A BANKTITOK TÖRTÉNETE SVÁJCBAN ÉS MAGYARORSZÁGON

Budapesti Gazdasági Főiskola Külkereskedelmi Főiskolai Kar Külgazdasági Szak Nappali tagozat Tőzsde-pénzintézetek szakirány

A BANKTITOK TÖRTÉNETE SVÁJCBAN ÉS MAGYARORSZÁGON

Készítette: Ortvein Katalin Budapest, 2006

Tartalomjegyzék 1. A KÉT ORSZÁG BANKRENDSZERÉNEK KIALAKULÁSA ÉS BANKGYAKORLATA

5

1.1 Svájc 1.2 Magyarország 1.3 A banktitokról 1.4 A svájci bankrendszer kialakulása 1.5 A magyar bankrendszer kialakulása 1.6 A bankgyakorlat az alpesi országban és nálunk 1.7 Legenda vagy valóság?

5 6 7 8 10 13 15

2. A KÉT NAGYHÁBORÚ IDŐSZAKA

16

2.1 Svájc gazdasági helyzete az első világháború után 2.2 Magyarország gazdasága a két világháború között 2.3 A banktitok fogalma az 1930-as években 2.4 Magyarországi helyzetkép az 1930-as években 2.5 Az 1940-es évek eseményei 2.6 A második világháború utolsó évei Svájcban 2.7 Az 1940-es évek második fele

16 18 20 22 23 27 29

3. FELLÉLEGZÉS

33

3.1 Svájc kilábalása a háború okozta gondokból 3.2 Magyarország az '50-es, '60-as években 3.3 Az eltűnt zsidó vagyonok nyomában 3.4 Apró trükkök a hivatalok kijátszására 3.5 A törvényes fegyverek kora 3.6 A nagy áttörés 3.7 Az 1980-as évek történései

33 35 38 39 41 44 47

4. REFORMOK KORA

50

4.1 A '90-es évek eseményei 4.2 Magyarországi helyzet a rendszerváltás idején 4.3 Összegzés 4.4 Az 1990-es évek második fele

50 53 59 60

5. A XXI. SZÁZAD

66

5.1 A 2000-es évek 5.2 Az elmúlt néhány év eseményei

66 69

6. ÖSSZEFOGLALÓ 7. MELLÉKLETEK

73 76

7.1 I. számú melléklet 7.2 II. számú melléklet 7.3 III. számú melléklet 7.4 IV. számú melléklet 7.5 V. számú melléklet

76 77 79 82 84

8. BIBLIOGRÁFIA

85 -3-

Ábra- és táblázatjegyzék 1. számú ábra A pénzmosás komplex példája, 8. oldal 1. számú táblázat A magyarországi hitelintézetek számának alakulása 1866 és 1895 között, 12. oldal 2. számú táblázat A fizetésképtelenségek számának alakulása 1929 és 1937 között, 19. oldal 3. számú táblázat Az 1924/25. évi és az 1946/47. évi betétképződés összehasonlítása, 27. oldal 4. számú táblázat Külföldi bankok piacra lépéseinek száma és módja, 53. oldal 5. számú táblázat Az államadósság alakulása a gazdasági világválság idején, 84. oldal

-4-

1. A KÉT ORSZÁG BANKRENDSZERÉNEK KIALAKULÁSA ÉS BANKGYAKORLATA 1.1 Svájc A legtöbb embernek erről az alpesi országról a csodálatos táj és a pontos órák mellett egy pénzügyi központ jut az eszébe. Svájc esetében évszázados hagyományai vannak a tőkebeáramlásnak. Európában ez az ország az egyik legjelentősebb off-shore1 pénzközpont, ahol a betéteket alacsonyabb adó terheli, mint a többi országban. „Ha azt látják, hogy egy svájci bankár kiugrik az ablakon, kövessék a példáját. Zuhanás közben minden bizonnyal pénzt fognak keresni!”

(Voltaire)

A pénz kezelése ebben az országban valóságos misztérium. Svájc a világ azon kevés országainak egyike, amelyben a törvény garantálja a bankszámlák védelmét. A banktitok, melynek alapja a szövetségi törvény 47. cikkelye, nem tipikusan svájci találmány, ám az ország jogrendjéből fakadóan olyan sajátosságokat biztosít az ügyfeleknek,

melyek

egyedülállóak.

Amíg

a

számlatulajdonost

nem

tudják

összefüggésbe hozni valamely törvényellenes cselekedettel, ami a svájci törvények szerint bűncselekménynek számít, a bank senkinek sem adhatja ki adatait. Svájc zavaros világunkban éppen emiatt tűnik mindenki számára mennyországnak. Az azonban nyílt titok, hogy mi áll ennek a hátterében, és miért is ragaszkodik Svájc és a betétesek annyira a banktitok megőrzéséhez, hogy akár súlyos adókat is hajlandóak fizetni. Ezek a titokzatos folyamatok a pénzmosás és az adócsalás, amelyek érdekellentéteket szülnek a felek között. „Svájc olyan, mint egy mintadiák. Mindig minden feladatot kifogástalanul megold, az órákon a legszebb ruháiban jelenik meg, ráadásul a tanárt naponta megajándékozza egy piros almával. Egy baj van csak: a többiek utálják mindezért.” 2 (egy amerikai újságírónő)

1

off-shore: a hazai adófeltételek elől menekülő külföldi tőkék a fejlett bankrendszerrel rendelkező pénzpiacokra áramlanak az ott található kedvező szolgáltatások miatt. Az off-shore adó-szabadkikötőt jelent a saját adóhatárokon túl, és az 1980-as évek elejétől ismert fogalom. 2 Farkas József György [2001.06.27.]: Boci, bicska, bank… Népszabadság, Budapest

-5-

Svájc a titkok országa. A kereskedő tőkés burzsoázia az álcázás nagymestere. A banktitok mint hivatali titok, és a másik ember tiszteletben tartása a semlegességgel együtt tartós és hatékony együttest alkot. Ez a svájci erkölcsiség pedig lehetővé teszi, hogy ha a világon bárhol háború tör ki, abból Svájc profitot vágjon zsebre. Svájc semlegességét 1648-ban, a vesztfáliai békében ratifikálták, majd az 1815-ös bécsi kongresszuson megerősítették. Hangoztatták, hogy ez nem menekülés a felelősség alól, és az állam nem tartózkodik az események értékelésétől vagy a cselekvéstől. Azóta is hirdetik, hogy ez a közép-európai ország nem önmagáért semleges, hanem a többi államért, hiszen egy semleges ország jelenléte Európa szívében a kontinens minden egyes közösségének külön is érdeke. Véleményük szerint ezért is olyan fontos, hogy ezt minél tovább meg tudják őrizni.

1.2 Magyarország Magyarország történelme és gazdaságának, társadalmának fejlődése jelentősen eltér a svájciakétól. Ha a magyarokra gondolunk, mindenkinek az jut eszébe, hogy az évszázadok folyamán mindig valamely más nép uralma alatt állt az ország, folyton döntésre kényszerültünk, hogy ki mellé álljunk annak érdekében, hogy az a társadalom és a gazdaság fejlődését szolgálja. Ez az állandó függőségi helyzet és kiszolgáltatottság vezetett ahhoz, hogy jóval elmaradtunk fejlődésben a nyugat-európai országokhoz képest. Egyik XX. századi nagyháborúból sem tudtunk kimaradni, hiszen kis országként szövetségesekre volt szükségünk, akik a védelemért és támogatásért cserébe elvárták tőlünk, hogy mindenben támogassuk az ő elképzeléseiket. Súlyos századokba került, mire a magyar nép elnyerte teljes önállóságát és függetlenségét, és a fejlődés útjára léphetett. Ennek köszönhetően a bankrendszerünk is jóval később alakult ki, mint a svájciaké. Magyarországon a banktitok intézménye sem nyúlik vissza olyan régre. A titok szó törvényi keretek között először a Polgári perrendtartásról szóló 1952. évi III. törvény 7. és 119. §-ában3 jelentkezik, ám akkor még csak a hivatali, illetve államtitkot említették. Később természetesen ez a törvény is többször módosításra került, legelőször 1954-ben. 1991. évi LXIX. törvény a pénzintézetekről és a pénzintézeti tevékenységről 46.-48. §aiban4 jelent meg először a banktitok, mint gazdasági fogalom. A hitelintézetekről és a

3 4

Lásd az I. számú mellékletet Lásd a II. számú mellékletet

-6-

pénzügyi vállalkozásokról szóló 1996. évi CXII. törvény (a továbbiakban: Hpt.) 50.-55. §-ai5 már részletesebben szabályozzák ezt a kérdést. A törvényt sokszor módosították annak érdekében, hogy az európai bankszokásjoghoz minél jobban illeszkedjen. A nyugati

országok

bankrendszerével

és

bankszabályozásával

szemben

mutatott

fejlettségbeli különbség azonban hátrányt jelentett a magyar bankok számára, melyeknek egy hosszú fejlődési szakaszt kellett átugraniuk e módosítások beiktatása révén. Másfelől rá is kényszerültek a magyar honatyák a törvénymódosításra, hiszen 1996-ban Magyarország OECD (Organisation for Economic Co-operation and Development) tagságának egyetlen akadálya a banktitok nem megfelelő szabályozása volt. A magyar nevén Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezet azt kifogásolta, hogy a nyugati országokkal ellentétben nálunk nem az APEH (Adó- és Pénzügyi Ellenőrzési Hivatal) hivatalán keresztül férnek hozzá a hatóságok a banki adatokhoz.

1.3 A banktitokról A bank-ügyfél közötti jogviszony központi eleme a banktitok jogintézménye. Leginkább az orvos-beteg kapcsolathoz lehetne hasonlítani. A hitelintézetek időbeli korlátozás nélkül kötelesek a tudomásukra jutott banktitkot megtartani. A hitelintézeti törvény pontosan meghatározza azokat a feltételeket, amelyek fennállásakor a banktitok harmadik személy részére jogszerűen átadható, illetve azokat az adatszolgáltatásokat, amelyek nem minősülnek a banktitok megsértésének. Egy bank köteles értesíteni ügyfelét a bankkivonaton keresztül és külön levélben is, hogy adatait például piackutatás céljából ki kívánja szolgáltatni harmadik fél számára. Hiszen az adatvédelmi törvény6 alapján az adattovábbítás feltétele az érintett személy kifejezett beleegyezése. Az ügyfél telefonon jelezheti, ha elzárkózik az adatok átadásától. Ha pedig nem nyilatkozik a bank kérésére sem, hallgatása nem tekinthető jóváhagyásnak. A banktitok védelme sehol sem abszolút és korlátlan, az állami érdekek érvényesítése ezen a téren is elsőbbséget élvez. Nem érdektelen azonban, hogy hol húzódnak a magánautonómia határai, s hogy milyen garanciák mellett pillanthatnak be mások üzleti tevékenységünk titkos bugyraiba. A következő ábra a pénzmosás folyamatának egy példáját mutatja, amely az egyik legsúlyosabb bűncselekmény, melyet a banktitok intézménye megfelelő szabályozás 5

Lásd a III. számú mellékletet Az Alkotmány 59. §-a alapjogként deklarálja a személyes adatok védelmét. (Dorkó Katalin: A lakossági bankügyletek (KJK-KERSZÖV Jogi és Üzleti Kiadó Kft., 2000), 40. oldal 6

-7-

nélkül elfedhet. Leggyakrabban az alábbi modell szerint megy végbe a valóságban ez a folyamat. A vállalkozások nyereségét több helyi bankon keresztül, illetve közvetlenül egy távoli ország bankjába fizetik be, ahonnan azt például egy svájci bankszámlára utalják. Ezért az összegért egy fantomcég jelentkezik Svájcban. Ezeket a folyamatokat nehéz leleplezni, mert gyakran már akkor azonosíthatatlan a pénz eredete, amikor Svájcba érkezik. 1. számú ábra

A pénzmosás komplex példája

A B C

}

helyi bankok

átutalás

a bűnöző részvénytársasága

„Kajmán bank (Kajmán-szigetek közvetlenül is átutalás

a bűnöző hitelfelvéte svájci bankszámla

nem létező, csak névvel ellátott cég

Forrás: I.L.L-S.L. [1995.09.27.]: (Át)folyószámlák – banki pénzmosodák, Világgazdaság, Budapest, 12.oldal

1.4 A svájci bankrendszer kialakulása A svájciak intézményrendszerről alkotott véleménye igen érdekes. Meg vannak róla győződve, hogy bankjaik nincsenek kitéve semmilyen működési zavarnak, amelyek a többi ország kisebb bankjaiban előfordulhatnak, valamint hogy a személyzet azonosul az intézménnyel, illetve a társadalommal. 1848 előtt a bankokat két csoportra lehetett osztani az alpesi országban: magánbankokra és helyi takarékszövetkezetekre. A világon egyedülálló és igen változatos bankrendszerét az elmúlt évszázadban alakította ki. Svájc területén ma több mint félezer pénzintézet működik, amelyhez bel- és külföldön mintegy ötezer bankfiók -8-

kapcsolódik. Ez azt jelenti, hogy minden 1200 lakosra jut egy bank. Nagy-Britanniában, amely a háború előtt joggal mondhatta magát a világ bankárjának, ez a szám 50007. Ez már önmagában elgondolkoztató, anélkül, hogy megfontolnánk vagy megbecsülnénk, hogy milyen temérdek pénzt forgatnak meg nap, mint nap ezekben a svájci pénzintézetekben. Az alpesi országot nem érintették olyan mélyen a történelem csapásai, mint Magyarországot, így bankrendszere is békében fejlődhetett. A svájci bankrendszer kialakulása során eltéréseket mutat az európai országokhoz képest, amely történelmi okokra vezethető vissza. A XX. század első éveiben itt működött a világ legdecentralizáltabb bankrendszere. Európa hasonló fejlettségű államaihoz képest szétszórtabb svájci bankrendszer fejlődése a kantonális felépítéssel hozható összefüggésbe. A kantonok, melyek teljes közigazgatási autonómiát élveztek, féltékenyen őrizték pénzügyi önállóságukat is. Kezdetben minden kanton saját bankokat hozott létre, az elsőt Bernben alapították, 1834-ben, majd következtek a többi tartományok bankjai. A központi jegybank létrehozása késlekedett, melyet a kantonok idéztek elő, így igyekezték elkerülni, hogy bármely kanton, amelyikben a jegybank működik, előnyt élvezzen. Másrészt a XIX. század végéig a kantonok kizárólagos joga volt a bankjegykibocsátás, amely mindenféle központi irányítás és ellenőrzés nélkül ment végbe. Ez természetesen hátrányosan érintette a pénzgazdálkodást. 1874-ben az államszövetségre ruházták a bankjegykibocsátó bankok ellenőrzését, és az 1891-es svájci alkotmánymódosításba belevették, hogy a bankjegykibocsátás engedélyezése a szövetségtől függ. Ezután arról folyt a vita, hogy a monopóliumot élvező intézetek állami intézetek, vagy részvénytársasági intézetek legyenek. Az 1897-es népszavazás ez utóbbi mellett döntött. A szövetségi tanács kompromisszumot ajánlott, melynek értelmében a jegybankban részt vehetne az állam, a kantonok és a kisebb kantonális bankok is. A Bern és Zürich közti rivalizálás azonban közbeszólt, hiszen mindkét nagyváros magának követelte a jegybank székhelyének jogát. Végül a bankjegykibocsátás székhelye Bernbe, a bankosztály központja Zürichbe települt. A bankjegytörvényt 1905ben alkották meg. A Svájci Nemzeti Bank pedig 1907-ben jött létre, részvényeinek többsége a kantonális kormányok kezében volt. Bármikor megvétózhatta a külföldi kölcsönöket, ha úgy gondolta, hogy az a nemzet gazdasági érdekeivel ellentétes. 7

Nicholas Faith: A svájci bankok rejtélyes világa (Kossuth Könyvkiadó, 1985), 11. oldal

-9-

Svájc sajátos nemzetközi pénzpiaci szereppel bír, a svájci jegybank is különleges kamatpolitikát folytat a devizakülföldiek8 a jövőben Svájcban elhelyezendő betéteit illetően. Ha egy másik országban élő ember egy svájci bankban helyez el 100 ezer franknál nagyobb összeget, a betéttulajdonos negyedévenként 10% jutalékot köteles fizetni. Ezt nevezzük negatív kamatnak. A Svájci Nemzeti Bankon kívül további bankok állnak a betétesek rendelkezésére. Nagy szerep jut az úgynevezett univerzális nagybankoknak, amelyek valamennyi banküzletággal foglalkoznak. Svájcnak öt univerzális bankja van, melyek Európa harminc legjobb bankja között szerepelnek. A Credit Suisse-t (Schweizerische Kreditanstalt) 1856-ban alapították zürichiek, melynek méltó versenytársa volt az 1755ben alapított Leu Bank, a zürichiek saját bankja, a későbbi Schweizerischer Bankverein. A Három Nagy harmadik tagja a Schweizerische Bankgesellschaft. Ezen bankok jelentősége az 1960-as években kezdett megnőni a kantonális bankokéval szemben, addig ugyanis nem foglalkoztak lakossági szolgáltatásokkal. A nagybankoknak előre informálniuk kellett a Nemzeti Bankot, ha kamatot akartak emelni. A Bernben székelő Szövetségi Bank feladata kezdettől fogva fiókok létesítése volt a német és francia Svájc területén. A kantonális bankok állami alapítású intézmények, hatáskörük csupán az adott kantonra terjed ki, külföldi pénzműveletekkel nem foglalkoznak. A takarékpénztárak elsősorban lakossági ügyekkel foglalkoznak. Bázeli székhelyű az úgynevezett Nemzetközi Fizetések Bankja (Bank of International Settlements), melyet 1930-ban hoztak létre azzal a céllal, hogy az első világháború idejéről származó Németországgal szembeni jóvátételi követeléseket végleg rendezzék. A BIS-nek jelenleg harmincnál is több tagja van, elsődleges feladata a központi jegybankok együttműködésének segítése, illetve gyakran szerepel kezesként a különböző kölcsönműveletekben.

1.5 A magyar bankrendszer kialakulása A történelmi eseményeknek köszönhetően a Magyarországon a gazdasági fejlődés, és ezzel együtt a modern pénzügyi élet kialakulása is későbbre tehető, mint a nyugat8

devizakülföldi: külföldön tartózkodó, devizagazdaságilag külföldinek tekintett belföldi állampolgár

- 10 -

európai országok esetében. Ennek folyománya, hogy a magyar bankrendszer csak a XIX. század első felében, 1840 körül jött létre. A magyar nép sokáig nem tudott önállósodni, mindig valamilyen uralom alatt volt az ország, így a tőkefelhalmozódás sem tudott végbemenni. Ez pedig lehetetlenné tette, hogy kialakulhasson egy modern bankrendszer, hogy a hitelélet alapjai megmutatkozhassanak. Mindezek mellett az alapvető jogi intézmények is hiányoztak, például nem védte semmilyen törvény a hitelezőket, így még az sem kölcsönzött pénzt, akinek megvolt hozzá a vagyona. A tőkehiány miatt ipar sem alakulhatott ki, így a gazdasági fellendülés is váratott magára. Először Széchenyi István Hitel című művében jelent meg egy önálló nemzeti bank felállításának gondolata. 1836-ig kellett várni a hiteltörvény, 1840-ig a váltótörvény megjelenésére, csak ezután következhetett a bankrendszer tényleges kialakulása. A történelem azonban megint közbeszólt, ugyanis erre az időszakra tehető az első jelentősebbnek tekinthető pénzügyi válság, melynek következtében sok pesti bank volt kénytelen bezárni kapuit. Széchenyi elméleti ötletei mellett szükség volt gyakorlati kezdeményezésekre is. Magyarországon az első pénzintézet 1839-ben jött létre Pesti Hazai Első Takarék Egyesület néven. Az első kereskedelmi bankunk az 1841-ben alapított Pesti Magyar Kereskedelmi Bank volt. A bank- és hiteléletet még egy ideig az osztrák császári udvar irányította, csak az 1848-1849-es forradalom és szabadságharc után nyílt lehetőség egy önálló magyar jegybank létrehozására, amihez természetesen hozzátartozott a bankjegykibocsátás folyamata is. A szabadságharccal kapcsolatos katonai kiadások azonban újabb függőségi helyzetet idéztek elő Magyarország számára, több mint tíz évre volt szükség, hogy a pénzintézetek kiheverjék a károkat. Az 1867-es kiegyezés nyújtott vigaszt a gazdasági életnek, megindulhatott az iparosodás, és újabb bankok is létrejöttek, valamint a külföldi tőke beáramlásának is megszűntek az akadályai. 1880-tól az első világháború kirobbanásáig a hazai pénzintézetek példátlan fejlődésen mentek át. Az aranykorhoz kétségkívül hozzájárult a magyar gazdaság egészének fellendülése, az ipar és kereskedelem dinamizmusa is. Az alábbi táblázat a magyarországi hitelintézetek számának alakulását mutatja 1866 és 1895 között.

- 11 -

1. számú táblázat

A magyarországi hitelintézetek számának alakulása 1866 és 1895 között

Bankok Takarékpénztárak Földhitelintézetek Hitelszövetkezetek

1866 4 57 1 22 84

1873 122 298 4 208 632

1880 107 316 5 249 677

1890 170 455 5 591 1221

1895 264 583 7 968 1822

Forrás: Magyar Statisztikai Évkönyv, 1895. Budapest 1896. 294-295. oldal Magyar Statisztikai Évkönyv, 1896. Budapest 1897. 316. oldal

A központi bankok minden országban később jelentek meg, mint a kereskedelmi bankok, mégpedig akkor, amikor a gazdaság továbbfejlődése érdekében szükség volt a kereskedelmi bankok állami szabályozására. Így történt ez Magyarországon is. Az első jegybankunk 1878-tól az Osztrák-Magyar Monarchia egész területén betöltötte a központi bank funkcióját Osztrák-Magyar Bank néven. Főintézete Bécsben működött, de rendelkezett egy székhellyel Budapesten is.

Ettől kezdve felerősödött a gazdasági

növekedés, a bankok „egyre szorosabb kapcsolatot építettek ki a gazdasági élet minden ágával.”9 Magyarországon a bank– és hitelrendszer a századfordulóra kialakult. A bankok, mint minden más országban, nálunk is nagyhatalommá váltak, de az állami szerepvállalás és érdekeltség továbbra is fennmaradt. Már jelentős volt a bankok külföldi tőke részesedése is. A Pesti Hazai Első Takarékpénztár Egyesület volt az egyetlen intézmény, amely a belső tőkefelhalmozódás útján jött létre, a többi bankunk külföldi tőke segítségével. A specializáció azonban még nem indult meg a pénzintézetek részéről. A XX. század első felében sok esemény gátolta a bankélet fejlődését. Már az 1912-13as Balkán-háború az első világháború előzményeként akadályokat gördített a stabil gazdasági élet kialakulásának útjába. Egy évvel később pedig kitört a világháború, melynek igen hátrányos hatásai voltak a pénzügyi életre. Magyarország a legnagyobb hitelkérő volt a résztvevő országok között. Kedvező jelenségnek tekinthetjük, hogy a 9

Bácskai Tamás - Huszti Ernő - Simon Péterné: A pénz (Kossuth Könyvkiadó, 1974), 179. oldal

- 12 -

pénzintézetek szervezettek, szilárdak tudtak maradni az összecsapások alatt is. 1919-ben a kormány egy törvény beiktatásával korlátozta az újabb bankok létrehozását az ország területén. Előtérbe került a centralizáció, mely elsősorban fúziók formájában mutatkozott meg. A háború alatt tehát tovább nőtt az erősebb bankok – különösen a két legnagyobb: Pesti Magyar Kereskedelmi Bank és Magyar Általános Hitelbank – pozíciója, míg a kisebbek tönkrementek. Már az első világháború éveiben, pontosan 1916-ban létre hozták a Pénzintézeti Központot, ötéves időtartamra. Elsődleges feladata az állam és a pénzintézetek közötti kapcsolat fenntartása volt. Másodsorban segítenie kellett a gazdaságilag megrendült bankok talpra állítását vagy felszámolását. Működése olyannyira bevált, hogy 1918-ban állandó jellegű intézménnyé tették. A háború után szükség volt a pénz- és hitelrendszer újjászervezésére, melyhez először államosítani kellett a bankokat és pénzintézeteket, majd létre hozni egy önálló jegybankot. A Magyar Nemzeti Bankot 1924-ben alapították harminc-millió aranykorona alaptőkével, 1927-ben pedig életbe léptették az új pénzt, a pengőt, habár az erről szóló törvény már 1925-ben napvilágot látott.

1.6 A bankgyakorlat az alpesi országban és nálunk A svájci bankgyakorlat jogi alapjait az 1934-es banktörvény teremtette meg, melynek értelmében egy Svájcban működő pénzintézet dolgozója hat hónapig terjedő fogházbüntetésre ítélhető, ha szándékosan nem titkosan, vagy gondatlanul kezelt bárkire vonatkozó banki adatokat. A banktitok alól kivételt képeznek a svájci bíróság által indított magánjogi perek, de adózási ügyekben semmilyen információ adására nem kötelezhetők. Ez a részlet egyértelműen a külföldi betéteseket védi. Egy további paragrafus megengedi a svájci bíróságoknak, hogy olyan esetben, amikor belső nemzeti jogrendükkel ellentétes ügyről van szó, felmentést adjanak a banktitok alól. Ez automatikusan érvényes a Svájcban menedékjogot nyert külföldi pénztulajdonosokra is. Svájcban a számlanyitáshoz valamilyen személyazonosságot igazoló dokumentum kell, illetve egy cím, amelyen a bank levelezhet az ügyféllel. A személyazonosság lehet hamis, a cím pedig egy postafiókszám. A kliensnek azonban közölnie kell a bankkal valódi kilétét is, amit ha úgy kíván, a bank köteles titokban tartani. Ha valaki nagy összegű készpénzzel jelenik meg egy svájci bankfiókban, gyanút kelt, és a hitelintézet - 13 -

akár vissza is utasíthatja az összeg elfogadását. Az átutalással történő pénzelhelyezés, legyen szó akár mekkora összegről, nem ütközik akadályokba, az ügyfél minden körülmények között számíthat a diszkrécióra. Svájcban a bankok között nincs információs rendszer, vagyis ha valaki nagyobb összeggel rendelkezik, akár el is oszthatja több bankfiók között, nem kell attól tartania, hogy fény derül a titkára. Nem csoda tehát, hogy a hatóságok a banktitok feloldásán fáradoznak 10 A számla zároltatásához a panaszosnak a keresetében meg kell jelölnie a számla tulajdonosát, a számla számát, a bank székhelyét, és megközelítőleg a betét nagyságát. Ritka az az eset, hogy valaki mindezeket ismerje.

