A nemlétező, érvénytelen és hatálytalan jogügyletek elméleti és dogmatikai kérdései a római jogban és a modern jogokban

SIKLÓSI IVÁN

A nemlétező, érvénytelen és hatálytalan jogügyletek elméleti és dogmatikai kérdései a római jogban és a modern jogokban Doktori értekezés tézisei Konzulens: Dr. Földi András egyetemi tanár, az MTA doktora

ELTE Állam- és Jogtudományi Kar Római Jogi Tanszék

Budapest

2013

Tartalomjegyzék I. A kitűzött kutatási feladat rövid összefoglalása ...................................................................... 3 II. Az elvégzett vizsgálatok, elemzések rövid leírása, a feldolgozás módszerei ........................ 6 III. A tudományos eredmények rövid összefoglalása, azok hasznosítása, ill. a hasznosítás lehetőségei ................................................................................................................................ 10 1. A jogügylet és a szerződés fogalomtörténete köréből ................................................ 10 2. A nemlétező szerződés témaköréből ........................................................................... 11 3. A jogügyleti érvénytelenség témaköréből .................................................................. 13 4. A jogügyleti hatálytalanság témaköréből, különös tekintettel a végrendelet visszavonásának dogmatikai vizsgálatára ....................................................................... 17 5. A kutatási eredmények hasznosításának lehetőségei .................................................. 19 IV. Az értekezés témakörében megjelent publikációk jegyzéke .............................................. 24

2

I. A kitűzött kutatási feladat rövid összefoglalása Kant ironikus megállapítása szerint a jogászok még mindig keresik a jogról szóló fogalmuk meghatározását. E vélemény nem csupán általában a jogfogalomra, hanem számos, a jogfogalom alkotóelemét képező kategóriára nézve is érvényes, amelyekre nézve olykor a mai napig sem alakult ki communis opiniónak tekinthető definíció. Különösen így van ez a n e m l é t e z ő , jogügyletek

érvénytelen

és

hatálytalan

kérdéskörét illetően. Az újabb irodalomban pl. Mario Talamanca is

rámutatott arra, hogy az érvénytelenségnek a jogügylet hatályosságával, ill. hatálytalanságával való viszonya, s ugyanígy az érvénytelenségnek a jogügylet létezésével, ill. nemlétezésével való viszonya is problémákat, sőt zűrzavarokat idéz elő. A jogügylet nemlétezésének, érvénytelenségének és hatálytalanságának mibenléte, ill. az ezekkel összefüggő dogmatikai és terminológiai problémák a római jog és a civilisztika számos további kiváló művelőjét mind a mai napig élénken foglalkoztatják. A modern jogirodalomban és az egyes jogrendszerekben is lépten-nyomon tapasztalható fogalmi káoszra tekintettel a disszertáció a jogügylet és a szerződés fogalomtörténetének vázlatos kifejtését követően a jogügyleti nemlétezés, az érvénytelenség és a hatálytalanság fogalmának és egymáshoz való viszonyának tisztázását, rendszerbe foglalását és pontos meghatározását tűzte ki célul, miközben számos, a témával kapcsolatban fölmerülő részletkérdést (pl. a nemlétező szerződés modern fogalmának alkalmazhatósága a római jogban, ill. a nemlétező kontraktus dogmatikai konstrukciója; a semmisség és a megtámadhatóság distinkciójának kialakulása, ill. e modern fogalmak alkalmazhatósága a római jogban; az érvénytelenség orvoslása kapcsán a laesio enormis, a convalescentia, a conversio kérdésköre; a részleges érvénytelenség problémaköre; a jogügyleti hatálytalanság elméleti problémái; a végrendelet visszavonásának dogmatikai megítélése) is vizsgált. Az olvasó talán úgy vélheti, hogy e meglehetősen tágan koncipiált témakör szinte áttekinthetetlen bőségű irodalmához képest nehéz bármit is hozzátenni. Ehhez képest azonban kénytelen vagyok leszögezni, hogy a hazai szakirodalomból vett inspirációkat követően a római jog forrásaiban és a kezdetben elsősorban a német és angol, majd később az olasz és a francia, kisebb részben spanyol, portugál és holland római jogi, ill. civilisztikai szakirodalomban, valamint jogforrásokban végzett egyre intenzívebb „búvárkodásaim” során szerzett információim fokról fokra jobban megdöbbentettek a más területeken addig nem tapasztalt terminológiai sokrétűség, az érvényesség (ill. érvénytelenség), különösen pedig a

3

hatályosság (ill. hatálytalanság) megközelítéseinek elképesztő sokfélesége és a fogalmak sokszor inkonzekvens használata miatt. A disszertáció elsődleges célja ezért egy világos, nem csupán elméleti, hanem gyakorlati jelentőséggel is bíró, következetes fogalmi rendszer kifejtése, ill. hangsúlyozása volt. Ami a k u t a t á s l e g f o n t o s a b b e l ő z m é n y e i t illeti: a régebbi nemzetközi szakirodalom részletesen foglalkozott az érvénytelenség és a hatálytalanság egyes elméleti és dogmatikai kérdéseivel a római jogra nézve. E tekintetben utalok pl. — itt csak néhány monográfiát említve — Otto Gradenwitznek a kötelmi jogügyletek érvénytelenségének kérdéseit tárgyaló könyvére, valamint Friedrich Hellmann tollából a jogügyletek érvénytelenségének római jogi terminológiai kérdéseit tárgyaló könyvre. Itt hivatkozom Herbert Schachiannak a relatív érvénytelenség kérdéskörére fókuszáló, vizsgálódásában a római jogra is kiterjedő, immár klasszikusnak számító monográfiájára is. Ezektől a máig alapvető művektől eltekintve azonban az újabb római jogi szakirodalom — miként általában, úgy az érvénytelenség területén is — az érvénytelenség kérdéskörének teljes körű feldolgozása helyett inkább megelégszik egyes speciális részletkérdések mélyreható, minden korábbinál szélesebb forrásbázison alapuló vizsgálatával. Így pl. az elmúlt évszázadban több jelentős tanulmány, ill. monográfia is született a jogszabályba ütköző szerződés (pl. Kaser), a tévedés (ld. pl. Flume, Zilletti, Wolf, Biondi, Winkel, újabban Harke), a színlelés (pl. Partsch, Pugliese, Dumont-Kisliakoff), a részleges érvénytelenség (pl. Seiler, Zimmermann, újabban pedig Staffhorst), a laesio enormis (Dekkers, Visky, Hackl, Sirks, Pennitz, Ziliotto, Cardilli, Harke, Finkenauer, Pókecz Kovács), a konverzió (Giuffrè, Krampe), ill. a convalescentia (Wacke, Schanbacher, Potjewijd), vagy pl. az actio de dolo, ill. az exceptio doli (csak néhány neves szerzőt említve: Guarino, Albanese, Wacke, Burdese; újabban, monografikus igénnyel, nem elsősorban a római jog vonatkozásában Meruzzi) témakörében. A jogügyletek tárgyában írott általános monográfiák (Scialoja, Álvarez Suárez, Albanese, elsősorban a modern német polgári jog vonatkozásában Flume) persze részletesen tárgyalják a jogügyletek érvénytelenségének és hatálytalanságának egyes problémáit is. A „posztmodern” jogi romanisztika az érvénytelenséggel kapcsolatos átfogó elméleti, dogmatikai, ill. terminológiai problémákkal önálló tanulmányok, ill. monográfiák keretében külön ritkán foglalkozik. Ebben persze szerepet játszik az a körülmény is, hogy a forrásanyag összegyűjtése és kiválasztása, valamint feldolgozása ezen a területen különösen nehéz, hiszen a sui generis forrásanyag hiányzik, már csak azért is, mert az érvénytelenség és a hatálytalanság modern dogmatikai kategóriák, a római jogra nézve ezért alkalmazásuk fokozott óvatosságot igényel. Kivételként utalok ebben a tekintetben a terminológiai 4

kérdések, valamint az érvényesség és a hatályosság elhatárolása iránt a német irodalomnál egyébként is jóval fogékonyabb olasz szakirodalomból Santi Di Paola 1966-ban megjelent, az érvénytelenség és a hatálytalanság római jogi problémáival foglalkozó könyvére és egyéb tanulmányaira, amelyekben a szerző elméleti szempontból különbséget tesz a jogügylet nemlétezése

(inesistenza),

érvénytelensége

(invalidità),

semmissége

(nullità),

ill.

hatálytalansága (inefficacia) között, valamint Talamanca 2005-ben megjelent római jogi tárgyú tanulmányára, amely szintén a jogügylet nemlétezése, érvénytelensége, valamint hatálytalansága között disztingvál. A szerződés érvénytelenségének kérdéskörével a hazai civilisztikai szakirodalomban a mai napig legátfogóbban és legrészletesebben Weiss Emilia foglalkozott 1969-ben megjelent, sokszor idézett és máig aktuális gondolatokat megfogalmazó könyvében, amelyből magam is igen sokat merítettem kutatásaim során. Az újabb hazai szakirodalomban Menyhárd Attila vizsgálta monografikus keretek között a szerződési akarathibák, ill. a jó erkölcsbe ütköző szerződések problémakörét. A jó erkölcsbe ütköző szerződések kérdéskörét a római jogra nézve és jogelméleti, valamint jogösszehasonlító szemszögből Deli Gergely is elemezte több tanulmányában és 2009-ben megvédett doktori értekezésében. A végrendelet visszavonásának jogi megítélésére vonatkozó Ptk.-hely kritikai jellegű elemzéséből kiindulva Földi András több tanulmányban vizsgálta az érvényesség és a hatályosság elméleti problémáit, széleskörű vitát indukálva ezzel az utóbbi évek hazai jogirodalmában, melynek két tanulmánnyal Bessenyő András és több tanulmányommal szerény jómagam is alakítójává váltam. A számos idevonatkozó tanulmány mellett 2008-ban Kiss Gábor és Sándor István tollából született egy, a szerződések érvénytelenségének kérdéskörét elsősorban a magyar jogra nézve gyakorlati igénnyel feldolgozó monográfia.

