Dobszay Ambrus – Fenyő D. György: Iskolák és iskolások (Az iskola világának ábrázolása a magyar irodalom néhány alkotásában) Bevezető (F.D.Gy.) Móra Ferenc iskola-történetei (D.A.) Molnár Ferenc: A Pál utcai fiúk (D.A.) Karinthy Frigyes: Tanár úr kérem (D.A.) Móricz Zsigmond Légy jó mindhalálig című regényének újraolvasása (D.A.) Ottlik Géza: Iskola a határon (F.D.Gy.) Szabó Magda: Abigél (D.A.)
Bevezető Kevés olyan helyszínt, élethelyzetet, emléket tudnánk mondani, amely annyira közös tapasztalata lenne minden olvasónak, mint az iskola. És még kevesebb olyant, amely jobban megérintene mindenkit. Mindannyiunknak vannak róla emlékei, vele kapcsolatos szorongásai, mindenki őriz az iskolás éveiből embereket, helyzeteket, tapasztalatokat önmagáról és a világról. Születnek az iskolában életre szóló barátságok, szerelmek, érdeklődések, és persze ellenszenvek, sérelmek is; mindannyiunk értékrendje, világlátása fejlődésének meghatározó helyszíne az iskola. Amikor néhány fontos művet megvizsgálunk a következőkben, tudjuk, hogy ez csak töredéke az iskola világáról írott műveknek, még a jelentős műveknek is csak kis része. Azt is tudjuk, hogy sok alkotást érdemes lenne világirodalmi párhuzamaival együtt vizsgálni, ám az anyag terjedelme azt diktálja, hogy a magyar irodalmon belül maradjunk. A válogatásnál erősen figyelembe vettük azt is, mit szokás tanítani az iskolákban, vagy mit volt szokás tanítani. Ezért többször is az ifjúsági és a felnőtt irodalom határán mozgunk, de ezt természetesnek tartjuk. A vizsgálat során azt nézzük meg, milyennek ábrázolja azt a világot, amit az egyes iskolák megteremtenek. Találunk olyan műveket, amelyekben az iskola valami másnak a szimbóluma (vagy metaforája, vagy metonímiája): lehet az iskola például társadalmi modell, lehet modellje a teljes életnek, lehet jelképe egy társadalmi berendezkedésnek, egy hatalmi struktúrának vagy hatalmi mechanizmusnak. Az iskola-beli történetek többször ábrázolnak olyan emberi viszonyokat és történéseket, amelyek túlmutatnak az iskola falain, és magatartásformákat, emberi kapcsolatokat jellemeznek. Természetesen vannak olyan iskolaábrázolások is, amelyek nem kívánnak általánosabb érvényűek lenni, hanem megmaradnak iskola-képeknek. Ezeknek gyakran van valamiféle társadalmi üzenetük (a szegénységről, a tudásról, az igazságról vagy igazságtalanságról), máskor inkább a személyes életútról, egy ember emlékeiről, belső világáról szólnak. Móra Ferenc iskola-történetei (1.) Móra Ferenc (1879–1934) írásainak gyakori témája iskolai történet. Az író gazdag élményanyaggal rendelkezett: nem csak tanulóként, hanem tanárként is ismerte ezt a világot. A 20. század első éveiben egy szegedi középiskolában természetismeretet tanított, később tankönyvet is írt. Novelláinak nagy része anekdotikus módon meséli el iskola-történetét, ezek önmagukban is érdekes, szórakoztató olvasmányok, s emellett megismerhető belőlük a századelő iskolájának hangulata, szokásai. A Szeptemberi emlék (más kiadásban Egy az Isten) című elbeszélésében a szegény család kiváló tehetségű, szorgalmas és jól tanuló gyermeke nem járhat tovább iskolába, mert nem tudják megfizetni a tandíjat. 1 A család tehát kénytelen úgy dönteni: inasnak adják a fiút. Ezt mindannyian tragédiának fogják fel. Próbálnak
1
Tömörkény István ugyancsak megírta ezt a szituációt Így volt rendelve című novellájában (1904). Novellájának kulcsmondata az az ítélet, melyet kimondanak a gyermek fölött: Nincs hozzá tehetsége. Ez a kifejezés ironikusan játszik el a szó kétértelműségével. A novella hőse ugyanis nagyon tehetséges gyermek, ám pénz (= tehetség) híján nem tanulhat tovább.
segítséget szerezni hivataltól, egyháztól, de sehol nem kapnak. A pap válasza a legkiábrándítóbb: „ … mire az anyám a végére ért a jajveszékelésnek, akkorára lehervadt róla a mosoly. Szigorú lett a jóember, mint a kőbálvány. – Hát ostán? Ezsért jajgat? Hát hun van azs megírva, hods mindenkinek musáj urat nevelni a dzserekiből? Adhassa inasnak is, nézzse. No, Isten hírivel!” Ebben a rendszerben nem hogy mindenkinek, de még a legtehetségesebbjének sincs megírva, hogy kitörjön a szegénysorból. A gyerek pedig így gondolkodik az inasokról: „Én csak azt tudtam, hogy a csizmadiainasok piszkosak, szurokkal dolgoznak, és ha találkozom velük az utcán, akkor belelöknek az árokba.” De elsősorban nem is a munkásgyermekek sorsától való félelem és az ilyen társaktól való idegenkedés, hanem igazából a tudományok világából való kirekesztés fáj nagyon a kisfiúnak. „Ádámot csak a paradicsomból kergették ki, nem az iskolából, őt csak a terített asztaltól tiltották el, nem a könyvektől – azt ki lehet bírni, abba bele lehetett nyugodni. Én már a negyedik nap belül voltam a kerítésen. Négykézláb csúsztam el az igazgatói szoba előtt, végig a hosszú, fehér folyosón, míg elértem a harmadik osztály nyitott ajtajáig. Ott aztán hallottam én mindent.” A tudás iránti vágy ilyen egyszerre megalázó és heroikus tettre sarkallja a fiút. Végül természetesen minden jóra fordul. Amikor az osztályteremben elhangzó kérdésre csak ő tudja a helyes választ, nem bírja türtőztetni magát és kintről bekiabálja a megoldást. Lelepleződése után azonban nem elkergetik, hanem ünneplik hősies kitartásáért és tehetségéért, s felveszik ingyenes tanulónak. A történet egyfelől társadalomkritika, amiért a rendszer megfojtja a tehetséget, s ezzel megakadályozza az alsóbb rétegekből való felemelkedést, végső soron a társadalmi mobilitást, másrészt a korlátait áttörő őstehetségnek, s magának a tudás eszméjének a felmagasztalása. Ez az elhivatottság, tudásvágy, iskolahűség a mai gyermek számára bizonyára hihetetlen és talán hiteltelen is. Természetesen ez nem is realista szociografikus írás, hanem igazi anekdota, s ily módon nem tipikus, hanem egyedi sorsot, különös személyiségrajzot kell látni benne. S az is a múlté, hogy az iskola legyen a tudás egyetlen forrása, vára és féltve őrzött kincsesháza. Az elbeszélés végkicsengése derűs és ünnepélyes hangulatú, az író a körülményekkel dacoló tehetség kitörését és a tudás eszméjét magasztalja benne. A Kincskereső Kisködmön (1920) középső fejezetei ugyancsak gyermek-szemszögből mutatják be az iskolai életet. Megható és kedves jelenet a kis bicebóca érkezése. Az osztály tesz ugyan egy-két elutasító gesztust, ám kicsit megismerve az új fiú életproblémáit rögtön szolidárissá válik. Elhalmozzák finomságokkal, és még az a tapintat is megvan bennük, hogy az erős és ügyes fiú elrontsa attrakcióját béna társa előtt. Ezt a belépőt érdemes összehasonlítani Esti Kornéléval, hiszen az ábrázolt miliő ugyanaz. Utóbbi esetében az író nem kíméli hősét (és az olvasót) a gyermeki közösség kirekesztő viselkedésének bemutatásától. S ezt természetesen nem kell reálisabbnak, valóságosabbnak tekinteni, mint az előbbit. Az mindenesetre világossá válik, hogy gyermekközösség befogadó-készsége olyan érzékeny pontja az iskolai életnek, amelyet az irodalom sem mellőzhet iskola-ábrázolásaiban. A Kincskeresőben a legszegényebb gyerekek (Gergő és Bicebóca) az osztályelsők. Így szolgáltat az író igazságot: ők győznek, s nekik nyílik lehetőségük a felemelkedésre, éppen úgy, mint a mesében. Nem mesei azonban annak leírása, ahogyan Gergő meghamisítja társa dolgozatát, hogy elnyerje az osztályelső jutalmát. Vívódása, lelkiismeret-furdalása, majd megtisztulása a (vándorlás a téli éjszakában, majd bolyongása az elhagyott bányában, végül a robbanás elszenvedése) mindazonáltal mégis azt bizonyítja, hogy a jóság diadalmaskodik a bűn felett. (2.)
Móra Ferenc más iskola-történeteiben a tanár áll a középpontban. Az elbeszélő saját tanárkorára emlékezik a Kalcinált szóda és az Én szép tanárkorom… című elbeszélésekben. Az előbbi egy inasiskolában játszódik, utóbbi egy olyan középiskolában, amelybe a „kikonziliumozott úrigyerekek” 2 járnak. Az előbbiben azt írja le az író, hogyan lesz úrrá az inasgyerekek vadságán, amit kollégái csak a méterrúddal való csapkodással tudnak úgy-ahogy megoldani. De – úgy tűnik – nem is céljuk az, hogy a gyerekek szellemileg fejlődjenek. „…nem a könyv a lényeg az inasiskolában, hanem a fegyelem, a fegyelem! – adja a használati utasítást az igazgató, különben érdemes öreg pedagógus, és nekem mindmáig igaz jó barátom. »Fegyelmezni, fegyelmezni: ez a fő! « – mind ezt mondták a többi kollégák is.” Ezt a jelenséget nevezi úgy a pedagógia, hogy az iskola diszfunkcionál. Eredeti céljához képest olyan dolgot helyez előtérbe, sőt a valós célok helyébe, ami valójában csak eszköz kellene hogy legyen. Mihez kezdjen ezzel az az idealista, aki nem nézi le annyira tanítványait, hogy meg ne próbálna valamiféle fejlődést elérni szellemiekben is? És egyáltalán miért lehetetlen az inasiskolai munka? Az alábbi részlet erről szól: „– Mi a mesterséged? – emeltem föl az állát. – Pék vagyok. – Hány órakor feküdtél le az éjszaka? – Háromkor. – Mikor keltél fel? – Fél hétkor. – Mikor fekszel le ma? – Megint háromkor. – No jól van, kisfiam, feküdj rá szépen a karodra, és aludj egyet hét óráig. Máig is azt hiszem, hogy ezért a bűnömért száz esztendőt elenged nekem a jóisten a purgatóriumban. / …/ önhatalmúlag megreformáltam az inasoktatást, kidobtam a tantervből a közismeretet, és negyven inasgyereknek az Ezeregyéjszakát adtam elő heti egy órában. Ez is ért annyit, mint a méterrúd. Míg a többi osztályban egész esztendőn át csattogva, pufogva, ordítva, jajgatva folyt az emberszelídítés, minálunk olyan csönd volt, amilyen csak egy kirgiz jurtában lehet, mikor az egész sátoralja gyerek körülüli a mesemondót.” Az elbeszélés tanár-hőse a gyermekek életétől fényévnyi távolságban lebegő tananyag helyett („Hát minek kelljen azt tudni egy istenadta szabóinasnak, amit az egész magyar képviselőház és főrendiház együtt se tud!”) módot ad arra, hogy az irodalom csodája megvalósuljon: ragadja magával a való életben megfáradtakat. Teszi ezt az intézményi rendszer előírásaival szemben, s ezzel vállalja a hatóságok rosszallásának kockázatát is. A vizsgán azonban tanulói ügyesen kivágják magukat, és az olvasó előtt legalábbis megszégyenül a buta és öntelt vizsgaelnök-hivatalnok. Az Én szép tanárkorom című elbeszélés arról a nevetséges szemléletről szól, hogy a tanítás eredményességét az intézmény nem képes másként, mint anyagiak szerint vagy statisztikákban mérni. A pedagógiai megoldások helyett az iskola önző érdekei szerint döntenek: a pénzes szülő gyermekét nem fenyegeti a kicsapás, a tanárnak nem szabad túl sok gyereket megbuktatni, mert az ártana az iskola jó hírnevének. („– Kivan a percent, kérem – mosolygott az igazgató –, tetszik tudni, a percent. A többi már rossz hírbe hozná az intézetet.”) Tanár-hősünk nem száll szembe az értelmetlen renddel, hanem feladja a tanári hivatást. A Tanár ezekben a művekben igazi atyja tanuló gyermekeinek. Jószándékkal van tele, megérti problémáikat, s kreatív abban, hogy munkára, fegyelemre késztesse őket. Teszi ezt annak dacára, hogy maga az iskolarendszer értelmetlen dolgok sulykolását és a fegyelem 2
Akiket egy másik iskola a nevelőtestületi értekezleten kizárt, eltiltott a tanulástól.
erőszakkal való kikényszerítését várja el tőle. S tulajdonképpen ez a Móra-féle tanáralakokban az ellentmondás: itt a kivételes a törvényszerű. Csakis atyaian jó tanárokat látunk, pedig az iskolarendszer pedagógiai szemlélete meghazudtolja, hogy a mögötte álló pedagógustársadalmat csupa ilyen tanár alkotná. Móra legnevezetesebb tanáralakja a Hannibál föltámasztása (1924) című regényének hőse más tanár-típus. Ő magánélete mellett a régmúlt idők tanulmányozásának él, Hannibálról közöl tudományos értekezést. A hisztérikus közéletben azonban mindennek politikai értelmet tulajdonítanak, még ennek a jelenre nézve teljesen semleges tanulmánynak is. Szegény jelentéktelen latintanár-hősünket hol ünneplik, hol meg orosz bérencnek bélyegzik, aszerint, hogyan értelmezik írását. Ő pedig csak kapkodja fejét, alig-alig érti a róla mondott ítéleteket, hiszen ő minden érdek nélkül foglalkozik az ókori vezérekkel. A vele történtek során naivitása, élhetetlensége, kiszolgáltatottsága válik legszembetűnőbb tulajdonságává. Tragikomikus sorsa a tanárság tipikus kisemberi szerepét jeleníti meg. Móra Ferenc humora magát az iskolát is derűs fénybe helyezi. Az iskola jó. Az iskola a tudás forrása. Olyan, amelyre érdemes vágyakozni. Ahol a gyermekek élénk közösségi életet élnek, amelyben – még ha emberi gyengeségektől nem is mentesen, de a jóság és a szolidaritás uralkodik. Az iskolában jókat lehet nevetni is. Előfordul ugyan, hogy valaki csal vagy lop, ám ezek elnyerik méltó büntetésüket, mégpedig úgy, hogy bennük is az erény iránti elkötelezettség erősödik meg. A tanár olyan valaki, aki érti a gyermek problémáit, és megvan benne a jóakarat, a segíteni akarás, sőt néha az ötletesség is, hogy megoldja azokat. Az iskolai eredményesség és maga az iskolában szerzett tudás lehetőséget ad kitörni a szegénysorból. Mindezek a pozitívumok azonban tulajdonképpen az intézményes, rendszerszerű működés dacára valósulnak meg. A tanár kijátssza az előírásokat, a vizsgabiztost és az igazgatót, amikor valóban a gyermek érdekei szerint cselekszik. Jóságában, méltóságában ezért van valami heroikus jelleg is. Molnár Ferenc: A Pál utcai fiúk Az iskolaregények sorában kiemelt hely illeti Molnár Ferenc regényét A Pál utcai fiúkat (1908). A legtöbb tanterv és tankönyv szerint ötödik osztályos kötelező olvasmány. Ennek ellenére szinte minden olvasója szép emlékeket őriz róla. Érdemi újraolvasását éppen ez az erős korai élmény teszi szinte lehetetlenné, nem akarunk belőle valami újat meghallani, inkább hajdani megrendülésünket szeretnénk újraélni. Pedig elfogulatlanul vagy felnőtt fejjel bizonyára más dolgokra figyelünk fel, mint hajdan. Hadd vessem fel néhány olyan olvasási fókusz lehetőségét („elemzési szempontokat”), melyeknek alapos, érett végiggondolása tizenkét évesen bizonyára nem lehetséges. Így például a kiskamasz olvasónak valószínűleg nem túl érdekes az, miféle időben és helyszínen játszódik a cselekmény. Az 1889-es Józsefváros és Ferencváros miliője, a valóság megidézésének mikéntje azonban valóban mesteri, s az eziránt fogékony olvasó nagy élvezettel merülhet el benne. A gyermekolvasót érdekes módon mégsem riasztja ez az idegenség. Valaki egyszer a verkli szó jelentését kérdezte tőlem, s én válasz helyett emlékeztettem őt a regénybelire. Felidéződött benne a jelenet, s valamelyest a jelentés is kirajzolódott neki a kontextusból. S nem emlékezett arra, hogy annak idején ez a nem-értés bármilyen gondot okozott volna neki. Így van tulajdonképpen a teljes környezetrajzzal a gyermekolvasó: olvasatát nem érzi hiányosnak sok-sok szó és jelenet ismeretlensége miatt. 3 3
Egy kis gyűjtemény azokból a szavakból, amelyeknek jelentése a regény első olvasása előtt aligha lehet ismerős: komfortábli, verkli, gigerli, realista, méta, einstand, gitt, grund, abcúg, törökméz, stanicli, uzsorás, gőzfűrész, egzecíroztat, gyorsírás, füvészkert, lóvonat, tubák, gunyhó, tomahawk, fundamentum, katedra, levatta. Érdekes, hogy vajon miért nem lábjegyzetelik e szavakat a mai kiadások sem.
Tegyük hozzá, hogy Molnár Ferenc 1908-ban maga is a nosztalgikus visszatekintés perspektívájából írja folytatásos regényét, azaz a megjelenített világra már akkor is bizonyos idegenséggel tekintettek. A Pál utcai fiúk részben kora (és írója) retro-vágyát elégítette ki. Mindez tehát érdekes vonása a regénynek, ám jelen elemzésnek nem képezi tárgyát. 4 Újraolvasásunk során kövessünk nyomon most három szempontot: előbb a cselekmény megszerkesztettségét, majd a kiemelt szereplők állapotváltozásait, összefüggésben – és ez a harmadik szempont – az értékrendek alakulásával. E végiggondolás nyomán a regénynek talán legfontosabb kérdésirányát, becsület-felfogásának jellegét ragadhatjuk meg, amely vélhetően a befogadói kontextusokban is a legmeghatározóbb elem. (1.) A regény egy idilli állapot leírásával kezdődik. Az iskolai életkép a friss szellő enyhítette meleg márciusi napon, vidám verklinótával nem sejteti a később kibontakozó drámát. Inkább arra törekszik ez a rész, hogy a gyerekek belső világát írja le érzékletesen: „A kapun csak úgy dűlt kifelé a sok gyerek. /…/ És mindnyája fáradtan, éhesen ballagott a ragyogóan napfényes utcán. Egy kis kábultság járt a fejükben, mely csak nagy lassan oszladozott a sok vidám és életet jelentő látványra, amit az utca nyújt. Mintha kiszabadult kis rabok lettek volna, úgy támolyogtak a sok levegőn és a sok napfényben, úgy kószáltak bele ebbe a lármás, friss, mozgalmas városba, amely számukra nem volt egyéb, mint kocsik, lóvasutak, utcák, boltok zűrzavaros keveréke, amelyben haza kellett találni.” A regény alapkonfliktusának, a Pál utcaiak és vörösingesek szembenállásának oka csak igen lassan bontakozik ki. Először úgy tűnik, hogy a Pásztor fiúk erőszakoskodása (einstand) jelenti azt. Ezen kellőképpen fel is háborodnak a Pál utcai fiúk, és izgatottan várják a folytatást. Ám a tubákozás közben már el is felejtik azt a dolgot: „s ebben a percben ez oly nagy boldogság volt, hogy még azt a nagy igazságtalanságot is elfelejtették, amire Boka, maga Boka, a csöndes és komoly Boka is azt mondta, hogy hallatlan.” A második konfliktusfázist Áts Feri provokációja, a zászló elzsákmányolása jelenti. Ám még ez sem tűnik tűrhetetlennek: „– Mondd meg a nővérednek – fordult Cseléhez –, hogy holnapra csináljon új zászlót. – Igen ám – szólt Csele –, de már nincs több zöld szövetje. Piros még van, de zöld már nincs. Boka nyugodtan intézkedett: – Fehér van? – Van. – Hát akkor csináljon egy piros-fehér zászlót. Ezentúl piros-fehér lesz a színünk. Ebben megnyugodtak.” Ugyanezt a provokációt egy kicsit később már súlyosabban kezelik: „Néhány perc múltán mindenki tudta a nagy újságot, hogy Áts Feri, a vörösingesek kapitánya
4
A regény szakmailag hiteles, átgondolt elemzését hiányolja tanulmányában Galuska László Pál a Könyv és Nevelés 2008 ………….folyóiratban megjelent tanulmányában. (A Pál utcai fiúk értelmezésének kérdései a magyar gyermekirodalmi kutatásban): „Az elemzések különböző okokkal magyarázzák a regény hatásainak okát, de egy tulajdonságban a legtöbb megegyezik: kellően alaposnak és mélynek egyik sem mondható. / … / Molnár regényének a „magas” irodalomtudományban szakmailag hiteles, átgondolt elemzése nincs, csak emocionális megközelítése, ill. „félreértelmezése” létezik. (Mint Az egri csillagoknak.) Ezért az általános iskolai tankönyvekben sincs megfelelő elemzése, ill. a segédanyagokban (munkafüzetek) szinte kizárólag tartalmi feldolgozása történik, értelmezésre, analizálásra alig találunk kísérletet. Hogyan várható el a pedagógusoktól, hogy minőségi módon közelítsék a gyermeket a regény világához, amikor a szöveggel kapcsolatos legfontosabb kérdések egyike pl. valamelyik általános iskolai munkafüzetünkben az, hány szavazatot kapott Geréb és hányat Boka az elnökválasztás folyamán?” Jelen írásom nem kívánja ezt a hiányt teljességében pótolni, de igyekszem valamit hozzátenni a remélhetőleg újrainduló diskurzushoz.