Nálunk egy számlanyitáshoz az ügyfélnek meg kell adnia valós személyi adatait, be kell mutatnia személyigazolványát, valamint aláírásával igazolnia kell, hogy a megadott adatok a valóságnak megfelelnek. A hitelintézet nem szolgáltathatja ki az ügyfél adatait harmadik fél részére, de a bankok egymás közti kommunikációja biztonsági szempontok miatt létezik. Ez azt jelenti, hogy például hitelkérelemnél, amikor az ügyfélnek pénzügyi helyzetének bemutatásával biztosítania kell a hitelintézetet arról, hogy vissza tudja fizetni határidőre az összeget, a hitelt adó bank értesülhet arról, ha az ügyfélnek már másik hitelintézetnél van tartozása, de ő azt elhallgatta. Ha a bankban elhelyezendő összeg túl nagy, és az ügyfél készpénzzel jelenik meg, hazánkban is gyanút kelthet a pénz eredete. A banktitok elnevezés nem fejezi ki pontosan, hogy mit is takar, hiszen például az üzleti titokkal ellentétben a banktitok nem a hitelintézetek adatait védi, hanem az azokkal kapcsolatban álló ügyfelek titkait. A banktitok megsértése vétségnek számít, a jogsértővel szemben a Bűntető Törvénykönyv (a továbbiakban: Btk.) 300/A.§-a11 alapján járnak el. Ennek alapján a titoksértést a titoksértés tárgyát képező információk megismerhetőségének a lehetősége is megvalósítja. A bűncselekményt az 1993. évi CXII. törvény a pénzintézetekről és a pénzintézeti tevékenységről szóló 1991. évi LXIX. törvény módosításáról 43. § (2) bekezdése iktatta be a Btk.-ba. Ennek alapján pénzbüntetésre, közérdekű munka elvégzésére vagy akár szabadságvesztésre is számíthat az, aki a banktitok ellen vét. Az esetet súlyosbíthatja, ha a bűncselekmény

10

Szakmai gyakorlatomat egy belga autóbusz-társaságnál töltöttem. A vállalat egyik részvényese egy svájci üzletember, akivel volt alkalmam személyesen is beszélgetni. Ezek az információk tőle származnak. 11 Lásd a IV. számú mellékletet

- 14 -

mögött szándékos károkozás áll, ekkor már bűntettnek számít a banktitok-sértés, és akár három évig terjedő szabadságvesztéssel is büntethető. Feloldható természetesen a banktitok, amennyiben az valamely hatóság nyomozását hátráltatja. Fontos, hogy a kormány és a bankok között állandó és zökkenőmentes legyen az információáramlás, hiszen csak így ellenőrizhető a pénzáramlás és előzhető meg a pénzmosás. Ez azonban a banktitok részleges feloldását feltételezi. Ebből is látszik, hogy Magyarországon közel sincs olyan erős védelmi rendszer az ügyfelek körül a bankokban, mint Svájcban.

1.7 Legenda vagy valóság? A svájci bankok körül kering egy mítosz, mely szerint az, hogy ügyfeleiket védelemben részesítik, illetve az, hogy azok ügyeit különös titokban kezelik, a svájciak nagylelkűségének köszönhető. Vagyis amikor a náci ügynökök a német zsidók által Svájcban elhelyezett pénzek után kutattak, az alpesi országban rendeletek sorát hozták, csak hogy megakadályozzák a náci törekvések kiszolgálását. Ez a legenda a bankok és Svájc számára is fontosabb volt, mintsem elkezdjék kutatni annak igazságát. Valójában azonban itt egyfajta szakmai titokról van szó a bankárok részéről, amely fogalommal Napóleonnál találkozunk először törvénykönyvében. Ő elsősorban az orvosok, bábák, gyógyszerészek, lelkészek és ügyvédek foglalkozását említi, melyek művelői komoly büntetést kaphattak a szakmai titok megsértése esetén. Nagy különbség a két fogalom között, hogy míg a szakmai titok megszegése esetén a sértett fél panasza alapján büntettek, addig a banktitoknál a foglalkozásbeli kötelesség elmulasztása volt büntethető. Svájcban a talppont az 1934-es banktörvény 47/b. cikkelye, mely szerint pénzbírsággal sújtható mindenki, aki a banktitok ellen vét. Ez biztosított a külföldiek számára egy megnyugtató érzést. Majdnem a svájci jog az egyetlen, amely bűnvádi eljárást helyez kilátásba e törvény megsértése esetén. A cári Oroszország büntető törvénykönyve is tartalmaz egy hasonló cikkelyt, de ott a kóddal ellátott bankszámlák már csak emlékek. A bekezdés hitelességét mindmáig nem sikerült bizonyítani. Az alábbi eset is a betétesek mindenek felett álló védelmét példázza. Egy korábban ismeretlen banktisztviselő vezetésével 1933 nyarán egy náci kommandó szivárgott a svájci bankokba, olyan helyekre, ahol a hírek szerint náci szimpatizánsokat alkalmaztak. - 15 -

Üzletemberként számlákat nyitottak, és kérdezősködni kezdtek más, németek által fenntartott számlákról, melyek tulajdonosai a számla fenntartásával megszegték az új törvényt, amely halálbüntetést rótt ki a be nem jelentett külföldi vagyon birtoklására. A svájci bankárok hamarosan zsidó kliensek követeléseivel találták szembe magukat, hogy betéteiket utalják vissza Németországba. Előfordult az is, hogy nem maga a számlatulajdonos, hanem valamely más, hivatalos ügyvédi meghatalmazással rendelkező személytől érkezett a kérelem. A meghatalmazások jogérvényessége ellenére a bankárok gyanakodni kezdtek, mire a Svájci Bankárszövetség bevezette a számjeggyel ellátott bankszámlákat, melyekhez nevek nem kapcsolódtak, és azok tulajdonosainak kilétét egy-egy bankban csak néhány vezető tisztségviselő ismerte. A második hullámban a zsidó kliensek személyesen jelentek meg a bankokban, és kérték vagyonuk visszautalását. Őket azonban állandó őrök kísérték, ezért nem lehetett hozzájuk közelebb férkőzni. Az egyik magánbankár, a szövetség elnöke Robert La Roche csapdát állított fel nekik. Részleteket szivárogtatott ki egy nem létező zsidó bankszámláról, mire Németországból meghatalmazásos kérelem jött, hogy leveszik a pénzt a számláról. Vagyis ezek a számlák nem voltak bejelentve. Ez a bizonyíték elegendő volt ahhoz, hogy a már ismert cikkelyt beiktassák a banktörvénybe. A történet azonban egy picit sántít, hiszen írásos feljegyzések támasztják alá, hogy a külföldi vagyonok tulajdona miatti halálbüntetést csak 1936-ban vezették be. Arra vonatkozóan azonban nincsenek feljegyzések, hogy a gazdag német zsidók valóban külföldre vitték volna a pénzüket.

2. A KÉT NAGYHÁBORÚ IDŐSZAKA 2.1 Svájc gazdasági helyzete az első világháború után Az első világháborúig aranypénzrendszer működött a világ számos országában. Ennek keretében a jegybank kötelezettséget vállalt arra, hogy az általa kibocsátott bankjegyet a tulajdonosok kérésére a kérdéses nemesfémre beváltja. Ez a központi bank megfelelő mennyiségű aranytartalékát feltételezte. Az első világháború után fokozatosan letértek erről a rendszerről. Svájcban 1936-ig működött, de még a hatvanas években is egyes becslések szerint 115%-os aranyfedezet12 állt a kibocsátott bankjegyek mögött. A frank 12

Nicholas Faith: A svájci bankok rejtélyes világa (Kossuth Könyvkiadó, 1985), 10. oldal

- 16 -

ilyen mértékű szilárdságának köszönhette az ország, hogy a válságok idején talpon tudott maradni. A Svájci Államszövetség nem vett részt az első világháborúban, megőrizte függetlenségét és semlegességét, amit azóta is igyekszik tartani. A háború utáni első, 1920-1922-es gazdasági válság hatásai azonban nem kerülték el. A hanyatlás nem tartott sokáig, már 1923-1924 táján javult a helyzet, de ez a folyamat lassan ment végbe. Lényeges gazdasági fellendülés 1925 és 1929 között következett be. Ezzel együtt megélénkült a bankok és biztosítótársaságok tevékenysége is. A svájci tőke csaknem egy évtizedes szünet után ismét igyekezett kijutni külföldre, 1926 és 1929 között 1415 millió frankot13 helyeztek el külföldön. A tőkés országokat sújtó 1929-1933-as gazdasági világválság Svájcot sem kímélte. Tömegével mentek tönkre vállalatok, így bankok és biztosítótársaságok is. Csupán nyolc nagybanknak 1931-ben legalább egy milliárd frank volt a vesztesége. A válság által leginkább sújtott országokból a tőke Svájcba áramlott, melynek következtében a nemzeti bank aranytartalékai 1932-re 506 millióról 2637 millió frankra14 emelkedtek. Így összesen mintegy 11 milliárd frank15 értékű külföldi tőke volt az országban, de jelentős részüket befagyasztották, ezért nem könnyíthetett a gazdaság helyzetén. A válság után még hosszú ideig tartott az országban a depresszió. Az 1930-as évek végén az ország nyolc bankja közül csak kettő maradt fenn anélkül, hogy tőkeátcsoportosítás zajlott volna le benne: a Credit Suisse és a Schweizerischer Bankverein. Genfben egyetlen nagybanknak sem maradt központi irodája, összeomlásuk magával rántotta a kisebb pénzintézeteket is. A legnagyobb bankok összmérlege kétötöddel zsugorodott, profitjuk csaknem eltűnt. Ez a válság egyfajta szabályozó keretet adott a svájci pénzintézeteknek, illetve hátteret teremtett a banktitok hagyományainak. A külföldi betétesek megkapták az igényelt védelmet, a svájciakról pedig azóta is legendák keringenek, amelyek hűségesen szolgálják őket.

13

Georgij Dragunov: Svájc, múlt és jelen (Kossuth Könyvkiadó,1983), 50. oldal Georgij Dragunov: Svájc, múlt és jelen (Kossuth Könyvkiadó,1983), 56. oldal

14,15

- 17 -

2.2 Magyarország gazdasága a két világháború között Hazánkat igen kedvező gazdasági helyzetben érte a háború, amikor a pénzintézetek aranykorukat élték. A tőzsdén már 1911-ben voltak jelei a feszültségeknek, a részvényekhez egyre olcsóbban hozzá lehetett jutni. Mégis a háború kitörése után következtek be az igazán negatív változások. Az osztrák-magyar deviza jegyzése visszaesett és a hadsereg hatalmas összegeket emésztett fel, amit az állam a hagyományos bevételi forrásokból képtelen volt fedezni. A kormány nem az adókból szeretett volna több bevételhez jutni, hanem inkább hitelek felvételével oldotta meg a problémát abban bízva, hogy a háború után a jóvátételekkel majd fedezni tudja a törlesztéseket. A háború folyamán Magyarország 9909 millió aranykorona16 adósságot halmozott fel az Osztrák-Magyar Bankkal szemben. A külkereskedelem sem működött olyan intenzitással, hogy az onnan származó bevételek megoldották volna a gondokat. A vesztes háború után jelentősen átrendeződött a magyar gazdaság. A nehéz helyzetet csak súlyosbította, hogy az ország területének kétharmadát elcsatolták, népessége pedig felére csökkent. Ezek mellett megszűnt a gazdasági integráció is a Monarchiával. Az első világháború után a legsürgetőbb feladat a háborús következmények felszámolása volt. A bekövetkezett infláció révén azonban a bankok saját tőkéje erősen megcsappant. Külföldi kölcsönökkel oldották meg a pénz stabilizálását, csak ezután nyílt lehetőség újabb külföldi tőke beáramlására. Ezt a folyamatot az is segítette, hogy hazánkban viszonylag magas volt a kamatláb. Magyarország a stabilizáció után hamarosan már az eladósodott országok közé tartozott. Az újabb hitelek egy része a már korábban felvett összegek utáni kamatok fizetésére szolgált, a hitelnek csak egy részét tudták produktív célra felhasználni. Ennek köszönhetően a belső tőkeképződés mértéke sem érte el a kívánt szintet. Még 1920-ban Magyarország elkülönítette pénzrendszerét, a Monarchia utódállamai közül utolsóként. A Magyar Nemzeti Bank megalapításával úgy tűnt, hogy az intézményi háttér sem akadályozza már a pénz- és hitelélet felpezsdülését. 1924-ben a nyugodt fejlődés korszaka jött el, de nem tartott sokáig, mert 1928-ban már jelentkeztek az első komolyabb nehézségek a magyar gazdaságban. 16

Tomka Béla: A magyarországi pénzintézetek rövid története (1836-1947), (Gondolat Könyvkiadó, Budapest), 64. oldal 1892-ben került sor az aranykorona bevezetésére, egy osztrák értékű forint két koronát ért.

- 18 -

A válság kialakulása előtti években a bankok a betétállomány emelése, illetve egy bizonyos szinten tartása érdekében a kormány kétirányú politikát folytatott. Egyfelől állandóan emelte a kamatlábat, ezzel is ösztönözve a külföldi tőke bejövetelét. Másrészt korlátozta a hitelfelvételt, mivel úgy látta, hogy a termelés által megkívánt hiteligényeket jóval meghaladják a bankokkal szemben támasztott hiteligények. Ebben a bizonytalan pénzügyi helyzetben érte az országot a válság, amikor a fizetésképtelenek száma már úgyis igen magas volt. 2. számú táblázat

A fizetésképtelenségek számának alakulása 1929 és 1937 között Év 1929 1930 1931 1932 1933 1934 1935 1936 1937

Fizetésképtelenségek száma Passzívák értéke (pengő) 2226 127.600 2482 129.000 3410 163.000 1525 90.300 606 33.100 670 29.600 822 21.500 791 22.200 790 24.300

Forrás: Magyar Statisztikai Szemle, 1938. 187. oldal

Az 1929-33-as világválság mélyen érintette a magyar gazdaságot is. A Magyar Nemzeti Bank 1930-ban jelentősen csökkentette a kamatlábakat, január és május között 7,5%-ról 5,5%-ra17. Ennek következtében a magyar gazdaság vérkeringése lelassult, súlyos gondokkal küzdött mind az ipar, mind a kereskedelem, és csökkent az emberek vállalkozó kedve is. A tőzsde is megérezte a válságot, a részvények forgalma jelentősen visszaesett. A fizetésképtelenek száma is megnőtt, közülük egyre többen kerültek ki az állami vállalatokból, mint városi hatóságok. Az 1930-as évek közepétől ha lassan is, de erőre kapott a magyar gazdaság, kezdett kilábalni a válság okozta hanyatlásból. Egyre bővült a külkereskedelem, felgyorsult az újratermelési folyamat, aminek köszönhetően a pénz- és hitelélet is javulásnak indult. 17

Bácskai Tamás – Huszi Ernő – Simon Péterné: A pénz (Kossuth Könyvkiadó, 1974), 198. oldal

- 19 -

2.3 A svájci banktitok fogalma az 1930-as években Az 1920-as és 1930-as évek között a német gyárosok azon munkálkodtak, miként óvhatnák meg külföldi érdekeltségeiket, így trösztöket18 és holdingokat19 hoztak létre a vagyonaik elrejtésére. A háború közeledtével Svájcra hatalmas mennyiségű tőke zúdult, független trösztök, holdingok száma kétezer fölé emelkedett, melyekben mintegy 2,2 milliárd értékű svájci frank lapult.20 Természetesen mindez titokban zajlott, hiszen a bankok nem adtattak ki információkat semelyik társaság vagyoni helyzetéről, tulajdonosi köréről és illetőségéről sem. 1930-ig az a bírósági döntés volt érvényben, hogy minden tételt, amelyet a hitelezők a csődbe jutott személytől követelnek, külön kell nyilvántartásba venni. Így megoldható volt a rejtett vagyonok mentesülése a lefoglalás alól. 1930-ban a bíróság változtatott véleményén, és kötelezett minden harmadik felet, hogy ha egy személyt csődeljárás alá vonnak, tájékoztassák a felszámolót a személy minden rájuk bízott vagyonáról. Ez nagyon hasonlít arra, ahogy a nácik a svájci bankokban kémkedtek más német betétesek iránt, vagyis egyes vélemények szerint részben sikerült feloldani a banktitkot. A titoktartás joga tulajdonképpen személyes ügy, hiszen az ügyfél felelőssége, hogy kinek adja tovább információit saját számlájáról. De a tulajdonos joga kiterjed tulajdonának részleteire is. A bankárnak is tilos ezért harmadik fél számára felvilágosítást nyújtani. 1932-ben eljött az idő, amikor a svájci banktitoktartás szankciókkal való megerősítése elkerülhetetlenné vált. Párizsban fény derült egy svájci bank, a Basler Handelsbank 1300 számlatulajdonost tartalmazó listájának tartalmára. A nevek között szerepeltek egyházi személyek, politikusok, híres vállalkozók, illetve azok örökösei vagy hozzátartozói. Hamarosan kiderült, hogy a svájciak nem riadtak vissza tiltott számlák nyitásától sem. A bankok nem törődtek a közös számlákkal, két betétes közti esetleges rokoni kapcsolattal, és az örökösökkel sem. Mint mondták, nincs tájékoztatási kötelezettségük egyetlen kormányhivatallal szemben sem a betétek létét vagy állását illetően a betétesek halála után, és senkinek sem kötelesek kiszolgáltatni a betétesek közös számláiról szóló nyilvántartást sem. Ügyfeleik további védelme érdekében hoztak egy közös kantonális 18

tröszt: azonos termelési ágban működő vállalatokat jogilag is egyesítő monopolista szervezet holding: termelő tevékenységet nem folytató kapitalista vállalat, amely jogilag és szervezetileg önálló részvénytársaságokat irányít, ellenőriz, gyakran tőkével is ellát, részvényeik nagy részét a kezében tartja. 20 Nicholas Faith: A svájci bankok rejtélyes világa (Kossuth Könyvkiadó, 1985), 144. oldal 19

- 20 -

rendeletet, mely szerint a nem svájci illetőségű ügyfeleket mentesítették a svájci vagyonés örökösödési adó terhe alól. Ezzel becslések szerint például a franciák évi négy milliárd francia frank adójövedelemtől estek el. Egy képviselő azt javasolta, hogy úgynevezett adó-visszautalást hajtsanak végre, ami Svájcnak semmiképp sem kedvezett. De a legrosszabb az volt, hogy már nem kellett a leleplezőknek kísérletezni, hogy felfedjék a titkokat, hiszen a listát valaki a bank vezetőségéből szolgáltatta ki nekik. A kormány célul tűzte ki, hogy megszerezze a svájciaktól a külföldiek által fenntartott számlák feletti ellenőrzési jogot. A franciák 1933-as költségvetése egy alaposan kidolgozott ellenőrzőrendszert tartalmazott, melyben kötelezték a bankokat, hogy igazolják a részvények és kötvények igazi tulajdonjogát, valamint hogy jelezzék az adóhivatal felé az okmányok vagy értékpapírok letétbe helyezését, új számlák nyitását, illetve közöljék páncéltermeik tartalmát. A franciák felkérték Svájcot, hogy a hatóságoknak engedjenek bepillantást a Bázelben levő könyvekbe, hogy ügyfeleik számláit ellenőrizhessék. A bank válaszul megerősítette azt a svájci törvényt, mely szerint a bankoknak ügyfeleik dolgával kapcsolatban kötelességük a teljes hallgatás. Ezzel a Szövetségi Tanács és a Legfelsőbb Bíróság is egyetértett. A svájciak mindig is ragaszkodtak saját törvényeikhez, habár azok egyes pontokban lényegesen eltérnek a többi európai ország szabályaitól. Ilyen például a titoktartás és az adótörvényük, pontosabban az adókivetés joga, melyet a kanton, vagy maga a közösség gyakorol. Az újabb időkben visszatartási adót vetettek ki a kamatokra és az osztalékokra. Az az adófizető, aki az adó alá vonhatóság ellenőrzéséhez nem ad valódi adatokat, kockázatot vállal. Ez a rendszer nagyon nem tetszik azoknak a külföldi kormányoknak, amelyek pénze Svájcban pihen. A svájci bankok tisztában vannak azzal, hogy a külföldiek számára mennyire vonzó a banktitok. Ám az a titoktartás aláaknázható, ami végzetes következményekkel járhat. Mivel azonban igen fontos a svájci bankszakma és Svájc nemzetközi pénzügyekben elfoglalt helye szempontjából, az államnak is érdekében áll a banktitok védelme. Ennek próbája az adóügyi jogalkotás. 1934-ben a határőrség rendelkezését követően megkezdték mesterkedéseiket a német begyűjtő-osztagok a német menekültek ellen. Aki gyanús volt nekik, egyszerűen elrabolták, és hazahurcolták Németországba. Ezek az esetek nagy vihart kavartak, így a

- 21 -

svájciaknak lépni kellett. A parlament megszavazott egy olyan törvényt, melyet előzőleg, 1933-ban már egyszer elutasított. Népszerű nevén a kémkedési törvény (Spitzelgesetz) megalkotta a gazdasági kémkedés bűntettének fogalmát, amihez hozzátartozott a gyártási és üzleti titok elárulása is. Ez egy picit hátráltatta a bankokat, mert az ügyfeleik más bankokkal való kapcsolatáról csak magától az ügyféltől kaphattak felvilágosítást. A német kémkedési kísérletek 1937-ig nem érintették mélyen a svájci bankokat. Csak egy évvel korábban született meg Németországban az úgynevezett szabotázstörvény, melyben kötelezték a külföldön élő németeket arra, hogy ismerjék el vagyonaikat, akkor megtarthatták annak egyharmadát, a többit a német jegybanknak kellett beszolgáltatni, amely átváltotta azt márkára.

2.4 Magyarországi helyzetkép az 1930-as években Míg Svájc azon igyekezett, hogy kijátssza a banktitkot ellenzőket, és minden erejét arra használta, hogy betéteseit megvédje, addig Magyarország elsődleges és legsürgetőbb feladata a gazdasági válságból való kilábalás volt. A hazai pénzintézetek mindent megtettek azért, hogy a jelentkező igényeket maradéktalanul kielégítsék, mégis fennállt a tömeges pénzkivonás veszélye. Emellett a megtakarítások is visszaestek, így a hazai tőkeképződés is lelassult. A bankok, hogy a betétcsökkenést kompenzálják, illetve forrásaikat biztosítsák, egyre több jegybanki hitelt vettek fel. 1933-ban már megmutatkoztak az enyhülés jelei, így a betétek száma a következő évtől némi növekedést mutatott, de inkább csak a fővárosi intézeteknél figyelhető meg ez a jelenség, vidéken tovább tartott a recesszió. A fontos valuta- és devizaügyletek visszaestek, melyek jövedelmezősége hiányzott a pénzintézeteknek. Mindent egybevetve azonban elmondható, hogy a magyar bankok nemzetközi viszonylatban olcsón megúszták a válság okozta nehézségek leküzdését, hiszen nem került sor tartalék felhasználásokra, látványos alaptőke-leszállításokra.

A jegybank

egyre több hatósági feladatot látott el. Például nem lehetett engedélye nélkül külföldről értékpapírt vásárolni vagy külföldre eladni. Ahogy a gazdasági helyzet javult Magyarországon, úgy fordult jobbra a hitelügy is. Az 1930-as évek második felétől nőtt ugyan a betétállomány, de az 1938-as politikai

- 22 -

események hatására ismét megindult a tőke külföldre menekítése. A másik gondot a gazdatartozások kérdése okozta a ’30-as évek végén.21

2.5 Az 1940-es évek eseményei 1940 nyarától 1944 utolsó hónapjáig Svájcot teljesen bekerítették a nácik, amely rányomta bélyegét a gazdaságra és a társadalomra is. A svájci bankárszövetségnek köszönhetően azonban Svájc meg tudta őrizni semlegességét, és erkölcsileg és pénzügyileg viszonylag sértetlenül megúszta a háborús időszakot. A svájci bankok győzelme abban mutatkozott meg, hogy sikerült megtartaniuk titokzatosságukat, a hagyományos fegyvert, amire mindig is támaszkodhattak. Ezzel mindenki számára kiderült, hogy Svájc egyfajta menedékhelyet jelent a világ gazdaságának. A háború alatt a svájci bankok erősen támogatták a németeket, mindig gazdasági partnerként kezelték egymást. Ezért Németország győzelme örömet is okozhatott volna Svájcnak, hiszen az északi szomszédok sokkal tartoztak az alpesi ország bankjainak. Ez a segítségnyújtás jóval meghaladta azt a szintet, ami egy semleges országtól várható lett volna. 1945 elején a svájci német beruházások és számlák összege csaknem 600 millió22 dollár volt, és igen magas összegű német követelések feküdtek a svájci bankokban. A német magánemberek tulajdonában lévő svájci számlák összege mintegy 500 millió frank volt.23 Becslések szerint a háború alatt egy-másfél milliárd24 frankkal gyarapították a németek a svájci bankokban nyugvó vagyonukat. Egyes vélemények szerint még magának Hitlernek is volt ott számlája üzleti tanácsadója nevén. A legtöbb német üzlet a svájci bankokon, és főleg a nagybankokon keresztül ment végbe, így a kereskedelmi intézmények nagy gondot fordítottak német ügyfeleik kiszolgálására. Vagyis Svájc nemcsak segítette a németeket, hanem közreműködött a megszállt területek kifosztásában is. Ez a kényelmetlen egyensúly a svájci bankokon belül 1944-ben derült ki. A mai becslések szerint mintegy 1,6 milliárd frank értékű aranyat25 adtak el a háború alatt Svájcon keresztül, amelynek nagy része a megtámadott országok készleteiből, 21

Az államadósság alakulását az 1929/30-as költségvetési évtől az 1933/34-es költségvetési évig az V. számú melléklet tartalmazza. 22,23,24 Nicholas Faith: A svájci bankok rejtélyes világa (Kossuth Könyvkiadó, 1985), 129. oldal 25 Nicholas Faith: A svájci bankok rejtélyes világa (Kossuth Könyvkiadó, 1985), 138. oldal

- 23 -

magánkészletekből, valamint a koncentrációs táborokba hurcolt áldozatoktól származott. Vagyis Svájcban rabolt arany volt. A svájciaknak a legtöbb esetben sikerült nyomtalanul ”eltűntetni” , eladni, majd beolvasztatni ezeket a rudakat, így a szövetségesek sohasem tudták visszakövetelni. A német ügynököknek nem egyszer sikerült a lopott aranyat bizonyíthatóan tiszta kézből származóra cserélni úgy, hogy eladták azt Svájcnak, majd az érte kapott frankkal hitelszámlát nyitottak Argentínában, és ott vettek aranyat. Így mosták tisztára a hivatalos német vagyonokat. Persze nem csak arannyal kereskedtek a svájci bankok, hanem ugyanolyan szívesen fogadták a szintén semleges országnak számító Portugália pénzét, az escudót, illetve a németek által igen kedvelt spanyol pesetát. Ezekre az ügyletekre 1942-ben derült fény. A svájciak üzleteiket gyakran más országban bonyolították le. Erre tökéletesen megfelelt Isztambul, melyet a cselszövések központjaként tartottak számon. Ez a város fontos piac volt a svájci arany frankért való eladásában. A Deutsche Bank arra használta fel Isztambulban lévő fiókját, hogy az kezelje Svájcban lévő bankszámláját. A többi itt székelő német bank pedig egy bonyolult rendszeren keresztül csekkeket állított ki az előző isztambuli bolgár konzul nevében a Schweizerische Bankgesellschaft egyik zürichi központjánál elhelyezett számla javára. Valószínűleg a banktitok miatt a Svájci Nemzeti Bank és a svájci kormány nem volt tudatában annak, hogy mi is történik, tehát a titkosság védelmet nyújtott, mert hivatalosan senkinek sem lehetett tudomása arról, mi is folyik a háttérben. Ez a tevékenység három más területen jelentkezett. Először abban, hogy a svájciak pénzügyi és jogi közössége felsorakozott azon németek mögé, akik külföldi érdekeltségeiket a semlegesség köntösébe kívánták bújtatni. Másodsorban abban, hogy a svájci bankok a német birtokban lévő értékpapírok számára is biztosították a titkosságot. Harmadrészt abban, hogy rejtekhelyet biztosítottak a német vagyonok számára. Ezzel bekapcsolták a svájci bankokat is a nemzetközi bűnözésbe, amit a németek lelkesen támogattak. Később a hamisítást kiterjesztették a részvényekre, kötvényekre és osztalékhozamokra is, és elérték, hogy az általuk megszállt országok polgárainak kezében lévő osztalékszelvényeket semleges tulajdonként ismerjék el. Ez kitöltetlen affidavitok26 aláírásával történt, ami 1943-ig ment mindenféle kérdezősködés nélkül. A 26

affidavit: eskü alatt tett írásbeli nyilatkozatok

- 24 -

részvényekkel még nagyobbat lehetett kaszálni, melyek legnagyobb eladója a Szövetségi Bank, vásárlója pedig a Schweizerische Bankgesellschaft volt, amely természetesen azt állították, hogy semmit sem tudott a részvények eredetéről. A legnagyobb botrány mégis a Schweizerischer Bankvereint érte, melynek egyik alkalmazottjára sikerült minden rábizonyítani. A németek, érezvén a közeli vereséget, azon ügyeskedtek, hogy bebizonyítsák a háború kirobbanásakor német tulajdonban lévő vagyonokról, hogy azok valójában semleges országokhoz tartoznak. 1945-ben is volt egy hasonló ügy, amikor megvesztegetett svájciak hajlandóak voltak affidavitokat aláírni, melyben kijelentik, hogy a szóban forgó aktívák 1940 és 1941 előtt az ő tulajdonukban voltak, és ezúton felhatalmazzák a bankot, hogy adja el azokat. Ezzel be tudta bizonyítani, hogy az adott országban talált, főleg részvényekből és kölcsönökből álló német vagyon valójában svájci. A bank elküldi a papírokat az adott országba, ahol azokat eladják, és a pénz a németekhez kerül. A leggazdagabb németek már a második világháború kirobbanása előtt letétbe helyezték vagyonukat Svájcban, ők sokkal előrelátóbbak voltak. A hírek szerint a tengelyhatalmak kormányzó csoportjaihoz tartozó személyek mindegyikének volt számlája svájci bankokban. Nem egy olasz fasiszta vezető szintén ide menekítette vagyonát anélkül, hogy Svájcban vagy Olaszországban gyanút keltett volna. Az általános rendszer az volt, hogy a svájci bankok egyedi átutalást is vállaltak a különleges ügyfelek részére. Néhány német ügyfél nevében még ingatlanok vásárlására is hajlandóak voltak 5%-os költség fejében. A német földalatti mozgalom is jelentős pénzeszközökkel rendelkezett Svájcban drágakövek, bankjegyek, illetve különböző devizák formájában. Ezeket magánszemélyekhez tartotó páncélszekrényekben helyezték el, még csak számlát sem nyitottak a svájci fiókokban a feltűnés elkerülése végett. A szövetségesek mindent megtettek azért, hogy ezek a pénzek és a kevésbé rangos németek által Svájcban elhelyezett betétek ne élvezzék az alpesi ország által kínált biztonságot a banktitkon keresztül.

