1
9
2009
ó 2009
tadó 2009
Díjátadó 2009
ári Díjátadó 2009
Tanári Díjátadó 2009
2
Tanári Díjátadó 2009
A Széchenyi István Szakkollégium Tanári Díjai A 2008 őszén a kollégiumi gyűlés két tanári díj megalapítása mellett döntött, amelyekkel kitüntethetjük azokat az oktatóinkat, akik éveken át folyamatosan a szakkollégium mellett álltak, és szervezői vagy oktatói munkájukkal segítették a Kollégium szakmai rendszerének működését. A Patrónus Tanári Díjat azoknak a tanároknak szántuk, akik aktív szerepet vállaltak a sávrendszer kialakításában és gondozásában, illetve akik valamelyik sáv „patrónusaként” támogatták és szervezték az adott sáv szakmai tartalmát. A Kiváló Tanári Díj megalapításakor azokra a tanárainkra gondoltunk, akiknek oktatói munkájára, magas színvonalú kurzusaira folyamatosan építhettünk az elmúlt években. A kollégiumi gyűlés a Patrónus és Kiváló Tanári Díjat 2008 decemberében Mike Károlynak és Balázs Zoltánnak ítélte oda. Az ünnepélyes díjátadást 2009. március 18-án, 18 h kezdéssel tartottuk, ahol a díjak átadására, a díjazottak méltatására, majd a székfoglaló előadásokra került sor. Az estét pezsgő és pogácsa kíséretében töltött jó kedélyű beszélgetés zárta.
3
Tanári Díjátadó 2009
A Tanári Díjak első kitüntetettjei
Mike Károly, első Patrónus Tanárunk
Mike Károly 1997 és 2002 között volt a Szakkollégium tagja. Az öt év alatt számos tisztséget viselt, többek között DB-titkár és FEB-elnök is volt. 2002-ben seniornak választották, majd ugyanebben az évben nevelőtanárunk lett, és ebben a tisztségben öt éven át segítette a Szakkollégium működését. Végzése óta sem távolodott el a SzISz-től: szakmai tevékenységével a mai napig támogatja a Kollégiumot. Kezdetek óta a Law&Economics- és Kormányzati Gazdaságtan sávjaink állandó tanára. Károly a Budapesti Közgazdaságtudományi Egyetemen szerzett közgazdász diplomát, majd ugyanitt végezte PhD-tanulmányait. 2008 óta a Budapesti Corvinus Egyetem Közszolgálati Tanszékének oktatója, egyetemi adjunktus. Pro Universitate díjazott. Oktatási tevékenységén kívül több más szakmai funkciót töltött be az elmúlt években, többek között a Kormányzás, Közpénzügyek, Szabályozás című folyóirat szerkesztője volt 2005 és 2008 között. Amellett, hogy jelenleg két sávunk stabil tanára, Mike Károly nagy szerepet vállalt a sávrendszer kialakításában és „beüzemelésében”. Ezen érdemeit és folyamatos munkáját szeretnénk megköszönni a Patrónus Tanári Díjjal.
4
Tanári Díjátadó 2009
Dr. Balázs Zoltán, első Kiváló Tanárunk
Balázs Zoltán a Szakkollégium alapító tagja, és jelenleg az Alapítvány Kuratóriumának elnöke. 1987 és 1990 közötti tagsága alatt egy évig DB-titkári pozíciót töltött be a Kollégiumban. Végzése óta folyamatos szereplője a SzISz szakmai és hivatalos életének: számos kurzusunk vezetője és 1994 és 1999 között a Kollégium igazgatója volt. A Széchenyin kívüli szakmai munkája is kimagasló. A Budapesti Közgazdaságtudományi Egyetemen végzett közgazdászként, 2006 óta pedig a politikatudomány habilitált doktora. Pro Scientia- és Pro Universitate díjas. Jelenleg a Pázmány Péter Katolikus Egyetem tanára, emellett számos más szakmai és társadalmi pozíciót tölt be (a Századvég főszerkesztője, a Magyar Politikatudományi Társaság elnökségi tagja, a Magyar Politikatudományi Szemle konzulense valamint önkormányzati képviselő). Szakmai tapasztalataira és tudására Szakkollégiumunk mindig támaszkodhatott, és reméljük, hogy ez a jövőben is így marad! A Kiváló Tanári Díjjal eddigi munkáját és segítségét szeretnénk megköszönni!
5
Tanári Díjátadó 2009
A Díjazottak előadásai
Mike Károly:
Tervezhető-e a piac? A versenyjog kritikája patrónus tanári székfoglaló előadás Széchenyi István Szakkollégium 2009. március 18. Az előadásom témája az egyik legalapvetőbb és legrégebbi közgazdasági fogalom: a monopólium, valamint a piacgazdaság működése szempontjából egyik legfontosabbnak tartott állami feladatkör: a versenyjog. A célom, hogy a monopólium szokásos elemzésének egy kritikáját fogalmazzam meg, és ebből kiindulva megkérdőjelezzem a közgazdászok nagy többsége által a versenyjognak tulajdonított pozitív szerepet. A témaválasztást két okból is az alkalomhoz illőnek érzem. Először is fontosnak tartom szemléltetni, hogy a modellezés nem helyettesítheti, hogy átfogó képünk legyen a gazdaság és az állam működéséről – végső soron jól végiggondolt emberképünk legyen. Másodszor a versenyjog kritikájából kiindulva a polgári jogi intézményeknek a verseny előmozdításában játszott alapvető szerepe mellett fogok érvelni. Ezzel is meg kívánom erősíteni a jog gazdasági elemzése (law and economics) művelésének legitimitását a szakkollégiumban és másutt. Hadd kezdjem egy rövid történeti áttekintéssel. A monopólium az egyik legrégebbi, egyszersmind leginkább elítélően használt közgazdasági fogalom. Első fennmaradt elemzése Arisztotelésztől származik. (Érdemes megjegyezni, hogy a verseny közgazdasági fogalma sokkal későbbi, elsőként valószínűleg a nagy skolasztikus teológus-közgazdász Molina használta a XVI. században.) Arisztotelész a Politikában egy Thalészról, a matematikusról szóló anekdotával vezeti be a monopólium fogalmát: Thalésznak … szegénysége miatt folyton azt hányták szemére, hogy bölcsessége semmi hasznot sem hajt neki, kiszámította, mint mondják, csillagászati úton, hogy bő olajtermés lesz, s bár kevés pénzzel rendelkezett, még a télen valamennyi milétoszi és khioszi olajsajtolóra foglalót adott, s olcsón kibérelte őket, mivel senki sem ígért többet; mikor aztán elérkezett az olajsajtolás ideje, egyszerre és hirtelen nagy kereslet támadt, s ekkor ő olyan áron adta az övéit bérbe, ahogy akarta, s így sok pénzt harácsolva össze, bebizonyította, hogy könnyű megvagyonosodniok a bölcselőknek, ha éppen akarnak; csakhogy nem ez a céljuk!
