A boldogság apró magvai Egyszer volt, hol nem volt, nem is olyan régen, sőt, még a jelenben, élt egy bűbájos, angyalarcú pici lányka, ki csillogó zöld szemmel nézett a világra. Szőke haja csak úgy csillogott, ahogy a Nap sugarai kacéran táncot lejtettek körülötte. Huncut mosolya pedig senki máséhoz nem hasonlítható, ő volt a legboldogabb kislány szerte a világon. Ő Emily, aki mosolyával minden embernek a szívében elültette a boldogság apró kis magvát, várva, hogy mire kikel, a legszebb gyümölcsöket teremje. Azonban eljött a nap, amikor Emily az iskolából tartott hazafelé. Énekelgetett, miközben lágy szellő simította végig az arcát, közben pedig észre sem vette, hogy letért arról az útról, amelyet még anyukájával együtt tettek meg minden délután. Mire észrevette, hogy egy sűrű erdő közepén jár, már több óra telhetett el. Emily aggódva fakadt sírva, de a haza utat már nem találta. Segítségért kezdett kiabálni. Nem sokára előbukkant egy zord külsejű, gonosz arcú farkas, aki hamar észrevette Emily keserves sírását. - Nocsak, nocsak– fintorgott a farkas – jó régóta várlak már, Piroska! –nevetett fel gonosz kacajjal. - Nem is vagyok Piroska. – szipogta Emily. A farkas arcára ráfagyott a mosoly. - Akkor további szép napot! – sompolygott el a farkas. Emily alig vette észre, ahogy az állat hűvös szelet hagyva maga után visszasuhant az erdőbe. Ordasról, a farkasról tudni kell, hogy nagyon ügyetlen, sosem szerez olyan igazán fogára való zsákmányt, mégis őt hívják az erdő gonosztevőjének. Emily tovább sétált, lassan abba hagyva a pityergést. Hamarosan a bozótosban egyre hangosabb és hangosabb mocorgás hallatszott, ami egyre jobban megrémítette Emilyt. Azt hitte, hogy Ordas jött vissza, s hamarosan ismét sírásba kezdett, az a pici lány, aki mindig mosolygott, és hitt a lehetetlenben is, most úgy zokog, mint soha eddigi életében. - Emily, Emily! – suttogta a fák közül egy egészen kedves kis hang, s hamarosan egy jámbor őzike dugta ki a fejecskéjét a bokrok közül – Ne itasd az egereket, erre úgy sem sok van. Még árvizet zúdítasz az erdőre, s akkor hová szaladunk majd? - intette a kislányt a szelíd teremtés. - Nem sírok, csak egy kicsit könnyezem – szepegte Emily – Ki vagy te? És én hol vagyok? Segíts, kérlek, különben itt maradok. – könyörgött. A gidalány szemében mintha könnycseppek jelentek volna meg. - Falinának hívnak. Ez pedig itt a Klasszikus Mesék Birodalma. Az erdő hercege megbízott azzal, hogy segítőtársad legyek a hosszú út során. – mondta Falina bájos mosollyal. - Ki az erdő hercege? – kérdezte Emily, aki már egyre jobban megnyugodott. Emily általában könnyen vette a változásokat, és próbálta mindenben a legjobbat meglátni, általában sikerrel. Ám, most élete legnagyobb utazása fog következni, ahol azt teheti majd, amit igazán szeret: Minden rosszból kihozni valami jót. - Az én apám – lépett elő a bokrok mögül egy fiatal őzgida, hosszú lábaival csak úgy trappolt a földön. Emily elcsodálkozott a gyönyörű állaton, aki majdnem teljesen úgy nézett ki, mint Falina. Emily szemében megcsillant a kíváncsiság, hogy ki lehet ez a csodálatos teremtmény. A gida egyből észrevette a kislány érdeklődő pillantásait - Mielőtt megkérdeznéd, nem, nem vagyok sem az öreg néne őzikéje, sem Zizi, a játékos őzike. Bambi vagyok, az erdő hercegének a fia. Ő mindig kiválasztja a legjólelkűbb kisgyereket, akinek próbákon kell majd helytállnia. Jó ideje nem volt ilyen gyermek a Birodalomban, már épp itt volt az ideje. Apámmal csak akkor találkozhatsz, ha sikeresen teljesíted a küldetést. Ha nem, akkor a
