109. szám. AHET

s>

1892.

IIT. É v f o l y a m . MEGJELEN MINDEN VASÁRNAP. Előfizetési feltételek : Egész érre

frt 10,—

Félévre Negyedévre

...

»

5.—

,

2.50

5/109. szám.

AHET

TÁRSADALMI, IRODALMI ÉS MŰVÉSZETI KÖZLÖNY. SZERKESZTI

Egyes szám ára 20 kr.

K I S S

— B u d a p e s t ,

J a n u á r 31.

BUDAPEST, VII. ker., Erzsébet-kürut 0. sz. Hirdetések felvétele^ugyanott. Kéziratok

nem adatnak

vissza.

r ^ —

— Parbieu! — felelt az egyik párbajsegéd, — hogy a külsziht megóvjuk.

K r ó n i k a . »A k ü l s z í n

J Ó Z S E F .

Szerkesztőség' és kiadóhivatal:

megóvása.« — január

2S.

Érdekes tárgyalása volt a napokban a budapesti büntető törvényszéknek. Két párbajsegéd volt a vádlott, akik verekedni kényszerítették bárány-szelid feleiket. A dologban nem ez volt az érdekes; párbaj-segédek, akik hőstettekre kényszerítenek műkedvelő viadorokat, nem tartoznak éppen a ritkaságok közé. De érdekes volt a szóvita, mely e miatt az ügyész és vádlottak közt folyt le; a legérdekesebb pedig az, hogy e szóvitában nem az ügyésznek volt igaza, hanem a vádlottaknak.

A. ur, heveny alkohol mérgezésben, pofon ütötte B. urat. Másnap, mire kialudta magát, megbánta, hogy ily hirtelen kezű volt, s X. Y. uraknak, B. segédeinek, kijelentette, hogy hajlandó bocsánatot kérni. X. és Y., bár B.-nek megtetszett az eszme, nem érték be ennyivel, hanem- azt követelték, hogy A. ur verekedjék meg. Abban a véleményben voltak, hogy a pofon egy jól megkezdett s teljesen be is végzett cselekvés, melyben megvan a »tett« minden karakterisztikona; szóval olyan valami, ami önmagában egy kerek egész. Ellenben a bocsánatkérés csak szók, szók és szók lánczolata, valami befejezetlen, amihez hozzá tenni, de amiből elvenni is lehet; szóval valami töredék, ami egy egészszel egyenértékű nem lehet. E nézetükhöz ragaszkodva, ugy kívánták, hogy a tettel tett, s B. úrral ne egy irás, hanem A. ur álljon szemben; vulgo, menjenek ki a placzra. A párbaj meg is történt, noha B. ur a követelést túlzottnak találta, A. ur pedig bizalmasan értesítette a rendőrséget, hogy a városligetben rút dolgok készülnek. Világos, hogy a két »krakéler« párbajsegédet elő kellett állítani. A tárgyaláson két dolgot konstatáltak. Először, hogy a büntetendő cselekmény értelmi szerzői csakugyan X. Y. párbajsegédek voltak. Másodszor pedig, hogy a büntetendő cselekményből semmi szin alatt nem lehetett volna nagyobb veszedelem, mert X. és Y. a pisztolyokat csak lőporral töltötték meg, a golyókat szépen zsebre rakták. — De hát akkor mért forceirozták a párbajt? — kérdezte az ügyész ártatlanul.

Hozzá tehette volna, hogy minden párbajnak egy a czélja: a külszín megóvása. Kivétel nélkül mindegyiknek; még a legkomolyabbnak is. Ha az ön feleségét valaki elszerette, s ön két gentlemant biz meg, hogy azt a valakit fölkeressék, akkor ön csak a külszint akarja megóvni. Akiben a szenvedély szólal meg, az nem megy két úrral értekezni, hanem ugy tesz, mint a fenevad: neki ront megtámadójának, s úgy pusztítja el, ahogy tudja. Aki igazi elégtételt akar, az nem megy párbajorvoshoz, hogy becses egészségéről az utolsóig gondoskodjék, hanem, ha kell, a czipő-huzójával üti agyon a sértőt, mint a Guy de • Maupassant hőse. Mert a párbajjal, amelyben ön lehet a sértett s ugyancsak ön az áldozat, nem lehet elégtételt szerezni, csak a külszint lehet megóvni. Mi az a »külszín megóvása ?« Manifesztálása annak, hogy mindazzal szemben, ami sérthet, bánthat, érzékenyek vagyunk. Ugyan mire jó ez ? — kérdhetné egy stoikus. A sérelmet, mely rajtunk esett, nem tudjuk megtorolni. (Legfeljebb véletlen jó szerencse, ha csakugyan megtorolhatjuk.) Elégtételt párbajban senki sem szerezhet magának; sors bona, nihil aliud, ha véletlenül mégis az ölébe esik. Ha tehát elégtételt nem szerezhetünk magunknak, az a manifesztálás is valami. A sértéstől nem óvhatjuk meg vele magunkat; az már megtörtént. De még mindig megóvhatjuk vele magunkat a sértés következményeitől, és ez se megvetendő. Megóvhatjuk vele magunkat esetleg más, uj sértésektől ; megóvhatjuk vele magunkat attól, hogy azoknak a becsülésében, akik a sértésnek tanúi voltak vagy tudói, alábbszálljunk. Ha ön a legbecsületesebb ember a világon, s önt a kávéházban tolvajnak mondja valaki: bizonyos, hogy az ön becsülete a sértés után ugyanaz marad, ami ezelőtt volt, akármint cselekszik is a sértővel szemben. Mit csinál ön tehát, mikor ettől az embertől »elégtételt kér?« Manifesztálja azt, hogy önnek ilyen sértése-

o

C6 ket ingyen nem lehet mondani. Óvja magát az esetleges uj sértésektől és védi a konszideráczióját. Nem a becsületét védi, hanem a konszideráczióját, a becsületének a látszatát. A külszint. Es bizonyára helyesen cselekszik. Mert ha a becsületet nem vehetik el, joga van önnek a becsülete látszatához is. A becsület okvetetlenül a legfőbb jó a világon, de ez a legfőbb- jó a neki megfelelő konszideráczió nélkül, igen légies valami. A mi világunkban az élet föltételeihez, a nemesebb értelemben vett cselekvés lehetőségéhez hozzá tartozik a konszideráczió is. A mi világunkban a becsület a becsület látszata nélkül veszett fejszének a nyele. -X-

Mindenkinek jogában áll a becsülete látszatát védeni; a jog, hogy a konszideráczióját megtarthassa, nem vitatható el semmiféle tisztességes embertől. Természetesen, ugy védi, ahogy tudja. A törvény nem tudja az ön konszideráczióját megvédeni. A »becsületsértés«-eket nevetségesen enyhén bünteti ; bizonyos sértésekkel szemben pedig tehetetlen. Marad tehát a párbaj, mint ultima ratio. Ne tessék hallgatni a filozófus Schmock-okra; csak akkor cselekszik ön okosan, ha mindig megverekszik, a mikor a tyúkszemére lépnek. Csak így óvhatja meg magát attól, hogy az egész világ az ön tyúkszemére járjon sétálni, s végezetül ekkép nyilatkozzék önről: — Enyje, beh hitvány tyúkszeme van ennek az embernek 1 . . . *

Hogy a párbaj csak nevetséges előitélet, az meglehet; s önnek szabadságában áll elitélni a párbajt, a többi előitéletekkel egyetemben. De azért csak tessék megverekedni. Mert amig van, ha csak egy szál ember is, aki hisz ebben az előítéletben, addig a párbaj mindig erősség és védelem lesz önnek. Addig mindig lesz, ha csak egy szál ember is, aki pártját fogja önnek, s már ez is konszideráczió. -X-

Ugy hiszem, nem kérdés, hogy a szóban forgó esetben, igenis, szükség volt a konszideráczió hamaros mentésére. A ballada egy pofonnal kezdődött. A pofon rettenetes valami. Egymagában több szégyen tapad hozzá, mint a lélekvásárláshoz, a hamis bukáshoz és a bigamiához együtt véve. Mindezeket el lehet felejteni; el lehet. felejteni a váltóhamisítást is. De a pofont nem felejtik el; a pofont nem lehet lemosni. Elég furcsa, hogy így van, mikor hátulról akárkit pofon lehet ütni. De így van. Mintha az emberek két külön világra oszlanának, a pofon nem vágottakra, és a pofonvágottakra, az arczulütésnek diabolikus jelentést tulajdonítunk. A pofon irtózatos; a pofon halhatatlan. Néha . az, aki a pofont adta, már régóta békés ember, s két kezét szépen összetéve, nyugodtan alszik

ősei sírboltjában, s még mindig ott látjuk a pofont a' másik arczán, amint naponta megjelenik a kávéházban. A pofon túléli a jókedvű adakozót. Talán Hamlet is erre czéloz, mikor azt mondja: A rossz, mit ember tesz, túléli őt, A jó gyakorta sirba száll vele.

De nemcsak őt éli túl, hanem azt is, aki kapja. S az illető szerencsétlent hiába temetik el, még a halottas-kocsi tetején is látni véljük a pofont, a koszorúk mellett, ott, a hol katonáknál a kard és csákó szokott állani. A »gifle«-t adni a legrettenetesebb brutalitás a világon; megkapni másodosztályt!, de azért elég nagy szerencsétlenség. Csak egy dolog van, ami e »csapás« súlyát enyhítheti : a párbaj; okosabb remédiumot aligha is fognak felfedezni erre a czélra. Azért nagyon igaza volt a két »krakéler« párbajsegédnek : ezen az állapoton csak párbajjal lehetett valamit segiteni. De igazuk volt akkor is, mikor gondoskodtak róla, hogy ez a párbaj ne legyen valami veszedelmes. Két ember közé, akik közül az egyik pusztán áldozat, a másik pedig olyan valaki, a ki most ocsúdott föl mámorából, s fűhöz-fához kapkod, hogy részegsége szerencsétlen ötleteit jóvá tehesse: mire való volna két bolond golyó, mely eltévedhet s még jobban elronthatja a dolgot ? 1 . . . Nem, ezen a kázuson máskép nem lehetett javítani. A két segédnek igaza volt mindvégig; csak a törvénynek nem volt igaza, a mely elitélte őket.

Bizonyára helyes, hogy a törvény felelősségre vonja a párbaj-segédeket. Vannak halálos végű párbajok, amelyekért nem az életben maradt felet, hanem a segédeket kellene elitélni, még pedig mindannyit s mindanynyiszor emberölés czimén. De az ilyen segédeket, a kiknek van eszük, s nem tesznek golyót a pisztolyba, de azért egy kis hókusz-pókuszszal — és némi koczkáztatással, mert e miatt még affaire-jök támadhat a felekkel — a legjobban intézik el a kázust, az ilyen segédeket nem megbüntetni kellene, hanem dekorálni, mint a bátor életmentőket. Bojtorján. A szerelem a jelené ; múlté s jövőé a barátság. Petőfi

S.

*

A valódi asszonyt nem a szerencse fényénél, hanem a szenvedések éjszakájában nézd meg. Tompa M. *

Az

asszony

olyan, mint. az árnyék : fut előled, ha követed ;

ellenben kővel, ha te futsz előle. Shakespeare.

Dal a tölgyfáról/ Ali a százados tölgy erdő sűrűjében, Karcsú hajtások közt kérges ősi fa ; Reszketeg lombjával úgy áll köztük éppen, Mini kis unokák közt nyájas nagyapa. Nem mulandó ember —: a szabad természet Volt elültetője sok száz év előtt; Bölcsődala dörgés, zord dajkája vészek, Ellenállva, küzdve, így kapott erőt. Villámokkal jálszó galyjait kitárva, Rendületlen törzse ott állott helyén, Mintha lenne folyvást mutató határ-fa Az örök időnek roppant mesgyejéu. Ha kihívó Föuséggel De ha kis Es titkolta

szélvész csattogott felette, megrázta koronás fejéi, madár jött, karjaira vette, mintegy zordon erejét.

Fergeteg haragját visszaverte ága, De szelíd napfényben lágyan suttogott. Nincs a hatalomnak ennyi méltósága, Nagyság nem ilyen jó, nem ilyen nyugocll. Noha óriás volt, senkit meg nem sértett, Nem kívánta gőggel soha senkitől Hogy hajtson előtte hunyászkodva térdet, Ünnepelje rangját és dicsérje-föl. Nem vetett rablánczot kisebb szomszédokra, Csúf bizakodással gyöngét nem gúnyolt; A nyíló vadonnak legsilányabb bokra Vele mind egyenlő s hű barátja volt. Egyszer egy király ment nagy kíséretével Hő nyáron az erdő zeg-zugain át; Küzködvén egész nap a sugárzó hévvel, Kiszemelte nyomban sátrául a fát. Árnyékos tövében lázasan szendergett, Míg tovább nem indult nyughatatlanul — Mint akit a dicsvágy káprázata kerget — Olthatatlan szomjjal a hatalmas űr. Es mikor tovább ment országok királya, Bizou az öreg tölgy nem bókolt neki, Sem hivalgó dölyffel, fák elébe állva, Nagy kitüntetését nem kürtölte ki. Azután vándor jött, nótát fütyörészve, Az is ott pihent meg a vén tölgy alatt; Rongyos a ruhája, de vidám a képe, Szíve, lába könnyű, a mikor halad. Friss erdei forrás buzgó, játszi kedve; Jár mindig szegényen s mindig boldogan; Most alszik, pompásan neki heveredve, Mint dúsgazdagok közt nem igen sokan. * Felolvastatott a Petőfi-társaság

idei nagygyűlésén.

Es a tölgy nem fordít megvetéssel hátat, Nem rivall rá durván: „Vissza, nyomorult! Vidd el innen rögtön follozott czondrádat! Az imént árnyékom egy királyra hullt!" „Vess szemet, csavargó, hozzád illő fára; Zászlós úr, király néz kegyesen felém; E11 nem állok itten koldusok számára; Csak uralkodókat fogadok el én!" Nem! Nem ! A ki fáradt s árnyékába fekszik, Azt a százados tölgy el nem kergeti. Rosszat szótalan tűr, jóval nem dicsekszik, Sértést nem torol meg, bárhogy fáj neki. Kővel megdobálta, sokszor tönkre-tette Hálátlan suhancz-nép egy-egy szép gályát; Hervadt levelekkel halkan eltemelle, S nem hallotta senki vádló sóhaját. Mindenki tanuljon az öreg tölgyfától! Szolgáljon hatalmast hízelgés nekűl, Soha el ne űzze a szegényt magától, Hogyha enyhülésért hozzá menekül. Nagyságái az ember, mint ő, hordja békén, Társait súlyával ne igázza le; Csellel ki ne fogjon mások gyöngeségén, És szeresse azt, ki együtt él vele. S ha követ dobnak rád, összetépik szárnyad', Tégy úgy, mint az agg tölgy, kérges ősi fa: TIints még több virágot, még több enyhe árnyat Es ne adj sértőnek • más választ soha! Ábrányi Emil.

