Az csupán bosszúsan legyintett. – Nos, nem mutatkoztam Vargabyben, hanem visszafordultam. Amikor értesültem arról, hogy Diderik Swerd Trondheimbe indul, megértettem, hogy eljött az idő. Igen, én gondoskodtam róla, hogy Älvdalenbe menjünk. Vargaby felé irányítottam a lovainkat, Barbroval elhitettem, hogy tévútra vezetett. Beismerem, én ijesztettem meg uraságodat, amikor egyedül volt a ködbe burkolózó erdőben. Hiszen tavaly erre jártam és tudtam, hogy ebben az erdőben nincsenek kísértetek, így az egész nem egyéb babonánál. Ezért magamnak kellett kitalálnom valamit. Látott valamilyen homályos alakot a fák között, ugye? – Minek bolondoztál velem? – vicsorgott rá Diderik. – Megígértem apámnak, hogy bosszút állok, a fogadalmamat nem szeghettem meg. Viszont tisztességes módon akartam véget vetni ennek a nemzedékről nemzedékre öröklődő értelmetlen embervadászatnak. Diderik úr nem halt bele, hogy egy kissé megijesztettem. Ugyanakkor reméltem, ez a lecke talán gondolatébresztően hat az életvitelére. Akik figyeltek rá, megértették Havgrim szándékát. Noha alig egy napja ismerték Diderik Swerdet, belátták,
hogy egyetlen dolgon kívül más alig jár az eszében, jelleme pedig meglehetősen aljas. – Fúj – rúgott csizmája orrával Diderik egy fűkupacba, mint egy rendreutasított gyermek. – Elment az eszed! Micsoda nevetséges bosszútervek! – Beismerem, elavultnak tűnhetnek. Apám azonban kitartott a családi hagyomány mellett. Ő volt a testőr utolsó leszármazottja, ám gyenge egészsége miatt nem tudta bevégezni a bosszú művét. Én lettem életének reménysugara, ezért törődött annyira velem, és már gyermekkoromban eszembe véste a bosszú gondolatát.” A KÉZIRAT SZÉLE ezen a helyen tele volt felkiáltójelekkel és “Nota bene!” megjegyzésekkel. André láthatta, hogy Vanja és Benedikte egyaránt telerótta velük a margót. Teljesen egyetértett velük, miközben egyre hevesebb izgalom kerítette hatalmába. Tulajdonképpen már el kellett volna indulnia, de a füzetből olyan kevés maradt hátra, hogy elhatározta, a többit is elolvassa. “– KEGYELMED MOST MÁR szabad – fordult Havgrim Diderik felé. – Többé semmi baj nem éri, mert mint mondtam, nem vagyok az erőszak híve. Nem tartok uraságoddal Norvégiába. Itt szándékozom maradni és alaposan megismerkedem a vargabyiekkel, különösen egyikükkel. Uraságoddal ellentétben én nem az ágyban kezdem az ismeretséget, és közvetlenül utána nem vetek véget neki. Ezzel szemben úgy vélem, két ember kapcsolatában az a legszebb, amikor kölcsönösen biztonságot éreznek egymás társaságában. Diderik megvető kacajjal fordult el ennek hallatára. – Cserbenhagysz tehát? Egy közönséges parasztlány kedvéért képes vagy megengedni, hogy egyedül halad-
jak át ezen a rengetegen? Maradj csak! Majd csak elboldogulok a hozzád hasonló képmutatók nélkül is, hiszen Isten szolgája a társaságomban van. – Nagyszerű – felelte nyugodtan Havgrim. – Kegyelmedék úgyis az ország legfelső rétegéhez tartoznak. Mi, többiek amúgy sem számítunk. Szavaira több szempár is hitetlenkedve nézett rá. Valóban olyan alacsony sorból származott, mint amilyennek látszani akart? Magatartásából, egész lényéből veleszületett nemesség áradt. Az ifjú futó mosollyal válaszolt csodálkozásukra. A magas, hullámzó fűben visszaindultak a falu felé. A szegény kis Kjerstin fájdalmas szúrást érzett a szívében. Rosszul választott – bár volt egyáltalán más választása? Havgrim sohasem nézett rá”. ANDRÉ EKKORRA gyakorlatilag biztos volt Havgrim kiléte felől. Akad rá kézzelfogható bizonyíték? Egyelőre ugyanis hiányzott. Vajon az utolsó oldalak felvilágosítással szolgálnak? Egy dologról megbizonyosodott: Gerd az anyjától hallotta… Saját családjának történetét vetette papírra. Talán Gerd anyja is a saját anyjától értesült felőle, aki viszont… André sejtette, mit kell tennie a következő lépésben. Előbb azonban be akarta fejezni a kézirat olvasását.
7. fejezet “VARGABY LAKOSAI alig döntötték el, hogy leköltöznek Älvdalenbe, máris indulni akartak. Úgy vélték, a
lehető leggyorsabban maguk mögött kell hagyniuk a falut, nehogy a bánat vagy a ragaszkodás visszatartsa őket. Mindannyian tökéletesen tudatában voltak annak, hogy annyi szeretett rokonuk halála után még egy telet nem bírnának ki a zord rengetegben. Az öt évvel korábbi pusztító járványt követően Älvdalenben jónéhány üresen álló major omladozott. Barbro tudta, hogy az ottaniak bárkit tárt karokkal fogadnának, aki átvenné a gazdátlan házakat és földeket. Ezért az öreg cseléd és Havgrim társaságában szándékoztak a völgybe indulni. Mindenki lázasan csomagolt. Egyetlen helybeli sem mert a jövőre gondolni. A költözést több esztendeje fontolgatták, ám senkinek nem volt elegendő lelkiereje, így a döntést évről évre elhalasztották. Az ínség, az éhezés, a hideg telek és a szörnyű betegségek ellenére nagyon szerették a csöpp Vargabyt. Havgrim segített Kajsának a szedelőzködésben. Az ifjú lovát a lány nagynénjének cókmókjával málházták fel. A lefelé vezető út nem ígérkezett könnyűnek, hiszen egyáltalán nem volt olyan ösvény, amelyen a szekerek elfértek volna. A vargabyieknek maguknak kellett vinniük holmijuk legnagyobb részét, vagy pedig a nagyobb állatok hátára rakták. A ház mögé mentek néhány szerszámért. Kajsa megtorpant egy apró ágyás mellett, amelyet fiatal fa köré ültetett egyszerű virágok alkottak. Az ágyás az üresen álló szomszédos házhoz tartozott, a lány gyermekkori otthonához. – Azt a fát apa közvetlenül a halála előtt ültette – suttogta. – A virágokat pedig anyám. Képtelen vagyok elhagyni! Havgrim éppen az ehhez hasonló pillanatoktól tartott, amelyekben Kajsát megrohanják gyermekkorának
emlékei. – Hiszen nyaranta eljöhetsz ide – mondta gyengéden – Vargaby nincs messze Älvdalentől. A lány arcát könnyek lepték el. – Jöjjek ide, amikor senki sem lakik itt? Üresen álló házak, mindent benő a fű, az erdő meg egyre jobban terjeszkedik? Szörnyű volna. Havgrim átölelte. – Odalent a völgyben új életet kezdünk, Kajsa. Tudom, milyen nehéz lesz az első időszak. Távozni mindig nehéz, mert az ember önmaga egy részét hagyja hátra. Előbb-utóbb majdnem mindenki átéli ezt a fajta fájdalmat, de utána túlteszi magát rajta. Milyen csodálatos volt Havgrim karjában! Kajsa még a bánatáról is csaknem megfeledkezett, és beszívta a férfi kellemes melegét és illatát. – Jó sorunk lesz, Kajsa – suttogta. – Ülj le a fűbe, ráérünk, itt senki sem vesz észre. Letelepedtek a virágok közé, miközben Havgrim szorosan magához ölelte a lányt. – Talán azt hiszed, túl gyorsan szántam rá magam, hogy alaposabban megismerkedjem veled? Emlékezz rá, már tavaly is láttalak, azóta pedig állandóan rád gondoltam. A nyáron a Diderik Swerddel kapcsolatos ostoba históriától függetlenül amúgy is eljöttem volna ide, mert újra találkozni akartam veled. Kajsa lelkét áhítat töltötte el. Mégis úgy gondolta, közbe kell vetnie valamit. – De Kjerstin olyan szép, Britta meg olyan okos és bízik önmagában… – Te pedig Kajsa vagy – mosolygott rá Havgrim, és gyengéd mozdulattal összefogta a lány hajfonatát. – Nekem ennyi elég. Kajsa, aki egyáltalán nem szokott hozzá az udvar-
láshoz, elvörösödött és mosolyra húzta a száját. Amikor Havgrim cirógatni kezdte az arcát, csaknem kizökkent az egyensúlyából. Gyorsan így szólt, nehogy teljes zűrzavar kerítse hatalmába: – Azt mondtad, hogy az erdőben nincsenek kísértetek, és én tökéletesen egyetértek veled. De mi a helyzet a pappal, aki egy kardvágásoktól sebzett nőt látott a lápon? – Nem vetted észre, hogy a mi derék lelkipásztorunk azok közé tartozik, akik nem mennek a szomszédba egy hatásos hazugságért? Hajlamos mindent eltúlozni és a kelleténél fontosabbnak feltüntetni. – Eddig azt hittem, a papok nem ilyenek – mondta Kajsa. – Nem is mind. Csakhogy olyan korban élünk, amelyben a papság egyre többet prédikál a világiak bűneiről. A Nátán tiszteleteshez hasonlókat állandóan elragadja az indulat. Papnak lenni annyit jelent, hogy az illető a legnagyobb ember a maga egyházközségében, a lelkipásztori hivatal hatalmat ad, és feljogosít mások megbüntetésére. A szánalmas törpék szívesen élnek ezzel a lehetőséggel, így a valóságosnál bölcsebbnek és különbnek mutatják magukat. Havgrim a fűbe fektette Kajsát és az arcába nézett. Kajsa szíve hevesen vert, miközben úgy tekintett fel rá, mintha a fiatalember kígyó, ő pedig madárfióka volna. – Nem mondtad, mit tartasz felőlem, Kajsa – suttogta elbizonytalanodva az ifjú. – Csak idejövök és betörök az életedbe, te pedig eltűröd? – Eltűröm? – kérdezte felindultan a lány. – Azt képzeled, Diderik úrtól eltűrtem volna az ilyesmit? Igaz, mindig álmodoztam arról a férfiról, akiért mindent megtennék, most viszont tudom, hogy az illető nem lehet akárki. Egészen különleges embernek kell lennie, aki…
aki képes… – Mondd ki, ami a nyelveden van! Kajsa elfordította az arcát. – Aki el tudja oltani perzselő vágyamat, a magány kínját. Aki megfelel az igényeimnek. Nem akárki képes rá. – Úgy gondolod, én igen? A lány nem akart válaszolni. – Tudhatod, hogy a saját életemnél is jobban szeretlek, Kajsa. Felelj nekem: képes vagyok rá? Kajsa halálosan feszélyezetten bólintott. Havgrim ekkor hosszasan és meghitten megcsókolta. Kajsa mély lélegzetet vett. – Azt hiszem, sok álmom közül az egyik tolakodóbb, mint sejtettem – lihegte. – Igen – suttogta rémülten Havgrim. – Nekem is. Gyere! A többiek nem készültek el a csomagolással, mi viszont igen. Menjünk vissza és segítsünk! Gyorsan felálltak és újból egymásra néztek, végül mindketten kacagásban törtek ki. Havgrim boldogságában gyorsan megcsípte az arcát, mielőtt visszaindultak volna. Segítségük azonban feleslegesnek bizonyult, mert mindenki maga is elboldogult. – Látni akarom az erdei tavat – döntötte el Havgrim, mitévők legyenek, miután jó ideig álldogáltak és úgy érezték, útban vannak. – Meglehetősen nyomasztó hely – mondta vonakodva Kajsa. – Nátán tiszteletes úr elmesélte, miféle leletre bukkantak a tó partján. Egy régi bálványszoborra. Kajsa a homlokát ráncolta. – Látni akarom!
A rövid utat kéz a kézben tették meg az erdőn át. – Örülök, hogy nem álltál vérbosszút Diderik úron – szólalt meg Kajsa. – Nem rám tartozik – felelte Havgrim. – Nem az én nemzetségem keveredett bele. – Hát ezt hogy érted? – Apám ragaszkodott hozzá – válaszolta a fiatalember, miközben talpa alatt recsegtek a fagyökerek. Ezen a helyen olyan sűrű és sötét volt az erdő, hogy a napsütés nem ért be a fák között kanyargó ösvényre. – Tudod, apám nemzetségének utolsó sarja volt és gyermektelen maradt. Így magához vett. Tulajdonképpen egy kislány jutott neki, ő viszont úgy vélte, egy nő alkalmatlan arra, hogy bosszút álljon Vret Joar leszármazottain. A halálos ágyán árulta el, hogy titokban kicserélt a húgommal. Azt mondta, feltehetően jó családból származunk, mert szép ruha volt rajtunk, amikor ránk találtak. Anyánkat útonállók gyilkolták meg. – Milyen szörnyű – sóhajtotta Kajsa.” MEGVAN! – gondolta diadalmasan André. Vanjának és Benediktének egyaránt igaza volt. Most már kétség sem férhetett hozzá: Havgrim valójában Christer Grip volt, a Jéghegyek Népének nyomaveszett sarja! A kis Petra egyáltalán nem a véletlen szeszélyéből hordozott torz magzatot a szíve alatt, olyan gyermeket, amely örökölte a Jéghegyek Népe átokverte sarjainak leginkább szembetűnő jellegzetességét: a szörnyű, széles, hegyes vállakat. De azért még több bizonyítékra volt szüksége. És ennél is fontosabbnak vélte, hogy kiderítse, akadtak-e Havgrimnak más leszármazottai is. Petra ága kihalt. Nem! Nem halt ki! Petrának volt egy másik gyermeke is: Mali.
És Christer-Havgrim leszármazottai korábbi nemzedékeinek is lehettek leágazásai. André kötelességének találta, hogy fényt derítsen a családi kapcsolatokra. Ezt pedig csakis egyetlen módon teheti meg: El kell utaznia Älvdalenbe. A fenébe, erre meg honnan szerezzen pénzt? A benzin sokba került, és ő úgy számolt, Trondheimbe autózik, majd onnan közvetlenül hazatér. Kellemetlen helyzetbe került. Kedvetlenül látott neki az utolsó néhány oldal elolvasásának. “ODAÉRTEK a feketén csillogó kis erdei tóhoz. – Nézd csak! – kiáltott fel Kajsa. – Valaki feltúrta azt a régi földhányást, amely mindig is itt volt. – Biztosan alatta van a bálvány. Frö szobra – mondta Havgrim. Odamentek és megnézték. – Fúj – fintorodott el Kajsa. – Ocsmány látvány. – Csak egy fafaragvány – nyugtatta meg a fiatalember. – Abban az időben viszont vakon hittek az istenek emberek fölötti hatalmában. Hát tudod, ez a hely egyáltalán nem tetszik nekem – nézett körül. – Olyan, mintha valami itt lapulna és várna. Kajsa szórakozottan felemelte a szétvert bálványszobor egyik darabját. Havgrim gondolkodás nélkül rákiáltott: – Meg ne fogd! Nátán tiszteletes úr szerint átok tapad hozzá. Életveszélyes! Kajsa azon nyomban elejtette a fadarabot és rémülten bámult szerelmére. Havgrim megbánta, hogy ennyire kifakadt. – Ugyan, babonaság. Kajsa ugyancsak rosszul érezte magát.
– Ma valóban szörnyűnek hat ez a hely. Teljesen igazad van, én is úgy érzem, mintha valami rejtőzködne és várna. De vajon mire? – Nem tudom – felelte tanácstalanul Havgrim. – Gyerünk innét! A tótól távozva szárnyak susogása ütötte meg a fülüket. Megfordultak és látták, amint három madár, feltehetően sarki búvár, leereszkedik a víz tükrére. – Itt fészkelnek – mondta Kajsa. Havgrim egyetlen szót sem szólt. A három madár és korábbi panaszos rikácsolásuk járt az eszében. VÉGÜL MINDENKI ÖSSZESZEDTE ingóságait és eljött az ideje, hogy elbúcsúzzanak az észak felé tartó Dideriktől és a paptól. Nátán tiszteletes úr és Britta egymásra vetett jeges pillantásaiból bárki kiolvashatta, hogy a prédikátornak nem sikerült megtörnie a lányt. – Őszinte örömöt okoz, hogy távozhatom erről az Isten által elhagyott helyről – mondta engesztelhetetlen hangon a pap. Kjerstin apja könyörögve így szólt hozzá: – Többször szerettük volna arra kérni a tiszteletes urat… Nem kegyeskednék megáldani szeretett falunkat, különösen pedig a tavat? Mi tudjuk, hogy errefelé nincsenek kísértetek, viszont sok ártatlan fiatal lányt veszejtettek a tóba. Sírjukat sohasem szentelték meg. Megtenné, Nátán tiszteletes úr? A pap keményen szorította össze szája szélét. – Még hogy Baál imádásától bűzlő helyen mocskoljam be Isten igéjét? Soha az életben! Az a tó örökre átkozott! Nátán tiszteletes úr semmi szín alatt sem akarta elárulni, hogy fél a tótól és minél hamarabb távozni akar a falunak még a közeléből is.
– De hiszen a szüzek ártatlanok voltak – tett még egy kísérletet a paraszt. – Ártatlanok? Nem voltak ugyanolyan pogányok, mint azok a gazemberek? – És a falu? – Legszívesebben felégetném ezt a falut, ahol annyi ocsmányság történt. Ez volna ám az Istennek tetsző cselekedet! Nálatok sem akadtam rá az igazi istenfélelemre. Most pedig elválnak útjaink. Eleget beszéltem nektek a bűneitekről, ti azonban, megátalkodottak, nem akartatok leborulni az Úr előtt! Kjerstin apja erre biccentett és jelt adott az indulásra. Az egész hosszú karaván felkerekedett Vargabyből. Britta egyetlen szót sem szólt. Korábban eléggé ékesen megmondta, mi a véleménye Nátán tiszteletes úrnak a papi pályára való alkalmasságáról. A két férfi ott maradt a házak között húzódó keskeny úton. – Induljunk tovább? – kérdezte a pap. – Várjon még egy kicsit – mondta Diderik. – Lehetetlen, hogy mindent magukkal tudtak volna vinni. Kutassuk át a házakat, hátha találunk olyan holmit, amelynek hasznát vehetjük! – Igaza van. Minket illet, amit hátrahagytak. Mindketten kereséshez láttak. Csakhamar kisebb kupacot halmoztak fel az út szélén. Éppen más-más házban voltak, amikor különös csendre figyeltek fel. Erős szél támad – gondolta Diderik. Ilyen csend csak vihar kitörése előtt szokott lenni. Nátán tiszteletes úr körbejárta azt a házat, amelybe betért, miközben dühösen mormogott maga elé Brittárói, a többi helybeliről, a pogányságról. – Fel kellene gyújtani az egész undokságot!
Egyre inkább belelovalta magát. – Meg is teszem! – kiáltott fel. Talált egy lapátot, majd megtöltötte a tűzhelyen még izzó hamuval. – Most felgyújtok minden földi hívságot! – kiáltotta izgatottan Dideriknek, aki kezében néhány aprósággal éppen kilépett a szabadba. – Úgy, ahogy annak idején Nátán, a hittérítő megpróbálta, de neki nem sikerült! A pap a ház sarokgerendája alá tette a lapátot. – Most pedig jöjjön, szedjük össze a holminkat és kapjunk lóhátra! Ugyanebben a pillanatban fülsiketítő szél támadt. Szétszórta mindazt, amit Diderik és a prédikátor addig felhalmozott. A ház sarka recsegve-ropogva lángra kapott. A megbokrosodott lovak rémülten felnyerítettek, majd vad vágtában a karaván után robogtak. A falut elhagyó lakosok ekkor már olyan messze jutottak az Älvdalen felé vezető ösvényen, hogy nem láthatták, mi történik a hátuk mögött. Némileg megrökönyödtek, de sikerült megnyugtatniuk és magukkal vinniük a két gazdátlan állatot, hátha értük jön a két jeles férfiú. Diderik Swerd azonban nem ért rá arra, hogy a lovakra ügyeljen. Felkiáltott, bár lehetetlen volt megérteni, mit. Ezután az életét mentve északi irányban a réteken át az erdőbe rohant. Nátán úr viszont megbotlott hosszú köpönyegében és orra esett. Amikor felállt, elszörnyedve látta, hogy forgószél támadt, amely addig tombolt, amíg körülötte az összes ház ki nem gyulladt. Noha a lángok magasan csapkodtak, a Vargabyt övező rétek megóvták az erdőt attól, hogy a tűz oda is átterjedjen. Nátán tiszteletes úr egyre rémültebben üvöltött, miközben őrjöngve csapkodott maga körül. Ám üvöltését senki sem hallotta meg. Hangja fuldokló köhögéssé,
végül nyöszörgéssé vált, míg végül a nyöszörgés is elhalt. DIDERIK SWERD kifújta magát. Addig futott, amíg az ereje bírta. Úgy tűnt, a tűzvész megkíméli az erdőt. Megmenekült, és szúrófegyvereivel a vadállatoktól is meg tudja védeni magát. Persze bosszankodott, amiért megszökött a lova, de ha eljut Lillhärdalba, ott azonnal újat vesz. Ösvényre bukkant. Nagyszerű, így legalább biztonságban van. Milyen különös az erdő hangulata! Mintha tompán sajgó izgalom lett volna úrrá rajta. Dideriket szorongással töltötte el, igaz, ő sem szokott hozzá ahhoz, hogy egyedül vesse be magát a rengetegbe. Nem suttognak a fák? Vagy a talaj? Talán olyan gyenge hangok suttogását hallja, amelyekből nem tudja kivenni, mondanak-e egyáltalán valamit? Nevetséges! Nem szabad, hogy hatással legyenek rá a vargabyi szüzekkel kapcsolatos rémtörténetek! Hiszen Havgrim beismerte, ő járatta vele a bolondját. Diderik ekkor már messzire járt Vargabytől. A hatalmuk nem terjedhet ilyen messzire, ő pedig egyenesen haladt az ösvényen. Bár milyen különös, hogy idáig érezni a füst szagát! Nem erősödött fel közben? Diderik megtorpant. Mindenütt ezek az átkozott búvármadarak röpködnek? Meg mert volna esküdni rá, hogy azt rikácsolják: “Vret Joar”! Ez az erdő… Most nem borította olyan köd, mint előző nap, viszont a sűrű füstfelhő elhomályosította a kilátást. A szél hozhatta ilyen messzire északi irányba. A sötét erdőben hirtelen tisztás sejlett fel, mindjárt kiér…
Diderik nagyot nyelt. Kis erdei tó partjára lyukadt ki. Az erdőben sok tó akadt. Ám nem mindegyik partján állt emberi kéz alkotta, titokzatos, mohlepte halom. A pogány bálvány oltára. Ez a tó évszázadokig várt egy bizonyos férfira. A szüzek hóhérára, Vret Joar Jonssonra. Hiszen a tó vagy a szellemek nem tudhatták, hogy az emberek halandók, és mások lépnek helyükre. Vret Joar véréből új nemzedékek sarjadtak ki. Ugyanabból a vérből ugyanolyan kegyetlen természetű férfiak. Ugyanannak a vérnek a szaga… Lehetetlen, hogy körbejöttem volna, hiszen mindvégig az ösvényt követtem! “Az ösvény, amely tévútra vezeti az idegent…” Diderik rémülten és dühöngve tört át az erdőn, majd Älvdalen felé vette az irányt. Norvégia várhat. Órák hosszat gyalogolt, amíg végül kimerülten el nem érte az älvdaleni ösvényt. Amikor rátalált, megkönnyebbülésében legszívesebben sírva fakadt volna. Közvetlenül ezután ismét meghallotta a “Vret Joooar!” kiáltást. Megint csak a tónál állt. Diderik lihegve, hörögve, őrjöngve rohant a lázasan suttogó erdőn keresztül. A suttogás ekkorra már viharrá fokozódott. A sajátságosan kopogó nevetés néhányszor csaknem holtra rémítette, amíg sikerült elhitetnie magával, hogy csupán egy madártól származik. A félelem űzte, hajtotta, végül lassan sötétedni kezdett, közelgett az éjszaka. Diderik Swerd lázasan igyekezett tovább, a homályban támolyogva tapogatózott. Nekem kell győznöm, nekem, nekem! Mostanra messzire értem attól az átkozott helytől. Én győztem, én győztem!
Lába alól kicsúszott a talaj. Hiába kapálózott mindkét karjával, sűrű iszapban kötött ki. Mocsaras erdei tó, Úristen, nem lehet igaz! – gondolta. Tehetetlen dühében felordított: – Ezt még megkeserülöd, Havgrim! A vérbosszúnak még nincs vége! Majd én… Üvöltése bugyborékolásba váltott át, ahogyan a mocsár a mélybe húzta. Sikerült ismét a felszínre küzdenie magát, a sűrű, ragacsos iszap azonban lassan legyőzte. Akárhogyan ordított, hörgött és kapálózott is, egyre mélyebbre süllyedt a mocsárban. Végül már csak néhány buborék maradt a víz színén. Ekkor csend ülte meg a tó környékét. Sarki búvárok kis csapata emelkedett fel és indult útnak. Az erdőre nyugalom borult. Végtelen, békés nyugalom az évszázados gyötrelmek után. A vargabyi szüzek meglelték békéjüket. ODALENT ÄLVDALENBEN Barbro gazdája mindenkit szívesen fogadott és egyelőre a gazdaság különböző épületeiben szállásolta el őket. A holtfáradt Kajsa az egyik házban a padra roskadt, majd Havgrim mellkasának támasztotta a fejét. – Annyira jó tudni, hogy sohasem volt igaz a boszszúra szomjas vargabyi szüzek históriája – suttogta. – Olyan boldog vagyok, amiért sikerült szertefoszlatnod azt az ostoba babonát! Havgrim mosolyogva ölelte még szorosabban magához. Gyengéden megcsókolta a lány homlokát. Mosolyába azonban szomorúság vegyült. Előzőleg szörnyű látomása támadt. Megjelent előtte az erdők övezte égő falu, amelyben nyomorult halállal halt Nátán tiszteletes úr.
Diderik Swerd még szörnyűbb véget ért. Havgrim látta maga előtt az erdei tavat és a madárrajt… Egész testében megborzongott. Hasonló látomásai nem első ízben támadtak. Mint korábban oly sokszor, most is azon töprengett, vajon ki fia is lehet. Jobb családból származó talált gyermek. Nevelőapja sohasem akarta elmondani a részleteket. Talán nem is ismerte őket? KAJSA ÉS HAVGRIM sok boldog évet töltött el Älvdalenben. Ezt a történetet ők mesélték el Dorotea leányuknak, aki egy norvég férfihoz ment feleségül. Az illetőt Erik Nordladénak hívták és Älvdalenben folytatott kereskedelmet. Kajsának és Havgrimnak azonban öreg napjaikban született egy fiuk, ebből pedig nagy baj származott. Anyám Erik Nordlade leánya, Petra Eriksdatter volt. Ő mondta el nekem Vargaby szüzeinek mondáját. Lejegyzését kötelességemnek tartom, mielőtt még felhígulna és eltűnne. Iskolázatlan ember vagyok, ráadásul nő, így nem feladatom, hogy megpróbáljak regényíró módján írni. Ám nincs más, aki lejegyezhetné ezt a régről származó históriát. Petra leányomnak adom örökül, aki majd az ő gyermekeinek adhatja tovább. Csak azt sajnálom, hogy a családunkban olyan kevés gyerek születik. Remélem, leányommal és fiammal megtörik ez a hagyomány. Trondheim, 1882. november. Gerd Svensdatter” ANDRÉ FELLÉLEGZETT. Nagyjából megvolt a családfa. Gyorsan le is rajzolta:
Lesz minek utánajárnia. Néhány helyen rések tátonghattak a családfán. Havgrim és Kajsa jóval később született fiának is lehettek leszármazottai. Dorotea Havgrimsdatternek, akárcsak Petra Eriksdatter Nordladénak, a medalion és a hajfürt birtokosának születhettek olyan gyermekei, akikről Gerd nem tett említést. Igen, az a medalion… Vajon honnan kapta? Érdekes volna megtudni. Vargaby története tehát nem a képzelet szüleménye volt! Természetesen nem Gerd Svensdatter, hanem dédszüleinek, Kajsának és Havgrim-Christernek élményein alapult. Gerd nem véletlenül tűnt oly jól értesültnek, beleértve az olyan párbeszédeket, amelyeket nem is ismerhetett. Nem kitalálta, hanem családi örökségként kapta a történetet. André viszont nem ért rá tovább egy helyben ülve rágódni a múlton. Azonnal a városba kell indulnia, hogy folytassa a kutatást! Legelőbb is a városházi irodában dolgozó kedves segítőjét akarta felkeresni.
