B. Hangképzés A szép és kifejező éneklés elengedhetetlen feltétele a hangképzés. A hangszer technikai adottságai eleve adva vannak, mégis fontos, hogy a hangszerjátékos hogyan hozza azt működésbe. Az emberi hang is eleve adva van, de ennek kicsíszolása, az éneklésre alkalmassá tétele hosszas, tervszerű munkát igényel. Ezért mondtuk fenneb, hogy a hangképzés a zenetanítás kezdetétől állandó jelleggel kapcsolódik a céltevékenységekhez, vagyis a reprodukáló készség kialakításához. Óvodásoknál és kisiskolásoknál a gyermeket hozzászoktatjuk, hogy a hangadószervet használni tudja: ez még nem tulajdonképpeni hangképzés. A következőkre irányul: kiejtési hibák kiküszöbölése, világos kiejtés (sok gyermek selypít vagy raccsol); a természetes légzés kialakítása (a gyermekek gyorsan, kapkodva lélegzenek); kiküszöbölni az éles, hangos éneklést, ami nem csak csúnya, hanem a tiszta intonációt is befolyásolja, amellett rontja a hangszálakat (figyelmeztetés: „Úgy énekelj, hogy a szomszédodat halljad!”); a tiszta intonáció megkövetelése. A gyakorlatok kapcsolódjanak játékos elemekhez, használják ki a gyermek képzelőerejét. A hangutánzók (légy, medve, kígyó, vonat, harang) a mássalhangzók kiejtését javítják. Az énekes nyelvtörők vagy mondókák: a pergő szövegkiejtéshez szoktatnak. A légzés kialakítására: elfújjuk a gyertyát, egy tollat fújunk hosszan, lefújjuk a pitypang pihéit. Mindenki ismeri a „morgó” gyermeket; gyakorlott pedagógusok állítják, hogy a morgás oka a legtöbb gyermeknél az, hogy az énekelt hangmagasság nem felel meg az ő ambitusának. Tehát, az oktató meg kell találja azt a hangmagasságot, amelyen ez a gyermek énekelni tud, és fokozatosan szoktassa hozzá, hogy a közös hangmagassághoz illeszkedjék, különben a gyermekben kialakul az a tudat, hogy nincs hallása. Egyébként is, minden énekes tevékenységnél fontos, hogy a gyermekek átlagos hangterjedelmének megfelelő magasságban hangozzék a dal; átlagosan ez az egyvonásos c-a között mozog, de lehetnek alóla kivételek, tehát a pedagógusnak ezt is ki kell tapasztalnia. A tulajdonképpeni hangképzés már fokozatosan halad olyan feladatok felé, amelyek a művészi előadás követelményeit közelítik meg. A következőkben felsorolt gyakorlatok sorrendje hozzávetőleg fedi az egyszerűtől a bonyolultabb felé haladás sorrendjét. Gyakorlatilag viszont, ezek a tevékenységek mind párhuzamosan haladnak és állandó jellegűek. Például, a jó kiejtés gyakorlatain belül is van egy fokozati sorrend, mint ahogy a hangterjedelem növelésén belül is. Viszont a speciális hangképző gyakorlatokat nem kezdhetjük meg addig, míg az előző gyakorlatokkal nem alakítottuk ki az alapvető készségeket. A hangképzésben felállított követelmények alapját az éneklés fiziológiai folyamata magyarázza meg. Az éneklésben három tevékenységet kell összekapcsolni: a gégeizmok és az artikulációt végző izmok mozgását, ezt irányítja a belső hallás, majd a kibocsátott hangot –mint visszajelzést – hallásunk alapján szabályozzuk. Az énekhang a hangszalagon keletkezik, de alig lenne hallható, ha
a fej rezonátorai (száj, orr, fejüreg) fel nem erősítenék. Ez adja meg a hang színezetét is. Az üregek alakját és nagyságát a szájmozgás és a gégefő alakja adja meg, tehát ezektől függ a rezonancia, azaz a hang színe és intenzitása. A szájüreg és a gégefő alakja más és más a különböző magán- és mássalhangzóknál, változik a hangmagasság és a dinamika függvényében is. És, természetesen, a légzés – a hangszalagokra bocsátott levegő mennyisége és ereje – az alapvető fiziológiai feltétel, mivel a hangszálakat a levegőoszlop hozza mozgásba. A fenti tényezők összehangolása hozza tehát létre a szép éneklést. A hangképző gyakorlatokat a következő csoportokban tárgyaljuk: légzési gyakorlatok, artikulációs gyakorlatok, hangterjedelem növelése, speciális gyakorlatok; az utóbbiak már közvetlenül az előadás kifejező eszközeit gyakoroltatják. a) Légzés Az éneklésnél a tüdőnek teljes egészében meg kell telnie levegővel, nem csak a tüdőcsúcsnak. Gyors belégzés