2 | Intézet a Demokratikus Alternatíváért A 2001. szeptember 11-i események után számos nyugat-európai radikális jobboldali párt esetében eltolódtak a retorikai és a politikai hangsúlyok, amelyről azonban gyakran sem a média, sem a politikai kihívóik, sem a politológusok nem vesznek tudomást. Az Intézet a Demokratikus Alternatíváért (IDEA) radikalizmussorozatának legújabb kiadványa azt mutatja be, hogy az elmúlt években hogyan változott meg e pártok retorikája, továbbá milyen elemekből épül fel a radikális jobboldali iszlámkritika. Az alábbiakban röviden ismertetett pártok jelenlétével és részvételével Európában egy új politikai irányvonal, pártcsalád van kialakulóban, amely elkülönül a többi nyugat-európai radikális jobboldali párttól, illetve a posztszocialista országok szélsőséges pártjaitól.
Az iszlám „középpontba” kerül A magyarországi nyilvánosság gyakran leegyszerűsítő képet közvetít az európai radikális jobboldalról, így az alábbiakban egy olyan hangsúlyeltolódásról lesz szó, amely a 2000-es években több radikális jobboldali pártnál végbement Nyugat-Európában, azaz hogy az általánosan „bevándorlás-ellenesként” vagy „idegengyűlölőként” definiált pártok retorikájának középpontjába hogyan került az iszlám, és ezzel hogyan változik profiljuk.
A vizsgált pártok kapcsán – a Lánczi András szerkesztette Nemzet és radikalizmus című tanulmánykötet definícióját elfogadva (Bíró Nagy-Dúró-Hajdú-Róna 2011: 9–11.) – a radikális jobboldali jelzőt használom. Elsősorban olyan pártokra térek ki részletesebben, amelyek országukban jelentős támogatottsággal rendelkeznek, részt vesznek a törvényhozó munkában, illetve jelen vannak az Európai Parlamentben. Nem foglalkozom a francia Nemzeti Fronttal, Franciaországban ugyanis nem vehetők ki egyértelműen a felvetett jellegzetességek, valamint a Franciaországra jellemző sajátos köztársaság-eszme is más színezetet ad a bevándorlással, iszlámmal foglalkozó politikának. A tanulmány így a belgiumi Flamand Érdekre (Vlaams Belang), a Dán Néppártra (Dansk Folkeparti), a norvég Haladás Pártra (Fremskrittspartiet) és az Osztrák Szabadságpártra (Freiheitlichen Partei Österreichs) fókuszál. Az előbbiek mellett megemlítem még a holland Szabadságpártot
Bevándorlás-elleneségtől az iszlámkritikáig | 3 (Partij Voor de Vrijheid) is, ugyanakkor meg kell jegyezni, hogy utóbbi radikális jobboldali besorolása erősen vitatott.1
„Poszt-szeptember 11-i korszak”? Számos szakértő egybehangzóan állítja, hogy az iszlám és Európa – fogalmazhatnánk tágabban úgy, hogy az iszlám és a Nyugat – kapcsolatában érdemes egy „posztszeptember 11-i” korszakot megkülönböztetni. Francois Burgat francia iszlámszakértő a jelenlegi korszakot úgy írja le, amelyben a muszlim vallás a médiában egyenlővé vált a veszéllyel (Rubin 2002). Bent Sorenson még ennél is korábbra helyez egy határpontot: az EMCRX (European Monitoring Center on Racism and Xenophobia) munkatársa szerint az iszlám kapcsán a hidegháború lezárása után következett be egy fordulat. Véleménye szerint Nyugat-Európában a berlini fal leomlásával megszűnt a látható ellenség, ezért szükség volt egy új bűnbakra, és ekkor fordult a figyelem az Európában mind inkább láthatóvá váló iszlám felé, amely sokak szemében Európa új ellenségévé vált (Rubin 2002).
Nem kívánok reflektálni a két említett szakértő véleményére, csupán arra hívom fel a figyelmet, hogy a hidegháború lezárása, valamint a 2001. szeptember 11-i események nyomán észrevehető, hogy az iszlám jelentősége és szerepe megváltozott. Ez bizonyos szempontból egybeesett az iszlám már jó két évtizeddel korábban megindult „reneszánszával”, amely – sok más tényező mellett – kétségkívül Nyugat-ellenes színezettel is rendelkezett, még ha elsősorban nem is a Nyugat ellen irányult (Rostoványi 2005: 74). A változás megfigyelhető abban is, hogy például a nyugati sajtóban több, az „új hidegháború” kezdetét vélelmező írás jelent meg, a közvélemény pedig egyre nagyobb aggodalommal figyelte az iszlámot (Rostoványi 2005: 74).
