Dr. Szabó Imre A jogászképzés jelene és perspektívái A cím szerint a jogászképzés jelenéről és perspektíváiról kell beszélnem. Ha a jelent említjük, akkor mindannyiunknak eszébe juthat az, amit mondani szoktak, hogy tömegoktatás folyik. Azaz sokkal több hallgatónk van, mint amennyire szükség lenne, vagy amennyi indokolt lenne. A későbbi előadásokból majd kiderül, hogy ez sok vagy kevés. Nézőpont kérdése. A másik megjelölt cím a perspektíva. Ezzel kapcsolatban két véleménnyel biztosan találkozhatunk. Az egyik szerint ilyen sok jogász és leendő jogász (joghallgató) mellett azonnal abba kell hagyni és nem kell több jogászt képezni, mert 30 évre elegendő jogi végzettségű állampolgár futkos ebben a kis országban. A másik megközelítés szerint még ne hagyjuk azért abba, de valamit mindenféleképpen változtassunk, a kor igényei által megkövetelt, megfelelő tartalmú oktatást végezzünk. A cím azt is jelzi, hogy jogászképzésről kell, hogy szó essék, ami – véleményem szerint – véletlenül sem egyezik meg a jogi kari képzéssel. A jogi kari képzés egy képzési folyamatnak az első stációját kell, hogy jelentse, és a további stációkat nyilván előadó társaim is majd érinteni fogják. Mondandóm lényegét úgy foglalhatnám össze: a jogászképzésnek – és most már a teljes képzésről beszélek – arra kell szolgálnia, hogy szakmai presztízst adó tudást alapozzon meg, ill. ezt eredményezzen. Fennáll-e ez a mai helyzetben? Úgy érzem, a szakmai presztízsünk mindenféleképpen megtépáztatott az elmúlt időszakban. Erre nemcsak mi magunk adtunk okot, de okot adott rá az idő, a kor, ami azt hozta magával, hogy olyan helyeken és személyek is jogi munkát kívánnak végezni, akik bizony, ehhez nem kellő mértékben értenek. Nemcsak a saját hibájukból. Elképzelhető, hogy a rendszer hibájából. Lássuk ezt a rendszert! Egyetemi szinten egységes jogász alapképzés folyik. Nem kívánom most azt érinteni, hogy milyen, talán 1-2 éves harcunkba került – mióta a Bologna-folyamat felmerült -, az egységes jogász alapképzés gondolatát megőrizni azzal a támadással szemben, amelyet Bolognára hivatkozva indítottak és a lineáris képzés jegyében kétszintűvé kívánták tenni a jogászképzést is. Sikerült bebizonyítanunk, hogy a jogászképzésben nem lehetséges kétszintű jogászt kibocsátani. Olyat, aki egy adásvételi szerződés elkészítéséhez már kétharmados ismerettel rendelkezik és az egyharmadot, majd megtanulja a mesterképzésben. De ha nem, akkor is valamilyen jogi munkát képes lesz elvégezni. Csak egyféle adásvételi szerződés létezik, a jó adásvételi szerződés! Az ahhoz szükséges ismeretanyagot pedig csak az ötéves képzésben lehet elsajátítani.
