A FILOZÓFUS SZÜLETÉSÉNEK 150. ÉVFORDULÓJA ALKALMÁBÓL

KONFERENCIA EDMUND HUSSERL MUNKÁSSÁGÁRÓL

A FILOZÓFUS SZÜLETÉSÉNEK 150. ÉVFORDULÓJA ALKALMÁBÓL BUDAPEST, 2009. DECEMBER 17–18. ABSZTRAKTFÜZET

Husserl-konferencia – Az előadások absztraktjai

Az előadások absztraktjai Bakonyi Pál: Ösztönösség, anticipáció, „excentrikus pozicionalitás”. A genetikus fenomenológia „peremproblémáiról” és a szubjektivitás paradoxonáról ...............................................3 Besze Flóra: A semlegességi modifikáció és a tartózkodás módusza – Husserl a képtudatról .......3 Deczki Sarolta: Vidám tudomány kontra szigorú tudomány ......................................................................4 Hoppál Bulcsú: Husserl és Pauler. A fenomenológia eszméjének hatása Pauler Ákosra .................5 Jani Anna: Husserli fenomenológia versus vallásfenomenológia? A husserli fenomenológia értelmeződése a korai húszas években, újraértelmezés a harmincas években ....6 Horváth Orsolya: Mi köze a transzcendentális fenomenológiának a természetességhez? ............7 Kicsák Lóránt: Transzcendentális és testiség..................................................................................................8 Komorjai László: A tapasztalat elemei. A noéma és az eidosz viszonya .................................................9 Lengyel Zsuzsanna: Szilasi és a fenomenológia .......................................................................................... 10 Marosán Bence: A fenomenológia kumulativitása ...................................................................................... 10 Mezei Balázs: Husserl Platonicus – Képesek vagyunk-e meghaladni a kozmoteológiai gondolkodást?.............................................................................................................................. 11 Molnár Gábor: Konstrukció, konstitúció, institúció. A husserli fenomenológia elemei a társadalomelméletben ............................................................................................................... 11 Ropolyi László: Husserl és a virtuális valóság .............................................................................................. 12 Rosta Kosztasz: Husserl és az antik szkepticizmus .................................................................................... 13 Sajó Sándor: Szemléletiség és következtetés ................................................................................................. 14 Székely László: A tudásszociológia erős programjának matematikafölfogása, Wittgenstein matematikafilozófiai nézetei és Husserl antipszichologista érvei a „Logische Untersuchungen” -ben............................................................................................................. 14 Takács Ádám: Az alap fogalma Husserlnél ..................................................................................................... 15 Torma Anita: Éberség és alvás Husserl késői gondolkodásában ........................................................... 16 Toronyai Gábor: Párhuzamok Husserl és Jan Assmann kultúrafelfogásában .................................. 16 Tőzsér János: A fenomenológiai módszer ...................................................................................................... 17 Ullmann Tamás: Genetikus fenomenológia és ösztönelmélet ................................................................ 17 Veres Ildikó: Logika és életvilág – kapcsolódási pontok és párhuzamok Husserl és a magyar filozófia néhány jeles egyéniségének gondolatvilága között (Varga Béla, Brandenstein Béla, Hamvas Béla .......................................................................................... 18

2

Husserl-konferencia – Az előadások absztraktjai

Bakonyi Pál: Ösztönösség, anticipáció, „excentrikus pozicionalitás”. A genetikus fenomenológia „peremproblémáiról” és a szubjektivitás paradoxonáról A Husserl-kutatás egyik intenzíven tárgyalt problémája az utóbbi két évtizedben az ösztön, ösztönösség husserli fogalmának rekonstrukciójához és értelmezéséhez kapcsolódik. Többek között Nam-in Lee, James G. Hart, Rudolf Bernet írásai tükrözhetik az ösztönösség témájára irányuló élénk figyelmet és elméleti érdeklődést. Ám felmerül a kérdés, egyáltalán miként kaphat szerepet az ösztön fogalma a transzcendentális fenomenológia elméleti vállalkozásában? Husserl terminológiai játékáról lenne szó, a Trieb és Instinkt terminusok pusztán metaforikus használatáról, esetleg olyan tartalmi igénnyel is fellépő fenomenológiai kutatásról, amely az ösztönök pszichológiai és antropológiai diskurzusaival állítható egy sorba? Mit jelent a fenomenológiai tematizáció az ösztön fogalmára nézve, és mit jelent ezen lehetséges kutatási irány a fenomenológia módszertanára nézve? Elsőként az ösztönről szóló husserli szövegek kontextusát kell tisztáznunk, vagyis azt, hogy milyen elméleti problémákon végzett munka során jut Husserl az ösztönösség problémáihoz. A genetikus és generatív fenomenológia szövegei, valamint az életvilág tapasztalatának történésjellegét tárgyaló kéziratok tárják elénk az ösztönösség témájával való husserli számvetés alapvonalait. Itt mindenekelőtt a „tapasztaló élet kezdetének” többsíkú problémaegyüttesére bukkanhatunk, valamint a „tudattalan” fenomenológiai modelljére, mind a Vor-Ich, mind a passzív élmények tárgyalásának formájában. Ugyanakkor az ösztönök husserli fenomenológiájának rekonstrukcióján túl vissza kell térnünk ahhoz az alapvetőbb problémasíkhoz, hogy milyen kérdések merülnek fel a fenomenológia módszertanát vagy beállítódását illetően, továbbá a fenomenológia által tematizált szubjektivitás-koncepció szempontjából. Úgy vélem, alapvetően a szubjektivitás paradoxonához juthatunk, továbbá ahhoz a problémához, hogy látszólag elmosódnak a határok a mundán alany és a transzcendentális nézőpontból feltáruló ego között. Felmerül az a kérdés, hogy mit is jelent egyáltalán a ’természetes’ reflexióban véghezvitt ön-szemléletünk és a transzcendentális beállítódás által tematizált szubjektivitás viszonya. Felmerülhet az a megoldás, hogy épp a különféle beállítódások, szemléletmódok pluralitásának biztosítása a fenomenológia tulajdonképpeni vívmánya. Ezen a ponton a husserli „Zickzack-Methode” problémáját, valamint a husserli fenomenológia és a plessneri „excentrikus pozicionalitás” lehetséges párhuzamait venném szemügyre.

Besze Flóra: A semlegességi modifikáció és a tartózkodás módusza – Husserl a képtudatról Amint arra a Fantázia, képtudat, emlékezet c. 23. Husserliana-kötetben olvasható elgondolások rámutatnak, a kép sajátos intencionális szerkezetben, egymással szembenálló, pozicionális és neutrális tudataktusok erőterében konstituálódik. Ahhoz, hogy a szemlélő számára nyilvánvaló legyen, hogy az, amit lát, csak kép, s nem maga a dolog, a megjelenő valóságosságát kell „zárójelbe tennie”, ám ettől a képtárgy még észlelt fenomén. Az illúzió és a valóság, valamint a kép között különbséget tevő szemlélő rendelkezik a szembenállás tudatával, s a differencia tudatához alapvető mozzanatként járul hozzá a lét- és valóságtételezést felfüggesztő semlegességi modifikáció. Az előadás áttekinti e modifikáció változó funkcióit: amíg a Logikai vizsgálódások vonatkozó szakaszaiban az objektiváló aktusok kvalitatív modifikációja, addig az Ideen I. kötetében már általános tudatmodifikáció, illetve a képtudat-elemzésekben

3

Husserl-konferencia – Az előadások absztraktjai hangsúlyosan a képtudathoz kapcsolható tematikus változásnál merül fel, s leginkább a „tartózkodás móduszát” hatja át. A „tartózkodás módusza” a fantáziaélményt és az esztétikai tapasztalást jellemző mozzanat. Az előadás során különösen az utóbbit emeljük ki. A husserli képtudat-elemzések több ponton is érintik az esztétikai fenomént, Husserl feltételeket szab annak, hogy az adott alkotás valóban esztétikai tapasztalathoz vezessen, hogy a megjelenő csak a megjelenése hogyanjában érdekelje a szemlélőt. „A költő a meghatározatlanság horizontján áll”, írja, s ugyanígy maga az esztétikai tapasztalás is független a tematikus horizonttól, ám nem kötetlen, a megjelenő egysége által meghatározott. Az előadás arra is kitér, hogy hogyan kapcsolódik össze a teoretikus érdek, illetve a tematikus végrehajtás felfüggesztéséből eredő nyitott horizont az esztétikai objektivitás egységhorizontjával.

