Dolgozni Nagy-Britanniában?

dezs.extra.hu - tételek gyûjteménye

Dolgozni Nagy-Britanniában? Szerzõ dezs

Ha azt a két szót, hogy "Anglia" és "munka" tudatunkban összepárosítjuk, szembogarunk helyén dollár - illetve jelen esetben font - jegyekkel fogjuk vigyorogva suttogni, hogy: pééénz. A valóságban azonban sajnos nem így mennek a dolgok.

Angliába ugyan könnyû kijutni, és hála a fapados járatoknak, ezt egyre olcsóbban megtehetjük, de odakint már közel sem gyerekjáték munkához jutni. Évente több ezer magyar utazik ki, hogy szerencsét próbáljon, de közülük csak kevésnek sikerül elhelyezkednie. Két barátném és én sajnos nem tartoztunk ez utóbbi, burokban született kisebbségbe. Élményeket és tapasztalatokat viszont bõséggel szereztünk. Ezeket kívánom most megosztani e cikk olvasójával, hátha segítenek, mielõtt õ is a mi sorsunkra jut. Kivéve persze, ha õ is a mi sorsunkra akar jutni. Azt viszont a végén döntse el maga.

"Nem megyünk ki Angliába meggazdagodni?"

Budapest, Hûvösvölgy felé tartó ötvenhatos busz egy 2005-ös májusvégi estén. Akkor kezdõdött. Kapaszkodtam az egyik, kopott bõrfogantyúba, és olyan lelkes, nyárkezdõ arccal figyeltem a busszal versengõ villamost, mintha elõször látnám azt. Balra pillantottam: két bájos barátném ott ült a kiszakadt ülésen, és valamirõl beszélgettek. "Biztos lovakról" gondoltam, mert tudtam, hogy szeretik a lovakat. Nos, nem arról beszélgettek, bár, mint késõbb kiderült, azért volt ló a dologban. Egyikük hamarosan felém fordult, és minden fölös kerülgetés nélkül megkérdezte: - Nem megyünk ki Angliába meggazdagodni? Egy kicsit töprengtem, mielõtt rávágtam volna a választ. Még sosem voltam azelõtt Angliában, és az öreg királynõn, a tejes teán, a focin, a Big Ben-en, néhány fapofájú, mozdulatlan õrön és Mr. Bean-en kívül bizony fogalmam sem volt arról, hogy mi mást tartogathat még számomra az ízetlen ételek és a nyársat-nyelt britek legendás szigetországa. De végül elkapott az öngerjesztett kalandvágy, az ifjonti hév, a tavaszvégi tettvágy, meg a többi, ehhez hasonló kirobbanó érzés, és "menjünk"-kel feleltem. Leelõztük a villamost.

A rákövetkezõ napokban nekiláttunk megszervezni az utat: ez a mi esetünkben nagyjából a minél olcsóbb repülõjegy felkutatásából és lefoglalásából állt. Egyik ismerõsünk már volt kint elõttünk dolgozni egy lovardában, és neki bejött a dolog. Tehát nekünk is be fog jönni - szuggeráltuk a jövõt. Munkát egyelõre nem kerestünk. Ráérünk arra még... Majd Angliában találunk. Valami lovardában. Sejtésem, hogy ezúttal sem úszom meg lovak nélkül, beigazolódni látszott. Mindenesetre magabiztosak és eltökéltek voltunk. Ahogyan azt egy utazás elõtt kell.

Az interneten, az egyik fapados járat honlapján vettünk három repülõjegyet, odafelé. Visszafelé nem, mert még nem tudtuk pontosan, hogy meddig fogunk Angliában maradni. Ez hatalmas hiba volt, hiszen az utazási költség jóval mérsékeltebb, ha az ember több hónappal elõre lefoglalja a retúrjegyet. A kifizetetlen visszaút eljövendõ ára olyan vészjóslóan lóbálózott fölöttünk, mint egy leszakadni kész pallos. Mi azonban nem törõdtünk vele. Izgatottan vártuk az indulás eljövetelét.

Fapados hátán

Felvirradt július 13., az utazás napja. Bõröndjeink és hátizsákjaink dagadtan pöffeszkedtek a kövéreket saját súlyukkal gúnyoló mérlegen. Mint azt elõre kiderítettük, a csomagtérbe kerülõ poggyász megengedett súlya személyenként maximum húsz kilogramm lehet. A kézipoggyászé háromtól öt kilogrammig terjedhet. Ezért mértük meg degeszre tömött batyuinkat, melyeket azonban csakis a legszükségesebb dolgokkal béleltünk ki.

