STUDIA CAROLIENSIA
2009. 4. (X.)
71–79.
NYILASY BALÁZS AZ 1852-ES ROMANCE-MESTERMŰ: A BALLADAMŰFAJ ELSŐ NAGY MEGÚJÍTÁSA
(ARANY JÁNOS: ROZGONYINÉ) 1852 és az új balladapoétika A Nagykőröst előző balladakorszak A nagykőrösi balladák sorát ismeretesen A hamis tanú s a Rozgonyiné nyitja meg, ám Arany János – jól tudjuk – szórványosan 1852 előtt is írt balladákat. „De már ekkor megkisértettem a balladának ama népi, eredeti formáját, (mellyek közül, a mint tudod, legjobban sikerült Rákócziné; bár az ilyeneket: A
rab golya – Szőke Panni, Varró leányok – szinte e nemhez lehet sorolni) – ellentétbe a mi németes, mesterkélt, s érzelgős vagy declamáló balladáinkkal. Petőfi e részben inkább utánam jött, mint megelőzött, legalább a Megy a juhász nem volt az én mintám, de az övéi lehettek az én kisérleteim.” – emlékezik vissza a költő az 1848-49 körüli "balladaidőre" híres, 1855-ös, Gyulai Pálnak írott önéletrajzi levelében. 1 Az 1847-48-as „balladakorszak” termékeit azonban – ezt is tudjuk – a későbbi fejlemények tükrében csak tapogatózásokként, a kiérlelt balladapoétika csíraszerű kezdeményeiként tarthatjuk számon. A Varró leányok virtuóz párbeszédes formát teremt, de a verset kitöltő jelenet (a reflexiós kommentárok tükrében megjelenő esküvői-temetési menet) a motivációs korrektség szempontjából roppant megoldatlannak tűnik. A Szőke Panni nyilvánvalóan mutatja a kísértetballadával és a patetikus történeti tradícióval szakító, újszerű, népi tematikára építő verses elbeszélés igényét, de a hitelesítő, konkrét, plasztikus tárgyiasság elemeit teljességgel nélkülözi. A korszak legsikerültebb alkotása – egyetérthetünk Arannyal – valóban a Rákócziné, amelyben a népiesség igényét már változatosra formált, szerencsés ritmika és kellő nyelvi, stilisztikai lelemény támasztja alá, teljesíti be.2
1 Arany János Összes Művei XVI. kötet. Levelezés II., s. a r. Sáfrán Györgyi, Akadémiai, Bp., 1982, 562. (Az
idézetekben előforduló külön jelzés nélküli kiemelések most és a későbbiekben is a citátum szerzőjétől származnak – Ny. B.) 2 A levél néhány soros utalásából nehéz volna következtetni arra, hogy a költő 1855-ben a tudatosság
milyen fokán képes megfogalmazni azokat a műfaji jellegzetességeket, vívmányokat, amelyeket a gyakorlatban már megvalósított. Mindenesetre a balladaként aposztrofált Petőfi-költemény, a Megy a juhász a szamáron Arany kiérlelt balladaírói gyakorlata és elmélete alapján nemigen tekinthető balladának.
Studia Caroliensia 2009. 4.