8. fejezet NETTE MIKALSRUD egyre nyugtalanabbul nézett az órájára. Sajgott a gyomra, amelyet minden eltelt perccel nehezebbnek és fájóbbnak érzett. Már csaknem véget ért a munkaideje. Ő pedig nem mutatkozott. Nem akart eljönni? Pedig mennyi közlendője lett volna a fiatalember számára, és ő is kíváncsi volt, mit végzett Brink úr.
Fehér csipkedíszítésű vasárnapi blúza igencsak viharverten nézett ki. A szomszédos irodában dolgozó Sylvestersen kisasszony savanyú képpel jegyezte meg: “jé, milyen csinosan kiöltözött, Nette. Csak nem temetésre megy a munkából? A korához és hajadon állapotához képest nem túl fiatalos a frizurája?” Nette képtelen volt rendesen válaszolni, csupán érthetetlenül motyogott valamit, ahogy kávéivás közben összecsücsörítette a száját. Sylvestersen kisasszony fogja be a száját, hiszen semmit sem tud arról a gyötrelmes őrültségről, amely akarata ellenére keríti hatalmába. Mindenfajta értelemmel dacoló, teljesen céltalan téboly! Nettét teljesen készületlenül érte, így védekezni sem tudott ellene. Miközben majd elsüllyedt szégyenében, valamennyi érzékét elmondhatatlan öröm töltötte el. Addigi végtelen magánya után létezése mintha első ízben telt volna meg élettel. Új barátjáért bármit megtett volna. Ő persze sohasem tudhatja meg! Hogyne, hiszen ennél fájdalmasabb dolgot el sem tudna képzelni! Mit gondolna, mit mondana Ő? Valószínűleg értetlenül bámulna rá, majd néhány jóakaró, zavart szó kíséretében visszavonulna. Nem, nem, soha! Mégis örömet okoz, hogy segíthet Neki, a barátja lehet. Sohasem akadna ennyire hű barátja! Az idő könyörtelenül telt, Ő pedig csak nem jött. Nem jön többé. Bizonyára ügyet sem vetett rá. Máris elfelejtette. Félórával azelőtt, hogy a hivatal bezárt volna, mégis megérkezett. Nette keze önkéntelenül remegni kezdett, hősiesen igyekezett elfojtani boldog mosolyát, arcát pír lepte el, így kénytelen volt lehajolni, azon aggódva, hogy vajon, még mindig rendben van-e a haja vagy nem piszkolódott-e be a blúza.
André vidáman mosolygott rá. – De örülök, hogy még itt találom, Mikalsrud kisasszony! Egy végtelenül fontos beszámoló elolvasása miatt késlekedtem eddig. Csak késlekedett! Félt, amiért talán már üresen találja az irodát! Remélem, Sylvestersen kisasszony nem állít be éppen most! Remélem, Sylvestersen kisasszony éppen most állít be és meglátja csodálatos barátomat. Ő az én barátom, rám mosolyog, persze tudom, hogy huszonöt évvel fiatalabb nálam, de nem azon a bizonyos módon nézek Rá. Csak ki akarom mutatni a… a… Nette nem merte továbbgondolni. A szerelem olyan nagy szó. – Én is felfedeztem egyet s mást – mondta szerényen. – Valóban? Remek! Nekem pedig rengeteg beszámolnivalóm van! Megszerezné nekem azt az örömöt, hogy velem vacsorázik a szállodám éttermében? Nette előtt forogni kezdett a világ. Vacsora? Vele? Vacsorázni hívta abba a hotelbe, ahol megszállt! Futótűz módjára terjed el a híre. Szárnyára veszi a pletyka. Egyszerre kellemes és kellemetlen érzés volt, hiszen nem mindenki fogadja jóindulatúan a hírt. A fiúcska fejét elcsavarni akaró aggszűz! Másrészt igencsak veszélytelennek tűnt. A legtöbb ember semmi különöset nem lát abban, ha egy húsz és egy negyvenöt esztendős ember barátságosan beszélget fehér asztal mellett. Nette közben minden bizonnyal elfogadhatta a meghívást, André ugyanis elmosolyodott és így szólt: – Nagyszerű! Akkor ma este hét órakor Önért jövök a lakására. Miért is vette fel munkához a vasárnapi blúzát!
Most aztán hogyan öltözzön fel? Ő érte jön a lakására. Mit szólnak majd a szomszédok? Az ablakban fognak lógni, az ajtó résén fognak kukucskálni. – Köszönöm – nyögte ki Nette. – Mint mondtam, néhány apró megfigyelést végeztem. – Kiváló. És mit tudott meg? – Nos, először is írtam néhány olyan személynek, aki felvilágosítással szolgálhat… André elégedetten bólintott és a folytatást várta. – Ott volt még a Nordlade név. – Hogyne – mondta lelkesen az ifjú. – Milyen eredetű? Trondheimi? – Nem. Viszont dolgozik a telekkönyvi hivatalban valaki, aki felismerte. Valahol Gauldalenben így hívnak egy majort. André elgondolkozott a hallottakon. – Ha az ember innen indul Svédországba… akkor Gauldalenen át vezet az útja? – Attól függ, Svédország melyik részébe utazik. – Älvdalenbe. Nette egy kis ideig törte a fejét. – Älvdalen Dalarnában található? – Ott bizony. – Igen, akkor Gauldalenen kell áthaladni. Viszont nem állhatok jót az utak állapotáért. Csak nem ottani nyomra bukkant? – Nagyszerű, igazi nyomra! Említettem már, hogy egy beszámolót olvastam. Az a legnagyobb baj, hogy mindenképpen el kell jutnom oda. Benzinre és szállásra mindenképpen költenem kellene, de most nincs elegendő pénzem. Így ezt az utat kénytelen leszek máskorra halasztani. Kár, amikor olyan közel vagyok oda, de… – Szívesen kölcsönadok annyit, amennyire csak
szüksége van – vágta rá Nette. André szigorú tekintettel mérte végig. – Szóba se jöhet! – Ugyan miért nem? Szinte részese vagyok uraságod rokonai után folytatott kutatásának. A megtakarított pénzemről van szó, amelyet elsősorban méltó temetésre szántam. Bár még nem szándékozom fűbe harapni – nevetett fel idegesen. – Isten őrizz, hol van az még! André szorongva gondolt arra, hány magányos ember nyomorog annak érdekében, hogy méltó temetés formájában állítson emléket magának. Másfelől megértette őket, ugyanis látta, milyen az, ha a szegénypénztár költségére kaparnak el valakit. Nyomorúságos, elszomorító és megalázó rendezvény. Nette élénk várakozással tekintett a fiatalemberre. André látta, mennyire vágyódik arra, hogy segíthessen egy embertársának. – Nos, akkor köszönettel elfogadom – mosolyodott el, amire Nette arca rögtön felragyogott. Megígérte, hogy útközben bemegy a bankba és intézkedik. André biztosítékul megadta teljes nevét és címét. A zavarba ejtő közjáték után így szólt: – Azt is kiderítettem, hogy hívják Petra leányát. – Vagy úgy, ő az, akit a lelencotthonba vittek. Megtalálta? – Nincs már ott. Sajnos, minden jel szerint… – André elszomorodva halkította le a hangját: –…az utcán keresi meg a betevő falatra valót. – Ej, milyen szomorú! Andréra vigasztalón hatott az irodista hölgy együttérzése. – Természetesen meg kell találnom és elmondom neki, hogy rokonok vagyunk. Ha lehetséges, megpróbá-
lom rendbetenni az életét. – Végtelenül nemes cselekedet volna uraságod részéről. Tehát tudja, hogy az illető a rokona? – Gyakorlatilag megbizonyosodtam felőle. Ha esetleg más rokonaim is akadnának, nekik is a nyomukra kell bukkannom. Nálunk roppantul fontos a családi öszszetartás… és most ő a legfontosabb. – Mi a neve? – kérdezte csendesen Nette, hangjában a bukott fiatal lány iránti együttérzéssel. – Mali. Azt hiszem, Petra apja után Knudsennek nevezték… Mi az? Nette szeme tágra nyílt. – Mali? Hiszen ez nem hétköznapi név. És a tetejében Knudsen? Azt hiszem, ismerem. Gyakran hozzák be utcai rendbontásért. – Ejha! Nagyon könnyelmű ifjú hölgy lehet! Nette hangjában gyengéd nevetéssel fordult André felé. – Valóban az, bár nem olyan módon, ahogy gondolja. Mali Knudsen az utcán jár-kel, de egyáltalán nem erkölcsileg megvetendő ügyben. Éppen ellenkezőleg! – Most már aztán egy szót sem értek. Nette előrehajolt és felcsillanó szemmel suttogta: – Mali a nőmozgalom harcos képviselője. Az emancipációt tartja az eszményének – Úristen – nyöszörögte André. A szüfrazsettek úton-útfélen a nők általános választójoga mellett agitáltak. Gyakran meglehetősen vad eszközökkel hívták fel magukra a figyelmet. Andrénak valami azt súgta, hogy az ifjú Malival igencsak nehéz lesz bánni. Bár… természetesen megkönnyebbülést érzett, hogy rokona nem utcalány. Sokkal kegyetlenebb sors lett volna, és olyannyira nem jellemző a Jéghegyek
Népének sarjaira. – Eddig úgy gondoltam, hogy ami a nők szavazati jogát illeti, Norvégia élen jár a világ összes országa között – jegyezte meg óvatosan. – A nők csak egyes településeken szavazhatnak a községtanácsi választásokon. Általános választójogunk nincs. A törvényjavaslat éppen a nemzetgyűlés előtt hever. Remélem, hogy az értelem győzedelmeskedik a képviselő urakon! André gyors pillantást vetett rá. Csak nem szüfrazsettel van dolga? Ha igen, meglehetősen elüt nagyszájú, erőszakos társnőitől. Nette nem akart tolakodónak tűnni, ezért habozva folytatta: – Néhány perc múlva befejezem a munkát. Ha akarja, megmutathatom, hol szokott tartózkodni Mali Knudsen. Nem tudom, merre lakik, de gyakran látni az utcákon és tereken. – Köszönöm, ez végtelenül kedves volna öntől. – Ez a legkevesebb, amit tehetek. André ekkor halkan felkacagott. A jóságos vénkisasszony csodálkozva nézett rá. – Arra gondoltam, milyen remek lovag is vagyok. Nagyvonalúan meghívom vacsorázni, miközben kénytelen vagyok pénzt kölcsönözni hölgyemtől. “Hölgyemtől!” Milyen szépen hangzott! – Persze a vacsorára telik – tette hozzá gyorsan André. A fiatalember röviden kitért a hazulról érkezett medalionra és kéziratra. – Petra anyja, Gerd jegyezte le. Estig természetesen nem lesz ideje rá, hogy az egészet végigolvassa, mégis szeretném, ha belenézne, különösen a vége érdekes. Este majd részletesebben is elmagyarázom.
Nette szinte áhítattal vette át a kéziratot és megígérte, gondosan ügyel rá. André megvárta, amíg rendbe rakja az íróasztalát és az ügyfélfogadó pultot, majd együtt távoztak. A kijárati ajtóban csaknem összeütköztek Sylvestersen kisasszonnyal, aki mögöttük jött le a lépcsőn. Nette könnyed társalgásba elegyedett Andréval, miközben hátában érezhette Sylvestersen kisaszszony jeges pillantását. A pletykálkodó nőszemély nyilván Nette blúzát és frizuráját mustrálgatta. Nette hirtelen megsajnálta Sylvestersen kisasszonyt. Maga is tudta, mennyire nem szabad kinevetni vagy diadalmas méregetni egy magányos nőt, aki ismeretlen álmokat dédelget magában. Igazából azt kívánta éles nyelvű kolléganőjének, bárcsak olyan barátja akadna, mint André – vagy egyáltalán valaki. Nette szerette volna másokkal megosztani újonnan támadt boldogságát. Mindent elkövet a másikért, de semmit sem kér viszonzásul. Szíve szétfeszült az ujjongástól. Odakint a piactéren valóban néhány harcias hölgy állt, kezükben plakátokkal. André azonnal kipécézte Malit fiatal kora és rekedt, iskolázatlan hangja miatt, amint nyomdafestéket kevéssé tűrő szitokszavakat kiáltott az emancipáció élharcosnőit gúnyoló férfiaknak. – Ő az, aki olyan szegényesen öltözött – mondta Nette. – Rögtön gondoltam. Lenne olyan kedves bemutatni? Különben nyilván azt hiszi, szemérmetlen ajánlatot akarok tenni neki. Mali kihívóan mérte végig a feléje tartó két embert. Tekintetéből ítélve azon nyomban védekezésbe vonult, bár úgy tűnt, mintha Nettét megismerte volna. – Jó napot, Mali – szólította meg ez. – Hadd mutas-
sam be André Brink urat, aki feltehetőleg rokonod, és beszélni szeretne veled. – Még hogy rokonom? Nekem nincsenek rokonaim – válaszolta dacosan a lány. Mali egyáltalán nem tűnt elvetemült vagy züllött teremtésnek. Mogorván ellenséges viselkedése és kopott ruhája mögött rejlett valami, ami rögtön megnyerte André tetszését. Arca és teste egyaránt szép volt, hajára ráfért volna egy alapos fésülés, szeme azonban a kemény, magabiztos viselkedése mögött rejtőző védtelenségről árulkodott. A lány így folytatta, mielőtt a fiatalember egyáltalán válaszolhatott volna: – Nehogy azzal állj elő, hogy te vagy a bátyám. – Nem, nem – mosolyodott el André. – Viszont azt hiszem, bizonyítékokat találtam rá, hogy elhunyt édesanyád és én ugyanabból a nemzetségből származunk. Beszélgethetnénk erről? Malit enyhe bizonytalanság fogta el, és gyors pillantást vetett szakadt cipőjére. – Te jó ég – dünnyögte és megigazította lábbelijét. – Én azonban nem az úr köreiben forgolódom… – Ne magázz, hiszen nagyjából egykorúak vagyunk! Mali nyugtalanul cikázó tekintettel így szólt: – Talán a dóm melletti parkban leülhetnénk az egyik padra. – Nem akarsz enni valamit? Mali végignézett magán, majd megjátszott kacagásban tört ki. – Tulajdonképpen hol laksz? – kérdezte Nette. – Semmi közöd hozzá! – Nem vizslatni akarok utánad. Ha neked úgy tetszik, ne felelj. Mali harcias arckifejezése elenyészett.
– Hát, ma éjjel az egyik kikötői raktárban aludtam. – Ezt is el kell rendeznünk – mondta André. – Először azonban beszéljünk! – Akkor magatokra hagylak benneteket – szólalt meg Nette. – Ugye, hét órakor találkozunk? André rábólintott, a derék vénkisasszony pedig távozott. – Nem szégyellsz olyan nő társaságában mutatkozni, amilyen én vagyok? – kérdezte kihívóan Mali, miközben átvágtak a piactéren a székesegyház felé. – Ugyan miért? – kérdezte nyugodt hangon André. Már csaknem hozzátette: “Itt amúgy em ismer senki”, de még időben lakatot tett a szájára. Mali válasz helyett elfintorodott. Az árnyékadó, magas fák alatt találtak egy megfelelőnek látszó padot. – Komolyra fordítva a szót, éhes vagy? – érdeklődött a fiatalember. – Állandóan az vagyok, de valahogy csak elboldogulok. André az utca túlsó oldalán az egyik üzlethelyiség fölött lógó perecet pillantott meg. – Ígérd meg, hogy itt megvársz – mondta. – Én is megéheztem. Ez nem volt igaz. Viszont André úgy gondolta, ha megosztoznak a vásárolt zsemlyéken és tejen, az valamiféle kapcsolatot teremt közöttük. Könnyen megállapíthatta, mennyire éhes az ifjú szüfrazsett. Miután az étel és ital nagy részét bekapták, Mali éles hangon megszólalt: – Ki vele, mit akarsz tőlem? Nem érek rá egész nap itt csücsülni, a többi lány nyilván azt hiszi, cserbenhagyom őket. André kissé nehezen tudta összekötni Mali nyers beszédmódját a nők egyenjogúságának ügyével, de most
nem ért rá eszményei és célkitűzései felől faggatni. – Anyáddal együtt te is minden jel szerint rendkívül sajátos nemzetségből származol – kezdte André a magyarázkodást. – Roppant fontos, hogy minden hozzátartozónkat pontosan számontartsunk. Ezenkívül nagyon szívesen fogadunk olyan új rokonokat, amilyen te vagy. – Egy kukkot sem értek. – Nem is vártam. De az anyád… – Ne nevezd az anyámnak! Egyáltalán nem törődött velem. – De igen, tudom, hogy gondodat viselte. Születésedkor tizennégy éves volt, az apja elűzte hazulról, így egy fakunyhóban lakott veled. Erőszakkal kellett elvenniük tőle. Menhelyre kerültél, ahol anyád később nem látogathatott meg. Mali elfordította a fejét. Egész viselkedése mélységes hitetlenségről árulkodott. – Öt évvel később ismét teherbe esett. Az unokanővérem véletlenül a közelben tartózkodott, amikor anyád, Petra eldobta magától az életet. Unokanővérem menteni próbálta a meg nem született gyermeket, de akkorra már az is meghalt. A magzat súlyos torzulásai a rokonságunkban előforduló rendellenességekre utalnak. Mindez tizenhárom éve történt, a Trondheim-fjord partján. Jómagam olyan nyomok után kutatok, amelyek megerősíthetik, hogy Petra a Jéghegyek Népéből származott. Azt hiszem, sikerült megfelelő bizonyítékokat találnom – és közben értesültem a létezésedről. Te pedig minden bizonnyal közénk tartozol. Mali ismét a fiatalember felé fordult. – Minek nevezted a rokonságodat? – A Jéghegyek Népének. – Hát az meg miféle nép? – Nagyon hosszú história. Ha végig bírod hallgatni,
egyszer elmondhatom neked. Most viszont nem tehetem, mert ma estére vacsorára hívtam meg Mikalsrud kisasszonyt. Nagyszerű segítséget nyújtott a Jéghegyek Népe más sarjainak felkutatásában. – Miért olyan fontos összetartanunk? André felfigyelt rá, hogy Mali többes szám első személyt használ! Nagyon megörült, hogy a mogorva lány kezd felengedni! – A nemzetségünk történetéből kiderül. Viszont holnap sem érek rá, mert Älvdalenbe kell utaznom. – Älvdalenbe? Svédországba? És hogy a csudába akarsz odamenni? – Van autóm. – Micsoda? Malinak ámulatában tátva maradt a szája. – Mondd csak, vagyonos az a Jéghegyek Népe? – Szo, szo – vont vállat André. – Elboldogulunk valahogy. – Hát tudod, tojok a pénzre. Viszont hiszek valamiben, és akkor teljesen lényegtelen a pénz. – Készségesen elhiszem. Szavazati jogot akarsz a nőknek? – Á, sokkal többet akarok. A nők szószólója akarok lenni, mert erre aztán nagyon is képes vagyok! Látnod kellene, milyen igazságtalanul bánnak a nőkkel! Nem hiszel nekem, pedig az igazat mondom. – Én hiszek neked, Mali. Nem minden férfi vak a nők ellen elkövetett igazságtalanságokra. De legelőször is melegebb ruhát, és tetőt kell találnunk a fejed fölé… – Nem, inkább arról a hogyishívjákról akarok hallani. Jéghegyek Népe? Azt mondtad, fura egy népség. Miért? És honnan tudtad, hogy a halva született gyerek közéjük tartozik? – Az öcséd vagy a húgod volt. Nos, minden nemze-
dékben születik egy olyan gyerek, akinek különleges ismertetőjelei vannak. Egyébként ezekből a jellegzetességekből elég sok akad. Közéjük tartoznak a felfelé hegyben végződő széles vállak, amelyek szüléskor megölik a szerencsétlen anyát. – Atyagatya! És annak a gyereknek ilyen volt a válla? – Igen. Ezért gyanút fogtunk, hogy az a gyermek, az anyád és te a Jéghegyek Népe egyik sarjának leszármazottai lehettek, akinek 1777-ben kisfiúként veszett nyoma. – Ugyanígy lehet, hogy a halva született gyerek apja származott a Jéghegyek Népéből – vágta rá Mali. André gratulált neki, amiért ilyen gyors az észjárása. A lány örült a dicséretnek. A fiatalember úgy érezte, hogy Mali kezdi elfogadni, noha a kétes férfinem tagja. – Utánajártam a halva született gyermek apja családjának. Az illető nem lehet a Jéghegyek Népének sarja, ugyanis tizenegy testvére van, a családunkban pedig mindig nagyon kevés gyermek születik. – Ez is a Jéghegyek Népének egyik sajátos vonása? – vihogott Mali. – Igen. Továbbá, ahogy mi nevezzük őket, az átoksújtotta sarjak erős paranormális képességekkel rendelkeznek. Természetfeletti képességekkel – magyarázta, amikor látta, hogy Mali nem érti az idegen szót. A lány arca felragyogott. – Ezek nekem is elkelnének! – Sohasem vetted észre, hogy van ilyen képességed? – kérdezte óvatosan André. – Néha a hétköznapi családtagok is érzékenyebbek lehetnek másoknál. Mali elgondolkozott. – De igen, a franc vigye el – szólalt meg végül. – Mindig megéreztem, mikor tart szobavizitet az a rohadt
igazgatónő, és ilyenkor figyelmeztettem a többi lányt. – No látod – bólintott André. – Azt a bizonyos tengerparti lányt azért vettük szemügyre közelebbről, mert az én nemzedékemben nem akadt átoksújtotta sarj. Meg kellett tudnunk, nem az ő gyermeke volt-e az átokverte leszármazott. Úgy tűnik, igen. Erre viszont odaát Älvdalenben kell bizonyítékot szereznem. – Nem jöhetnék veled? – kérdezte hirtelen Mali. – Nem az autó miatt, hanem mert én is a Jéghegyek Népéből származom. Ebben biztos vagyok. – Én is – mosolyodott el André. Egyetlen szót sem ejtett arról, milyen Mali külseje, vagy hogyan illenék bele szép autójába. – Mivel amúgy sincs hol laknod, nyugodtan velem jöhetsz. – Köszönöm! – tört ki örömujjongásban a szüfrazsett, és a fiatalember nyakába vetette magát. André kissé megijedt, hogy a lány haja a vállát sepri és az arcába nyúlik. Hátha tetves… Némi aggodalommal töltötte el, hogy immár őt is magával kell vinnie, de nem volt lelke tönkretenni újdonsült nőrokona örömét. NETTE AKKORA összeget vett ki a bankból, hogy a pénztáros csodálkozó és gyanakvó pillantással illette. Ugyan, ami nem kell, visszateszi – gondolta a vénkisasszony. Csak nem állhat elő túl kevéssel! Elegendőnek kell lennie! El kellett még döntenie, mit vegyen fel estére. Legszebb blúza napközben bepiszkolódott, otthoni ruhásszekrényében lógó szoknyái pedig reménytelenül ódivatúak és elhasználtak voltak. Némi habozás után egy belvárosi divatáruüzletbe tért be. Jóval később hóna alatt lapos csomaggal távozott a boltból. Boldognak, izgatottnak és kegyeletsértőnek
érezte magát. Még hogy estélyi ruhát vett! Korábban mindent maga varrt saját, illetve anyja használatára. A mai nap azonban rendkívüli nap volt. A dóm mellett elhaladva észrevette a fák alatt, a padon ülő fiatalokat. Egy pillanatra megállt, mert nem akarta, hogy Ő meglássa a csomagot, amely éppen eléggé ékesen szólt arról, milyen lelkiállapotban néz az esti vacsora elé. Ám ekkor már nem vonulhatott vissza, így dacosan továbblépkedett. – Még mindig itt ültök? – kérdezte élénken mosolyogva. André azonnal felállt. – Nem ülne le egy kicsit, Mikalsrud kisasszony? Nettének tulajdonképpen nem fűlt hozzá a foga, és az illem kedvért is köszönettel el kellett volna utasítania a hellyel kínálást. Mégis letelepedett Mari és André mellé. A fiatalember elmesélte, mit végeztek, és hogy Mali vele jön Älvdalenbe. Nette igyekezett leplezni a csalódottságát. – De hiszen útiruhákra van szükséged, te lány – mondta a lehető legbarátságosabb hangon. – Köszönöm szépen a jó tanácsot – válaszolta maró gúnnyal Mali. – És vajon honnan szerezzem be őket? – Javaslom, gyere vissza velem abba az üzletbe, amelyben éppen az előbb jártam – válaszolta nyugodtan Nette. – Veszünk neked valamit. Ha sietünk, még zárás előtt odaérünk. Mali döbbenten meredt a vénkisasszonyra. – Elment az eszed? Nincs mivel fizetnem. – Kölcsönadhatok neked. Tudom, hogy visszaadod, ha majd lesz pénzed. – Atyagatya – használta ismét kedvenc kifejezését Mali. – Akkor gyere! Naná, hogy visszafizetem!
– De éjszaka valahol aludnod is kell – jegyezte meg André. – Talán a missziós panzióban? – javasolta Nette. – Nagyon egyszerű hely, de elég tiszta. – Csak én disznózom össze – mosolyodott el bizonytalanul Mali. Nette rövid habozás után így szólt: – Ha a raktárban töltött éjszaka után rendbe akarod hozni magadat, akkor akár nálam otthon is megfürödhetsz, hajat moshatsz és átöltözhetsz. Van kifogásod ellene? – Atyagatya, mióta vannak földi angyalok? Naná, hogy fürödni akarok! Utána kifésülöm a hajamból a tetveket. Bocsánat, tetves mégsem vagyok, mert erre nagyon gondosan ügyeltek a lelencházban. André megértette Nette néma pillantását. “Ő is velünk lesz ma este a szállodai vacsorán?” – kérdezte kimondatlanul. A vénkisasszony tekintetében ugyanakkor némi tehetetlen aggodalom is megjelent. – Akkor mindent megbeszéltünk, Mali – mondta gyorsan André. – Most Mikalsrud kisasszonnyal mégy, utána megszállsz a panzióban. Ma este Mikalsrud kisasszony és én megbeszéljük, mit végeztünk a kutatásaink során. Mi pedig holnap reggel találkozunk. Reggel nyolckor már érted jöhetek. Nincs túl későn? – Ugyan már, én jövök eléd a hotelhez. Kint megvárom, amíg nyolcat nem üt az óra. Felőlem akár korábban is útnak indulhatunk. – Azt hiszem, olyan korán nem szolgálják fel a reggelit – mosolyodott el André. – Remek, akkor nyolc órában megállapodtunk. Úton Svédország felé majd mesélhetek a Jéghegyek Népéről. A holnapi viszontlátásra! A két újdonsült barátnő, aki annyira elütött egymás-
tól, akár a nappal és az éjszaka, eltűnt az utca forgatagában. Isten áldja meg ezt a Mikalsrud kisasszonyt! – gondolta André. Nála jobb segítőtársat nem is találhattam volna! Mali pedig kedves teremtés. Akár a csiszolatlan gyémánt, kívülről olyan durva és érdes. Kedve támadt megtudni, vajon milyen a csiszolt gyémánt. A Christer Grip leszármazottainak felkutatására irányuló út minden várakozást felülmúlt – gondolta André, miközben a szálloda felé baktatott. Még nem tudta, mibe rángatta bele a két nőt. Rejtett veszélyek vártak rájuk. Nem kutathattak büntetlenül Christer Grip sarjai után.
9. fejezet NETTE ÓDON, kopott, bár kedves díványán ülve mélabúsan tekintett Malira, aki fürdő után, félig nedves hajjal forgolódott a tükör előtt. Nettének nem jutott ideje az új ruha kiigazítására – itt-ott még szűkítenie kellett rajta – , és az André által gondjaira bízott füzetbe sem tudott vetni egyetlen pillantást sem. – Ugye, jól választottunk? – kérdezte ragyogó arccal Mali, miközben kék alapon kis virágokkal díszített, egyszerű, strapabíró pamutruháját csodálta. – Persze – mosolygott rá Nette. – Tökéletesen illik a hozzád hasonló fiatal lányokhoz. Élénk színű, és nem egykönnyen szakad el. – Persze, hiszen ki tudhatja, milyen pocsék időben kell majd viselnem! Nem minden éjszaka fogok panzióban megszállni.