Az Angliába tartók számára jóformán nélkülözhetetlen a háromágú konnektor-átalakító, mert az ottani, 240 Volt feszültségû csatlakozókba bizony hiába is próbáljuk belegyömöszölni otthonról hozott kétágú töltõinket. Nem árt még idehaza fontra váltani összekuporgatott pénzünket, és kiérkezésünk után minél hamarabb beszerezni egy angol http://dezs.extra.hu

Készítette a Joomla!

Generálva: 24 June, 2016, 20:36


telefonkártyát, hacsak nem akarjuk két kézzel szórni a pénzt. Az ötös lottó megnyerésébe frissen beleõrülteket természetesen a világért sem kívánom visszatartani nyomasztóan sok pénzük elverésében. Õk nyugodtan hagyják telefonjaikban a jó öreg magyar kártyát. Legalább lesz, ami elõhívja a honvágyat. A fogkefe, a borotva, a ruhák, a tisztálkodószerek, a térképek és persze a cd-lejátszók ellenõrzése után megállapítottuk, hogy készen állunk az indulásra.

Siettünk ki a Ferihegyi repülõtérre, hogy becsekkoljunk, aztán búcsút vettünk az országtól, és sok-sok cigaretta elszívásnyi ideig tartó várakozás után végre felnyomakodtunk a gépre. A repülõ elemelkedett a magyar talajról. Elnehezült a fejem és bedugult a fülem, de elõzetes félelmeimmel ellentétben legalább nem szúette fapadokon kellett gubbasztanom három lepukkant eszkimó társaságában. A fapados gép csak annyiban különbözött a nem fapadosoktól, hogy az étel nem volt benne az árban. Márpedig annyira azért nem jó az a repülõgép-ebéd, hogy az ember hetvenezer forint árkülönbséggel díjazza a felhõk között elfogyasztott, páratlan lakomát.

Nem tartott sokáig az odakinti mínusz ötven fok által fenyegetõ repülõút. Egy géppel sem ütköztünk össze. Két óra múlva már megkezdtük a leszállást Stansted repülõterére, immáron angol talajra.

A britek foga fehérje

Eltelt egy kis idõ, mire hozzászoktunk az angol nyelvû feliratokhoz, és az angolul beszélõ emberekhez. Dehát gondoltam - ez már csak így van. Angliában elég sok az angol.

Rövid ténfergés után megtaláltuk a Victoria Station-re tartó buszt. És a jegy megvételével ránk köszöntött az elsõ naivitásromboló tapasztalat: Anglia bámulatosan drága hely! 8 fontot fizettünk ki, ami átszámítva körülbelül 3000 forintnak felel meg. Vagyis egy angol buszjegy ára alig kevesebb, mint Magyarországon az egyhavi diák bérleté. Rálegyintettünk. Még. Cókmókok a csomag-, mi meg az utastérbe.

Már a busz ablakából, és onnantól kezdve ott tartózkodásom végéig igyekeztem megfigyelni az angol jellegzetességeket, próbáltam rájönni, miért övezi a briteket az a már-már áhítatos tisztelet, és hogy a magyar helyett miért az angol lett a világnyelv. Az angolok fordítva közlekednek és keskenyek a házaik. Hülye formájú pénzérméket használnak. Külön van a hideg és a meleg víz csapja, így ha nem akarod leforrázni a kezed, egyszerre kell megengedned mindkét csapot, hogy aztán valahogy összelöttyintve a forrón gõzölgõt a fagyos frissítõvel, langyos vízhez juss. A különc konnektorokról és a fejtörést okozó mértékegységekrõl nem is beszélek. Egyelõre még nem sikerült megfejtenem NagyBritannia százados titkát.

A Victoria Station-re érkezve kikaptuk a buszból húsz kilót meg nem haladó poggyászainkat, és elindultunk méltányos árú szálláshely után nézni. Elõzetes információink és filmélményeink alapján eldöntöttük, hogy egy diákszállóban fogunk letelepedni. Mert az úgyis olyan módfelett olcsó - gondoltuk. Hát, rosszul gondoltuk. A diákszállóban egy fõ részére 20 font az éjszaka, vagyis durván 7600 forint. Fizettünk engedelmesen, mi mást tehettünk volna. Még nem voltunk elég rutinosak, elég dörzsöltek. De ez csupán idõ kérdése volt. A génjeinkben remegõ betyárság érezte, hogy morális gátlásainkat szétszakítva hamarosan elõtörhet.

