2 | Intézet a Demokratikus Alternatíváért Marine Le Pen, a francia szélsőjobboldal elnökjelöltje nehezen gyűjtötte össze márciusban az ötszáz képviselői aláírást, amelyek nélkül nem indulhatott volna a Nemzeti Front (FN) színeiben az április-májusban esedékes köztársasági elnökválasztáson. Legalábbis ezt hangoztatta az elnökjelölt. Az FN politikája sok mindent elárul a jelenlegi franciaországi helyzetről. Az Intézet a Demokratikus Alternatíváért (IDEA) európai és hazai radikalizmusokat vizsgáló vitasorozatát gyarapítva a finisébe érkező francia köztársasági elnökválasztási kampányt vesszük szemügyre. Marine Le Pen nélkül sajnos nem lenne teljes a kép – sem a francia politika, sem a radikális európai populista alakulatok összképe.
Zavaros érdekek, megoszló vélemények Megoszlanak a vélemények Franciaországban azzal kapcsolatban, hogy kinek kedvezett volna a „képviselői vétó”, amely a támogatás megtagadásával kiiktathatta volna Marine Le Pent a kampányból (Franciaországban ötszáz képviselői aláírás híján nem lehet indulni az elnökválasztásokon). Gyökeresen felül kellett volna vizsgálni a közvéleménykutatók eddigi felméréseit, ha a „Le Pen-tényező” elnökjelölt híján a többi, érvényes jelölt kampányába épül be. Kire szavazott volna át már az első fordulóban az FN tábora? Az FN által naponta elítélt Sarkozyre, aki előszeretettel kommunikál a szélsőjobb vadászterületén, vagy netán a szélsőbaloldalra, amelynek radikális üzenetei hátrányos helyzetű társadalmi csoportokat, az FN potenciális támogatóit szólítják meg? Le Penék „családi vállalkozását” nem éppen a demokrácia iránti elkötelezettség jellemzi, sokkal inkább szabályainak cinikus kihasználása a köztársaságpárti hagyományoktól idegen hatalomgyakorlás érdekében. Magyar távlatból látjuk, hová vezet, ha antidemokratikus alakulatok a demokrácia játékszabályait hangoztatva sikert aratnak a választásokon, majd legitim felhatalmazásukat arra használják fel, hogy belülről károsítsák a demokráciát. A szélsőjobboldali képviselők „áldemokraták”. Franciaországban Marine Le Pen rendszerellenes beállítottságát erősítette volna, ha a képviselői támogatások hiányában az FN elnökjelöltje nem indulhatott volna a választásokon. Ez azonban nem feltétlenül lett volna kedvező Le Pen lánya számára: áldemokra-
Mosolygó áldemokrata a francia kampányban: Marine Le Pen | 3 taként az FN jelöltjének igenis szüksége van a demokratikus játékra annak érdekében, hogy ne kívülről, hanem belülről befolyásolja a francia demokráciát. Apja több évtizedes politikáját követve Le Pen asszony pengeélen táncol a rendszerellenes kommunikáció és a demokratikus szabályok nyújtotta lehetőségek között. Kikéri magának a választott képviselői aláírások rendszerét, amely szerinte igazságtalan és számára egyenesen kedvezőtlen, ám ha nem igazolja őt a demokrácia, akkor meddő az antidemokratikus propaganda is. Ettől áldemokrata. Kelet-Európában egyértelmű, hogy nem „pontozhatjuk” angolszász módra, kommunikációs hibák és sikerek mentén azokat a szélsőséges csoportokat, amelyek gúnyt űznek a demokrácia játékszabályaiból – éppen azzal, hogy látszólag betartják ezeket. Mély demokratikus hagyományokra épülő politikai játszmákban lehet „pontozni” a részvevőket, megállapodott demokrata beidegződések nélkül aligha. Mégsem kelet-európai sajátossággal van dolgunk. A francia közéletben is könnyen belegabalyodunk az áldemokraták trükkös politikájába. E furfang első számú képviselője Franciaországban tehát Marine Le Pen. De kicsoda valójában a politikus, aki állítólag „kiűzte az ördögöt” a szélsőjobboldali FN-ből? Miért nehéz felmérni népszerűségét, miközben a szélsőjobboldali szavazók ma bátrabban vállalják fel kötődésüket, mint az apa, Jean-Marie Le Pen idején?