5

II. Az elvégzett vizsgálatok, elemzések rövid leírása, a feldolgozás módszerei Ami az elvégzett k u t a t á s o k r ö v i d s z á m b a v é t e l é t illeti, a disszertációnak a bevezetést követő II. fejezetében — a premisszák tisztázása céljából — a jogügylet és a szerződés fogalomtörténetét tekintettem át jogtörténeti és jogösszehasonlító szemszögből. Ezt azért tartottam szükségesnek, mert a római és a modern jogi fogalmak sokszor gyökeresen eltérnek egymástól, ugyanakkor a jogügyleti nemlétezés és az érvénytelenség, valamint a hatálytalanság dogmatikai fogalmának vizsgálata föltételezi a jogügylet, ill. a szerződés fogalmi elemeinek legalább összefoglaló jellegű tisztázását — az értekezés tulajdonképpeni mondanivalójának mélyebb elméleti megalapozása céljából, csupán néhány fontos szemelvényt felvillantva a jogügylet és a szerződés fogalmának történetéből. A III. fejezetben foglalkoztam a nemlétező szerződés dogmatikai fogalmával, szakirodalmi értelmezésével elsősorban a római jogra, kisebb mértékben pedig a modern jogrendszerekre nézve, és számos jogeset, forráspélda exegézise alapján vizsgáltam a nemlétező szerződés fogalmának alkalmazhatóságát, valamint a nemlétező és az érvénytelen szerződés elhatárolásának kérdéskörét a római jogban és egyes modern jogrendszerekben, érintve a nemlétező szerződést „keletkeztető” ügyleti cselekmény jogkövetkezményeit is. Az érvénytelenség meglehetősen komplex témakörének feldolgozása nyilvánvalóan nem lehetett teljes körű. Az értekezés már csak az idevonatkozó hatalmas szakirodalomra tekintettel sem kívánta külön fejezetek keretében, részletesen tárgyalni az egyes érvénytelenségi okokat. A disszertáció IV. fejezete jogtörténeti, jogösszehasonlító, jogelméleti és jogpolitikai nézőpontból foglalkozik ugyanakkor a jogügyleti érvénytelenség modern fogalmával és e fogalom római jogba történő visszavetítésének lehetőségeivel — különös tekintettel a terminológiai problémákra, a semmisség és a megtámadhatóság distinkciójára, az érvénytelenségi ok kiküszöbölésének régóta vitatott kérdéseire, valamint a részleges érvénytelenség problémájára. A jogügyleti hatályosság (ill. hatálytalanság) igen vitatott fogalmával és egyes értelmezési lehetőségeivel foglalkozó V. fejezetben a fogalmak tisztázása során megkíséreltem az érvényesség, ill. a hatályosság dogmatikai kategóriáit egymástól következetesen elhatárolni és egyben viszonyukat egyértelműen tisztázni, miközben igyekeztem az utólagos érvénytelenség elméleti tarthatatlanságára vonatkozó tézisemet igazolni, mindenekelőtt a végrendelet visszavonásának dogmatikai elemzése kapcsán. 6

Ami a disszertációban alkalmazott k u t a t á s i m ó d s z e r e k et illeti: a komplex témaválasztás, különösképpen a római jogi vizsgálódás természetesen már önmagában felvetette a jogintézmények, jogi kategóriák dogmatikai elemzésének igénye mellett a történeti elemzés szükségességét is. Bár az értekezés dogmatikai tagolást mutat, a munka az egyes jogi kategóriák, jogintézmények vizsgálata során — helyenként eltérő hangsúllyal, olykor a dogmatikai igényű elemzésnek adva prioritást — a dogmatikai és a történeti elemzés módszerével egyaránt élni kívánt. A disszertáció római jogi fejtegetéseiben számos tekintetben a modern jogi dogmatika által megalkotott fogalmak visszavetítésére kényszerültem, és a modern jogi dogmatika fogalomtárának alapulvételével közelítettem meg az egyes római jogi konstrukciókat. Elsősorban a klasszikus és iustinianusi jogi forrásanyag bemutatására törekedtem, a vonatkozó kézikönyv- és tankönyvirodalomra is gyakran hivatkozva. Mivel túlnyomórészt a pandektisztikában kikristályosodott fogalmakra támaszkodtam, munkámban sokat merítettem a pandektista jogirodalomból is. A kifejezetten a témába vágó monográfiák, ill. szakcikkek mellett nagyban támaszkodtam a jogügyletek egyes kérdéseire vonatkozó és az érvénytelenség egyes kérdéseivel is behatóan foglalkozó alapvető német, olasz és spanyol szakmunkákra is. Mindenkor — a római jogi, a középkori és az újkori jogtörténeti, valamint a modern jogi kutatások során egyaránt — igyekeztem az eredeti forrásokra támaszkodni, amennyiben az adott forrás számomra is hozzáférhető volt. A római jogi forrásokat igyekeztem az „interpolációmentesség vélelmének” (Földi András kifejezése) az újabb romanisztikai irodalomban kialakult elvét szem előtt tartva elemezni. A forrásanyag összegyűjtésében — a szekunder irodalmon kívül — a római jogi kutatások során általában használt szótárak (pl. a Heumann—Seckel-féle szótár), az egyes vocabulariumok és enciklopédiacikkek, ill. az újabb számítógépes, valamint az interneten is hozzáférhető, egyszerű keresést lehetővé tevő adatbázisok voltak segítségemre. E tekintetben szükségesnek tartom leszögezni, hogy a teljes jogi forrásanyag feldolgozásáról jelen disszertáció keretei között a terjedelmi korlátokra és a sajátos megközelítésmódra tekintettel kénytelen voltam lemondani, a disszertáció témája ugyanis meglehetősen átfogó, térben és időben egyaránt. A még részletesebb forrásbázisra épülő elemzés, az egyes érvénytelenségi okok részletekbe menő feldolgozása, valamint az epigráfiai és papirológiai kutatások elvégzése, ill. a római szépirodalmi források jelentősebb figyelembevétele etc. esetleges további feladatként jelölhető meg. A jogügyleti létezés fogalmának meghatározása, az érvénytelenség szankcióként, ill. axiológiai szempontból történő megközelítése, vagy pl. az érvényesség és a hatályosság 7