A jelenlegi tagolódást – azaz, hogy van főiskolai szintű képzés is, és van felsőfokú szakképzés -, úgy érzem, két igény hívta életre. Az egyik igény, hogy vannak olyan munkaterületek, amelyekhez valóban szükségtelen az ötéves jogi kari képzés, elég ha részismeretekkel rendelkezik valaki, vagy ezekből az ismeretekből egyes területeken speciálisabb ismereteket is szerez, és ezzel el tud helyezkedni. 3-4 éves képzéssel szerezhet valaki ilyen oklevelet. Másfelől azt is meg kell említeni sajnos, hogy az egyetemeknek is igénye támadt olyan képzések bevezetésére – és most nem a tanfolyamokról beszélek -, amelyeket, bizony csak a pénztermelés szüksége hozott magával. Hiszen az államilag finanszírozott egyetemek helyett – azt hiszem, dékán úrtól származik a kifejezés (Dr. Mezey Barna, az ELTE ÁJK dékánja - a szerk.) -, ezek államilag támogatott egyetemek, s egyre kevésbé támogatott egyetemek. Manapság kb. 60-40%-os támogatási arányról beszélhetünk, 40%-ban a saját bevételekre kell hagyatkozni a jogi karoknak akkor, amikor épületet szeretnének fenntartani, oktatási infrastruktúrát szeretnének fejleszteni, s emellett az oktatók bérét is szeretnék kifizetni. Csak röviden említem azt, hogy a képesítési követelményekről szóló kormányrendelet a képzési célt miben határozza meg, és ahhoz képest, mit oktatunk. A kormányrendelet így határozza meg a célt: „Cél: jogászok képzése, akik az állam- és jogtudomány, valamint a jogászi tevékenységekhez kapcsolódó más társadalomtudományok alapjainak birtokában, a jogrendszer főbb jogterületeinek és jogintézményeinek, a jogalkotás és jogalkalmazás módszereinek ismeretében, korszerű szakismereteik és jogászi kultúrájuk alapján alkalmasak jogászi tevékenységre, gyakorlati tapasztalatok megszerzésével, szakmai továbbképzéssel a jogi szakvizsgához kötött munkakörök betöltésére.”
Kiemelném ebből a
megfogalmazásból, hogy van egy első része és van egy második része, amely arra utal, hogy gyakorlati tapasztalatok megszerzésével stb. lesz majd alkalmas valaki a jogászi munka szakszerű végzésére. Azt mondhatnám – most kapcsolódok a szakmai presztízshez -, az egyetemi képzés után bizonyos időnek el kell telni ahhoz, hogy jogászról beszélhessünk. Azaz a jogvégzett ember, aki öt évet követően diplomát kap és a kész, speciális ismeretekkel, gyakorlati tapasztalatokkal rendelkező jogászállapot között lényeges különbség van. Nemrégiben azt a példát hoztam fel, hogy az orvostól sem várják el a végzést követően, hogy azonnal beterelve a műtőbe, egy fejátültetést képes legyen végrehajtani. A rezidensképzés keretében, az egyetemek és a gyakorlati képzőhelyek, kórházak együttműködésével válik több év után alkalmassá arra, hogy szakvizsgát tett orvossá váljék. Nem általában orvossá, hanem tüdőgyógyásszá, sebésszé, szülésszé stb. - s itt majd kapcsolódni fogok a szakvizsga kérdéséhez.
Jelenleg, eme kormányrendelet alapján, amelyet 2003-ban módosítottak, a képzésnek négy nagyobb területe létezik. Van egy általános, társadalomtudományi ismereteket adó képzési rész, ami 10-20%-a a teljes keretnek. Van egy jogtudományi alapozó ismereteket adó rész. Itt a jog és állambölcselet, jogtörténet, római jog szerepelnek. Ez egy 20-30%-os időkeretet ölel fel. Van egy szakmai törzsanyag, ahol az ágazati jogtudományok, civilisztika, az államtudományok és a bűnügyi tudományok kerülnek leadásra az időkeret 20-30%-ában, illetve a módosítást követően 40-50%-ában. Végül van a kiegészítő szakismeretek területe, ahol a szerzett ismeretek elmélyítése, a jogászi szemléletmód kialakítása, összehasonlító jogi, európa-jogi ismeretek átadása folyik. Ez az időkeret 20-30%-át kell, hogy igénybe vegye. És van egy ötödik terület, amelyik a szakmai gyakorlaté. Ezt így fogalmazza meg a jogszabály:
