A betegséget nem ismerték fel, a beteg meg is halt – de szó nincs mûhibáról Az idõpont: 2001. január 8-a, a helyszín: a Magyar Köztársaság Legfelsõbb Bírósága. Méltóságteljes palotamonstrumban a Markó utcában, nem a bíróságokon megszokott lepusztult környezet, hanem faborítású falak, bordó bársony asztal-borítások és ugyanolyan függönyök. Maga a bíróság aztán olyan méltóságteljes, hogy arra tán jelzõ sincs. Felülvizsgálati kérelem alapján zajló tárgyalásról van ugyanis szó. Ez azzal jár, hogy a Legfelsõbb Bíróság öt olyan bírája ítélkezik, akik mindegyike maga is tanácselnök bíró. Ennél aztán már tényleg nincs magasabb bírói fórum – legalábbis Magyarországon, és ennek még döntõ jelentõsége lesz. Az ügy hivatalos neve: Bocskai Imre és társai felperesek kártérítési pere a Szent Rókus, a Szent Imre kórházak és az Országos Haematológiai Intézet alperesek ellen. Bírák, ügyvédek, mindenki fekete talárban, már-már ünnepélyesen. Pedig a per alapjául szolgáló történet sem nem ünnepélyes, sem nem méltóságteljes. A felperesek – hogy hivatalosan fogalmazzak – néhai Rezes Katalin hozzátartozói. Bocskai Imre, a férj itt is ül – rendezõi balon – ügyvédje mellett. Vékony, kese kis ember, picike bajusszal, és nagyon szomorú szemekkel. Õ nem jogász, következésképpen nem tudta, hogy ez a mai valami óriási jelentõségû esemény a jogászok számára, úgyhogy nem is öltözött ki túlságosan, pulóverben szerénykedik. Négy gyereket kell eltartani és ellátnia egyedül – a felesége, szerelme, Rezes Katalin nélkül. A 24 éves Rezes Katalint 1993 júniusában vették föl a Rókus kórházba, hogy megszülje negyedik gyermekét. A szülés mindössze fél óra múlva le is zajlott, rendben, gond nélkül, a gyerek egészséges volt. Rezes Katalin azonban fél óra múlva rosszul lett. A Rókus kórház orvosai csak annyit tudtak megállapítani, valami vérképzési rendellenessége lehet, azért
átszállíttatták az országos Haematológiai Intézetbe, ahol nem tudtak mit kezdeni vele, továbbküldték, a Szent Imre kórházba. Ott a már rendkívül rossz állapotban lévõ asszonynak kivették a méhét, de ennek már semmi jelentõsége nem volt. Meghalt, 24 évesen, négy gyereket hagyva maga után. A per a pest megyei bíróságon kezdõdött. Meghallgattak, írásban nyilatkoztattak számos orvost, szakértõt, kirendelték az Egészségügyi Tudományos Tanács Igazságügyi Bizottságát, a sokat emlegetett ETT IB-t, kiegészítéseket kértek, válaszoltatták egymásnak a szakértõket. Több szakértõ egyértelmûen azt rögzítette: Rezes Katalin az úgynevezett HELP-szindrómában halt meg, amint ezt a boncolás is igazolta, ezt a betegségét azonban a három közül egyik kórházban sem ismerték föl, így tévesen kezelték, ezért halt meg. Hanyagok voltak az orvosai, nem észlelték idõben az állapot-rosszabbodását, nem végezték el a szükséges vizsgálatokat, késve értékelték a leleteket. Méhlepényének kis része bent maradt a méhében, ez fertõzést okozott, és emellé társult ez a bizonyos HELP-szindróma. Mi több, a Haematológiai Intézetben – ahol szintén nem ismerték föl a betegséget – amint vért adta neki, a vénába beszúrásnál átszúrták az artériáját is, ráadásul ezt nem is vették észre, és hagyták elvérezni. Halálának valójában ez volt a közvetlen oka, igaz, talán ennek már nem volt különösebb jelentõsége, mert akkor is meghalt volna, ha ez nem következik be. A szakértõk másik tábora – láss csodát: az alperes szakértõi, valamint az ETT IB –, élén a nagy tekintélyû Gáti professzorral, egykori klinika-igazgatóval azonban váltig állította: a HELPszindróma nem különösebben ismert betegség, föl nem ismerése tehát nem mûhiba. A Pest megyei bíróság az alperesi szakértõk és az ETT IB álláspontját fogadta el – elutasította a kereetet, vagyis kimondta, Rezes Katalin haláláért nem felelõsek a kórházak, a családnak nem jár kártérítés. A fellebbezés alapján másodfokon immár a Legfelsõbb Bíróság tárgyalta az ügyet – és helybenhagyta az elsõfokú ítéletet. Az ítélet tényként megállapította, hogy az orvosok