boldogság apró magvait elveszik tőled, és soha többé nem lehetsz már boldog. – keseredett el Bambi hangja, mert eszébe jutott az a rengeteg kisgyermek, akik nem tudták teljesíteni a próbákat, és a gonosz varázsló minden mosolyt ellopott az arcukról. Emily a füle mögé tűrte szőke tincseit, mindig ezt csinálta, ha zavarban volt, mert nem értette pontosan, hogy mi vár rá. - Minden próbatétel sikeres teljesítése után látni fogsz az út szélén három piros tulipánt. Amint elhaladsz mellettük, virágozni kezdenek majd, és csodás illatuk bejárja majd az egész Birodalmat. Innen fogja tudni a herceg, hogy eredményesen végrehajtottad a feladatod. A küldetésed nagyon egyszerű: a boldogság apró magvait mindenkinek a szívében el kell ültetned. Ha sikerül, megszabadítod az egész Birodalmat a gonoszságtól. Ha nem, a varázsló ismét győz, és tőled is elveszi, amid van. – mondta Falina Emilynek, aki már pontosan tudta mit kell tennie. Elszántsága minden eddigi bátor kisgyermekét felülmúlta. - Ezt már én is elmondtam. –morgolódott Bambi, majd sok sikert kívánt Emilynek. Volt egy szűk ösvény, ami végig futott az egész erdőn. Falina hangos léptekkel indult el, Emily pedig utána. Emily nagyon izgatott volt, hiszen új dolgok várták őt, mégis ismeretlenek. Falina reménykedett, hogy ezúttal talán másképp lesz, és Emily megszabadítja a Birodalmat a gonoszságtól. Hamarosan nagy ricsaj kerekedett, Emily pedig kíváncsian kérdezte Falinát, kik veszekednek ilyen hangosan. Falina jobbra biccentett fejével, ahol egy egész farm állt, néhány lóval, malaccal, tehenekkel és nyuszikkal. A civakodás mégis egy kiskacsa miatt folyt. Messziről négy sárga, és egy fehér kiskacsa úszott végig a tavon, a kacsamama pedig piros kendőt viselt a fején. - Csúnya, nagy kacsa! – kiabált a csacsi. - Rontod az imidzsünket! – szidta Tapi, a legnagyszájúbb hápogós. - Tűnj innen, nem vagy jó semmire! – röfögte Koni, a malac. Emily minden szót hallott, amit az állatok a kiskacsára mondtak. A kislány szíve megesett a fehér tollú kiskacsán, és gondolkodás nélkül a kistóhoz szaladt. Magához hívta, a kiskacsa pedig bizalmatlanul totyogott oda Emilyhez, aki óvatosan az ölébe vette, megsimogatta, és bájos mosollyal az arcán így szólt: Nekem te vagy a legszebb! - Mit mondott?! Ti is hallottátok?! – csodálkozott el Szendi, a tehén. - Azt mondta, hogy neki ő a legszebb! – közölte Koni. - Milyen aranyosak! – ámuldozott a pipi – a kicsi lány hogy felkarolta a csúnya kacsát. Pont, mint én a kiscsibéimet. Ne bántsuk a rút kiskacsát, Koni például kövér, mégsem gúnyoljuk ki. – csipogta. - Hé! Én is itt vagyok ám! – húzta fel az orrát Koni, és mérges arccal kezdte püfölni a lábával a talajt. Emily hamar észrevette a civódást a két állat között. Csak úgy visszhangzott az egész környék az állatok egymást sértő vitájától. Emily hamar csendre utasította őket, s elmondta nekik, milyen fontos az, hogy elfogadjuk egymást minden hibával együtt. - Mi magunk is elkövetünk olykor baklövéseket, így nem bánthatjuk a másikat azért a rosszért, amit tett. Rosszért jóval fizess! Ha bántanak, szaladj hozzájuk, mondd, hogy nem haragszol, és kedveled őket, sőt, még a vacsorádból is adhatsz nekik néhány falatot. Ez a szeretet. Amikor adsz másoknak. És ha adsz, neked is adni fognak. Több érték rejlik ebben a kiskacsában, mint amennyit láttok. De a legértékesebb kincsekért a legmélyebbre kell ásni. Ha szeretitek egymást, boldogok lesztek. A boldogság titka pedig a szeretet.