Deczki Sarolta: Vidám tudomány kontra szigorú tudomány Előadásomban a husserli tudománykoncepció főbb kérdéseit járom körül. Arra vagyok kíváncsi első sorban, hogy milyen belső módosulásokkal találkozhatunk az életműben e fogalom vizsgálata kapcsán. Ami azért is kiemelt jelentőségű a husserli filozófia egészének a szempontjából, mert mint tudvalevő, Husserl szemei előtt gondolkodásának kezdetétől fogva egy olyan filozófia eszméje lebegett, mely sikerrel veszi fel a harcot kora tudományos relativizmusával szemben, s ettől az elképzeléstől voltaképpen pályája vége felé sem tágított. A szigorú tudomány eszméje és a megvalósítására tett számos kísérlet tehát kontinuusnak tekinthető a husserli fenomenológiában - ha nem éppen vezérmotívumról kell beszélnünk. Taglalni fogom e tudomány általános jellemzőit, melyek többé-kevésbé változatlanul túlélték a fenomenológiai tematikai váltásait, vagy inkább elmozdulásait. Egyik jellegzetessége e tudománynak nagyon markáns normatív jellege. Egyszerre leíró (fenomenológiai értelemben) és előíró (metafizikai értelemben). A megismerést axiológiai szempontok vezérlik (Wahrnehmung és Wertnehmung összefonódása), az axiológia pedig erős metafizikai elvekre támaszkodik. Vizsgálni fogom tovább e tudományképnek azon vonásait, melyek egy újkori típusú fundácionista, valamint egy újkori színezetű karteziánus szcientizmussal hozzák vonatkozásba. Hézagmentesen illeszkednek-e ezek a címkék a „szigorú tudomány” koncepciójához, vagy van, ami „kilóg” alóla? A kérdésfeltevés is sugallja, hogy a programatikus tudomány-koncepció bizony módosulásokon megy keresztül, s ezen módosulások a tudományos program revízióját hozzák magukkal. A revízió azonban nem jelenti egyszersmind az eredeti vízió teljes felmondását: a Logische Untersuchungenhez írott Prolegomenától a harmincas évekből származó munkajegyzetekig egyaránt találkozhatunk kontinuus mozzanatokkal, valamint kérdőjelekkel. Mindezekből egy olyan tudományfogalmat szeretnék rekonstruálni, mely a husserli életműben folytonosságot képvisel. Egyáltalán nem mindegy ugyanis, hogy egy filozófia hogyan vélekedik a tudományról, ez talán már alapvonalaiban eldönti azt, hogy az adott filozófia hogyan viszonyul minden egyéb kérdéshez, akkor is, ha ezek a kérdések nem rögtön a kezdeteknél, hanem mintegy „menet közben” bukkannak fel. Kijelöli ugyanis a lehetséges kérdések körét, ám amennyiben olyan kérdések merülnek fel, melyek nem válaszolhatók meg a kijelölt kereteken belül, akkor kényszerülünk a tudományosság eredeti koncepciójának a revíziójára. E szempontból tűnik számomra termékeny szempontnak a nietzschei tudománykép ütköztetése a husserlivel. Kétségtelen, hogy alig van olyan kérdés, melyben e két gondolkodó egyetértene, sőt Husserl veszedelmes nihilizmust is gyanít a nietzschei filozófiában. Az azonban mégis közös pont, hogy mindketten nagyon erőteljesen érzékelték koruk válságát, és

4

Husserl-konferencia – Az előadások absztraktjai erre kínáltak egymástól nagyon is eltérő megoldásokat. Talán magáról a gondolkodás természetéről is megtudunk valamint, ha ezt a hasonló diagnózisra épülő, ám teljesen más receptet felíró gondolkodásmódot összevetjük.

Hoppál Bulcsú: Husserl és Pauler. A fenomenológia eszméjének hatása Pauler Ákosra Előadásomban a magyar Husserl-recepció egyik állomásáról szeretnék beszélni. A dolgozat azonban mégsem „csak” egy aspektusát világítja meg a „magyar fenomenológiának”, hanem egy valódi fenomenológiai útkeresésről szól, még akkor is, ha ezt egy bölcselő, Pauler Ákos példáján mutatja be. Pauler Ákos sajátos gondolati utat járt be. A dolgozatban amellett szeretnék érvelni, hogy ennek a gondolati útnak a csúcspontját és az oda vezető utat egyfajta fenomenológiaként, illetve fenomenológiai útkeresésként lehet felfogni. Pauler Ákos a pszichologizmustól és a pozitivizmustól fokozatosan távolodik el. Ennek véleményem szerint három fő oka van. Az első az ún. bádeni neokantiánus filozófia hatása. A Windelband és Rickert által képviselt elmélet szerint az értékek lényege nem a létezés (tehát az aktuális fennállás, melyet az idő és tér, az empíria határozna meg), hanem az érvényesség. E filozófia szerint az érték logikai elsőbbségben van a léttel szemben, és a lét mindenfajta megjelenése az értékek birodalmában van megalapozva. A bádeni értékelméleti iskola tézise az időtől, tértől, emberi gondolkodás milyenségétől független abszolút értékről később Pauler legerősebb motívumává válik. A második lökés, amely Pauler eltávolította a pozitivizmustól vagy – Kornis Gyula szavaival – a „tények fetisizmusától” Franz Brentanohoz köthető. A századforduló osztrák platonizmusa ugyanis Franz Brentano filozófiájának erőterében jött létre. A természettudományos, pozitivisztikus szellemi beállítottság mellett ez az irányzat volt mérvadó a tágabb értelemben vett századforduló osztrák filozófiai életében. Franz Brentano örökségében három olyan elemet találunk, mely döntő jelentőségű Paulerre gyakorolt hatása tekintetében. Az első Brentano gondolkodásának anti-pszichologista beállítottsága. A második a nem induktív, intuícióra alapozott ismeretelmélet. A harmadik pedig az intencionalitás-elmélet. Idesorolnék még egy negyedik tényezőt is, amelyet a mai Pauler-kutatás nem tekint kardinális jelentőségűnek. Pauler az 1910-es évek tájékán Firenzében személyesen is találkozik Franz Brentanóval. Paulerre sorsdöntő hatást gyakoroltak a platóni filozófiát tökéletesen megélő bölcs és szép filozófussal való beszélgetései. A harmadik hatás, amely ebben az időben Pauler filozófiájának egy alapvetően más formát ad Edmund Husserl nevéhez köthető. Pauler Ákosnak a logizmushoz, illetve az objektivizmushoz való közeledése az 1900-as évek elejére datálható. Egyértelműen kimutatható Pauler „Az ethikai megismerés természete” (1907) című művében Husserl „Logikai vizsgálódásainak” (1900– 1901) hatása, ahol elhagy mindenfajta relativisztikus pozíciót, és szubjektivizmustól és téves antropologizmustól mentes filozófiát próbál kialakítani. A még föllelhető újkantiánus elemek mellett, Pauler már magáévá teszi egyrészt a korai Husserl realizmusát, másrészt a fenomenológia alapelvét, miszerint a valódi filozófiának immúnisnak kell lennie mindenfajta szkepszissel szemben. A bádeni neokantiánusok, Brentano és Husserl együttesen indukálnak egy olyan hatást, amely Paulert egyre inkább a platonizmus irányába vezetik. Az értékproblémák előtérbe lépésével párhuzamosan alakul ki az a pauleri nézet, mely szerint a filozófia elsődleges feladata az elmétől független igazság megismerése és a relativizmus és szubjektivizmus visszautasítása. Ez az

5

Husserl-konferencia – Az előadások absztraktjai álláspont viszont már igen közel áll ahhoz, amit a (realista) fenomenológia egyik vezérgondolatának nevezhetünk. Jól tudjuk azonban, hogy habár Pauler élete végéig foglalkozott Husserl filozófiájával, soha sem nevezte magát fenomenológusnak és soha sem tudta magáévá tenni azt a gondolatot, miszerint a fenomenológia mindenfajta előfeltevésektől mentes tudomány lenne. Mégis azt kell mondjuk, hogy a logizmushoz való közeledésével, igazságfogalmával, a relativizmus elutasításával nem csak saját gondolkodásának, hanem magának a gondolkodásnak az újradefiniálásáig jutott el, azaz egy eredeti fenomenológiai aktust hajtott végre.

