A feudális állam I.: a Német Birodalom alkotmánytörténete
Európai közigazgatás- és alkotmánytörténet III.
A Frank Birodalom széthullásának okai A frank monarchia a 8. században megkísérelte, hogy római származású és az újabban jött germán lakosait egyetlen nagy és szilárd államba ötvözze. Azonban az újjászületett nyugat-római birodalom már a 9. században szétesett, és utat engedett új királyságok alakulásának és dinasztiák létrejöttének. A kudarc okai: 1. A birodalom etnikai sokfélesége és a frank uralom igen erős regionális és törzsi tudatot tartott életben. E problémát bizonyos mértékig ugyan megoldotta a perszonálunió, amely a longobard királyságot mint önálló egységet őrizte meg, vagy a királyi ház tagjainak kinevezése bizonyos területek alkirályi tisztségére. 2. A hűbéri rendszer kiteljesedése nyugaton, a törzsiség föléledése keleten egyaránt s egymással összefüggésben is a nehezen megteremtett egység megosztásának irányában hatottak.
a széthullás okai (2) 3. Egy másik gátló tényező volt a frankok és királyaik eredendően patrimoniális gondolkodásmódja, mely a birodalmat nem egy magisztrátusok által igazgatott res publicának, hanem az uralkodó család saját örökletes birtokának, patrimóniumának tekintette. Ez azt is jelentette, hogy a királyságot, mint bármely más birtokot, az elhunyt király fiai között szétosztották, amint ez ismételten megtörtént a Merovingok idejében is. Bármily különösnek tűnik, de maga Nagy Károly, még császárrá koronáztatása után is ezt a régi gyakorlatot követte.
806 – ordinatio imperii – Nagy Károly háromfelé osztaná 817 – ordinatio imperii – Jámbor Lajos társcsászárt vesz maga mellé, fenntartandó az egységet; mégis 843 – verduni szerződés – háromfelé osztják a birodalmat
a széthullás okai (3) 4. centrifugális tényező volt a kor intellektuális légköre és az általános gazdasági helyzet. A mezőgazdaság kezdetleges volt, a termelékenység pedig annyira alacsony színvonalú és a pénzforgalom annyira csekély volt, hogy a királyi jövedelmek központosítása és a fizetések központi kifizetése lehetetlen volt. Ehhez járult az is, hogy a kor politikai nézetei inkább a király megszentelt személyének szerepét és a személyes hűséget állították előtérbe. 5. Jámbor Lajos habozó és könnyen befolyásolható személyisége – aki éppen olyan gyenge volt, mint amilyen erős az apja – igen negatívan befolyásolta állama fennmaradásának lehetőségeit.
Verdun felé Jámbor Lajos az Ordinatio Imperii-ben (817) halála esetére birodalomrészeket szabott ki fiainak, a germán szokások némi változtatásával, nem egyenlően felosztva a birodalmat. Testvéreivel szemben I. Lothar lett volna az egyedüli császár. Később még ez a terv is módosult. Ez háborúkhoz vezetett a várományosok között. Német Lajos, Kopasz Károly és I. Lothar által kiküldött 300 (!) tagú bizottság tisztán gazdasági alapon „leltárba vette" az egész birodalom területét, s három egyenlő értékű részre: három királyságra osztotta azt. Erre épült a verduni szerződés (843).
Verduni szerződés • A legidősebb testvérnek, I. Lothárnak az Északi tengertől az itáliai Gaetai-öbölig húzódó központi sáv jutott, eltérő fejlettségű s vegyes lakosságú területekkel. • Kopasz Károly nyugati birodalomrésze sem volt sokkal egységesebb, hiszen a tisztán frank északi részeihez romanizált frank területek és Aquitánia nyugati gót eredetű terrénuma is tartozott, amely önállóságra törekedett. A britek alkotta partvidéki tartomány (a mai Bretagne) félig-meddig különálló volt; szomszédságában pedig megjelentek az északról lehajózott tengeri hódítók: a normannok. • Német Lajos országa éppen a germán-német törzsiség föléledése folytán ugyancsak nélkülözte az egységet.
a frankok hagyatéka - sajátos állammodellek A korábbi Frank Birodalom területein képződött új államkonstrukciók alkotmányfejlődése egy sajátos állammodellben testesült meg, hátterében egy speciális társadalomfejlődéssel. Ennek leglényegesebb vonásai • a dezintegráció, • a reagrarizálódás és • a provinciális városi kultúra kialakulása voltak.
a hatalom széthullása (dezintegráció) A dezintegrációs folyamat során a kora középkor történelmében • meggyengült a központi hatalom, • megszűnt az antik római modell erős császári kormányzata, • a központi uralom ideája és gyakorlata. A hajdani birodalmi hatalom helyén partikuláris központok alakultak. Ennek a lebontó folyamatnak pozitív hozadéka volt egy kényszerű integráció, mely végül is az új alkotmány alapjait vetette meg. Ahhoz, hogy az újabb államalakulatok megszilárduljanak, tisztázni kellett a helyi és a központi hatalom viszonyát, ki kellett építeni az új államgépezetet. E munkában történt meg a germán és a római reminiszcenciák szimbiózisa, a használható intézmények organikus egybeötvöződése.
reagrarizálódás Az ipar, a kereskedelem, a piac eltűnésével a mezőgazdaság vált döntő termelési ággá, a gazdaság és presztízs egyetlen forrásává a föld lett. A 8. századtól fogva a föld a megélhetés egyetlen forrása, a lakosság valamennyi rétege a föld terményeiből élt. A társadalom minden szektora a föld tulajdonlásához, birtoklásához igazodott. Ennek egyik fontos oka: az arab terjeszkedés, melynek hatására Nyugat-Európa (s a Frank Birodalom) súlypontja a gazdag, virágzó kereskedelmű mediterrán vidékekről a szegényebb, döntően mezőgazdasággal foglalkozó északi frank területekre helyeződött át. A reagrarizálódásnak ugyanakkor kedvező hatása volt az agrártechnika fejlődésére, amely kilendítette a mezőgazdaságot a stagnáló állapotból. A mezőgazdasági termelés fejlődése lehetővé tette a lakosság dinamikus gyarapodását (demográfiai robbanás)
provinciális városok A városi élet provincializmusa természetesen következett a városi alapokat jelentő ipari és kereskedelmi tevékenység beszűküléséből, részleges eltűnéséből. Ebbe az irányba hatott a (nem létező) politikai centrumok központteremtő erejének elmaradása is. Az antik fejlődéssel szemben a középkori Európában nem lehetett a város politikai centrummá, minthogy hosszú ideig maguk a politikai központok sem léteztek. A városok kialakították saját kommunális létüket, a helyi közhatalmat. Kis autonómiák jöttek létre helyi szuverenitással. Egy "szétszórt", ámde igen sűrű „kisváros"-hálózat jött létre, mely a jövő gazdasági-társadalmi fejlődésének zálogává lett.