„A jogalkalmazási készség kialakítását elősegítő 6-12 hetes igazszágszolgáltatási, illetve közigazgatási szakmai gyakorlat.” Ezzel kapcsolatban azonnal felteszem a kérdést: a szakmai gyakorlatra ilyen formában szükség van-e a jelenlegi oktatásunkban? Ugyanis, ezalatt a nagyon rövid idő alatt, amit lehet egységesen egy időpontban kiadni, a karok zöme most a záróvizsgaidőszak előtt adja ki ezt a 6 hetes időszakot. A hallgatók pedig, most már maguk szervezik meg, hogy hol kívánják ezt az időt eltölteni. De gyakorlatilag a hallgató hozzáállásától függ, hogy ő ez idő alatt valóban akar-e szakmai, gyakorlati ismereteket szerezni, vagy csak a szükséges gyakorlati időt kívánja igazoltatni, hogy tanulmányainak befejezése ne szenvedjen késedemet. A következő kérdés, hogy milyen a számonkérés formája? Meggyőződésem, hogy a mai oktatási rendszerünkben nem jó, hogy a számonkérés ily mértékben elaprózott, ami persze magával hozza azt – ezt sem tartom jónak -, hogy az egyes tárgyak ilyen mértékben elaprózódtak, valamint hogy túlsúlyossá váltak az írásbeli vizsgák. Még a tömegoktatás léte mellett sem. A jogászok legnagyobb többsége ugyanis, „a szájával keresi a kenyerét”. Kívülről ez így látszik. Persze az sem baj, ha „belül”, gondolkodik az illető. Azonban tudni kell a gondolatokat botlás nélkül elmondani, közölni másokkal. Különösen indokolt, hogy egyenes gondolatokat közöljünk. További kérdés, hogy lehetséges-e egységes záróvizsga a későbbiekben? Hiszen jelenleg ez öt részből áll. E tekintetben, ahhoz képest, hogy az orvosképzést mintául említettem, és ott egységes záróvizsga van, a jogászképzésben ezt nem tartom indokoltnak. A jogászképzésben mégiscsak a jogrendszernek van egy bizonyos tagolódása, ahol egymástól szignifikánsan elütő jogterületek vannak, és ezeket nem lenne szerencsés egyetlen egységes záróvizsgában számon kérni. Ha a jelenlegi, az egyetemi oktatási idő alatti szakmai gyakorlati képzési forma nem jó, kérdés, van-e szükség, lehetőség az egyetemi oktatáson belül olyan formákat találni, amelyek alkalmasak azon gyakorlati ismeretek, készségek elsajátítására, melyeket a későbbi munkáltatók igényelnek?
Úgy gondolom, erre van mód. Az egyes szakmai tárgyaknál lehet ezeket az ismereteket átadni, ahol főként gyakorlati foglalkozások vannak. Ezeken a foglalkozásokon olyan infrastrukturális hátteret kell biztosítanunk, hogy adott esetben szimulált bírósági tárgyalásokat tudjanak a hallgatók folytatni, vagy írásbeli munkákat tudjanak elkészíteni, amit aztán az oktatók egy közvetlenebb kontaktusban bírálnak el. Tehát az a gyakorlat, miszerint a hallgató a tanszékre bemenve nem tudja, hogy a tárgyat ki oktatja, mert nem kötelező az előadáson megjelenni, nem azért tarthatatlan, mert a hallgatót szeretnénk röghöz kötni, hanem mert ez a hallgató, ha ennyire negligálja a tanszékkel, a tárgy gazdájával való kapcsolattartást, úgy hiszem, a tárggyal való kapcsolatát is negligálja. Ez a tárgy nem érdekli. Két lehetőség van: felkelteni az érdeklődését, vagy elválni ettől a hallgatótól. Szeretném remélni, hogy képesek vagyunk a hallgató érdeklődését felkelteni. De ehhez olyan formát kell találni – s ez nem lehet más, mintegy távvezérelt otthoni, a hallgató saját időbeosztása szerint