Majd hozzáteszi:
Tanári Díjátadó 2009
Thalésznak a módszere ugyanaz volt, mint Dionüsziosz szürakuszai uralkodóé, aki a vas árusítási jogát magának tartotta fenn. „Mindketten monopóliumot mesterkedtek ki maguknak. De haszonnal jár ennek [a módszernek] az ismerete az államférfiakra is. Mert sok városállam rá van utalva… az ilyen jövedelmi forrásokra, akárcsak egy család, sőt még inkább. S ezért aztán némely államférfiú egyébbel sem foglalkozik, mint evvel.”1 Arisztotelész ugyan nem értékel egyértelműen, de az elítélő él (és az élc) nyilvánvaló. A monopólium megítélése alapvetően a középkorban sem változott. A kánonjog és a skolasztikus teológusközgazdászok egyaránt elfogadták alapelvként, hogy Monopolium est injustum et rei publicae injuriosum. A klasszikus közgazdaságtan pedig Adam Smith-szel az élen, ha lehet, még egyértelműbb negatív ítéleten. 1
Arisztotelész: Politika, 1. könyv 11. 6
Tanári Díjátadó 2009
Ha ma körülnézünk, azt tapasztaljuk, hogy a piacpártiaktól a marxistákig egyetértés van abban, hogy a monopólium káros. A konszenzus részét képezi továbbá, hogy az államnak fel kell lépnie ellene. Különbség csak abban mutatkozik, hogy mennyire. A marxisták szerint a piacgazdaság szükségképpen monopolkapitalizmussá fejlődik, ezért az egész rendszert le kell cserélni. A piacpárti közgazdászok többsége szerint elég, ha az állam erélyes kézzel működteti a versenyjog rendszerét: éberen őrködik a verseny felett, és megbünteti a versenytől való devianciát. Egyszóval: a piac- és versenypártiság egyenlő a versenyjogpártisággal. Amíg a monopólium uralkodó negatív értékelésében bámulatos folyamatosságot látunk, az állami fellépés igénylésére ez már nem igaz. Adam Smithtől gyakran idézik: Szakmabeli összejövetelek, még ha szórakozás és vigadozás volt is a céljuk, majdnem mindig azzal végződnek, hogy a résztvevők mintegy összeesküsznek a közönség érdekei ellen, valamiféle áremeléseket gondolnak ki. A szöveg folytatását azonban már nem: Az ilyen összejöveteleket persze lehetetlen valamilyen törvénnyel megakadályozni, mert azt nem lehetne végrehajtani, de a szabadság- és igazságérzetünkkel sem lenne összeegyeztethető. De ha már nem tudja meggátolni, hogy az egy szakmához tartozók néhanapján összejöjjenek, legalább azt ne tenné meg a törvény, hogy megkönnyíti, sőt egyenesen szükségessé teszi összejövetelüket.2. Magyarán az állam ne hozza létre a monopóliumot, ne segítse azt elő, de ne foglalkozzon a megakadályozásával. A (piacpárti) közgazdászok körében uralkodó nézet csak a XX. sz. elején változott meg az Egyesült Államokban, és nagyrészt onnan kiindulva másutt is. A változás a „trösztellenes” törvényekhez köthető, amelyek az úgynevezett „progresszív kor” termékei voltak. Az elsőt, a Sherman-törvényt 1890-ben fogadták el, és az amerikai közgazdászok – követve a smith-i hagyományt – még szinte kivétel nélkül tiltakoztak ellene. Az antitröszt pozitív megítélése a közgazdászok körében csak az 1930-as évektől vált dominánssá. Amellett igyekszem érvelni, hogy (i) Smith állításának második fele helytálló: a piaci körülmények között kialakuló monopólium ellen az államnak nem kell fellépnie; (ii) de ennek oka alapvetően az, hogy az idézet első fele téves gondolatot sugall: Smith a vállalkozók, vállalatok közötti kooperáció bizonyos formáira eredendően negatívan tekintett – ez a közgazdaságtan újabb eredményei szerint nem indokolt. Nem lehet kiszámítható, jól alkalmazható szabályok alapján elválasztani a búzát az ocsútól: az értékes üzleti gyakorlatot a károstól. A közgazdaságtan eredményei az utóbbi évtizedekben – az új intézményi közgazdaságtan és a játékelmélet – ebbe az irányba mutatnak. De ezt tükrözi a jelenlegi amerikai konszenzus is, miszerint a versenyjognak mindenekelőtt szerénynek kell lennie.3 De amint a Smith-idézet jelzi: a spanyolviaszt találtuk fel. Ezért az új (vagyis ma már korántsem annyira új) eredmények nagyon vázlatos áttekintése után, megpróbálok egyféle magyarázatot adni a közgazdászok versenyjog melletti erőteljes elköteleződésére, amely az elmúlt közel száz évet a korábbi korral szemben uralta. Induljunk ki a monopólium standard neoklasszikus modelljéből! Ennek komoly erénye, hogy egyértelművé teszi, mit értsünk monopóliumon. Annál inkább tekinthetünk valakit „egyedüli eladónak”, minél kevésbé érhetők el az áru közeli helyettesítői. Tökéletes helyettesítők hiányában a keresleti görbe meredeksége negatív, és így az eladó a költségei (az ábrán a vízszintes MC = AC görbe) fölé emelheti az árat. A kibocsátás kisebb, az ár magasabb lesz, mint monopolerő hiányában, és az eladó pozitív profit 2
Adam Smith: A nemzetek gazdagsága. Közgazdasági és Jogi, Budapest, 1992. 139. o.
A közgazdaságtani eredmények részletesebb áttekintését lásd a következő tanulmányomban: Mike Károly: A versenyjog helye a szabad gazdaság rendjében. Műhelytanulmány No. 7., Közjó és Kapitalizmus Intézet, Budapest, 2008. Letölthető: http://www.kozjoeskapitalizmus.hu/files/MT07.Mike_.Versenyszabalyozas.pdf . Ebben az írásban a versenyjog létét adottságnak tekintem, és egy „szerény” versenyjog mellett érvelek. 3
7
Tanári Díjátadó 2009
formájában elvonja a vevők hasznának egy részét. A fő probléma a monopóliummal a neoklasszikus érvelés szerint, hogy a vevői haszon (fogyasztói többlet) egy része elvész, nettó társadalmi veszteség, úgynevezett holtteher-veszteség keletkezik. Ez lényegében abból fakad, hogy az eladó és a vevők között elmaradnak kölcsönösen előnyös tranzakciók. A neoklasszikus értékelés két feltevésen nyugszik: (i) a viszonyítási pont a határköltség alapú árazás; (ii) az eladó egységesen áraz. Más szóval: (i) Az eladónak csak akarnia kellene, és minden vevőjét, aki megfizetné a költségeit, ki tudná elégíteni. (ii) Az eladó képtelen meghaladni a legprimitívebb árazási technikát. Ez az értékelés egyfelől túl sokat feltételez a monopóliumról, másfelől túl keveset néz ki belőle. Egy hérosz áll előttünk, aki a csatába indulván elbotlik az első fűszálban. Az inkonzisztencia valójában a piaci tranzakciók rendkívüli leegyszerűsítéséből fakad. Egyfelől a keresés, alku, szerződéskötés és érvényesítés költségei általában jelentősek. Másfelől általában lehetőség van árdiszkriminációra (a vevők elkülöníthetők és költséges közöttük az arbitrázs). Az árdiszkrimináció lehetőségét különösen komolyan kell vennünk. Az eladónak alapvető érdeke, hogy minél több potenciális vevőt kiszolgáljon. Ha ez nem sikerül, annak oka, hogy az árdiszkrimináció alkalmazása költséges. Csak akkor keletkezik tehát holtteher-veszteség, amikor a felszámolása túl nagy költségekkel járna. Így tekintve nem is beszélhetünk társadalmi veszteségről. Ha a holtteher valójában nem jóléti veszteség, akkor mi a probléma monopóliummal? Az egyik gyakori vád, hogy a monopólium nem költséghatékony – egyszerűen szólva: lusta. Kérdés azonban, hogy miért ne növelné a profitját, ha megteheti? A