Lápvirág. Irta : H E R C Z E G H

FERENCZ.

(Folytatás.)

Jurisics azonban már megelégelte az utczai kalandot. Gunyoros udvariassággal mondta a leánynak: — Boldogtalan vagyok, hogy ' nem élvezhetem tovább szellemes társaságát, — de várnak reám — A felesége? — Eltalálta. — Gondoltam, hogy házas ember, konstatálta Jesszi. Ön .nem jár oda, ahova én. Pedig fővárosi ember és uri ember Mondja, csinos a felesége ? Jurisics ugy találta, hogy Szentgróthy herczeguője kissé szemtelen. Még mielőtt válaszolhatott volna, a leánynak már másvalami járt a fejében. — Jó volna, ha találhatnék egy fiakkert, mondta. A közelben fiakker-állomás volt; Jurisicsnek csak füttyenteni kellett a kocsiért. Jesszi összefogta a ruháját és beszállott, a kocsi nyitott ablakán valamit Jurisics felé nyújtott. — Tegye a gomblyukába, mondta, és adja otthon a feleségének! Jó éjszakát! Kis ibolyabokréta volt. Szentgróthy egy pár napig nem mutatkozott barátjánál, aztán egyszer, délben megint eljött. Mialatt Jurisics inasa két elefántcsont hajkefével dolgozta meg ura fejét,

68 addig Szentgróthy szórakozottan járt-kelt a kis szalonban, sorra nézegette a fotográfiákat, melyeket már százszor látott, végül leakasztott egy buldogrevolvert a falról, és lovagias állásba vágva magát, czélba vette önmagát a tükörben. — Hallod, mondta Jurisics, a múltkor megismerkedtem a Jessziddel. Gondolom, hogy ő volt Leirta a külsejét. - Persze, hogy Jesszi volt! kiáltotta a fiatal ember, Nos, mit szólsz hozzá ? — - Semmit. Különben eiég csinos, de egy cseppet sem szenzácziós. — Első látásra egy igazi szépség se tesz szenzácziós benyomást. Majd ha másodszor látod! — Elég volt nekem egy siitet a herczegnődből. Különben nem épen tartózkodó. Meg se kérdezte a nevemet és el akart vinni az ő mulatóhelyeire. — Az nem bizonyít semmit. Egész éjjel csavarog a városban és nem szeret egyedül járni. Mindig visz magával valakit: egyszer egy zsebtolvajt, másszor egy méltóságos urat. Éppen nem válogatós. Ha egyik gavallérja tolakodó lesz, akkor ott hagyja a faképnél és fog magának a következő utczasarkon másikat Nem beszéltek többet Jessziről és Jurisics nem is gondolt vele többet. Ebéd után meglátogatta a menyasszonyát, és mivel a tanárt nem találta otthon, meglehetős jól érezte magát az asszonyokkal. Adélnak, mint mondani szokás, jó napja volt, és mikor a téli verőfény kicsalta őket egy félórára. az Andrássy-uton sétálók közé, a hidegtől kipirult arczával és kivételesen jószabásu prémes kosztümjében feltünően csinos volt. Láthatólag tetszett neki, hogy a járókelők kíváncsian utána fordultak és büszkén simult két fejjel magasabb vőlegénye karjához. A tanár is tűrhető hangulatban volt vacsoránál. Valami miniszteri ebédről jött, talpig diszmagyarban. Ebéd közben felköszöntővel ünnepelték világraszóló tudományát. Ez oly békülékenynyé tette, hogy meg se szidta az asszonyokat délutáni sétájukért, sőt midőn Jurisics kifejezést adott ama véleményének, hogy az üresedésben levő főrendiházi tagságok betöltésénél alig mellőzhető olyan érdemes tudós, mint Szever tanár, az öreg ur kivételesen egy véleményen volt jövendőbeli vejével. Mikor Jurisics elbúcsúzott, Adél saját jószántából nyújtotta feléje arczát. Az a könnyű csók, ameiylyel a leány hűvös arczát érintette, csodálatos, jókedvű megnyugvással töltötte el. Utóbbi időben gyakran esett meg vele, liogy nyugtalani tó" kétségek gyötörték. A jövő oly bizonytalanul feküdt előtte, jelen existcncziája pedig, költekező életmódja és korlátolt jövedelme, gyakran veszedelmesen hasonlított kalandor-exisztencziához. Most megint biztosabb talajt érzett a lábai alatt. Az önmegtérés e pillanatában el is határozta, hogy nem megy a kaszinóba játszani. Haza megy aludni, — előbb megiszik valahol egy csésze teát. Betért egy jobbfajtáju kávéházba. A kávéházban sokan voltak, többnyire katonatisztek és öreg urak, aztán egy elegáns asszonyokból és hangos urakból álló nagyobb társaság, amely összetolt márványasztaloknál mulatott, Jurisics a plüskerevetes sarokfülkébe vonult és az estilapok olvasásába mélyedt. Egyszerre felpillantott és meglátta megint Jesszit. Ott járt-kelt a vendégek közt, virágos kosarával a kezében. A leány véletlenül vetődött csak ide. Az utczáról benézett és meglátta a szemközti óriási tükörfalakban sokszorosan visszacsapódó villamos fényt. Ez a ragyogás becsalta a sötét utczáról, mint az éjjeli pillangót, Hanyagul lépegetett a márványasztalok közt, nem is törődve, vagy észre sem véve azt a föltűnést, amelyet' a

vendégek, de különösen az asszonyok közt okozott Az asszonyok gyönyörködve, a fiatalabbak közülök meg éppen .elragadtatással nézték. A kaszirnő is egyre rajta legeltette a szemét. Nagyon szép volt. Felséges, nagy, izmos, mint egy fehér háttyu. Kissé előrehajló nyakával és fölemelt tenyerévei, amelyben kosarát tartotta, ama vízhordó leányok nemes plasztikájára emlékeztetett, amelyek antik gemmákon láthatók. Egy öreg urnák, aki barátságos mosolylyal bólintgatott feléje, virágot tűzött a gomblyukába; egy fiatal dandynek, aki pisszegve intette magához, hátat fordított. Egy vörös kamasz, aki egy pap- vagy színészformája ur társaságában szundikált üres palaczkokkal megrakott asztalánál, most fölébredt és erőnek-erejével meg akarta ölelni Jesszit. A leány jó ideig csendesen védekezett ellene, aztán megérintette a szomszéd asztalnál ülő katonatiszt vállát. — Segítsen, kérem! Mialatt a tiszt a becsípett emberrel veszekedett, addig Jesszi már kikeresett a kosarából egy ibolya-bokrétát és a sarokfülkébe lépve, szó nélkül Jurisics gomblyukába tűzte, miközben karjával véletlenül horzsolta a fiatal ember arczát. — Reám ismer? kérdezte Jesszi mosolyogva. — Hogyne! Hogy kerül ide ? — Véletlenül. Nem akarok ma zenét hallgatni, — fáj a fejem, — Nem ül hozzám ? A leány leült és miközben nagy, szürke szemeivel kíváncsian nézte Jurisicsot, hossZu keztyüit lefejtette ujjairól. Kifogástalan uj, finom keztyüt viselt; jól ápolt, fehér kezén meg drágakő csillogott. A kigombolt kabátkája alól ruhája látszott, pompásszabásu, fekete csipke-derék. Amit a testén viselt, az bizonyára többet ért, mint a mennyit egy év alatt is kereshetett a virágaival. Egy pohár tejet kért, azt némán. kavargatta, közbe szórakozottan nézegette egy élezlap képeit. Jurisics azalatt őt nézte, félig lehunyt pillái alól szomjas szemekkel sziva fel üde alakját. Félprofilból látta és ugy találta, hogy még soha életében nem állott oly individuális báj hatása alatt, mint most, e selyempilláju, telt állu, édesszájú, komoly leányarcz láttára. Szentgróthynak igaza volt: a leány másodszori látásra elszédítő hatással volt reá. Szédítő hatással volt rá még az a finom ibolyaillat is, amely ruhájából áradt, Most vette csak észre, hogy Jesszi őt ugyancsak nagy, merev szemekkel nézi. — Önnek nincs is felesége, mondta aztán minden bevezetés nélkül, mintha a múltkori beszélgetést folytatná csak. — Kitől tudja? — Azt is tudom, hogy önt Jurisicsnak hivják. Gróthy mondta.... Gróthy sokat beszél önről, — tulajdonképen mindig csak önről beszél — Ha az ember hihetne neki, akkor ön nem is volna ember, hanem valami isten féle.... Nagyszerű! Gróthy azt is mondta, hogy én bele fogok önbe bomlani Gróthy néha ostobaságokat beszél — Nemcsak néha, hanem gyakran. Jó ideig beszélgettek még Szentgróthyról, — más tárgyról ugy se tudtak volna beszélni Az a becsípett ur, aki Jesszit az imént meg akarta ölelni, most borotvált arczu barátja karjára támaszkodva, bizonytalan léptekkel közeledett feléjük. Hosszú beszédet intézett Jurisicshoz, amelynek körülbelől az lehetett az értelme, hogy szívből sajnálja előbbi illetlenségét, — aztán kezet akart fogni Jurisicscsal és barátjával egyetemben letelepedett melléje a piros kerevetre.

6g Jurisics felkelt és egy kérdő pillantást vetett a leányra. — Igen, menjünk, mondta Jesszi, keztyüi után nyúlva. — Hová vigyem? kérdezte a fiatal ember, mikor künn voltak az utczán. — Csak a legközelebbi kocsiig. Mégis hazamegyek, — fáj a fejem. — Ha akarja, elkisérem. — Nem lehet. — Mért nem ? Jesszi nevetett. — Senki sem tudja az urak közül, hogy hol lakom, hát önnek sem kell tudnia. — Nem rossz! Fél, hogy meglátogatnám? — Senkinek se szabad hozzám jönnie. — Elv ez? — Nem, — de senkinek sem szabad — Valaki megtiltotta ? A leány nem válaszolt. Mikor elértek a kocsikhoz, beszállott az egyikbe és kezet nyújtott Jurisicsnak. Jurisics is kocsiba szállott és haza hajtatott. A belvárosi nagy bérház előtt, amelyben lakott, egy forduló bérkocsival találkozott, a kapu alatt pedig karcsú női alak állott, - - láthatólag a házmestert várta. Jurisics szive egyszerre viharosan megdobbant. — Jesszi! Jesszi volt. — Miért jött utánam? kérdezte a leány. — Hisz én itt lakom — Itt? — Az első emeleten. — És én a harmadikon. Elseje óta lakom itt. A házmester kulcsa megfordult a zárban, a kapu kitárult. --- Ez nagyon különös, hogy mi egy házban lakunk! Vélekedett a leány, mikor együtt fölmentek a lépcsőn. Kicsit fáradt volt és szó nélkül Jurisics karja alá fűzte a kezét. Mikor az emeletre értek, lecsúsztatta a kezét, egészen a fiatal ember kezéig, ezt gyöngén megszorította, aztán suhogó ruhával feljutott a meredek, gyéren világitott lépcsőn. Jurisics az éjjel a leányról álmodott. Kavargó felhőkön pihent s a karjaiban tartotta Jesszit, aki szerelemittasan simult kebléhez. Délben pedig az inas egy kis ibolyacsokrot hozott. — Mi ez ? — Nem tudom, — az előszoba kilincsén találtam. Másnap is ott volt a csokor a kilincsen, harmadnap is, aztán minden rákövetkező nap. Jurisics pedig elhatározta, hogy nem fogja Jesszit többé látni. A tulajdon józan esze érdekében nem. (Folytatjuk.)

A leány : költemény, az asszony : regény, az anyós : tragédia. * *

*

*

Van asszony, aki kegyetlen, mint Iíeródiás : fejét venné

annak

a férfinak, kinek szivét meg nem hódithatá. * *

*

*

I i a a nőknél l)e akarod magad hízelegni, valami titkot közölj velük. Chestcrjicld. *

Mint a gyöngy a csigának, mely azt magában rejti, .egyetlen kincse és orvosolhatatlan baja egyszersmind : — ilyen sok női szívnek a szerelem. B. Eötvös

József.

Rózsi. Neve : Rozália. Én Rózsinak hívom. Mondhatnám úgy is, hogy »édes rózsa-bimbóm !« De ő azt már tudja. Minek tudja más is ? Jól elrejtve tartsa kincsét a bányász is ! Mert kincs a jó asszony. Az én asszonyom kincs. Talán párja is van. De, úgy tartom, sok nincs. Pedig, verset sem ir »sáppadt arczú

holdról'.

Elég, ha az ura nagy-néha dorombol. Mint büszke pávának, nincsen ékes tolla, Fülmile-madárkint vonul a bokorba, S ha észre nem veszik, ujjong, örül, boldog, Arcza mosolygó lesz és derült a homlok. Mint az anya-madár fészkében megpihen : Üdvét megtalálja apró gyermekiben, És ha a mindenség omolnék a porba, Az ő története otthonában volna. Százszor elmondta már, százszor-százezerszer : Nem változtat ezen sem isten, sem ember ; — A menyország itt van ; leszállott a földre ; Gyönyörünk pohara színültig van töltve. — És, ha az a borús sejtelem rám omlik, Hogy mily rövid az ut már a koporsóig : Mint egykor Mária tűrte a fájdalmat, Csak néz a keresztre és zokog és hallgat . . . Szász

Gerő.

A Hét pályázata. —• Január

29.

Nem egészen nyugodt lelkiismerettel lépünk olvasóink elé azzal a töredelmes vallomással, hogy a mai számra igért pályázati jelentésünkkel nem állhatunk elő. Midőn a pályaművek megbirálására tiz napot elengedőnek tartottunk, akkor nem voltunk elkészülve arra, hogy olvasóink oly nagy számmal és oly testes dolgozatokkal fognak beállítani, mint ahogy tényleg történt. — Nem kevesebb mint i8f dolgozat érkezett be, ezeknek áttekintése már magában véve is oly munka, mely a rendel kezésre álló idővel nem áll arányban. — Kénytelenek vagyunk tehát arra kérni olvasóinkat • és különösen a tisztelt pályázókat, hogy még egy hétig legyenek türelemmel, amikor a pályaművek fölött a bizottság végleg dönteni fog. Addig is bemutatunk kilencz oly dolgozatot, melyek a bíráló bizottság véleménye szerint számba vehetők. Felkérjük e munkák szerzőit, hogy szíveskedjenek bennünket jeligés levélkéik fölbontására fölhatalmazni, hogy a jövő számban őket megnevezhessük. — Megjegyezzük, hogy a komolyan számba jövő dolgozatok száma a közlöttekkel még koránt sincsen kimerítve s hogy jövő számunkban egy ujabb sorozatot fogunk bemutatni. A Hét pályakérdése es volt: írjanak olvasóink lehetőleg rövid csikkeket arról, kik a kedves iróik és miért ? A a irót — ha nem ismerik — milyen külsejűnek és természetűnek képzelik?