– A Jéghegyek Népéből származó Brink úr csak talál neked valamilyen lakást, ha kiderül, hogy valóban rokonok vagytok. – Úgy gondolod, tényleg rokonságban állunk egymással? Egész csinos, nem? – kérdezte a tükörben saját arcát vizsgálva Mali. Szavai tőrdöfésként érték Nettét. – Persze, “egész csinos”. Nagyon rokonszenves fiatalember. Mali a jóságos vénkisasszony felé fordult. – Ma este találkoztok, mi? – Igen. Meghívott a szállodája éttermébe vacsorázni. Nette nem tehetett arról, hogy hangjából kitetszett a meghívás miatt érzett öröm. – Vacsora a szállodában! Atyagatya, milyen mázlista vagy! Mit veszel fel? Nette azonnal felállt. – Ma vettem – mondta lelkesen, és a csomagért ment. – Akarod látni? – Naná, hogy igen! Nette óvatosan, áhítattal fejtette le a csomagolópapírt és nagyon szép, elefántcsontszínű, buggyos ujjú, csipkés selyemruhát húzott elő. – Ejha – sóhajtott elragadtatva Mali. – Csak nem bálba készülsz? Nettén rögtön bizonytalanság lett úrrá. – Úgy gondolod, túl elegáns? Jaj, már nem tudom visszavinni… – De még mennyire hogy az alkalomhoz illő – mondta Mali, aki egyáltalán nem volt buta, csak iskolázatlan. Az emberek érzésein kiismerte magát. – Az éttermi vacsorához nem is választhattál volna megfelelőbbet! Vedd fel, hadd lássalak benne!
– Először meg kell fürdenem és rendbe kell hoznom magamat. – Persze, én meg csak feltartalak. Milyen jellemző rám, hogy állandóan csak magamra gondolok… – Ezt nem hiszem. De nem akarod, hogy feltűzzem a hajadat? – Nem, ebben nagy a gyakorlatom – jelentette ki Mali, és gyorsan takaros kontyba tűzte hosszú, sötét haját. – Nem mondom – bólintott elismerően Nette. – Ez aztán hamar ment! Bár szinte kár, hogy így elrejted a szép hajadat. – Különben mint prostit bevisznek a zsaruk – állapította meg józan hangon Mali. – Az pedig nem vagyok! Akármit mondhatnak rólam, de nem vagyok utcalány. – Nem hinném, hogy bárki is ezzel gyanúsítana – válaszolta Nette. – De még mennyire! A lelencházban az igazgatónő állandóan a cuccaim között kutatott, nem rejtegetek-e valami gyanúsat, pénzt a harisnyámban, csábos alsóneműt és más ilyesmit. Most viszont elhúzom a csíkot, te pedig kicsinosíthatod magadat. A franc essen belé, mennyire irigyellek azért a vacsoráért! A vacsorát egyedül magamnak akarom – gondolta Nette, miközben az éjszakai szállásra pénzt adott a szüfrazsettnek. Mit gondolsz, én meg nem irigylem tőled az älvdaleni utat? Az életkorodról nem is szólva! Bárcsak cserélhetnék veled, kislány…! ANDRÉ ÉRTE JÖTT a lakására. A ház összes lakója résre nyitotta az ajtaját. André megdicsérte a ruháját és a frizuráját, Nette pedig bánkódott kopott, ósdi prémgallérja miatt. Nem mert ugyanis újat venni, mert André
útjára kellett tartogatnia a pénzt. A magányos Nette Mikalsrud számára csodálatos élményt jelentett, ahogyan a fiatalember besegítette az autójába, mialatt minden függöny mögül szomszédok kandikáltak ki. Nette útközben tapintatosan átnyújtotta neki a megtakarított pénzének nagy részével teli borítékot. Némi összeget a bankban hagyott, nehogy megszűnjön a számlája. A kétszeri ruhavásárlás megapasztotta ugyan a borítékot, ám még mindig maradt benne annyi, hogy André szükség esetén kétszer is megtehette a Trondheim és Stockholm közötti utat. A fiatalember némi zavarral köszönte meg a kölcsönt, és megígérte, hogy mihelyt lehetséges, azonnal visszafizeti. Milyen csodálatos este volt! Nette legkisebb óhaját is udvarias pincérek lesek. A bor enyhén a fejébe szállt, remek fogásokat tálaltak fel – André pedig minden jel szerint kitűnően érezte magát a társaságában. Némi könnyed csevegés után rátértek arra, amiért a fiatalember Trondheimbe jött. Nette legnagyobb örömére ekkorra már összetegeződtek. – Ha jól értettem, csendben tudakozódtál? – kérdezte André. – Igen, levelet küldtem néhány olyan személynek, aki ismerhette Petra Olsdattert. Mint mondtam, egyet s mást megtudtam a Nordlade névről, ezenkívül… nos, többet tényleg nem végeztem. Hát te? – Nos, anyám utánam küldte a medaliont, amelyet holnap átadok Malinak, hiszen immár magától értetődően őt illeti. A küldemény azt a bizonyos kéziratot is tartalmazta. Belenéztél már? Nette sajnálkozóan rázta a fejét. – Sajnos, csak a végére tudtam egyetlen pillantást
vetni, hiszen ott volt nálam Mali. – Persze, igaz. – Te pedig magaddal akarod vinni a kéziratot Älvdalenbe. A fiatalember kis ideig gondolkodott. – Igen, de talán még ma este belenézhetnél. Holnap korán reggel érte jövök az irodádba. Ugyanis rettenetesen szeretném, ha elolvasnád. – Köszönöm, nagy örömmel fogom elolvasni – válaszolta a megtiszteltetéstől boldogan Nette. – Abból a kevésből, ami a szemem elé került, úgy tűnik, mintha az a bizonyos… Hogy is hívták? Havgrim! Fontos szerepet tölt be? – Ő valóban az én nemzetségem sarja volt – mondta André. – Másra nem tudok következtetni. Tehát az a soron következő feladatom, hogy megpróbálok végleges bizonyítékot szerezni, utána meg ki kell derítenem, vannak-e más rokonaink is. – Értem. Azt is, milyen roppant jelentőségű ez a számodra. – De még mennyire! Tudod, a nemzetségünk hatalmas fenyegetettségben él, amire most nem térhetek ki, különben napokig beszélgetnénk róla. E miatt a fenyegetés miatt mindannyiunknak össze kell tartanunk. A XVIII. században nyoma veszett a Jéghegyek Népe egyik tagjának. Én tehát hirtelen az illető leszármazottai nyomára bukkantam. Mindezt holnap útközben Malinak el kell magyaráznom, hiszen minden valószínűség szerint ő is közénk tartozik. Egész úton, sőt még utána is kénytelen leszek magyarázkodni. A történet olyan hoszszú és bonyolult, hogy kívülálló el sem hinné. Nette újabb nyilallást érzett a szívében. Ő persze kívülálló, Mali pedig a körön belül van. A magányosság érzete ködként vette körül. Már
hozzá kellett volna szoknia. De most hirtelen, az utolsó néhány óra során fájdalmasan nyilvánvalóvá és kézzelfoghatóvá vált. A csodálatos estét követően Nette akart mindenképpen felállni az asztal mellől, mert mint mondta: Andrénak másnap hosszú útra kell indulnia és pihenésre van szüksége. Maga Nette akár egész éjszaka is csevegni tudott volna vele a szálloda szalonjában, ahová a vacsora után mentek át. A mese immár végleg befejeződött. André természetesen hazavitte az autóján, majd kezet csókolva megköszönte a valóban kellemes estét. Nette alig sejtette, miről is beszélgettek, hiszen anynyira elragadtatott lelkiállapotban volt, hogy az este emlékei egybefolytak az emlékezetében. Az autó elhajtott, Nette pedig ábrándozva indult fel a lépcsőn. Elővette a lakáskulcsát, miközben némán kuncogott magában. Alig találta meg a kulcslyukat, viszont a lépcsőházban is szokatlanul sötét volt. Valószínűleg az egyik villanykörte mondta fel a szolgálatot. Végül sikerült kinyitnia az ajtót. Ugyanebben a pillanatban szeme sarkából arra figyelt fel, hogy valaki vagy valami gyorsan közeledik. Csak nem a lépcsőn fut fel? Ezen már nem törhette tovább a fejét, mert szeme előtt egyszerre elsötétedett, ugyanakkor vakító ragyogásban szikrázott a világ. Nettét saját lakásának ajtaján át berángatták az előszobába, majd a padlóra dobták. Támadója kívülről lezárta a lakást, majd kihúzta a kulcsot. Sietős léptek kopogtak lefelé a lépcsőn. AMIKOR ANDRÉ másnap reggel nyolc órakor kilépett
az utcára, a csillogó szemű Mali már ott várta. Tisztára sikálva, frissen mosott hajjal, virágmintás kék ruhában, kiskabáttal a hóna alatt. Végtelenül fiatalos és üde volt. Szemtelen arckifejezését és a társadalommal való szembenállását tükröző dacosságát persze nem mosta le a víz. – Hahó – vigyorodott el zavartan. – Hahó, te kis tavaszi virágszál – mosolygott rá André. – Nos, jól aludtál? – Hogy tudna aludni egy ilyen edzett test a puha dunyha alatt? Hát úgy éreztem magam, akár kakas a tyúkólban. André ezt eléggé különös hasonlatnak találta, bár úgy gondolta, igencsak jellemző Malira. – Jó volt a vacsora? – kérdezte rekedtes hangján a szüfrazsett. – Roppant kellemes estém volt – válaszolta André. – Nette Mikalsrud valóban rokonszenves teremtés. – Az egyetlen emberi lény abban a rohadt sóhivatalban – jelentette ki Mali, majd egyszerre csak megtorpant. – Micsoda? Ez a te kocsid? A frissen mosott autó ragyogón csillogott a reggeli napfényben. Az egyik londinernek egy teljes napjába került, amíg sikerült újra kifényesítenie. – Bizony – felelte André, leplezni sem próbálva büszkeségét. – Ez. Apámmal felesben osztozunk rajta. Enyém a karosszéria és az utastér, az övé pedig az alváz, ami nem látszik. – Az is nyilván fontos – felelte szórakozottan Mali, aki a csodálatos járművet bámulva nem értette meg a tréfát. – Hallod-e, valóban a rokonságodba akarok tartozni! – Oda is tartozol. Viszont nem vagyunk milliomosok.
A női egyenjogúság tántoríthatatlan harcosa éles pillantást vetett rá. – Mi a frásznak törődjek a pénzzel? Hogy lehet beszállni? André a vezetőülés melletti helyre segítette fel. – Atyagatya – suttogta elragadtatottan Mali. – Micsoda remek kilátás! Enyém az egész világ! Örömében hallatott rikoltása valószínűleg a szálloda még alvó vendégeit is felébresztette. André beindította a motort és kigördültek az utcára. Mali a kanyarban megkapaszkodott, miközben éktelen ujjongásban tört ki. – Először Nette irodájába kell mennünk – harsogta túl André a lány indián csataordításnak is beillő üdvrivalgását. – Elhozok tőle néhány papírt. Nette azonban nem tartózkodott az irodájában. Senki sem tudta, mi lelte. Mikalsrud kisasszony hosszú szolgálata alatt mindössze két napon hiányzott a hivatalból: először anyja halálakor, másodszor a temetés napján. – Csak nem szállt fejébe a sok bor? – kérdezte gúnyosan Mali, miközben lefelé tartottak a lépcsőn. – Ugyan! Nette roppant mértékletesen ivott. – Biztos elaludt. – Nem hinném, hogy az a fajta, aki elkésik a munkahelyéről. – De nem is szokott éttermekben lakomázni – állapította meg Mali. – Nyilván túl sok lett neki. Feltétlenül szükséged van azokra a papírokra? Andrét kellemetlen érzés fogta el. – Ugyan, tudom, mi áll bennük. Egyébként téged illetnek, és anyád medalionjával együtt hamarosan megkapod őket. A papírokra most nincs szükségem, de… A fiatalember habozva elhallgatott.
– Ugye, nincs kedved úgy útnak indulnod, hogy ne beszéltél volna vele? – Pontosan. Ne nézzük fel hozzá? – Naná, hogy – válaszolta Mali. André arra gondolt, meg kellene tanítani az illedelmes beszédre. Ez viszont aligha az ő dolga. Másfelől ha nem az övé, akkor vajon kié? Mali teljesen egyedül állt a világban. – Nos, mit szólsz hirtelen támadt rokonságodhoz? – kérdezte inkább barátságos hangon. Mali rekedten felnevetett. – Előbb közelebbről szemügyre veszlek benneteket. Nette tényleg itt lakik – folytatta, amikor az autó megállt a keresett utcában. Felmentek a lépcsőn és bekopogtattak. Senki sem nyitott ajtót. A két újdonsült rokon egymásra nézett. – Nincs otthon? – kérdezte zavartan André. – Úgy tűnik. – Csak nem beteg? A fiatalember újra bekopogott, ezúttal hangosabban, Mali pedig nevén szólította Nettét. Az alsó emeleten az egyik lakó kíváncsian résre nyitotta az ajtót. Az emancipált lány azonnal lekiabált: – Nem dugod vissza a pofádat, te szemét féreg, ehhez semmi közöd! – Jaj, Mali – mondta döbbent, egyben tompa hangon André. – Nem bírom az ilyen rohadt szimatolókat, pedig vannak dögivel. Odalent jókora csattanással vágódott be az ajtó. André lenyomta Nette lakásának kilincsét, ám az ajtót kulcsra zárták. – Mitévők legyünk? – töprengett.
– Nyilván valami elintéznivalója akadt – igyekezett megnyugtatni Mali. – Igazad van. Indulnunk kell, mert ma még hosszú út vár ránk. André azonban csak nem akart távozni a folyosóról, mert nem értette a helyzetet. – Nézz csak ide! – hajolt le hirtelen Mali. – Te pedig azt mondtad az előbb, nem rúgott be? Az agyonkoptatott küszöb egyik szálkájába elefántcsontszínű szál akadt bele. André kihúzta a szálat és az ablak felé tartva vizsgálta. – Tegnap valóban ilyen színű ruha volt rajta. Hogy a csodába…? – Hívom a házmestert – jelentette ki Mali. – Bérház, tehát… Máris eltűnt a lépcsőlejáró alatt. André várakozás közben azon tűnődött, vajon mi történhetett. Közben néhány kíváncsi szomszédot is sikerült visszahessegetnie a lakásába. A fiatalembert mélységes aggodalom fogta el, hiszen semmivel sem tudta megmagyarázni Nette eltűnését, és az egész dolog oly rejtélyesnek tűnt. A kapu alól előbb Mali izgatott hangja csapta meg a fülét, majd kopogó léptek közeledtek felfelé a lépcsőn. A lány egy zárkózott, mélabús férfi társaságában jött vissza. A házfelügyelő volt; bosszúsan odabiccentett Andrénak, majd kulcsával kinyitotta a lakás ajtaját. Az előszobában senki sem volt, viszont a padlón elmázolt vérfoltra figyeltek fel. André bekiáltott. Mintha valaki válaszolt volna, ezért mind a hárman beljebb mentek a lakásba. Áthaladtak a nappalin, amely olyan kínosan tiszta volt, ahogyan azt el lehetett várni Nette otthonától. A konyhába is benéztek, de ott sem
volt senki. Végül bezárt ajtó előtt álltak meg. – Menj be te, Mali – mormogta André. A szüfrazsett bekopogott és óvatosan kinyitotta az ajtót. – Itt van – jelentette ki száraz hangon. – Menjünk be! Nette még mindig estélyi ruhába öltözve, halálsápadt arccal feküdt az ágyon. Feje alatt véres törülköző. – Én… nem tudok – motyogta. – Maradj nyugton – szólt rá André, és az ágyhoz sietett. – Mi történt? Nette kínlódva arcához emelte egyik karját. – Nem tudom. Tegnap este… odakint a folyosón… valaki megtámadott és leütött. Éjszaka az előszoba padlóján ébredtem fel. Bevánszorogtam ide. Nem bírtam… – Mindent értünk – mondta gyorsan André. – Azonnal orvost hívok. – Nem, most már jobban vagyok. Minden rendben van. – Nem, semmi sincs rendben. – Van a közelben orvos? – fordult André a házmesterhez. – Igen, a szomszédos házban. – Hívja azonnal ide! Te pedig segíts Nettének az átöltözésnél, Mali! Légy óvatos, mert valószínűleg agyrázkódás érte. Addig a másik szobában várok. Mali bólintott, André kiment. Ez is bonyodalmas utazásnak ígérkezik! – gondolta bosszúsan. Szerencsére senki sem vár bennünket. Mire a házfelügyelő az orvos és egy saját elhatározásából kihívott rendőr társaságában visszatért, Mali segített a jóságos vénkisasszonynak átöltözni a hétköznapi ruhájába, és a szobát is úgy-ahogy rendbetette. A fiatal lány minden jel szerint nagyra értékelte, hogy va-
lamilyen felelősség hárul reá. A doktor megvizsgálta Nettét, majd a rendőr állt elő kérdéseivel. André és Mali ekkor már útnak indulhatott volna, mégsem távoztak a lakásból. Meg akarták várni, mi lesz ebből. Nette a biztos kérdéseire elmondta, nincsenek ellenségei. Semmit sem loptak el tőle, csupán gyorsan mozgó árnyat látott, a kulcsa pedig eltűnt. A házmester közbeszólt, hogy az előbb néhány gyermek egy kulcsot adott be hozzá. A kulcsot a kapualj egyik zugába dobta valaki. Nettéé volt, így azon nyomban vissza is kapta. A rendőr csak jegyzetelt és jegyzetelt. Az orvos pedig a sérült lelkére kötötte, néhány napig maradjon távol a munkájától. – Nem tehetem – tiltakozott Nette. – Sohasem… – Senki nem nélkülözhetetlen – vágott szavába a doktor. – Nem úgy tűnik, mintha agyrázkódást szenvedett volna. Inkább sokkos állapotba került, ami érthető is. Ezért esik nehezére a mozgás. Én azt ajánlom, pihenjen és egy kis időre vágja sutba a munkáját. – Feküdjek itt és gondoljak a történtekre? Ez még rosszabbnak tűnik. – Nem akarom, hogy Mikalsrud kisasszony egyedül feküdjék itt – vágott közbe André. – Sejtelmünk sincs róla, miért támadtak rá, így azt sem tudjuk, újra lesújt-e az illető. – Így igaz – bólintott a rendőr. – Malinak és nekem ma el kell utaznunk, tehát nem tudunk Mikalsrud kisasszonyra vigyázni. Viszont magára sem akarom hagyni. Mondja, doktor úr, el tudna viselni Mikalsrud kisasszony egy hosszabb autós túrát, vagy pedig megárthat a rázkódás? Az orvos elgondolkozva nézett a fiatalemberre.
– Uraságod autója áll a ház előtt? – Az enyém. – Elég kényelmesnek tűnik. És mint mondtam, az ütés túl alacsonyan érte ahhoz, hogy igazi agyrázkódást idézzen elő. De vajon mit szól hozzá maga az érintett? – Szívesen velük tartok. – Párnákat teszünk a hátsó ülésre, és végignyúlhatsz rajta – mosolygott rá lelkesen André. – Nem így lesz a legjobb? – fordult a rendőr és az orvos felé. Mind a ketten bólintottak. – Mikalsrud kisasszonynak csakis hasznára válik, ha némi időre elkerüli a veszélyt – mondta a rendőr. – Mi addig nyomozunk egy kicsit. Nette arcán tompa mosoly jelent meg. Mali egyetlen szót sem szólt. Mindenesetre az elülső ülésen utazhatom – vigasztalta magát. GAULDALENBA értek. A ragyogó napsütésnél kedvezőbb időjárást nem is foghattak volna ki. Viszont túl későn indultak el Trondheimből. André kiszámította, hogy aznap aligha érnek oda Älvdalenbe. Ez a körülmény váratlan gondokat okozott. Hol szálljanak meg? A határvidéket sűrű erdő borította. Ember csupán néhány apró faluban lakott. A három utas egyikének sem akadt ismerőse a környéken. Az út bokrok és az árkok virágba borult szélei között kanyargott. Az öreg, kopott deszkakerítések által szabdalt réteken ezernyi viola nyílott. Lent a Gaula folyó kígyózott. A táj szépsége bőséges kárpótlást nyújtott az olykor hepehupás útért. Mali teli torokból szívta magába a friss hegyi levegőt.
Nette nem élvezte ennyire a túrát. Tarkóján lüktetett az ütés helye, így erős fejfájása támadt, mégsem akart panaszkodni. Hiszen velük jöhetett, és noha szomorúan hallgatta Mali fecsegését és André talpraesett válaszait, tudta, hogy a fiatalember törődik vele. Egy útmenti majorhoz érve André lefékezett. – Ne érdeklődjünk Nordlade felől? A két nő ezt jó ötletnek tartotta. André kiugrott az autóból, és a ház felé indult. – Kényelmesen ülsz? – fordult hátra Mali. – Köszönöm, igen – mosolyodott el Nette. – Igaz, a sok párna ellenére is mindjárt eltörik a derekam. – Nekem is. Most pedig pisilni megyek a bokrok közé. Te nem jössz? Szerencse, hogy vannak ilyen nyílt beszédű lányok – gondolta Nette, akit már régóta aggodalommal töltött el ez a probléma. Az egészből az a legrosszabb, hogy annyira rokonszenves – gondolta az autó felé tartva a jóságos vénkisasszony. Nem akarom kedvelni, féltékenykedni akarok, de nem sikerül. Csupán fájdalmas gondot érzek. Mali meg tudja nyerni magának, én nem. Viszont sokat tehetek érte. Barátok lehetünk. Mindenféle módon segíthetek neki. A barátság tulajdonképpen értékesebb, mert gyakran tovább tart a szerelemnél. Mindamellett nem nagyon sikerült bátorítania és megvigasztalnia önmagát. André a két nővel egyszerre ért vissza az autóhoz. – Már elhaladtunk Nordlade mellett – mondta. – Innen körülbelül tíz kilométernyire van. Mit gondoltok, forduljunk meg, vagy pedig a visszaúton térjünk be oda? – Kezd későre járni – nézett fel az égboltra Nette. – Bizony – bólintott Mali. – Menjünk tovább!
– Nekem is ez jutott az eszembe – mosolygott rá André. – De ha megvárnátok, követném a példátokat. Azzal ő is eltűnt a bokrok irányában. Végül mind a hárman beszálltak az autóba. – Ha mindenki befejezte a pisilést, talán folytathatnánk kalandos utunkat – szólalt meg Mali. – Ejnye, Mali! – szólt rá feszélyezetten Nette, ekkor azonban mind a hárman felnevettek. Mali olyan jó kedvében volt, hogy énekelni kezdett. Egyre malacabb nótákra gyújtott rá, így André kénytelen volt félbeszakítani a dalestet. Az így rájuk szakadt csendet Nette törte meg: – Még mindig nem jutott időm arra, hogy elolvassam a papírjaidat! Ezernyi akadály tornyosult eléje. – Én pedig azt ígértem Malinak, hogy útközben mesélek neki a Jéghegyek Népéről. Mind a kétféle dologról beszélhetek, viszont hosszadalmas história lesz. – Az út is hosszúnak ígérkezik – jelentette ki a szüfrazsett. – Miután nem akartok nagyszerű repertoáromban gyönyörködni, akár téged is szívesen meghallgatunk. Két útitársa kacagásban tört ki. Mali durva beszédmódja ellenére olyan kifejezésekkel állt elő, amelyek arról tanúskodtak, hogy van humorérzéke és a választékosabb szavakat is képes felszedni. – Légy szíves, láss neki, André! – kérlelte Nette, aki élvezte, hogy kimondhatja az ifjú nevét. – Egyébként megfigyeltétek, hogy eddig egyetlen autóval sem találkoztunk? – Ezeken a mellékutakon nem olyan különös – mondta André. – Christianiától egészen Trondheimig magam is csak egy maroknyival akadtam össze. Bár… errefelé annál több a lovaskocsi.
Ez utóbbiak rengeteg vesződséget okoztak, helyesebben szólva az autó jelentett gondot a lovat hajtó parasztoknak, különösen akkor, ha a gépkocsinak el kellett haladnia mellettük. Sokáig tartott, amíg a ló lecsillapodott. Az utat sem autóforgalomra vagy előzésre méretezték. Gyakran lépésben kényszerültek haladni egy kordé vagy szekér mögött, amíg az út annyira ki nem szélesedett, hogy ellopakodhattak a rémült gebe és dühös gazdája mellett. André először a Jéghegyek Népének krónikájába vágott bele. Természetesen csak nagy vonalakban vázolhatta fel a történetet. Úgy vélte, Nette akkor is megérdemli, hogy mindenről tájékoztassa, ha nem “hozzátartozó”. Tévedett, amikor előzőleg úgy vélte, a két hölgy kételkedik a sok természetfeletti dologban. Talán André szavahihető természete okozta, mindenesetre figyelmesen hallgatták és izgatott felkiáltásokkal éltek, ha valamilyen különösen drámai szakaszhoz ért. – Gondoljátok el, hátha én is a Jéghegyek Népéből származom! – kiáltott fel több ízben is Mali. Nette némán ült, azt kívánva, bárcsak ő is közéjük tartozhatna. – Kezdem érteni, miért kell megtalálni Christer Grip leszármazottait – mondta Nette, amikor André a hosszú elbeszélés végéhez közeledett. – Hogyne – bólintott a fiatalember. – Nézzétek, milyen szép erre a vidék! Erdős tájakra értek, magasabbra a tenger színe fölé. André így folytatta: – Egyfelől tudnunk kell, vannak-e átoksújtotta vagy kiválasztott sarjak abban az ágban. Másfelől össze kell tartanunk arra az esetre, ha Gonosz Tengel felébred. És még oly sok más veszély leselkedik a Jéghegyek Népé-
re! André maga sem tudta, milyen igazat beszél. – Most pedig eljutottam ahhoz a kézirathoz, amely Mali anyai nagyanyjától, Gerd Svensdattertől származik – mondta. – Még ezt is képesek vagytok végighallgatni? – Igen – vágott egymás szavába a két nő. Noha Nettének a legkisebb mozdulatra is sajgott a tarkója, és alig látott az állandó fejfájástól, semmiről sem akart lemaradni. André a tőle telhető legnagyobb pontossággal elmondta a vargabyi szüzek történetét. – Kár, hogy nem olvashatjátok el magatok, hiszen olyan szárazon adom elő – szakította félbe az elbeszélést. – Egyszer bele kell néznetek. Hiszen téged illet, Mali. Jaj, nekem nyilván sohasem adódik az az “egyszer” – gondolta Nette. Kívülálló vagyok, és az utazásunknak is csakhamar vége lesz. Ennek ellenére áhítattal hallgatták a vargabyi szüzek történetét. Miután André befejezte az elbeszélést, igyekeztek leszűrni a hallottakat és megérteni a történet jelentését. Mindinkább esteledett, az erdő komor félhomályba borult. A messzi múltból való elbeszélés szánakozással és mélabúval töltötte el őket. Az autóban ennek ellenére jó volt a hangulat. Nette nem vétette észre a fejfájását, André pedig nem említette, milyen éhes. Elsőként Mali kezdett morogni. – Mikor érünk már valami emberlakta helyre? Öszszerázott a kocsi és farkasétvágyam van. – Mindannyiunkkal ez a helyzet – dünnyögte André. – Nem volna ellenemre, ha olyan településre akadunk, ahol megállhatnánk. Hamarosan tankolnom is
kell. – Még csak az kéne, hogy az erdőben éjszakázzunk – jelentette ki Mali. – Utána pedig gyalog tehetnénk meg a hátralévő utat. – Azt hiszem, valamivel sűrűbben következnek a házak – mondta nem sokkal később Nette. Igaza volt, kisvártatva pedig egy kisvárosnak nevezhető településre értek. – Hurrá – kiáltott fel André. – Vajon hová lyukadtunk ki? Kérdezősködésükre megtudták, hogy Rörosban vannak. – Most legalább ott is jártam! – kiáltott fel André. – Mi lenne, ha vennél egy térképet? – kérdezte Nette. – Amit magammal hoztam, nem terjed ki ennyire keletre. Keresünk egy szállodát, és majd ott érdeklődünk a további útvonal felől. Ezt mindannyian jó ötletnek találták. Egyszerű, de takaros fogadóra akadtak. A két nő önként felajánlotta, hogy közös szobában száll meg, így Andrénak kevesebbet kellett fizetnie. Helyesebben szólva Nettének – igazította ki magában a fiatalember. A jóságos teremtés az utolsó öréig mindent vissza fog kapni! A kezdetleges ebédlőben nagy adagnyi egytálételt kaptak, hozzá lapos rozskenyérrel. Nem az a fajta vacsora volt, amelynek ünnepélyességét a bor is emeli, mégis jónak találták. A házi főzésű sör kitűnően illett hozzá. – Falfehér az arcszíned, Nette – mondta aggódva André. – Ugyan, nem számít. Csak egy kis fejfájás – legyintett a “sóhivatal egyetlen emberi lénye”.