motiváció a vállalatvezetés ösztönzőitől függ – erre viszont elsősorban nem a termékpiaci szerkezet, hanem a társasági jog és a részvénypiacok szabályozása hat. A modell körül ott lebeg továbbá a sejtés, hogy a monopólium „kizsákmányolja” a vevőit. Vissza kell azonban kérdeznünk: miért lenne igazságos, méltányos stb. a versenyzői eredmény, amely erősen aszimmetrikus: nulla profit áll szemben jelentős fogyasztói többlettel. Mi tehát a baj a monopóliummal? A válasz az, hogy semmi. Kifogásunk csak a monopóliumra törekvés bizonyos formái ellen lehet. Arisztotelész két története a monopolizálás két alaptípusára példa. Thalész más piaci szereplőnél különb, az olajsajtolók hasznosítása szempontjából értékes tudásra tett szert, és alapvetően ebből fakadt a nyeresége. Dionüsziusz haszna ezzel szemben közvetlenül a versenytársak korlátozásából származott. Thalész története az értékteremtő monopolizálásra példa, míg Dionüsziuszé a versenykorlátozó monopolizálásra. Az egyik kívánatos, a másik nem. A pusztán versenykorlátozó monopolizálás nem hoz létre értéket, csak a piaci együttműködésből fakadó hasznot osztja újra. Az e célból felhasznált erőforrások így pazarlásnak számítanak. A kérdés, hogy a jogalkotó vagy a jogot alkalmazó bíróság vagy hatóság el tudja-e a kettőt különíteni azokban az esetekben, amikor a monopolizálás eszköze nem az állami kényszer? A válasz attól függ, milyen információkra van ehhez szükség. Sokszor nem lehet megalapozott döntést hozni a termelési költségek ismerete nélkül. Például az úgynevezett. „kiszorító árazás” esetében átmenetileg a költségei alatt áraz az eladó, hogy kiszorítsa a piacról a vetélytársait. De a nagyon alacsony ár a nagyon alacsony költség jele is lehet. Honnan tudjuk ezeket? Az alacsony költség annak a következménye, hogy a vállalat innovatív, vagyis olyat tud, amit a többiek nem. Az innovációt viszont éppen az jellemzi, hogy nem magától értetődő. De a termelési költségek ismerete nélkül a fúziókat, a vállalati egyesüléseket sem ítélhetjük meg. Mi motivál egyesülésre két nagy céget: a verseny felszámolása vagy a termelésbeli hatékonysági előnyök. Ráadásul technológiai szinergia hiányában is ésszerű lehet az egyesülés: ez ugyanis a tranzakciós költségeket is csökkentheti. Az egységes hierarchikus irányítás a vállalatközi szerződések alku- és kikényszerítési problémáira jelenthet megoldást. De az intézményi közgazdászok bebizonyították, hogy lényegében minden elsőre káros versenykorlátozó gyakorlat célja lehet a tranzakciós költségek csökkentése. A fő problémát általában a különböző értékes beruházások védelme jelenti. Két példa: (1) A viszonteladói árak megkötésének, és ezzel a viszonteladók közötti árverseny korlátozásának értelme gyakran annak ösztönzése, hogy a viszonteladók beruházzanak a terméket támogató értékesítési szolgáltatásokba. Egyébként árversenybe és a szolgáltatások leépítésébe kezdhetnek. (2) A versenytársak közötti árrögzítő megállapodás szolgálhatja a jelentős fix költségű beruházások 8
Tanári Díjátadó 2009
védelmét. A beruházás meghozatala utáni árverseny ugyanis olyan alacsonyra nyomhatja az árakat, ami nem fedezi a beruházások költségeit. A tranzakciós költségek nagysága szintén nehezen deríthető fel: a vállalkozásoknak éppen az ad értelmet, hogy innovatív módon szervezzék meg a termeléssel, értékesítéssel összefüggő tranzakciókat. A tranzakciós költségek szerepét hangsúlyozó intézményi közgazdaságtan mellett az eladók stratégiai döntési szituációit elemző játékelmélet eredményei is egyre inkább azt igazolják, hogy az értékteremtő és a káros versenykorlátozó monopolizálás esetei nehezen választhatók szét. Maguk a játékelméletet alkalmazó szerzők is elismerik, hogy a modellek következtetései általában igen érzékenyek az alkalmazott feltevésekre: Hány játékos van? Ki lép először? Ki mire emlékszik? Ki mit tud? Ki mikor tudja azt, amit tud? Ki kivel kommunikálhat? A döntéseket egyszer s mindenkorra hozzák meg, vagy később módosíthatók? A játékosok reakciófüggvényei folyamatosak vagy szakadásuk van? Stb. stb. A modellek burjánzását sokan rossz szemmel nézik, de szerintem alapvetően pozitív fejlemény, hogy világosabbá teszik, milyen körülmények között mik az ésszerű stratégiák, és mik ezeknek a jóléti következményei. Egészen más kérdés, hogy a modelleket fel lehet használni hatósági vagy bírósági döntéshozatalhoz. Az új elméleti eredményekből kétféle következtetést vonhatunk le: 1) A versenyjogi ítélkezés egyre kifinomultabbá, megalapozottabbá tehető, és törekedni is kell az új modellek bevonására a jogalkotásba, illetve –alkalmazásba. (Ezt követi például az Európai Bizottság „more economic approach”-a, és a kiemelkedő elméleti-modellező közgazdászokból álló különítmény létrehozása.) 2) Az új elméleti eredmények világossá tették, amit már Smith is sejtett: olyan adatokra lenne szükségünk a megalapozott döntéshozatalhoz, amelyek nem állnak rendelkezésre. Így az egyre kifinomultabb elemzés csak oda vezet, hogy – egy amerikai jogászt idézzek –: „az összes releváns tényező figyelembe vétele valójában csökkenti az esélyét, hogy helyes bírói döntés szülessen”.4 Megvilágító erejű példa a GE és a Honeywell (repülőgép motorokat, illetve vázakat gyártó cégek) fúziója, amelyet az Európai Bizottság arra hivatkozva tiltott meg, hogy a létrejövő cég a jövőbeni árukapcsolással ki tudja szorítani a versenytársait. A rivális vállalatok által felkért szakértő a GE és Honeywell által alkalmazott jól ismert közgazdász, Nalebuff egy korábbi modelljét vélte alkalmazhatónak az esetre – míg Nalebuff szerint a modell feltevései nem álltak a meg. Elsőrangú közgazdászok vagdostak egymás fejéhez modelleket – míg végül a Bizottság egy teljesen obskurus, közgazdaságilag teljesen megalapozatlan érveléssel zárta le az ügyet. Mondhatjuk persze, hogy a jogeset anomália (bár nehéz szabadulni a benyomástól, hogy minden híres jogeset az…). Mi alapján válasszunk tehát a két, egymásnak ellentmondó következtetés között? Kifinomultabb versenyjog kell, vagy jobb, ha elfelejtjük a versenyjogot (de legalábbis „szerényen”, visszafogottan alkalmazzuk a versenyjogi szabályokat)? Az egyik válasz az, hogy nézzük meg az empirikus eredményeket. Meglepő módon alig vannak, és persze ellentmondásosak. Végül is mindig kérdéses marad, mi történt volna beavatkozás hiányában. A másik lehetőség, visszakérdezni: mi van a versenyjog helyett? A válasz az – és itt jutunk el a polgári jog gazdasági elemzéséhez –, hogy célszerű a közvetlen helyett közvetett eszközöket választani: a versenyjog helyett polgári jogot, beleértve a gazdasági társaságok működésére szabályozó jogterületeket. Ezek közvetve megnehezítik a versenykorlátozó monopolizálást, elsősorban azáltal, hogy megkönnyítik a versenytársak piacra lépését. Néhány példa: - Ha biztosított a hitelezők és a részvényesek védelme, az új vállalkozások könnyebben jutnak forráshoz.