Jani Anna: Husserli fenomenológia versus vallásfenomenológia? A husserli fenomenológia értelmeződése a korai húszas években, újraértelmezés a harmincas években Husserl egy kései beszélgetésben a következő képen emlékezett vissza a saját fenomenológiai útjára: „Egész életemben ezért a becsületért küzdöttem, sőt, köröztem, és amikor mások már régen elégedettek voltak, én még mindig új dolgokra kérdeztem rá és vizsgáltam meg, hogy a háttérben nincs-e mégis a becstelenségnek valami látszata. Az egész munkám ma is csak ennyi: újra és újra vizsgálni és észlelni, mert minden, amit állítok, persze relatív. Az embernek vennie kell a bátorságot, hogy azt, amit tegnap még igaznak ismert fel, de ma tévedésként lát be, most akként is ismerje be és mondja ki. Nagy sajnálattal tölt el, hogy olyan rosszul értenek meg. Senki nem tart velem a filozófiám nagy fordulata óta, a belső fordulatom óta. Amikor a Logikai vizsgálódások 1901-ben megjelentek, az még csak egy kis kezdőmunka volt, és ma Husserlt mindenki ezek alapján a Logikai vizsgálódások alapján ítéli meg. Én azonban a megjelenése után évekig nem tudtam igazán, hová fog ez vezetni. Számomra nem volt világos, és most a balsors úgy akarja, hogy minden ember ezen a könyvön csüng. Hiszen ez csak egy út volt, ami szükséges volt. Edith Stein is csak 1917-ig tartott velem… Még azt is állítják, hogy visszahátráltam volna Kanthoz. Így félreértenek engem! Mert megjegyezték, hogy az én fenomenológiám az egyetlen filozófia, aminek a skolasztikához is kapcsolata van. Mert sok teológus tanulmányozta a Logikai vizsgálódásaimat, – a későbbi munkákat azonban sajnos nem – kijelentették, hogy először odafordultam a vallásosság felé, aztán ismét visszaestem a vallástalanságba. Mindennek ellenére hittem azt egykor – ma ez már több mint hit, ma ez tudás –, hogy éppen az én fenomenológiámat, és csak ez a filozófia, használhatja az egyház, mert összebékül a tomizmussal, és a tamási filozófiát továbbvezeti. Miért ragaszkodik az egyház a tomizmushoz? Ha az egyház eleven, akkor a fenomenológiában kell továbbfejlődnie. Isten szava mindig ugyanaz, örök. De a filozófiai interpretáció egy korszak mindenkor eleven emberiségétől függ.” (JAEGERSCHMIED Sr. Adelgundis OSB, Gespräche mit Edmund Husserl (1931-1936). In. Herbstrith Waltraud hg. V.: Edith Stein. Wege zur inneren Stille. Asschaffenburg 1987, 216.) Előadásomban néhány olyan pontra szeretnék rámutatni, amelyekben a korai husserli fenomenológiát Husserl tanítványi köre félreértette, illetve továbbértelmezte. Kérdésünk tehát mindvégig e körül forog; félreértették-e Husserlt, illetve mennyiben volt tudatos ez a félreértés. Azaz, hol kezdődik a recepció, hol a husserli fenomenológia átlépése? Vizsgálódásaimban három egykori Husserl-tanítvány – és egyben Husserl-asszisztens – fenomenológia-értelmezésére vállalkozom azzal a szűkítéssel, hogy kiindulásként a husserli fenomenológiával való kapcsolódást, az azzal való viszonyt próbálom filozófiatörténetileg elhelyezni, majd a husserli fenomenológiához való kritikai viszonyra kérdezek rá, végül e három iránynak a husserli fenomenológiától való önállóságát értelmezem.

6

Husserl-konferencia – Az előadások absztraktjai Előadásom ezért szerkezetileg is és történetileg is három részre tagolódik. Elsőként a korai fenomenológiai mozgalomból kiindulva értelmezem Adolf Reinach husserli fenomenológiához való viszonyát, annak összegyűjtött művei, a Sämtliche Werke és a Gesammelte Schriften alapján. Ebben a tekintetben az alapszempontom a reinachi értelemben vett husserli fenomenológia lényegének kimutatása, és ezzel egyben Reinach fenomenológiai szemléletének értelmezése. A következő részben Edith Stein korai fenomenológiai módszerével foglalkozom, történetileg tehát Husserl göttingeni korszakával, és ezt az értelmezést egybekötöm a reinachi fenomenológia-értelmezés születésével. Megvizsgálom, hogy mennyiben a reinachi, mennyiben a husserli fenomenológia hatása tapintható ki a fiatal Edith Stein fenomenológiaértelmezésében, és hogy miben áll ez a különbség. Az értelmezés során Edith Stein Das Einfühlungsproblem in seiner historischen Entwicklung und in phänomenologischer Betrachtung című disszertációjára, és az 1922-es évkönyvben megjelent Beiträge zur phänomenologischen Begründung der Psychologie und der Geisteswissenschaften című tanulmányra hivatkozom. Előadásom e két szerző vonatkozásában irányul a neotomizmus és neoskolasztika kérdésére, tehát a husserli fenomenológia vallásfenomenológiai irányba történő eltolásával a skolasztikus hagyomány újraértelmezésének igényére, illetve e hagyomány felelevenedésének már eleve jelenlévő voltára. Edith Stein ezzel kapcsolatos reflexióihoz későbbi munkáiból, a Welt und Person című kötetből idézek. E kérdésösszefüggésnek a harmincas években megvalósuló tendenciája azonban már a húszas évek Freiburgjában kritikai megfogalmazást nyer. Heidegger 1920/21-es előadássorozata, a Phänomenologie des religiösen Lebens arra tett kísérlet, hogy a fenomenológiának a vallási életre vonatkozó tartalmát értelmezze, illetve rámutasson, hogy a fenomenológiai látás lényegileg összekapcsolódik a vallási élettel. De nem egy alternatív út ez már, amelyik a husserli fenomenológia továbbgondolásából annak meghaladását eredményezi? Megvilágítja ezt, ahogyan Husserl göttingeni tanítványai Heidegger freiburgi tevékenységéhez viszonyultak, amelyben a husserli és heideggeri fenomenológia viszonyát a harmincas években láthatták. De a heideggeri meghaladás nem éppenséggel újragondolás?

Horváth Orsolya: Mi köze a transzcendentális fenomenológiának a természetességhez? Előadásomban nem a husserli fenomenológia valamely részterületének specifikus problémájával foglalkozom, hanem a transzcendentális fordulat nyomán megjelenő „új” filozófiai tudomány sajátosságára reflektálok. Amikor Husserl a transzcendentális beállítódást szigorúan tudományos fenomenológiája alapkövévé emelte, tudottan vállalta „új” fenomenológiája paradox helyzetét. A transzcendentális beállítódás alapkövetelménye: „a természetesség áttörése” – ahogyan Husserl fogalmaz (Hua XXXIV: 159. o.) – megoldást kínálhat ugyan a tudományos filozófia alapvető problémáira, azaz ekképp megnyithat egy olyan mélyréteget, ahol a tudományos leírás biztos fogódzót találhat, ugyanakkor azonban legalább olyan horderejű kérdéseket vet fel, mint amelyek megoldása végett megszületett. Husserl, mint a végsőkig reflexív gondolkodó, ezt a feszültséget nem feloldani, hanem sokkal inkább kidolgozni akarja munkáiban. Az itt jelzett kérdéskör egyik fontos aspektusa a transzcendentalitás és a természetesség, jobban mondva, természetes beállítódás közötti kapcsolatra vonatkozik. Ha egyszer a husserli fenomenológia transzcendentális filozófia, azaz egy olyan „új dimenziót” (Hua III: 56. o.) nyit meg, ahol az ideális végtelenben minden kérdésre válasz adatik, mégis mi köze van a természetességhez? Ha a transzcendentális törekvések célja „a természetesség áttörése”, nem feledkezik-e el a tudományos filozófia a transzcendentálisan naiv mindennapiságról? Előadásomban amellett érvelek, hogy a husserli transzcendentális fenomenológia a transzcendentalitás mezejének előtérbe emelésével nemhogy nem feledkezik meg a

7

Husserl-konferencia – Az előadások absztraktjai természetességről, hanem – paradox módon – éppen hogy középpontba állítja azt. A természetesség középpontba állítása azonban nem pusztán a mindennapi életvilág transzcendentális témává „emelése” folytán valósul meg, ez csupán következménye a természetesség elemibb jelenlétének a husserli gondolkodásban: a hétköznapi életpraxis általi meghatározottságnak.

Kicsák Lóránt: Transzcendentális és testiség A husserli fenomenológia mindenki számára ismert kiindulópontja és tartós alapja az a sehol meg nem kérdőjelezett meggyőződés, hogy az emberi tudat nem esetleges. Ennek a meggyőződésnek a hátterében a pszichologizmus-kritika áll, melynek célja a logika, a logikai törvények, műveletek és tárgyak önállóságának, a gondolkodás pszichofizikai aktusaitól való függetlenségének kimutatása és megőrzése, annak garantálása, hogy a logikai ítéletekben állított, az ítélés esetleges folyamatától független, örök igazság. A fenomenológia ideájának I. előadásában Husserl határozottan fellép az ellen a gondolat ellen, hogy a logikát, teljesebben a logikai törvényszerűség reális jelentőségét az (antropo)biológiai evolúcionalizmus szellemében esetlegesnek minősítsük: „Biológiai gondolatok nyomulnak előtérbe. Emlékeztetnek bennünket a modern fejlődéselméletre, mely szerint az ember a létért való küzdelemben és a természetes kiválasztódás során fejlődött s vele együtt fejlődött az értelme is, s értelmével együtt az azzal velejáró s azt jellemző formák, így közelebbről a logikai formák is. Eszerint a logikai formák és logikai törvények csupán az emberi faj véletlenszülte mivoltát fejezik ki, és ez másként is alakulhatott volna, s a jövőbeni fejlődés folyamán mássá is lesz? A megismerés tehát emberi megismerés csupán, s az emberi intellektuális formákhoz kötve képtelen arra, hogy a dolgok természetét, magukat a dolgokat magánvalóságukban ’eltalálja’. ( VT, 48.o.) A logikában megállapított szükségszerűséget Husserl a tudati tevékenység egészére kiterjeszti. Ennek a biztosítása motiválja a transzcendentális fordulatot, és vezet el az eidétikus redukción keresztül a lényegelemzésekhez. A noétikus lényegelemzések hivatottak azt kimutatni, hogyan és miért éppen így épül fel a transzcendentális szubjektivitás és interszubjektivitás teljesítményeként a világ. A tudati aktusok ekkor már nem csak, hogy nem esetlegesen az emberi léthez, azon belül is az egyén individuális pszichofizikai adottságaihoz kötődnek, hanem az egyetemes tudat tiszta lényegiségei, melyek totális szervezettségükben az ész(szerűsége)t mint olyat alkotják. „Az ész nem esetleges-faktikus képesség, nem lehetőségszerűen esetleges tényállások címszava, hanem általában a transzcendentális szubjektivitás egyetemes és lényegi össz-szerkezete.” (KE, 70.o.) A konkrét (emberi) egoként objektiválódott transzcendentális szubjektivitás a transzcendentális filozófiák és filozófusok által bejárt történelmi-teleologikus úton halad egyetemes lényegi össz-szerkezetének vagyis az észnek a megvalósulása felé. A tudat szükségszerűség tehát nem csak adottságként, de egyben célként meghatározott: nem csupán lehetőséget jelent arra, hogy a világot mint saját teljesítményét értse meg, de bizonyos értelemben követelményként is megjelenik vele szemben, hogy saját teljesítményeként hozzon létre világot, alakítsa át a világot akként, hogy saját teljesítményeként ismerhessen rá. Ebből a világ-megértő és világ-alkotó tevékenységből szükségképpen kimaradnak azok a szubjektumok, akiknek világkonstitúciós tevékenysége – appercepciós rendszerük habitualitásának torz módosulása miatt - nem egyezik meg az észszerűség teleológiai rendjével: jelesül az elmeháborodottak, illetve azok, akik állítólag nem végeznek ilyen konstitúciós tevékenységet, csak - mások közvetítésével - a világ elsajátítására képesek, azaz a gyerekek. Őket, és velük együtt még az állatokat is, a normális-normatív világkonstitúciós tevékenységből eredeztetett analógia alapján egy sajátos, módosult intencionalitás jellemzi, melyen keresztül mégiscsak illeszkednek az észmegvalósulás teleologikus rendjébe. Az analogikus sorozat azonban nem áll meg az állatoknál, hanem „végül valamennyi élőlényt” magába foglal,