– Egy kis fejfájás? Igaz, útközben olykor érdeklődtem a közérzeted felől, mégis időt szakíthattam volna arra, hogy személyesen nézzek utána, ne pedig csupán megbízzam az állandó “köszönöm, jól” válaszaidban. Hiszen nyomorultul érzed magad, látom, milyen fájdalmat okoz, ha megmozdítod a fejedet! Mali, hozd csak ide az orvosságos táskámat! A bőröndöm külső zsebében van. Ugyanott egy kis csomagot is találhatsz, azt is hozd el! Tessék, itt a szobám kulcsa. Mali futva igyekezett rokona szobájába. Örült, hogy segíthet Nettének, ezenkívül büszkeség töltötte el, mert André megbízott benne, a hajdani lelencházi gyermekben. Alig tűnt el, André máris megfogta Nette kezét. – Úgy sajnálom, hogy ennyire figyelmetlen vagyok – mondta meleg hangon. – Hiszen olyan kedves vagy – próbált tiltakozni a vénlány. – Nem, túlságosan az útra figyeltem, téged pedig elhanyagoltalak. Ami Älvdalent és Mali egész históriáját illeti, rengeteg dologról kellett volna szót váltanunk. Egy-két dologban ki kell kérnem a tanácsodat. Nette szívét boldogság töltötte el. Jelent valamit az Ő számára, Neki szüksége van rá! Nem beszélhettek tovább négyszemközt, ugyanis a kis Mali már az ajtóban állt, miközben lelkesen integetett a kezében tartott holmikkal. – Siettem, ahogy csak bírtam – vágódott le lihegve az asztalhoz. – Nehogy azt hidd, hogy a szobádban szimatoltam. – Sohasem jutott volna eszembe – mondta André. – Nos, az évek során másoknak eszébe jutott – jelentette ki szárazon Mali. – A lelencházi nevelők nem kényeztetik el bizalmukkal az embert.
André és Nette a leány iránti együttérzésében gyorsan összenézett. – Hát tudod, André – mondta Mali és olyan erővel veregette vállon az ifjút, hogy az majdnem összeroskadt. – Te vagy az egyetlen férfiszemély, akiben megbízom. Igaz, rokonok is vagyunk! Andrénak nem volt szíve elárulni a női egyenjogúság élharcosának, milyen távoli rokonok is valójában. Közös ősért egészen Tancred Paladinig kellett visszamenniük. Vetle és Mali sokkal közelebbi hozzátartozók. Milyen közeliek is… André gyors fejszámítást végzett. Hatodfokú unokatestvérek. Hát ez sem valami közeli rokonság. Ám mindennél fontosabb, hogy Mali ugyanúgy a Jéghegyek Népének leszármazottja, mint ő. Feltéve persze, ha beigazolódnak Havgrim valódi kilétére vonatkozó elméletei. Andrénak semmiféle kézzelfogható bizonyítéka sem volt, legfeljebb alapos feltételezések álltak rendelkezésére. – Óóóó! – sóhajtott fel elégedetten Mali. – Életemben nem volt még ilyen jó dolgom! Két útitársa meg tudta érteni, miért kiált fel ennyire lelkesen. – Akkor folytatjuk, ugye? André nevetve nyújtott át Nettének egy adag fejfájás elleni port, amit a jóságos vénkisasszony hálálkodva azonnal bevett. – Folytassuk az utat? Ma már túlságosan megerőltető volna. Viszont még szívesen elüldögélek veletek. Nos, kaptál választ azoktól az emberektől, Nette, akiknek Petrával kapcsolatban írtál? – Nem, ehhez még túl korán van. – Olyanok, akiket ismersz?
– Is-is. A két apáról van szó. Minden bizonnyal tudnak valamit Petráról, hiszen ki mással osztaná meg valaki a gondját, mint azzal, aki a legközelebb áll a szívéhez? – Az én apámnak is írtál? – kérdezte tágra nyílt szemmel Mali. – Ismerted? – A magisztrátuson gondosan titokban tartják a kilétét. Én viszont azt hittem, tudod, kiről van szó! – Én? Ha a lelencház igazgatónője vagy a többi rabszolgahajcsár tudta volna, nekem is a fülembe jut. Ugyan, fogalmuk sem volt róla. – Nem mondom! – kiáltott fel meglepetten Nette. – Amikor az apád felől kérdeztem a közvetlen főnökömet, természetesen nagyon tartózkodón viselkedett és a lehető legnagyobb titoktartásra kért. Én viszont mindvégig abból indultam ki, hogy az értesülés a pletykafészek feleségétől származik. Közben úgy tűnik, mégsem tőle. Mert ha ő tudna róla, pillanatok alatt az egész városban elterjedne a híre. Talán csupán néhány vezető beosztású tisztviselő ismeri a nevét? Ez sohasem jutott az eszembe. – Nos, tehát kiről van szó? – kérdezte türelmetlenül Mali. A másik kettő e pillanatban nem ért rá vele foglalkozni. – Nekem megmondtad – szólalt meg összeráncolt szemöldökkel André. – Vanja trondheimi feljegyzéseiben pedig sohasem említi meg a nevét. Csak annyi, hogy egy tisztviselő a legnagyobb titokban a fülébe súgta, vezető állású úrról van szó, aki igencsak érdeklődik a hölgyek iránt… A fiatalember lassan úrrá lett döbbenetén. – És tegnapelőtt neki írtál? A másik levelet pedig… Ugye, Egil Holmsennek, a halva született gyerek apjá-
nak küldted? – Az ő nevét nem volt nehéz megtalálni, hiszen szerepelt a jegyzőkönyvben. – Dinamittal töltött levelek – mondta elgondolkozva André. – Te pedig csodálkozol, ki ütött le tegnap este! Nette arca még sápadtabb lett. – Úgy érted… az egyik gyerek apja? – Ki más! Senki számára sem lehet mulatságos, ha arra emlékeztetik, milyen bűnt követett el hajdan Petra Olsdatterrel szemben. – Csak nem engem nevezel bűnnek? – hördült fel Mali. – Jaj, dehogyis, én csak a két apa nézőpontjából értettem. Hiszen mindketten nős emberek. – Igen. Mali apja pedig nagyon előkelő uraság, aki gazdagon nősült. – Micsoda? – kérdezte bosszúsan a lány. – Ti meg csak itt ültök és azt állítjátok, hogy egy… gyilkos leánya volnék? Igen, hiszen csaknem agyonverte Nettét! – Nyugalom – szólt rá André. – A másik személy, Egil Holmsen éppúgy lehetett. Úgy tűnt, mindenre képes. Most viszont azt hiszem, ideje távoznunk az ebédlőből. Egyikünk, akinek nem akarom megemlíteni a nevét, túl hangosan kezd viselkedni. Menjünk át az én szobámba és inkább ott társalogjunk! Miután helyet foglaltak a szűkös szállodai szobában, Nette a karosszékban, André az ágy szélén, Mali pedig a padlón, a fiatalember így folytatta: – Hála istennek, hogy velünk tartottál, Nette. Nem érted, mekkora kockázatot vállaltál, amikor ilyen tartalmú leveleket adtál fel? Nette nyomorúságosan érezte magát, amiért éppen Tőle részesül kioktatásban. – Természetesen azt írtam, hogy a legnagyobb
diszkréciót tanúsítom. – Annál rosszabb! Hiszen ezzel elárultad, hogy csakis te tudod, mi áll a levelekben, így különösen sebezhetővé váltál. – Lenne olyan szíves valamelyikőtök megmondani, ki az apám? – kérdte összeszorított fogakkal Mali. – Azért, hogy a visszaérkezésünk után rögtön a házába siess és leteremtsed? – kérdezte hűvösen André. – Csillapodj le, majd akkor megtudod, ha bizalomra méltón viselkedsz. Mali bosszúsan fújtatott, de engedelmeskedett. Sejtette, hogy pontosan az előbbiek szerint viselkedne: berontana és vádaskodásával széjjelszakítaná az illető családját. André közben elővette a kis csomagot. – Mali, ez a tiéd. Egy medalion van benne, amelyet anyád kapott anyai ágon a nagyanyjától örökbe. Úgy vélem, a felkavart érzelmeket csillapítandó egyelőre ne beszéljünk arról, ki a szegény Petra két gyermekének apja. Mali áhítattal nyitotta ki a csomagot. – Milyen szép! – kiáltotta, láncánál felemelve a medaliont. – De hiszen… valódinak tűnik! – Persze, valódi arany – bólintott André. – Nordlade tehát nagybirtok volt. Nem hinném, hogy a dédanyád anyai ágról örökölte volna. Hiszen ükanyád, Dorotea Älvdalenben, Havgrim és a vargabyi Kajsa gyermekeként látta meg a napvilágot. Aligha lehettek nagyon gazdagok. Nette gondolataiba merült. – Emlékszem arra a falura, amelyen áthajtottunk, mielőtt megálltunk volna. Arra kell Nordladénak elterülnie. Hát bizony nem tűnt valami jómódú településnek!
– Most már nekem is eszembe jutott – bólintott Mali. – Nem néhány apró, omlatag viskó volt a folyó mentén meg a hegyoldalban? Ültében a medalion zárjával matatott. Andrétól kölcsönkérte a zsebkését és felnyitotta. – A dédanyám jóval szőkébb volt nálam – jelentette ki a fürtöt nézegetve. – Itt pedig az áll…: “Petra Eriksd. Nordlade, 1829”. Nos, akkor a medalion nyilván az enyém. – De még mennyire – mondta Nette. – Rendkívül szép darab. Mali újra megfogta a bicskát és a medalion szélét kezdte piszkálni. – Úgy tűnik… mintha még a hajfürtöt rejtő fiók alatt is volna hely. – Megnézhetjük? – kérdezte André. Hárman hajoltak a kis medalion fölé. Nette jóformán semmit sem látott belőle, ezt viszont nem tudatta a többiekkel. Egyáltalán nem akarta használni a pápaszemét. – A hajfürtöt rejtő üreg a medalion belsejének csak a felét tölti ki – állapította meg André. A fürt alatti lapocska meglazult, és az üreg másik fele is láthatóvá vált. – Hát ez vajon micsoda? – kérdezte Mali. Nette a szemöldökét ráncolva tekintett a második rekesz tartalmára. – Nem egy… gyökér darabkája? A rövid, keskeny, sötétbarna, levágott törzsből apró, szőrös szálak ágaztak ki. André egyetlen rántással magához húzta a medaliont. A két nő a fiatalember elképedt arcába bámult. André visszatette a medaliont az asztalra és felállt. – Ne nyúljatok hozzá – mondta elcsukló hangon. –
Várjatok egy pillanatig! Kis ideig keresgélt a bőröndjében, majd nagyméretű, becsomagolt tárgyat vett elő. – Anyám mondta, vigyem magammal. Csak nevettem rajta, de hála Istennek elhoztam az útra. Óvatosan fejtette le a bebugyolált tárgyat fedő papírt. – Mi a fészkes fene ez a vacak? – kérdezte gyanakvó fintorral Mali. – A mandragóra – válaszolta André. – A Jéghegyek Népének védelmezője, amelyről már szót ejtettem. – Micsoda? Veled van? Nem is mondtad. André a medalionhoz tartotta a bitófa virágát, lassan elfordította, amíg… – Jézusmária! – sikoltott fel Mali. – Onnan vágták le! André nagyot sóhajtott és felállt az asztal mellől. – Dédanyád anyai nagyapjától, Havgrimtől örökölte a medaliont, azaz Christer Griptől. A bizonyíték az asztalon hever! Köszöntelek a Jéghegyek Népe soraiban, Mali!
10. fejezet AMIKOR MÁSNAP REGGEL kimentek az autóhoz, Mali így szólt: – Most, hogy megvan a bizonyítékod, André, akkor tulajdonképpen nem is szükséges Älvdalenbe utaznunk? – De igen, most még inkább, mint bármikor. Hiszen Christer Grip esetleges további leszármazottainak nyomát is fel kell kutatnom. Szeretnél visszafordulni? – Minek? Dehogy, Älvdalenbe akarok menni!
– Hát te, Nette? – Hogyne jönnék, hiszen egyre izgalmasabb! – Nekem ugyanez a véleményem. Mi a helyzet a fejeddel? – Köszönöm, sokat javult! – Ma jobban is nézel ki. Tisztességesen tudtál aludni? – Persze, nagyszerűen! Nette egyetlen szóval sem árulta el, milyen sokáig feküdt ébren és milyen sokáig sírt. A feje még jobban fájt, mint előzőleg. Saját keserű sorsát siratta – mivel a fiatalember iránti odaadása minden eltelt órával egyre nőtt. Érzelmeinek zűrzavara már kezdett elviselhetetlen lenni. Nem mintha testi vonzalmat érzett volna André iránt. Sokkal gyengédebb érzelmek sorvasztották. Olyan bensőséges érzés, amelyet szerelemnek kellett neveznie. Igényét érezte annak, hogy boldoggá tegye, hogy mindent, valóban mindent megtegyen Érte. Amíg Andrénak szabad a szíve, még csak megjárja. De ha beleszeret egy fiatal lányba – például Maliba – Nette feleslegesnek, útban lévőnek érezné magát. Lelki fájdalma nem hagyta elaludni. Ezen a reggelen mégis éber volt. Később úgyis elálmosodik, akkor viszont vén skatulya módjára a hátsó ülésen szunyókálhat, mialatt a fiatalok csevegnek. André azonban meglepetéssel állt elő. – Ha ennyire javult az állapotod, úgy gondolom, rajtad a sor, hogy elöl üljél, Nette. Mit szólsz hozzá, Mali? – Nos – vihogott az ifjú szüfrazsett. – Az első húsz kilométerre üljön előre ő, utána cserélünk. – Ugyan már – mondta André. – Csak vicceltem. Természetesen Nette ül elöl, rám
ne is gondoljatok, mert szívesen magamra vállalom ezt a hatalmas áldozatot. – Hagyd abba a vértanú szerepében tetszelgést, senkit sem csapsz be vele – nevetett rá André. Így azután elindultak. Ugyanolyan szép időre virradtak, mint előző nap, de a határvidéken ezerszer rosszabbak voltak az utak, mint Norvégia belsejében. A három utas néha már attól tartott, hogy vissza kell fordulniuk. Szerencsére minden egyes alkalommal sikerült leküzdeniük az eléjük tornyosuló akadályokat. Folyton az az érzés fogta el őket, immár minden hidat felégettek maguk mögött. Amikor egy ízben közös erővel kellett kiemelniük az autót a mocsaras talajból, Mali így szólt: – Jusson eszetekbe, hogy ezen az úton még vissza is kell térnünk! – Milyen biztató dolgokat tudsz kitalálni – dünynyögte André, miközben megpróbálta nadrágjáról és cipőjéről lekefélni a sarat. Minden várakozás ellenére délután Älvdalenbe értek. A helységben akadt egy fogadó, ahol megszálltak, majd közösen költötték el ebédjüket, utána hozzáláttak kérdezősködni. Külön-külön elindulva próbáltak megtudni valamit Havgrim és a vargabyi Kajsa leszármazottairól. Végül ismét a fogadóban jöttek össze, ez alkalommal Mali szobájában. – Nos? – kérdezte André. – Ti megtudtatok valamit? Kiderült, hogy mind a hárman ugyanarra az eredményre jutottak: Havgrim és Kajsa sarjai közül senki sem élt Älvdalenben. Az egyetlen személy, aki tudott valamit Vargabyről, egy Britta-Stina nevű öregasszony, ama bizonyos Britta unokája volt. Ő viszont sajnos éppen a
hegyi legelőn tartózkodott. Oda pedig csak hosszú gyalogút vezet. – Majd holnap felkeressük – mondta André. – Ha fáradtnak érzed magad, nem kell velünk jönnöd, Nette. – Én nagyon szívesen veletek jövök – vágta rá a jóságos vénkisasszony. – Persze, csak ha nem vagyok útban. A fiatalember gyengéden rámosolygott. Megértésről és emberi melegségről tanúskodó mosolya Nette szíve mélyéig hatolt. Utána gyengéden megcirógatta a szerencsétlen nő arcát. Nette ezen az estén annyira zaklatott volt, hogy már ezért is alig tudott elaludni. A kimerültség aztán végül erősebbnek bizonyult. Hogyan következhet be ilyen gyors változás az ember életében? – ez volt az utolsó gondolata elalvás előtt. Hiszen boldog voltam, egyedüllétemben is bizonyos fajta boldogságot teremtettem magamnak. Erre beállít ez a fiúcska, aki éppen csak kibújt a tojásból, és mindent feldúl! Legalább egy korombélire akadtam volna! Eddig legalább álmodhattam valamiről. Így viszont semmim sem maradt! Mali a maga ágyában ugyancsak arra a hatalmas változásra gondolt, amelyet André idézett elő nyomorúságos életében. Bárcsak megmaradna mindez a sok szép! Úgy vélte, minden egyszerre szakadt a nyakába. Legalábbis néhány napig nem kell azzal törődnie, hol töltse az éjszakát, vagy miképpen kolduljon össze valami kevés ennivalót. Megfürdött és hajat mosott – milyen csodás érzés! Emberhez méltó ruhát viselt, jó barátokra tett szert – milyen derék emberek mind a ketten! És a legcsodálatosabb: végre tartozik valahová! A Jéghegyek Népébe… Mali lángoló figyelemmel hallgatta saját rokonainak
történetét. Mennyi izgalmas, mennyi hihetetlen dolog! Természetfeletti események, démonok, fekete angyalok, a gonoszság és a jóság forrásai, láplakók, a szürkék népe… Az átokverte és kiválasztott sarjak. Mali saját halva született öccse vagy húga ugyancsak az átokverte sarjak közé tartozott. Vajon neki magának is vannak természetfeletti képességei? Ezen sokáig törte a fejét. Igyekezett minél meszszebb visszamenni az időben. Bizony nem élt át mást, mint ami a legtöbb emberrel véletlenül megesik. Ilyenkor neki is eszébe jutott: “Ej, milyen furcsa, hiszen előre tudtam…” Nem egyéb a véletlen művénél. Vagy talán valamivel jobbak a látnoki képességei? André elbeszélésének legfontosabb eleme a Jéghegyek Népébe tartozók közötti hihetetlen összetartás volt. Most már ő is közéjük tartozik. Önkéntelenül felszárogatta a könnyeit. Kitörő örömében ugyanúgy sírva fakadt, mint anyja sorsa miatti bánatában. Mali sohasem ismerkedhetett meg a kis Petrával. Mindeddig gyűlölte az anyját, mert elárultnak, kiszolgáltatottnak, nemkívánatosnak érezte magát, akit senki sem szeret. Most már tisztábban látta a helyzetet. Az anyjának is meg kellett volna tudnia, hogy ő is a Jéghegyek Népébe való. De sohasem értesült róla. Mali elgondolkozott Petra sorsán. Kitaszítva, magára maradva szomjazott valamiféle emberi közösségre. A gátlástalan férfiak, akik semmit sem értettek a szerencsétlen nő sóvárgásából, Petra személyében könnyű prédára akadtak. Malit más fából faragták. Őt megedzette a rengeteg
nélkülözés. Nem rokonszenvezett a férfiakkal, hiszen túl sok rosszat tapasztalt tőlük. És vajon André…? André újfajta élményt jelentett Mali számára. Művelt, gyengéd, barátságos és megértő férfi volt. A szüfrazsett itt szántszándékkal elejtette a fonalat. André hamarosan eltűnik az életéből, ő pedig nem akart érzelmi téren hozzá kötődni. Mali mindig is önálló volt. Magányos és erős, akiben a Mozgalom többi tagja mindig is rendületlenül megbízhatott. Igaz, gyakran trágárságokra ragadtatta magát, viszont fiatal kora ellenére tiszteletet parancsolt. Mali, aki senkitől és semmitől sem félt, pimasz hangon szállt szembe a városházi nagykutyákkal és az ostoba bürokratákkal. Különös, hogy egyik útitársa azok közé tartozik, akik ellen kisgyermekkora óta harcolt! Nette Mikalsrud azonban mindig tisztességesen viselkedett. Lehet, hogy szembenállt Mali eszményeivel, hiszen a hatóságokat képviselte, személyében mégis becsületes ellenféllel akadt dolga. Mostanra pedig barátnők lettek. Ez kellemes érzéssel töltötte el az ifjú szüfrazsettet. Hármójuk közül André süppedt elsőként álomba. Neki semmi sem nyomta a szívét, így leginkább amiatt aggódott, megtalálják-e másnap az öreg Britta-Stinát, illetve szolgál-e az utóbbi Havgrim leszármazottaira vonatkozó újabb adalékkal. André, aki meglehetősen naiv fiatalember volt, úgy vélte, remek útitársakra akadt, és ezen a kérdésen nem is törte tovább a fejét. Arv Grip tehát gyermekeinek adta a mandragóra egy darabkáját, amelyet bizonyára amulettnek szánt. A boszorkányfű gyökere bizony nem sokat segített rajtuk.
André lelki szeme előtt megjelent a rémes történet: Arv feleségét, Vibekét, a két kisgyermeket és a pesztonkát útonállók támadták meg. A martalócok Vibekét és a gyermeklányt meggyilkolták, a kicsiket pedig magukra hagyták az árokparton. A leányka Bergqvarára került, majd újra megtalálta az apját. A fiúcskának, akit egy gazdag ember vett magához, örökre nyoma veszett. Christer Grip nevelőapját sok évszázados bosszúvágy fűtötte Vret Joar ivadékaival szemben. Az örökbefogadója által Havgrim névre átkeresztelt kisfiú felnőttként akadt össze a Vret nemzetségből származó Diderik Swerddel. Együtt kötöttek ki Vargabyben, ahol a vérbosszú magvait elvetették. Christer-Havgrim azonban nem volt erőszakos, bosszúálló természetű ember. Diderik “saját csapdájába esett”; a vargabyi szüzek álltak bosszút rajta, valamint útitársán, Nátán papon. Christernek végül Kajsa oldalán jóra fordult a sora. Így a mandragóra darabja mégis szerencsét hozott rá? A kis Petrára, utolsó birtokosára viszont nem hozott szerencsét. Andrét az is érdekelte, mi történt az őt megelőző leszármazottakkal. Gerd, Petra anyja sem volt boldog. Noha írói tehetséggel áldotta meg a sors, fiatalon halt meg, egy hitvány alak feleségeként. Ott volt továbbá Gerd anyja, Petra Eriksdatter Nordlade, és ennek anyja, Dorotea, Havgrim leánya. Az ő sorsukat sem ismerte. André ekkor elaludt. Másnap talán választ kap minden kérdésre. A KÖVETKEZŐ NAPON ugyanolyan derűs idő ígérkezett, akárcsak az előzőkön, csak most erős szél fújt. A három utas először autóval haladt, majd az Älvdalen fölött elterülő végtelen erdőket elérve gyalog kellett továbbhaladniuk. A vidéken Havgrim és Kajsa korához
képest jobb minőségű út húzódott, ám ezt csakhamar el kellett hagyniuk és a Britta-Stina legelőjéhez vezető ösvényre rátérniük. Älvdalenben pontosan felvilágosították őket, merre menjenek. A helybeliek úgy vélték, a három utas nem tévedhet el, de jól az emlékezetükbe vésték, milyen messze van a keresett hegyi legelő. Mali tudta, hogy vadonatúj cipője előbb-utóbb úgyis feltöri a lábát. Nettét pedig szabályszerű kétségbeesés fogta el, hogy még útiruhája sincs. Gyönyörű estélyi ruhát vett a szálloda éttermében elköltendő vacsorához, ám ki sejthette, milyen megpróbáltatások várnak még reá? Hosszú, fekete szoknyája és kikeményített blúza egyaránt túl melegnek bizonyult. Az sem javított a dolgon, hogy mindenáron fel akarta venni a kabátját. Ezen az erdős vidéken kétszeresen is súlyos terhet kényszerült cipelni. – Biztosak vagytok benne, hogy jó úton megyünk? – kérdezte kifulladva Mali, amikor a nap delelőre hágott. – Már ott kellene lennünk. – Emlékezz rá, állítólag milyen messze van – mondta André. Mindhárman verítékben fürödtek, a hosszú gyaloglás és az erős szél igencsak megviselte őket. Az útközben elfogyasztott szendvicsek nem nagyon csillapították éhségüket. Mali komor hangon így szólt: – Ez az egész kezd emlékeztetni Barbro és a három férfi több mint száz évvel ezelőtti útjára. Ők sem tudták, merre járnak. – Mesebeszéd – jelentette ki André. – Vargabynek még a közelében sem járunk. – Ezt meg honnan tudod? Talán te tudod, merre terült el a falu? A fiatalemberen enyhe bizonytalanság lett úrrá.
– Nos, nem sokkal keletebbre? – Ott valamilyen épület van! – kiáltott fel Nette. – Valószínűleg pásztorház! – No végre! – sóhajtott fel elégedetten André. – Remélem, lesz benne valaki. Ha nem Britta-Stináé, csak találunk valakit, aki megmondja, merre van az öregaszszony. A három utas minden várakozás ellenére sem tévedt el. A pásztorházban mindössze a vénasszonyra és egy leánykára akadtak. Örömmel fogadták a látogatókat, főleg az ilyen úriembereket. A kislány hamarosan mindazt feltálalta, amivel a hegyi legelőn megkínálhatták a vendégeket. A fogatlan szájában pipát tartó vén BrittaStina készségesen mesélt. Noha nagyon rosszul emlékezett vissza olyan közeli dolgokra, hová tette például a dohányt vagy kivitte-e a szemetet, a régmúlt eseményeit pompásan vissza tudta idézni. – De még milyen jól emlékszem Havgrimra! – mosolyodott el. – Gyermekkoromban eléggé öregnek ismertem, de nehogy bárki is azt mondja nekem, hogy nem volt szép szál ember! Sajnos nagyon korán megözvegyült. “Kajsának és Havgrimnak azonban öreg napjaikban született egy fiuk, ebből pedig nagy baj származott.” – Megözvegyült? – kérdezte André. – Ez még a maga születése előtt történt, Britta-Stina anyó? – Igen, 1820-ban, én meg 1828-ban születtem. De sokat beszéltek róla. Hiszen anyai nagyanyám, Britta Vargabyből származott, így nagyon jól ismertük őket. André megkockáztatta a kérdést: – Ugye, Kajsa… a szülésbe halt bele? A vénasszony elképedve nézett rá. – Persze, persze! Azt mondták, borzalmas volt. Fiuk lett, de megölte az anyját. Idomtalan szörnyszülött.