végzett munka -, amit be kell mutatni, ami számon kérhető. Mi lehet a jövő, azaz a perspektíva? Mindenféleképpen a jogi kari, azaz az egyetemi képzés egy egyéges, 5 éves, 10 szemeszteres alapképzés. Egy olyan alapképzés, ahol a joghallgatónak alapos társadalomismereti – gazdasági, filozófiai, erkölcsi és uniós – alapismeretekre kell szert tennie. A hallgatónak el kell sajátítania a dogmatikai alapokat is. Ez alatt kell érteni az államismeretek, az államigazgatási, a büntetőjogi, a civiljogi és eljárásjogi alapok, valamint a munka világának és a pénzügyek ismeretének elsajátítását. A képzésben a szakma gyakorlati ismeretei alapjainak elsajátítására szolgálnak a jogalkotástan, a jogalkalmazás, ezen belül is a retorika, iratszerkesztés, szituációs gyakorlatok és nem elhanyagolhatóan a jogi informatika és jogi szaknyelv, valamint az idegennyelv tárgyai. Ebből a szempontból példaértékű az osztrák jogi oktatás, ahol a hallgató csak akkor mehet tovább, ha egy szemeszterben egy tárgyat idegen nyelven hallgatott! Az egyetem befejezését követően, a mindennapok képzését illetően – azaz a Ph.D. képzést nem érintve – két időszakról lehet szólni. Az első, amelyben a már végzett hallgató eljut a szakvizsgáig. A második időszakban pedig – elképzelésem szerint - egy posztgraduális, szakjogászi képzésben venne részt a szakvizsgázott jogász. A szakvizsgáig tartó időszak dilemmája, hogy az egyetemet végzett jogász mindent tudjon-e egy olyan szakvizsgára, ahol tőle mindent számon kérhetnek, és majd később specializálódik, vagy már a szakvizsgára bizonyos speciális ismereteket tanul, és őt ebből kérik számon. Úgy érzem, hogy a szakvizsgánál a hagyományos, klasszikus jogászi munkakörök alapján lehetne megkülönböztetést tenni. Nem értek egyet az egységes szakvizsgával. Véleményem szerint az egyetem elvégzését követően a végzett hallgatónak el kell tudnia dönteni, hogy bírói, ügyvédi, igazgatási stb. területen kíván elhelyezkedni, és ennek megfelelő szakvizsgát kellene tennie.
A szakvizsgára való felkészítés időszakának is ennek a specializálódásnak a jegyében kellene eltelnie. Ebben az egyetemeknek és a különböző jogászi céheknek együtt kellene működniük. Ha az ügyvédi szakvizsgát tett jogász pályát kíván módosítani, akkor további tanulással, gyakorlati tapasztalatszerzéssel és tulajdonképpeni újrakezdéssel teheti magát alkalmassá arra, hogy bírói szakvizsgát tegyen, és később, mint bíró működjék. Teljesen más hozzáállással és eltérő ismeretekkel, attitűddel kell rendelkeznie egy bírónak és egy ügyvédnek, hisz más szempontból néznek adott ügyet. A második szakban – a jogi szakvizsga után – következhet az egy-két éves posztgraduális képzés, amely az abszolút specializálódást biztosítja. Itt lehet arról szó, hogy a bíró polgári bíróvá, büntető bíróvá, az ügyész közlekedési ügyésszé, ifjúsági ügyésszé váljon. Végezetül pár szót szeretnék szólni az államilag elismert felsőfokú szakképzésről. Úgy érzem, ez a képzési forma azoknak találtatott ki, akik azt az időt, amíg nem jutnak be a jogi oktatásba, valahogy hasznosan szeretnék eltölteni. Itt is felmerül az a kényszer, amit korábban említettem, hogyha ez államilag finanszírozott, akkor a jogi karok előbb-utóbb ilyen képzéseket is fognak indítani, mert bevételük fog származni belőle. Én azonban ezzel rendkívül óvatosan bánnék, és csak piciny szelepet nyitnék, hogy valóban olyan jellegű képzések induljanak, melyekből megfelelő kreditelismeréssel, valóban át tud lépni a hallgató a jogi képzésbe.