idemerészkedett, a grund szívébe, felmászott a középső citadellába, és elvitte a zászlót. A szörnyülködés általános volt.” A válasz egy értelmetlen akció (viszont-provokáció) terve: „Azt hiszem, mindnyájan tisztában vagytok azzal, hogy a vörösingesek el akarják tőlünk venni a grundot és a farakásokat. Már tegnap is elvették a fiúktól a golyókat a Pásztorok, és ma itt bujkált Áts Feri, és elvitte a zászlónkat. Előbb-utóbb ide fognak jönni, hogy minket innen elkergessenek. Márpedig mi ezt a helyet meg fogjuk védelmezni! /…/ Mielőtt támadnánk, be fogjuk bizonyítani, hogy mi is vagyunk olyan bátrak, mint ők. Én magam mellé fogom venni a két legbátrabb emberemet, és kimegyünk velük a Füvészkertbe. Be fogunk hatolni az ő szigetjükre, és odaszögezzük a fára ezt a papirost. Azzal elővett a zsebéből egy darabka piros papírt, amelyre csupa nagybetűvel ez volt írva: ITT VOLTAK A PÁL UTCAI FIÚK!” Hogy mi okuk van azt feltételezni, hogy a vörösingesek a grundra támadnak? A szándék motivációja elmarad, s ez alighanem dramaturgiai hiba. A provokációra adott válasz helyett pedig elképzelhető lett volna más is, például az, amit egyéni partizánakciójával kísérel meg később Nemecsek: visszalopni a zászlót. Nem így döntenek, s hogy miért nem, ezt a kérdést nem igen teszi fel magának az olvasó, ahogyan Boka népe sem. A valódi casus belli csak a 3. fejezetben, a vörösingesek gyűlésén fogalmazódik meg. De még itt is egy kicsit mondvacsinált vagy inkább előrángatott oknak tűnik. „– A világért sem akarom olyankor elfoglalni a grundot, amikor nincs ott senki. Annak rendje és módja szerint háborút fogunk viselni. Ha ők meg tudják védeni a grundjukat, jó. Ha nem tudják megvédeni, elfoglaljuk, és kitűzzük a vörös zászlónkat. Nem kapzsiságból tesszük, hiszen tudjátok…. Az egyik Pásztor szólalt most meg: – Azért tesszük, hogy legyen hol labdáznunk. Itt nem lehet, és az Eszterházy utcában mindig veszekedni kell a helyér… Nekünk labdaterület kell, és punktum!” A fűvészkerti kalandot egy késleltető epizód követi: a gittegylet-története. A gittegyletről mindeddig nem is tudhattunk, Rácz tanár úr ejti ki nevét először. A lelepleződés oka nyilvánvalóan árulás volt. („Itt arról van szó, hogy ti valami egyletet alakítottatok. Ezt megtudtam. Valami úgynevezett gittegyletről hallottam. Akitől ezt tudom, az átadta nekem az egylet tagjainak névsorát is. Az egylet tagjai ti vagytok. Igaz-e?”) Mégsem foglalkozik senki azzal, ki volt az, és miért tette. A jelenet dramaturgiailag nem visz előre, a központi konfliktust nem érinti. Inkább arra alkalmas, hogy benne megnyilvánuljon a fiúk jelleme, magatartásmintái, értékrendje. Itt megalázkodnak, félnek, bőgnek, már-már egymást is bemártják. (Kivétel Csele, akinek a magatartását, határozottságát „a római jellem” követésének vágya vezérli, magyarán: hősködik.) Összefoglalóan ugyanazok a fiúk, akiket eddig megismertünk, s akik a későbbiekben lelkesnek, öntudatosnak, áldozatkésznek mutatkoznak, ebben a másik ügyben sokkal infantilisabbnak tűnnek, mint a grund ügyében. Ezt az összehasonlítást kikényszeríti belőlünk Boka mondata is: „Nagyon megijedtem – mondta – mert már azt hittem, hogy a grundot árulta el valaki.” Tehát a gittegylet ügye a grundéhoz képest kicsinyes, szánalmas, infantilis, melyet Boka később „ostobaságnak” is titulál. A fő cselekményszálhoz visszatérve Geréb árulásának további részleteit ismerjük meg. Ha sikerülne neki a tóttal kikergettetnie a fiúkat a grundról, azzal megszüntetné a háborús konfliktust. Ezt a lehetőséget kizárja a véletlen, az, hogy Nemecsek észreveszi és kihallgatja őt, és kizárja Áts Feri hozzáállása. A második fűvészkerti jelenet (5. fejezet) a regény első csúcspontja. Itt ismerjük meg valójában a vörösingeseket, (szabályaikat, szokásaikat, értékrendjüket). Izgalmas és megrendítő fordulatokban gazdag rész, mely a fő cselekményszálat is tovább viszi, ugyanakkor a regény fókuszában álló hős (egyébként
meglehetősen kevéssé előkészített) első megdicsőülése is egyben. A konfliktus szempontjából némileg problematikus, hogy az az Áts Feri, aki elítéli a Pásztorok einstandját, ugyanő nem átallt korábban épp ily erőszakos megoldást bejelenteni. („Nekünk labdaterület kell, és punktum!”) Ugyancsak elgondolkodtató, hogy helyesen cselekszik-e Nemecsek, amikor feladva azt az előnyt, hogy megismerte az ellenség haditervét, mégis leleplezi magát, amikor Geréb a Pál utcaiakat becsmérli. Ez a gesztus fontosabb neki, mint hogy a zászlót, amelyért jött, hazavigye, s hogy értesülései alapján felkészítse övéit az ellenség várható hadmozdulataira. De éppen ez az irracionalitás domborítja ki igazán, milyen értékeket vallanak elsődlegesnek a fiúk. Ebben a jelenetben nyer értelmet, kap igazolást Boka korábbi akciója, a Pál utcaiak cédulájának kitűzése: „A cédula idetűzése nagy megszégyenítés volt ránk nézve, és ezért bosszú jár.” A vörösingesek motívuma tehát ettől fogva kettős: a tér megszerzése és a bosszú – bár az utóbbit illetően meg kell mondanunk, hogy Áts Feri magánakciója után nem tűnik igazságosnak. Ugyancsak nem látszik egyértelműnek, hogy milyen szerepet szántak Gerébnek: „A grund elfoglalását is elhalasztottuk addig, amíg Geréb megvizsgálta a terepet.” Itt egy kém-feladatról van szó, ami azért nem etikus, mivel Gerébnek csak azért van bejárása a grundra, mivel nem tudják róla, hogy a vörösingesekkel tart. Az ő megvesztegetési kísérlete ilyen megvilágításban nem is tűnik olyan erkölcstelennek, mint ahogyan aztán Áts Feri megítéli. Kizárásának oka azonban mégsem ez, hanem hogy a vörösingesekkel együtt részt vesz Nemecsek megszégyenítésében. Gerébet ezért kizárják maguk közül, ellenben a többi vele együtt röhögő nem részesül büntetésben, csupán kioktatásban. Mindazonáltal ezzel a lépéssel letisztulnak a célok, és letisztulnak az eszközök is. A konfliktus ettől fogva egyértelmű, itt az ideje tehát a Pál utcaiak kiáltványának, s ezt követően (!) a vörösingesek formális hadüzenetének. Ezekkel a dramaturgiai előkészítő jelenetekkel jutunk el a krízishez: a háborúhoz. Bizonyára sokan emlékeznek úgy a regényre, hogy abban a Pál utcaiak hősiességét az is fokozza, hogy túlerővel szemben győzedelmeskednek, az áldozatkészség, az erkölcsi fölény, és természetesen a kiváló hadvezetés, a jó taktika révén. Származhat ez az érzés egyrészt az einstand, másrészt magának Nemecsek tettének emlékéből. Ezzel szemben, ami a szembenálló felek haderejét illeti, ilyenről nincs szó a regényben. Csak Boka egy mondata utal erre, amit az iskolában mond a harcra ajánlkozóknak: „Ha a vörösingesek talán erősebbek is, mint mi, majd győzzük mi ügyességgel.” Magáról a küzdelemről így beszél társainak: „Ne higgyétek azonban, hogy ez valami gyerekjáték lesz. A vörösingesek erős fiúk, és sokan vannak. A küzdelem nagyon heves lesz.” A hagyományos hőskölteményekben, amilyen például a Zrínyiász vagy az Egri csillagok, rendszerint a reménytelen helyzettel dacoló hűség arat diadalt. A Pál utcaiak csapatát tekintve azonban ez nem így van. Sőt a vörösingesek „még így is jobban bírták, dacára annak, hogy félannyian voltak, mint a Pál utcaiak.” S a kritikus pillanatban éppen a vörösingesek azok, akik hátrányos helyzetben váratlan megoldással képesek megzavarni őket. „Erre a Pál utcaiak nem voltak elkészülve. Kisiklott előlük a vörösinges had.” Nemecsek önfeláldozó közbeavatkozására tulajdonképpen egy taktikai hiba miatt van szükség. A háborút követően a regényben már nincsenek fordulatok. A drámai csúcsponttól kezdve az ott eldőlt irányban futnak végig az események. Hogy mennyire kiszámítható a befejezés, hadd említsek egy példát: a kiskamasz az utolsó fejezet előtt letette a könyvet, mondván, érzi, sőt tudja, mi lesz Nemecsekkel, s azt képtelen lesz sírás nélkül elolvasni. Ez a kiszámíthatóság persze nem von le a regény értékéből, de jellemző rá. Inkább az vethető fel, hogy tulajdonképpen miért is kell meghalnia Nemecseknek. Ismert konstrukció az, ahol a földi, fizikai kudarcot a mennyei, erkölcsi győzelem ellentételezi, értelmes halállá teszi. Az önfeláldozás jutalma a mártírok koszorúja. Nemecsek esetében azonban a földi, fizikai győzelmet, a megszolgált erkölcsi elismerés követte.
Ráadásul hősi halála utólag értelmetlennek bizonyul. Nincs más értelme ennek a halálnak, mint hogy áldozata nagyságát a végletekig fokozza, az általa képviselt értékeket szakrális szférába emelje. (2.) A főszereplők állapotváltozásait kísérjük szemmel másodszor. A regény erkölcsi problémáinak szempontjából leginkább Geréb és Nemecsek állhat figyelmünk középpontjában. Tekintsük át párhuzamosan futó pályájukat! Geréb a regény elején még Boka vetélytársa az elnökségért folytatott szavazásban. Bizonyára azért csatlakozik a vörösingesekhez, mert nem akar második lenni Boka mögött. („Ő magát sokkal különb legénynek tartotta.”) Boka és Nemecsek számára az első füvészkerti kalandban lepleződik le, de ezt a vörösingesek nem észlelik és Bokáék is titkolják társaik előtt. Nemecsek nagyon mélyről indul, ő az egyetlen közlegény a csapatban, a kutyával tartják egy sorban, mindenki parancsolgat neki. („Nemecsek mindenkinek levegő volt. Se nem osztott, se nem szorzott, mint az egy a számtanban.”) A véletlen folytán kétszer is a figyelem középpontjába kerül: az einstand-kaland idején, és amikor találkozik Áts-csal. Boka először lenézően bánik vele. („Pockokkal nem játsszunk” – mondja neki), de aztán maga mellé veszi a füvészkerti küldetésben. Nemecsek ott kétszer is megfürdik, egyszer véletlenül, egyszer kényszerűségből. Összességében viszont helyt áll, ami növeli presztízsét a többiek előtt. („Nemecsek olyan fontosnak érezte a szerepét, hogy nagyon komolyan titkolózott.” /…/ A többiek rettenetesen irigyelték Nemecseket, aki közlegény létére ilyen gyönyörű kalandban vehetett részt. A hadnagyok és főhadnagyok érezték, hogy ezek után ők eltörpülnek a közlegény mellett, sőt némelyek már azt is hangoztatták, hogy a kis szőkét ezek után okvetlenül tisztté fogják előléptetni.”) A gittegyletben azzal szerez érdemet Nemecsek, hogy új gittet szerez, amikor a régit elkobozzák, de ezt nem értékelik különösebben a többiek. Közben tanúja lesz annak, hogy Geréb megpróbálja megvesztegetni a tótot. Amikor Nemecsek odahívja Bokát, Geréb a szemükbe nevet. A közgyűlésen a viselkedését félreértik. Az értetlenség miatt Nemecsek majdnem sír dühében. Mivel nem tudja letenni a titoktartási esküt, ezért leváltják a titkárságról, sőt egyhangúan kiközösítik és árulónak bélyegzik. Ebben benne lehet az is, hogy bosszantja őket, hogy elindult fölfelé a Pál utcaiak hierarchiájában. Vagy inkább azért teszik, mert az egyesületesdi-játékban ilyen momentumra is szükségük van. A gittegylet a Pál utcaiakak küzdelmeihez képest céltalan játék. A felnőtt világtól ellesett egyesületesdit utánozzák, majmolják, de az egyleti élet formaságokban merül ki: tisztségek, közgyűlés, választási kampány, jegyzőkönyv stb. A személyes konfliktusok is oktalanok és súlytalanok, minden értékelemet nélkülözve a véletlenen, legfeljebb szimpátián, antipátián alapulnak. Kolnay és Barabás ártatlan ellenségeskedéséhez képest azonban Nemecsek leárulózása sokkal komolyabb erkölcsi megítélés alá esik: felületes ítélkezésükkel felelőtlenül tényleg súlyosan megsértik egy társuk becsületét. Nemecsek és Geréb útját tovább követve látjuk, hogy míg Nemecsek első füvészkerti útja a Pál utcaiak közös elhatározása volt, másodjára magánakciót folytat a füvészkertben, melynek közvetlen célja a zászló visszaszerzése és a kémkedés. Ez utóbbi célját azonban nem éri el, mert leleplezi önmagát. Hogy miért? Fontosabb számára, hogy a Pál utcaiakat sértő kijelentést megcáfolja, mint az, amiért jött. Még szerencse adta helyzeti előnyét, hogy tudniillik tudomására jutott a vörösingesek haditerve, még ezt is inkább veszni hagyja, mint hogy szó nélkül hagyja a sértést. Mondhatnánk: oktalanság, de az általa képviselt értékrendből ez következik logikusan. Első a becsület. Ami Gerébet illeti, ő ebben a jelenetben előadja a vörösingeseknek a tervét, hogyan lehetne csalással a grund birtokába jutni, ám Áts szigorúan elutasítja ajánlatát. Geréb
megretten, hogy ezt a közösséget is elveszti. Nemecsek megjelenése miatt szembesül azzal is, hogy lelepleződött. A „kis szőke” szónoklatával is győzedelmeskedik felette. A vörösingesek ekkor kivetik maguk közül Gerébet. (Felvethető a kérdés: miért csak most, Nemecsek akciója után válik vállalhatatlanná számukra.) Nemecsek tette és a megfürdetése után tartott szónoklata egyaránt olyan teljesítmény, amely az addig megismert Nemecsek-képünkkel alig-alig vág egybe. Bátorsága, tudatos áldozatvállalása, kiállása az általuk legfőbbnek tekintett emberi érték mellett már ekkor igazi hőssé avatja. Csupán a Pál utcaiak nyilvánossága hiányzik ahhoz, hogy már ekkor felérjen a hierarchia legaljáról a megbecsülés csúcsára. Tette titokban marad, csupán Bokának számol be róla. Ezt az író csak úgy mellékesen közli később, és nem részletezi a jelenetet, nem tudjuk, mit szólt hozzá Boka. Logikailag ugyanis szükséges, hogy Boka tudjon Gerébről, ám dramaturgiailag még nincs itt az ideje annak, hogy nyilvánosan elismerjék Nemecsek virtusát. Geréb ezután megbánást tanúsítva megpróbál visszakerülni a Pál utcaiakhoz. Igyekszik érdemet is szerezni: visszalopja a zászlót. (Még mindig nem érti, hogy az ilyen módszerek nem elfogadhatóak.) Boka megbocsát, de nem veszi vissza. Geréb árulása ekkor már szóbeszéd tárgya. Hogy hogyan vált azzá, azzal az író láthatóan nem törődött. Igazából csak Boka és Nemecsek tudhatta, mi történt – még Csónakos sem, hiába volt velük a füvészkertben. Mégis amikor Boka elutasítja, a fiúk fellélegeznek és megéljenzik az elnököt. Ez az általános közvélekedés előkészítetlen és megokolatlan. Logikailag viszont szükséges, hogy a fiúk ne tudják az igazságot, mert így joggal háríthatják át a feleletet Nemecsekre, amikor Geréb apja számon kéri rajtuk fia kiközösítését. (A regényben eddig ilyen felnőtt beavatkozásra nem volt példa, és itt sem eléggé motivált.) Kolnay feszeng a felnőtt férfi kérdezősködésére, majd örömmel veszi észre Nemecseket: „Kérem … ott jön… az a kis szőke … az a Nemecsek … az látta. Az tudja.” Ez sajnos logikai hiba, hiszen eddig úgy tudtuk, hogy Nemecsek megtartotta a titkot! Ha most arra kell gondolnunk, hogy mégis elkotyogta, azzal bizony kisebbedne erénye. Ekkor keresztezi egymást leginkább a két főszereplő útja. Nemecseket kérdőre vonják, áruló-e Geréb. Ő valamiféle becsületbeli ügynek tartva, hogy ne vallja ki más bűnét egy – a helyzet szempontjából illetéktelen – harmadik félnek, hazudik Geréb apjának: „Nem, kérem. Nem áruló.” Gerébet felmentő hazugságával viszont magát hazudtolja meg, s megerősíti gittegyletes társait abban az állításukban, hogy ő, „nemecsek ernő áruló”, s így visszaveszi magára az áruló bélyegét, amitől pedig apránként már kezdett megszabadulni. Egymást kizáró igazságok állnak szemben egymással: ha ez nem áruló, akkor a másik az – és fordítva. Nemecsek pedig egy nehezen érthető és kimondatlan becsületkódex alapján kénytelen saját magára kimondani az ítéletet. Valóban erényes dolog ez a hazugság? Boka ott helyben cáfolhatná, de nem teszi. (De miért nem?!) Geréb a levelében erényes dolognak veszi („…gyönyörűen viseltétek magatokat az apámmal szemben, különösen Nemecsek, aki letagadta, hogy én elárultalak benneteket”). A „kegyes hazugság” erkölcsi megítélését én nem venném ilyen egyszerűnek. Úgy tűnik, a felnőttnek szóló hazugság nem hazugság. Nemeslelkűségükbe belejátszhat még egy megfontolás: ugyan mit használna nekik az, ha Gerébet nem csak a saját körükben, hanem apjával szemben is lehetetlen helyzetbe hoznák? A körülményeket tekintve azonban leginkább arra gondolhatunk, hogy Nemecsek hazugságát a komplikációktól és magától a felnőttől való félelem diktálja. Azaz nem Gerébet menti, hanem magát, hiszen már alig áll a lábán, sürgősen ágyba kellene feküdnie. Az ott maradó Pál utcaiak (vagy csak gittegylet tagjai?) ekkor látványosan rosszul bizonyítanak tisztességből. Akik az előbb megéljenezték az elnök Gerébet elutasító döntését, most korábbi megítélésükhöz térnek vissza: „Kérem, ez a Nemecsek egy hazug fráter. Mi árulónak mondtuk ki, és kitagadtuk az egyletből.” Nemecsek a regény e pontján ezzel az el
nem ismert erény klasszikus helyzetében pozícionálja magát. Ami dramaturgiailag hálás ugyan – de az idevezető út több logikai bukfencen keresztül vezetett. Geréb otthoni helyzete a hazugság révén rendeződik. Levele tanúsága szerint ezért igen hálás Nemecseknek. E levélben újból kéri, hogy vegyék vissza. A fiúk ekkor (szavazásos döntéssel) visszaveszik közlegényként, de bizalmatlanok vele szemben. Hogy miért változott meg véleményük? Őszinte megbánást éreznek a levélben? Talán a Geréb apjának mondottakhoz kénytelenek következetesek maradni? Vagy szükségük van azokra a szolgálatokra, amelyeket a levelében Geréb ígér? Minderre nem ad komoly magyarázatot az író. A következő fejezet Nemecsek nélkül zajlik. Távollétében apránként minden kiderül – bár nem tudjuk, hogyan. Iskolai hiányzása kapcsán mindenki tisztelettel emlékezik rá. A gittegylet készül rehabilitálására, ám elvesznek a formaságok körüli kicsinyes vitában. Hogy önkritikával éltek volna, arról nem szól a regény. Nemecsekkel már csak döntő hőstette alakalmával találkozunk. Ez a pillanat megdicsőülésének pillanata. A közösség legkevésbé becsült tagjából a hősükké lett. Láttuk, hogy sokat tett azért, hogy emelkedjen társai előtt, azonban épp a csata előtti napok egyikén árulóként megbélyegezve, szinte megszégyenülten távozott. Az ő erényeit akkor még csak az olvasó és Boka ismerte el. (De Boka miért tűrte ezt?) Annak közlése, hogy hogyan emelkedhetett vissza elfogadható szintre a többiek között, elmaradt. A háborúban végül Geréb is kitünteti magát. Az előléptetést mégis nemes lelkűen visszautasítja, s maga is hozzájárul Nemecsek elismeréséhez, megdicsőüléséhez. A két hős útja szükségszerűen nem csupán a közösség általi megbecsülésben megjárt, külső út kell, hogy legyen, hanem egyben belső út is. S tulajdonképpen ebben válik nyilvánvalóvá a regény gyengéje. A hősök jellembeli állapotai között nincsenek sem apró lépésekben való átmenetek, sem kellőképpen megrendítő pillanatok, sem az elmélyülésről, magukba fordulásról szóló beszámolók. Leginkább még Gerébbel kapcsolatban beszélhetünk ilyen belső útról, azaz az élmények komoly belső feldolgozásáról, s azok jellemformáló hatásáról. Ugyanaz a Geréb, aki a tóttal való konspiráció után kineveti Bokát, ugyanő később könnyek között kérleli, hogy fogadja vissza. Közben megélte, hogy a füvészkertiek is kivetették maguk közül, s Nemecsek szónoklata és megvető pillantása tükrében kellett szembe néznie magával. (Áts Feri kioktatása nyomán: „És Geréb e pillanatban nagyon megijedt. Érezte, hogy ha most a vörösingesek kitessékelik maguk közül, akkor már igazán nincs sehol helye ezen a világon.” Majd Nemecsek szónoklata és rámutatása után: „Geréb ezt a nézést úgy érezte, mintha valami súly szállott volna a lelkére. Elkomolyodott és lehorgasztotta a fejét.”) Boka talán azért utasítja vissza őt, mert nem érez benne kellően mély megbánást. Az sem hitelesíti Geréb megváltozását, ahogy beszél, s amit mond: „De én megbántam … nagyon megbántam … és visszahoztam tőlük a zászlótokat is, amit…” E szavak inkább mentegetőzésnek, rimánkodásnak, ügyeskedésnek hatnak, amilyet a gyerekek inkább feljebbvalójukkal szemben szoktak volt használni, ahogyan Rácz tanár úr előtt a gittegylet tagjai. Igazibb magába szállásra inkább Geréb apjának beszámolója és a levél utal: „A fiam most az imént sírva jött haza. Sokáig faggattam, hogy mi baja, de nem akarta kivallani.” Ez valódibb elkeseredettségre utal, olyanéra, aki tudja, hogy nem várhat segítséget mástól, apjától sem. A levélben azt írja: „Most már nemcsak azt látom be, hogy én hibáztam, hanem azt is belátom, hogy ti nem ezt érdemeltétek tőlem.” Úgy tűnik, hogy Geréb megbűnhődte bűnét, s ezáltal kiérdemelte a megbocsátást. A megbocsátás és visszafogadás jelenete híján van minden olyan elemnek, amitől katartikus lehetne – végtére is Geréb csak mellékszereplő, ha úgy tetszik Nemecsek ellenpontja. Nemecsek esetében nem beszélhetünk ilyen bonyolult belső útról. Csak olyan érzéseiről értesülünk, amelyek a megítéltetésével kapcsolatosak. Az einstand-konfliktusnál
