Diplomamunka
Az euró bevezetése Magyarországon
Készítette: Vály Róbert Konzulens: dr. Gyırffy Dóra
DE KTK, 2007.
Tartalomjegyzék 1. Miért van szükség az euró bevezetésére?
4
1.1. Gazdaságunk új orientációja
4
1.2. Elızmények, a GMU létrejötte
5
1.3. Az euró elınyei, hátrányai
8
2. Az euróbevezetés feltételei
12
2.1. Konvergenciakritériumok
12
2.2. Az árstabilitás problémái, kezelésének módjai a rendszerváltás után Magyarországon
13
2.3. A hosszú lejáratú állampapírok hozama és annak tendenciája Magyarországon, más országokhoz is viszonyítva
15
2.4. A forint árfolyamának alakulása az euró létrejötte óta
16
2.5. A hazai fiskális helyzet alakulása
19
2.6. A hazai pénzügyi szektor felkészültsége
22
3. A költségvetési kiigazítás aktuális kérdései Magyarországon
23
3.1. Stabilizációs folyamat a kilencvenes évek közepétıl
23
3.2. Prudens fiskális politika, stabilitás, tartós növekedés kérdései
25
3.3. A fiskális kihívásokra adott eltérı válaszok sikeressége az EU-ban
26
3.4. Fiskális konszolidáció kérdései Magyarországon
27
3.5. A konvergenciaprogram néhány problémája a makroelemzések tükrében
29
3.6. A környezı országok konvergenciaprogramjainak összehasonlítása
31
3.7. Az egészségügyi és nyugdíjrendszer magyarországi problematikája
32
3.8. A gazdaság kilátásai
35
4. A monetáris politika fı célkitőzései az euró-bevezetés tükrében
37
4.1. Az árstabilitás elérésének eszközrendszere
37
4.2. Optimális monetáris politika célrendszere
37
4.3. A monetáris politika eredményessége
39
4.4. Kritikák és válaszok
40
2
5. Az euróbevezetés gyakorlati kérdései
41
5.1. A bevezetés idıpontjának lehetıségei
41
5.2. Az euróbevezetés gyakorlati feladatai Magyaroszágon
41
5.3. Az Európai Unió eljárási mechanizmusa
42
5.4. Az euróbevezetés lehetséges módjai
43
5.5. Néhány pénznem-váltással kapcsolatos alapelv
43
5.6. Az euroátállásal érintett legfontosabb területek
44
6. Következtetések
45
Hivatkozási jegyzék
49
3
1. Miért van szükség az euró hazai bevezetésére?
Az elsı fejezet röviden ismerteti hazánk megváltozott gazdasági környezetét, annak létrejöttét, majd a közös valuta bevezetésének várható következményeit tárgyalja.
1.1. Gazdaságunk új orientációja
Magyarország 2004. május 1.-tıl tagja az Európai Uniónak. Csatlakozásunk történelmipolitikai jelentısége többnyire érthetı a szélesebb közvélemény számára is, de a gazdasági vonatkozások közül inkább csak az általánosan elvárt jóléti növekedés lett része a közgondolkodásnak. Az Európai Bizottság által 1997. nyarán Agenda 2000 címen közzétett dokumentum szerint EU tagságunknak nem feltétele ugyan a Gazdasági és Monetáris Unió kritériumainak teljesítése (AZ EURÓ, MNB [1999]), de azok idıközben a közösségi joganyag (acquis communautaire) részévé, harmonizációs kötelezettséggé váltak. Ezek közül a legfontosabb, a Magyar Nemzeti Bank függetlenségének biztosítása és a szabad tıkemozgásokkal kapcsolatos korlátozások megszüntetése. (2001. májustól a közel 70 évig fennálló kötött devizagazdálkodás megszőnt.) Ettıl kezdve a magyar gazdaságpolitika célja az euróövezettel való gazdasági konvergencia elérése. A GMU-ban való részvétel feltétele viszont a maastrichti kritériumok teljesítése. Magyarország gazdasági kapcsolatainak kétharmada az euróövezet tagállamaival áll fenn. Uniós exportunk 1993. és 1997. között éves átlagban 34%-kal nıtt. Nagyon fontos, hogy ebben a relációban a magyar külkereskedelem aktívumot tud felmutatni. Exportunk több, mint 70%-át 1996-ra sikerült ebben az irányban teljesíteni, az import 60%-a származott a térségbıl. (Erdıs T. [2003] 295. o.) Legfıbb gazdasági partnereink ezen belül Németország, Ausztria, Franciaország, Olaszország. A volt szovjet utódállamok, fıleg Oroszország irányából az energiahordozók importja dominál, amit nem is tudunk ellensúlyozni exporttal. (Ebben nem állunk egyedül, az orosz állam pénzügyi helyzetének jelentıs megerısödése nyilván nemcsak a Magyarországgal szembeni aktívum következménye.) A volt KGST országokhoz főzıdı kapcsolataink terén kiemelendı Románia, amely idei csatlakozása óta szintén EU-relációnak számít (elıtte az egyik legnagyobb Unión kívüli exportpiacunk volt), és belátható idın belül csatlakozni kíván az euróövezethez is. Szerényebb volumenőek kapcsolataink a zónán kívüli nyugat-európai országokkal. Részben a nagyobb földrajzi távolság miatt, ezen országok kevésbé tekinthetık természetes
4
gazdasági partnereinknek. Természetesen még e megállapítás mellett is számos példát is lehetne említeni az újabban kiépülı, vagy korábbi hagyományokat folytató kapcsolatokra. A távol-keleti térség mindent elárasztó árudömpingjét ugyancsak nehéz ellentételezni, és ez más országokra is igaz. A kérdés összeurópai jelentıségő, bizonyos ágazatok számára végzetes is lehet, de ma már olyan iparágakat is elér, amelyeket korábban – elsısorban technológai elınyük miatt – védettnek gondoltunk. Az irányváltás korábbi KGST orientált gazdaság számára igen jelentıs változást jelent, ami történelmi léptékkel mérve igen gyors – ma már kimondhatjuk, hogy sikeres – átállás eredménye. A mai GMU tagok (EU 13-ak) – mintegy 300 milliós népességő piacot képviselve – az USA gazdasági potenciáljának jelentıs hányadát teszik ki. Ebbıl az is érzékelhetı, hogy közös pénzük, az euró (€) ma már – az össze pénzfunkciót teljesítve – világpénzként is mőködik. A kezdetben (1999-tıl elszámolásforgalmi, értékmérı, és hitelpénzként funkcionáló) korlátozott fizetıeszköz 2002. január 1.-tıl a készpénzforgalom lehetıségét is biztosította. A teljessé vált pénzfunkciók mellett az euró – a jegybankok számára a tartalék felhalmozás eszközévé is válva – világpénzzé erısödött. A pénz- és tıkepiaci mőveletek egyre nagyobb hányadát is euróban kötik, nemcsak Európában, de a világ más térségeiben is. Meghatározó gazdasági partnereink nemzetközi szinten – az integráció révén – javuló versenyképessége húzóerıt képvisel, mivel dinamikusan növekvı piacot kínál az exportıröknek és a beszállítóknak. Ez alkalmazkodást indokol, aminek eszköze és alapfeltétele az euró bevezetéséhez szükséges – a maastrichti kritériumoknak eleget tevı – konvergenciaprogram teljesítése.
1.2. Elızmények, a GMU létrejötte
Az Európai Gazdasági Közösség 1957. évi római megalakulásának kezdeti célja – az integráció révén – a háborús konfliktus elkerülése, majd a tagországok piacainak összenyitásával az európai versenyképesség növelése volt. A közös európai valuta az egységes piac hatékonyságát növelheti, amennyiben a termelık és fogyasztók összemérhetik a versengı termékek és szolgáltatások árát, elısegítve az olcsóbb beszerzéseket és az árak bizonyos fokú kiegyenlítıdését. A teljes kiegyenlítıdés több ok miatt, például a tagországok közötti eltérı jövedelmi- és adópolitika miatt sem valósulhat meg. Ezen gazdaságpolitikai alrendszerek továbbra is nemzeti hatáskörben maradtak számtalan közös elıírás ellenére is. Az integráció elırehaladását 1964-tıl a monetáris politikai együttmőködés, 1968-tól a vámunió létrejötte, majd a ‘70-es évek elejétıl, a Bretton-Woods-i árfolyamrendszer 5
összeomlásától a monetáris stabilitásra törekvés jelezte. 1979-tıl minden ERM (Exchange Rate Mechanism) tag köteles volt bilaterálisan meghatározott középárfolyamát ±2,25%-os ingadozási sávban tartani. Ekkor hozták létre az ECU kosárvalutát, mint számviteli elszámoló egységet, azt tartalékvaluta szereppel is felruházva. A Gazdasági és Monetáris Unió I. szakaszának kezdete (1990.) idején a tıkemozgások teljes, több lépcsıben megvalósuló liberalizációja által a további gazdasági integráció volt a célkitőzés. A Maastrichtban 1991-ben elfogadott Egyezmény az Európai Unióról törvényi szintre emelte a monetáris unió létrehozását. Az angolul EMU-ként rövidített (Economic and Monetary Union) második szakaszába lépve (1994) megkezdıdött a felkészítés a pénzcserére és a piaci szereplık ismereteinek bıvítésére, általános tennivalóinak meghatározására. A következı évben, Madridban dılt el, hogy a közös valuta nem az ECU, hanem az euró lesz. (Külügyminisztérium-MNB [1998]) A maastrichti kritériumok teljesülését 1998-ban mérlegelték, és ennek alapján 11 tagország létrehozta a monetáris uniót. Nagy-Britannia, Svédország és Dánia ebben nem akart (és nem akar máig sem), Görögország pedig gyenge teljesítménye alapján nem tudott csatlakozni. Érdekesség, hogy a britek és a dánok jogosultak kívül maradni az euróövezeten, de a svédek nem, ık az ERM-II.-be lépést halogatják. A britek jól ismert konzervativizmusa, a “splendid isolation”, valamint a nagyhatalmi törekvések közgondolkodásban máig fellelhetı motívuma magyarázatul szolgálhat a távolságtartásra. További érv lehet mindhárom országban, hogy az utóbbi években az EU meghatározó országainál erıteljesebb fejlıdést tudtak elérni. Bár ezt nemigen lehet a saját valuta javára írni (az ausztrál McKinsey Global Istitute [2006] tanulmánya a svéd versenyszférában a termelékenység – deregulációnak köszönhetı – jelentıs javulását hangsúlyozza), a társadalom jelentıs része valószínőleg ebben a hitben van, és ez nyilván befolyásolja a döntési helyzetben levı politikusokat is. A londoni székhelyő CEPR [2006] tanulmánya szerint ezen országok csatlakozás nélkül is profitáltak az euróövezet létrejöttébıl, csatlakozásukból az aszimmetrikus kereskedelmi elınyök elvesztése származna. A GMU harmadik szakaszában (1999-tıl) a monetáris politika szupranacionális szintre került, miután még 1998-ban létrejött az Európai Központi Bank, Frankfurt székhellyel és vele együtt a Központi Bankok Európai Rendszere. Ekkortól az euró számlapénzként funkcionált, a különbözı pénznemek az euró nem decimális váltópénzének voltak tekinthetık. 2002. január 1.-vel megkezdıdött az euróbankjegyek és érmék kibocsátása és a fokozatos pénzcsere, ezáltal a mindenki számára érzékelhetı gyakorlatban is mőködıképes lett az Gazdasági és Monetáris Unió. 6
A kezdeti 11 tagállamhoz 2002-ben csatlakozhatott Görögország (1 EUR=340,750 drachma), majd 2007-tıl Szlovénia is, (1 EUR= 239,640 tolár) ahol az átmeneti idıszak mindössze két hét volt. A nemzeti valuták euróra való átváltásának – 1998. december 31.-én meghatározott – arányait az 1.sz. táblázat tartalmazza. A 2002. január 1.-tıl maximum hat hónapon át tartó átmeneti idıszakban a nemzeti valuták még forgalomban voltak. Ezután már csak az országok jegybankjai voltak kötelesek elfogadni a régi bankjegyeket. Ennek határideje országonként eltér, de nem ritka (például Németország esetén), hogy korlátlan idıre vállaltak beváltási kötelezettséget.
Nemzeti fizetıeszköz
Átváltási arány (1 EUR=)
Belga frank
40,3399
Luxemburgi frank Finn márka
5,94573
Francia frank
6,55957
Holland forint
2,20371
Ír font
0,787564
Német márka
1,95583
Olasz líra
1936,27
Osztrák schilling
13,7603
Portugál escudo
200,482
Spanyol peseta
166,386
1. Táblázat. Az EU 11-ek nemzeti fizetıeszközei és az euró közti átváltási arányok Forrás: MNB
A közvélekedés szerint az átállás drágulást okozott, de ezt a statisztikák nem támasztják alá. Az egyidejőleg fellendülı tömegturizmus bizonyos helyeken megnyilvánuló árfelhajtó hatása, valamint egyszerő, olcsó mindennapos cikkek esetén a felfelé kerekítés kelthette ezt az érzetet. Érdemes megjegyezni, hogy Norvégia és Svájc, bár részt vesznek a gazdasági integrációban (mindketten EFTA tagok), az Uniónak nem tagjai, így hiába is keresnénk ıket a táblázatban.