8

Husserl-konferencia – Az előadások absztraktjai „amennyiben ezeknek van valamiféle ’életük’”. (ETV 235.o.) A rájuk irányuló elemzések célja, hogy a tudat genetikus történetét a „transzcendentális visszakérdezés” módján feltárják. Az egyik kérdésünk az, hogy milyen jellegű és milyen mértékű módosulást tűr el a „normális” intencionalitás anélkül, hogy ezzel kirekesztődne a világkonstitúcióból? Milyen szükségszerűség dönti el, hogy mely habitualitások illeszkednek és melyek nem az ésszerűség rendjébe? Vajon az ész önmegvalósulása nem feltételezi-e a habitualitások folytonos változását, melyek közül az előrevivők az adott pillanatban nem illeszkednek a fennálló rendbe? A másik kérdés arra vonatkozik, hogy elleplezhető-e transzcendentális visszakérdezés módszertani megnevezéssel - mely arra utal, hogy nem az emberi tudat evolúcióját kutatjuk, hanem a tudat transzcendentális alapjaira kérdezünk vissza -, szóval elleplezhető- e, az a schopenhauer-i belátás, hogy az anorganikus és organikus világot, illetve az organikus anyagot és az emberi tudatot kontinuus evolúció köti össze, és az ebben objektiválódott alakzatok egymás ”hatványozott analogonjai”? Tudjuk, hogy ezzel a kérdéssel épp a Husserl törekvésének lényegét kérdőjelezzük meg, hiszen a transzcendentális elemzések lényege épp abban áll, hogy, amíg csak lehet, biztosítsuk a szellemi világ önállóságát és eredendőségét. A kérdés az, hogy meddig lehet ezt tenni. Komolyan vehetjük- e, hogy az egymás alapjául szolgáló ’elő’-,’ ős’-, ’őseredeti’ rétegek hagymalevélként záródnak egymásra? Nem jelent-e határt a transzcendentális elemzések számára a biológiai-fiziológiai testiség? Avagy értelmes lenne transzcendentális testről beszélni? Ezekre a kérdésekre keressük a választ elsősorban az Analysen zur passiven Synthesis, Zur Phänomenologie der Intersubjektivität, Kartéziánus meditációk, Az európai tudományok válsága című Husserl-művek, és Nam-In Lee: Edmund Husserls Phänomenologie der Instinkte című műve alapján.

Komorjai László: A tapasztalat elemei. A noéma és az eidosz viszonya Husserl pályafutása során többféleképpen is megpróbálta megragadni fenomenológiája lényegét. Az egyik ilyen meghatározás az eidosz fogalmára épít. Bár teljes részletességgel csak az Erfahrung und Urteil című posztumusz műben határozza meg az eidetikus variációkon alapuló módszer, az 'ideáció' lényegét, és bár a módszert már a Logische Untersuchungenben használja, mégis az eidetikus fenomenológia elsősorban az Ideen megjelenésével lép színre. Erre a fogalomra alapozva a fenomenológia tapasztalataink vagy a tudatfolyam eidetikus tudományaként határozható meg. Ugyancsak az Ideenhez köthető egy másik fenomenológiai alapfogalom a tapasztalati értelem, vagyis a noema fogalmának első publikus megjelenése. Ebből a fogalomból kiindulva a fenomenológia a tapasztalati értelem leíró elemzéseként, vagyis a tudatfolyam noematikus tudományaként adódik. Első pillantásra a két meghatározás nemcsak hogy nem azonos, hanem akár összeegyeztethetetlennek is tűnhet, hiszen a noema és az eidosz fogalma látszólag egymástól idegen. Ez az összeegyeztethetetlenség már a “tapasztalatfolyam eidetikus elemzése” kifejezésben is megjelenik, hiszen tapasztalataink “herakleitoszi” folyama hagyományosan éppen ellentéte minden eidetikusan megmaradónak. A noema több értelmezés szerint azonban éppen az előbbi folyam egy eleme. (Bár már Kant igyekszik kimutatni, hogy a tapasztalatfolyamnak van egy a változások során megmaradó, a priori formája, Husserl azonban éppen az ezt megalapozó kanti kategóriatannal is igyekszik szakítani.) Az előadásban a fenti két fogalom, vagyis az eidosz és a noéma viszonyát igyekszem tisztázni, és erre támaszkodva próbálom meghatározni a tapasztalat egy fenomenológiai fogalmát.

9

Husserl-konferencia – Az előadások absztraktjai

Lengyel Zsuzsanna: Szilasi és a fenomenológia A fenomenológiai filozófia első magyarországi megjelenése Zalai Béla, Szilasi Vilmos és Enyvári Jenő nevéhez köthető. Szilasit – aki 1919 után az Edmund Husserl által alapított Filozófiai intézet munkatársa lett, majd 1947-ben megkapta a Freiburgi Egyetemen Husserl és Heidegger volt tanszékének vezetését – a nemzetközi irodalom ma is olyan neves Husserl tanítványok között tartja számon, mint Max Scheler, Edith Stein, Martin Heidegger, Eugen Fink, Roman Ingarden, Jan Patocka, Nicolai Hartmann, Ludwig Landgrebe, Oscar Becker, és Adolf Reinach. 1959-ben jelent meg Szilasi legjelentősebb Husserl-interpretációja (Einführung in die Phänomenologie Edmund Husserls), emellett azonban több kisebb tanulmánya is foglalkozott Husserl tanainak összefoglaló ismertetésével („Edmund Husserl” Nyugat 1930/7.; „Werk und Wirkung Husserls” in: Philosophie und Naturwissenschaft; „Kant, Husserl, Heidegger” in: Macht und Ohnmacht der Geistes). Előadásom célja e szövegekből kiindulva elsősorban nem Husserl és Szilasi párhuzamos olvasása (bármennyire termékeny legyen is ez), hanem annak bemutatása, hogy Szilasi felől milyen kép bontakozik ki a husserli fenomenológiáról, és saját filozófiai koncepciója hogyan kapcsolódott ténylegesen Husserlhez. Ennek során a következő kérdésköröket igyekszem körbejárni: 1. Szilasi a Husserl előadások legtöbbjét hallotta, mégis az volt a meggyőződése, hogy az eddig ismeretlen Husserl művek hozzáférhetővé tételével, a fenomenológia olyan alakban áll előttünk, amely tanítványként nem volt megismerhető. Ma már egy egészen új fenomenológiát ismerhetünk meg, mert most látható először az egész életműből, hogy Husserlt milyen szándékok vezették. Szilasi Husserlértelmezései e szándékokról szólnak. 2. Miközben a hazai Husserl-recepció középpontjában csupán a Logikai vizsgálódások szövege állt, Szilasi a husserli fenomenológia egészéről igyekszik képet adni 3. Bár elismeri, hogy Husserl munkásságában három korszakot különböztethetünk meg, interpretációjában mégis inkább a leíró, a transzcendentális és a genetikus vagy konstitutív fenomenológia közötti összefüggés jelentőségét hangsúlyozta. 4. Felfogása szerint a husserli fenomenológiáról a legtöbbet Heidegger előadásaiból és írásaiból tudhat meg az ember, mert „Heidegger korszakalkotó munkái tökéletes radikalitással vezették véghez mindazon tendenciákat, melyek Husserl gondolatait megalapozzák és összefűzik”. (SZILASI 1930) 5. Mégsem értett egyet az akkoriban igen népszerű Husserl-kritikák egyikével sem, melyek pl. Heidegger, Sartre, Merleau-Ponty, vagy Lévinas nevéhez köthetők. A fenomenológiát ugyanis nem az újkantianus tudatfilozófia folytatásának, hanem transzcendentális ontológiának tekintette. 6. A Husserllal folytatott dialógusban, Szilasi végül megkísérelte a fenomenológiát (mint transzcendentális ontológiát) egy transzcendentális pozitivizmus irányában tovább fejleszteni. E kapcsolódási pontok elemzése azért fontos, mert egyfelől lehetőséget ad a hazai filozófia fenomenológiai kezdeteinek feltárására, másfelől a husserli gondolatvilág újfajta megvilágítását is eredményezheti.

