Intézet a Demokratikus Alternatíváért | 1
Ismertté vált a bűvös szám, 97 ezren szerződtek ki a társadalombiztosítási (tb) nyugdíjrendszerből. Ezek az emberek vélhetően inkább a jövedelmi skála legfelső tartományaihoz tartoznak, azaz ők azok, akik bíznak abban, hogy nyugdíjas korukra lesz harminc-ötven millió forint a pénztári megtakarítási számlájukon. Ebből a pénzből minden egymillió forint után – a még nem létező versengő járadékpiacon – hatezer forint nyugdíjat kaphatnak
majd
havonta.
Ők
következetesen
bíznak
az
öngondoskodásban,
ellenszenvesnek találják az állami tb-nyugdíjrendszert, esetleg nem hisznek abban, hogy a járulékfizetéseikkel közel arányos időskori nyugdíjra számíthatnak. A feltételezésnek van racionális alapja, legalábbis a múltbeli szabályozásváltozásokból kiindulva – elég az 1990es évekre jellemző, a frissen megállapított nyugdíjak nivellálására gondolni, vagy a nyugdíjígérvények leértékelésére.1 Az is elképzelhető, hogy ezek az emberek inkább a fenntartható nyugdíjrendszerrel kapcsolatos pesszimista várakozásaik miatt maradtak a magán-nyugdíjpénztárban. Ezzel azt is vállalják, hogy hajlandóak akár huszonnégy százaléknyi nyugdíjjárulékot is adóként befizetni a költségvetésbe, lemondva ezzel bármiféle jövőbeli tb-nyugdíjszolgáltatásról. Mindezek pusztán hipotézisek. Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy valójában nem is az állampolgárok ezen csoportja a legérdekesebb. Tényleg csak 97 ezer állampolgár „szerződött ki”? A kérdés megválaszolásához induljunk ki abból, hogy a kutatások szerint2 500-750 ezerre tehető a feketén foglalkoztatottak száma a munkaerőpiacon. Többeket minimálbérre jelentenek be, bár létszámuk jelentősen csökkent a 2006-tól szigorodó szabályozás (például a dupla minimálbér utáni járulékfizetés vagy a garantált bérminimum bevezetése) következtében. Számításba kell venni azt is, hogy a vállalkozók az alkalmazottaknál általában kisebb (munka)jövedelmet vallanak be. Az adóeltitkolás legjellemzőbb formája, amikor a munkajövedelmet tőkejövedelemként mutatják ki – például színlelt szerződéssel –, de nem ritka az alkalmazottak „zsebbe fizetésének” gyakorlata sem. Nagyságrendileg az eltitkolás miatt kieső munkajövedelmek után fizetett adók és járulékok évente a GDP négy-öt százalékának
feleltek
meg,
ezen
összeg
legnagyobb
nyugdíjjárulékból származik.
1 2
http://www.stabilitas.hu/dynamic/Stabilitas_Tarki_tanulmany_osszefoglalo.pdf http://www.atlathatoallam.hu/2009/05/minimalberesek-orszaga
része
természetesen
a
2 | Mi változhat a nyugdíjultimátum után?
Úgy tűnik, hogy a feketén dolgozóknak vagy a járulékfizetést minimalizáló vállalkozóknak indifferens, hogy melyik „bizonytalan” nyugdíjsémába fizetnek kötelezően. Ez a megállapítás annál inkább helytálló, minél magasabb a valós jövedelem járulékfizetést nem teljesítő hányada. Ez önmagában nem is lenne probléma, hiszen meg is takaríthatnak, azaz időskori megélhetésük forrását is képezhetik. Azt a feltételezést azonban vélhetően senki nem fogadja el, mármint hogy e csoportok nagy részénél a megtakarítás lenne a legfontosabb. Jövedelmük sokkal inkább a jelenbeli fogyasztást szolgálja. Valójában
tehát
a
97
ezer
fő
többszöröse
„szerződhetett
ki”
korábban
a