Miután egyre súlyosabbnak tûnõ táskáinkat bezártuk szobáinkba, újra útra keltünk, ezúttal szállás helyett állást keresni. Tudtuk, hogy az úgynevezett Job centre-kbe kell betérnünk, ha munkához akarunk jutni. http://dezs.extra.hu




A Jobcentre-ben önelégült biztonsági õr fogadott minket. Õ volt az elsõ, aki kimutatta a foga fehérjét. Az angolok egészen addig elõzékenyek és kedvesek hozzád, amíg azt hiszik, hogy turista vagy. De amint rádöbbennek, hogy dolgozni jöttél országukba, rögvest félredobják a kimért udvariasság maszkját, hogy a következõ pillanatban már néhány centiméterrõl vicsorogjon arcodba a véreres, soviniszta szörnyeteg agyarral tûzdelt pofája. (A félreértések elkerülése végett azért megjegyzem azt is, hogy mint minden országban és majd minden közösségben, úgy Angliában is élnek kivételek, akik újraértelmezik a szabályt. Nem az elõítélet beszél belõlem, mikor a briteket általánosságban szidom, hanem néhány rossz tapasztalat.)

Megmotoztak, kipakoltatták övtáskáinkat és válltáskámat, mondván, hogy bombát keresnek bennük. Szerencsémre a diákszállóban hagytam a bicskához és ollóhoz hasonló tömegpusztító fegyvereket, úgyhogy végül beengedtek. Persze, tudtam, hogy országuk terrorfenyegetettség alatt áll, így érthetõ volt az elõvigyázatosság, de a rosszmájú biztonsági õr ezután sem szállt le rólunk. A Job Centre-ben érintõképernyõs gépek mutatják a különféle álláslehetõségeket, amikre ha ráböksz, kapsz egy nyomtatott kis cetlit, rajta a munkáltató számával és címével. Egykét órás ottlétünk alatt vagy egy zsáknyi ilyen cetlit gyûjtöttünk be, majd odaültünk az egyik telefonhoz, hogy felhívjuk a számokat. Ám a biztonsági õr közbelépett. Unottan közölte velünk, hogy jelenleg nem használhatjuk a telefont, használjuk a mobilunkat inkább. Nem indokolta meg, hogy miért. Elég indoknak tûnt az övén lógó gázpisztoly. Egyikünk elõvett egy üveg ásványvizet, de a biztonsági õr az ivást sem engedélyezte. Valamint közölte velünk, hogy más is szeretne a gépekhez jutni, úgyhogy lassan, de biztosan szedjük a sátorfánkat. Több üres gép is volt még, de fölösleges lett volna vitatkozni vele, mert látszott rajta, hogy olyan makacs, mint egy lábát megvetett öszvér.

Otthagytuk hát a Job Centre-t és acsargó õrét, hogy visszaballagjunk diákszállónkba, és hozzálássunk a telefonálgatáshoz.

Majd visszahívjuk, feltétlenül hozzon CV-t

A rákövetkezõ napokban London utcáit jártuk, hátha valahol munkaerõt keresnek, esténként pedig a diákszállóról intéztünk telefonhívásokat. Az esetek többségében mindig ugyanaz volt a válasz: majd visszahívjuk, adja meg jelenlegi pontos címét. A diákszálló említése azonban valahogy senkinek sem tetszett. Nyílván az angolok is szívesebben alkalmaznak bebiztosított egzisztenciájú honfitársakat, mint egy idegen ország jöttmentjeit. Fõleg, ha azok Magyarországról érkeztek. Magyarország? Az valahol Afrika környékén van, nem? A környékén, igen. Talán mondanom sem kell, nem hívtak vissza.

Néhány nap alatt megfordultunk több tucat étteremben, élelmiszerüzletben, bárban, bevásárlóközpontban, de egyik helyen sem tudtunk elhelyezkedni. Mindenütt CV-t kértek, vagyis szakmai önéletrajzot, hát írtunk nekik. Így sem alkalmaztak. London sokszínû etnikumforgataga három újabb, munkanélküli bevándorlóval gyarapodott. A Város, mint valami láthatatlan pióca, úgy szipolyozta apadó pénztárcáinkat.