valóban nem ismerték föl a HELP-szindrómát – ez diagnosztikus hiányosság, de nem felróható magatartás, tehát nem ad alapot kártérítésre, mivel a halál bekövetkeztekor, 1993-ban a HELPszindróma még nem volt eléggé ismert – fogalmazott a Legfelsõbb Bíróság. Az artéria sérülésérõl pedig az volt a legfelsõbb bírói fórum álláspontja, hogy az a beteg olyan kockázata, amely így szintén nem alapozza meg a kártérítést. A másodfokú – tehát elvileg már jogerõs – ítélet ellen a Bocskai család és ügyvédjük felülvizsgálati kérelmet adott be. Ennek lényege az volt, hogy az elsõ- és a másodfokú ítélet törvény- és irat-ellenes. Nem vették ugyanis figyelembe azokat a szakértõi véleményeket, amelyek egyértelmûen és tényszerûen leírták az ítéletek indoklásában szereplõk szöges ellentétét. Elõször is a HELP-szindrómának csak a neve viszonylag új, maga a betegség nem. Ismert volt korábban is, általában zsírmájként emlegették és kezelték – teljes gyógyulással. HELPszindrómaként kétségkívül nem régóta emlegetik, de egyáltalán nem olyan kevés ideje, mint azt az ellenfél szakértõi állították. És bizonyítékként becsatolták ennek világos bizonyítékát. A Doszpod József szerkesztésében megjelent Intrauterén magzat címû könyv 194. oldalán HELP-szindróma alcím alatt szó szerint ez szerepel: „1982 óta kezeljük”. Csak egészen halkan tesszük hozzá: Doszpod József, e könyv szerkesztõje és részben szerzõje korábban annak a Gáti professzornak volt a helyettese, aki kiadta és aláírta azon szakvéleményt, amely szerint nem róható fel az orvosoknak, hogy nem ismerték föl a HELP-szindrómát, hiszen az 1993-ban még nem volt eléggé közismert. Miközben egykori helyettese alapkönyvben írja: „1982 óta kezeljük”. Ám legalább ennyire fontos szempont kellene, hogy legyen, hogy ez a betegségnek csupán az új neve, márpedig nem a betegség nevét kell gyógyítani, hanem a beteget és a betegséget. Nos, így került sor a mostani tárgyalásra. Amelyen nem több mint fél óra alatt ítélet születik: a Legfelsõbb bíróság
felülvizsgálati tanácsa a két korábbi ítéletet hatályában fenntartja, azokat nem változtatja meg. A bíróság elnöke így indokol: – Tényként megállapítható, hogy az orvosok nem ismerték föl a HELP-szindrómát, és nem annak megfelelõen kezelték az elhunytat. A döntõ kérdés az: ez felróható-e nekik? Volt szakértõi vélemény, amely azt fogalmazta meg: nem, a HELP-szindróma akkoriban, 1993-ban még nem volt annyira ismert, hogy fel nem ismerése felróható magatartásnak minõsülhessen. A bíróság ezt a véleményt fogadta el. A vérátömlesztés során elkövetett technikai hibáról pedig az a bíróság álláspontja, hogy az nem tekinthetõ orvosi mûhibának. A korábban eljárt bíróságok széles körûen lefolytatták a bizonyítási eljárást, ennek során nem követtek el törvénysértést. Hát, ennyi, el lehet fáradni. Mi nem fáradtan, hanem döbbenten özönlünk ki a tárgyalóterembõl. Mi történt? Hová lett az igazság? Miként lehet lesöpörni az asztalról nyilvánvaló tényeket? Mi folyik itt igazságszolgáltatás címén? Jó, jó, most lehet fordulni a Strassburgi Nemzetközi Bírósághoz, de hát tényleg nem lehet itthon igazságot találni? És nem tudjuk a választ.