„szabadságok kis körei” A dezintegráció és a partikularizmus az egység helyett a széttagoltságot részesítette előnyben, az általános jogrendezés helyett a kivétel trónra emelését, a törvények helyett a kiváltságok uralmát. Az egyes társadalmi osztályok, csoportok, közösségek rendezőelve a kiváltság, tehát az általánoshoz képest a kivételezett helyzet megszerzése lett. A korábbi (római és germán) államhatalmi modellek helyébe azok szétmorzsolódása után egy új lépett. Ez a minta „a hatalom kis köreinek" halmaza volt, mely mintegy ellensúlyként működött a központi hatalommal szemben.
(nagybirtokok, hűbéri központok, városok)
territorialitás A középkori állam új jelensége, hogy ezeket a kicsi köröket a legnagyobb erőfeszítéssel sem tudta mesterségesen, „felülről" integrálni egy államkonstrukcióba. Az ily módon „alulról" építkező állam eszköze a territorialitás és a hűbériség volt. territorialitás A sok-sok kis, „saját szabadságára” épülő és saját szokásjoggal élő tartomány és város messzemenően alkalmas volt a helyi kormányzati feladatok ellátására, a helyi jogélet gondozására. (Sokkal inkább, mint a frankok felülről lefelé építkező, a római impériumot mintának tekintő, de annak császári hatalmát csak formájában utánozni képes birodalmi konstrukciója.)
hűbériség - partikularizmus A hűbériség a társadalom valamennyi tagját valaminő módon (a vazallitás keretében vagy a földesúri hatalom rendszerében) befonta. Hűbéri udvarok sokaságát teremtette meg, amelyek nem csak a politikai „alközpontok” szerepét töltötté be, hanem a kultúrának is otthont adtak. A hűbériség volt a birodalmi eszme sírásója is, hisz az alulról építkezés meghonosításával, az államgépezet funkcióinak magára vállalásával gyakorlatilag lehetetlenné tette az antik típusú központi hatalom felélesztését. Közvetve az agrarizálódás is bekapcsolódott a fenti folyamatba, hiszen a föld magántulajdona mint a társadalomszerveződés centrális eleme ugyancsak a hatalom helyi kereteit erősítette. Ezzel párhuzamosan a városi szabadságok és szervezkedések is a helyi pólust, az alulról fölfelé építkezés tendenciáját támogatták.
fejlett hűbériség
univerzális egyház A frank e1őzményre visszavezethető szoros kapcsolat a római egyházzal a középkori európai alkotmány meghatározó jelentőségű intézményévé vált. A szétaprózottság világában, az önálló államokra hullott Európában az egyetlen, nem dezintegrálódott szervezet volt az egyház. A Frank Birodalom feldarabolása után az univerzalisztikus eszme egyetlen valódi képviselője, az antikvitás egyetlen igazi, intézményes örököse lett, mely kitüntetett helyet biztosított neki az európai államok életében. Az egyház • az állam elvi elismerésével, • s önmaga fensőbbségének hangsúlyozásával vállalta a közreműködést a világi hatalmak legitimálásában (minek értelmében az egyház képviselői által felkent uralkodók dei gratia, Isten kegyelméből regnáltak).
a társadalom rendi tagolódása A Frank Birodalom egyik hagyatéka a társadalom sajátos rendi tagolása. Mindenki valamely közösség tagjaként volt csupán értelmezhető, jogállása, társadalmi presztízse, a társadalmi munkamegosztásban betöltött szerepe ettől függött. A középkori társadalmi rend e közösségek egymásra épített konstrukciójára épült. A rendi állás részben foglalkozás függvénye volt, részben pedig a születésre visszavezethető szabadság és szolgaság állapota szerint differenciáltatott. A társadalom ilyen tagoltsága a középkori felfogás szerint isteni elrendeltetés szerint való. A társadalom rendi tagolásának ideológiáját kezdetben az egyház körvonalazta, amikor is a „három rend”, • az oratores, • a bellatores és • a laboratores modelljét kezdte hirdetni.
a „három rend” • az első rend tagjai a legkülönfélébb egyházi közösségekhez tartozó klerikusok; • a másodikhoz tartoztak a nemes arisztokraták és a vazallus lovagok (tehát a világi uralkodó rétegek tagjai, az egyházat és vallást fegyverrel védeni kötelezettek) – ide tartozott a korai és érett középkor lovagsága az arisztokraták születési rendje mellé mint foglalkozási (hivatás-) rend; – itt tartották számon a szolgák csoportjából azokat a miniszteriálisokat (szolgálat-tevőket) is, akik a király, szabad urak vagy lovagok mellett háborús vagy közigazgatási szolgálatot teljesítettek;
• a laboratores az alávetett, főként paraszti munkával foglalkozó szabadok és félszabadok foglalkozási rendje, a másik két rendet munkájával szolgálni kötelezettek, alávetettek csoportja volt.
német királyi (császári) dinasztiák A verduni szerződést követően a keleti frank területeken több hercegség is kialakult, így a központi fekvésű frank hercegség, északon Szászország, délen a sváb és a bajor hercegség, nyugaton Lotaringia.
A német Karolingok kihalását (911) követően előbb – Konrád frank herceg (911-918), majd – a szász dinasztia (919-1024), – a frank vagy száli dinasztia (1024-1126), – a Hohenstaufok (1138-1254) , – két évtizedes interregnum (1254-1273) után a Habsburgok (1273-1291, 1298-1308), – a Wittelsbachok (1314-1347, 1400-1410), végül – a Luxemburgok (1355-1400, 1411-1437) uralkodtak.
meggyengült királyi hatalom Verdun után a nyugati frank területeken és német földön is meggyengült a királyság, s kialakultak a területi fejedelemségek. Az egykori királyi tisztviselők, a grófok, őrgrófok és palotagrófok hivatali területükön önállósították magukat, örökletessé tették hatalmukat és hivatali birtokaikat, s magukhoz ragadták a király uralmi jogosítványainak (bannum) tekintélyes részét. Saját hadsereggel rendelkeztek, saját területükön bíráskodtak, önálló külpolitikát folytattak, és a helyi egyházat is hatalmuk alá vonták. Ebben szerepet játszott a külső támadás is: a 9. század második felében a normann rablóhadjáratok, majd kelet felől a magyarok portyázásai, amelyekkel szemben a védelem szintén a helyi hatalmakra hárult.