Marosán Bence: A fenomenológia kumulativitása Husserl egész fenomenológiai munkásságán végighúzódó mozzanat a közösségi filozofálás gondolata. Az együttműködő filozófus-fenomenológus közösség koncepcióját a Logikai Vizsgálódásokban épp úgy megtaláljuk, mint a Krízisben. Ez azért helyezi a fenomenológiai filozófiát (és különösen Husserl filozófiáját) izgalmas megvilágításba, mivel a fenomenológiai deskripciót a filozófus végső soron első személyű perspektívából végzi. Hogyan kapcsolódnának akkor össze az egyes fenomenológiai teljesítmények egy „kutató generáció“ szisztematikus együttmunkálkodásává? Az individuális filozófiai kísérletekből hogyan születne meg a fenomenológia, mint lényegileg közösségi teljesítmény? Ezzel a kérdéssel

10

Husserl-konferencia – Az előadások absztraktjai elválaszthatatlanul összekapcsolódnak további olyan kérdések, melyek az „apodiktikus evidencia“ „modalizációjára“ és „modalizálhatóságára“ vonatkoznak; és végső soron a fenomenológiának, mint rendszernek a lehetőségére és mibenlétére irányulnak. A közösségi fenomenologizálás annál is meglepőbb Husserlnél, mivel megfogalmazásai első ránézésre arra engednek következtetni, hogy a fenomenológia egy szigorúan individuális project. „Magukhoz a dolgokkhoz“ akarunk vissza térni, azaz originálisan adott-adó szemléletekhez. Mint Husserl hangsúlyozza, ezt a munkát egyetlen filozófus és fenomenológus sem kerülheti meg: mindenkinek végre kell hajtania magában az originális adottságokhoz való visszatérést. Ráadásul a legtisztább és legvilágosabb adódást az „apodiktikus evidencia“ jellemzi, melyet Husserl úgy is jellemez, mint „másként elgondolni nem-tudást“. Hogyan emelkedünk fel innét a kutató generáció közös együtt-gondolkodásáig és együtt-fenomenologizálásáig? E kérdés tekintetében az életműben folyamatosan mozogtak és áthelyeződtek a hangsúlyok. Míg Husserl első fenomenológiai korszakában az apodikticitás lényegileg „modalizálhatatlannak“ számított (apodiktikus az, amit én, és senki más sem képes megjeleníteni másként, mint ahogyan az nekem megjelent), és a közösségi kutatás inkább úgy jött tekintetbe, mint az egyes fenomenológiai területek elmélyítése, kiterjesztése és kimunkálása, addig a kései Husserl megengedhetőnek tartotta, hogy a kutatógeneráció egyes tagjai módosítsák egymás, korábban módosíthatatlannak vélt belátásait. A kései Husserl számára a transzcendentális tapasztalat az egész filozófus generáció együttműködésén keresztül artikulálja magát. Ezzel összefüggésben szeretnék majd kitérni Husserl rendszer-koncepciójára is. Főként a harmincas évekből származó szövegek alapján szeretném bemutatni, hogy a fenomenológia rendszer-jellegére tett husserli utalásokat nem egy lezárt és befejezett épületszerű rendszer képzeteként kell értelmeznünk, hanem a fenomenológiát sokkal inkább egy organizmus-szerű rendszerként kell elgondolnunk.

Mezei Balázs: Husserl Platonicus – Képesek vagyunk-e meghaladni a kozmoteológiai gondolkodást? Ebben az előadásban az a célom, hogy közelebbről megvizsgáljam azt, amit Edmund Husserl platonizmusának lehet nevezni. Ennek érdekében először vázolom a platonizmus népszerű fogalmait a 19-20. században. Ezt követően bemutatom Husserl Platón-felfogásait, itt ugyanis több változatról beszélhetünk az életmű tükrében. Külön szakaszban vizsgálom Husserl Platónkritikáját, ami annyiban ütközik nehézségekbe, hogy az élesebb kritikai megjegyzések hiányoznak az életműből. Összefoglalom azt, amit Husserl platonizmusának nevezhetünk. A következő részben áttérek a fenomenológia Platón-kritikájára, különös tekintettel Martin Heidegger nagy hatású dolgozatára Platón igazságfogalmáról. Végül rámutatok arra, hogy mi tekinthető v. sz. a legátfogóbb és legalaposabb Platón-interpretációnak, azaz szólok Platón kozmo-teológiájáról; s felteszem a kérdést, Husserl képes volt-e meghaladni a kozmo-teológiai gondolkodást.

Molnár Gábor: Konstrukció, konstitúció, institúció. A husserli fenomenológia elemei a társadalomelméletben Előadásomban a címben jelzett három, a husserli fenomenológia különböző archeológiai rétegéhez köthető, de egymással érintkező fogalmának társadalomelméleti relevanciáját veszem szemügyre. A konstrukció fogalma kezdettől fogva negatív szerepet tölt be Husserlnél: olyan értelemalakzatokat jelöl, amelyeknek nincs meg a megfelelő szemléleti fedezetük, és amelyekkel szemben érvényre kell juttatni a fenomenológia eszméjét: a dolgokhoz, vagyis a szemléleti

11

Husserl-konferencia – Az előadások absztraktjai adottságokhoz való következetes visszatérést. A (tárgy)konstitúció transzcendentálisfenomenológiai fogalma éppen itt kap szerepet mint a tárgyi értelemnek a tapasztalati adottságokhoz kötődő létrejötte. A husserli fenomenológiát a (megértő) szociológia filozófiaimódszertani alapjává tenni kívánó Alfred Schütz korai, A társadalmi világ értelemteli felépítése c. művében alapvetően a husserli konstitúcióelemzés keretei között mozog. A konstitúcióra mint alapra épülnek rá nála – vagyis magasabb, származékosabb szinten jelennek meg – az hétköznapi élet és a tudományok ideáltipikus konstrukciói. Ugyanakkor a két szint viszonya nem egészen problémamentes Schütznél. A tanítványai, Peter Berger és Thomas Luckmann által A valóság társadalmi felépítése c. bestsellerükben koncipiált „fenomenológiaiszociálkonstruktivista” tudásszociológia mint „empirikus szaktudomány” elméleti horizontjáról viszont már – ez utóbbi önértelmezés alapján persze érthetően – szinte teljességgel eltűnik a konstitúció-problematika, és csupán a társadalmi konstrukciós folyamatok elemzése marad. Kérdéses azonban, hogy a tudásszociológia valóban belebújtatható-e maradéktalanul az empirikus tudományok gúnyájába. Nem volna-e termékenyebb (Mannheim Károly eredeti programjához is híven) az empirikus tudásszociológia mellett egy társadalomelméleti dimenziót is nyitva tartani, amely viszont érintkezik az ismeret- és lételmélet problématartományával is, és képes mindkét irányban közvetíteni. Ez egyben Schützön keresztül a Husserlhez való visszatalálást is jelenthetné. A konstitúció-problematikához való visszatéréssel azonban lehetővé válik a szembenézés egy újabb kérdéssel (és a schützi fenomenológiai szociológiával szemben felhozott újabb ellenvetéssel) is. Vajon a (késői) Husserl által kezdeményezett transzcendentális fenomenológia nem képes-e alapot nyújtani nemcsak a leíró-értelmező jellegű megértő szociológiai megközelítések számára, de a magyarázó társadalomtudományi módszerek számára is, ezáltal olyan közös platformot alkotni, amelyen a különböző módszerek összevethetők, netán szintetizálhatók? Konkrétabban, vajon alávethetők-e – és miként – fenomenológiai konstitúcióanalízisnek a szociológiai magyarázatok során használt elméleti (makro)szociológiai fogalmak tárgyi korrelátumai. Olyan fogalmakra gondolhatunk itt, mint az „osztály”, „struktúra”, „rendszer”, „mező”, „(társadalmi, kulturális, szimbolikus) tőke” stb., olyan fogalmakra tehát, amelyeket Schütz Weber nyomán egyfajta, individuális cselekedeteket vagy jellemzőiket rövidítő „intellektuális gyorsírásnak”, társadalomtudományos konstrukcióknak tekintett. Ha azonban a tudományos konstrukciók elemzése helyett konstitúcióelemzéssel próbálkozunk, akkor joggal vetődik fel az igény, hogy vessünk számot a konstitúció fogalmának azzal a problematizálásával is, amelyet a késői Husserl nyomán Merleau-Ponty az institúció (asszimetrikus ellen)fogalma nevében vitt végbe. Más szóval: ha Schützön keresztül a társadalomelméleti tudásszociológia visszatalált Husserlhez, vajon nem Merleau-Ponty irányában kell továbbindulnia?