Az áldemokraták infantilis észjárása: személy és funkció A demokráciának vannak játékszabályai, a népszuverenitás gyakorlásának leghitelesebb intézményrendszere mégsem játék. A demokrata politikus arról ismerhető fel, hogy nem él vissza ezekkel a szabályokkal, hanem betartja őket. Saját szerepével igazolja a demokrácia hitelességét, és ellenfeleivel szabályszerűen vitatkozva erősíti a képviseleti demokráciába vetett hitet. Demokrata az, aki felméri és képviseli, hogy a játékszabályok betartása nem játék. Nem úgy, mint gyermekkorunkban, amikor úgy teszünk, mintha komolyan vennénk egy képzeletbeli helyzetet. A demokrácia felnőtt játék, amelynek tétje nem a képzelet világában lakozik, hanem maga a valóság, a köztársaság közös realitása. Az áldemokraták ebből a szempontból gyermetegek. Gyermekkorban fontos szerepet tölt be a „mintha”, felnőttként azonban valódi felelősségeket vállalunk. A demokráciába
4 | Intézet a Demokratikus Alternatíváért sem azt képzelünk bele, amit csak akarunk, annak játékos jellege – viták, konfrontációk, képviseleti szerepjátékok formájában – felelősséget feltételez. A demokráciában attól vagyunk szabadok, hogy szabályokat, és nem tekintélyelvű parancsokat követve alakítjuk közös világunkat. Az áldemokrata gyermeteg, a valóságban nem vállalja fel a demokratikus játék felelősségét. Gyermekkorunk „mintha” identitásai a felelős demokratikus játék terepén a személy és a funkció józan megkülönböztetésében élnek tovább. Tudom, hogy nem „én vagyok a miniszterelnök”, hanem létezik egy miniszterelnöki funkció, amelyben most én szerepelek. A funkciók demokratikus forgásából következően a miniszterelnökség marad, miután személyem távozik ebből a szerepből.
Marine Le Pen legyintései a rendszerre: a Bayrou-szindróma elkerülése Marine Le Pen figyelmen kívül hagyja a játékszabályok komolyságát. A jobboldali UMP és a francia Szocialista Párt (PS) kétpólusú rendszeréből gúnyt űz, a két rövidítést összevonva „UMPS”-nek titulálja az egészet. De éppenséggel az „egész” témája sántít Marine Le Pen diskurzusában. Ezzel a témával a nagy politikai pártok ellen leadott, büntető jellegű szavazatokra számít, olyan kiábrándult szavazópolgárok voksára, akik a centrista François Bayrou és az FN között haboznak, mint a 2007-es választásokkor, amikor Nicolas Sarkozy új jobboldalt hirdetett. Lényeges különbség azonban, hogy jobbközép, liberális nézeteivel Bayrou gazdasági és társadalmi alternatívát kínál a két nagypárt között konkrét programelemek formájában. Az FN jelöltjéről ez nem mondható el. Marine Le Pen feltehetően észlelte, hogy a centrista Bayrou belenyugodott az évek során beszűkült szerepébe és esélytelenül képviseli a „józan észt” a centrumban. Ezért Bayrou ma inkább elemzője a francia politikai életnek, semmint a két nagypárt jelöltjének reális esélyekkel induló konkurense. Vele ellentétben Marine Le Pen nem „mérlegel”, hanem „behatol”, saját, az „UMPS”-t bíráló rendszerellenes retorikájával. Így könnyű többes szám harmadik személyben utalni „azokra”, akik szerinte kihasználják az általuk kialakított pártpolitikai rendszer önző lehetőségeit. Marine Le Pen „őket” illetően „politikai kannibalizmust” emleget: egymást felfalva védik saját érdekeiket.