71
NYILASY BALÁZS
A nagykőrösi korszak – a megtalált balladapoétika A szalontai költő alkotóan új balladapoétikája, amint Az Arany János-i ballada című írásomban részletesebben kifejtettem3, a különleges elbeszélés, a drámaiság és a költőiség összekombinálásán s az érdekes szintézis biztosította lehetőségek mély megértésén alapul. Az Arany-balladát a műfaji sajátságok funkcionális használata jellemzi, fokozott, koncentrált intenzitással tűnik ki, viszonylatjelző, dimenzióteremtő aktivitással, szuggeráló, implikáló, hangulatteremtő karakterrel rendelkezik, és erősen lelki érdekeltségű. Pallasz Athéné – tudjuk – készen pattant ki az istenek atyja fejéből. A költői invenciók titkaiba végső soron sohasem tekinthetünk be. Az érlelő olvasmányok, irodalmi hatások számbavétele, ha fontos is, legfeljebb adalékokkal szolgál, sosem ad teljes magyarázatot. Arany János 1853-as, Pákh Albertnek címzett levele is csak korlátozottan segíti az irodalomtörténész munkáját. A költő e küldeményben a megértő fordulatot, a balladaforma kikristályosodását a skót balladák tanulmányozásához köti, ugyanakkor tagadja, hogy e hatás kimutatható volna: a Rozgonyiné formájának, meséjének, környezetvilágának szuverén sajátszerűségét mindegyre kiemeli, egyedül a ballada „menetelét” látja egyezőnek, összevethetőnek a skót mintákkal. „Rozgonyinét én nem tartom valami jónak, […] nem tartom pedig azért, mert messze maradt kivitelben a korrajztól, mikép én azt képzeletemben kiczirkalmaztam: no de ti megdicsértétek, lelketek rajta. Azt azonban nehezen hinnéd, hogy ez egyszerű, népies jószág épen a külföld tanulmányozásának eredménye, s előképe ama scot balladákban van meg, a mellyek ezerszerte inkább balladák, mint azon ach-os és och-os história, mit azokból később a németek gyártottak. Ha ez utóbbit veszem mintául, a tudós A.B.C.-nek bizonyosan semmi panasza nincs, kivált, ha meg van benne a lovagvár, a szőkehajú kékszemű hölgy, a holdvilág etc. épen mint a Bajza korában. De én vandali módon jártam el az utánzásban: nem csak az Arthus király, Sir Patrick etc. neveket változtattam meg, nem csak a szépen sántitó trocheusokat cseréltem fel a kevésbé művészi népdalformával, nem csak a mese helyen egészen újat költöttem: de azonfelül a scot élet helyén magyar életet mertem vázolni; utánozva egyedül a ballada menetelét, ezt is csupán azért, mert népdalaink s egy két-igazán a néptől eredt balladáink folyamával bámulatosan megegyez; de persze a költeményből semmi illyes ki nem látszik, semmi, de semmi studium belőle ki nem rí, épen olly kevéssé, mint Toldiból a Frithiof-rege, vagy a Nibelungen, vagy (nevess nem bánom) ... Homér!” – fejtegeti írásában.4 A külföldi irodalmi példák alakító jelentőségének hangsúlyozásában alighanem a plebejus költő, a „népi sarjadék” félelme, bizalmatlansága is ott rejlik. Arany
3 NYILASY Balázs, Az Arany János-i ballada, Hitel 2010/3, 95-113. 4 Arany János Összes Művei XVI. Kötet, 169.
72
Studia Caroliensia 2009. 4.
AZ 1852-ES
ROMANCE -MESTERMŰ: A BALLADAMŰFAJ ELSŐ NAGY MEGÚJÍTÁSA
(ARANY JÁNOS: ROZGONYINÉ) 1853 elején éppenséggel a népies elv és modor elleni támadásoktól tart, s az ezzel kapcsolatos szorongásait beszéli ki levelében Pákh Albertnek. Mindazonáltal a Bajzakor, az achos, ochos német balladák meghaladásának igénye nagyon is valós művészi akaratra utal; és valós – pontos, találó – az értelmező fejtegetés is, amely új balladaformát ír körül, s az új formát egyértelműen a Rozgonyinéhez kapcsolja. A költőnek – a huszonegyedik század elején így tűnik – igaza van, amikor a kőrösi korszak második balladáját látja a kétségbevonhatatlan fordulópontnak; a magyar történeti ballada megújítása és az alkotóan új balladapoétika megteremtése valóban az 1852-es költeményhez köthető. De hogyan, miképpen? Elemzésem elsősorban erre a kérdésre kíván válaszolni.