Zalányi Sámuel megszólal? Most, hogy második kötetem az Internetes indulás után nyomott formában is pillanatokon belül mindenütt kapható lesz, úgy gondolom, már érdemes megpróbálkoznom azzal, hajlandóe dr. Zalányi Sámuel, mindkét kötet vitathatatlan fõszereplõje interjút adni nekem. Ám a tisztesség azt kívánja, elõbb okát adjam annak, hogy ezt csupán most teszem meg, s nem menet közben, vagyis sokkal korábban. Ennek megválaszolását azonban kénytelen vagyok kissé messzebbrõl kezdeni. Midõn dolgoztam az elsõ köteten, sokáig úgy terveztem, valamennyi eset megírásának természetes része lesz az is, hogy – amikor már alaposan megismertem az egész ügyet – interjút veszek föl azzal az orvossal is, aki a mûhibát elkövette, megteremtve a lehetõséget arra, hogy „megvédje magát”, megvilágítsa ugyanazon történetet a másik oldalról, elmondja, szerinte mi miként történt. Erre – akkoriban – pontosan kilenc esetben tettem kísérletet. S a kilencbõl kilenc alkalommal találtam visszautasításra. Valamennyi próbálkozásom kudarcba fulladt, kivétel nélkül mindegyik orvos „kikosarazott”. Nos, akkor döntöttem el: netovább! Ha õk így, én is így! Jogilag megvan rá a lehetõségem, hogy ne kérjem beleegyezésüket ahhoz, hogy nevüket szerepeltessem, hogy ne – amint újabban õk használják e jobb célra való kifejezést – anonimizálva írjam meg ügyeiket. S ha kilencbõl kilencszer elutasítottak, akkor erkölcsileg sem vagyok támadható, ha valóban abbahagyom a hiábavalónak bizonyult kísérletezgetést – gondoltam végig –, s ekkortól kezdve meg se próbáltam szóra bírni az érintett orvosokat is. Ez természetesen lehet méltánytalan és igazságtalan mindazon késõbbi orvosokkal szemben, akik esetleg kötélnek álltak volna. Ám – Isten bocsássa meg vétkemet! – tõlem sem várható el, hogy egyébként meglévõ birkatürelmem egyszer végérvényesen elfogyjon. Amint belekezdtem ebbe a témába,
azt vállaltam, hogy a betegek oldaláról írok, úgyszólván õket képviselem. Fõ kötelességem tehát az, hogy ezt végigvigyem, a képességeimtõl, tehetségemtõl telhetõ leghasznosabban, legcélszerûbben beteljesítsem. Ha pediglen ezt komolyan veszem – márpedig nagyon komolyan veszem –, akkor másodlagos kérdés, az orvosok megszólalnak-e, terepet adok-e arra, hogy megpróbálhassák „kimosdatni magukat”. Ha vagyok erkölcsi kötöttségben, az kizárólag a betegekkel szembeni morális obligó lehet, semmi más. Az orvosoknak egyébként is ott volt a megírt esetek többségében lefolyt per arra, hogy bebizonyítsák: nem tettek helytelent. Ha és amennyiben ott, a perben nem sikerült, ugyan miért lenne más a helyzet velem szemben? Nos, hát körülbelül ezek az indokaim arra, hogy eleddig nem próbálkoztam újra az orvosok szóra bírásával. Ám Zalányi esete mégiscsak más. Nem mintha egyetlen percig is azt hinném, Zalányiból csak egy van Magyarországon, sõt, biztos vagyok benne, még jó néhány Zalányi futkos szerte körülöttünk. Ám amennyiben cseppben a tengerként kezelem õt, s azért loholok utána, mert ügyét jelenség-értékûnek vélem, akkor talán nem az a fontos, találok-e még két-három ilyen figurát, hanem az: be tudom-e mutatni az õ esetén azokat a mechanizmusokat, azokat a rendszerbeli elemeket, amelyek a Zalányi-jelenséget engedik létezni. Vele tehát érdemes kivételt tennem. Apropót is kaptam hozzá. Épp ennek az e-book-nak a szakmai bemutatóján volt jelen felkért beszélgetõpartneremként Gyuricza Péter, a TV2 szerkesztõje, s õ fölajánlotta: ha Zalányi hajlandó leülni velem szemben, arra õk szívesen „rátesznek” egy egész mûsort. 2001. február 7-én fölhívtam hát Zalányit – s innentõl szó szerint idézem a telefon-diskurzust, amelynek legelején az elsõ „Halló, tessék!” megszólalás nõi hangé. – Jó estét kívánok, Zalányi Sámuel doktorral szeretnék beszélni. – Igen, rögtön szólok neki.