70 I. Az én iróim. Jelige:

A legjobb társaság a jól válogatott könyv.

Igen tisztelt szerkesztő úr! Igazán hálára kötelelezi az összes olvasókat, hogy végre bennünket is szóhoz juttat. Mindig bosszankodtam azon az úgyszólván imparlamentáris helyzeten, hogy az irók csak folyvást beszélnek hozzánk az irott szó által, mig mi olvasók örökös némaságra vagyunk kárhoztatva. Ha letesszük a könyvet, a mely magával ragadott bennünket, melynek szépségei olyan élvezetet nyújtottak, a milyenhez hasonló tisztát, kiapadhatatlant semmi más a világon nem nyújt, szinte bénitólag hat reánk, hogy tetszésünknek nem adhatunk direkt kifejezést, hogy az Írónak nem nyilváníthatjuk tetszésünket oly közvetlen módon, mint arra például a színészeknél alkalmunk van. A szegény Íróknak meg kell elégedniök azzal a dicsérettel, a melyet a kritikusok nyújtanak, az pedig ritkán szokott keserű mellékiz nélkül lenni, avagy pedig, ha megöregszenek és sikerült elég unalmassá válniok, az akadémia az ő babérleveleivel garnírozza őket. Pedig biztos vagyok a felől, hogy ha az irók néha közvetlenül észlelhetnék azt a benyomást, a melyet az olvasóra gyakorolnak, ez éltetően hatna reájuk és mindig ujabb meg ujabb munkára serkentené.

dés által sugalmazott sírfelirat. Imádságra kulcsolt kezekkel, folyton újra, meg újra elolvasom.... Ezek az én apuskáim! És most a fiatalok. Itt van mindjárt Herczeg Ferencz. Még csak rövid idő óta ismerem, de szeretem, nagyon szeretem. Erőteljesek az alakjai, szépek a meséi, sohasem mond többet mint a mennyit mondani kell. Nyugodtan ir, ő maga nincs felhevülve, de a mit ir, az megkap, felhevít. A czimére már nem emlékszem, de irt nemrég egy tárczát egy sánta leányról. Akkor az ideáljaim első sorába állítottam és ott marad ő ezentúl is. Minőnek képzelem őt?... Nyiltan megmondva, anélkül, hogy okolni tudnám, nem szépnek képzelem. Férfias kinézésű, szürkeszemekkel, szakállal. De azért ne nevessenek ki, és ha megírják, hogyan néz ki igazában, akkor szépen megköszönöm. A második kedvenczem a fiatalok közül Sebők Zsigmond. Úgy folynak a meséi, mint a tiszta csörgedező patak. Nem mély a vize, nem zavaros. Tiszta, átlátszó, idyllikus. Szép lassacskán folynak, nem fárad el az ember a folyását lesni, a csörgedezését hallgatni.... Még egyről szólok és ez Rákosi Viktor, Sipulusz. O olyannak tetszik nekem, mint egy pajkos cousin. Homorú és domború tükröt tart az emberek elé, természetelleneseknek látszanak benne, pedig mégis igazi emberek. Csak az ő aranyos jó kedve torzítja el őket, űz gúnyt velük. Hogy minőnek képzelem őt ? Borzasnak, egyszerűen borzasnak, semmiképen másnak Volnának még, akikről Írhatnék, de elég már enynyi. Nem az én kenyerem az írás. Cseréljük megint viszsza a szerepeket, leszek én a mi voltam: hallgató, olvasó és Önök maradjanak továbbra: kedves iróink.

Én az Íróimmal úgy vagyok, mint férfiismerőseimmel. Két kategóriába osztom őket. Az egyikbe tartoznak azok, a kiket szeretek, a kikért hevülök, a kik közül kiválasztom az ideált: ezek a fiatalok. A másik kategóriába tartoznak azok, a kik iránti szeretetem inkább hódolat, kiknek gondolatban inkább kezet csókolnék, minthogy csókoltatnám magam. Ezek hibanélküliek, szeretetem irántuk tisztelettel teli csodálat. II. Az utóbbi kategóriába számitom első sorban Jókait. Jelige : »Csalán.« Szeretem, imádom, ahogy szeretik az édes apát. Ahogy Az lesz azután nagyszerű felsülése a tiszteli szerő ir, ahogy ő tud elragadni, elbájolni, úgy nem tudja azt senki. Ha valamelyik könyvét a kezembe veszem, nem kesztőségnek és a tisztelt pályabirák nraiméknak, ha nyitom ki azt kíváncsisággal, nem kételkedem abban, A Hét közönségének mái r'észe, átlátva a szitán, melylyel hogy fog e tetszeni, mulattatni, hanem tudom, hogy élvezetem lesz, hogy gyönyörködni fogok. A külseje — isme- a fiatal iró-nemzedék akart a maga számára dicséremerem a t. Ház karzatáról — egészen megfelel mind- tet fogni, velem együtt azt vallja kedves írójának, kire ennek. Szelid, jóságos édes apának néz ki, a ki tényleges nézve a jiatal asszonyok előtti tetszés, és egyéb ilyen édes apja az irodalmunknak. semmis függeléke a fiatal korral járó bohóságoknak Mikszáth Kálmán szinte a második kategóriába tartozik. O a bácsika. A víg bácsi, a ki mulattatja a csak a rég elmúlt időkben bírtak még ingerrel. leánykákat, ölibe ülteti és mesél nekik szép elbájoló Mert ha még azt kérdik az urak, hogy ki a kedmeséket. Kissé elérzékenyit, aztán megnevettet, és vala- ves íróm ? hát megfelelek rá gyanú nélkül, amint érzem, mint a jó nagybácsi ő is mindig tart ezukorkákat a zsefelélénkítette bében, egy-egy jókedvű, pajkos humoros ötletet. Csak megnevezem Jókait, aki gyermekkoromban egy a hibája — úgy-e nem haragszik meg, ha megmon- képzeletemet, akinek miiveit most is gyönyörrel olvasom, dom ? — kissé . . . . hogy is mondjam . . . . nagyon komótos. ki nemcsak az olvasottak után, nemcsak az írásmódja Mennyit irt össze Jókai a karácsonyra, hányfelé osztogatta után itélve, magába foglalja egy kedves iró minden az ajándékait, és ő milyen keveset irt! — — — No de most már nem tudom, hogyan fogjak ahhoz, külső tulajdonságát és akinek odaadom a »kedves iró a mit most megirni akarok. Csak nem bókolhatok a szer- czimet«, nem is annyira az íróságáért, mint kedvessékesztő úr szemébe. Pedig őt is a második kategóriámba sorozom! Leány vagyok, de azért verseket, még sem szere- géért ; •— de ha azt kívánja a pályázat, hogy rajzoljam tek olvasni, azaz azokat a modern verseket nem, miknek is le az én kedvencz iróniát, — tiszta sor ugyan, hogy a czimük rendesen: »Bús napok«, »Búsabb nápok« »Még bú- fiatal urak eszelték ki a pályahirdetés ilyetén voltát, sabb napok« »Legbúsabb napok« Hanem a Kiss József írásban akarva birni kedves »éu«-jük női körökből eredő költeményeit ezeket elragadtatással olvasom, hévvel olvasom. Ha máshoz intézném e levelet, többet Írnék arról, méltatását: hát én megmondom, hogy nekem „Jókai" hogyan szoktam én elmerülni ezekbe a hangulatteli ver- épen ugy tetszik amilyen, az ő nagy kopasz fejével, nyílt sekbe, a miknek nem a feliratai pompe de funebre- modorával és mély érzést kifejező tekintetével. sek, hanem a melyek mély érzelmei hatnak. Az utolsó Ezzel már azt hiszem, megfeleltem a pályázat felverse, a mit olvastam, a »Madonna« czimü. Ugy hatott reám, mint a fekete márványba vésett, könyező szenve- tételeinek,

7i III. Jelige:

»Csak mindig

vigan.<

Ezelőtt két évvel még Agai Adolf volt az én legkedvesebb íróm a világon, s egész egyszerűen csak kedves Forgó bácsinak czimezgettem leveleimben, melyekkel mint a »Kis Lap« buzgó hive nagyon is gyakran »megörvendeztettem« a magas kincstár legnagyobb lelkigyönyörüségérc. (Hogyne ! 52 bélyeg egy évben.) De most már Rákosi Viktor lett a kedvenczem s azt hiszem, ő sem veszi rosz néven tőlem, ha öt is egész egyszerűen kedves Sipulus bácsinak hivorn, a mi én nállarn a legmagasabb kitüntetés, melyben kedvencz Írómat részesíthetem. E g y pléhkoszoruval ugyan meg tudnám koszorúzni én is, s még nem is kérném vissza hogy pl. a Bródy költői rendetlenségben díszelgő fürtéit is ékítsem vele, hanem mióta egy ó-hitü görög esküvön voltam jelen, abban a nézetben élek, hogy nem illik a férfi fejére semmiféle kézzelfogható koszorú, csak az a képzeletbeli babér, a mit az elismerés és elragadtatás füz homloka köré. H o g y miért tetszik nekem Rákosi Viktor leginkább? Ezt csak az kérdezheti, aki Sipulusnak soha hirét nem hallotta, nem hogy vidám, szellemes apróságait olvasta volna. S én azt hiszem, hogy inkább én csodálkozhatom azon, hogy nem mindenkinek ö a kedvencz irója ebben a világfájdalmas XlX-dik században, a mikor kétszercsen megbecsülendő az oly iró, ki a jókedv s nem a bánat könyeit csalja a szemekbe. Csak egy hibája van én előttem Sipulusnak: a szakálla !! Mikor A Hét-ben megjelent arczképe —"melyet bizonyosan irántam való figyelemből közölt A Hét udvarias szerkesztője: »pillájaim« a bámulattól nyitva maradtak a szakállas alak láttára. Hiszen én eddig az irókat — legalább a fiatalokat — mind borzas fejjel és sima állal képzeltem. De hogy is lehet Sipulus ennyire ¡mpraktikus, hogy ekkora szakállal jár felolvasást tartani s hódítani Kárpátoktól Adriáig. No de semmi, biztat a remény, hogy mire személyesen megismerhetem — a mi egyik leghőbb vágyam — akkorra már O is a szakáll helyett a fején növeszti fürtéit.

IV.

Hol ujongva tekint ég felé, lantjához kap és fehérruhás idealizált alakokat lát tiszta fényben felmerülni, hol fényes egyenruhában defiliroztatja katonáit, aztán leülteti őket a kártyaasztal körül. Czigányzene, pezsgő, czigarettafüst.... »Ki oszt?« »Nyertem 1« »Dupla vagy semmi!« Egy lövés dördül. —• A kis hadnagy öngyilkos lett! Még egy lövés. — Tehát párbaj. Aztán egyszerre szétoszlik a füst és a villamfény tiszta ezüstje által körülfogva áll előttünk egy nőalak — fájdalmasan mosolyog és pillantásának homályos melancholiája könyeket csal a szemembe, de egyszer csak: »mintha a szél hozta volna le a fejem felett összetorlódott hófelhők közül«, odaperdül egy kedvencz alakja: Pierette — s ugrál, tánezol, dalol, él! Élnek mind 1 a konteszek, a tisztek, a kutyák, a balett-csillagok, az angol missek, a vén kisasszonyok, a czigányok, mind igazán élnek az ő tollának varázsa alatt ; látjuk a villamfényt és halljuk a hegedűt, a pisztoly igazán eldördül, igaz a bánata, igaz az öröme, igaz a kaczaja, igaz a könye, igaz a szerelme, igaz a csókja 1 Nekem tetszik az a fiatalos, vidám optimizmus, mely nem enged érvényre jutni képzelt, felforgatott elveket, mely keresztül tör a legmélyebb fájdalmon, a legsötétebb melancholián, a legkomolyabb filozofián. Nekem tetszik az a fiatalos, vidám optimizmus, melyen csak mint gyenge akkord cseng át néha egy elegikus hang, mely még a temető korhadt, düledező fakeresztjei között is öntudatlan bájjal csillan fel. Nekem tetszik — igenis tetszik — az a fiatalos, vidám optimizmus, mely körülsugározza a Máriaképet az oltáron, mely megvilágítja a versenytért, a műcsarnokot, a báli termet, a beteg-szobát, a színházat, a rétet, a kertet, az országházat, a kórházat, a boudoirt, a riviérát, hová szemkápráztató változatos élénkséggel viszi olvasóját, mely visszatükröződik a tengerben, belevegyül a tömjénfüstbe és a czigánydalba. -V.

Herczegh Ferencz. Kg n kunyhó, ropog a nád, Szorítsd hozzád ezt a barnát. Míg a barnát szorongatod, Hej a szókét elszalasztott

Kedvencz csillagom a Vénusz, mert az a legfényesebb; kedvencz szinem a piros, mert az a legélénkebb; kedvencz időszakom a nyár, mert ez a legtarkább; kedvencz tánezom a csárdás, mert ez a legvígabb; kedvencz virágom a tuba-rózsa, mert ez a legillatosabb; kedvencz vidékem Tátrafüred, mert az változatos; kedvencz frizurám a görög konty, mert az divatos; kedvencz iróm Herczeg; Ferencz, mert ő fényes, élénk, tarka, vig, illatos, változatos és divatos. Azt mondják, hogy túloz, hogy fantáziája gyakran elragadja »ember nem járta földekig«, hogy a formát megveti és nem ismer el senkit, mint egyedül csak Herczeg Ferit. Én nem bánom, kritizálja őt a sajtó, beszéljék meg a szakértők, tárgyalják kritikusai, mi — nagy közönség — azalatt olvassuk és olvassuk élvezettel. Nem minden egyforma jó, egyforma szép, amit ir, de éppen ez hozza őt közelebb hozzánk, hogy ő is néha hibázik és néha leszáll piedestáljáról. Az ő óriási fantáziája, .mintha elvinne bennünket ebből az unalmas mindennapiságból és szárnyra kelve repülnénk egy távol mesevilág verőfényes levegőjében. Csak egy van, ami ezt a hatalmas fantáziát felülmúlja és ez az óriási változatosság, mely tollában rejlik.

*

*

Nem tagadom azonban, hogy ebben a nagy tetszésben nem csekély mérvben befolyásolt az a közvélemény, hogy ma éjjel tánczoltam vele egy hosszú, egy végtelen hosszú, remek soupé-csárdást, melyben volt annyi élet és annyi tüz, mint a legjobb novellájában. V. Budapest,

1892. jan. 11.