például „a kis Nemecsek izgatott volt, mikor érezte, hogy egy fontos dolog középpontjává válik.” Áts Feri látogatásánál a félelméről értesülünk, s arról, hogyan szépíti meg később a beszámolójában a maga szerepét. A szavazásnál viselkedik a leginfantilisabban, amikor sírva panaszkodik amiatt, hogy ő a legutolsó a csapatban. Érdekes a többiek reakciója: kinevetik, sőt az egyik javasolja: „Ki kell zárni.” Boka sem vigasztalja, inkább megrója ezt a viselkedést: „Pockokkal nem játszunk.” Ez a drasztikus megbélyegző szó ráébreszti, milyen távol is van viselkedése a csapat eszményeitől. Az első füvészkerti kaland elején „úszott a boldogságban, hogy végre ilyen kevesedmagával vesz részt egy érdekes kalandban”. Boka figyelmeztetésére azonban kicsit elfogja a félsz. Amikor felismeri az árulót, „annyira fájt a szíve, hogy mikor Geréb szájából elhangzott az »igen«, mely azt jelentette, hogy Geréb hajlandó elárulni a grundot, hogy sírva fakadt”. E ponton érezhetünk először olyan érzelmet részéről, amely nem csak a saját szerepével kapcsolatos. Amikor legközelebb tanúja lesz Geréb árulásának, akkor az izgalom a meghatározó érzés, majd a düh, amiért a gittegylet tagjai visszatartják, hogy jelentést tegyen Bokának. Az előzményekhez képest teljesen váratlan – épp ezért igen hatásos – jelenet a második füvészkerti megjelenésének és megfürösztésének jelenete. Mind viselkedése, mind beszéde olyan, hogy azon tanulmányozni lehet a Pál utcaiak eszményeit, értékrendjüket. Csak éppen azt nem értjük, mi történt Nemecsekkel, akit nem ilyennek ismertünk meg. Láthatóan teljesen leszámolt félelmeivel, s azokkal is szembeszáll, akiknek korábban áldozata volt. „Megállott egyenesen, mint a cövek, és farkasszemet nézett a vörösingesek ámuló csapatával.” „Bátran, hangos szóval kiabált az arcukba, fölemelt fővel, mintha olyan erős volna, hogy el tudná páholni ezt az egész társaságot.” Dacosan visszautasítja a megtisztelő ajánlatot is arra, hogy befogadják. „Reszketett a hangja, de nem a félelemtől, hanem az izgalomtól.” Megalázását (sőt megkínzását!) egy indiánhoz méltó akaraterővel tűri. Az áldozatvállalás tudatosságát jó fejezi ki ez a mondat: „Sápadtan, komoly tekintettel állott ott.” Végül szónoklatát úgy vágja ki, hogy közben „bátran büszkén, tiszta szívvel nézett Geréb szemébe.” Ez a viselkedés nyilván fokozza az olvasó szimpátiáját és tetszését, s ez nagyobb erővel bír annál, semhogy rákérdezne arra, hogy ugyan mitől változott meg annyira Nemecsek, hogy szinte nyoma sincs benne korábbi önmagának. Tovább olvasva jó ideig nem is látjuk majd ilyen hősnek – egészen a végső önfeláldozásig. Kérdés, hogy azután a halál közvetlen közelsége hoz-e érdemi változást gondolkodásmódjában, értékrendjében. Mert méltóságot nyilvánvalóan. A többiek nagy tisztelettel állnak ágya mellett, nem csak hőstette miatt, hanem azért is, mert tudják, hogy valami olyan történik vele, ami csak tiszteletreméltó öregemberekkel szokott történni. A regény úgy mutatja be, hogy Nemecsek tisztában van vele, mi történik vele. Környezete kegyes hazugságai, bíztatásaik leperegnek róla: „Én tudom, hogy meghalok.” De mikor bátorítólag vitatkoznak vele, felcsattan: „Hát én hazudok talán?” Ekkor ugyanolyan gyerekesen viselkedik, mint korábban, legfeljebb az a különbség, hogy itt már szinte fölényben van Bokával szemben: „Csitította, hogy ne haragudjék, mert senki sem vádolja hazugsággal. De ő ezúttal szigorú volt, és rossz néven vette, hogy nem hisznek neki. Tekintélyes arcot vágott és kijelentette: »Hát szavamat adom neked, hogy meghalok! «” Ezután kikérdezi Bokát a háború végkimenetelésről. Mikor meghallja, hogy a vörösingesek otthonát, a szigetet bezárták, „szívből nevetett a kapitány”. Szerintem ez a momentum teljes mértékben szemben áll azzal, amit eddig a két fél erkölcseiről gondoltunk. Hiszen azokról van szó, akik őt betegágyánál meglátogatták és bocsánatát kérték tőle, sőt Áts Feri házuk előtt virrasztott az ő gyógyulásáért. Azt hiszem ezt csak az írói felületesség magyarázhatja, s az hogy Nemecsek eddigelé annyira megnyerte mindnyájunk szívét, hogy fel sem tűnik, hogy miket beszél itt haláltusáján. Vagy éppen azt kell gondolnunk: „Hát igen, ilyen a gyermeki szív, rosszat és jót könnyen felejtő?” Ha ez így van, akkor a regény meglehetősen távol áll korunk felfogásától.
A vörösingesek mellett a másik csapat, amellyel szembe került útja során, a gittegylet. Hogyan beszél róluk a haldokló főhős? „Gittegylet – elfintorította az arcát a kisfiú. – Ezeket már nem szeretem. – Nagyon bántotta szegényt ez az igazságtalanság, amit a gittegylet vele szemben elkövetett. Önmagát ingerelte: Pedig én úgy harcoltam értük is, mint a többiekért, hogy nekik is megmaradjon a grund, pedig én tudom, hogy én magamnak nem harcoltam, mert én már többé úgyis soha nem látom a grundot.” Ezt a beszélgetést egy hisztérikus roham követi, amelyben apjával, anyjával szemben a saját kívánsága szerint akar cselekedni: A grundon akar meghalni. Majd Csetneky úr sokat dicsért, érzelmileg kétségkívül igen erős és hatásos jelenete következik. Ő jeleníti meg az érzéketlen külvilágot. Ne felejtsük, hogy ez ideig csak résztvevő ismerősökről olvashattunk, akik „be-benéztek az ajtón” és szerény ajándékokkal kínálgatták a szegény asszonyt. Nyilván nem mindegy, hogy itt egy jómódú polgárról van szó, akinek ellentétező felléptetése tulajdonképpen közhely. A jelenet kétszólamúsága viszont valóban drámai erejű. Várhatjuk a klasszikus utolsó szót, amelyet megemelhetne a halál pecsétje, ám ilyen lényegében nincs. Nemecsek lázálmában újrajátssza hőstettét, s ennek végén újraéli kitüntetését. Utoljára „rehabilitálja” önmagát a gittegyletben is, és súlyos ítéletet mond ki rájuk: „Rossz-szívű fiúk vagytok! Irigykedtetek rám, mert a Boka engem szeretett, és mert én voltam a barátja nem pedig ti! Az egész gittegylet egy butaság! Kilépek! Kilépek a gittegyletből!” Ezek az utolsó valamelyest értelmes szavai, s ezek bizony nem valami emelkedettek. Az olvasó ugyan teljesen igazgat ad neki, de hát megérdemli a gittegylet, hogy egy diadalmas életút végén az ő igazságtalanságukon siránkozzunk? Ráadásul mi azt is tudjuk, hogy ezek a fiúk, akik semmivel sem rosszabb szívűek a regény többi szereplőjénél, maguk is megpróbálják jóvátenni a jóvátehetetlent. Bizony Nemecsek épp oly éretlen gyerekként hal meg, amilyennek a regény elején megismertük. A regény eseménysora igazi változást csak Boka lelkében okoz. Az ő fejében valóban átrendeződnek az értékek. S ehhez Nemecsek halálára van szükség: „Látta, mint pusztul az ő közlegénye lassú, szomorú elmúlással. Tudta, mi lesz ennek a vége, s tudta, hogy már nem sokára lesz vége. Nem bánta ő most, hogy győztes hadvezér, nem bánta, hogy ezúttal először nem volt férfias, komoly, nem bánta, hogy kitört belőle a gyerek, csak sírt…” Ezután egyedül ő képes az ágya szélén végigülni Nemecsek agóniáját. Halála után megrendülten, magába merülten bolyong. Szembesül a háborújuk értelmetlenségével. A veszteségeket tudomásul véve „először kezdett derengeni egyszerű gyermeklelkében a sejtés arról, hogy tulajdonképpen mi is az élet.” Boka az egyetlen fejlődő hős, bár az író nem avatja be olvasóját abba, hogyan számol el magában a történtekkel, s benne a saját szerepével. Felvethető, hogy a fentiekben nem várunk-e el a regénytől a lelkiekben történő folyamatok olyan boncolgatását, amelyek egy ifjúsági regénytől nem elvárhatók? Nos ha ezek nem várhatók el, akkor nem is teljes értékű műalkotással, csupán „az ifjúság számára írt hasznos olvasmánnyal” van dolgunk. Ismerjük el: lehet nagyon hasznos olvasása mind az érzelmi nevelés terén, mind az olvasóvá szoktatás érdekében – ez kétségbevonhatatlan. Ellentmond viszont annak a tételnek, hogy a gyermekolvasó és az ifjúság számára csak remekműveket szabad kínálni. Akik ennek ellenére a Pál utcai fiúk olvastatása mellett érvelnek (magam is ilyen volnék), azoknak regény a fogyatékosságaival is érdemes szembenézniük. (3.) Harmadszorra a Pál utcaiak erkölcsi felfogását és annak forrásait vizsgáljuk meg. A Pál utcaiak számára legfőbb érték a becsület. Mit jelent ez a szó? Az emberi személyiség egy eleme: az erényeknek, az adott közösség által elismert erkölcsi eszménynek megfelelő
magatartási attitűd, valamint a becsületnek, az erényességnek elismerése a közösség által. Valaki elveszti a becsületét, ha nem az erkölcsi eszmény szerint cselekszik, de elveszti akkor is, ha a közösség úgy véli, hogy az illető nem a becsület útján jár, s ő ezt a vádat nem tudja cáfolni. Aki megvédi a becsületét, az hősies fokon gyakorolva az erényeket, rácáfol a becsületességét kétségbevonó vádakra. Nem elég tehát a becsület fogalmát ismernünk, hanem tudnunk kell, hogy mik az erkölcsi eszmény elemei, milyen erkölcsi parancsolatokat tartanak szem előtt a fiúk. Nos ezek mind azzal kapcsolatosak, hogy az egyéni érdeket alá kell rendelni a közösség érdekének A fiúk szemében megkérdőjelezhetetlen erény a közösség szolgálata, a közösségért való áldozatkészség, a félelem leküzdése, a bátorság, a közösségért való szenvedés eltűrése, hűség és igazmondás a közösség felé, továbbá az a képesség, hogy valaki erőt és ügyességet tud a közösség szolgálatába állítani. Az erkölcsi értékek sorából látszólag kilóg az, amelyet Áts Feri nyilatkoztat ki Gerébbel szemben: „Te, úgy látszik, még mindig nem ismered a vörösingeseket! Nem megyünk mi vesztegetni meg alkudozni! Ha nem adják szépszerivel, hát elvesszük. Nem kell nekem se tót, se kikergetés, aki mindene van! Micsoda alattomos dolog ez?!” Miért ne lehetne efféle „ügyességgel” megszerezni a grundot? (Vagy miért nem merül fel más eszköz arra, hogy a vörösingesek is labdaterülethez jussanak? Miért nem fordulnak valamilyen kéréssel, javaslattal a Pál utcaiakhoz ennek érdekében?) Nos, éppen azért, mert így nem nyilvánulhatnának meg a fiúk erényei, amire viszont a háború remek lehetőséget ad. Az igazi cél nem a grund, hanem egyrészt a nagy játék, a nagy küzdelem, másrészt, a becsület minél ékesebb kidomborítása akár kreált körülmények között is. Mik ennek az erkölcsi eszményképnek a forrásai? Elsősorban a magyar történelem önfeláldozó hősei, ahogyan azt az irodalom, a nemzeti emlékezet hagyományozza. (Zrínyi, Jókai, Vörösmarty, Arany megénekelte vagy akár ponyván is terjedő történelmi legendák.) Nemecsek hőstette például emlékeztethet minket Dugovics Titusz hőstettére. Elárulja eszményeik egy másik forrását a következő idézet: „Boka oly gyönyörű példája volt a férfiasságnak, aminőt még a latinórán se lehetett hallani, pedig a latinóra tele volt római jellemekkel.” Gondolhatunk itt líviusi olvasmányaikra. Például Nemecsek úgy hatol be az ellenség táborába, mint Mucius Scaevola, és hozzá hasonló hősiességgel tűri a szenvedést. Nemecsek úgy állítja meg egyedül az ellenséget önfeláldozóan küzdve, mint Horatius Cocles. Természetesen a keresztény legendárium is bőségesen szolgál példákkal mártíromságra és vitézségre egyaránt, továbbá a Pál utcaiak és vörösingesek hős kultuszának nyilvánvaló forrása az indiánregény, melynek nagy korszaka a 19. század második fele. Már 1889-ben is olvashatta bármely ifjú Cooper könyveit magyarul, de húsz évvel később, 1908ban, a regény megírásakor már mind Cooper, mind Karl May művei nagyon népszerűek voltak. A regény mindenesetre több ilyen utalást tartalmaz: pl. a grund mint préri, a földre szorított füllel való hallgatózás, a tomahawk. Fontos leszögezni, hogy ezt az erkölcsi eszményt elsősorban egy közösségen belül kell követelményeként számba venni. A felnőttekkel szemben nem egészen ilyen játékszabályok vannak érvényben. 5 Elmondhatjuk a történetet úgy is, hogy a fiúk rendszeresen kijátszva a nem elég szigorú felnőtt felügyeletet olyan játékot űznek, amelynek eredményeként egyik társuk életét veszti. Az olvasó azonban bizonyára fel sem veti az ezzel kapcsolatos erkölcsi
5
Egy kis gyűjtemény a felnőttekkel vagy a felnőttek világával szembeni erkölcsileg aggályos tettekből: a törökmézárus szekálása; Richter bélyeglopása; gittlopások (Weisz, Kolnay Nemecsek); kisebb hazugságok az iskolában; Nemecsek kiszökése engedély nélkül egyszer a füvészkertbe, másodjára a grundra, amikkel saját egészségét teszi tönkre; az, hogy Geréb még aznap elajándékozza az apjától kapott könyvet, majd hazudik neki; Nemecsek hazugsága Geréb apjának.
felelősség kérdését, mivel a regény értékrendje ezt nem engedi meg, s az olvasó olyannyira azonosul ezzel, hogy valószínűleg most is megbotránkozva olvassa felvetésemet. Tegyünk egy kis kitérőt arra, milyen a kapcsolat a gyermekek és a felnőttek világa között. Előbb a szülők vétkes nemtörődömségéről szóltam, és arról, hogy a gyerekeknek csak alig-alig jelent erkölcsi problémát a felnőtteket (akár szüleiket) becsapni, kisebb értékekkel meglopni. Jellemző a füvészkert őrével kapcsolatban elejtett írói kiszólás: „Felnőtt embertől ők meg nem ijedtek.” Ehhez képest csak egészen kevés olyan jelenetet látunk, ahol felnőtt és gyermek között a megértésnek, a közös örömnek, közös bánatnak jeleit láthatnánk. Két ilyen példa: ahogy a tót együttlelkesedik a Pál utcaiakkal („Elmegyung!”), és ahogy Nemecsek apja együtt sír Bokával. Nehezen érthető, hogy a felnőtt világ passzivitásához, „félrenézéséhez” képest mi magyarázza Rácz tanár úr engedhetetlen fellépését, aki az ártalmatlan gittegyletet betiltotta. Ez éles ellentétben áll azokkal a szülőkkel, akik rokonszenvből vagy hanyagságból hagyják a háborút kitörni, ha úgy tetszik, a konfliktust elfajulni. A fiúkban pedig fel sem merül, hogy problémáikra a szülőknél keressenek megoldást. Hát persze, hiszen, ha előállnának valamiféle „okos” megoldással, (esetleg kompromisszumos javaslattal), mivé lenne az édes háború?! Egyedül Geréb apjának beavatkozása tekinthető a gyerekek világa iránti valódi érdeklődésnek – őt viszont becsapják a fiúk… A becsület közösségi jellegéhez hozzátartozik, hogy – szemben a felnőttekhez való viszonnyal – a gyerek-ellenféllel szemben ebben az értékrendben nem megengedhető a becstelen játék. Hisz valójában az ellenfél ugyanannak a közösségnek a része, nincs is valós oka a háborúnak, a háborús helyzet valójában „csinálmány”, konstrukció az erény megmutatása (kifejlesztése, kipróbálása) érdekében. A két csapat rokon szokás- és értékrendjét kimutatni nem nehéz feladat: katonai szervezet, egyenruha, fegyverek, vezér kontra tagság, rendszabályok (pl. kapuzárás a Pál utcaiaknál, fénygyújtás a vörösingeseknél), becsületfelfogásuk, a „Huja hopp” és a „Hahó hó”–csatakiáltás. „Gyönyörű nap volt a háború napja” – ezzel kezdődik a csúcspontot jelentő VIII. fejezet. A mondat oximoronja a regény sodrásában nem is érzékelhető. De akár Nemecsek halálától tekintünk vissza, akár a regény világán kívülről, azaz két világháború távlatából, annak keserű tapasztalataival, meg kell akadjunk ezen. A valóságos háborúkhoz való hasonlítgatás egyáltalán nem önkényes, hiszen a szöveg maga is megteszi ezt. Milyen szenvtelenül, szinte vidáman közli az író ezt a hasonlóságot: „Íme, éppolyan okból határozták el a háborút, mint amilyen okokért az igazi katonák szoktak harcolni. Az oroszoknak tenger kellett, azért hadakoztak a japániakkal. A vörösingeseknek labdahely kellett, s miután másképp nem ment, háború útján akarták megszerezni.” Az összehasonlítás által nemcsak a gyerekek háborúját állítja be komolynak, de ellenkezőleg is: a felnőttek háborúinak komolyságát is megkérdőjelezi, hiszen gyerekességnek állítja be a casus bellit. De mint fentebb olvashattuk: a „másképp”-et, azaz a háború elkerülése érdekében a kompromisszum lehetőségét a regényben ki se próbálják. Boka alakjában viszont a magyar katonatiszt ideálképét fogalmazza meg a regény. Nem véletlen, ha az ember például Dobó István alakjára asszociál: „Boka úgy érezte most magát, mint egy nagy hadvezér a döntő csata előtt. A nagy Napóleonra gondolt… És elkalandozott a jövőbe. Hogy lesz? Mint lesz? Mi lesz belőle? Vajon katona lesz-e, igazi, s egyenruhás hadsereget fog-e vezényelni valamikor, valahol messze, igazi csatatéren – nem egy kis darab földért, mint amilyen kis darab föld ez a grund, hanem azért a nagy darab édes földért, amit hazának neveznek?” Ez az 1908-ban megjelent mondat számomra kísértetiesen hangzik. Aligha hihetjük, hogy a jóslat nem vált valósággá: „Nagyreményű Boka elnök úr” (Geréb levélcímzése hangzik így) a regény megírásához képest kevesebb mint tíz év múlva, a regényidőhöz képest mondjuk 25 év múlva hősi halottként hever egy tömegsírban, vagy egy vesztes ország vesztes hadseregének vesztes tábornokaként meghasonlottan éli életét.