mélyebb elméleti összefüggéseinek feltárása vagy legalábbis megvilágítása bizonyos szintű jogelméleti—jogfilozófiai megalapozást tett szükségessé. A modern külföldi magánjogi megoldások tárgyalása során a jogösszehasonlító módszer alkalmazása mutatkozott szükségesnek. Az egyes jogi kategóriák, jogintézmények bemutatása során elsőként a római jogi megoldásokat tárgyaltam, és ezt követően tértem rá a modern jogi konstrukciók olykor kritikai igényű bemutatására, vagyis az egyes jogintézmények jogpolitikai jellegű vizsgálatára. A magyar polgári jog egyes megoldásainak ismertetése, ill. értékelése kapcsán igyekeztem a legújabb fejleményekre is kitérni; így sok helyen hivatkoztam pl. a 2008-ban megjelent, Vékás Lajos akadémikus által szerkesztett impozáns Szakértői Javaslatra, valamint az új Ptk. tervezetének a Vékás Lajos által vezetett Polgári Jogi Kodifikációs Főbizottság által 2011. december 16-án elfogadott szövegére is (a továbbiakban: Bizottsági Javaslat). Mint ismert, az Országgyűlés 2013. február 11-én elfogadta hazánk új Polgári Törvénykönyvét (2013. évi V. törvény), amely azonban csak 2014. március 15-én fog hatályba lépni. Ennek közzétett szövegét (a továbbiakban: új Ptk.) is bedolgoztam a disszertációba, miután azonban a kézirat leadásakor még az 1959. évi Ptk. hatályos, az új Ptk. szövegére még mint nem hatályos szövegre hivatkozom. Munkám — számos tekintetben Reinhard Zimmermann módszere által inspirálva — a római jogi hagyományok alapján kívánta átfogóan vizsgálni a disszertáció tárgyát képező fogalmak, ill. jogintézmények fejlődéstörténetének egyes lépcsőfokait. Ez persze — a terjedelmi korlátok miatt is — bizonyos hangsúlyeltolódásokat eredményezett, a disszertációban ennek megfelelően túlnyomórészt római jogi és modern jogösszehasonlító fejtegetések szerepelnek. Mindeközben azonban nem lehet megfeledkezni arról, hogy az ókori görög jogok is jelentős hatást gyakoroltak a római jog számos jogintézményeinek fejlődésére, amely hatás részletesebb elemzése további kutatómunkát igényelne. Arról sem szabad megfeledkezni, hogy a már régóta folyó intenzív papirológiai kutatások tükrében, az antik Róma mindennapi jogéletének fokozatos feltárása miatt számos kérdés ma már eleve másként merül fel, mint a régebbi szakirodalomban, és a szerződési gyakorlat terén (hazánkban elsősorban Jakab Éva és Pókecz Kovács Attila, újabban Pozsonyi Norbert által) végzett kutatások is egyre nagyobb jelentőséggel bírnak. A ius commune hagyományainak és hatástörténetének mélyebb feltárása megint csak további, részletes kutatásokat igényelne a disszertációban elemzett fogalmak tekintetében. E vonatkozásban külön részletes dogmatörténeti vizsgálatot érdemelne pl. annak kimutatása is, hogy a kánonjog milyen mértékben hatott a disszertáció tárgyát képező egyes 8

fogalmak fejlődésére. Disszertációmban bizonyos részletességgel utaltam arra, hogy számos jogintézmény, ill. jogelv (pl. a pacta sunt servanda elve, a causa doktrínája, vagy éppen a konverzió jogi konstrukciója) kánonjogi gyökerekre vezethető vissza. A mélyebb részletkutatások elvégzése e kérdésköröket illetően is további feladatként jelölhető meg.

9

III. A tudományos eredmények rövid összefoglalása, azok hasznosítása, ill. a hasznosítás lehetőségei 1. A jogügylet és a szerződés fogalomtörténete köréből Rámutattunk arra, hogy a fejlettebb római jogban a j o g ü g y l e t fogalmának lényegét — nem egészen tudatosan — az agere, gerere, ill. contrahere kifejezésekkel jelölték. Ez a trichotomikus felosztás olvasható abban az Ulpianustól származó, az értekezésben is részletesebb elemzés alá vett, nagy jelentőségű forrásszövegben (D. 50, 16, 19), amelyben a későklasszikus remekjogász Labeo híres, a római jogi szakirodalomban sokat vitatott definícióját idézi. Bár a jogügylet fogalmának definiálása során alapvetően a pandektista jogügyleti tan által kidolgozott jogügylet-fogalomra szoktunk támaszkodni, szükséges hangsúlyozni, hogy a jogügylet fogalma a pandektisztikánál jóval korábbi gyökerekre vezethető vissza (ld. Althusius, Nettelbladt, ill. Harpprecht prepandektista „jogügylet-koncepcióját”). Ami a s z e r z ő d é s római jogi fogalmát illeti, ennek problémaköre általában és az egyes részletkérdéseket is tekintve régóta vitatott a szakirodalomban. E tekintetben csak vázlatos áttekintésre vállalkozhattam. Jól ismert, hogy még a iustinianusi római jog sem jutott el odáig, hogy a contractus és a pactum teljes egyenrangúságát elismerje. Kutatásaim során arra a következtetésre jutottam, hogy a pacta sunt servanda jogelvének legkorábbi előzményeit valószínűleg a bizánci jogforrásokban fedezhetjük fel. Egy Theophilus Institutioparafrázisában olvasható szöveghely meghatározása szerint a szerződés két vagy több személy kölcsönös megállapodása és megegyezése (paraphr. inst. 3, 13, 2). Stephanos is ünnepélyesen leszögezi egy Paulus-fragmentumhoz (D. 17, 1, 5, 2) fűzött scholionban, hogy „a szerződések anyja az akarat”. Fontos külön is hangsúlyozni azt a nemzetközi szakirodalomban ma már communis opiniónak tekinthető, a hazai szakirodalomban azonban nem mindig kellőképpen hangsúlyozott tényt, hogy a pacta sunt servanda modern princípiuma mindenekelőtt teológiai, ill. kánonjogi gyökerekre vezethető vissza. Ennek kapcsán rövid elemzést nyertek pl. Aquinói Szent Tamás (Summa theologiae, 2, 110, 3), Bernardus Papiensis, Vincentius Bellovacensis, valamint Hostiensis fejtegetései is. Az a tény, hogy a „pax servetur, pacta custodiantur” elve a IX. Gergely pápa nevéhez kötődő Liber Extrába is bekerült, a pacta sunt servanda elvének valószínűleg első, jogilag releváns meghatározását jelenti. Mivel e határozat a „Pacta 10

quantumcunque nuda servanda sunt” cím alatt került be a Liber Extrába (1, 35, 1 de pactis), ez a cím jelentheti a pacta sunt servanda megfogalmazásának közvetlen gyökerét. A világi jogtudomány ugyanakkor csak évszázadokkal később jut el arra a szintre, amire a kánonjog már a „sötét” középkorban, a XIII. században eljutott. E tekintetben aligha túlbecsülhető jelentőséggel bírnak Hugo Grotius — „De iure belli ac pacis” c., korántsem „csupán” a modern nemzetközi jog alapjait megvető műve II. könyve „De promissis” („Az ígéretekről”) szóló 11. fejezetében olvasható — fejtegetései, amelyek a disszertációban is vázlatos kifejtést nyertek. Ami pedig a jogalkotást illeti, csak az 1756-os Codex Maximilianeus Bavaricus civilis jutott el odáig, hogy kifejezetten törvényerőre emelje a pacta sunt servanda elvét. Hangsúlyoztuk, hogy pl. a francia Code civil, az olasz Codice civile, a spanyol Código civil, valamint az 1994-es québec-i ptk. a mai napig a szerződés fogalmi elemének tekinti a nehezen definiálható és számos szerző által régóta támadott causát, mint a szerződéskötésre ösztönző megengedett és tisztességes motívumot. Konstatáltuk azonban azt is, hogy a legújabb kodifikációk — nem véletlenül — olykor mellőzik a causa említését a szerződés fogalmi elemei között, azt sem az 1984-es perui, sem pedig az új, 2002-es brazil ptk. nem sorolja fel a szerződés érvényességének kellékei között. Ami pedig a considerationt mint a szerződés létrejöttének kritériumát illeti — amely az 1560-as évek óta már jogesetek egész sorában említésre került, az 1602-es Slade’s Case óta pedig az eredményes perlés egyértelmű föltétele az angol law of contracts szerint — már Blackstone is nagy hangsúllyal mutatott rá arra, hogy a consideration „olyan abszolút mértékben szükséges a szerződés megkötéséhez”, hogy egy nudum pactum, vagy egy olyan megállapodás, amely arra irányul, hogy az egyik fél a másik fél kompenzációja nélkül tegyen vagy fizessen valamit, „jogilag teljesen érvénytelen”. 2. A nemlétező szerződés témaköréből A n e m l é t e z ő s z e r z ő d é s r ó m a i j o g i é s m o d e r n j o g i k é r d é s k ö r é nek tárgyalását megelőzően a téma reményeim szerint újszerű megközelítéseként célszerűnek tartottam egy rövid ontológiai megalapozást, ti. hogy mit jelent egyáltalán a szerződés létezése, ill. nemlétezése, ill. hogy ebből kiindulva mit is takar pontosan a nemlétező szerződés számos szerző által már puszta létjogosultságában is kétségbe vont, vagy esetleg egyáltalán nem vagy csak per tangentem említett elméleti kategóriája? A kérdés tkp. az Aristotelés nyomán is vizsgálódó Martin Heidegger által filozófiai síkon, általunk pedig a