A kifejező, jelentésgazdag tárgyiasság megteremtése Szerepkonfliktus szociálpszichologikus tárgyiassággal Az új Arany János-i ballada, mint említettem, az ötvöző-szintetizáló műnemi hármasság lehetőségeinek mély megértésében gyökerezik: a párbeszédek és jelenetek intenzívvé, lényegkifejezővé formálását ambicionálja, a konkrét, plasztikus tárgyiasságot alapelvként mutatja fel, miközben e tárgyiassággal szemben a sugallatosság, az „implikatív jelentés-kirajzolás” igényét is érvényesíti. A Rozgonyiné bájos, udvarlós indító párbeszéde első pillantásra talán nem kelti az igényesebb költőiség benyomását az olvasóban, közelebbről megvizsgálva azonban rendkívül tartalmasnak bizonyul. A férj és a feleség dialógusában, játékos replika-párbajában lényegében emberi és szerepjátszó én, természetes bensőség és elbürokratizálódás, szabadság és határt szabó rögzítés ellentétpárjai villannak fel. A konfliktus a társadalomban élő ember egyik ősi, állandó, húsba vágó dilemmája. Életünk során mindannyian megtapasztaljuk a különbséget identitást nyújtó, kiteljesítő és az egyént erős marokkal magukhoz láncoló szerepek között; megtanuljuk, milyen könnyen tud egy szerep elbürokratizálódni, az emberi lényeget, a bensőséget milyen természetesen, magától értetődően takarja el a státus, jelmez, környezet, a megkövült, hivalkodó homlokzat. Minél erősebb az eldologiasodás, annál inkább érvényesül a szerep szeparációs, felszabdaló jellege is. A különböző inspirációkkal, szabad lelki áramokkal rendelkező személyiséget a szerepek rögzítik, részekre szabdalják, az elkülönítő elővigyázatossági szabályok szigorú betartására kényszerítik, egyféle szerep-dologgá – a katonát katona-dologgá, az orvost orvos-dologgá, az öregasszonyt öregasszony-dologgá – teszik, s az egyént megfosztják a szerepek közti szabad közlekedés, a szerep-összeötvözés lehetőségétől. A férjét a csatába elkísérni akaró Cicell lázadása a bensőséges, belülről vállalt szerep iránti föltétlen kívánalomból táplálkozik. A szép úrnő természetes asszonyi ösztönével a nőszerep lényegét tartja szem előtt, és elutasítja annak külsőleges homlokzatát, a maszkulin-patriarkális rend által előírt kifejezéskészletet, attribútumrendszert. Rozgonyi gróf hadba indul, s a hősnő már az első strófában jelzi: el akarja, el fogja kísérni férjét a csatába. A férfi a feudális szokásrendet sértő asszonyi Studia Caroliensia 2009. 4.
73
NYILASY BALÁZS
elhatározáson természetesen meglepődik, és nemtetszésének hangot is ad. Méltatlankodása a szimbolikus rend szerepszeparációs igényét, előírását igen pontosan előszámlálja, megjeleníti. Feleségét a nőiséggel összeférhetetlen jelmez- és környezetelemekre figyelmezteti, és megidézi a kijelölt, betartandó referenciát is. „Én kegyesem, szép hitvesem, / Ellenemre jársz-é? / Sima vállad, puha kebled / Töri az a páncél; / Félve tartod a nagy kardot / Remegő kezedben: / Mit keresnél, gyönge asszony, / Véres ütközetben?” Rozgonyiné azonban talpraesett leleménnyel pontról pontra megfelel férjének; a maszkulin szimbolikus rend érvényesítésének kísérletét csírájában elfojtja, s a rigid szerepszeparációs követelményt ízzé-porrá zúzza. Először is „hív magyar nő”-t léptet a „gyönge asszony” helyébe, azaz kicseréli, szellemibbé s ezzel együtt rugalmasabbá, megengedőbbé formálja a referenciális pontot („Azt keresem, hív magyar nő, / Véres ütközetben, / Hogy lehessek, élve, halva, / Mindig közeledben"). Másodsorban a jelmez, a környezet és a szerep összeférhetetlenségét hangsúlyozó akadékoskodást a lehető legügyesebb taktikával söpri el: a spirituális szférát az anyagi elé helyezi, a lélek anyag fölötti fölényének évezredes (keresztény társadalomban visszautasíthatatlan) ideologémájával érvel: „Súlyos a kard, de nehezebb / Százszor is a bánat; / Jobban töri, mint a páncél, / Kebelem utánad.” Persze, mint az a negyedik strófából kiderül (és a későbbiekben is megerősítést nyer), a szépasszonynak esze ágában sincsen a női szerep lényegét megtagadni. Nem radikális szerepcserét (újabb, ellenkező előjelű szerepszeparációt), hanem rendkívül sikeres szerep-összeötvözést hajt végre. A női és a katonajelmez elemei egymásra borulnak, egymásra montírozódnak nála. A sisak alól gyöngyös fejkötő kandikál ki, a páncél alatt fűzött, selyem váll rejlik (tengerzöld ruha lebben), a gyémántos kard bársony övhöz kötött, a csizmák picinyek és szép ezüst sarkantyúval ellátottak. Nem csoda, hogy a sok dalia az ütközetben mindegyre Cicell nyomában jár, az ő lobogós ruháját követve masírozik előre.