törzsi hercegségek A dezintegrációs folyamat német földön sajátos formát öltött: törzsi hercegségek alakultak ki, a törzsi területek vezetése egyes kiemelkedő családok, nagyrészt az egykori Karoling birodalmi arisztokrácia leszármazottainak kezébe került, akik megszerezték maguknak a hercegi (dux) címet. Négy ilyen törzsi hercegség alakult ki a 10. század elejére: a szász, a frank, a sváb és a bajor - hamarosan felzárkózott melléjük Lotaringia. Ezek a hercegségek a 10. század elején laza hűbéri kapcsolatban álltak a királlyal, s igyekeztek önállóságukat bővíteni. Ebben a rendszerben a királyi hatalom elsősorban három pilléren nyugodott: • a király saját hercegségének erőforrásain, • a Karoling-korból örökölt királyi birtokokon, valamint • a birodalmi egyház feletti rendelkezésen.
a szász dinasztia A szász dinasztia nevéhez fűződik a birodalom kereteinek kialakítása, a német állam megszilárdítása, s a német birodalmi politika alapjainak meghatározása. A szász dinasztia (919-1024) trónra kerülése fordulatot jelentett a német történelemben: kezdetét vette az a folyamat, amelynek során a Keleti Frank Királyságból, a törzsi hercegségek laza szövetségéből megszületett a német állam, majd létrejött a Német-római Császárság. Már korábban is a szász hercegek képviselték leginkább Nagy Károly örökségét: az ország egész területe feletti közvetlen királyi hatalom elvét. I. (Madarász) Henrik (919-936) uralkodása végén elérte, hogy utódjául fiát válasszák meg, s szakított a Meroving és a Karoling frank államban egyaránt szokásban volt gyakorlattal is, mely szerint az uralkodó felosztotta a birodalmat fiai között. Henrik másodszülött fiát, I. Ottót (936-73) jelölte ki egyetlen örököséül, s ezzel biztosította a királyság egységét és oszthatatlanságát. – ez később is így történt az Ottók alatt.
a szász dinasztia (2) Miután a trónutódlás folyamatosságát és a királyi hatalom egységét sikerült biztosítani, a szász uralkodók legfőbb törekvése a királyi hatalom megerősítése, a törzsi hercegségek különállásának megszüntetése volt. Igyekeztek őket integrálni a megerősödött királyság keretei közé. I. Henrik és I. Ottó fenntartották a békés viszonyt a hercegekkel, s Ottó elérte, hogy 949-re mindegyik hercegség az ő családjának kezébe került, de ez nem mindig hozott megnyugtató megoldást.
De ezeket a változásokat I. Ottó jól kihasználta arra, hogy a hercegségekben is fokozottabb mértékben érvényesítse a királyi felségjogokat, elsősorban a bíráskodás és az egyház feletti rendelkezés terén. A 10-11. századi Német Királyság egyik legfőbb jellegzetességévé a királyi hatalom, az államszervezet és az egyház szoros összekapcsolódása vált.
birodalmi egyház A szász és később a száli dinasztia hatalmának legfőbb támasza a birodalmi egyház volt. Az Ottóknak sikerült megszerezniük valamennyi hercegségben az egyház feletti rendelkezést. A király mint szakrális személyiség felkenés révén a klérus tagja, a birodalmi egyház feje is volt, aki érvényesíteni tudta befolyását a püspöki és apáti székek betöltésénél, s ő rendelkezett az egész ország területén az invesztitúra jogával. Minden püspökség a király főkegyurasága alá tartozott. Az egyházat nagy birtokadományokkal látták el, s az egyes püspökségek és apátságok immunitast is kaptak, ami azt jelentette, hogy birtokaik területére királyi tisztviselő nem tehette be a lábát, mert ott minden „állami” funkciót a főpap gyakorolt az ezzel megbízott tisztviselő, a Vogt közreműködésével.
állam - egyház A központi kormányzat, sőt fokozatosan a helyi közigazgatás is teljesen az egyháziak kezébe került: ők voltak a király tanácsadói, ők töltötték be a legfontosabb udvari pozíciókat, ők álltak a legtöbb grófság élén, Itáliában pedig ők voltak a városok urai. Az udvari kápolna volt az az intézmény, ahol a főpapi utánpótlás nevelkedett, itt ismerkedtek meg az államügyekkel, itt sajátították el azok intézésének technikáit. A királyi kápolnában nevelkedett klerikusok közül kerültek ki a püspökök és a nagy birodalmi apátságok vezetői. A főpapok kötelesek voltak ellátni a királyt és kíséretét, ha területükön tartózkodott, s ők állították ki a birodalmi hadsereg zömét is.
A császárság megszerzése után ez a birodalmi egyházi rendszer Rómára is kiterjedt.
a szász dinasztia - a császárság I. Ottó az engedelmes német papságot háta mögött tudva kezdte meg a német császárok végzetes Itália-politikájának kialakítását. 962-ben Ottó Rómában császárrá koronázták, ennél több haszonnal a déli politizálás nem nagyon járt. A koronázással létrejött a Német-római Császárság, amely csaknem ezer évig (1806-ig) fennállott. A császári címet ettől kezdve a német királyok nyerhették el, ha Rómába mentek a koronázásra (azaz császár csak német király lehetett, de nem minden német király lett császár).
Ottonianum A császári cím megszerzése után I. Ottó kiadott egy oklevelet, amelyben szabályozta a császárság és a pápaság viszonyát: •
•
•
mindenekelőtt megerősítette Szent Pétert és helyettesét, a pápát mindazon területek birtokában, amelyeket Pippin és Nagy Károly adományoztak neki, biztosította a pápák törvényes, azaz az egyházjogi előírásoknak megfelelő szabad választását, de azt is előírta, hogy a megválasztott pápa köteles beiktatása előtt hűségesküt tenni a császárnak, akinek küldöttei (missi) jelen lehetnek a pápai fennhatóság alatt álló területeken, s ellenőrizhetik a kormányzást és a bíráskodást. később azzal egészítette ki az Ottonianumot, hogy a rómaiak tegyenek esküt: a jövőben a császár előzetes hozzájárulása nélkül senkit sem választanak pápává.
birodalmi és itáliai politika A jövőben a német királyok figyelmét és erejét egyre növekvő mértékben foglalta le a császárság és az itáliai hegemónia megszerzése, ezért elhanyagolták a szorosan vett német ügyeket, s a királyi felségjogokat egyre inkább átengedték a területi fejedelmeknek. A császári ambícióknak és az itáliai politikának a 12. és 13. században döntő szerepe lett abban, hogy Németországban a partikularizmus kerekedett felül, a szász dinasztia erős Német Királysága a 14. századra önálló kis államok laza szövetségévé alakult át.