Derek C. Bok: Section 7 of the Clayton Act and the Merging of Law and Economics. Harvard Law Review Vol. 74. (1960), 228. o. 4
9
Tanári Díjátadó 2009
- Ha rugalmas a társasági jog, kedvezőbb keretet találnak a vállalkozásaik működtetéséhez. - Ha bírósági úton könnyen kikényszeríthetők a piaci (beszállítói és értékesítési) szerződések, az új cégek nem kerülnek versenyhátrányba a régóta piacon lévőkkel szemben, akik reputációjuknál fogva enélkül is le tudják bonyolítani a tranzakciókat, vagy „házon belül” szervezik meg őket. Azzal kezdtem, hogy a modellezés nem helyettesítheti, hogy átfogó képünk legyen a gazdaság és az állam működéséről – végsősoron jól végiggondolt emberképünk legyen. Az, hogy milyen álláspontot foglalunk el a versenyjogot illetően, alapvetően függ attól, elfogadjuk-e azt a gazdaság- és államképet, amely a versenyjog mögött meghúzódik. Hogy mi ez a kép, arra a versenyjog eredete világít rá. A versenyjog a progresszív kor terméke, ugyanúgy, mint a makrogazdasági stabilizáció, az infrastruktúrák államosítása és a nagy állami beruházási programok, vagy éppen a jóléti állam különböző területei. A kort az a hit jellemezte, hogy a társadalomtudományosan megalapozott, aktív állam szerepvállalással hatékonyabbá és igazságosabbá tehető a gazdaság működése. (Nem mellékesen: a szakértő közgazdász figurájának megjelenése is ehhez az időszakhoz köthető.) Szélsőséges formája e gondolkodásnak a tervutasításos gazdaságba vetett hit. Ennek legfontosabb kritikája az osztrák iskolától (Mises, Hayek) és Polányi Mihálytól származik. E kritika veleje, hogy a piaci árak a társadalomban elszórt, helyhez, időhöz, személyekhez kötött tudást sűrítik magukba, és továbbítják. Amint Polányi hangsúlyozza, ez a tudás nagyrészt nem is artikulált, „hallgatólagos”, így semmiképpen sem aggregálható. Ez azonban nem csak az árakra igaz, hanem a termelési és a tranzakciós költségekre, lehetőségekre vonatkozó tudásra is. Hogy elfogadjuk-e ezt a kritikát, attól függ, mit gondolunk az emberi tudás természetéről, végső soron az emberi természetről. Az erről való gondolkodást, és az erre vonatkozó személyes meggyőződésünk kialakítását nem takaríthatjuk meg.
10
Tanári Díjátadó 2009
Balázs Zoltán
AZ EGY, A SOK ÉS A NÉHÁNY* Bevezetés a politikai numerológiába Sir Isaiah Berlinnek a szabadság két fogalmáról írott esszéjének utolsó fejezete a következő címet viseli: „Az Egy és a Sok” (így, nagybetűvel). Berlin az „Egy”-hez társítja azt a politikai és morális gondolkodást, amely egyetlen célt, értéket vagy értékrendező elvet ismer vagy akar ismerni az emberi célok, értékek és az értékek rendezésére vonatkozó elvek közül. Van, aki csak a szabadságot tekinti elfogadható közcélnak, mások mást állítanak be így; van, aki elismeri ugyan, hogy többféle cél és érték létezik, s ezek egymással ütközhetnek is, ámde létezik, mert léteznie kell egy olyan elvnek, amely csalhatatlan biztonsággal megmondja, hogy ezeket az ütközéseket hogyan kell kezelni. Berlin érvelésében ezek az értelmezési lehetőségek összecsúsznak, de a fő mondanivaló eléggé érthető: a szerzőnek alapvetően a monisztikus (egy-elvű) gondolkodásmóddal van baja, jelentkezzék bármilyen formában is. Vele szemben a pluralisztikus (sok-elvű) gondolkodásmódot védelmezi. Voltaképpen az egész esszének is adhatta volna ezt a fejezetcímet. A „pozitív” és a „negatív” szabadság sok tekintetben homályos és vitatható fogalmai helyett a „monisztikus” és „pluralisztikus” politika- és erkölcsfelfogás megkülönböztetése talán adekvátabb vezérfonal lehetett volna. A magam részéről erről az ellentétről szeretnék néhány gondolatot és megfigyelést közrebocsátani.
1. A számok hatalma Először is a számokról. Kultúr- és történelmi antropológusok, néprajzosok és filozófusok egyik hagyományos kedvence az egyes számokhoz fűződő különféle képzetek, hiedelmek, jelentések kutatása, egymással való összefüggésbe hozása. Ezek áttekintésére itt még madártávlatból sincs itt mód. Néhány példát azért megemlítek, elsősorban a társadalmi-politikai képzeletvilágunkból, főleg azért, mert a modern, felvilágosult nyugati ember talán hajlamos úgy vélni, hogy ez a téma valóban csak a fölsorolt tudományágak képviselőit érdekelheti, hiszen a számok hatalma, misztikája éppen úgy elvesztette varázsát a modern demokráciákban, mint az állam vagy általában a hatalom. Valójában sok minden megmaradt. Az Egyhez fűződő fontos politikai-társadalmi képzetekről részletesebben is szólok, hiszen az Egy nem egyszerűen egyike a számoknak, mégha történetesen az elseje is, hanem legalább ennyire fontos tulajdonsága, hogy valamilyen sajátosságánál fogva egyedül áll szemben a Sokkal, ahogy Berlin ezt ki is használta. Az Egyről tehát majd lentebb. A Kettő logikája minden dichotomikus elmélet alapvető formáját megadja. Klasszikus példája a temporális és spirituális hatalom elválasztása és szembeállítása, amely régebbi kiadásokban állam és egyház ellentéteként, olykor a hatalom és a tekintély megkülönböztetéseként, frissebb kiadásban magánszféra és közszféra elválasztásaként is jelentkezik. A marxista ihletésű történelemszemlélet közismerten antagonisztikus dualizmusként írja le a történelmet, az eredeti változatban még hűen a hegeli filozófiára jellemző hármas tagoláshoz, vagyis a marxizmusból mint a hegeli filozófia alváltozatából egyszerűen nem hiányozhat a kommunizmus mint harmadik, az előző kettőt megszüntetve-megőrző tag. A modernebb baloldali ideológiák már megelégszenek azzal a szerényebb igényű állítással, hogy a társadalom két részre szakad (vagy inkább: kettészakad), részben elitre és népre, részben szegényekre és gazdagokra; illetve ragaszkodnak ahhoz a marxizmusnál is régebbi baloldali hagyományhoz, amely progresszió és reakció, múlt és jövő között tételez kibékíthetetlen ellentétet. A közgazdasági diskurzusban makacsul tartja magát a piac és állam kettőse; a gender studies irányzata az egykori osztályharc-hit virulenciájával tételezi a nemi kettősséget a történelem meghatározó mozgatórugójának. S akkor nem is szóltunk még a bal–jobb, a kormány–ellenzék, a kelet–nyugat, az észak–dél, a centrum–periféria, a barát–ellenség, végsősoron pedig a mi–ők kettőseiről. A Hármas szám közel hasonló erővel nyűgözi le az elméletalkotókat és -alkalmazókat. Arisztotelész három jó és három korcs alkotmányformát különböztetett meg, amelyek idővel alkotmányos elvekké
*
Ez az esszé a BCE Széchenyi István Szakkollégiuma Kiváló Tanár díjának átvétele alkalmából tartott előadás bővített változata. 11
Tanári Díjátadó 2009
váltak (demokrácia, arisztokrácia, monarchia). Közismert funkcionális tagolás az oratores, miles, labores középkori hármasa. A hatalmi ágak tagolásának Bibó által egyébként jó okkal kritizált hármas stilizálása is erősen tartja magát, csakúgy, mint a Hayek által bevezetett liberalizmus–konzervatizmus–szocializmus háromszöge, amelynek számos európai politikai rendszer pártstruktúrája többé-kevésbé csakugyan megfelel. Idetartozik továbbá a szabadság/egyenlőség/testvériség, s az ennek a mintáját követő többi modern jelszóhármas is. Emlékezetes a „világok” és „utak” felosztásának hármasszabálya, ahol persze mindig kitüntetett szerepet kap a harmadik (világ, út). Egyes keleti társadalmak belső tagozódása a Négyes számot követi, csakúgy, mint Platón társadalmi erénytana, igaz, ott a negyedik nem elkülönült, hanem a többit átfogó erényként szerepel. A Négy további misztériuma, hogy a demokráciák választási ciklusai főszabályként ehhez igazodnak. Ezzel a rejtéllyel kezdődik a számok és az idő kapcsolatrendszere. A további számokhoz ugyanis inkább (bár nem kizárólag) az időszámítással összefüggő elvek, képzetek kötődnek: ilyen az ötös szám a történelem tagolásában, a tizennyolc, a huszonegy és a huszonnégy a felnőtté válás politikai tagolásában, a száz ismét a történelmi időszámításban. Nyilván van még számos további példa is, de itt ennyi talán elég annak alátámasztásához, hogy a számok bizony velünk vannak, a modern politikai gondolkodás sem képes megszabadulni tőlük – de persze miért is tenné? Lehet, hogy a számok mögött mélyebb összefüggések rejlenek, amelyeken érdemes el-eltűnődni.