Az Arany János-i balladai tárgyiasság első mesterműve Az alkotó, innovatív gesztusok után kutatva, látjuk, már a Rozgonyiné első három strófája is fényes bizonysággal szolgál. A párbeszédek és a prezentációk tanúsága szerint olyan ballada született, amelyben a konkrét egyediség akarása, a világszerű, anyagias megjelenítés igénye sugallatos, jelentéses, szimbolikus érvényű tárgyiassággá válva a versstruktúra minden pontján szembeötlően érvényesült. A férj és a feleség párbeszédében megnyilvánuló szerepkonfliktust a jelmez, a környezet és a referenciacsoport elemei közvetítették, a szerepötvözést a katonajelmez és -felszerelés „aszszonyosítása” jelezte: a sisak alól gyöngyös főkötő, a páncél alól lobogós ruha kandikált ki, türemkedett elő, a katonaló, a csizma és a sarkantyú látványosan női használatra készültek, szolgáltak. A poetizáló, eufemizáló magyar költészeti tradícióban elvont fogalomként használatos kebel már-már az erotikus konkrétsághoz közelítve 74
Studia Caroliensia 2009. 4.
AZ 1852-ES
ROMANCE -MESTERMŰ: A BALLADAMŰFAJ ELSŐ NAGY MEGÚJÍTÁSA
(ARANY JÁNOS: ROZGONYINÉ) anyagiasult: a kemény páncél és a puha női mell mindkét párbeszédszólamban a különböző anyagi konzisztenciát hangsúlyozva feszültek egymásnak. („Sima vállad, puha kebled / Töri az a páncél”, „Jobban töri, mint a páncél, / kebelem utánad”) S a konkrét, kifejező erővel, karakterjelző értelemmel felruházott tárgyiasság illusztrálására az első három strófát követő párbeszéd-részletekből is bőven idézhetünk példákat. Zsigmond bizalmaskodó, évődő respektussal fogadja a hadban a szépséges menyecskét, s egyben a helyzeteket rosszul felmérő királyi karaktert is felvillantja. („»Fogadj Isten, húgom asszony, / itt az ütközetben; / Nyilat ugyan, amint látom, / Hoztál szép szemedben - -«” ) A tárgyi kifejező erő szempontjából azonban a szépasszony replikája legalább ennyire figyelemre méltó. A cserfes, talpraesett aszszony portréja újabb kontúrokkal bővül, erősödik, Rozgonyiné esze ezúttal is vág mint a borotva. A replikázó grófnő úgy utasítja vissza az udvarlósan lekezelő tónust, hogy egyszerre utal Zsigmond életkorára és az 1396-os, csúfos királyi kudarcra, a nikápolyi csatavesztésre. („»Uram király, Zsigmond király! / Nem oly divat már ma / Nyillal lőni, mint felséged / Fiatal korába'.«”) Bensőséges, értelemtelített a hősnő és a király második találkozása is. Zsigmond ezúttal sem tagadja meg magát: a bajban lelkét veszítve óbégat segítségért, miközben ravasz ösztönnel, a személytelenített, harmadik személyű nyelvi formula és az érdekes birtokos szerkezet által hangsúlyozza a maga integrációs szimbólum-mivoltát, mérhetetlen nemzeti értékét. („»Hej! ki hozza, kormányozza / Ide azt a gályát? / Vagy már senki meg nem menti / magyarok királyát? «”) Rozgonyiné a replikázó készségnek most sincsen híjával, de a vészhelyzetben nagyon is mértéktudóan jár el. A tromfot asszonyi tapintattal éppen csak felvillantja, s utána „hív magyar nő”-ként viselkedik. A mentő gályát jó helyre kormányozva elsőként a királyt tessékeli a hajóba, majd (az alattvalói tiszteletet, közvetlen, meleg, bensőséges hangra váltva) tulajdon férjét. („»Én, én hozom, gyönge asszony, / Hajómat az éjben: / Ülj fel uram, Zsigmond király, / Te is, édes férjem!«”)