Az „iszlám fenyegetettségtől” való félelem fokozódásához hozzájárultak a nyugati világ egyes vezető politikusai, nemzetközi kapcsolatok, illetve iszlámszakértői is. Különösen Seres László publicista ennek kapcsán így fogalmazott az Élet és Irodalomban: „(…) elő kellett kaparni a »szélsőjobbos« és »populista« jelzőket, holott, ahogy a korántsem szélsőjobb-szimpatizáns Henryk M. Broder a Spiegelben írta, erre semmi sem utal. Rövid google-ezéssel magunk is rájöhetünk, hogy egy szabadpiaci konzervatív libertáriusról van szó (t.i. Geert Wilders), aki kikéri magának a szélsőjobbosokkal való egybemosást (...)” (Seres 2008). 1
4 | Intézet a Demokratikus Alternatíváért tanulságos például a neves keletszakértő, Bernard Lewis egyik felszólalása. Az 1990-ben tartott előadásában – amely később nyomtatásban is megjelent – a muszlimok dühének gyökereiről értekezik. Megítélése szerint ez a „düh” nem a napi politikai eseményekkel kapcsolatos, hanem az iszlám Nyugattal, a zsidó-keresztény kultúrával, a szekularizációval és a modernitással szembeni tizennégy évszázados szembenállását fejezi ki, vagyis voltaképpen „civilizációk összecsapásáról” van szó – Lewis használta először a később Huntington által elhíresültté vált kifejezést (i.m.: 74–75).
Ez a retorikai irány tovább erősödött a 2001-es terrorcselekmények nyomán, sokan ekkor az „iszlámfenyegetettség” rémét látták beteljesedni. Egyre gyakoribbá vált az iszlám – jó esetben az iszlamizmus – erőszakos jellegének hangsúlyozása, s az iszlamizmus egy kategóriába helyezése a 20. század két nagy totalitárius ideológiájával (Rostoványi 2005). A terror elleni háború megindulásával természetesen a „civilizációk összecsapásának” értelmezési kerete is tovább erősödött, annak ellenére, hogy a vezető nyugati politikusok mindvégig hangsúlyozták, a terror elleni fellépés nem az iszlám ellen irányul. Azonban még így is többeket lehetne idézni – George W. Bushtól, Paul Wolfowitzen át Silvio Belrusconiig – akik a civilizált és a civilizálatlan világok harcát említik.
Az iszlám és az iszlám világ az érdeklődés kereszttüzébe került 2001. szeptember 11. után. Rostoványi Zsolt így foglalja össze ezt a folyamatot: „Tanult és önjelölt szakértők sora vette górcső alá a dzsihád problematikáját, az iszlám és az erőszak, az iszlám és a terror összefüggéseit, magában az iszlámban keresve (és gyakran találva) magyarázatot a szörnyű terrorakcióra. Ennek során egy olyan monolitikus, differenciálatlan és árnyalatlan iszlámkép kezdett kirajzolódni, amely szerint az iszlám – egyesek által ráadásul azonosítva azt az iszlamizmussal – az iszlám világ valamennyi folyamatát és jelenségét kizárólagosan meghatározva, s amelynek már nem sok köze van az iszlám és az iszlám világ sokszínű valóságához. Ez az iszlám ráadásul mint valami »iszlamista komintern« vagy »iszlamintern« dühödten támadja a Nyugatot.” (i.m.: 77).
A téma szempontjából most elsősorban a nyugat-európai radikális jobboldali pártok iszlámot illető „értékelése” releváns. A felvázolt általános hangsúlyeltolódás nyomán úgy
Bevándorlás-elleneségtől az iszlámkritikáig | 5 vélem, nem véletlen, hogy Nyugat-Európában a sikeresnek mondható radikális jobboldali pártok felvették „fegyvertárukba” a civilizációs harcról szóló diskurzust. A következőkben arra mutatok rá, hogyan vált elsőszámú témává az iszlám, illetve milyen fő elemei vannak a radikális jobboldali iszlámkritikának.