Összeismerkedtünk hozzánk hasonló helyzetben lévõ, Londonban tengõdõ magyarokkal, akik az elõre megszervezett, biztos munka reményében jöttek ki Angliába, csak hogy megtudják, átverték õket. Még sem volt olyan biztos az a biztos munka. Kezdtünk kétségbeesni. Valóban ilyen könyörtelen lenne Anglia? Aztán egy napon megcsörrent a mobil. Végre visszahívtak. Egy idõs nõ szólt bele a telefonba, kissé talán rideg, de korrektséget sejtetõ hangon. Mrs. V.-nek egy lovardája volt Walesben, Haverfordwest városától nem messze, és éppen embereket keresett, akik majd gondját viselik díjnyertes lovainak. Két barátném már régóta lovagolt, és jól értettek a nyerítõ bestiákhoz, én azonban annál kevésbé. Életemben összesen egyszer ültem lovon, akkor is végig attól féltem, hogy hasba rúg, vagy belém harap. De http://dezs.extra.hu




Mrs. V. azt ígérte, hogy majd talál nekem is valami munkát egy közeli szállodában. Ez így már elég jól hangzott. Legalábbis elég jól ahhoz, hogy végre otthagyjuk a méregdrága fõvárost. Tehát felszedelõzködtünk, kijelentkeztünk a diákszállóból, és már siettünk is a Victoria Station-re, hogy felszálljunk a Haverfordwest, és leendõ munkahelyünk felé száguldó buszra. Hét, és fél órás út állt elõttünk, fokozatosan elnéptelenedõ, zöld lankás tájakkal, egyre több báránnyal, és egyre alacsonyabban gomolygó felhõkkel. Wales szürke kikötõi, és fekete gyárkéményei baljóslatúan figyeltek minket. Estefelé érkeztünk Haverfordwestbe. Mrs.V.kijött elénk furgonjával, és elvitt a lovardába, mely egyúttal otthona is volt. Vacsorát adott, és megmutatta lovairól, és férjérõl készített fényképeit. Egész élete a lovaglás jegyében telt, így nem kis elvárásokkal engedett el minket nyugovóra térni. A hatalmas telek tetején volt az a lakókocsi, ahol Mrs.V. elszállásolt minket. Mindössze három napig laktunk, és dolgoztunk az idõs lovász hölgynél, de ez az idõ bõségesen elég volt hozzá, hogy meggyûlöljük a lovak kékvérû nagyasszonyát. Mrs.V. megállapította, hogy a lányok nem tudnak elég jól angolul, én pedig abszolút nem értek a lovakhoz. Ebben az egyben igaza volt. Adott egy kis teát, egy kis sütit, majd kirakott minket az esõbe. Mikor arra kértem, legalább a városba vigyen vissza, rám förmedt, hogy õ nem az anyám, mit képzelek magamról. Hála a jóégnek, tényleg nem õ az anyám. De azért segíthetett volna.

Az utolsó fontok

Visszastoppoltunk Haverfordwestbe, és körbejártuk a középkori hangulatú kisvárost. Macskaköves utcák, lámpás kõhidak, sötét folyó, Tesco. Hamar ráleltünk a pénzügyi korlátaink által kiszabott legideálisabb szállásra, mely egy 'Bed and breakfast' típusú motelben nyílvánult meg. A 'Bed and breakfast' szállókban 15 fontért (azaz 5-6000 forintért) ki lehet venni egy háromágyas szobát, amihez hozzájön még az igen ízletes, és bõséges reggeli. Szinte ez volt az elsõ olyan dolog Nagy-Britanniában, amire azt tudtam mondani: megérte. Mikor az egyik helyrõl kitettek minket, mert valami nagyobb csoport érkezett helyettünk, átmentünk egy másikba, ami szakasztott ugyanolyan volt, mint az azt megelõzõ, csak a tulajdonos különbözött mindig. A második motelben egy gömbölyded olasz asszonyság fogadott, kedélyes volt, jófõztû, de gyanakvó. Bizonyára meglátta szemünkben a pénz szûke miatt elõtörõ betyárságot. Megkérdezte honnan jöttünk. Mondtam, hogy Magyarországról. Nem tudta, hogy hol van. Még csak nem is hallott róla. Mondtam, hogy Ausztria mellett van. Aha, ezek szerint osztrákok vagyunk? Rálegyintettem. Igen. Osztrákok. Rászoktunk arra a módszerre, hogy míg a lányok valahol letáboroztak a városban, én elõre mentem, és lefoglaltam egy olcsóbb, egyágyas szobát, majd mikor leszállt az est, becsempésztem barátnéimet, hogy aztán kissé szûkösen, de a siker mámorában hajtsuk álomra fejünket. Így lassabban apadt a font, és több maradt a munka felhajtására. Az olasz házinéni néhány nap elteltével rájött a turpisságra, közölte velem, hogy rossz fiú vagyok, és kitette szûrünket. Megint hajléktalanok lettünk, de idõközben sikerült találnunk egy magyar ügyintézõt, aki azt ígérte, hogy Prestonban, Liverpool fölött szervez nekünk munkát, csak utazzunk oda, és õ majd mindent elintéz. Ha meglesz az állás - salátaszedés - akkor majd az elsõ heti keresetbõl levonja a jussát. Egy külföldi magyar, aki a többi, szorult helyzetbe került magyaron szedte meg magát. Dehát kellett a pénz, mert erõsen fogytán volt már a fontunk. A buszozásra még épphogy maradt valamennyi. Aludtunk egy éjszakát a mezõn, és hajnalban, átfagyva elindultunk az északi Preston felé. Két átszállással tizenkét órát utaztunk.