Beteljesült vágyak ártatlan világa, a romance-dimenzió érvényesítése a történelmi ballada kontextusában A szerepkonfliktus a romance közegében A talpraesett, energikus, vitalitástól kicsattanó grófnő, úgy tűnik, egymaga elbírna bármiféle patriarkális, fallocentrikus, maszkulin renddel. De ilyen erőpróbára természetesen nem kerül sor. A magyar történeti ballada maszkjába bujtatott Rozgonyiné igazi románc. A romance a szelferő, a vágyteljesülés műformája, a biztonság, szabadság, kiteljesedettség, boldogság víziója felé gravitáló elbeszélés-modellek legfontosabbika. E műfajban a környezetvilág (az újkori regénnyel ellentétben) nem rendelkezik determináló erővel. A patriarkális rend az 1852-es versben a nyájasság, meleg közvetlenség, elidegenedettségtől mentes bensőség atmoszféráját hívja életre, az acélos erő, a kíméletlen, elnézést nem ismerő stabilitás, a represszív férfiuralom dimenzióit még nyomokban sem tartalmazza. A férjnek az asszonyi replikára egyetlen szava sem Studia Caroliensia 2009. 4.
75
NYILASY BALÁZS
lehet (nincs is), a király játékos, évődő kötekedése is szívélyességet jelez, és a versvégen az elképzelhető legmagasabb referenciacsoport, a nemzeti közösség teljesíti be az elfogadást. („Lászlóvárott a magyarság / Vala bátorságban. / Híre futott a csatának / Széjjel az országban. / Egy árva szó nem beszéli / Zsigmond győzedelmét; / Mind a világ, széles világ / Rozgonyi Cicellét. - -”)
A pszichikum romance-látomása, a főhősnő integratív nőisége A Rozgonyiné alapkonfliktusa, dilemmája, látjuk, éppen csak fölmerül, s a megértő elfogadó szívélyesség jegyében azonnal meg is oldódik; a vers társadalmi háttérként az elidegenedettségektől mentes, jóakaratú, szabad közösség világát rajzolja ki. De az 1852-ben írott románcballadában az emberi lélek is mentes az intern rossztól; a pszichikum egotudatos, célirányos egység, s az ember biztosan, tévedhetetlenül tudja, mit akar. Rozgonyiné a cselekvési alternatívát magától értetődő, spontán, magabiztossággal jeleníti meg. Ösztön-énje és felettes énje között semmiféle feszültség nincsen, sőt a vers végére a tulajdonított én is hozzásimul a másik kettőhöz, hiszen (mint jeleztem, s idéztem) az asszony vitéz-mivoltában is hírnevet szerez, elfogadást nyer. A versindítás a pőre mimetikus reprezentativitás oldaláról nézve teljességgel „életszerűtlennek” tűnhet. Nemigen tudjuk elképzelni, hogy egy férj ilyen sebtiben induljon életveszélyes csatába, s a feleség minderről csak az induláskor – akkor is csak a feltett kérdés nyomán – értesüljön. A romance-lélektan fényében azonban a szituációt nemcsak hitelesnek, de nagyon is találónak ítélhetjük. Az „elképesztően életszerűtlen” csatába indulás voltaképpen a kötelességtudat apoteózisa: a Rozgonyiné világában az országnagyok a minden pillanatban érvényes, azonnali kötelességérzet, a „Galambócon vár a török / Ne várjon hiába” jegyében működnek, s a hív magyar úrasszonyok ezt természetesnek, evidensnek veszik. A románcdimenzió a férj és a nő kapcsolatában is dominál. Arany verslátomásában az érzelmek nincsenek erodálásra, kopásra ítélve. A férj friss, eleven vonzalmat árul el felesége iránt. „[…] a harci vállalkozás gáncsolása szerelmi vallomással ér fel” – hívja fel a figyelmet Imre László is a férj lebeszélő szavaiban megnyilatkozó udvarló jellegre.5 A házasság intézményét a felek felelősségteljes komolysággal kezelik, de a viszony korántsem merül ki valamiféle szerződésjellegben. A hetedik versszak tanúsága szerint a hitestársi segítő hűség, a társadalmi összeillés és az eleven szerelmi vonzódás együtt, egyszerre van jelen a pár viszonyában-kapcsolatrendszerében. („Elöl, elöl Rozgonyival / Kedves élet-párja, / Hiv szerelme, szép Cicelle, / Szentgyörgyi leánya”) Rozgonyiné nőisége egyébként más szempontból is harmonizáló, „integratív” nőiség. A grófnő alakja nem hozható kapcsolatba a szorongó, ambivalens képzeletvilág nő-teremtményeivel: mind a kemény, agresszív amazonok, mind a femme fatale5 IMRE László, Arany János balladái, Tankönyvkiadó, Bp., 1988, 170.