Magyarország másképp élte meg az 1940-es évek eseményeit, mint Svájc. Még mindig szó sem volt banktitokról, legalábbis törvényes keretek közé fektetve nem.

A

pénzintézetek egyfelől mindent megtettek, hogy talpra álljanak, és minél több ügyfelet

- 25 -

szerezzenek, másfelől a maguk érdekeit is szem előtt tartották, vagyis a profitabilitást. Pénzforrásaikat illetően szinte teljes mértékben a Magyar Nemzeti Bankra voltak kénytelenek támaszkodni. A fasiszta Németországhoz való csatlakozás a magyar népet és a gazdaságot is a történelem egyik legszégyenteljesebb háborújába sodorta. Az ipari és mezőgazdasági termékek nagy részét elnyelte a német hadigépezet és a háborúra való felkészülés. Az exportált áruk után azonban nem következett a pénzügyi kiegyenlítés, az ellenérték csupán elszámolási követelésként jelentkezett. A pénzügypolitika is a háborús célokat szolgálta. Az 1939-ben született törvény felhatalmazta a kormányt, hogy védelmi célokból szabályozza a pénzforgalmat, valamint a jegybank és a Pénzintézeti Központ működését. A pénzszükségletet 1941-től szinte már csak fedezetlen jegykibocsátással oldották meg. Az állam ugyanakkor szabályozta, hogy csak a termelés finanszírozásához nyújtható hitel. A lakosság nem nézte jó szemmel, hogy az állam mindent a háborúnak rendel alá, megrendült a bizalmuk az ország fizetőképességében, valamint tartottak mindattól, amit a háború zúdíthat a népességre. A tőkehiányt az is súlyosbította, hogy menekülésükkor a nyilasok nyugatra vitték a Magyar Nemzeti Bank pénz- és aranykészletét. A hitelfolyósítás egészen addig nem kezdődhetett meg, míg a nemzeti bankunk bankjegykibocsátásba nem kezdett. Rövid időn belül megkezdődött a szintén nyilasok által elszállított nagy címletű bankjegyek hazaszállítása is. A fedezetlen bankjegyek tömege az első világháború utáni időszakra jellemző mértékű inflációt eredményezett. A pénzintézetek betétállománya igen alacsony szinten mozgott, pénzhez csak a központi banknál tudtak folyamodni. 1946-ban bevezetésre került a forint, és mivel pénztőke gyakorlatilag nem is nagyon volt az országban, nem kellett régi pénzt újra váltani. Ezzel sikerült megteremteni az értékálló nemzeti valutát, de a bankok nem nyerték vissza korábbi pozíciójukat a gazdaságban. Megindult a stabilizáció, azonban a betétképződés lassabban ment végbe, mint az első világháború utáni években. Ez nagyrészt a pénzhiánynak volt köszönhető, de szerepet játszott benne a lakosság bizalmatlansága is. A

következő

táblázat

jól

mutatja

a

bankbetétek

összértékének

összehasonlítva az első, illetve második világháború utáni állapotot.

- 26 -

alakulását,

3. számú táblázat

Az 1924/25. évi és az 1946/47. évi betétképződés összehasonlítása A betétállomány havonkénti emelkedése (millió 1924/25. évi vásárlóerejű aranykoronában) 1924/25 8,8 28,6 48,7 19,1 19,1 15,3 16,7 7,8 12,1 10,9 187,1

augusztus szeptember október november december január február március április május Összesen

1946/47 15,1 24,2 22,9 26,5 9,1 11,8 23,6 8,5 7,7 23,8 173,2

Forrás: Várhegyi Éva: Bankvilág Magyarországon, Helikon Kiadó, 2002. 151. oldal

2.6 A második világháború utolsó évei Svájcban Az amerikaiak szilárdan ragaszkodtak ahhoz, hogy Svájcnak abba kell hagynia a németek támogatását, fel kell ismernie, és ellensúlyoznia kell semlegességét. Mindezt úgy képzelték, hogy minden elkobzott vagyon kerüljön vissza eredeti tulajdonosához, a németek útjait pedig keresztezni kell. 1944-ben tárgyalások kezdődtek, hogy miként lehetne magakadályozni a svájciakat abban, hogy a németek megsegítésére pénzeszközöket biztosítsanak. Az Egyesült Államokban lévő svájci vagyonokat, melyek értéke körülbelül néhány millió frank volt, még 1941-ben zárolták, de nem foglalták le. 1943-ban született egy rendelet, mely szerint az ezen vagyonokból hasznot húzó tulajdonosokat azonosítani kell. 1946-ot követően visszaadták a svájci bankoknak követeléseiket a washingtoni egyezmény révén. A Svájci Bankárszövetség körlevélben szólította fel a húsz legnagyobb svájci bankot, hogy

szolgáljanak

részletes

információval

a

tengelyhatalmakkal

fenntartott

kapcsolataikról. A Credit Suisse megtagadta az együttműködést, nem kívánt senkit tájékoztatni a legszigorúbban őrzött titkairól. Néhány hónap múlva amerikai kérésre a

- 27 -

bankszövetség újabb körlevelet adott ki, melyben a külföldi valutákkal és értékpapírokkal kapcsolatos bankügyletek korlátozását kérte. Banki körökben ez bombaként hatott, hiszen a bankok német üzletektől való függése rendkívül nagy volt. A körlevél kirobbantotta azt a feszültséget, amelyet a svájci bankárvilág eddig korlátok között tudott tartani. A Svájci Bankárszövetség szigorú lépésekre szánta el magát a tagjai feletti ellenőrzés terén. Az affidaviták ügyében megpróbálta elérni, hogy csak a már 1939 óta Svájcban élők vehessenek fel osztalékot. Ez egy kiskapu volt, amely a részvények tulajdonosaira és nem a haszonévezőkre vonatkozott. 1944-re egyre nőtt a svájci bankokra és a kormányra nehezedő nyomás. A legkényesebb kérdés,

amit

az

amerikaiak

kormányszinten is felvetettek, az Németország

aranytranzakcióinak ügye volt. Zárolták a német arannyal és értékpapírokkal való kereskedelmet, de ez nem vonatkozott az úgynevezett számozott27 számlákra, illetve azokra a széfekre, amelyben a német hírszerzés titkos dokumentumait és az elkobzott értékeket őrizték. Abban mindenki biztos lehetett, hogy az USA nem fog senkitől sem aranyat vásárolni, aki bizonyítottak kapcsolatban állt a tengelyhatalmak egyikével, hacsak a szövetségeseket meg nem győzik arról, hogy az aranyat tisztességes úton szerezték. A németek felfigyeltek a kijelentésre és nagy erőfeszítések árán igyekezték az aranyak eredetét álcázni. Az 1944-es Bretton Woods-i nemzetközi pénzügyi konferencián felszólították a semleges országokat, hogy fagyasszák be a zsákmányolt vagyonokat, fedjék fel és ellenőrizzék a gyanús ingatlanokat, valamint a német követeléseket azon országok rendelkezésére bocsássák, akik a legyőzött Németországot fogják irányítani. A 2969. számú úgynevezett Safehaven – magyarul biztos menedék - akció célja volt, hogy megszerezzék a németek által őrzött vagyont, és megelőzzék, hogy a német vagyonokat elrejtsék, és a jövőben agresszív célra fordítsák. 1945-ben az amerikaiak körlevélben hívták fel a külföldi követségek figyelmét, hogy hajtsák végre a Bretton Woods-i határozatot. Közben megkezdődtek a tárgyalások Svájc semlegességét illetően, és az alpesi ország igyekezett mérsékelni kapcsolatainak 27

Ahhoz, hogy valaki megkapja a rajtuk elhelyezett betétet, nem kellettek okmányok, mert a banktisztviselők egy négyjegyű számmal azonosították azokat. Még a bank legfelső vezetése sem mindig tudta, ki is rejtőzik a titkos szám mögött.

- 28 -

szorosságát Németországgal, amely az exportban, az importban, de főleg a fegyverkereskedelemben mutatkozott meg. Az amerikaiak elérték tehát, hogy a Svájc és Németország közti kereskedelem egy vékony sávra szűküljön. Ezen kívül meg kellet szűntetniük a külföldi bankjegyekkel folytatott kereskedelmet is. A svájciaknak ígéretet kellett tenniük, hogy együttműködnek, és minden megtesznek azért, hogy az elkobzott vagyonokat a jogos tulajdonosoknak visszajuttassák. Két ponton azonban nem engedtek az amerikaiak követeléseinek. Egyfelől ragaszkodtak ahhoz, hogy a Svájcban lévő német és más országból származó ellenséges vagyonokat maguk írják össze, mert semmilyen külföldi sem hatolhat be a svájci banktitokba. Másfelől elutasították a Bretton Woods-i egyezmény VI. számú határozatának betartását, mivel az abban szereplő ellenség szó sértette a semlegességről alkotott véleményüket. Ez azt jelenti, hogy annak ellenére, amin Svájc keresztül ment ezalatt a néhány év alatt, a legfontosabb kincsüket sikerült megőrizniük, ami nem más, mint a banktitok.

Az alpesi országnak és semlegességének az 1944-1946-os időszak volt az utolsó próbatétele. Svájc nem vett ugyan részt a hadműveletekben, mégis sok megpróbáltatás érte. Negatív visszhangja volt annak, hogy az alpesi ország gazdaságilag együttműködött a fasiszta tengelyhatalmakkal. Iparcikkeket szállított Németországnak, illetve Svájcon keresztül folytak a hadiszállítások Olaszország felé. Németország a svájci bankoktól kapott több százmillió frank értékű kölcsönből vásárolt a hadviseléshez nélkülözhetetlen nyersanyagot, illetve gyakran svájci cégeket vett igénybe a szövetségesek gazdasági blokádjának kijátszásához.

2.7 Az 1940-es évek második fele Magyarországon a II. világháborút követően a pénzintézetek száma lassan tovább csökkent. A háború utolsó szakaszában az ország területe hadszíntérré vált, a bankok és a takarékpénztárak is súlyos veszteségeket szenvedtek. Elrabolták pénzkészletüket, kifosztották a trezorokat, biztonságos helyre menekítették, ami még menekíthető volt, a káosz uralkodott. Mivel a Magyar Nemzeti Bank jegykészletének zömét is az ország határain túlra hurcolták, ez a hitelélet újraindításának komoly gátjává vált. Az újabb világháborút követően a Magyar Nemzeti Bank az Ideiglenes Nemzeti Kormány részére a kabinet döntései alapján – a háborús évek gyakorlatát folytatva – kölcsönöket folyósított. - 29 -

1947 folyamán a Pénzintézeti Központ kúriájába tartozó hitelintézetekhez előbb miniszteri biztosokat rendeltek ki, majd az 1947. évi XXX. tc. alapján államosították ezen bankok magyar tulajdonú részvényeit. Az államosított bankok irányítása az Állami Bankok Intéző Bizottsága keretében történt, amely ténylegesen 1947. decembere és 1948. szeptembere között tevékenykedett, bár formálisan csak 1949 májusában szűnt meg. A bankrendszer átszervezése során 1948-ban a Magyar Nemzeti Bank vette át a Pénzintézet Központ bankszerű tevékenységét. Az államosításra a lassú fejlődés, és a pénzintézetek nem megfelelő tőkeellátottsága adott elsősorban okot. Az állami ellenőrzés egyre fokozódott, a fő intézmény a Magyar Nemzeti Bank volt, mely addigra teljesen elvesztette függetlenségét, a pártok irányítása alá került. A kamatláb nagyságát is központilag szabályozták. Megszűnt a bankok vállalkozó tevékenysége, tevékenységük a hitelszolgáltatásra korlátozódott. A nyugati kapcsolatok is halványodni kezdtek, a háború után a külföldi tőke szerepe elenyésző volt. 1947 végére több lépcsőben megvalósult a pénzintézetek államosítása, szovjet példára megkezdődött az egyszintű bankrendszer kialakítása, vagyis a számlavezetés és hitelezés is a Magyar Nemzeti Bank hatáskörébe került. Miután 1948 tavaszán államosították az ipar döntő többségét is, a bankok gyakorlatilag elvesztették egykori ügyfélkörüket, és megkezdődött összevonásuk vagy felszámolásuk. Az

államosított

vállalatok

pénzügyi

tevékenységével

kapcsolatos

feladatokat

fokozatosan a Magyar Nemzeti Bank vette át, amely egyúttal a bevezetett egyszámlarendszer segítségével ellenőrizte is ténykedésüket. Ezzel a klasszikus magyar bankrendszer története 1949 végén lezárult. 1949-ben kikiáltották a Magyar Népköztársaságot, és megszületett Magyarország alkotmánya is. Svájc a második világháború befejezése után összegezte mindazt, ami ebben a drámai időszakban történt. A svájciak hamarosan rájöttek, hogy a legjobb védekezés a világgal szemben a konokság és érzéketlenség. Ezzel pedig mindenki számára nyilvánvalóvá tették, hogy a németellenes intézkedéseket csak a felszínen fogadták el, vagyis a díszlet mögött minden megy tovább. A svédek, portugálok és spanyolok aláírták azt a bizonyos VI. számú határozatot, és együttműködésükről biztosítottak mindenkit a német vagyonösszeírások megszervezését

- 30 -

illetően. Meg is kezdődtek a németek birtokában lévő vállalatok saját irányítás alá vonása. Svájcban azonnal világossá vált, hogy a német követelések befagyasztása a valóságban nem ment végbe, és nem is állt szándékukban ezen parancs teljesítése. Annak irányába sem tettek semmiféle határozott lépést, hogy az ellenséges tőke mozgását megakadályozzák. Kiderült az is, hogy a svájci tőkeadó megállapításához semmit sem jelentettek be a német ügynökök által bankjegyekben tartott tőkéből. 1946-ban sor került a már említett washingtoni egyezmény aláírására, amely egyszer s mindenkorra rendelkezett a német vagyonokról. Svájc hajlandó volt 250 millió frank összegű kárpótlást fizetni a birtokában lévő német aranyért. Az amerikaiak türelmetlenül várták a jelentést, de Svájc nem volt hajlandó információkat szolgáltatni a vagyonokról. Ugyanezt a halogató taktikát követték a zsákmányolt javak jogos tulajdonosaikhoz történő visszaszolgáltatásánál is. A németek közben igyekezték kiárusítani minden vagyonukat, előnyt kovácsolva abból, hogy a Svájci Kártalanítási Hivatal nem fogalmazta meg pontosan a vagyonok kiárusítására vonatkozó engedélyt. Létezett egy rendelet, mely lehetővé tette az 1940 után Svájcba költözött németeknek, hogy ne jelentsék be vagyonukat, vagyis védte őket a svájci állam. Svájcnak egyáltalán nem állt szándékában az elrabolt vagyonok visszaszolgáltatása, mert azt vallotta, hogy az érvényben lévő polgári törvénykönyv gondoskodik erről, vagyis minden vagyonától megfosztott személy maga járjon utána, hova került a pénze. Rengeteg időt és alkalmat adtak a németeknek, hogy kikerüljék a vagyonukra vetett hálókat. A svájciak szerencsétlenségére az amerikaiak találtak egy levelet, melyet egy Svájcban vendégeskedő német bankalelnök írt. Ebből kiderült, hogy a svájci-német kapcsolat továbbra is virágzó. A bankárok mindenképp el akarták kerülni, hogy ennek hatására akár a kormány Kártalanítási Hivatalának is meg kelljen engedniük a banktitokba való behatolást. A svájci bankoknak védelemre volt szükségük, mivel a háború évei alatt sok támadás érte őket, pontosabban a banktitkot. A Svájci Bankszövetség még a háború alatt meghozta állásfoglalását, mely szerint a banktitok eltörlésének hatására a külföldiek kivonnák vagyonukat az országból. Tőke nélkül pedig nem tudnák a bankok támogatni a kormány háborús deficitjének fedezéséhez szükséges kötvények kibocsátását. A

- 31 -

banktitkot az 1944-es rendelet alapján az adóhatóságok számára szerették volna törölni, hogy megakadályozzák az adócsalást, és megvalósítsák az adóterhek egyenlőbb elosztását Svájcban. Ez nem valósult meg, mert a konzervatív ellenzék megtorpedózta, hiszen ők inkább a jobb adóztatási eszközökben látták a megoldást. A bankárok között ezután az Egyesült Államokban befagyasztott svájci követelések kérdéséről alakult ki vita. A svájciak minél előbb meg akarták oldani ezt a problémát. Végül a Svájci Kártalanítási Hivatal meghatározta azoknak a vagyonoknak a tényleges tulajdonosait, amelyeket nem kifejezetten svájci tulajdonként zároltak Amerikában. 1945 nyarán a svájci kormány kísérletet tett a német vagyonok összeírására a szövetségesek számára. Egyesek szerint a banktitok megsértése szükséges lett volna, más vélemények szerint ennek bekövetkezése még a szegényeket is eltántorítaná attól, hogy a bankba tegye a pénzét. 1945 decemberében a Svájci Kártalanítási Hivatal közzétette nyomozásának eredményét, a késést a bizalmas információk beszerzésének hosszadalmasságával magyarázták. Az összeg egy milliárd frankról szólt, amit az amerikaiak keveselltek. A svájciak készek voltak tárgyalni a szóban forgó összegről. A Szövetséges Ellenőrző Hivatal magának követelte a külföldön lévő német vagyonok feletti rendelkezési jogot, valamint azt követelték, hogy szolgáltassák vissza a lopott aranyat, míg nincs bizonyíték a vagyon eredeti tulajdonosát illetően. A svájciak csak a Németországban élő németek vagyonait számolták volna fel, de ezt az összeget is arra fordították volna, hogy fedezzék a németekkel szembeni még nagyobb svájci követeléseket. Az első áttörés az aranynál történt, a svájciak 250 millió frankot28 fizettek Amerikának a kapott és lopottnak minősülő arany ellenértékeként. Az alkudozások következményeként a szövetségesek lemondtak minden olyan követelésükről, amelyek a háború alatt a svájci bankrendszeren keresztül átmosott aranyra vonatkozott. A német vagyonra vonatkozóan is hasonló megállapodásra jutottak, de ez csak a Németországban élő németekre vonatkozott, a Svájcban lévő német tulajdon védett volt. Vagyis a svájciaknak sikerült megőrizniük ellenőrzésüket a tulajdonosok azonosítása és személyének megerősítése felett. Az amerikaiak kiszolgáltatták a svájci vagyonok feletti ellenőrzést, valamint az együttműködésre nem hajló bankok és vállaltok feketelistára tételét. A svájci tőke tehát felszabadult, a svájci nevek lekerültek a feketelistáról, de Svájc érezte, hogy vereséget 28

Nicholas Faith: A svájci bankok rejtélyes világa (Kossuth Könyvkiadó, 1985), 175. oldal

- 32 -

szenvedett. Hangot adtak annak a mítosznak, hogy Svájc azért vezette be a banktitkot, hogy védje a német zsidókat. A bankokba vetett bizalom kezdett alábbhagyni, ugyanis a Svájci Kártalanítási Hivatal számára lehetővé tették a bankok feljegyzéseibe való belepillantást, valamint a széffiókokhoz való hozzáférést. Nem igényelt azonban semmiféle nyomást, hogy a svájciak elutasítsák a washingtoni egyezményben írtak végrehajtását. Hosszas vita előzte meg azt a megállapodást is, amelyben megállapították a vagyonok feltételezett, egyenlő elosztását. Végül a svájci konok és időhúzó taktikának, mellyel a bankok ügyfeleit és saját érdekeiket védték, meglett az eredménye, jelentős összegű kártérítést kaptak. A svájci bankoknak azonban még tíz évébe került, mire végső győzelmet tudtak aratni az amerikaiak felett a banktitok ügyében, egy még 1952-ben is befejezetlenül hagyott üzleti ügy kapcsán. Magyarországon

1949-ben

került

kiépítésre

az

úgynevezett

szovjet

típusú

bankrendszer. Ennek sajátossága, hogy a Magyar Nemzeti Bank a jegybanki funkciók mellett kereskedelmi banki ügyleteket is ellátott. Emellett három speciális területre külön pénzintézetet hoztak létre: a Beruházási Bankot az állami beruházások finanszírozására, az export-import ügyletek finanszírozására a Külkereskedelmi Bankot, az Országos Takarékpénztárt (OTP) pedig a lakossági betétgyűjtésre és hitelezésre. Ez utóbbit az államosított nagybankok fiókhálózatából és a Postatakarékpénztárból hozták létre a lakossági igények kiszolgálására (vidéken kiegészítette ezt a funkciót a takarékszövetkezetek hálózata). A pénzintézetek magyar tulajdonú részvényeinek államosítását, a hitelintézeti szektor átformálását követően az 1950-es évek elején úgynevezett egyszintű bankrendszer alakult ki Magyarországon. A bankrendszer működését a szigorú központosítás, a közvetlen állami irányítás, a Pénzügyminisztérium szoros felügyelete és rendszeres beavatkozása jellemezte.