11

szerződés létezése vonatkozásában fölvetett kérdés: „Miért van egyáltalában létező, és nem inkább semmi?” A nemlétező szerződés római jogbeli létjogosultságának vizsgálata során a magam részéről is a Mitteis által e vonatkozásban idézett és elemzett gaiusi forrásszöveget tekintettem kiindulópontnak (Gai. 3, 176). Számos forrásszöveg elemzése alapján kénytelen voltam szembehelyezkedni azzal a Di Paola nevével fémjelzett nézettel, miszerint a rómaiak nem disztingválnak semmis (jogilag létező, ám érvénytelennek minősített) ügylet és (ügyleti tényállással nem rendelkező) nemlétező ügylet között, és — a modern jogrendszerekre is kiterjedő vizsgálódások eredményeképpen — nem tudtam egyetérteni (legalábbis tértől és időtől függetlenül) Talamanca azon általános érvényűnek szánt megállapításával sem, miszerint a jogászok diskurzusában a jogügyleti cselekmény síkján nem bír különös jelentőséggel a szerződés, ill. általában a jogügylet nemlétezésének kérdése. Módszertani szempontból kiemelten szükséges e helyütt külön is utalni az anakronizmus bizonyos veszélyeire, hiszen a nemlétező szerződés kategóriája egy, bár a római jogi források gondolatvilágától nézetünk szerint nem idegen, de kétségtelenül modern elméleti kategória visszavetítését jelenti a római jogba, amely visszavetítés csak korlátok között lehetséges. Hangsúlyozni kell, hogy a nemlétező szerződés mibenléte, valamint a nemlétező és az érvénytelen kontraktus elhatárolása korántsem egyszerű és minden bizonnyal nem is minden tekintetben, minden kétséget kizáróan és megnyugtatóan megválaszolható kérdés a római jogban. Úgy vélem azonban, hogy egyes forráshelyek (pl. Ulp. D. 12, 1, 18 pr.; Ulp. D. 12, 1, 18, 1; Ven. D. 45, 1, 137 pr.; Iul. D. 41, 1, 36; Ulp. D. 2, 14, 1, 3; Iav. D. 44, 7, 55; Ulp. D. 18, 1, 2, 1; Pomp. D. 18, 1, 8 pr.; Paul. D. 18, 4, 7; Gai. 3, 140; Gai. 3, 142; Pap. D. 24, 1, 52 pr.; Inst. 3, 24 pr.; Paul. D. 44, 7, 3, 2) dogmatikai és stiláris szempontokon alapuló vizsgálata nyomán mégis leszögezhető, miszerint a nemlétező szerződés modern dogmatikai kategóriája — bizonyos megszorításokkal — a római jogban is alkalmazható. Máskor azonban éppen ennek az ellenkezője igaz: az ügylet „nemlétezése” bizonyos esetekben egyet jelent annak „semmisségével”, és a szóhasználat irreleváns (pl. Paul. D. 17, 1, 22, 3; Pap. D. 13, 7, 40 pr.; Iav. D. 41, 3, 21; C. 4, 38, 2; Ulp. D. 24, 1, 32, 24; Ulp. D. 41, 3, 27). A nemlétező szerződés kategóriájának alkalmazhatósága a római jogra nézve bizonyosan fokozott óvatosságra int. Ami pedig a nemlétező kontraktus létjogosultságának kérdéskörét, ill. a nemlétező szerződésnek az érvénytelen szerződéstől való elhatárolását általában illeti, kiemeltük, hogy a szerződés akkor létezik, ha a felek aktusa a kontraktuális szférába tartozó — heideggeri terminológiával élve: abba belevetett — szerződéses egyedi normát keletkeztet. A nemlétező szerződés esetében nem arról van szó, hogy az ilyen ügylet a jogrendbe ütközne, hanem arról, 12

hogy nemlétező ügylet a szó szoros értelmében nem jött létre, a (szerződési) jog számára értékelhetetlen, semmi, ekként a nemlétező szerződés nem jogellenes helyzetet, hanem a (szerződési) jog számára a szó szoros értelmében vett „nem létezést” jelent. E szempont figyelembevétele véleményem szerint segítséget nyújthat a nemlétező és az érvénytelen jogügylet elhatárolása terén, amely kérdéskört egyes modern jogrendszerekre, különösen pedig a magyar polgári jogra nézve is vizsgálat tárgyává tettem. 3. A jogügyleti érvénytelenség témaköréből Windscheid úgy fogalmazott, hogy az érvénytelen jogügylet nem létezik a jog számára; maga a tény létezik, ami nem más, mint egy lélek nélküli test. Valóban, csupán a lélek az, ami a testet valódi tartalommal tölti meg. Ennek kapcsán Anatole France híres sora juthat eszünkbe: „l’Âme est la substance ; le corps l’apparence” („a Lélek a lényeg; a test a látszat”). Az ügylet mit sem ér lélek nélkül; az érvénytelen ügylet esetében van ugyan test (megvan a jogügylet látszata), de az ügylet mégsem alkalmas a célzott joghatás kiváltására. Az érvényes jogügylet viszont — Iuvenalis szavait (természetesen más összefüggésből) kölcsönözve — „mens sana in corpore sano”. A szerződés következetesen egymásra épülő létszakai tükrében magától értetődő, hogy a s z e r z ő d é s é r v é n y t e l e n s é g é n e k f o g a l m a csak akkor értelmezhető, ha a szerződés létrejött, tehát ha a felek kölcsönös és egybehangzó akaratkijelentése legalább látszólag konstatálható. Az érvénytelenség vonatkozásában hangsúlyoztam egyrészt az axiológiai megközelítés fontosságát: a jogi norma érvénytelensége ugyanis nem más, mint értékítélet, mégpedig a jogrend általában végleges és megváltoztathatatlan ítélete az ügylet sorsa felett, döntés a joghatások kiváltására való elvi képesség hiányáról. Szankcióelméleti szempontból pedig fontosnak tartottam leszögezni, hogy az érvénytelenség már önmagában véve is, minden esetben szankció. E szankciót két síkon is szükséges vizsgálni. Az érvénytelenségi alapszankció fő tartalma: a generális, megelőző jelleg a másodlagos szankcióban realizálódik — elsősorban speciálpreventív jelleggel. Ismert, hogy az antik római jogi terminológiában még nem alakult ki az érvénytelenség modern fogalmának megfelelő latin szakkifejezés. Az egyes modern jogi nyelvekben a jogügyletek érvénytelenségének (semmisségének, ill. megtámadhatóságának), valamint hatálytalanságának megjelölésére leggyakrabban használt kifejezések (pl. fr. nullité, ol. invalidità, sp. rescisión, ol. inefficacia, port. ineficácia) latin ekvivalenseivel a római jog 13

forrásaiban főnévi alakban (pl. nullitas, invaliditas, rescissibilitas, inefficacitas), tehát elvontan jelölve az érvénytelenség, ill. a hatálytalanság fogalmát, nem találkozunk. Részben Mitteis, Hellmann, Betti, Di Paola, valamint Staffhorst kutatási eredményeire is támaszkodva mintegy száz olyan kifejezést gyűjtöttem össze, melyekkel a római jogtudósok a jogügylet joghatás kiváltására való alkalmatlanságát kívánták jelölni. Már önmagában ez a terminológiai sokféleség is rendkívül nehézzé, majdhogynem lehetetlenné tenné az érvénytelenség kérdéskörének teljes körű feldolgozását a római jogra nézve. A római jog mindazonáltal, ha nem is elméleti igénnyel és teljes következetességgel, de igen részletesen és mindvégig kazuisztikusan szabályozta azokat az eseteket, amikor a szerződésből származó joghatások beállását valamilyen hiba miatt megakadályozta. Említést érdemel továbbá, hogy a római jogtudósok a fogalmi—dogmatikai kidolgozatlanság, ill. terminológiai káosz ellenére — a római jogrendszer sajátos tagozódása folytán bizonyos nyomokat tekintve még a iustinianusi kodifikációban is megkettőzve, implicit jelleggel használva a konstrukciókat — is ismerték a s e m m i s s é g — m e g t á m a d h a t ó s á g m o d e r n d i s t i n k c i ó j á nak lényegét. Bár a megtámadhatóság modern jogi kategória, e fogalom nemcsak, hogy alkalmazható a római jogban, de a civiljogi megtámadhatóság körébe tartozó konstrukciók (pl. a testamentum inofficiosum „megtámadása”, felén túli sérelem esetén az adásvétel „megtámadása”, a senatus consultum Vellaeanum alapján előirányzott exceptio)

kifejezetten

a

modern

értelemben

vett

megtámadhatóság

római

jogi

kifejeződéseinek tekinthetők. A római jogi forrásoknak a jogügyletek érvénytelenségének és hatálytalanságának megjelölésére szolgáló, zavarba ejtően sokszínű t e r m i n o l ó g i á ja minden bizonnyal döntő szerepet játszik a modern jogrendszerek érvénytelenségi terminológiájának sokszínűségében is. A magyar, a német, a francia, az olasz, a spanyol, a portugál és a québec-i jog érvénytelenséggel kapcsolatos terminológiájának jogösszehasonlító vizsgálata arról győzött meg bennünket, miszerint annak, hogy a római jog soha nem dolgozta ki az érvénytelenség precíz teóriáját, az a következménye, hogy ez a hiány napjainkig érződik, hogy a római jogi és civilisztikai szakirodalomban a mai napig sem került sor az elemzés tárgyát képező fogalmak communis opiniónak tekinthető meghatározására, egymáshoz való viszonyuk világos tisztázására és konzekvens alkalmazására. Ami