76
Studia Caroliensia 2009. 4.
AZ 1852-ES
ROMANCE -MESTERMŰ: A BALLADAMŰFAJ ELSŐ NAGY MEGÚJÍTÁSA
(ARANY JÁNOS: ROZGONYINÉ) ok, a csábos szépségükkel rendet bontó, bajt okozó Kirkék, Kalüpszók, Didók, Angelikák nagy családjától távol áll. Cicelle asszonyisága faszcináló, emanatív, elemi erejű (az udvari epika, a romantika módjára) és megnyugtató, házias, „feleségies” (az archaikus-patriarkális, zsánerező epika módjára). A vonzó, izgalmas, aktív és a megbízható, szelíd, házias nőtípusok, tudjuk, még a scotti, cooperi románcban is élesen különválnak, s aligha véletlen, hogy a mi Mikszáth Kálmánunk is a lekezelés, az irónia színeivel dúsítja az aktívabb, vállalkozóbb kedvű Estella prezentációját, míg a feslő, szűzies lánybimbót, Apolkát föltétlen (elfogadó, bámuló) szeretettel ábrázolja. Rozgonyiné a „femme fatale” minden adottságával rendelkezik, de ellenállhatatlan vonzerejét domesztikáltan, korlátozottan, „csatornázva”, jóra irányítva használja fel.
A műbeli társadalom – patriarkális idill-világ Az elidegenedettségtől (hierarchiától, megkövült struktúráktól, hatalmi viszonyoktól) mentes társadalomvilágot az elbeszélő az 1852-ben írott költeményben a románcirodalmunkban oly nagy jelentőséggel bíró látomásos patriarkalitás elemeiből építi meg. A maszkulin rendelkezési jogot, mint láttuk, a szeretet és a szívélyesség azonnal fölülírja e világban. Az uralkodó alattvalói egyenrangúaknak látszanak, a versbeli közösség méltányos, bajtársias, összetartó, „hiperintegrált”. Jogok és a kötelességek kiegyensúlyozzák egymást: a nagy tekintélyű főúr magától értetődően kötelességtudó és vitéz; a király (fogyatékosságában is) a nagycsoport megkérdőjelezhetetlen, természetes integrációs szimbóluma. Elidegenedett intézményiség, ceremonialitás, megkövült struktúrák e románclátomásban nem léteznek. A rossz, a baj kívülről, az idegenek, hódítók, betolakodók, a más vallásúak, más rendben élők felől jön. A török nagycsoportot az elbeszélő természetszerűleg buzgón stigmatizálja, az ellenség pogányságát, keresztényietlenségét, idegenségét buzgón, lankadatlanul hangsúlyozza. („Pogány török a Moráván / Érkezik új haddal”, „Szól az ágyu - - szokatlanul / Durva ozmán fülnek”, „»Vizet! vizet!« a pogányság / Orditoz hiában”)
A történeti ballada maszkjába bujtatott romance és a démonikus-ironikus perspektíva A magyar történeti kisepika nyomán járó, tradicionális honi témát feldolgozó Rozgonyinéről nemcsak azt mondhatjuk el, hogy a patetikus-retorikus hagyományt a szívélyesség, a kedély és a báj jegyében haladja meg, de azt is, hogy a honi témát nagy fantáziával és leleménnyel a romance-irodalom szívéhez illeszti. A versben lélek és környezetiség, a pszichikum és a szocium minden vonatkozásrendszere a romance végső látomását példázza, a diadalmasan győztes vágy vízióját jeleníti meg a maga bájos, egyedien tárgyias módján. A démonikus-ironikus modernitás-posztmodernitás világában persze az ilyesféle, ártatlan, vágyteljesítő világteremtés nem indul túl jó esélyekkel azon a terepen, ahol a szellemi presztizsért, a művészeti kodifikációért folyik a harc. A komplex ambivalencia, a gyökerében problematikus (dezintegrált,
Studia Caroliensia 2009. 4.