7
1.3. Az euró elınyei, hátrányai
A monetáris stabilitásra törekvést szolgáló közös valuta számos elınyt nyújt. Így a közös valuta mellett megszőnik a korábbi – nemzeti valutákhoz kötıdı – árfolyamkockázat és az átváltásokkal járó tranzakciós költség. Ez egyfelıl a termelés és forgalmazás költségeinek csökkenését jelenti az euróövezeti kapcsolatokban, másfelıl éles versenyhelyzetet teremt a gazdasági szereplık számára. Az euróövezeti tagság mellett megszőnik az árfolyam gazdaságpolitikai eszközként való használata, nincs mód valutaleértékeléssel az export támogatására, illetve az import drágítására. Mivel a “játékszabályok” mindenkire nézve kötelezıek, nem lehetséges a versengı valutaleértékelés eszközével javítani a pozíciókat a többiek rovására. A tagországok számára elvész az a lehetıség is, hogy – saját valutájukban történt eladósodásuk esetén – a velük szemben fennálló követeléseket elértéktelenítsék. (Manapság hasonló törekvés érzékelhetı az USA részérıl.) A kibıvült piac – közös valuta mellett – egységes pénzügyi piacot hoz létre, ahol a tıke a legjövedelmezıbb felhasználási területekre áramolhat. Mivel nem áll fenn az árfolyamok változásának veszélye, így a potenciális többlet profit sincs veszélyben. Az áruk és szolgáltatások szabad áramlása – a határok leomlását követıen – a tıkepiac élénkülését is maga után vonja, megkönnyítve a tıkepiaci eszközök elterjedését, használatát, bıvülı keresletét. Az egységes pénzügyi piac kamatversenyt is eredményez, miáltal a reálkamatok csökkennek. Alacsonyabb kamat mellett erıteljesebb lehet a gazdasági növekedés, és ez az integráció egésze számára elınyös. Az euró bevezetésének számszerősíthetı hátrányai az önálló monetáris politika feladásával, illetve a saját pénzkibocsátás elmaradó hasznával, az ún. seigniorage bevételek elmaradásával mérhetık. A GMU szinten keletkezı seigniorage utólag felosztásra kerül. A maastrichti követelmények betartása mellett az ilyen módon elért növekedés fenntartható, mert nem jár a pénzügyi egyensúly megbomlásával, sem az infláció felpörgése, sem a pénzügyi mérlegek romlása alapján. Az MNB korábban publikált mőhelytanulmánya (Csajbók-Csermely [2002]) szerint az elıbb vázolt, euró bevezetéshez köthetı elınyök közül legjelentısebb a külkereskedelem bıvülése, hosszú távon a GDP arányában évi 0,55 - 0,76%-os növekedési többletet biztosít. Egyes vélemények szerint ebben nem is annyira a korábbi akadályok leomlása, hanem a tagországok koordináltabb gazdaságpolitikája játszik szerepet. Az országok gazdasági ciklusainak összehangolódása miatt az azzal együtt mozgó export és import között nem
8
keletkezik jelentıs feszültség, így a külsı egyensúly is kevéssé bomolhat meg, nem kell a pénzügyi rendszernek túlságosan nagy hiányt finanszírozni. A reálkamat csökkenése szintén hosszabb idıszakra vetítve évi 0,08 – 0,13%-kal segítheti fejlıdésünket. E két hatás a tanulmány szerint 20 év átlagában 0,6 – 0,9 százalékponttal emelheti a hazai össztermék növekedési ütemét. A rövidtávon jelentkezı hatásokat a bevezetéskor a GDP szintjében bekövetkezı eltolódásként is értelmezhetjük. A tranzakciós költségek csökkenése 0,18 – 0,30% – kétharmad részben a banki konverzió, egyharmad részben az ún. házon belüli ráfordítások elmaradásának köszönhetı – emelkedést, a seigniorage bevétel visszaesése 0,17 – 0,23%-os süllyedést okoz, így a két jelenség közel kiegyenlíti egymást. Az államadósság és a jegybanki devizatartalék kezelés oldalán is számszerősíthetı, jelentıs megtakarításokkal lehet kalkulálni a közös pénz bevezetése esetén. (Boros I. - MN [2007]) A szerzı az állam, a lakosság, az önkormányzatok és a vállalkozások hitelállományának az euró hiánya miatti többlet-kamatterhét óvatosan becsülve is jóval 1000 milliárd forint fölé teszi. Ennek reálértéke függ a mindenkori inflációtól. A közös valuta mellett egy ország számára a külsı források elérése, bevonása egyszerőbbé és olcsóbbá válik, továbbá a tartalékképzés kockázatai is mérséklıdnek, egyszerőbb az adósság-portfólió kezelése. Kis, nyitott gazdaságú országok valutái folyamatosan ki vannak téve nemzetközi spekulációknak, ún. pénzügyi fertızéseknek. A spekulációs támadások irányulhatnak a nemzeti valuta árfolyamának manipulálására, és az ún. forró pénzek mozgatásán keresztül a haszon lefölözésére. A monetáris hatóság hibás, vagy megkésett lépései mellett ez óriási károkat okozhat a nemzetgazdaságoknak, esetenként pénzügyi összeomlást is eredményezve. Erre irányuló kísérletek 2003. elején a forintot is érték, de monetáris eszközökkel eredményesen elháríthatóvá váltak (ld. 2. ábra). Az euró valuta – óriási piacot és gazdasági erıt képviselve – aligha válhat spekulációs támadások célpontjává, így GMU taggá válva ezen kockázatok eliminálhatók. Nemigen képzelhetı el, hogy ekkora tömeget spekulánsok “meg tudnának lendíteni”, álljon mögöttük bármely bankház, vagy pénzügyi csoportosulás ereje. Említést érdemel a bankok konverziós hasznának, illetve a biztosítási üzletágak – árfolyam-biztosítással összefüggı – eredményének részbeni elmaradása, illetve csökkenése. Ez a piac többi szereplıje számára ugyanakkor, a kisebb költségek miatt eredménynövelı hatású. Az önálló monetáris politika alkalmazása esetén a valutaleértékelésbıl származó rövidtávú gazdasági elınyök elmaradnak ugyan, de az egyébként sem biztosíthat hosszú távú 9
eredményt. A már elızıekben említett nemzeti valutaleértékelés mellett az exportırök pozíciója átmenetileg javulhat ugyan, de éppen az import drágulása miatt – az infláció emelkedése révén – a tevékenységek költségei is nınek, miáltal a kezdeti elınyök eltőnnek. Hosszabb távon a leértékelı árfolyam-politika a rossz, kevésbé hatékony tevékenységeket, termelést konzerválja, azaz a strukturális problémákat tartósítja. Az eddigiekbıl egyértelmően kiderül, hogy az Unióban az árstabilitásra törekvés alapvetı, megkérdıjelezhetetlen célkitőzés. Ezt egyfelıl indokolja, hogy a közös pénz értékének megırzésében közös a felelısség, nem megengedhetı, hogy bárki önös érdekbıl “hígítani” kezdje. Másfelıl, az árstabilitás sehol sem bizonyult az utóbbi két évtizedben a nyugati világban növekedést gátló tényezınek. (Csaba L. [2006] 41. o.). Több EU tagállam esetén a tartós növekedés alapjának bizonyult, bár önmagában nem jelent arra vonatkozó garanciát. Az önálló monetáris politika feladásának akkor lehetne igazán hátránya, ha az euró-zóna és hazánk viszonylatában aszimmetrikus sokkok kialakulásától kellene tartani. (CsajbókCsermely [2002]) Ennek azonban nincs jelentıs kockázata, mert egyrészt erısen integrálódtunk a zóna gazdaságába, másrészt a hazai gazdaság ágazati megoszlása – jövedelemtermelı képesség és a foglalkoztatás szempontjából – is hasonló, harmadrészt az eddigi ciklusok is egybeestek a zóna változásaival. Így az EKB anticiklikus intézkedései várhatóan megfelelı idızítésőek lesznek a magyar gazdaság számára is. Önálló pénznem megtartása esetén a már említett pénzügyi “fertızések” éppen a legsúlyosabb aszimmetrikus sokkok kiváltói lehetnek. Az idızítésen túl fontos a monetáris beavatkozás mértéke is. A különbözı országokban a reálgazdaság – az ún. monetáris transzmisszió eltérése miatt – más idıbeli lefutású, illetve mélységő reakciót ad a jegybanki alapkamat változására, így az egyik számára kedvezı monetáris intézkedés a másik számára túlzottnak, vagy erélytelennek bizonyulhat. Ennek oka lehet a bankrendszer kamatszintjének eltérı reakciója (erıs verseny esetén dinamikusabb); a vállalati szektor tıkepiaci finanszírozásának aránya (Magyarországon nem elterjedt); a rövid lejáratú és a változó kamatozású hitelek aránya (Mo.-on magas); a hitelállomány külföldi eredetének aránya (nálunk a vállalati hitelek 60%-a, zömmel euróban jegyzett); de a lakosság eladósodottsága is befolyásolja a monetáris transzmisszió hatékonyságát. Utóbbi a fejlett országokhoz (különösen az angolszász világhoz) mérten hazánkban viszonylag alacsony, de erıteljes “felzárkózás” tapasztalható, ami nem biztos, hogy pozitív jelenség. (Például a 2002tıl a lakossági “kiköltekezés” miatt az államháztartás megugró deficitjét zömmel külsı forrásból kell finanszírozni, ami kockázatokat rejt, ld. 3. fejezet.)
10
A korábban említett foglalkoztatási szerkezet, illetve annak tendenciája egybecseng a fentiekkel. Az Eurostat 2000-es adatai szerint az ágazati megoszlásban hazánk az EU15-öktıl legnagyobb arányban a pénzügyi szolgáltatások terén tér el. (MNB [2005]) A 15,5%-os referenciával szemben nálunk csak 8% az ebben a szektorban dolgozók aránya, de 2004-ig a foglalkoztatottak számában történt változás is e körben a legnagyobb, 18,1%, közel egyötöd rész a növekedés. Az euróövezethez tartozás elınyeit növelheti az a friss fejlemény, amelyet az Európai Bizottság versenypolitikai biztosának jelentése indított el. (Rajcsányi G. HV, Bankcsapdák) A jelentés – súlyos versenyakadályokat feltárva – a cégek és lakossági ügyfelek számára feleslegesen drága banki szolgáltatásokat jelez. A közel telített bankpiac szereplıi – a szabad tıkeáramlás elvét is sértve – olyan akadályokat állítanak, amelyek számukra extraprofitot biztosítanak. Az ügyfelek szabad bankválasztását kilépési, bankközi díjakkal nehezítik, továbbá mőszaki szabványok is korlátozzák a versenyt. A Bizottság az együttmőködés javításával kíván változtatni a helyzeten, az EKB szakmai támogatásával. Egységes eurófizetési térséget (SEPA) kívánnak létrehozni 2008. január 1.-tıl, miáltal az ügyfelek bármely tagállamban olyan feltételekkel bonyolíthatnak le pénzügyi mőveleteket, mintha hazájukban tennék. Az övezetben mőködı bankoknak kötelezı lesz SEPA
konform
bankkártyát kínálni, mellyel például a külföldön munkát vállalók az otthonival azonos díjakkal fizethetnek, vagy vehetnek fel készpénzt. A SEPA csak az eurót bevezetı GMU tagoknál mőködhet. Szükséges megemlíteni, hogy a kormány felkérésére a Gazdasági Versenyhivatal és egy külön bizottság Magyarországon is vizsgálja a bankok tartósan mérhetı extraprofitjának hátterét, a versenykorlátok leépítésének, a banki szolgáltatások költségcsökkentésének lehetıségét. A jelenlegi helyzet alkalmas az ügyfelek “fogva tartására”, és ez korlátozó a kedvezıbb feltételekkel kínált, innovatívabb pénzügyi termékek választásában.
11
2. Az euróbevezetés feltételei
E fejezet elıször rövid áttekintést ad az euró-zónához csatlakozás deklarált követelményeirıl, majd sorra veszi a Magyarország eddigi eredményeit, illetve helyzetét a követelmények tükrében. Rövid ismertetést ad a pénzügyi szektor által eddig megtett intézkedésekrıl is.
2.1. Konvergenciakritériumok
A már említett maastrichti szerzıdés konvergenciakritériumai a monetáris és fiskális (költségvetési) politika korlátok közé szorítását tartalmazzák. Az árstabilitást, a hosszú távú kamatkonvergenciát, és a fenntartható államháztartási pozíció követelményét egyéves, az árfolyam-stabilitási kritériumot kétéves referencia idıszakra határozza meg. A kritériumokat fenntartható módon – azaz nem egyszeri intézkedésekkel – kell teljesíteni, melyet egyéb jelzıszámok figyelembe vétele tesz vizsgálhatóvá. 2.1.1. Az árstabilitás érdekében a vizsgált tagország fogyasztóiár-indexe a vizsgált egyéves periódusban legfeljebb 1,5%-kal haladhatja meg a legalacsonyabb inflációs rátát felmutató három tagállam ilyen módon számolt átlagát. Ez a gyakorlatban 3% alatti inflációs értéket jelent, mely ráta már a gazdasági utolérés jegyében eszközölt erıteljesebb beruházási törekvéseket, illetve azok hatását is figyelembe veszi. 2.1.2. A GMU leendı tagjának hosszú távú kamatlába 12 havi átlagban legfeljebb 2%-kal múlhatja felül a három legalacsonyabb inflációs rátát felmutató tagállam hasonló jellemzıjét. A gyakorlatban a kamatokat a hosszú (10 éves) lejáratú államkötvények alapján határozzák meg. 2.1.3. A GMU-ba lépést minimum két évig az ERM-II. rendszer árfolyam-mechanizmusának kell megfelelni, azaz a tagország valutájának a piaci árfolyama meghatározott normál ingadozási sávon belül kell tartózkodjon. Így nem kerülhet sor az euróval szemben megállapított középárfolyam egyoldalú leértékelésére. Az ERM-II. árfolyam-mechanizmus – az 1992-93-as árfolyamválság tapasztalatai alapján – viszonylag széles, ±15 %-os lebegtetési sávot állapít meg. Miután az érintett ország valutájának euróval szembeni középárfolyamát rögzítik, így a valuta védelmében – árfolyamingadozás esetén – a sáv szélén áll fenn intervenciós kötelezettség. Az EKB egyetértésével szőkebb sávban is megállapodhatnak. A tagország sávon belül is élhet intervencióval. Az EKB olyan mértékben köteles támogatni az árfolyamot, mely mellett nem veszélyezteti az árstabilitást. 12
2.1.4. Az eurót bevezetni szándékozó országnak fenntartható pénzügyi pozícióval kell rendelkeznie, és az európai tanácsi döntés idején nem állhat ún. túlzott deficit eljárás alatt. A túlzott hiány elkerülése minden EU tagállam törvényi kötelezettsége is. Ez a gyakorlatban 3% alatti államháztartási hiányt, és 60%-ot el nem érı államadósságot jelent. Utóbbi állapot mérlegelésekor a csökkenı trend is elfogadható. A jelenlegi tagországok egy részénél a paraméterek teljesíthetısége – növekedési problémákat vélelmezve – visszatérı gazdaságpolitikai vitákat indukál ugyan, de a közös valuta értékállóságának biztosítása ezeket rendszeresen felülírja. A belépıkre vonatkozó követelmények azonban nem vitatottak!
2.2.
Az
árstabilitás
problémái,
kezelésének
módjai
a
rendszerváltás
után
Magyarországon
Az árak stabilitására több tényezı is hatással van. Egy ország monetáris és fiskális politikája, a reálgazdasági folyamatok mellett a gazdaság szereplıinek várakozásai is nagymértékben befolyásolják a pénzromlás kialakuló ütemét. Nem szabad elfeledkezni – különösen a hazánkéhoz hasonló kis, nyitott gazdaságú országok esetén – a külsı hatásokról sem. A monetáris politika elsıdleges célja a jegybanktörvény által deklaráltan az árstabilitás megırzése. A jegybankok – így az MNB is – eltérı gazdasági-politikai viszonyok között másmás monetáris politikai stratégia mentén tehetnek eleget legfontosabb törekvésüknek. Errıl részletesebben szól a 2.4. szakasz. A hazánkban 2001 óta alkalmazott inflációs célkövetı stratégia a forint-árfolyam alakulását és a dezinflációs folyamatot tekintve alapvetıen sikeresnek bizonyult, bár a szakmai vélemények ebben is megosztottak. Egyfajta nézetet Surányi György (NSZ [2007]) volt jegybankelnök fejtett ki, aki a 2001. és 2006. között folytatott gazdaságpolitikát minden elemében súlyosan hibásnak, felelıtlennek, és az ország érdekeivel ellentétesnek minısítette. Ebben kitüntetett szerepet tulajdonított ugyan az államháztartási (ezen belül a jövedelem-) politikának, de a monetáris politika olykor túl szigorú, máskor laza szerepét is elmarasztalja. Más elemzık utóbbi következtetéseit elutasítják. (pl.: Hamecz I., Hírszerzı [2007]) Az 1990. elıtti években – az ország pénzügyi helyzetének ellehetetlenülésével párhuzamosan – már határozottan emelkedett az infláció üteme, a csúcsot ’91-ben érte el. Ebben az átmenet során a korábbi mesterséges viszonyok piacivá alakulása is szerepet játszott. A csökkenı trendet a ‘95-ös stabilizációs intézkedések törték meg (a forint leértékelése, vámpótlék kivetése, stb. által), majd az ismét meginduló mérséklıdés megállt, 13
aminek legfıbb oka a várakozások beragadása volt, de a tıkeáramlás liberalizációja, valamint az egyre lejjebb nyomott forintárfolyam is közrejátszott. A 2001-ben bekövetkezett felértékelıdés (ld. 2. ábra) éreztette hatását a pénzromlás lassulásán is. Ugyanebben az idıszakban ezzel ellentétes hatású volt a köztisztviselıket érintı kisebb mértékő, majd a 2002-es választások után nagyszámú közalkalmazott jövedelmét jelentısen növelı béremelés. Hasonló irányban hatott a minimálbérek többszöri emelése, bár a versenyszférában gyakran a 40 35
35
30
28.9
28.2
25
23.6
23 22.5 18.8
20
18.3
15
14.3
10
10 9.8 9.2 5.3 4.7
5
6.8 3.6 3.9 2006
2005
2004
2003
2002
2001
2000
1999
1998
1997
1996
1995
1994
1993
1992
1991
1990
0
1.Ábra. Az infláció alakulása a rendszerváltás óta Forrás: KSH
nem legálisan kifizetett jövedelmek közteherviselés alá vonását szolgálta. A lakásvásárlási hitelek nagy számban történı felvétele is gyengítette a lassulást. A 2003. közepétıl beinduló újabb emelkedésben az energiaárak, illetve a vállalkozások adóterhének növelése, valamint a forint átmeneti leértékelıdése játszott fontos szerepet. Az inflációt mérsékli a globalizálódó termelés fokozódó hatékonysága, egyes szektorokban (például tartós fogyasztási cikkek esetén) nem ritka az árak csökkenése sem, ez az import termékeknél, illetve a velük versengı hazaiaknál is megfigyelhetı. A 2007. és 2013. között lehívható uniós fejlesztési támogatások a hozzájuk adandó saját forrásokkal együtt további inflációs nyomást eredményezhetnek. Összegezve elmondható, hogy az infláció megközelítette a kritériumot, de ez még nem áll szilárd alapokon. Az idıközben bekövetkezett súlyos egyensúlyi problémák, és részben azok kényszerő korrekciója miatt – remélhetıleg csak az idén – ismét felerısödik, éves átlagban 7 - 8 % között várható.