Preston nagy volt, piszkos, és ami a legiszonytatóbb: drágább, mint London. Egy parkban aludtunk, és vártuk, hogy az ügyintézõ felhívjon minket. Az ügyintézõ nem jelentkezett, és nem vette fel a telefont. Meg kell mondjam, abban a pillanatban bizony nem sok szép gondolat fogalmazódott meg bennem e jeles honfitársam iránt.

Találtam egy Alma Motel nevû helyet, mely amellett, hogy a város legolcsóbb, és legigénytelenebb szálláshelye volt, kísértetiesen emlékeztetett Hitchcock Psycho-jának Bates Motel-jére. Hát még a tulajdonosok! Egy kattant, vigyorgó, ápolatlan házaspár nyitott ajtót, akik szinte berántottak mocskos fészkükbe. - Csak egy egyágyas szobára van szükségem - mondta a bennem tomboló betyár. A házaspár forgó szemmel méregetett, kezükkel nadrágjukat markolgatták. Az volt az érzésem, hogy én vagyok az elsõ olyan idióta, aki betévedt hozzájuk, és egyelõre nem tudták eldönteni, hogy vajon elszállásoljanak, vagy inkább felfaljanak valami sótlan, angol keksz társaságában. Végül az elõbbi mellett határozták el magukat, és beinvitáltak az egyik legundorítóbb szobába, ahol valaha is volt szerencsém járni. A földön állt a mocsok, a zuhanyzó ajtaja leszakadt, a lefolyót elsárgult cigarettacsikkek tömítették el, az ágy pedig még álló helyzetben is úgy nyikorgott, mintha valami többnapos orgia alatt roskadozna. - Ocsmány - gondoltam. Megfelel - mondtam, mert tudtam, hogy nem maradt több pénz. Az utolsó fontokat perkáltam ki Bates-éknek, akik legyet http://dezs.extra.hu




fogott pókok módjára röhögve, és hörögve vonultak vissza sötét kamráikba. Este behoztam a lányokat, és - bár kétségkívül borzalmas egy hely volt - boldogok voltunk, hogy van fedél a fejünk fölött. Továbbra is hívogattuk a lehetséges munkaadókat, és végigpróbáltuk Preston szinte valamennyi közértjét, éttermét, és éjszakai bárját. Éppúgy, mint Londonban. Külön-külön talán kaptunk volna munkát, most így utólag legalábbis így gondolom. De akkor inkább összetartottunk. Szerintem helyesen tettük. Az ügyintézõ nem jelentkezett többé.

Jamaicai Dj, ablakmosás és betelik a pohár

Négy font. Ennyi maradt hármunknak. Az pedig nem sok, hiába is szépítgetjük a dolgot. Elhatároztuk, hogy legalább egy újabb busz útra összegyûjtünk egy kis pénzt. Ennek egyetlen módja az akkori feltételek mellett a koldulás volt.