az Ottók állama a 10-12. századi Német Királyság viszonyainak jellemzésére leginkább az „archaikus” jelző alkalmas: az Ottó-kori hatalmi struktúrát „állam előtti”" képződménynek lehet minősíteni, hiszen az szinte minden vonatkozásban kezdetlegesebb volt a Karoling-államszervezetnél. A tulajdonképpeni államiság legfontosabb kellékei hiányoztak, a hatalomgyakorlás intézményes keretei nem alakultak ki, központi kormányzatról alig lehet beszélni. Az írásbeliség minimális volt, az ügyintézés ténylegesen szóbelileg történt, s normául nem írott szabályok, hanem a szokások szolgáltak. Az állam lényegében azonos volt a király személyével, aki körül az informális személyi kapcsolatok bonyolult hálózata épült ki. A szokásjog arra kötelezte az uralkodót, hogy döntéseinél hallgasson tanácsadóinak, bizalmasainak véleményére. Ennek a király körüli személyi kőrnek azonban nem volt meghatározott struktúrája, nem léteztek körülhatárolt reszortok és funkciók. Nagy többségükben egyházi emberek voltak, de helyet kaptak benne rokonok és világi előkelőségek is. A királyságnak nem volt állandó székhelye, az udvar állandóan utazott, az egyik királyi birtokról a másikra, de egyre gyakrabban szállt meg püspöki székhelyeken vagy a nagy birodalmi monostorokban is.
a száli dinasztia Mégis ezek között az archaikus viszonyok között a szász uralodók egy viszonylag erős királyi hatalmat építettek ki, s ebbe integrálni tudták a törzsi hercegségeket is. Ekkor még a német király fenn tudta tartani közvetlen hatalmát az ország területének jelentős része felett, annak ellenére hogy már a 11. század elején észlehető volt, hogy az erőviszonyok a területi fejedelmek javára tolódtak el a királlyal szemben. A változás a száli dinasztia (1024-1126) alatt indult el. Eleinte a száliak az Ottók politikáját folytatták, de a királyságot új társadalmi erők bevonásával igyekeztek megerősíteni. Az egyház mellett főleg a nemesség alsóbb rétegeire, a kishűbéresekre és miniszterialisokra - azaz földesúri függésben élő, eredetileg nem szabad, de udvari és katonai szolgálatuk révén az uradalmi népek sorából kiemelkedő és a nemességhez közeledő csoportra - támaszkodtak.
a száli dinasztia és az invesztitúraharc A kora középkori Német Királyság III. Henrik (1039-1056) uralkodása idején élte virágkorát, az I. Henrik és I. Ottó által kezdeményezett fejlődés ekkor teljesedett ki. De ekkor jelentkezett a rendszer válsága is. III. Henrik támogatta a cluny egyházi reformot, melyben egyrészt az egyház belső megtisztulásáról volt szó. Hamarosan kiderült azonban, hogy ez a reformmozgalom bizonyos határon túl már nem egyeztethető össze a birodalmi egyház rendszerével, amely pedig a német királyság alappillérét jelentette. A reformmozgalom során kibontakozó invesztitúraharc alapjaiban rendítette meg a német királyságot.
invesztitúraharc IV. Henrik (1056-1106) uralma alatt bontakozott ki az a több évtizedes küzdelem, az invesztitúraharc, amely végleg megpecsételte a kora középkori erős Német Királyság sorsát. A világi és egyházi nagyok a királyság rovására igyekeztek erősíteni saját hatalmukat, s ebben a harcban a pápa is a fejedelmek mellé állt. VII. Gergely pápa az 1076-ban kiközösítette Henriket, s alattvalóit, hűbéreseit feloldotta a hűségeskü alól. A német területi fejedelmek éltek a kedvező alkalommal, s azt kívánták, hogy a király engedelmeskedjék a pápának, mert különben megfosztják méltóságától. A canossa járás ellenére a német fejedelmek letették Henriket a trónról és másik királyt választottak, ami hosszú háborúkhoz vezetett.
a wormsi konkordátum V. Henrik (1106-25, 1111 óta császár) idején folytatódott a harc bár közben újra és újra eredménytelen tárgyalások folytak a császár és II. Paschalis pápa között. Végül hosszas tárgyalások után 1122-ben Wormsban a német fejedelmek közreműködésével létrejött a megállapodás Henrik es II. Callixtus pápa követei között.
A wormsi konkordátum: • a császár lemondott az invesztitúráról, az egyházi hivatalba való beiktatásról, s megengedte a kánoni választást. • a megválasztott püspököt az érsek vagy a pápai legatus iktatta be a lelki hatalomba. • a pápa viszont megengedte a császárnak, hogy - képviselői útján - jelen legyen a püspökválasztáson s vita esetén a józanabb párt mellett foglaljon állást. • a világi javakba és tisztségekbe valamint a hűbérekbe való beiktatást az uralkodó a kormánypálca átadásával gyakorolhatta.
a wormsi konkordátum (2) A wormsi egyezmény megadta a kegyelemdöfést az Ottók által kiépített birodalmi egyháznak. A német érsekekből és püspökökből hamarosan az uralkodótól többé-kevésbé független egyházfejedelmek lettek, akik a maguk területén szinte teljes államfői jogokat gyakoroltak.
territorializálódás A következő két évszázadban sem akadt olyan király, aki ezt a folyamatot megállította vagy éppen visszafordította volna. Németországban tehát már a 11. század második felében kezdetét vette a folyamat: a királyi hatalom fokozatos gyengülése, a közhatalom felaprózódása, területi fejedelemségek kialakulása, majd teljes önállósulása.
Az invesztitúraharc során a világi invesztitúra megszűnésével, a kánoni választás jogrendjének kialakulásával összeomlott a szász királyoknak az egyházra és az „állami” funkciókat is betöltő főpapságra épülő királyi hatalma. A császár és a pápa viszálya, az ismételt pápai kiátkozás - amely felment az alattvalói és vazallusi hűség alól - nagyban elősegítette a területi fejedelmek, hercegek önállósulását.
Hohenstaufok V. Henrikkel kihalt a száli dinasztia, koronáját rövid átmenet után a sváb hercegi családból származó királyok, a Hohenstaufok (1138-1254) örökölték. Közülük a legjelentősebb I. Barbarossa Frigyes (1152-1190) volt, aki modern hivatalnokállamot szeretett volna kiépíteni, ehhez viszont pénzre volt szüksége. Úgy gondolta, hogy az új típusú királyi hatalom anyagi, gazdasági bázisát az észak-itáliai városokban találhatja meg. Ezért kapott olyan nagy hangsúlyt uralkodása alatt az itáliai politika. Hogy Itáliában szabad kezet nyerj en, egyre több engedményt volt kénytelen tenni Németországban a területi fejedelmeknek.