Tisztelt szerkesztő ú r ! A z t kérdi, melyik a mi legkedvesebb irónk s miért ? Azt egészen biztosan tudom, hogy melyik a legkedvesebb: Abonyi Árpád. De hogy miért? Oh, azt nehéz nekünk nőknek összegondolni. Hát miért szeretünk valakit ? Erre sincs más felelet, m i n t : mert szeretjük. E n is csak szeretem Abonyit, mert szeretem. Milyennek képzelem 'külső megjelenését. O még igen fiatal lehet. Néha egy-egy elbeszélésénél azt gondolom: egy tökéletes udvarló, majd azt, hogy egy kedves ábrándok után futó fiu. Majd azt, hogy az élet viharait már átélte s lelke megfásult; olykor azt hiszem ö a legjobb, legmelegebb szivü emberbarát. S mindenképen csak szeretem ; van benne valami különös vonzó őszinteség: bármit irjon, képes volnék elhinni neki. A napokban láttam egy arczképét. Homályos kis kép volt. Nem szép ember; de oly ábrándos .jósággal tud nézni. Olyan jó magyar arcza van 1 S azt is becsülöm benne, hogy

72 ö nem rcstclli, hogy magyar, hanem bátran-kikiáltja a világba: Magyarnak születtem, magyar akarok lenni. De én talán nem is ugy irtani, ahogy azt szerkesztő úr kívánta. Nem b a j ! En nekem az elég, hogy önök is tudják, hogy mi tetszik egy nőnek. Tisztelettel

minden. Képzeletemben él, halványan, érdekesen, igézően, de nem kívánom megismerni, szerelmem szétoszolna, mint a füst, csak addig szeretem, mig nem látom. Üdvözlöm őt és legszebb álmai teljesüléséért imádkozom. Budapest. Angéla.

Aranyszőke.

VI.

*

Ambrus Zoltán. (Vallomás.)

En Ambrus Zoltánt szeretem, igenis szeretem, mert egy leány nem tisztel, nem csodál, nem lelkesül, csak szeret. Ez az egy érzés az ő dominiuma, ott uralkodik, avval rendelkezik és jut belőle szükség esetén egyszerre három-négynek is. Nem mintha én ebben az esetben volnék, nem vagyok oly bőszivü, nincs az én szívemnek négy lakosztálya, mely egyszerre négy szobaurat is befogadhat, tenger az, mely hullámzik és állhatatlan. Mindig egyet szeret, de mindig mást. De azt nem bánnám, csak ne szeretnék mindig olyanokat, kik soha viszontszeretetükkel nem boldogíthatnak. Az egyik halott, a másik nejét imádó férj, van köztük hamuszínű aggastyán, bánkódó özvegy, misogyn ifjú, azután, mi szintén akadály, egyik sem ismer. Mert — csak a Hét-nek vallom be — eddig csak neveket szerettem és a mit e nevek meséltek nekem és a mit mások után összekomponáltam magamnak. Barátnőimnek ezt nem merném bevallani : ő nekik időnként a legbrutálisabb szerelmi kínokat hazudom, hiszik a »zongoramesterem«, pedig bandzsalit ; majd egy édes kis bajuszos vis-à-vis, pedig rövidlátó vagyok és széles úton lakom, most pedig, hogy országszerte dívik fiatal mágnásokért rajongani, engedek az áramlatnak és e széles út druszáját szeretem —• állítólag. Barátnőim kitaszítanának körűkből, ha számtalan szerelmi vallomásaikra az évek folyamán három-négygyel legalább nem tudtam volna megfelelni. Úgyis csodálják állhatatosságomat és rossz Ízlésemet. A »zongorát« négy évig szerettem, mert lusta voltam uj mesét kitalálni Nem mintha nem próbáltam volna igazán szeretni, de ha szerelmes voltam, még távol állt tőlem az illető, a közelebbi megismerést még senki sem élte túl szivemben. Es igy csak irodalmi neveket szerettem eddig, ideálok mind, Andersentől—Ambrus Zoltánig és a vonal a két név között vagy ötven nevet jelent. Magyar alig volt még köztük, német műveltséggel éltem leginkább, majd franczia, angol, orosz, norvég; magyart nem ismertem, mig A Hét revolutiót nem támasztott bennem. Kicsinylő szomorúsággal gondoltam azelőtt fiatal magyar íróinkra, nem ismertem, de megvetettem őket. Képzeltem, hogy az uj eszmék h o z z á j u k el sem jutnak, hogy vethetnének hát magot és virágozhatnának bennük ? És egy év előtt, nagy ellenkezésem daczára — mit érhet egy magyar folyóirat? — a család eltökélte, hogy járatja A Hétét. ITeves természetű.lévén, rögtön vagy sohasem hat rám valami, coup de foudre-ként jött rám A Hét iránti szeretet. Megtaláltam mindent benne, mit kerestem és mit eddig csak szétszórva találtam. Bevallom Ambrus Zoltánnak, hogy ő csak a második: először Kóbor Tamást szerettem ; de minden küzdelmem daczára, lui akartam lenni ez egyszer, hozzá vonzott minden és egy szép napon, midőn ismét ostromolta szívemet szavaival, kapituláltam és azóta övé vagyok szívvel-lélekkel. Ne kivánja tőlem A Hét, hogy elmondjam, miért szeretem ; mig hideg voltam, addig láttam előnyeit és hibáit, most vak vagyok, bármit mond, isteni nekem

VII. Mélyen tisztelt Uram ! Lapjának utolsó számában hirdetett pályázata felköltötte figyelmemet. Oh, de ne gondolja, hogy én sikert remélek, az én gyönge erőmmel tudom, hogy ugyancsak elmaradok. Nem is irok azért, hogy azt más is olvassa, ma csupán egyedül Önnek irok. S azt is félve, remegve teszem, mert nagy dolgot bizok a papírra. Azt akarom Önnek megirni, ki az én kedvencz iróm. Nem az ember tetszik nekem, mert még minden törekvésem daczára sohasem láttam, arczkép után nem Ítélhetek. S jobb is úgy, hogy én még nem láttam öt. látása tán megzavarná a magamnak róla megalkotott képet. Látatlan úgy áll előttem, mint egy a többi emberek közül kimagasló alak, homlokát dicsfény veszi körül, a költészet dicsfénye. Ha kézhez kapom verseit, elfeledem magam körül a világot, elmegyek abba az alacsony viskókba, fényes palotákba magas sziklavárakba, ahol az ö hősei tanyáztak. Követem cselekményeiket a vers végéig, de még azon is tul. Elolvastam már százszor könyveit s mégis mindig újra olvasom, mindég uj és uj szépet, kedveset, elragadót találok azokban a szivhez szóló dalokban, azokban a megrenditö elbeszélésekben (balladákban). A z ö-imndságai, az én imádságaim lettek, mig az ö gondolataival nem tudtam istenemhez szólani, a magam szavaival mentem elé. Soha sem imádkoztam könyvből. Ugy-e, nem kell megmondanom, kit veszek körül teljes csodálatommal? Ugy-e, Ön kitalálja azt, ha nem is mondanám, hogy nem olvastam csak egy »Simon Judith«-ot, csak egy »De profundis«-t s még hány egy költeményt, melyet csak egy költő Írhatott isten kegyelméből. Nem rég asszonytársaságban voltam, hazajövet azt kérdezte édes anyám, hogy nem éreztem-e magamat rosszul, amiért oly hallgatag voltam szokásom ellenére. Oh dehogy volt,- ni rosszul, kitűnően mulattam, lapozgatást markírozva, elolvastam újra az egész »Mesét a varrógépről«. Már voltam oly szerénytelen Önnek gyakran írni, mélyen tisztelt uram, hallott-e tőlem hizelkcdö szót? Mertem-c csak megérinteni is a költőt, a szerkesztőhöz fordulván ? Ugy-c nem ? De látja, ez a pályázat mintegy fölszólitásképen hatott reám, hogy mondjam el egyszer azt, a mitől szivem túlárad. Mennyi előkelő nő veti most le keztyüit, hogy puha kacsóival meg-meg czirógasson egy-egy az irodalomban elismert egyéniséget. E n nem hordok a háznál keztyüt, az én ujjaim erőteljesek s nincsenek túlságosan ápolva s igy ha a czirógntás nem elég gvöngéd, ne rójja azt szigorúan föl nekem.

Henrietta.

VIII. „Dalol ós bongja mint a madárdal Oly üde, bájos "

Szalay

Fruzina.

Tekintetes Szerkesztőség 1 Kitűzött pályázatuk által indíttatva, a magyar iróvilág soraiból választott kedvencz írómról kívánok néhány szóval megemlékezni. Örvendetes' tény, hogy nehézzé válik a választás már csak akkor is, ha a »Hét« munkatársainak során tekintünk végig. De látom, hogyan gömbölyödik tisztelt birálóm arcza elégedett és helybenhagyó mosolyra, midőn kije-

73 lentem, hogy az én kedvenczem: Szalay Fruzina 1 (Bocsánatot kérek ő nagyságától e rövid őszinteségért.) Meg vagyok róla győződve, hogy mindenki szivesen segédkeznék babérkoszorút kötni Szalay Fruzina részére. Rövidség lévén lelke minden okos beszédnek, önök is rövid dolgozatot s ítéletet kívánnak, nos tehát az én rövid Ítéletem Szalay Fruzináról az, hogy ő egy kiforrott költői tehetség. Költészete mint a tiszta színbor, ragyogó, zamatos, mámorító. Elégikus hangulatú költeményeit oly tökéletes formák, hű festés, szép nyelvezet és dallamosság jellemzik, melyek a modern irodalomban az első helyek egyikét biztosítják neki, s boldog az a nemzet, mert virágzó annak irodalma, melynek költői berkében oly csalogánydal zeng, mint Szalay Fruzináé. Nem vagyok hivő a suggestió és telephatiában, de higyjék el uraim, hogy Szalay Fruzinának egy indiai tárgyú költeményét olvasva, ennek behatása alatt, árnbraés santal - füst illatát véltem érezni s szemeim előtt a Brahmin máglyájának tűzfénye lobogott fel egy pillanatra. Önök azt kérdezik, hogy milyennek képzelik az 'olvasók kedvencz Íróikat ? Ha nem láttam volna is Szalay Fruzina képét »A Hét «-ben, akkor is oly bájosnak képzeltem volna, mint a milyen valójában; szép lélek szép testben lakik. Egyéniségét úgy képzelem, hogy ő lyrikus lelkületű, sanguinikus. Most felül a hintára s gyermeki örömmel himbáltatja magát a verőfényes langyos levegőben, majd meg hiába mondja magának . »Nyár van sugárzó és meleg,«

őszi sejtelmek fogják el (Kivánom, hogy ez nála minél távolabb időkig maradjon csak sejtelemnek). Társaságban olyannak képzelem, hogy ő még az olyanok körében sem »mopszolja« magát, akik felett ő szellemi fölénynyel bir, nem affektál unalmat, nem is ereszkedik le hozzájuk, de felemeli őket magához. Egy Ízben voltam egy szellemes kedves asszony társaságában, aki három órán át ragyogtatta szellemének szikráit, én függtem ajkain s alig szóltam közbe egy-két szót. Midőn távoztam, oly őszinte bensőséggel, mely kizár minden tettetést, köszönte meg nekem, hogy oly kellemessé tettem neki délutánját. Ilyennek képzelem Szalay Fruzinát is Végül, uraim, hogy némileg bizonyítsam soraim őszinteségét, azon esetre ha oly szerencsés volnék a kitűzött Bihari Sándor-féle képet szerény soraimmal kiérdemelni, azt Szalay Fruzina irónő iránti hódolatteljes tiszteletem és hálám csekély jeléül neki ezennel felajánlom s kérem, hogy azt szivesen fogadni kegyeskedjék, azon kedves és kellemes perczekért, melyekét költeményeivel nekem s velem együtt a magyar olvasóközönségnek szerez. Pozsonyban, 1892. január hó 14-én. IX. Kedvencz irónk Rákosi Viktor. Hogy miért? Mert ő egy aranyos ember! Etta és Kubik Katinka. A szerelem megfordított hideglelés : előbb * Büszkén

hordhatjuk

egy szál kötelesség is,

a szenvedés

forró, azután hideg. Voltaire.

töviskoronáját,

ha van közte ,

*

«

S a i s o n . Frakkban. A hogy ott állok — ötvenedmagammal — az aranyos csillár alatt, rajtam ezzel a semmitmondó feketeséggel, mely nekünk polgárembereknek a legdíszesebb ruhadarabunk, nem él bennem egyéb gondolat, csak a tudat, hogy az összeverődött káprázatos szintableau árnyékolásához én is szolgáltatok most egy fekete vonalat. A mióta észrevettem azt a rőt szakállú, látcsöves urat, a ki a karzat párkányára dőlve, sorra szemlél bennünket, ugy érzem, hogy ez a diszes, zajos társaság sajátságos illúzióval áltatja magát : azt hiszik, hogy mulatnak, voltaképen pedig aktorok, a kik kaleidoszkopszerüen változó élőképeket alkotnak tisztán annak az ismeretlen, magános uri embernek a gyönyörűségére. Ennek a látcsőnek feketén villogó két üveglapja fáséinál engem. Bármerre irányitja, ugy érzem, mintha az én árva alakomat fikszirozná. »Ez a magános embereknek üldözési mániája« mondogatom magamban, de hiába, elvesztettem fesztelenségemet. Zavart vagyok, lámpalázam van. Olyan ügyetlennek tűnök föl magam előtt, érzem, hogy a frakkom rosszul van szabva, meg hogy a nyakravalóm ferdén áll. Nézem a szomszédaimat és konstatálom, hogy az én arczom közöttük a legostobább. »Jó lesz tánczolni«, gondolom, de nincs bátorságom egy hölgyhöz közeledni. Hirtelenében oly nevetséges előttem az a gondolat, hogy egy férfi egy hölgy derekára tegye a kezét és a zene ütemei szerint lépdeljenek, forogjanak. Majd visszariaszt az a gondolat, hogy én ennek az embernek a szemeláttára kosarat kapok majd. Unszol a kisértés, hogy vonuljak én is a karzatra, valami sötét. zugolyba. Itt lenn csak jelentéktelen statista vagyok, odafönn én is souverain ur lehetek, kit az egész társaság szórakoztat. Milyen különös világ ez! A meleg párák onnan alulról ide föl szállnak és fojtogatják az embert. Elvegyültek benne azok a forró lehelletek is, melyek odalent, ha egy ifjú arczát érik, őrületbe hozzák. Ki tudja, mennyi titkos, kéjes sóhajt, dobogó szép keblek lihegését, édes vallomásokat szivok itt magamba és ebben a szenvedélyes párázatban én törlöm a homlokomat : be meleg van itt 1 Aztán milyen hangok szűrődnek ide föl. A tánczmelódia körül mintha fátyol szövődnék abból a sajátságos búgó zajból, melybe a czipők siklása, ruha suhogása, suttogás, kiáltás, kaczagás összeolvad. Tagolatlan, hatalmas hanghullámok ezek, melyek szinte az ember arczába csapódnak. Elbódulok ettől az erotikus légkörtől és bámulom annak a gukkeres filozófusnak hidegvérét, aki ily levegőben nyugodt tud maradni. Most látom csak, hogy ez a gukkeres ur nincs már a karzaton. A szélső nyitott ajtón keresztül észreveszem, amint biczegve, billegő léptekkel az éttermekbe törekszik. »Sört iszik«, gondolom kiábrándulva, »ez az ur a podagrájának köszönhette a bölcseség nimbuszát.« De én, hiszen én nem vagyok podagrás I A tagjaim épek és szivemben fölengedett a nyomasztó dermedés, mely képtelenné tett könnyű, közvetlen örömek élvezésére. Megtanultam a ritmikus léptek nehéz tudományát, a zene tánczra hipnotizál, az a kavargó emberörvény itt lenn bűvösen vonz magához. Idevillannak észbóditó fehérségükben a -födetlen, sima karok, a szőke, barna fejecskék meztelen, márványszép vállakon hajladoznak — perdül a dob, harsognak a trombiták, sirnak a hegedűk Egyetlen mámoros sikoltás az, ami ide fölhangzik és én ülök itt lebilincselve és reszketve törlöm le homlokomról az izzadtságot. 2