3. FELLÉLEGZÉS 3.1 Svájc kilábalása a háború okozta gondokból A svájci bankok és a kormány végül is bebizonyították, hogy még az amerikaiak sem tudják áttörni a banktitkot. A svájci csökönyösség és a bankároknak nyújtott nemzeti - 33 -

támogatás diadalmaskodni tudott még a bankoknak az amerikai kormányon belüli legkérlelhetetlenebb ellenségeivel szemben is. A második világháborút követően a svájci bankoknak számos perben kellett részt venniük különböző ügyeskedéseik miatt, azonban mindig sikerült valahogy elkerülniük, hogy olyan ítélet szülessen, amely döntően befolyásolná további működésüket. Az 1960-as évek első felében soha nem látott sebességgel terjeszkedtek, egyre nőtt befolyásuk a világ pénzpiacain, a róluk alkotott kép azonban romlott. A nagybankok fejlődése inkább egyenletesnek volt mondható, mint látványosnak, csak a negyvenes évek végére tudták elérni azt a profitszínvonalat, amely az első világháború után jellemezte őket. Ez annak volt köszönhető, hogy a háború előtti szörnyű élmények óvatosságra intették a bankok vezetőit. 1945-ben Svájc mintegy 500 bankjának csupán 5 milliárd dollárnyi aktívája volt, melynek mindössze 7%-a29 volt külföldi betétesek tulajdonában. Ez a szám harminc év alatt majd huszonnyolcszorosára nőtt. A fejlődést nagymértékben segítette az 1953. évi londoni konferencia, amelyen rendezték Németország adósságait a svájciak felé. 1946 és 1963 között egy centralizációs folyamat ment végbe, ugyanis a kisebb, helyi bankok túl erősnek találták a versenyt. Ebben az időszakban nem voltak tényleges problémák. 1958 után számos ország egyidejűleg megadta állampolgárainak azt a szabadságot, hogy nemzeti valutájukat óhajuk szerint átválthassák és kivihessék az országból, az általuk leginkább kedvelt és legbiztonságosabbnak tartott helyre. Természetesen Magyarország nem tarozott ezen államok közé. A legtöbb befektető a svájci bankok biztonsága felé hajlott, melynek köszönhetően a hatvanas években megnövekedett a betétek száma és volumene. Ez azonban okozott egy kisebb problémát, mert az elhelyezett betétek nagy része rövid lejáratú volt, míg a hiteligénylő ügyfelek hosszú távra szerettek volna kölcsönt kérni. Az óvatos bankárok válaszul megemelték likviditásukat. Kedvenc ügyfeleik, a nagy svájci iparvállalatok azonban visszafogták hitelfelvételüket, amit sajnálattal vettek tudomásul a bankok. Hogy megbirkózzanak a tőkerohammal, kísérletet tettek arra, hogy az átlag svájci polgár személyes megtakarításait és hitelügyleteit a bankhoz vonzzák, így fokozva az ingatlanokkal kapcsolatos történelmi kötelezettségüket. Ez azonban tönkretette a kis, általában külföldi tulajdonban lévő bankokat, így a kormány 1962-ben harcolni kezdett a tőkebeáramlás ellen. Ez a kísérlet sikertelennek 29

Nicholas Faith: A svájci bankok rejtélyes világa (Kossuth Könyvkiadó, 1985), 217. oldal

- 34 -

bizonyult. A kormány szigorúbb fellépésre kényszerült, 1964-ben ellenőrzés alá helyezte a külföldi befektetőket, korlátozta a bankkölcsönök növekedését, valamint erősen visszafogta az építőipar tevékenységét, ahol a legnagyobb volt a fellendülés. A háború óta létrehozott kis, külföldi tulajdonban lévő bankoknak megtiltotta az országon belüli betétgyűjtést. Az 1950-es években megjelent egy új betétesi réteg, melynek tagjai a régen megalakított zsidó közösségek Észak-Afrikából és a Közel-Keletről kiűzött áldozatai voltak, akik Svájcban leltek biztonságra. Emellett olyanok is ide hozták a pénzüket, akik hazájukból az adózás elől menekültek. A másik nagy betétesi kört a gazdagok alkották, akik bárhol telepedtek is le a világban, a pénzüket rendszerint a svájciakra bízták. Tulajdonképpen mindegyikük szívesen látott ügyfél volt, nem kérdeztek róluk és múltjukról semmit. 1965 utána bankvilágban semmi sem volt ugyanaz. A Szövetségi Bankbizottság olyan szabályokat, mint amilyenek az 1934. évi banktörvényben voltak, elkezdett aprólékosan megvizsgálni. Hatalmas szakadékokat fedezett fel bennük. 1969-ben hoztak egy törvényjavaslatot, melynek értelmében az 50%-nál nagyobb külföldi tulajdonnal rendelkező bankok tegyék világossá mindenki számára, hogy ők nem svájciak. Ezzel meg kívánták őrizni a svájci háttér becsületességét. Az új bankoknak alá kellett volna vetniük magukat a Svájci Nemzeti Bank hitel- és monetáris politikájának. Ez a javaslat azonban csak előhírnöke volt az új banktörvény első tervezetének, melynek kidolgozását a Szövetségi Tanács 1969-ben kezdte meg.

3.2 Magyarország az ’50-es, ’60-as években Az 1950-es évek elején megfigyelhetjük Magyarországon a tervutasításos szocialista pénzügyi rendszer kialakulását. A bankrendszert erős központosítás jellemezte, a gazdasági élet legfontosabb feladata a vállalatok pénzügyi helyzetének helyre állítása, valamint a kibocsátott pénz megtérítése volt. Az új pénzügyi módszerek keresése során nagy befolyással bírt a szovjet példa, de annak itthoni alkalmazása a hazai viszonyok figyelembe vétele mellett nem volt szerencsés. Ebben a feszült gazdasági helyzetben került sor az ár- és bérrendezésre, hogy a jövedelmeket egy újrafelosztással a felhalmozás

irányába

tereljék.

Hazánk

- 35 -

gazdasági

struktúrája

a

folyamatos

intézkedéseknek köszönhetően jelentősen módosult. Szükségessé vált egy ehhez igazodó hitel- és pénzforgalmi rendszer kialakítása, melyre 1952-ben került sor. 1952-ben került sor az első olyan törvény létrejöttére, amelyben az államtitok, illetve hivatali titok intézménye szerepelt. Az 1952. évi III. törvény a polgári perrendtartásról 7. §-ának (2). bekezdése határozza meg, hogy a bíróság mely esetekben zárhatja ki a nyilvánosságot a tárgyalásról valamely titokra hivatkozva. A törvény 2000-ben történt módosítása említi először a banktitkot, mint a tárgyaláson való részvételt kizáró okot. Az 1950-es években Magyarországon még nem vetette meg a lábát a gazdasági bűnözés, sőt attól sem kellett tartani, hogy külföldi bűnöző szervezetek hazánkat célozzák meg a tisztességtelen úton szerezett vagyon elrejtése céljából. Ennek oka egyfelől az volt, hogy a Magyar Nemzeti Bank ellenőrzése alatt folyt minden, másrészt a forint konvertibilitására még negyven évet kellett várni, aminek hiánya szinte lehetetlenné tett mindenfajta külföldről származó kétes ügyletet Magyarországon. A magyar vezetés 1953-ban célul tűzte ki az életszínvonal emelését, a népgazdaságban található aránytalanságok felszámolását. Ehhez fokozni kívánta a mezőgazdasági árutermelést, az ipar termelését, illetve a közszükségleti cikkek gyártását. A kitűzött célokat azonban nem sikerült megvalósítani, még 1956-ra is csak alig nőtt a termelés. Az állam egyszerűsíteni igyekezett a finanszírozási formákat, a hitelek elbírálásának folyamatát, így segítve az előrejutást. 1955-ben mégis szükségessé vált, hogy a Nemzeti Bank egyszeri adósságrendezést hajtson végre, hogy a vállalatok tiszta lappal indulhassanak. Ezután pedig megkülönböztető hitelpolitikába kezdett, vagyis a jól működő, illetve rosszul gazdálkodó vállalatok finanszírozásánál másképp jártak el. Az ellenforradalom komoly károkat okozott mind anyagi téren, mind a termelésben. A költségvetés deficitessé vált, a fogyasztás pedig nőtt. A vállalatok ellenforradalomban elszenvedett veszteségei és kárai igen nagyok voltak, melyeket a Nemzeti Bank igyekezett enyhíteni üzemviteli hitelekkel. Az 1956. évi 8. számú tvr. értelmében a bankjegyforgalom szabályozása, a devizagazdálkodási feladatok ellátása mellett a Magyar Nemzeti Bank hatáskörébe került az állam, az állami szervek, és a vállalatok és a szövetkezetek számlavezetése, részükre a hitelek folyósítása. Az 1950-es évek végén született törvény célja az államigazgatási feladatok ellátásának elősegítése volt. Belefoglalták az eljárási szabályokat, valamint az ügyfelekre vonatkozó, - 36 -

kötelező érvényű döntéseket. Az 1957. évi IV. törvény az államigazgatási eljárás általános szabályairól még csak a hivatali titokról, illetve az államtitokról szól, amelyek tekinthetők a banktitok előzményének. Az 1981-es módosításban már szolgálati titokra keresztelték a korábbi hivatali titkot, valamint kikötötték, hogy aki ilyen titok birtokába jut, azt legalább húsz évig köteles megőrizni. Az 1959. évi IV. törvény a Polgári Törvénykönyvről még mindig nem említette, nem is említhette a banktitkot, mint intézményt, hiszen egyszintű bankrendszer működött hazánkban. Működött ugyan három, különböző területekre specializálódott pénzintézet, de azok tevékenységét a Nemzeti Bank ellenőrizte. A magántitok, az üzemi vagy üzleti titok már akkor is létezett, melyek megsértése komoly vétségnek számított. Ezt a jogszabályt csakúgy, mint az 1957. évi IV. törvényt tekinthetjük a banktitok intézményét előkészítő törvényeknek. 1957-től csökkent a veszteséges vállalatok köre a Pénzügyminisztérium támogatásának köszönhetően. A termelés is egyre nőtt, szintje már megközelítette a forradalmat megelőző időszakét. 1958-ra már reálissá vált, hogy Magyarország külföldi segítség nélkül is tud boldogulni, és saját forrásaiból biztosította az egyensúlyhoz szükséges feltételeket. Így 1959-től új fejlődési szakasz kezdődhetett. Az 1960-ban bevezetett hitelezési

rendszernek

megfelelően

csak

azok

a

vállalatok

részesülhettek

hitelkönnyítésben, amelyek az irányító szerv által meghatározott mértékben teljesítették a gazdasági feladatokat. A rosszul gazdálkodó vállalatok hiteleit a Bank az eddigieknél is szigorúbban bírálta el. Emellett 1963-ban sor került az úgynevezett szigorú ellenőrzés alkalmazására is a hitelek odaítélése folyamán. Az átmeneti időszakot nem csak pozitív változások jellemezték, ugyanis ekkor vált világossá, hogy a népgazdaság fejlődésének forrásai, mint a munkaerő, vagy a termelőkapacitás, kimerültek, ami gátat szab a gazdaság további növekedésének. Az állam megszűntette a Nemzeti Bank azon jogait, melyek alapján mint hatóság avatkozhatott be a vállalatok gazdaságába, így bírságokat is kiszabhatott. Ennek célja a vállalatok önálló tevékenységének elősegítése volt. A Bank és a vállalatok közötti pénzforgalomban a pénzintézet csak számlavezetői minőségében vehetett részt a reformok kihirdetése után, korábbi igazgatási jellegű funkciói megszűntek.

- 37 -

A gazdaságirányítás rendszerének az 1960-as évek végén elkezdett reformja keretében már felmerült a bankrendszer átalakításának a gondolata is, de döntő lépés e téren nem történt.

3.3 Az eltűnt zsidó vagyonok nyomában Nehéz időszak következett a svájci bankok életében, mert ki akarták csikarni tőlük az 1930-as években a zsidók által feltételezhetően betett pénzeket, akik azonban eltűntek a haláltáborokban, legközelebbi hozzátartozóikkal együtt. Ez a küzdelem az egész svájci banktörténetet átszövi, illetve az a képtelenség, hogy örökösök és utódok felfedjék azokat a számlákat, amelyekre annak idején hozzátartozóik a vagyonukat elhelyezték. Ezeknek a pénzeknek a sorsa a svájci-izraeli feszültség csúcspontján kezdett mindenkit érdekelni, amikor egy egykori iraki király vagyonának, melyet állítólag Svájcban helyezett el, sorsa nyilvánosságot kapott. A svájci bankok mindig azt feltételezték, hogy ha nem találják meg egy számla tulajdonosának örököseit, a jogi állásponttal szemben a vagyon nem az ügyfél származási országába kerül, hanem visszaszáll a bankokra. Így a valóságban is ez történt, és máig ez az eljárás ilyen esetekben. Az első kérelem 1954-ben esett meg, amikor az izraeli kormány egy, az 1946-os párizsi jóvátételi konferencia utolsó határozatának nyolcadik paragrafusán alapuló jegyzéket terjesztett be. Ebben kérték a semleges kormányokat, hogy a nácizmus áldozataitól maradt vagyonokat tegyék hozzáférhetővé. Arra azonban csak 1961-ben került sor, hogy a svájciak nekiláttak annak, hogy rést üssenek a banktitok szent falán, hogy végre tudják hajtani a párizsi határozatban foglaltakat. A törvényben szereplő vagyonok tulajdonosai azonban olyan vélhetőleg faji üldözöttek vagy hontalanok voltak, akikről 1945 óta nem volt hír. Másrészt a határozat csak ajánló, de nem kötelező jellegű volt. A rafinált bankoknak nem volt okuk feltételezni, hogy bármely náluk lévő számla tulajdonosa üldözés áldozata, ha ez a betét kiszolgáltatását jelentette volna. Az izraeli kormány olyan törvényt látott volna szívesen, amely kötelezővé teszi azon bankszámlák felfedését, amelyek felől 1945 óta senki sem érdeklődött. Ez egy komoly példa volt a banktitok megsértésére, a tisztségviselők mégis, megítélésük szerint, pontosan végrehajtották a parancsot, és Svájc 10 millió frankot30 szolgáltatott ki.

30

Nicholas Faith: A svájci bankok rejtélyes világa (Kossuth Könyvkiadó, 1985), 239. oldal

- 38 -

3.4 Apró trükkök a hivatalok kijátszására Az 1960-as években a svájci bankok hatalmas fejlődésen mentek keresztül, és egyszerre a nemzetközi érdeklődés középpontjába kerültek. Ennek azonban volt egy hátulütője, hogy a róluk alkotott kép a közvélemény körében vesztett értékéből. A legtöbben úgy gondolták, hogy a svájci bankok őrzik a világ görbe úton szerzett nyereségének nagy százalékát. Vagyis a Föld legtöbb heroin-kereskedője, csalója, szélhámosa, részvénypiaci manipulátora és a maffia is kapcsolatban állt a svájci bankok valamelyikével, akik teljes körű védelmet nyújtottak nekik, és zsákmányuk számára. Minden olyan ügyfél a svájci bankok egyikéhez fordult, akinek bármely lényeges, állandó korrupt vagy bűnöző kapcsolata volt. „Minden nagy vagyon mögött egy bűncselekmény áll.” (Honoré de Balzac) A maffia-tagok és barátaik például létrehoztak egy bankot Svájcban, ahová pénzüket fektették azért, hogy azt tisztára mosva visszajuttathassák az Egyesült Államokba. Bevett módszer volt, hogy nem egy nagy, hanem több kisebb összegről szóló számlát nyitottak, hiszen a hatóságokat a nagy betétekről tájékoztatni kellett, ha erre a bank hajlandó volt. 1970-ig még mód volt arra, hogy saját pénzüket a saját bankjuktól kölcsönvegyék, és követeljék maguktól a kifizetett kamatot, mint a törvényes jövedelemadót csökkentő különbséget. A külföldről származó jövedelem azonban az akkori adóbevallási íveken nem szerepelt külön sávban, így ezek az emberek jó hírnévnek örvendő üzleti birodalmat építhettek ki, melyekhez a tisztességtelen úton szerzett pénzeket használták fel. Kellett azonban még valami ahhoz, hogy ezt a műveletet minden gyanú nélkül véghez tudják vinni, egy külföldi pénzügyi intézmény szolgálata, ahol a törvény tiltotta a számlakivonatok rendelkezésre bocsátását harmadik fél felé. Sokan felvették a harcot ezekkel a bankokkal szemben, ki akarták terjeszteni az információk feltárását a külföldi pénzügyi tranzakciókra is. Úgy gondolták, hogy Svájcban különösen sokan követtek el visszaéléseket, illetve használták fel számláikat arra,

hogy

ne

kelljen

adót

fizetniük,

hogy

támogassák

és

eltitkolják

a

bűncselekményeket. A titkos betétekkel rendelkező bank volt az a hely a vélemények szerint, ahol az alvilág összetalálkozik jó hírű üzletemberekkel.

- 39 -

Mexikói öböl menti haszonbérletek néven vált ismertté egy új csalási módszer. Ehhez egy liechtensteini trösztöt használtak fel. Sokkal előnyösebbnek bizonyult úgy támogatni a svájci banktitkot, hogy a tényleges tranzakciókat nem is Svájcon keresztül hajtották végre. A tulajdonos neve természetesen sehol sem szerepelt, a névleges liechtensteini cég számláit pedig egy svájci bank páncélszekrényében tartották. Részvényeket adtak, melyekből származó haszon egy részét a tröszt átadta egy másik trösztnek, amelyre érvényesek voltak a svájci titoktartás szabályai. Az átutalások azzal fejeződtek be, hogy az egyik svájci bank egyik számlájáról átutaltak egy másikéra, hogy lehetővé tegyék a még nagyobb titkosságot. Az ötlet jó volt, de egyik társuk beismerte bűnösségét. Most nézzük, hogy mely módszereket alkalmazták a leggyakrabban. A három leghíresebb trükk a következő: 1. Egy ország vállalata, legyen az bárhol a világban, árut exportál egy másikba. A szerződésben megállapított vételárnál azonban jóval többet fizet a vevő. A dokumentumban szereplő összeget szabályszerűen átutalja, az eladó pedig bejelenti saját devizahatóságánál, az ellenértéket hazai pénzben veszi fel. A különbözetet a vevő külföldi devizában fizeti az eladó svájci számjelzésű számlájára. Ez az eljárás az alulszámlázás. 2. A kompenzációra specializálódott bankok a világ valamennyi nagyvárosában találhatók, melyek tökéletesen ismerik az adott ország szabályozási rendszerét, külkereskedelmének előírásait. Ha valamely cég vagy magánember az adott országban fizetést akar eszközölni, jutalék fejében tanácsot kér egy banktól, amely kapcsolatba hozza egy olyan ügyfelével, akinek kinnlevősége van az illető országban. A bank egy fiktív kompenzációt valósít meg az ügyfél megbízásából, végrehajtja a valuta-tranzakciót, és saját számlájára vagy egyik ügyfele számlájára spekulál az árfolyamváltozásokra. A nyereség pedig legtöbbször egy svájci számozott számlán köt ki. 3. A páncélszekrény-bérlet egy banális módszer. A külföldi egy csempészhálózatra bízza értékeit, amely elviszi azokat Svájcba, ahol egy bank alagsorában kapnak menedéket egy páncélszekrényben. Ha az elhelyezés előtt át kell váltani azokat svájci frankra, a csempész azt is megteszi. Ez azért jelentett biztonságot, mert a történelemben még nem volt arra példa, hogy egy páncélszekrényt felnyittattak volna. Persze a csempészek ki voltak téve néhány kellemetlenségnek.

- 40 -

3.5 A törvényes fegyverek kora Egy Robert Morgenthau nevezetű ember elérkezettnek látta az időt, hogy ezek az ügyek felgöngyölésre kerüljenek. A fentiekből tudjuk, hogy nem ő volt az első, aki a banktitok megtörésén fáradozott. Már az 1960-as évektől elkötelezett híve volt a svájci bankokat használó gonosztevők üldözésének. Az Internal Revenue Service-szel31 és az Egyesült Államok Postahivatalával karöltve igyekezett megtudni minden információt az alpesi ország bankjainak ügyeiről. Jól tudta, hogy nem lesz könnyű dolga, mert a svájciakat kemény fából faragták, és nem hajlandóak olyan határozatot végrehajtani, ami a banktitok intézményébe ütközik. A legtöbb esetben nem bocsátották rendelkezésre a bankszámlákat. Az is nehezítette a nyomozást, hogy a bankok körében elterjedt az az eljárás, mely szerint az ügyfél szükségleteinek kielégítése után a lehető leghamarabb megsemmisítették a dokumentumokat. Az adócsalás nem egyszerűen adminisztratív törvénykezési ügy volt. Nem számíthatott arra, hogy egy nemzetközi jogi együttműködés jön létre, mivel az által üldözött tőzsdeügynökök nagy része nem követett el bűncselekményt. Első célpontja egy Walter Germann nevű ügyvezető igazgató volt, és mesterien mosta át ügyfelei pénzét egy svájci bankon keresztül. Feltalált egy új eszközt, az úgynevezett háromoldalú kirakat-kölcsönt, ami azt jelentette, hogy az ingatag vállalatok úgy támasztották alá pénzügyi helyzetüket, hogy teljesen törvényes formában kimutatták azt: tekintélyes összeggel rendelkeztek egy svájci bankban, de ez csak egy névleges betét volt. Egy másik vállalatnál volt ennek a cégnek egy ugyanilyen összegről szóló hosszú lejáratú kölcsöne, biztosítva ezzel, hogy a pénz sohase hagyhassa el Svájcot. Az általa kovácsolt birodalom nem tartott sokáig, 1966-ban beidézték, mire betétesei megrémültek, hogy megszegi a banktitkot, de nem tette. Megszökött, elítélték, majd öngyilkos lett. Az ügyek hosszú sora azonban kifogott Morgenthaun, hiszen minden vádemelésre jutott legalább hat olyan ügy, melyek bizonyosan bűncselekmények voltak, de bizonyítékok hiányában nem lehetett vádat emelni. Ez pedig azt mutatta, hogy működik a banktitok intézménye. A nyomozások azzal jártak, hogy a svájci bankok megdöbbentő hírnévre tettek szert. 31

Internal Revenue Service: az Amerikai Egyesült Államok adóhivatala

- 41 -

A bankok és az alkuszok között jó, illetve mindkét fél számára nyereséges volt az üzleti kapcsolat. Begyakorlott tranzakciók zajlottak közöttük, melyeket két eszköz is segített, mindkettő azért volt lehetséges, mert a svájci bankok univerzális intézmények voltak, és végeztek olyan tevékenységet, mint az amerikai alkuszok. Az alkuszok egy csoportját mentesítették olyan szigorú rendelkezések alól, amelyek az ügyfeleknek nyújtott hitelekre vonatkoztak, valamint azok alól, amelyeket a szokásos részvénytranzakciókra vonatkoztak. A felmentés érdekében az alkusznak alá kellett írnia egy nyilatkozatot, hogy a kedvezményt nem használja fel a hitel-határelőírások megszegésére. Az Értékpapír- és Valutabizottság pedig a banktitok miatt nem tudott utánanézni, hogy a bank betartja-e az ígéretet. A tőzsde a bankokon keresztül az adók és kötelezettségek alól is ki tudott bújni. Később pedig közvetlenül bonyolítják az üzleteket, csak a könyvelés történik a svájci bank számláján. Mire ezek az ügyek kiderültek, már senkinek sem volt elég nagy a hatalma ahhoz, hogy megvédje a svájci bankokat, illetve magát a banktársadalmat a világ legkedvezőtlenebb megítélésétől.

Morgenthau harca a banktitok ellen az 1970-es banki okmánytörvényben öltött testet legerősebben. Ez a dokumentum egy nyilvánvaló hiányt pótolt, azt, hogy a hatóságok, akik az úgynevezett fehérgalléros bűnözés ellen léptek fel, betekintést nyerhessenek a bankok világába. Világos és új törvényekre volt szükség, nem voltak elegendők adminisztrációs változások, hiszen a szabályokat alkotók tisztában voltak azzal, hogy a legelszántabb bűnözők mindig meg fogják találni a kiskapukat. Az elmúlt évek törvényszegéseit azonban meg kellett állítani, ez égető probléma volt. Első lépésként tájékoztatták a kongresszus tagjait, illetve az újságokon keresztül az olvasókat is, hogy miféle eszközöket alkalmaztak a hatalmas vagyonnal rendelkező gonosztevők, hogy kibújjanak a törvény alól. Ez mindenkit megrémített. A svájci bankok hiába küzdöttek a számukra ellenséges légkörben. A Három Nagy 1968 végén megjelentetett egy könyvecskét „Az igazság a svájci bankvilágról” címmel, melyben szikla szilárdan állítják, hogy a banktitok az ártatlanok védelmét szolgálja, nem pedig a bűnösökét. Az egyéni titoktartási jogot mindenek felettinek tartották, és úgy gondolták, hogy a kormány egyre növekvő felügyelete a bankok felett zavaró problémaként jelentkezett ebben a szabad társadalomban. Ugyanebben az évben a Svájci Bankárszövetség körlevelet juttatott el tagjainak, mely minden vonatkozásban az eddigi

- 42 -

gyakorlat ellen szólt. Azt javasolták a bankoknak, hogy a jövőben ne nyissanak számozott bankszámlát, és ne működjenek együtt olyan bennfentesekkel, akik a törvény megszegésére buzdítanak. A vezető svájci bankárok támogatásukról biztosították az amerikai nyomozókat, együttműködést hirdettek a tárgyalásokon, valamint olyan törvénysértések

esetén,

amelyek

mindkét

országban

törvénybe

ütköznek.

A

törvényjavaslat megfogalmazásához azonban nem kérték a bankárok segítségét. 1971-ben, megerősítve a banktitok intézményét, a svájciak hoztak egy olyan törvényt, melynek alapja az 1934-es banktörvény volt. Ebben két és félszeresére növelték azt a bírságot, amelyet a banktitok megsértőjének kell fizetnie. Ez egyértelműen mutatta, hogy a próbálkozások a titkosság áttörésére egyelőre nem vezettek eredményre. Hamarosan napvilágot látott két határozat, melynek értelmében az alkuszoknak megtiltották, hogy bármilyen tranzakciót végrehajtsanak külföldi pénzintézetek számára, hacsak nem hajlandóak bizonyítani, hogy azt nem amerikai állampolgár részére hajtották végre. Ez nem volt túlzottan hatékony, mivel a svájci bankárközösség össze tudta egyeztetni a hamis tanúzást a lelkiismeretével. A másik szerint minden amerikai állampolgárnak, aki külföldi pénzintézet révén ad tőzsdei megbízást, engedélyt kell adnia a külföldinek, hogy felfedje személyazonosságát az alkusz előtt, akivel az ügyletet lebonyolítja. 1972-ben az Amerikai Egyesült Államok Legfelsőbb Bírósága jóváhagyott egy törvényt, melynek értelmében kötelezővé vált a külfölddel folytatott tranzakciók bejelentése Amerikában. A törvény végrehajtására azonban csak az évtized második felében került sor. Ekkor már hatékonyan alkalmazták kábítószercsempészek ellen, valamint külföldi bankokat használó adócsalók ellen. A svájci banktitkon azonban nem tudtak rést ütni. A svájci hatóságok az amerikai bankárokkal szemben örültek a bankdokumentumok megőrzésére vonatkozó törvénynek. Egy, az Egyesült Államok tengerészetét megkárosító bűncselekmény kapcsán az igazságügyi minisztérium engedélyt kapott a bűnszövetkezet bankjának betekintésébe. Az ügyet 1970-ben kezdték felgöngyölíteni. A nyomozást vezető svájci vizsgálóbíró azonban nem engedte, hogy az amerikai hatóságok akár közvetett módon is, de hozzáférjenek a banktitokhoz, egy nyilatkozatot kellett aláírniuk, melyben kötelezik magukat az amerikai igazságügyi minisztérium nyomozói,

- 43 -

hogy nem használják fel ezeket az adatokat adóügyi célokra. Ez a megállapodás 1975ben köttetett, és már egyfajta eltávolodást jelentett az eddig annyira féltett banktitoktól. A tárgyalások közben a svájci banktitok mindvégig rivaldafényben volt, ami segítette az amerikaiakat a szálak kibogozásában. A svájciak mindenre ki tudtak találni egy visszamenőleges hatályú szokásjogi szabályt, így akadályozva a tárgyaló feleket. Született egy egyezménytervezet, melynek első formája nagyban kiszélesítette a svájci jog támogatási lehetőségeit. Nem sikerült megtartani, hogy banki irataik bizalmas jellegűek maradjanak, amikor az amerikai bíróság használta fel őket, de azokat csak különleges célokra lehetett megszerezni. Az információáramlást pedig csak svájci bíróság engedélyezhette.