14
2.3. A hosszú lejáratú állampapírok hozama és annak tendenciája Magyarországon, más országokhoz is viszonyítva
A vizsgált makrogazdasági paraméter elsısorban a pénzpiaci szereplık értékítéletét jelzi egy adott állam gazdasági helyzetét, valamint kitőzött gazdaságpolitikai céljainak hitelességét illetıen. A befektetık ugyanis a kockázat-jövedelem kompromisszum néven ismert pénzügyi axiómának megfelelıen magasabb hozamot várnak el a több bizonytalanságot hordozó befektetési lehetıségektıl, amit kockázati prémiumnak neveznek. Hazánkban a 10 éves lejáratú állampapírok hozama az Államadósság Kezelı Központ adatai szerint 2003 közepéig csökkenı tendenciát mutatott, ekkorra 6% körüli értékre esett, 2004-ben 8% fölött volt, majd ismét csökkent. Minimumát 2005. augusztusában 5,5%-on érte el, 2007. elején 7% körül tartózkodik. Fontos megjegyezni, hogy a befektetık által elvárt hozam az említett szempontokon túl a pénzpiacon uralkodó kockázatvállalási hajlandóságtól is erısen függ, valamint az egyéb befektetési lehetıségek hozamától és kockázatától. Nem véletlen tehát, hogy a megfogalmazott konvergenciakritérium sem számszerő, hanem relatív értéket ad meg. Magyarország mindig kívül volt a megengedett határon, de a 2003 közepén beindult emelkedésig nem volt messze tıle, 100 bázisponton belül. Azóta 200 bázispont körül állandósult a tılünk elvárt többlet hozam. (MNB [2005]) Hozzánk hasonló tendenciát mutat Cseh- és Lengyelország államkötvényeinek hozama, de elıbbi így is jóval belül marad a határon, utóbbi sem sokkal haladja meg azt. Az infláció újbóli meglódulása és esetleges ismételt beragadásának veszélye nem kedvez e kritérium teljesítésének sem, ezért a közeli jövıben a rés növekedésére is számítani lehet.
15
2.4. A forint árfolyamának alakulása az euró létrejötte óta
Amint már utaltam rá, Magyarországon a rendszerváltás óta idıben különbözı árfolyamrendszerek (rezsimek) mőködtek. 2.4.1. A gazdasági átalakulás kezdetén – a legtöbb rendszerváltó országhoz hasonlóan – a stabilizációt a rögzített, de kiigazítható árfolyamrendszer segítette. Ez az árarányok átalakulásával,
a
liberalizálással,
a
tömeges
privatizációval,
a
pénzügyi
szektor
konszolidációjával társult a 90-es évek elsı felében. A rögzített árfolyamok fokozottan ki vannak téve ugyanakkor a deviza spekulációnak, továbbá a jóléti szempontoknak (alacsony infláció), ahol alárendeltté válik az árfolyamcél (Monetáris politika Mo.-n MNB, [2006]). 2.4.2. A Bokros-féle 1995-ös stabilizációs program keretében az ún. csúszó leértékelés látszott célravezetınek szők ingadozási sáv (±2,25%) alkalmazása mellett. A leértékelési ütem fokozatos – elıre jelzett – mérséklésével próbálta meg befolyásolni az inflációs várakozásokat. A dezinflációs folyamat azonban 9-10%-os pénzromlás közelében beragadt, (ld. 1. ábra) aminek hátterében az idıközben szabaddá tett tıkeáramlás is állt, mely hatástalanította a kamatlépéseket. A magasabb kamatokat gyorsabb tıkebeáramlás, növekvı likviditás és ennek következményeként inflációs nyomás követte, ami a jegybankot folyamatos sterilizációra, azaz a fölös vásárlóerı kivonására kényszerítette. A sterilizációs költségek a GDP néhány tizedszázalékát tehetik ki, s ez lényegében az államháztartás finanszírozására bevonható ún. “forró pénzek” esetenkénti távoltartásának az ára. Másrészrıl, ha ezek a pénzek ezek elmaradnak, akkor – nagyobb kibocsátási igényük révén – emelkednek a hosszabb lejáratú állampapír hozamok, s ez többe kerül az adósságszolgálat ágán. Hasonló árfolyamrezsim sikeres konszolidációhoz vezetett (Kopits Gy. [1995]) Chilében, Milton Friedman elméleti megalapozásán nyugvó neoliberális gazdaságpolitika véghezvitele mellett. 2.4.3. Az MNB 2001 tavaszán rugalmasabb, az ERM-II.-höz hasonló ±15 %-os árfolyamsáv alkalmazására épülı rezsimet vezetett be, melyet az inflációs célkövetés rendszerével kombinált. A 2. ábrán jól megfigyelhetı, hogy a forint szők korlátai közül “kiszabadulva” jelentısen erısödött. Ezt a rendszert 2006-ban a Nemzetközi Valutaalap közlése szerint már hét fejlett és tizenhét feltörekvı piaci ország alkalmazta (Monetáris pol… MNB, [2006]). Köztük voltak a Brit Nemzetközösség országai, a visegrádi Négyek, Izrael, Románia, Törökország, valamint latin-amerikai és ázsiai országok is. Ezeknél a bevezetés idıpontjában meglevı infláció –0,8%-tól 13,1%-ig terjedt, a kitőzött cél 1% és 7,5% között volt. A rezsim lényege: egy elıre kijelölt, számszerősíthetı inflációs cél, amelynek rögzített idıhorizonton belüli elérésére (többnyire két-három év) vállal kötelezettséget a jegybank. 16
Ennek függvényében határozza meg a rugalmasan változó jegybanki alapkamatot. Alapfeltétele a magas színvonalú, pontos inflációs elırejelzés. A rendszer elınye, hogy közvetlenül a végsı célra koncentrál, ugyanis a társadalmi jólétre legközvetlenebb hatással az infláció van. Ez egyúttal a jegybank hitelességét, elfogadottságát is javíthatja. Elısegíti az inflációs várakozások “lehorgonyzását”, mert a nyilvánosság számára követhetı és érzékelhetı célt jelenít meg, plasztikusabban mint más, a jegybank által befolyásolható változókra (pénzmennyiség, árfolyam) irányuló célok kitőzése esetén. 230 240 250 260 270 280 2007. 01. 16.
2006. 08. 14.
2006. 03. 13.
2005. 10. 11.
2005. 05. 13.
2004. 12. 10.
2004. 07. 13.
2004. 02. 11.
2003. 09. 05.
2003. 04. 03.
2002. 10. 30.
2002. 05. 30.
2001. 12. 18.
2001. 07. 13.
2001. 02. 07.
2000. 09. 05.
2000. 04. 05.
1999. 11. 02.
1999. 06. 04.
1999. 01. 04.
290
2.Ábra. A forint árfolyamának alakulása az euró létrejötte óta Forrás: MNB
Az alapkamat alakulása a 3. ábrán követhetı nyomon. (Az grafikon az idıtengely mentén torzít, de a tendencia így is felismerhetı.) A kilencvenes évek közepén végrehajtott korrekció óta – apró korrekcióktól eltekintve – egyenletes csökkentést a 2003. júniusában végrehajtott árfolyam-sávközép eltolás miatt meg kellett törni. 30.00% 25.00% 20.00% 15.00% 10.00% 5.00%
19 9
0. 1 19 0.1 93 5 .0 19 9.2 96 7 .0 19 5.0 97 1 .0 1 19 . 98 01 .0 19 2.0 98 1 .1 19 2.1 99 5 .1 20 2.2 01 2 .0 20 7.1 01 3 .1 20 2.1 02 1 .0 20 5.2 03 2 .0 20 1.1 03 6 .1 20 1.2 04 9 .0 20 8.1 05 7 .0 20 1.2 05 5 .0 20 5.2 05 4 .0 20 9.2 06 0 .0 9. 26
0.00%
3.Ábra. A jegybanki alapkamat alakulása a rendszerváltás óta Forrás: MNB
17
A szerencsétlen lépést követıen a piac bizalma erısen megrendült a monetáris politika elkötelezettsége iránt, a forint zuhanni kezdett, és csak három, összesen 6 százalékpontos emeléssel (a 2003. eleji 6.5%-ról november végére 12.5%-ra) lehetett visszacsábítani a befektetıket. Járai Zsigmond akkori jegybankelnök nyilatkozatai szerint hiba volt a Monetáris Tanács részérıl (saját magát is beleértve) engedni a kormányzati nyomásnak, ugyanis a miniszterelnök által a költségvetési megszorításra, valamint a 2008-as euróbevezetésre tett ígéret teljesítése “elmaradt”. A hosszú lejáratú állampapírok hozamát is befolyásoló események árát a költségvetés magasabb kamatterheiben máig fizeti az ország. A kamatszintet csak apró lépésekkel sikerült két év alatt 6%-ra csökkenteni, majd a forint mélyrepülése miatt újból emelésre kényszerült (8%-ig) a jegybank. Az árfolyam jelentıs mozgásainak miértjére az elemzık is keresik a választ, a piac reakciói úgy tőnik, rövidtávon nem mindig korrelálnak a belföldi eseményekkel. 2.4.4. Az elızıekben érintett alternatív monetáris politikai stratégiák mellett, illetve azokkal átfedésben léteznek a pénzmennyiség-szabályozáson alapuló, az árfolyam-célkitőzésen alapuló, az ún. hibrid és a be nem jelentett stratégiák is. A pénzmennyiség-szabályozás lényegében a pénzkereslet és kínálat befolyásolását kívánja alkalmazni. Ez az 1970-es évek közepétıl alkalmazott módszer Magyarországon a 90-es évek közepéig volt gyakorlatban, de esetünkben nem bizonyult eredményesnek az infláció visszafogására. Az árfolyam-célkitőzés esetén az árfolyamot intervencióval szők sávban tartja a jegybank. Rögzített átváltási arány (középárfolyam) kerül meghatározásra a csúszóárfolyam-rendszer (elıre bejelentett kismértékő leértékelések) alkalmazása esetén is. A már taglalt tıkebeáramlási és spekulációs lehetıségek mellett Magyarországon ez 1995. és 2001. között volt gyakorlatban, a szintén említett sterilizációs kényszer miatt csökkenı eredményességgel. A pénzromlás beragadásában a várakozások rögzülése is komoly szerepet játszott. A hibrid stratégia a monetáris és inflációs célkitőzés kombinációját alkalmazza a gazdasági jelzıszámok széles körének vizsgálatára alapozva. Az EKB az euró bevezetését megelızıen még nem tudott megbízható inflációs elırejelzésekre építeni, számtalan bizonytalansági tényezı hatott a gazdasági prognózisokban, mégis sikeresen felvállalta ezt a rugalmas, kombinatív módszert. Hátránya, hogy igen összetett, ezért a szélesebb nyilvánosság felé nehezen kommunikálható. (MNB [2006a]) A be nem jelentett stratégia az amerikai FED gyakorlatában érvényesül. Itt a szövetségi jegybank hitelessége többnyire a jegybankelnök személyére épül, ami komoly jegybanki kommunikációs igénnyel társul. A piacot folyamatosan széleskörő információkkal kell ellátni. 18
2.5. A hazai fiskális helyzet alakulása
2.5.1. A fiskális politikával szemben megfogalmazott uniós elvárások alapvetıen a tagországok jövedelmi növekedésének fenntarthatóságát tőzik ki célul. Ennek megfelelıen meg kívánják akadályozni, hogy az államok olyan gazdálkodásra rendezkedjenek be, amelyet a reálgazdaság teljesítménye nem támaszt alá. A két kritérium egyike az éves gazdálkodást jellemzı deficit, a másik pedig a korábbi évek örökségét is tartalmazó államadósság. Rögtön meg kell jegyezni, hogy a kölcsönhatás kétirányú, tehát az adósság is befolyásolja a deficitet, a kamatfizetési kötelezettség által. A fenntartható pozíció szempontjából a harmadik alapvetı tényezı a növekedés. A számszerően megfogalmazott kritériumok azt a helyzetet tételezik fel, hogy egy adott ország GDP-je évi 5%-kal növekszik (Oblath G. [1999]). Ebben az esetben a 3%-os deficit a 60%-os államadósságot (mindkettı a GDP arányában van kifejezve) a tárgyévben huszadával növeli, ami megegyezik a jövedelem növekedési ütemével, így az eladósodottság mértéke nem nı. Az államadósság mértékére a makroökonómia leegyszerősítı modellje szerint nem kellene tekintettel lenni, mert azt “sohasem kell visszafizetni” (Csaba L. [2006] 258. o.) A gyakorlatban ez úgy zajlik, hogy a lejáró adósságokat újabbakra cserélik. A probléma azonban az, hogy a hiteleket (legyen annak formája akár banki kölcsön, akár állampapír megvásárlása) kamatra adják, mégpedig reálhozamot is biztosító kamatra. Azt pedig “ki kell termelni”, így az eladósodottság növekedtével egy ország erıfeszítései egyre nagyobb hányadban fordítódnak a múltból örökölt terhekre, egyre kevésbé a jelen kiadásaira, illetve a jövı megalapozására. Emiatt húz meg egy határt az Unió, bár a régi tagállamokban is meglevı súlyos problémák miatt engedékenységet mutat, megelégszik a csökkenı tendenciával is. 2.5.2. A magyar államháztartás deficitje ciklikus jelleget mutat. Választáshoz közeledve lazul a fiskális fegyelem, a ciklusok elején-közepén szigorodik. A deficit mértékében azonban jelentıs eltérést mutat a két utolsó kormányzati ciklus. Míg 2000-ben a 3%-os kritérium teljesült (legalábbis az ESA ’95 módszertanát követve), addig a 2004-es hiány több mint kétszeresen meghaladta azt. Az MNB 1998. óta alkalmazza az ún. kiegészített SNA mutatót. Ennek lényege, hogy a “kreatív könyvelés” által más évekre áttolt tételekkel azonnal kiegészíti a deficitet, illetve csökkenti azt a korábbról a tárgyévre hagyott tételekkel, ilyen módon az eredményszemlélető könyvelésre hasonlít. (MNB [2005]) Ezek a tételek lehetnek olyan beruházások költségei, amelyeket átmeneti idıszakban nem az államháztartás finanszíroz (pl: autópályák építése), magántıke bevonásával (PPP) megvalósuló projektek, de 19
az ún. kvázi-fiskális tevékenységet végzı állami vállalatok (MÁV, BKV, ÁAK Rt.) adósságainak átvállalása is. A deficit 2002-es kiugrása is jelentıs részben ilyen tételeknek volt köszönhetı. A leírt módszer szerint az ESA módszerhez képest a 2000. és 2001. évi hiányadat egy-egy százalékponttal romlik, a 2002-es néhány tized százalékponttal javul, a következı évek közül pedig a legjobb (2004) is 8% körül van, tehát a helyzet még rosszabb. A tárgyalt deficit és államadósság adatok nem választják le az 1997-98-as nyugdíjreform hatását.
4 2
1.9
2.4 0.5
0 -2
1999
2000
2001
2002
-2.9 -4 -6
2003
2004 2005 -2.1
-3.2
-3.7
-4.1 -5.5
2006
-5 -7.2
-8
-6.1
-6.5 -7.8
-9.0 -10
-10.1
-12
4.Ábra. Az államháztartás elsıdleges és kamatfizetéssel kiegészített egyenlege az ESA módszerével számítva Forrás: Pénzügyminisztérium
Egy adott év gazdálkodásáról a kamatfizetési kötelezettségektıl megtisztított, ún. elsıdleges egyenleg hitelesebb képet ad. Ez alapján látható, hogy 2002-t megelızıen többlete volt az államháztartásnak, azóta viszont jelentıs a hiánya. Ennek egyrészt az adóbevételek kismértékő csökkenése (a GDP kb. 1%-a), másrészt az elsıdleges kiadások a 2000-es 35%-ról 40% fölé emelkedtek. Itt fıleg a jelentıs béremelésekre, ezáltal az államháztartási körben dolgozók létszámának felduzzadására, valamint a nyugdíjak erın felül vállalt növelésére kell gondolni. Az ilyen jellegő kiadásoknak tartós, a jövıt determináló hatása is van. A deficit növekedését a rövidtávon kisebb kiadással járó beruházás finanszírozási módszerek sem tudták kordában tartani. A szükséges kiigazításról bıvebben szól a 3. fejezet. 2.5.3. Amint az köztudott, Magyarország a rendszerváltást súlyos pénzügyi nehézségekkel megterhelve élte meg. Az államadósság csökkentésére az 1995-ös nagyprivatizáció jelentıs bevételei adtak lehetıséget. A GDP arányában közel 90%-os adósságrátát 1998-ig 28 százalékponttal sikerült csökkenteni, amit 2001-ig további 8 százalékpontos javulás követett.