2. Az Egy és a Sok Ahogy írtam, az Egynek egyszerre két alapvető jelentése van. Az egyik jelentése természetesen maga a szám, vagyis az, hogy az Egy nem Kettő, Három vagy Száz, mint ahogy a Kettő sem Egy, Három vagy Száz. Igaz, az Egy ebben a tekintetben sem egészen ugyanolyan, mint a többi szám, mivel ahhoz, hogy az egy Egy legyen, ontológiailag szüksége van a Kettőre, vagyis az összes többi számra (hiszen ha már megvan a Kettő, akkor az öszszes többi szám is megvan).1 Ez az összes többi szám viszont külön-külön nem függ az Egy meglététől, mert együtt és egyszerre keletkeznek akkor, amikor az Egy megszületik mint szám. Ebből adódik az Egy másik jelentése, vagyis hogy az nem egyszerűen a számok közül az első, hanem maga a Szám, amely a Számtalannal, más néven a Sokkal áll szemben (s persze ezzel máris egy kettősségnél vagyunk). Ám ahogy mondtam, az Egyet a Sok teszi számmá, ahogy a Sokat az Egy Sokká, így tehát a Sok mindig csak ideiglenesen számtalan, mert valójában már tartalmazza azt a számot, amelyet csak ki kell mondani. A Sok végsősoron arra van ítélve, hogy megszámláltasson és így megszűnjön. Ha nem így történne, vagyis ha az Egy és a Sok fennmaradna egyfajta örök feszültségben, valójában mindkettőjük megszűnne, hiszen ebben az esetben a valódi „győztes” az Egy és a Sok volna, azaz a Kettő… Hellén hasonlattal: az Egy Kronoszként falja föl önmaga gyermekeit és egyúttal nemzőjét, a számokat. Modern hasonlattal: az Egy fekete lyukként nyeli el a számokat, azok mintegy belehullnak, s jóllehet maga is anyag, mégis az anyag valamiféle önmaga általi megszűnése. Ám ez a folyamat – persze szigorúan logikai folyamatról van szó – nem az Egy számként való megszűnéséhez vezet, hiszen ahogy az anyag sem semmisül meg, s ahogy Kronosz is visszaadja majd lenyelt gyermekeit, úgy a számok is megmaradnak. Egészen pontosan a végső győztes maga a Szám, amelyben az Egy és az összes többi szám egyformán részesül. A Szám viszont maga is Egy, vagy legalábbis az Egy valamilyen szinonimája, ezért az Egy kitüntetett jelentősége mindörökre fennmarad. S hogy ennek mi köze van a politikai gondolkodáshoz? Carl Schmitt szerint a teológiai, végsősoron a görög metafizika szülte alapfogalmak és ismeretek mindmáig meghatározó befolyást gyakoroltak a politika világának értelmezéseire. A Politikai teológia [I] és a Politikai teológia II ezt hivatott alátámasztani.2
„Ha tehát adva az Egy, vele szükségképpen a Szám is adva van.” (PLATÓN: Parmenidész, 144a = PLATÓN Összes művei, II., Európa, Budapest, 1984, 844.) Ugyanakkor: „a »Mások« nincsenek teljességgel megfosztva sem az Egytől, hanem valahogyan részesednek benne” (Parmenidész, 157b, Uo., 873). 1
Carl SCHMITT: Politikai teológia, ELTE ÁJK, Budapest, 1992; Politikai teológia II, Attraktor, Máriabesnyő–Gödöllő, 2006. 12 2
Tanári Díjátadó 2009
Így az egyistenhitből fakadó monarchikus politikai felfogás a korai felvilágosodástól kezdve egyre feltartóztathatatlanabbul monisztikus politikai doktrínákat szült, míg a trinitológiai dogmákból is eredeztethető, föntebb néhány példával jelzett hatalommegosztó politikai felfogásokból nem nagyon születtek hasonlóan átütő erejű politikai doktrínák. Hobbes Leviatánja abszolút szuverén; Rousseau egyszer és mindenkorra leszögezi, hogy a politikai főhatalom egy és oszthatatlan; Fichte az abszolút államról értekezik, a hatalommegosztás tanát inkonzisz tensnek nyilvánítva. Mindezek a jól ismert tanok egytől egyig az Egynek a Sok fölött aratott ontológiai győzelmének hirdetői. Lássuk, hogyan. Minden politikai közösség egyénekből (polgárok, alattvalók) áll. Amíg közöttük a vérségi, családi, rokoni kapcsolatok dominálnak, végsősoron mint politikai közösség nem is létezik. Mi a politikai kötelék lényege? Ez a kérdés a politikai filozófia hagyományosan legnehezebb kérdéseinek egyike, hiszen még a 20. század elején is a felfedezés erejével hat Schmitt tézise, mely szerint a politika megelőzi az államot, éspedig azáltal, hogy az állam már föltételezi egy ősibb, primordiálisabb viszony meglétét. Csak éppen az nem világos – még Schmittnél sem –, hogy pontosan miben áll ez a viszony. Én itt azt állítom, hogy a politikai köteléknek legalábbis egyik fontos ismérve, hogy az egyik ember a másikra mint egy (másik) számra tekintsen.3 Demokráciákban ezt különben eléggé természetesnek is tartjuk, hiszen az alapelv az, hogy a többség – vagyis egy szám – dönt a közösség sorsáról, a többség pedig az egy polgár – egy szavazat (értsd: egy, azaz nem kettő, három stb. szavazat) logikája alapján alakul ki. De nem demokratikus vagy ókori demokratikus rendszerekben is politikai teremtőereje volt a számolásnak, gondoljunk Kleiszthenész, Lükurgosz kalkulatív államszervezési elveire, a római politikai és hadszervezet alapjául szolgáló százas számra, valamint a zsidó nép különleges viszonyára a népszámlálás gondolatához (csak isteni parancsra volt szabadott a népet számba venni, egyéni kezdeményezésre nem – Dávid ilyen tettéért büntetés járt –; Jézus születését pedig az augustusi népszámlálás blaszfémiájához köti a Szentírás, amelyben talán nem túlzás az ószövetségi választott nép elvetése keresztény doktrínájának egyik jelképét is látni). Technikailag egy nép vagy egy hadsereg számbavétele persze nem a sorban történő számlálással történik, hanem a csoportosítás segédeszközével, ami már föltételez valamiféle előzetes ismeretet a sokaságról, vagyis a Sok számszerű értékéről. A Sok-at így technikailag nem az Egy mint szám győzi le, hanem a Szám mint Egy. Az Egy a végeredményben jelenik meg, vagyis akkor, amikor a Sok megszámláltatott és valamilyen számban kifejeztetett, majd ennek a számnak név adatott. Ez a név lehet egy nép, egy nemzet, egy állam neve, a lényeg éppen az, hogy bármilyen tartalom asszociáltassék is a névhez, itt valójában a forma a lényeg. A név legmélyebb jelentése az, hogy Egy. Az Egy ezen a ponton utal vissza önmagára mint számra. A politikai gondolkodásban is kitüntetett szerepet kapott a politikai közösség mint test képzete,4 mondanom sem kell, hogy teológiai (egészen pontosan egyháztani) alapokon, amelynek egyfajta non plus ultrája a hobbesi Leviatán mint a politikai közösség megszemélyesítője. Mert ez itt a lényeg: voltaképpen akkor és azáltal, amikor és ami által létrejön a politikai közösség, azaz az Egy, kapja meg minden egyes polgár vagy alattvaló a maga valódi számát, válik alkotóelemévé immár nem a Soknak, hanem az Egynek, mintegy külön-külön visszatükrözve az egészet mint Egyet. Politikai személyiségünk forrása az az Egy, amely belőlünk épül föl ugyan, de mindannyiunkban ugyanaz.5 Mindannyiunk valódi száma tehát az Egy, de csak annyiban, amennyiben az egészet, az Egyet tükrözzük. Ez persze nyugtalanítóan hangzik, ahogy a Sötétség délben Rubasovját is nyugtalanítani kezdte utolsó óráiban az a gondolat, hogy az Egy definíciója talán mégsem az ’egymillió osztva egymillióval’, azaz az