Ropolyi László: Husserl és a virtuális valóság Az a benyomásom, hogy a husserli filozófia szemléletmódjának egy fontos “alkalmazási terepe” meglehetősen kevés figyelmet kap, noha Husserl eszméinek igénybe vétele kézenfekvőnek és hasznosnak mutatkozik ezen a területen: a virtualitás, illetve a virtuális valóság filozófiai típusú elemzéseiben. Előadásomban ennek a szükségtelen hiánynak a megszüntetéséhez szeretnék hozzájárulni, s amellett szeretnék érvelni, hogy a virtualitás fogalmának, valamint a virtuális valóság értelmezésének feladatában a husserli fenomenológia szerepe sokkal jelentősebb a jelenleg elfogadottnál, és mindemellett ezen a területen sokkal kevesebb világnézeti nehézséget okoz, mint számos más problémakörben. A virtualitás és a virtuális valóság fogalmainak népszerűsége újabb keletű: elsősorban az információs technológiák működése során keletkező helyzetek értelmezésében játszanak

12

Husserl-konferencia – Az előadások absztraktjai fontos, meghatározó szerepet. Emiatt úgy tűnhet, hogy valami vadonatúj dologról van szó, holott korántsem ez a helyzet. A virtualitás fogalmának valamelyes tisztázása és némi filozófiatörténeti tájékozódás után nem nehéz bemutatni a virtualitás és a virtuális valóság történeti formáit. A virtualitás fogalmával kapcsolatban úgy szoktak fogalmazni, hogy virtuális az ami nem valós, de "mintha" az lenne, akár az egyes létezőkről, akár a "valóságról, mint olyanról" van is szó. Virtualitás az, ami nem a valóság, de olyan "mintha" az lenne. Egyszerűen szólva: a virtualitás valamiféle részleges, látszólagos, álhatatlan, vagy nem-teljes valóság, és a valóság részlegessége, látszólagossága, álhatatlansága, nem-teljes volta. Egy efféle felfogás nyomán azonosíthatók a virtualitás tipikus premodern, modern és posztmodern megjelenési formái és filozófiai leírásai. A virtualitás mindezen változatainak jellemzése során szeretnénk igénybe venni a jelenlét, a világszerűség és a pluralitás nélkülözhetetlen fogalmait. Arisztotelész nyomán arra a következtetésre juthatunk, hogy a világosan elkülöníthető aktuális és potenciális lét mellett bevezethető a virtuális/nyitott lét is, mint előbbiek szükségszerűen összefonódó egysége. Nyitottság: a dolog aktualitása és potencialitása együtt figyelembe véve - az aktualitás pozíciójából. Virtualitás: a dolog potencialitása és aktualitása együtt figyelembe véve - a potencialitás pozíciójából. Talán ennyiből is nyilvánvaló, hogy az ekként felfogott virtualitás, illetve a hozzá kapcsolódó virtuális valóság elemzésében jól hasznosíthatók volnának a husserli fenomenológia meglátásai és eljárásai. Az előadásban bemutatok majd néhány karakterisztikus illusztrációt, és arra is kísérletet teszek, hogy alkalmazásuk hiányát értelmezzem.

Rosta Kosztasz: Husserl és az antik szkepticizmus Előadásom Husserl és az antik szkepticizmus viszonyát vizsgálja két pontban. Először is tisztázni kívánom a Husserl filozófiájában kulcsfontossággal bíró epokhé fogalmának jelentését az antik szkepticizmusban, hogy ennek segítségével megválaszoljam azt a kérdést, hogy Husserl miért éppen az epokhé fogalmát használja a fenomenológia redukció során. Ennek érdekében az epokhé négy különböző funkcióját kívánom elkülöníteni: egy ismeretelméletit, mely a sztoikus ismeretelmélet belső problémáit felhasználva annak meghaladását célozta meg (Arkeszilaosz és Karneadész Khrüszipposz-kritikája), egy ontológiait, mely a magánvaló elérhetetlensége miatt zárójelezte a külvilágot („dogmatikus szkepticizmus”), egy etikait, mely a lélek zavartalansága miatt került bevezetésre (Sextus Empiricus), és végül egy úgynevezett „szkeptikus” funkciót, mely a természetes beállítódástól való megszabadulást biztosította. E négy értelem szétválasztása által szeretném bemutatni, hogy Husserl mindegyik funkciót kiaknázza. Másodszor Husserl azon megjegyzéseit vizsgálom, melyek az antik szkepticizmusra vonatkoznak (például Válság 17. §). Ezek a megjegyzések, úgy gondolom, egy hamis képet tárnak elénk, amennyiben a szkepticizmust az agnoszticizmussal, a lét és a jelenség szétszakításának burkolt megőrzésével azonosítják. Husserl, miközben szkeptikus eszközöket használ, így tagadja le az újpürrhonizmus egyik alapgondolatát. Hogy ezt világosan lássuk, be kívánom mutatni, hogy Sextus Empiricus gondolkodásában a jelenség, illetve az általa fennálló képzet evidenciája (peiszisz) mint kritérium jelenik meg: az, hogy a jelenség alapjául szolgáló dolog így vagy úgy, de megjelenik, kutathatatlan (adzététosz), azaz teljesen bizonyos (A pürrhonizmus alapvonalai I./11). A kritérium itt tehát azt fejezi ki, hogy a jelenség fennállása egyedüliként, minden mástól eltérően (ideértve a magánvalót is) nem illethető semmilyen kétellyel. Ez pedig nem más, mint a lét és a jelenség azonosítása. Persze óriási különbség, hogy a szkeptikus gondolatmenetben ehhez az evidenciához nem az epokhé eredményeként jutunk el, hanem a kutatás során ez alapozza meg az epokhé folyamatos, egy adott jelenség és a feltételezett magánvaló kapcsolatát kiiktató alkalmazását. Ez azonban nem változtat azon a

13

Husserl-konferencia – Az előadások absztraktjai tényen, hogy ha homályosan és kihasználatlanul is, de már itt feltárul egy apodiktikus létszféra.

Sajó Sándor: Szemléletiség és következtetés A fenomenológia jólismert alapelve a szemléletiség: az Ideen I-ben megfogalmazott „princípiumok princípiumának” megfelelően mindennek a szemléletben kell megjelennie ahhoz, hogy igazolást nyerjen. A kanti filozófia módszertani eljárása (TÉK) ezzel szemben a lehetőségfeltételek kutatása: azt kell felfedni, hogy a tapasztalat lehetőségéhez – márpedig a tapasztalat lehetséges, hiszen valóságos, azaz, a fenomenológia nyelvén fogalmazva: adott – minek kell fennállnia. A két eljárás és vele együtt a két filozófiai alapállás is nyilvánvalóan ellentmond egymásnak. Husserl felől nézve: a lehetőségfeltételek nem mások, mint következtetés eredményei, a filozófiának pedig éppen ettől kellene megszabadulnia. A feladat az, hogy magukra az adottságokra koncentráljunk, nem pedig az, hogy az adottságoktól azok feltételei felé próbáljunk továbblépni. Kanti perspektívából: maga a tapasztalat, azaz a „fenomének” leírása nem elegendő, innen tovább kell lépni annak feltételei felé, egészen addig, amíg a végső lehetőségfeltételhez el nem jutunk. Kant szerint a tapasztalat végső lehetőségfeltétele az öntudat egysége. Husserlnél a tapasztalat végső pontját a transzcendentális szubjektivitás (tiszta tudat, tiszta én) jelenti. Ami Kantot illeti, a lehetőségfeltételek kutatásával összhangban áll ez az állítás. A kérdés az, vajon Husserl esetében is ez-e a helyzet – vagy éppenséggel a sokat bírált „logikai következtetés” módszerét alkalmazza itt? Ha hihetünk a husserli megfogalmazásoknak és a husserli önértelmezésnek, akkor következetesen jár el. A tiszta énnel kapcsolatban ugyanis (most kizárólag a Logikai vizsgálódások álláspontjának vizsgálatára szorítkozom) pusztán annyit mond, hogy látja-e vagy sem. Az első kiadás idején még „nem látta”, a második kiadás idejére azonban már „megtanulta látni”. Nem következtetésekről számol be, hanem pusztán arról tesz kijelentést, hogy mi az, amit lát. A közvetlen szemléletiség követelménye tehát, úgy tűnik, maradéktalanul teljesül. De mit jelent itt pontosan a látás? Valóban látjuk-e, hogy létezik olyasmi, mint tiszta én? Nem kerül-e mégis ellentmondásba önmagával Husserl éppen itt, a fenomenológia egyik központi és a megalapozás szempontjából döntő problémájánál? És ha igen, abból mi következik a fenomenológiai módszerre nézvést?