és hosszas, adagolt kilégzés szükséges. A gyermekek hajlamosak arra, hogy mikor a gyors belégzést kérjük, hírtelen vesznek levegőt, de ez csak a tüdőcsúcsot tölti meg. A jó légzésnek feltétele a helyes testtartás: egyenesen, de nem mereven tartjuk a felső testünket, a gyors belégzésnél nem kapjuk fel a vállunkat. Az éneklésnél használt légzést alsó mellkasi légzésnek nevezzik. Nem csak a tüdő mozgása, hanem a rekeszizom is részt vesz benne (jó tudni, hogy ugyanúgy kell lélegezni énekléskor, mint úszáskor). A csukott szájjal gyorsan be- és nyitott szájjal lassan kilégzést – a tanár példáját utánozva – előbb hangtalanul, majd kitartott hangon gyakoroljuk. Később a levegő adagolásával sajátos kifejezési formákat is létrehozunk: sok levegő áttetsző, sejtelmes hangszínt ad, kis lökésekben kipréselt levegő dinamikai hangsúlyokat, staccatot kísér. Ezekre már csak a speciális hangképző gyakorlatoknál kerül sor. Kóruséneklésnél be kell gyakoroltatni a csoportosan váltott légzést (staféta-légzés), mert hosszan kitartott hangoknál, vagy megszakítás nélkül folyó polifonikus műveknél erre szükség van. B) ARTIKULÁCIÓ A hangzók kiejtését, a szövegmondás világosságát jelenti elsősorban, de mint fenneb láttuk, a hangszínt és a hangerőt is befolyásolja. Az állkapocs mozgékonysága egy feltétel a jó artikulációnál. Az állejtést is gyakoroljuk, mert a lemerevítés befolyásolja a szöveg magánhangzóit; fontos azért is, mert elősegíti az átváltást egyik hangzóról a másikra. A magánhangzók gyakorlásában a módszertanok különböző sorrendeket javasolnak, de legideálisabb az u-val kezdés, mert ennél a gége nyugalomban van, leszoktat a feszítésről. A sorrend lehet: u-o-á-é-i – az i-nél képződik a legszűkebb rés, szorításra vezethet; nyitott hangzókkal kombinálva lehet jól gyakorolni, például erre a szövegre: „Ki a Tisza vizét issza”. A magyar nyelv magánhangzóinak a sorrendje a sötéttől a világos felé haladva: u-o-a-á-e-ö-ü-é-
i; ezekből a tanár különböző kombinációjú sorokat állíthat össze, mindkét haladási irányban, tehát a világostól a sötét felé is. A sorrend ugyanakkor a magassági rendet is jelenti: legmélyebb az u, legmagasabb az i. Ennek azért van jelentősége, mert a magas és mély hangok kiéneklését a megfelelő magánhangzó segíti, viszont azt is gyakorolni kell, hogy a mély hangokat magas hangzóval, a magasakat mély hangzóval szépen kiénekeljük. A mássalhangzókat a nyelvészeti csoportosítás szerint szoktuk felsorolni, mert ez a zenei hangzásukat hozzávetőleg fedi. Zöngések: nazálisak: m, n; labiális: l; rezonáló: r; a zöngétlenek a felsorolásban a kiejtés módja szerinti párokat alkotnak (megjegyzendő, hogy nyelvészetileg a felsorolt hangzópároknál a második zöngésnek számít, tehát kevésbé kemény hangzású): p-b, t-d, gh, v-f, és a sziszegők: s, sz, z, zs. A hangképzésben a mássalhangzókat mindig magánhangzókkal társítjuk; a zöngésekkel kezdjük, ezek közül is a nazálisokkal. A magán- és mássalhangzók kiejtésével kapcsolatosan felhívjuk a figyelmet néhány lehetséges hibára. Ezeket minden éneklés alkalmával javítani kell, a hangképzésben pedig külön figyelmet kell rá szentelni, sőt, célzatosan be kell tenni olyan gyakorlatokat, amelyek lehetővé teszik a javítást. Az e a magyar nyelvben nagyon gyakran fordul elő, sokszori ismétlődése lapossá válik, sőt a gyermekek hajlamosak affektáltan ejteni. A népi nyelvhasználatban ennek a hangzónak számtalan színe van, a városi beszédből viszont ezek már kikoptak. Legszebb hangzást ad a zárt ë. Gyakran találkozunk vele partiturákban is, hangzása az é felé közelít. A sziszegő mássalhangzókat a lehető legrövidebben ejtsük, mert sziszegéssel elfedik a zenei hangot. Erős rezonálása miatt az r is ilyen hatást kelthet; speciális esetben, ha külön hanghatást akarunk vele elérni, kihangsúlyozhatjuk. Az egymás után következő mássalhangzók énekben is úgy kell tapadjanak, hasonuljanak egymáshoz, mint a köznapi beszédben (például, az első tapad a másodikhoz: mf, ng, nk, lk, lt , énekléskor együtt képezzük