3.6 A nagy áttörés 1934 óta először vizsgálták felül 1970-ben a banktörvényt Svájcban, amely legfőképp a külföldi bankok befolyásának ellenőrzését kívánta segíteni. A javaslatok nagyon mérsékeltek voltak. Nagyobb védelmet kívánt biztosítani a betéteseknek, és bűncselekménynek minősítette, ha valaki félrevezető, vagy valótlan dolgot állít a Szövetségi

Bankbizottságnak,

a

Svájci

Nemzeti

Banknak

vagy

a

banki

könyvvizsgálóknak. A szélső jobb- és baloldal egyértelműen kijelentette, hogy ellenzi a banki titoktartást. A baloldaliak gyanakvása a bizalmi betétekre terelődött, vagyis azokra a számlákra, amelyhez kapcsolódó szolgáltatásokat egy bank megbízásból intéz, nem nála nyitják, hanem más banknál, de az ő nevében. Az 1970-es években ezek a betétek a svájci bankrendszer leggyorsabban növekvő elemei voltak. A bizalmi betétek egynegyede svájci lakosoké vagy állampolgároké volt, az ezekből eredő adóveszteség 700 millió32 svájci frankra tehető. A banki titoktartás eredményeképpen még nagyobb volt a kiesés, hiszen a szabadfoglalkozású réteg megtehette, hogy jövedelmét e ténylegesnél jóval alacsonyabbnak tűntesse fel. A banktitok őrzésével a svájci állam valamiféle területenkívüliséget biztosított a bankok számára, amely sehol máshol nem létezik, és jogi védelmet nyújt. Emellett az adófizetők közötti megkülönböztetés hatalmas fokát mutatja. Botrányok sorozatának kellett végbemennie ahhoz, hogy a vezető réteg belássa, valamit tenni kell a bankrendszer ellenőrizhetővé tételéhez. 1974-től kezdődően négy ismert banknak is leáldozott addig tündöklő csillaga, mert nem működtek elég körültekintően. 32

Nicholas Faith: A svájci bankok rejtélyes világa (Kossuth Könyvkiadó, 1985), 324. oldal

- 44 -

Ezek mellett még sok kis pénzintézet is kénytelen volt bezárni kapuit ügyfelei előtt. Akkoriban az ellenőrzési rendszer nem sokat tehetett ezen botrányok elkerülése érdekében, habár a Nemzeti Banknak sikerült elérnie, hogy a bankok legalább devizakihelyezéseiket jelentsék neki rendszeresen. A rejtett tartalékok azonban mindig a bankok legféltettebben őrzött titkai között szerepeltek, így ha bajba került a bank, senki sem tudott segíteni. Mindenki tudta, hogy egy átfogó rendszer kidolgozására van szükség, amely magzabolázza a pénzintézetek hatalmát. Ekkor vetődött fel, hogy a banki titoktartás eltörlése megoldást nyújthat. Hosszú utat kellett bejárni, amíg a titok szertefoszlott. A legnagyobb átütést a banktitok szilárd falán egy három paragrafusból álló, a szervezett bűnözéssel foglalkozó rész eredményezte. A banktitkot még a vádemelés előtt fel lehet tárni, ha az amerikaiak nem használják fel a cikkelyt arra, hogy más gyanú bűneseteket feltárjanak, vagy azok ügyében szaglásszanak. Általában viszont csak akkor tárják fel a banktitkot, ha olyan bűncselekményről van szó, amely mindkét országban annak számít, és akkor is a svájci hatóságon keresztül. Ezzel a svájci nemzetközi pénzpiac mennyiségi növelése helyett a minőségi szempontokat tartották szem előtt, ami az ügyfelek gondosabb megválogatását jelentette. A banktitok felaprózására alkalmazott amerikai erőfeszítéseket „szalámitaktikának” nevezik. A rendelkezések számos kibúvót tartalmaztak. Sokan vádolták az amerikaiakat azzal, hogy e törvénnyel a saját jogrendszerüket akarták külföldre kiterjeszteni. Az egyezményt a svájci törvényhozás mindkét háza elfogadta, vagyis 1976-ban ratifikálásra került, 1977 elején pedig hatályba lépett. Erre az időszakra mindkét kormány hivatalai hallgatólagosan megegyeztek egymással. A Szocialista Párt 1978-ban egy indítvány keretében arra kérte a svájci bankokat, hogy adjanak több tájékoztatást, pénzügyi bűntettek esetén együttműködést, valamint rugalmasságot a banki titoktartás ügyében. A javaslatok megszavazását az 1980-as évek elejére várták, de a bankok nem támogatták, és a szocialisták is megbuktak az 1979-es választásokon. A kormány azonban hajlott a javaslat felé, ezért a svájci bankokon keresztül eszközölt bizalmi betéteket megadóztatta, az 5%-os visszatartási adó átrágta magát a törvényhozási rendszeren. Ezt megelőzte egy 5,6%-os adókivetés az aranykereskedelemre. Született még egy megegyezés 1977-ben, melyet a svájci bankok kötöttek belső megállapodásként.

Célja

a

névtelen

pénzelhelyezések

- 45 -

megakadályozása

volt.

Meghatározták, hogy számlanyitásnál, betéteknél, illetve 25 ezer svájci frankot meghaladó pénztári ügyleteknél a partnert azonosítani kell. A megállapodást be nem tartó bankokat akár 10 millió frank33 büntetés fizetésére is kötelezhették. A könyvvizsgálók növekvő függetlensége feleslegessé tette a bankok ellenőrzésére vonatkozó, a nyilvános könyvvizsgálat célját szolgáló független szervezetek iránti igényt. A bizottság új követelményrendszert fektetett le, és kialakított egy kötelező érvényű útmutatót a vizsgálatok lefolytatásához. A Svájci Bankárszövetség mindent megtett, hogy a legcsökönyösebb bankot is a XX. század felé rángassa. A Svájci Nemzeti Bankkal együtt kötöttek egy egyezményt, mely megkövetelte a bankoktól, hogy ismerjék ügyfeleik valódi nevét, ne vállaljanak alapokat tisztességtelen célra, és kerüljék el, hogy adócsalásban, tőkemenekítésben bűnrészesek vagy felbujtók lehessenek. Maradt egy kiskapu: az ügyvédek még mindig nyithattak számlát saját nevükben, de ismeretlen ügyfél részére.

A Magyarországon 1978-ban született IV. törvény A Büntető Törvénykönyvről szintén szól az üzleti, magán- és államtitokról, valamint azok megtartásának kötelezettségéről és megsértésük szankcióiról. A szolgálati titokról szóló 222. § szerint: „(1) Aki a) a szolgálati titkot jogosulatlanul megszerzi, b) a tudomására, illetőleg a birtokába jutott szolgálati titkot jogosulatlanul felhasználja, vagy illetéktelen személy részére hozzáférhetővé teszi, vétséget követ el, és egy évig terjedő szabadságvesztéssel, javító-nevelő munkával vagy pénzbüntetéssel büntetendő. (2) A büntetés bűntett miatt három évig terjedő szabadságvesztés, ha a bűncselekmény súlyos hátrányt okoz. (3) A büntetés a) egy évtől öt évig terjedő szabadságvesztés, ha a bűncselekmény következtében a szolgálati titok, b) két évtől nyolc évig terjedő szabadságvesztés, ha a bűncselekmény következtében a katonai szolgálati titok illetéktelen külföldi személy részére hozzáférhetővé válik.”34

33

I.L.L-S.L. [1995.09.27.]: (Át)folyószámlák – banki pénzmosodák, Világgazdaság, Budapest, 12.oldal

- 46 -

Az egyre súlyosbodó szankciókból is láthatjuk, hogy a szolgálati, az állam- , vagy a katonai titok védelme évről évre fontosabbá vált. A különbség az a banktitokkal szemben, hogy míg ez az ügyfél adatait védi a nyilvánosságra kerüléstől, addig a többi titokfajta az adott intézmény, vagy maga az állam belső információit kívánja megőrizni. A bankrendszer fejlődésének szempontjából is fontos dolgok történtek a ’70-es években. Elérkezettnek látták az időt, hogy megteremtsék a kétszintű bankrendszer alapjait. Hatalmas előrelépés történt 1979-ben a kétszintű bankrendszer kialakulása felé, amikor területen kívüli státusban megalakult a Közép-európai Nemzetközi Bank. Egy évvel később különböző szövetkezeti és fejlesztési pénzalapokból bankszerűen működő intézményeket hoztak létre. Ezekből a bankszerűen működtetett intézményekből nőtt ki az Ybl Bank, az Investbank, az Agrobank, a Mezőbank, az Innofinance, a Konzumbank, valamint a mai napig működő Inter-Európa Bank.

3.7 Az 1980-as évek történései Az Európai Tanács Miniszteri Bizottsága 1980-ban ajánlást fogadott el a bűncselekményekből származó pénzek átutalása és megőrzése elleni szankciókról. Ez egyfelől felhívta a pénzintézetek figyelmét arra, hogy ellenőrizzék a klienseik személyazonosságát, és fogjanak gyanút, ha valaki tízezer ecu35 feletti készpénzösszegű bankügyletet bonyolít le. Másrészt javasolta a bankoknak, hogy csak olyan ügyfeleknek adjanak bérbe széfet, akikkel már jó ideje üzleti kapcsolatban állnak. Az ajánlás továbbá kérte a pénzintézeteket, hogy tartsanak megfelelő képzést a pénztárosaik számára, hogy azok képesek legyenek a hamis okmányokat vagy a bűnözők viselkedését felismerni. A Svájci Nemzeti Bank 1980. évi jelentéséből tudjuk, hogy ebben az évben a bizalmi ügyletek száma jelentősen megnövekedett, mely iránt a központi bank ki is fejezte aggodalmát, hiszen e pénzek rossz befektetése erősen árthat a bankok hírnevének. Pénzügyi nagyhatalmi pozícióját az ország még ekkor is kétségkívül a banktitok intézményének köszönheti amellett, hogy politikailag, jogilag és gazdaságilag stabil az 34

1978. évi IV. törvény a Büntető Törvénykönyvről, 222. §, forrás: CompLex DVD Jogtár Plusz 2006, CompLex Kiadó Jogi és Üzleti tartalomszolgáltató Kft. 35 European Currency Unit, Európai Valuta Egység - az Európai Monetáris Rendszer keretében 1979-ben létrehozott közös (ún. kosár-) valuta, amely széles körben számítási pénzként működött. 1999. január 1.-én felváltotta az euró. (Forrás: http://mimi.hu/eu/ecu.html , letöltés ideje: 2006.03.10., 10:48)

- 47 -

állam, valutája szilárd, magas a belföldi megtakarítás, közismerten megbízható, és változatlanul őrzi semlegességét. 1985-ben a berni kormány kivételes rendelet meghozatalára szánta el magát. Ferdinánd Marcos Fülöp-szigeteki ex-diktátor vagyonát kellett zárolni, ezzel pedig feloldani a banktitkot. Ezt követte Haiti ex-diktátorának bukása, akinek szintén zárolták a számláját. Ceausescu és mások millióiról azonban nem nyilatkoztak akkor a svájci bankok. Emellett az iráni fegyverszállításból származó pénzeket, melyek a CIA titkos számlájára folytak be, a Credit Suisse még azelőtt zárolta, hogy az amerikai kormányzat kérése megérkezett volna Svájcba. A banktitok feloldása csak ezekre az ügyekre vonatkozott. Már az 1980-as évek végén aggodalmukat fejezték ki a svájci bankszektor tagjai amiatt, hogy vészesen közeledett az egységes európai piac megvalósulásának kezdete. Ennek legfőbb oka, hogy várhatóan erősödik a nemzetközi verseny Európában a pénzforrásokért, ami Svájc, mint pénzügyi központ vonzerejét halványíthatja. Emellett a frank, a valaha legszilárdabb pénznem átment néhány megrázkódtatáson. Több pénzügyi botrány is hozzájárult a svájci bankok egykori hírnevének halványulásához, de az 1988-ban hozott új törvények valamelyest kiküszöbölték a csorbát. Ezek megnehezítették a bennfentes információkkal való visszaélést a banktitok lazításával, valamint még inkább igyekezték meggátolni a kétes eredetű pénzek tisztára mosását. Megszigorították a bankok közti gentlemen’s agreementet36 is, így a bankok kötelesek azonosítani a náluk nyitott számlák igazi tulajdonosait. 1989-ben a berlini fal leomlása okot és lökést adott annak, hogy végre tisztázzák a második világháború óta a svájci bankokban szunnyadó betétek ügyét. A svájci bankok szövetsége biztosította a nemzetközi zsidó szervezetek vezetőit, hogy minden téren együttműködnek velük. A tárgyalásokon megállapították, hogy az 1945 előtt nyitott betétekre nem alkalmazható az elévülésre vonatkozó törvény, így az örökösök bármikor jelentkezhetnek igényükkel a bankoknál. Ezzel úgy tűnt, hogy a banktitok végleg elveszíti egykori szerepét, és az ügyfelek irányába mutatott tisztesség és megbecsülés megtartására szorítkozik.

36

gentlemen’s agreement: írásba nem foglalt ígéret, megállapodás, megegyezés, melynek megtartására az adott szó kötelezi a feleket

- 48 -

Magyarországon már az 1960-as évek végén felmerült a bankrendszer átalakításának a gondolata és ehhez egy reform megalkotása, de döntő lépés e téren nem történt. Az első igazán jelentős változás az volt, hogy 1978-ban született egy törvény erejű rendelet a gazdasági társulásokról, amely a majdani 1997. évi CXLIV. törvény a gazdasági társaságokról elődje. 1984 áprilisában megszületett a politikai döntés is a kétszintű bankrendszer kialakítására. Ennek első lépéseként a Magyar Nemzeti Bank 1985-ben létrehozta az Általános Vállalkozási Bankot. 1985–1986 folyamán létrejöttek az első vegyes tulajdonú pénzintézetek is. Megtörténtek az első értékpapír-kibocsátások, egyre nagyobb mértékben nyert újra teret a váltó. A politikai döntést követően a Magyar Nemzeti Bank keretében végzett kétéves előkészítő munka és egyéves szimuláció után 1987. január 1-jével formálisan is kétszintűvé vált a magyar bankrendszer. A Magyar Nemzeti Bank hiteligazgatóságaiból, a budapesti intézetéből, és az Állami Fejlesztési Bank egy részéből három kereskedelmi bank jött létre – Magyar Hitelbank, Országos Kereskedelmi és Hitelbank, Budapest Bank –, illetve a korábbinál lazább szálak fűzték a jegybankhoz az Országos Takarékpénztárt, a Magyar Külkereskedelmi Bankot, valamint a Pénzintézeti Központtól különvált Általános Értékforgalmi Bankot. Ezzel fő elemeit tekintve gyakorlatilag különváltak a kereskedelmi és a jegybanki funkciók. A kétszintű bankrendszer létrejöttével szükségessé vált, hogy a kereskedelmi bankok szakmai érdekeinek védelmére és képviseletére létre jöjjön egy szervezet. 1988 őszén több kereskedelmi bank is kezdeményezte a Magyar Bankszövetség megalapítását önkéntes alapon, egyesületi formában. A szervezet megalakulására egy évvel később, 1989-ben került sor. Az elfogadott alapszabály értelmében a tagjai azok a pénzintézetek lehetnek, amelyek rendelkeznek a törvényben előírt minimális alaptőkével, és elfogadják a szövetség alapszabályzatát. A Magyar Bankszövetség megalapításában huszonkét bank és szakosított pénzintézet vett részt. A szövetség legfontosabb feladata a tagjait érintő szakmai érdekek képviselete és érvényesítése harmadik személlyel szemben. A szövetség rendszeresen részt vesz mindazoknak a törvényeknek, jogszabályoknak, programoknak a kidolgozásában, véleményezésében és egyeztetésében, amelyek közvetve vagy közvetlenül érintik a bankszektort. 2004. január 1-jével a Magyar Bankszövetség az Európai Bankföderáció teljes jogú tagjává vált.

- 49 -

4. REFORMOK KORA 4.1 A ’90-es évek eseményei Az 1990-es évek elején napvilágot láttak azok a pénzügyi visszaélések, melyeket a svájci bankokon keresztül bonyolítottak az elmúlt évtizedekben. A nyolcvanas évek laza gyakorlatát intenzív bírálatok érték, a kormány is tudta, hogy lépni kell. A csalók és kábítószer-kereskedők leleplezése annyira nem döbbentette meg a lakosságot és az ügyfeleket, az adócsalások azonban igen. A svájci kormány ugyan hangoztatta, hogy nem kezeli bűntényként az adócsalást, de a betétesek, elkerülve a kockázatot, inkább más országot (Luxemburg, Bermudák, Liechtenstein, Kajmán-szigetek) választottak vagyonuk megőrzésére. Ebben az évtizedben a világ külföldön elhelyezett aktíváinak kétötöde Svájcban talált menedéket. A svájci politikusok egyre inkább szorgalmazták a versenyképességet javító intézkedések meghozatalát, és 1992-re át kívánták szervezni a bankrendszert, hogy az ne adhasson okot visszaélésekre. De a törvénytervezetek igen lassan készültek el. A bankárok pedig már évek óta panaszkodtak a 3%-os bélyegadó miatt, ami az eurókötvény-ügyletek zömét Londonba kényszerítette. A kormány ősszel benyújtott egy törvényjavaslatot, amely a pénzügyi piacok szabályozását hívatott közelíteni az európaihoz. 1991-ben úgy döntött a svájci bankközi bizottság, hogy az Európai Tanács Miniszteri Bizottságának 1980-ban megszületett ajánlása alapján július 1.–jétől nem engedélyezi a név nélküli bankszámlák megnyitását, megszűntetve ezzel az utolsó lehetőséget is arra, hogy a piszkos pénzeket tisztára tudják mosni. A már bankszámlával rendelkezők pedig 1992. szeptember 30-ig kaptak haladékot arra, hogy felfedjék kilétüket a bankok vezetősége előtt. Ha ezt figyelmen kívül hagyják, akkor e pénzintézet nem hajlandó a továbbiakban szolgáltatást nyújtani az ügyfélnek. A bizottság azonban hangsúlyozta, hogy ez nem jelenti a banki titoktartás megszűntetését. A rendelet azokra a betétesekre is vonatkozik, akik nem saját nevükben, hanem például ügyvédjeik nevén nyitottak számlák valamely svájci banknál. Egy körlevélben utasította a

pénzintézeteket

ezért,

hogy

ne

használják

többé

az

úgynevezett

B-

formanyomtatványokat, melyek azok számára nyújtottak megoldást, akik maguk helyett strómanokat37 küldtek a bankba, hogy nyissanak számlát a nevükben. A szigorú határozatra azért volt szükség, mert a kábítószer-kereskedelemből és egyéb 37

stróman: nevét üzleti vállalkozáshoz adó, s ezért munka nélkül jövedelmet élvező személy

- 50 -

törvényellenes cselekedetekből származó piszkos pénzek tisztára mosása az 1980-as évek második felében virágozni kezdett a legtöbb országban, így Svájcban is. Ezzel pedig

véget

ért

Svájc

világszerte

dicsőített,

illetve

meggyanúsított

bank-

szupertitkossága. Többek között a pénzmosás okozta az alpesi országban a legtöbb politikai és pénzügyi botrányt hosszú időn át. Ennek a folyamatnak három, jól elkülöníthető szakasza van. Az ”előmosás” során a pénzt vállalkozásokba, mozikba, kaszinókba fektetik. A ”főmosás” az a fázis, amikor a pénz eredetéről fiktív számlákat szereznek be, és különböző pénzintézeteken átáramoltatják őket. Így válnak szinte követhetetlenné a tranzakciók. A végső fázis az ”utómosás”, melynek során a pénzt visszavezetik az eredeti országba. Ennek legjobb módja az ingatlanvásárlás. 1992 decemberében népszavazásra került sor Svájcban, az Európai Gazdasági Térséghez való csatlakozás ügyében. Nem meglepő módon a svájci állampolgárok nemmel

szavaztak,

hiszen

féltették

olyan

nehezen

kivívott

és

megtartott

semlegességüket, és a többi országtól való függetlenségüket. Ez a magánbetéteseket megerősítette abban, hogy ne vigyék pénzüket máshová, hiszen itt megkapják a kívánt biztonságot. 1993-ra különböző becslések szerint a külföldiek különböző pénzintézetekben elhelyezett összegek egyharmada-fele a svájci bankokba került (mintegy ezermilliárd svájci frank), mellyel az alpesi ország minden egyéb off-shore központot maga mögé utasított. Pedig erre az évre már nem élveztek az itteni ügyfelek rendkívüli feltételeket a többi országgal szemben, és nem voltak számottevően alacsonyabbak az adók, mint máshol. Sőt, ha az állampolgár nem fizette meg a normális mértékű adót, a bankja nem kevesebb, mint évi 35%-nyi terhet vont le a befektetések után. A bankok szerint nem azért zárkóznak el más kormányokkal való együttműködéstől, hogy az ügyfelek elkerülhessék az adóterhek fizetését, hanem azért, hogy védjék a betétesek jogait a külföldi kormányoktól. Nem egyszer fordult elő ugyanis, hogy egyes országok politikai vezetői ellenfeleik befeketítésére az adóügynökséget használták fel. Erre az időszakra már a banktitok sem azt jelentette, amit negyven-ötven évvel ezelőtt, hiszen Svájcot azóta számos együttműködési egyezmény kötötte, és tagadhatta meg a segítségnyújtást a külföldi bűnözőkkel szembeni nyomozásokban. Egy kikötés volt,

- 51 -

hogy az adott tett az alpesi országban is büntetendő legyen. Vagyis korántsem jelentett mennyországot ezeknek a betéteseknek. Hatályba lépett az a törvény, mely szerint minden befektetni szándékozó személynek fel kell fednie személyazonosságát Svájcban, vagyis nem rejtőzhet többé ügyvédek vagy trösztök nevei mögé. 1990-ben került megfogalmazásra a pénzmosás elleni irányelv, mely az 1977-es törvény utáni második lépésnek tekinthető. E szerint ha a bankárnak valamely ügyfél gyanús, vagy feltételezi, hogy a bankban elhelyezett pénz nem tiszta, jogában áll értesíteni a rendőrséget. Tervbe vettek egy további intézkedés deklarálását, melynek értelmében a Svájcba irányuló készpénzbehozatalt is nagyító alá kell tenni. Továbbá súlyos büntetéssel fenyegetik azt is, aki az előbbi esetek valamelyikében az állami beavatkozást akadályozza. Ezen javaslatot kötelező érvényűvé kívánta tenni a kormány, de a bankárok elutasították az ötletet arra hivatkozva, hogy ők mégiscsak pénzemberek, és nem rendőrök. Elfogadásra készen várt ekkor egy törvénytervezet, melynek értelmében a bűnszövetkezetekben való részvétel önmagában is büntethető. Így a svájci rendőrség együtt tudna működni a külföldi bűnüldöző szervekkel a nemzetközi bűnbandák lefülelésében. 1994 nyarán, miután fény derült azokra az ügyletekre, melyeket a banktitok leple alatt hajtottak végre évtizedeken keresztül, az akkori svájci elnök elsőként kért bocsánatot az ország második világháború alatt folytatott menekültpolitikájáért, amikor is a semleges Svájc a németekkel kötött titkos megállapodást betartva visszaküldte a határról az üldözötteket. Még ebben az évben született egy pénzmosás elleni törvénycsomag is, mely előírta, hogy a pénzügyi szektoron belül mindenkinek jogában áll a gyanús pénzügyi tranzakciókat a bűnüldöző szerveknek jelenteni. Szigorodtak a vagyonelkobzási szabályok is, amire azért volt szükség, mert a gyakran több országra kiterjedő, rendkívüli gondossággal és remekül megtervezett alvilági hálózatokkal szemben a hagyományos elfogási és elkobzási szabályok nem működtek hatékonyan. A büntetőeljárások során le lehetett foglalni a bűnszervezetek eszközeit és vagyontárgyait, attól függetlenül, hogy legális vagy illegális forrásból származnak-e. Csak az 1995-ös év első felében húsz bejelentés érkezett. A Svájcba érkező piszkos pénzek azonban gyakran már félig tiszták, vagyis külföldi bankcsatornákon keresztül áramolnak az országba, ezért eredetüket nehéz felfedni.

- 52 -

A törvények megváltoztak, melynek következtében a baktitok sem azt jelentette, mint korábban, a külföldi tőke mégis szívesen tartózkodott Svájcban. A politikai stabilitás révén sok vetélytársa akadt az alpesi országnak, és a frank sem állt az első helyen az európai valuták között, a legtöbb betétes egyszerűen nem kívánt új országot keresni vagyona számára. Ehhez az is hozzájárult, hogy a svájci bankok alacsonyabb költséggel képesek

ugyanolyan,

vagy

színvonalasabb

szolgáltatást

nyújtani,

mint

más

magánbankok, és sokszor előnyösebb befektetéseket kínálnak, mint versenytársaik.

4.2 Magyarországi helyzet a rendszerváltás idején Hazánk jelentős elmaradással bírt még az 1990-es évek elején is az alpesi országhoz képest. Míg Svájcban már a pénzmosás és más gazdasági bűncselekmények elleni törvényeket fogalmaztak meg, addig a magyarok a kétszintű bankrendszerre való áttérés éveit élték. Megkezdődött a bankprivatizáció folyamatának előkészítése is, hiszen az országnak devizára volt szüksége, hogy az 1990-es évek elején felpörgő eladósodást megfékezze.

A

korábbi

politikai

döntések

eredményeképpen

behajthatatlan

hitelkintlevőségek halmozódtak fel a bankokban. A banktitok intézménye is akadályozta a privatizációs folyamatot, hiszen egyik lehetséges vevőnek sem engedte meg, hogy ajánlatának megtétele céljából betekintsen a pénzintézet könyveibe. Ezek nagy terhet jelentettek, és akadályt gördítettek a privatizáció útjába, hiszen ki akarta volna egy olyan pénzintézet részvényeit megvásárolni, ahol problémák vannak. A másik kérdés a vegyes vállalatok, illetve a külföldi bankok létesítése volt, melyek előnyt élveztek a piacon, hiszen adókönnyítéseket kaptak.

4. számú táblázat

Külföldi bankok piacra lépéseinek száma és módja Megnevezés 1. Piacra lépés bankvásárlás útján Ebből többségi tulajdont szerző 2. Piacra lépés zöldmezős beruházással Ebből többségi tulajdont szerző 3. Összes piacra lépés (1.+2.) 4. Kilépés a piacról

1979-1989 1 0 4 2 5 0

1990-1995 1996-2000 6 4 3 3 13 9 19 0

8 7 12 2

Forrás: Várhegyi Éva: Bankvilág Magyarországon, Helikon Kiadó, 2002. 123. oldal

- 53 -

Összesen 11 6 25 18 36 2

Az állam igyekezett húzni a folyamatot, hiszen sok esetben a bankokon keresztül próbálta a kormány gazdaságpolitikáját érvényre juttatni. Még 1989-ben született egy törvényerejű rendelet, amely azóta is érvényben maradt. Eszerint a takarékszövetkezet az ügyfél betétjének adatait még a rendőrség és az ügyészség kérésére is csak a magánbetétes hozzájárulásával adhatja ki. Megtörtént ugyanis, hogy a rendőrség nem tudta kihallgatni a pénzintézet alkalmazottját egy nyomozás során, mert a bank megtagadta ezt a kérést. A külföldi cégek megkülönböztetett bánásmódban részesültek, ugyanis egy külföldi bank vagy jogi személy bankszámlája magán-takarékbetétnek minősült, vagyis a tulajdonos adatait hozzájárulása nélkül még a bűnügyben nyomozó rendőröknek sem adhatta ki a bank. Ebből is látszik, hogy a jogvilág nem követte a magyar bankrendszer fejlődését. Mindenképpen szükség volt egy módosító törvény beiktatására, hiszen a gazdasági visszaélések kezdtek elszaporodni hazánkban. Az sem számított például pénzmosásnak, ha valaki műkincscsempészetből szerzett javait elrejtette. A kétszintű bankrendszer létrejötte után felvetődött hazánkban egy úgynevezett Hitelinformációs Intézet felállítása. Ez az intézmény már működött Magyarországon a század elején, bankok és takarékpénztárak hozták létre, de 1948-ban megszűntették. Ez a rendszerváltás idején megoldotta volna a bankok problémáját, miszerint nem rendelkeznek kellő információval sem a már meglévő vagy leendő ügyfeleikről, sem a partnereikről. Ezért fennállt például annak a veszélye, hogy az ügyfél a felvett hitellel együtt elhagyja az országot, és külföldre menekül. Az sem volt nyomon követhető, hogy a kliens mire költi a banktól kapott összeget. A felmérések szerint a hitelintézetek nagy része támogatta volna egy bankok közti információs rendszer felállítását, azonban a banktitok-rendelkezések és a jegybanki törvény miatt ez nem volt lehetséges. Az akkor hatályos törvények szerint még a legapróbb információk kiadásához is az ügyfél hozzájárulása kellett. A legnagyobb kockázatot egy vállalkozás megszűnésében az ügyfél egészségügyi állapotában beálló változás jelentette, ezután következett a szándékos bukás lehetősége, a valós piaci változások bekövetkezése csak az esetek kis részében fordult elő. A kockázatok csökkentésére nem volt lehetősége bankoknak, ezért bevételeik növelésével próbálták ellensúlyozni a veszteségeket. Ez a kamatok emelésében és a szinte teljesíthetetlen biztosítékok követelésében testesült meg.