77
NYILASY BALÁZS
reaktív) pszichikum, a kérlelhetetlen, erőszakra és manipulációra épülő társadalomvilág, a magasabb kapcsolatoktól megfosztott földiség olyan evidenciákká váltak, amelyek mellett a paradicsomi képzelgések elhalványodtak. Pedig az emberi lélekben (és a művészi látomásban) alighanem ma is van helye az ártatlan vágyteljesítésnek, erőés harmóniatudatnak. „A fantázia ellenáll annak, hogy elfelejtse, mi lehetne, emlékszik azokra az időkre, amikor a valóságelv még nem állított korlátokat a szabadság és boldogság útjába”, „A tudattalan intenzitásának, a nyelv és szervezettség nélküli infantilis élettapasztalatnak és az élet eredetét jellemző szétrombolhatatlanságnak a tudatelőttesbe való áttétele nélkül […] az emberi élet sterillé és üres tartállyá válik” – jelzik ezt a jogot Marcuse és Loewald.6 „Bonus vir semper tiro. A jóság mindenkor naiv” – állítja Füst Milán, és azért mond köszönetet Charles Dickensnek, mert megtanította az egyszerű igazságra: nem szabad hagyni, hogy a tapasztalat és az okosság tönkretegyék az ember szívét.7 Arany játékos, perspektívateremtő románcballadái a művészet, az imaginárius, vízióalkotó művészet felől igazolják-illusztrálják azt, ami mellett a pszichoanalitikus-társadalomfilozófus, a tárgykapcsolati elmélet neves kutatója és a magyar író hitet tesznek.
A modern romance játékos, ironikus árnyalatai. Ritmika, metrika, alakzatrendszer A Rozgonyiné, mint eleddig fejtegettem, a romance szívén fekszik, ugyanakkor azt is el kell mondanunk, hogy a mű minden patriarkalizmus, minden naiv báj ellenére modern, XIX. századi románc. A vers „modernsége”, „szentimentalizmusa”, reflektív jellege azonban, mint Aranynál annyiszor, nem az ideologikus, gondolatkifejtő közlések terén keresendő (ilyenek a szövegben egyáltalán nincsenek), hanem a formakoncepció által, az alakzatok, a metrika és a ritmika által fejeződik ki. Az 1852-es költemény (a Mátyás anyja mellett) kétségkívül a szalontai alkotó legmelodikusabb, legzeneibb, legharmonikusabb balladája. A vers négysoros strófák sorozatából áll, tisztán tagolt nyolcasok és hatosok (erős „Gestalt-élményt adó”) kombinációjára épül, s minden más balladánál sűrűbb, intenzívebb megfelelés-rendszereket: hangzórendszeri, metrikai összekapcsolódásokat, alakzati ismétléseket, kontrasztokat, alliterációkat mutat fel. A szövegben versszakoknak versszakok, félstrófáknak félstrófák, nyolcasoknak hatosok, trocheusoknak jambusok, sorvégi rímeknek belső rímek, szókezdő hangzóknak hangzóismétlések felelnek szakadatlan. A férj akadékoskodó nyolc sorára Rozgonyiné pontról pontra korrigáló, ismétlő nyolc sora, Zsigmond négysoros évődésére a szépasszony ugyancsak négysoros csípős replikája, kétségbeesett segélykérésére tapintatos, mentő, nyugtató szava válaszol. A „Hová, hová, édes férjem?” jambikus-
6
Idézi Chodorow, a neves amerikai pszichoanalitikus elméletíró. Nancy J. CHODOROW, A feminizmus és
a pszichoanalitikus elmélet, Új Mandátum, Bp., 2000, 185, 22. 7
Charles DICKENS, Copperfield Dávid, ford. Szinnai Tivadar, Európa, Bp., 1966, 500.