– Ugye, széles, hegyes válla volt? – bólintott André. – Állítólag igen. Ezt meg honnan tudod? – Lássa, Britta-Stina anyó, Havgrimmal azonos nemzetségből származom. A családunkon átok ül. Ha ilyen gyerek születik, abba mindig belehal a szerencsétlen anya. Itt van a kis Mali… Az ő anyjának is lett még egy gyermeke, és ez is ugyanolyan szörnyű következménnyel járt. De vajon mi történt a torzszülött fiúval? A vénség lehorgasztotta a fejét. – Azt mondják, hogy a bábaasszony azonnal megölte. Tudja az úr, boszorkányfattyúnak tartotta, akit varázslat által cseréltek ki. – Biztos benne, Britta-Stina anyó, hogy a gyerek nem maradt életben? Az öregasszony teljesen elveszítette a jelennel való kapcsolatát, régi emlékeibe merült és nem figyelt oda a fiatalemberre. – Nagyanyám folyton azt mondta, hogy rossz véget kellett érnie. Hiszen Kajsa és Havgrim hozzányúlt a bálványhoz. – A tóparti szoborhoz? – kérdezte André, aki megpróbálta Britta-Stinát visszacsalogatni a jelenbe. – Frö isten képmásához? – A bálványhoz átok tapadt – felelte továbbra is önnön álomvilágába merülve az öregasszony. – Hozzányúltak. Kajsa megérintette. Nem is maradt el a büntetés. Torzszülött gyereke lett, és neki magának is meg kellett halnia. Szörnyű halált halt, a pogány isten szobra bosszút állt rajta! – Nem úgy történt – próbálkozott másfajta magyarázattal André. – Mint mondtam, családi vonás. Gonosz, rút örökség. A vénasszony nem is hallotta meg, mit mond. Áhítattal, fájdalmas mélabúba borult szemmel szívta a pipá-
ját. Nette és Mali egyaránt kellemetlenül érezte magát. Nette azzal vigasztalódott, hogy mindaddig autón utaztak, amíg akadt járható út ezen a hegyes vidéken. Lillhärdaltól nem lehetett tovább gépjárművön haladni. A reájuk váró autó gondolata vigasztalással töltötte el. Nem kellett egészen az oly messzire eső Älvdalenig gyalogolniuk. Mali kíváncsian tekintett körül a csöpp pásztorkunyhóban. Mindent végtelenül újnak és izgalmasnak talált. Ő, aki mindaddig a gyermekotthonon és Trondheim legrútabb oldalán kívül semmi mást sem látott, most kalandos utazást tett. Mali azelőtt egyszer sem járt a természetben. Örömébe némi üröm vegyült: minden tagja sajgott a gyaloglástól, és ha csak megmozdította a lábát, rögtön égni kezdtek rajta a vízhólyagok. – Biztos benne, anyókám, hogy a gyermek nem maradt életben? – próbálkozott újra André. A vénasszony végre visszatért a jelenbe és észrevette a vele szemben ülő ifjút. – Olyan biztos, mint ahogyan itt ülök. A bábaaszszonyt törvény elé citálták, de mihelyt meghallották, hogyan festett az a szörnyszülött, elengedték. Tehát annak a fiúnak nincsenek örökösei – gondolta André, miközben fájdalmasan idézte fel a Vargabyből származó kis Kajsát, aki alig élhetett negyven évnél tovább. – Hát a megözvegyült Havgrim? – kérdezte hangosan. – Vajon újra megnősült? – Soha többé nem házasodott meg. – Így leányán, Doroteán kívül nem maradt más gyermeke? – Úgy van. Dorotea pedig csakhamar elköltözött
Älvdalenből. – Ugye, egy norvég emberhez, a Tröndelagba valósi Erik Nordladéhoz ment férjhez? – Ejha, milyen jól tájékozott vagy! – Hiszen a saját nemzetségem sarjait próbálom felkutatni. – Nagyon is megértelek. Nos, Dorotea Norvégiába költözött. – Nem tudja, hová? – Hol itt laktak, hol ott. Arra viszont emlékszem, hogy egyszer meglátogatta az apját, és a két leányát is magával hozta. André olyan hévvel ugrott föl, hogy felborította a kis háromlábú széket, amelyen ült. – Micsoda? Két leánya volt? Jaj nekem – gondolta. Folytathatom a kutatást! Vagyis többen vannak, akiknek ereiben a Jéghegyek Népének vére folyik. – Még a nevükre is emlékszem. Nagyon kedves leánykák voltak. A nagyobbikat Emmának hívták, a négy évvel fiatalabb kisebbiket pedig Petrának. Petra Eriksdatter Nordlade nevét ismerte André, Emmáról azonban sohasem hallott. Mali tanácstalanul nézett rá. – A Nordlade tanyán kell folytatnunk a kutatást – dünnyögte André. – Nem tudja, Britta-Stina anyó, Gauldalenban volt-e az a major? – Igen, mintha hallottam volna ezzel kapcsolatban valamit. De azután meghalt az öreg Havgrim, Dorotea, a leánya pedig nem jött többé Älvdalenbe. Így a családja örökre elhagyta a falut… A kis sötét pásztorkunyhót csend ülte meg. Az istálló, tej, sajt, borókaágak és deszkafalak elegye erős, bár kellemes szagot árasztott. A házikó eszményi helynek
tűnt a pihenéshez és az erőgyűjtéshez. Odakint a rengeteg erdők a kék szín leghalványabb árnyalatában enyésztek el a messzi távolban. A környéken végtelen béke honolt. – Akkor már csak egy kérdésem volna – mondta André. – Vargaby. A vénséges vén arcon fájdalmas mosoly jelent meg. – Az a falu nincs többé. Elnyelte az erdő. – Messze van innen? – Hajjaj! Meg ne kérdezd, merre található, mert nem tudom. A nagyanyám és még néhányan több évvel azután, hogy otthagyták, lóháton felkeresték a falut, de csak a házak elszenesedett maradványaira leltek, azokat is belepte a fű, a bozót és új fák sarjadtak ki rajtuk. Valamikor tűz pusztíthatta el. – Úgy bizony – bólintott André. – Havgrim azt állította, érezte, mikor égett le az elhagyott falu. Neki ugyanis különleges képességei voltak. Azt álmodta, hogy egy pap felgyújtotta a házakat, aztán bennégett az épületek között, meg hogy egy gonosz ember, akit Sverdnek vagy ehhez hasonlónak hívtak, belefulladt az erdei tóba. Havgrim minderre megesküdött volna, hiszen olyan erővel élte át álmában. A falu pedig valóban leégett. – Havgrim egész biztosan álmában átélte a történteket. Ő ugyanis az én nemzetségemből származott, amelynek sok tagja rendelkezik látnoki képességekkel. Így tehát nem fenyeget az a veszély, hogy egyszer csak Vargabyben bukkanunk fel? – Szó sincs róla! De most már nem is veszélyes az a hely. – Tudom. A vargabyi szüzek meglelték békéjüket. – Úgy van. Kár törődni az efféle régi históriával. A három utas még az este beállta előtt szeretett vol-
na visszaérni az autóhoz, így meleg szavakkal megköszönték a vendégszeretetet. A vénasszony javaslatát, hogy éjszakázzanak a pásztorkunyhóban, udvariasan elutasították. A kis épületben alig fértek volna el, ezenkívül minél előbb újra Norvégiában akartak lenni, mert a szükségesnél tovább nem lehettek úton. TÖKÉLETESEN MEGFELEDKEZTEK RÓLA, milyen erősen fúj a szél. A fenyvesben ugyanúgy zúgott, akárcsak a bozótosban. Mali befogta a fülét, Nette pedig feje köré csavarta a kendőjét. Biztos volt benne, hogy nem fest túl elegánsan, de így nem fájt annyira a füle. – Most legalább új dolgokat tudtunk meg – szólalt meg Mali. – Hát igen – felelte bosszúsan André. – Emma Eriksdatter Nordlade… A Jéghegyek Népének újabb felkutatandó nőtagja. – A Nordlade tanyán bizonyára választ kapsz – vigasztalta Nette. – Emma 1825-ben született, kilencven éve sincs. Valaki csak tud róla. – Hogyne, és azután neki is több gyermeke született – mondta komor hangon André. – Akiknek megint csak több utóduk lett, és így tovább… – Vagy mégsem – szakította félbe Mali. – A Jéghegyek Népe nem olyan szapora, mint a nyulak. Kész áldás, hogy ennyire kevés gyerekük születik! – Ebben az esetben tényleg az. Ugye, Älvdalenben töltjük az éjszakát, holnap kora reggel pedig visszaindulunk? – Igen – válaszolta Nette. – Közben megállunk Gauldalenban és megkeressük a Nordlade tanyát. – Most már csak annyi hiányzik a boldogságomhoz, hogy azt a tanyát is lebontsák – jelentette ki bánatosan André.
– Hát tudod, rettenetesen derűlátó vagy és ösztönzőleg hatsz az útitársaidra – mondta Mali, mire André rámosolygott a két nőre. Mali tudatta a többiekkel, mennyire fáj a lába. Nem az a fajta ember volt, aki némán tűri a szenvedést. Nette vele szemben ez utóbbi csoportba tartozott. Teste még mindig érezte a merényletet, leginkább persze a tarkója sajgott. Minden egyes lépés fájdalommal járt, hiszen ő sem szokott hozzá az úttalan utakon való gyalogtúrákhoz. A jóságos vénkisasszony azonban nem panaszkodott. Igyekezett nem összeroskadni, holott legszívesebben hangosan sírt volna kimerültségében és fájdalmában. – Nem kellett volna már kiérnünk az észak-déli irányú főútra? – nézett körül zavartan André a vidéken. – Réges-régen ott kellene lennünk – duzzogott Mali. – Azt hiszem, túlságosan keletnek mentünk – mondta elgondolkozva Nette. – Pedig mindvégig hajszálpontosan a kocsiút mentén haladtunk. – Csak mi mértük fel helytelenül az időt és a távolságot – biztatta André, majd továbbindult. Ekkor valamivel gyorsabban lépkedett, mert egyre hosszabbak lettek az árnyékok. A vége felé járó nap hangulata töltötte el a tájat. Ezen a helyen sűrűbb volt a növényzet. A ritkásabb fenyves helyét vegyes erdő vette át. A kevesebb fénytől a három utas hátán enyhe borzongás futott végig. A tompán süvítő szél a magasban visszhangzott. A fák sűrűn egymásba kapcsolódó ágai miatt lent a földön csend honolt. Mali hirtelen megtorpant. – Mi a franc… – kiáltott fel. – Hová lett az ösvény? Mindhárman a földre pillantottak. André suttogni
kezdett: – “Ahol a völgy emelkedni kezd az erdő felé és véget érnek a rétek, elágazik az út. Ha onnantól próbálod követni, lelked többé nem a mában…” Nem! – De igen – mondta alig hallhatóan Mali. A fiatalember folytatta a Gerd elbeszéléséből vett idézetet: – “Az az út, amelyet mindaddig követni véltél, keskeny ösvényekre oszlik… ám egyiknek sem hihetsz. Netán az erdő legsötétebb mélyére vezet valamelyik úttalan ösvény – arra a helyre, amelyről csakis…” Jaj, nem akarom folytatni! – Az idézeteket vagy az utat? – kérdezte Nette. Mali, aki közben néhány lépéssel előrébb ment, felkiáltott: – Az ösvény itt folytatódik! A három utas vonakodva és kellemetlen szájízzel indult tovább. – Hiszen innen messze volt – suttogta Nette, mintha attól tartana, hogy a sziklafalról visszaverődő visszhang válaszol neki. – “Többé senki sem tudja, hol is állt” – idézte újból Gerdet André. – Még a vén Britta-Stina sem tudta. Egyetlen ma élő ember sem járt arra. – Nincs meg – vélekedett Mali. – Anélkül haladhatnánk át rajta, hogy észrevennénk. – Mindenesetre nem erre van – szakította félbe Nette. – Menjünk vaktában délnek, mert akkor előbbutóbb az Österdalälven folyóhoz kell érnünk. Ott van Älvdalen, ahol emberek laknak és… Mi volt ez? – Uhu – válaszolta André. – Félelmetes a huhogása, de tökéletesen veszélytelen. Letértek a kanyargó, megbízhatatlan ösvényről, amelyen már régóta nem fért volna el semmiféle kocsi,
majd egyenesen délnek fordultak. Úgy vélték, így nem tévedhetnek el. Nem vették észre, mikor következett be a változás. Hirtelen sokkal óvatosabban, szinte lábujjhegyen haladtak. Füleltek, mégsem hallottak semmit, mégis tudták, hogy bajban vannak. Tisztás tárult a három utas szeme elé. Erre a jelenségre a tisztás nem is tűnt megfelelő kifejezésnek, mert a sűrű erdőt néhány lágyan hullámzó domb szakította meg, amelyeken alacsonyabb növényzet tenyészett, mint a tulajdonképpeni vadonban. Egyszerre vonzó és taszító, álombéli tájon jártak. – Azt hiszem, ott vagyunk – mormogta Mali. – Hogy a csudában lehetnénk ott? – sziszegte André. – Miért is ne… Hiszen senki sem tudta, hol… – Igen, igen – forrasztotta André türelmetlenül a lány torkára a szót. – Mindenképpen át kell haladnunk rajta. Elindultak az alacsony növésű bozótosban, amelyből eltévedt óriásként meredt ki néhány elszórt fa. Amikor nagyjából a nyílt térség közepén jártak, Nette megtorpant és a földre nézett. A többiek odaléptek hozzá. Ekkor már csaknem beköszöntött a szürkület. – Ez a micsoda nem egy alapfal? – kérdezte alig hallhatóan. – Dalarnában korábban nem építettek ilyen alapfalakat – vetette közbe André. – A házak mind a négy sarka magas cölöpön állt, hogy így tartsák távol a vadállatokat. Mali a földbe rúgott. – Elszenesedett – jelentette ki. – Mondhatsz, amit akarsz, André, én viszont Vargaby kellős közepén állok!
11. fejezet “A VÉR szaga. Ugyanabból a nemzetségből való véré. Várakozás. Busásan megjutalmazott várakozás. Épp ama vér gyűlölve vágyott szaga! Türelmes várakozással telt évek hosszú sora. Bizonyosság, hogy egykor bekövetkezik. Eljött az idő. Vérszag. Ugyanannak a vérnek a szaga.” VARGABY? Mindhármukon jeges borzongás futott végig, amelynek semmi köze sem volt a széllökésekhez. André körülnézett, pillantása végigsiklott a vihar előtt mélyen, tompán panaszkodó erdőn. Majd az este sötét színeit felöltő égboltra tekintett, amelytől félelemmel telivé, komorrá vált a föld. Az egykor virágzó, selymes rétekre is felfigyelt. Kibírhatatlan mélabú fogta el, amikor felidézte, kik is éltek hajdan ezen a helyen. Immár csupán néhány ember emlékezetében léteztek árnyakként. – Milyen szép is itt – szólalt meg. – A kis Kajsa pontosan így mondta Havgrimnak. Azt hiszem, igazad van, Mali. Ez valóban Vargaby! Nem lehet más. – De hogy a francba lyukadtunk ki ide? – fakadt ki Mali. – Légy szíves, ne itt káromkodjál! – kérte meg Nette, aki akarata ellenére kínosan érezte magát. – Itt egyetlen halott sem nyugszik – tiltakozott a lány. – Csak nemzedékek hosszú sorának munkája és álmai – mondta André. – Meg egy őrült pap.
– Igaz, hiszen hátramaradt. Tyű, azt hiszem, akármilyen szép is ez a hely, roppant nyomasztó. – Alkonyodik – siklott át az utóbbi megjegyzésen Nette. “A VÉR szaga. A gyűlöletes véré. Oly sokáig tartó várakozás. Oly sokáig… A várakozásnak vége.” – MOST MITÉVŐK legyünk? – kérdezte Mali. – Igyekezzünk vissza Älvdalenbe – válaszolta André. – De vajon hol lehet? Hogyan jutottunk ide? – Nem szoktam babonás lenni – mondta aggodalmaskodva Nette. – De tudjátok, az a szörnyű érzésem, hogy eleve elrendeltetett. A lépteink maguktól hoztak ide. – Vagy mások akarata. A tévútra vezető ösvény – mormogta André. – Hülyeség – vélekedett Mali. – Hiszen a vargabyi szüzek csalogatták tévútra a népeket. Viszont amikor bosszút állhattak, meglelték békéjüket. – Persze, persze – mondta kinyújtózva Nette. – Csupán merő véletlenségből lyukadtunk ki ezen a helyen. Gyerünk innét, lehetőleg minél gyorsabban, mert sötétedni kezd! Két társa szívből egyetértett vele. Kis ideig tanakodtak, amíg biztosak nem voltak benne, melyik irányba menjenek tovább. Gyors léptekkel dél felé, vagyis Älvdalen irányában haladtak le a lejtőn. Ekkor már kellemetlenül sötét volt, a fák koronájának zúgásától pedig alig értették egymás hangját. Éppen csak beértek az erdőbe, amikor újra lelassí-
tották lépteiket. – Itt sötét van. – Sűrűn nőnek a fák. – És puha a talaj! – Itt valaha ösvény húzódott a fekete lápi talajban a sűrű erdőben – mondta André. – A fenébe, milyen sötét lett körülöttünk! – Álljatok meg! – torpant meg Nette. – A talaj mocsaras, ami… Ha nem vigyázunk, egyenesen belesétálunk a lápba. – Nem a lápba – szólalt meg elhaló hangon a fiatalember. – Egy majdnem teljesen benőtt erdei tóba! – Ajjaj – suttogta Mali. – Abba a tóba. – Viszont a sarki búvár nem rikácsol többé – suttogta ugyanolyan elfojtott hangon Nette. – Nézzétek, ott van az a földhányás, amelyet a kézirat említ! Minden bizonnyal… – A bálvány oltára – bólintott Mali. – Frö istené. Szívesen megnézném. Vajon tényleg olyan… – Ne menj oda! – könyörgött André. – Csak nem vagy babonás? – fordult feléje a szüfrazsett. – Ugyan! Viszont nem érünk rá. – Mégis el kell haladnunk mellette. – Gyertek! Nette lélegzetét visszafojtva állt egy helyben. – Várj csak, Mali, azt gondoltam… Mali megtorpant és hátranézett a vénlányra. – Mit gondoltál? – Menjünk innen – suttogta Nette. – Mondd meg, mi jutott előbb eszedbe! – Az előbb… a vízbe néztem. – A vízbe? – hitetlenkedett Mali. – Hiszen ez a tó annyira be van nőve, hogy csak a közepén csillog egy kis víz. – Bűzös, fekete pocsolya – állapította meg André. –
Ugyan mit láttál, Nette? – Mintha a hínár és a vízililiomok levelei alatt megmozdult volna valami. – Ne menjetek túl közel a tó széléhez! – intette André a két nőt. – Nyilván béka volt. – Akkor nagyon nagy béka – mormogta gúnyosan Nette. Hirtelen felsikoltott: – Mali! – Nézz fel, Mali, menekülj! – ordította rémült hangon André. A lány épp a földhányás és a tó közé ért. Azonnal megfordult, és két társa rémült pillantásával találta szembe magát. A vízben valóban volt valami. A vízililiomok öszszefonódó szárai közötti mélységből emelkedett a felszínre, és céltudatosan pontosan Mali felé tartott. André ledobta kis válltáskáját és Malihoz rohant, hogy félrerántsa. Jóllehet a lány visszalépett a tó csúszós széléről, rémületében és döbbenetében moccanni is alig bírt. Nette zúgó fejjel meredt arra az iszonyatos kinézetű, nyálkás, zöldesbarna lényre, amely lassan emelkedett ki a vízből. Mielőtt a három útitárs feleszmélhetett volna, egy elrothadtnak tűnő kar elkapta és maga felé húzta Mali bokáját. Mali elvágódott, és pillanatok alatt eltűnt volna az iszapos vízben, ha André az utolsó pillanatban meg nem ragadja a karját. Mali a fiatalembert is csaknem magával húzta, Andrénak viszont sikerült megkapaszkodnia egy facsemetében. Mali tébolyodottan sikoltozott; az újból a felszínre emelkedő szörny rettenetes, tompán kongó üvöltést hallatott, és a lány másik lábát is megpróbálta elkapni. Nette az iszonyattól bénán meredt a rémalakra, akinek ekkorra a válla is előbukkant az iszapos vízből. A
szörnyeteg valaha férfi lehetett. Hosszú, szőke haja csimbókokban lógott undorító, félig feloszlott arcára. Szeme tompán, gyűlölködve meredt Malira, akinek minden jel szerint nem sok esélye maradt a megmenekülésre. A vékony fácska nem sokáig tarthatott ki, hiszen máris mélyen a tó fölé hajolt, és úgy tűnt, kicsúszik André kezéből. Ha elengedi, nemcsak Malinak vége, hanem feltehetően neki is. – Nette! – harsogta túl André Mali sikolyait és a szörnyeteg üvöltését. – Keresd meg a válltáskámban a mandragórát! Tartsd a kísértet felé! Gyorsan! Nette remegő kézzel húzta elő a bebugyolált mandragórát. Visszhangzott a füle, ugyanis a visszajáró lélek olyan hatalmas erővel üvöltött, hogy zengett belé az erdő. Lázas sietséggel csomagolta ki a furcsa, ember formájú gyökeret. – Mit tegyek, mit mondjak? – kiáltotta oda Andrénak. – Ez volna Frö isten? – Nem, nem, csak… – Tudnom kell a nevét? Vret Joar? – Nem, ez Diderik Swerd. Úristen, kicsúszik a kezemből a fatörzs! Havgrim sarját akarja elragadni. Tartsd magasra a mandragórát és mondd meg neki, térjen vissza a holtak birodalmába, vagy oda, ahová neked tetszik! De siess már! Nette igyekezett uralkodni magán. Úristen – gondolta, ez nem lehet igaz, álmodom, csak átfordulok a másik oldalamra és tovább alszom… Gondolataiból Mali szívbemarkoló sikolyai verték fel. Az ép ésszel felfoghatatlan jelenség kimászott az iszapból és a lány felé kúszott; Mali görcsösen kapaszkodott André egyik kezébe… a fiú másik kezéből pedig egyre inkább kicsúszott a szánalmasan vékony fácska. Nette mély lélegzetet vett, nehogy elveszítse az
eszméletét, és remegő kézzel tartotta az ember alakú gyökeret a tó feneketlen mélységéből előmászott borzalom felé. Közben Jézus Krisztushoz, az általa ismert egyetlen földöntúli hatalomhoz fohászkodott. Úgy tűnt, mintha a szörnyeteg ereje gyengülne, de csak csekély mértékben. Mali szorosabban ragadta meg André kezét, aki viszont ismét szilárdabban kapaszkodott a csenevész fa törzsébe. Ez a nyomorúságos növény volt az a szalmaszál, amely megmenthette Malit, vele együtt pedig Andrét. Ő ugyanis sohasem adta volna fel a küzdelmet. Szükség esetén akár a mélybe is lemerült volna, csak hogy újra a felszínre tudja húzni a lányt. Noha Nettének torkában dobogott a szíve, visszanyerte a lélekjelenlétét és a pocsolyából kiemelkedő rémületes lény fölé hajolt. A mandragórát a mocsaras tó irányába tartva, elmondta a Miatyánkot és az összes imát, amit csak ismert. Noha a rémalak ereje némileg alábbhagyott, ez nem bizonyult elegendőnek. Ekkor André végső kétségbeesésében így kiáltott fel: – Te mandragóra, aki évszázadok óta kísérsz bennünket… Tudod, hogy egyikünk sem tartozik a kiválasztottak közé. Segíts rajtunk, tégy meg minden tőled telhetőt! Nette számára különösnek tűnt, hogy egy élettelen tárgyhoz beszél, de a vénkisasszonyt annyira felkavarták az átélt események, hogy immár bármit elfogadott. – Jaj, bárcsak tudnék varázsolni! – panaszkodott André. Sem ő, sem Nette nem rendelkezett varázserővel. Nette, a tökéletesen kívülálló mindössze annyit tehetett, hogy magasra tartotta a különös alakú gyökeret, és köz-
ben imádkozott. A mandragóra láthatólag megállította a szörnyet, több azonban nem telt tőle. A rémalak félelmetes üvöltésétől visszhangzott az erdő. Hosszabb ideig úgysem tarthatták vissza, hiszen Nette nem állhatott örökké kinyújtott karral és egyszer csak elcsuklik a hangja. André újabb kísérletet tett: – Mandragóra! Őseink nem érnek el bennünket, akik sem az átoksújtotta, sem a kiválasztott ivadékok közé nem tartozunk. Mali azonban a Jéghegyek Népének sarja, épp hogy rábukkantam, ne hagyjátok egy hitvány hazajáró lélek miatt elpusztulni, irgalmazz, járj közbe érte, értünk az őseinknél! Nettét annyira meglepték ezek a különös szavak, hogy egy pillanatra elkalandozott a figyelme és a fiatalember felé nézett. A hajdan emberi alakú nyálkás szörnyeteg, válaszul André könyörgésére és Nette figyelmetlenségére, mindkét könyökével elérte a szilárd talajt. Mali rémületében visítani kezdett. Nette szeme hirtelen tágra meredt. A tó partján három alak bukkant elő a semmiből. Az esti félhomályban régmúlt időkből származó három lény jelent meg. Egyikük ijesztő külsejű, jellegzetesen mongol óriás, mellette apró, gyönyörű nő, akinek arcában keveredtek az északi és a mongoloid vonások. Nette látta, amint a férfi felemelt karral a tóból előmászó lény felé fordítja a tenyerét. Ahogyan ráolvasni kezdett mély hangján, énekelve ejtette ki a szavakat valamilyen furcsa nyelven. Nette azonnal megértette, hogy a keleties kinézetű óriás megigézi a rémalakot. A semmiből előtűnt harmadik lény varázslatos szépségű, ördöngösen csillogó szemű fiatal nő volt. Könnyeden a szörnyeteghez lépett, majd vihogva belerúgott.
– Idehallgass, te nyálkás kis bőgőmajom, engedelmeskedj Mar szavainak! Jól tudhatod, hogy megsemmisít téged. Sohasem kellett volna előmásznod a büdös pocsolyádból! A Mali bokáját mindeddig szilárdan markoló rémületes szörnyeteg undorító, félig elrothadt arcán ostoba, tehetetlen kifejezés jelent meg. Kénytelen volt elengedni a fiatal lány lábát, majd lassan visszacsúszott a zöldes, zavaros vízbe. – Hé! – kiáltott fel a csúfondáros kedvű nő. – Nehogy meglógjál, mert ilyen könnyen nem úszod meg! Keze mozdulatára a tóba félig visszasüllyedt szörny bénultan állt meg. Mali ekkorra már félremászott. André leguggolt melléje, átölelte és némán figyelte, mi történik. Nette leengedte a karját, öntudatlanul néhány lépést hátrált, de a jelenetről nem tudta levenni a szemét. Az igéző férfi közelebb ment a szörnyhöz. Kántáló hangja mennydörgéssé fokozódott, a három ember pedig látta, miként tűnik el a rémalak bőre, haja és húsa a csontjairól. Amikor a puszta csontváz maradt hátra, a másik nő lépett elő és egy kis üvegből egyetlen cseppet öntött rá. A csontok halma semmivé vált. A tréfás kedvű nő a három ember felé fordult. – A vérbosszúnak vége. Most már biztonságban érezheted magadat, Mali, mert a nemzetségéből senki sem maradt. Az üveget tartó nőalak a tó szélére ment és egy csepp folyadékot öntött belőle a sűrű, mozdulatlan löttybe. Varázsütésre tiszta víz lepte el a tó medrét, a növényekről eltűnt a rájuk rakódott iszap, a part jól kivehetővé vált, mert megszabadult mindattól a kártékony gyomtól, amit a kísértet gonoszsága terjesztett el a kis erdei tó körül. Újra életadó, kristálytiszta vízzé vált.
Nette, aki ráocsúdott, milyen sokáig tartotta vissza a lélegzetét, remegve sóhajtott fel. A három jövevény nem érintette meg az embereket. Viszont az élénk természetű fiatal nőalak így szólt: – Üdvözlünk a Jéghegyek Népe soraiban, Mali! – Aztán két kísérőjére mutatva folytatta: – Nézd, itt vannak legközelebbi rokonaid az ősök éberen őrködő csapatából. Shira és Mar a távoli Taran-gaj földjéről jött. Az egész nemzetségben nincs olyan, aki annyira közel állna hozzájuk, mint éppen te. Mint már bizonyára kitaláltátok, jómagam a bolondos Sol vagyok. Mindig ott akarok lenni, ahol undorító, szánalmas kísérteteket bosszanthatok. André és Mali feltápászkodott, majd udvariasan köszöntötte a három alakot. – Azért van még egy sarja a nemzetségünknek, aki Malinál is közelebb áll hozzátok – mondta André. – Tula nem jött veletek? A szellemek elkomorodtak. – Tula nem vesz részt Jó Tengel csapatában – felelte Sol. – Mindig azt hittem, hogy inkább a jók közé tartozott. – Így igaz, ő azonban a saját útját járta, amit nem ismerünk. – Persze, a démonok – dünnyögte André. Hiszen Tula egykor bement a Graastensholmon tanyázó négy démonhoz, és velük együtt örökre nyoma veszett. – Most viszont bizonyára távozni akartok erről a helyről – jegyezte meg Sol. – De még mennyire – borzongott meg André. – Csak éppen nem tudjuk, hol vagyunk. – Azt hiszem, most akad kalauzotok – mosolyodott el titokzatosan Sol.
A három útitárs Sol pillantásának irányába tekintett. A tó partján egy férfi közeledett feléjük. André arca örömében felderült. – Imre! – kiáltotta boldogan. – Milyen régen láttalak! A világos hajú, hihetetlenül szép férfi visszamosolygott. André és a két nő elképedve figyelte, amint a három szellem a legnagyobb tisztelettel köszönti. Sol mélyen meghajolt előtte, míg Mar és Shira ujjaik hegyével először a homlokukat, majd a földet érintették meg. Imre a minden jel szerint vele egyenrangú Shirát üdvözölte mélységes tisztelettel, utána Nette felé fordult. Gyengéd hangja gyógyírként hatott a jóságos vénkisasszony lelkére. – Köszönjük a nagyszerű segítséget! Nem feledkezünk meg róla. Most viszont gyertek, mert leszáll az éjszaka! André megfordult, hogy köszönetet mondjon a szellemeknek és elbúcsúzzon tőlük, de ők már eltűntek, szétfoszlottak a levegőben. A három ember támolygó fejjel szedte össze a tó körül szerteszórt holmiját, André hálából megsimogatta a mandragórát, mielőtt újra bebugyolálta volna, majd Imre után siettek, aki már jókora utat tett meg az ösvényen. Úgy volt, ahogyan Imre mondta: leszállt az éjszaka. Noha gyorsan haladt, mégsem veszítették el szem elől, mert alakját gyenge, meleg fénycsóva vette körül. Minden bajukról, vízhólyagról, izomlázról, rémületükről megfeledkezve, habozás nélkül követték kalauzukat. A sűrű, magas fenyveseken, erdőtűz tarolta tisztásokon, lápos völgyeken át haladva gyorsan ráakadtak az útra.