Áraszt-e Molnár Ferenc regénye valamiféle izgatószert a háború mellett? Ha így volna, akkor igencsak megkérdőjelezhető lenne, hogy ajánlott olvasmány legyen az iskolákban. Véleményem szerint összességében nincs így. De ne feledjük, hogy A Pál utcai fiúkat olvasók nemzedéke volt az a tiszti gárda is, amely rosszul értelmezett becsületből egy végzetes háborúban ártatlan áldozatok százezreinek életéért felel. Felelős ezért ez a regény? Nyilvánvalóan nem. Mivel benne nem a háborúnak, hanem inkább a hősiesség eszményének kapjuk egy megragadó példáját, a bármely tárgytól függetleníthető áldozatkészségét és hűségét. Ezt érezte meg a kortárs Schöpflin Aladár is, amikor lelkes szavakkal dicsérte a regényt: „Mélyen megható ez a gyerek-rajongás, mely a lelkesedés lelkében lelkedző tőkéjét jobb híján a „grund”-ra pazarolja, mint ahogy egykor, ha megéri a férfikort, valami nagy eszméért, a hazáért, az igazságért, és szabadságért, művészi vagy tudományos eszmékért áldozná fel magát. /…/ Örök emberi vonás van ebben a csenevész rákos-utczai gyerekben: némely embernek nem a lelkesedés tárgya a fő, hanem a lelkesedés ténye, nem az a lényeges, hogy miért áldozzák fel magukat, hanem az, hogy egyáltalán fel kell magukat valamiért áldozni. /…/ Hogy ez a valami egy nagyszerű ideál-e, vagy egy sivár, gyommal benőtt játszóhely az mellékes. Az igazi idealista a benne összegyűlt hévvel fénykörbe vonja a leghitványabb dolgot is.” A regény minden hibát felejtető erénye ez: képes a hősiességnek egy romolhatatlan példáját az olvasó lelkébe írni. Mivel többnyire viszonylag gyakorlatlan olvasóként találkozunk vele először, ezért élményünkben nem zavarnak meg a logikai bukfencek, átélésünk és azonosulásunk folytán a megrendítő vég megerősít ebben az erkölcsi értékben. Ambivalens érzés tipikusan a felnőtt olvasóban keletkezik, amint azt tükrözheti a Petőfi Irodalmi Múzeum Pál utcai fiúk-honlapjára írott üzenetek egyike-másika. Köztük például az alábbi: „Gyerekek! Ne legyetek hősök! Persze, hogy sírtam, amikor Nemecsek meghalt, és Nemecsek hős volt, csakis ő volt hős, senki más a többiek közül, ezt jól látta Boka és Áts Feri, de neki is azt szerettem volna suttogni, ha még időben tehettem volna: Ne, ne, ne legyél hős, Ernőkém, nem, ne marháskodj! Mássz ki a vízből! Akkor persze más világ volt, akkor még hősies dolog volt hősnek lenni, de ma ez már nem így van. Tudjuk, amióta megbolondítottak bennünket két világháborúval és közben a sok lelkes ordítozással, a vezérekkel – nem, ne legyél hős édes öregem, sokkal többre hivatott vagy annál! Meg is fordíthatom: az igazi hősiesség végigcsinálni – egy életet, ezt az életet – hősiesség nélkül. De benned volt és van valami, te Nemecsek, ami ma is nagyon kell: Érzés volt benned, érezni tudtál mindenre való tekintet nélkül és őszintén. Mit mondanék a mai Nemecseknek? Legyél, aki vagy – ezt mondanám neki, és persze lehet, hogy ha ezt megfogadná, akkor megint csak beülne a vízbe, megfázna, jönne a tüdőgyulladás, és … És én mégis csak tisztelegnék Bokával és Áts Ferivel együtt Nemecsek Ernő előtt!” Vekerdy Tamás 6
6
http://www.pim.hu/object.2b781572-1e12-4994-87b7-5da0e530aead.ivy
Karinthy Frigyes: Tanár úr kérem Amikor 1912-ben Karinthy Frigyes fiatal íróként az Így írtok ti-vel írói hírnevet szerzett, mindjárt el is könyvelték mint olyat, akitől leginkább humoros-szatirikus írások várhatók.. Műveinek olvasatát ettől fogva erősen befolyásolja ez a róla alkotott kép. Érdemes azonban a Tanár úr kérem (1916) újraolvasásakor is elszakadni a korábbi hagyománytól befolyásolt értelmezési kliséktől. Ebben az esetben azonban a fentihez képest az olvasási előítéleteknek egy másika is érvényesül, hogy tudniillik e novellaciklus egészben gyermekkönyvet alkotna. A mű természetesen gyermekkönyv (is) abban az értelemben, hogy az ifjúság általában szívesen olvassa, ám ez a tény, ez a kulturális gyakorlat nem zárhat ki semmi olyan értelmezési lehetőséget, amely az iskoláskorú olvasóétól általában idegen. (1.) A ciklus Bevezetése, amelyet már a teljes sorozat befejezése előtt három évvel korábban, 1913-ban megírt, sajátos elbeszélő helyzetet teremt. Az elején az elbeszélő jelen időben beszél arról, hogy belopakodik az iskolába, s mi azt hisszük, hogy ez afféle írói visszaálmodás a régmúltba. Ám egy értelmezésben az derül ki, hogy „ez a valóság”, és a felnőtt-lét valójában az iskolás fú álma: „… milyen, milyen régen nem láttam, hol jártam én, istenem, milyen borzasztó álmaim voltak. De most itthon vagyok megint, a jó igazi valóságban, az én valóságos életemben, amiből nem volt jó kimenni – ó, itthon vagyok én, én vagyok az, Karinthy Frigyes a hatodik béből, hát persze, micsoda ostoba álom volt az.” Szokatlan megoldás ez, mert azzal a konvencionális elbeszélésmóddal szemben, amikor a régmúlt időket álmában idézi vissza az elbeszélő, itt az az állapot válik fiktívvé, amelyből a visszatekintő perspektíva megnyílik – ami logikai képtelenség. Két nézőpont van tehát: az iskolás fiúé, valamint az egy évtizeddel öregebb, íróvá lett elbeszélő nézőpontja. Szövegszerűen ez utóbbi az előbbinek a függvénye, mert az iskolás fiú álmodja. Az álom-énnek azonban olyan tapasztalatai vannak, amelyek nem egyeztethetők össze azzal, hogy az iskolás fiú álmodja azokat. Keserűen tapasztalja, hogy korábban vágyott állapotában nem érzi jól magát: „… kiderült, hogy érettségi után nem olyan jó lesz, mint hittem” – mondja. Átértékelődik az iskolás gyerek „keserves jelene” és az iskolás által álmodott „szép és dicsőséges jövő” egyaránt. Ez az átértékelés így tulajdonképpen megint olyan képtelenség, amely az elbeszélő alaphelyzetet hitelteleníti. Végső soron azt kell mondani, hogy mindkét látószög, az iskolásé és a felnőtté egyformán relativizálódik, egyik szereppel sem tudunk teljesen azonosulni. A fejezetek mindegyikében keveredni fog e kettő, az iskolás fiú szerepéhez illő beszéd- és gondolkodásmód, s ezzel szemben a visszatekintve átértékelő felnőtté. Ha a Tanár úr kérem-ben az alapvető narrációs helyzet ellenére a felnőtt látószöget tekintjük érvényesnek, akkor a diákélet megszépül, nosztalgikus színbe kerül. Sőt – romantikus módon – tekinthetjük úgy is, hogy az ifjúság a valóságos felnőtt világ sivárságával, élet-deficitjével szemben „az igazi élet” színtere. Ez az értelmezés nagyon is illik a korai nyugatosok attitűdjéhez. Karinthy a kötetet Kosztolányinak ajánlja, s az ajánlásban úgy fogalmaz, hogy Kosztolányit mint A szegény kisgyermek panaszai szerzőjét illeti a dedikáció. A két sorozat rokonsága kétségbevonhatatlan. Mindkettő a nosztalgiánál mélyebb vággyal, mintegy a teljesebb, igazibb élet színterére tekint a gyermeki világra. A Tanár úr kérem bevezetésének némileg patetikus zárómondata is ezt igazolja: „Nem látom olyan keservesnek és fárasztónak és nyomasztónak: hanem figyelni fogom benne mindazt, ami benne kedély és humor és emlék és szép fiatalság: amit innen, ebből a távolságból olyan tisztán látok már – megnézek mindent jobban, mint eddig –, és nektek, édes barátaim, kedves középiskolai tanulók, újra megmutatatom, és figyelmeztetlek benneteket, hogy mennyi szín és furcsaság és élet mindez, és mennyi emlék és mennyi remény.”
De a felnőtt látószög magyarázza azt az elnéző humort, sőt iróniát is, amely végigkíséri a mű egészét, elsősorban a diákmonológokat. A humor forrása elsősorban az a feszültség, amely egy iskolás gyermek álmai, vágyai, tervei, eszményei, idealizmusa, fennköltsége, s ezzel szemben korlátozottsága, realitásai között van. Ez az aránytalanság viszont csak felnőtt szemszögből nyilvánvaló. Az írás hősének, a monologizálónak nincs oka nevetni azon, amin az olvasónak. Tehát ha tisztán a felnőtt látószögéből tekintjük a dolgot, akkor bizony az ifjú ember kárára nevetünk. (Ez azt is jelenti, hogy a gyermekkönyv olvasója is inkább úgy élvezheti a könyvet, ha nem a művek hősével azonosul, hanem a láthatatlan felnőtt íróval.) S az ilyen humor ellentmond annak is, hogy a gyermeki világot egyértelműen az igazi élet színterének lássuk, ami némileg ellentmond e világnak az előbb leírt magasztalásának. Ha a fiatalság a maga irreális álmaival tapasztalatlanságával nevetséges, akkor nincs miért nosztalgiával, vesztség-érzéssel nézni rá. S fordítva: nem lehet nevetséges, ha idealizáljuk. Akkor mi felnőttek vagyunk nevetségesek. Ezért mondhatja a Találkozás egy fiatalemberrel című novella hőse felnőtt önmagának: „Igaz engem mindenki kinevetne. /…/ De ugye, te tudod, hogy te vagy a nevetséges és a kicsi… És hogy nekem van igazam… te szegény… te kicsi… te senki…” A szöveg mögött a csak felnőttet látva, vele összekacsintva, csak vele azonosulva a Tanár úr kérem világlátása ellentmondásos, szemlélete a gyermekre nézve némileg megalázó, humora ezért visszatetsző. Van azonban a Tanár úr kérem-nek olyan olvasata is, amely megértőbb, együttérzőbb fiatal hőseivel, az iskolás fiúkkal. Kevésbé szórakoztató így a könyv, ám jobban megrendít, ha a gyermekkel azonosulunk. Próbáljuk ilyen szemmel olvasni a fejezeteket! A Reggel hétkor című fejezet a felkelés nehézségeiről szól. Nevetséges persze a lusta diák önáltatása és önigazolási próbálkozása (hogy tudniillik nincs is olyan késő, nincs is olyan nagy bajban, illetve hogy neki a továbbalvásra jó oka van.), de a félálomban elhangzó mondatok azt is elárulják mit kell naponta átélnie az iskolában, s milyen érzései vannak az iskolával és tanáraival kapcsolatban: „Na kezdje elölről, Bauer, maga szerencsétlen. … Ne feleseljen, Bauer, mert magának felelnie kell, mert maga Szerbiából négyesre áll, és az intőkonferencia már össze is ült.” Nem akadunk meg az ilyen mondatokon, mert az iskolát bemutató korabeli írásokból tudjuk, hogy ez a nyelv nem volt szokatlan a kor iskolájában. Pedig a vezetéknéven szólítás, a megszégyenítő címkézés, a fenyegetés mind olyan gesztus, amely szinte észrevétlenül, de megalázza és mérgezi a fiatalember lelkét. S e nyelvnek felel meg az is, ahogyan álmában megfordítja (nem kiegyenlíti) a kapcsolatot a fiú: „Maga Mákossy tanár úr, maga lesz a hadsegédem … de vigyázzon, hogy mit parancsolok, és fogja be a száját /…/ Majd adok én magának. Ne feleseljen, tanár úr. Tanár úr, nem készültél.” Azután megint fordul a kocka és újból alávetett, kiszolgáltatott, áldozatszerepben látja magát álmában. A tanár hóhérrá válik a fiú rémálmában: „Jaj, jaj, hóhér úr, én készültem!” Az álom valóságosabban tárja fel az érzéseket, mint a felügyelt gondolatok és szavak. Az iskolás fiúnak ilyen módon megnyilvánuló szorongása, illetve a szorongás feldolgozása minden humorán túl mégis csak együttérzéssel kell, hogy eltöltse olvasóját. De együttérzésünket talán gyengíti az a tény, hogy a helyzetet a fiú mulasztásán okozza. Hiszen nem könnyebb és észszerűbb-e időben felkelni, s egyáltalán mindent időben elvégezni? Ez a racionalitás azonban már azé a felnőtté, aki elfogadta és megszokta a munka és a társadalom kényszereit. És ez az elfogadás, ez a megszokás az egyik legalapvetőbb tanulás, szocializációs folyamat, amelyet az iskola teremt. 7
7
Ez az a szocializációs folyamat, amíg a polgár eljut arra a heroikus, ám csöppet sem elismert magatartási mechanizmusig, amelyet Dsida Jenő az Amundsen kortársa című versében így ír le:
Aki látott már (és ki nem látott volna?) hideg és homályos reggeleken kicsiny és nagyobb gyermekeket nagy táskával iskolába sietni, miközben persze maga is részese e hajszolt vándorseregnek, az megértőbb lesz Karinthy semmirekellő hősével, aki ez egyszer (de nem egyszer!) kívül marad a seregből. 8 A Tanár úr kérem következő fejezete (Elkéstem) a történetből kilépve foglalja össze mindezt: „A középiskolás tanuló élete: nyolc éven át napról napra megújuló harcbaszállás, halálos veszedelem: Minden reggel pontban nyolckor, a véletlenek és ravasz kelepcék és elhatározó események hullámzó harcterére kiront: sebeket kap, sebeket oszt, néha elvérzik. Másnap újra feltámad, kezdi elölről.” A tanulónak egyszerre kell sok tantárgyból felkészültnek lennie. A sokoldalúság természetesen jó dolog, ám a megfelelések kényszere közepette ez az igény nem az egészre való rálátást, a sokirányú tudás egységét jelenti, hanem azt, hogy mindenből valami frázist, valami felületes és megemésztetlen ismeretet sajátít el. „Vörösmarty, mint tudjuk, klasszikus tisztaságban tartotta a nyelvet, szavai kristályos tökéletességgel – micsinálnak a szavai? Szent isten, hiszen ezt sem tudom, meg kell gyorsan nézni micsinálnak Vörösmarty szavai kristályos tökéletességgel. És Nagy Lajos! Szent atyám, gyerünk, ne zavarjunk össze mindent. Vörösmarty kristálytiszta szavakkal elkérte Guttmanntól a gumiguttit…” A tananyag láthatóan teljesen érintetlenül hagyja a tanulók szívét, lelkét. Amit bevallani azonban több mint veszélyes. Ezért alakítják ki védekező stratégiaként a színlelés technikáit: „Előremeredek, a matematikai tudományok összességével szemben táplált elfojthatatlan érdeklődés ül ki arcomra. /…/ Büchner arcán a mennyiségtani tudományok iránt érzett mély és kielégíthetetlen szomjúság lángol.” Ez is az iskola rejtett tananyagába tartozik: a megtévesztés, a csalás és a hazugság elsajátítása, amely légkörben viszont az igazi érdeklődés is kétségessé válik. 9 A megtévesztés legdurvább fajtájára, a hazugságra nyújt gazdag példatárat a Magyarázom a bizonyítványom című írás. A fiú magyarázkodásai nagyon ötletesek ugyan, de olyannyira túlzóak, hogy egy józan szülő természetesen nem venné be őket. E részben ez a páratlan szónoki teljesítmény a humor forrása, és kevésbé nyilvánul meg az a szorongás, amely a fiút hazudozásra kényszeríti. A monológ utolsó mondataiban a fiú pórbálja kivédeni, hogy lelepleződjék apja és tanítói személyes találkozása révén. Ám éppen ezért érzi az olvasó, hogy a látszatok hamar szertefoszlanak majd, s a fiúnak ez a rövidlátása teszi őt igazán szánalmassá. Másfelől az is nyilvánvalóvá válik, hogy a nyíltság, az őszinte beszéd, amely egy előrevivő kapcsolat alapja lehetne, mennyire inadekvát dolog az iskolás ember életében. Az Eladom a könyvemet című rész az iskolás fiú egy másik gyengeségét térképezi fel: a pénzvágyat. De a fiú gyengeségének és nevetségességének bemutatása mellett a részvét hangja is felhangzik mégpedig hangsúlyos írói kiszólásban, a rideg antikvárius megszólításában: „Te hideg, kemény öregember, értsd meg a szegény, szegény, szegény diákot, aki hetek óta csüggedten és reménytelenül szeretne már, ó úgy szeretne egy kis törmelék csokoládét, egy kis gumit, amiből csúzlit lehetne csinálni, egy olyan új rendszerű
És fölkel az ágyból. / Míg dideregve mosdik, / Régi latin szók jutnak eszébe: / Officium, officii = munka, tisztség, hivatal. / Debitum, debiti = adósság, kötelesség. / És titkolja, hogy reszket / és elindul a húszfokos hidegben. 8 Az iskolába járás heroizmusának legkegyetlenebb, ugyanakkor legizgalmasabb és leghangulatosabb megfogalmazása Lázár Erviné, akinek Hóban című novellájában a tanyáról bejáró iskolásfiú még a hóviharon is átverekszi magát, hogy kötelességét teljesítse. 9 Ez az oka annak, hogy az Iskola a határon-ban Medve őszinte érdeklődése ellenére sem tarthat ki a fizikatanár mellett: „Medve döbbenten eszmélt rám, hogy milyen émelyítő, bizalmaskodó, talpnyaló szerepet játszik, legalábbis így lehet értelmezni a viselkedését.”