nyugdíjrendszerből. A pontos számot nehéz lenne meghatározni, mivel nem tudjuk, hogy a pénztártagok között milyen számban vannak jelen szürkén- vagy feketén foglalkoztatottak. Akár az önkéntes (vállalkozók), akár a részben kényszerű (fekete vagy szürke jövedelemben részesülők) „kiszerződésről” beszélünk, a lényeg, hogy az állami rendszer járulékként automatikusan biztosan nem részesedik eltitkolt jövedelmük egy részéből. A megtakarítást kezelő intézményeknek juthat valami ezen összegből, mégis valószínűbb, hogy azt fogyasztásra használják fel, és így az áfa-bevételt jelent az államnak. Természetesen ezt vissza kell juttatni a rendszerbe a keletkező hiány pótlására, ahogyan ez egészen mostanáig rendszeres gyakorlat is volt. Az adóelkerülés azért is súlyos probléma, mert automatikusan jövedelemátcsoportosítást eredményez a társadalom adófizető és adót nem – vagy nem „teherviselési képességének” megfelelően – fizető tagjai között. Az eredmény így jelentős jóléti veszteség és az adómorál további romlása. Ráadásul azzal sem haladunk egy „igazságosabb” elosztás felé, hogy most „választhattunk” a rendszerek között: a magasabb
társadalmi
státuszúak
(és
jövedelműek)
inkább
„kiszerződtek”,
az
alacsonyabbak pedig inkább visszaléptek. Emellett még nem beszéltünk arról a közel sem elhanyagolható létszámú csoportról, amely nem lesz jogosult saját jogán öregségi nyugdíjra a tb-ben, mert nem éri el az előírt minimum szolgálati időt (jelenleg 15 év). Nem hagyható figyelmen kívül az sem, hogy a társadalom öregedésével a medián életkor is elkerülhetetlenül emelkedik. Azok a tb-nyugdíjrendszerben maradók, akik átlag alatti nyugdíjra számíthatnak vagy „jó eséllyel” nem teljesítik az öregségi nyugdíjjogosultság
Intézet a Demokratikus Alternatíváért | 3
feltételeit, érthetően azokra fognak szavazni – különösen a nyugdíjkorhatárhoz közeledve –, akik majd azt ígérik, hogy mindenki megfelelő nyugdíjat kap. Mindez az alapnyugdíj bevezetését
jelentheti,
ami
a
bejelentett
állandó
magyarországi
lakcímmel
rendelkezőknek, bizonyos életkor elérése után arányos jogosultságot jelent valamilyen összegű nyugdíjra. A minimum azonban csak csekély összegű lehet, ha az állam nem vagy alig egészíti ki a befizetett járulékot adóforintokkal. Azaz: az alapnyugdíj csak abban segítene, hogy senkit se „hagyjunk hátra”. Több forrás a rendszerben ettől nem lesz, ahhoz be kellene vonni az eltitkolt jövedelmeket is. A fentieket összefoglalva: a „kiszerződés” mértéke már régen eldőlt, hiszen tömeges formát öltött a Magyarországon. A hárommillió volt nyugdíjpénztártag egy nem elhanyagolható részét ezért vélhetően nem zaklatta fel a kormány nyugdíjultimátuma. A jelenlegi tb-nyugdíjrendszerről sok mindent el lehet mondani, a kormány által előszeretettel használt „szolidaritási” jelzőt azonban el lehet hagyni – és nem az átlépésátléptetés mizériája miatt. A járulék hiányozni fog a rendszerből, és ezt nem a 97 ezer polgár okozza. Ellenkezőleg, ők éppen kiegészítik a többiek nyugdíját, bár nem önkéntesen és nem is szolidaritásból. E gesztus ellenére a tb-nyugdíjrendszer nem fenntarthatósága nem javult érdemben. A maradók annyiban szívességet is tesznek a visszalépőknek, hogy előbbiek már nem terhelik a később rendelkezésre álló forrásokat. Ráadásul ezek után azt sem várhatjuk tőlük, hogy ne minimalizálják járulékfizetésüket: ők már magukról gondoskodnak. Előbb-utóbb mindenki számára evidens lesz, hogy a 65-70-75 éves kor feletti, „dologtalannak” képzelt évei alatt nem az lesz a legnagyobb dilemmája, hogy a Balatonra vagy az Adriára menjen-e nyaralni, mint volt az a 80-as és 90-es évek német friss nyugdíjasainak, mivel csekély nyugdíját a munkaerőpiacról kell majd kiegészítenie. A probléma korántsem magyar tendencia: a tb-nyugdíjrendszerek a kilencvenes és kétezres években hozott intézkedések – az állandósult korhatáremelés vagy a magánnyugdíjsémák bevezetése – ellenére a fenntarthatatlanság felé tartanak. Mindez pedig az élethossziglan tartó aktív életszakasz „rémképét” vetíti előre azok számára, akik nem képesek/akarnak önmagukról gondoskodni.
4 | Mi változhat a nyugdíjultimátum után?