20
Szólni illik az érme másik oldaláról is. A legnagyobb tételt jelentı energetikai szektor magyar állami helyett nyugat-európai került (Csaba L. [2006] 108. o.) állami vagy félmagán tulajdonba, és immár nem a “legrosszabb tulajdonos” kezében jelentıs, az ágazatban nem szokásos profitot termel, aminek árát az egész magyar társadalom fizeti. 80 70 60
68.5 61.1 54.2
50
52.1
55.6
58.0
61.7
59.4
40 30 20 10 0 1999
2000
2001
2002
2003
2004
2005
2006
5.Ábra. Az államadósság alakulása a GDP arányában Forrás: Pénzügyminisztérium
A kedvezı tendencia 2002-ben megtört, és azóta folyamatosan romlik az adósságráta. A 2.5.1. pontban leírtak szerint az államadósság változása alapvetıen az államháztartás (pénzforgalmi szemlélető) elsıdleges egyenlegétıl függ. Az állami gazdálkodás szerkezeti problémái tartósan meghatározzák a tendenciát. Emellett a kifizetett reálkamat, a gazdasági növekedés is befolyásolja az adósságrátát, de a nemzeti fizetıeszköz árfolyama is hatással van a devizában jegyzett adósságállomány hazai pénzben kifejezett értékére. Az egyszeri jellegő bevételek illetve kiadások szintén módosító hatásúak. Az MNB korábbiakban többször hivatkozott konvergencia tanulmánya szerint a módosító tényezık 2002. elıtt és után összességében hasonlóan kedvezıek voltak, így az újabb eladósodás a fiskális politikai döntések miatt következett be. A Kormány által 2006 decemberében közzétett konvergenciaprogram 2008-ig további romlást prognosztizál 71% fölötti tetızéssel. Izgalmas kérdés, hogy hogyan sikerül megállítani és visszafordítani a folyamatot. Annyi bizonyosnak látszik, hogy az egyensúlyt rövidtávon javító bevételnövelés mellett tartósan csak a kiadások jelentıs csökkentése teremtheti meg a fenntartható növekedés feltételeit.
21
2.6. A hazai pénzügyi szektor felkészültsége
A hazai hitelintézetek 1999. januártól igény szerint eurószámlákat nyithatnak ügyfeleiknek, illetve az euróövezeti devizaszámláikat eurószámlává alakíthatták át. A konverzió költségmentes volt, és a devizamőveletek nemére és összegére vonatkozó információ nyújtásával társult. Az euróban denominált (jegyzett) kötvénypiac már ezen idıszakban is létezett, ami ma már a dollár-kötvény piacnál is kiterjedtebb alkalmazást nyert. A már elızıekben érintettek szerint az euróövezeti kockázat csökkent; az alkalmazott felárak, járulékok mérséklıdtek; az elhelyezési lehetıségek bıvültek, miközben a dollár iránti korábbi bizalom – a tartós leértékelıdés, ill. az USA pénzőgyi mérlegeinek romlása folytán – megrendült. A Budapesti Érték- és Árutızsde határidıs piacain 1999 elejétıl eurókontraktusokkal lehet kereskedni. Ezeket a lehetıségeket az MNB elıkészítı intézkedései elızték meg. Ez érintette a forint árfolyamát meghatározó valutakosár összetételének (euródollár súlyarány, 1999. Január 1.-tıl 70% euró, 30% dollár), az árfolyamjegyzés módjának, a bankközi devizapiaci elszámolások rendjének (VIBER= Valós Idejő Bruttó Elszámolási Rendszer) meghatározását, továbbá az államadósság menedzselését. Mindezek jegyében 2000. január 1.-tıl az euró 100%-os súlyt kapott a 251,43 forintos induló árfolyam meghatározásában. A kiadott árfolyam tájékoztató az eurón keresztül végzett konverziós arányokat tükrözi. A jegyzési, számlavezetési és kerekítési szabályok a hitelintézetek (kereskedelmi bankok) szabályzataiban is rögzítésre kerültek. Az euró magyarországi térnyeréséig a devizapiaci intervenciók dollárban történhetnek. A kialakított belföldi fizetési rendszer (VIBER) nagyértékő fizetési megbízások prompt elszámolására alkalmas a KELER(=Központi Elszámolóház és Értéktár) közremőködésével. Ez elıfeltétele az eurózónán belül mőködı ún. TARGET rendszerhez való késıbbi csatlakozásnak. (A kisértékő fizetések rendezése a zsírórendszerben történik.) Az ECU-ben vezetett számlákat 1999-ben átalakították euró-számlára, ugyanakkor az MNB korábbi értékpapír-kibocsájtásait nem redominálta, de 2002. január 1.-tıl a kamatfizetéseket és tıketörlesztéseket euróben teljesíti a rögzített átváltási arányok szerint. Az euró, mint új devizanem bevezetése a statisztikai adatszolgáltatások módosítását is indokolta. (AZ EURÓ, MNB, [1999])
22
3. A költségvetési kiigazítás aktuális kérdései Magyarországon
Közgazdasági alapvetésnek tekinthetı, hogy a makrogazdasági jellemzık közt kitüntetett szerepe van a gazdasági növekedés (GDP, GNI változása); a foglalkoztatás (keresık, munkanélküliek, inaktívak); az infláció; és a pénzügyi egyensúlyok (államháztartási hiány, nemzetközi fizetési mérleg, államadósság) alakulásának. Ezek egyidejő kedvezı állása biztosítana elınyös konstellációt, amire csak ritkán és rövid idıszakban lehet példát találni. Sıt, többnyire ezek egyik-másikának a preferálása kedvezıtlenül hathat a többi paraméter alakulására. (Pl.: növekedés vs. egyensúly) A piacgazdaságban a kormányzati tevékenység fı törekvése olyan tartós növekedés lehet, amely mellett a pénzügyi egyensúlyok és társadalmi célok elérhetık, ill. megırizhetık. Az Egyezményben rögzített követelmények gyakorlatilag ezt célozzák meg. A fejezet ezekre a kérdésekre keresi a választ.
3.1. Stabilizációs folyamat a kilencvenes évek közepétıl
A téma részletesebb taglalása elıtt érdemes visszapillantani az EU tagországokban a konvergenciakritériumok – 1997. évi ill. 1998. elejére vonatkozó – teljesülésére és az akkori magyar pozíciókra (2. táblázat). (Oblath G. [1999] 854. o.) Az összeállításból látható, hogy a valutaunióra érettnek minısült tagországok (ebbe Görögország nem értendı bele) mindegyike teljesítette az inflációs és deficit követelményt, többségük azonban távol volt az elfogadott adósságrátától. Utóbbi miatt állapodtak meg abban, hogy az évente csökkenı GDP arányos adósság lesz a követelmény. Az is látható, hogy Magyarország akkor még – és sajnálatos módon ma ismét – a követelmények egyikének sem tudott ill. tud megfelelni, miközben 2001. végén már a deficit és adósság követelmény elfogadhatóvá vált. Elıbbi 3% közelében járt, utóbbi 53% körül. Az infláció ugyanakkor 9-10% körül ingadozott, maga után vonva a hosszú lejáratú kamatok magasabb szintjét. Indokolt megemlíteni, hogy a ‘90-es évek közepének privatizációs bevételeibıl jelentıs mértékő (4 milliárd dollárt meghaladó) adósság visszafizetésére került sor. Az ország külsı adóssága (a magánszférát is beleértve) 1999 és 2002 között gyakorlatilag stabilizálódott, majd 2002-tıl – három év alatt – 13 milliárd euróval emelkedett, elérte a GDP 28%-át. Ez azért súlyos gond, mert jellemzıen az állam túlköltekezése – amit a megtakarítani alig hajlandó lakosság nem tud finanszírozni – áll mögötte, nem a vállalati szektor beruházásai. (AntalCzeti-Hoffmann [2006]). A külföldi adósság finanszírozása szempontjából meghatározó az 23
export, illetve annak növekedése. Ha ez nem megfelelı ütemő, a hazai valuta gyengülhet, ami viszont a külsı adósság visszafizetését drágítja.
Ország
Infláció
Deficit/GDP
Adósság/GDP
Hosszú távú kamat
Referenciaérték
2,7
3
60
7,8
Belgium
1,4
2,1
122,2
5,7
Dánia
1,9
-0,7
65,1
6,2
Németország
1,4
2,7
61,3
5,6
Görögország
5,2
4,0
108,7
9,8
Spanyolország
1,8
2,6
68,8
6,3
Franciaország
1,2
3,0
58,0
5,5
Írország
1,2
-0,9
66,3
6,2
Olaszország
1,8
2,7
121,6
6,7
Luxemburg
1,4
-1,7
6,7
5,6
Hollandia
1,8
1,4
72,1
5,5
Ausztria
1,1
2,5
66,1
5,6
Portugália
1,8
2,5
62,0
6,2
Finnország
1,3
0,9
55,8
5,9
Svédország
1,9
0,8
76,6
6,5
Egyesült Királyság
1,8
1,9
53,4
7,0
EU átlag
1,6
2,4
72,1
6,1
Magyarország
18,3
4,8
65
n.a.
2. Táblázat. A konvergenciakriakritériumok teljesülése az EU tagállamokban 1998-ban Forrás: Közgazdasági szemle , Gazdaság
Oblath Gábor 1999. ıszén úgy foglalt állást, hogy mivel a hazai inflációs és kamatszint jóval meghaladja az EU átlagát, ezért tartalmilag összehasonlíthatatlanná teszi a nominális deficit/GDP rátákat. A szerzı úgy értékelt, hogy “nincs olyan közgazdasági ill. gazdaságpolitikai megfontolás, mely Magyarországot arra késztetné, hogy a körülmények alakulásától függetlenül éppen a 3 százalékos deficitráta elérésére törekedjen”. Arra utal, hogy a hiány nominális értékénél fontosabb a hiány makrogazdasági hátterének megítélése. Matematikailag igazolja, hogy az infláció rontja a deficit arányát, ezért bizonos értelemben torz képet kapunk a gazdálkodás fegyelmezettségérıl, ha csak a hiány jelzıszámát vizsgáljuk. Elemzésében arra is rávilágít, hogy Magyarországon az államháztartási deficitnek egy tetemes része nem az állam túlköltekezésébıl, hanem az infláció megfékezésére és a folyó fizetési 24
mérleg romlásának megakadályozására irányuló jegybanki és költségvetési lépésekbıl származott az ezredforduló táján (sterilizáció, kamatszolgálat, nyugdíjreform hatásai). Sajnálatos módon ez az állapot – a túlelosztásra utaló vélemények mellett – alapvetıen 2007-ben sem javul, sıt romlik; ugyanis az alig hatezer milliárd forintot kitevı költségvetési kiadásból közel ezeregyszáz milliárd forint az adósságszolgálati kötelezettség. Oblath következtetéseit nem vették figyelembe a gazdaságpolitika irányítói az elmúlt években, mely szerint “amig az infláció üteme nem közelíti meg az EU-tagországokét, addig inkább az adósságmutatóhoz, nem pedig a deficitkritériumhoz kellene viszonyitani” Magyarország fiskális helyzetét. Rácz Margit [2000] is górcsı alá vette az EU-hoz csatlakozni kívánó tíz ország EUérettségét az 1997-1999. Idıszak makrogazdasági adatai alapján. Az összeállításból szembetőnı, hogy ekkor Magyarország pozíciója az infláció és deficit tekintetében a három legrosszabb közt van, az államadósság esetében a legrosszabb a tízek között. Megjegyezni szükséges, hogy mindezekben a 2000-2001. évek alatt jelentıs javulás következett be a körültekintıbb, szigorú fiskális és monetáris politika hatására, úgy abszolút értékekben mint viszonylagos helyzetünkben. A gazdasági növekedés EU-átlagot évente két százalékkal meghaladó szintje és a munkanélküliség EU átlagnál kedvezıbb alakulása, valamint az államadóssági ráta csökkenése utal erre. Elgondolkodtató azonban, hogy mennyire más jövıképe volt a 2000-ben publikált tanulmány szerzıjének a tényleges “fejlemények”-hez képest. Akkoriban a legpesszimistábbak sem gondolták volna, hogy újból visszasüllyedünk az adóssággal küszködı, alig növekedı, leszakadástól veszélyeztetett országok közé.
3.2. Prudens fiskális politika, stabilitás, tartós növekedés kérdései
A 2002. év elején – az egészében jó makrogazdasági mutatók tükrében – reálisnak tőnt az EU tagságot követıen az euróbevezetés elıbb ki nem mondott 2007. évi, majd kimondott 2008. évi céldátuma. Ennek jegyében nem tőnt illúziónak az inflációs szint gyors ütemő leszorításának monetáris célkitőzése, s annak tartós megırzése. A “jóléti rendszerváltás” gazdaságpolitikai fordulatai, a kétszer száznapos lépések következményei már alapjaiban kétségessé tették az elgondolások realitását. Beigazolódtak az elızı pont alatt érintett összefüggések figyelmen kívül hagyásának egyensúlyromláshoz vezetı következményei. A politikai célok prioritása mellett a hibás világgazdasági prognózis és az EU-s források realizálásának túlbecslése is hozzájárult a késıbbi restrikciós 25
kényszerekhez. A magyar – exportra alapozott – gazdasági fejlıdés szempontjából meghatározó német fellendülés megkésett, továbbá az EU-s források töredékét sikerült csak lehívni, ill. bekapcsolni az egyensúlyi célok szolgálatába. Ma már mindenki elıtt világos, hogy csak prudens, körültekintı fiskális politika mellett ırizhetı meg a stabilitás (mind pénzügyi mind társadalmi értelemben), illetve érhetı el tartós gazdasági növekedés és alacsony inflációs szint. A katasztrofálisan rossz magyar államháztartási helyzet már-már válságkezelést indokol.
3.3. A fiskális kihívásokra adott eltérı válaszok sikeressége az EU-ban
A probléma áttekintésére az ad alapot, hogy az EU-ban egységes monetáris politika érvényesítése a cél, ugyanakkor a költségvetési politika alakítása nemzeti hatáskörben maradt. Az adópolitika közelítésében érvényesülnek ugyan alapelvek, de a jövedelempolitikában csak halvány kezdeményezések érzékelhetık (pl. minimálbér országonkénti meghatározása). Egészében a mértékek nagyban különbözıek, azok többnyire a piaci viszonyok függvényei. Az “euró atyjá”-nak tekintett Lámfalussy Sándor 2006. novemberében a Figyelı és a Heti Válasz közös konferenciáján utalt az euró bevezetését megelızı idıszak országonként eltérı fiskális intézkedéseinek eredményességére. Arra a következtetésre jutott, hogy a reformok sehol sem voltak elkerülhetık, rosszabb esetben a tızsdeindex hullámvasútja, a magasabb infláció és kamatok kényszerítik ki a változást; azok – társadalmi – párbeszéd nélkül nem végrehajthatók; az egyszeri rövidtávú intézkedések között az adóemelések helyett a kiadások csökkentése az eredményesebb (ebben a kisországok sikeresebbek voltak); továbbá a konvergenciaprogramokat a menetrendet betartva kell realizálni. Ezek jegyében nevezhetı sikernek az euró bevezetése, és mindenféle elızetes “végítélet” jóslat meghiúsult. Megjegyzendı, hogy a közös valuta sikerét megkérdıjelezı nézetek – hol csökkenı, hol felerısödı intenzitással, integráción belüli csoportok és kívülállók részérıl egyaránt – ma is fellelhetık (Csaba L. [2006] 235-268. o.). Felfedezhetık ezek mögött a dollárért aggódók kiszámítható érdekei, de a hajdani nemzeti valutához kötıdı nosztalgia is kisebb mértékben. (Például Olaszország fejlıdésének problémáktól mentesebb idıszaka kapcsolódhatott a saját valuta utolsó éveihez.) A fiskális politika hibáit a politikusok nemcsak nálunk tulajdonítják elıszeretettel a szigorú monetáris rezsimnek. Jankovics László [2005] cikkében Maroni olasz népjóléti miniszter nyilatkozatát idézi, miszerint vissza kellene állítani a lírát. A cikkben levezetett gondolatmenet igazolja, hogy ha valakik kilépése miatt szétesik a monetáris unió, az éppen 26
nem a hangoskodó déliek miatt történhet meg. Ezzel ellenkezıleg, annak lehet – hosszú ideig fennálló kedvezıtlen tapasztalatok esetén – esélye, hogy a fegyelmezett gazdálkodást folytató országok közül lesz valamelyiknek elege a közösködésbıl. Ennek azonban egyelıre nincs jele, az óvatosabbak inkább be sem lépnek. A GMU-12 országainak fiskális egyensúlya sem alakult minden idıszakban kedvezıen és az egyensúlyi probléma sem volt homogén, amint erre az MNB háttértanulmányok 2005/1 szerzıi is utalnak. A tagállamokban az államháztartási hiány 1991-ben átlagban 5% volt és az egyenleg javulása 1993-tól vette kezdetét. Több országban a hiány csökkenése az ún. referencia idıszakot megelızı 1-2 évre esett, ezen belül az elsıdleges egyenleg javulása 2-3% volt. Az euró bevezetését követı idıszakban ellentmondásos tapasztalatok jelentkeztek. A hiány nıtt, vagy 3% körül beragadt (Portugália, Olaszország, Németország, Franciaország), azaz a fiskális konszolidáció nem mindenhol bizonyult tartósnak. A GMU-12 átlagában 1997-ben (a referencia idıszak kezdetén) 2,6%-os volt a hiány. Ezt úgy érték el, hogy az elsıdleges kiadásokat a GDP 1,5%-ával csökkentették a bevételek változatlan szintje mellett. Ezt követıen a stabilizáció kifulladása (2001-2002-ben), illetve a pozíció romlása ott jelentkezett, ahol a kiigazítási stratégiában az adóemelésekre épített átmeneti intézkedések domináltak. (Olaszország, Franciaország, Portugália) Ahol az egyensúly javulás a kiadási oldal csökkentésébıl származott (Spanyolország, Finnország, Írország), s ezáltal az újraelosztás aránya csökkent, a szociális rendszereket átalakították, ott a kiigazítás tartósan sikeres volt. Magyarország esetében is figyelmet érdemelnek ezek a tapasztalatok, de nálunk az egyensúlytalanság mértéke és struktúrája miatt differenciáltabb és hosszabban elhúzódó kezelést indokol.