Mosolygó áldemokrata a francia kampányban: Marine Le Pen | 5 Ahhoz, hogy a francia pártpolitikai rendszer ebben a végletekig leegyszerűsített, személytelen formában („ők”, „ezek”) hiteles tétel maradjon Marine Le Pen kampánykommunikációjában, az elítélt „egészet” egy másik egésszel kell helyettesíteni: egy teljes élményvilággal, amely holisztikus természetéből adódóan felülírja a köztársaság játékszabályait. Bayrou alternatívái – így a 2007-es kampányban hangoztatott francia New Deal – sosem akarták teljes egészében helyettesíteni az ötödik Köztársaság realitását, hanem éppenséggel a többpártrendszer logikáját követve igyekeztek teret nyitni a centrumnak, amely – akárcsak a magyar politikában – nehezen jut levegőhöz a kétpólusú francia politikában. Az FN atyja, Jean-Marie Le Pen alaposan kidolgozott plebejus, vidékiesen szimpatikus retorikával próbálta helyettesíteni a „rendszert”. Botrányos kirohanásai mellett leleményes fordulatokkal szólította meg a francia polgárokat, a szélsőségesen antiszemita, iszlámfóbiás politikus és az emberekhez közeli joviális személyiség szerepei között egyensúlyozva. Lánya ennek köszönhetően ma úgy tekinthet hivatalosan az FN múltjára, mint egyfajta „irodalmi”, és nem politikai hagyatékra. A rendszerre legyintve ugyanakkor Marine Le Pen szintén ersatz-politikát hirdet. Nem kíván részt venni a francia demokráciában, hanem helyettesíteni akarja azt. Ha ő a legújabb kori Marianne, aki nőnap alkalmából kifejtette, hogy a köztársasági elnökválasztásokon egyetlen esélyes nőként botrányosnak tartja az aláírások elől kihátráló képviselők magatartását, akkor Franciaország nem Franciaország többé, hanem kizárólag az FN kényszerképzeteiben létező új „egész”, amelyben a „családi front” osztja a szerepeket, önkényesen megkülönböztetve az igazi franciát az „álfranciától”, a nemkívánatos betolakodókat a derék gall polgároktól.
Család és politika Komoly kétségek merülnek fel Marine Le Pen politikai elkötelezettsége kapcsán. Hiteles politikus-e, aki nem a köztársaság politikai arénájában, hanem elsősorban családi hálózata elszigetelt igazában tájékozódik? Aki apja személyi kultuszán keresztül értelmezi a politikai szerepeket, így vélhetően nem látja tisztán a politikai funkciókat, amelyeket a szabály szerint egymás után töltenek be különböző személyek? A pszichoanalízist félretéve azonban szóljunk inkább arról, miként vette át Marine Le Pen az FN vezetését.
6 | Intézet a Demokratikus Alternatíváért Marine Le Pen a pártot apjától, az FN alapítójától örökölte, aki ma a szervezet tiszteletbeli elnöke. Ám ez nem elégséges érv ellene a köztársaság politikai arénájában, amelyben mozgunk, és amelyben Marine Le Pen úgy tesz, mintha otthon lenne. A 2011. január 15-16-án tartott pártkongresszuson az FN aktivistáinak 67,65 százaléka szavazott Marine Le Penre, miközben a szélsőjobboldali sajtó – ha nem is teljes vállszélességgel – inkább kihívóját, Bruno Gollnisch-t támogatta. A szélsőjobboldali Rivarol hetilap például arról cikkezett a kongresszus előtt, hogy Marine Le Pennel a Nemzeti Front végleg „családi fronttá” alakulna. Jean-Marie Le Pen lánya e kritikáknak köszönheti hitelességét: a szélsőjobboldali polémia következtében magabiztosan állíthatja, hogy nem „örökölte” az FN-t, hanem politikai küzdelmek révén vette át a párt vezetését. A „család” fogalmát Franciaországban megpecsételték Pétain marsall náci kollaboráns évei. A „munka, család, haza” jelszóban benne rejlik a hagyomány, a ragaszkodás a tradicionális értékekhez, és ezt Le Pen lánya egyértelműen képviseli. Pétain óta a „család” fogalma rosszul hangzik – legalábbis politikailag konnotált és egyben gyanús a francia közéletben –, Marine Le Pen azonban éppen e negatív mellékértelem ellen küzd – akaratlanul is, ugyanakkor cinikus pengeélen a „családi front” és a demokratikus pártműködtetés szabályai között.
Enyhülés a látszatok szintjén Számos francia elemzésben olvashattuk, hogy az FN Marine Le Pen vezetésével 2011 januárja óta „normalizálódott”, „megenyhült”, demokrata párttá „fejlődött”, mintha Marine Le Pen „kiűzte volna az ördögöt” apja egykori szélsőséges, holokauszttagadó alakulatából, amelynek rendezvényeiről sosem hiányoztak a félkatonai szerelésben tetszelgő bőrfejű csoportok. Marine Le Pen valóban kizárt az FN-ből néhány neonáci szervezetekkel együttműködő aktivistát, és a párt értelmiségi holdudvarát helyezte előtérbe – olyan diplomás pártfogókat, mint az ENA-t (a francia köztisztviselők elitképző intézményét) végzett Florian Phillipot-t vagy Gilbert Collard írót, aki az Aix-en-Provence-i egyetem jogi karán végzett. Támogatta egy agytröszt megalakulását is (Idées nation) annak érdekében, hogy komoly, megbízható politikai alakulat látszatát keltse.