Bevándorlás-ellenességtől a civilizációk összecsapásáig Az Európai Unióban élő muzulmánok számáról nem állnak rendelkezésre pontos adatok, a becslések között pedig igen nagyok az eltérések: a szóródás 12 és 25 millió közötti, a tényleges számok azonban valószínűleg ma már inkább a 25 millióhoz állnak közelebb.2 A legtöbb muzulmán Franciaországban él, amelyet Németország, majd Nagy-Britannia követ (Rostoványi 2011).3
Az általam vizsgált pártok kapcsán a médiában, illetve a politikai ellenfelek szóhasználatában is általánosan elfogadott a „bevándorlás-ellenes” jelzőt alkalmazni. Ezt a megfogalmazást igyekszem – az előző fejezetekben tárgyaltak nyomán – némileg árnyalni. Véleményem szerint – és a tanulmánynak ez lenne a fő tézise – a bevándorlás-ellenes retorika észrevehetően átalakult, napjainkra már nem „elég”, nem fedi le a valóságos problémát. A 2000-es évek elejétől Nyugat-Európában az általános bevándorlás problematikája helyett az iszlám került a radikális jobboldal célkeresztjébe. Ezzel nem állítom, hogy általában a bevándorlást, illetőleg „a bevándorlókat” – főleg kriminalisztikai aspektusból – ne támadnák továbbra is ezek a pártok. Ám ha általában bevándorlásról esik szó, ez alatt a legtöbb esetben egyértelműen az iszlám kultúrához köthető bevándorlókat értik, nem például a nem muzulmán indiaiakat, kínaiakat stb.4
Az általam kiemelt pártok országainak muzulmán lakossága: Belgium 400 ezer fő,Dánia 270 ezer fő, Ausztria 385 ezer fő, Hollandia 980 ezer fő, Svédország 351 ezer fő, Norvégia 144 ezer fő (Rostoványi 2011). 3 Az Egyesült Államokban Nyugat-Európával ellentétben az iszlám vallást követők száma az 1 százalékot sem éri el (kb. 0,6 százalék). Forrás: https://www.cia.gov/library/publications/the-worldfactbook/geos/us.html. 4 Könnyen megragadható ez, ha vetünk egy pillantást a Flamand Érdek párt honlapján a „Bevándorlás munkacsoport” tevékenységére (http://www.vlaamsbelang.org). A bevándorlás elnevezésű munkacsoport kulcsszavai – mint például ramadán, Allah, mecset stb. – szinte kizárólag az iszlámhoz körtődnek. Továbbá szemléletes az is, hogy olyan hívószavak is megtalálhatók itt, mint például az „antiszemitizmus”, „krisztofóbia” vagy „homofóbia”. Ezek a szavak is nyilvánvalóan az iszlám kapcsán nyerik el relevanciájukat, hiszen köztudottan a Flamand Érdek a korábbiakban nem volt kimondottan a „homofóbia” ellen küzdő párt. 2
6 | Intézet a Demokratikus Alternatíváért Az iszlám tehát már Európában van – fogalmazhatnánk úgy is, hogy Európa része, így ezek a radikális jobboldali pártok már nem kizárólag a bevándorlás kapcsán próbálnak válaszokat találni az iszlám jelenléte által felvetett kérdésekre. Szó szoros értelmében véve nem is beszélhetünk „bevándorlókról”, hiszen nagyon sok esetben másod- és harmadgenerációs európai uniós állampolgárokról van szó.
Fred Halliday egyszerűen „antimuszlimizmusnak” nevezi a szerinte a szélsőjobboldal által képviselt új rasszizmust, amely éles határvonalat húz „európaiak” és „muszlimok” közé (Rostoványi 2005: 371).5 A továbbiakban erre az új megközelítésre kívánok fókuszálni. Christina Schori Liang nyomán úgy vélem, hogy a hidegháború lezárását követően – illetve már az 1980-as évek második felétől – a radikális jobboldali pártok fokozottan a bevándorlás kérdésére fókuszáltak (Liang 2007: 20). Ez az 1980-as évek végére, még inkább az 1990-es évekre tehető tendencia több nyugat-európai radikális jobboldali pártnál megfigyelhető, nem egy közülük az 1980-as években éppen a bevándorlás központi témává emelésének köszönheti első jelentősebb sikereit. A radikális jobboldal megerősödésének, a bevándorlás-politika középpontba emelésének fő katalizátora a globalizáció gazdasági és negatív szociális hatásának fokozódó érzékelése, illetve az európai bevándorlás 1990-es évekre megnövekedett aránya volt (Liang 2007: 7–8).