matricát, egy építhető papírházat – és pénzt, sok pénzt, egy koronát, kettőt, magáért a pénzért, l’ art pour l’ art.” De a diák iránti részvétnek nem a szegénysége az igazi oka. Sokkal inkább érezni ebben azt, hogy az író elismeri az ember jogát az élet élvezésére. Az ember az élet teljességéhez azt szeretné érezni, hogy bármi az övé lehetne. A pénzhiány okozta korlátozottság nem a vágy tárgyában való hiány miatt fájdalmas, hanem mert az embernek úgy kell éreznie, hogy valami olyasmiről marad le, amelyhez mint embernek neki is joga van. A sorozat két következő eleme párt alkot: A jó tanuló felel, A rossz tanuló felel. Már a határozott névelővel való kiemelés, amely típussá teszi az egyént, valamint a címkéző jelző is rávilágít az iskola szelekciós működésére, arra, hogy hogyan és miért válik a felelés az önbeteljesítő megítélés folyamatának részévé. 10 De az iskola szelekciós munkája, a jók és rosszak elválasztása nem csak az iskolai évekre szólnak, hanem meghatározzák a jövőt. Bizonyos nézetek szerint az iskola társadalmi funkcióinak egyikéről van szó, arról, hogy az iskola segítse elő a társadalmi munkamegosztást és rétegződést. Az iskolai teljesítménynek életre szóló hatását szinte teljesen beidegződött módon hangsúlyozzák az iskolában, a másodlagos motiválás eszközeként is, és mindez a tanuló életstratégiáira, azon keresztül önértékelésére is természetesen visszahat. De ne felejtsük, hogy a felnőtt világnak alig-alig vannak olyan területei, ahol a megítéltetésre való állandó készültség ilyen erős lenne, tetézve azzal, hogy az értékelés nem egyszerűen a haladásra vonatkozik, hanem egyben az illető életének további folyását is döntően meghatározza. A rossz tanuló a felelés közben nem a feladat megoldására törekszik, hanem azon gondolkodik, hogy kénytelen lesz pályát módosítani: „…átmegyek különbözeti vizsgával a polgáriba és katonai pályára lépek.” 11 Ha az iskola naponta szembesít azzal, hogy a mostani teljesítmény a későbbi, felnőtt életben elérhető sikerek záloga és előjele, akkor természetes, hogy az ábrándok és a félelmek irreálisak lesznek, a legnagyobb sikereket és a teljes kudarc szélsőségeit hordozzák magukban. A Lógok a szeren monológjában a fiú arról ábrándozik, hogy világelső lesz mindenben: tudományban, művészetben, politikában, sőt a sportban is, holott az adott pillanatban legegyértelműbben éppen e területen nem sikerült teljesíteni még azt sem, amit elvárnak tőle. Mert ahogyan az iskolában is minden területen egyszerre kell hogy megfeleljen az ember, így álmaiban is a siker egyszerre jut osztályrészül minden téren. A siker pedig minden területen mások megelőzését, legyőzését jelenti, mert erre kondicionál az állandó versenyhelyzetet teremető iskola. Ilyen vágyak, szélsőséges perspektívák mellett a kudarc is túlzott jelentőséget kap. A bukott férfi a sorozat legdrámaibb darabja. Ennek befejezésében már sem a humor, sem a gyermeki világ iránti nosztalgia – e két felnőtt-központú megközelítés – nem érvényesül. Az első sorokban mindjárt kiderül, hogy a „férfi” valójában „csak” egy iskolás fiú. Ez a poén ismét arra az ellentétre épül, ami a felnőtt által látott gyermek és annak önértékelése között feszül. Ő ugyanis méltósággal bíró embernek, azaz férfinak vallja magát, s amikor megfogalmazza, előre lejátssza a tanárhoz intézendő szónoklatát, akkor abban is ez a szellem, ez a méltóság nyilvánul meg. A novella első részének végén aztán a tervbe vett beszélgetés 10
A pszichológusok Pygmalion hatás néven írják le azt a jelenséget, hogy az emberekről alkotott előzetes ítéletek önbeteljesítők, az emberek olyanná válnak, amilyennek vezetőik, tanítóik tartják őket. 11 Emlékezzünk csak arra, hogyan írta le ezt a jelenséget, az iskola életre szóló szelekciós működését Csehov a Három nővér-nek azon a helyén, ahol az önelégült gimnáziumi tanár a következőképpen emlékezik: „Itt az adóhivatalban van valami Kozirev. Velem járt gimnáziumba, és az ötödikből kitették a szűrét, mert sohasem tudta megtanulni a szenvedő igeragozást. Most nagy szomorúságban él, beteg, és hogyha találkozom vele, mindig így köszöntöm: »Szervusz, te szenvedő igeragozás! « … »Igen – mondja – szenvedő…« – és közben köhög… Nekem azonban egész életemben szerencsém volt. Boldog vagyok, sőt most megkaptam a Sztanyiszlav-rend második osztályát, és másoknak tanítom a szenvedő igeragozást.” (Kosztolányi Dezső fordítása)
egészen másként játszódik le. A tanár alig ismeri meg a fiút, majd meg se várja, hogy belekezdjen a beszédbe, röviden utasítja, leckézteti őt. A novella második felében a fiú útnak indul, s kavargó gondolatairól, öntudatlan cselekvéseiről, nehezen indokolható érzéseiről olvasva próbáljuk követni azt a folyamatot, ahogy feldolgozza a történteket. Megsértett önérzetében először az öngyilkosságra gondol, de ez a döntés teljesen nevetséges fénybe kerül azzal, ahogyan búcsúlevelét fogalmazza. Gondolatai elkalandoznak, ám ez nem azt jelenti, hogy ne megalázottságának érzése lenne lelki világának középpontjában. Azon veszi észre magát, hogy „közben ugrált, és viaszkosvászon táskájával a falakat csapkodta”. Mintha amolyan boldog, felszabadult vakációra eresztett diák volna. Azután esztelen zabálásba (és költekezésbe!) kezd: falja a kolbászt, a csokoládét, az ementálit, sőt a lazacot, narancsot és törökmézet. Mindeközben nem tudja kiverni fejéből egy dallamot, kíméletlenül harsog fülében az induló, amely „a haza hű nemzedékét tüzeli a küzdelemre”. Az ellentétben rejlő irónia azonban nem a fiút, hanem az iskola intézményrendszerét teszi nevetségessé. Iszonyatosan idegen az iskola, amely bíztatja őt: „Itt a tér!” s ugyanakkor odaveti neki: “Te nálam megbuktál!”. Az iskolás fiúnak mindenhol a világ részvétlenségét kell megtapasztalnia: „köröskörül halálos üresség, céltalan élet hideg igazságtalanság.” Még tragédiája is komikus lesz, hiszen bukásának csak az ő számára van jelentősége, kétségbeesését észre sem veszik, sőt – ha zabálását tekintjük – akár félre is érthetik: „Kínlódva rágja a ragacsos, foghoz tapadó csirizt, és a nyála és a könnye fuldoklón csorog le a torkán.” 12 (2.) A Tanár úr kérem-ben kettős elbeszélő nézőpont érvényesül. A felnőtt látószöget az a századelőn többeknél felfedezhető romantikus felfogás jellemzi, amely a felnövést és a társadalomba való beilleszkedést értékvesztésnek véli, s a gyermeki világot az élet teljességéért, az örömök és fájdalmak intenzitásáért a nosztalgiánál mélyebb vágyakozással nézi. Felnőtt nézőpontból nézve azonban állandóan viszonyítunk is a felnőtt világhoz, és nem tudunk megfeledkezni aránytalanságról, amely a gyermeki tudat és a valóság között van. Ez az aránytalanság vagy ellentét nyilvánul meg az elbeszélésmód humorában és a gyermeket nevetséges színben feltüntető szituációkban. Gyermeki nézőpontból ez a világ nem sok okot ad a mulatságra. A világ rendjébe való beszokás keservei, szorongások, megaláztatások jellemzik. Állandó készenlétet követel arra, hogy a gyerek megfeleljen a legkülönbözőbb területeken. Ezek kivédésére a látszatteremtésnek olyan stratégiáit tanulja meg, amelyek végső soron gátjai lesznek az igazi kommunikációnak és az értelmes megoldások megtalálásnak A fiúk iskolai élete szoros összefüggésben van a későbbi élet lehetőségeivel, ezáltal minden pillanatban aránytalanul nagy jelentőség kapnak a mindennapos események. Ugyanakkor az iskolás ember gyakran magára hagyatva érzi magát terheivel. Gondjai kívülről nézve jelentéktelennek tűnnek, s mindennapi tragédiái komikusak, s így még elviselhetetlenebbek. A Tanár úr kérem témája maga az iskolai élet, nem indokolt szimbolikus értelmezéseket erőltetni. De a vágyainak korlátozására kényszerülő, gondjaiba fulladó, nevetségessé váló, magára hagyott ember léthelyzete – általános emberi élmény, s az iskolás fiú életén keresztül ezt ábrázolja Karinthy.
12
A bukás traumájáról szól Fekete István Bizonyítvány című novellája is.
Móricz Zsigmond Légy jó mindhalálig című regényének újraolvasása
Nehéz a Légy jó mindhalálig-ról (1920) úgy beszélni, hogy az ember ne vegyen tudomást két művön kívüli tényről. Az egyik az, hogy a regényt hosszú évtizedekig mint ifjúsági regényt kezelték, az általános iskola nyolcadik évfolyamának tananyagába rendelték. Ez azért problematikus, mert az olvasóra és az olvasásra mindig nagy befolyással van az, milyen kontextusba helyezi a kulturális gyakorlat azt, amit olvas. Így például a gyermekirodalom felnőtt olvasójában még a műélvezet mellett is van egy elhárító beállítódás: „Ez igazából nem nekem szól, nekem nem szabad túlságosan beleélni magam.” És ha mégis hatást gyakorol rá a mű, akkor azt némi szégyenkezéssel ismeri fel magán. E mű esetében a gyermekirodalommá avatást nyilván az indokolja, hogy hőse maga is gyermek, és az, aki a gyermekolvasó kezébe adja, az alighanem azzal számol, hogy a gyermek érzékenyebben reagál a mű központi motívumára, az idegen és érthetetlen környezetben mozgó lelkileg magányos gyermek szenvedéseire. Azonban ha a Légy jó mindhalálig esetében azt várta el a pedagógia, hogy a tizennégyéves tanuló azonosuljon a vele egykorú, hozzá hasonlóan iskolába járó gyermek-főhőssel, érezzen együtt szenvedéseivel, és talán ismerje fel önmagában az övéhez hasonlót, akkor bizony sokaknál kudarcot vall ez a szándék. Nyilas Misi esetlensége és túlzott érzékenysége inkább riasztja a gyermek olvasót. A felnőtt már inkább megérti őt, talán éppen azon távolság miatt, amely őt gyermeki önmagától elválasztja. A kínos magára ismerést ellensúlyozza az, hogy amit a felnőtt hajdani önmagából Nyilas Misiben felismer, arra mint meghaladottra tekinthet, és így kellemetlen érzések nélkül azonosulhat a főhőssel. Pedig ez a távolságtartó azonosulás műtörténetileg szintén nem teljesen hiteles, és ez az a másik művön kívüli tény, amelyet nehéz figyelmen kívül hagyni. Móricz ugyanis éppen azt állítja, hogy a mű felnőtt önmagáról szól: „Nyilas Misi tragédiájában valóban nem a debreceni kollégiumi szenvedéseimet írtam meg, hanem a kommün után elszenvedett dolgokat. Ezt még soha senkinek ki nem vallottam. Én akkor egy rettenetes vihar áldozata voltam. Valami olyan naiv és gyermekes szenvedésen mentem át , hogy csak a gyermeki szív rejtelmei közt tudtam megmutatni azt, amit éreztem… A legkevesebb megértést találtam épp azokban, akinek hivatása lett volna, hogy az írót megértsék. Ezeket az érzéseket vetíttetem ki a tanári kar figuráiban.” – írta Móricz Zsigmond egy levelében 1930-ban. Ha azonban az írói vallomás tanúsága szerint a műben egyértelmű allegorikus megfeleléseket tételezünk fel, s így 1920-as évekbeli, „ellenforradalmi Magyarország” kritikáját látjuk, akkor ismét lezárunk lehetséges értelmezési utakat. Móricz regényének újraolvasásáról szóló alábbi beszámolómnál tehát igyekeztem e két befolyástól mentesíteni magam. Úgy tekintettem, hogy amit olvasok, az nem gyermekirodalom, másrészt kerültem a történelmi vagy életrajzi allegóriáknak a kézenfekvő és ezért felületességre vezető magyarázatát. (1.) Az első probléma, amit érdemes szemügyre venni, az a gyermek-nézőpont alkalmazása. Az elbeszélés fókuszában Nyilas Misi áll, nincsen jelenet, amely nélküle történne. A nézőpont is többnyire az övével azonos, a dolgokat általában olyannak ismerjük meg, amilyennek ő látja. Így az olyan a gyermektől idegen ismereteket, hogy mint például mi is Orczy édesapjának a társadalmi rangja, csak apránként és töredékesen tudjuk meg, ahogyan a fiú is. Csak Nyilas Misi belső beszédébe hallgathatunk. De ez nem a belsőleg kontrollált egyes szám első személyű monológ, hanem a gyermeket önmagánál is jobban ismerő és értő író által egyes szám harmadik személyben megfogalmazott beszéd. A belelátás kívülmaradással jár együtt: jobban értjük őt, mint ő önmagát. Az író tehát nem teszi
szubjektívvá az elbeszélés-módot, mégis mindent a fiú szemével látunk, és – ami a végén különösen fontos lesz – az ő értékrendje szerint ítélünk. Ennél az elbeszélésmódnál nem láthatjuk objektíven, hogyan látják őt társai, hol áll a rangsorban és az iskola egészében. Csak azt, tudjuk, hogy ő hol / hogyan érzi benne önmagát. Az őt ért bántalmakról is nehéz ítélni, de hát nem is az a fontos, hogy valakit bántanak-e, hanem az, hogy bántva érzi-e magát. Nyilas Misit mély lelki élet jellemzi. Gyakran folytat belső párbeszédet, vitatkozik önmagával. (Például mélyen szégyenkezik az Orczynál tett látogatás után: „Azzal mentette süllyedező, léket kapott önérzetét, hogy a barátját böcsmölte … De ez mind csak olyan marakodás volt magában, s ettől nem múlt el az arcáról a pirosság.”) Szégyenlősége rendszeresen megmutatkozik. Sokat sír amiatt, mert úgy érzi gyerekesen viselkedett. Nagyon bizonytalan, mikor mi a helyes, szorong az új helyzetekbe kerülvén. Szégyenkezése olykor félreértésből, bizonytalanságból, túlzott érzékenységéből falad. Amikor Pósalaky nem beszél hozzá, megrémül, hogy talán haragszik rá. Amikor kivételes kedvességgel beszél vele, de tegezi, akkor úgy érzi, alulbecsüli őt. Főleg az esik rosszul neki, ha valamiféleképpen gyerek mivoltára utalnak, gyerekként kezelik, például amikor Orczyéknál búcsúzóban kalácsot dugnak a zsebébe. Érzékenysége és ezzel együtt járó a zárkózottsága miatt a környezete számára kiismerhetetlenné válna, ha egyáltalán érdeklődnének az iránt, mit érez a kisfiú. A gyermek látszólag megmagyarázhatatlan szomorúságát leírni, okait megsejtetni amúgy kivételesen nehéz írói feladat. De a gyermek önmagának is nehezen ad számot arról, mikor mit érez és miért. Apránként és nehezen alakul az a reflexivitás: öntudat és önkontroll, amely képessé teszi az embert érzései felismerése és befolyásolására. A megszégyenülésekhez képest kevesebb belső küzdelme van lelkiismeretével. Amiket elkövet – a bicska elrejtése, kisebb hazugság az elvesztett kalapjával kapcsolatban, majd a reskontó eltűnése után a súlyosabb hazugságok Pósalakynak, majd több alkalommal a vizsgálatot folytató igazgatónak, illetve tanárainak – nem okoznak neki különösebb lelkiismeretfurdalást. A magamentés érdekében mondott füllentést azért nem érzi bűnnek, mert alapjában véve ártatlannak érzi magát. (És az is.) Felelősséget inkább a szüleivel, családjával szemben érez, hogy tudniillik, jól gazdálkodott-e azzal a pénzzel, amivel elengedték hazulról. Nyilas Misi belső életének legjellemzőbb és legszebb vonásai azok, amelyek alkotói vágyával kapcsolatosak. Tudja értékelni a megismert értékeket és szépségeket, és vágyik rá, hogy ilyeneket teremtsen. Van benne némi gyermeki sznobizmus, amikor például Csokonai szent nevéért vásárol egy számára érdektelen könyvet. A regény előrehaladása folyamán alakul ki benne a képesség, hogy elvont, tudományos dolgokat összefüggésbe tudjon hozni saját helyzetével (a magyarok eredete, régészet, latin nyelv, hittan). A gazdag érzelmi életéhez Nyilas Misi kisgyermekkorának élményei, a megélhetési küzdelmek, az erős és öntudatos apa és a szerető anya emlékei szolgáltatnak alapot. Az otthoniak állandó viszonyítási pontot jelentenek az életében, amikor baja van, öntudatlan álmában is ide fordul vissza. Nyilas Misi nézőpontja a regényben azt hozza magával, hogy ártatlanságáról éppúgy meg vagyunk győződve, ahogyan ő maga, és ezért szenvedéseit, méltatlan megvádolását és megbélyegzését olyan igazságtalanságnak látjuk, ami miatt környezete alapvetően romlottnak tűnik az olvasó szemében. Az ártatlanság fényében, kontrasztjában válik egyáltalán láthatóvá a felnőtt világ bűnössége, a gyermek puszta léte, némasága is vádol – különösen a mű csúcspontján, Nyilas Misi vallatásakor. Ez a motívum a romantikus regénynek sajátja, amely itt ennél árnyaltabb, például Misi apróbb bűneiknek és bizonytalanságának bevallásával. Ez hitelesíti, és mégsem csökkenti érvényességét, hiszen belső nézőpont alapján kell erkölcsileg feddhetetlennek, ártatlannak ítélnünk őt.
(2.) A kívülállás vagy érvényesülés a regény dramaturgiai alapszembenállása. A mű meglehetősen eseménytelen (s már csak ezért is kevés gyerek olvassa szívesen). Dramaturgiáját jól elemezhetjük annak a szempontnak a segítségével, mi a szerepe és milyen a megbecsültsége a főhősnek az iskola társadalmában. E tekintetben a regény dramaturgiai íve némileg a karrierregényekre emlékeztet: a felívelést váratlan kudarc követi, majd a mű végén létrejön egy olyan kiegyenlítődés, amely módot ad a főhősnek élményeinek és tapasztalatainak birtokában érettebben ki- vagy továbblépni a világban. Nyilas Misi végtelenül zárkózott fiú, olyan, aki el akar tűnni mindenki szeme elől. De ehhez nem az alkalmazkodást, önfeladást választja, ő nem röhögne együtt a többséggel akkor sem, ha a közvélemény azt követlené, inkább elrejtőzni szeretne. Kellemetlen neki osztályelsősége is: „Misi ahelyett, hogy örült volna, vagy büszke lett volna, lesütötte a fejét, s szégyellte magát. Érezte, hogy ez a kiemelés egyáltalán nem válik dicséretére, mindenki irigykedve néz rá, jobban szerette volna, ha neki is kétharmada lett volna, hogy hasonlított volna a többihez, és ne mondták volna ki a nevét külön, összeborzongott: csak ne néznének rá külön soha, csak maradna olyan láthatatlan, hogy senki se venné észre, hogy elbújhatna magának, és pipiskedhetne és motyoghatna és írhatna és rajzolhatna s játszhatna: csak ne volna rá szükségük másoknak. Ő soha senkitől semmit se kér, semmit se kíván, és sohase hagyják békében, most azt hiszik, azért csinálta jelesre a dolgozatot, hogy megcsúfolja a többit, pedig ő nem vette észre, ő nem tudta, hogy az nem kétharmad lesz...” A regény első negyede a főhős bemutatása után az iskolában játszódó eseményekről szól. Ezek az első események, amelyek miatt személye mások számára érdekessé válik, még nem általa, hanem csak vele történnek, s olyanok ezek, amelyekben ő a vesztes, ezekben valamilyen kár éri őt. Első ilyen, amikor pakkot kap, a második, amikor „ellopott” kalapja miatt „kutatás lesz”. A műnek ebben a negyedében a főhős bemutatása után az események nagyrészt az iskolában játszódnak. Később azonban már tehetsége, sőt érdemei miatt is a többiek fölébe kerül. A felolvasás lehetőségét, de még inkább a korrepetálást tehetségének, szorgalmának köszönheti. Kiemelkedése legelőször is értetlenséget kelt benne. Amikor Gyéres tanár úr evégből a tanáriba hívja, szinte elájul az izgalomtól, és szinte biztos abban, hogy valamiért (de hát ugyan miért?) intőt fog kapni: „…óra végén így szólt a tanár úr: – Nyilas. Rémülten állott fel, mert egy csöppet sem figyelt, nem tudta, miről van szó a felelésben. – Gyere be óra után a tanári szobába! Minthogy nem szólt tovább semmit, kis várás után leült. Az osztály összesúgott. Mindenki suttogott, s ránéztek. Most talán először vette észre az osztályt. Eddig csak ezzel a két fiúval volt csupán valami vonatkozásban, meg becsületből a következő kettővel, hárommal, s úgy járt iskolába, mintha csak ők öten volnának itt. A padja ott is volt mindjárt az ajtó mellett, ahogy bejött, mindjárt leült, az osztályt olyan kevéssé figyelte meg, mint a réten a füveket s bokrokat. Mikor csengettek, szoruló szívvel, kalap és kabát nélkül rohant a tanár után, s nagyon sokáig kellett várnia az előszobában. Az intők jártak az eszében s a szíve úgy szorult, majd elájult: talán már értesítették is az édesapját... Szekundára áll... oh, istenem... Most az első padból is leteszik... talán valahová hátra... S nem fog Orczy mellett ülni, és Gimesivel sem barátkozhat többet... mert nem azért hívták meg Orczyékhoz, mert ő jó fiú, mert olyan, amilyen, hanem a bizonyítványa miatt, s a Gimesi nagyanyja sohasem engedné meg, hogy a fia rosszabb tanulóval barátkozzék... Valami rettenetes igazságtalanságot érzett ebben: az élet legnagyobb kegyetlensége viharzott le benne: saját magát elválasztva látta a második helytől. Mindaz, amit eddig kapott,
az nem neki szólott, hanem annak a helynek, ahol ül az osztályban. Mindegy, hogy ki ül ott. Akié az a bizonyítvány, az kapja meg az ingyenes bentlakást, az ingyenes konviktust, az ösztöndíjat, a szobafőnök különös figyelmét, a tanárok érdeklődését, a Nagy úr megbecsülését: az kapta meg a felolvasómunkát, és ebben a percben kétségbeesett sikoly volt a szívében: görcsösen kapaszkodott ahhoz a helyhez. Szédülgetett, ahogy ott állott az előszobában, s halvány volt az arca, és a szíve iszonyúan vert, s amint a tanári szoba ajtaját nyitották, mindig meglátta Gyéres tanár urat, aki szivarozva állt vagy sétált odabenn, elegáns világos ruhájában, s kissé előrehajolva, figyelmesen beszélgetett, és nem jött ki őhozzá. Persze, mit érdemel a tönkrement s lecsúszott diák, akinek intő jár. Báthori tanár úr jött be testhezálló, barna zsakettben, s rászólott: – Te kit vársz? Ijedten felnézett a rideg hangra, a szája mozogni kezdett, de hangot nem adott: – Gyéres tanár urat – rebegte végre. Báthori tanár úr nem szólt semmit, bement a tanári szobába. A tanár erélyes hangja egy kicsit magához térítette, mert már az ájulás környékezte, de most az édesapja jutott eszébe, aki bizony nem ijedne meg még a nagyobb veszedelemtől sem.” Két „érdemes” megbízatása mellett más megbecsülést is elnyer, és ez sem független kiváló tanulmányaitól: az előkelő osztályelső, Orczy barátságába fogadja. Ez az új barátság némileg meg is zavarja a korábbit, a Gimesivel valót. Érzi, hogy Orczy meghívása mögött nem áll őszinte szeretet és érdeklődés. Ezért Gimesinek azt mondja, hogy nem megy el Orczyhoz. Azután „hirtelen nagyon vágyni kezdett rá”, hogy mégis meglátogassa a gazdag osztályelsőt. Érezhető, hogy többről van itt szó, az addigi helyzetének, állapotának elfogadásáról vagy megtagadásáról, hűségről vagy ambícióról. Végül is az utóbbit választja, s később könnyek közt ismeri fel, hogy mennyire idegen ő a jobb körökben („… nagyon jók voltak, csak hát én …” – így számol be a látogatásról az öreg Pósalakynak.) A rejtőzködés lehetetlenné válása és feladása után már ő maga az, aki kilép az érdektelenségből, amikor elmondja néhány társának, hogy „lutrira tett”: „– Itt van egy forint, hónap megteszem a lutrin. Csak jár a pofája összevissza – szólt a többiekhez Sándor Mihály, mert már irigykedtek a kisdiákra a többiek, hogy pénzt keres, mikor még a nagyok se keresnek. /…/ Egyszerre neki is nagyon furcsa lett, hogy ő lutrira tett.” Ekkor már nem csak az iskola értékrendje szerint, hanem a kortárs csoport körében is presztízst szerez magának, amire nem törekedett ugyan, mégis csak magának köszönheti. Ám mindez a befogadás és elismerés érintetlenül hagyja Nyilas Misi egyéniségét, nem igazán örül ezeknek, és nem csökkennek szorongásai. Sőt mivel az elismertség a külvilágban, a felnőtt világban elért sikereihez kapcsolódik, ezért immár az ebben a tágabb körben való megfelelési kényszer fokozza szorongásait. A regénynek ebben a részében Nyilas Misi látogatásairól olvashatunk a különböző családoknál: Orczyéknál, Doroghyéknál, Törököknél, Pósalaky úrnál. Ezek a tapasztalatok formálják a kisfiú a társadalom-képét: kinyílik előtte a felnőtt világ, amelyet az iskola a maga elvontságával korábban elrejtett előle. S amint majd látjuk, a rejtőzködés feladása valóban védtelenné, kiszolgáltatottá teszi őt. A mű felezőpontján, a hatodik fejezet után a reskontó eltűnésével megfordul a felfelé ívelő karrier. Miközben a környezetében való elfogadottsága nem változik, ő magát titkos sorscsapása miatt hirtelen teljesen idegennek, környezetét érzéketlennek érzi, azaz dramaturgiailag ebből a szempontból maximális visszaesés történik. Jól jelképezi ezt a 7. fejezet alcíme is: „csodálatos, hogy a szenvedő ember körül is minden természetes és vidám: szinte nem érdemes élni, ha az élet ilyen kevéssé vesz részt a szív fájdalmában”.