- 54 -

Az elképzelések szerint a Hitelinformációs Intézet a bankok kérésére egy-egy ügyfélről derítette volna ki, hogy van-e valamelyik más banknál tartozása, illetve hogy mennyire hitelképes. A régi rendszerben az intézet pénzt kapott a megbízótól, de ha valótlan információval szolgált, büntetést kellett fizetnie az okozott kár arányában. Akkoriban senkiben sem váltott ki ellenérzést az intézet működése, a ’90-es évek elején azonban nem volt igazán népszerű a gondolat a lakosság körében. Ez a banktitok intézményének erősödését mutatta. 1991-ben megszületett A pénzintézetekről és pénzintézeti tevékenységről szóló 1991. évi LXIX. törvény, melynek 46-48. §-a38 tartalmazta a banktitok szabályozására vonatkozó részt. Részletesen szabályozták a Bankfelügyelet titoktartási kötelezettségeit, valamint hogy más hatóságok milyen esetekben kérhetik a banktitok feloldását a pénzintézetektől, és hogy mi nem számít banktitok-sértésnek. E törvény megteremtette az alapvető jogbiztonságot a bankszféra szereplői számára. Az új törvény már a nyugati országokban elfogadott értékeknek megfelelően értelmezi a banktitok fogalmát. Azért volt sürgető ennek létrejötte, mert korábban Magyarországon a jogi szabályozás hiányosságai miatt az számított banktitoknak, amit a pénzintézet annak tartott. Ez pedig gyakran akadályokat gördített a hatóságok vizsgálódásainak útjába. Sok vita előzte meg a törvény elfogadását, az egyik központi kérdés a banktitok szabályozása volt. A javaslatok két szélső határ között mozogtak. Az egyik tábor a korlátlan, szinte mindenre és mindenkire kiterjedő titoktartási kötelezettség előírását szorgalmazta. Vagyis a bankok az ügyfelekről és a róluk rendelkezésre álló adatokról még a legapróbb információkat sem adhatták volna ki. A másik nézet szerint a közösség érdekeinek védelme szempontjából fontos lett volna, hogy viszonylag széles körben a bankok mentesülhessenek a banktitok megtartásának kényszere alól. Mindkét álláspont ellen lehetett kifogást találni, hiszen egyfelől a banktitoknak védenie kellett a hitelintézet klienseinek adatait, személyiségi jogait, hogy a lakosságban kialakuljon a bizalom az intézmény felé. Ugyanakkor nem kívánhatta senki, hogy a banktitok korlátlan mivolta menedéket nyújtson a törvényszegő emberek számára, biztosítva ezzel a piszkos ügyletek, mint például a pénzmosás folytatását.

38

Lásd a II. számú mellékletet

- 55 -

Egy ország banktitok-szabályozása mindig kell, hogy alkalmazkodjon az ország jogrendszeréhez, kultúrájához és a személyiségi jogokhoz. Ezért sem lehetett a magyarországi viszonyokat a Svájcban hatályos szabályozással összevetni, hiszen az alpesi országban sem az adócsalás, sem a deviza jogszabályok megsértése nem számított az 1990-es évek elején bűncselekménynek. 1992 elején már megfogalmazódtak az új törvénnyel szembeni negatív vélemények is. Egy nagyon fontos kérdést ugyanis nem rendezett a törvény, mégpedig az akkor Magyarországon még létező névtelen forintszámlák jövőjét. Két megoldás kínálkozott bankok számára: vagy regisztrációs kötelezettséget írnak elő az ügyfelek számára, vagy egy bizonyos összegű tranzakció felett bizonylatot küldenek a kijelölt intézménynek. Másfelől azonban előnyt jelentett akkoriban, hogy a forint még nem volt konvertibilis, a pénzmosás szempontjából kedvezőtlen körülménynek számított. Maga a Bankárszövetség sem tartotta megfelelően szigorúnak a banktitokra vonatkozó részt. A törvény értelmében írásos kérésre a bankok kötelesek voltak az adó- és vámhivatalnak, valamint a társadalombiztosításnak is információt szolgáltatni az ügyfél számlaszámáról és a számlák egyenlegéről is. Sőt a legelső módosításnak köszönhetően a számlák forgalmáról is kérhettek információt. Ez a lazított banktitok törvény bizalmatlanságot keltett az ügyfelekben, akik így megtakarításaikat sem szívesen hagyták a bankokban félve attól, hogy illetéktelenek a bepillantást nyerhetnek a számláikba. A bankárok és hatóságok véleménye a banktitokról jelentősen eltért. Míg az előbbiek a banktitok minél szigorúbbá tételét támogatták, addig a hatóságok érzékelték, hogy Magyarország előnyös lehet a nemzetközi bűnöző szervezetek számára a vagyonuk legalizálására. Az akkor létező jogszabályok azonban egyáltalán nem segítették elő, hogy a két fél nézetei közelebb kerüljenek egymáshoz, holott mind a bankok, mind a hatóságok egy rendezett gazdasági élet elérésében voltak érdekeltek. Mindenki számára világos volt, hogy az 1991-ban született törvény nagy előrehaladást jelentett a magyar jogalkotásban, de hamar kiütköztek a hiányosságai. Tisztázni kellett, hogy mely hatóságok milyen törvénybe foglalt feltételekkel és milyen célból kérhetik a banktitok feloldását. Emellett figyelembe kellett venni azt is, hogy Magyarország társulási szerződést kötött az Európai Közösséggel, így az integrálódást a

- 56 -

jogharmonizáció területén is véghez kellett vinni. Másrészt az akkori büntetőjog sem az üzleti titok, sem a banktitok megsértését nem szankcionálta. Egy további probléma is sürgette a törvénymódosítást, mely szerint a pénzintézetek ki-kiadják egymásnak ügyfeleik bizalmas adatait. A bankárok azt az azzal az indokkal cáfolták, hogy ha rossz adósuk van, akkor hallgatnak róla abban reménykedve, hogy a konkurencia nem tudva az illető anyagi helyzetéről, átcsábítja magához. Ismét felvetődött egy bankok közti adatbázis kiépítésének ötlete, melybe csak azok az ügyfelek, illetve adataik kerülnének, akik ahhoz hozzájárulnak. Végül elvetették ezt a gondolatot, mert a nem elegendő információ birtokában hozott döntések veszélyesek lehetnek. Nyugaton ekkor már működött a bankok között kooperáció. Olyan cégeket hoztak létre, amelyek a rendelkezésre álló információk alapján rangsorolták a magánszemélyek hitelképességét, és ezzel nem sértettek banktitkot. 1993-ban sor került a törvénymódosításra, amelyben pontosan meghatározták, mely esetekben kaphat a bank felmentést banktitok alól, mely szervezetek és intézmények kérésére mentesülnek a bankok a titoktartás kötelezettsége alól, valamint hogy a pénzintézet tulajdonosa miként férhet a banktitok által védett adatokhoz. Ezek alapján nem minősült banktitoknak, ha a rendőrség kábítószer-kereskedelem, terrorizmus, illegális fegyverkereskedelem, vagy pénzmosás ügyében nyomozva kéri a banktitok feloldását. Emellett a törvény felmentette a hitelintézeteket a titoktartás alól a Magyar Nemzeti Bankkal, az Állami Bankfelügyelettel, az Országos Betétbiztosítási Alappal és a Gazdasági- és Versenyhivatallal szemben is. Csődeljáráskor a vagyonfelügyelőknek, felszámolóknak, nyomozóknak és nemzetbiztonsági szerveknek sem kellett határozat az adatokhoz való hozzáféréshez. Egyes szervezeteknek, mint az adóhatóság, a vámhatóság, vagy a társadalombiztosító, csak határozat ellenében szolgáltathattak ki titkos adatokat a bankok. A gyakorlati alkalmazása során azonban megmutatkoztak a hiányosságok, illetve az eltérések az Európai Közösség jogrendszeréhez képest, ezért 1996-ban egy teljesen új törvényt hoztak „a hitelintézetekről és a pénzügyi vállalkozásokról” néven. Történt még egy nagy előrelépés a banktitok fontosságának hangsúlyozása érdekében. Az 1993. évi CXII. Törvény 48. § (2) bekezdése iktatta a Btk.-ba a banktitok megsértésének bűncselekményét. Eszerint aki illetéktelen személy részére szolgáltat ki

- 57 -

banktitoknak minősülő adatot, az akár két évig terjedő szabadságvesztéssel is büntethető, közérdekű munkára kötelezhető, vagy pénzbírsággal sújtható. 1994-ben megvalósult a bankok régi álma, létrejött a Bankközi Adós- és Hitelinformációs Rendszer (BAR), későbbi nevén Központi Hitelinformációs Rendszer (KHR). Kezdetben kizárólag a vállalkozások adatait tartalmazta, majd 1998-tól egészült ki a magánszemély adósok adataival. Ma egy BAR-listán szerepel az ügyfél azonosítója, a hitel főtípusa és altípusa, a kötés dátuma, a lejárat dátuma, az állapota, a státusza, a devizanem, az összeg, a teljesítés állapota, valamint az utolsó karbantartás ideje, de nem szerepel a hitelt nyújtó bank neve. A Bankközi Informatika Szolgáltató Rt. (BISZ) által üzemeltetett lista célja, hogy támogassa a pénzügyi intézmények üzleti tevékenységét, hitelezési és ügyfél-minősítési munkáját, csökkentse a hitelnyújtás kockázatát. A BARrendszer két nagy részre tagolódik, a vállalkozói és a lakossági nyilvántartásra. Alapvető eltérés van a két alrendszer között abban a vonatkozásban, hogy a szerződések mely köréből tart nyilván adatokat. Míg a vállalkozói alrendszer teljes körű, azaz az összes hitel- és hiteljellegű szerződés adatai bekerülnek a rendszerbe, addig a lakossági alrendszer negatív listás, vagyis csak azon szerződéseket tartalmazza, melyek teljesítése során mulaszt az ügyfél. Történt még egy sorsfordító változás a magyar gazdaságban, 1995. november 7-én elfogadott devizatörvénnyel a forint gyakorlatilag konvertibilis valuta lett. Így már nem volt akadály a nemzetközi bűnöző szervezetek számára, hogy a nyugati országokból ide menekítsék a pénzt. Mivel a nyugati országokban egyre költségesebb volt az illegálisan szerzett jövedelmek legalizálása, így ez a folyamat egyre inkább azokban az országokban zajlott, ahol még kezdetlegesek, hézagosak, és így könnyen kijátszhatók voltak a bűnözésből származó jövedelmek felderítéséhez szükséges jogi és banktechnikai

eszközök.

A

banktechnika

fejlődésével,

a

bankrendszer

globalizálódásával a bankok és pénzintézetek legjobb szándékuk ellenére is felhasználhatók voltak nagy tömegű, illegálisan szerzett pénzösszegek átutalására, elhelyezésére. Köztudott ugyanis, hogy a szervezett bűnözés célja az illegálisan szerzett pénzek bankrendszerbe való juttatása, valamint tisztára mosása. Az 1995-ben született LXV. törvény az államtitokról és a szolgálati titokról az adatvédelem szempontjából kulcsfontosságú. Meghatározza azon adatfajták sorát, melyek államtitokká minősíthetők, valamint a minősített adatok megismerésének és

- 58 -

felhasználásának szabályait. Az 1996-ban hatályba lépett LVII. törvény a tisztességtelen piaci magatartás és a versenykorlátozás tilalmáról tiltja az üzleti vagy szolgálati titok tisztességtelen módon való megszerzését és felhasználását. Mindkét jogszabály az adatok védelmét hivatott elősegíteni.

4.3 Összegzés Mindezen történésekből is látszik, hogy hazánkban igazán csak az 1990-es évek elejétől beszélhetünk banktitokról, mint intézményről. Ez nem is csoda, hiszen az egyszintű bankrendszerben a Magyar Nemzeti Bank mindenhatósága miatt nem volt szükség arra, hogy az ügyfelek adatait védjék attól, hogy egy másik bank információt szerezzen róluk. A szolgálati titok éppen elegendő volt arra, hogy a nyilvánosságra nem tartozó dolgok a Bank intézményének falai között maradjanak. A másik ok, amiért ma létezik a banktitok intézménye, a bűnöző szervezetek, és rajtuk keresztül a pénzmosás folyamatának megjelenése. Erről szintén nem lehetett szó a ’90-es évek előtt, de egy darabig még utána sem, hiszen a forint átválthatósága a konvertibilitásság elnyeréséig gondot jelentett.

Svájc pénzügyi szektora komoly lépéseket tett a szolgáltatások fejlesztése érdekében, mely meghozta a kívánt eredményt. A gazdasági térséghez való csatlakozás elutasítása megerősítette az alpesi ország biztonságába vetett hitet, így a külföldi befektetők pénze újult lendülettel áramlott Svájcba. Megszűnt néhány olyan adófajta, amelyek a pénzügyleteket terhelték. A svájci bankok amerikai és európai versenytársaiknál reálisabban ítélték meg a tengeren túli pénzpiacok várható alakulását, így számos olyan tevékenységet utasított el, amely veszteségesnek bizonyult. A bankok többsége tovább szélesítette a multinacionális vállalatoknak kínált szolgáltatások körét. Az alpesi ország magánbankjai megkérdőjelezhetetlen pénzügyi és politikai stabilitást, valamint olyan felhalmozott tapasztalatot tudtak felmutatni a banktitok intézményén túl, amellyel maguk mögé utasították a világ többi off-shore központját. A nagyvállalatok számára végzett pénzügyi szolgáltatások és a magánszemélyek vagyonának kezelésének összekapcsolásával lehetővé vált a svájci bankok számára, hogy a határköltségeiket csökkentsék. Ez a tény az ügyfelek szélesebb köre számára tette vonzóvá ezeket az intézményeket.

- 59 -

Mindezek mellett az előző évtizedek közel-keleti olajdollárjai, melyek az ázsiai és latinamerikai magánemberek vagyonát gazdagították, lassan a svájci bankokba vándoroltak. Ezek a pénzek biztosították a bankárok jövőjét. Habár London és Luxemburg népszerűsége nyilvánvalóan nőtt, az új ügyfelek mégis inkább hagyománytisztelően Svájc bankházaiba vitték vagyonukat.

4.4 Az 1990-es évek második fele Magyarország óriási lépést tett előre a ’90-es évek második felére, hogy a bankélet fejlettségi szintje ne lehessen akadály az Európai Közösséghez való közeledésben. 1996-ban elkerülhetetlenné vált, hogy a még 1991-ben megalkotott, de azóta több módosításon is átesett pénzintézeti törvényt korszerűbb formába öntsék. Egy közvetlen oka is volt annak, hogy változtatásra volt szükség, Magyarország ugyanis 1996-ban az OECD tagja lett. Ehhez a pénzintézeti törvény egyéb passzusai mellett a banktitokra vonatkozót is át kellett alakítani, fel kellett azt lazítani, illetve előrébb hozni a hatályba lépés időpontját. Így született meg az 1996. évi CXII. Törvény a hitelintézetekről és pénzügyi vállalkozásokról, amely jelentősen bővített azon intézmények körét, amelyek betekintést nyerhettek a banktitokba. Ilyenek az Állami Számvevőszék, az Állami Biztosításfelügyelet, illetve az Állami Értékpapír- és Tőzsdefelügyelet. A törvény szerint a banktitok áthágható akkor is, ha az adóhatóság egy nemzetközi szerződés alapján külföldi hatóság kérését teljesíti, és írásban kér adatot a pénzintézettől. A kérdés csak az volt, hogy az egyre lazább banktitok, vagyis, hogy egyre többen férhetnek az ügyfél adataihoz, mennyire sérti a bankok klienseit. Továbbra sem tisztázódott azonban az, hogy mire használhatják fel ezek a szervezetek a kapott információkat, illetve, hogy a pénzintézet részéről ki jogosult a banktitok megismerésére. Ennek meghatározása az adott intézmény szabályozása alatt maradt. A törvényt többször is módosították, legutóbb 2000-ben, hiszen Magyarország egyre mélyebben kapcsolódott be a nemzetközi pénz- és tőkepiaci folyamatokba, és teljesítenie kellett a nemzetközi szerződésekben vállalt kötelezettségeket is. A banktitokra vonatkozó részhez azonban nem nyúltak. A hitelintézetekről és pénzügyi vállalkozásokról szóló törvény előírásai szerint a szerződéskötéskor az ügyfelet tájékoztatni kell a negatív listásra való felkerülés lehetőségéről. Ezenkívül a BISZ Rt. azt is javasolja a pénzügyi intézményeknek, hogy az ügyfeleiket a felkerülés tényéről, illetve a listáról való lekerülés módjáról is

- 60 -

tájékoztatassák. Az adatvédelmi törvény alapján az ügyfélnek joga van tudni arról, hogy szerepel-e bármilyen negatív nyilvántartásban. Ha a bank ügyfele kitölt egy kérelmet, akkor a bank napokon belül köteles a tudomására hozni, hogy rajta van-e a BAR listán. Két évvel később még mindig lehetett olyan történetekről olvasni az újságokban, hogy kellemetlen szituáció alakult ki abból, hogy nem volt egyértelmű, a bank vajon kiadhatja-e egyik ügyfele adatait adott körülmények között az adott hatóságnak. Egy esetben az adóhivatal ellenőrizni akart egy polgárt, akinek már visszautalta a visszaigényelt adót a megadott bankszámlára. A bankot arra kérte a hivatal, hogy adjon információt a számláról, ami azonban nem az ellenőrzött személy nevén volt. A hitelintézet úgy ítélte meg, hogy banktitkot sértene, ha teljesítené az adóhivatal kérését, mivel a számla tulajdonosa és az ellenőrzött személy nem ugyanaz volt. A hitelintézeti törvény alapján azonban ki kell szolgáltatni a hivatal által kért adatokat függetlenül attól, hogy azok kire vonatkoznak. Egy másik, elméleti példa, ha a rendőrség kíván információhoz jutni egy büntetőeljárás során, de nem a feltételezett elkövetőről, hanem a vele kapcsolatba hozható személyekről, akiket esetleg nem is értesítenek erről. A hitelintézeti törvény ebben az esetben is a hatóságok mellé áll, hiszen minden olyan adatok ki kell szolgáltatni, ami segítheti a nyomozást. A hitelintézeti törvény 50. §-a szerint: „(1) Banktitok minden olyan, az egyes ügyfelekről a pénzügyi intézmény rendelkezésére álló tény, információ, megoldás vagy adat, amely ügyfél személyére, adataira, vagyoni helyzetére, üzleti tevékenységére, gazdálkodására, tulajdonosi, üzleti kapcsolataira, valamint a pénzügyi intézmény által vezetett számlájának egyenlegére, forgalmára, továbbá a pénzügyi intézménnyel kötött szerződéseire vonatkozik.” Arról viszont nem rendelkezik a törvény, hogy ügyfélnek tekinthető-e az a személy, akivel a bank ugyan nem kötött szerződést, mert mondjuk elutasította hitelkérelmét, de megismerhette anyagi helyzetét, hitelképességét. Volt olyan eset is, amikor a pénzintézet keményen őrizte a banktitkot. Polgári peres ügyekben, mint válóper esetében is, a bank csak akkor adhatja ki ügyfele adatait, illetve információkat az anyagi helyzetéről, ha a bíróság csatolja az ügyfél írásbeli hozzájárulását is. A közös tulajdonú betétkönyvek a mai napig sok fejfájást okoznak, hiszen bármilyen információ kiadásának engedélyezéséhez valamennyi tulajdonos hozzájárulása szükséges. A másik gyakori konfliktusforrás a bankok és a polgárok között, hogy az ügyfél halála esetén az örökösök tájékozódni próbálnak, vajon mekkora

- 61 -

összeg van az elhunyt számláján. Ilyenkor csak a közjegyzőnek vagy a gyámhatóságnak adhatók ki a kívánt információk. Egy másik megközelítésből is vizsgáljuk meg a törvényt. Az természetes, hogy a bankok ügyfeleinek, mint magánszemélyeknek, joguk van magántitokhoz, és így a banktitokhoz is. Ám ez korlátozza a lakosságot alkotmányos jogában, hogy a mindenki által megismerhető, közérdekű információk birtokába jusson. Ezzel biztosítható lenne a közélet tisztasága, a közszereplők pénzügyeinek átvilágíthatósága. A bankok számára ez kedvezőtlen fordulat lenne, hiszen bizalmi tőkéjük nagy részben abból származik, hogy szigorúan őrzik ügyfeleik személyes adatait, a velük kötött szerződések és számláik tartalmát. Az is megoldásul szolgálhatott volna, ha a bankok igyekeztek volna megnehezíteni a visszaéléseket és bűntetteket, melyek felfedésekor kell a banktitkot feloldani. Egyik pénzintézetnek sem volt feladata, és nem is lehetett, hogy a hozzájuk érkező pénz eredetét vizsgálják. Nem volt sem felhatalmazásuk, sem eszközeik arra, hogy az ügyfél után kutassanak. Tehát nem biztos, hogy a banktitok feloldása lett volna a megfelelő megoldás arra, hogy a nemzetközi pénzvilágban egyre nagyobb teret hódító gazdasági bűncselekményeket megelőzzék. A legnagyobb problémát az jelentette, hogy a pénzintézetekben nem bankárok foglaltak helyet. Az 1999-es Postabank botrány is megmutatta, hogy szigorítani, de főleg az EU normákhoz kell igazítani a banktitkot. Ekkor ugyanis száz kilónyi, az ügyfelek és számláik adatait, kimutatásait tartalmazó iratot találtak a szeméttelepen. Ez az eset a banktitok súlyos megsértését jelentette. Svájcban a ’90-es évek közepén már igen forró volt a hangulat a bankokban nyugvó mozdulatlan számlák miatt, melyekről természetesen a hitelintézetek nem szívesen adtak ki bármilyen nemű információt is. Nyílt titok volt mindenki számára, hogy a svájci bankok a második világháború idején nemcsak a nácik elől menekülők, vagy épp a náci vezetők vagyonainak titkát őrizték meg, hanem a szövetségesekét is. Az 1950-es évektől kezdve gyakran érte Svájcot a vád, hogy a pénzintézetei visszaéltek a banktitokkal, és minden eszközzel azon voltak, hogy megakadályozzák a letétbe helyezett összegek,

- 62 -

illetve az 1940-es években kötött élet-, vagyon- és egyéb biztosítások visszajuttatását a háború áldozatai hozzátartozóinak és örököseinek. A svájci bankszövetség csak 1995 őszén volt hajlandó beismerni, hogy több tízmillió dollárra tehető a svájci bankokban lévő mozdulatlan számlák értéke, vagyis azoké, melyekhez a második világháború lezárása óta, csaknem ötven éve nem nyúlt senki. Ez a szám csak egy részleges felmérés eredménye volt. Az 1962-ben hozott svájci törvény, mely kötelezte a bankokat az alvó betétek kimutatására és törvényes keretek közötti visszaadására, a szövetségesek nyomására született. Az akkori vallomások jóval kisebb összegről szóltak, melynek egy részét a bankszövetség bevallása szerint a ’70-es évek elején a náci üldözöttek jogutódainak adták, a másik felét pedig a helyi zsidó közösség, a vöröskereszt és a menekültszervezetek kaptak. 1995 szeptemberében a svájci bankok vezetői beleegyeztek egy központi iroda létrehozásába, melynek legfőbb feladata a jogutódok felkutatása és a vagyonok visszaszolgáltatása lesz. A zsidó szervezetek vezetőivel abban is megegyeztek, hogy 1996 elejétől a svájci bankok ombudsmanja foglalkozik majd a külföldről beérkező megkeresésekkel. Sokan szkeptikusan fogadták az erre vonatkozó törvényeket abban kételkedve, hogy a jogosultak olyan papírokat tudjanak bemutatni, amelyek a bankok számára kielégítőek ahhoz, hogy a szóban forgó vagyonokat visszaszolgáltassák. A svájci bankok ugyanis korábban a megfelelő dokumentáció hiányára hivatkozva utasították el a legtöbb kérelmezőt. Rengeteg ötlet látott napvilágot azzal kapcsolatban, hogy miként lehetne behajtani ezeket a vagyonokat. A kérdés csak az volt, hogy hajlandók-e a svájci pénzintézetek feláldozni a banktitok előnyeit, vagy sem, hajlandók-e újabb kivételeket tenni a titokszabály alkalmazása alól. Ugyanis ez az egyik legfontosabb előnyük a többi világváros bankjainak szolgáltatásával szemben, hiszen London, Tokió vagy New York már megelőzte Svájcot a korszerűsítésben. A ’90-es évek közepén a svájci bankszövetség által közzétett jelentések szerint az alpesi ország pénzintézeteiben összesen 893 darab39 olyan betét van, melyekhez évtizedek óta nem nyúlt senki. Ezek összértéke pedig eléri a 41 millió svájci frankot40, amely három és fél milliárd forintnak felelt meg az akkori árfolyamon.

