2 Intézet a Demokratikus Alternatíváért

2 | Intézet a Demokratikus Alternatíváért

A február végi olaszországi parlamenti választások legfontosabb politikai tétje a baloldal szempontjából az általa ellenőrzött stabil kormányzás feltételeinek megteremtése

–

konkrétabban:

a

gyászosan

levitézlett,

jobboldalról

„országmentőnek” kikiáltott és futtatott Berlusconi élvonalba való visszatérésének megakadályozása, illetve a nem egészen kielégítő teljesítményt nyújtó Montikormány leváltása, felcserélése egyértelmű középbal színezetű kabinettel. A legutóbbi közvélemény-kutatások adatai szerint erre adott az esély, bár a meglepetésekre mindig képes olasz politikai pluralizmus körülményei között bármikor előfordulhatnak nem várt fordulatok. Az eddigiekben – az elmúlt két évtized távlatában – jellemző volt a politikai oldalak közötti váltógazdaság, a jobb- és baloldal közötti váltakozás a kormányzásban, ami ezúttal előrevetíti a középbal típusú, véglegesen nem kialakított koalíció választási sikerét és kormányra kerülését. Váratlan fordulatot az okozhat, hogy nem kicsiny százalékban számolni kell az el nem kötelezett bizonytalan szavazóval, aki voksának elajándékozásáról végső hangulatában dönt, attól függően, melyik oldaltól, melyik párttól vagy pártszövetségtől reméli közvetlen anyagi érdekeinek kedvezőbb érvényesítését. (A jelenség nem kizárólag olasz, ám mind az itteni, mind a máshol is elevenen tenyésző demagóg populizmus melegágya, a vonatkozó manipulációk útvesztője.) Az Intézet a Demokratikus Alternatíváért (IDEA) legújabb kiadványában az olaszországi választások várható fejleményeit, az olasz baloldal és balközép kilátásait, ideológiai párbajképességének feltételeit vizsgálja 1.

1

Az elemzés az IDEA felkérésére született, összeállítására 2013 januárjában került sor.

Választások előtt – Itália, baloldal | 3

Monti nem túl fényes Olaszországa A neves közgazdász (korábban már EU-biztosi funkciót betöltő) Mario Monti megbízatása és feladata – amit tájékozott megfigyelők szerint Angela Merkel kancellárasszony és Giorgio Napolitano köztársasági elnök telefonváltása nyomán ruháztak rá – a bukott Berlusconi romhalmazának eltüntetése, a rendkívül súlyos görög, esetleg a fenyegető spanyol válsághoz hasonló szituáció elhárítása, a kísértő olasz csőd megelőzése volt. Montival Itália a nagyobb bajt elkerülte, köszönhetően annak is, hogy kormánya igen széles, mindkét politikai oldalt magába foglaló támogatást élvezett, mindez azonban kevésnek bizonyult a közmegelégedéshez. Monti maga is meghatározott, éves időtartamú periódusra vállalta a kormány vezetését, valószínűsíthetően kalkulálva az előbb-utóbb elkerülhetetlenül bekövetkező elégedetlenségekkel, a széles támogatás megroppanásával. Rövid idő alatt sem ő, sem más politikus nem lenne képes hagyományos megszorító (ortodox?) gazdaságpolitikával a különböző oldalakat teljesen kielégítő eredményeket felmutatni, illetve vélhetően azt is számba vette, hogy az olasz szokásokat követve előbbutóbb aláássák kormányának létalapját. A jelenlegi helyzet egyébként erre ürügyet és okot egyaránt szolgáltat, a legtöbb 1945 utáni kormányt ürüggyel és okkal vagy azok nélkül utolérte ez a baleset, ám jelenleg az sem utolsó szempont, hogy a politikai elit vissza akarja szerezni a technokraták kezében levő kormányrudat. Monti, kétségtelen pénzügyi és adópolitikai szigorral érte el a makrogazdasági mutatók javulását, noha látható és más módon is érzékelhető valóságos gazdasági növekedést nem produkált,. A fiatal korosztályok és további szociális csoportok munkanélkülisége (statisztikai mérések szerint minden három fiatalból több mint egy „teng-leng a levegőben”), illetve a foglalkoztatás más hiányosságaiból, rendszertelenségeiből (sok a bizonytalan állás, részmunkaidő, stb.) fakadó feszültségek enyhítését sem biztosíthatta. Ehhez több időre, illetve más jellegű vagy legalább tartós, időtálló gazdaságpolitikára lett volna szükség. Miután a Monti-féle technokrata intézkedések irányvonala a megszorításokon kívül nem vállalt mást vagy többet, 2012-re bekövetkezett az, amire nem volt példa a fejlett gazdaságú Itália történetében: csökkent a családi háztartásokban mért vásárlóerő értéke, mégpedig 4,4 százalékkal, lett légyen szó bármilyen létszámú családról (házaspárról, egy vagy több gyermekes családokról, esetleg egyedülállókról). A legnagyobb szakszervezet (CGIL) 2012–2014-es előrejelzése egybevág az ISTAT (ottani KSH) száma-