I. Frigyes Frigyes a régi római császárok jogutódjának tekintette magát, s az ő példájuk nyomán abszolút hatalommal szeretett volna uralkodni. Elvben magát tekintette az egész világ urának, környezetében az európai uralkodókat „királyocskáknak" titulálták, a pápát pedig csak a birodalom első püspökének tekintették. A birodalom restaurációját (restauratio imperii) Frigyes Itáliában kezdte meg: •
• •
közvetlen hatalmat kívánt gyakorolni a városok felett, teljhatalmú német tisztviselőket, podestákat nevezett ki élükre, s kíméletlenül kezdte behajtani a különböző adókat és regalékat. 1158-ban a roncagliai gyűlésen hozott határozatok teljes mértékben helyreállították az invesztitúraharc során veszendőbe ment királyi jogokat. a városok ellenálltak és a Lombard Városok Ligája végül 1176-ban Legnanónál döntő győzelmet arattak Frigyes felett.
Frigyes egyébként úgy igyekezett a nagy, etnikai alapon álló hercegségek hatalmát gyengíteni, hogy kisebb területi egységekre bontotta őket. Így 1180 után a hagyományos törzsi hercegségek lassan eltűntek, illetve átalakultak új, hűbéres területi fejedelemségekké.
1190
a Staufok miniszteriálisai A Stauf hatalom legfontosabb hordozói és támaszai a miniszteriálisok voltak, akiknek társadalmi helyzete jelentősen javult a korábbi időkhöz képest. Ebben nagy szerepe volt Frigyes azon politikájának, amely a hűbéri viszonyok kiterjesztésével (hadipajzsrendszer) akart a királyi hatalomnak szélesebb nemesi bázist teremteni, s az ún. „hivatásos” hadakozó rétegeket - függetlenül azok jogi helyzetétől - egyértelműen elválasztotta a termelőmunkát végzőktől, a paraszti sorban élőktől, így a katonáskodó közszabadoktól is. A miniszteriálisok eredendően személyes szabadsággal sem bíró szolgák (servi) voltak, ám a - számukra inkább csak kötelezettségeket előíró – „szolgálati jog" (Dienstrecht) kedvezőtlen viszonyaiból éppen a Staufok szabályai alapján emelkedtek ki. Általában úri - katonai, gazdatiszti - szolgálatot teljesítettek, akár a királyi udvarban is.
hadipajzsrendszer A hét hadipajzs birtokosai: 1. a király; 2. az egyházi fejedelmek (tartományurak), 3. a világi fejedelmek (tartományurak), 4. a grófok és „szabad urak” (bárók); innen viszont már eltérést mutatnak jogkönyvek. A) A Szásztükör szerint: 5. az „esküdtképes szabadok" (Schöffenbarfreie) és a miniszteriálisok; 6. ezek emberei (hűbéresei) s a 7. hadipajzs, megnevezés nélkül. B) A Svábtükör szerint: 5. a "középszabadok" (Mittelfreie), 6. a miniszteriálisok, akiket csak az 1-3. hadipajzsbeliek fogadhattak vazallusaiknak, 7. az egypajzsos lovagok.
hadipajzsrendszer a Szásztükör szerint
miniszteriálisok az igazgatásban A miniszteriálisok tehát a besorolásra kerültek ebbe a rendszerbe, s ezáltal a sajátos hűbéri rendszer részévé váltak. A hadipajzsrendszerben mindenki csak a nála magasabb fokon állótól fogadhatott el adományt, hűbért, így a hűbériség e sajátos formájának I. Frigyes uralkodása alatti kiterjedése még inkább megerősítette azt, hogy a társadalmi helyzetet nem önmagában az adott személy perszonális jogi satusa, „szolga” avagy „szabad” mivolta határozta meg. 1157 -től minden birodalmi jogosultság eladományozásának a hűbérjog szerint kellett történnie, így abban az esetben, ha a császár egy-egy terület igazgatását miniszteriálisára bízta, az adott térségben élő szabad állapotú kisebb vazallusok a föléjük állított miniszteriálishoz hűbéri alapon kapcsolódtak. Számos miniszteriális igen magas tisztségbe került, akár olyanba is, melynek gyakorlása révén szinte a fejedelmekkel és a grófokkal azonos helyzetűvé váltak.
Stauf-Welf küzdelem Barbarossa halála után (12-13. század fordulóján) félszázados belháború folyt a pápa által támogatott Welf királyi család illetve a királyi címet továbbra is igénylő Hohenstauf család hívei között. A Stauf- és a Welf-királyok küzdelme súlyos következményekkel járt a Német Királyságra nézve, mert mindkét fél a királyi jogok, jövedelmek és birtokok terhére tett engedményekkel igyekezett híveket szerezni. II. Frigyes pedig itáliai ambíciói érdekében Németországban feladta a királyi hatalom még megőrzött jogosítványait is. •
•
1220 Confoedaratio cum principibus ecclesiasticis: lemondott az uralkodói regalejogok (pénzverés, adó- és vámszedés, telepítés, városalapítás, bíráskodás) gyakorlásáról az egyházi fejedelmek területén 1231 Statutum in favorem principum-ban ugyanezen jogokat megadta a világi fejedelmeknek is , s ezáltal elismerte őket tartományaik önálló uralkodóinak
Ezek is mutatták, hogy a Német Királyság a ténylegesen önálló fejedelemségek konföderációjává volt átalakulóban.
fejedelemségek A fejedelmek (princeps, Fürst) részben egyháziak (érsek, püspök, apát), részben világiak (herceg, gróf, őrgróf) voltak. Területükön gyakorolták az összes királyi felségjogot, azaz a „föld és az emberek feletti" uralmat: bíráskodtak, adót szedtek, önálló hivatalnokszervezetet építettek ki, saját hadsereget tartottak. A 13. század második felében már 20-30 világi és 90 egyházi fejedelemség osztozott Németország területén, s számuk a következő két évszázadban egyre növekedett. A fejedelmi hatalom különösen Németország nyugati felében aprózódott fel, ahol sok kis államocska alakult ki a középkor végére. Ahogy haladunk kelet felé, úgy egyre nagyobb területű fejedelemségekkel találkozunk. A fejedelmek (a 2. és 3. hadipajzs) a birodalmi fejedelmi rendként egyesültek II. Frigyes kiváltságlevelei révén.