A radikális jobboldali pártok fő üzenetét 1990-es években úgy foglalhatnánk össze, hogy szerintük a döntően a fejlődő világ országaiból érkező bevándorlók kizsákmányolják, kihasználják az európai jóléti államokat (Liang 2007: 20). A Dán Néppárt elődje – akkor még Haladás Pártként – az 1980-as évek végén hajtotta végre ezt a profilváltást: a kezdetben adócsökkentést követelő párt hosszú távon nem tudott széles szavazóréteget megszólítani, különösen megtartani, így éppen „kapóra jött” a bevándorlók (azon belül is főként a nem nyugati származásúak, menekült státusúak) hirtelen megnövekedett száma (Polgár 2011b: 95). Ezután a párt bizonyos időszakokban szinte single issue pártként követelte a bevándorlás-politika szigorítását (uo.). A Flamand Érdeken – akkoriban még Flamand Blokk néven – belül is az 1980-as évek végén zajlott le egy elitváltás, ami lehetővé tette, hogy több későbbi, akkor még fiatal karakteres személyiség – például Filip Ehelyütt jegyezem meg, hogy önmagában az, hogy megkülönböztetik az európaiakat és a muszlimokat, még nem tekinthető rasszizmusnak. 5
Bevándorlás-elleneségtől az iszlámkritikáig | 7 Dewinter – átvegye a párt irányítását. Dewinter nyomására 1988 után a bevándorlás gyors léptekkel a párt programjának élére került (Pauwels 2011: 118.). Talán nem véletlen, hogy a flamand párt éppen 1991-ben érte el első átütő sikerét, 10,3 százalékos eredménnyel az országos választásokon. Ugyancsak ide sorolható az Osztrák Szabadságpárt is – igaz, ekkor még Ausztria nem EU tagállam. A Szabadságpárt vezetését Jörg Haider 1986-ban veszi át, ezt követően itt is megfigyelhető egy profilváltás, ami magával hozza, hogy a párt az 1990-es években kommunikációjának és programjának vezető témájává teszi a bevándorlás kérdését (Kurtán 2007: 30–31). Hasonló tendencia látszik a szintén nem uniós tagállam Norvégiában is, ahol a norvég Haladás Párt emelte az 1980as évek közepén a bevándorlás szigorításának kérdését programjának meghatározó elemévé (Polgár 2011a: 173).
Az előzőek szemléletesen példázzák, hogy a bevándorlás „kritikája” – mintegy hullámként – miként került több radikális jobboldali párt programjába az 1980-as évek végén, az 1990-es évek elején. A váltás sokaknál meghozta – vagy legalábbis jelentősen befolyásolta – az első kiugró választási sikereket. A legtöbb párt retorikájában ekkor még általában a „bevándorlás” szigorításának, radikális korlátozásának igénye szerepel. Az iszlám nem kap kiemelkedő helyet, csupán „egy elem” a többi között.
Ez a retorika változott meg alapvetően a 2001. szeptember 11.-i terrortámadás után, a tendenciát tovább erősítette például Theo Van Gogh meggyilkolása 2004-ben, a madridi és londoni terrortámadások 2005-ben vagy a szintén 2005-ös dániai karikatúrabotrány. E fordulóponttól – illetve a többi említett konfliktus által megerősítve – kezdődően az iszlám és Európa között fennálló kulturális-civilizációs különbség hangsúlyozása kerül a középpontba (Liang 2007: 20). Fontos hangsúlyozni, ekkortól már nem elsősorban jóléti sovinizmusról esik szó. A jelenlegi gazdasági válságban sem a romló gazdasági és az életszínvonalbeli viszonyok erősítik ezeket a pártokat és az iszlámellenességet, azaz hamis minden olyan párhuzam, amely az 1920-1930-as évek problémáira adott antiszemita válaszokhoz hasonlítja az iszlámellenességet.
8 | Intézet a Demokratikus Alternatíváért A retorikai változás elemei Az iszlám Európán kívüliségét és a civilizációs különbségeket középpontba állító tematika elsősorban a korábbi részekben röviden bemutatott diskurzusból táplálkozik, ami tehát nem kizárólag a radikális jobboldal sajátja. Nem szabad elfelejteni, hogy az ezredforduló utáni terrortámadások nyomán a mohamedán vallású emberekkel és országokkal szemben kialakult ellenséges közhangulatra minden pártnak reagálnia kellett. A terrorizmus elleni védekezés kérdése például a 2004-es európai választásokon már kampánytémaként is szerepelt, hiszen a madridi merényletek és az Irakba küldött európai katonai alakulatokat ért atrocitások nyomán az iraki válság már közvetlenül is érinti az unió polgárait (Orosz 2004: 77).
Az általános közhangulatot sikeresen használta fel a radikális jobboldal. A bevándorlás erőteljes kritizálásáról ismert pártoknak nem kellett mást tenniük, mint továbbra is következetesen szót emelni az elsősorban nem Európából érkezők ellen, ám most már különösen is foglalkozva a muzulmánokkal. A retorikát ki lehetett egészíteni, illetve meg lehetett indokolni a civilizációs különbségek és összecsapások ismert paradigmájával.
Zsidó-keresztény alapok és Izrael, mint „nyugati hídfőállás” A 2003-as belgiumi választási kampányban a Flamand Érdek (akkor még Flamand Blokk) jelöltje, Marc Joris az antwerpeni zsidó közösség támogatását kérte a közelgő választáson (Betz 2007: 33). Ez része volt a flamand párt szélesebb körű kampányának, amelyben Filip Dewinter játszotta a főszerepet. Dewinter akkor is és azóta is gyakran megismétli, hogy pártjának semmi „gondja” nincs a belgiumi zsidó közösséggel, a „probléma” a muzulmán közösség (Betz 2007: 33).