A regény hátralevő része erről az ügyről, az elvesztett, ellopott reskontóról szól. Némi párhuzamot is felismerhetünk az első rész elveszítési mozzanatával, és a formai párhuzam mellett annál jelentősebb a tartalmi ellentét. Ott a kalapját veszíti el, s akkor hazudja róla, hogy ellopták azt, itt sokáig maga sem tud arról, hogy ellopták, így nem is állítja róla. De mindkét tárgyi veszteséget sokáig titkolja, egyrészt szégyenérzetből, másrészt a várható bonyodalmak miatt. Ilyen titka, szégyene nyilván minden embernek van, de a kiskamasznak különösen sok, neki ugyanis a tárgyak kapcsán el kell sajátítania egy másfajta figyelmet, mint ami a kisgyermekkorra jellemző. Az első elveszítésben, persze mindenki megérzi a „tudatalatti szándékosságot”, Nyilas Misi utálja ezt a kalapot, mert szegénységének bizonyítéka. A reskontó azonban épp ellenkező előjelű szimbolikus tárgy: merészségnek bizonyítéka, megemelkedett presztízsének jelképe. Mindkét tárgynál súlyosan érinti a fiút az anyagi felelősség. Mindazonáltal a két elvesztés közül az utóbbi jóval nagyobb jelentőségű, és miatta a kisdiák körül forog az egész felnőtt világ. S míg az első csak egy percre irányítja rá a figyelmet, és sorsát érintetlen hagyja, addig a második hamarosan meghatározóvá válik számára. A titkolt szenvedés egyfelől elidegenedést, másfelől viszont érzékenyebbé válást indít el a főhősben. Ekkor folyik le különös felelete földrajzból, amikor tanára, aki amúgy meglehetősen süket a diákok gondolataira, kivételesen felismeri, milyen mély és értő figyelem rejlik a fiú némasága mögött. Ám ez a megértés is súlyos meg-nem-értés okozója lesz a társak egy részéről: „Misi boldog volt, hogy most már csak neki beszél a tanár. Ő ma mélyen meg volt hatva, úgy megértett mindent, amit a tanár úr mondott, s érezte, hogy mély és örökös tudományt kapott ma a tanár úrtól, s egész kis lelke hálásan fonódott az öregecske felé. /…/ Ez már osztán mégis disznóság – mondta Szegedi Feri –, egy szót se szólt, mégis jelest kapott, ha én elmondtam volna az egész leckét, akkor is hármast adott volna, hogy az istenlova rúgja meg. Sokan nevettek, de már az osztály nagy része karikázva, ugrálva tódult ki a tanteremből, hogy lemenjen a földszintre az osztályba. Szegedi ezt sértően mondta, s félvállról Misire nézett, Misi hallotta a durvaságot, de nem szólt rá, mert igazat adott Szegedinek, ámbár ő tudta, hogy a tanár érezte, hogy ő figyel és érti.” Nyilas Misi azonban a rejtőzködés korábbi feladása miatt nem sokáig tarthatja titokban problémáját. Barátai nem tűrik, hogy visszahúzódjon bajával. Gimesi, aki egy órával előbb megverekszik Misi becsületéért, már fenyegetőzik: „– Mondod vagy nem mondod! – Nem! Erre Gimesi teljes erővel megfogta a fejét, s odaütötte dühében az asztalhoz. Misi meglepetésében lélegzethez sem jutott! – Nem mondod, nem mondod? – s Gimesi mintha megőrült volna, elkezdte a Misi fejét az asztalhoz verni.” A verekedés kirobbanása mindkét fiú részéről tulajdonképpen érthetetlen. Alighanem a szuverenitás és barátság határainak (nem éppen finom) kitapogatásáról beszélhetünk. Az eredmény: Nyilas Misi rosszulléte után az, hogy mások sajátítják ki az ő ügyét, szinte kirekeszti saját problémájának megoldásából. Orczy elemében van: megalapítja a lutristák titkos társaságát, s természetesen magát teszi abban elnöknek. Amikor „vallat”, azaz nyomoz, akkor a másik két tagnak hallgatnia kell. (Misi ezt olyan jól tudja csinálni, hogy külön dicséretet kap Orczytól.) Az elnöktől viszont még kérdezni sem szabad. Nyilvánvaló, hogy Misi tragédiája csak arra szolgál társának, hogy játsszon. Amikor beleun, azonnal megszegi az általa írt alapszabályt és a felnőttekhez (apjához, majd a rendőrséghez) fordul, hogy lezáródjék az ügy. Nyilas Misire nézve pedig megállapítható, hogy ez csak látszólagos benne levés a közösségben, amit jól mutat, hogy a következő részekben is – ahogyan eddig – csak őt követjük figyelemmel, és az ő belső beszédét hallgatjuk, az ő levelébe, emlékeibe, álmaiba látunk bele.
Viszont a megrázkódtatások a szellemi érzékenységét fokozzák – ahogyan azt korábban előbb a földrajzóra kapcsán tapasztalhattuk, később pedig a magyarok társtalanságáról szóló beszélgetésnél látjuk. Az a jelenség, hogy a kisfiú képessé válik arra, hogy személyét, sorsát közvetlenül nem érintő kérdésekben felfedezze azt, ami mégis összecseng személyével és sorsával, s hogy az ilyen érzéstől nem függetlenül, de mégis valamilyen tiszta szellemi érdeklődés támadjon benne, ez a személyiség érlelődését jelzi, hasonlóan a nevelési regényekhez. 13 Amúgy ez a pont, ahol a legjobban felfeslik a regényt közvetlenül ihlető történelmi és személyes kontextus. Az események sodrát éppen akkor akasztja meg politikai elemzésével az író, amikor az cselekményesebbé, feszültebbé vált. Hiba ez? És hiba az, hogy ilyen közvetlen, nyers politizálás kerül a műbe? („Így politizált a két gyerek a kollégium második emeletén egy rideg fehérre meszelt coetusban egy iskolai térkép felett, 1891-ben.”) Az írónak ez a váratlan kiszólása, s ezáltal kívül helyezkedése a történeten, ez a félmosollyal mondott visszamerengő mondat egy másfajta líraiságot visz a történetmondásba. Megítélésem szerint a történetnek ezen a pontján: a nagy visszaesés után és a teljes magára maradottság felé való elinduláskor teheti meg már és még az író, hogy megmagyarázza, az érzelmi életben miért és hogyan hathatja át kölcsönösen a személyes és a nemzeti sors feletti fájdalom. Politikai elmézése ügyes játék az idővel: a később történtek ismeretében megfogalmazott és időben visszavetett jóslat. (Vergilius Aeneisében hasonlóképpen jósolják meg, hogyan néz majd ki Róma néhány száz év múlva.) Feltárja Móricz érzéseit a trianoni tragédiával kapcsolatban, s így némileg önigazolásnak is tekinthető a kommunizmussal megvádolt, és meghurcolt író részéről. A jelenet magyarázza, hogy a nemzeti trauma miért okozhat olyan személyes érzelmi válságot és zavarodottságot, amely aztán politikai állás- sőt szerepvállalásra készteti őt. Hogy mégis éretlen emberek szájába adja gondolatait, ezáltal egyszerre érezhetjük ezek vállalását, s egyszersmind visszavonását is. A hátralevő részben hasonlóképpen párhuzamosan folyik a két történet: a reskontóügy, a nyomozás, amely Misi passzív szereplő, valamint egy belső, szellemi, lelki történet, amelyben a kirekesztettség élményét a magyarság sorsára vetítve tárgyiasítja hősünk, illetve alkotó módon, élete első versében Simonyi óbester történetévé átírva dolgozza fel. Miközben a fiúk nyomozása – természetesen – eredménytelen, eközben Misi számára apránként világossá válik, mi történt, hogyan lopta meg Török János, és mire használta a pénzt. Ezekhez a felismerésekhez két dolog vezeti el: miközben kábultan sodródik, véletlenül tanúja lesz Bella és Török randevújának, majd szökésüknek is. Ezeket nem tudja mindjárt értelmezni, hiszen neki oly idegen újszerű dolgok azok, amik az események hátterében állnak: a hamisság, a kapzsiság, a nagyravágyás éppúgy, mint a szerelem. Nem érti azt sem, miért akar Török 10 pengőt ráerőltetni, de valamiféleképpen érzi János úr hamisságát, és féltékeny is rá. Nem az esze, csak érzékei tiltakoznak ellene. Nem veszti el tehát ártatlanságát, s tudatlansága miatt talán még akkor is megbocsátanánk neki, ha elfogadná a pénzt. A dolgok megértéséhez szükséges tehát az is, hogy a látszólag nem is összefüggő benyomásokat egyedül megforgassa elméjében, töprengjen, összerakosgassa őket. Szükséges továbbá az is, hogy újabb tapasztalatokat szerezzen a felnőttek világáról, így például Szikszay bácsi végtelenül keserű történetéről. Az utolsó két fejezet szenvedéseinek betetőzése majd a megváltás. Ugyanakkor dramaturgiailag lehet úgy is tekinteni, mint ítélethozó, értékelő szakaszt. Az iskolaregényekben, de az ezzel rokon fejlődés-, sőt karrier regényekben is gyakran előfordul ez. A hősök tettei vagy esetleg az általuk átélt vagy tudomásukkal játszódó események napvilágra kerülnek, a nézőpont megváltozik, immár nem azt látjuk, hogy az események milyen hatással vannak lelki fejlődésükre, nem egy külső folyamat végeredménye jelenik 13
Például: Musil: Törless
meg. 14 Az ilyen befejezés olykor valóban igazságot szolgáltat, azaz igazolja hősünket, de gyakoribb, hogy éppen a nézőpontváltás által válik nyilvánvalóvá a kívülállás tragédiája, a meg nem értés, a szubjektív igazságok erőtlensége. A Légy jó mindhalálig vizsgálati eljárása egyértelműen az utóbbi úton halad, és a fordulat nagyon kevéssé indokoltan, valóban deus ex machina jelleggel következik be. Az olvasóban sokkal erőteljesebb élményként marad meg az igazságtalanság és meg-nem-értés emléke. Erősíti az is, hogy Nyilas Misi olyan döntést hoz, amely kifejezi, nem kíván beilleszkedni tovább a debreceni kollégium közösségébe, ahol őt „bántják”. Ehhez a döntéshez azonban nem elég a megbántottság, a szenvedés, hanem szükséges az a teljes lelki fejlődés, önmagára találás, beérés, amelyre eljutott. Ezért mondhatjuk, hogy sem dramaturgiailag, sem tartalmilag nem ez a regény csúcspontja. Ennek közvetlen előzményeit, a vizsgálatot ezért részletesebben is elemezzük. (3.) A vizsgálat előzményeihez tartozik az a két kihallgatás, amelyben az igazgató előbb a rendőr, majd Viola jelenlétében egyedül kérdezgeti Misit. Jellemző, hogy amikor ez a folyamat, „a vég kezdete” elindul, ő már olyan kábult, magatehetetlen, sodródó állapotban van, hogy ő a korábban oly kötelességtudó gyerek figyelmetlenségből még tanórájáról is elmarad, illetve nem ír leckét. A harmadik, mindent eldöntő tárgyalásra már „félholtan vánszorgott a pedellus után, Már sem élt, sem halt.” A tárgyalás előtt „karcerba” zárják, bár a pedellus – „az egyetlen ember, aki annyi idő óta szelídes jósággal szólott hozzá” – közli, hogy nincs már karcer a debreceni kollégiumban. Lám, ez egy emberséges, pedagógiailag korszerű intézmény. Hogy mennyire, azt majd a vizsgálat során ismerjük meg… Az utolsó nagy jelenet előtt ez a magányos szenvedés éles kontrasztot képez. A felkészülés ideje ez, amelyben már senki nem lehet társa az embernek, senki nem lehet segítéségre. Misi számára ez előbb a szülei emlékének felidézésre nyújt alkalmat, apjáéra, aki magabiztosságával, önérzetével, illetve édesanyjáéra, aki szeretetével és a jóhoz való hűségével nyújt neki példát, ad neki erőt. Utána pedig ismét a versírás öröme szállja meg, végre összeáll benne a kerek műalkotás, amely sugározza számára, hogy létezik magasabb rendű igazság, mint amit nap mint megtapasztalhat a kiszolgáltatott ember. Simonyi óbester százezer verébszárny segítségével repül fel az égbe nevetségesen kisszerű társai, üldözői elől. Ez a felülemelkedés a vágya immár Misinek is, aki előbb hiába próbált eltűnni társai között, utóbb pedig a világ dolgai között kiszolgáltatottá válva ugyancsak arra kényszerült, hogy korlátozza és alárendelje személyiségét a közösség és a körülmények szorításában. A korábbi szenvedések és a magányos töprengések, álmodozások mind-mind előkészítették hősünket, hogy megállja helyét a felnőttek előtt a fegyelmi vizsgálat során. A vizsgálat teljesen nyilvánvalóan koncepciós eljárás. A tanárok kérdései mind magukba foglalják valamiféleképpen a dolgok olyan beállítását, amelyek Misit terhelik („Honnan ismered te Török Jánost, mit ígért ő neked a reskontóért, mikor fizette ki, amit ígért…”). Misi ennek ellenére egy darabig komolyan veszi a vizsgálatot és megpróbál értelmesen és pontosan válaszolni. A legképtelenebb kérdésekre azonban egyszerűen lebénul, s előbb értetlenkedve visszakérdez (az előbbi kérdésre például így: „Nekem?”). 15 Majd elérkezik egy pillanat, amikor felismeri, hogy őt nem értik és nem is akarják megérteni. Ekkor egy pillanatra megint egészen gyerekessé válik, nem tárgyszerűen és teljesen alárendelődve 14
Ítéletalkotó befejezése van Musil Törlessének, bizonyos mértékig Ottlik Iskola a határon-jának, de olyan ifjúsági regénynek is mint Szabó Magda Mondják meg Zsófiáknak című műve vagy a Holt költők társasága című filmnek. 15 Misi válaszai között azonban már ekkor előfordul egy füllentés, amelynek magyarázatára nézve hadd utaljak vissza belső gyermek-nézőpontról mondottakra.
szólal meg: „Kérem szépen, én nem bántottam senkit, én nem csináltam senkinek semmit.” Majd később ismét: „Kérem szépen, én nem bántottam senkit, én nem csináltam senkinek semmit.” A tárgyszerűnek tűnő, igaz, koncepciósnak indult vizsgálat ekkor a tanárok részéről is elveszti logikáját. Korábbi, oda nem tartozó dolgokról beszélnek, visszájukra fordítják az eseményeket, és teljes mértékben mellétrafálnak, amikor azok okait firtatják. Megkérdezik például: „a leányokat bámultad az utcán?” Az olvasó, aki ismeri Misi mérhetetlen gátlásosságát, öntudatlanul nyiladozó erotikus érdeklődését, megdöbbenve és dühödten olvashatja ezt az érzéketlen és méltatlan gúnyolódást. Elkezdődik tehát a megalapozatlan megítélések, megbélyegzések sorozata. Misi pedig ettől kezdve – úgy tűnik – nem vállalja tovább a rá kiosztott szerepet a színjátékban, hallgatása nem csak azt fejezi ki, hogy ezekre az értelmetlen kérdésekre nem tud felelni, hanem a reménytelenségét is, felismerését, hogy itt valóban nem az igazság kiderítésére törekszenek. A következő szakaszban ismét bevonják a gyermeket, miután átmenetileg úgy tárgyalnak az ő ügyéről, mintha ő ott sem lenne. Ekkor megint tárgyszerűek ugyan a kérdések, amelyekre Misi csak egy szavas válaszokat ad, ám ebben a szakaszban az igazi ügy szempontjából lényegtelen és felületes ismeretek juthatnak az ítészek tudomására. Az egyszavas válaszok sorában csak akkor torpan meg Misi, amikor érzi, hogy támadás éri azt a személyt is, akit szeret: Bellát. Védőszavai azonban vádként hullnak vissza fejére. Benne pedig belül megerősödik az a felismerés, hogy „ezek az emberek hiába felnőttek, és okos emberke, mégsem fognak megtudni semmit”. S ezzel tulajdonképpen valamiféleképpen már felül is emelkedik rajtuk, még ha ennek a meggyőződésének egyelőre nem is ad hangot, és nem látszik még rajta. A következő szakaszban olyan tanár veszi kezelésbe, aki azt hiszi, hogy ért a gyerek nyelvén. „Fiamnak”, gyermekemnek” szólítja, ám ez az atyaiság hamar lehámlik róla, hamarosan ő vetemedik a legmélyebb sértésre az eljárás folyamán: „Miféle gyerek vagy te! Mi az apád? Misi hallgatott: – Nem hallottad? Mi az apád? – Ács. – Na, meglátszik. Így nevelni rá a hazugságra... Ez bele van trenírozva a hazudozásba. Miféle anyja, apja van az ilyennek.” Ezzel a gyerek lelkének abba mélyrétegébe, lelki energiabázisba hatol be támadólag, amelyre – mint éppen a tárgyalás előtti meditálásából idéztem – legérzékenyebb. Nem sokkal korábban Nyilas már eljutott arra a felismerésre, „hogy ha helyt akar állni az emberek közt, nem szabad neki soha többet kimondani senki előtt, hogy az apja ács… Pedig ő olyan büszke volt eddig rá, hogy az apja ács.” Misi tehát korábbról már tudja, hogy azt, ami számára tiszteletreméltó, azt a világ nem becsüli. Hogy éppen ezért az érvényesüléshez titkolnia kell, azt, ami neki szent, azaz tulajdonképpen meg kell tagadnia és el kell árulnia önmagát. Amikor tanára rákérdez apjára, egy pillanatra habozik, mielőtt válaszol. Egyfelől hiába is tagadná, úgyis kiderülne, másfelől alighanem érzi, hogy ebben a helyzetben sem, esélye sem értelme nincsen az önfeladásnak, megalázkodásnak. Rövid, egyszótagos válaszához nem teszi hozzá az író, hogyan mondja: halkan, határozatlanul, avagy hangosan, határozottan; mindenesetre egyszerű, pontos választ ad. A műben már korábban is többször felmerül a lehetőség, hogy Misi apjának foglalkozását, az ácsmesterséget jelképesnek tekintsük. Az ács otthonokat épít az embereknek, értelmes munkát végez, és erős, független személy. Most tovább is mehetünk ennél, és gondolhatunk arra, hogy az ártatlanul feláldozott Jézus apja is ács, mint Misié, s ő épp oly néma vádlóként szerepelt bíráival szemben a saját perében, mint itt a fiú.
Amikor tehát apját gyalázza a vizsgáló, akkor az alázatos kisdiákból, merész ellenfél válik, amit némasága ellenére is megéreznek: „Misi erre a szóra merev lett, s a fogát összeszorította s úgy nézett izzó pillantással a tanárra, hogy majdnem felszúrta azt. S a tanár, aki néhány perccel előbb még édeskés pillantással akarta lekenyerezni a gyereket, s mézes szavakat keresgélt, hogy önmaga ellen tanúságra írja, most parasztdühvel kelt ki magából, s a gyerek pillantásától felbőszítve felugrott a helyéről: – Te alávaló! Nem reszketsz előttem, te gaz lélek! kitépem a füled, te!… De Misi már úgy állt, mint egy vascövek… A vizsgálat során elhangzott szidalmaknak ez a legsúlyosabbja. („Ez egy haszontalan fiú. De micsoda megátalkodott fiú ez! Teljesen romlott erkölcsi karakter. Te alávaló, te gaz lélek!”) Ezek az ítélkező vélemények nemcsak durvaságukban képeznek fokozati sort, hanem abban is, hogy az, aki mondja, mennyire indulatos. Ez utóbbi arról tanúskodik, hogy Misit egyre jelentősebb személynek, egyre egyenrangúbb ellenfélnek tekintik. Először csak lekezelik, ám utoljára már mint félelmetes, sátáni gonoszra néznek rá. És valóban: „Misi már úgy állt” – ebben a már szócska erre utalhat. Misi immár éppen olyan erővel bíró, független és ezért sérthetetlen személyiség, mint öntelt és buta vádlói. Logikus és dramaturgiailag megalapozott ezért, hogy a végső kérdésre kimondja a maga nagy tiltakozó nem-jét: „… hirtelen elhatározta, hogy többet nem tekinti magát kollégiumi diáknak. Itt őt mindenki sértette, bántotta: igazságtalanul. Igenis ő nem fogja védeni magát, és nem fog megmagyarázni semmit, annyit tudhatna minden felnőtt ember, hogy egy kisfiú... Szégyellje magát, aki róla rosszat tesz fel…”
„– Én nem akarok debreceni diák lenni tovább – kiáltott fel Misi, mire általános elképedés lett.” Majd később, amikor a tanárok már meghozták Misi felmentő ítéletét: „Hát akarsz-e már debreceni diák lenni? – s körülnézett nevetősen a kollégákon, mint aki tudja, hogy mitől döglik a légy, s egyúttal két kézzel igazította meg cvikkerjét. De ekkor Misiből kigyúlt valami dac, megmerevedett, és rekedt lett, és azt felelte: – Nem.” Elutasítja tehát azt, amit tanárai a legfőbbnek értéknek tekintenek, hűségesküt tesz a sajátja mellett, ezáltal végleg függetlenné válik bíráitól, felülemelkedik helyzetén, ezzel az ártatlanul meghurcolt kisdiák a maga szempontjából győztesen kerül ki a konfliktusból. A regénynek ez a pontja tehát a belső nézőpontot figyelembe véve győzelem, külső nézőpontból azonban, amit a vizsgálat jelent, vereség, elmarasztalás, amit bizonyára a kicsapatás tetőzne be. Ám következik a váratlan fordulat, a megváltó Géza bácsi beavatkozása. Az ő közreműködése nem is azért fontos, hogy végül elismerjék Misi ártatlanságát, felmentsék a vádak alól és visszahelyezzék jogaiba, hanem azért, hogy legalább egy más körben Misi találjon olyan személyt, aki megérti. A meg-nem értés talán mégsem törvényszerű velejárója az életnek, csak abban a körben, amelyben neki élnie kellett. A korábbi felvetésre tehát nem általános érvényű elutasítást kap: „Hát lehetetlen, hogy az igaz ember a sötét és buta emberek közt élni tudjon?”