André hirtelen megtorpant. – Már nem látom – szólalt meg ijedten. – Nem számít – jegyezte meg Mali. – Mert mit láttok arrafelé? – Az autót! – kiáltotta egymás szavába vágva Nette és André, majd futva tették meg az útig hátralévő rövid szakaszt. – Ó, drága autó, sohasem szerettünk annyira, mint most! – ujjongott André. – Viszont nem mondhattunk köszönetet csodálatos útikalauzunknak – nézett körül Nette a nyáréji félhomályban. – Imrétől sohasem kérdezzük meg, merre jár-kel – magyarázkodott André. – Úgyis tudja, milyen hálásak vagyunk. Nette gondolataiba merült. “Köszönjük a nagyszerű segítséget! Sohasem feledkezünk meg róla.” – mondta Imre. – Szálljatok be, lányok, induljunk az emberek közé! Mind a hárman némán ülve próbáltak megérteni valamit az előbb történtekből, miközben az autó fényszórói gyengén világították be a hepehupás utat. Egy kis rázkódás mit sem számított az előbb kiállt hihetetlen megpróbáltatások után. – És hogy én is a Jéghegyek Népébe tartozom! – sóhajtott fel végül Mali. – Elhittem, amit meséltél róluk, André, azt viszont nem, hogy ennyire… különösek! – Engem is felzaklattak a történtek – ismerte be a fiatalember. – Tudjátok, a Jéghegyek Népének hétköznapi sarjai, amilyenek te meg én vagyunk, Mali, voltaképpen nem állnak kapcsolatban őseinkkel. Azt hiszem, ilyesmi korábban csak néhány alkalommal fordult elő. Kívülállók még kevésbé szoktak hasonlót átélni. Te viszont láttad őket, Nette?
– Hogyne – felelte meggyőződéssel a hangjában a jóságos aggszűz, aki érezte, hogy holtsápadttá válik az arca. – Nagyon… szépek voltak. És szokatlanok. – Így van. Jómagam sohasem gondoltam volna, hogy meglátom őket. Viszont annál inkább örültem nekik! – De még mennyire! – helyeselt Mali. A lány hirtelen zokogásban tört ki. Példáját Nette is követte, akinek már hosszú ideje torkában ült a sírás. – Jól van, no – mondta André, és megállította az autót. – Megértelek benneteket. Legszívesebben én is sírva fakadnék. Túl sokat éltünk át. – Igen – szipogott Mali. – Közben viszont mindenre gondoltam, csak arra nem, hogy féljek. De most… – Pontosan így van. Ez a reakció olyan biztosan bekövetkezik, mint ahogy áment mondanak a templomban. Nézd csak a kezemet! André magasba tartotta a kezét. Az éjjeli homályban is jól látszott, mennyire remeg. Nette kifújta az orrát, majd félig elcsukló hangon így szólt: – Hihetetlen volt! Olyan hihetetlen! Nem tudom elhinni, hogy láttam, álmodtam, mondjátok, hogy csak álmodtam az egészet! – Ebben az esetben mind a hárman ugyanazt álmodtuk – szipogta Mali. – Nekem pedig eddig nem volt időm arra, hogy köszönetet mondjak nektek. Hálásan köszönöm, amit értem tettetek! – És mind a négy ősötöknek – tette hozzá Nette. – Imre nem tartozik az őseink közé – magyarázta André. – Ő most él. – Akkor merről jött? És… magától világított! – Imre a fekete angyalok nemzetségének leszármazottja. – Hiszen ragyogó szőke!
– A haja színének semmi jelentősége sincs. Imrétől pedig nem szoktunk kérdezni olyasmit, hogy miért, hová vagy honnan. A sötét angyalok feltehetően a Jéghegyek Népének leghatalmasabb szövetségesei. Imre magának Lucifernek unokája. Imre nagyanyja földi nő, Saga, a mi családunk csodálatos tagja volt. Mi viszont nagyon keveset tudunk a bukott angyalokról. Mali Andrétól kölcsönkapott egy zsebkendőt, majd a fiatalember újra beindította a motort. – Láttam, milyen tisztelettel fogadják a szellemek – mondta a fiatal nő. – Úgy van – bólintott Nette. – Ő viszont az apró, egzotikus megjelenésű nőt köszöntötte nagy tisztelettel. – Persze, Shirát – felelte André. – Neki egészen különleges a helyzete. Azt hiszem, ő Gonosz Tengel legádázabb ellensége. – Úgy tűnik, mintha Gonosz Tengel roppant egyedül állna – vélekedett Mali. – Dehogyis! Annyi gonosz hatalmat mozgósíthat, amennyit csak neki tetszik! Mi pedig semmit sem tudunk arról, mi történt a Jéghegyek Népének átoksújtotta gonosz sarjaival. Talán egész egyszerűen halottak, viszont amikor szüksége van rájuk, hozzá csatlakozhatnak. – Mintha korábban arról beszéltél volna, hogy a világ gonosz hatalmai távolságot tartanak tőle? – Félnek tőle, ami egész mást jelent. Tengel ugyanis őserőként képviseli a gonoszságot. Miután ivott a fekete vizű forrásból, ő a legerősebb és a leghatalmasabb mindannyiuk közül. Viszont a többiek távolságtartása nem azt jelenti, hogy ne engedelmeskednének neki, ha szólítja őket. – Az éjszaka démonait is? – kérdezte Mali. – Őket nem. Imre elmondta nekünk, hogy
Vanjának, Tamlinnak és két sötét angyalnak köszönhetően az éjszakai démonok kikerültek Gonosz Tengel markából. Most Lucifer oltalma alatt állnak, így rémes ősapánk nem tudja elérni őket. – És a vihardémonokkal mi a helyzet? – Gyűlölik Gonosz Tengelt és iszonyodnak tőle. Viszont nem tudjuk, mennyire képesek ellenállni neki, amennyiben életre kel. – Az egészben az a legrosszabb, hogy mindent elhiszek, amit csak mondasz – nevetett fel idegesen Nette. – Ezenkívül sokat adnék érte, ha én is a Jéghegyek Népéhez tartozhatnék. – Akkor nyilván férjhez kellene menned valamelyikünkhöz – mosolyodott el jóakarón André. – Pillanatnyilag azonban nincs közöttünk nőtlen férfi. De igen, te – gondolta a szerencsétlen vénlány. Magadat viszont nem számítod közéjük. Ugyan miért is tennéd? Nette feltekintett az éjszakai égboltra, amely messze keleten egyre aranyosabb narancssárgás árnyalatba borult, így élesen kirajzolódott a látóhatár. Látta, amint az erős, hideg szél továbbra is a fákat tépázza. – Nyilván vissza kell mennem a vizsgálati jegyzőkönyveim közé – mormogta kelletlenül.
12. fejezet VISSZAINDULTAK. Másnap az esős időben felázott, amúgyis nyomorúságos utakon megtett, hihetetlenül kimerítő kocsikázást követően a Gauldalenben lévő Nordlade tanyára értek. A környéken lakók megmutatták nekik, melyik ma-
jor az. A lejtőre épült Nordlade nem tűnt valami fényes helynek, de a kéményből füst szállt fel. Tehát mégis laktak benne. – Merészkedjünk fel oda ekkora esőben? – kérdezte Mali. – Kénytelenek vagyunk – felelte André. – A vargabyi események után csak nem félsz néhány közönséges, élő embertől? – Mindenhol kísérteteket látok – mondta komor hangon a szüfrazsett. – Köszönöm, ma reggel a szállodában észrevettem. Olyan gyanakvóan sandítottál a szomszéd asztalnál ülő öreg hölgyre, mintha csak arra vártál volna, hogy felemelkedik a székről és varázsolni kezd. – Ismerd be, olyan sápadt volt, mint egy hulla! – Miféle sületlenségeket beszélsz össze! Továbbá légy olyan szíves és ne nevezd kísérteteknek az őseinket! – Ugyan, sohasem képzeltem őket olyanoknak – szólt közbe Nette. – Én sem – rázta a fejét Mali. – Csak arra a visszataszító lényre gondoltam, amely az iszapból mászott elő. Miért éppen engem akart elkapni? Miért nem téged, André? Mégis köze lett volna ahhoz, hogy hozzányúltam a pogány istenség oltárához? – Egyáltalán semmi köze hozzá, az egész csak ócska fahulladék – válaszolta André, akit szerencséjére egyetlen múzeumi tisztviselő sem hallott. – Te Havgrim leszármazottja vagy, én meg nem vagyok az. Viszont jómagam is csaknem rámentem. Remekül csináltad, Nette, hogy kezedben a mandragórával ottmaradtál, ahelyett, hogy elfutottál volna. – Ez sohasem jutott volna eszembe.
– Remek triót alkotunk – jelentette ki Mali és megfogta a meredek lejtőn a ház felé igyekvő két útitársa kezét. – Állandóan elképesztesz, Mali, milyen szokatlan szavakat ismersz – sóhajtott fel André. – Amiért a lelencházba adtak, még nem kell hülyének lennem – mondta a lány. – Bárhová kerülök, minden rám ragad. Szeretek tudni! Beszéljenek akármit a férfiak a tyúkeszű nőkről, akik csak az ágyban alkalmasak valamire! Mindez csak az állítólag hiányzó tehetségüket bizonyítja. – Bocsánat – mondta André színlelt alázattal. – Bocsásd meg, hogy csupán férfi vagyok! – Ez a helyes beszéd! – vigyorgott elégedetten Mali. A házhoz értek. Be sem kellett kopogtatniuk, ugyanis a gazda ujjasra felvett nadrágtartóban állt az ajtóban. A borotválatlan, kövér paraszt nem nyújtott túlságosan biztató látványt. – Ő nem a rokonom – adta tudtul halkan a szüfrazsett. Nem is volt az. Jóllehet Nordladénak hívták, egyáltalán nem ment ritkaságszámba, hogy több nemzetség is ugyanazon birtok alapján kapta a családnevét. – Ugyan, Erik Nordlade? Nagyon régen élt itt – válaszolta lassan André kérdésére. – El kellett költözniük a tanyáról, a nagyapám pedig megvette tőlük. Így már három nemzedék óta él a családunk ezen a helyen. Büszkébb arcot vágott, mint amilyenre oka lett volna, hiszen a major meglehetősen omlatag és elhanyagolt képet mutatott. – Igazából arra vagyunk kíváncsiak, voltak-e Erik Nordladénak örökösei. A paraszt szeme szikrázni kezdett. – Becsületes úton tettünk szert a majorra. Már há-
rom nemzedék óta a miénk. – Nem a major érdekel, hanem személyeket keresünk. Nem két leánya volt? – Erik Nordladénak? – Igen – bólintott André, aki egyre inkább elveszítette a türelmét. A gazda megvakarta a fejét, a korpa úgy szállt a vállára, akár a hóesés. – De igen… Hogy is hívták őket? Talán Doroteának…? – Nem, Dorotea a felesége volt. – Persze, persze. Nézzük csak, mi volt a nevük…? – Talán akad más a környéken, aki jobban ismerte ezt a családot? A parasztot elfogta a bosszúság. Senki sem vitathatja el tőle, milyen remek az emlékezőtehetsége! – Az egyiket Emmának hívták! A másikat meg Petrának. – Ezek a nevek ismerősnek tűnnek – mondta óvatosan André, nehogy újra felbosszantsa a gazdát. – Ismerte őket? – Nem, mert nagyon hamar elköltöztek. Petra egy városi fickóhoz ment feleségül. Az illető Trondheimbe valósi volt. Azt hiszem, Svennek hívták. Emma pedig… – Nos? – kérdezte André, amikor a paraszt már meglehetősen hosszú ideje törte a fejét. Két útitársa is türelmetlenül topogott. Eszébe jut valamilyen név vagy sem? Ha nem, nagyon nehéz lesz, hogy az ismeretlen Emma és esetleges utódai nyomára bukkanjanak. – Igen, Emma – nyögte ki végül a gazda. – Ő is férjhez ment. Derék fickó volt, akkor is, ha a városból jött. – Született gyermeke? – Emmának?
– Igen. A paraszt újra hosszasan gondolkodott. – Nem emlékszem. Hiszen akkor még gyerek voltam. – Emma férjének a nevére nem emlékszik? – De igen, mind a kettőnek született egy-egy gyereke. André rájött, hogy a gazda csak most ért az előző kérdéshez. – Tehát mind Petrának, mind Emmának egy-egy gyermeke született? – Igen. Úgy hallottam, nem lett több porontyuk. Furcsa, nem? Mi tizenhármán voltunk testvérek. – És… a gyermekeik neve természetesen nem jut eszébe? Hiszen oly régen volt. Ez kihívást jelentett a gazda számára! Azonnal ráharapott, az ajtófélfának dőlt, hogy csak úgy recsegett. – De még mennyire emlékszem rá! Petrának egy kislánya lett, akit Gerdnek neveztek el, Emmának pedig egy fia, akinek… Knut volt a neve! Micsoda diadal! Erre bezzeg nem számítottak! – Remek! – dicsérte meg André a parasztot. A szitáló esőben topogó hölgyek egyetértően hümmögtek. A gazda minden jel szerint nem akarta a házba hívni őket. Feltehetően nem tett rendet odabent, és ki sem takarított. A három utas sem vágyódott beljebb kerülni, csak választ akartak kérdéseikre, utána meg továbbindulni Trondheim felé. – Hát a férjét hogy hívták? A paraszt ostoba képet vágott. Sohasem áll be a szája ezeknek, akik itt toporognak az ajtaja előtt? – Már megmondtam! Svennek. – Igen, ő Petra férje volt. És Emma férjét? Knut apját?
A gazda a fejét törve összeráncolta a szemöldökét. – Ritka neve volt. Megvan, Bromsnak hívták. Nyergesmester volt. – Nagyon köszönöm, mert felbecsülhetetlen segítséget nyújtott. Ha a keresztnevét is megmondaná, tökéletes volna. A paraszt újra elfogta a bosszúság. – Hiszen már mondtam! Svennek hívták. André elfelejtette, milyen lassan jár a gazda esze. – Tehát Petra férjének Sven Broms volt a teljes neve? – Igen – mondta olyan hanghordozással a paraszt, mintha hülyékkel akadna dolga. André alig merte folytatni a kérdezősködést, mégis így kellett tennie. – És Emma férjét hogy hívták? Hiszen olyan kimagaslóan jól emlékszik vissza mindenre! Mind a hárman hallhatták, miként recseg az ajtó foglalata. – Emma férjét…? Hogy is hittak? A fiút Knutnak… Az urát… Megvan! Skogsrudnak! Erling Skogsrud volt a becsületes neve! – Szívből köszönöm – mondta André, és komolyan is gondolta. Előhúzta az erszényét és keresgélt benne. – Olyan értékes adatokat közölt, hogy… készségesen adnánk cserébe valamit… – Ugyan már – mondta az ember és kényelmesen kinyújtotta a kezét. André egy pénzdarabot tett belé, mind a hárman még egyszer megköszönték a felvilágosítást és az esőtől síkos bekötőúton visszamentek az autóhoz. André megkérte a két nőt, vessék le átnedvesedett kabátjukat, Nettét pedig különös gonddal bugyolálta be
egy útitakaróba. Nette maga sem tudta, meghatódjék-e, avagy rozoga vénségnek érezze magát. Levette a kendőjét és megtörölte vele André haját. Viszonzásként – vagy bosszúból? Malinak meg sem kottyant egy kis eső. Miközben André a takaróba bugyolálta Nettét, véletlenül súrolta a tarkóját, a jóságos vénkisasszony pedig képtelen volt visszatartani némi enyhe nyöszörgést. A fiatalembernek azon nyomban megdermedt a keze. – Igazából mennyire fáj a fejed? – A fejem pocsék, de a szívem jó. Komolyra fordítva a szót, javul. Nem szédülök, csak egy jókora púp nőtt a tarkómon. André mosolyogva szorította meg a kezét. – Tudjuk, milyen jó a szíved, Nette. A fiatalember szavai sokáig éltek a vénlány emlékezetében, mialatt a szakadó esőben Trondheim felé gurultak. MÁSHOL MÁR NEM akartak megszállni, ezért mire megérkeztek Trondheimbe, a város már régen elszenderült. Eldöntötték, hogy Mali Nette lakásában éjszakázik, hiszen az, aki leütötte a jóságos vénkisasszonyt, újabb támadást kísérelhet meg. – Azt hiszem, holnap munkába megyek – jelentette ki Nette a búcsúzáskor. – Elég erősnek érzem magamat, meg aztán nem vagyok olyan gazdag, hogy elveszítsem az állásomat. – Akkor holnap bejövök az irodádba – mondta André. – Én is – bólintott Mali. – Állapodjunk meg tíz órában? Utána tovább kereshetjük a Jéghegyek Népe többi sarját. – Jó – intett a fiatalember. – És köszönöm, hogy el-
kísértetek az útra! – Mi is! – mondta a két nő, és bementek a kapun. André kimerülten hajtott vissza a szállodába. Egyre nagyobb aggodalom fogta el a két nő miatt. Mit tegyen a hajléktalan Malival? Ugyanazt, amit a Jéghegyek Népének sarjai a társadalom legszerencsétlenebb számkivetettjeivel? Vigye magával a Hársfaligetbe? Ezt még meg kell gondolnia. Hát Nette? Tulajdonképpen semmi joga sincs az életébe avatkozni, de mintha olyan… magányosnak és elhagyatottnak tűnne. Kihagy az eszem, annyira fáradt vagyok – gondolta. Egy órás boltja mellett elhaladva meglátta, mennyi a pontos idő. Hajnali fél négy! Mit gondol majd az éjszakai portás? André úgy vélte, teljesen mindegy. Legszívesebben ruhástul zuhant volna az ágyra, de lefekvés előtt sikerült még levetnie legtöbb holmiját. Túl sokat vezetett. Egyfolytában tizenkilenc órát! Micsoda felelőtlenség! OLYAN SOKÁIG aludt, hogy csaknem késve érkezett Nette irodájába. Lihegve esett be az ajtón. Mali már ott volt. – Te is szépen nézel ki – jegyezte meg a női egyenjogúság élharcosa. – Mintha kávéscsészével a kezedben, sebtében magadra kapott ruhában rohantál volna ide. – Nem jársz messze az igazságtól – mosolygott rá az ifjú. – Elaludtam. – Megbocsátjuk – mondta Nette. – Malinak és jómagámnak jutott némi időnk detektívmunkára. André csaknem megsértődött, amiért nélküle, önállóan tevékenykedtek.
– Mit sütöttetek ki? – kérdezte meglehetősen erőltetett mosollyal. – Még mindig elég sokan emlékeznek Broms nyergesmester műhelyére – mondta Nette. – Innen nem messze működött. És valóban csak egyetlen leánya volt, Gerd. – Az anyai nagyanyám – jelentette ki diadalmasan Mali. – Két gyermeke volt, az egyik fiatalon meghalt, a másik pedig az én anyám. Meg a halva született gyereké. – No végre! – kiáltott fel André. – Akkor a te családfádat teljes egészében tisztáztuk. Most már csak Emma leszármazottait kell megtalálni. A trondheimi Erling Skogsrudhöz ment férjhez. A fiukat Knutnek hívták. Ezen a szálon folytathatjuk a kutatást. – Ma nyitva van a lelkészi hivatal – mondta Nette. – Odamehetünk és megkérdezhetjük őket. – Nem, ma rajtam a sor, hogy új felfedezéseket tegyek – mondta hangjában némi irigységgel André. – Maradjatok itt! Nevetségesen viselkedem – gondolta távozóban. Akár valami pisis kölyök! Noha Andrét a lelkészi hivatalban rendkívül segítőkészen fogadták, az eredmény elszomorító volt. Trondheimben hitvesével, Emma Eriksdatter Nordladeval és fiukkal, Knut Skogsruddel együtt valóban lakott egy bizonyos Erling Skogsrud. Erling 1876ban hunyt el, Emma 1880-ban. 1850-ben született fiuk 1870-ben elhagyta a várost. Merre? Délnek. Christianiába költözött, lakását vagy szállását nem adta meg. Szülei trondheimi címe? Ismeretlen. A nyom megszakadt. Knut húszévesen költözött el, vajon nem nősült? Nem, házasságkötésnek semmi nyo-
ma. Egy szál tehát a levegőben lógott: az utoljára 1870ben említett Knut Skogsrud valahol az ország keleti részén, feltehetően Christianiában tartózkodott. Ezenkívül a Jéghegyek Népéből származott. André visszament a két nőhöz és elmondta, mit tudott, helyesebben szólva nem tudott meg. A kutatást egyelőre lefújták. – Van még valami – szólalt meg végül a fiatalember. A két hölgy értetlenül nézett rá, de ekkor a néhány nappal korábban megismert rendőr lépett be az irodába és szinte André szájából vette ki a szót. – Ahogy látom, Mikalsrud kisasszony újra munkába állt – dörmögte. – Kellemesen telt az utazás? – Köszönöm, kitűnően – válaszolta Nette, noha ez meglehetős szépítése volt az igazságnak. – Itt vannak a többiek is – állapította meg a hatósági közeg. – Remek, egyenesen a tárgyra térhetünk. Megvizsgáltuk a Mikalsrud kisasszony ellen elkövetett támadás körülményeit – és egyetlenegy nyomra sem bukkantunk. Egyáltalán nincs min elindulnunk. Tényleg nincsenek ellenségei? Nette Mali felé pillantott. Mondja el? André gyorsan így szólt: – Éppen a támadásról kívántam szót ejteni a hölgyekkel, amikor a biztos úr belépett. Útközben megvitattuk a dolgot, és rájöttünk valamire. – Nocsak! Hadd halljam! Most André volt az, aki vonakodott. – Tulajdonképpen bizalmas ügyről van szó… – Értem. A falnak is füle is van. Mondja csak, Mikalsrud kisasszony, akad itt olyan hely, ahol zavartalanul beszélhetünk?
– Idebent van egy kuckóm, de nem nagyobb, mint egy egérlyuk. – Hm… Mind a hárman át tudnának jönni az őrszobára? – Megkérdezem, elengednek-e. A főnököm nyilván felhúzza az orrát, de hadd tegye! Nette Mikalsrud, a hivatali taposómalom mindaddig leginkább kötelességtudó igáslova az utóbbi időkben igencsak közömbösen viselkedett az aktatologatással szemben! VALAMIVEL KÉSŐBB a rendőr irodájában ültek. A törvény embere egészen kellemes, kerekképű, erőteljes felépítésű ember volt, aki megértően viseltetett az emberek kisebb-nagyobb botlásaival szemben. Persze kőkemény is tudott lenni, ha elvetemült gonoszsággal akadt dolga. – Nos? – kérdezte a biztos. Miután egy darabig mind a hárman azt fontolgatták, melyikük is szólaljon meg, Mali törte meg a csendet: – Tulajdonképpen rólam van szó. – Nem lep meg – dörmögte a rendőr. – Már volt dolgunk egymással. – Most nem tüntettem, és nem is a hatóságok pimaszkodtak velem – mondta a lány. – A származásomat próbáltuk tisztázni. A rendőr hátradőlt karosszékében, miközben enyhén kihívó tekintettel méregette a szüfrazsettet. Nyilván úgy vélte, ettől a nőszemélytől bármi kitelik. Mali helyett viszont André szólalt meg. – Az egész zűrzavart én indítottam el. A rokonaim után kutatva Malira, helyesebben szólva az öccse vagy húga nyomára akadtam. Viszont meg kellett tudnom a szüleik kilétét.
– Értem – mondta igencsak értetlen képet vágva a rendőrtisztviselő. – Tudtam, ki volt Mali anyja, Petra Olsdatter. Nos, biztos úr, egyes jelekből rájöttünk, hogy Petra második gyermeke, Mali halva született öccse vagy húga a mi nemzetségünkből származott. Számunkra rendkívül fontos, hogy minden meglevő rokonunkat számon tartsuk. Egyébként nincsenek sokan. – Az örökség megosztása miatt? – Ööö… mondhatjuk így is. Älvdalenben egyébként Petra családfáját kutattuk. – Megtalálták az őseit? – Igen – bólintott André. – Nette azonban indulásunk előtt levelet küldött Petra Olsdatter mindkét gyermeke apjának. A rendőr a homlokát ráncolta. – Várjon csak! Emlékszem arra a régi históriára. Petra Olsdatter sok évvel ezelőtt a tengerparton lett öngyilkos. Ő volt az anyád, Mali? – Naná, mindenki tudta! – Nem hinném – jegyezte meg nyugodtan, bár hangjában némi éllel a rendőr. – Csak a legutóbbi hónapokban lettél városszerte híres – és hírhedt személy. – Igen, előtte nyilván névtelen lelencházi gyerek voltam – mondta elkeseredve Mali. – Petrán és gyermekén az én véletlenül arra járó unokanővérem próbált segíteni. Így fedeztük fel a holt magzat és a tágabb értelemben vett családunk közötti hasonlóságot. Vannak ugyanis bizonyos egyedi jellegzetességeink. – Most is emlékszem rá, milyen végtelenül szép lány volt – bámult ki az ablakon a rendőr. – Tanjának hívják? – Vanjának. Sajnos néhány esztendeje meghalt.