Mosolygó áldemokrata a francia kampányban: Marine Le Pen | 7 Tény, hogy Marine Le Pen a látszatok szintjén igyekszik leplezni a skinhead szavazókat, de ha már a „kosztümöknél” tartunk, érdemes megemlíteni, hogy az FN elnökjelöltje január 27-én Bécsben az osztrák szélsőjobboldali FPÖ éves báljának díszvendége volt. A Burschenschaften mitikus germanizmust éltető testvériségek tagjaival – az FPÖ potenciális jövőbeli vezetőivel – aligha lehet „mérsékelten” keringőzni a Hofburg-palotában. Marine Le Pen szerint azonban az FN mégsem szélsőjobboldali párt, hanem a francia politika „szíve”. Nem a jobboldal szélén, hanem a „központban” szerepel. Ez csupán kommunikációjának első fele. Marine Le Pen közismert mosolyának szokatlan megjelenési felületet biztosít a francia média – a közelmúltig ezzel elhanyagolva a szélsőbaloldali Jean-Luc Mélenchont. Az FN azonban a jobboldal jobboldalán is tartja a frontot: JeanMarie Le Pen tiszteletbeli elnök kirohanásai biztosítják az FN szélsőséges identitását. Ez a kommunikáció másik, burkoltabb fele. A demokratikus játékszabályok és a rendszerellenes üzenetek között egyensúlyozva Marine Le Pen egyfelől azt kommunikálja, hogy elhatárolódik a szélsőséges – például primitív antiszemita – véleményektől, másfelől azonban elnézően mosolyog, amikor idős apja kirohanásai kerülnek szóba. A náci kollaboráns és halálraítélt költőt, Robert Brasillach-ot provokációból idéző JeanMarie Le Pent februárban felfüggesztett börtönbüntetésre és tízezer eurós pénzbírságra ítélték, mivel (2005-ben) kijelentette, hogy a német megszállás nem volt „különösebben embertelen”. Itt ismét teljesen felelőtlen politizálásba botlunk: az FN „családi” működésére támaszkodva Marine Le Pen „elnézi” apja kirohanásait, mintha ezek nem köteleznék őt, miközben igenis szüksége van a megnyilvánulásokra, amelyeket helyette apja követ el, rá pedig ebben a családi szereposztásban mintha nem lehetne „haragudni.” Marine Le Pen pártja attól „normalizálódott”, hogy tiszteletbeli elnöke elbóbiskol a pártrendezvényeken, és ezen a már-már szeretetreméltó jelenségen az elnökjelölt mosolyog, miközben aligha tudná egyben tartani az FN szavazótáborát az általa fel nem vállalt szélsőjobboldali retorika nélkül. A Nemzeti Front a valóságban nem alakult át. Családi jellege, illetve logikája biztosítja a kettős kommunikáció egyensúlyát a „megenyhült” Marine Le Pen és szavazótáborának továbbra is szélsőséges elvárásai között. Amikor éppen ez utóbbiakat kell kielégíteni, Jean-Marie Le Pen magához tér és beszól, ez azonban az áldemokrata elnökjelöltet a kampánykommunikáció szintjén mintha nem minősítené. Jean-Marie Le Pen a háttérben
8 | Intézet a Demokratikus Alternatíváért mondja ki hangosan azt, amit lánya a nyilvánosság előtt inkább elhallgat. Félő, hogy a francia média ebben a témakörben nem látja át kellőképpen az FN jelenlegi stratégiáját.