Az állatok döbbenten figyelték a kis Emilyt. A pipinek könnyek gyűltek a szemébe, Koninak halvány mosoly jelent meg az arcán, Falina pedig büszkén állt meg a kislány mellett, aki már szinte el is felejtette a küldetése lényegét. Sutyorgások zaja kezdte elárasztani a farmot, a kacsamama szíve is meglágyult Emily tündéri szavain. Minden állat kezdte megkedvelni a kis fehértollast, kivéve Tapit, aki egyszerűen képtelen volt elfogadni a kiskacsa más külsejét. A farm állatai sóvárogva várták Tapi döntését, aki még mindig durcásan a kiskacsa ellen volt. Végül Tapi hangosan odakiáltott a kis fehértollasnak: - No, gyere te hórihorgas, tartozz közénk! – Tapi csőre halvány mosolyra görbült. Az állatok ujjongtak és vigadoztak, hiszen a mai napon ismét egy fontos leckét tanultak meg, méghozzá egy kilenc éves kislánytól. A fehértollas kiskacsa vidáman totyogott vissza társai közé a tóba, akik nagy örömmel fogadták a kiskacsát. Még a kacsamama szemében is megcsillant a büszkeség, hogy ilyen különleges kiskacsája van. Nocsak, nem mindegy, hogy valakit csúnyának látunk, vagy különlegesen másnak. - Emily, indulnunk kell! Az első próbán sikeresen helytálltál. – szólt Falina elégedetten. Emily öröme aggodalommá változott át. Ott kellett hagynia szeretett kiskacsáját. A fehértollas még apró léptekkel kicsászkált a tóból, és szerény hangon köszönetet mondott Emilynek, hogy boldoggá tette az ő, és az egész farm életét, akik attól a pillanattól fogva a kiskacsa családjává váltak. A kislány búcsút intett a farm állataitól, majd Falinával együtt visszatértek arra az ösvényre, ahol tovább folytathatták útjukat. A farm egyre távolibbnak tűnt, és egyre csendesebbnek. A két vándort ismét az erdő sűrű lombjai vették körül. Emily az út szélén hirtelen megpillantotta azt a három piros tulipánt, ami a próba sikeres teljesítését jelképezte. Ahogy elhaladtak a piros tulipánok mellett, azok gyönyörűen kinyíltak, s pompás illatuk kezdte bejárni az egész erdőt. Pillangók repkedtek körülöttük, kék, sárga és piros színekben pompáztak, a távolból pedig énekszó zengett: Hej, hó, hej, hó, vígan dalolni jó! Emily kíváncsisága elvezette őket egy apró, takaros kisházikóhoz, ahol egy ébenfekete hajú lány söprögetett, s néhány törpe bukkant elő az erdő sűrűjéből, néhány szerszámmal a kezükben. Emily és Falina odalopóztak, majd bájosan üdvözölték a törpéket, és a lányt. - Hófehérkének hívnak, én gondoskodok a törpékről, akik a legjobb barátaim. – mutatkozott be a lány, majd berohant a házba, nehogy odaégjen az ebéd. - És ti kik vagytok? – kérdezte sejtelmes mosollyal Emily. A törpék levették a nehéz batyukat a hátukról, majd hangosan felsóhajtottak: - Kicsi szám most ekképp ragyog, elárulom, Tudor vagyok. - Arcomon a széles vigyor, éppen ezért nevem Vidor. - Én vagyok az apró Szende, úgy nézek ki, mint egy medve. - Álmos vagyok, de nem dundi, ezért vagyok én a Szundi. - Szemem forgó, gyomrom korgó, az én nevem Forgó-morgó. - Rímet faragni nem nehéz, én vagyok a Kuka. - Hol lehet zsebkendőt kapni? Mert a nevem, ha… ha… Hapci! A törpék levették sapkájukat, s nyájasan köszöntötték a vendégeket. Emily nyitott, és kedves természetével mindannyiukat levette a lábáról, s kérve kérték, maradjon holnapig, s majd azután folytassa csak útját. A házban rend és tisztaság volt. Az asztalon hét kis tányér, s körülötte hét kis szék állt, a szobában pedig hét apró kis ágy. Hamar be is esteledett, s a ház lakói hamar nyugovóra tértek. Másnap korán felkeltek, a törpék pedig magukhoz vették a tarisznyájukat, amelyben az elemózsiájuk volt, hiszen keményen dolgoztak a bányában, így