ival, sőt, az Európai Bizottság éves jelentése is sötét képet fest az országról, amit „a tömegszegénység csapdájától nem távolinak” ír le. A jelentés szerint a lakosság egy negyede él együtt a szegénység fenyegetettségével és nem lát lehetőséget arra, hogy kitérjen előle. A gazdasági visszaesést – országos szinten – a legjobban fizetett milánói szakmunkások, szabadfoglalkozásúak, alkalmazottak és a többiek valamennyien a zsebükön tapintják ki. Egy egyedülálló milánói lakos jövedelemének 2011-ben 19 százalékát költötte élelmiszerre, jelenleg a 24 százalékát, lakáskiadásai pedig 37-ről 53 százalékra nőttek. A családoknál az élelmezés négy százalékpont (17-ről 21 százalékra), a lakás vonatkozásában pedig tíz százalékpont emelkedést (23,7-ről 33,3 százalékra) mutat, ami nem kíméli Róma lakosságát sem, illetve általában a nagyvárosokat, a fejlett régiókat. Száraz statisztikai adatokról van szó, megfelelő szóródásokkal és az érintettek nagyon is eltérő takarékossági lehetőségeivel, ettől függetlenül az életszínvonalat befolyásoló negatív trend valamilyen módon hatást gyakorol majd a választási eredményekre is.

Mindenki középre, kivétel, aki nem – régi és új szereplők a kampányban A soron következő választások gazdasági és politikai előtörténetének dióhéjban előadott meséjét akár ennyiben is lehetne szintetizálni, a választásokig azonban természetesen összetettebb tematikák és közbeszédek kerülnek napirendre, nem hiányoznak a szokott verbális csatározások, a küzdő felek egymást sértő kiszólásainak eszkalációi, de a szokatlanul újszerűnek ható jelenségek is teret követelnek majd maguknak a Nap alatt. Idesorolom Beppe Grillo humor(al)ista pártkezdeményét, az Öt Csillag mozgalmat, amely helyenként értékelhető érdeklődést és sikert váltott ki időközi helyhatósági választásokon, illetve az általános pártellenes hangulat meglovagolásával, a fel nem számolt korrupció és más tipikus olasz anomália kegyetlen bírálatával. Anomália a maffia, új keletű anomália egyes vélemények szerint az ország szimbólumává előléptetett, tragikus végű kirándulóhajó, a Costa Concordia elsüllyedése, az eset körüli vizsgálati és jogi gubanc – magyar kárvallottakkal is. De ide tartoznak Berlusconi extravagáns kirohanásai az őt rendszeresen bíróságokra citáló, egyelőre és csak első fokon kvázi drákói ítéleteket hozó „vörös” (értsd kommunista) „tógások” (jogászok), a médiában őt támadó újságírók ellen,