Megfontolt jobboldali kirohanások A „kirohanások” ugyanakkor jó ideje nem az FN politikusait jellemzik kizárólag, hanem a szélsőjobboldal vadászterületén kommunikáló UMP tagjait is. Szinte mindennapossá vált, hogy Sarkozy bizalmasai az FN tételeire helyezik a hangsúlyt. Az elnökválasztási kampánnyal az UMP diskurzusa rohamosan radikalizálódik. Marad a kérdés, hogy ki diktál: az FN a maga élményvilágával, vagy az UMP radikális szócsövei, az FN szavazóbázisának imponáló üzeneteikkel? A dérapage (elcsúszás, megcsúszás) fogalma a francia közéletben a meggondolatlanul durva, elvileg a spontaneitásból, hirtelen haragból fakadó szélsőséges szóhasználatra, értékítéletre vonatkozik. Sarkozy 2007-es kampánya, illetve annak előzményei és következményei jelentősen eltompították a „megcsúszások” erkölcsi jelentését. A keménykezű belügyminiszterből lett elnökjelölt akkori „szókimondó” kampánya a valóságban az FN szavazóit szólította meg úgy, hogy e szavazók önálló Le Pen-ista élményvilágát Sarkozy sikeresen „kapcsolta” a saját szakításához a Chirac-érával, és nem mellesleg 1968 hagyatékával. Sikeresen, legalábbis részben: a bevándorló-ellenes és a francia nemzeti identitást éltető Sarkozy lefegyverezte ugyan Jean-Marie Le Pent, kérdés volt azonban, hogy mihez kezd az elkobzott frontista „fegyverekkel”. Az elmúlt öt év elnöki és kormánypárti „megcsúszásai” arra engednek következtetni, hogy töltve maradtak Le Pen fegyverei az UMP kezében, sőt gyakran ropogtak is. Az FN-ellenes kampány aligha mérsékelte a szélsőjobboldali szavazók elvárásait, ezek 2007 óta éppenséggel kötelezik az UMP politikáját. Az FN szavazóinak elcsábítása nem egyszeri, a 2007-es választásokkal lezártnak tekinthető akció volt, hanem az UMP radikalizálódásának kezdete. Sarkozy és csapata intézményesítette a „megcsúszásokat”, amelyek rendszerint az UMP „végein” ingadozó szavazók megnyugtatását szolgálják. Az UMP szándékos megcsúszásokra épülő stratégiája mára túllőtt a célon. Márciusban a toulouse-i mészárlás sokkolta a francia társadalmat. Közel sem biztos azonban, hogy a
Mosolygó áldemokrata a francia kampányban: Marine Le Pen | 9 tragédiát követő, iszlámfóbiára épülő „biztonságpolitika” – amely ténylegesen lendületbe hozta Sarkozy elnök kampányát – tartható előnyt biztosít a jelenlegi köztársasági elnöknek. Sarkozy a fundamentalista veszélyre és ennek elhárítására összpontosít a végrehajtó hatalom élén. Ez, a kampányfinisre időzített, sokak szemében cinikusan tragédia által inspirált taktika háttérbe szorítja ugyan Sarkozy mint újraválasztásáért küzdő elnök szembesülését öt éves eredményeivel. Hatékonynak bizonyulhat a tavaly ősszel tartott előválasztásokon kivívott szocialista egységet immobilizmussal féltve őrző François Hollande-dal szemben. Azt azonban nehéz felmérni, hogy hol húzódik a határ az UMP jobboldali „végvárai” és az FN szavazótábora között. A toulouse-i eseményeket kommentálva a francia közvélemény azon élcelődött, hogy Sarkozy „örül”, hogy az elkövető arab volt; Marine Le Pen pedig annak, hogy a gyilkos nem „norvég”. Az FN elnökjelöltje továbbra is vérfagyasztóan mosolyog: ő „előre megmondta”, hová vezet az észak-afrikai bevándorlás.
A baloldal tétlen magabiztossága Amikor Marine Le Pent szavazótábora szélsőjobboldali megnyilvánulásairól faggatják, az elnökjelölt magabiztosan határolódik el ezektől és azt mondja, támogatóinak egyes kirohanásai az UMP nemzeti identitás-vitájára emlékeztetik őt. Marine Le Pen szerint az FN a francia politika „szíve”, ami azt sugallja, hogy nem az FN gyermeteg, hanem az UMP vesztette el realitásérzékét. Több baloldali elemző szerint Marine Le Pen ma nem jelent veszélyt, mivel nincs olyan üzenete, amelyet az UMP kormányintézkedésekkel ne írt volna felül az elmúlt években. Ezért nem fenyeget az úgynevezett „április 21-i forgatókönyv” (2002. április 21-én JeanMarie Le Pen bekerült az elnökválasztások második fordulójába), még „fordítva” sem (2002-ben Le Pen a szocialista Lionel Jospint ütötte ki az április 21-i első fordulóban, a „fordított” forgatókönyv értelmében idén Marine Le Pen futna be François Hollande mögött, Sarkozy helyett). Ezeknek az elemzői megállapításoknak az a szépséghibájuk, hogy 2007-ben a sikertelen Sarkozy-ellenességre fogadnak, és szem elől tévesztik a látszatok szintjén megújult FN politikáját, mintha az áldemokraták helyett ma inkább a kormányzó UMP jelentené a
10 | Intézet a Demokratikus Alternatíváért szélsőséges veszélyt. Az a valódi probléma, hogy alig burkoltan Marine Le Pen ugyanezt üzeni. A francia baloldal hajlamos az előző háborúra készülni a jelenlegi helyzet felmérése és elemzése helyett, 2007-ben az „április 21-i forgatókönyvre” hivatkozva Sarkozy-ellenes mozgósítást remélt az FN szavazóit elcsábító konzervatív elnökjelölttel szemben. Idén mintha a 2002-es forgatókönyvet feledve a 2007-es UMP-vel szemben feledné azt, hogy a szándékos megcsúszások politikája már nem az FN-ellenes kommunikáció része, hanem beépült a párt identitásába, és öt éve ugyan lefegyverezte az FN-t, mára azonban akarva-akaratlanul hozzájárult Marine Le Pen új politikai mozgástere kialakításához.