a

semmisség—megtámadhatóság-distinkció

keletkezéstörténetét

illeti,

a

szakirodalomban általánosan elfogadott, hogy a megtámadhatóság modern fogalmának megalkotása és a semmisséggel való többé-kevésbé következetes szembeállítása Friedrich Carl von Savigny nevéhez fűződik, ill. a semmiség—megtámadhatóság distinkciójának tana a 14

pandektista szakirodalomban vált uralkodóvá. Az irodalomban ugyanakkor jóval kevesebben foglalkoztak e modern distinkció pandektisztika előtti gyökereivel, amelyek szintén nem elhanyagolhatók. E fogalmak „prepandektista” előzményeit kutatva rámutattunk arra, hogy különösen Domat (Les loix civiles dans leur ordre naturel) és Pothier (Traité des obligations) műveinek a szerződések érvénytelenségével kapcsolatos részeit áttanulmányozva úgy tűnik, hogy a semmisség és a megtámadhatóság distinkcióját a francia jogirodalom már jóval a német pandektisztika előtt ismerte, ha legalábbis implicit formában és bizonyos fokú terminológiai

sokrétűséggel

és

következetlenséggel

is

alkalmazva

azt.

Azok

a

szakirodalomban általánosan elfogadott nézetek tehát, amelyek általában szinte kizárólag a pandektisztika jelentőségét emeli ki az érvénytelenség fogalom- és dogmatörténetének elemzése kapcsán, felülvizsgálatra vagy legalábbis árnyalásra szorulnak. A magyar bírósági határozatokra és a legújabb fejleményekre — pl. a Vékás által szerkesztett Szakértői Javaslatra, a Bizottsági Javaslatra és az új Ptk.-ra — figyelemmel felhívtam a figyelmet a semmisség—megtámadhatóság distinkció fokozatos és egyre erőteljesebb csorbulására. Hogy ez a tendencia a jövőre nézve mit hoz eme nagy múlttal rendelkező és ma is meghatározó jelentőségű distinkció sorsa szempontjából, most még aligha lehet megmondani. A jogügylet

érvényessége

—

bár ez

általában természetesen

a jogügylet

megszületésének kérdése — lehet utólagos, tehát a szerződéskötést követően beálló is. Ekkor beszélünk a j o g ü g y l e t é r v é n y t e l e n s é g é n e k o r v o s l á s á ról. E meglehetősen összetett és valójában monográfiákat igénylő témakör vázlatos elemzése kapcsán mindenekelőtt a felén túli sérelem római jogi kérdéskörét, ill. dióhéjban a szerződéssel kikötött s z o l g á l t a t á s é s e l l e n s z o l g á l t a t á s k ö z ö t t i f e l t ű n ő é r t é k a r á n y t a l a n s á g témakörének modern jogi vonatkozásait tárgyaltam, a régebbi és a legújabb nemzetközi és magyar szakirodalom figyelembevételével (pl. Kittelmann, Dekkers, Hackl, Sirks, Pennitz, Ziliotto, Cardilli, Harke, Finkenauer, Visky, Dömötör, Pókecz Kovács, Menyhárd, Jusztinger). A l a e s i o e n o r m i s posztklasszikus római jogbeli (C. 4, 44, 2, ill. C. 4, 44, 8) konstrukciójának elemzése kapcsán kérdésként vethető fel, hogy a felén túli sérelem tárgyalható-e egyáltalán az érvénytelenség körében, konkrétabban: minősíthető-e érvénytelennek a telekingatlan tárgyában kötött, az ingatlan valós értékének a felét el nem érő vételárat kikötő adásvételi szerződés. Bár nem szabad megfeledkezni itt sem arról, hogy a semmisség és a megtámadhatóság modern jogi kategóriák, és e nézet esetleg az anakronizmus vádjával kell, hogy szembesüljön, a laesio enormis konstrukciója nézetünk szerint mégis

15

megfelel a modern értelemben vett megtámadhatóság kritériumainak, és ezért a tényállás a megtámadhatóság római jogi példájának minősíthető. Hangsúlyoztuk, hogy az érvénytelenség orvoslásának mindkét esetcsoportja: a c o n v a l e s c e n t i a és a c o n v e r s i o esetében is ugyan bizonyos forrásbeli alapokkal rendelkező, mégis modern szakkifejezéseknek, ill. fogalmaknak a római jogba történő visszavetítéséről

van

szó.

Bár

a

római

jogtudósok

a

convalescentia

modern

magánjogtudományban kidolgozott dogmatikai kategóriáját nem ismerték explicit jelleggel, számos forrásszöveg (pl. Ulp. D. 44, 4, 4, 32; Ulp. D. 6, 1, 72; Pomp. D. 21, 3, 2; Paul. D. 13, 7, 41; Mod. D. 20, 1, 22) elemzése nyomán mégis leszögezhetjük, hogy az érvénytelen jogügylet ugyanabban a formában történő utólagos érvényessé válásának konstrukcióját implicit jelleggel mégis ismerték, és ezért a convalescentia modern kategóriája alkalmas számos római jogi forrásszövegben foglalt tényállás elemzésére, ill. a fogalom használata a római jogra nézve korántsem tekinthető anakronisztikusnak. A conversio sem eredeti római jogi szakkifejezés. A római jog forrásaiban maga a „conversio” kifejezés nem is fordul elő, a „convertere” (pl. Iul. D. 4, 2, 18; Ulp. D, 29, 1, 19 pr.; C. 1, 9, 12), „conversus” (pl. Ulp. D. 23, 3, 39; Marci. D. 48, 6, 5 pr.: „conversu”) szavak viszont igen, melyeknek azonban sokszor semmi köze sincs a modern értelemben vett konverziós technikához. A magam részéről, egyfajta köztes álláspontot képviselve Giuffrè és Krampe e tekintetben kifejtett ellentétes nézete között, úgy vélem, hogy — bizonyos megszorításokkal, az anakronizmus csapdája elkerülésének igényét szem előtt tartva — a konverzió modern fogalma is visszavetíthető a római jogba, és e fogalom alkalmas lehet egyes római jogi tényállások leírására, hiszen a fogalom lényegét implicite már a római jogtudósok is ismerték (vö. pl. Gai. 2, 197; Ulp. 24, 11a; Paul. D. 17, 1, 1, 4; Ulp. D. 29, 1, 3; Ulp. D. 29, 1, 19 pr.). Az e tekintetben releváns források alapján úgy tűnik, hogy a római jogtudósok általában berzenkedtek a r é s z l e g e s é r v é n y t e l e n s é g től, nem kívánva megtörni az ügylet egységét. A jogtudósok azonban gyakran a fikció jogtechnikai megoldását hívták segítségül, ezzel bizonyos körben elismerve a részleges érvénytelenség létjogosultságát nemcsak a végrendeletek, hanem a szerződések körében is. Egyes római jogi források (Paul. D. 18, 1, 57 pr.; Marci. D. 18, 1, 44; Gai. 3, 103; Paul. D. 13, 6, 17 pr.; Ulp. D. 24, 1, 5, 5; Pomp. D. 24, 1, 31, 3; Pap. D. 24, 1, 52 pr.; Ulp. D. 45, 1, 1, 5; Ulp. D. 45, 1, 1, 4; Pomp. D. 45, 1, 109) és a több jogrendszerre is kiterjedő rövid összehasonlító

jogi

vizsgálat,

valamint

a

releváns

szakirodalomban

foglaltak

figyelembevételének eredményeként megfogalmaztam abbéli sejtésem, hogy amennyiben az 16