Székely László: A tudásszociológia erős programjának matematikafölfogása, Wittgenstein matematikafilozófiai nézetei és Husserl antipszichologista érvei a „Logische Untersuchungen” -ben Közismert, hogy tudásszociológia erős programja nem csupán a természettudományokra, hanem a matematikára is kiterjeszti az ismeretelmélet szociologizálásának manheimi, eredetileg a társadalomtudományok relációjában meghirdetett programját. Nyilvánvaló, hogy ez a program radikális ellentétben van a matematikának és a logikának azzal a megközelítésével, amelyet Husserl képviselt a „Logische Untersuchungen” -ben, s amelyet a filozófus később sok tekintetben árnyalt ugyan, de teljesen sohasem adott föl. Ezért ma, amikor a tudományról és a matematikáról való gondolkodást mind a filozófián belül, mind pedig általában, a humán tudományok művelőinek köreiben az erős program által képviselt szociologizáló megközelítési mód uralja, Husserl e művének matematika- és logikaképe elavultnak tűnhet. Előadásomban ezzel a ma divatos fölfogással szemben nem csupán amellett fogok érvelni, hogy

14

Husserl-konferencia – Az előadások absztraktjai Husserl megközelítése mint a tudásszociológia lehetséges alternatívája, ma is aktuális, hanem ennél többet állítok: a Logische Untersuchungen antipszichologista érvei érvényesek a tudásszociológia erős programjának matematika fölfogásával szemben is, és ezért ez az utóbbi fölfogás Husserl filozófiája szempontjából nem csupán tarthatatlan, hanem mindaddig, amíg nem tud Husserl érveivel szemben hatékony ellenérveket fölhozni, filozófiailag megalapozatlan. Mivel a tudásszociológia erős programja a matematika tekintetben Wittgensteinra hivatkozik, témánk tárgyalása során érinteni fogjuk a késői Wittgensteinnak a matematikai és logikai szükségszerűség természetével kapcsolatos nézeteit, valamint ezeknek viszonyát a matematika és a logika husserli fölfogáshoz. Mivel a tudásszociológia erős programjának Wittgenstein-olvasatát meghatározó módon befolyásolta a program célja, (azaz ez az olvasat erősen "tendenciózus"), s azt a Wittgenstein-kutatók vitatják, nyilvánvaló, hogy az erős program matematikaképe nem alapozható egyértelműen Wittgensteinra. Ennek következtében e matematikakép összeegyeztethetetlensége Husserl filozófiájával nem jelenti szükségképpen azt, hogy Husserl filozófiájának elfogadása esetén a wittgensteini matematika- és logikakoncepciót is el kellene vetnünk. Szemben a tudásszociológia erős programjával, mely a pszichologizmus husserli kritikájának mintájára könnyen elintézhető, a wittgensteini matematikafilozófia és a Logische Untersuchungen matematika- és logikafölfogásának viszonya filozófiai szempontjából kifejezetten izgalmas témakör, melynek területén érdemes vizsgálatokat folytatni. Természetesen az ilyen vizsgálódásoknak még csak a programját sem vázolhatjuk föl jelen előadás kereteiben, így csak arra fogunk utalni, hogy ha valamely lehetséges olvasatában el is fogadjuk Wittgenstein tanítását a matematika és logika természetéről, ezzel még egyáltalában nem kapunk kielégítő filozófiai választ a matematika és a logika mibenlétére vonatkozó kérdésre, mivel számos olyan probléma marad nyitva, melyeket csak akkor tudunk tematizálni, ha Wittgensteintől Husserl irányában lépünk tovább.

Takács Ádám: Az alap fogalma Husserlnél Aligha vitatja bárki is, hogy a végső megalapozás gondolata döntő szerepet játszik a husserli fenomenológia önmeghatározásában. Abban azonban már koránt sincs egyetértés, hogy miben is áll az „alap” (Grund) dimenziója, melyet a fenomenológiai leírás Husserlnél láttatni enged. Egyes értelmezések a transzcendentális ego doktrínájában vélik megtalálni a másra már vissza nem vezethető tapasztalati réteget, mások az életvilág szintjén ismerik fel ugyanezt a funkciót. Az előadás egyszerre történeti és szisztematikus módon kívánja elemezni az alap fogalmához köthető problémákat Husserlnél. Bemutatjuk, hogy míg a Logikai vizsgálódásokban Husserl az intencionalitás objektív tartalmaiban találja meg a megismerés megalapozó komponenseit, az 1910-es évekre kialakul az a meggyőződése, hogy csakis a „belső tudat” formájában érhető tetten minden megismerés és tapasztalás végső fenomenológiai alapzata. Ebben az értelemben fenomenológiájának transzcendentális fordulata úgy értelmezhető, mint a megismerés fundamentumának kérdésére adott radikálisan új filozófiai válasz. Ennek kapcsán igyekszünk megmutatni, hogy az alap fogalma – annak végső formájában – Husserlnél nem csupán nem vezethető vissza a világ valamely ontikus vagy ontológiai dimenziójára, de nem is szűkíthető a transzcendentális ego szférájára. Az „alap” ehelyett a szubjektivitás „végső feltételeinek” és „végső instanciájának” formájában jelentkezik, ahol mindkettő a „megjelenés” (Erscheinung) tudatfolyamban adott eredeti konstitutív teljesítményeiből bontható ki. Ez utóbbi pedig – mint tiszta „fenomenalitás” – éppúgy megalapozza valamennyi mundán fenomén, mint valamennyi egologikus tapasztalás eredendő tulajdonságait.

15

Husserl-konferencia – Az előadások absztraktjai

Torma Anita: Éberség és alvás Husserl késői gondolkodásában Husserl több kéziratában foglalkozik az alvás és ébrenlét, illetve ezek átmeneti állapotainak, az ébredésnek és elalvásnak a kérdéseivel. Nem pusztán önmagukban érdekesek, de a husserli gondolkodás számára születés és halál kérdéseinek szempontjából is relevánsak. Az elalvás egy kicsit olyan mint a halál, az ébredés kicsit mint a születés. Genetikus fenomenológiai problémákról van szó és olyan határfenoménekről, amelyek tárgyalása szétfeszíti az egológikus fenomenológia kereteit. Hová „távozik”, aki alszik? Mi altat el, mi ébreszt fel? Vajon az én elalváskor „eltűnik”, vagy csak „visszahúzódik” egy bizonyos sötét területre? A tudatfolyam számára azonban a tiszta én még éber állapotban is csak bizonyos aktusokban gyújtja fel fényét, mondja Husserl. „…minden aktus a maga sötét horizontjával rendelkezik (…) minden végrehajtott aktus az én (…) fordulata következtében a sötétbe visszasüllyed.”(Hua IV. 107.o.) Figyelmünk voltaképpeni tárgya mindig valamilyen háttérből emelkedik ki, és ezt a hátteret a retenció révén, utólag a figyelem fókuszába emelhetem. Az, hogy az afficiáló mező mely elemei váltak éppen a figyelem kitüntetett tárgyaivá, attól függ, hogy mely intencióim „éberek”, és melyek szunnyadóak. Egy bizonyos értelemben tehát én, az érdekeltségek énje vagyok éber, és velem együtt különböző módon minden érdeklődés, aktuális és passzív egyaránt, míg egy másik jelentés szerint az aktuális intenciók is nevezhetők ébren levőnek, miközben a többi passzív alvónak tekinthető. Ha az „alvást” e két jelentése szerint nem különböztetjük meg, akkor azt mondhatjuk, hogy elalváskor a „háttérbe” alszok bele. Ha viszont a két jelentést elválasztjuk, akkor az aktivitások énje mindenestül, aktivitásaival és a háttérintenciókkal együtt „vonul vissza a sötétségbe”. Elsősorban a C-kéziratokban és a Lebenswelt kötetben fellelt néhány szövegrészből kiindulva - előadásom célja az alvással kapcsolatos - Husserl által felvetett, ám megválaszolatlanul hagyott - kérdések elemzése, és ezek között mindenekelőtt az alvásfogalom kettősségéből eredő problémára adott válaszkísérlet.

Toronyai Gábor: Párhuzamok Husserl és Jan Assmann kultúrafelfogásában Előadásomban a Jan Assmann kultúraelméletével felmutatható párhuzamok révén szeretnék olyan járható utakra rávezetni, amelyeken a késő husserli transzcendentális fenomenológia felől közelítve bizonyos lehetőségeink nyílnak a kortárs kultúraelméleti diszkurzusokba történő bekapcsolódásra. A késői Husserl interszubjektív-generatív-történelmi konstitúcióval kapcsolatos gondolatai lehetővé teszik számunkra, hogy a kultúra fenomenológiai megközelítésének problémáját az átfogó transzcendentális fenomenológia program, illetve módszertan tágas horizontján vessük fel. Közelebbről tekintve, az “életvilág” fogalomkörének néhány összetevője kínál alkalmas kiindulópontokat. Az életvilágban állandóan zajló „kommunikatív normalizáció” – amely maga az életvilág szubjektív (interszubjektív) eredete felől felfogva – hozza létre mindennapi valóságunk világát. Az ily módon létrehozott világ értelemstruktúraként tekintve a „kulturális” életvilág. Továbbmenve az életvilág – mint “talaj” és “horizont” - “normál territóriumként” értelmezhető. Ekkor a “normativitás” a valamely mi-közösség saját szellemi aktivitása által alkotott rend kulturális világát, a “territórium” pedig az e kultúrában birtokolt és általa alakított természeti környezetet jelenti. A kultúraképződés kérdése ekkor a „honi világ”-„idegen világ”-„az egyetlen világ” problémakörében merül fel. Végül az életvilág aktív és passzív genezisével kapcsolatosan a kommunikatív normalizációs valóságképzés történelmi átalakulására vonatkozó husserli elgondolásokat pedig kultúrafejlődési koncepcióként foghatjuk fel.