– Köszönöm szépen – majd rövid szünet után kemény, pattogó hang szólal meg: – Zalányi Sámuel. – Jó estét kívánok, félreértések elkerülésére: én ifjabb Zalányi Sámuelt keresem, Ön az? – Igen, én. – Üdvözlöm, Kende Péter vagyok. – Üdvözlöm. – Doktor úr! Azért hívom, mert szeretnék interjút kérni Magától... – Már korábban kellett volna, nem? – vág közbe meglehetõsen éles hangon a doktor. – Nem, én úgy gondolom, nem. – Én úgy gondolom, hogy igen. – Jó, Maga úgy gondolja, én meg így. Én most szeretnék interjút kérni. – Ezt nem gondolja komolyan, hogy most telefonon fogok Önnek interjút adni! – Nem, természetesen nem telefonon gondolom. Párhuzamosan, egymás mellett két módon gondolom. Az egyik, hogy bármikor és bárhol szeretnék egy részletes nagy beszélgetést fölvenni Magával. A másik, hogy felhatalmazást kaptam tolmácsolni a TV2 meghívását... – Igen, akik már többször foglalkoztak velem, anélkül, hogy megkérdeztek volna. – Igen, akkor ezen most õk is változtatni óhajtanak. Nos, szívesen látnak minket együtt egy vitára. – Jó, hát ezt megkérném, hogy végiggondolhassam. – Ez magától értetõdik. – Legyen szíves, adjon egy telefonszámot! De mindenesetre a véleményem a korábbiakkal megegyezik, hogy Ön már többször több mindent publikált rólam, írásban, a tévében, egyéb helyeken, mindig úgy, hogy nem kérdezett meg. Ez abszolút nem volt korrekt. Hallgatnám a telefonszámát. – Már hogy mi nem volt korrekt?