A „mi-ők” ellentét tehát már nem egyszerűen az „őslakosok” és a bevándorlók között feszül. Leggyakrabban a zsidó-keresztény hagyományokra épülő Európa és az iszlám világ összeférhetetlenségéről és összeütközéséről esik szó. A Flamand Érdeken kívül főleg a holland Szabadságpárt és a skandináv pártok (a Dán Néppárt, a norvég Haladás Párt és most már – a 2010-ben áttörést elérő – a Svéd Demokraták) használja előszeretettel ezt a különbségtételt. A Dán Néppárt példájánál maradva, a formáció retorikájában
Bevándorlás-elleneségtől az iszlámkritikáig | 9 a „bevándorlók” alatt szinte minden esetben a muszlimokat értik. Pia Kjærsgaard és a párt számos más vezetője nyíltan hangoztatja, hogy az iszlám alapvetően „nem integrálható” a dán társadalomba, mert összeegyeztethetetlen a dán/nyugati értékrenddel (Polgár 2011b: 103–104). Szinte szóról szóra ugyanez a fő üzenete a többi, már említett pártnak is.
Heinz-Christian Strache vezetésével fokozatosan ebbe a sémába illeszkedik az Osztrák Szabadságpárt is. Ismert tény, hogy Jörg Haider vezetésének korából a Harmadik Birodalommal kapcsolatosan nem mindig elítélő hangnem jelent meg a pártban, illetve antiszemita kirohanások sem voltak tőle teljesen idegenek. Strache irányításával azonban a párt egyértelműen a fentebb említett kommunikációt és programot veszi át: az iszlám a párt 2008-ben kiadott Szabadságpárti politikai kézikönyvben már kiemelt szerepet kap (Hajdú 2011: 79–80). Emellett az sem mellékes tény, hogy az 1990-es években Strache még ahhoz a csoporthoz tartozott, amely ellenezte az FPÖ nyitását a vallásos szavazók irányába. Pártelnökként viszont már kiállt a keresztény értékeknek a párt retorikájába történő integrálása mellett. A 2009-es EP választás egyik rendezvényén pedig a már jól ismert retorikai elemet alkalmazta: a muszlim vallásúak növekvő aránya veszélyt jelent Ausztriára és más nyugat-európai országokra, amelyek a nyugati keresztény civilizációhoz tartoznak (Hajdú 2011: 86).
Az Izraelhez és a zsidósághoz való viszony is átértékelődik a 2000-es években megerősödő új paradigmán belül. Közismert tény, hogy Nyugat-Európában a tárgyalt radikális jobboldal erősen Izrael-barát politikát képvisel. Ismét a Flamand Érdek és egyik vezetője, Filip Dewinter szolgáltatja a leginkább magától értetődő példát. Dewinter – amellett, hogy 2010 végén Heinz-Christian Strache, Kent Ekeroth6 és Rene Stadtkewitz7 társaságában Ciszjordániában is tiszteletét tette és kiállt Izrael mellett – hazája zsidó vezetőivel is rendszeresen tartja a kapcsolatot, sőt az egyik legnagyobb haszid zsidó közösség nyíltan támogatta pártját a választásokon (Liang 2007: 26). A Flamand Érdek tehát egyértelművé teszi, hogy támogatja Izrael állam politikáját, amely, mint fogalmaznak az „egyetlen szabad demokrácia” a Közel-Keleten. Dewinter szerint Izraelnek és pártjának 6 7
A Svéd Demokrtaták képviselője A német Szabadság (Die Freiheit) alapítója, egykori CDU tag.
10 | Intézet a Demokratikus Alternatíváért ugyanaz az ellensége, „Izrael ugyanazt a csatát vívja” a palesztin terrorizmus ellen a Közel-Keleten, mint amelyet a Flamand Érdek és a többi radikális jobboldali párt vív Európában az iszlám ellen (Betz 2007: 33).