A regény befejező fejezete arról szól, hogy milyen hatással lesznek ezek az élmények Misire, és arra, hogy hogyan élje tovább életét. Döntésében egy pillanatra sem bizonytalanodik el, bár súlyos könnyeket ejt azok miatt, amiket elveszít: „Soha többet ide bejutni nem fog ő, soha többet nem lesz debreceni diák… a kín fullasztotta be, mikor lement a lépcsőn, hogy azon többet vissza ne forduljon, minden fokon egy hulló könnycseppjét ejtette el, így szállt lejjebb, lejjebb a mélybe, a mélybe, s már nem debreceni diák.” Az iskolából csak üres füzetét hozza el: „mert csak ez az egy becses, a legbecsesebb, a fehér, a tiszta, a jövő életének szimbóluma, a könyv, amely sosem telt meg.” Az üres lapok tisztasága nemcsak ártatlanságát szimbolizálja, hanem azt is, hogy milyen hatalmas lehetőségek állnak előtte immár, hogy alkosson, hogy tegyen valamit. És arról is kialakul
lassan nézete, hogy mit és kiért. Az emberiség tanítója kíván lenni, és amit tanítana, az a jóság és a jósághoz való hűség parancsa. (4.) A regény tehát nevelődési regény is. Egy olyan fiú, aki a mű elején még mindenkitől elzárkózott, rejtőzködött, a regény végére feladja kívülállását. A világgal kapcsolatba kerülvén lehetőségek nyílnak előtte az érvényesülésre. De arról is tapasztalatokat szerez, hogy ez az érvényesülés csak önfeladással lehetséges. Véletlen szerencsétlensége aztán hamar arra a belátásra vezeti, hogy az érvényesülés csak látszólag jelenti az ő személyének elfogadását. Sorsa mélypontján teljesen egyedül kell helyt állnia. Megértést nem talál. Ekkor – kényszerűségből is – a saját értékeihez való hűséget választja. De ez már nem a rejtőzködő, magába zárt érinthetetlenséget jelenti, hanem a világban helytálló öntudatos szuverenitást. Megszenvedett öntudata van, szemben a mű elején tapasztalt infantilis önállósággal. Ez az alapja annak, hogy építően legyen jelen a világban, és önmagát tudja odaadni azért és azokért, amit értékként tisztel. Ottlik Géza: Iskola a határon Az Iskola a határon a magyar próza előző évtizedek-beli megújulásának kiindulópontja, több nemzedék számára kultikus könyv, sokak szerint a magyar irodalom egyik legjelentősebb alkotása. Igaz, 1959-es megjelenése után nem azonnal, de az 1970-es évektől a fiatal magyar írók szinte mind mint mesterükhöz fordultak Ottlikhoz, és az Iskolát példaképüknek tekintették. Legismertebb az a szimbolikus gesztus, amivel 1982-ben Esterházy Péter tisztelegett Ottlik előtt az író 70. születésnapja alkalmából: rajzlapra több hónapnyi munkával, gyönyörű apró betűkkel lemásolta az egész regényt. Ez a másolás – túl a gesztus, a főhajtás értékén – a regény egy lehetséges értelmezését is magában foglalta. Az ember életében – mondja Esterházy értelmezésében Ottlik regénye – a különböző élmények, tapasztalatok, benyomások, hatások, események, döntések egymásra rétegződnek, és az ember személyisége úgy alakul, fejlődik, formálódik élete során, hogy ezek a rétegek kitörölhetetlenül benne maradnak, egymásra rakódnak, összeépülnek. Ebben az értelmezésben az emberi személyiség mélyrétegeiről szól a regény, arról, hogy egy ember hogyan próbálja megérteni minden későbbi tettét, értékválasztását, gesztusát, döntését a múlt megértésével. Hogy ily módon az emberben minden lelki esemény minden mással összefügg: a vonzódások és választások mind-mind elvezetnek más és más élményekhez, az egyre titkosabb, rejtélyesebb és megérteni érdemes, mégsem megérthető emlékek világába. (1.) Persze felfogható Ottlik könyve úgy is, mint egy klasszikus iskola-regény: 11-14 éves diákokról van benne szó, egy határ menti kisváros katonaiskolájának növendékeiről. A regénynek ebben a rétegében megfigyelhetjük azokat a mechanizmusokat, amelyek egy ilyen összezárt, egymásra utalt közösségben létrejönnek. Ott vannak a hatalmaskodók, Merényi és bandája, akik rettegésben tartják a többieket, basáskodnak fölöttük, erőszakkal mindent elérnek. Ott van az ellenpárt, akik nem akarnak ilyen eszközökkel élni, akik vagy kiszolgáltatottjai lesznek ennek az agresszív csoportnak, behódolnak vagy ellenállnak nekik, felveszik a harcot velük, vagy kitérnek előlük, megpróbálnak okosan mellettük létezni. A regény ez utóbbi utat mutatja a legetikusabbnak, emellett a leginkább megvalósíthatónak is. A Merényi-féle hatalomban való részvételt, sőt a velük való kollaborálást is tévedésnek, hibásnak, kártékonynak mutatja, bemocskolódásnak. A velük folytatott nyílt harcot reménytelennek, ezért torzítónak – így Medve küzdelmét, dühkitöréseit, vagy Apagyi élet-
halál harcát is. Merényiék kirúgása ezért nem az igazság diadala a könyvben, hanem csak valamiféle hatalmi harc része, ezért nem kíséri jó szájíz az ő eltávolításukat. Azért sem helyesli az elbeszélő Merényiék eltávolíttatását, mert ehhez egy másik, náluk nagyobb erővel, egy szintén agresszív hatalommal kell összefogni, a katonaiskola vezetőivel, a diákokat nevelő és felügyelő tisztekkel, tiszthelyettesekkel, és az ő világukat sem látja erkölcsösnek, igaznak, becsületesnek. Ami igazságként kellett volna hogy megvalósuljon, az így egy másik, erőszakos hatalom beleavatkozása lett. A diákok világa fölött áll ugyanis egy hatalmas erőszak-gépezet, a Schulze–Bognár–Balabán-féle tiszthelyettesi hatalom, azok fölött meg a tanárok, tisztek, parancsnokok egész mechanizmusa. Ebben a mechanizmusban az emberség, mint például Marcell főhadnagy finomsága, nyugalma örvendetes, de a rendszer lényegétől teljesen idegen, érthetetlen, kivételes elem. Érvényesnek azt látja a regény, amit a Szeredy–Bébé–Medve-féle kör megvalósít: a privát élet megőrzését, a kivonulást abból, hogy önmagukat a hatalomhoz való viszonyban határozzák meg. Érvényes dolog az atlétika, a karácsonyi műsor-készítés, a könyvolvasás, a zenélés, a naplóírás, az irodalom, a festészet, egyszóval minden, ami a hatalmi renden kívül esik, ami fölött annak nincs hatalma. (2.) A regény címében szereplő iskolát azonban nemcsak mint konkrét iskolát foghatjuk fel – bár feltétlenül így is –, hanem mint az élet iskoláját, mint a felnőttkorra nevelő, az életet megértető iskolát is. Mégpedig – ismét a címre hivatkozva – ez az iskola a határon helyezkedik el: nemcsak Magyarország valamely országhatárán, hanem a családi, védett gyerekkor és a felnövés határán (még nem a felnőttség határán, csak az ártatlanság és a védettség elvesztésének idején, ilyen értelemben a gyerekkor véghatárán). És – harmadik értelemben – határhelyzeteket mutat be a regény, olyan helyzeteket, amelyben dönteni kell, amelyben megőrizhetjük vagy elveszíthetjük magunkat, amelyekben lehetünk morálisak vagy amorálisak, amelyeket megőrzünk életünk végéig. A felnövés, a különböző helyzetekben, döntési szituációkban történő felnövés regénye az Iskola ilyen értelemben, a felnőtt, érett személyiség kialakulásának könyve. Más ez, mint a 18-19. századi nevelődési regények világa, ahol azt figyelhetjük meg, hogy a tiszta lapként induló hőst milyen benyomások érik, és ezek hatására hogyan fejlődik, alakul, formálódik, épül föl a személyisége. Mert itt az induló állapot sem a tabula rasa, nem tiszta lap: a 11 éves embernek már hatalmas, gazdag élményanyaga, egész világa van. A gyerekkor nem újraélhető, de mindörökre megmaradó világ marad az ember számára, alapréteg, amire minden más épül. A gyerekkor is ilyen teljes világ, az ősvilág, és az iskola is ilyen teljes világ, a személyiség fölépülésének, a legfontosabb dolgok megismerésének, megtanulásának, megtapasztalásának világa. (3.) Mindezek olyan mélyen rejtőznek az emberben, hogy lényegüket tekintve elmondhatatlanok. Ezért az elmondás, az el nem mondás, a kimondás, az artiklulálás vagy az artikulálhatatlanság a regény fő kérdése. El lehet-e mondani, mesélni mindazt, ami az emberben van, illetve amiből az ember van, illetve ami maga az ember? Kinek és mi módon lehet elmondani mindezt, hogy az ne torzítson, nem stilizáljon, ne hazudjon? Nem véletlen, hogy Ottlik a regényt évtizedekig írta. Először 1949-re készült el Továbbélők címmel. S habár a kéziratot kiadásra elfogadták, Ottlik maga vette azt vissza. Még dolgozott rajta tíz évig, míg végül 1959 végén megjelent az Iskola. Már az első változaton is sok évig dolgozott, és ezt az utóbbit, a véglegeset is többször átírta, átdolgozta, egész nagy részeket dobott ki, majd írt bele. Bizonyára a műgondról is szó van ebben az esetben, arról, hogy Ottliknál nincs egyetlen felesleges vagy gyengébb mondat, túlbeszélt
részlet, indokolatlan jelző sem. Ezzel is magyarázható, hogy Ottlik egész írói életműve elfér hat átlagos méretű kötetben, miközben egész életén át írásain dolgozott. Néhány kisregény, hangjáték, egy kötetnyi, esszé, egy kötetnyi novella – körülbelül ennyi veszi körül az egyértelműen főműnek tekintett Iskola a határont. Illetve van még e regény folytatása, az 1959-től haláláig, 1990-ig írt–fogalmazott–újraírt Buda című regény, amely végül csak posztumusz jelent meg 1993-ban. Vagyis ezt a második kötetet harminc éven át fogalmazta. Az elbeszélés nehézségei – így szól az előszóként, prológusként, bevezetésként a könyv elején álló első nagy rész címe. Nehéz arról beszélni, ami az embernek a legfontosabb. Nehéz pontosan artikulálni mindazt, ami egisztenciálisan olyan mélyen fekszik az emberben, hogy arról igazából hallgatni kellene, illetve amit úgyis csak az érthet, aki részese volt az eseményeknek. De egy ember életének senki más nem volt teljes egészében részese, csak önmaga, így csak önmaga értheti is meg mindazt, ami vele történt. Ám mégis ott van a nehézségek mellett az elbeszélés szükséglete, az élmények megformálásának, szavakba öntésének igénye, vágya, feszítése. Ezért van két elbeszélője a könyvnek: a festő Bébé beilleszti a maga visszaemlékezésébe, a regény alapszövegébe addigra meghalt barátja, az író Medve Gábor kéziratát. A két nézőpont együtt adja ki a katonaiskolai három év történetét, ez valamiféle segítség, hogy a velük történt élményeket mégis el tudják mondani. Ám a két nézőpont elvileg kizárhatná azt a korábbi értelmezést, hogy a regény a személyiség legmélyéről szól, az ember életének mélyrétegeiről – az világos, hogy történetet lehet két nézőpontból rekonstruálni, de kérdés, hogy személyiséget is lehetséges-e. A könyvben valóban nem egy, hanem két teljes személyiség konstruálódik meg, Bébét és Medvét egyaránt nagyon közelinek érzi az olvasó. Mindketten magukról beszélnek, és miközben mindketten arról beszélnek, ami kivel-kivel külön történt, mégis azt olvassuk, hogy így együtt mi történt velük. De ez megfordítva is igaz: miközben a közös történetet rakjuk össze, mégiscsak arról értesülünk, ami velük egyen-egyenként esett meg. S a két önálló és teljes személyiség, a két önelemző én-elbeszélés a barátság közegében találkozik egymással: mert a könyvben az egyik legfőbb érték az egész életen át tartó, szintén nem artikulálható, mégis tudott barátság. Az a barátság, amelyben természetes, hogy az ember az élete kockáztatásával is elindul, hogy figyelmeztesse barátját, ha az bajban van, amelyben természetes, hogy legszemélyesebb feljegyzéseit is a barátjának küldi el valaki, és az is természetes, hogy valaki a maga élettörténetébe a legtermészetesebb és legszemélyesebb módon illeszti bele a másik feljegyzéseit. Ugyanekkor ennek a barátságnak mégsincsenek szavai: azt mondja a regény, hogy inkább félszavakból, hümmögetésekből, fenékberúgásokból, elharapott káromkodásokból értik egymást. Ebben a barátságban nincsenek vallomások és fogadkozások, legfeljebb egyes szavak, utalások, a vágy, hogy olyan világban éljünk, amiben nincs is szükség szavakra. Mindannyian néma gyerekek vagyunk, mondja a szólást szétszedve és parafrazeálva könyv, akiknek elemi szükségletünk, hogy az anyánk értsen minket szavak nélkül is, és akik ugyanígy igaz kommunikációt tudunk folytatni szavak nélkül, a legmélyebb rétegekben, a néma megértés szintjén. (4.) A regény egy idézettel kezdődik, és egész szerkezete is arra épül. „Non est volentis, neque currentis, sed miserentis dei.” A könyv első oldalán úgy szerepel a szöveg, mint egy ház felirata abból a határmenti városból, ahol a történet játszódik, illetve mint az egyik elbeszélő, Medve Gábor kéziratának első mondata. A regény első bekezdése ehhez a mondathoz kapcsolva minden lényeges információt megad, ami egy elbeszélt történet megértéséhez kell: 1923-ban játszódik a könyv, egy határszéli kisvárosban, egy katonai reáliskolában, és tudjuk, hogy a két főszereplő az elbeszélő (aki hetedmagával bevonult abba a katonaiskolába), és a másik kéziratot jegyző, addigra halott Medve Gábor.
Az idézetet el is felejthetnénk, ha nem annak első három szava állna a az első rész címként: „Non est volentis.” A teljes mondat magyar fordításban így hangzik: „Nem azé, aki akarja, sem nem azé, aki fut, hanem a könyörülő Istené.” A fordítás Károli Gáspáré, az eredeti mondat Pál apostol leveléből való, amelyet a Rómabeliekhez írt (9:16.) A bibliai idézetet ki kell egészíteni az alannyal, hogy érthető legyen, és némileg tovább kell magyarázni: „Nem azé a kegyelem, aki törekszik érte, sem azé, aki menekül előle, hanem a kegyelem megadásának joga a könyörületes Istené.” Az első rész tehát a szinte-mottóvá emelt latin idézet eleje. A harmadik rész címe a közepe, magyar fordításban: „Sem azé, aki fut”. A könyörülő Istené elem nem szerepel címként, helyette ez áll a második rész fölött: „Sár és hó”. A sár mint a földi bajok, kínok szinonimája szerepel itt, amelyeket át kell élnie az embernek, mert se megszűntetni, se az életből kiiktatni nem lehet őket. A hó pedig a kegyelem jelképe: az isteni kegyelem úgy száll le az emberekre, mint a regényben a Schulze lábnyomát eltakaró hó, olyan észrevétlen, váratlan és mégis természetes módon. A regény tehát az akarásról, a menekülésről és a mindenképpen megkapott kegyelemről szól, vagyis arról, hogyan tud az ember kialakítani érvényes és nem érvényes életformákat, magatartásokat, túlélési stratégiákat. Mindez egy iskolában, amely, túl a maga tényleges iskola-mivoltán, egyúttal a társadalomnak, vagy talán még inkább az életnek egy lehetséges modellje. És az elbeszélő(k) életének, személyiségének legmeghatározóbb korszaka, egyik mélyrétege. (5.) A könyv több szinten olvasható: értelmezhető mint egy iskolaregény, mint emberi magatartásformák rendszere, mint társadalmi modell, mint a személyiség belső rétegeiről szóló könyv, mint a személyes autonómia megteremtéséről szóló regény, mint az életre szóló barátságok regénye, mint kegyelemtan. Ezek mellett egy erősen társadalmi olvasat is elképzelhető: értelmezhető a regény úgy is, mint a magyar történelem egy példázata, és mint ebből a magyar történelem-képből levezethető érvényes magatartás keresésének regénye. A bevezető rész 1957-ben játszódik, annak második fejezete (és még néhány részlet) 1944-ben, a főtörténet 1923-ban kezdődik. Mindhárom évszám a magyar történelem egy-egy katasztrófáját idézi: egy évvel az 1956-os forradalom leverése után járunk, majd a magyar történelem mélypontján, az 1944-es német megszállás idején. Az 1923-as dátum pedig a szintén vereséget jelentő első világháborút, a monarchia szétesését, a két forradalmat, a trianoni békeszerződést idézi. Vagyis a magyar történelmet egyrészt mint vereséges sorozatát idézi. A városka, ahol játszódik, valahol a nyugati határszélen van, a regény soha nem nevezi nevén, mégsem csak külső tudásunk okán azonosíthatjuk Kőszeggel, hanem azért, mert a regény szövege is utal rá: „A városkának volt egy kis erős vára, amely hat évvel a mohácsi vereség után feltartóztatta és visszaverte a törököt. Kétezren védték a képtelen túlerővel szemben egy teljes nyári hónapon át, esztelen bátorsággal és okos tárgyalásokkal, mert akkor már tudták, hogy kivel van dolguk. Tizennyolc heves rohamot állt ki a vár és a védők: városlakók, polgárok, parasztok, katonák; akkor az ostromló kimerült, feladta, elvonult örökre. Fura dolognak látszik a nyugati határ szélén védeni egy kis várat a belülről jövő töröktől, amikor az ország már elveszett, s az ellenség itt már éppen kifelé menne. Nem is lett volna értelme, ha a védők nem tudják, hogy a hazájukon kívül még egy sokkal kisebb és egy sokkal nagyobb hazájuk is van; s ezt mind a kettőt megvédték: a városukat, ahol születtek, és a világrészüket, ahol senki sem borotválja a koponyáját.” (III/20.) Az idézet utolsó kifejezése Merényi dalára utal, akinek talán egyetlen civil tulajdona ez a dal volt („A töröknek tar a koponyája…”).