3.4. Fiskális konszolidáció kérdései Magyarországon
A Stabilitási és Növedekési Paktum hazánkban is kiegyensúlyozott államháztartási egyenleg elérését követeli meg. A fiskális konszolidáció csak strukturális reformokkal összekötve vezet tartós eredményre. A hosszú távú gazdasági növekedés ugyanakkor infrastrukturális beruházásokat indokol, adócsökkentés mellett. A jelen helyzet alapvetı ellentmondása az, hogy az adóemelés dominanciája mellett a kereslet szőkítı konszolidáció a gazdasági növekedés visszafogását, továbbá a vállalati és lakossági szektor megtakarító képességének
romlását,
következésképpen 27
az
külsı
finanszírozási
forrásigényének
növekedését, illetve az adósság további emelkedését vonja – remélhetıleg csak átmenetileg – maga után. Hamecz István (MN, 2007. február 3.) számításai szerint lassul a gazdasági felzárkózás. Ha a magyar gazdaság évi növekedése 4%-os, akkor az EU átlagos szintjének 90%-ára 38 év alatt tudunk felzárkózni, ha ez 3,5%-os ütemre csökken, 60 év alatt. Az MNB igazgató szerint az elıbbinek nincs realitása, tekintettel az alacsony aktivitásra, és a lassuló beruházási ütemre. A kilábalás egyetlen lehetıségét a potenciálisan megszerezhetı EU-s források irányított felhasználása jelentheti a Nemzeti Fejlesztési Terv és a konvergenciaprogram mentén. Ez utóbbi két terv konzisztenciáját, illetve reális teljesíthetıségét a közgazdasági elemzık igen különbözıen ítélik meg. A mai állapotok megértéséhez indokolt lehet a GDP arányos kiadási szerkezet elızı évekre jellemzı paramétereit áttekinteni az MNB közlése alapján.
1998
1999
2000
2001
2002
2003
Kiadás összesen
52,8
51,1
48,6
49,8
53,7
50,9
Kamatkiadás és MNB veszteség
9,3
7,6
6,1
5,2
4,5
4,2
Beruházás és lakásépítési támogatás
5,0
4,9
5,2
6,0
7,0
5,1
Vállalati folyó tıketranszfer
4,6
4,1
4,1
3,9
5,9
4,9
Mőködési kiadás, lakossági transzfer
33,9
34,5
33,2
34,7
36,3
36,7
3.Táblázat. Az átmeneti és kvázi-fiskális tételekkel korrigált kiadás szerkezete1998-2003. Forrás: MNB háttértanulmányok 2005/1
A 2002-tıl megvalósult áthúzódó állami béremelések determináló hatása mellett a mőködési kiadások magasabb szinten stabilizálódtak, melyet a vállalati támogatások és beruházások szintjének csökkenése követett. Ezen idıszakban az adó- és járulékbevételek folyamatosan csökkentek, majd 2004-ig viszonylag stabilak maradtak. Az indirekt adók 2004. évi emelése alig fordított a helyzeten. A hivatalos statisztikánál teljesebb, korrigált fiskális pozíció tartósan rosszabb állapotára utal a 2005-ös MNB tanulmány szerzıinek számítása; a hiány minden megszorítás ellenére a tervezettnél jóval nagyobb szinten állandósult. A 2005-2006-os években a felpörgetett autópálya építések pénzügyi következményével, továbbá a korrekciós tényezıként csak átmeneti lehetıségként figyelembe vehetı nyugdíjreform miatti kieséssel is módosulva a hiány tovább nı. A 2006-os deficit az évközi adó és áremelések mellett is elérte a 10%-ot. (A mai EU-27-ek között nálunk a legmagasabb a hiány.)
28
A gazdaságpolitikai hibák mellett intézményi problémák is hozzájárulnak a magyar deficit “kezelhetetlenségéhez”. Gyırffy Dóra [2005] tanulmánya részletesen elemzi e kérdést, a környezı országokból is példákat említve hiány korlátozásának módszereire. Ez a tervezés, törvényhozás, végrehajtás területén indokolna nálunk is jelentıs változtatásokat. Az ún. nyitott kiadási tervek (nyugdíj, gyógyszertámogatási kasszák) rendszeresen alultervezettek, a törvényhozási
fázisban
a
megszavazott
többletkiadásokat
bizonytalan
forrásokkal
ellentételezik, továbbá a végrehajtásban a kormány és az önkormányzatok rugalmassága is nagyobb a kívánatosnál. (Pótköltségvetés csak a tervezett kiadások 5%-os túllépése felett kötelezı.) Évente, visszatérı módon kifogásolta mindezen törvénykezési
és végrehajtási
problémákat az Állami Számvevıszék is, de mivel hatékony intézkedések nem születtek, a költségvetési túllépéseknek sem személyi, sem egyéb következményei nem lettek. Így mármár “be lett kódolva” a rendszerbe a következı évi eltérés. Némi reményt adhat az a felvetés, hogy a jövıben a költségvetés elsıdleges egyenlegét ne lehessen hiánnyal tervezni, s a végrehajtásban is szigorítani kell a költségkeretek betartását.
3.5. A konvergenciaprogram néhány problémája a makroelemzések tükrében
A GMU tagállamoknak minden évben konvergenciaprogramot (jelentést) kell készíteni az Európai Bizottság számára. Ebbıl kitőnik, hogy betartják-e a Stabilitási és Növekedési Egyezményben vállalt kritériumokat, miként biztosítják a közös valuta értékállóságát, az árstabilitást. Ahol a deficit célok nem teljesülnek, az az ország ún. túlzott deficit eljárás alá kerül, esetenként következmények mellett. Az eurózónán kívüli országoknál is hasonló gyakorlat van, de itt nincsenek rögzített szankciók nemkívánatos gyakorlat esetén. (Felmerült az EU-s felzárkózási célú források – kohéziós alapok – megvonásának a lehetısége.) Magyarország EU csatlakozása óta túlzott deficit eljárás alatt áll. Ennek megfelelıen középtávú konvergenciaprogramot kellett készíteni a hiányt mérséklı államháztartási kiigazítás jegyében. Ez bevételnövelı és kiadáscsökkentı intézkedéseket tartalmaz eltérı súlyokkal. A program szól a költségvetés egyensúlya mellett a makrogazdaság kérdéseirıl, az ún. nagy ellátó rendszerek reformjáról és intézményi kérdésekrıl. Ezen programnak, illetve a megfelelı elemeinek illeszkednie kell a 2007-2013. idıszakra elkészített Nemzeti Fejlesztési Terv 2. céljaihoz (pl. az önrészek biztosítása által). Az elızıekben érintett ellentmondásokon, kritikai elemzéseken túl számos makroelemzés is ismertté vált, melyekbıl néhány markáns megállapítást érdemes felidézni. 29
A Magyar Kereskedelmi és Iparkamara kritikai észrevételei a 2007-2009. idıszakra fókuszálnak. Kifogásolják, hogy az egyensúly mellett nincs elégséges törekvés a növekedésre. Megítélésük szerint a fejlesztési források döntı hányadát a vállalkozó szférának kellene hasznosítania. Fontosnak ítélik a társadalmi kontrollt, menetrendet és nyilvánosságot. A társadalmi párbeszéd intézményi keretei mellett kell dönteni – teszik szóvá. Sok a bizonytalansági tényezı a hazai források, a foglalkoztatás és képzés területein. Az NFT-vel a konzisztencia nem meggyızı. Nincs alternatíva felvázolva arra az esetre, ha 2009-ben nem jön létre az egyensúly. A világgazdasági folyamatoknak való kitettség igen magas. Az általános keresletcsökkenés hatásaival nagyobb súllyal kellene számolni. (100 forint kiadáscsökkenés mellett csak 60 forinttal lehet kisebb a hiány bizonyos bevételek elmaradása miatt. Másfelıl 100 Ft adóemelésbıl csak 60-80 folyik be a szürke-fekete gazdaság újabb térnyerése mellett.) A foglalkoztatási szint alacsony jellege miatt nem szélesíthetı ki az adóés járulékterhelés. Egészében magas a növekedési áldozat. A konvergenciaprogram megvalósításának kockázatát magasnak látja Joaquin Almunia. Az EU pénzügyi biztos az államháztartás hosszú távú fenntarthatóságát kockázatosnak véli. İ nyilván a magyar nyugdíjrendszerben meglevı komoly feszültségeket is bekalkulálja, ezért konkrét reformintézkedéseket sürget. A brüsszeli kételyekben nyilván az is érezteti hatását, hogy Magyarország az elmúlt öt évben szisztematikusan túllépte a hiánycélokat, azaz hitelességi probléma is fennáll. A nemzetközi hitelminısítı intézetek (Moody’s, Standard & Poors, Fitch Ratings, Japan Ratings) utóbbi évekre jellemzı jellemzı negatív besorolási lépései mutatják, hogy egyre inkább a kockázatos befektetési körbe kerültünk vissza. A befektetık a kelet közép-európai térség egészében politikai bizonytalansággal, ilyen módon nagyobb kockázatokkal számolnak, magasabb kockázati kamatprémiumra tartva igényt. Nominálisan ennek szintjére az EKB és a FED kamatemelési lépései is kihatással vannak. (jelenleg 3,5% ill. 5,25%) A bizalom, illetve annak hiánya fontos körülmény a kiigazítás végrehajthatósága szempontjából. Gyırffy Dóra [2006] tanulmánya a rendszerváltás óta – annak elızményeire is utalva – tárja fel az átmentett régi-új hatalom, módszerek, személyek által átörökített bizalmi problémákat. A szerzı utal a régebbi eredető társadalmi megosztottság újjáéledésére is. Ilyen légkörben igen nehéz sorskérdésekrıl dönteni, még tárgyalni is. Nálunk szerencsésebb történelmő országokban sokkal könnyebb a hatalomnak és a társadalom tagjainak egymással szót értenie. Magyarországon évszázadokra visszamenıen elmondható, hogy voltak vesztesei az eseményeknek, a rezisztenciának erıs kuruc hagyományai vannak. Egész más a helyzet
30
például Svédországban, ahol egy parkolási bírság meg nem fizetéséért “kinézik” a másikat. Arrafelé nemigen dicsekednek az elcsalt adóval… Mások a társadalom számára fájdalmas reformok sikerességét csak széleskörő párbeszéd mellett, némelyek csak nagykoalíció esetén tartják reálisnak. Figyelmet érdemelnek Cséfalvay Zoltán [HV 2006] fejtegetései, az új intézményi közgazdaságtannak nevezett áramlat téziseirıl, mely szerint két megoldás létezik. Egyik esetben reformer elitcsapat hajtja végre a változtatásokat, vagy pedig csakis olyan reformokat vezetnek be, amelyek illeszkednek az adott társadalom normáihoz és tradícióihoz. A két modell sikere a befogadó társadalmi közegtıl függ. Véleménye szerint: “Ha továbbra is így születnek reformok, akkor nemhogy megoldani, de még megismerni sem tudjuk a sorstalanok problémáit.” A szerzı sorstalannak azokat – a többségében a rendszerváltás óta szocializálódottakat – nevezi, akik eddig sem igazán találták meg boldogulásuk útját, és akiket nyilvánvalóan a legérzékenyebben érint minden megszorítás. Következtetése az, hogy homogén társadalmakban elitista reformerek; tagolt, sokféle érdek esetén párbeszédre, kompromisszumokra épülı reformok a sikeresek. Véleménye szerint nem kétséges, hogy esetünkben az utóbbi út a járható. A konvergenciaprogram sikere és a reformok elfogadhatóvá válása minden bizonnyal összekapcsolódik.
3.6. A környezı országok konvergenciaprogramjainak összehasonlítása
Az euró bevezetése idıpontjának politikai meghatározásánál nem közömbös az Unióhoz velünk csatlakozók közül különösen a – hozzánk hasonló kiinduló fejlettségő – visegrádi országok, de más szomszédos országok programja sem. (Ecostat elemzés [2006]) Lengyelország a nominális deficit rögzítésével kívánja a GDP arányos hiány fokozatos mérséklését elérni. Az aktív népesség 17%-a állástalan, így a munkapiaci konszolidáció sem elkerülhetı. A bérterhek csökkentését tervezi a közkiadások decentralizációja, de az állami javak feletti fokozott ellenırzés mellett. A deficitet 2008-ig 2% alá kívánják leszorítani. Az euró 2011 elıtti bevezetése nem valószínő. Szlovákia 2005-ben a deficitkritériumot már teljesítette, s azon év novembere óta az ERM-II. árfolyam mechanizmust követi.
Közismert átfogó
adóreformja,
mely a
tıkebeáramlást sikeresen elısegítette. Hároméves program alapján a kiadási oldal átalakítását végzi. Egységes, 19%-os ÁFA és személyi jövedelemadó kulcsot alkalmaz, mellyel a tıkejövedelmektıl a munkajövedelmek terhelése irányába mozdul el. A nyugdíjreformot
31
gyorsan, az egészségügyi átalakítást több év alatt végezték el, komoly társadalmi feszültségek mellett. Az euró 2009. évi bevezetésének van realitása! Csehországban a büdzsé passzívuma 2004-ben 2,9%, 2005-ben 2,6% volt. A fenntartható pozíciók a társadalombiztosítási rendszer reformját indokolják. A maastrichti kritériumok teljesítését 2008-ra irányozzák elı. A reform során kételemő létminimum szintet határoznak meg (a szociális juttatások kiindulópontjaként) és változtatják a betegszabadság finanszírozást. Az euró 2010-11. évi bevezetése ma reálisnak tőnik. Szlovénia 2007. január 1.-jén bevezette az eurót és rövid idı alatt végrehajtotta a pénzcserét. Románia és Bulgária ugyanakkor EU taggá váltak, s jelenlegi makrogazdasági adataik néhány éven belüli GMU taggá válást sem zárnak ki. Esetükben az eladósodás mérsékelt, jelentıs privatizációs bevétellel és tıkebeáramlással számolhatnak. A strukturális reformok végrehajtása politikai elhatározás és kockázat mérlegelés kérdése ezen országokban. Mindezek ismerete és figyelembe vétele a térség egészének gazdasági fejlıdése szempontjából igen fontos. Amennyiben környezetünkben az euró általános fizetıeszköz lesz, úgy számunkra komoly hátrányt jelenthet a tıkeforrások megszerzéséért folytatott versenyben. A helyzet paradoxonaként fennáll annak veszélye, hogy a jelentıs erıfeszítések árán megépített infrastruktúra mellett (pl. határainkig megépített autópálya) “átrobog rajtunk” a mőködı tıke, s ott növeli a társadalmi hasznot foglalkoztatás és jövedelem formájában, ahol megtérülése kisebb kockázattal várható. A forint-valuta mögötti magasabb kockázatok úgy az államháztartás, mint az államadósság finanszírozásának költségét is növeli, ami a magyar társadalom jóléti elırehaladását visszafogja, leszakadását eredményezheti.