1380
fejedelemségek (2) Így Németországban az önálló területi fejedelemségek kialakulása együtt járt a központi államhatalom fokozatos felbomlásával. Ebben szerepet játszott az a tény is, hogy a német területek nagy részén nem fejlődött ki teljes mértékben a hűbéri struktúra. A hűbéri jog és a hűbéri intézmények itt elsősorban a területi fejedelmek javára szolgáltak, a királyság viszont nem tudta kihasználni a hűbériségben rejlő lehetőségeket. A német királyok sem a városokra nem tudtak támaszkodni - mert azok gyengék és szegények voltak - a fejedelmekkel szemben, sem a hűbériségben rejlő lehetőségeket nem tudták a maguk javára fordítani. A német hűbéri jogban nem alakult ki az uralkodó legfőbb hűbérurasága, az alvazallusokkal nem volt kapcsolata, a visszaháramló hűbéreket ismét tovább kellett adományoznia (Leihezwang), nem csatolhatta őket saját birtokához. A német hűbéri fejlődés a nagyvazallusoknak kedvezett, s teljes mértékben érvényesültek a hűbériség - különösen a többszörös vazallitás – állambomlasztó tendenciái.
szabad királyválasztás A német királyok esetében (szemben a franciával) sohasem sikerült rögzíteni az trónöröklés elvét. Minden olyan törekvés, mely a (dinasztiához kötött vagy szabad) királyválasztást megszüntette vagy korlátozta volna, kudarcba fulladt. A királyi trónutódlás két lehetséges alapváltozata: az öröklés és a választás közül német földön utóbbi érvényesült, ám ez is több fokozatban fejlődött ki, lépésről lépésre elhagyva az öröklés jegyeit. A választók köre eredendően nem volt meghatározva. A nép (populus) választott, valójában az urak, a hűbéri láncolatba beilleszkedett személyek, az egyháziakat is ideértve.
királyválasztás A 10-12. században a résztvevők a négy nagy törzs szerint különkülön csoportosultak, hercegeik és más nagyjaik vezetésével; a birodalmi egyház képviselői - elsősorban főpapjai - e törzsektől elkülönültek. A választás a korai időkben közfelkiáltással történt. A 13. a században a választási jog előbb megoszlott a választófejedelmek (eredetük homályos) és a fejedelmek között, ami azt jelentette, hogy előbb a választófejedelmek szavaztak, majd ugyanezt tették a fejedelmek is, immáron az előbbi eredmény ismeretében; mindkét testület egyszerű többséggel döntött. 1273-tól kizárólag a választófejedelmek hatáskörébe került a királyválasztás joga, melynek eljárását - elkerülendő a kettős királyválasztást - az 1356. évi Aranybulla rendezte.
az 1356. évi aranybulla Az 1356. évi német aranybulla első ízben adott általános érvényű „alaptörvényt” a birodalomnak. IV. (Luxemburgi) Károly alatt.
Végérvényesen rögzítette, szentesítette az interregnum korától kialakult belpolitikai helyzetet, a hét választófejedelemség létét. Tartósan szabályozta az uralkodóváltás rendjét, hiszen a német trónviszályok gyakran abból adódtak, hogy a választókollégium tagjainak választójoga nem volt egyértelműen meghatározva. • nem csak azt szentesítette, hogy a kölni, trieri, mainzi érsekek, valamint a cseh király, a rajnai palotagróf, szász herceg és brandenburgi őrgróf jogosult megválasztani az új uralkodót, • hanem törvénybe iktatta a többségi szavazás elvét, ami korábban nem volt írásba foglalva.
az 1356. évi aranybulla (2) • ha négy fejedelem azonos jelölt mellett tette le voksát, az illetőt már királynak kellett tekinteni. (Tehát a birodalom belpolitikájából kiiktatta az ellenkirályok állításának, s az ezzel összefüggő trónharcoknak a lehetőségét, s ezzel politikai kiszámíthatóságot és stabilitást teremtett.) • részletesen szabályozta az uralkodóválasztás menetét, lebonyolítását, a szavazás sorrendjét. • egy szóval sem említi az uralkodó választással összefüggésben a pápa jóváhagyási, beleegyezési jogát. • feloszthatatlannak nyilvánította a választófejedelemségeket, és a választófejedelmi jogokat, hogy a világi fejedelmi házakon belüli örökségmegosztás miatt a hét fős választói kollégium száma ne növekedjék. A választófejedelmi méltóság kizárólag a férfi egyenesági öröklés alapján öröklődhet.
az 1356. évi aranybulla (3) • szentesítette mindazon jogokat, privilégiumokat, melyeket a választófejedelmek eddig gyakoroltak (Megerősítette bíráskodási jogaikat, így tartományaikban őket illette a legfelsőbb bíráskodás joga, de minden uralkodói felségjog alapján szedett jövedelem). • engedélyezte, hogy a császáron kívül a választófejedelmek is verethessenek aranypénzt. • előírta azt is, hogy a választófejedelmeknek részt kell venniük a birodalom kormányzásában, a döntések felelősségében.
a császár A választás mellett a császárrá koronázásnak inkább eszmei értéke volt: ezáltal a római császárok utódának, a „világ urának" mondhatták magukat a német királyok, jóllehet ha ezt a tényt érvényesíteni szerették volna, nyomban a többi keresztény király ellenállásával találkoztak volna (rex est imperator in regno suo).
császári dinasztiák Az Aranybulla utáni századokban is a jelöltek tartományúri házi hatalma, ereje alapozza meg a dinasztiák oda-vissza váltakozását a királyi trónon (Luxemburgiak, Wittelsbachok, Habsburgok). A Luxemburgi-dinasztia kihaltával a Habsburg-ház került ki győztesen a küzdelemből. (Ez a dinasztia - utóbb HabsburgLotharingiai-ház - egyetlen rövid megszakitástól (1742-1745) eltekintve a birodalom megszűntéig viselte a császári koronát)
ellenállási jog Az előírások és tradíciók szerint az aacheni koronázással és felkenéssel gyakorolhatta volna csak királyi hatalmát a megválasztott új uralkodó, a fejedelmek nagy befolyását jelezte azonban az a tény, hogy felségjogait az új király már a választás tényével elnyerte. A választás elvével párhuzamosan s azt kiegészítve élt az ellenállási jog eszméje is. A „jogsértő" királlyal szemben érvényesülhetett a „nép” ellenállási joga, melyet természetesen ugyancsak a fejedelmek gyakorolhattak; néhány esetben ténylegesen tették is. A Szásztükör és az Aranybulla szerint egy fejedelmi bíróság - a rajnai palotagróf elnökletével - válthatta le a királyt. Emellett pápa alkalmazhatta kiközösítés egyházjogi eszközét királyleváltás esetén és azon kívül is. A hűbéreskük hatályát földoldó kiközösítés súlyos következményekkel járhatott.