A regény értelmezhető úgy is, mint lehetséges válaszok a magyar történelem katasztrófáira: tanuljunk meg túlélni, és tanuljunk meg etikusan viselkedni annak tudatában, hogy történelmünk nem más, mint vereségek sorozata. Vagyis nem a vereségre koncentrál a könyv, hanem a túlélés stratégiáira és erkölcsére: nem a török és Merényi áll a középpontjában, hanem a hajnali csuklógyakorlatokat jótékonyan elborító köd, és a várat hősiesen védő Jurisics Miklós, a hazájáért az életét kockáztató Szeredy és a barátjáért az életét is kockáztató Bébé és Jaks Kálmán. Szabó Magda: Abigél (1.) Szabó Magdának talán legnépszerűbb és legismertebb regénye az 1970-ben írt Abigél. Az irodalomtörténet ifjúsági regényként tartja számon, s bár méltatásainak, ajánlásainak irodalma igen gazdag, mélyebb elemzésének az irodalomtudomány inkább az írónő nagyregényeit szokta. Szabó Magda maga is úgymond „fiataloknak szánta” regényét. Interjújában konkrét célt nevez meg a megírása mögött: mint mondja, csak egyik ihletője volt saját iskoláskora a debreceni Dóczi Intézetben, majd a hódmezővásárhelyi református leánygimnázium. A fontosabb élményanyag a háborús vészkorszak, amelyet akkoriban átélt. A regény megírása „spétreakció” a részéről, egyfelől saját tehetetlenségének és ezért csillapíthatatlan bűntudatának megvallása, másfelől azoknak a késői elismerése, akik mentették, amit és akit menteni tudtak. 16 A történet sikere és közismertsége nagyban köszönhető a regényből készült 1978-as négyrészes tévéfilmnek. 17 A mai befogadók többsége a filmmel találkozik először, s azután olvassa el a regényt. Mivel azonban ez esetben a jól pergő, izgalmas filmhez követéséhez képest az olvasás munkája sokkal nehezebb, okkal gondolhatjuk, hogy jóval kevesebben olvassák el a regényt, mint ahányan megnézték a filmet. Ennek ellenére az Abigél 2005-ben felkerült A nagy könyv-vetélkedő legjobb 12 könyvének listájára. 18 Az Abigél sokféle tantervben, tanmenetben szerepel ajánlott olvasmányként, általában nyolcadik vagy kilencedik osztályban, de akad, ahol hetedik, sőt a az OM egyik kerettantervében tízedikben. A regény általában olyan olvasmányok szomszédságában szerepel, mint A legyek ura, a Zabhegyező vagy az Iskola a határon. A közös elem éppen az,
16
Színképelemzés. Szabó Magda: Abigél. Élet és Irodalom 1978. december 23. és Élet és Irodalom 1978. december 30. A „spétreakció” kifejezést a színházi világból vette, jelentése: elkésett reagálás. Ez esetben arra vonatkozik, hogy amikor a háborús helyzet erkölcsi helytállást kívánt volna, nem volt képes cselekedni saját megítélése szerint sem az író, sem az ország. 17 Abigél. Rendezte Zsurzs Éva, a főbb szerepekben: Garas Dezső, Szerencsi Éva, Ruttkai Éva, Básti Lajos. 18 Nagy kérdés, hogy akkor mi ennek az oka. Bizonyára nem csak a regény érdemei révén került oda. Az olvasásszociológus ezzel kapcsolatban így fogalmaz: „A hivatalos olvasáskutatás nem azt tükrözi, amit A nagy könyv-program legújabb listája. A hazai olvasásszociológusok 2000-ben végzett felmérése szerint a magyarok legolvasottabb, ezért legnépszerűbb szerzői – Daniel Steel, Robin Cook és Lőrincz L. László – nem kerültek a Top 12-be, pedig szavazni szinte minden magyarul megjelent regényre lehetett. Kamarás István szerint mindez arra mutat: nem arról van szó, hogy az emberek nem olvasnak, és csak az első nagy olvasmányélményekre emlékeznek.” Akkor viszont a vetélkedő sajátos hatásaira kell gondolni: a szavazók inkább arra törekedtek, hogy megjósolják a várható befutót. Illetve minthogy a lajstromon zömmel megfilmesített kötelező és ajánlott olvasmányok, ifjúsági regények, mesék szerepelnek, arra gondolhatunk, hogy a program nyomán alakult iskolai könyvklub tagjai, azaz iskolások voksoltak – méghozzá azokra a könyvekre, amelyeket ismernek vagy tudomásuk szerint ismerniük kellene. (Népszabadság online 2005.) Az Abigél szereplése tehát nagyfokú kanonizáltságára utal.
hogy ezek a regények az olvasóval kortárs személyekről vagyis inkább kortárscsoportokról szólnak. 19 A történet kapcsán az interneten fórumok és kvízek is találhatók, és iskolák közötti vetélkedőket is szerveztek már belőle. A regényből azonos címmel musicalt is készítettek, amelyet 2008 márciusában mutattak be a Budapesti Operettszínházban. A Matula mintájául szolgáló debreceni református Dóczy Gimnázium buzgón ápolja az ott nevelkedett és rövid ideig ott tanító Szabó Magda emlékét. Abigél nevét pedig 2006 óta egy nyíregyházi központtal működő többcélú iskola viseli. (2.) Az Abigél nem klasszikus iskola-regény. Helyszínei, szereplői ugyan szinte mind az iskolához kötődnek, a cselekmény azonban nem egy zárt világban zajlik. Gina sorsa apjáénak függvénye, aki a háborús események fontos szereplője, s ezáltal Gina életében is fontossá válik, ami odakinn folyik: a háború és az ellenállási mozgalom. A zárt világ tehát, amelyet éppen azért keresett lánya számára a tábornok, hogy amennyire csak lehet, kiemelje őt a vészterhes világból, nem bizonyul eléggé zártnak, részben éppen Gina ellentétes törekvései miatt. A klasszikus iskolaregény egyik lehetséges témája az, hogyan alakul egy közel egykorú csoport élete egy viszonylag zárt keretek között. Hogyan lehet egy közösség tagjává válni az egyéniség, a saját gondolkodásmód, saját ízlés feladása nélkül, illetve, hogy alakulnak a csoportszerepek egy külső hatásoktól megkímélt közösségben. Az iskolaregény legalapvetőbb tehát motívuma a beilleszkedés problémája. Az iskolaregény másik értelemben nevelődési regény: azzal foglalkozik, hogy válik a gyermek felnőtté a közösségbe való beilleszkedés próbája nyomán. Vegyük először az első szempontot és tekintsük át, milyen társas viszonyokat és folyamatokat rajzol meg az író az erődön belül, s majd azután foglalkozunk a nevelődés kérdésével. Gina súlyos veszteségként éli meg, hogy el kell hagynia korábbi otthonát, iskoláját, sőt családját is, és egy számára ismeretlen új közegbe kerül. Apja ugyan igyekszik őt kímélni, biztosítja a szeretetéről, de átíratásának valódi okát eltitkolja előle. (S ez a titkolózás később vissza fog majd ütni.) A befogadó iskola az első pillanatban közli és attól kezdve elvárja az új szabályok betartását. A prefekta modora egyszerre sugároz szeretet és kíméletlen szigort. Rituális aktusnak tekinthető az átöltöztetés és a frizuraalakítás, melynek végén a lány döbbenten állapítja meg: „Elnyeltek mindenestül. Ez már nem is én vagyok.” 20 Ginát két első ismerőse szeretettel fogadja. Úgy tűnik, bár számára a szabályok elképesztően szigorúak, azért a lányokkal nem lesz gondja. Érzi, látja, mennyire mások ők, mint ő maga, azt is tudja, hogy a nevelők elvárják tőle, hogy váljék olyanná maga is, ám ő mégis azt hiszi, hogy köztük megőrizheti önmagát, másságát. Miben más Gina? Ő a pesti lány – még a regény végén is. „Önfejű, olyan illetlenül önálló” – mondja rá Zsuzsanna nővér. A többieknél tájékozottabb a nagyvilágban, még az elit világában is rendelkezik némi 19
Kilencedikes nyelvi előkészítős osztály tanmenete elérhető itt: http://www.hunfalvyszki.hu/WEBSET_DOWNLOADS/577/hum_02_MAGYAR_NYEK_9.doc; A felnőttoktatás kerettanterve a szakiskolák számára: http://www.okm.gov.hu/letolt/kozokt/felnott_szakisk.doc; A Humánerőforrás-fejlesztési Operatív Program 3.1.1. központi program keretében Faragó Orsolya, Tallós Andrea és Gyeskó Ágnes (Sulinova Kht.) 2007-ben a Szövegértés–szövegalkotás 7. osztályos tankönyvben dolgozta fel a regényt (www.sulinovaadatbank.hu). A Műszaki kiadónál Turcsányi Márta a nyolcadikos irodalom tankönyvbe illesztette. 20 A személyiség elvesztésének ez a jele egybecseng azzal, ahogy Ottlik fogalmaz: „…hetekbe telt, amíg annyira tájékozódni tudtam, hogy megtaláljam a saját orromat. De az már nem az én orrom volt. Én sem voltam már önmagam.”
jártassággal, franciából kitűnő, s ami sokáig eszébe sem jut, mégis fontos tény: családja a többiekéhez képest gazdag. De a legfontosabb, hogy a többiekénél elevenebb emlékei vannak a kinti, civil életről, táncestélyekről, szerelemről. Ezek miatt Gina „azt érezte, ezek itt mellette olyan kis gyerekek, mint az elemisták.” Mindaz, amiben gyengébb a többinél (hogy nem ismeri még ki magát, hogy kevésbé ismeri a Bibliát és a zsoltárokat), az számára nem jelent különösebb értéket, így önbecsülését nem befolyásolják. Társaival való majdnem végzetes szembefordulása mindjárt az első tanítási nap elején, az előzmények után egy kissé erőltetettnek tűnik. Társai készek voltak minden feltétel nélkül megosztani velük egy titkukat és rituáléjuk részesévé tenni, ő mégis visszautasítja ezt a befogadási aktust, sőt elárulja és kiszolgáltatja őket. Gina kirekesztése tehát nem a közösség természetéből adódik, hanem az ő indulatainak következménye, utóbb azonban a közösség igen találékonynak bizonyul a kirekesztés gesztusaiban, melyeket a felsőbb hatalom, a nevelők által hirdetett elvekkel szemben, rejtetten kell gyakorolniuk. Ekkor kristályosodik ki a főszereplő első törekvése, amely a cselekménynek jó darabig mozgatója lesz: megszökni Árkodról. A folyamat első fordulópontja a szökési kísérlet meghiúsítása után az, amikor a tábornok beavatja Ginát abba, miért rejtette el a lányt Árkodon. Gina belátja, hogy nem tehet mást, minthogy eltűnik közöttük, belesimul közösségükbe. „Nem szabad, hogy a nyomomra akadjanak. Olyan egyforma akarok lenni a többivel, mint egy vízcsepp a folyóban.” Felelősége viszont belső különállását erősíti fel: „Most játékaik, kis csalásaik, haragjuk és tüskéik egyaránt messze kerültek tőle, Gina, Vitay tábornok bizalmasa, halál árnyékában bomló titkok tudója leginkább a magányt kívánta e percben, s osztályát, a szentének leple alatt elsuttogott iskolás tréfák és múló bánatok számba vevőit – ha egyáltalán érzett irántuk valami szóba önthetőt – inkább irigyelte, mintsem haragudott rájuk.” Máshol fensőbbséggel tekint rájuk: „Játsszatok – gondolta a kislány –, játsszatok, ti boldogok. /…/ Csak játsszatok, ha jólesik. A frontokon értelmetlenül pusztulnak a katonáink, és az ország nem tudja az igazságot. Nem tudjátok ti sem itt.” A beilleszkedés folyamatában a döntő fordulat a légiriadó eseménye. A halálfélelem átrendezi a lányokban a dolgok fontossági sorrendjét. Ellenségeskedésük okát nevetséges csip-csup üggyé degradálják mindnyájan annak fényében, mennyi és milyen szenvedés létezik a világban odakinn, s mennyi fenyegeti őket is, ha az erődített falak már nem védik majd őket. Kitörő vallomásával Gina szünteti meg azt a kiüresedett, de feladni még nem mert állapotot, amelyben valójában már csak a megszokás vet gátat a valódibb érzésnek: az együttérzésnek. Az derül ki, hogy a szeretetlenség mögött már régen nem él az a kirekesztő, illetve elzárkózó indulat, amely az utolsó idők néma viszályait okozta. Ettől kezdve Gina a legteljesebb egységben él a lányok között. Mivel pedig a regény kiinduló konfliktusa ezzel megszűnt, ezért új bonyolító szálaknak kell elindulniuk. A cselekményt kevésbé előrevivő humoros vagy izgalmas epizódok következnek, majd Bánkiék megmentésének ügye, azután a Kuncz-kaland, végül az igazi árkodi ellenálló akciója Gina kimentésére. De ezek már nem „arról szólnak”, ami az olvasóban a kezdeti érdeklődést kiváltotta. Innentől egy másik regényt (talán izgalmasabbat is, de nem annyira iskolaregényt) olvasunk. A kortárscsoporton belüli viszonyok mellett a gyermekek és felnőttek kapcsolatáról is szót kell ejtenünk. Tanárok és nevelők feltörhetetlen egységben képviselik az iskolai rendtartást. Senki nem kérdőjelezi meg annak érvényességét, helyességét. Nem kritizálják egymás fellépését. Az egyetlen kivétel Kőnig, de nyíltan ő sem helyezkedik szembe a rendszerrel. A diáklány még a kapustól vagy más a tantestületen kívüli iskolai szolgálattevőtől is hiába kérne segítséget. (Ez a tény pontosan egybecseng azzal, amit az írónő a Dóczi Intézetről mond: „A Dóczinak könyörtelen stábja volt. Szándékosan használom ezt a szót, mert a megindíthatatlanság a kapust, az altisztet, a takarítónőket is jellemezte.”)
Jó-e ez a szigorú, kikezdhetetlen, könyörtelen rend? S jónak tartják-e maguk a diákok? A mintául szolgáló iskolára nézve az írónő a következőképpen fogalmaz: „A vasfegyelem, a kötelesség teljesítésének kényszere, a nem akárhogy, de százszázalékosan elvégzett, elvégzendő munka készséggé alakult bennünk, később az első esztendők gerinchorpasztó terhelését is természetesnek éreztük, s mert a gyermek voltaképpen utálja a lazaságot, a rendetlenséget, az anarchiát, utóbb magunk is megkívántuk az erős kezet, s lenéztük a gyengét. /…/ s mert mindenki szigorú volt körülöttünk, azok lettünk magunk is. Nem vált kárunkra. /…/ Nálunk nem volt divat az idegcsillapító, sem az öngyilkosság. Felkészültünk az életre.” A regény ezt a vasfegyelmet más okból méltatja: „Gina felismerte, hogy – immár nem magára hagyatva, hanem társak, barátok közt – lélegzetelállítóan izgalmas a tilalmak erdejében élni. /…/ Most jött rá, mennyivel nagyobb élmény a jó, ha küszködni kell érte; mekkora erő úgy élni, mint egy hegymászó csapatnak, az osztályt láthatatlanul egymáshoz rögzítő kötél biztonságában, együtt érezni boldogságot, bánatot, együtt izgulni, reménykedni, várni és segíteni annak a másiknak, aki éppen bajban van, aki rászorul. A légvédelmi gyakorlat után valahogy megváltozott a felnőttekhez való viszonya is, s magyarázat nélkül is felismerte, azok sem ellenségek, csak ellenfelek, mint mikor maga az osztály is tornaórán két csapatra bomlik, és tíznek-tíznek egymás ellen kell játszania. Majdnem hogy mulatságára szolgált már ez az állandó mérkőzés a felnőttekkel, megkerülni, legyőzni, félrevezetni őket, s a végén egy ügyes ugrással elkapni előlük a labdát.” 21 A társas kapcsolatok harmadik alrendszere a nevelők közi viszonyoké. Ezt a diákok nagy kíváncsisággal figyelik, ám mint később kiderül, folyamatosan félreértik. A valós viszonyok felismerése, a látszatok leleplezése már később történik meg és összefügg azzal a belső fejlődéssel, amin Gina átmegy. (3.) A klasszikus iskolaregény többnyire nevelődési regény is. 22 Az-e az Abigél? Ehhez egyrészt látni kell, milyen belső változáson megy át a regény folyamán a főszereplő, másrészt el kell dönteni, hogy a változás fejlődés-e abban az értelemben, hogy iránya a felnőtté válás felé mutat. A főszereplő állapotváltozásainak elsői még pesti, családi környezetében történnek, és nem ismerjük meg őket mélységükben. Nem értesülünk arról, hogy anyjának elvesztése milyen nyomokat hagy benne. Apjával való bizalmas viszonya éppen a történet kezdetekor kezd meginogni: nem vallja be apjának Kuncz Ferivel való kapcsolatát. Amikor el kell hagynia régi otthonát, feltételezi, hogy ez apja nősülési szándéka miatt történik. Nem mondja ki sejtését nyíltan, s amikor mégis, apja igencsak csodálkozik tévedésén. Egyszóval az a bizalmas viszony, amely korábban köztük lehetett, kölcsönösen titkolózásokkal válik terhessé. Az intézetbe kerülvén Gina némileg olyan közegbe kerül, amely infantilizálja a növendékeket. A kis harang életük minden percét szabályozza. A Matula nevelési módszerei és elvei nem önállóságra nevelnek. Egy nagyon határozott ideálkép elérésére törekszenek a svájci pap könyvének olvasásával, a templomi prédikációkkal, az egyéni dicséretekkel és feddésekkel. („Miként a rózsafát az illatos virág, ékesíti a keresztyén hajadont a hosszú tűrés szép erénye, a szelídség, a felebaráti szeretet.”) Ez a törekvés már-már álszentnek tűnik, például amikor Zsuzsanna nővér megdicséri Ginát áhítatos(nak vélt) magatartása miatt. A 21
A kiszolgáltatottság mint közös sors az egymásrautaltságnak mély egzisztenciális élményét adja, ahogyan Ottliknál is, aki ugyanígy a hegymászók kölcsönös függésével szemlélteti ezt. További hasonlóság a két iskolaregény között, hogy mindkét iskolának ugyanaz a szentírási hely a jelmondata. 22 Ilyenképpen fogták fel a szövegértés-szövegalkotási munkatankönyv írói is, amikor „A felnőtté válás regénye” cím alatt tárgyalták. Ld. Fentebb Faragó Orsolya, Tallós Andrea és Gyeskó Ágnes (Sulinova Kht.) 2007.
lány szégyelli is magát emiatt, hiába nem akarta megtéveszteni a nevelőt: „Látta, milyen teljes lélekkel vett részt az istentiszteleten, milyen elmélyülten követte a szentbeszédet – mondta a diakonissza –, látta, mennyire figyel, milyen szívből fohászkodik. »Köszönöm neked!« – bólintott komolyan Zsuzsanna, a kislány elképedve nézett rá, aztán elpirult. Megalázta a tudat, hogy Zsuzsannát, ha akaratlanul is, de becsapta.” De ha nem is álságos, mindesetre korszerűtlen, anakronisztikus és főleg infantilis ez a nevelés a legnagyobb veszedelem közepette – amint ez Gina belső monológjaiban megfogalmazódik. Természetesen mindez jó szándékkal történik: meg kell oltalmazni a növendékeket a valóságtól, amíg csak lehet (bár nehéz elképzelni, hogy az a nyolcadikos Aradi, akinek gyűrűs vőlegénye a fronton harcol, miért kénytelen annak fényképét a legnagyobb szorongással rejtegetni). A valóság minduntalan keresztültör az erőd falain. Ennek a kétrétegűségnek a felismerése Gina számára a fontos tapasztalat a felnőttség útján. A beilleszkedés próbájáról már volt szó. Amikor szökési kísérlete után apja meglátogatja, beavatja abba, miért is kell Ginának Árkodon rejtőznie. Eddig úgy tartotta, hogy a lány még nem érett erre a titokra, ám a helyzet mégis rákényszeríti arra, hogy beavassa. („Hát akkor mégis el kell mondania neki az igazat, ezekbe a kislánykezekbe tenni azt a titkot, amit annyira rejtett, abban reménykedve, hogy az a szeretet, amelyet a gyermek iránta érez, megőrizteti vele majd, s hallgatni fog.”) Amikor közli vele a tényeket és a ráháruló terhet, hogy ezért le kell mondania kívánságáról, hogy elhagyja a kollégiumot, egyszersmind a felelőségét is tudomására hozza. („Hát beszélek, de meglesz az ára. Ettől a pillanattól fogva vége a gyermekkornak, Gina. Felnőtt leszel, és soha többé nem élhetsz már úgy, mint más gyermekek. A magam életét, a sajátodat és a másokét teszem kezedbe.”) S Gina valóban vállalja az önfeláldozást, már ha az erődbeli lét elfogadását annak fogjuk fel. A felnőtt tudásba és felelősségbe való beavatást maga is mint új életállapotot fogja fel, ahogy – belső monológjában – arról gondolkodik: „Az új Gina, az az egészen új, aki még csak egy egész kevés idővel ezelőtt született Hajda úr cukrászdájában…” 23 Érdekes módon azonban ez az új felnőtt szerep nem teszi a lányt ügyesebbé, megfontoltabbá. Hiába a szándéka, hogy tökéletesen megfeleljen apja kérésének, igen nagy hibát követ el, amikor Kuncz Ferit véli az ellenállók küldöttének. De elég ha csak a két szökési kísérletet nézzük: míg korábban teljesen önállóan egy nagyon ügyes tervet kieszelve, fizikailag is komoly teljesítményt nyújtva szökött meg, addig a második alkalommal már teljesen passzív, többször hibázik is (kulcs, főkötő), ezekkel kockáztatva az ügy sikerét. S amiben még szintén gyengének bizonyul az egész második részben: folyamatosan félreismeri az embereket, nem tudja, hogy kiben bízhat. Felnőttségen ugyanis nemcsak a felelősség vállalását, a bátorságot és áldozatvállalást kell érteni, hanem az önálló döntésre való képességet, a kiállt próbákkal megszerzett tapasztaltságot és a jó ítélőképességet is. Összefoglalóan azt mondhatjuk, az Abigélben részben átélhetjük egy lány megrendítő élményeinek sorozatát, amelyek nagyban formálják világlátását, ám joggal érezhetjük, ez a szál, a belső világ életének folyása nem olyan kidolgozott és alapos, mint a felszínhez közelebbi, a másfajta izgalmakban jobban bővelkedő epikus szál. (4.)
23
Újabb hasonlóság Ottlik Géza regényével: Az Iskola a határon-ban Medve Gábor szökése után anyjával találkozik, de nem megy haza vele, hanem elfogadja a katonaiskolát mint a létezés lehetséges színterét. Anyja távozása után Medve egészen más ember lesz, amit jelöl az arcán megjelent sebhely is, valamint sajátos sapkaviselete. Eltérés persze, hogy a tábornok nem ajánlotta fel Ginának, hogy hazaviszi. Megjegyezzük, hogy bár nagyon sok párhuzamot találunk a két regény között, egész világlátásukat, jelentésüket alapvetően eltérőnek gondoljuk.
Szabó Magda írásművészetének erényeként tartják számon a belső monológok alkalmazását. 24 Az író az Abigélben is alkalmazza ezt, ám nagyregényeihez képest az mondható, egyszerűbb célokra használva. Az Abigél (és a másik ifjúsági regény, a Mondják meg Zsófikának) belső monológjai nem annyira a szereplő reflexióinak kihangosítását jelentik – bár valamelyest azt is –, hanem érdekes módon a cselekmény továbbgördítését szolgálják. Ez a belső monológ valójában nem tudatfolyam-jellegű, asszociatív, a tudattalan határát súroló, hanem az eseményekre közvetlenül reagáló. Ami eredeti, érdekes (és az olvasást némileg megnehezítő), hogy magukat az eseményeket is gyakran ezekből a reagálásokból ismerjük meg. Nagyon cselekményes mindkét Szabó Magda-regény, csak éppen az író gyakran a szereplők belső nézőpontjából közli annak elemeit. Ez különösen a Zsófikaregényben gyakori, s azáltal válik izgalmassá, hogy a belsőleg monologizáló személy fogyatékos tudása, sajátos szűrői, sőt egyéni nyelvhasználata is színezi az események elmondását. A belső monológ alkalmazásának módja az ifjúsági regényekben még nyilvánvalóbbá teszi a külső történet előbbre valóságát a belsőéhez képest.
24
Erdődy Edit: Realista hagyomány és belső monológ Szabó Magda műveiben. in: Salve scriptor! Tanulmányok, esszék Szabó Magdáról. Griffes Grafikai Stúdió, 2002.