74 Meg vagyok fogva. Ez az én Énem, mely szabadon, vidáman lélegzett föl a vidám emberek közt, mihelyst kivált a tömegből, ismét a reflekszió vaspálczás kalitkájába került. Most Ádám vagyok, aki a Tower komor tornya tetejéről nézem az alant zsibongó londoni vásári jelenetet. S érzem a hátam mögött biczegő, sánta társamat, rőt szakállal, gukkerrel a kezében. Es Mefisztó menten hozzá is fog a filozofáláshoz. — Szegény naiv ember te, akit elkápráztatnak a mosolygó, sima arczocskák! Aki abban a korlátolt hiszemben vetted föl a frakkodat, hogy elmégy egy nagy terembe, ahol ifjak és leányok zeneszó mellett tánczra fognak kerekedni! Hát nem látod a sok gazé, chenille, atlasz és tüll miatt ott a falak mentén azokat a merev, fekete alakokat, akik ugy tesznek, mintha bóbiskolnának, voltaképen pedig a csukott szempillákon keresztül is éber figyelemmel kisérnek minden mozzanatot ? — Látod, fiatal barátom, ezek a száraz, merev alakok — ezek itt a főszemélyek, a mamák, akik idehozzák a leányaikat közkinálatra, várva, lesve a vevőket. Ez a táncz, ez a zene csak arra szolgál, hogy az agyba hajtsák a fiatal vért, hogy a fölhevült sziv szavába ne vegyülhessen a józan észnek szava is. Amit te keringőnek, csárdásnak, tipegőnek nézel, az tulajdonképen verbuváló nóta, egy ritmikus reklám a leánybörze fehérruhás áruinak. — Odalenn fölzendül a madarász-keringő. A nótája émelyítő már, de olyan gracziőz, olyan illatos a táncz, melyet ütemeire lejtenek. Az egész tánczterem egyetlen, ritmikusan kavargó rózsa-tó, a virágos szép leányok kedvesen simulnak tánczosaikhoz, mintha fekete kocsányon hajladoznának. Az élet, az öröm demonstrál odalenn az idők múlandósága ellen, az optimista könnyelműség üli diadalát: minden perez egy örökkévalóság — rajtad áll, hogy örömmel, vagy búval töltöd-e el ? — Eredj a sörös kancsódhoz, szegény ördög! Te kéményseprő, aki mindent befeketítesz, amihez dörgölődzöl, vak, ki a színek ellen prédikálsz, sánta, ki az ép lábakat rágalmazod, pökhendi, nagyképű hétköznapiság, te, aki komoly ránezokba szedve homlokodat, fris sütetü bölcsességként tálalod elém, amit minden tekeasztal mellett agyoncsépeltek már ifjak, öregek. Nézz végig a te szánalmas alakodon, ezen a szögletes, esetlen feketeségen — elől azzal az éktelen háromszögletű fehér folttal, olyan vagy, mint a varjú! — Mi volnánk az urak, ránk vadásznának azok a tüneményes, himporos pillangók ? — Amilyen utálatos vagy, ép olyan biu vagy. Hát nem látod-e, hogy ez az erős-nem itt a sima parketten csak egy üres^ fogalom, melynek tartalmat csak a frakk, klakk meg a lakk ád? - Semmi egyéniség, semmi különbség az egyes frakkok között s az emberek között sem, akik bennök izzadnak. És nézd őket, a tánezoló virágokat, kiknek mindegyike a saját színeiben ékeskedik, akik arezuk teintjéhez, hajuk színéhez, alakjuk karcsúságához képest megteremtik maguknak az ő babos, könnyű toilettejüket. A mi üres, színtelen sablonunkkal szemben ok képviselik az egyéniséget, a szin és szépség érzetét. Ok imponálnak nekünk, úgynevezett erőseknek, mi hajlongva, görnyedezve közeledünk hozzájuk és boldogok vagyunk, ha egy tourra méltatnak bennünket. Mi vadászunk ő reájuk, s a mellett rabjaik vagyunk, hódoló, imádó rabjaik, kiket lenyűgöznek azzal, hogy mindegyikük egy önálló, szép szines világ. Köszönöm nektek, poétikus szép tünemények, hogy léteztek. Köszönöm, hogy szépek vagytok, köszönöm, hogy csinosítjátok magatokat. Hogy a mi szürke, kifejezéstelen világunkba mohón keveritek a derült színeket, kéjelegtek a bársony puhaságában, a csipkék habos lágy tapintásában. Hogy tudtok mosolyogni fehér fogakkal, piros orczákkai, és hogy elég gyermetegek vagytok, hogy eljöttök

hozzánk, tuczatos férfiakhoz és tudtok bennünket is bizonyos álomszerű poétikus fénykörben elképzelni. Ez a táncz, ez a bál a multak végső poétikus maradványa, és bennünket férfiakat a honvágy visz ide, a régi szép idők után, midőn mi is még szines frakkban, selyem harisnyában, aranycsattos czipőben és fehérparókás, háromszögletű kalapban jártunk. Akkor a mi életünk kedves, pajzán pásztorjáték volt, akkor mi kölcsönösen szerettünk egymásba, mint két egyenlő értékű ember. Most józan, kenyérkereső gépek vagyunk, s csak ha egy-egy fürtös arcz vetődik utunkba, derül föl bennünk a kiszáradt lélek. Bolygunk az utczákon és eljárunk a táneztermekbe, mindenütt mohón iszszuk magunkba a tőletek áradó szint és meleget. S ha rátaláltunk köztetek a mi megváltó angyalunkra, aki állandóan a lelkünkbe oltja a szint és melegséget, akor ismét emberek vagyunk, valóságos, fogékony lelkek. Mikor találom meg az én fényforrásómat? Járom a világot útmutató nélkül, mindenütt ott vagyok, ahol emberek vannak. S talán amig én innen, a vigadó párkányáról nézem a lenge tündéreket, az én tündérem talán még a bölcsőben alszik, vagy messze tengereken túl fogadja a fekete frakkok hódoló koldulásait, a hová én soha, de sohasem fogok vetődni. Kóbor Tamás.

K r ó n i k a II. Ki a v i v á t ? (A választások napja a fővárosban.)

— jan.

29.

Ha hihetünk a Budapesti Hírlapnak, a Magyar Hírlapnak, a Pesti Naplónak: az ellenzék diadala tökéletes. A nemzeti és függetlenségi pártok megizmosodva kerültek ki a küzdelemből, a nemzet Ítéletet mondott a tizenhat év óta uralkodó kormányrendszer felett, s daczára minden vesztegetésnek és erőszakosságnak, a kormány elvesztette lábai alól a talajt. Szapáry gróf (lelkesebb emberek szerint: ama bizonyos ur) bukása bizonyos. Ha hihetünk a Nemzetnek, a Lloydnak és Egyetértésnek: a kormány diadala tökéletes. A szabadelvű párt megizmosodva került ki a küzdelemből, a nemzet ítéletet mondott a heccz-májszterek felett, s daczára minden lázitásnak, földosztásnak és rakonczátlanságnak, az ellenzék elvesztette lábai alól a talajt. A rend, hála az égnek, jó időre biztosítva van. De ne nagyon higyjünk a lapoknak, ne még a telegrammoknak se. A választások eredményéről az első napon egész sereg hir került forgalomba. Ugy látszik, a vidéken temérdek ember vigasztalta magát azzal, hogy letagadva a jelöltje bukását, győzedelmi jelentéseket telegrafált »fel az ország szivébe.« Ha már úgyis minden elveszett, legalább odafenn hadd higyjék vagy huszonnégy óráig, hogy minden jól van, s ami több, mint bizonyos volt, váratlanul beteljesedett. A legnaivabb optimismusnak ez a csinált rózsaszinü köde, sajnos, nem maradandó. A szép papier maché óráról-órára szakad, lyukad, foszlik; s most, pénteken este, már elég világos képünk lehet a választások eredményéről. Idáig két dolog bizonyos. Először, hogy a választások nagyon szerencsésen végződtek, mert az eredménynyel mindenki meg van elégedve. És másodszor, hogy a kormánypárt elvesztett a vidéken néhány kerületet, melyen az ellenzéki pártok

i

75 testvériesen megosztozkodtak; de egészben véve a választás nem sokban változtatta meg a pártviszonyokat. A kormánypárt most is enormis, mint azelőtt. A meglepetés mindössze annyi, hogy az ellenzék nemcsak hogy nem veszített, hanem nyert is néhány kerületet. Ezt a legvérmesebb ellenzéki reménység se várta. Ennyiben tehát az ellenzék sikere tagadhatlan. Továbbá váratlan az, hogy ugy látszik, különösen a nemzeti párt eszméi foglalnak nagyobb tért az országban. Azt hiszem, ezen legjobban Királyi Pál és Benedek Elek csodálkoznak, a nemzeti párt kiáltványának aláírói. A mester bámulatos fáradhatatlansága azonban talán megmagyarázza nekik a kiáltvány sikerét. *

A kormánypártra nézve vigasztaló lehet az, hogy ha az ellenzéki eszmék a vidéken tért foglalnak is, Budapest, az ország szive, erősebben dobog az orthodox elvekért, mint valaha. A számok legalább ezt bizonyítják. Igaz, hogy olyan világban élünk, mikor még a számoknak se lehet hinni. A második és a hetedik kerület lokális nagyságokat választanak, akik véletlenül kormánypártiak. Megválasztanák őket, ha szoczialisták volnának is. A Lipótváros legnagyobb büszkeségét választja meg, akit akkor is egyhangúlag kiáltanának ki képviselővé, ha Apponyi grófhoz csatlakoznék is. Ezek a választások tehát nem bizonyítanak semmit. Kétségtelenül kormánypárti kerülete csak egy van a fővárosnak: a hatodik, mely Andrássy Gyula grófot választotta meg. De ezzel szemben van Budapestnek ellenzéki kerülete is. Ki hitte volna néhány hónappal ezelőtt, hogy ez a kerület éppen Ó-Buda lesz? A többi kerületről el lehet' mondani, hogy ezek képviselőit ellenzéki érzületü emberek választották meg. (El lehet mondani ezt még az első kerületről is, mert a Krisztinavárost és a Tabánt csak a hivatalnokok győzték le, akiknek nagy része a köpönyeg alatt szélsőbaloldali.) Budapest utczáin nem akadt tegnap typikusabb alak, mint az az ember, aki a maga kerületében kormánypárti, künn a szabadban pedig, a többi kerületekben ellenzéki. S a helyzet szignaturája tegnap az volt, hogy a két arczu Jánus szép csöndesen leszavazott otthon a kormánypárt jelöltjére, aztán elment más kerületbe, éljenezni az ellenzék jelöltjét és lelkesedni Apponyi -grófért. *

Ha ön a Józsefvárosban lakik, s tegnap reggel kiment az utczára, megszólitni minden ismerősét, akivel csak találkozik, hogy: ki a vivát ? — száz közül' nyolczvan azt felelte önnek: — Hogy ki ? Hát, természetesen, Horánszky. Azok között, akiknek jó kabátjuk van és akik mindennap tiszta inget váltanak, Berzeviczynek csak nagyon kicsi pártja volt. Ama választók hangulatáról Ítélve, akik maguk mennek a szavazásra, s akiket nem kell kocsin vinni, azt képzelte volna az ember, hogy Horánszkynak impozáns absolut többsége lesz. S minél nagyobbra nőtt a lelkesedés Horánszky mellett, annál jobban szaporodtak a Berzeviczy-szavazatok. Előkerültek a szerényebb kabátok, s szavaztak, mint a parancsolat Kis emberek, boldogulni igyekező, alázatos lények, akiknek a szavazó lap bárcza, siettek megmutatni magukat, hogy valahogy megrovást kaland ne legyen a dologból. A jó kabátok már régen elfogytak, s a szerények kompakt többsége egyre növekedett.