Mindegyik párt külpolitikai orientációjából egyértelműen kiderül, hogy nagyon hasonlóan látják a közel-keleti konfliktust: a holland Szabadságpárt illetve a radikális jobboldali skandináv pártok – enyhe túlzással – szinte „versengenek” egymással az Izrael-barát külpolitikát illetően. Izrael tehát mint az iszlám tengerbe kitolt „hídfőállás”, közel-keleti szövetséges kap szerepet ebben a retorikai sémában.8
A Nyugat védelme? Tanulmányom végén arra keresem a választ, hogy az említett pártok mit is értenek a „Nyugat védelme” alatt, egyszerűbben megfogalmazva, melyek a védendő „nyugati értékek” számukra. A legtöbb említett párt távolról sem nevezhető vallásos identitásúnak, mégis a 2000-es években végbemenő hangsúlyeltolódásnak köszönhetően mindegyikük kiemeli Európa keresztény gyökereit, a kereszténységnek az európai identitás kialakulásában játszott döntő szerepét. A tárgyalt pártok esetében általános álláspontnak tekinthető tehát, hogy Európának ellen kell állnia az iszlám terjeszkedésnek, keresztény többségűnek kell maradnia. „Abendland in Christenhand” – szól az FPÖ által „rendszeresített” szlogen, amely azóta a kölni mecset elleni tiltakozások révén egész Európában ismertté vált.
Ugyancsak védendőnek tartják a Nyugat-Európában mára jól ismert liberális értékeket. Az említett radikális pártok – többek között – liberálisként is definiálják magukat. Ennek jegyében legtöbbjüknél – például a flamandoknál – háttérbe szorultak olyan elemek,
A témához bővebben: Csánó Szabina (2011): Együtt, elkülönülve. Az európai radikálisok külpolitikai víziói. Intézet a Demokratikus Alternatíváért (IDEA). Interneten: http://www.ideaintezet.hu/sites/default/files/radikalis_iranyok_IDEA.pdf Az említett pártok kapcsán az Egyesült Államok irányába is a pozitív megítélés kezd dominálni. Főleg Geert Wilders és a skandináv pártok hivatkoznak gyakran az USA-ra, mint a „legszabadabb” országra. Fontos megjegyezni azt is, hogy Wilders, Strache és a skandináv pártok sokban hasonló profillal is rendelkeznek, mint az amerikai Tea Party mozgalom, amellyel egyébként szoros kapcsolatot is ápolnak. Ennek a hasonlóságnak, kapcsolatnak illetve az amerikai neokonzervatív iszlámkritikának a vizsgálata azonban már egy másik tanulmány tárgyát képezi. 8
Bevándorlás-elleneségtől az iszlámkritikáig | 11 amelyek korábban stabilan részét képezték a párt programjának. A homoszexualitást a Flamand Érdek régebben például egyértelműen elutasította. Ma már inkább hallgatnak a kérdésben, inkább a magánélet szabadságának részeként tekintik, amely védendő liberális érték. Ugyanide tartozik a szólásszabadság is: az említett radikális pártok úgy vélik, az iszlámot illető kritikák a szólásszabadsághoz teljesen természetesen hozzátartoznak, a szólásszabadságot pedig nem ők, hanem a baloldali „véleményterror” veszélyezteti. Geert Wilders bíróság elé állítása kapcsán valóban felvetődik a régi dilemma: meddig terjed a szólásszabadság, mikortól és miért korlátozható. A többször idézett pártok mindenekelőtt tehát azt üzenik, hogy a liberális hagyomány – szólás- és véleménynyilvánítás szabadsága, gondolatszabadság, nők jogai stb. – a kereszténységhez hasonlóan a nyugati identitás fontos sarokkövei. Ezeket pedig nem ők veszélyeztetik – akik tulajdonképpen csak élnek vele. Szerintük éppen a radikális és a mainstream baloldal egy része által védelmezett iszlám az, amely – a civilizációs harc részeként – ezekre az értékekre tör. Egyszerűbben összefoglalva: amíg például a magyarországi radikális jobboldal vezetője azt hangsúlyozza, hogy „nem vagyunk demokraták”, addig nyugat-európai társai ennek éppen ellenkezőjét: „mi vagyunk a demokraták”. Ezen pártok népszerűsége éppen azért számottevő, mivel a vezető néppártok az iszlám jelenlét felvetette kérdésekre az integráció vagy a multikulturalizmus válaszát adják, amelyek viszont – legalábbis a választópolgárok nagy része szerint – az elmúlt évtizedekben nem hozták meg a várt eredményt.9
Németország: pártnélküli iszlámkritika Érdemes röviden kitérni az Európai Unió legnagyobb tagállamára, Németországra, ahol – valószínűleg a történelmi múltnak köszönhetően – szövetségi szinten soha nem létezett 1945 után meghatározó radikális jobboldali párt. Többek között ennek következtében sem tudott kiemelkedni egy valóban komoly támogatottságnak örvendő „bevándorlás-ellenes”, majd iszlámkritikus párt. (Csupán egy-egy tartományban lépték át a bejutáshoz szükséges küszöböt radikális jobboldali erők – például az NPD, REP, DVU –, ám ezek nem illeszthetők be a fentebb vázolt sémába.)