– Kár érte – dünnyögte a biztos. – De miért éppen most indult a rokonai felkutatására? – Vanja hátrahagyott holmija között ráakadtunk néhány feljegyzésre. Ez vezetett ide, illetve Älvdalenbe. – Ühüm. Hol is tartottunk? Mikalsrud kisasszony mind a két gyermek apjának írt. Ha jól értem uraságodat, arra a szerencsétlen halva születettre és Malira céloz? – Pontosan rájuk. – De hát mi köze Mali apjának az ügyhöz? Ő csak nem lehet rokon? Most Nette vette át a szót. – Nem, viszont akkor még semmit sem tudtunk Petra származásáról. Szerettem volna megtudni, nem árulte el a két férfinak egyet s mást magáról. Részemről persze ostobaság volt, de… – És Ön miként keveredett bele ebbe a históriába? Nette helyett André válaszolt: – A magisztrátuson hosszas keresgélés után Mikalsrud kisasszonyhoz irányítottak, aki nagyon segítőkészen viselkedett és hatalmas szolgálatot tett nekünk. (Nette elvörösödött, miközben szívét meghatározhatatlan fájdalom gyötörte.) Őáltala bukkantam Malira és… – Én is a Jéghegyek Népéből való vagyok – szakította félbe büszke hanghordozással Mali. – Anyám valóban közéjük tartozott. – A Jéghegyek Népe? – kérdezte álmélkodva a rendőr. – Igen, így hívják a nemzetségünket – mondta szabadkozva André. – Jéghegyek Népe? Ezzel a névvel találkoztam már valahol! – Több évszázadon át Dél-Tröndelagban éltek. – Hát hogyne! – derült fel a törvény szolgájának ar-
ca. – Régi bírósági jegyzőkönyvekben emlegették őket. – Még ott is előfordulunk – mondta tompa hangon André. – Már emlékszem! Akadt egy közülük való fickó, aki elárulta őket. – Heming, a várnagy gyilkosa? – Bizony ő volt az! Azután a katonák az egész népet legyilkolták. – Egyetlen kis család kivételével. Ők voltak az őseim. A rendőr szeme élénken felvillant. – Nem csupa boszorkányból és varázslóból állt az egész társaság? – Nem mind voltak azok. Bár, látnia kellene anyámat – mosolyodott el André. – Jónéhány képességüket örökölte. – Mindenesetre napjainkban nem égetik meg. Ugyan mit írt azokban a levelekben, Mikalsrud kisaszszony? Nette a táskájában keresgélt. – Azt hiszem, itt van… Megtaláltam. Előbb vázlatot készítettem. Tessék! A rendőr átvette a jóságos vénkisasszony noteszét és hangosan olvasni kezdte: “Mivel jelenleg éppen Petra Olsdatter családi körülményeire és származására vonatkozó fontos kutatást végzek, szíves támogatását kérve fordulok Önhöz. Az ügyet magától értetődően szigorúan bizalmasan kezelem. A kutatásban egyedül én veszek részt. Ügyfelem nem tud…” A rendőr kérdőn nézett fel. Nette gyorsan magyarázkodni kezdett: – André… Úgy értem, Brink úr semmit sem tudott a két levélről, mert így tartottam a legbiztonságosabbnak. Mármint hogy, ha rajtam kívül csakis a címzettek tud-
nak a nekik írt levélről. – A legbiztonságosabb? – mormogta a rendőr. – Ami a címzetteket illeti, kétségtelenül így van. Azonban Mikalsrud kisasszony számára a postára adásuk azzal ért fel, mintha dinamitgyutacsot szorongatna a kezében és meggyújtaná a kanócot. – Igen, Brink úr ugyanezt mondta. A rendőr tovább olvasta a fogalmazványt: “Bármiféle felvilágosításnak nagyon örülnék, mit mondott családi körülményeiről Önnek Petra Olsdatter. Ugyanis örökségről van szó, és…” Mormogva folytatta az olvasást, majd enyhe elszörnyedéssel ismét hangosra váltott: “Inkább írok Önnek, mint hogy otthonában vagy irodájában keressem fel. Számomra becsületbeli ügy a diszkréció. A gyors válasz reményében alázatos tisztelettel köszönti Antonette Mikalsrud.” – Kegyednek elment az esze! – jelentette ki keresetlenül a derék rendőrbiztos. – Egyenesen felszólította őket a gyilkossági kísérletre! Nette annyira elszomorodott, hogy a rendőr békülékenyebb hangon folytatta: – No, szóval megtalálta mind a kettőt. Miféle banditákról van szó? Nette megpróbált visszabújni a hajdani kimért, pontos irodista bőrébe. – A halva született gyermek apjának ismertem a nevét. A másikról, Mali apjáról… nehezebb szót ejteni. Nagyon kevesen tudják, ki az. Az egyik jól értesült megyeházi tisztviselőt kérdeztem meg. A rendőr előrehajolt és tollat vett a kezébe. – Elárulná a nevüket? – A halva született gyerek apja Egil Holmsen volt. – Felőle hallottam már – jegyezte fel a nevet a rend
őre. – Valószínűleg a Petra halálával kapcsolatos vizsgálat során. Hát a másik kicsoda? Nette habozott a válaszadással. – Én is nagyon szeretném tudni! – csattant fel Mali. A rendőr először gyorsan a szüfrazsettre, majd ismét Nettére nézett. – Nem tudom… megmondjam-e – nyöszörögte a jóságos aggszűz. – Én megmondhatom – szólt közbe André. – Mikalsrud kisasszony így legalább mentesül a titoktartási fogadalma alól. Az illetőt Theodor Brandstedtnek hívják. – Hogyan? – kérdezte a rendőr, és kezéből kiesett a toll. – Micsoda? – fakadt ki Mali. – Az a felfújt hólyag? Ő volna az apám? Micsoda egy rohadt szemét! – Nono – dorgálta meg a rend őre, de a többiek láthatták, hogy elvben egyetért Malival. – Brandstedt? Jövendő polgármesterünk? Komolyan gondolja? Nette válasz helyett sajnálkozó arcot vágott. A rendőrtisztviselő igyekezett úrrá lenni döbbenetén. – Vagy úgy. Hiszen egykor nagy nőcsábász hírében állt. Még mielőtt az az előkelő családból való felesége megnevelte volna. De hogy egy tizennégy esztendős lányt ejtsen teherbe! Hiszen ez… büntetendő! Kiskorú elcsábítása! Ráadásul házasemberként vetemedett rá! – Ha igaz, füstbe ment a polgármesterség – jegyezte meg André. A rendőr bólintott. – Egil Holmsentől eltekinthetünk? – Minden bizonnyal – vélekedett a fiatalember. – Persze megrémülhetett, hátha értesül a felesége a Petrával folytatott viszonyáról. Nem tudjuk, mennyit sejt az
asszonyka. – Hm. Nyilván be kell majd idéznem kihallgatásra a fickót… Hát sokkal valószínűbbnek tűnik, hogy Brandstedt volt! Képzeljék el, ha az ő felesége tud meg bármit is! Ugrott a polgármesterség… Fajtalankodott… A rendőr kellemetlen gondolataiba merült. – Nem akarom, hogy gyilkos legyen az apám – mondta Mali, akit a sírás fojtogatott. – Ha neki úgy tetszik, felőlem a pokolba is mehet, de juszt sem örököltem bűnözői hajlamait! Átkozott vén disznó! Szavait ez alkalommal senki sem kifogásolta. – Hol lehet ilyenkor megtalálni Brandstedtet? – kérdezte a rendőr, aki továbbra is csapnivaló hangulatban volt. – Valószínűleg az irodájában – mondta Nette. – Ma fogadónapot tart. A törvény őre felsóhajtott. – Bárcsak mást küldhetnek oda! Csakhogy a rendőrfőnök és Brandstedt bridzspartnerek. Nem megy! – Nem tudná ide behozni azt a szemétládát? – kérdezte könnyeivel küszködve Mali. – Akkor legalább meghallhatja, kiféle-miféle! – Még csak az kellene! Képzeljék el, mi lesz, ha ártatlan! Ismerem azt a rendőrt és azt az irodai tisztviselőnőt, akit ez esetben kirúgnak az állami szolgálatból. – A legjobb esetben csak kirúgják őket – mondta Nette. A rendőr az íróasztal sarkának támaszkodva nehézkesen felállt. Úgy tűnt, mintha a világ minden baja az ő vállát nyomasztaná. – Gyerünk! Át kell mennünk a városházára. Útközben kigondoljuk, mit tehetünk. Nem kezdhetnénk Egil Holmsennel? – tette hozzá reménykedve. Reménye azonban hamarosan szertefoszlott, amint
az épület tágas előcsarnokába értek. Az említett személy a hivatalból távozóban éppen szembejött velük. Egil, a vasöntő szeme villámokat szórt. Amikor meglátta őket, egy levelet húzott elő a zsebéből, és Nette orra előtt kezdte lobogtatni. – Na végre, hogy megvan! Minden áldott nap ide jövök, de bottal üthetem a nyomát. Ezt maga írta? És ha jól sejtem – nézett bosszúsan Andréra –, bizonyára ő az “ügyfele”? – Igen – válaszolta Nette. Igyekezett kihúzni magát, de látszott rajta, mennyire remeg. – Akkor lesz szíves és többé nem küldözget ilyen leveleket a lakásomra! Kész szerencse, hogy otthon voltam, amikor megérkezett. Nem mintha ártott volna a családi békének, mert a feleségem tud Petráról, de azért súlyosan érintette volna. Ezt pedig nem érdemelte meg! Egil hangnemet váltott és André felé fordult. – Nos, mi a helyzet az örökössel? Ugye, én vagyok az? – Sajnos nem – válaszolta az ifjú, noha egyáltalán nem sajnálta, hogy a vasöntő nem rokona –, hanem Petra. Fényt derítettünk a származására. Egil Holmsent elfogta a pulykaméreg. – Mindjárt gondoltam! Akkor mi a francnak ámítottak? Mire volt jó ez a levél? Beképzelt szarháziak! A többiek nem akadályozták meg, hogy ki ne rohanjon a bejárati ajtón. – Nos, biztosan nem ő volt Mikalsrud kisasszony támadója – állapította meg a rendőr. – Egil legalább nyílt lapokkal játszik. Így csak Theodor Brandstedt maradt hátra. A rendőrnek semmi ötlete sem támadt, miképpen fogjon hozzá a magas állású uraság kihallgatásához. A többiek jól látták, mennyire nyomott a derék kö-
zeg hangulata. Cseppet sem irigyelték azért, ami rá várt!
13. fejezet KEDVETLENÜL TOPOGTAK az előcsarnokban. Egyikük sem tudta elszánni magát a cselekvésre. – Mind a négyen menjünk fel – javasolta hosszas tanakodás után André. Nettének komoly kétségei támadtak. – Aligha lenne diszkrét eljárás. – Fütyülök rá – mondta a rendőr, aki megörült André ötletének, mert így legalább elkerülte, hogy négyszemközt beszéljen a “nagykutyával”. – Hiszen mindannyian érintettek az ügyben. Jobb, ha itt keressük fel, mint az otthonában. Induljunk! Szinte vánszorogva mentek fel a lépcsőn. Egyikük sem mutatott valami nagy lelkesedést. Négyük közül Malinak volt a legrosszabb kedve. Először Brandstedt titkáránál kellett kihallgatásra jelentkezniük. A “nagykutya” kegyesen megengedte, hogy tíz perc múlva színe elé járuljanak. A várakozás ideje alatt nyomasztó csend ülte meg a tanácsnok úr előszobáját. A helyiségben csak három ülőhely akadt, így André a falnak dőlve állt. Mindnyájuk fejében olyan gondolatok cikáztak, hogy milyen jó lenne, ha kereket oldhatnának és elkerülhetnék a rájuk váró kellemetlenségeket. Négyük közül talán a rendőrnek volt a legrosszabb lelkiismerete, mert a szolgálati szabályzatra fittyet hányva több magánszemély mögé rejtőzött. A derék biztos azonban valóban félt Brandstedttől, és ebben nem állt egyedül Trondheim városában.
Hazavágyódott kényelmes hintaszékébe, és nővére ízletes vasárnapi ebédjeire gondolt. Végre nyílt az ajtó és Brandstedt lépett ki rajta. A társaságában lévő férfit kedélyesen vállon veregette, majd polgármesterjelölthöz, vagy inkább fogpasztareklámhoz illő mosollyal fordult a jövevények felé. – Ejha, mekkora csődület! Mivel állhatok szolgálatukra? Fáradjanak be apró odúmba! Brandstedt “apró odúja” bálteremnek is beillő fényűző iroda volt. Mali sűrűn nyeldesve, haragos szemmel vizsgálta a még mindig nagyon jóvágású tanácsnokot. A megnyerően mosolygó, természetesen roppant elegánsan öltözött uraság tekintélyes férfiúhoz méltó ősz pofaszakállt viselt. Bozontos szemöldöke alól merész barna szempár tekintett a látogatókra. – Hadd halljam, milyen ügyben jöttek? Brandstedt helyet foglalt terebélyes íróasztala mögött. A rendőrrel és Nettével alárendeltekhez méltón lekezelő hangon beszélt. Mali jelenlétéről egyáltalán nem vett tudomást, hiszen a lány utcai botrányai miatt városszerte hírhedt egyénnek számított, ezért Brandstedt méltóságán alulinak tartotta, hogy az ilyen söpredékkel szóba álljon. Andrét illetően kétség fogta el, hiszen úricsaládból származó, jólöltözött fiúnak tűnt. Másfelől olyan fiatal, hogy nem tekinthető komoly tényezőnek. Úgy vélte, ezzel a bagázzsal könnyedén elboldogul. A rendőr idegesen gyűrögette kezében a sapkáját. – Kínos dologban jöttünk Önhöz, Brandstedt úr… – Nocsak? Egyikük bajba keveredett? Persze, szokás szerint megint Mali Knudsen? – Nem erről van szó… Ugye, kapott egy levelet, Brandstedt úr? A faragott karosszékben ülő tanácsnok összeráncolta a szemöldökét.
– Mindennap rengeteg levelet kapok. – Rendhagyó küldeményről van szó. Abban a levélben az itt jelenlévő Mikalsrud kisasszony néhány kérdést intézett Önhöz. Brandstedt szemöldöke ismét kisimult. – Nem emlékszem rá. Mit kérdezett tőlem? A rendőr nagyot nyelt. – Azok a kérdések… Petra Olsdatterre vonatkoztak. A tanácsos arca rákvörösre változott. – Micsoda? – kérdezte fenyegető hangon. A jövevények belátták, jobb lesz óvatosnak lennünk. Nette minden bátorságát összeszedve hadarta: – Petra Olsdatter rokoni kapcsolataira vonatkozó felvilágosításra volt szükségünk. Senki más nem ismerte őket, ezért fordultam Önhöz. Brandstedt halántékán sebesen lüktetni kezdett az egyik ér. – Mit tudhatnék én erről a… Petra Olsdatterről? – Egykor kapcsolat fűzte a méltóságos úrhoz – vette át a rendőr a szót. – Az ismeretségnek következménye is lett. A magas állású úr először tiltakozni akart, de belátta, hogy túlerővel áll szemben. Inkább megjátszott kedélyességgel felnevetett. – Tudhatják, mi minden éri az embert kora ifjúságában. Itt-ott összeakad egy kis vadvirággal… – Akkoriban aligha volt olyan fiatal, Brandstedt úr. Ha jól tudom, nemrég töltötte be az ötvenet? Mali pedig éppen tizennyolc esztendős. A “nagykutya” úgy festett, mintha megakadt volna valami a torkán. Elszörnyedve bámult a fiatal leányra. – Mali? Mali Knudsen? Nahát! Csak nem azt próbálják elhitetni velem, hogy… Teljesen lehetetlen, hiszen ezt a némbert sohasem ismerném el természetes
gyermekemnek! – Én ugyanezt mondtam rólad, te undorító vén hólyag – sziszegte Mali. – Nem akarom, hogy liliomtipró és gyilkos legyen az apám. Tudd csak meg, hallani sem akarok felőled! Mindig azt álmodtam, hogy meghalt az apám, aki derék ember volt. Te meg csak egy vén disznó vagy! A többiek aggódni kezdtek, hátha megüti a guta Brandstedtet. A hatalmas férfiú arcszíne szederjesre változott. – Elég volt! Nem tűröm ezt az aljas vádaskodást! Még hogy gyilkos vagyok! Szabad kérdeznem, kit gyilkoltam meg? – Mali túl erősen fogalmazott – mentegetőzött a rendőr. – Ámde tény, hogy Mikalsrud kisasszony ellen éppen a levelek miatt gyilkossági kísérletet követtek el. – Több levelet is elküldött? – Igen, egy másikat Petra öt évvel későbbi szeretőjének írt. – Hát akkor nyilván ő a tettes! – Nem ő, mert az előbb felszólítás nélkül megmutatta nekünk a levelet. – Én viszont nem kaptam ilyen tartalmú levelet! Ide aztán nem jött. – Az otthoni címére adtam fel – mondta rémülten Nette. – Úgy gondoltam, ezen a módon diszkrétebben járok el. Brandstedt felbőszült bikaként fújtatott. – Mikalsrud kisasszony, maga olyan hitvány módon járt el, hogy azon nyomban új állást kereshet magának. Egyébként meg miért próbáljak megölni valakit egy fiatalkori szerelmi história miatt? – Akkoriban már elmúlt harminc, Brandstedt úr – szólalt meg nyugodt hangon a rendőr. – Petra Olsdatter
viszont alig volt tizennégy. A tanácsnok klimaxos nőhöz hasonlóan hol elsápadt, hol elvörösödött. Ugyanekkor kinyílt az ajtó, és egy rendkívül elegáns hölgy libegett be az irodába, miközben visszaszólt a titkárnak: – Ugyan már, csak néhány szót váltok a férjemmel. Természetesen csak egy kis pénzt kérek tőle! Könnyedén felnevetett és a férje felé fordult: – Theodor, éppen a városban jártam és megláttam a leggyönyörűbb… Hirtelen elhallgatott, és a jeles férfiú négy látogatójára bámult. Tekintete a rendőrről Nettére, majd Andréra és Malira, végül ismét Nettére siklott. Brandstedtné sajátosan reagált a látványra. Felnyögött, megragadta az íróasztal peremét, szemhéja remegett, mintha mindjárt elájulna, de sikerült összeszednie magát. – Nem tudtam, hogy látogatóid vannak – mondta erőltetett mosollyal. A férje felpattant és megkerülte az asztalt, hogy átkarolja. André előtte ért a tanácsosnéhoz, de a hölgy mindkettőjüket leintette. – Csak múló rosszullét – vetette oda könnyedén. – Majd visszajövök, ha végeztél… ezekkel. Az utolsó szót elhalva ejtette ki, miközben nagy nehezen sarkon fordult. Kezével még mindig az íróasztalra támaszkodott. – Várjon csak, Brandstedt asszony – mondta nyugodt hangon a rendőr. – Néhány kérdést kell feltennem. – Kérdést? A feleségemnek? – kérdezte Brandstedt. A négy látogató jól láthatta, mennyire fél attól, hogy a felesége tudomást szerez Petrával folytatott hajdani “kis afférjáról”. – Neki – felelte ugyanazzal a nyugodt hanghordo-
zással a rendőr. – Brandstedt úr tehát továbbra is azt állítja, sohasem kapott levelet Mikalsrud kisasszonytól? – Megesküdhetem rá. – A levelet az otthoni címére adta fel. Mondja csak, mások is el szokták olvasni a leveleit? – Természetesen nem – jelentette ki Brandstedtné, a férje pedig így szólt: – Nincsenek titkaink egymás e… A tanácsnok hirtelen elhallgatott és mint akiben rettenetes gyanú ébred, a feleségére bámult. – A levelek illetéktelen kéz általi felnyitása néha akár büntetendő is lehet – mondta hűvösen a rendőr. – Mindenesetre nagyon hitvány cselekedet! Az elegáns dáma a “hitvány” szó hallatán összerándult, mintha darázs csípte volna meg. – Ugyan, Arna! – nyögte ki Brandstedt. – Fogd be a szád! – szakította félbe a felesége. – Neked semmi okod sincs arra, hogy nekem tegyél szemrehányást. Megpróbáltalak megmenteni. – És saját magát is, Brandstedt asszony – mondta a rendőr. – Most pedig mindkettőjüket kénytelen vagyok bekísérni az őrszobára. Egyiküket gyilkossági kísérletért, a másikat kiskorú személy megrontásáért. A házaspár felháborodott tiltakozását Mali hangja harsogta túl: – Hála Istennek mégsem gyilkos leánya vagyok, csak egy féregé. Bár ez is majdnem ugyanolyan rossz. Ezzel Theodor Brandstedthez lépett és sípcsonton rúgta. – Ezt az anyám miatt kaptad – mondta, azzal zokogva távozott, miközben az egyáltalán nem jeles férfiú fájdalmában fél lábon ugrált az íróasztal körül. André és Nette némán követte a fiatal lányt.
A VÁROSBAN TERMÉSZETESEN hatalmas botrány kerekedett. A helybeliek szinte habzsolták az újságok tudósításait, hiszen egy gazdag és befolyásos személy bukásának mindig örvendeznek azok, akik az életben a rövidebbet húzták. André megengedte magának azt a fényűzést, hogy hazatelefonáljon. – Szervusz, mama – mondta Benediktének. – Teljesítettem a megbízatást. A fiatalembernek ordítania kellett a mikrofonba, mert a vonalban vízesésnek is beillő zúgás hallatszott. – Nocsak! Milyen eredménnyel? – hangzott a meszszi távolból Benedikte hangja. – Az illető valóban Christer Grip volt! Anya… magammal hozhatom egyik ifjú leszármazottját? – Magyarázd meg részletesebben! – Ez a lány Christer ágának utolsó sarja. Nincs hol laknia, nincs senkije, semmije! – Hány éves? – Tizennyolc. – Vagy úgy – mondta Benedikte. André igyekezett megőrizni a nyugalmát. – Semmiféle vagy úgy, anya. De összebarátkoztunk. Velem jöhet? Szobatiszta. Nem tudta igazából, miért is használta ezt a kifejezést, hiszen ifjú hölgyek esetében nem szokás szobatisztaságról beszélni. Mali azonban más volt, enyhén szólva pallérozatlan. – Természetesen – válaszolta Benedikte. – Van helyünk elég. – Remek! Nagyon köszönöm! Ezenkívül… a múlt héten pénzt kellett kölcsönkérnem, hogy eljuthassak Älvdalenbe. – Hát még ott is jártál? Mennyiről van szó?
André megnevezte az összeget és néhány szóval elmondta, milyen értékes segítséget nyújtott Nette. – Majd ha hazaértem, mindenről bővebben beszámolok – kiáltotta a mikrofonba. – Szörnyű rossz a vonal. Mindenkit üdvözlök. Mali meg én pár nap múlva hazaérünk. Elégedett mosollyal tette le a kagylót. Milyen öröm, hogy ismét hallhatta anyja hangját! André számára végtelenül hosszúnak tűnt az eltelt idő. A valóságban mindössze néhány napról volt szó. Furcsa! Mennyi minden történt! Mali ekkor, a Trondheimben töltött utolsó napon már ugyanabban a szállodában lakott, mint André. Az ifjú szüfrazsett mérsékelt örömmel fogadta a hírt, hogy szívesen látják a Hársfaligetben. Hiszen nem valami kellemes ismeretleneknél, idegenben lakni. André igyekezett meggyőzni az ellenkezőjéről. Elvégre ő maga is ott lakik, és talán még nem ismerik egymást? Persze, de… Mali némileg mereven mosolygott. – Mi a baj, Mali? Bánt valami? A lány, aki Andréval az autó mellett állt, cipője hegyével a földet piszkálta. – Mielőtt itthagyom Trondheimet, jó volna látni Petra Olsdatter sírját. – De még mennyire! – kiáltotta meghatódva André. – Akkor legalább megfelelő ürügyünk akad arra, hogy felkeressük Nettét a városházán. Úgyis meg kell kérdezni, hová temették szegény anyádat. Az irodában a rendőrrel is összetalálkoztak. A derék közeg éppen Brandstedtre és hitvesére vonatkozó adatokat kért. Nette arca a fiatalok láttán rögtön felderült. Viszont sajnálkozva közölte velük, hogy a sír felkutatása nem ígérkezik könnyű feladatnak. Hiszen Petrának nem voltak hozzátartozói, így kérdéses, egyáltalán
megvan-e még a sír. – Én vagyok a hozzátartozója – jelentette ki határozott hangon Mali. – Most pedig akkor is találd meg a sírját, Nette, ha ez lesz utolsó hivatali ténykedésed! – Ez ám a rettenetes fenyegetés! – mosolyodott el a jóságos vénkisasszony. – Várj csak, majd itt házon belül tudakozódom. – Tehát Brink úr elhagyja Trondheimet – mondta a rendőr. – Hát bizony, alaposan felkavarta a hullámokat! – Azt kellett volna látnia, mit kavartunk fel Svédországban! – Inkább lemondok róla – mondta szárazon a tisztviselő. Nette visszatért és elmondta, hová temették el Petrát. Egy vázlatrajzot hozott a temetőről és elmondta, hol találhatják meg a gondnokot. André egy kis időre még az irodában maradt. – Holnap olyan korán indulunk, hogy ma este a tyúkokkal kell nyugovóra térnünk. Így tehát… azt hiszem, ideje elbúcsúznom és még egyszer megköszönnöm, amit értünk tettél. Nette lesütötte a szemét. Nem bírt megszólalni. – Mibe is vontalak benneteket! – mosolyodott el a fiatalember. – Egyikőtöket merényletnek teszem ki, a másikat pedig csaknem magával húzta egy poshadt erdei tóban tanyázó kísértet! Képzelem, mit gondoltok rólam! Nette ekkor felnézett rá. A jóságos aggszűz szemében a fiatalember legnagyobb megdöbbenésére könnyek jelentek meg. André odalépett hozzá és szorosan átölelte. Hosszú ideig egyikük sem volt képes semmit sem mondani. A csendet végül a fiatalember törte meg: – Te vagy a legjobb barátom! Vigyázz magadra,
Nette! Mihelyt hazaértem, elküldöm a pénzt. Mit törődöm a pénzzel! – csúszott ki majdnem a szerencsétlen nő száján. De inkább hallgatott. – Majd írok – ígérte meg André. Ne, ne tedd, ne tépd fel a sebeimet! Hadd dolgozzam fel most a fájdalmamat, és legyen egyszer s mindenkorra vége! – Nagyon szeretném, ha írnál nekem – folytatta a fiatalember, miközben kibontakozott az ölelésből. – Tudni akarom, hogy megy a sorod. Megígéred? – Igen – válaszolta alig érthetően Nette. Mali ugyancsak megölelte és köszönetet mondott mindazért a sok jóért, amit az elmúlt rövid időben tett vele. Azzal távoztak. Nette mély lélegzetet vett és a rendőr felé fordult. – Mire kíváncsi a biztos úr? MALI EGYENESEN a temetőbe akart menni. André útközben betért egy virágüzletbe és vásárolt egy csokor virágot a hozzávaló vázával együtt. A temetőbe érve Mali kezében a térképvázlattal keresgélt a sírok között. – Mindjárt ott kell lennünk – mondta André, aki a lány mellett haladva igyekezett a papírlapra sandítani. – Igen. Erre lesz… Hosszas keresés után két sírhant között fűvel benőtt keskeny csíkra bukkantak. – Itt van – mondta elcsukló hangon Mali. – Semmi sem jelöli. Se kő, se virág, se más. Életében magányos volt, halálában elfelejtették… André is úgy érezte, mintha gombóc akadt volna meg a torkán. – Akarod, hogy sírkövet állíttassak neki? Mali rögtön feléje fordult.
– Akarom! Nagyon szépen köszönöm! Most ugyan nincs pénzem, de vissza fogom fizetni. André fogta a vázát és vízért indult. Amikor visszatért, Mali még mindig egyenes derékkal állt a jeltelen sír mellett. Mali szórakozottan rendezte el a virágokat. André a zsebkésével a földbe ásta a vázát. André számára szokatlanul hatott, hogy így látja az amúgy állandóan nagyszájú Malit. Hallotta, amint ezt suttogja: – Köszönöm, anyám! Köszönöm, hogy a világra hoztál! Nem éltél hiába. Tudhatod, hogy folytatom a küzdelmet. Kamatostul megfizetek a teremtés koronáinak! Továbbra is a sírhelyre szegezett szemmel szólt Andréhoz. – Tudom, mi álljon a kövön. “Itt nyugszik a Jéghegyek Népéből való Petra Olsdatter.” – Helyes – bólintott André. – “A tengerparti lány” meglelte övéit! LESZÁLLT AZ ESTE. Nette ölbe kulcsolt kézzel ült az ágya szélén magányos otthonában. Az estélyi ruha úgy lógott a szekrény ajtaján, mintha gúnyt akarna űzni belőle. Azt mondta, írni fog… Nem akarom, hogy írj – de minden nap, a nap minden órájában várni fogok a leveleidre. Minden nap, amelyen nem érkezik levél tőled, elpusztul belőlem egy darabka. Keservesen felállt és leakasztotta a ruhát. Kezével szomorkásan simított végig a finom anyagon. Mennyi öröm fűződik hozzá… Az a csodálatos este. Milyen jól elbeszélgettünk! André azt mondta, én vagyok az Ő legjobb barátja.
Legalul elszakadt és csupa kosz lett, ahogyan merénylője a folyosóról bevonszolta az előszobába. Nette számára az estélyi ruha a nyers erőszakot, az ellene intézett támadás okozta testi és lelki fájdalmat is megszemélyesítette. Valaki nem szerette őt. Gyűlöletében a halálát akarta… – Vajon ki óhajtja, hogy éljek? – suttogta bele a néma szobába. Habár Nette végtelenül rendszerető ember volt, megfogta a szakadt, piszkos estélyi ruhát és a szekrény legmélyére akasztotta. Ott aztán lóghat. Többé nem lesz rá szüksége. Gondolataiba merülve megfogta a lornyettjét és a másnapi használathoz az asztalra tette. Igaz, csúnya, régimódi, öregít – mégis nagyon kellemetlen volt nélküle járni-kelni. Esti imája ma enyhén szólva különösen alakult. – Istenem – suttogta a sötétben, ugyanúgy összekulcsolva a kezét, ahogyan gyermekkora óta szokta. – Segíts túlélnem! Segíts elviselnem a régi… ürességbe való visszatérést! EGY HÉTTEL később orvoshoz ment. Ugyanahhoz, aki a támadás után is ellátta. – Olyan… rosszul alszom – panaszkodott. – Kaphatnék valamilyen altatót? A doktor figyelmesen megvizsgálta a hölgy kivörösödött, duzzadt szemét. – Látom. A merénylet utóhatásai. Azt hiszem, inkább idegnyugtatóra van szüksége, Mikalsrud kisaszszony. Ez a szer viszont igen erős, így csakis esténként vegyen be belőle! Nette némán bólintott, miközben izgatottan vert a szíve. Jobb, mint az altató. Ezen a módon gyorsabb lesz!