39,40

Bőhm Ágnes [1995.09.28.]: Svájci banktitok, Népszabadság, Budapest, 12.oldal

- 63 -

1997 nyarán látszott az első jele annak, hogy a svájci banktitok megtört, és hogy több százra tehető a háború alatt nyitott számlák száma, melyek azóta is termelik a kamatot a bankok főkönyveiben. A Svájci Bankárszövetség közzétette az 1945 előtti külföldi betétesek listáját, aki az elmúlt tíz évben nem jelentkeztek a vagyonukért. Ezzel a svájci bankok szakítottak eddigi titoktartási hagyományaikkal, éppen ezért nem tehették meg ezt a lépést korábban. A hír azonban nem szólt ezen számlák összegéről, melyek kamatos kamatai valószínűleg a tőkét is meghaladják. Huszonnyolc ország vezető napilapjaiban jelentette meg a névsort, mint a The Nem York Times, The Washington Post vagy a The Times. Ezzel a szövetség igyekezett elejét venni azoknak a bírálatoknak, melyek szerint a svájci pénzintézetek eddig azon mesterkedtek, hogyan tudnák visszatartani a holocaust áldozatok betéteit. Ebben az időben láttak napvilágot olyan híresztelések is, melyek Svájcot azzal vádolták, hogy segített tisztára mosni a nácik által összerabolt aranyat. Erre a híresztelésre a Svájci Nemzeti Bank úgy reagált, hogy nem tudott arról, hogy az arany, amit a Reichsbanktól vásárolt, lopott volt. A közvélemény számára az nem volt világos, hogy ha a banktitok intézménye ezzel a lépéssel látszólag megszűnt létezni, miért nem tárják fel a svájci pénzintézetek trezorjaiban és széfjeiben őrzött ékszereket és egyéb javakat, melyekhez szintén mintegy ötven éve nem nyúltak. Az pedig köztudott volt, hogy aki elmulasztja kifizetni névre szóló trezor vagy széf bérleti díját, előbb-utóbb elveszíti az ott őrzött értéket. Vagyis a bank szabadkezet kap, azt tesz a benne lévő vagyonnal, amit csak akar: megtarthatja magának, de értékesítheti is. Az csak sejthető, hogy nem sok trezor maradt meg az eredeti tulajdonos neve alatt, és a bankok kicsi valószínűséggel fognak beszámolni ezekről a széfekről. Ugyanebben az évben módosították az 1990-ben hozott törvényt, melyben bővítették a pénzmosási törvények hatálya alá tartozó pénzintézetek körét. A jövőben nemcsak a bankok, hanem a pénzügyi szolgáltatók, a biztosítótársaságok, a vagyonkezelő alapok és a valutaváltók is kötelesek lesznek figyelni a gyanús pénzekre. Ez a módosítás tovább javította az 1980-as évek végén még a pénzmosás paradicsomának számító Svájc imázsát. 1998. április 1-jén lépett hatályba a pénzmosásról szóló törvény, amely a legendás svájci banktitok szigorának gyengülését jelentette. Egyesek szerint valóságos merénylet

- 64 -

volt a vagyonkezelési és egyéb magánbanki szolgáltatások ellen, míg mások még ezt a módozatot is enyhének ítélték meg az illegális pénzek tisztára mosásának megakadályozása elleni harchoz. Ettől a perctől kötelezővé vált a gyanús esetek jelentése az államügyészségen. Ez azonban a gyengén dokumentált esetek tömegének beterjesztéséhez vezethet, amely mennyiségű adat feldolgozására a hatóságok nem képesek. Aki elmulaszt egy bejelentést, akár kétszáz-ezer frank befizetésére is kötelezhető, vagy bebörtönözhető. A kiskaput ebben a határozatban a pénzintézetek offshore leányvállalatai és fiókjai jelentik. A hír hallatára már meg is kezdték a betétesek a vagyonok áthelyezését valamelyik fiókba, elvégre a banktitok már nem biztosította őket tovább. 1998-ra sikerült egy fontos eredményt elérni, a hatóságok kiderítették, hogy mintegy másfél milliárd frank értékű náci arany került Svájcba a második világháború idején. A Svájci Nemzeti Bank majd 120 kiló41, a németek által a koncentrációs táborokban begyűjtött ékszert és fogaranyat kapott átvételre. A zsákmány értéke mintegy 1,2 milliárd svájci frank volt. Azt azonban nem sikerült bizonyítani, hogy a svájci bank tudott-e az arany42 eredetéről. A központi bank azzal mentegetőzött, hogy rettegtek a német inváziótól, és nem akarták elveszíteni az ország semlegességét és gazdasági stabilitását. A jelentés azt is kifogásolta, hogy a bank nem tett lépéseket annak érdekében, hogy felkutassák az aranyszállítmány eredetét. Ez az év sem volt botrányoktól mentes. 1998-ban a svájci bankárok meghátráltak, de nem lelkiismeretük hangjára, és nem is azért, mert erkölcsi érzékük ezt diktálta. A valódi ok az volt, hogy a sajtó hatására Svájc hírneve már nem volt a régi. Az alpesi ország bankjai kemény és hosszú felmorzsoló hadművelet után kénytelenek voltak kiegyezni Ed Fagan New York-i sztárügyvéddel, és 1,25 milliárd dollárt43 fizetni a holokauszt áldozatok leszármazottainak. Ez egy pénzalap formájában öltött testet. A kártérítési összegből 800 millió dollárt a holokauszt idején "elalvó” bankszámlák tulajdonosait és azok leszármazottjait illeti. A fennmaradó 425 millió dollárt a munkatáborban dolgozóknak és a svájci határról visszaküldött menekülteknek jelölték ki. A pénzintézetek nem akartak nagyobb hírverést, nehogy fény derüljön olyan viselt dolgaikra, melyeket a második világháború alatt és után folytattak. Az eset rámutatott, hogy nem lehet örökké a banktitok több száz éves tradíciója mögé bújni. 41,42 43

Másfél milliárd frank értékű náci arany került Svájcba [1998.05.26.], Népszabadság, Budapest, 8.oldal

Rajczy Gábor [2002]: Százmilliárdos per svájci vállalatok ellen. Magyar Hírlap, Budapest

- 65 -

5. A XXI. SZÁZAD 5.1 A 2000-es évek 2000-ben kísérlet történt arra az Európai Unió részéről, hogy az ügyvédek körében is kötelezővé tegyék a gyanús ügyek bejelentését, vagyis ha pénzmosás gyanúja merül fel. Az ügyvédek mellett az adótanácsadókat és az ingatlanügynököket is ugyanerre köteleznék. Ők azonban a szakmai titokra hivatkozva nem akartak kötélnek állni. 2001 augusztusában az alpesi országban tartott közvélemény-kutatás eredménye egyáltalán nem volt meglepő. A megkérdezett állampolgárok 82%-a44 foglalt állást a banktitok fennmaradása mellett. Ugyanakkor elismerték, hogy a svájci bankok igen keveset tesznek a pénzmosás megfékezésére. 72%45 még azzal is egyetértett, hogy a külföldi nyomás dacára Svájc nem engedheti meg, hogy a banktitok intézményét akárcsak meglazítsák. Pedig ez lenne az egyik feltétele annak, hogy az ország csatlakozhasson az Európai Unió közösségéhez, melynek gondolata egyre gyakrabban merül fel a helvétek között. 2001. szeptember 11. után a pénzvilág alapjaiban megváltozott. Szigorúbbá váltak a törvények, és a szolgáltatók is ráébredtek, hogy a saját érdekükben jelenteniük kell a gyanús pénzmozgásokat a nyomozóhatóságoknak. Ha valaki bárhol számlát nyit, egyetlen centet sem kell rajta elhelyeznie, máris hozzáférhetővé válhatnak adatai a bűnüldöző szervek számára. Még Svájcban is így működtek a dolgok. De a pénzmosás kapui nem zárultak be, mert léteznek még a világon off-shore paradicsomok. Az Európai Unió a tagállamok között megszűntette a banktitkot az egymás közti ügyek intézésében. Az egyik tagállam banktitokra hivatkozva nem tagadhatja meg a másik tagállam hatóságainak információkérését pénzmosás, korrupció és adócsalás nyomozása esetén. Az új eljárás lefolytatása során nem azt kell megindokolni, hogy miért van szüksége az adott tagállamnak azokra az információkra, hanem azt, hogy miért tagadja meg a másik a választ. Megkezdődtek a tárgyalások az Európai Unióval, hogy Svájc egyszer s mindenkorra szűntesse meg a banktitok intézményét. Az alpesi ország azonban hajthatatlannak bizonyult, így az unió kénytelen volt más eszközökhöz folyamodni. Az EU ezután olyan harmadik országokkal való tárgyalásokra helyezte a hangsúlyt, ahol ekkor még valamilyen formában élt a banktitok intézménye. 44,45

A svájci polgárok kitartanak a banktitok mellett [2001.08.09.], Népszabadság, Budapest

- 66 -

2002 őszén az Európai Unió pénzügyminiszterei adófizetési amnesztiával próbálták meggyőzni Svájcot, és visszacsábítani a tagországokba a betétesek pénzét. Ez a taktika az olaszoknál bevált még 2001-ben, de a svájciak keményebb ellenfélnek bizonyultak. Bern ugyanis nem egyezett bele, hogy bármilyen információval is szolgáljon az uniós polgárok Svájcban lévő bankszámláiról, az ügyfél országa adóhatósága számára. Az EU ebbe nem törődhetett bele, hiszen ez az egyik legfontosabb feltétele annak, hogy életbe léptethessék azt a 2003-ra tervezett uniós irányelvet, amely szerint az állampolgárok külföldi betéteinek jövedelmére a tagországok adót vethetnének ki. Svájc látta, hogy a vita egyre jobban elmérgesedik, így kompromisszummal állt elő az Európai Unióban élő betétesekkel szemben. Vagy beleegyeznek abba, hogy az adott svájci bank kiadja adataikat az adóhivataloknak, vagy 2004-től 35%-os adót vet ki a betétekből származó jövedelemre, melynek nagyobbik részét az uniónak utalja. Ezt ahhoz a feltételhez kötötte, hogy Ausztria és Luxemburg is emelje meg a kamatadót 15ről 35%-ra. Egy másik javaslat szerint csak akkor hajlandóak a svájci bankok feloldani a banktitkot, és információt szolgáltatni az adóőröknek, ha adócsalás gyanúja forog fenn. Svájc, a többi társsal (Monaco, San Marina, Liechtenstein) együtt nyugodtan várhat, hiszen még maguk a tizenötök sem tudják, hogyan képzelik a banktitok intézményének leépítését. Az unió még fenyegetőzött olyan következményekkel is, hogy felfüggeszti az alpesi ország és a körülötte elterülő szervezet tárgyalásait a schengeni határrendszer vagy a migráció ügyében, vagy megnehezíti az uniós tagországokban működő svájci pénzintézetek életét. Ezekre azért volt szükség, mert az Európai Unió a 2002. év végéig adott magának határidőt e probléma megoldására. Svájc ultimátumot kapott Brüsszeltől 2002 őszén, mely szerint ha nem enged, akkor az Európai Unió és Svájc közötti készülő, nyolc másik szerződést sem írják alá. Vagyis a svájciak továbbra is csak útlevéllel léphetnek az unió területére. Emellett az előző szankciókhoz hozzávették azt is, hogy befagyasztják az uniós beruházásokat Svájcban, ahová csak 2001-ben közel 5 milliárd euró értékű befektetés érkezett a tizenöt tagállamból. 2003-as adatok szerint az 1998-ban létrehozott 1,25 milliárd dolláros pénzalap, mely a zsidó áldozatok leszármazottait hívatott kielégíteni, csak csepegteti a kifizetéseket. 2003

- 67 -

júliusáig mindössze 126 millió dollárt46 osztottak szét a kérelmezők között. Ez körülbelül ezer érintettet jelent, és még több mint harminc-ezren vártak. Történt ez mindannak ellenére, hogy az alap létesítésekor az áldozatok előrehaladott kora miatt ez a legsürgetőbb dolgok egyike volt a végrehajtók szerint.

Magyarországon 2000-ben újabb törvénymódosításra került sor, amire azért volt szükség, mert az OECD jelentése szerint Magyarország nem volt együttműködő a pénzmosás elleni küzdelemben. A módosítás szerint 2001-től nem minősül a banktitok megsértésének, ha a pénzintézetek adatokat adnak ki más bankoknak, vagy a hatóságoknak a bankkártyák és csekkek tulajdonosairól. Ide tartozik minden olyan információ, amely a bankkártyához tartozó számlán levő pénzmozgást érinti. Hamar feketelistán találhatta magát a kliens, ha bankkártya igénylés esetén valótlan adatokat közölt, ha letiltás után is használta kártyáját, vagy ha túl gyakran és megalapozatlanul reklamált a kiadó banknál. Aki adatai egyszer bekerültek a rendszerbe, öt évig ott is maradtak, még ha az ügyfél körülményi teljesen meg is változtak. A kormány ennél is tovább ment a banktitok feloldását illetően, szerette volna, ha a hitelintézetek jelentést tennének a banktitokról az MNB-nek és a Pénzügyi Szervezetek Állami Felügyeletének (PSZÁF). Külföldi intézményeknek viszont titoktartási záradékot kellett aláírnia, ha hazai banktól kértek adatokat. A Bankközi Adós- és Hitelinformációs Rendszer és Adatbankon keresztül minden pénzintézet értesülhetett a rossz adósok listájáról. Akkor került az ügyfél a rendszerbe, ha kilencven napig késlekedett a lízing, faktoring vagy váltóügylet törlesztő-részletével. A PSZÁF kötelezte a pénzintézeteket, hogy csatlakozzanak a hitelinformációs rendszerhez, ellenkező esetben nem kaptak működési engedélyt a felügyelettől. Betéti adatokat azonban senki sem kaphat az ügyfelekről az információs rendszeren keresztül, vagyis hogy hány folyószámlával rendelkeznek, vagy hogy milyen összegek érkeznek azokra hónapról hónapra. Egy bank csak akkor adhatja ki kliense adatait egy másik banknak, ha arra írásos meghatalmazást ad az ügyfél. Ellenkező esetben a sértett élhet a törvényben rögzített jogaival, és büntetőfeljelentést tehet.

46

Swissinfo: Alvó számlák: lassan csepeg a kifizetés [http://www.magyarhirlap.hu/Archivum_cikk.php?cikk=70748&archiv=1&next=0], letöltés ideje:2006.03.30

- 68 -

2002-ig a hazai bírósági gyakorlatban alkotmányellenesen kezelték a banktitkot, mivel nem tették lehetővé, hogy a peres felek ugyanolyan mélységben és teljességben, továbbá azonos módon ismertessék meg a per tárgyát érintő iratot. Az Alkotmánybíróság hatályon kívül helyezte a hitelintézeti törvény 197. paragrafusát, amely arról rendelkezett, hogy a PSZÁF által benyújtott és a határozat megalapozásához szükséges banktitkot tartalmazó iratokat a bíróság kizárólag ismertethette, tehát a bíróság az iratokat zárt iratként kezelte, azokról másolatot nem adhatott ki, az eljárás jogerős befejezése után az iratokat a Felügyeletnek visszaküldte. A perbeli felek nem mélyülhettek el a pénzügyi adatokban, holott ezeknek az iratoknak többnyire meghatározó szerepük volt a perben. 2003-ban született egy törvény a pénzmosás megfékezése érdekében. A 2003. évi XV. törvény 8. §-ának értelmében a pénzmosásra utaló adatokat, tényeket, illetve körülményeket be kell jelenteni a hatóságoknak. „(5) A bejelentési kötelezettség teljesítése nem tekinthető a bank-, értékpapír-, biztosítási, pénztár és az üzleti titok megsértésének, vagy más - akár jogszabályon, akár szerződésen alapuló - adat- vagy információszolgáltatási korlátozás megsértésének. (6) A bejelentőt - jóhiszeműsége esetén - akkor sem terheli felelősség a bejelentésért, ha az utóbb megalapozatlannak bizonyul.” 47 Ez a jogszabály a banktitok részleges feloldásának kötelezettségét jelentette minden olyan esetben, amikor a pénzmosás gyanúját észlelő személy értesíti a hatóságokat. A törvény megszületésére nagy szükség volt már, hiszen egyre több nemzetközi bűnöző szervezet találta meg Magyarországot a tevékenységével. Másfelől az Európai Unió is fontos feladatának tartja a pénzmosás és egyéb gazdasági bűncselekmények megfékezését. A csatlakozás előtt egy évvel fontos lépés volt ez a magyar törvényalkotásban.

5.2 Az elmúlt néhány év eseményei 2004. év elején Svájc elutasította az EU pénzügyminisztereinek kérését, és nem volt hajlandó feloldani a bankok titoktartási kötelezettségét. Pedig Brüsszel számára egyre sürgetőbb lett volna a megegyezés, hiszen addig nem léphetett életbe a júniusra tervezett

47

2003. évi XV. törvény a pénzmosás megelőzéséről és megakadályozásáról, Bejelentési kötelezettség és egyéb eljárási szabályok, 8. §. Forrás: CompLex Jogtár Plusz 2006, KJK Kerszöv

- 69 -

adótörvény, amely a pénzmosás lehetőségét akadályozta volna meg minden eddigieknél erősebben. Az alpesi ország továbbra is egy másik egyezmény hatásköre alóli mentesség szavatolásához kötötte a beleegyezését. A helvétek azt kérték, hogy mivel lemondanak rugalmasságukról, mentesüljenek a Schengeni Egyezmény hatálya alá tartozó, a csempészet és az ÁFA csalás ellen irányuló egyezmény betartásának kötelezettsége alól. 2004. év tavaszán Svájc a pénzpolitikában hatalmas sikert aratott. Megszületett a megállapodás az Európai Unióval, és Svájc mégis a Schengeni Egyezmény tagja lett 2006-tól, vagyis érvényes rá a személyek és áruk szabad mozgása. A megállapodások értelmében az alpesi ország fenntarthatja az EU-val szemben is a banktitok féltve őrzött intézményét, amely gazdagságának egyik alapja. Ez a módosítás azonban a betéteseknek pénzbe kerül, ugyanis a külföldiek eddigi kamatadó-mentessége megszűnik, és a betétekből származó jövedelmet érintő levonások 2011-ig fokozatosan 35%-ra emelkednek. Ez a szám jóval nagyobb, mint amennyit a belföldiek tartoznak fizetni kamatjövedelmük után. A forrásadót a bank kezeli, 25%-ot a svájci kincstárnak ad, 75%ot pedig a az illető ország adóhivatalának utal át. Magyarországon nulla százalékos a kamatadó, ezért az APEH visszautalja a betéteseknek a pénzt. A külföldön maradó 25 %-ot a Pénzügyminisztérium ígérete szerint az állam pótolja. A szomszédos Ausztria is ezeket az eredményeket vívta ki magának, így a két ország között megszűnt minden különbség, ami a külföldi vagyon elhelyezését illeti. Emellett mentességet kapott az adócsalások elleni fellépést szolgáló igazságügyi együttműködésben való részvétel alól. 2004 nyarán az EU úgy határozott, hogy 2005. július elsejével vezetik be azt az intézkedést, amelyet a más országokban elhelyezett betétek kamatjövedelmeinek megadóztatására kötöttek 2003-ban, és amelyet várhatóan 22 tagország alkalmaz majd a banktitok de facto feladásával. Ezek az államok a bankok és adóhatóságok közti információcsere alapján vetik ki az adót. A többi három tag, Luxemburg, Ausztria és Belgium a forrásadó alkalmazásával adóztatja meg a megtakarításokat. Svájc közölte, hogy nem állnak készen az egyezményben foglaltak megvalósítására, mert nem tudják időben végrehajtani a változásokhoz szükséges parlamenti eljárást. Ennek köszönhetően folytatódtak a tárgyalások a harmadik országokkal. 2004 nyarán a svájci pénzintézetek döntöttek arról, hogy nyilvánosságra hozzák a második világháború alatt nyitott mintegy 3000 számla tulajdonosának nevét. Egy adatbázist is létrehoztak, mely tartalmazza a náci időkből származó számlákat, és

- 70 -

összehasonlítja annak a több ezer embernek a listájával, akik pénzük visszaszerzését remélik. New Yorkban igénybejelentő központot nyitottak a folyamat megkönnyítése céljából. Az Európai Unió végső célja, hogy elérje, Svájc is csatlakozzon a közösséghez. Reméli, hogy a lakosok előbb-utóbb belátják, mennyi előnnyel járna számukra a tagság. Az alpesi országot egyébként is ezer szál fűzi az unióhoz.

Hazánkban az elmúlt tizenhat évben nagyot változott a bankszektor. A hitelintézeti piac résztvevői számára nagy dilemmát jelentett, hogyan érjék utol a nyugati színvonalat, hiszen nálunk a kereskedelmi bankrendszer több mint negyven évre befagyott. 1987-ben a bankreformmal újra életet próbáltak lehelni belé, bár sok más dolog mellett a szakemberek hiánya is komoly gondot jelentett. A jegybanktól és a különleges jogosítványokkal bíró, már működő külföldi tulajdonú bankoktól el lehetett csábítani a vezetőket. Közülük néhányan még ma is valamelyik hitelintézet vezetői székében ülnek, amit sikerüknek köszönhetnek. A fejlődéssel talán egyedül a lakosság bankról alkotott képe nem tartott lépést, ugyanis még mindig jóval kevesebben veszik igénybe a pénzintézeti szolgáltatásokat, mint Nyugat-Európa országaiban. Természetesen a helyzet javulóban van, ami a bankok egyre bővülő kínálatának köszönhető. Egy negatív hatása is tapasztalható a globalizálódásnak. Térségünkben olyan aggasztó méreteket öltött a bűnözésből származó pénzösszegeknek a gazdasági vérkeringésbe történő áramoltatása, hogy azok jelentősen befolyásolják az egyes országok nemzetgazdaságát is. Nem meglepő tehát, ha nemzetközi szinten már évtizedekkel ezelőtt olyan megállapodásokra került sor (pl. a strasbourgi konvenció), amelyek az említett folyamatokat hivatottak ellensúlyozni. Ezek elvi iránymutatásként írják elő többek között: •

a pénzmosás büntetőjogi üldözését,

•

a banki ügyfelek azonosítását,

•

az azonosításhoz szükséges adatok feljegyzését és megőrzését,

•

a hitel- és pénzintézetek kötelezettségét arra nézve, hogy jelentsék be a gyanús pénzműveleteket a bűnüldöző hatóságoknak, és tegyék számukra - 71 -

lehetővé, hogy a bűncselekmények felderítéséhez szükséges információkhoz hozzájussanak. Tizenöt éves előkészítés és többszöri halogatás után 2005. július 1-jén életbe lépett az uniós kamatadóról szóló direktíva, amely azt hivatott megakadályozni, hogy egyes országok állampolgárai kimenekítsék vagyonuk egy részét, és más országok bankjain keresztül juthassanak adómentes jövedelemhez. A sokat vitatott uniós kamatadó révén, ha egységessé nem is válnak az adóterhek, de magánszemélyek esetében beszedhetők lesznek a külföldön realizált banki kamatok után is. A direktíva egyelőre nem valósítja meg az egységes adózást ebben a kérdésben, és arra sem kötelezi a tagállamokat, hogy egyáltalán bevezessék a kamatadót ott, ahol eddig ezt nem is alkalmazták. Információcserére, folyamatos adatszolgáltatásra viszont kötelezi a tagállamokat, vagyis „A” ország bankja köteles tájékoztatni „B” ország adóhatóságát a „B”-beli állampolgár nála elhelyezett betétjéről, illetve annak hozadékáról. Ezzel pedig gyakorlatilag felszámolja a banktitok intézményét. Három uniós ország, Ausztria, Belgium és Luxemburg külön utakat jár, hiszen ezen országok a banktitok megsértéseként értelmezik a betétesek adatainak kiszolgáltatását. A megoldást az ő esetükben a forrásadó bevezetése jelenti. Hat évig a banktitok meghagyása mellett forrásadót vonnak le, melynek 25 százaléka az azt kivető országé marad, a fennmaradó 75 százalék a betétes adóhatósághoz kerül, de minden személyes információ kicserélése nélkül. A védelem megvalósításához ezek szerint úgynevezett biztonságkritikusság szerint minősíteni és osztályozni kell az adatokat. Ehhez támpontot adnak a jogszabályok, amelyek a különböző titokfajtákat csoportosítják, mint például államtitok, szolgálati titok, üzleti titok, banktitok, értékpapírtitok, biztosítási titok, vámtitok stb. A tagállamok választhattak a kamatadó bevezetése és a betétekre vonatkozó információk átadása között. Magyarország az utóbbi mellett döntött, tehát nem kell kamatadót bevezetnie. A jogszabály értelmében a magyar bankoknak évente egyszer jelentést kell készíteniük a külföldi betétesek náluk vezetett számláján jóváírt kamatjövedelemről, és azt egyedileg beazonosítható módon továbbítaniuk az Adó- és Pénzügyi Ellenőrzési Hivatalnak (APEH), amely azután hazaküldi az információt a betétes országának adóhatóságához. A 100 lépés program keretein belül várhatóan 2007. januárjától egységesen 10 %-os adó terheli majd a kamat és a tőzsdei árfolyam nyereségét. Az esetleges kormányváltás azonban gátat szabhat ennek. De ha ez megvalósul, az adóhivatalnak tudnia kell arról, - 72 -

hogy kinek mekkora összeg van a bankszámláján, ez pedig a banktitok intézményének hatékonyságát vonja kétségbe.

6. ÖSSZEFOGLALÓ Okkal merülhet fel bennünk a kérdés, hogy miért hagyta a világ majd fél évszázadig, hogy a svájci bankokban az történjen, ami történt. A válasz egyszerű, nem tehetett mást, hiszen ezen intézmények körül olyan erős bástya volt, amely sokáig áttörhetetlennek bizonyult. Ez pedig maga a banktitok intézménye volt, amely eleinte valóban a betétesek védelmét szolgálta. Később, mikor kiderült néhány vezető számára, hogy egyes külföldi ügyfelek milyen pénzeket hoztak a bankokba, már nem volt kiút. Valószínűleg Svájc nem is akart kiutat, hiszen ezek az ügyletek sok embert tettek nagyon gazdaggá. „Amikor a rossz emberek összeállnak, a jóknak társulniuk kell, különben egyenként elbuknak, cseppet sem sajnált áldozatként egy hitvány küzdelemben.” (Edmund Burke) Ebbe a hibába estek a svájci bankok is, és inkább vállalták a kockázatot, de az ügyfelek kilétét, akik közül nagyon sokan használták fel a bankokat a trükkjeikhez, sohasem adták volna ki. Amikor kezdtek kiszivárogni az információk, Svájc népszerűsége nagyot zuhant. Az amerikaiak szerettek volna minél előbb fényt deríteni a piszkos ügyletekre, hogy a világban újra rend uralkodjon. Az alpesi ország bankjai azonban csak hosszas tárgyalások után látták be, hogy nincs más választásuk, mint rést ütni a bástya eddig szilárdan álló falain. Arra azonban vigyáztak, hogy maradjanak kiskapuk, amelyeket később kihasználhatnak. Ezzel érték el, hogy bármi is derült ki a svájci bankokról, és ezek a történetek bármennyire is sokkolták a lakosságot, az Európa szívében fekvő kis ország továbbra is vonzó maradt a külföldi tőkések számára. A ma embere valószínűleg nem is gondolja, hogy milyen ügyletek zajlottak le az alpesi ország pénzintézetein keresztül, csak az elbeszélésekből lehetnek információi. Annyi biztos, hogy számos eset van, amely még felderítésre vár, de lehet, hogy némelyiket örök homály fedi. Napjainkban számos szervezet létezik, amely a pénzmosás és az egyéb illegális ügyletek lefolytatásának meggátolására jött létre. Ezek a hatóságok

- 73 -

szeretnék elérni, hogy egyik bank vagy vállalkozás se tehesse meg, hogy bűncselekményt támogat vagy leplez. Azonban mindig lesznek olyan ügyes és leleményes emberek, akik kijátszva ezeket a hatóságokat véghezviszik elképzeléseiket.