Ezzel persze ellentmondok Schmittnek, aki az egyetemes köztársaság eszméjét deklarálta nempolitikainak, hiszen ahhoz képest nincs többé ellenség; ezzel szemben a szám(olás) logikája egyetemes közösséget eredményez. „[…] a politika a sokak manipulálása a kevesek által, a nagy szám manipulálása a kis szám, és a valóságé a képek és szavak által.” (Paul VALÉRY: Füzetek, Európa, Budapest, 1997, 336.) 4 Lásd Ernst H. KANTOROWICZ: The King’s Two Bodies. A study in medieval political theology, Princeton UP, Princeton, 1957. 5 Ahogy Fichte emlékezetes módon megfogalmazta: „az állam belülről átjárja a polgárt” (Johann Gottlieb FICHTE: A jelenlegi kor alapvonásai = UŐ.: Válogatott filozófiai írások, Gondolat, Budapest, 1981, 648, Fichte kiemelése). Platón ideális poliszának és ideális polgárának „belső rendje” éppen így tükörképei egymásnak. 3
13
Tanári Díjátadó 2009
Egy nem egyenlő eggyel. A sok szám föllázad az Egy egyeduralma ellen, amit annál is inkább tehet, mert, mint láttuk, az Egy mint szám csak a többi szám által keletkezhet, és mint a számok egyike egyenrangú a többiek mindegyikével. Ez az egalitárius liberális világkép gyökere és igazolása. Nincs kitüntetett szám, hiszen minden szám egyformán Szám, és egyik sem különböztetheti meg magát a többitől azon az alapon, hogy ő valamilyen szám.6 A Sok mellett teszi le a voksát Berlin is, amikor így ír: A pluralizmus […] igazabb és emberibb eszménynek látszik számomra, mint azoknak a céljai, akik az osztályok, népek vagy akár az emberiség „pozitív” önrendelkezésének eszményét a nagy, fegyelmezett autoritariánus rendszerekben látják megvalósulni. Igazabb, mert legalább elismeri azt a tényt, hogy az emberi célok sokfélék, hogy nem mindegyikük mérhető össze, és hogy e célok örökös versengésben vannak egymással.7 Igen, ez az örökös versengés a célok között, azaz közöttünk (hiszen Kant szerint az emberiség a „célok birodalma”) egyúttal a legerősebb lázadás az Egy zsarnoksága ellen, a számok létért való küzdelmének egyetlen igazán hatásos igazolása. Ami persze kudarcra van ítélve. A számok mindegyike részesül a Számban, hogy az legyen, ami. Nincs liberális demokrácia liberális demokraták nélkül, a liberális demokraták alkotta politikai közösségnek pedig, sajnos, Neve van. Ezt Berlin maga is sejti, mert noha a szabadságot a célok illetve értékek egyikének állítja be, s korlátozhatónak is mondja, mégis, a negatív szabadság nála az összes többi érték fundamentuma, olyan érték, amelynek ontológiai jelentősége van. A negatív szabadság nála az Egy funkcióját tölti be. Másképpen: nála is van Egy, s ez a negatív szabadság. Ráadásul a célok birodalma egyszerűen véges. Megszámlálható. Az egyből adódik a százezer és az egymillió is. Rubasovnak nemcsak az egy definíciója miatt volt jó oka nyugtalankodni, hanem az egymillió definíciója is ok lett volna ugyanerre. Az egymillió már nem Sok, hanem Valamennyi.8 S ha valamennyi, azzal már lehet valamit kezdeni, annak szabályai, törvényszerűségei vannak, annak rendezett viszonya van az összes többi számhoz. Ahogy Berlin írja, ez a harmóniába vetett hit, az a meggyőződés, hogy van a számok között egy tökéletes, csak meg kell találni. Persze mindegyik szám tökéletes a maga módján, itt tehát nyugodtan maradhatunk a „Valamennyi” kifejezésnél. És a Valamennyin mindig lehet uralkodni, éppen ez minden népszámlálás és népszámláló mozgatója. A megszámlált nép leigázott nép. Ezért nem védekezés az Eggyel szemben semmilyen Szám, legyen az a Három vagy a Négy vagy bármelyik más. Mindegyikük mögött misztériumok és nevek sejlenek föl, amelyek egytől egyig az Egy trónjára áhítoznak. S mihelyst ráülnek, nyomban az Egy arcát veszik föl. Meg lehet próbálkozni az Egy becsapásával is. A szabad mozgás, az állandó változás, a népesség növekedése, csökkenése, a be- és kivándorlás mindenekelőtt a Sok menekülése az Egy igája elől. A Másságba vetett hit lényege nem maga a Másság, hiszen minden Másság – ahogy a főnévi forma is mutatja – csupán egy másik Egy, azaz zsarnok, hanem a Sok állandó keletkezése, a Sok örök rohanása a megszámláltatás elől. Vö.: „Az egalitárius eljárás esetében […] a releváns tények osztály nyitott osztály: az összes lehetséges megkülönböztetést igazoló tény relevánssá válik. Azonban […] az egalitárius kiválasztási eljárás elfogadása akkor nem kifogásolható, ha egyetlen tény sem áll fönn, amely bármiféle megkülönböztetést igazolna. […] Amíg nem hivatkoztak ilyen különbségre, addig bármiféle leszűkítés vagy rangsorolás alaptalan, tehát a közösség minden tagjának elveit és preferenciáit egyenlő súllyal kell számbavenni.” KIS János: Vannak-e emberi jogaink? Magyar Füzetek Könyvei, Párizs, 1987, 43. 7 Isaiah BERLIN: A szabadság két fogalma = UŐ.: Négy esszé a szabadságról, Európa, Budapest, 1990, 441. 8 A magyar nyelvben a „valamennyi” (ritkábban „valahány”) tulajdonképpen három jelentéssel bír. Az egyik jelentése az ’összes’ („Valamennyien eljöttek” – azaz mindenki ott volt!). A másik indetermináltságra utal, ezt fejtem majd ki a „Néhány” kapcsán („Valamennyien eljöttek” – értsd, nem mindenki volt ott!). A harmadik jelentése determináltságot fejez ki, s tulajdonképpen az előző két jelentés egyfajta keveredéseként is értelmezhető, azaz egy meghatározatlan, de meghatározható, vagy legalábbis megbecsülhető számra utal. („Voltunk valamennyien, de nem elegen.”) Itt csak ez utóbbi jelentést használom. 6
14
Tanári Díjátadó 2009
Ám amikor kiderül, hogy ez a gyakorlati-politikai, egyébként távolról sem sikertelen módszer önmagában nem tudja elűzni a kétségbeesést, akkor szokott fölmerülni végső mentsvárként a Sok és az Egy közötti örök feszültség föltételezése. Ha a Sok nem is győzhet az Egy fölött, de vele legalábbis egyenrangú politikai elv, hiszen az Egy soha nem jöhet létre, nincs értelme, létezése a Sok nélkül. Következésképpen a létezés mélyén az Egy és a Sok mint két őserő küzd egymással, hol az egyik, hol a másik kerekedvén fölül. Leszámítva azt, hogy ezt a gondolatmenetet legföljebb Richard Rorty találhatná vigasztalónak, aki már a liberalizmuson is túl van, a nagyobb baj az, hogy – erre szintén utaltam már – a gondolatmenet elkerülhetetlenül a Kettő győzelmébe torkollik. A Kettő mint nevető Harmadik – nos, ez nem éppen a filozófiai idill példája. Sokkal inkább a filozófiai rémületé, hiszen a lehetetlennel határosnak látszik összeegyeztetni az Egy és a Sok egymással vívott örök harcának tézisét azzal a ténnyel, hogy ebből a párharcból tulajdonképpen a Harc, azaz a Kettő mint Egy kerül ki győztesen. Madách közismert öszszefoglalásában: „A cél halál, az élet küzdelem / S az ember célja e küzdés maga” (Az ember tragédiája, XIII. szín). A filozófus hiába igyekszik az Egy diadalát megakadályozni azzal, hogy a Sokat legyőzhetetlennek, bár soha-nem-győzőnek tételezi, az Egy rettenetes képe még a Kettő, azaz a Harc, sőt a Halál mögött is földereng. Hegel Állama, filozófiai nevén Szintézise ugyanúgy Egy, mint Marx Kommunizmusa, csak az utóbbi valósággá vált, s pontosan ezt a rémületet tette gyakorlattá. A Harc nem érhet véget, a forradalom nem fejeződhet be, az Egynek, a Pártnak (az Egypártnak) örök küzdelmet kell vívnia a Sok, a Hydra ellen, vagy mint a népmesei királyfinak a sokfejű sárkány ellen. Új és új ellenfelekkel találja magát szembe, ha másutt nem, hát saját soraiban. S ezért valójában nem a Párt mint a Sok ellenfele az érdekes. A valódi, rejtett bálvány nem más, mint a párt Harca, amely zsarnokibb akárhány klasszikus, a történelemből jól ismert abszolútumnál, pontosan azért, mert a maga monizmusát, Egy-voltát a Kettővel maszkírozza, s így arra is képes, hogy a hatalom mozdulatlanságát és tehetetlenségét történelemformálónak látszó dinamikaként tüntesse föl.