– Hát, ez az eljárás, ahogy eddig velem foglalkozott. Jó, hallgatnám a telefonszámát. – Kérem, mondom – és lediktálom a mobil-számomat. – Jó, végiggondolom, vissza fogom hívni. – Körülbelül mikor? – Nyilván elõ kell ezt készítsem megfelelõ módon. – Ezt nem értem. Mit jelent az, hogy elõkészíteni ezt? Mi módon? – Elõ kell készítsem megfelelõ módon. – Hallani hallottam, amit mondott, csak nem értem, ez esetben mi az, hogy elõkészíteni megfelelõ módon? – Jó, én most ennyit tudok errõl mondani, vissza fogom hívni, jó? – Jó, csak azt legalább tudnom kellene, hogy egy napon, egy héten, két hónapon, vagy egy éven belül jelentkezik. – Jó, úgyhogy tulajdonképpen egy hetet most nyugodtan várhat! – szögezi le rém határozottan Zalányi. – Aha, jó, ahogy gondolja. – Viszonthallásra! – Viszonthallásra! – dadogom továbbra is kissé megkukulva. Fejemben ugyanis össze-vissza szaladoznak az ötletek, mit is jelenthet az, hogy „megfelelõ módon elõkészíteni” a dolgot. Ám inkább nem megyek bele találgatásokba, mert attól tartok, megrémülnék magamtól. * Mielõtt eltelne ez az egy hét, hívnak az RTL Klub reggeli adásába, s kérik, vigyek magammal valakit a mûhiba-ügyben érintettek közül. Keveset tûnõdöm, azonnal dr. Kiss Juditot a nagyszénási doktornõt hívom, aki Zalányinál szült még Szegeden, s akinek emiatt súlyosan agykárosodott lett a kislánya, meg is halt nemsokára. Élõ adásban mondjuk el a mondókánkat, a mûsorvezetõk nemigen kérdeznek, hamar „ledarálnak” minket. Ám két nap múlva ugyanabban a mûsorban,
ugyanabban az idõpontban ott ül Zalányi Sámuel, a helyreigazítást kérõ panaszos – és beledõl a saját dugájába. Amint konkrétumokról, az általa elkövetett mûhiba-esetekrõl kérdezik, mellébeszél, sumákol, nem válaszol. Majd – még ugyanezen a héten – a Kossuth Rádió 16 óra címû szombat délutáni közéleti magazinja készít összeállítást az orvosi mûhiba témakörérõl, és Sipos Ildikó riporter szóra bírja Zalányit is, igaz, csak neve említése nélkül. S amikor a riporter fölteszi a kérdést: – Szóval ötnél több esete volt? – akkor mély csönd a válasz. Ezután várok még néhány napot, hátha Zalányi betartja az ígéretét, és jelentkezik. Hallgatás, csönd. Bármilyen elviselhetetlenül sokat csöng is a mobil telefonom, soha nem Zalányi szólal meg benne. Így hát február 21-én este nem várok tovább, fölhívom én õt. A kicsöngés után ugyanaz a nem egyszerûen kemény és határozott, de kekk, lehengerlõ hanghordozás fogad, már a bemutatkozáskor, amikor még nem tudhatja, ki hívta õt (természetesen innen ismét szó szerint írom le diktafonomról kevéssé épületes diskurzusunkat): – Zalányi. – Kende Péter vagyok, jó estét kívánok. Vártam, hogy hívjon, hiszen egy hetet mondott. – Igen. Mit mondtam, ha emlékszik rá? – és megint olyan a hangja, mint a borotva. – Azt mondta, egy hét múlva hív. – Igen, ez volt 7-én és ön 15-én adásba ment az RTL Klubon. Úgyhogy azt hiszem, hogy ezek után sok beszélnivalónk nincs egymással. – Már hogy miért is? – Azért, mert nem tartotta be még azt az ígéretét sem, amit megígért. – Mit? Én nem ígértem Magának semmit. – Akkor meg most miért hív? – Milyen ígéretemet nem tartottam be? Az égadta világon semmit nem ígértem.
– Akkor meg viszonthallásra! – és klatty, leteszi. No, ennyire könnyen azért nem szabadul tõlem, pár percet várok csupán, és újra hívom: – Halló, Kende Péter vagyok megint. – Igen, hallom. – Figyeljen ide, próbálom végiggondolni a Maga szemszögébõl, de nem nagyon értem a dolgot. Az RTL-ben a lovagiasság szabályai szerint megkapta a lehetõséget, hogy bármit ellentmondjon, helyreigazítson, nem értem, miért jó Magának, ha így hagyja az egészet. – Kende úr, nem fogom így hagyni, nyugodjon meg! nem fogom így hagyni. Az Ön esetében a lovagiasságról beszélni egy kicsit morbidnak tûnik, úgyhogy maradjunk annyiban, hogy üdvözlöm, a viszonthallásra, és... – Hadd próbálkozzak mégis... – Ne haragudjon, több mint két éve mocskolódik rólam, nem tudom, ezen mit nem ért. Nem óhajtok Magával egy mûsorban szerepelni. – Azt nem értem, miért nem akarja a nyilvánosság elõtt tisztázni Magát, ha úgy gondolja, én bármiben nem voltam igazságos. – De, tisztázni fogom, meg fogom tenni a magam lépéseit. – Jó, hát engem be lehet perelni, meg lehet veretni, mindenfélét lehet tenni, de talán mégiscsak az lenne a legokosabb, ha a nyilvánosság elõtt elhangzott tényeket nyilvánosan cáfolná. – Nem megveretni akarom, az az Ön stílusa, nem az enyém. De itt pletykák, mocskolódások hangzottak el, hogy én kétszer perforáltam azt az asszonyt, meg arról az ikerszülésrõl is, és ezt nem fogom annyiban hagyni. Én a jog eszközével fogok élni. De Magával nem akarok tovább beszélgetni, a viszonthallásra! – és piff, megint leteszi. Kezdhetek tehát készülni a perekre. Nem hálás feladat. Még gyõzni sem fog jól esni.