14. fejezet ANDRÉ ÉS MALI útja a végéhez közeledett. Végig remekül érezték magukat, bár a hosszú túra nem múlt el veszekedés nélkül, hiszen a lány mindenről a maga nézeteit vallotta, s ezeket dacosan, néha erőszakosan védelmezte. Éppen a jövendőre vonatkozó terveit szövögette. – Micsoda lehetőségek várnak rám Christianiában, André! Találkozni fogok a valóban nagy emancipátornőkkel… – Hát ez meg miféle szörnyszülött szó volt? – csipkelődött az ifjú. – Akkor mi a frásznak nevezzem őket? – Miért nem nőmozgalmi aktivistáknak? – Ha szerinted ez rövidebb – mondta felpaprikázva Mali. – Továbbra is ugyanolyan harcias vagy? – Nem hagyhatom cserben az Ügyet, csak mert véletlenül egy tisztességes férfira bukkantam. – Köszönöm a bókot! – A mi kis zsernyákunkra gondoltam – vigyorodott el Mali, mire kölcsönös bökdösődésbe kezdtek egészen addig, amíg sikerült csaknem az árokban kikötniük. – Az ilyen indulatos nőszemélyek sohasem szoktak férjhez menni – jelentette ki André, miután mindketten lecsillapodtak és az autó újra egyenes irányban haladt. – Fúj – fintorodott el a feminizmus ifjú élharcosa. – Mintha minden fiatal lány erről álmodozna! Ti férfiak olyan beképzeltek vagytok, hogy az orrotokon esik be az eső!
Komolyabbra fordítva a szót így folytatta: – Nem hiszem, hogy valaha is férjhez mennék. – Ezt most mondod, de hirtelen majd beléd csap a villám. – A villám! Hát tudod, túl sok ocsmányságot és fájdalmat láttam mások házasságában ahhoz, hogy ki akarjam próbálni. Hihetetlenül magas követelményeket állítok vele szemben. – Én is – mondta André. – A házasság tartson ki, különben semmi értelme. Úgy vélem, legfontosabb benne a hűség. Akkor tehát inkább a laza kapcsolatokat részesíted előnyben? Mali szeme szikrákat szórt, és dühében következetlenségre ragadtatta magát. – Ugyan már! Addig várok a szexszel, amíg férjhez nem megyek. – A tíz másodperccel ezelőtt mondottak szerint tehát szűzen szándékozol meghalni? Mali észrevette a szavaiban rejlő ellentmondást, és bosszúsan fejbe vágta Andrét. – Miért is fogadtam amazont az autómba – sóhajtott fel a fiatalember. – Csupa kék folt leszek. – Bagatell – legyintett Mali, amit André igen helyesen bocsánatkérésként értelmezett. – Vagy úgy – mondta a fiatalember. – Akkor semmi értelme, hogy kipróbáljam veled? – Ez a kérdés méltatlan volt hozzád – sziszegte a szüfrazsett. – Egyetértek. Ezennel visszavonom. Mali lopva rá tekintett. Valóban azt akarja, hogy André visszavonja a kérdését? Bosszúsan összekuporodott az ülésen. – Tyű! – mondta mélyértelműen.
NETTÉNEK KÜLDEMÉNYT hozott a posta. Az André és Mali által kölcsönkért pénz gyönyörű merített papírra írt levél kíséretében érkezett meg. “Drága barátom! Végtelenül köszönöm a segítségedet, valóban csodálatos dolog volt megismerkedni egy olyan emberrel, amilyen te vagy, Nette. Mellékelten küldöm vissza a pénzt, még egyszer szívből jövő hálával tartozom a kölcsönért, és remélem, nem kellett túl soká várnod rá! Mali, aki minden jel szerint jól érzi magát nálunk, ugyancsak sokszor üdvözöl. Gyengéd kézzel igyekszünk lecsiszolni modorának érdességeit. Az idő legnagyobb részében az én tízéves rokonommal, Vetlével civódik. Mind a ketten egyformán makacsok és nevelhetetlenek. Úgy tűnik, mintha egykorúak lennének. Kezdek rájönni, hogy valóban kedvelem Malit. Iránta tanúsított érzelmeim talán erősebbek, mint vártam volna? Neked megvallhatom, drága barátom, hiszen mindig is oly könnyen szót tudtunk érteni egymással. Természetesen nem adom Mali tudtára, mit érzek iránta, mennyire szeretem, mert előbb az ő érzelmei felől akarok megbizonyosodni. Ami Malit illeti, távoli ifjú nőrokonom leginkább teljes trágár szókészletét bevetve gúnyolódik és vádaskodik, amiért férfinak születtem!” Nem veszi észre, mennyire érdeklődik iránta az a lány? – gondolta Nette, miközben érezte, miként szorul össze a szíve. A mellkasát betöltő fájdalmas űr ismét nagyobb lett. Miért írt nekem? Miért számol be Maliról? Hát nem érti? Malinak bizony igaza van: a férfiak semmit sem képesek felfogni. Nette egykedvűen számolgatta a kapott bankjegyköteget. Felőle akár újságpapír is lehetett volna.
A keblét betöltő fájdalom szinte széjjelszaggatta. Lassan a tükörhöz vánszorgott. Úristen, hogy nézek ki! – gondolta. Hiszen öreg vagyok. Arcom, hajam, tartásom mind-mind a negyvenöt évemről tanúskodik. És a szemem körüli ráncok! Sylvestersen kisasszony nem véletlenül éppen ma tett rám gúnyos megjegyzést! Arra utalt, mintha szerelmi bánatomban szenvednék… Ezt mondta: “Suszter, maradj a kaptafánál”. Micsoda rosszindulatú némber! Azt hiszi, ilyen hamvába holt kapcsolatra vágyódom? Felemelte a levelet és tovább olvasott: “Természetesen beható kutatást folytattunk a Skogsrudök után, bár ez sajnos reménytelen feladat. Egyetlen támpontunk az a bizonyos Knut Skogsrud, aki negyvenkét évvel ezelőtt költözött Christianiába vagy a környékére. Hiába néztük végig az összes anyakönyvet. Hiszen vándorkalmár is lehetett, vagy valamilyen okból sehol sem akart bejelentkezni. Nem tehetünk mást, folytatjuk a kutatást.” A levél szívélyes üdvözlő szavakkal fejeződött be. André kifejezte reményét, hogy Nette minél előbb hallat magáról. Persze jeleznie kell, hogy megkapta a pénzt. Nette leült, hogy szívélyes hangú válaszlevelet írjon. Hiszen ő a legjobb barátja! Az Ő legjobb barátja! Remek, hatalmas vigasz, hiszen engem választott legjobb barátjául… Nem! A szerencsétlen aggszűz letette a tollat. Képtelennek bizonyult a levélírásra, mert érezte, nem bírja leírni Mali nevét. Szörnyű felfedezés volt, hiszen a lány nem tehetett róla, hogy ő is szereti Andrét, hiszen mindenkivel ez a helyzet, aki csak közelebbi ismeretségbe kerül vele. Malinak jogában áll megszerezni magának a fia-
talembert. Nettének nem volt joga, csupán köznevetség tárgyává teszi magát! Az ablakhoz állva megpróbálta elfojtani sírását, ám könnyei megállíthatatlanul törtek elő, akárcsak az ifjú elutazása óta eltelt minden napon. A kimerültség súlyos teherként nyomasztotta. Az éjjeliszekrényéhez tántorgott és kihúzta a fiókot. Elővette a gyógyszerrel teli fémdobozt. A tablettákat katonás sorban az asztalra rakta. Ma éjjel? Ma éjjel történjék meg? Nem, holnap még a szegény Hansine anyó segítségemre szorul a bürokrácia ellen. Még egy elviselhetetlen napig várnom kell. O, Istenem, Te, aki az emberek cselekedeteit vezérled, miért tetted ezt velem? Nem láttad, hogy negyvenöt esztendős vagyok, Ő pedig húsz? Miért gyötörsz ennyire? Hiszen nem akarok így érezni, nem imádkoztam érte! Mégis miért törnek fel lehetetlen, nevetséges érzelmeim, amelyek miatt az egész világ gúnyt űzne belőlem, ha megtudná? Nem bírom tovább! MÁSNAP MINDENT elrendezett az öreg Hansine ügyében. Rutinosan, barátságosan járt el, de lélekben teljesen távol a hivataltól. Szívét nagyobb fájdalom emésztette, mint korábban bármikor. Sohasem lesz már vége? Tudta, hogy nem. Aki egyszer André Brink bűvkörébe került, soha többé nem tud kiszabadulni belőle. Neki bizonyára ugyanolyan csapást jelentett, hogy állandóan másokat sebzett meg ezen a módon. André persze álmában sem gondolta volna, hogy Antonette
Mikalsrud kisasszonyt is megszállja az iránta érzett hiábavaló epekedés. Sohasem tudhatja meg! Nette az éjszaka Imrével álmodott. A gyönyörű ifjú szikrázó szemével tekintett rá. “Nem feledkeztünk meg rólad” – mondta. “Minden jóra fordul.” Hazafelé menet azzal a rendőrrel találkozott, aki oly sokat segített nekik. Gyakran akadtak össze az utcán, ilyenkor barátságosan üdvözölték egymást és néhány szót váltottak az időjárásról. A derék biztos ezen a napon megállította. – Annyit töprengtem a svédországi útjukon, Mikalsrud kisasszony. Tulajdonképpen mi történt azon a bizonyos helyen? Nette habozott a válasszal. – Ó, sok minden. Ép ésszel felfoghatatlan dolgok estek meg velünk. – A jelentésem nem lesz teljes, ha nem említem meg azt a svédországi kiruccanást – mondta a törvény derék szolgája és olyan arcot vágott, mintha nem érezné igazán jól magát. – Nem tudna… pár szóval beszámolni róla? – Ööö… hát… tudja… Persze, persze, beszélhetek róla. De mint mondtam, mesének hangzik az egész. – Elviselem. Nem tenné meg most? – Itt? Az utca közepén? – Dehogy… Ha még nem vacsorázott, esetleg bemehetnénk a törzshelyemre és bekaphatnánk valamit. Természetesen én fizetek! Ugyan ki kérte? – Köszönöm szépen. A rendőr kedvenc vendéglője jóval egyszerűbb hely volt annál a szállodánál, amelyben André megszállt és ahová vacsorázni hívta Nettét. A szegény vénlányt először kínos feszengés fogta el ennyi söröző férfi láttán,
de csakhamar belátta, milyen ártalmatlanok. Az étel finom volt, igazi házikoszt, az adagok pedig bőségesek. Semmi kivetnivaló nem volt benne. A rendőr sörrel kínálta, Nette azonban köszönettel elutasította. Egy pohár vízzel is megelégedett. Amikor mesélni kezdett, a derék rendbiztos elővette a noteszét és jegyzetelt. – A jelentéshez kell – mormogta. Aztán egyre inkább megfeledkezett a jegyzetelésről, és hitetlenkedve bámult Nettére. Csak nem tréfálkozik vele Mikalsrud kisasszony? Nem úgy tűnt – Érti, Alfred, ez a Jéghegyek Népe. – (Ekkor már keresztnevükön szólították egymást, de nem tegeződtek, mert ez túlságosan meghitt lett volna.) – Az a család mindent átél, amit mások nem látnak. Náluk furcsább emberekkel sohasem találkoztam! – “Boszorkányok és varázslók gyülekezete” – idézte gondolataiba merülve Alfred a régi beszámolót. – Hiszen a fiatal Brink úr utalt is rá, hogy az anyja némi… varázserővel rendelkezik. Nettét André nevének hallatán újból elfogta az az átkozott fájdalom. Remélte, nem látszik meg, de olyan erővel lett úrrá rajta, hogy valamennyi érzékét hatalmába kerítette. – Elhiszem, amit mond, Nette – jelentette ki nyugodt hangon Alfred. – Magának sohasem jutna eszébe, hogy borsot törjön a rendőrség orra alá. – Ugyan, ugyan! – mondta felháborodva a vénkisasszony. A rendőr ekkor már hosszú ideje semmit sem jegyzett fel; Nette gyanította, hogy a jelentésnek nincs is akkora jelentősége. Avagy Alfred nem mert volna kitérni az igazságra, a bosszúra szomjazó szüzekre és a víziszörnyre? Régen befejezték a vacsorát, és az asztalt is leszed-
ték már, mire önmagukra terelődött a szó. Alfred elmondta, hogy egy évvel azelőtt özvegyült meg; háztartását a szomszéd lakásban élő nővére vezette. A rendőrnek két felnőtt gyermeke, sőt egy unokája is volt, akiről kerek húsz percen át beszélt. A derék ember felesége halála óta kizárólag a munkájának szentelte magát. Nettének nem akadt ennyi mesélni valója. A legutóbb eltelt időszak említését gondosan elkerülte, mert különben ismét könnyek lepték volna el a szemét. Életének legnagyobb két eseménye anyja tragikus halála, illetve Nette első osztályú irodatisztté történt előléptetése volt. Ebben az évben, 1912-ben lépett hatályba az a törvény, amely lehetővé tette, hogy a nők a hadsereg, az egyház, a diplomáciai kar és a miniszteri tárcák kivételével állami hivatalokba emelkedhessenek. A nők helyzetét javító intézkedések előmozdításánál amúgy a legfontosabb szerepet talán a trondheimi Fredrikke Marie Qvam játszotta. Nettét enyhe részvét fogta el az ifjú Malival szemben, aki az utcán vívott szélmalomharcot. A jóságos vénlány kénytelen volt beismerni, milyen sajnálatosan üres is a saját élete. Megköszönték egymásnak, hogy ilyen kellemes estét tölthettek el, majd ki-ki a maga otthonába indult. – Hiszen hébe-hóba összeakadunk az utcán – mondta búcsúzóul Alfred. NETTE A LAKÁSÁBA ÉRVE lassan levetette a kabátját. – Micsoda szokások! – gondolta szórakozottan. Micsoda kulturálatlanság! Noha közvetlen és kedves természetű, azt hitte, hogy Brahms egy kanalas orvosság neve, étkezés után fogpiszkálót használt és egyáltalán nem az a fajta em-
ber, aki otthonosan mozog a szalonokban. Persze, ő maga sem mozog otthonosan. Csakis André. Jaj, megint elfogta a fájdalom! Hogy valaki húsz percen keresztül legyen képes beszélni az unokájáról! Szép és tiszta az öltözete, de a maradék mártást a kenyérrel itatja fel. Micsoda barbár! Az Andrénak szóló, megkezdett levél lelkiismeretfurdalás gyanánt továbbra is az íróasztalon hevert. A szerencsétlen aggszűz ezen az estén képtelen lett volna folytatni az írást. Miután újra elolvasta André levelét, majd elejétől végéig áttanulmányozta az újságot, úgy vélte, ezt a napot is átélte – vagy inkább végigszenvedte. Az ágy szélén egyszerű flanellhálóingében ülve ismét gondolataiba merült… Fogta a lapos fémdobozt és lassan, módszeresen valamennyi tablettát egyesével visszarakta belé. BENEDIKTE ÚGY VÉLTE, Mali túlságosan radikális nézeteket vall a női egyenjogúságért vívandó harcról. Így egy napon, amikor a Norvég Nők Nemzeti Tanácsának épületében nagygyűlést tartottak, magával vitte a fővárosba a fiatal lányt. – Tudod, Mali, ez a hazai nőmozgalom központja – mondta útközben a vonaton. – Úgy gondolom, meg kellene próbálkoznunk azzal, hogy téged is bevegyenek, sőt ha megengedik, magam is csatlakozom hozzájuk. – Tehát te is hiszel az Eszmében? – De még mennyire! Viszont mi sohasem csináltunk problémát a női egyenjogúságból. A férfiak és a nők egyformán értékes emberek. Ha a férfiak részéről leki-
csinylő magatartással találkozom, egész egyszerűen ostobáknak tekintem az illetőket, és ez eléggé jóleső érzés. Az efféle gondolkodásmód természetesen szűk látókörre vall, hiszen tudom, más nők mennyit szenvednek. Elképzelhetetlen szenvedéseken mennek át. Különben nekem is használ, ha egyszer más emberek között vagyok és jobban kötődöm a valósághoz. Hiszen mi, a Jéghegyek Népének sarjai hajlamosak vagyunk arra, hogy a valóság és az árnyak világa közötti határvidéken éljünk. – Szerintem rém izgalmas az életetek – jelentette ki Mali. – Most már a tiéd is – válaszolta Benedikte. – Hiszen te is közénk tartozol. Mali áhítatosan felsóhajtott. A NAGYTEREMBEN okos nők szavait hallgathatta, sőt a mozgalom legnagyobb alakjaival is megismerkedhetett. Így az ekkor már idős Gina Kroggal, aki azonban továbbra is a Norvég Nők Nemzeti Tanácsának elnöki tisztét töltötte be, valamint az alelnöknővel, Fredrikke Marie Qvammal. Mali figyelmesen hallgatta a melegszívű hölgyet, és rengeteget tanult tőle. Hazafelé sokáig némán ült a vonaton. Végül így szólalt meg: – Hiszen majdnem mindegyikük férjes asszony! – Miért, nem azoknak kellene lenniük? – Nem, a mi utcai alapszervünkben senki sem volt férjnél. Első szabályunk a férfiak gyűlölete és eltiprása volt. Benedikte nem tudta, miképpen tudassa szörnyű sejtelmét az ifjú szüfrazsettel. – Kedves Mali… azt hiszem, odafent Trondheimben nem a megfelelő alapszervben végeztél mozgalmi
munkát. Jó néhány olyan agresszív nő akad, aki tönkreteszi, amit mások felépítettek. Ami őket illeti, egyáltalán nem szeretik a férfiakat. – Ezzel mire célzol? – Nos… a férfiak helyett a nőket szeretik. – Micsoda? Csak nem azt mondod, hogy melegekkel lettem volna együtt? – Ne hívd őket így. Senki sem uralkodhat a hajlamain. Azonban ettől még elfogadhatják a férfiakat, és nem kell gyűlölniük őket. Mali döbbenetében némán ült. – Hát, elég hülye voltam – mondta végül. – Egyáltalán nem voltál az! – De igen. Most a gyűlésen sok mindent tanultam a szelídségről. Arról, hogy nem jutunk előbbre attól, hogy fejbe vágjuk a férfiakat. – Utána némileg indokolatlanul hozzátette: – Andréval szemben is ostobán viselkedtem. Benedikte nem merte megkérdezni, miért, elvégre az ő fiáról volt szó. – André nagyon derék fiú – folytatta leginkább hosszas szünetekből álló monológját Mali. – Ha belegondolok… A vonat kerekei sajátos ritmusban zakatoltak. – A minap olyan aranyos volt – mosolyodott el Mali. Benedikte igyekezett semleges arckifejezést vágni. – Megsimogatta a hajamat és azt mondta… A lány szemét könnyek lepték el. –… hogy egész életemre a gondomat viselné. Az egyik könnycsepp kigördült. – De én… Szipogás következett. – De én felpofoztam és azt mondtam, nekem senki se viselje a gondomat. Kikértem magamnak, hogy vé-
delmezőn viselkedjék! Mali gyorsan letörölte a könnyeit és türelmetlenül kifakadt: – De rohadt lassan vánszorog ez a vonat! Bárcsak André autójával mehetnék! A kalauz éppen ekkor haladt el mellettük, Mali pedig utánakiáltott: – Szólj már előre, hogy emeljék meg végre a seggüket és tegyenek több szenet a tűzre! Benedikte felsóhajtott. A gyémánt nagyon kemény, időbe telik, amíg minden oldalát lecsiszolják. NETTÉNEK MUNKÁBA menet és onnan jövet el kellett haladnia a szálloda mellett, ezért minden nap lelkébe hasított az André hiánya miatt érzett fájdalom. Anynyira vágyódott elragadó arca, szelíd mosolya és melegséget árasztó szeme után. Hogyan felejthetne el egy ilyen férfit, még ha földrajzilag, társadalmi helyzetét, és elsősorban életkorát tekintve hatalmas űr is választotta el tőle? Nettének sikerült befejeznie az Andrénak írt első levelet, amely tele volt olyan biztató és hazug közhelyekkel, hogy például milyen kellemes időt töltöttek el együtt. Ám nem tudta rászánni magát Mali nevének leírására, csak mint “barátnőnket” emlegette. Később nem esett ennyire nehezére a levélírás. Mindkettőjüknek sok közlendője volt, ezért sűrűn váltottak levelet. André autószerelő-műhelyt nyitott, ami remek ötletnek bizonyult, mert Norvégiában egyre nőtt a gépjárművek száma. Az olyan hely, ahol megjavították őket, újdonságszámba ment, és égető szükség is volt rá. André a hársfaligeti ház régi kovácsműhelyét alakította át erre a célra. Természetesen maga dolgozott, minden
nap jól összepiszkolódott, de örömét lelte a munkában. Nettének némi nehézséget okozott, hogy egy autó alatt fekve képzelje el a délceg, jólöltözött Andrét. Bár… miért is ne? André igazából az a típus volt, aki mindenhová illett, szenvedélyesen szerette az autóját, sznob módjára pedig sohasem viselkedett. Ő maga sem vette észre, hogy Alfred neve egyre gyakrabban fordult elő a leveleiben. André azt írta, igazán örül neki, hogy Nette és a rendőr olyan kellemesen el szoktak beszélgetni, ha összefutnak egymással. Munkába menet vagy onnan jövet feltűnően gyakran találkozott Alfreddal. Attól függően, mennyire értek rá, mindig szót váltottak egymással, egyszer többet, máskor kevesebbet. Sylvestersen kisasszony roppant kedvetlenül viselkedett a hivatalban és olyan kifejezéseket használt, mint “férfira éhes nőszemélyek” vagy “beképzelt vén madárijesztők”. Nette azonban lassan, de biztosan kivirult. Újra szemüveget használt, ugyanis Alfred sem tudta szabad szemmel elolvasni az apró betűs írást, de korszerűbb fajtával cserélte fel a lornyonját. A jóságos hölgy számára immár nem okozott oly szörnyű fájdalmat, ha a szálloda mellett haladt el, vagy amikor fiatal, csinos lányokat vagy fiatal párokat látott. Időnként kiment a temetőbe, gondoskodott Petra Olsdatter sírkövének felállításáról, és mindig vitt rá virágot, sőt egy kis bokrot is elültetett. André megírta, milyen hálás emiatt Mali. Arról is beszámolt, hogy Gerd feljegyzéseit elküldték egy könyvkiadónak, de a cég elutasította a kéziratot. A válaszban az állt, hogy az elbeszélés eltúlzott és hihetetlen. Pedig a kiadó nem is ismerte a történet folytatását… Alfred és Nette az ezer színben ragyogó őszi napsütésben gyakran üldögélt a dóm melletti parkban, hogy
el-elbeszélgessenek az élet folyásáról. Az irodista hölgy érezte, milyen jó barátra tett szert a rendőr személyében. Alfred sohasem készítette el a svédországi kiruccanásról szóló jelentését, igaz, a felettesei sem kérték tőle számon soha. Nette legnagyobb csodálkozására a következő vasárnapra meghívta Alfredot a lakásán tartandó istentisztelet utáni kávézásra, mert a rend derék őre akkor éppen nem volt szolgálatban. A vacsorameghívás viszonzásaként – hangsúlyozta némileg kimérten. Nette kételkedett abban, hogy a rendőr templomjáró, Alfred azonban köszönettel elfogadta a meghívást. Elhatározta, hogy valami igazán finomat süt. Talán mandulás kiflit? Nem, mert akkor csupa morzsa lesz, és kínosan igyekszik lesöpörni a mellényét. Talán inkább püspökkenyeret? És van odahaza némi likőr… Vajon isznak likőrt a férfiak? Ekkor váratlanul levél érkezett Andrétól. A borítékban díszes meghívó volt. “Sander Brink professzor és hitvese, Benedikte tisztelettel meghívják Antonette Mikalsrud kisasszonyt fiuk, a Jéghegyek Népéből származó André Brink és a Jéghegyek Népéből származó Mali Knudsen házasságkötésére.” És így tovább. André egy ív papírra néhány szót mellékelt a meghívóhoz: “Vedd fel azt a gyönyörű ruhát, amelyet a szállodában viseltél, mert elragadó voltál benne, Nette! És ha továbbra is összejársz Alfreddal, akkor őt ugyancsak szívesen látjuk, hiszen ő is “közénk tartozott”. Szívből remélem, hogy eljössz!” Nette hosszasan elgondolkozott a meghíváson. Még mindig enyhe fájdalmat érzett a keblében és a gyomrában. Minek tegye ki magát újabb megpróbáltatásoknak? Miért tépje fel a régi sebeket?
Másnap a meghívót és a levelet is megmutatta Alfrednak. – Nem tudom, elmenjek-e – mondta bizonytalan hangon. – Aligha engednek el a hivatalból. Olyan hoszszú az út Christianiáig. És olyan sokba kerül a vasúti jegy. Most jól megvagyok Trondheimben. Alfred fürkésző szemmel nézett rá, Nette pillantása azonban az ismeretlen távolba kalandozott el. – Én készségesen elmennék – mondta a rendőr, hiszen megértette, hogy Nette is el akarja fogadni a meghívást, de képtelen maga dönteni. – Viszont szépen néznék ki, ha nélküled állítanék be. Nette zavartan elmosolyodott. – Akkor megyünk! Hazament és elővette a ruhát. Meg lehet varrni úgy a szakadást, hogy ne látsszon, és a tisztítóba is beadhatja. Utána keres hozzá valamilyen elütő színű szalagot vagy övet. Hiszen sohasem szabad versengésre kelni a hófehérbe öltözött menyasszonnyal! A MENYEGZŐ meghatóan szépre sikerült. Senki nem gondolta volna, milyen gyengéd és nőies menyasszonyka válik Maliból! Oly gyengéd alázattal nézett fel az ő Andréjára, hogy kinevették volna, aki férfigyűlölettel gyanúsítja. Nette sírt a templomban, de ez nem számított, hiszen a vendégseregből sokan mások is könnyeztek. Nyugodj végre meg, bolond szívem! – mondta magában. Az ifjú André személyében életre szóló barátod akadt. Vagy talán nem volt kellemes Alfred társaságában idáig vonatozni? Valóban az volt. Az Andréval együtt elköltött vacsora óta nem érezte ilyen remekül magát. Így amikor Mali az átvészelt szertartás után mele-
gen átölelte, Nette csaknem teljes őszinteséggel kívánt sok boldogságot az asszonykának. Senki sem találta feltűnőnek, hogy eleredtek a könnyei. AZ 1913-AS ESZTENDŐ mérföldkövet jelentett Mali életében. Norvégiában ebben az évben a világ első független államaként általános szavazati jogot kaptak a nők. A női egyenjogúság tántoríthatatlan élharcosai között Mali is ott volt, és velük együtt ünnepelte a győzelmet. Felejthetetlen nap volt az ifjú világmegváltónő számára! Trondheimből Nette és Alfred csendes esküvőjére szóló meghívó érkezett. André el is utazott, Mali azonban nem követhette a férjét. A hetedik hónapban járt, otthon kellett maradnia. Helyette Benedikte ment el, aki André esküvőjén összebarátkozott Nettével. Úgy gondolta, jót tesz neki, ha kimozdul hazulról, Nettét pedig boldoggá tette, hogy a nagy napon őt is láthatja. Noha a hivatal teljes személyzete jelen volt, Sylvestersen kisasszony kimaradt a meghívottak közül. A jeles hölgy szemérmetlen dolognak nevezte, hogy valaki vénségére férjhez megy. “Mint valami tüzelő szuka!” Nette nagyon a szívére vette, a többiek azonban a védelmére keltek, és az esküvő végül is remekül sikerült. Ej, a szürke hétköznapok eljövetelével milyen jól gondját viselte Alfrednak! A legfinomabb ételeket főzte, rendben tartotta a ruháit, sőt hangversenyre is elvitte, ahol a derék rendőr természetesen elaludt. Szerető felesége lett, Alfred két gyermeke is nagyon megkedvelte, és végtelenül örültek, hogy apjuk nem marad olyan magányos öregségére. Nette az egyik este csendesen meghálálta Istennek, amiért ilyen szépen elrendezte az életét. Vagy inkább Imre és a Jéghegyek Népe őseinek műve volt?
Szenvedélyes szerelemről szó sem volt közöttük. Nette korábban fájdalmas tapasztalatokat szerzett ezen a téren, és nem vágyott a megismétlésükre. Ám a gyengédség, odaadás, barátság és kölcsönös megértés nem rossz alap a boldog házassághoz. ANDRÉ ÉS BENEDIKTE idejében hazaért, mielőtt Malit bevitték volna az új nőgyógyászati klinikára, amelynek létrehozásában maga a fiatalasszony is részt vett. Megszületett a fiuk, Rikard, akinek ereiben apai és anyai részről egyaránt a Jéghegyek Népének vére csörgedezett. Mali és az egész család mesés évnek találta 1913-at. Azután beköszöntött az 19I4-es esztendő, és vele a teljes káosz. Nemcsak a Jéghegyek Népét, az egész emberiséget is katasztrófa fenyegette. És a család egyik sarja valódi próbára tétetett a világégésben.