3.7. Az egészségügyi és nyugdíjrendszer magyarországi problematikája
Ezt a két, ún. “nagy ellátó rendszert” érintı társadalmi-gazdasági probléma a mai Magyarország két legneuralgikusabb gondja. Ezek kifejtése önálló dolgozat kereteit is meghaladná, de érintıleges áttekintése az euróbevezetés aspektusából nem kerülhetı el. A probléma akuttá válása a nemzetközi versenyképesség utóbbi három év alatt bekövetkezett erıteljes romlása mellett vált láthatóvá. Mivel a 2004-2006. közötti idıszakban reformértékő kormányzati intézkedésekre nem került sor, így a versenytársak idıközi reformjai leszakadásunkat eredményezték. A megjelölt évek gazdaságpolitikai intézkedései sorra hibásnak, a költségvetés kiadási oldalai alul-, a bevételeké pedig túltervezettnek bizonyultak. Így az évente – több alkalommal – végrehajtott kiigazítások (ár-, adóemelés, 32
fejlesztések visszafogása) csak a kétszámjegyő deficit elkerülésére voltak elégségesek, ugyanakkor az adósságráta 60% fölé emelkedett. A gazdaságpolitikai hibákat jól szemlélteti a 2005-ben törvénybe iktatott ötéves 1000 milliárd forintos adócsökkentési program, melyet nem egészen egy év múlva eltöröltek. (A megelızı években sor került kisebb mértékő, de alá nem támasztott adó- és járulékcsökkentésre.) Ilyen volt továbbá a 25%-os ÁFA kulcs 2006. januári leszállítása, majd szeptemberben a kedvezményes 15%-os felemelése. Mindezek nem egy adóreform koncepció jegyében, hanem választáspolitikai megfontolásokból történtek, óriási kárt okozva a gazdaságnak. Egyfelıl tovább duzzasztották a deficitet, másfelıl dezinformálták a gazdaság szereplıit, a pénzügyi befektetıket, erodálták a kormányzat – amúgy is gyenge – hitelességét a minısítı intézetek és az európai intézmények viszonylatában is. Beigazolódott, hogy kalandorság hitelfelvételre alapozni bér- és nyugdíjemelést, szociális juttatást. Az utóbbi öt évben az állami vagyon jelentıs mértékő privatizálásából szerzett bevételek ellenére erıteljesen nıtt az ország eladósodottsága, nagymértékben leszőkítve a jelen és a jövı mozgásterét. A kialakult helyzet nemcsak az állami szerepvállalás újragondolását, de a szociális rendszer átalakítását is kikényszeríti. Úgy tőnik, ezek révén nem kerülhetı el a gazdasági deficit társadalmi deficitté transzformálódása. Az elszegényedett rétegek köre várhatóan bıvülni fog, a középrétegek lecsúszása is bekövetkezhet. Elkerülhetetlenné vált a közigazgatás és az ellátó rendszerek – az oktatást is beleértve – reformja, racionálisabb mőködtetése. Közép és hosszú távú hatásai miatt közgazdaságilag kiemelt figyelmet érdemel az egészségügy és a nyugdíjbiztosítás problémaköre, különös tekintettel a demográfiai trendre, illetve a társadalom elöregedési folyamataira. A probléma nem magyar sajátosság, egész Európa megoldandó ügye, de az EU-15-ök esetén a bevándorláspolitika eltérı lehetıségeket kínál erre. A helyzet idıvel növekvı súlyosságát az OECD [2000] – az elöregedésı társadalmat vizsgáló – magyarországi elemzései is érzékeltetik. A tanulmány szerint az egészségügyi rendszer 2000-es 0,8%-os GDP arányos hiánya 2050-re fokozatosan elérné a GDP 5,7-át. Oka az elöregedés és jövedelemszint növekedés miatt az egészségügyi termékek és szolgáltatások iránti kereslet aggregált jövedelemszintet meghaladó emelkedése (P.Kiss-Karádi-Krekó [2005]). A megoldást az egészségügyi szolgáltatások strukturális átalakítása (a piacosítást, az állam szolgáltatásainak redukálását is beleértve), a járulékfizetési rendszer (szolidaritási elv) fenntartása mellett a szolgáltatás igénybevételének fizetıssé tételében vélik. Ezáltal az állam kötelezetségeit – az öngondoskodás elve szerint – az egyéni kifizetések növekedése váltja ki. A mai viták 33
középpontjában az egyéni számlás, illetve egy- vagy több-biztosítós rendszer áll. Jelenleg az is vitatott, hogy milyen sorrendben kellene az egészségügyi reformot végrehajtani, azaz elıbb az alap-, majd a járóbeteg ellátás és végül a kórházi szolgáltatás következzen-e. A társadalmi megítélésben a reform ütemezésében, az elıkészítés hiányosságában és a járulékfizetés mértékének kérdésében is igen eltérı nézetek vannak, összefüggésben a különbözı társadalmi érdekek megjelenésével. Ezen problémák elfogadható megoldása az egész reform sikere, de ezáltal a konszolidációs program teljesülése szempontjából is meghatározó lehet. Hosszabb távú gondokat orvosolhat a nyugdíjreform. Benczúr Péter [1999] számításai alapján
az
1997.
évi
reformintézkedések
a
GDP
80%-ának
megfelelı
implicit
adósságcsökkenést eredményeztek, ami 1,5%-os permanens költségvetési hiánycsökkenésnek felel meg. Mások, így Mellár Tamás [HV 2007] ma már nem minısíti sikeresnek az 1997. évi lépéseket, mivel az jelentısen hozzájárult a nyugdíjrendszer jelenlegi finanszírozhatatlanná válásához. A magánnyugdíj pillér összegéhez hasonló költségvetési kiegészítés szükséges évente a rendszer egyensúlyához. Közlése szerint a Világbank már egyetlen országnak sem javasolja a magánnyugdíj pénztárak bevezetését, és hasonló okokból óv a több-biztosítós egészségügyi rendszertıl is. (A magánnyugdíj pénztárak hozamai kétségtelenül elmaradtak a várakozásoktól, több esetben a stabilitás hiánya beolvadásokat eredményezett, befektetési politikájuk nem bizonyult mindig megalapozottnak, mőködésük pedig drága.) A 2004. évi konvergencia-jelentés változatlan feltételek esetén további deficitek keletkezésével számolt. Az azévi 1,4%-os hiányt követıen 2050-ben 2,6%-os hiányszintet prognosztizált. Benczúr említett tanulmányában a nyugdíjrendszerben rejlı implicit államadósságot a GDP 40%-ára teszi. (Itt a felosztó-kirovó rendszer dominanciájáról van szó a tıkefedezeti rendszer ellenében.) Bogár László [MN 2007] is kritikusnak itéli a helyzetet. Nevezett szerzı utal arra is, hogy a fejlett országok a nyugdíjalapokon keresztül – a harmadik világban eszközölt befektetései extraprofitjából származó forrásokkal – biztosítják egyre növekvı számú nyugdíjasaik jó színvonalú nyugdíját. (Németországban jelenleg 260 eFT, Nagy-Britanniában 389 eFt ma az átlagnyugdíj a magyarországinál mintegy hat évvel hosszabb várható élettartam mellett! (Rajcsányi G. HV, Valóban vén…) Ez jelenleg az eltérı demográfiai viszonyokkal és a nagyon jelentıs bérszint különbséggel magyarázható. Bogár felveti azt a kérdést is, hogy a várható világpolitikai változások tükrében meddig és milyen mértékben lehetséges ennek a módszernek a fenntartása. Ez számunkra is fontos kérdéseket indukál. Esetünkben a ma már nehezen tartható helyzet – legkésıbb a “Ratkó-gyerekek” nyugdíjazása elıtt – a nyugdíjkorhatár felemelését, és a nyugdíjmegállapítás számításának módosítását egyaránt indokolja, a több lábon álló biztosítási rendszer lehetıségei mellett. 34
Mindezek érzékeltetik, hogy a 2007. évi központi költségvetés 1656 milliárd forintos tervezett hiányában – a már említett súlyos adósságszolgálati kötelezettségek mellett – meghatározó tétel a társadalombiztosítás deficitje. Utóbbi rendszerben az 1500 milliárd forintos egészségbiztosítási alap racionális felhasználása is jelentısen kihat a deficit célok elérésére, az adósságráta növekedésének megállítására, illetve belátható idıben az euróbevezetés feltételeinek megteremtésére.
3.8. A reálgazdaság kilátásairól
A hosszú távú egyensúly biztosításához szükséges a költségvetés bevételét biztosító gazdasági szféra megfelelı teherbíró képessége is. A kiigazítás szükségszerően a vásárlóerı visszaesését okozza. A reálbérek és a nyugdíjak vásárlóerejének csökkenése miatt a gazdasági szereplık növekvı pesszimizmussal néznek az elıttünk álló idöszakra. Az Ecostat (MN [2007a]) kormányzati kutatóintézet március közepén kiadott jelentése szerint a kis- és középvállalkozások közel fele fizetési nehézségekre számít! A körbetartozások jelensége a
Gazdasági növekedés
Infláció
2006. IV. negyedévben
2007. február
Észtország
11,2
4,6
Szlovákia
9,6
2,0
Lettország
11,8
4,4
Litvánia
7,0
7,2
Lengyelország
6,6
1,9
Csehország
5,8
1,7
Szlovénia
5,9
2,3
Románia
8,2
3,9
Bulgária
6,7
4,6
Magyarország
3,4
9,0
4 .Táblázat. Növekedés és infláció az új EU-tagállamokban Forrás: Ecostat
rendszerváltás körüli idıkhöz hasonlóan ismét gúzsba kötheti a hazai vállalkozásokat, de a – jellemzıen külföldi tulajdonú – nagyvállalatok is borúlátóbbak lettek. A 4. táblázat adatai igen szemléletesen mutatják, hogy a térség országai a kedvezı gazdasági környezetet kihasználva lendületes fejlıdést tudnak felmutatni, ezzel szemben a mi
35
növekedésünk egyre inkább lassul. A GDP 2007. évre prognosztizált emelkedése mindössze 2,4%-os. Ezzel leáll az uniós szinthez történı felzárkózásunk. Az egy fıre jutó hazai össztermék tekintetében a szlovének és a csehek eddig is elıttünk jártak, a szlovákok idén utolérnek, jövıre elhagynak minket. A lettek a jelenlegi tendenciát alapul véve 2009-ben, a litvánok 2010-ben kerülnek elénk. Lengyelország egyelıre mögöttünk marad, de a különbség csökken. Sajnálatos módon a konvergenciaprogram kis terjedelemben, többnyire általánosságok szintjén foglalkozik a reálgazdaság fejlıdésével. Az Ecostat (MN [2007b]) március 28.-i jelentése szerint az államadósság csak 2010. körül csökkenhet, s bár a deficit csökken, a konvergenciaprogram tarthatóságához további lépésekre lesz szükség. Utóbbi program a fenti évszámmal szemben még 2009-rıl beszélt. Ebbıl sajnos az látszik, hogy a korábbi évekhez hasonlóan a gazdaságpolitikai céldátumok magunk elıtt tologatása tovább folytatódik. Belegondolni sem kellemes, hogy az eddigi visszaesésnél is rosszabbra kell számítanunk, az eddig kommunikáltnál tovább húzódó kilábalás várható, miközben régiós vetélytársaink erıteljesen fejlıdnek. Az ipari beruházások szintje már az utóbbi két évben is csökkent, ezért semmi jel nem utal arra, hogy lesz amitıl az elkövetkezı években újra erıteljessé válna a gazdasági növekedés. Az uniós támogatásokban sokan bíznak ugyan, de kérdéses a lehívásuk sikere, emellett Csaba László [2006] megállapítása szerint az eddig támogatásban részesült országok példájából kiindulva túl nagy fejlıdés nem remélhetı. Ennek magyarázata talán az lehet, hogy a “könnyen jött” pénzek felhasználása sokkal kevésbé hatékony, mint a magunk által elıteremtett forrásoké.
36
4. A monetáris politika fı célkitőzései az euró-bevezetés tükrében
4.1. Az árstabilitás elérésének eszközrendszere
Szapáry György [2004] a monetáris politika legfontosabb céljaként az árstabilitás elérését és fenntartását határozza meg. A jegybank tud a legközvetlenebbül hatni a kamatokra, a pénzmennyiségre és ezáltal az árszínvonalra. Az infláció káros jellegét abban fogalmazza meg, hogy bizonytalanságot szül, nehezíti a gazdasági folyamatok tisztánlátását, a gazdasági kapcsolatokat lerövidíti. Csökken a pénzügyi közvetítés mélysége, a bankok nem akarnak hosszú távú hitelt nyújtani, csökken a megtakarítási hajlandóság, megnı a beruházási kockázat. A jövedelmek nem szándékolt újraelosztásához vezet, a legnagyobb vesztesek a bérbıl és nyugdíjból élık. A jelenség fékezi a gazdasági növekedést, a magas kamatnak okozója, nem pedig fordítva, ahogy azt sokan gondolják! Az MNB feladata Szapáry szerint: -
az árstabilitás támogatottságának megerısítése a hazai szakmai, üzleti és politikai körökben;
-
a
jegybanki
függetlenség
fenntartása
a
monetáris
politika
transzmissziós
mechanizmusának hosszabb – választási ciklusokon átívelı – idıigénye miatt; -
a monetáris politika nem alkalmazhat semmiféle tıkekorlátozást – az államháztartás sem finanszírozható másként;
-
a fiskális és monetáris politika együttmőködésére van szükség, mindkét szereplı egyensúlyi célokra törekvése jegyében.
Megállapításai szerint az elsı három tekintetben felkészült az MNB, ugyanakkor a gazdaságpolitikai koordináció nem felelt meg az EU tagságból fakadó követelményeknek. (Stabilitási és Növekedési Egyezmény)
4.2. Optimális monetáris politika célrendszere
Az elızıekben érintettem, hogy az MNB az elmúlt másfél évtizedben háromféle monetáris rezsimet tekintett az elérni kívánt monetáris célkítőzés optimális megoldásának. (Pénzmennyiség szabályzás; csúszó leértékelés szők árfolyamsávval; inflációs célt követı széles sávban lebegı árfolyammal.) Az elsı két rezsim magyarországi történetét és korlátait
37
vázoltam. Utóbbi elınyeinek kifejtésére Csermely Ágnes [2006] tanulmánya igencsak figyelmet érdemlı. A szerzı abból indul ki, hogy a jegybank nem képes a gazdasági növekedés ütemének tartós növelésére, ezért elsıdleges célja az árstabilitás. A monetáris politika e feladatát a várakozások befolyásolásán keresztül képes a leghatékonyabban elérni. Utóbbi nem nélkülözheti a független monetáris politikát, és a széles körben biztosított diszkrecionális döntések lehetıségét (kamat-döntések). A várakozások “lehorgonyzásához” szükséges a jegybank hitelessége, és a célok (célfüggvény) melletti elkötelezettsége. Törekednie kell a gazdasági ingadozások simítására, figyelemmel az árak és bérek lassú alkalmazkodására. A jegybank célfüggvényében a társadalmi jólét maximalizálását követi, ami nem egy költségvetési év, vagy választási ciklus idıszakában jellemezhetı. A legnagyobb jólét az infláció optimális, alacsony pozitív szinten (0,5 – 1,5 %) történı stabilizációja mellett érhetı el. Defláció esetén ugyanis a jegybank már nem képes csökkenteni a reálkamatokat, ezt a beavatkozási eszközét elveszíti. A jegybanki reakciók a keresleti és kínálati sokkhatások illetve várakozások mérlegelésén alapulhatnak. Így például ha a kereslet és a kínálat együtt mozog, akkor a növekedésre vonatkozó jegybanki beavatkozás fölösleges. Gyakran felmerülı kérdés, hogy kell-e a jegybanknak az árfolyam ingadozásait simítani. Azon elfogadott elv szerint, hogy a jegybanknak csak a hazai eredető infláció stabilizálására kell törekednie, és az import termékek a fogyasztásba kerülnek, nem kell. A termelési eszközökben realizálódó import árváltozás azonban a költségeken keresztül hat a hazai elıállítású jószágok árára. Továbbá az import fogyasztási javakkal versengı hazai termékek árára is hat az árfolyam. Másfelıl, a pénzpiacok idınként olyan, rövidtávon ható, de jelentıs kilengéseket produkálnak – például a forint 2006-os komoly gyengülése, majd visszaerısödése – amelyet túlreagálva a jegybankok mőködése is hektikussá válhatna. (Az említett esetben legalábbis szerény mértékő beavatkozásra visszaállt az árfolyam, bár erre pontos magyarázatot adni nem egyszerő.) Az inflációs célt követı rendszerben kulcselem a jegybanki függetlenség, az inflációs cél számszerő kijelölése, és az átláthatóság. A jegybank az adott gazdasági helyzet elemzése, a gazdaságot érı sokkok és várakozások értékelése alapján hoz kamatdöntéseket. (A kis országok többségében törekednek az árfolyam simítására is.) Csermely Ágnes adatai szerint 2006 elején 21 ország alkalmazta az inflációs célkövetést. A bevezetés elıtt ezek átlagában az infláció 12,6%-os volt, ami 2004-re 4,4%-ra csökkent. Úgy tőnik, Magyarország esetében is ez a módszer vezethet az ERM-II. rendszerbe – azaz az euró elıszobájába – való belépéshez.