3. A Néhány Az Egy és a Sok különös filozófiai viszonyában ezek szerint alighanem az Egy a domináns fél. Amitől Berlin
egyébként teljes joggal – tart. Mindaz, amit a szerinte a pozitív szabadsággal operáló elméletekkel és értékrendekkel szemben felhoz mint gyanút, megalapozott. Kilátástalan volna tehát minden védekezés az Eggyel szemben? Úgy gondolom, nem. Vegyük szemügyre a Néhány tulajdonságait. A Sokról megállapítottuk, hogy az ugyan ontológiailag konstitutív szerepet játszik az Egy létrejöttében, de maga mindig egy virtuális, vagy inkább potenciális Szám, azaz Valamennyi, amely legföljebb aktuálisan még nem létezik. A Néhány első pillantásra még védtelenebbnek tűnik az Eggyel szemben, hiszen még elvileg sem utal a Végtelenre, amire a Sok, s amivel az legalább az örök versenyfutás illúzióját tudja kelteni (bár a matematika fél kézzel is el tud bánni a Végtelennel, egy egyszerű jellel jelölve, s így jól mutatva, hogy a Sokat még megszámlálni sem szükséges ahhoz, hogy Nevén nevezzük). A Néhány azonban végképp kiszolgáltatottan, mezítelenül áll a könyörtelen számlálás előtt, amely ezt vagy azt a Számot egy pillanat alatt máris rásüti, mint valami szégyenbélyeget. Ám az Egy mégis meghökken. A bélyeg, a Szám ott van, látszik, csak éppen más sem látszik, mint maga a Szám. Az, amit megszámoltak, köddé vált. A Néhány odébbállt. A Néhány nem lehet Három vagy Öt vagy Tíz, ahogyan a Sokról igenis kiderülhet, hogy Ezer vagy Millió. A Néhány ugyanis nem Szám. A Néhány először is nem Egy. Az Egy minden Szám mögött ott van, s végsősoron a Sok mögött is, a Néhány háta mögé azonban nem tud elbújni, mert az azonnal az Egy mögött terem. Kétségtelen, hogy ez a bújócskaviszony az Eggyel a Néhány szám-szerűségét bizonyítja, azaz a Néhánynak van valami titokzatos köze a Számhoz, de ennél fontosabb a nem-számszerűsége. A Néhány megmártózik a Számban, de nem valamelyikben, hanem egyszerre többen is, így kétségbeesésbe kergeti az Egyet, amely ádázul vadászik rá, de mindhiába. A Néhány a görög mitológia Próteusza, amely nevében viseli az Egy fogalmát, ámde csak afféle fintorként a krónoszi–zeuszi vérvonal monisztikus, megmérhető, uralható világával szemben. A Néhány nem függ a Számtól, nem születik tőle, s tőle sem születnek számok. A Néhány nem fogható meg, nincs Neve, ahogy Próteusz is csak annyit jelent, mint Első vagy Egy, ám olyan Egy, amely után nem jön semmiféle Kettő. Senki sem tudja, hány alakja van Próteusznak. S ha valaki mégis meg tudná fogni, azaz meg tudná nevezni, akkor tőle mindent megtudhatna a jövőről, s ezzel együtt természetesen a múltról is. Ám a Néhány valódi neve csak Isten előtt ismeretes, Aki előtt ezer év annyi, mint egyetlen nap, s egyetlen nap annyi, mint ezer év. „Sokan vannak a meghívottak, de kevesen a választottak” – olvassuk az Írásban, amely fino-man szólva bizonytalanságban hagy minket a Szám felől (ahol talán a „sok” és a „kevés” együtt fejezik ki a „néhány”-at, vagyis a Számtalan Számot). A Néhány ezek szerint olyan „szám,” amely – szemben a Sokkal – valódi ellenfele az Egynek.