Szegeden is folytatódik... 2001. március elseje, Legfelsõbb Bíróság, fellebbviteli tárgyalás néhai Toppantó Tibor halála ügyében, Toppantó Tiborné versus Szegedi Orvosegyetem. A hallgatóságban két fiatal feltûnõen mai menedzser-kinézetû férfi, mint megtudom, egyikük a Toppantó Tibort mûtétjét végzõ szegedi polgármester, Bartha doktor állandó jogtanácsosa. A megyei bíróság – dacolva környezetével – megítélt Toppantó Katinak 3 millió, kislányának pedig 1 millió forint kártérítést, valamint a gyerekek havi 6 ezer (!) forint járadékot férje, illetve papája haláláért. A kórház fellebbezésében természetesen az egész kártérítés hatályon kívül helyezését kérte, de „másodlagosan”, ha a kártérítés mégis lábon maradna, legalább az összeg leszállítását, mert méltánytalanul magasnak tartja az összeget. Erre indokot nem írt, nem adta magyarázatát annak, miért olyan méltánytalanul sok 4 millió forint egy családapa haláláért. – Felperes? – kérdi az elnök. – Tisztelt Legfelsõbb Bíróság! Fenntartjuk kereseti kérelmünket, a per során egyértelmûen bebizonyosodott, Toppantó Tibor azért halt meg, mert a mûtét után nem kapott Heparin-kezelést. Ezt az ETT is elismerte, leírta, a Heparin a leghatásosabb váralvadás-gátló módszer. Kérjük a kártérítés megítélését. – Alperes? – Tisztelt Legfelsõbb Bíróság! Fenntartom a fellebbezésben leírtakat, kérjük a kereset elutasítását, másodlagosan a kártérítési összeg leszállítását. A tárgyalás szerencsétlen közjátékkal folytatódik.. Havasi Péter bíró úr, az eljáró tanács elnöke kéri a szegedi ügyvédet helyettesítõ pesti ügyvédet, jelölje meg, ha a kártérítési összeg csökkentését kéri, az szerinte konkrétan mennyi legyen. Az ügyvéd nem ad választ, mondván, neki erre nincs felhatalmazása, szegedi kollégája
mindössze ara kérte, leszállítást kérjen, õ pedig nem „terjeszkedhet túl a meghatalmazás keretein”. – Ügyvéd úr – fogja könyörgõre a bíró –, a Polgári Perrendtartás engem is, Önt is arra kötelezi, jelöljük meg a konkrét összeget. – Nem tehetem, elnök úr, nincs rá feljogosításom Izsák ügyvéd úrtól, hogy többet nyilakozzak ennél. – De értse meg, ügyvéd úr, ez a Pp. szerinti kötelezettsége, egzakt számot kell megjelölnie! – Nagyon kellemetlen nekem ez, elnök úr, de nem tehetem, hiszen nem terjed ki erre a helyettesítésem. Ám ha megtenné elnök úr, hogy elrendel tíz perc szünetet, akkor fölhívnám Izsák ügyvéd urat, kérnék tõle konkrét összeget, és azt el tudnám mondani. – Jó, hát erre úgysincs szükség, most amúgyis szünetet rendelünk el, hogy dönteni tudjunk. De ha fölhívja Izsák ügyvéd urat, adja át neki üdvözletemet! Ki lehet fáradni, a bíróság tanácskozik. Pár perc telik el, már vissza is mehetünk, s rögtön állva maradunk, meghallgatni az ítéletet, a Magyar Köztársaság nevében: A Legfelsõbb Bíróság az elsõfokú ítéletet hatályában fenntartja, a kórház felelõsségét megállapítja, a megítélt 3 millió, 1 millió és havi 6 ezer forint összegeken nem változtat. – Nos, arra jutottunk – indokol Havasi bíró úr –, hogy a kórház, az adott esetben