E kompakt többségből kerültek ki a Kaas Ivor Máttyus Arisztid és Hermán Ottó legbuzgóbb éljenzői' *

Este hasonló tünetek. Csak két kérdés van minden szájon: — Apponyi-e vagy Szilágyi ? — Mi történet Horváth Gyulával ? Mikor kitudódik, hogy Horváth Gyulát megválasztották, a kormánypártiak éljeneznek, a legboldogabbak s mikor jő a vészhir, hogy Szilágyi mégis csak meglett, a kormánypártiak orra nyúlik meg legjobban. Tiz óra felé mindenfelé tudják már a nagy eredményeket : — Falk megbukott. Gajári el van veszve. Harkányi, Radocza, Almássy Géza kicsöppentek. Megbukott Timon Ákos, a primás jelöltje és Wlassits, a Szilágyi legkedvesebb embere. Megbukott Hadik Sándor, a nagy cséplőgép pártfogoltja. Buknak a »Herbertek«! Megbukott Tisza Pista! A vacsora jobban Ízlik, mint máskor, az öröm általános, a fiatalság ujjong. Megválasztott kormánypárti képviselők nem szólnak semmit, de egyre boldogabban mosolyognak. Hallgatnak és szeretnek, mint Cordelia. Majd hirnök jő s pihegve szól: — Az összes Pulszkyak megbuktak 1 Ez csak kósza hir, del.ogy buknak meg a Pulszkyak! Hanem azért hivőkre talál. S a lelkesedés nem ismer határt. A fiatal Tisza István rendkívül gyorsan a maga részére tudta hóditani a köz-antipathiát, de mi ő Pulszky Ágosthoz képest 1 Ez a nagy tudományu, ez a nagyeszű, derék ember olyan általános idiosyncrasiának örvend, mely unikum ebben a században. Az ellenzékiek egymás nyakába borulnak és champagneit rendelnek. A kormánypárti képviselők egy könyet törülnek ki a szemükből, de ne érzékenyedjünk el, örömkönyek ezek 1 Majd egy alarmhir süvölt végig Budapesten: — Károlyi Gábor kibukott mind a hat kerületbői 1 Mindenki elkomorodik. A kormánypárti képviselők összenéznek. — Hisz akkor már nem érdemes képviselőnek lenni 1 Vége a ház szép napjainak 1... Éjfél tájban kiderül, hogy ez is csak álhír volt. A kedélyek megnyugodnak. Nincs még elveszve Magyarország. *

Azok után, a miket tegnap az utczán és a társaságokban láttunk, hallottunk, meg vagyunk győződve, hogy Szapáry gróf, miután a választások eredményét összegezte, igy monologizált magában: — Kár azért a tiz-husz kerületért, de jól esik az embernek tudni, hogy csak nem fajult el a derék magyar vér 1.... És bizonyosak lehetünk benne, hogy Podmaniczky Frigyes báró, miután átvette mandátumát, miután megitta theáját a clubban, s megtette intézkedéseit holnapra a szabadelvű párt végrehajtó bizottságában: igen megelégedetten ment haza, s bezárkózva garzon-lakásába, két deczit öntött magának, aztán még egyszer elolvasta az ellenzék sikeréről szóló táviratokat, s félrecsapva páratlan czilinderét, halkan dúdolni kezdte magában: »Kossuth Lajos azt izente!«.... Ipszilon. 2*

76

INNEN-ONNAN. Innen-onnan, — mindenünnen csupa választási hir árad felénk. A választási izgalmak baczillusaival van telitve a leg. Nem beszélnek másról s nem is Írhatunk másról, mint csupa választásról. K i lett meg, ki bukott? Melyik politika nyert igazolást ! Melyik párt van nyerőben, melyikkel érezteti a nemzet sújtó Ítéletét ? — Ezek most a kérdések szerte e hazában. Ezeket kérdezgeti mindenki. Pedig aki ilyeneket kérdez, az vagy naiv, vagy hipokrita. Aki tudja, mi a választás nálunk — s talán másutt is — az tisztában van azzal is, hogy ahhoz a nemzeti közvéleménynek édes kevés köze van. A nemzeti közvélemény csak hangulatokat csinál, — szavazatokat ellenben csak a korteskedés. A korteskedés minden alakja : a rikoltozó plakát, a rikoltozó szónoklat, a buzgó kapaczitáczió, a vesztegetés, a reverzális, az etetés, az itatás, a félelem és mindenek felett az érdek, érdek és az é r d e k . . . . A választás nem Ítélet semmiféle politika és semmiféle politika felett. A választás inkább csak koczkajáték, még pedig hamis koczkajáték. Ha nem hamis játék — ugy a nyerés benne puszta szerencse. Ha hamis játék — a nyerés puszta kalandor-ügyesség. A vesztés pedig benne mindig csak szerencsétlenség, vagy játékos nyelven : »pech«. A megválasztottak ne büszkélkedjenek tehát s a bukottak ne szégyeljék magukat. A bukottak névsora véletlenül majdnem a szebbik. *

*

*

Thermopylé. Lconidasnak csak 3oo spártai harezosa volt, a perzsák serege ellenben 3oo ezer katonából állott. A spártaiak tehát ugy aranylottak a perzsákhoz, mint i : 1000. Csoda-e, ha legázolta őket az ezerszeres többség. Hasonló harcz folyt a főváros VI. kerületbeli választásánál. Sok ezer polgár között mégis akadt 34 polgár — nem több, csupán ennyi, — aki átértette és átérezte, hogy egy fővárosi polgárkerületnek fiatal, eddig nem szerepelt mágnást választani képviselőül — legalább is nem való. A 34 polgári szavazatot persze iono grófi szavazat áradata mosta cl. De ez is jobb arány még, mint a thcrmopiléi volt. Itt egy-egy spártaira nem 1000 perzsa esett, hanem csupán 2cpi', azaz huszonkilcncz egész és negyvenegy századrész. Ez is épen elég, ha a szavazatokat nem ponderálják, hanem numerálják. *

*

*

i& Tudtán kivül jelölt. Van egy régi híres vígjáték, melynek czirne: »Tudtán kívül kém«. A terézvárosi képviselő-választáson ennek párja játszódott le, a »Tudtán kivül jelölt«. Ez Kenedi Géza volt, a »Pesti Hirlap« kitűnő szerkesztője, egyike az ország legmélyebben gondolkozó és legnemesebben érző férfiainak. Kijelölte öt tiz választó polgár őszinte és önzetlen lelkesedése. Kapott is husz szavazatot. Erre a husz szavazatra mérget vehet még a legnagyobb pesszimista is, — ez mind és mindenképen öntudatos és ingyenes volt. Ezért becses és ritka cz a husz szavazat s ezért nem érdemli meg sem a szolgalelkűség, sem a rövidcszüség részéről a gúnyt. Persze, amint Kenedi jelöltségéről értesült, rögtön sietett az ellen tiltakozni. O visszalépett, mielőtt az absolut többséget elérte volna. Már csak kétezer szavazata hiányzott ebből; fiatal gróf ellenjelöltjének pedig csak ezer. Ezzel az Ugy be van fejezve. Még csak az a kérdés: tehetett-e róla a 7 görög bölcs, hogy nem voltak többen csupán heten ? É s tehetett-e róla a VI. kerület 20 szabadelvű demokrata polgára, hogy nem voltak többen csupán húszan ? * *

*

O Journalisták bukása. A választásban nincs morál, nincs értelem, nincs tendenczia. De a véletlen ezúttal ugy játszott össze, hogy minden pártból különösen a journalisták buktak meg s különösen a junkerek győztek. A főváros IV. "kerületében megbukott Kaas I v o r ; a Vl-ikban Kenedi Géza és Mezei Ernő. Mezei E r n ő még egyszer megbukott a vidéken i s ; Kaas Ivor

meg kétszer. Falk Miksa megbukott Aradon ; Gajáry Ödön Dunapatajon. Jókai és Mikszáth kiszorultak régi kerületeikből. Csernátony Szapáry-párti ellenjelölttel szemben inog Fiúméban. Bartók megbukott Tordán. Ábrányi Kornél csak nagynehezen győzött Borsodban ; ugy szintén Vadnay Károly is. Ábrányi Emil kimaradt. Temérdek ezenkívül az a pennaforgató ember, aki egyáltalán szóba sem jött sehol, bárha kisujjában több honatyai kvalifikáczióval bir, mint akármelyik egyhangúlag, vagy óriási többséggel bejutott junker. Nos és a különös könnyen bejhtott junkerek ? Neveiket kérjük ! — Hagyjuk e z t ; — ki lenne képes valamennyit fölsorolni. É s ezenkívül — ezek a «nomina sunl«•— valóban — »odiosa«. *

*

*

& Egyéb szenzácziós bukások. A »socios habnisse malorum« sovány vigasza megmaradt a kibukott zsurnaliszták részére. Hiszen Tisza István is kibukott, a nagy Kálmán fia, — a közélet legtehetségesebb, de legnépszerűtleneb'b fiatal alakja. Kibukott Kassán a szép és igen nagy testierejü Hadik Sándor gróf, ki 26 éves korát egy nagyon sikerült parlamenti beszéddel tette megbocsájthatóvá. Kibukott Országit Sándor, a monoklis ó-budai polgárarisztokrata, ki bár rabinusok véréből származott, hajlik az olygarchia felé. Kibukott Radocza János, ki még Országhnál is nagyobb arisztokrata, s kit arisztokratizmusban már csak Tenczer Pál múl felül. Kibukott Vadnay Andor, a kormánypárt egyik legszebb, legjobb és legokosabb fiatal embere. Ki — Hermán Ottó, briliáns eszli tudós, ki bár rekedne künn végleg, hogy fényes tehetségeit egészen a tudománynak szentelhetné. És kibuktak még sokan, s minden pártklub sirat néhány megszokott, kedves és nehezen nélkülözhető alakot. Nyugtassa meg a kibukottakat a gondolat, hogy éppen olyan kitűnő emberek, amilyenek ők, még igen számosan maradtak ki a parlamentből, nemcsak most, de mindig és mindenütt. Viszont éppen olyan keveset érő emberek, mint amilyenek most bejutottak, sivár ékességei valának mindig minden parlamentnek, mindenütt. A világ azért meg is megvolt, megvan és meglesz, — a parlamentárizmust pedig dicsöiteni szokás mindig, mindenüt't. * *

*

O A parlamentárizmus reformja. A játékot melylyel a parlamentet csináljuk, szebbé, olcsóbbá s igazabbá lehetne tenni. Például a parlament tagjává lenne co ipso a 477 legkisebb, vagy legnagyobb, vagy legpúposabb, vagy talán leghirtelenebb szőke magyar. De mégis legbölcsebb lenne öt évenként kisorsolni a képviselőket, ugy amint ma az esküdtszéki tagokat szokás. S o k utálatosság halála lenne ez a reform.

Teck Mária Viktória. Hézagos volna A Hét képcsarnoka, ha ez a kép hiányoznék belőle.

Deczember 7-én a Marlborough-House diszcs termeiben

fényes társaság

ünnepelte

meg

Anglia

jövendőbeli királyának

kézfogóját T e c k Mária Viktória hcrczcgnővcl. A z angol uralkodóház tagjainak

meg van az az előnyük a többi uralkodó fölött,

hogy szívbeli ügyeik nem képeznek első rangú politikai kérdést. Clarcnce és Avondale midőn

egyik

vajúdó

szerelem

hcrczcge a boldogságot

alattvalójának nyert

ez

leányával eljegyzéssel

királynő kötötte meg a frigyet.

jegyet

zárta váltott.

kielégítést

karjaiba, Régóta

és maga

a

Ö volt közbenjárójuk, ö hozta

őket össze a Malborough-kastélyban és ö kérte meg első

szülött

unokája

lázasan

számára a szeretett

herczegnő kezét. Azóta

készültek a királyházban a nász királyi fénynyel való megölésére, a menyasszonyi

ruha is elkészült, a koszorú is meg volt ren-

delve. É s akkor bekövetkezett egy közönséges mindennapi dolog. A

fiatal

vőlegény vadászaton

holnap fehér halál 1«

meghűlt és — »ma piros bor •—

77 T e c k Mária volna,

föl kell

gyászruhával,

herczegnö

cserélnie

a

menyasszonyi

özvegy,

mielőtt

asszony

lehetett

fehér m e n y a s s z o n y i r u h á t a f e k e t e koszorúját

oda

tehette

vőlegénye

koporsójára. M e g r e n d i t ö tragédia ez, ha v a l a m i e g y s z e r ű polgári család körében körben,

esik meg, dc szertelenné

melyben

megesett.

Mert

hiába

válik

abban a f ö l k e n t

minden

demokratikus

fölfogás — a szerencsétlenség a n n á l inkább hat meg bennünket, minél istenáldottabb e m b e r e k e n tragédiái a n n á l lesújtóbbak, azt

esik

niivel

meg.

igazat

S a trónok szerelmi adnak

a z o k n a k , akik

m o n d j á k : »Nc hallgasson a szivére az, akit rendeltetése az

emberek fölé helyezett.«

IRODALOM. Az

ismeretlen.

A Bihari-pályázat alkalmából levél a szerkesztőhöz. — Hors concours. — Budapest

Jan.

20-án.

Tisztelt Szerkesztő úr 1 Engedje meg, hogy egy könyvecskét ismertethessek lapjában. Kritikus nem vagyok, csak olvasó, de olyan olvasó, a ki húzódozva veszi az agyondicsért dolgokat, viszont a jóakaró kíváncsiság egy nemével nyúl a bejelentés nélkül érkező ismeretlen után. Ugy vagyok az új nevekkel, mint mikor nyáron, nem ismert vidéken, erdőbe jutok. Barangolok, mint egy felfödöző. Hallok patakmorajt, feléje megyek; a cyclamen illatára keresem magát a virágot; egy véletlen nyílás sűrűből a völgyre, vagy alpesi hóra megállít, s ha egy őz bukkan fel valahol fülelőn, az erdősugás okozta melankóliám jóval alább hagy. Egy könyvet olvastam a napokban — a szobához

kötött ember sokat elolvas, — mely bár nem az, aminek

a czime mondja, de olvastatja magát. A czimlapján az áll, hogy regény, de mondjuk ki hamarosan, hogy nem regény, hanem csak regényt alkotó, többé-kevésbbé sikerűit, s hatást kereső jelenetek sorozata; de a jelenetek itt ott csalogatók; folynak, és hangulatos rajzaikkal helyenkint épp oly üdítők, mint az ismeretlen erdő sűrűjében barangolónak a nyilás. Két oknál fogva fordulok épp önhöz szerkesztő úr! Először mert lapja a szerencsés felfödözők közé tartozik. Bizonyítékok erre Szalay Fruzina, Kóbor Tamás, Celió, Ignotus, és a többiek. Másodszor pedig azért, mert bizonyos mértékben jogot is érzek ahoz, hogy helyet kérjek ezúttal. Ön módot nyújtott arra, hogy olvasója megmondhassa, ki a kedvencz Írója. Én élek az alkalommal. Az én kedvencz iróm ctz ismeretlen. Egyet e szó jelzése után már nem tagadhat meg tőlem sem Ön, sem az olvasó. Azt, hogy az én kedvenczem okvetlenül érdekesebb mint a másé. A másét ismeri mindenki, az enyimet nem ismeri senki. A másé nyilt lap, az enyim álarezosbáli maszk. Ah, az az álarezosbáli maszk! Mily alkalom adtán jut ép farsangi időben eszembe! Menynyit semmiskedtem velők egykor a vigadó fénylő termeinek sikamlós talaján ! Rég volt. Eötvösnek van egy kérlelnetetlen mondása: »Nem sokáig emlékezik az ember«, a mely egy franczia coupletvel így fejezhető be: »A mit az ember elfelejtett, olyan, mint ha nem is történt volna meg.« így vagyok én az én álarezos estéimmel, a melyeket szerettem. A Sturm und Drang periodéban a táncz heve vitt, s mikor meghiggadtam — mert meghiggad az ember — a csevegés bája kötött le. A táncz röptében elejtett szavak mámora révén vágytam az ismeretlen után;