78
Studia Caroliensia 2009. 4.
AZ 1852-ES
ROMANCE -MESTERMŰ: A BALLADAMŰFAJ ELSŐ NAGY MEGÚJÍTÁSA
(ARANY JÁNOS: ROZGONYINÉ) trocheikus megfeleléseit a „Megállj, Megállj, édes férjem.” ismétli meg. Rozgonyiné csemegével csalogatja lovát, pici, piros csizmát ölt és ruháját lebke szellő lebegteti. A harmonizáló ritmikát a tizennégy strófás versben nem kevesebb, mint tizenhét belső rím erősíti. („Én kegyesem, szép hitvesem”, „Félve tartod a nagy kardot”, „Széles úton, poros úton”, „Csillámlik a... villámlik a”, „Uram király, Zsigmond király!”, „Folyamon is, szárazon is”, „Hív szerelme, szép Cicelle”, „Most vitézek! hajós népek!”, „Maga vivé Rozgonyiné”, „Követi a sok dalia” „Mind odaég, bár van elég”, „Százezerre megyen serge”, „Török, tatár - - spahi, jancsár”, „Népedet te átkeletted”, „Hej, ki hozza, kormányozza”, „Vagy már senki meg nem menti”, „Mind a világ, széles világ”) A Rozgonyiné harmonizációs formateljessége, „megfelelés-telítettsége”, látjuk, egészen páratlan. Pákh Alberték a XIX. század közepén mindössze a jókedvű „csárdás” hangjait hallják ki a versből, a huszadik-huszonegyedik századi olvasó számára azonban e megfelelés-telítettség, e minden képzeletet felülmúló „Gestaltharmónia” és melodikusság egy másféle sugallatot is érvényesít. Az 1852-es költemény kivételes zeneisége, felelő-rendszerei, belső rímei, alliterációi számunkra már nemcsak harmóniaélményt közvetítenek, de (a humor s már-már az irónia minőségeit is képbe hozva) az imagináció, a játékosság atmoszféráját szuggerálják. A Rozgonyinét – ma már nem tudjuk nem észrevenni – egy szemantikailag kimondatlan, de a formakoncepció által folytonosan érvényesített „reflektivitás” járja át. A „forma” „jelentésképző” sugallatait, a megfeleltetések állandó túlcsordítását mi az imagináció, a teremtettség, a játékdimenzió kódrendszerében olvassuk. A tizenkilencedik század közepén született Arany János-i költemény szépséges naivitása ma is érvényes igazság, de a műalkotás, a világteremtő vízió igazsága. E világteremtő „műalkotás-jelleg” illusztrálására Keresztury Dezső mély értelmű szóalkotását, a „patriarkális Naconxipan” kifejezést is kölcsön vehetjük. Az irodalomtörténész a szókapcsolatot Arany verses epikai törekvéseivel kapcsolatban alkalmazza, a Toldi, a Buda halála, a Keveháza, a Rózsa és Ibolya képviselte dimenziók teremtettségére hívva fel a figyelmet. A „nacoxipani státus” mindazonáltal a Rozgonyiné esetében még inkább szembeötlő, az 1852-es ballada formakoncepciója e státust mindvégig kivételes sokoldalúsággal és intenzitással sugallja, implikálja, hangsúlyozza. A csudálatos asszonyról és a köréje épült románcvilágról szóló vers, nem kétséges, játék, bárha az emberi lélek mély vágyaiból született, szépséges játék.
Studia Caroliensia 2009. 4.
79