ügyleti akarat és ennek megfelelően az ügyleti nyilatkozat és maga a jogügylet tartalmilag önálló részekre osztható, ill. az érvénytelenségi okkal nem érintett részek érvényességének megmentése érdekében, valamint a felek érdekét figyelembe véve ez indokolt, akkor kerülhet sor a részleges érvénytelenség megállapítására. Talán túlságosan is individualista megközelítésre vall, de mégis úgy vélem, annak indokolt kardinális jelentőséget tulajdonítani, hogy a jogügylet fennmaradása az érvénytelen rész nélkül mennyiben áll a felek érdekében, ill. az általuk eredetileg elérni kívánt cél mennyiben valósítható meg az érvénytelen rész nélkül. 4. A jogügyleti hatálytalanság témaköréből, különös tekintettel a végrendelet visszavonásának dogmatikai vizsgálatára Bár a magam részéről a h a t á l y o s s á g , i l l . a h a t á l y t a l a n s á g s z ű k e b b é r t e l m e z é s é t tartom leginkább helyesnek, hangsúlyoztam, hogy a z é r v é n y e s s é g é s a h a t á l y o s s á g v i s z o n y á ra nézve elméletileg többféle modell fölállítása is lehetséges. Az egyes jogrendszerek nagyon vegyes képet mutatnak; míg az egyes kései pandektista szerzők által még szűkebb értelemben vett hatálytalanságként felfogott, tehát az Ungültigkeit fogalmától elhatárolt Unwirksamkeit a modern német szakirodalomban lényegében ugyanazt jelenti, mint az elsősorban a régebbi német szakirodalomban használt Ungültigkeit, a francia jogászok pedig nemigen foglalkoznak az érvénytelenség és a szűkebb értelemben vett hatálytalanság megkülönböztetésével, addig az olasz és a spanyol és a magyar szakirodalomban számos szerző elismeri a szűkebb értelemben vett hatálytalanság létjogosultságát. A hatályosság, ill. a hatálytalanság fogalmának szűkebb értelmezése esetén az érvényesség és a hatályosság is egymás kontextusában vizsgálandó, és a hatályosság, ill. a hatálytalanság nézetünk szerint is csak az érvényes jogügylet állapota lehet. Ahogyan az általános relativitáselmélet végső téregyenlete alapján is az anyag előírja a téridőnek, hogy miképpen görbüljön meg, ill. a görbült téridő is előírja az anyagnak, hogy hogyan mozogjon: ha egyszer világunkban minden: a tér, az idő, az anyag és az energia is összefügg egymással egyfajta „kozmikus táncban”, úgy a következetesség jegyében a jogi fogalmak ember által konstruált, művi világában is kívánatos az egyes jogi kategóriákat egymással való összefüggésükben megalkotni, ill. koncipiálni, mert ezek inkonzekvens alkalmazása káoszhoz vezethet. Ha egyszer mind az érvényesség (ill. az érvénytelenség), mind pedig a hatályosság (ill. hatálytalanság) a jogügylet valamely állapotának, pontosabban: létszakának leírására szolgálnak, ezeket egymás összefüggésében célszerű megragadni. 17

Kétségtelen, hogy az érvényesség és a hatályosság (valamint az érvénytelenség és a hatálytalanság) elhatárolásának megkülönböztetett jelentősége van a végrendeleteknél, hiszen a végrendelet a célzott joghatásokat valóban csak az örökhagyó halálát követően válthatja ki, azonban azt megelőzően is kiválthat bizonyos joghatásokat, még ha ezek nem is a végrendelkező által elérni kívánt joghatások. Célszerű rámutatni arra az általában figyelmen kívül hagyott körülményre, hogy már önmagában az a lehetőség, hogy az örökhagyó visszavonhatja a végrendeletet, egy bizonyos szintű — ha úgy tetszik: alacsonyabb intenzitású — hatályosságra utal (e megállapítás vitatható persze annyiban pl., hogy a végrendelet visszavonásának lehetősége valójában a végrendelkezési szabadságból és a végrendelet létezéséből fakad, de annyiban a hatályosságból is, hogy a jogügyleti létezéshez kapcsolódhat egy bizonyos szintű, ha nem is teljes értékű hatályosság). Tüzetes elemzés alá vettem — sok tekintetben Földi András elemzései nyomán, kutatási eredményeihez képest azonban több tekintetben is eltérő következtetésre jutva — régi és új Polgári Törvénykönyvünk abbéli rendelkezését, hogy a végrendelet a v i s s z a v o n á s sal hatálytalanná válik. Ez az első ízben Földi által erőteljesen és joggal kritizált törvényhely dogmatikailag számos aggályt vet fel. A törvényi megoldásban, ill. megfogalmazásban az újabb civilisztikai jogirodalmi fejlemények, ill. az új Ptk. fényében a jövőben sem várható változás. Nézetem szerint a visszavonással a végrendelet nem hatálytalanná „válik”, hanem a végrendelet eredetileg is konstatálható hatálytalansága a végrendelet visszavonása folytán megerősödik, hiszen a végrendelet így elveszíti azt a képességét, hogy majd később, az örökhagyó halálával hatályba lépjen. A végrendelet visszavonásának dogmatikai minősítésére még inkább helytelen volna az utólagos érvénytelenség nézetünk szerint abszurd terminus technicusát alkalmazni. Egy jogügyletnek ugyanis — mint a fél, avagy a felek által privátautonómiájuk keretében konstituált egyedi normának — nem szűnhet meg az „érvénye”, mert ezzel maga a jogrend minősítené utólagosan érvénytelenné a nem általa létrehozott ügyletet, ami a jogbiztonság alapelvével is ellenkeznék. Nézetem szerint a végrendelet visszavonásának jogdogmatikai minősítésére — a római jogi források elemzése, valamint elsősorban a magyar, a svájci, a francia, az osztrák és a német polgári jog megoldásainak elemzésére kiterjedő jogösszehasonlító igényű vizsgálat alapján is — egy releváns római jogi alapokkal (vö. pl. Ulp. 23, 1; Inst. 2, 17 pr.) rendelkező harmadik kategória: a megdőlés fogalmának bevezetése tűnik indokoltnak. A végrendelet visszavonásának dogmatikai elemzése során külön ki kell térni a visszavonás előtti stádiumban lévő és a visszavont végrendelet állapotára, ill. a visszavonásra, mint folyamatra. A megdőlt végrendelet nézetem szerint nem érvénytelen, hanem hatálytalan jogügylet, de nem hatálytalanná vált, hanem 18

hatálytalanabbá vált jogügylet. A hatálytalanabbá válás pedig véleményem szerint a megdőlés kategóriájának alkalmazásával írható le adekvát módon. Bessenyő András azon megállapítása, miszerint jogi tartalmukat tekintve a különböző álláspontok (történetesen, hogy a végrendelet a visszavonás következtében utólagosan érvénytelenné, hatálytalanná, esetleg egyszerre érvénytelenné és hatálytalanná is válik, netán megdől) jogi tartalmukat tekintve megegyeznek egymással, hordoz bizonyos igazságtartalmat. Valóban mindegyik álláspont azt mondja ugyanis, hogy örökölni a végrendelet alapján csak az örökhagyó halála után lehet, de ha az örökhagyó visszavonta végrendeletét, akkor annak alapján nyilván halála után sem lehet örökölni utána. Egy konkrét tényállás alapján valóban annak van gyakorlati jelentősége, hogy a végrendelet alapján nem lehet örökölni; ez kétségtelenül igaz, és az örökös, általában pedig a law in action szempontjából valóban lényegtelennek tűnhet, hogy a fenti minősítések közül melyiket választjuk. Dogmatikai szempontból azonban, úgy vélem, egészen más a helyzet. A fogalmak világos tisztázásának, a következetes, logikus és világos dogmatikának, ill. terminológiának a magam részéről komoly, elsősorban didaktikai és elméleti, és olykor direkt módon a gyakorlatra is hatással bíró jelentőséget tulajdonítok. Lehetséges persze vita az egyes vonatkoztatási rendszerek esetleg önkényes kiválasztásának helyessége tárgyában, ugyanakkor az adott rendszerben történő következetes, helyes gondolkodás bár eltérő, ám egyformán helyes eredményekhez vezet. 5. A kutatási eredmények hasznosításának lehetőségei Ami kutatási eredményeim

jogi

f e l s ő o k t a t á s ban történő hasznosításának

lehetőségeit illeti, itt szeretném megjegyezni, hogy a jogügylet- és a szerződésfogalom, ill. a jogügyleti nemlétezés, érvénytelenség és hatálytalanság területén végzett kutatásaim egyes eredményei 2012-ben, tömör formában napvilágot láttak a Földi András professzor úr által szerkesztett Összehasonlító jogtörténet c., az ELTE Állam- és Jogtudományi Karán főkollégiumi tananyagot képező jegyzet általam írott két fejezetében. Egy ilyen elméleti—dogmatikai „fejtegetéstömeg” esetében joggal tehető fel a kérdés, hogy miképpen lehetne a kutatási eredményeket szélesebb körben, ill. kontextusban, esetleg a jogalkotásban, ill. a joggyakorlatban is hasznosítani, függetlenül e kérdések elméleti, ill. didaktikai jelentőségétől. Kutatásaim eredményei — reményeim szerint — az e l m é l e t i é s g y a k o r l a t i h a s z n o s í t á s lehetőségeit egyaránt megalapozhatják. Miután a nemlétező jogügylet pontos 19

fogalmának kimunkálásával, az érvényesség és a hatályosság viszonyának megnyugtató tisztázásával,

vagy

pl.