később kereveteken fecsegő bájos maszkok hive lettem; de ott is az ismeretlen gyakorolta rám a vonzerőt. Nem folytatom tovább a bevezetést. Ön szerkesztő úr már megértette, hogy az ismeretlen gyengéim közé tartozik. Tehát a dologra! A könyvárusom el szokta hozzám küldözgetni megtekintésre az ujabb dolgokat. Egy közel egy év óta felbontatlan eltévedt csomagban találtam egy regényt, melynek »Vera« a czime, irta Dókus Ragályi Ilona. A név ismeretlen az irodalomban és nem emlékezem, hogy valaha valamelyik lap emlitést tett volna a könyvről. Lehet, hogy tévedek, de az általam forgatott meglehetős mennyiségű lapok egyike se. Elolvastam a könyvet s az az érzésem támadt, hogy Íróján méltatlanság esett. Agyonhallgatták, pedig némi buzdításra érdemes. Nem a'végből, hogy regényt Írjon, hanem hogy irjon. Könnyen kezeli a nyelvet, nincs benne keresettség, van megfigyelő képessége — a mi ugyan élesedésre szorul —- hajlik a poétikushoz leirásai hangulatosak, dialógjai helyenkint jól folyók, de ami a psyhológiai részt illeti, az bizony még egy kissé gyenge lábon áll. Elmondom a regény meséjét. Egy .Vernáry nevü tátravidéki gazdag nemes embernek orosz herczegi születésű felesége Csettinszky Olga megszökik külföldre, Rényivel, egy másik asszony férjével. Vernárynak egy férjhez menő lánya marad: Vera; Rén/inének meg egy hadnagy fia: Gábor; a kik előtt titok a szüleik regénye. Az öreg Vernáry meghal, s végrendeletül hagyja, hogy leánya: Véra, menjen férjhez az ő legjobb barátja fiához: Fényesyhez. A leány nem szereti Fényesyt, de szereti az apja emlékét és hozzá megy. A férj léhának bizonyul, eljátsza a felesége vagyonát és agyonlövi magát Monte-Carlóban. Ez a bevezetés és most kezdődik a regény. Az öngyilkos egy barátját bizza meg, hogy feleségével tudassa özvegységét. A barát fia annak a Rényinek, aki a Véra anyját megszöktette. Rényi Gábor szép fiatal és nemes gondolkozású. Együtt élt az anyjával szük viszonyok között Budapesten. Véra a Kárpátok alatt levő ősi Vernáry kastélyban lakik. Ott nevelődött és városban nem volt soha. Szereti a magányt, természetet és a poézist. Gyengéd, finom törékeny érdekesség. Véra egy az apja emlékének élő csendes szenvedő. —A férje halála hírét fásultan veszi, de a hirt hozó Rényi Gábor hatást tesz reá, s az ott töltött est emléke Gábort se hagyja nyugodni. Vérának Budapesten él a napa, egy afféle nagyvilági legazdálkodott asszonyság, aki nem nagyon válogatós az eszközökben. A vagyona kifogyott és kiapadtak a forrásai. Eszibe jut neki Véra, aki szép. A szépség és fiatalság sokat ér Budapesten. Elmegy hozzá, rábeszéli. Véra eleinte szabadkozik, végre enged — a mire rugó a Rényi Gábor emléke is — és lejönnek télire Budapestre. A Véra napa a fővárosban olyan-féle nyitott házat visz, ahol könnyen megy a bemutatás s ahol olyanfajta járás-kelés folyik, mint akár az Odette Nizzai lakásán, ahol hamis-játékon érik a házi urat. Véra napa jól számított. Budapest rouéi bolondulnak a menye után. Véra kitűnő lép. Csak az a baj, hogy becsületes. De folyik a parfor<;e hajsza a gavallérok részéről s különösen Csettinszky orosz herczeg legyeskedik körülötte, aki rokonságot tart az anyjáról, ami neki most kapóra jövő zsím. A ház jellegével minden bejáratos tisztában van, kivéve a szerelmes Rényi Gábort, akit Véra viszontszeret. A jégen találkozgattak és ott történt a vallomás. Egy este azonban lehull az ő szeméről is a hályog s annak benyomása alatt döntő lépést tesz Vérának a

78 napa karmai közül való kiszabadítására. Egy estélyükön Vérát Csettinszky herczeghez gyanús közelségben leli, mint bankadót a kártyaszobában. Kiszabadítja helyzetéből s az egész társaság előtt menyasszonyának deklarálja őt. Gábor és Véra jegyesek, de a továbbiakba beleszól az anya és a vetélytárs. Gábornak amint tudjuk anyja van, Vérának vetélytársa. A vetélytárs egy szép molett grófné, akit a férje elhanyagol, s akit kevésbbé a sziv szava érdekel, semmint a vérlüktetés. Még abban az időben kivetette ő Gáborra a hálót, mikor az még Vérával nem volt ismerős. A hadnagy lakása előtt meg-meg állt phaetonjával és kettecskén kocsizgattak a városerdőben, szűkre szabott helyen ülve, veszélyes közelségben. De akkoriban költözött Budapestre Véra, s Gábor nem kocsizott többé az André grófné oldalán. A grófné bosszús lesz, hiúsága sértve van, intrigál beszédbe keveri Vérát, de hiába. Gábor deklarált vőlegénye lesz neki. De ami nem sikerül a vetélytársnak, elintézi az anya. Gábor anyja egy a sors csapásai által megedzett, határozott asszony. Hogy a férje elhagyta s hogy vagyon nélkül maradt elviseli, de a fiának más sorsot szánt. Neki jó eleve azt a gyakorlati tanácsot adja, hogy kerülje Vérát, mert egyiküknek sincs semmije. Azt a főérvet, hogy Véra ugyanazon Csettinszky Olga herczegnő leánya, akivel az ő férje megszökött, nem érvényesítheti, mert csodálatos módon nem tudja, hogy a Budapesten szerepló Véra azonos vele. A fia nem hallgat reá s egyszerre csak azzal lepi meg, hogy eljegyezte Vérát. Az anya kijelenti, hogy az ő áldásával nem lesz az övé. A fiu nem mond le szerelméről; az anya hajthatatlan. A fiu egyszer távol van a fővárostól s az anya határozó lépésre szánja magát. Elmegy Vérához lebeszélni őt. Nem kér, hanem követel. Véra szeret, nem tud lemondani s egyszer beszéd közben kiejti az anyja nevét: a Csettinszky Olgáét. Az öreg Rényiné, - - mintha villám ütné — összeesik, megmondja neki, hogy ki az a Csettinszky Olga, megátkozza Vérát és szörnyet hal. Nyolcz év telik el. Párisban vagyunk a követségi palotában. A szép asszony férje, André gróf osztrák-magyar nagykövetté lett, s várják az újonnan kinevezett követségi tanácsost, aki nem más, mint Rényi Gábor. A szép grófné lángolása nyolcz év alatt se lohadt le s kiintrigálta, hogy egy födél alá kerüljön az imádottjával. Rényi a katasztrófa után — Vérát hűtlennek tartva -'- katonai attachének ment Egyptomba s mint egy érdekes napbarnitotta férfi került vissza a Nilus mellől. A szép grófné reménynyel van tele; de Gábor hideg; a grófné mesterkedik, egy véletlen azonban széttépi terveit örökre. André grófékhoz egy Samarov gróf járatos, viruló lánykájával, aki Párisban egy Csettinszky herczeg nevü

rokonánál van látogatóban. A herczeg paralitikus, fiatal

felesége van s visszavonult életet élnek; most azonban a vendéglányka kedveért megnyitják egy estére termeiket. Arra hivatalos a nagykövet, s a lányka kértére kénytelenek meghívni Rényi Gábort is, ami a herczegnére nézve nagy dolog, mert a herczegné senki más, mint Véra; a paralitikus férj pedig azonos á nyolcz év előtt még Budapesten röpködő Csettinszky herczeggel. Vérát a katasztrófa után Montreuxbe vitte a napa a herczeg egy villájába, s egy szép napon magokra hagyta őket. A herczeg akkoriban már magával tehetetlen beteg volt. Véra ápolta. Az félholtan megkérte. Könyörületből hozzá ment s nyolcz év óta áldozza életét neki, akiben már csak a mohón evő állat él. Sorsába beletörődött s most egyszerre arra ébred, hogy a Rényi Gábor újra felmerül.

Este van. Fényesen kivilágítva a termek. Véra szép, idomai teltek, szebb mint valaha. Még mindig szereti Gábort s retteg a viszontlátástól. Jönnek a vendégek. Belép André grófné. Elbűvöli a háziasszony, vonásai emlékeztetik valakire, de nem ismeri föl. Jő Rényi Gábor. A hullámzásban nehezen jut a herczegnéhez. Sokat hallott szépségéről, kíváncsi reá s a kis Samarov grófnő mutatja be. Gábor megkövül, Véra halott halvány. Következik a magyarázat éjfél felé, pálmák alatt a téli lugasban. Eredmény: hogy őrülten szeretik egymást, másnapra találkozót adnak egy boulognei erdőszéli kis házban s ezt eleve megpecsételik egy csókkal a lugasban. De ezt kilesi André grófné, a vetélytárs, akire meg az ura les. Ez a gróf egyszerre csak féltékeny kezd lenni abból az inczidensből, hogy a felesége egyszer elfelejtette lebocsátani azon ablaka függönyét, mely a Gáboréra néz. Most jön a bosszú, tőrbe csalással. André grófné dühében, azon melegen, visszautazik bucsu nélkül Magyar országba, de valami kis papirka marad a szobájában, miből az következtethető, hogy neki van találkozója Gáborral az erdő szélén. Következik a vég. Az Othello oda rohan és reájok zörget Gáborékra. Véra épp elmondja, hogy megbizonyosodván apja egy hátra maradt leveléből az anyja bűne felől, annak vezekléseül áldozta föl a saját életét s hogy kötelességétől nem tántoríthatja el szerelme sem; Gábor épp őrülten könyörög, fenyeget, hogy nem ereszti vissza, midőn az Othello türelmét vesztve, újra dörömböl. Véra függöny mögé vonul, Gábor ajtót nyit Az Othello a feleségét sejti a mozgó függöny mögött, feléje rohan, Gábor föltartóztatja, küzd vele, a gróf pisztolyt ránt az véletlenül elsül s Véra sikolylyal halva rogy össze a függöny mögött. Eddig a regény. És most következnék a kritika. De abba nem megyek bele. Mindennek van határa. Még az ismeretlen utáni vágynak is. Az a vágy engem egyszer csúful megtréfált. Szerelmes voltam egy maszkba. Könnyen röpködött és szikrázva gúnyolt. Mindenkit ismert és rohantak utána. Milyen rabja voltam a redut párokra számitott egy-egy szeglet-pamlagán ! Illat volt minden szava s égtem, hogy föllebentse fátyolát. Nem volt rávehető; mignem egyszer ostromló kérésemre engedett s az évad utolsó estélyére kilátásba helyezte azt. Ketten jöttek. Két, ízig egyforma alak. Termet, idom, mozgás, ruha, rózsa, mind egy-ugyanaz. Pompásan telt az est. Fölkeresett, meg otthagyott. Éjfélre volt a találkozónk, fön egy szeglet-pamlagon. Ugy emlékszem reá, mintha ma történne a dolog. Pontos volt. Én izgatott. Aztán kissé őrültebb lettem — ő engedékenyebb. De nem rajzolom tovább. Maszkom kellő pillanatban föllebbentette a fátyolt. Egy banya állott előttem s rögtönösen egy bájos kaczagás hallatszott a közelből. Az igazi dominó suhant el mellettem egy másik elbolonditottnak a karján. Ezt a leczkét máig se feledtem el. Hagyjuk hát az ismeretlent és ne kritikázzunk, szerkesztő ur. Hátha egyszer még én is regényt irok 1 Isten Önnel. Üdvözli egy hűséges olvasója. Teglev. A Petőfi-társaság n a g y g y ű l é s e . Fennállásának, tizenhatodik évfordulóját ülte meg vasárnap a Petőfi-társaság és vele a fővárosi közönség azon része, mely a szépirodalom iránt érdeklődik. A zsúfolásig megtelt diszterem, melyben másfél ezer hallgató fér el, arra vall, hogy ez az érdeklődés folyton növekedőben van, és a fel-felzúgó tapsvihar arra, hogy a közönség örömest

79 élvezi a literaturát, ha első kézből juthat hozzá — ingyen. Ha valami külföldi ember tanuja e lelkesedésnek, nem következtethet mást, mint hogy a költőket és novellistákat tejben, vajban fürösztik Magyarországon, és hogy több könyvet fogyasztunk, mint képviselőt, aminek a hét végén azonban már ellenkezőjéről győződhetnénk meg. — A közgyűlés programmja nem hozott nagy meglepetéseket, de ügyesen volt megkomponálva. Semmi tudákosság, semmi nagyképüsködés! Ezúttal a fiatalság volt a vendéglátó gazda, Jókaival — az örökifjúval — élén és eleve gondoskodott, hogy a vendégek egy perczig se unatkozzanak. Herczeg Ferencz, ki mint újonnan választott tag, először jelent meg a podiumon, egy bájos apró elbeszélést olvasott. A terem komor sphynxei egymásra bámultak az új és szokatlan hangok hallatára. Báli-muzsika, tánezoló párok, novcllahös, aki becsip mindez annyira nem aulikus, hogy egy felkapott, korszerű kifejezéssel éljünk! Hát még az a folytonos kaczaj, mely Rákosi Viktor megragadó közvetlenségü felolvasását elejétől végig kisérte ! Ilyen derült hangulatnak ritkán volt még tanuja ez a terem. Még Csáky miniszter komoly arczán is folytonos mosoly játszott, szinte látszott rajta, milyen jól esik neki e szokatlan emóczió. Inczédytöl kedves szerelmi dalokat hallottunk és Ábrányi Emil egy komoly szép költeményt olvasott fel. »A vén tölgyről«, melyet a hallgatóság zajosan megtapsolt. A Petőfi-társaság körében megindult regeneratori mozgalomnak első, mindenképen sikerült mozzanata volt ez az ülés, melyben a megválasztott uj tagok közül hármat léptettek fel. Ott voltak a többiek is. Ott láttuk Szabóné Nogáll Jankát, a kedves elbeszélőt, kit Sipulusz felolvasásába beleszőtt és a közönség megtapsolt. A felolvasást követő obligát bankett szintén népesebb volt a szokottnál. Rákosi Jenő egy toastban igen elmésen fejtegette, hogy ezek az irodalmi társaságok au fond nem érnek egy fakovát sem, de a társaság zajos jó kedve azt demonstrálta, hogy mégis jók valamire. Strausz Adolftól, a balkáni népek kitűnő ismerőjétől, egy két kötetes, ethnografiai és irodalomtörténeti szempontból kiválóan érdekes munka jelent meg: az első teljes bolgár népköltési gyűjtemény. Strausz Adolf ebben a műben, ugy látszik, nemcsak mint fordító szerepel, de mint gyűjtő is, amennyiben számos, még a bolgár nép ajkún élő, de eddig még nyomtatásban meg nem jelent szövegeket összehordott és az eredeti bolgár szövegben ezeket is kiadta. Ugy hogy nemcsak a magyar irodalom elismerésére számithat müvével, de a bolgárok hálájára is. A könyvhöz dr. Sismannow Iván, a bolgár közoktatásügyi minisztérium osztályfőnöke irt előszót, amelyben c hálának kifejezést is ad. A fordítás gördülékeny, élvezhető, helyenként poétikus, miről az utolsó előtti számunkban közlött mutatványok is tanúskodnak. Az Athenaeum kézi lexikonából, melyet szakférfiak közreműködésével Acsády Ignácz dr. szerkeszt, megjelent a VII. füzet. Ez a füzet befejezi a B. betűt s me ö kezdi a C. betűt. Két szép melléklet van hozzácsatolva. Ázsia kitűnő kivitelű legújabb térképe és egy kettős fekete tábla, mely egyik oldalán a halakról ad i3 rajzot, másik felén a baromfiak 28 faját mutatja be. E g y füzet ára 3o krajezár. Bölcs tanácsok egy tapasztalatlan Gigerlinek. 24 Icczkében osztogatja Vén Gigerli. A fin dc siécle irodalma nem volna teljes, ha legkiválóbb specziese nem szerepelne benne — mondja a szerző előszavában. A z igazi modern gigerlismus ott gyökerezik mélyen az érzésben, gondolkozásban, talán még — a jellemben is.« — Ezt ostorozza a szerző finom szatírával és sok találó, olykor frappans megjegyzéssel. Néhányat kóstolóul ide igtattunk : Okulj a ruhák példáján »az emberek közt is legtöbb becsülete van az »uraságoktói levetett ruhának.« — Ha már más állásra nem tehetsz szert, igyekezz becsületbirói szerepet vállalni. Ehhez meg van a kvalifikácziód, -ha még el nem kártyáztad. — A szellemeskedésben légy óvatos, mert mások is olvashatják azt a lapot, amelyből te böngészel. — Szemeiddel beszélj, szájaddal hallgass. — Ha a ^elypités, rácsolás, biczegés, fikszirozás magas iskoláit elvégezted: kicsiny lesz a te dicsősé-

gednek a korzó és a boulevard. — Nem tudjuk, hogy szabad-e a szerző nevét elárulnunk. Lapunkban néhány igen szép vers alatt találkoztak vele olvasóink. Ajánljuk a csinos kiállítású kötetkét, melyet néhány sikerült illusztráczió diszit, olvasóink figyelmébe. Ára 4o kr.