eljárt orvosok felelõsek a bekövetkezet halálért. Elfogadtuk azt a szakvéleményt, amely szerint ajánlott lett volna a Heparin-kezelés. Az orvos választott az ajánlott kezelési módok közül, de utólag biztos, hogy nem helyesen választott, hiszen a beteg meghalt. Ám ugyanerre az eredményre jutunk, ha nem visszavetítve, az eredmény felõl közelítve vizsgáljuk az ügyet. A kórház azzal védekezet ugyanis: a Heparin-kezelésnek nagy a veszélye, ha a betegnek további, fel nem ismert sérülése is van, mert akkor a váralvadás-gátló miatt az nem gyógyul, a beteg elvérzik. Csakhogy ki kellett volna zárni vizsgálatok alapján, volt-e a betegnek további sérülése
vagy betegsége. Erre meglett volna a ehetõsége, hiszen a beteg ott feküdt a kórházban, ám az eljáró orvos ezt egyáltalán nem vizsgálta, és pusztán elméleti megközelítésben döntött. Kérdezzük mi: ha valaki balesetet szenved, nem lett volna kötelezõ az orvosnak minden olyan vizsgálatot elvégeznie, amely arra irányul, hogy kiderüljön, van-e a betegnek a láthatókon kívül bármi egyéb, további sérülése? De igen! Kellett volna, ám az orvos nem tette meg! És még arra is lett volna módja az orvosnak, hogy fokozott ellenõrzéssel, megfelelõ követéssel megkezdje a Heparin-kezelést, azzal, hogy ha bármi probléma adódik, azonnal abbahagyja. Azt pedig biztosan kijeenthetjük, hogy a véralvadás-gátlás másik ismert megelõzési módszere, a beteg mobilizálása nem volt megfelelõ megelõzés, hiszen a beteg meghalt. Az orvos mérlegelhetett, választhatott – de rosszul választott. Az összegszerûségrõl annyit: a Legfelsõbb Bíróság nem látott okot sem a leszállításra, sem a felemelésre. Köszönöm, el lehet menni. Két nappal késõbb aztán ülök megkukulva a gépem elõtt, s bambán meredek a monitorra: most mitévõ legyek? Szegedrõl kértek tõlem írást. Szegedrõl, ahonnan szinte már ki vagyok tiltva, ahová ha létezne ilyen megoldás, nem kapnék vízumot. Tavaly hívtak oda író-olvasó találkozóra, mondván, azon jelen lesz a helyi rádió és a tévé, egyúttal nagy vitát szerveztek velem együttesen a jogászés orvostanhallgatókkal. Majd odaérkezvén, a tévé és a rádió nem jött, az egyetemi vitát letiltották. Szegedrõl, ahol két olyan doktor is él, akirõl mûhibaköteteimben sok szó esik. Zalányi Sámuel doktor az egyik, második kötetem vitathatatlan fõszereplõje, mivel cseppben a tengerként jeleníti meg a magyar orvostársadalom magatartását, hozzáállását a mûhiba-ügyekhez. Õ Szegeden végzett, majd – lévén papája nagy tekintélyû szegedi professzor – azonnal a klinika nõgyógyászatán kezdhetett dolgozni, s ott hangzott élete elsõ munkanapján fõnöke könyvem róla szóló fejezetének címadó