őket), vagy a hasonuló mássalhangzó párokat is a köznapi kiejtés szerint ejtjük (például, ds=cs, ts=cs, tsz=c, tc=c, dj=gy, tj=ty, lj=j, stb.). A mássalhangzók, különösen a zöngétlenek, megszakítják a zenei hangot, ezért el kell kerülni a szaggatott, szótagolt éneklést, de még az értelmileg együvé tartozó szavak közé sem kell a záró mássalhangzó nyomatékával vagy hosszúságával szünetet iktatni. Az ilyen előadás iskolás, de még ennél is rosszabb, modoros. Tehát az elv: úgy énekelni, mintha folyamatosan beszélnénk. Ezt a lehetséges hibát úgy kerüljük el, hogy a magánhangzót kitartjuk a hang hosszáig és csak a következő szótaggal együtt ejtjük a mássalhangzót. (például, vár-tam-rád helyett: vá-rta-mrád). A zöngésítés az artikulációs gyakorlatok között egy kimondottan zenei célt szolgáló eljárás, mert a hang nazalitását fejleszti. Erre szolgálnak a következő gyakorlatok: hümmögés (hm, hm, hm) külön szótagonként, majd magánhangzóval kombinálva (m---á---m), aztán több magánhangzó kombinálásával (mu-ma-má-mé-me-mó). Ezeket a gyakorlatokat eleinte gyorsabban, majd fokozatosan lassítva végezzük, mert ezzel együtt a jó légzést és a levegővel való takarékoskodást is
gyakoroljuk. A hangindítás egyik kényes pontja az éneklésnek. Nem csak az intonáció szempontjából lehetnek itt problémák, hanem artikulációs hibák is adódnak. Leggyakoribb hiba, hogy rácsúsznak a kezdőhangra, de szoktak csúszkálva rálépni egyik hangról a másikra is, főleg nagy hangközöknél. Mellékesen jegyezzük meg, hogy a csúszott indítás, a hangok kötése csúszással, lehet stílusjegy a népi előadásban, illetve ha éppen azt akarjuk imitálni, például népdalok egyszólamú éneklésénél. De ezt akkor ki is kell gyakorolni, hogy stílusos és tudatos legyen, ne véletlenszerű. Ha ez feldolgozásokban fordul elő, a zeneszerző bejegyzi a partitúrába. A hangindítás artikulációs hibáit javítva, a csúszásokat is kikerüljük. Az indításnál mindig a magánhangzós indítás szokott kemény, lökésszerű lenni, de a zöngétlen mássalhangzók is ilyen hatást kelthetnek. A magánhangzós indítást néma h-val, a mássalhangzóst egy lágy, rövid m-el tehetjük lazává. C) A HANGTERJEDELEM NÖVELÉSE Lefelé és felfelé, kétféle gyakorlattal növeljük a hangterjedelmet: egy kis ambitusú dallamfordulathoz fokozatosan hozzáadunk egy-egy hangot (főleg kisebbeknél célszerű), vagy ugyanazt a dallamot más-más magasságból kiindulva énekeljük. Az utóbbit a nagyobbaknál nyitott és zárt szájjal, dúrban kromatikusan, mollban diatonikusan haladva gyakoroljuk. Ezek a gyakorlatok rendszerint skálaszerűek, de használhatunk bármilyen más, rövid dallamgyököt. Fontos, hogy egy bizonyos metrikus tagolásban, valamilyen ritmusképlettel és jól meghatározott tempóban énekeltessük. Tekintve, hogy az ilyen gyakorlatok nem csak énektechnikai, hanem intonációs és ritmikai problémákat is felvetnek, sok lehetőség adódik arra, hogy hozzákapcsoljuk a tanítandó anyaghoz; például egy ritmusképlethez, egy hangsor jellegzetes fordulatához, módosított fok intonálásához. Az
hangterjedelem
fokozatos
bővítését
szolgáló
gyakorlatokat
először
mindig
a
legkényelmesebb regiszterben kezdjük. Mind a felfelé, mind a lefelé haladást nyílt magánhangzókkal párosítjuk, mert a magas és mély hangok kiéneklése egyaránt nyitottabb szájállást követel. Kerüljük a megerőltetést: Egy alkalommal csak egy-egy hangnyival haladjunk magasabbra vagy mélyebbre. d) A speciális hangképző gyakorlatok Ebbe a csoportba azokat soroljuk, amelyek közvetlenül az előadás, a zenei kifejezés eszközeinek technikai megvalósítását szolgálják. A skálaszerű gyakorlatokhoz kapcsoljuk fejlettebb szinten a staccato, legato, melizmatikus éneklés, pergő szövegmondás, hangsúlyok, dinamikai és tempóbeli változások begyakorlását. Ha a hangképző gyakorlatokat időnként közvetlenül hozzákapcsoljuk a megtanulandó dal vagy kórusmű egy részletéhez, amelyet azután a szövegkörnyezetbe visszahelyezve is eléneklünk, elkerüljük, hogy a gyakorlás unalomba fúljon vagy a tanulók célszerűtlennek érezzék.