NÉPSZÍNHÁZ. „A k i s

molnárné."

— A főpróbáról.

—

Mielőtt megkezdték volna a főpróbát, felnéztem pár pillanatra a kulisszák' mögé a hangulat észlelése végett. Mert a hangulat — a játszó személyzet hangulata t. i. — nagyon fontos és ebből, mint a barometer borszesz-oszlopáról, köriilbelöl előre meg lehet jósolni, hogy milyen premiére-idö várható : napos, felhős, viharos, meleg, hideg . . . . Áthaladva a kardalosnök egy pár nevetgélő csoportján, (ezek hangulata mindig rózsás !) elsőnek Hegyi Arankával találkoztam. A primadonna, aki az uj operette-ben »A fejedelem« szerepét játsza, fekete terno-toilette-ben volt; kezében egy hajitó dárdát tartott, a fején pedig prémes kucsma volt. (Ez a kucsma, meg a dárda jelezte rajta — a primadonnák nem szoktak a főpróbára kosztume-ot felvenni, — a fejedelmit. Persze a — termetén kívül, amely mindenfélé toilette-ben fejedelmi.) — Milyen sikert jósol az uj operette-nck ? — kérdeztem tőle. — Nem jósolok, de r e m é n y i e k . - . . . — felelte és egy kis gondolkodás után hozzá tette: — Tudja, egy uj darab olyan, mint a l e á n y : soha sem tudhatjuk róla előre, hogy milyen menyecske lesz belőle ? Látni kell. mint a s s z o n y t . . . . Ennek a bölcs primadonna-axiomának az impressziója alatt élveztem végig a Sztojanovits-Radó uj operettc-jét, »A kis 1110Incimé^-t. Radó Antal Seribe »Giralda« czimü opera-szövegét gyúrta át operette-librettóvá s dióhéjba szoritva a mese manduláját, a következő bohóságról folyik benne a szó: A fejedelem (Hegyi Aranka) nagyon csapodár természetű, ami az ilyen operettcfejedelmeknél máskép nem is képzelhető, különösen ha — Csatai •Zsófi a felesége. Ez menti a hibáját! A csapodár fejedelmecskc Brassó körül vadászik s mikor egy éjszakára betér a városba, hogy megháljon, a »vadállományban« szemet szúr neki a szép kis Czeleszta, (Margó Czélia) aki a legliliomosabb leányzó, de a kis molnárné czimet előlegezik neki, minthogy jegyben jár egy ostoba molnárral, (Boccaccio óta a molnárok mind ostobák !) aki azonban ötszáz aranyért lemond telekkönyvileg előjegyzett férji jogairól és igy a kis molnárné Oláh lovag (Dárdai) feleségévé lesz. A csapodár fejedelemnek persze felkopik az álla a kis molnárnéra nézvést, de rögtön kárpótlást talál abban, hogy a főudvarmestere Bicski (Kassai) titokban — megnősült. Ennyiből áll az uj operette librettójának kissé tulsikamlós és az egyes részletekben — különösen a második felvonás egyptomi sötétségében lejátszódó, — kissé tulpaprikázott lényege. Mint a meséből meggyőződtem és önök is meggyőződhetnek, »A kis molnárnéi voltaképen egy asszonyi vignetta alatt forgalomba kerülő leányzó, aki mint minden operette-szüzecske, — csak a harmadik felvonás végén jut szerető férje karjai közé. S itt megint eszembe jut a Hegyi Aranka axiómája : — Ha egy leányról soha sem tudhatjuk előre, hogy milyen menyecske lesz belőle, hogy mondjam én meg egy menyecskéről, hogy milyen lesz mint leány? E z még komplikáltabb feladat 1 *

84 E j , de hát u t ó v é g r e is n e m jóslatot kér tőlem, szerkesztő

KÉPTALÁNYOK.

u r a m , a première sikerére nézve, h a n e m impressziókat a főpróbáról. Nos

hát, Radó

Antal barátom,

aki

a

sorral h á t r á b b , épen a h á t a m mögött ül a d a r a b e g y e s ötletein — n a g y o k a t nevet.

lihrettót és

irta,

hallom,

I.

egy

amint

L e g t ö b b e t nevetett K a s s a i f ö u d v a r m e s t e r é n s amint a nézőtér f é l h o m á l y á b a n észrevettem, titokban m e g s z o r o n g a t t a a saját maga kezét (nem K a s s a i , hanem R a d ó , ) és m e g g r a t u l á l t a m a g á t a h h o z a briliáns Radó, hanem Kassai.)

alakításhoz,

amelyet

produkált, (nem II.

A h a r m a d i k pad közepe-táján c g v ifjú párocska ül. Fejeik szinte összehajtanak és mind a ketten szinte visszafojtott lélegzettel hallgatták az e g y e s zeneszámokat. A fiatal ur szinte összevonja a szemöldeit és e g y mérges pillantást vet az orchester egyik-másik részébe, majd meg ismét boldog mosolyra derülnek ajkai, Hegyi A r a n k á n á l v a g y Margó Czéliának egy-egy ariettejénél. A z a s s z o n y k a ezenfelül m é g e g y lorgnettet is tart az o r r o c s k á j á n , m i n t h a látni is szeretné a — h a n g o k a t . E z az i f j ú pár : Sztojanovics J e n ő és a felesége. Művészr e g é n y b e illő fejezet, a m i n t ott ültek és — a r e m é n y és kétség hullámain r i n g a t ó d z v a , — v é g i g h a l l g a t j á k »A kis »«o.'<wV«-né

A Ilét 3. számában közölt bűvös-rejtvény megfejtése :

E. Kovács Gyula. Helyesen fejtették m e g : Révész Eszti és Ilona, Újhelyi Janka, Síikéi Katicza, Konok Malvin, Kohn Riza.

főpróbáját. — H o g y tetszik

neked »A kis

molnárné«

z e n é j e ? — kér-

HETI POSTA.

deztem tréfásan a komponistától. — Meg vagyok vele elégedve, — felelte a zeneszerző. S m i n t h o g y Sztojanovics J e n ő , a »Pecking rózsája«, az »Uj R o m e o « és a »Csárdás« szerzője nem ujoncz többé, azt hiszem, lehet adni v a l a m i t a véleményére. E n n e k a v é l e m é n y n e k különben az én s z e m e m b e n m á r előre is sok s ú l y t ad e g y g y ö n y ö r ű keringő, ( H e g y i A r a n k a entrée-ja) e g y csengetyü-dal (énekli : M a r g ó Czélia,) és e g y r o m á n c z a rózsáról, (a 3-ik felvonásban,) mely az egész operctte-nek a g y ö n g y e . S hogy m i l y e n lesz a siker ? — Hja, tudja, szerkesztő ur, egy uj d a r a b o l y a n , mint a leány : soha sem t u d h a t j u k róla előre, hogy milyen m e n y e c s k e lesz b e l ő l e ? L á t n u n k kell mint a s s z o n y t . . . . Nemo. M. k i r . o p e r a . A z opera e heti műsorán Fritz barátunk dominált A première mindenben igazolta múltkori felfogásunkat. Közönség és kritika e g y h a n g ú l a g k o n s t a t á l t a , hogy Fritz barátunk a Parasztbccsülcttel szemben h a n y a t l á s t jelent. A közönség a l e g n a g y o b b jóakarattal kisértc eleitől végig az előadást és iparkodott úgy felmelegedni, amint l e g n a g y o b b kedveneze müvénél szerette volna. A h a t á s azonban egészben v é v e l a n y h a volt. A z első f ü l v o n á s hegedűszólója, a második f ö l v o n á s cseresnyc-duettje és a harmadik f ö l v o n á s pracludiuma megtették hatá sukat, az utóbbit meg kellett ismételni. A második és h a r m a d i k előadásnál még az elsőn

konstatálható

tetszés

is

hanyatlott, s

Lipótváros. IV. Ha azzal korteskedtek Önnél, hogy ama bizonyos vállalatnak, mely a közös hadsereg cultusát tűzte ki czélul, Kiss József is egyik részvényese, akkor egyszerűen felültették. A Hét szerkesztője se nem doktor, se nem részvényes. Furcsa dolog is az a konkurrenczia ! Miskolcz. A'. Sándor. Nem találja ön ezeket az elcsépelt várfeladási motívumokat kissé unalmasoknak ? Ismertünk egy bankárt, aki minden ügyes bajos felét állandóan azzal biztatta : »Jöjjön később«. Önnek azt mondta volna : »Későn jött«. Szigligeti-tag. Megkaptuk, el is olvastuk, de — sajnálatunkra nem közölhetjük. Más lapnál blzonynyal szivesen fogadják. Post restant vlsszakiildtük kéziratát. Budapest. R. A. 11a elolvassuk, az a legönzetlenebb szivesség. Statisztikánk ugyanis azt bizonyltja, hogy 500 küldemény közt van egy — használható és azt is elébb meg kell fésülni, hogy kóczos ne legyen, ítéljen ön maga : elolvasna ötszáz levelet, verset, novellát, hogy esetleg 300 sor használható kéziratot kiböngészszen ? Bizonyára színaranynak kellene lenni minden sorának, hogy a ráfordított fáradságot megjutalmazza. És mi mégis elolvassuk. Azért — hátrább az agarakkal I N a g y v á r a d . »Három az igazság«. Megérkezett. Egy igazság sem veszhet el, hát még — három ! Budapest. Cuncator. Hát olyan nagy sor az mikor egy miniszter valami okosat kitalál, hogy az egész sajtó siet azt reprodukálni ? — kérdi ön. Felelet: Ha nem is nagy sor, de mindenesetre a ritkább dolgok közé tartozik. Tóth Komlós. U. I. Egy kis czikkcl akarunk kérdésére felelni, de az mind ezideig kiszorult. Majd jön. Üdvözlet ! Nem közölhetők : Vadászaton. — Ti lánykák és a költő. — Egy kis lány halála.

úgy látszik, Fritz barátunkat a jóval idősebb Parasztbecsület jóval túl fogja élni. — C s ü t ö r t ö k ö n este az oly g y a k r a n kitűzött Walkür előadást végre mégis m e g t a r t o t t á k , S z i l á g y i Bella k. a. vendégszereplése mellett. tora művészeink

Szilágyi Bella a leghivatottabb

közt a W a g n e r

Felelős szerkesztő és kiadótulajdonos : K I S S J Ó Z S E F .

Báli selyemszövetek méterenkint 55 krtól

interpretá-

9 frt 85 krig (mintegy 300 külömbüző árnyalat és színben) szállít, megrendelt egyes öltönyökre, vagy végekben is postabér- és vámmentesen H E N N E B E R G G. (cs. kir. udvari szállító) s e l y e m g y á r a Zürichben. Minták pósta-fordultával küldetnek. Svájczba czimzett levelekre 10 kros bélyeg ragasztandó.

zenéjének. Szépen, értelmesen

énekel, nem vesztvén el sohasem az értelmi k o n t a k t u s t a zenekarral, mely W a g n e r n é l szórói-szóra követi és szinezi ki a szöveget. A többi szereplők, H i l g e r m a n n L a u r a és Ney kivételével, csak k ü z k ö d t e k szerepcikkel, m e l y e k n e k szelleme tehetségük és h a j l a m a i k körén kivül esik. S z a b a d o s K á r o l y t , »Viora« szerzőjét, a napokban vitték ki matráczsirjából, melynek hosszú éveken át élőhalottja volt, a kerepesi-uti sirkertbe. I f j a n , h a r m i n c z k é t éves korában váltotta meg a ióltcvö halál, »Viorát« sok év előtt irta, és előbb a m a g y a r , utóbD a bécsi operához n y ú j t o t t a be, de eredménytelenül, amig végre t a v a l y gróf Z i c h y G é z a e l ő a d a t t a . A z előadást m e g é r t e u g y a n , de m ü v é n e k za|os sikerét már nem lehetett megértetni vele. A z élőhalottak sorsa kegyetlen. A halál minden a t t r i b ú t u m á v a l f e l r u h á z v a , csak egyet nélkülöznek és ez a n y u g a l o m . Most végre ezt is elnyerte. B é k e h a m v a i r a !

Magyar királyi államvasutak. 3354. szám. (Svajczi, osztrák-magyar-román uj személy és podgyász díjszabás életbeléptetése.) A m. kir. államvasutaktól nyert közlés szerint Svajcz, AusztriaMagyarország és Románia közt folyó évi márczius hó I-vel uj személy és podgyász díjszabás lép életbe, mely többek között Budapestről Baselbe és Zürichbe szóló menetjegyek uj árait is magában foglalja. — Ezen jegyek, ugy a m. kir. államvasutak személy, mint a nyugati pályaudvarán, valamint a városi menetjegy irodában (Hungária szálloda) válthatók. Budapesten, 1892. évi január hóban.

Az igazgatóság.

(Utánnyomat nem dijaztatik.) B u d a p e s t , 1892. N y o m a t o t t az „ A t h e n a e u m "

irodalmi és n y o m d a i r. társulat betűivel.