Magyarországon ma már szigorúan szabályozzák az adatvagyon védelmét a bankoknál, ugyanakkor figyelemmel kísérik a bankbetétek pénzmozgását is. Az adatvagyont alapvetően két fő csoport adja. A statikus adattörzsben az ügyfelek pontos neve, címe, telefonszáma, családi állapota stb. található. A dinamikus adattörzsben viszont még értékesebb információk foglalnak helyet: forgalmi műveletek, hitelek, a mulasztott törlesztés, kártyaforgalom, a vásárlás helyszínei stb. Ez a szegmentációs lehetőség a bank számára óriási kincs. A fejlett piacgazdaságokban ezeket az információkat - már adatbányászati módszerekkel tovább bővítve - az ügyfélszolgálatokon, call centerekben arra használják, hogy az ügyfélnek azonnal további testre szabott szolgáltatásokat kínáljanak, amelyek megfelelnek a vagyoni helyzetének, fogyasztási szokásainak, élethelyzetének. Ha az ajánlatot elutasítja, az ügyfél neve mellé az is odakerülhet, hogy nem kooperatív. Ha egy bankhoz különböző pénzügyi szolgáltatást nyújtó cégek (pl. biztosítók,

brókerek

stb.)

kapcsolódnak,

akkor

azonnal

lehetőség

nyílik

a

kereszteladásokra is. Az adatok cégcsoporton belüli felhasználását a világon mindenütt jogosnak tekintik. A bankoknak az adatvagyon védelmét jogszabályok is előírják. Erre készteti őket a számviteli törvény, valamint a hitel- és pénzintézeti törvény is. A szabályozás szigorúságára csak egy példa: hogy egy adott banknak egy településen hány ügyfele van, az nem banktitok. Az sem, hogy Kovács János ottani lakos egyáltalán ügyfele-e a banknak. Az viszont, hogy neki milyen számlája van, illetve azon milyen összeg szerepel, az már banktitoknak minősül.

A törvény természetesen meghatározza a

mentesítéseket is. Megfelelő feltételek között kérhetnek információkat a bíróságok, a nyomozati szervek ügyészi ellenjegyzéssel, a közjegyzők stb. Közülük érthetően a rendőrség a legkíváncsibb, de csak hivatalosan megkezdett nyomozáshoz és ügyészi ellenjegyzéssel kaphatnak információkat, még akkor is, ha a bank saját üzleti érdekétől vezérelve, kára enyhítése érdekében a kértnél még szélesebb tájékoztatást is megadna.

- 74 -

A személyiségi jogok védelme az adatkezelés talán legérzékenyebb része a bankok számára is. Ugyanakkor a pénzintézetek e kérdéskörrel külön nem foglalkoznak, ugyanis a banktitkot szélesebb körűnek tekintik, mint a személyes adatok védelmét. Sokkal fontosabb volna annak megoldása, hogy a cégcsoporton belüli különböző rendszerekben egy-egy ügyfelet valamilyen és egyetlen azonosító alapján tudjanak nyilvántartani. Ez mindkét félnek előnyös volna.

- 75 -

7. MELLÉKLETEK 7.1 I. számú melléklet 1952. évi III. törvény a polgári perrendtartásról I. rész Általános rendelkezések I.fejezet Nyilvánosság „ 7. § (1) A bírósági tárgyalás nyilvános. (2) A bírósági tárgyalásról a nyilvánosságot csak bírósági határozattal és csak abban az esetben lehet kizárni, ha ez államtitok, katonai vagy hivatali titok megőrzése végett vagy erkölcsi okból feltétlenül szükséges.” VII. fejezet Az iratok megtekintése; másolatok „119. § A felek, az ügyész és a perben résztvevő egyéb személyek, valamint azok képviselői a per iratait - a határozatok tervezeteinek és az esetleges különvéleménynek kivételével - a per bármely szakában külön engedély nélkül megtekinthetik és azokról maguknak

másolatokat

(kivonatokat)

készíthetnek.

Oly

tárgyalásról

készült

jegyzőkönyvet azonban, amelyről a nyilvánosságot államtitok, katonai vagy hivatali titok megőrzése végett zárták ki, lemásolni vagy arról kivonatot készíteni nem szabad. Ilyen ügyben az iratok megtekintésének is csak a bíróság elnöke által megállapított feltételek mellett van helye.”

Forrás: CompLex Jogtár Plusz 2006, KJK Kerszöv - 76 -

7.2 II. számú melléklet 1991. évi LXIX. törvény a pénzintézetekről és a pénzintézeti tevékenységről VI. fejezet Banktitok „46. § (1) Banktitok minden olyan - államtitoknak nem minősülő - a pénzintézet rendelkezésére álló adat, amely a pénzintézet egyes ügyfeleinek gazdálkodására, vagyoni helyzetére, személyi körülményeire vagy a pénzintézettel kötött szerződéseire vonatkozik. (2) A banktitok tekintetében - időbeli korlátozás nélkül - titoktartási kötelezettség terheli a pénzintézet tulajdonosait, pénzintézeti vezetőit, alkalmazottait és mindazokat, akik ahhoz a pénzintézettel kapcsolatos tevékenységük során bármilyen módon jutottak hozzá. (3) Banktitok csak akkor adható ki harmadik személynek, ha a pénzintézet ügyfele vagy annak törvényes képviselője a kiszolgáltatható banktitokkört pontosan megjelölve erre közokiratba, vagy teljes bizonyító erejű magánokiratba foglaltan felhatalmazást ad. (4) A titoktartási kötelezettség nem áll fenn a feladatkörében eljáró Bankfelügyelettel és a Magyar Nemzeti Bankkal szemben, valamint a hagyatéki ügyben eljáró közjegyzővel, továbbá a büntető ügyben eljáró ügyészséggel, a büntető ügyben, valamint felszámolási eljárás ügyében eljáró bírósággal szemben, és a büntető ügyben eljáró rendőrséggel szemben, e szervek pénzintézethez intézett írásbeli megkeresése esetén. A titoktartási kötelezettség az eljárás keretén kívül e szervek alkalmazottaira is kiterjed. (5) A pénzintézet az ügyészség részére akkor is köteles haladéktalanul kiszolgáltatni a kért adatot a nála vezetett bankszámláról, illetve az általa lebonyolított ügyletről, ha adat merült fel arra, hogy a bankszámla vagy az ügylet a) a kábítószer-kereskedelemmel vagy b) a terrorizmussal van összefüggésben. Ezekben az esetekben a pénzintézet nem hivatkozhat titoktartási kötelezettségére. (6) A (4) bekezdés alapján folyamatban lévő bírósági eljárásban az, akire a banktitkot képező adat vonatkozik, kérheti a nyilvánosság kizárását a tárgyalásról. (7) A takarékbetétre, valamint az olyan betétekre vonatkozó banktitok tekintetében, amelyekre jogszabály a takarékbetétekre vonatkozó szabályokat rendeli alkalmazni, a Ptk. rendelkezései az irányadók. 47. § (1) Nem jelenti a banktitok sérelmét - 77 -

a) az olyan összesített adatok szolgáltatása, amelyből az egyes ügyfelek személye vagy üzleti adata nem állapítható meg; b) a pénzintézetek, valamint az általuk létrehozott és működtetett központi pénzintézeti információs rendszer közötti kölcsönös adatszolgáltatás; c) a pénzintézet, vagy a 46. § (4) bekezdésében meghatározott szervek által felhatalmazott (kirendelt) könyvvizsgálónak, jogi vagy egyéb szakértőnek történő adatátadás; d) az ügyfél fizetőképességére vonatkozó általános jellegű, a részleteket nem tartalmazó adatszolgáltatás; e) az adó-, vám- és társadalombiztosítási tartozás végrehajthatóságának megállapítása érdekében az adó- és vámhatóság, illetőleg a társadalombiztosítási szerv írásbeli megkeresésére a fizetésre kötelezett bankszámlájának számáról, és az arról való felvilágosítás, hogy a bankszámla a végrehajtásra fedezetet nyújt-e. (2) Az (1) bekezdésben meghatározott adatok kiszolgáltatását a pénzintézet a banktitok védelmére hivatkozva nem tagadhatja meg. (3) Feladatkörükön vagy megbízásukon kívül, az (1) bekezdés b), c) és e) pontja alapján a banktitok birtokába jutó személyeket és szervezeteket is terheli a banktitok megtartására vonatkozó kötelezettség. 48. § A 46. és 47. §-nak a pénzintézetre, annak pénzintézeti vezetőjére, valamint alkalmazottjára vonatkozó szabályai a pénzintézeti tevékenység körében a pénzintézeti tevékenységet végző egyéb jogi személyre, annak pénzintézeti vezetőjére és alkalmazottjára is vonatkoznak.”

Forrás: CompLex Jogtár Plusz 2006, KJK Kerszöv - 78 -

7.3 III. számú melléklet 1996. évi CXII törvény a hitelintézetekről és a pénzügyi vállalkozásokról II. rész A hitelintézetek és pénzügyi vállalkozások tulajdonjogának gyakorlása, irányítás és ellenőrzés VII. fejezet Titoktartás „50. § (1) Banktitok minden olyan, az egyes ügyfelekről a pénzintézet rendelkezésére álló adat, amely az ügyfél személyére, adataira, vagyoni helyzetére, gazdálkodására, valamint a pénzintézet által vezetett számlájára, forgalmára, továbbá a pénzintézettel kötött szerződésére vonatkozik.”

„51. § (1) Banktitok csak akkor adható ki harmadik személynek, ha a) a pénzügyi intézmény ügyfele, annak törvényes képviselője a rá vonatkozó kiszolgáltatható banktitokkört pontosan megjelölve közokiratba vagy teljes bizonyító erejű magánokiratba foglaltan kéri, vagy erre felhatalmazást ad, b) e törvény a banktitok megtartásának kötelezettsége alól felmentést ad, c) a pénzügyi intézmény érdeke ezt az ügyféllel szemben fennálló követelése eladásához vagy lejárt követelése érvényesítéséhez szükségessé teszi. … …(3) A banktitok megtartásának kötelezettsége nem áll fenn abban az esetben sem, ha az adóhatóság nemzetközi szerződés alapján, külföldi hatóság írásbeli megkeresésének teljesítése érdekében írásban kér adatot a pénzügyi intézménytől. (4) Az írásbeli megkeresésben meg kell jelölni azt az ügyfelet vagy bankszámlát, akiről vagy amelyről a (2) bekezdésben megjelölt szerv vagy hatóság a banktitok kiadását kéri, valamint a kért adatok fajtáját és az adatkérés célját. …„ „52. § A pénzügyi intézmény a nyomozó hatóság, a nemzetbiztonsági szolgálat és az ügyészség írásbeli megkeresésére haladéktalanul kiszolgáltatja a kért adatot a nála vezetett bankszámláról és az általa lebonyolított ügyletről, ha adat merül fel arra, hogy a bankszámla vagy az ügylet a) kábítószer-kereskedelemmel, b) terrorizmussal, c) illegális fegyverkereskedelemmel, d) pénzmosással, e) szervezett bűnözéssel - 79 -

van összefüggésben.” „53. § (1) Az 51. § (2) bekezdésének d) és f)-g) pontjai, valamint az 52. § alapján történő adatátadásról a pénzügyi intézmény az érintett ügyfelet nem tájékoztathatja. (2) Az adatkérő az (1) bekezdésben említett esetek kivételével az ügyfelet az adatkérésről köteles tájékoztatni.” „54. § (1) Nem jelenti a banktitok sérelmét a) az olyan összesített adatok szolgáltatása, amelyből az egyes ügyfelek személye vagy üzleti adata nem állapítható meg, b) az ügyfél pénzforgalmi bankszámlájának elnevezésére és számára vonatkozó adatszolgáltatás, c) a hitelintézet és befektetési társaság részéről az általuk létrehozott és működtetett - a természetes személy hiteladósokat nem érintő - központi hitelintézeti hitelinformációs rendszernek, illetve e rendszerből a pénzügyi intézményeknek a (2)-(4) bekezdés szerinti, valamint a rendszer szabályainak megfelelő adatszolgáltatás, d) a pénzügyi intézmény által felhatalmazott könyvvizsgálónak, jogi vagy egyéb szakértőnek történő adatátadás, e) a pénzügyi intézmény igazgatóságának írásbeli hozzájárulásával a pénzügyi intézményben befolyásoló részesedéssel rendelkező tulajdonosnak vagy az ilyen részesedést szerezni kívánó személy (társaság), illetve az ilyen tulajdonos vagy esetleges jövőbeni tulajdonos által felhatalmazott könyvvizsgálónak, jogi vagy más szakértőnek történő, a pénzügyi intézmény eszközeire vonatkozó adatátadás, f) a bíróság megkeresése esetén a peres fél számlája felett rendelkezésre jogosultak aláírásmintájának bemutatása, g) a Felügyelet által - a banktitokra vonatkozó szabályok betartásával - a hitelintézetekről egyedi azonosításra alkalmas adatok szolgáltatása 1. statisztikai célra a Központi Statisztikai Hivatal 2. a nemzetgazdasági folyamatok elemzése, illetve a központi költségvetés tervezése céljából a Pénzügyminisztérium részére. (2) A hitelnyilvántartás az adósnak a hitelintézettel és befektetési társasággal kötött hitel- és hiteljellegű szerződéseire vonatkozóan kizárólag hitelintézettől, illetve befektetési társaságtól kapott adatot tarthat nyilván, és adhat át az érintett adósnak, valamint hitelintézetnek, továbbá a befektetési társaságnak.

- 80 -

(3) Az adattovábbítás tényéről a hitelnyilvántartásnak és az adatszolgáltató hitelintézetnek nyilvántartást kell vezetnie. (4) Az adatkérő hitelintézet részére az érintett adósra vonatkozó adatokon kívül egyéb adat nem szolgáltatható ki.” „55. § (1) Aki üzleti vagy banktitok birtokába jut, köteles azt időbeli korlátozás nélkül megtartani. (2) A titoktartási kötelezettség alapján az üzleti, illetőleg a banktitok körébe tartozó tény, információ, megoldás vagy adat, az e törvényben meghatározott körön kívül a pénzügyi intézmény, illetve az ügyfél felhatalmazása nélkül nem adható ki harmadik személynek, és feladatkörön kívül nem használható fel. (3) Aki üzleti titok vagy banktitok birtokába jut, nem használhatja fel arra, hogy annak révén saját maga vagy más személy részére közvetlen vagy közvetett módon előnyt szerezzen, továbbá, hogy a pénzügyi intézménynek vagy az intézmény ügyfeleinek hátrányt okozzon.”

Forrás: CompLex Jogtár Plusz 2006, KJK Kerszöv - 81 -

7.4 IV. számú melléklet 1993. évi CXII. törvény A pénzintézetekről és a pénzintézeti tevékenységről szóló 1991. évi LXIX. törvény módosításáról XVII. fejezet A gazdasági bűncselekmények „300/A. § (1) Az a banktitok megtartására köteles személy, aki banktitoknak minősülő adatot illetéktelen személy részére hozzáférhetővé tesz, vétséget követ el, és két évig terjedő szabadságvesztéssel, közérdekű munkával vagy pénzbüntetéssel büntetendő. (2) A büntetés bűntett miatt három évig terjedő szabadságvesztés, ha a bűncselekményt a) jogtalan előnyszerzés végett; b) a pénzintézetnek vagy másnak hátrányt okozva követik el. A bűncselekményt a pénzintézetekről és a pénzintézeti tevékenységről szóló 1991. évi LXIX. törvényt módosító 1993. évi CXII. törvény 48. § (2) bekezdése iktatta a Btk.-ba..„ „…A bűncselekmény elkövetési tárgya a banktitok. A banktitok fogalmát a Btk. nem fogalmazza meg, így az igazgatási jogszabály meghatározása az irányadó. …” „ …a banktitok megtartásának kötelezettsége nem áll fenn: a) a feladatkörében eljáró Országos Betétbiztosítási Alappal, MNB-vel, Állami Számvevőszékkel,

Gazdasági

Versenyhivatallal,

a

Felügyelettel,

az

önkéntes

intézményvédelmi és betétbiztosítási alapokkal, a központi költségvetési pénzeszközök felhasználásának szabályszerűségét és célszerűségét ellenőrző Kormányzati Ellenőrzési Irodával, b) a hagyatéki ügyben eljáró közjegyzővel, valamint a feladatkörében eljáró gyámhatósággal, c) a csődeljárás, felszámolási eljárás, bírósági végrehajtási eljárás, önkormányzati adósságrendezési eljárás, illetve végelszámolás ügyében eljáró vagyonfelügyelővel, felszámolóval, végrehajtóval, pénzügyi gondnokkal, illetve végelszámolóval, d) a folyamatban levő büntető eljárás keretében eljáró, valamint a feljelentés kiegészítését végző nyomozóhatósággal, ügyészséggel, e) a büntető-, valamint hagyatékkal kapcsolatos polgári ügyben, továbbá, csőd-, illetve felszámolási eljárás, valamint önkormányzati adósságrendezési eljárás keretében a bírósággal,

- 82 -

f) a külön törvényben meghatározott feltételek megléte esetén a titkosszolgálati eszközök alkalmazására, titkos információ gyűjtésére felhatalmazott szervvel, g) a főigazgató eseti engedélye alapján a törvényben meghatározott feladatkörében eljáró nemzetbiztonsági szolgálattal, h) a helyi önkormányzatok címzett és céltámogatási rendszeréről szóló 1992. évi LXXXIX. törvény 17. § (5) bekezdésében meghatározott esetben a belügyminiszterrel és a pénzügyminiszterrel, i) adó-, vám- és társadalombiztosítási kötelezettség teljesítésének ellenőrzése, valamint az ilyen tartozást megállapító végrehajtható okirat végrehajtása érdekében folytatott eljárás keretében eljáró adóhatósággal, vámhatósággal, illetve társadalombiztosítási szervvel szemben e szerveknek a pénzügyi intézményhez intézett írásbeli megkeresése esetén. A banktitok megtartásának kötelezettsége nem áll fenn abban az esetben sem, ha az adóhatóság nemzetközi szerződés alapján külföldi hatóság írásbeli megkeresésének teljesítése érdekében írásban kér adatot a pénzügyi intézménytől. …” „ …a pénzügyi intézmény a nyomozó hatóság, a nemzetbiztonsági szolgálat és az ügyészség írásbeli megkeresésére haladéktalanul kiszolgáltatja a kért adatot a nála vezetett bankszámláról és az általa lebonyolított ügyletről, ha adat merül fel arra, hogy a bankszámla vagy az ügylet: a) kábítószer-kereskedelemmel, b) terrorizmussal, c) illegális fegyverkereskedelemmel, d) pénzmosással, e) szervezett bűnözéssel van összefüggésben. „ „ …súlyosabban büntetendő a cselekmény, ha a titoksértésre jogtalan előny szerzése végett került sor, vagy ha a titoksértés a pénzintézetnek vagy másnak hátrányt okozott. „

Forrás: CompLex Jogtár Plusz 2006, KJK Kerszöv - 83 -

7.5 V. számú melléklet Az államadósság alakulása a gazdasági világválság idején 5. számú táblázat

Az állam adósságainak alakulása (pengőben) 1929/30-as Adósság megnevezése költségvetési év

1931/32-es költségvetési év

1933/34-es költségvetési év

Állami közigazgatásra

880 327 806,60

1 179 494 688,62

1 002 088 310,99

Állami üzemekre

206 228 262,75

264 180 241,71

314 665 435,02

A Magyar királyság 1924. évi állami kölcsöneire

325 783 708,80

257 854 076,63

219 105 637,33

1 412 339 778,15

1 701 329 006,96

1 535 859 383,34

182 829 618,19

362 862 212,20

357 685 692,44

1 595 169 396,34

2 074 391 219,16

1 893 545 075,78

Állandó és törlesztéses adósság Egyes tárcákat és állami üzemeket terhelő adósság Állami adósságok összesen

Forrás: Bácskai Tamás- Huszti Ernő - Simon Péterné: A pénz (Kossuth Könyvkiadó, 1974), 212. oldal

- 84 -

8. BIBLIOGRÁFIA Könyv: 1. Bácskai Tamás- Huszti Ernő - Simon Péterné: A pénz (Kossuth Könyvkiadó, 1974) 167-301. oldal 2. Dorkó Katalin: A lakossági bankügyletek (KJK-KERSZÖV Jogi és Üzleti Kiadó Kft., 2000), 40. oldal 3. Georgij Dragunov : Svájc, múlt és jelen (Kossuth Könyvkiadó, 1983) 4. Randy C. Epping: Világgazdaság dióhéjban (Typotex Kiadó Budapest, 2003) 133-139. oldal 5. Nicholas Faith : A svájci bankok rejtélyes világa (Kossuth Könyvkiadó, 1985) 6. Adam Lebor : Alvó számlák (Bastei Budapest Kft., 2000) 7. Magyar Statisztikai Évkönyv, 1895. Budapest, 1896. 294-295. oldal 8. Magyar Statisztikai Évkönyv, 1896. Budapest, 1897. 316. oldal 9. Magyar Statisztikai Szemle, 1938. Budapest. 187. oldal 10. Tomka Béla : A magyarországi pénzintézetek rövid története (1836-1947) (Gondolat kiadó Budapest, 1996) 11. Várhegyi Éva: Bankvilág Magyarországon, Helikon Kiadó, 2002. 123-151. oldal 12. Jean Ziegler: Vizsgálat egy minden gyanú fölött álló ország ügyében (Kossuth Könyvkiadó, 1977) Internet: 1. http://hvg.hu/vilag/000000000057B424.aspx MTI [2004.06.17.]: A svájci bankok megnyitják a nácik áldozatainak bankszámláit (letöltés ideje: 2004.10.03) 2. http://www.magyarhirlap.hu/Archivum_cikk.php?cikk=71513&archiv=1&next=220 Újvári Miklós: Pénzmosás: fele elvész, fele kitisztul [2003.08.29.], (letöltés ideje: 2004.10.02.) 3. http://www.magyarhirlap.hu/Archivum_cikk.php?cikk=70748&archiv=1&next=0 Swissinfo[2003.08.12]: Alvó számlák: lassan csepeg a kifizetés, (letöltés ideje:2006.03.30) 4. http://www.magyarhirlap.hu/Archivum_cikk.php?cikk=58428&archiv=1&next=10 Gyükeri Mercédesz [2002.11.08.]: A banktitok még őrzi hadiállását (letöltés ideje: 2004.10.22.) - 85 -

5.http://mn.mno.hu/index.mno?cikk=219965&rvt=6&s_text=Sv%E1jc&s_texttype=4&n o rel=1&pass=3 Szajlai Csaba [2004.05.19.]: Svájc megtarthatja banktitkát (letöltés ideje: 2004.09.30.) 6. http://www.nol.hu/cikk/146405/ Sós B. Péter [2004.02.12.]: Svájc továbbra is ragaszkodik a banktitokhoz (letöltés ideje: 2004.09.30.) 7. http://www.nol.hu/cikk/80902/ Füzes Oszkár [2002.10.03.]: Az uniónak is titok marad a svájci bankszámla? (letöltés ideje: 2004.09.30.) 8. http://www.nol.hu/cikk/20391/ F.D. [2001.05.30.]: A banktitok fogalma szűkül az unióban (letöltés ideje: 2004.09.30.) Folyóirat: 1. A svájci banktitok alkonya, Világgazdaság [1998.03.13.], Budapest, 9.oldal 2. A svájci polgárok kitartanak a banktitok mellett [2001.08.09.], Népszabadság, Budapest 3. Büntethetők lesznek a bankárok, Világgazdaság [1997.10.08.], Budapest, 8.oldal 4. Fecseg a mély, HVG [1993.11.06.], 64. oldal 5. Lazított banktitok, Figyelő [1996. 02.22.], Budapest, 37. oldal 6. Másfél milliárd frank értékű náci arany került Svájcba, Népszabadság [1998.05.26.], Budapest, 8.oldal 7. Nem adja a bankot a pénzintézeti törvény, Világgazdaság [1991.11.15.], Budapest, 3. oldal 8. Nem sértik meg a banktitkot, Napi Gazdaság [1992. 06.12.], Budapest, 3. oldal 9. Nyilvánosak az alvó számlák, Népszabadság [1997.07.23.], Budapest, 11.oldal 10. Reneszánszukat élik a pénzintézetek, Napi Gazdaság [1994.04.18], Budapest, 5.oldal 11. Vége a névtelenségnek, Tőzsde Kurír [1991.05.30.], Budapest, 25.oldal 12. Batthyány Ádám: „Tisztítás” után eladhatók. Magyar Hírlap [1990.10.05.], Budapest, 8. oldal 13. Bőhm Ágnes [1995.09.28.]: Svájci banktitok, Népszabadság, Budapest, 12.oldal - 86 -

14. Csabai Károly: Nem járhat el a számuk. HVG [2000.10.28.], Budapest, 148-152. oldal 15. Farkas József György [2001.06.27.]: Boci, bicska, bank… Népszabadság, Budapest 16. Gordon Tamás: Késik a banktitok feloldása. Napi Gazdaság [2003.03.09.], Budapest, 10.oldal 17. Gyenis Ágnes: Misztériumi játékok. HVG [1998. 09.05.], Budapest, 132-133. oldal 18. Gyenis Ágnes: Pulai: Mi szigorúbb banktitkot akartunk. Napi Gazdaság [1992.02.04.], Budapest, 3. oldal 19. I.L.L-S.L. [1995.09.27.]: (Át)folyószámlák – banki pénzmosodák, Világgazdaság, Budapest, 12.oldal 20. K. Gyurkó Rita: Vélekedések a banktitokjogról. Napi Gazdaság [1993.04.13.], Budapest, 4. oldal 21. Kiss Károly: Csoda Bázelben. Magyar Nemzet [1997.07.26.], Budapest, 16.oldal 22. Merényi Miklós: Adjuk a bankot. Népszabadság [1991.10.01], Budapest, 9. oldal 23. MTI: Svájc megszűnteti a névtelen bankszámlákat. Világgazdaság [1991.05.07.], Budapest, 6.oldal 24. N.G.: Decembertől kell alkalmazni a törvényt. Világgazdaság [1991.11.15.], Budapest, 3. oldal 25. Dr. Rusznák Tamás: A banktitokról. Tőzsde Kurír [1991.09.12], Budapest, 6. oldal 26. Dr. Rusznák Tamás: A banktitok titkai és megvédésének esélyei. Magyar Hírlap [1999.01.29], Budapest, 7. oldal 27. Dr. Sebők Emília: A banktitok védelmében. Banklevél [1999. október], Budapest, 6. oldal 28. Sz.I.: Nálunk hétpecsétes a banktitok! Világgazdaság [1990.10.16], Budapest, 4. oldal 29. The Economist: Reformra szorul a svájci bankrendszer még 1992 előtt. Világgazdaság [1990.08.16], Budapest, 7.oldal

- 87 -

- 88 -