Ha magammal vittem volna egy dobot, talán méltányosabban juthattam volna adományhoz, de hát ki gondolta volna annak idején az induláskor, hogy kevesebb, mint egy hónap múlva valami észak-angliai városkában fogunk megható koldusszövegeken töprengeni. Persze ebben is volt valami vicces. Néha önkéntelenül is felnevettünk. Pénzt ellenben nem kaptunk. Egy fityinget se. Egy pályaudvaron ültünk, némileg letörten, amikor egy néger srác jött oda hozzánk. Valamit kérdezett toleránsan mosolyogva, ami minket túlzottan nem érdekelt, így aztán válasz helyett rögtön bevetettük újdonsült koldulós szófordulatainkat. A néger fickó leült mellénk, beszédbe elegyedtünk vele. Kiderült, hogy Jamaicából származik, és Dj-ként járja a világot, szóval át tudja érezni jelenlegi hontalan helyzetünket. Azt mondta, hogy Wigan-ben, alig néhány mérföldnyire Preston-tól, az egyik haverja ideiglenesen kölcsön tudná adni nekünk lakását, hogy ott talpra állhassunk. Ez igazán jól hangzott. Pénzünk nem lett volna a wigan-i vonatjegy kifizetésére, ezért aztán blicceltünk egyet. Szerencsére nem jött a kalauz. Megúsztuk a dolgot.

Sötétbõrû barátunk Wigan-ben elõször egy sokgyerekes, szerény körülmények között élõ családhoz vitt minket, itt eltöltöttünk néhány órát. Elbeszélgettem a családdal. Hamar szívükbe fogadtak. Megkérdezték, honnan jöttünk. Mondtam, hogy Magyarországról, Ausztria mellõl. Ezek szerint osztrákok vagyunk? Mivel túlontúl fáradt voltam a további magyarázkodáshoz, rávágtam, hogy igen, osztrákok. A legkisebb gyerek kérte, hogy meséljek az országomról. Mondtam neki, hogy sok a tehén, meg a hegy. Kábé ennyit tudtam Ausztriáról, de neki ennyi is elég volt. Lenyûgözve nézett rám. Aztán ajándékba rajzolt nekem egy marihuána levelet. Megköszöntem. Visszajött a dj.

Átmentünk egy másik haverjához, és ott is ragadtunk nála. Majdnem egy hétig. Beiratkoztunk a helyi könyvtárba, ahol naponta egy óráig ingyen lehetett használni az internetet. Kihasználtuk a lehetõséget. Írtunk haza, néztünk visszafelé tartó repülõket.

Én pár napig még dolgozni is tudtam. A dj busafejû haverjával tisztítottam ablakot, háztetõkön ugrálva, létrákon egyensúlyozva. Nem volt veszélytelen a dolog. A nagydarab srác elmesélte, hogy õ egyszer leesett a létra tetejérõl, és azóta jóformán az egész bal lába fémbõl van. Ez nem hozta meg az önbizalmamat. Egyelõre még nem terveztem a félrobottá válást, úgyhogy meglehetõsen óvatosan kúsztam a fokokon. De az ablakmosás technikáját egész gyorsan megtanultam. Összességében tehát szépen indult angliai kalandjaink wigani fejezete, de késõbb sajnos annál rosszabbul végzõdött.

http://dezs.extra.hu




Idõvel be kellett látnunk, hogy dj cimboránk nem fog nekünk lakást szerezni, és haverja sem volt már olyan kedves. Egyik részeg pillanatában az elfogadhatónál jócskán erõszakosabban próbált egyik barátném kegyeibe férkõzni, ami miatt kis híján összeverekedtem vele, úgyhogy onnantól kezdve nem számíthattunk meghitt teázásokra, és háztetõkön sörözgetõs naplemente-nézegetésre.

A lányok sehol sem kaptak munkát, csak több oldalnyi jelentkezési íveket nyomtak a kezükbe, márpedig ezekkel sokra nem mentek. - Majd visszahívjuk magukat - mondták a munkaadók, és természetesen nem hívták vissza õket. Már hozzászoktunk. Eljött az idõ, hogy eldöntsük: vagy maradunk még egy-két hónapot, és akkor talán kapunk valami munkát, vagy utazunk haza. Utóbbi csábítóbb választásnak ígérkezett.

A következõ éjszakát egy egyszemélyes wc-ben töltöttük a buszpályaudvaron. Ötpercenként felébredtem, mert röhögnöm kellett. Lehet, hogy hisztérikus voltam? Küldtek otthonról pénzt, és mi vegyes érzésekkel buszoztunk vissza Londonba. Szégyelltem magam, hogy kudarcot vallottam, és hogy nem tudtam saját keresetembõl visszautazni, ugyanakkor annyi élményt, és tapasztalatot gyûjtöttem, amennyit egy nyár alatt még soha.