minõsítése: Na, Samu, Belõled se lesz jó orvos! A pletykák szerint – hiszen sikerült jó részét eltussolni – ott, Szegeden legalább tíz mûhibát vétett, meg is kérték, álljon odébb. Bekommendálták Keszthelyre fõorvosnak, ám újabb mûhibák következtek, halálesettel. Elküldték, Mosonmagyaróvárra került, másod-fõorvosnak. Ismét mûhibák következtek, s bár erõs védelme volt, végül meg kellett tõle szabadulni. S visszakerült Szegedre, ma is a MÁV-rendelõben dolgozik, nõgyógyászként. Számos ember halála szárad a lelkén. Bartha doktor a másik, a város polgármestere, országgyûlési képviselõ, a parlament egészségügyi bizottságának tagja, a politikai lapok tudósításai szerint nem akármilyen más ügyeknek is fõszereplõje. Aki – még sebészorvosként – operálta néhai Toppantó Tibort. S aki most, a Legfelsõbb Bíróság errõl szóló, a kórház felelõsségét kimondó,Toppantó Tibornénak kártérítést megítélõ ítéletének megszületésekor a Délmagyarországban a következõ enyhén szólva is meglepõ nyilatkozatot adta: „Nem vagyok érintett az ügyben, a vádiratban sem szerepel a nevem, a per az orvosegyetem ellen indult, ahol orvoscsoport dolgozik minden egyes esetnél. Mindenesetre a legmagasabb szakmai fórum, a Tudományos Egészségügyi Tanács véleménye szerint nem történt mulasztás.” Nos, vegyük sorra nyilatkozatának elemeit! Érdemes, mert az összemosásnak, a mellébeszélésnek mesteri példája. 1. „Nem vagyok érintett az ügyben.” De igen, õ operálta Toppantó Tibort. 2. „A vádiratban sem szerepel a nevem.” Persze, hogy nem, hiszen minden ilyen ügyben az a bevett jogi formula, hogy ismeretlen tettes ellen kell megtenni a feljelentést, így zajlik az eljárás, akkor is, ha ismert az elkövetõ neve. Vádiratban egyébiránt valóban nem szerepel a neve, hiszen nem született vádirat, miután – zseniálisan – az ügyet végig sikerült a Szeged városi, illetve a Csongrád megyei rendõrség, illetve ügyészség berkein belül tartani, s ezek – láss csodát! – nem óhajtottak vádat emelni a megyei jogú város regnáló polgármestere ellen.
3. „A per az orvosegyetem ellen indult.” Egyazon mondaton belül sikerült összekeverni a büntetõ és a polgári eljárást. Ami nem az eljáró orvos, hanem az egyetem ellen indult, az természetesen a kártérítési, a polgári per, azt nem is lehetséges más ellen indítani, mint a kórház ellen. 4. „Orvos-csoport dolgozik minden egyes esetnél”. Így igaz, az orvos-csoportnak pedig mindig az operatõr orvos a vezetõje, felelõse, jelen esetben dr. Bartha. 5. Az ETT (amelynek a neve helyesen: Egészségügyi Tudományos Tanács) szerint nem történt mulasztás.” Nem igaz. Az ETT a büntetõ perre nézve kétségkívül azt a szakvéleményt adta, hogy „nem történt szakmai szabályszegés”, ami egészen más, ugyanis büntetõjogi kategória, mint amirõl most, szó van, tudniillik a kártérítési felelõsségrõl. Ám az ETT ugyanakkor kimondta: helyesebb és szükséges lett volna Toppantó Tibornak a mûtét után véralvadásgátló Heparin-kezelést adni, ám ezt elmulasztották. Ismét ugyanaz: a cikkben a polgári perrõl van szó, Bartha doktor pedig a büntetõ eljárásban készült anyagot idéz. Nos, mit írjak én a szegedieknek, amikor ilyetén szegedi tapasztalataim vannak? Arra csak nem kíváncsiak, hogy legutóbbi ott jártamkor szerettem volna megkávézni a Virágban, ám zárva találtam, s csak valami egészen zavaros történetet hallgathattam végig arról, miért és miként. Azt hiszem, inkább nem is írok nekik semmit.