38
4.3. A monetáris politika eredményessége
Az immár hatodik éve bevezetett inflációs célkövetı monetáris rezsim tapasztalataival foglalkozik Szapáry György [2006] közzétett tanulmánya. A szerzı a sikerességnek két ismérvét jelöli meg. Az egyik az alacsony infláció eléréséért meghozott reálgazdasági áldozatok nagyságát, a másik az árstabilitás fenntarthatóságát vizsgálja. Az elsı kérdés tekintetében alapvetıen sikeresnek mondható az idıszak. Sikerült letörni a korábbi idıkben beragadt inflációs várakozásokat. A gazdaság növekedése minden probléma ellenére a reálisan elvárható szint körül volt, amiben kedvezı külsı hatások – globális dezinfláció, javuló kamat- és likviditási környezet, valamint a feltörekvı piacok iránti erıteljes kockázati étvágy – is segítették a magyar törekvéseket. A növekedésben szerepe volt a költségvetés keresletet gerjesztı lazaságának is, de a reálgazdaság exporton alapuló húzóereje is fontos szerepet játszott. A termelékenység gyors növekedése segített a hazai ipar versenyképességét megırizni, még a bérek dinamikus növekedése mellett is. Az árszint stabilizálásához hozzájárult a központilag szabályozott árak mesterségesen alacsony szinten tartása. Utóbbi kérdést erıs politikai felhangok kísérik, ami a hazai jövedelemszint mellett nem meglepı. Nehéz a világpiaci árak nyers átvételét elfogadtatni a nyugat-európai jövedelmek harmadából-ötödébıl élı lakossággal, bármilyen indokolt is közgazdasági szempontból. A idıszakra végig jellemzı volt az ún. ikerdeficit. A külsı egyensúlyt jellemzı folyó fizetési mérleg korábban is meglevı hiánya tovább nıtt, mellé a költségvetés permanenssé váló súlyos túlköltekezése társult. Mindezek a magyar gazdaság sebezhetıségét erısen megnövelik, ami növekedést, a forint árfolyamát, illetve az árak stabilitását is kedvezıtlenül érintheti. Mára világossá vált, hogy az állami túlköltekezésnek véget kell vetni, az említett ártámogatásokat is elkezdték leépíteni, s ezek korábbi pozitív hatásainak megszőnése máris érezteti hatását. Szapáry felrója a kormányzatnak, hogy a kedvezı nemzetközi légkört nem használta fel a szükséges kiigazítások végrehajtására, hanem ellenkezıleg, tovább mélyítette a problémát. Így – az idıközben csökkenıre fordult kockázatvállalási tendencia hatására – sokkal nagyobb keresleti visszaesést, illetve növekedési áldozatot okoz az egyensúly helyreállítása. Az inflációt illetıen az MNB 2007. februári jelentése a vártnál is magasabb, 9% közeli tetızést prognosztizál, igaz némi reményt adhat, hogy az utolsó negyedévben az eddigi elıjelzéseknél gyorsabb csökkenést jelez. Mindkét hatást a szabályozott árú termékek inflációjának tulajdonítja. A jelentés szerint a gyors csökkenéssel már 2008 végére a
39
középtávú 3%-os inflációs célt is el lehet érni, bár ezt veszélyezteti a közszférában tervezett bérbefagyasztás kérdéses megvalósíthatósága.
4.4. Kritikák és válaszok
Gyakran felvetett kérdés, hogy mi a helyes magatartás a jegybank részérıl, ha a kormány túlköltekezése hiányt okoz. Elvileg segíthetne eltüntetni az infláció szabadon eresztésével, ezt akadnak, akik számon is kérik az MNB-n, miért nem tette. Az elızı kormányzati ciklus idején erıteljes szándék volt érezhetı a jegybank – törvényben elıírtaknak megfelelı, az Európai Unió elvárásaival maximálisan összhangban lévı – tevékenységének befolyásolására. Ez a törekvés jól érezhetıen hatott a közvéleményre is, idınként bizarr helyzeteket idézve elı. (Közgazdász szakmai környezetben ez valószínőleg nem volt olyan kirívó, de “civilek” közt annál inkább.) Ezzel azonban kialakulhatna az inflációs spirál, annak minden bizalomromboló, költségekben – kamatterhek növekedése, devizaadósság felértékelıdése, valamint visszaesı tıkebeáramlás – is megjelenı következményével és odáig vezethetne, hogy elölrıl kellene kezdeni a keservesen végigküzdött utat az árak stabilizálására. Egyéb eszköz híján a monetáris politika nem tehet mást, mint folytatja a hiteles, megbízható mőködést, minél szélesebb körben folytatott kommunikációval jobb belátásra bírni a gazdaság irányítóit. A legutóbbi idıkben a jegybankot érı kritikák elhalkultak, ebben az idıközben letagadhatatlanná vált fiskális hibák mellett közrejátszhatott a megbízatását kitöltı Járai Zsigmondot ért rangos nemzetközi elismerés is.
40
5. Az euróbevezetés gyakorlati kérdései
Ez a fejezet a szakirodalomban alig érintett, de igen fontos, az Unió által is ellenırzött gyakorlati-technikai problémákba nyújt betekintést. Alapjául az MNB [2006b] hasonló témájú tanulmánya szolgált.
5.1. A bevezetés idıpontjának lehetıségei
Az elızıek utaltak arra, hogy a szakma és politika abban mindig egyetértett, hogy az eurót a lehetséges legkorábbi idıpontban kell Magyarországon bevezetni. A konkrét idıpontot illetıen már vita volt és van. Azt is széles kör elfogadta, hogy a bevezetés gazdasági haszonnal jár, csupán a kockázatok csökkenése révén is. Ugyanakkor sokan vallották, és idınként túlhangsúlyozták – súlyosbodó problémáink hatására 2003-2004. körül –, hogy gazdasági feljetlenségünk mellett korai lenne az önálló monetáris politikáról lemondani. Struktúrális
és
egyéb
feszültségeink
kezelésében
az
árfolyampolitikának
(eseti
forintleértékelés) fontos szerepet szántak, mellızve az infláció károsabb hatását és figyelmen kívül hagyva a korszerőtlen tevékenységek ezzel járó konzerválásának következményét. Ma már többségben vannak az árstabilitás elınyeit vallók, de makropénzügyi helyzetünk erıteljes romlása miatt egyre kevésbé vagyunk abban a helyzetben, hogy az euróbevezetés céldátumát határozottan megjelöljük. Ennek feltétele a kiigazítás (konvergenciaprogram) és reform sikere, illetve társadalmi elfogadhatósága. Ezekben viszont ma még megalapozott kételyek vannak, s csak az mondható meg nagy valószínőséggel, hogy 2012. elıtt biztosan nem teremthetık meg a bevezetés határértékei. Az elemzık többsége a realitások alapján 2014-et jelöli meg, tehát a gazdaság szereplıinek mintegy hét év áll rendelkezésére a gyakorlati tennivalók elvégzésére. Ez önmagában igen hosszú idı, de nem jelenti azt, hogy addig nincsenek soros feladatok.
5.2. Az euróbevezetés gyakorlati feladatai Magyaroszágon
A GMU-tagok - különösen Szlovénia – tapasztalatai, valamint a 2169/2005/EK tanácsi rendelet elıírásai körvonalazzák a tennivalókat és a bevezetés módozatát. Az leszögezhetı, hogy országos szintő gyakorlati, technikai, szabályozási, pénzforgalmi, informatikai, fogyasztóvédelmi kérdések megoldásáról van szó, amit négy-öt évvel a belépést megelızıen kell elkezdeni. Magas prioritású nemzeti átállási programot indokol a pénzcsere és pénznem41
váltás lebonyolítása, amely illeszkedik az EU illetékes hatóságának (Európai Bizottság) derogációt feloldó határozatához. (A 2004-ben belépett uniós tagok számára kötelezı az euró bevezetése, csupán az idıpontra kaptak haladékot.) A felkészülési folyamat összetett, szerteágazó, sokszereplıs és idıigényes, aminek végrehajtása közigazgatási feladat. Érinti a közszférát, vállalkozásokat és a háztartásokat. Elızetes ütemtervet és tájékoztatási fázisokat indokol. Elsıdlegesen a kormány feladata és felelıssége, de az MNB-nek kiemelt feladatai vannak. Az érdekelteket is be kell vonni a saját területükön megoldandó kérdések megoldásában. Elızetes szakmai elgondolások (tanulmányok, munkaanyagok) szerint a centralizált koordinációt a közös PM-MNB felelısséggel mőködı Nemzeti Euró Bizottság (NEB) látná el meghatározott jogkörrel, a felkészülés jól szakaszolható programjával. Ez lenne egy elsıdleges tudásközpont, döntéselıkészítı, operatív ügyekben pedig döntéshozatali fórum. Stratégiai célja lehet: -
konkrét euróátállási nemzeti terv készítése;
-
kommunikációs módszerek kidolgozása;
-
szakmai ajánlások kidolgozása;
-
technikai
felkészülés
biztosítása
(informatika,
számvitel,
készpénz
kezelés,
ármegjelölés, pénzcsere); -
átállás jogi kereteinek létrehozatala, jogalkotási kezdeményezések.
5.3. Az Európai Unió eljárási mechanizmusa
Az euróbevezetés jogi lehetıségei a minimumfeltételeknek való megfeleléssel jönnek létre. Így -
a bevezetés makrogazdasági és jogi követelményei teljesítésével;
-
az ERM-II. árfolyamrendszer legalább kétéves betartásával;
-
a gyakorlati elıkészületek megtörténtével.
Ezek alapján az Európai Bizottság és az Európai Központi Bank jelentést készít a gazdasági és jogi konvergenciáról. Ez kétévente (október) javaslattal konzultációra az Európai Parlament elé kerül politikai jóváhagyásra, majd a gazdasági- és pénzügyminiszterek tanácsa (ECOFIN) minısített többséggel dönt a derogáció visszavonásáról. Ezt követıen határozzák meg a visszavonhatatlan rögzített átváltási kulcsot (árfolyamot) a tagállam pénzének euróra váltására. A számviteli és informatikai rendszerek átállása is ezen alapulhat, a kettıs árjelzések alkalmazásának megkezdése is ennek függvénye. A derogáció visszavonásával ad 42
lehetıséget az EKB az eurobankjegyek és euroérmék gyártásának megindítására. (Magyarországon csak érméket fognak gyártani.)
5.4. Az euróbevezetés lehetséges módjai
A már hivatkozott 2169/2005/EK tanácsi rendelet három bevezetési mód közötti választási lehetıséget biztosít, a döntést a derogáció visszavonása elıtt kell meghozni. Az alternatívák: -
maximum hároméves átmenetet jelentı kétütemő bevezetés;
-
nullára lecsökkent átmenető együtemő bevezetés;
-
fokozatos kivonási idıszakkal összekapcsolt együtemő bevezetés.
A kétütemő megoldás esetén számlapénzként úgy az eurót, mint a nemzeti pénznemet, készpénzforgalomban csak a nemzeti érméket és bankjegyeket használják. A pénzcsere csak az átmenet után kezdıdik meg. (Ezt használták az elsı körben átálló 11-ek 1999-2001 között.) Az együtemő bevezetés esetén az eurobankjegyek és érmék azonnal törvényes fizetıeszközzé válnak, egyidejőleg a számlapénz is euróra vált át, itt csak az euró használható. A késıbb csatlakozó országokban ez a megoldás tőnt racionálisnak, hiszen a már létezı pénznem
mögött
jól
mőködı
pénzügyi
mechanizmusok,
intézmények,
logisztikai
infrastruktúrák és szabályrendszerek álltak. A már említett gyors, mindössze kéthetes szlovén átállás a belföldi készpénzforgalomban elısegítette a pénzcsere idıszakában felmerülı, elkerülhetetlen többletköltségek minimalizálását. A sikeres gyakorlat számunkra is követhetı megoldást kínál. Ez a jelentıs készpénzforgalommal rendelkezı országoknak is elınyös, könnyő a szereplık átállása, az informatikai rendszert is csak egyszer kell átállítani. A kockázatot a kétségtelen logisztikai kihívások átgondolt megoldásával, illetve az átállás napjának munkaszüneti napra történı idızítésével lehet csökkenteni. (A Tanács rendelete hat hónapban maximálja a kettıs készpénzforgalom idejét.) A hitelintézetek (és a posta) nemzeti hatáskörben kötelezhetık a díjmentes váltásra. A jegybankok az átmeneti idıszakot követıen is átváltják korábbi nemzeti valutájukat.
43
5.5. Néhány pénznem-váltással kapcsolatos alapelv:
-
Az átváltás költségét úgy a köz-, mint a magánszféra viseli.
-
Az üzleti szférának aktív szerepet kell vállalnia partnerségben a közszférával.
-
A központi igazgatás mellett az önkormányzatok szabályozó szerepe is fontos.
-
A bevezetés pénzügyi- és humánerıforrásait elızetesen biztosítani kell.
-
A magánjogi szerzıdések jogfolytonossága garantált.
-
Az átváltási kulcs hat számjegynyi pontosságú, a kerekítés szabályait kell alkalmazni.
-
Az átárazás nem vezethet önmagában áremelkedéshez, ez a fogyasztókat védi.
5.6. Az euroátállásal érintett legfontosabb területek
-
Az MNB monetáris politikai hatáskörét átadja az EKB-nek.
-
A teljes magyar joganyagot át kell tekinteni, a szükséges kodifikációt el kell végezni; a forintban rögzített értékeket, értékhatárokat euróban kell kifejezni.
-
Megváltozik a pénzpiac likviditási helyzete, a betételhelyezés dominanciáját a hitelnyújtás kiterjedése váltja fel.
-
A devizatartalék kezelés rendszere átalakul.
-
A bankközi elszámolásforgalom rendszere változik a TARGET-hez csatlakozással (VIBER helyett); a hazai fizetési és elszámolási rendszer az euróban történı teljes körő lebonyolítást biztosítani tudja.
-
A készpénzcsere az MNB feladata, de érinti a hitelintézkedéseket, a Magyar Postát, pénzfeldolgozó- és szállító szervezeteket, kiskereskedelmet, lakosságot.
-
A pénzügyi közvetítırendszer szereplıi (bankok, biztosítók, pénztárak, államkincstár, tızsde, stb.) kulcsfontosságúak az átállás szempontjából a pénzügyi termékek átdolgozásában. Például: folyószámla, bankszámla, hitelek, betétek, azaz a banki termékek;
kincstárjegyek,
kötvények;
befektetési
államkötvények, jegyek;
tıkepiaci
részvények; származékos
vállalati
és
termékek
jelzálog (opciók,
ellenügyletek); tızsdei ügyletek; nyugdíj-, egészség- és önsegélyezı pénztárak termékei; járadékok; biztosítási instrumentumok, stb. -
Cégbírósági bejegyzések módosulnak, a vállalati árpolitika és marketing is változhat, a magánjogi szerzıdéseket is át kell tekinteni.