Angela Merkell szerint: „Der Ansatz für Multikulti ist gescheitert, absolut gescheitert!”. A német kancellárhoz később más európai vezetők is csatlakoztak. Emellett a nyugati és a muzulmán lakosok egymásról alkotott képe (Rostoványi 2011: 24–30) is erősíti multikulturalizmust kritikusan megítélőket. 9
12 | Intézet a Demokratikus Alternatíváért Párt hiányában a civilek veszik át a kezdeményező szerepet: elsősorban a kölni nagymecset elleni tiltakozások révén született meg a ProKöln, illetve a ProNRW mozgalom, amely nagyon hasonló retorikát használ, mint az idézett pártok. Előszeretettel alkalmazzák a civilizációs különbségeket-összecsapásokat, Izrael-barátságot. Nem véletlen, hogy a kölni tiltakozások egy, az egész nyugati radikális jobboldalt megmozgató „jamboreevá” nőtték ki magukat. Valószínűleg az ilyen események és mozgalmak töltik be a Németországban a „szelep” szerepét, amit máshol komoly támogatottságú pártok.
Thilo Sarazzin elhíresült könyve10 nyomán többen már úgy látták, hogy Németországban hasonló nagyságrendű támogatottságra számíthatna egy ugyanilyen profilú párt.11 A pártalapítás irányába már történt elmozdulás, amikor Geert Wilders – illetve a Dán Néppárt, a Svéd Demokraták és a Svájci Néppárt – asszisztálásával létrejött a Szabadság (Die Freiheit) elnevezésű német párt, amelynek a vezetője a már említett Rene Stadtkewitz. Amint a legelső támogatók köréből is kitűnik, az egyelőre még jelentéktelen mozgalom a fent vázolt mintát követheti. Wilders a párt „születésénél” hangsúlyozta a tanulmányban már felmutatott elemeket: zsidó-keresztény és humanista alapok, civilizációs-kulturális különbségek,12 egyéni szabadságjogok.
10
Sharazzin, Thilo (2010): Deutschland schafft sich ab. Wie wir unser Land aufs Spiel setzen. DVA.
11 „A német pártok rangsorában a harmadik helye kerülne, ha önálló pártot alapítana a muzulmán beván-
dorlók bírálatával országosan ismertté vált bankár, Thilo Sarrazin. (…) „Az Emnid közvélemény-kutató intézet friss felmérése szerint, amelyet hétfőn ismertetett a Die Welt című lap, a németek csaknem egyötöde támogatná az új politikai erőt. A megkérdezettek 18 százaléka válaszolt úgy, hogy valószínűleg egy Sarrazin-pártra adná a voksát a következő választáson.” http://nol.hu/kulfold/tarolna_a_valasztasokon_egy_sarrazin-part 12 Wilders a következőkben foglalja a kulturális különbségeket: „Amit többé nem mondhatunk ki, az, hogy a kultúránk magasabb rendű bizonyos kultúráknál. Ezt diszkriminatív állításnak tartják – sőt gyűlöletbeszédnek. Napi szinten indoktrinálva vagyunk az iskolákban és a médiában, azzal az üzenettel, hogy minden kultúra egyenlő, és ha van olyan kultúra, mely rosszabb, mint a többi, akkor az a miénk. A saját identitásunkkal kapcsolatban, és amiért kiállunk, bűntudatot és szégyent keltenek bennünk. Azt tanácsolják, hogy tiszteljünk mindenkit és mindent, kivéve magunkat. Ez a baloldal és a politikailag korrekt uralkodó elit üzenete. Azt akarják, hogy annyira szégyelljük a saját identitásunkat, hogy többé ne harcoljunk érte.” Eredeti angol szöveg: http://www.pvv.nl.
Bevándorlás-elleneségtől az iszlámkritikáig | 13
Összegzés Az oly gyakran használt „bevándorlás-ellenes”, xenofób jelzők ma már nem fedik le – legalábbis közel sem teljesen – a példaként bemutatott nyugat-európai radikális jobboldali párt profilját. Mindenekelőtt a belgiumi Flamand Érdek, a Dán Néppárt, a Svéd Demokraták és az Osztrák Szabadságpárt példáján illusztráltam, hogy a korábban egészen más célok mentén alakult mozgalmak miként emelték programjuk központi témájává a bevándorlás kérdését, amelyet aztán a 2000-es években bekövetkezett terrorcselekmények hatására (is)13 inkább az iszlámkritika irányába „fejlesztettek tovább”. Természetesen említhettem volna egyéb pártokat is, mindenekelőtt az olasz Északi Liga kapcsán vélem felfedezni ugyanezt a hangsúlyeltolódást, bár ott az „adófaló” Róma és a déli területek továbbra is betöltik elsőszámú ellenség szerepét.14
A skandináv, belga, holland és osztrák pártok kapcsán talán még egy új pártcsalád alakulásáról is lehet beszélni: az említett pártok aktív kapcsolatot tartanak fenn mind egymással, mind pedig – mint látható volt - izraeli, amerikai pártokkal, mozgalmakkal. Élesen elkülöníthetők a legtöbb posztszocialista ország radikális jobboldali pártjaitól, amelyet jól mutat, hogy velük a kapcsolatot nem is keresik.