továbbá elszántan kétségbeesett kapálózása politikai túlélése érdekében. A választói akarat határoz majd arról, hogy a jelentéktelenségbe fokozza-e le a pillanatnyilag mellékszereplőknek látszó figurákat vagy éppenséggel valamilyen szerepet oszt rájuk. A valódi meglepetésember mindazonáltal maga a leköszönt miniszterelnök, Monti lehet, aki önálló listával és kormányfői újrajelöltségével, határozott, centrumba törő igyekezettel, a centrum választóinak meghódítási céljával jelentette be indulását. Nem kizárt, hogy a baloldaltól rettegő ellenfél eddigi nagyágyújának (Berlusconi) tűzerő-csökkenése miatt szavazóit átirányítja Montihoz, aki mellett az olasz gazdasági elit tekintélyei, az európai intézményi elit (Brüsszel, Berlin, Madrid establishmentje) kiállt és állást foglalt. Nem téveszthet meg senkit ebben a tekintetben Angelino Alfano – a Szabadság Népe nevű Berlusconi-féle párt jelenlegi első embere, miniszterelnök-jelöltjének – kijelentése: „Monti a baloldal mankója”. A tetemre hívott sietett a válasszal, ő nem mankója senkinek, önálló tényezőként kívánja folytatni eddigi munkáját. Nyitott kérdés, hogy hány százalékra tornászhatja listáját, és mit kezd majd vele, milyen szövetségesi irányt választ majd. N.B. Pierluigi Bersani, a középbal miniszterelnök-jelöltje kérte tőle programjuk támogatását. Talányos, hogy Monti, illetve a körülötte sorakozó centrista erők készen állnak-e erre – annál is inkább, mert az itt látható egykori jobboldali kereszténydemokrata Pierferdinando Casini pártja mellett (UDC) találjuk a posztfasiszta demokratizált homlokzatú Gianfranco Fini vezette AN-t (Alleanza Nazionale, magyarul Nemzeti Összefogás pártját a Duce unokájával, Alessandra Mussolinivel súlyosbítva, aki jottányit sem engedett a nagypapa ideáljaiból). Nyitott kérdések között kell számolni a középjobbra sorolt Északi Liga nem kevésre taksált százalékaival, illetve majdan kifejtendő, xenofóbiát és rassziszmust sem nélkülöző politikájával. Az eljövendő parlamenti patkó nem ígérkezik problémamentesnek. Az egyes választási programok között egyébként minimális a különbség, a középbal, a középjobb, illetve a centrum előjel nélküli képviseletére aspiráló Monti csaknem egyformán manővereznek a gazdaság fő mutatói, a régóta napirenden levő területi autonómiák és a föderalizmus harapófogója körül. Mindannyian ígérnek valamit a szociális feszültségek megoldására, versengésük java része arra koncentrál, hogy jelöltjeik alkalmassága, hitelessége verje, túlszárnyalja az ellenfélét.


A Demokrata Párt kihívásai: ideológiai párbajképesség vs. választási kartell Fejtörésre okot adó tünetek a közvélemény-kutatók által a választások nyertesének jósolt politikai baloldal – amely szintén a közép felé nyitott bonyolult szövetségben, koalíciós projektben, jobbára középbalnak (balközépnek) nevezett és annak is tartható elhivatottsággal ténykedik a porondon – háza táján is találhatók, és nem csupán azért, mert a baloldal nem ad lényegre törő rendszerkritikát, csak a fennálló rendszer adott kereteiben mozgó terminusokkal él. A középbal tömörülés központi ereje a Demokrata Párt (Partito Democratico, PD) önmagában is középbal formáció. Ez 2007-ben alakult a mérsékelt irányzatú kommunisták utódpártjából és a kereszténydemokrata–katolikus erőtér balszárnyát (ilyesmi is létezett az olasz politikatörténetben) elfoglaló csoportokból, amelyek a történelminek tetsző 1996-os évben a Romano Prodi vezette Olajfa összefogásban rátaláltak ex- és posztkommunista partnereikre. Hogy ez sikerülhetett, abban döntő jelentőségű volt az Olasz Kommunista Párt (OKP, olaszul PCI) különleges múltja, politikája, az olasz közéletben elfoglalt pozíciója. A párt 1956-tól lényegesen elütött a nemzetközi kommunista mozgalom általános ideológiai vonalától, 1968-tól pedig folyamatos vitában állt a „létezett szocializmusok” állampártjaival (az évszámok külön kifejtésű fejezeteket érdemelnének: a tárgykörben több tanulmányt publikáltam2) és az úgynevezett eurokommunista talajon beindított szociáldemokratizálódás teljesítette ki történelmi paraboláját. A párt életében fontos mozzanat az 1970-es évek második felében – az eurokommunizmus jegyében is – az Enrico Berlinguer kezdeményezte történelmi jelzővel ellátott kompromisszum az akkori kormányzó és hatalmat birtokló kereszténydemokrata párttal (vezetőjük ekkor Aldo Moro, aki hajlandó volt Berlinguerrel párbeszédet folytatni), valamint a kereszténydemokraták mögött sorakozó óriási katolikus tömeggel, munkásokkal, parasztokkal, dolgozókkal, értelmiségiekkel, az ország sorsáért felelősséget vállaló más pártállású demokratákkal. Az Olajfa és a PD születési előzményei ebben a nagy jelentőségű mozzanatban, továbbá a sajátos olasz politikai életben és politikatörténeti környezetben keresendők: a kommunisták és a baloldal – benne a szocialisták, szociáldemokraták –, de szélsőbalos csoportoknál is (nem a terrorszervezeteket értem ez alatt, hanem elsősorban a PCI átalakulásakor és szakadásakor a pártból kiváló Kommunista Újjáalapítás nevű szervezetet, annak többfelé oszló örökségét, továbbá más 2