16

Husserl-konferencia – Az előadások absztraktjai Úgy vélem, hogy ezek a husserli meglátások jó alapot kínálnak a fenomenológia számára a “kultúra” megértésével foglalkozó tudományokkal - közelebbről Jan Assmann kultúraelméletével - történő „eszme-cserére”. (Assman legfontosabb kultúraelméleti munkája magyarul: Jan Assmann: A kulturális emlékezet. Írás, emlékezés és politikai identitás a korai magaskultúrákban. Fordította: Hidas Zoltán. Budapest: Atlantisz 1999.) Assmann kultúraelmélete és a kulturális eszmefejlődésről alkotott elgondolása egy tágasabb – a mindenkori konkrét-történeti jelen társadalmi-szellemi feltételeit is számításba vevő - keretben egyesíti a korábbi „szellemtörténeti” (Karl Jaspers, Smuel N. Eisenstadt), illetőleg a kortárs „médiatörténeti” vagy „kommunikáció-technológiai” (Eric E. Havelock, Jack Goody, Niklas Luhmann, Marshall McLuhan) értelmezéseket. Assmann kultúrafejlődési elképzelése, a központi fogalmaiban – kulturális „kánon”, a kultúra magva mint „konnektív struktúra”, amely identitásképző funkcióját a társadalmi-normatív, illetve a történelmi-narratív dimenziókban fejti ki – kifejeződő társadalmi konstrukciós szemlélet, a kommunikáció középpontba állítása, továbbá a tudományos és filozófiai hagyomány kitüntetett jelentőségű kezelése – meglátásom szerint – közeli rokonságot juttat érvényre a fenomenológia szemléletmódjával és termékeny párbeszédre adhat lehetőséget.

Tőzsér János: A fenomenológiai módszer John R. Searle a „The Phenomenological Illusion” című cikkében a fenomenológia módszerét bírálja. Amellett érvel, hogy ha vannak is fontos belátásaik a különböző fenomenológusoknak, e belátásokra szert lehet tenni más, nem a fenomenológiai módszer segítségével is. Az intencionalitás természetének/szerkezetének feltárásához például nincsen szükség fenomenológiára, elegendő (sőt: jobb!) a fogalmi-nyelvi analízis. Előadásomban (1) vitatni fogom, amit Searle a fenomenológia módszer természetéről mond, és (2) amellett érvelek, hogy az intencionalitás fogalma fenomenológiai fogalom.

Ullmann Tamás: Genetikus fenomenológia és ösztönelmélet A statikus fenomenológia és a genetikus fenomenológia a husserli gondolkodás szervesen összetartozó, ám egymástól mégis elkülöníthető irányát jelöli. Husserl gondolkodói pályafutásának utolsó másfél évtizedében a fenomenológiai elemzések a genetikus konstitúció egyre mélyebb rétegeibe vezettek el. A genetikus fenomenológia egyik legmeglepőbb tendenciája egyfajta ösztönelmélet megjelenése. Első pillantásra ugyanis semmi sem idegenebb a tiszta tudat működésének vizsgálatától, mint az „ösztön” sokértelmű, de mindenképp pszichológiai-antropológiai jellegű fogalma. Husserl azonban állandóan hangsúlyozza, hogy az általa kutatott szféra nem az empirikus-biológiai tények szférája, hanem transzcendentális elmélet. Előadásomban először azt a kérdést igyekszem megvizsgálni, hogy az „ösztönök fenomenológiája” mennyiben jelenti a genetikus konstitúciós vizsgálódások elmélyítését. Ha igaz az az állítás, amit Nam-In Lee könyvének (Edmund Husserls Phänomenologie der Instinkte 1993) elemzése sugall, vagyis hogy a husserli transzcendentális ösztönfenomenológia a szubjektivitás és a világbirtoklás genezisében feltárható végső réteget írja le, akkor az ösztönök fenomenológiája a genetikus fenomenológia kiteljesedésének, sőt végső céljának tűnik. Úgy gondolom, hogy ez az elképzelés nem teljesen tartható. Az előadás második felében a genetikus fenomenológia elmélyítésének egy olyan útját igyekszem vizsgálni, amely nem az ösztön fogalma felé tájékozódik, hanem egy másik husserli problémát állít a középpontba: nevezetesen az elsődleges és másodlagos érzékiség (vagy elsődleges és másodlagos passzivitás) különbségét. A másodlagos érzékiség az elsődlegessel

17

Husserl-konferencia – Az előadások absztraktjai szemben egyfajta szedimentálódott és habitualizálódott érzékiség. Úgy gondolom, hogy a transzcendentális ösztönök problémája csak ezen a megkülönböztetésen belül nyeri el az értelmét: vagyis a transzcendentális ösztönök az elsődleges érzékiség alapvonalait jelölik ki, ám ez a rajzolat megközelíthetetlen a másodlagos, vagy szerzett érzékiség rétegétől függetlenül.

Veres Ildikó: Logika és életvilág – kapcsolódási pontok és párhuzamok Husserl és a magyar filozófia néhány jeles egyéniségének gondolatvilága között (Varga Béla, Brandenstein Béla, Hamvas Béla Prezentációnkban arra kívánunk kitérni, hogy Husserl hatása milyen vonatkozásokban van jelen a hazai filozófia néhány szegmensében, és milyen kritikai érvelések jelennek meg a 20. században. Így a következő kulcskérdések vizsgálatára kerül sor: Első kérdéskörként az érvényesség és a létezés összefüggéseit gondoljuk át a logikai és a metafizikai problémák horizontján Varga és Brandenstein munkáiban. Ezek után a tiszta logikát mint tudományt, a dolog tiszta fogalmát és „határozmányait”, a tudattartalom és realitás meghatározásait vizsgáljuk a két gondolkodónál. Részleteiben elemezzük a husserli filozófia különböző opuszaihoz való kapcsolódási pontokat és a kritikai ellenvetéseket. Második részében prezentációnknak az életvilág és éberség problémáit értelmezzük Hamvas Béla írásaiban, kitekintve a husserli tézisekre, s összehasonlítva azokkal. Hamvas Béla elméleti, szépirodalmi műveiben és esszéiben lényeges összefüggésrendszerként értelmeződik a lét-és élménysíkok problematikája, amelyben a kollektív tudás és a virtuális világ, a hagyomány és a maszkok világa, a nyilvános és a zárójelbe tett én, az „időben élt élet” / a pillanat/és az idő fölötti én struktúrája meghatározó dimenziók. A történeti emberi és a jelenkori élet úgy is értelmezhető, mint amit minden helyzetben hiányként élünk meg, hiszen az eredeti alapállásról, az aranykorról, a lét-teljességről van rejtett tudásunk, amelynek fényében derül ki, hogy mi az, ami hiányzik a teljességhez. Így ebben a nem-teljes, a nem-igaz, a rejtőzködő, felfedhetetlen fenomének világában csak a maszkok „igazsága” működik, amelyben a Másik, a Többiek és az Én álarca kibogozhatatlan szálak sokaságát teremti meg. Mindegyik irányba bezárult, lezárult az élet, megszűnt a közvetlenség, s helyébe a reflexió, a reflexív beállítódás lépett. Ez a lezárulás történt meg a Másikkal szemben is. Zárt életté vált a lét, s ennek következtében az individuális, önmagába visszaforduló magány világa alakult ki, létrejön a becsvágy, a vaulting amibition, az önzés, a tulajdon, a hazugság és más hasonló „életvilágromboló” tényezők világa. A válság előtti idő embereinek egy történetük van, mondja Hamvas, a ma emberének kettő, dupla sors jutott: egy privát és egy nyilvános. Ezek vetik fel a kérdést: a rejtett, összetett szubjektivitás feltárható-e, és ha igen, hogyan? Ez a husserli dilemma kulcspozícióban van a hamvasi életműben. Az inautentikus történeti lét (avidya állapot) és a lefokozott, a zárt lét fokozatai, a történeti ember és a tudattalanba zárult éberség, a tudattalan metafizikaivá válása, a történeti ember tudata, mint a „kábaság” szerve lényeges megválaszolandó kérdései a hamvasi gondolatkörnek. Az autenticitás, a maszk-feloldás életvilág-beli lehetőségei: az éberség mint sajátos viszonyulás a történeti világhoz; a reflexív beállítódás és a filozófus-lét lehetőségei; poeta sacer; a hieratikus maszk, az ágostoni, a hamleti, a Rómeó-i létsíkok lehetőségei; Arlequin valósága, a humor, mint az utolsó maszk. Vizsgálataink ezzel együtt arra is vonatkoznak, hogy az idő mint körforgás, és mint vertikális tengely hogyan koordinálja a maszkok, a nem-igaz világát.

18