A terrorcselekmények hatásának hangsúlyozása elengedhetetlen, ugyanakkor nem szabad elfeledkezni arról, hogy az Európában élő muzulmánokkal a mindennapos találkozások, konfliktusok stb. is erősen befolyásolták ezt a súlyponteltolódást. 14 Bár a Flamand Érdek is alapvetően egy szeparatista pártként (is) definiálható, de főleg Dewinter tevékenységének köszönhetően az iszlámkritikus hangvétel legalább annyira fontos, mint Flandria függetlenségének hangoztatása. 13
14 | Intézet a Demokratikus Alternatíváért Hivatkozott irodalom
Betz, Hans-Georg (2007): Against the ’Green Totalitarianism’: Anti-Islamic Nativism in Contemporary Radical Right-Wing Populism in Western Europe. In: Schori Liang, Christina (szerk.): Europe for the Europeans: The Foreign and Security Policy of the Populist Radical Right. Ashgate. Dúró József – Hajdú András – Róna Dániel (2011): Nemzet és radikalizmus. In: Lánczi András (szerk.): Nemzet és radikalizmus. Századvég. Hajdú András (2011): Újrakezdődő sikertörténet? Az Osztrák Szabadsápárt felemelkedése, hanyatlása és visszatérése. In: Lánczi András (szerk.): Nemzet és radikalizmus. Századvég. Kurtán Sándor (2007): A Szabadság Párt (Ausztria). In: Politikatudományi Szemle, 2007/1. szám. Orosz Tímea (2004): Kereszténydemokraták és szocialisták. Két nagy frakció az Európai Parlamentben. In: Politikatudományi Szemle, 2004/4. szám. Pauwels, Teun (2011): Politikai karanténban. A Flamand Érdek sikerei és kudarcai. In: Lánczi András (szerk.): Nemzet és radikalizmus. Századvég. Polgár Tamás (2011a): A „XXI. század munkáspártja”? A norvég Haladás Párt felemelkedése. In: Lánczi András (szerk.): Nemzet és radikalizmus. Századvég. Polgár Tamás (2011b): Az adóellenes neoliberalizmustól az idegenellenes nemzeti konzervativizmusig. A Dán Néppárt felemelkedésének története. In: Lánczi András (szerk.): Nemzet és radikalizmus. Századvég. Rostoványi Zsolt (2005): Az iszlám világ és a nyugat. Interpretációk összecsapása, avagy a kölcsönös fenyegetettség mítosza és valósága. Corvina. Rostoványi Zsolt (2011): Európai (euro) iszlám vagy iszlám Európában. In: KözGazdaság, 2011/2. Schori Liang, Christina (2007): Europe for the Europeans: The Foreign and Security Policy of the Populist Radical Right. In: Schori Liang, Christina (szerk.): Europe for the Europeans: The Foreign and Security Policy of the Populist Radical Right. Ashgate.
Bevándorlás-elleneségtől az iszlámkritikáig | 15 Internetes hivatkozások Rubin, Daniel (2002): Targeting immigration, Europe's far right gains The parties have advanced in a number of countries, north and south. Many also see a „Sept. 11 effect.”. Philly.com. http://articles.philly.com/2002-04-26/news/25339957_1_muslimcommunity-immigrant-backlash-center-for-immigration-studies. Rostoványi Zsolt (2011): A németországi iszlám közösségek. Grotius, január 11. Interneten: http://www.grotius.hu/publ/displ.asp?id=TMMLIH Seres László (2008): Az utolsó figyelmeztetés. In: Élet és Irodalom, április 4. Interneten: http://esdev.pirin.hu/seres_laszlo;az_utolso_figyelmeztetes;2008-0406.html Párthonlapok Ausztria (Osztrák Szabadságpárt): www.fpoe.at Belgium (Flamand Érdek): www.vlaamsbelang.org Dánia (Dán Néppárt): www.danskfolkeparti.dk Hollandia (Szabadságpárt): www.pvv.nl Norvégia (Haladáspárt): www.frp.no Németország (Szabadság): http://diefreiheit.org Svédország (Svéd Demokraták): www.sverigedemokraterna.se