V.ö. például „1956 és az olasz kommunisták” címűt (Múltunk, 2007/1.)


kommunista, anarchista, guevarista stb. jelvény alatti csoportokat) megfigyelhető sajátos fejlődésben, a kereszténydemokraták tudatos „osztályközi” ideológiájában és pártszervezői munkájában, elektorális, ám hanyatló hegemóniájában (A kereszténydemokrata választási fölény általában érvényesült, noha az OKP az 1970-es években minden harmadik szavazót maga mögé állított, érvelve ezzel a történelmi kompromisszum mellett. Prodi Olajfa-intuíciójának eredete csak ebben a történetben található meg.). A PD létrejötte ebben az értelemben az olasz politikatörténet szerves fejlődése egyik állomásának tekinthető, mi több: léte, politikájának irányultsága és törekvése abból a szempontból feltétlenül indokolt, hogy a gazdasági, szociális változásokkal ma már a középosztály alkotja az első számú társadalmi kategóriát, elvéve az első helyet az ipari munkásságtól. A PD pártként mégis sok kérdőjelet tudhat a neve, politikai minősége mögött. Politikai és ideológiai összetétele túlzottan vegyes, heterogén. A kilencvenes években kirobbanó korrupciós botrányok mentén széthulló és osztódásukban balra orientálódó kereszténydemokraták, illetve a kommunista mozgalom nemzetközi vereségsorozatával megszűnő kommunista párt tagsága egy részének egyesülésével megszülető PD jobbára választási kartellnek minősíthető, mintsem pártnak – a fogalom hagyományos jelentését alapul véve. Hibridszerű képződmény, az ismeretlen jövőbe vivő laza tranzitív szervezeti alakzat, markáns ideológiai-politikai arculat nélkül. A kereszténydemokratákat mindig jellemezte az osztályköziséget ideológiává avató pragmatizmus, a kommunisták – sajátos, itt röviden már összefoglalt parabolájuk után – 1989-1990-ben adták föl a maguk eredeti eurokommunista, ám a köztudatban inkább felületesen és rosszallóan bolsevikkommunistának elkönyvelt ideológiai kánonjukat: gyakorlatilag lábhoz tették az elavulttal együtt saját bevált ideológiai fegyvereiket is, azokat, amelyeket több-kevesebb sikerrel alkalmaztak az 1945 utáni évtizedekben. A PCI ugyanis érett felnőtt korában Európában és Európán kívül elfogadott demokratikus párt imázsával rendelkezett: magáénak vallotta a köztársaság alkotmányát, a demokratikus pluralista politikai berendezkedést, elismerte az európai integrációt és a NATO létjogosultságát, csak a Szovjetunióban – amelyhez persze tagadhatatlan köldökzsinór fűzte – és a befolyási övezetében bekövetkező politikai földrengések hatására, késztetéseinek nyomására, drámai viták és pártszakadás közepette adta fel kommunista nevét, kapcsolódó konnotációját, a felülkerekedő dezideológizáló tendenciával – amely megsemmisítően ítélkezett a XX. századi „nagy ideológiákról”, kimondta egységes differenciálatlan bukásukat – nem tanúsított nagyobb