bizony mindig egész hamar megéheztek a nehéz munkában. Hófehérke és Emily bent sürögtek a konyhában, Falina pedig kint játszott az erdő állataival, őzikékkel és nyulacskákkal. Hamarosan hangos nyöszörgéseket hallottak meg, és egy öreganyó kopogtatott be a háznak az ajtaján. Hófehérke ajtót nyitott neki, a szegény öregasszony pedig gyönyörű szép piros almákat árult. Kérve kérte, hogy legalább egyet vegyen, mindközül is a legszebbet. Emilynek azonban roppant furcsa volt az öreg néni, és Hófehérkét hamar rendre utasította, hogy nem szabad almát vásárolni. - Idegenektől semmit ne fogadj el! Hiszen sosem tudhatod, ki bújik meg valójában az álarc mögött. - Nézd csak meg! Szegény öregasszony, semmije sincsen. Ugyan már! Mi baj történhetne? – sóhajtott fel Hófehérke. Emily észrevette a gonoszságot az anyóka szemében, és próbálta elküldeni, amikor hirtelen az öregasszony, aki valójában egy álruhába öltözött boszorkány volt, dühbe gurult, és hangosan rákiáltott a lányra, hogy vegyen az almából. Az erdei állatok két csoportra oszlottak, és készenlétben álltak, hogy nyakon csíphessék a boszorkányt. Emily hangos kiáltással rohamra intette az állatokat, a nyuszik és a madárkák a közelben élő királyfi segítségéért rohantak, az őzikék, Falinával az élen pedig nyomban üldözőbe vették a boszorkányt. A gonosztevő szaladt befelé egészen a sűrű erdő közepébe, egyenesen a törpék felé, akik már készültek is haza a bányából. Hátulról az erdei állatok, előröl pedig a törpék támadták meg a velejéig romlott, vén, gonosz boszorkányt. Azonban ahogy a földre terítették, hirtelen a szőke, daliás királyfi és serege hátulról megadták a kegyelemdöfést a boszorkánynak. A gonosz uralma véget ért, az erdő lakói pedig örömtáncot jártak. Hófehérke és a királyfi boldogan megölelték egymást, Emilyék pedig búcsút intettek barátaiknak, és ismét visszatértek a kitaposott, szűk ösvényre. Nem is olyan sok idő múlva ismét elhaladtak három piros tulipán mellett. Madárkák csicseregtek a fákon, és énekelték az öröm dalát. Emily kíváncsian fürkészte a gyönyörű virágokat, vajon kinyílnak-e, és csodás illatuk elárasztja-e majd az egész vidéket? A kislány viszont itt is elültette a boldogság apró magvait az emberek és az állatok szívében, sőt, még a fák is örömükben kacéran táncot lejtettek a széllel. Újra mennyei, fenséges illatok szálltak végig az egész Birodalmon. Versengés zaja csapta meg a két kalandor fülét. Hamarosan fekete és piros színekbe öltözött kártyalapokat pillantottak meg, és egy gőgős királynőt, aki egy szőke kislánnyal játszott krikettet. A csaló királynő felé azonban a kislány egy flamingót hajított, és mindenki nagyon elcsodálkozott, köztük egy kék zakós nyúl is, akinél egy esernyő, és egy ébresztőóra volt. Mihelyt bíróság elé állították, egyből kiderült, hogy a kislány neve Aliz volt. - Fejezzék le! – kiáltott a Kőr királynő dühében. - Törvényes eljárást akarok! – erősködött Aliz. Emily észrevétlenül figyelte a párbeszédet. Három alattvaló fogta közre Alizt, akik kártyalapok voltak. Az egyik egy hetes számú, fekete pikk nevezető alattvaló volt, a második egy hármas számú piros káró, a harmadik pedig egy kilences számú fekete treff. Erősen ragadták meg Aliz karját, ahogy a Kőr királynő kimondta a végítéletet: „Vegyétek a fejét!” Emily abban a pillanatban rontott be a terembe. A király és a királynő felkapták a fejüket. - Nem tehetitek ezt! – kiáltott fel hangosan – Miért büntetnétek olyat, aki semmi rosszat nem tett? Miért nem inkább azt, aki megérdemli a büntetést? Tudjuk ki a csaló, ott ül a bírói székben. Te mit tennél, ha veled csinálnák azt, amit te teszel másokkal? – a királynő arcára ráült a döbbenet – és ha valaki rosszat tesz, de megbánja, nem-e lehet elengedni neki a