a

hatályosság

mibenlétének

pontos

kidolgozásával

a

magánjogtudomány mindmáig adós maradt, és akkor még nem is szóltam az alkotmányjogi, közigazgatási jogi tárgyú munkákról, amelyek e vonatkozásban sokszor szintén a fogalmi tisztázatlanság jeleit mutatják, elméleti szempontból a fogalmak világos tisztázásának, azok egyértelmű és következetes elhatárolásának komoly jelentősége van. A disszertáció legalapvetőbb célja annak kimutatása és hangsúlyozása volt, hogy a jogügylet létezése, érvényessége és hatályossága logikus rendben egymásra épülő, egymást föltételező és egyben egymástól eltérő igények érvényesítését lehetővé tevő jogügyleti létszakok, ill. kategóriák. Premisszaként elfogadva a nemlétező jogügylet létjogosultságát, valamint a hatályosság, ill. a hatálytalanság fogalmának szűkebb értelmezését, vizsgálódásaim eredményeképpen a jogügylet joghatás kiváltására való alkalmasságának, ill. alkalmatlanságának legalább négy szintjét lehet megkülönböztetni, úgymint —

1. a

jogügylet

n e m l é t e z é s é t, amikor is a jogügylet minden

vonatkozásban alkalmatlan jogügyleti joghatások kiváltására; —

2. a l é t e z ő j o g ü g y l e t é r v é n y t e l e n s é g é t, amely azt jelenti, hogy a

külső tényállással rendelkező jogügylet elvben sem válthatja ki a kívánt joghatásokat, mert a jogrend ezzel szankcionálja a jogrendbe ütköző jogügyletet; —

3. a l é t e z ő é s é r v é n y e s j o g ü g y l e t ( s z ű k e b b é r t e l e m b e n

v e t t ) h a t á l y t a l a n s á g á t, amikor is a jogrend előírásaival konform jogügylet valamilyen ténybeli körülmény folytán elvileg ugyan kiválthatja, ténylegesen azonban mégsem váltja ki a célzott joghatásokat; —

4. a l é t e z ő é s é r v é n y e s j o g ü g y l e t ( s z ű k e b b é r t e l e m b e n

v e t t ) h a t á l y o s s á g á t, amikor létező, a jogrend előírásainak minden vonatkozásban megfelelő jogügylet ténylegesen is kiváltja a fél, ill. a felek által célzott jogügyleti joghatásokat. Könnyű belátni, hogy a skála 1. pontjától annak 4. pontjáig haladva a jogügylet egyre nagyobb mértékben válik joghatás kiváltására alkalmassá: míg a nemlétező jogügylet egyáltalán nem, addig a létező, érvényes és egyben hatályos jogügylet a lehető legteljesebb mértékben alkalmas a célzott ügyleti joghatások kiváltására. Lehetnek persze különbségek a 4. szint esetében, hiszen a hatályosságnak — Földi András nyomán — eltérő intenzitásairól

20

lehet beszélni, ill. a 2. esetben is, hiszen a létrejött jogügylet olykor részlegesen, vagy éppen relatíve érvénytelen is lehet. A

fenti

fogalmi

rendszer

— didaktikai értékein túlmenően, hiszen az

oktatásban különösen nagy jelentősége van a világos, egyértelmű fogalomhasználatnak — konkrét

gyakorlati

eredményekkel

szolgálhat

esetleg

a

j o g a l k a l m a z á s b a n é s a j o g a l k o t á s b a n e g y a r á n t . Korántsem mindegy pl. egy peres eljárásban sem, hogy a jogügyletet nemlétezőnek vagy érvénytelennek minősíti-e a jogalkalmazó,

mert

a

jogügylet

nemlétezése

esetében

kizárt

az

érvénytelenségi

jogkövetkezmények alkalmazásának lehetősége, így pl. nem lehet az eredeti állapot helyreállítását sem kérni; mivel a jogügylet nem létezik, a hibát orvosolni sem lehet, csupán az érvénytelen jogügylet esetében lehet annak convalescentiájáról vagy conversiójáról beszélni, ezek lehetősége nemlétező jogügylet esetében fogalmilag is kizárt. Ha a jogügylet nem jött létre, esetleg csupán a szerződésen kívül okozott károkért való felelősség szabályai szerinti kártérítési kötelezettség, vagy az utaló magatartás következtében keletkező, a biztatási kár megtérítése iránti kötelezettség jöhet szóba, amely utóbbi eleve kizárt érvénytelen szerződés esetében, hiszen az érvénytelen szerződés kontraktuális kapcsolatot létesít a felek között, amikor is kizárt az utaló magatartásra való hivatkozás lehetősége. Szóba jöhet még a kontraktus nemlétezése esetében a jogalap nélküli gazdagodás szabályainak alkalmazása is, ami — az érvénytelenségi jogkövetkezmények speciális magyar jogbeli rendszerére tekintettel — érvénytelen szerződés esetén első körben nem alkalmazható, csak valamilyen többlettényállás esetében. A végrendelet visszavonásának dogmatikai megítélésére vonatkozó fejtegetések esetleg de lege ferenda is megfontolást érdemelhetnek, mert az érvényesség és a hatálytalanság megkülönböztetése ugyanazt kellene, hogy jelentse a szerződési jogban, mint a végrendeleti jogban, a magyar Ptk.-ból ugyanakkor ettől eltérő kép tárul elénk, és a helyzet a közeljövőben sem változik jottányit sem, figyelemmel a Szakértői Javaslat, valamint a 2011-es Bizottsági Javaslat nyomában az új Ptk.-ban foglaltakra egyaránt. Ami a fedezetelvonó szerződés dogmatikai minősítését illeti, e kérdéskörrel a disszertációban inkább csak jelzésértékűen foglalkoztam. Fölmerül a kérdés: miért nem minősíti egyenesen megtámadhatónak a jogalkotó a Ptk. szerinti fedezetelvonó szerződést, a relatív hatálytalanság helyett? Nemcsak a francia jogi hagyományokra (vö. Code civil, Art. 1167.), ill. a magyar jogirodalmi tradíciókra, valamint a csődjogi tárgyú rendelkezésekre utalhatunk e tekintetben, hanem pusztán logikailag is beláthatjuk, hogy a fedezetelvonó kontraktus dogmatikailag sokkal inkább megtámadható, mintsem hatálytalan szerződésként 21

viselkedik, hiszen arról van szó, hogy az arra jogosult a maga irányában meghatározott időn belül a szerződésből eredő joghatások kiváltását megakadályozhatja, mellyel a jogrend lehetőséget biztosít a fedezetelvonó ügylet szankcionálására, amely elméletileg sokkal inkább annak megtámadását jelent, már csak azért is, mert a hatálytalanságnak nincsen szankciós karaktere. A disszertáció egyes, a részleges érvénytelenség témakörében tárgyalt forrásszövegek elemzése kapcsán kitért arra a kérdésre is, hogy a jogügyleti érvénytelenség okainak akarathibákra, nyilatkozati hibákra és joghatáshoz kapcsolódás hibáira történő felosztása túlzottan is sematikus, így nem érdemes túlhangsúlyozni e trichotómia jelentőségét. Így pl. a Paul. D. 18, 1, 57 pr. alatt fölvett, többek között Neratius álláspontját is ismertető híres forrásszövegben, amelyben a jogtudós a szerződéskötéskor már részben leégett ház eladásának jogi megítélését vizsgálja, miután a ház leégéséről egyik félnek sem volt tudomása, a szerződés érvénytelensége dogmatikailag mind tévedés (mint akarathiba), mind pedig a szolgáltatásnak a szerződéskötés időpontjában konstatálható lehetetlensége (mint a célzott joghatás hibája) miatt megállapítható. Az eredmény ugyanaz, csak az ahhoz vezető út, ill. a megközelítési mód más a két minősítést illetően. Az ajándékozási céllal kötött adásvételi szerződés jogi megítélését vizsgáló Ulp. D. 24, 1, 5, 5 elemzése alapján pedig megállapítható, hogy a simulatio (mint akarathiba) és az in fraudem legis eljárás (mint a célzott joghatás hibája) lényegében ugyanazt írják le: a felek a jogszabályi tilalom kijátszása céljából kötöttek színlelt szerződést. És ez általában is így van; a színlelt szerződés megkötésének nem is lehet más indoka, mint a jogszabály kijátszása. Egy másik, a disszertációban részletesebben nem elemzett kérdéskört is felvillantva: a cselekvőképtelenséget a tankönyvirodalom általában a célzott joghatás hibájaként említi. Nem inkább akarathibáról van szó? Cselekvőképtelenség esetén ugyanis megdönthetetlen vélelem szól amellett, hogy a cselekvőképtelen személynek nincsen belátási képessége, amely az általa kötött szerződést illetően dogmatikailag inkább akarathibát jelent. Ismert,

hogy

a

szerződés

érvénytelenségét

eredményező

lehetetlenségnek

hagyományosan két esete: a fizikai és a jogi lehetetlenség között szokás különbséget tenni. A jogi lehetetlenség kategóriájának a magam részéről nem tulajdonítok létjogosultságot, hiszen azt a jogszabályba ütköző szerződés kategóriája már önmagában véve is feleslegessé teszi; ami jogilag lehetetlen, az egyszersmind jogszabályba is ütközik. Ilyen módon teljesen fölösleges a jogi lehetetlenség kategóriája; ha pl. valaki elad egy forgalomképtelen dolgot, az éppen azért jogilag lehetetlen szolgáltatás, mert jogszabályba ütközik. Ez a fogalom tehát