Azok a szemét mókusok és néhány jótanács

Londonban az általunk megélt angol atmoszféra nosztalgikus kiteljesítése érdekében az egyik gigászi parkban aludtunk. Este puffanásokat hallottunk viseltes hálózsákjainkon. Azt gondoltuk, hogy a fölöttünk nyújtózkodó fák termése hullott ránk. Buddha negédes mosolyával tûrtük a természet bombázását. Reggel azonban kiderült a tompa zuhanások valódi forrása. Pontosabban forrásai, merthogy több is volt. A londoni mókusok voltak azok, akik a romantikus este ünneprontóiként teleszarták hálózsákjaink felületét. A szemét kis dögök. A repülõtéren is eltöltöttünk egy estét; ott hál'isten kevesebb mókus volt. Aztán repültünk haza, Magyarországra. Este már leírhatatlanul kényelmes ágyamban feküdtem, fáradtan, legyûrve a szigetország által, de agyamban legyûrve a szigetországot. Azon töprengtem, megbántam-e, hogy akkor, azon a buszon, menjünk-et mondtam. Nos, nem bántam meg. A pénzembõl ugyan kevesebb lett, de rengeteg új dologgal ismerkedtem meg. Arra a kérdésre azonban, hogy miért övezi akkora tisztelet az angolokat, nem sikerült választ találnom.

A cikk végéhez érve szeretnék néhány hasznos tanáccsal szolgálni, melyek, úgy vélem, segíthetnek az általam felsoroltak elkerülésében, és egy esetleges angliai állás megszerzésében.

Tehát a tanácsaim:

- Ha kint vagyunk Londonban, keressük fel a magyar nagykövetséget, és minél elõbb szerezzünk be munkavállalási engedélyt. Ez jelentõsen megkönnyítheti az elhelyezkedést - Eleinte a lehetõ legolcsóbb szállásokon aludjunk, keressük fel az eldugottabb diákszállókat, és a Bed and breakfast moteleket - Mobilunkba vegyünk angol kártyát - Ha módunk van rá, feltétlenül szervezzük meg otthonról a munkát, és lehetõleg olyan állást keressünk, ahol a szállás is biztosítva van http://dezs.extra.hu




- A repülõjegyet hónapokkal elõre vegyük meg, és ha már nagyjából sejtjük, meddig fogunk maradni, foglaljunk retúrjegyet - Írjunk mihamarabb CV-t, rövidebb szakmai önéletrajzot - Keressük fel a helyi Job Centre-ket - Ha internetezni akarunk, azt mindenképpen könyvtárakban, és ne a pénzszipolyozó internet-kávézókban tegyük És legfõképpen: - Kerüljük a hasmenéses brit mókusokat!

Sok sikert kívánok! És üdvözlöm a királynõt!

kapitány

Hozzászólások

homepictures

Elöre is elnézéseteket kérem kedves poruljártak, de ekkora zöldségeket régen láttam összehordva, és ez csak elveszi a kedvét azoknak akik valoban jo, használhato tervekkel jönnének ki ezért billentyüzetet ragadok és probálok kicsit más szemszögböl is irni. Elöljároban: tavasz ota itt vagyok Londonban a feleségemmel.