Az áldemokrata mosoly és az európai hagyaték Marine Le Pen népszerűségét ma többek között az UMP radikalizmusa miatt nehéz felmérni. Hiába vállalják fel bátrabban frontista szimpátiájukat a szélsőjobboldal szavazói, mint öt éve, az UMP és a végekre delegált személyiségei megzavarják a képet. A baloldal nem a fától nem látja a szélsőjobboldal erdejét, hanem az UMP erdején túl nem észleli a „fát” – Marine Le Pen infantilis és éppen ezért veszélyes élményvilágát, amely a látszólagos „enyhülés” ellenére továbbra is fenyegeti a francia demokráciát, visszaélve ez utóbbi játékszabályaival. Az UMP pedig szintén nem látja a „fát”, amelyet öt éve úgy ültetett át saját erdejébe, hogy képtelenné vált megakadályozni az átjárást az FN és saját ultrakonzervatív berkei között. Marine Le Pen nem éppen biztató mosolya a biztos pont ebben a rengetegben. Sarkozy a végeken kommunikál, Hollande feltehetően a szélsőbaloldal rá tekintetve békés, a jobboldal ellen pedig agresszív kiállására számít az FN-nel szemben. Ha csak a „független bíró” szerepét felvállaló centrista Bayrou mondaná ki, többnyire hatástalanul, hogy a kétpólusú francia politika ma a frontista mosoly miatt teszi unalmassá az elnökválasztási kampányt, akkor éppenséggel ez a kétes mosoly kerülne előnybe. Az idei francia elnökválasztások előtt alig két héttel azt látjuk, hogy a kampány felhangosította a felelős és főleg felelőtlen politikai szereplőket. Nicolas Sarkozy nem tudta kordában tartani szavazótáborának azt a részét, amelyet 2007-ben sikeresen elcsábított az
Mosolygó áldemokrata a francia kampányban: Marine Le Pen | 11 FN-től. A francia baloldal akkor nem észlelte, és mintha ma sem észlelné, hogy ennek leleplezése önmagában nem elég a jobboldallal szemben. Marine Le Pen megszólalásai arra engednek következtetni, hogy a nyugat-európai országokban sem lehet kényelmesen „pontozni” a demokrácia szabályait látszólagosan betartó, a valóságban mégis kihasználó alakulatokat. Európa történelme Keleten és Nyugaton egyaránt kötelez. Nem a politikus, hanem a politikai elemző felelőtlen, ha azt gondolja, hogy a szélsőjobboldali pártok szalonképes arcukat mutatva tényleg „megenyhülnek”, és őszintén belenyugodnak a demokrácia alapelveibe. Ami a magyar Jobbikkal kapcsolatban egyértelmű, a nyugat- illetve észak-európai szélsőjobboldali pártok esetében lappang: feleselnek az európai trauma szülte 1945-ös mottóval, hogy „ezt többet sohase”. A valóban demokratikus pártok feladata, hogy az áldemokraták lappangási ideje leteljen. Franciaországban, Németországban, Skandináviában és Magyarországon egyaránt. Ha igaz, hogy Európa a huszadik század második felében felébredt, akkor a mai jelszó az ébrenlét. Amit Európa szült, azért Európa felelős. A jelenleg hevesen kampányoló francia FN példája arra az európai ellentmondásra mutat rá, hogy az „ezt többet sohase” imperatívusza olyan politikusok fantáziáját mozgatja meg, akik számára az 1945-ös tanulság nem imperatívusz.