tartozást? Ugyan, dehogynem! Ezt hívják megbocsátásnak. A megbocsátás pedig azt jelenti, hogy a másiknak nem juttatod soha többet eszébe, amit tett, és nem haragszol többé rá. Ahhoz, hogy meg tudj bocsátani, elengedhetetlen, hogy szeresd a másikat. Ha nincs benned szeretet, üres vagy. Ha nem vagy képes szeretni, nem vagy képes semmire. Ha megbocsátasz valakinek, vagy megbocsátanak neked, az boldogságot okoz már két embernek. Látjátok, minden ebből indul ki! – mondta Emily, az arcán pedig apránként újra megjelent az a huncut kis mosoly, amit nála jobban talán még soha senki nem volt képes kimutatni. A Kőr királynő arcán az elégedettség és a meghatottság érzései egyszerre voltak láthatók, az alattvalók pedig, bár parancsot nem kaptak, de levették kezüket Alizról. A király még fontolgatta magában Emily szavait, de a királynő sec perc alatt közhírré tétette, hogy: „A Birodalom bocsánatáért esedezem a hazugságaim miatt. A mai napon minden foglyot szabadon engedek, minden adós papírjára azt írom ”FIZETVE”, a mai naptól pedig ez a nap váljon a szeretet világnapjává, ami magába foglalja, a megbocsájtást, az együttérzést, a boldogságot, és minden jó cselekedetet.” A két kis kalandor ismét visszatért a megszokott kisösvényre, ahol folytathatták maradék útjukat. Már hosszú ideje mendegéltek, az emberek örvendezése már egyáltalán nem volt hallható. A madarak sem csicseregtek, a pillangók sem szálldogáltak ide-oda, és egyetlen egy virág sem nyílt ki az útszélén. Még a három piros tulipánt sem látták sehol. Emily aggódva nézett Falinára, aki egy pillantást sem vetett a kislányra. Talán mégsem sikerült a küldetés, és a varázsló ismét győzött? Egy pillanat alatt hirtelen az egész erdőt elborították a szebbnél szebb virágok, a madárkák az eddig sosem hallott leggyönyörűbben énekeltek, a pillangók tarkábbnál tarkább szárnyakkal repdestek. Az út szélén pedig ott lapult három piros tulipán. A tulipánok, ahogy megpillantották őket, az eddigieknél is még káprázatosabbak voltak, illatuk pedig varázslatosan, mesébe illően csodálatos volt. Csengettyű tündér varázsporból fényösvényt szórt. Emily tündöklő mosollyal lépett rá az ösvényre, most már egyedül. Az út végén egy terebélyes agancsú, erős, hatalmas, büszke, győztes személy állt, ki nem más volt, mint Bambi édesapja, a küldetés elrendelője, a legjólelkűbb gyermek kiválasztója, az erdő hercege. - Soha, senki nem teljesítette még a küldetést, egyedül téged. Mindenkinek a szívében elültetted a boldogság apró kis magvait, ezzel megszabadítva az egész Birodalmat a gonoszságtól. Nagy utat tettél meg idáig, s nagy dolgokat cselekedtél. Új, csodálatos leckéket tanítottál meg az embereknek és az állatoknak egyaránt. Mától te vagy a Boldogság Királynője! – mondta büszkén az erdő hercege. A sűrű, csillogó, fényes ködben hirtelen megjelent a Klasszikus Mesék Birodalmának összes mesehőse, akik mind az újdonsült királynőnek ujjongtak, aki megszabadította őket a gonoszságtól, egy csodálatos, új világnak átadva helyét. Lassan halkult el a nevetés, az öröm, és a boldogság hangos zaja. Néhány apró pillanat múlva Emily ismét a haza vezető úton találta magát. Hogy igaz volt-e a mese, és ez a mosolygós, jólelkű, boldog kislány valóban a Klasszikus Mesék Birodalmának királynője lette? Döntsd el te magad! Ez a kislány úgy lett boldog, hogy hitt, remélt, és szeretett. Ha hiszel a mesékben, hiszel az álmokban, hiszel az életben, az emberekben, de legfőképpen önmagadban, ha hiszed, hogyha szeretsz, viszont szeretnek majd, ha hiszel abban az életben, ahol az álmoknak nincsenek határaik, akkor igen, a mesék számodra is valósággá válnak, de csak akkor, ha hiszel bennük!