ellenállást. Találkozni olyan véleményekkel, amelyek szerint a kommunista pártok között az olasznak volt a legkevesebb oka az identitásváltásra, ennek következtében – ellenfeleinek tenyérdörzsölése mellett: köntörfalazás nélkül beszéltek a PCI szavazótáborának felosztásáról - felbomlasztotta politikai hadseregét. A dezideológizáló tendenciával párhuzamban viszonylagos lett a XX. századi történelem eseményeinek, egész menetének értékelése, a történtek relativizálása zajlott le. Ennek következményeként a legveszélyesebb eszmék és mozgalmak követeltek maguknak revíziót – távolról sem csak Itáliában. A tendencia nemzetközi méretű volt, expanziója pedig még nem zárult le. Az ideológiai leszereltséghez társult a kapitalizmus rendszerének, politikai értékrendjének – amelyben a tőke demokráciája a meghatározó – maradéktalan és kritikátlan elfogadása, mindenekelőtt a piac túltengő hatalmának, már-már afféle piaci nagyhatalomnak, a „piaci fundamentalizmusnak”3 a lehengerlő térhódítása. Ha ehhez hozzá tesszük azt, hogy demokrácia legfőbb intézményéről, a választásokról, azok hiányosságairól, a demokratikus normákat nem kielégítő szisztémájukról nem mellékesen egy kiváló olasz politológus, Gaetano Mosca már 1896-ban a következő kritikai sorokat vetette papírra: „Aki segédkezett egy választáson, nagyon jól tudja, nem a választók választják a képviselőt, rendszerint a képviselő választatja magát a választókkal. Ha valakinek nem tetszene ez a megállapítás, még megerősíthetjük egy másikkal: a barátai választatják meg őt.” 4 A baloldal „ideológiai párbajképessége” megkövetelné e kérdésekben a rendvágást, az említett és elítélt tendenciák elleni küzdelmet, a nyílt szókimondást szociáldemokráciáról és kommunizmusról, a velük szövetséges és szövetkezni kész, velük egyenrangú áramlatokról. Elengedhetetlenül szükség van a vállalható ideológiák értékeinek hangsúlyozására és propagálására, továbbá más ideológiai kérdésekben is a világos, érthető és értelmezhető, hatásos közbeszédre, olyan ideológiai és politikai közös frontvonalak és közös nevezők kidolgozására, amelyek gátat szabnak a kapitalizmus „piacfundamentalista” uralmának. Nem törzsi és haveri alapon, hanem a valódi többségi népi és nemzetközösségi érdekvédelemben. Ezt egyébként tényleg csak a munka világa, az önzetlen, a Takács Róberttől kölcsönözve a kifejezés: lásd „Balra át: progresszív értékekkel a 21. századért” c. írását in Egyenlítő 2012/11.sz. (Joseph E. Stiglitz is „A viharos kilencvenes évek” c. munkájábanszintén használja.) 4 Gaetano Mosca: Elementi di scienza politica, Bari, 1947. (Eredeti kiadás 1896.) 3


hamis érdektől mentes munkás és dolgozó, tevékeny és alkotó emberek hiteles képviselete valósíthatja meg, akik nem dőlnek be a piacfundamentalista hívságoknak, és céljuk a normális, realizálható létbiztonság és utódaik generációinak kiszámítható jövője. Itáliában a PD-ben megtalálhatók ezek a hiteles erők, átütő sikerükért azonban még van mit tenni. A feladatok másutt sem kisebbek.


2 Intézet a Demokratikus Alternatíváért

Recommend Documents