az udvar A királyi (császári) udvar, hasonlatosan az európai gyakorlathoz, ún. utazó udvar volt, palotáról palotára vándorolva élte fel a császári udvartartás a rendelkezésére álló javakat. A paloták - mint a körzetükben kialakított kincstári uradalmak központjai is - önálló gazdasági egységekként működtek, gazdasági intézőkkel az élükön. A négy udvari főtisztség (hivatal) e korban birodalmi főhivatallá vált A rajnai palotagróf volt a főasztalnok, a szász herceg a főmarsall, a brandenburgi őrgróf a főkamarás, a cseh király lett az italmenükért felelős főpohárnok. Az udvar első embere a rajnai palotagróf, a birodalom asztalnoka volt, aki trónüresedés esetén helyettesítette is az uralkodót.
kancellária – udvari hivatalok – udvari tanács A királyi főkáplánnak előbb csupán helyettese volt a kancellár, utána pedig ő lett az írásbeliség hivatalának, a kancelláriának a vezetője. Az udvari és birodalmi kancellár a birodalom megszűntéig a mainzi érsek lett. Helyettese a jegyzők közül kiemelkedett protonotarius aulae imperialis volt, aki birodalmi alkancellári rangot nyert. Magától a főkancellári tiszttől olykor el is vált - a király által a világiak közül kinevezett - külön birodalmi kancellár. Kisebb rangú udvari hivatalok is voltak (így a királyi kardhordozó, a birodalmi vadászmester és a birodalmi konyhamester), nemkülönben a bírói tisztet betöltő udvarbíró, és - udvaronként - az udvari palotagrófok (comes sacri palatii). A 14. századra alakult ki a fizetett és fölesketett tagok - köztük képzett jogászok – meghatározott köréből az udvari tanács (Hofrat), melynek természetesen a kancellár és az alkancellár is tagja lett.
birodalmi gyűlés Az curia generalisból, amelyen – tisztviselők mellett – elvileg minden fejedelem köteles volt megjelenni, fejlődött ki a birodalmi gyűlés, a Reichstag, az „ország” képviselete, melynek tárgyalásaira már a 12. században meghívót kaptak a nemesek és a birodalmi városok polgárai is.
A tisztségviselők pozícióikat már a 13. századra hűbérré tették, s örökíthetőségüket is kimondatták. De még ekkoriban is fejedelmek, tartományurak és bárók szigorúan hűbéri gyülekezete volt. Rajta minden fejedelem a saját külön jogállása alapján mint egyedileg érdekelt személy vett részt, képviseleti funkció nélkül. Végleges szervezetét, rendi képviselet jellegét a 15. században nyerte el.
birodalmi gyűlés (2) A Reichstag a 15. századtól három kollégiumból állt: • az elsőben a választófejedelmek, • a másodikban a világi és egyházi fejedelmek, • a harmadikban az 51 birodalmi város küldöttei tanácskoztak és szavaztak. A birodalmi gyűlést a császár hívta össze. Az érvényes döntéshez az uralkodó és a három kollégium egybehangzó akarata volt szükséges, a kollégiumokban a többségi szavazat érvényesült. Az üléseket a mainzi érsek vezette.
Ha létre is jött az egyhangú döntés, a meghozott birodalmi törvények végrehajtására már nem létezett hatékony, birodalmi szintű központi kormányzat.
tartományok - fejedelemségek A helyi szervek kapcsolata a birodalmi udvarral igen laza volt.
A hercegek, őrgrófok (majd fejedelmek) immunitási és hűbéri jogaik birtokában szinte elszakadtak a birodalmi kormányzattól, akárcsak a frank nyomokon fennmaradt, a fejedelmek hatókörébe tartozó grófságok s grófok. A választófejedelmek, majd mintájukat követve a kisebb fejedelmek és tartományurak (domini terrae) is kiépítették a maguk speciális jogállására támaszkodó államgépezetüket. Az 1356-os Aranybullában rögzített helyzetük ezt messzemenően biztosította. (Tartományaikat nem lehetett felosztani, a világi választók tiszte elsőszülöttségi rendben öröklődött, gyakorolták a pénzverési és vámjogot, a bánya- és sóregálét, szedték az egyébként királyi jogon járó bevételeket.)
grófságok A 9-10. századra a Karoling-kor grófságai elveszítették eredeti jelentőségüket, ami elsősorban királyi birtokigazgatási jellegük megszűnésével magyarázható. A grófi hivatal - birtoktesttel - örökölhető hűbérbe került. A hűbérúr eredendően változatlanul maga a király volt, ám - különösen erős hercegi hatalom esetén - a 11. századtól közbeékelődött a herceg vagy hercegi jogállású, vele egy szinten álló más világi vagy egyházi tartományúr (őrgróf, „tartománygróf”, érsek, püspök). A gróf pedig abban az esetben, ha alárendeltségét illetően ellentét merült föl a távoli király és a közeli tartományúr között, kénytelen volt az utóbbinak engedelmeskedni. Ezt a helyzetet rögzítette a hadipajzs-rendszer, amely a grófokat és a bárókat („szabad urakat”, akik esetleg maguk is szereztek grófi címet) 4. hadipajzsként az egyházi és világi tartományurak alá rendelte.
grófságok (2) A grófságok (comitia) - betagolódtak a tartományokba. Csak a birodalmi korona-javakon és a birodalmi egyházi birtokokon székelő grófok maradtak meg egyenes királyi s ezáltal birodalmi alárendeltségben. De a megmaradt grófokat egyre-másra kiszorították a birtokigazgatás új orgánumai, a „birodalmi helynökség” (Reichsvogtei) intézményei, ezeket ugyanis a királyi kincstár már nem a hűbérjog keretében szervezte.
A gróf fő funkciója e korban a bíráskodás lett. Illetékessége területi és személyi jellegű volt. Csak az immunitást élvező területekre nem terjedt ki, rajtuk kívül mindenkire, aki a grófság területén élt.
Szerepüket a 12-13. századtól már a tartományurak által kinevezett algrófok (vicecomes) vették át, tartományi bírákként.