1. Egy vadidegen országba nem hirtelen ötlettöl vezérelve meggazdagodni megyünk ki, hanem gondosan elökészitve a terepet, legelsösorban sok-sok pénzt magunkkal vinni és szállást elöre intézni. (munkát nem szükséges megprobálni mert a hiedelemmel ellentétben otthonrol sznte lehetetlen kapni, hacsak nem valakid kint él aki intézi, vagy olyan szakmád van ami nagyon nemzetközi + nagyon erös angolod) 2. repjegy ok, ezt igy kell csinálni, elöre foglalni akér honapokkal, viszont mindig oda-vissza, mert ugye nem hirtelen gondolattol vezérelve bla-bla-bla 3. a hálozati csatlakozo használhato kis ügyességgel magyar szabványra, de ha nem akarod, akkor kemény 90 penny1 fontért kaphatsz ugynevezett travel adaptort bárhol Angliában ami erre van kitalálva. 5. Angliában kismillio telefonszolháltato van és a helyi feltöltökártyás SIM a soknál ingyen van, csak a feltöltést fizeted. PL a Mobile World nevezetüvel helyi hivás 15 penny/perc, magyar vezetékes hivása 7 penny/perc, abba se kell belehalni. 5. London tömegközlekedése a világ legdrágábbja, de ezt ugye ugyis tudtátok, mert ugye nem hirtelen gondolattol vezérelve bla-bla-bla 6. A britek 1szerüen azért lettek a világ álvonala mert behajozták és leigázták a világot már akkor Magyarországon a törökök harcoltak a tatárokkal. Azért mehetnek a baloldalon és azért hivhatják Vauxhallnak az Opeleket mert megtehetik. Slussz, nincs oka de nem is kell legyen mert olyan gazdag ország, hogy nincs szüksége másra, és ha ezen gondolkozol ahelyett hogy a saját dolgoddal foglalkoznál nem csoda hogy nem találsz melot. A hülye formáju pénzérme meg tök logikus ha egyszer rájössz hogy müködik, csak a magyar pénz unalmas, a világon mindenhol máshol ilyen változatos. 7. Job center? Ha perfect vagy angolbol, vagy egy nemzetközi szakmád, gyakorlatod, és ismered a helyi viszonyokat akkor jo helyen jársz, de egyébként hotelek, szállodák, és a hozzájuk kapcsolod ezer és egy agency egyikében kellene lenned, mert a szobalány meg a konyhai kisegitö az a munka amit szakképzettség és különösebb nyelvtudás nélkül is végezni lehet és kb 1-2 nap alatt beszerezhetöek. Késöbb majd váltasz. 8. Az angolok meg kimondottan nyugodt és kedves nép, bár ez nem számit mert London 9 millio lakosábol talán 1-2 millio angol a többi bevándorlo vagy vendégmunkás. Pont ezért van mindig még egy hely az ujaknak. 9. Kést tartani magadnál Londonban illegális és ha itt élnél és olvasnád a helyi lapokban naponta, hogy a 14 éves megkéselte az utcán a másik 11 éves kisöccsét, a naponta használt metrod le lenne zárva mert felrobbantották az idioták talán megértenéd miért. Ez itt nem Karakoszörcsök, hanem a világ egyik legnagyobb és legzsufoltabb városa, ahol valoban ölnek, robbantanak, méghozzá a legkülönfélébb modszerekkel. 10. Anglia a tökés kapitalista rendszerre épül nem holmi szocializmusbol elferditett alaptalan és gyökértelen valamire, igy ez valoban igaz: ha itt nem vagy élelmes akkor könyörtelen hozzád. Azt meg erösen vitatom hogy egy élelmes ember London szivében keresne lovakhoz kapcsolodo állást.





- munkavállalási engedély nem kell Angliában miota EU tagok vagyunk, ugyanaz alá a kalap alá esünk minden szempontbol mint egy angol állampolgár. - nézz utána a neten egy halom szállásközvetitö van, olyanok is akik fullra magyarok, söt magyarországi irodájuk is van - kártyát kapsz ingyen, de valoban szükséges (egyébként itt a függetlenités is legélis ha otthon nem ment) -esélyed nincs otthonrol munkát találni és pláne ne keres olyat ahol szállással egyben van mert teljesen ki leszel szolgáltatva. Ha nincs helyi lakcimed, és angol számod akkor nem fognak visszahivni sem. London akkora hogy az esetek többségében az is elég messze laksz, már nem alkalmaznak. Viszont tele van munkáltatokkal és lehetöségekkel. - ez maradéktalanul igaz repjegy elöre és oda vissza - irj önéletrejzot, hozd magaddal, és ha nem beszélsz nagyon jol angolul felejtsd ela jobcentereket, keress helyettük agencyket. Kevesebbet fizet, és aljamunkát kapsz de fizet és munkát találhatsz 1-2 nap alatt akár. - egy ora 1 font az internetcafekban, de ha normális szállást foglalsz akkor van net a házban. - kerüld a parkban alvást, mert ha elkapnak ugy hazatoloncolnak, hogy az elkövetkezö 5-10 évben nem jöhetsz be Angiálba. Üdv mindenkinek.

forrás:c6.hu

Hogy milyen is valójában Anglia, azt döntse el ki-ki maga, miután kipróbálta!

Ha van hasonló Angliai tapasztalatod írd meg nekem és megjelenik az oldalon. e-mail: [email protected]




Dolgozni Nagy-Britanniában?

Recommend Documents