15
Tanári Díjátadó 2009
Mindebből már adódik is, hogy a Néhány értelemszerűen nem is Sok. A Sok eltéphetetlenül kötődik az Egyhez, együtt és egymástól születnek. Mivel a Néhány nem megszámlálható, nincsenek törvényei, sem determinisztikusak, sem sztochasztikusak, mint a Soknak. A Néhány nem vizsgálható a Sokhoz hasonlóan tudományos eszközökkel, vele kapcsolatban nem az az érdekes, hogy voltaképpen mennyi is, hiszen lehet, hogy kettő, de az is lehet, hogy három, attól függően, hogy honnan és mikor nézzük, de még attól is, hogy ki nézi éppen. Ettől még a Néhány éppúgy valóságos, mint ahogy a fény is az, noha olykor hullám, olykor részecske, mint azt a kvantumfizikából tudjuk. De mit lehet kezdeni a Néhánnyal a politikai numerológiában, ha az éppen kivezet belőle? Nos, ha van kvantumfizika, miért ne lehetne a Néhánynak is filozófiája? Vagy ha tetszik, posztnumerológiája? Nézzük meg például, milyen az, amikor a Néhány Kettőnek tűnik. Vannak politikai dualitások, dichotómiák, amelyekben éppen az a legfontosabb, hogy Dualitások, azaz kettősök. Elvont szinten ilyen a Bal és a Jobb, egy adott ország politikai világában ilyen lehet az Egyik meg a Másik Párt, mondjuk a magassarkúak és az alacsonysarkúak pártja. A két fél olykor valódi politikai tartalmat hordoz, olykor nem; de mindig küzd egymással, s ez a küzdelem olykor szórakoztató, olykor nem az. Mindenesetre a kettősség logikája szigorú értelemben veendő, nincs és nem is lehet harmadik, ahogy a sakk definíciójához is hozzátartozik, hogy azt ketten játsszák. Persze gyakran előfordul, hogy a két fél olyan szoros küzdelmet vív, hogy szinte egybefonódnak, s így lesznek ketten Egy, ahogy az Ember is férfi és nő együtt. Minden angolban van valamennyi tory meg whig, minden franciában van valamennyi royalista meg republikánus, s akármilyen ádáz csatákat vívnak is ezek a pártok egymással, nyugodtan gondolható, hogy a végeredmény afféle organikus egész, amilyenről George Edward Moore értéketikája szól. A politikaikag felnőtt angol gentleman, a francia meg bonapartista, legalábbis a lelke mélyén. Maradjunk is a nemzetkarakterológiánál, ami a politikai irodalomnak a 18. századtól talán mindmáig a legszórakoztatóbb és legnépszerűbb része. Nevezhetjük akár nemzetportré-festészetnek is, amelynek éppúgy megvannak a maga zsenijei, mint tömegtermelői. S bár a „nagy” nemzetek egyes szerzői is kedvvel művelték, gondoljunk egy olyan, több szempontból is vegyes társaságra mint Keyserling gróf, Verne Gyula és Fjodor Dosztojevszkij; jellegzetesen inkább a kis nemzetek politikai irodalmának állt mindig is a fókuszában ez a téma, hiszen a „kik vagyunk?” kérdése náluk sürgetőbb, egzisztenciális téttel jár. Széchenyi István, Rónay Jácint, Ady Endre, Fülep Lajos, Babits Mihály, Szekfű Gyula, Bibó István, Németh László, Hamvas Béla, Szűcs Jenő – jól ismert lista a magyar eszmetörténetből. Többségük azonban vagy feloldhatatlan dichotómiaként (Kelet–Nyugat, hamis realista – túlfeszült lényeglátó) vagy egyetlen típusként (a „közép-európai,” a „bujdosó”) fogta fel a lehetséges választ (Hamvasnál „öt géniusz” van, ám nála is probléma a harmonikus egység hiánya). Ám mi van akkor, ha a nemzeti jellem csak a lehető legerőltetettebb, absztrakt vagy éppen semmitmondó keretben mutatkozik koherens egésznek, vagy éppen nagyon is kettősnek látszik, de anélkül, hogy ez a kettősség skizofréniás tünetekhez vezetne? Van a hős amerikai, az igazi patrióta, akiben az egykori szabadságharcosok és a vadnyugati pionírok hagyománya fut össze, ő egyúttal a közösségből kilépő, az örök eltávolodó – a helyi kontextusban: ellovagló – eszménye; de van az örökifjú, idealista amerikai is, aki a Változás és az Újrakezdés prófétája, a nagy közösségépítő és összefogó. A két eszmény olykor elnökjelöltek harcában jelentkezik, mint legutóbb is, de miért kellene kétféle amerikairól beszélnünk? Hiszen lehet, hogy van harmadik és negyedik is, csak ezek most éppen nem fontosak. S miért kellene minden magyarnak vagy kurucnak, vagy labancnak; vagy dzsentrinek, vagy parasztnak; vagy turáninak vagy európainak lennie? S miért kéne ezekből eszményi elegyet gyúrni? Miért ne lehetnének ezek a kettősök fontosak olykor, de nem azok máskor? Amikor a Néhány a Kettő háta mögé bújik, az a Kettő többé nem dualitás, nem harc és nem belehullás az Egybe. Nem fontos, hogy a kettő éppen kettő. Ma enynyi, holnap annyi. S ez azért lehetséges, mert az ember maga sem szereti sem Egynek, sem Soknak látni magát. Nem feltétlenül törekszünk egyetlen Identitásra, de visszariadunk az identitások sokaságától is. Identitásainkkal leginkább találkozni szoktunk, mint a jó ismerősökkel, mondhatni, olykor-olykor összefutunk velük. Többnyire olyankor, amikor nem is keressük őket. Nem tartjuk őket számon, talán éppen azért, mert a számontartás olyan, mint a népszámlálás, a számok közösségének, a politikai társulásnak a megalapítása és fenntartása. Aligha szeretne bárki is politikai viszonyban lenni önmagával, így menekül az Egy és a Sok, menekül a Szám elől. Feltétlenül tudnom kell, hogy Animus és Anima hogyan küzd bennem? S hogy mivé tesz? Hol ilyenné, hol olyanná. Okvetlenül el kell döntenem, hogy melankolikus, flegmatikus, szangvinikus vagy kolerikus típus vagyok-e? Hol ilyen, hol olyan, hol inkább ez, hol inkább az. Van-e 16
Tanári Díjátadó 2009
épeszű ember, aki valaha is komolyan megpróbálkozott volna azzal, hogy megszámolja a barátait? Annyit tudunk csupán, hogy egynél többen vannak, de sokan nem lehetnek. Éveinket számon tartjuk, életünk korszakait azonban nemigen. Életrajzunkban felsorolunk bizonyos dátumokat, de fontos döntéseinket nem, és nem is szívesen tennénk. Nemcsak az intimitás védelme miatt: azért sem, mert a számontartásuk gondolatában van valami riasztó. Kétségtelen, hogy a szám misztériuma a politika titka is. Ahol a számok vannak, ahol az Egy és a Sok föllép, ott van a politika is és megfordítva. A politikai társulás nem barátok kapcsolatrendszere, nem is laza identitások elvileg korlátlanul bővíthető konföderációja. S az embernek olykor egyéni életében is egész valóját föl kell tennie valamilyen kockára, amikor valamilyen erkölcsi, politikai, egzisztenciális döntést muszáj meghoznia, amivel (történjék a döntés bármilyen titokban is) egyúttal a történelmet, közössége sorsát is megváltoztatja. Ilyenkor nincs menekvés az Egy logikája elől, legföljebb a Sok felé, vagyis a döntés örök halogatása felé, aminek a végén mindig kiderül, hogy a halogató nem jutott messzebb a tizenkilences számnál, azaz az egy híján húsznál. Való igaz, hogy a politika elméletében és gyakorlatában a számok egyformán megkerülhetetlenek; elég példát soroltam föl ehhez. De éppen itt és ezért válik fontossá, hogy a Néhány bár nem Szám, mégis a számok mögé szeret bújni. Köze van hozzájuk. Mintha ő mozgatná őket, persze dróton. A Néhány olykor egyenesen a szám paródiája, afféle örök bohóc, a franciakártya számnélküli Jolly Jokere. A komoly játékban, mint a bridzs, nincs is helye: de a politika nem bridzs, mint ahogy nem is sakk, akármennyire is szeretné a tudós játékszabályokba szorítani. A politikában mindannyian érzékelünk valami komolytalant, amely éppen ezért fölszabadító és izgató. Nem biztos, hogy erről írni, értekezni, filozofálni lehet, de nem is kell. Elég, ha megsejtjük, hogy a számok talán nem az Egy s nem is a Sok, azaz nem maga a Szám hozza mozgásba. Soha nem elégszünk meg azzal, hogy a valóságban valami egy, kettő, három vagy tizenöt. Arra is kíváncsiak vagyunk, hogy miért éppen annyi. Erre a kérdésünkre a tudomány és a politika persze mindig csak egy másik számmal tud válaszolni. S így a kérdés újra nyitott, egészen ad-dig, amíg el nem jutunk – Platón szerint szükségképpen – az Egyhez, egyúttal pedig az Egy lehetetlenségéhez. A Szám megsemmisül, s vele együtt a valóság is. S a végsőkig feszített politika tényleg a halálba vezet. A valóság azonban túléli a Szám halálát. Nem találjunk meg sem az Egy, sem a Kettő, sem a Száz titkát, mégpedig azért nem, mert nincsenek mögöttük miértek. A számoknak nincsenek titkaik, éppen ez a titkuk. Megsemmisültek, mégis minden marad a régiben. Az ember körülnéz, majd tesz néhány lépést, megragad néhány dolgot, s összefog néhány társával. S most már tudja, hogy megszámolhatja ugyan a lépéseit, a dolgait, a barátait, de számai immár maguk is csupán dolgok. A számok vannak, de az összes szám együttvéve is csupán néhány dolog mindabból, amit még Teljességnek sem nevezhetünk.
17