A grófság, mint intézmény megszűnt.
tartományi igazgatás A rendi intézmények, majd a modern bürokratikus állam kialakulása Németországban nem birodalmi szinten, hanem az egyes területi fejedelemségek szintjén ment végbe. A már a 13. században is meglévő tartományi gyűlésekből a 15. században kifejlődtek a tartományi rendek. A birodalmi curia 1231-ben, midőn a fejedelmeket megerősítette uralkodói jogaik gyakorlásában, azt is kimondotta, hogy rendeleteket vagy új jogokat (constitutiones vel nova iura) csak a tartomány jobbjainak és nagyjainak (meliores et maiores terrae) beleegyezésével (consensus) hozhatnak. A tartományuraságok kiépítésében a fejedelmek legfontosabb munkatársai azok a miniszterialisok lettek, akikre korábban a királyi hatalom támaszkodott. A birodalmi városok is területi fejedelemségekké alakultak, a többi város pedig képviselői útján részt kapott a tartományok kormányzatában.
tartományi államiság A tartományok közül csak a nagyobbakban alakult ki valódi államiság, a túlnyomó többségben lévő kisebbekben a fejedelem változatlanul patrimoniális módon földesúrként uralkodott kicsiny tartománya és a alattvalói felett. A nagyobb tartományokban kiépültek a közigazgatás funkciói. A fejedelmek hivatalviselői eredendően vazallusaik voltak, később pedig fizetett hivatali állássá alakították át. A fizetett hivatalnokság 13-15. századi kialakítása a tartományurak nagy teljesítménye volt. (Birodalmi - királyi-császári - szinten ez nem alakult ki) A közigazgatást a fejedelmi udvar irányította, élén a birodalmi udvarbelieknek megfelelő hivatalviselőkkel, akik részint tényleges funkciókat is elláttak, részint csupán tiszteletbeliek voltak. Összefogó szerepe volt köztük a fejedelmet mintegy helyettesítő udvarmesternek (Hofmeister). Fontos szerepet játszott az udvari kancellár - a hivatalt még többnyire clericus töltötte be. Az udvari tanácsnak és a szűkebb titkos tanácsnak (Hofrat, Geheimer Rat) belső (tényleges) és külső (címzetes) tagjai is voltak.
igazgatás - Landtag A kiválóan működő hadügyi apparátus (hadkötelezettség) és pénzügyi igazgatás (következetes és kemény adópolitika), valamint az egyház feletti felügyeletnek tartományúri ellenőrzés alá vonása biztos hátteret adott a centralizációhoz, s a későbbi fejedelmi abszolutizmusok kiépítéséhez. A birodalmi tanácsnak (birodalmi gyűlésnek) évenkénti kötelező egybehívása gyakorlatát meghonosítva tartományukban is létrejött a Landtag, a tartományi rendi gyűlés. E gyűlések kuriális rendszerben tanácskoztak: – külön üléseztek a grófok a szabad urakkal, – külön a tartományi nemesség, – megint másik kúriában a magasabb papság, – a városok és – néhány helyen a parasztok is.
bírói hatalom A birodalom s a fejedelemségek közötti hatalmi súlypontra jellemző a törvénykezés hatáskörének megoszlása. Míg elméletben a király a bírói hatalom forrása, addig a legfelső szinteket leszámítva (például a birodalmi főbíró ítélkezése), a Gerichtsbannt, a bírói hatalom gyakorlására szóló jogosítványt a pereskedők már nem a királytól, hanem a tartományúrtól kérték s kapták. Csak a 15. század végén állították fel a Birodalmi Kamarai Bíróságot (Reichskammergericht), amelynek tagjait - 8 nemest és 8 jogi szakértőt - az uralkodó nevezte ki. Ez a testület egyfelől fellebbezési bíróság volt, másfelől a birodalmi szintű ügyekkel foglalkozott.
partikularizmus A territorializálódás folyamata a 14-15. századra vált teljessé: ekkor a hercegségek, grófságok, őrgrófságok, érsekségek, püspökségek és a birodalmi városok mind megannyi külön kis államnak voltak tekinthetők, a birodalom pedig államok szövetségének, konföderációjának (Bund). A király (császár) hatalma csak névleges volt, az egyes részállamokra nem volt befolyása, csupán a saját területi hatalmára, hercegségére vagy grófságára támaszkodhatott. A birodalomnak a középkor végéig nem volt központja, fővárosa, minden megválasztott új király máshol tartotta udvarát, székhelyét. A központi, birodalmi intézmények csak csökevényesen fejlődtek ki, igen korlátozott hatáskörrel (birodalmi gyűlés, birodalmi bíróság).
partikularizmus (2) A német fejlődés sajátossága volt tehát az erős fejedelmi hatalom: a császári külpolitika, a törzsi hercegségek tradíciói és a sokszor szerencsétlen személyi feltételek egyaránt arra vezettek, hogy a széttagoltság, a „szabadságok kis körein” építkező állam nem a birodalmi szinten biztosította a központosítást s a valódi rendi képviseletet, hanem tartományi környezetben. A politikaihoz hasonlóan a gazdasági életben sem alakult ki országos központ, a birodalom egyes területei egymástól elszigetelten (aránytalanul) fejlődtek: A nyugati és déli területeken erősebben érvényesült a frank feudalizmus hatása, mint északon és keleten. A birodalom laza keretei között „államok születtek az államban", s a francia alkotmány országos modellje a fejedelemségekben lelt talajra.
felhasznált irodalom RUSZOLY József, Európai jog- és alkotmánytörténelem, Szeged, 2011, 288-321. KATUS László, A középkor története, Budapest, 2001, 272-290. MEZEY Barna, SZENTE Zoltán, Európai alkotmány- és parlamentarizmustörténet, Budapest, 2003, 64-70, 74-79.
PÓSÁN László, Németország a középkorban, Debrecen, 2003, 121-125, 254-255.
tartományi (fejedelmi) túlsúly A német alkotmány fejlődésében óriási szerepe volt a túlhangsúlyos külpolitikának, a pápával folytatott elkeseredett harcnak, melynek végeredménye egy legyengült császári hatalommal szemben álló, erős tartományi (fejedelmi) rendszer lett. A szász, bajor, sváb, frank stb. törzsi hercegségekre felépülő német állam a hercegségekre támaszkodó erős helyi hatalom birtokában állandó trónvillongások árnyékában élt. A Frank Birodalomból megörökölt őrgrófságok, az egykori törzsi hercegségekből kinövekedő területi értelmezésű hercegségek a hűbérek s az immunitás birtokában az állami élet valódi centrumaivá váltak, s a német királyi (császári) hatalom csupán keretet adott hatalmuknak – esély sem volt a központosításra. Különösen érvényes ez az alkotmány jogilag is szentesített helyzetre az Aranybulla (1356) kibocsátása után.