22

feleslegesen túlbonyolítja az egyébként is meglehetősen bizonytalan terminológiával jellemezhető és ezer sebből vérző, az érvénytelenséggel kapcsolatos fogalmi rendszert. A részleges érvénytelenség körében nézetem szerint nem merő dogmatikai megfontolásoknak érdemes jelentőséget tulajdonítani, hanem sokkal inkább annak, hogy vajon a részleges érvénytelenség a felek érdekében áll-e vagy sem, vagyis a felek érdekét esetleg jobban szolgálná a teljes, mint a részleges érvénytelenség, történetesen, ha a jogügyletből semmilyen jogi hatás nem állhatna be. Ez a felelősségi jog területén is ismert és alkalmazott, ill. Jhering nyomán a jogi szabályozás valódi kiindulópontjának tekinthető érdekelv gondolatának alkalmazását jelenti az érvénytelenségi szabályozás területén. A mélyebb dogmatikai elemzések nem szabad, hogy dogmatizmushoz, ill. sematizmushoz vezessenek. Kutatásaim során sokszor túlzottan is dogmatikus, olykor sematikus, ill. esetleg feleslegesen túlerőltetett, „felpuffasztott”, a jogtudományban ugyanakkor szinte axiómaként használt, olykor azonban közelebbről pontosan nem is megmagyarázott, ill. premisszákkal alátámasztott, sokszor legfeljebb didaktikai értékkel rendelkező fogalmakkal, ill. distinkciókkal találkoztam. A d o g m a t i k u s g o n d o l k o d á s é s a d o g m a t i z m u s k o r á n t s e m u g y a n a z t j e l e n t i ! A jog elméleti művelése egyébként is elsősorban a jogalkotást, ill. a joggyakorlatot kell, hogy szolgálja. Meg kell találni ezért azt a kényes egyensúlyt, amelynek fenntartása mellett olyan tudományos eredmények születnek, amelyek a jogalkotásban és a joggyakorlatban is hasznosíthatók. Mindez sok tekintetben átgondolásra késztethet számos, az érvénytelenséggel kapcsolatos, olykor sematikus, esetleg megkövült, de indokolatlan dogmaként élő felfogást illetően is, és mindenekelőtt

ebben

látom

a

disszertációban

foglalt

tudományos

eredmények

hasznosításának lehetőségét. A disszertációban alkalmazott fogalmi rendszer tehát reményeim szerint a tételes jog művelői, az elméleti és a gyakorlati jogászok számára is hasznos lehet, méghozzá nem is csupán a polgári jog, hanem más jogágak művelői számára is. Mivel a szerződés maga is fölfogható (egyedi) normaként, elméletileg együttesen is lehet vizsgálni az egyedi és a generális norma nemlétezését, érvénytelenségét és hatálytalanságát, és hasonló megfontolások alapján pl. nemlétező, érvénytelen, ill. hatálytalan jogszabályról, nemlétező, érvénytelen, ill. hatálytalan ítéletről egyaránt lehet beszélni. Mindez a közjognak és a magánjognak a kontinentális jog művelői számára fundamentális, azonban az angolszász jogászok számára korántsem olyan lényeges, mára sok tekintetben a romanista jogcsaládhoz tartozó jogrendszerekben

is

egyre

fokozottabban,

legalábbis

megkülönböztetésének jelentőségét is csökkentheti. 23

részben

indokolatlanná

váló

IV. Az értekezés témakörében megjelent publikációk jegyzéke SIKLÓSI I.: A jogügyleti hatályosság elméleti problematikája, különös tekintettel a végrendelet visszavonásának jogdogmatikai megítélésére, Acta Facultatis Politico-iuridicae Universitatis Budapestinensis 41 (2004), 73—111 SIKLÓSI I.: A nemlétező szerződés jogdogmatikai kategóriája és esetkörei a római jogban, Jogelméleti Szemle 2005/4 [http://jesz.ajk.elte.hu/] SIKLÓSI I.: A nemlétező szerződések problémája a római jogban és a modern jogokban, Acta Juridica et Politica Szeged tom. 67 fasc. 19. (2005), 29 p. SIKLÓSI I.: Az érvénytelenségi ok kiküszöbölésének néhány kérdése a római jogban és annak továbbélése során, Acta Facultatis Politico-iuridicae Universitatis Budapestinensis 42 (2005), 65—100 SIKLÓSI I.: A jogügyletek érvénytelenségével összefüggő terminológiai kérdések a római jogban, Acta Facultatis Politico-iuridicae Universitatis Scientiarum Budapestinensis de Rolando Eötvös nominatae 43 (2006), 203—222 SIKLÓSI I.: Néhány adalék a causa és a consideration fogalmához, Jogelméleti Szemle 2008/1 SIKLÓSI I.: A végrendelet visszavonásának dogmatikai megítélése, különös tekintettel az utólagos érvénytelenség elméleti problematikájára, in: Jogtörténeti Tanulmányok IX, Pécs 2008, 353—376

SIKLÓSI I.: Der Widerruf des Testaments aus der Sicht der Rechtsdogmatik und die Probleme der nachträglichen Ungültigkeit der Rechtsgeschäfte, Annales Universitatis Scientiarum Budapestinensis de Rolando Eötvös Nominatae, Sectio Iuridica 48 (2007), 341—368 SIKLÓSI I.: Észrevételek a szerződés részleges érvénytelenségének problémájához a római jogi források tükrében, kitekintéssel egyes modern jogrendszerekre, Acta Facultatis Politico-

24

iuridicae Universitatis Scientiarum Budapestinensis de Rolando Eötvös nominatae 44 (2007), 45—74 SIKLÓSI I.: Adalékok a jogügylet, valamint a szerződés fogalmához és történetéhez, Állam- és Jogtudomány 49/1 (2008), 71—97 SIKLÓSI I.: Észrevételek a konverzió problémájához a római jogban és a modern jogokban, Jogtudományi Közlöny 63/10 (2008), 509—516 SIKLÓSI I.: A „nemlétező szerződés” létjogosultságának kérdésköréhez a római jogban, Acta Facultatis Politico-iuridicae Universitatis Scientiarum Budapestinensis de Rolando Eötvös nominatae 45 (2008), 79—116 SIKLÓSI I.: Néhány adalék a convalescentia kérdésköréhez a római jogi források tükrében, Jogtudományi Közlöny 64/10 (2009), 430—438 SIKLÓSI I.: A szerződés részleges érvénytelenségének problémájához a klasszikus római jogban, Jog — Állam — Politika 1/4 (2009), 43—67 SIKLÓSI I.: Az érvénytelen jogügylet érvényessé válásának római jogi kérdésköréhez az Ulp. D. 44, 4, 4, 32 fényében, in: Nagy M. (szerk.): Jogi tanulmányok 2010. Ünnepi konferencia az ELTE megalakulásának 375. évfordulója alkalmából, III, Bp. 2010, 17—30 SIKLÓSI I.: A jogügyleti érvénytelenség néhány kérdése a római jogban, különös tekintettel a civiljogi és a praetori jogi érvénytelenség distinkciójára, valamint a „megtámadhatóság” problémájára, Acta Facultatis Politico-iuridicae Universitatis Scientiarum Budapestinensis de Rolando Eötvös nominatae 47 (2010), 79—117 SIKLÓSI I.: Az érvénytelen szerződéssel kapcsolatos kártérítési felelősség néhány elméletidogmatikai kérdése, Magyar Jog 58/7 (2011), 437—444 SIKLÓSI I.: Az eredeti állapot helyreállítása mint érvénytelenségi jogkövetkezmény problémaköréhez a római jogban és a magyar polgári jogban, Jog — Állam — Politika 4/2 (2012), 75—90 25

SIKLÓSI I.: A „synallagma” kérdésköréhez az ókori görög és római forrásokban, Acta Facultatis Politico-iuridicae Universitatis Scientiarum Budapestinensis de Rolando Eötvös nominatae 48 (2011), 135—143 SIKLÓSI I.: A jogügylet és a szerződés fogalomtörténeti kérdései, in: Földi A. (szerk.): Összehasonlító jogtörténet, Bp. 2012, 423—445 SIKLÓSI I.: A jogügyleti érvénytelenség dogmatörténetéből, in: Földi A. (szerk.): Összehasonlító jogtörténet, Bp. 2012, 447—473

26