-
Kiemelt feladat az informatikai–számviteli átállás. Ez nagyobb elıkészületeket igényel az évezred-váltás (Y2k) tennivalóinál. Érinti a statisztika, könyvelés, számlázás, leltár, 44
bérszámfejtés, adózás, üzleti tranzakciók, számlavezetés, vagyonkezelés, hitelnyújtás, szociális ellátás, bírságolás, adatszolgáltatás, stb. területeit. Az informatikai felkészülés 2-3 éves átfutású projektek végrehajtását is indokolhatja. -
A fogyasztóvédelemben a kettıs árjelzés bevezetése és az átállás idıszakában jelentkezhetnek tennivalók az inflációs érzület visszafogása és a pénznemváltás politikai sikere szempontjából.
-
Mindezek mellett elkerülhetetlen válságterv kialakítása kedvezıtlen fejlemények (nemzetközi gazdasági helyzet, katasztrófa, stb.) bekövetkezésének esetére. Ez különösen az informatikai rendszerek esetleges zavaránál, vagy a pénzcsere lebonyolításánál válhat nélkülözhetetlenné.
45
6. Következtetések
Magyarország a múlt század derekán a térségre erıszakolt társadalmi és gazdasági berendezkedéstıl megszabadulva, az évszázad végén a demokratikus jogállamok közé tudott lépni. Ennek nem kis részben a gazdasági ellehetetlenülés volt a kiváltó oka. Az intézményrendszer hamar átalakult, mőködése stabilnak mondható, s bár nincs tökéletes rendszer, ebbıl a szempontból közel kerültünk a kívánt állapothoz. Hazánk kiszakadva a hagyományaitól, értékeitıl idegen kötıdésbıl, másfél évtized alatt a világ leginkább humánus, élhetı, gazdaságilag is életképes országaihoz tudott csatlakozni. Ebben segítette az a körülmény, hogy az említett országok közötti – a közös érdekek felismerése, valamint a világ fejlıdésével való lépéstartás kényszere miatt kialakult – erıs, és remélhetıleg tartós integrációs folyamatba be tudott kapcsolódni. A politikai integráció ma már mőködik, az EU szerves részévé teszi hazánkat, ez elıfeltétele további integrációnak. A gazdasági átalakulás ennél jóval ellentmondásosabb. A termelı szféra alapvetıen sikeresen átállt a jóval magasabb nyugati színvonalra, ennek legfıbb bizonyítéka az exportpiacok áthelyezıdése és az export szerkezeti módosulása. Megszőnt az általános igénytelenség, a hiánygazdálkodás, hamar “a vevı lett az úr”. Megnyílt a lehetıség a fejlett országokkal való együttmőködésre, a technológia terjedése nem ütközik politikai akadályokba. Leomlottak a tıke áramlása elıtti akadályok is, számos nagy világcég megjelent, elıször csak kereskedelmi és egyszerőbb termelı, késıbb magasabb presztizső tevékenységekkel is. Megszőntek viszont olyan, korábban igen jó nevő hazai vállalatok, melyek nem tudták követni a fejlıdést. Hozzá kell azonban tenni, hogy ilyen fájdalmas jelenségek a nyugat-európai országokban is nem ritkán elıfordulnak, ott is látható, hogy az egységes piacon kevesebb, nagyobb, tıkeerıs és innovatív szereplı tud életben maradni. Összességében elmondható, hogy a hazai gazdaság szerkezete ma sokkal egészségesebb, mint a változásokat megelızı idıkben volt, orientációja pedig egybeesik a politikai integráció irányával. Nem lehet azonban figyelmen kívül hagyni a tulajdonviszonyok kérdését. A társadalmi rendszer megváltozása nyilvánvalóan együtt járt a túlnyomórészt állami helyett a magántulajdon dominánssá válásával. Látni kell azonban, hogy a privatizáció doktríner alkalmazása hosszú távon nem szolgálja érdekeinket, ahogy fél évszázaddal korábban az ellenkezıje sem szolgálta azt. Nem kérdés, hogy a tevékenységek többségében javítja a hatékonyságot a “gazda szeme”, de azt sem szabad elfelejteni, hogy a liberalizált piac a tıkeerıs országok erıfölényének érvényre jutását is támogatja és nem feltétlenül akadályozza 46
meg monopol helyzetek kialakulását (pl.: energetika). Számos olyan közszolgáltatás van, amely nem igényli sem a külpiacokra való kijutást, sem különösebb innovációt, technológiai tudást, de még nagyobb tıkebevonást sem. Ezek privatizálása gyakorlatilag azt jelenti, hogy a tevékenység haszna tartósan más országokban növeli a jólétet, pedig némi ésszerősítés után itthon is maradhatna, ahogy számos országban – ahol soha nem volt szocializmus – ez így is van. Magyarországon mára rendkívül alacsony lett a köztulajdon aránya, ez elsısorban az eladósító politikának a következménye. Gyakorta a költségvetési pozíció kényszereinek, rövidtávú érdekeinek alárendelten mőködik a privatizáció, miáltal a nemzetgazdaság jövıbeli jövedelemtermelési lehetıségei szőkülnek be. (A “jobb ma egy veréb, mint holnap egy túzok” elv jut érvényre napi politikai megfontolásból!) Ez a jelenség hosszabb távon is az országok között meglevı különbségek fennmaradását segíti. A jövedelem máshol történı lecsapódása a termelı szférában is igaz, de a fent említett tényezıkhöz való hozzájutáson túl, a foglalkoztatási, közteherviselési szerepvállalás miatt a külföldi tulajdonlás sokkal inkább elfogadható velejárója a fejlıdésnek. Megfelelı gazdasági érdekeltség nélkül létre sem jönne, vagy megszőnne számos tevékenység. Külföldön is versenyképes, jelentıs mérető vállalkozás tisztán hazai forrásból csak viszonylag kis számban tudott létrejönni, ezért a tıkebeáramlás továbbra is nagyon fontos a növekedéshez. A külföldi források nagyarányú jelenléte a vitathatatlan pozitív hatások mellett azonban azt is jelenti, hogy a GDP-nek – a megtermeltnél – kisebb hányada állítható a nemzeti célok szolgálatába. Másfelıl a hazai kötıdés hiánya annak a veszélyét is növeli, hogy a mobilizálható tevékenységet máshová költöztetik a nagyobb profit reményében. Összegezve azt lehet mondani, hogy a kapcsolatok szorosabbá tétele mellett a saját hosszú távú érdekeinket is szem elıtt kell tartani. A magyar nemzetgazdaság számára az irányt a Gazdasági és Monetáris Unióhoz való csatlakozás szándéka jelöli ki. A közös európai pénznem bevezetését is jelentı lépésnek nevesített feltételei vannak. Magyarország több mint egy évtizede elindult e feltételek teljesítésének útján és bizonyos eredményeket el is ért. Sajnálatos módon a kedvezı tendencia megtört, és tartósan eltávolodtunk a kívánatos pályától. A kialakult helyzet alapvetıen a politikai szféra önös érdekeinek a következménye. A megalapozatlan jóléti intézkedéseken, felelıtlen jövedelempolitikán alapuló, a politikai népszerőségre törekvést kiszolgáló fiskális intézkedések mára egy elhúzódó restrikciós kényszerrel terhelt állapothoz vezettek. Sajnálatos módon az Unióba történt belépésünk óta eltelt pár év alatt az új tagok közt gyengülı pozícióba kerültünk, még akkor is, ha elıtte sem nyújtottunk igazán kiemelkedı teljesítményt. (A lengyelek és a csehek hozzánk hasonlóan, “éllovasnak” tekintették magukat, s bár idıközben ott is bekövetkezett némi fellazulás, az közel sem olyan mértékő mint nálunk.) 47
A maastrichti kritériumok teljesítése terén rosszul állunk, jelenleg egyetlen feltétel sem teljesül. A szigorú és kielégítıen sikeresnek mondható monetáris politika nyilvánvalóan nem pótolhatja egy ország egészséges reálgazdasági fejlıdését, de a józan, realista állami gazdálkodást sem. Önmagáért beszél, hogy a korábbi évek gyakorlata után ma már egyre ritkábban kerül szóba az euróövezethez csatlakozás céldátuma. Magyarország jelenlegi helyzete kevés okot ad az optimizmusra. Az már nem kétséges, hogy a társadalom tagjainak áldozatokat kell hoznia, a megbillent államháztartási egyensúly helyreállítása érdekében. Nagyarányú privatizációval mégegyszer nem lehet a korábbihoz hasonló mértékben csökkenteni az államadósságot. Leginkább a takarékoskodás eszköze maradt, ez viszont – amint máris látható – növekedési áldozattal jár. A jövedelemelvonás pozitív következménye lehet a külsı egyensúly javulása, a csökkenı fogyasztás miatt. Ez forint erejére is kedvezıen hathat. Nem látszik azonban garancia arra vonatkozóan, hogy a súlyos problémákat okozó költekezı gyakorlat ne térhetne vissza a költségvetési egyensúly helyreállítása után. A felelıtlen gazdaságpolitika és az általa okozott hiteltelenné válás után újabb jelenségként az ország szilárd nyugati elkötelezettsége is meginogni látszik. (Önmagában az nem lenne probléma, ha más irányba is nyitottak vagyunk, de szembe menni az Európai Unió kiemelten kezelt – hazánk egyoldalú függését is csökkenteni képes – energetikai fejlesztési célkitőzésével, határozottan értésünkre adott elvárásával ellentétes politikát folytatni, erısen bizalmat romboló.) Az alapvetı morális kérdések elıl való kitérés nem segíti elı az amúgy is fájdalmas változtatások véghezvitelét. Nem várható az áldozatvállalási hajlandóság növekedése attól sem, hogy minden nehézség és megszorítás dacára még mindig jut pénz egyes irracionális és jóérzéssel nem magyarázható projektek erıltetésére. A közélet szerelıivel szemben erıs a bizalmatlanság, ezáltal tartós eredményő, konzekvens reformfolyamatot végigvinni igen nehéz. Egy ilyen mérető, sok tekintetben kiszolgáltatott ország csak nagyon tudatos, a köz támogatását élvezı politikával javíthatna helyzetén. Ennek megfelelıen a kiigazítás mellett sokmindent újra kell gondolni. Az euróövezeti csatlakozás szándékáról azonban nem lehet – geopolitikai helyzetünkbıl adódóan sem – lemondani. Euró hiányában minden erıfeszítés ellenére is az Unió perifériáján maradnánk, a gazdasági leszakadás végérvényessé válna.
48
Hivatkozási jegyzék
ANTAL JUDIT, CZETI TAMÁS, HOFFMANN MIHÁLY: MNB-klub a növekvı adósságterhekrıl Hírmondó (MNB belsı kiadványa) 2006. április
BENCZÚR PÉTER: [1999] “A magyar nyugdíjrendszerben rejlı implicit államadósság állomány változásának becslése”
MNB füzetek, 1999/8
BOGÁR LÁSZLÓ: Nyugdíjrendszer: ketyeg a bombaMagyar Nemzet 2007. január 26.
BOROS IMRE: Sokba kerül, hogy nincs eurónk
Magyar Nemzet, 2007. február 2.
CSABA LÁSZLÓ: A fölemelkedı Európa
Akadémiai Kiadó, Budapest 2006.
CSAJBÓK ATTILA-CSERMELY ÁGNES (Szerk.) [2002] :Az euró hazai bevezetésének várható hasznai, költségei és idızítése
MNB Mőhelytanulmányok 24.
CSÉFALVAY ZOLTÁN: Sorstalanok Heti Válasz VI. évf. 46. Szám 2006. november.16.
CSERMELY ÁGNES: Az inflációs cél követésének rendszere Magyarországon Közgazdasági Szemle, LIII. évf. 2006. december (1058-1079. o.)
ERDİS TIBOR: Fenntartható gazdasági növekedés Akadémiai Kiadó, Budapest 2003
GYİRFFY DÓRA: Az intézményi tényezık szerepe az államháztartási hiány alakulásában Magyarországon Közgazdasági Szemle, LII. évf. 2005. október (755-773. o.) GYİRFFY DÓRA: Governance in a Low-Trust Environment: The Difficulties of Fiscal Adjustment in Hungary
EUROPE-ASIA STUDIES Vol. 58, No. 2, March 2006,
239-259 HAMECZ ISTVÁN elıadása a Central European Business Center konferenciáján 2007. febr. 2. SzabóAnna: Lassul a gazdaság felzárkózása Magyar Nemzet 2007. február 3. HAMECZ ISTVÁN nyilatkozata Surányi György esszéjérıl Hazafi Zsolt: “Ezt még emésztenem kell – Surányi kiakasztotta a közgazdászokat” c. írásában 2007. január 22. http://www.hirszerzo.hu/tool/print.php?id=27410
49
JANKOVICS LÁSZLÓ: Széteshet-e a monetáris unió?
Népszabadság 2005. július 15.
KOPITS GYÖRGY: Az elıre bejelentett csúszó árfolyamrendszer Magyarországon Közgazdasági Szemle, XLII. évf. 1995. 9. sz. (797-818. o.)
LÁMFALUSSY SÁNDOR: A hitelesség alapja
Heti Válasz 2006. november 16.
MELLÁR TAMÁS: Agyelszívás MDF módra, Heti Válasz 2007. február 8.
OBLATH GÁBOR: A maastrichti szerzıdés fiskális kritériumai és a hazai államháztartási helyzet értelmezése Közgazdasági Szemle XLVI. Évf. 1999. Október (851-872. o.)
P. KISS GÁBOR-KARÁDI PÉTER-KREKÓ JUDIT: Az euró bevezetésével járó struktúrális politikai kihívások: Költségvetési polika MNB háttértanulmányok 2005/1
RÁCZ MARGIT: Magyarország EU érettségérıl a gazdasági makromutatók alapján GAZDASÁG 2000. İsz
RAJCSÁNYI GELLÉRT: Bankcsapdák
Heti Válasz 2007. február 22.
RAJCSÁNYI GELLÉRT: Valóban vén a kontinens
Heti Válasz 2007. február 08.
SURÁNYI GYÖRGY: A magyar “csoda”
Népszabadság 2007. január 21.
SZAPÁRY GYÖRGY: Monetáris politika az EU csatlakozás tükrében (Napi Gazdaság Konferencia, 2004. március 9.)
SZAPÁRY GYÖRGY [2006]: Az inflációs célkövetés tapasztalatai Magyarországon
Centre for Economic Policy Research: Britain, Denmark and Sweden Would Gain Little Trade from Joining the Euro 23 June 2006 http://www.cepr.org/press/P178.htm
Ecostat elemzés (2006. augusztus) Konvergencia programok a visegrádi országokban http://www.ecostat.hu/kiadvanyok/mikroszkop/100.html
50
Ecostat elemzés (2007. március közepén) a vállalkozások likviditási helyzetérıl Szabó Eszter: Kókadozik a magyar gazdaság c. írásában
Magyar Nemzet 2007.
március 17.
Ecostat elsı negyedévi elemzés (2007. március 28.) Szabó Anna: Újabb megszorítások elıtt? c. írásában
Magyar Nemzet 2007.
március 29.
McKinsey Institute: Sweden’s Economic Performance: Recent Development, Current Priorities Executive Summary May 2006 http://www.mckinsey.com/locations/sweden/pdf/Executive_Summary.pdf
Magyar Kereskedelmi és Iparkamara állásfoglalása a Konvergenciaprogramról 2006.09.27 http://www.pmkik.hu/world/pmkikweb.nsf/9ab5258934da9d9fc1256e63003cf5d2/192 fc8360eb92165c12571f60040603d?OpenDocument
AZ EURÓ ELMÉLETI ÖSSZEFÜGGÉSEK, GYAKORLATI TUDNIVALÓK
MNB, Bp. 1999. Február
KÖZÖS PÉNZ – AZ EURÓ Az elmélettıl a gyakorlatig Külügyminisztérium – MNB, Bp. 1998
Monetáris politika Magyarországon
MNB, Bp. 2006a. Augusztus
Jelentés az infláció alakulásáról
MNB 2007. Február
Jelentés a konvergenciafolyamatokról
MNB 2005. Február
Az eurobevezetéshez kapcsolódó gyakorlati feladatok Magyarországon
MNB 2006b.
Moneymoon Havi Elemzés “ez minden, de nem konvergencia” 2006. 10. 17. http://www.tozsdeforum.hu/printed.phtml?news_id=364173
OECD Economic Surveys: Hungary, IV. fejezet: Coping with ageing
51
VG.hu Almunia jött és figyelmeztetett 2006.11.10 http://www.vilaggazdasag.hu/nyomtat.php?cikk=149018
52
