Demográfia Gyémánt Richárd, Katona Tamás

Demográfia Gyémánt Richárd, Katona Tamás

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Demográfia Gyémánt Richárd, Katona Tamás Publication date 2014 Szerzői jog © 2014 Pólay Elemér Alapítvány Copyright 2014., Gyémánt Richárd, Katona Tamás


Tartalom Demográfia ........................................................................................................................................ ix Előszó ................................................................................................................................................. x 1. 1. A demográfia fogalma, tárgya és forrásai ................................................................................... 1 1. 1.1. A demográfia fogalma, tárgya és kialakulásának rövid története ................................... 1 1.1. 1.1.1. A demográfia fogalma .................................................................................... 1 1.2. 1.1.2. A demográfia, mint interdiszciplináris tudomány ........................................... 1 1.3. 1.1.3. A demográfia tudományágai és tárgykörei ..................................................... 2 1.4. 1.1.4. A demográfia tudományának rövid története .................................................. 3 1.5. 1.1.5. A Szegedi Tudományegyetem Statisztikai és Demográfiai Tanszékének rövid története ........................................................................................................................... 4 1.6. 1.1.6. A magyar népességstatisztika forrásai ............................................................ 5 2. 1.2. A demográfia forrásai .................................................................................................... 5 2.1. 1.2.1. A népszámlálás, mint elsődleges demográfiai forrás ...................................... 6 2.1.1. 1.2.1.1. A népszámlálás fogalma és célja ..................................................... 6 2.1.2. 1.2.1.2. A népszámlálások nemzetközi történeti háttere .............................. 6 2.1.3. 1.2.1.3. A népszámlálások hazai történeti háttere ........................................ 7 2.1.4. 1.2.1.4. Az ENSZ Statisztikai Hivatalának népszámlálási ajánlásai .......... 10 2.1.5. 1.2.1.5. Módszertani különbségek Európa egyes országaiban ................... 10 2.1.6. 1.2.1.6. A 2011. évi magyar népszámlálás kérdései és jogi háttere ........... 11 2.1.7. 1.2.1.7. A népszámlálás fázisai .................................................................. 13 2.1.8. 1.2.1.8. Kisnépszámlálás (mikrocenzus) .................................................... 14 2. 2. A népesség száma és struktúrája ............................................................................................... 17 1. 2.1. Népességi fogalmak ..................................................................................................... 17 2. 2.2. A világ népességfejlődése ............................................................................................ 18 3. 2.3. A népesség területi megoszlása .................................................................................... 22 4. 2.4. A népesség nemek szerint ............................................................................................ 25 5. 2.5. A népesség korösszetétele ............................................................................................ 27 6. 2.6. A népesség állampolgársága, nyelvi, etnikai és vallási összetétele .............................. 31 6.1. 2.6.1. A népesség és az állampolgárság .................................................................. 31 6.2. 2.6.2. A világ népességének etnikai megoszlása .................................................... 32 6.3. 2.6.3. A népesség megoszlása anyanyelv és nemzetiség szerint ............................. 32 6.4. 2.6.4. A népesség vallási összetétele ...................................................................... 34 7. 2.7. A népesség kulturális helyzete ..................................................................................... 39 8. 2.8. A népesség társadalmi-foglalkozási összetétele ........................................................... 41 8.1. 2.8.1. Gazdasági aktivitás ....................................................................................... 42 8.2. 2.8.2. Foglalkozás ................................................................................................... 44 8.3. 2.8.3. Foglalkozási ág ............................................................................................. 45 8.4. 2.8.4. Foglalkozási viszony .................................................................................... 46 8.5. 2.8.5. Társadalmi-gazdasági csoportosítás ............................................................. 47 3. 3. Családstatisztika ....................................................................................................................... 49 1. 3.1. A család fogalma, szerepe ............................................................................................ 49 2. 3.2. A családok száma és összetétele .................................................................................. 50 3. 3.3. Családi állás ................................................................................................................. 53 4. 3.4. Családi állapot .............................................................................................................. 54 4. 4. Háztartásstatisztika ................................................................................................................... 59 1. 4.1. A háztartás fogalma, típusai ......................................................................................... 59 2. 4.2. A háztartások száma és összetétele .............................................................................. 61 3. 4.3. A háztartásstatisztika európai uniós sajátosságai ......................................................... 64 5. 5. Lakóház- és lakásstatisztika ...................................................................................................... 66 1. 5.1. A lakóház- és lakásstatisztika fogalma, feladata .......................................................... 66 2. 5.2. A lakóház- és lakásstatisztika vizsgálódási köre ......................................................... 66 3. 5.3. A lakóegységek számbavétele ...................................................................................... 68 3.1. 5.3.1. A lakások jellemzői ...................................................................................... 68 3.2. 5.3.2. A nem lakott lakások főbb jellemzői ............................................................ 71 3.3. 5.3.3. Az üdülők főbb jellemzői ............................................................................. 71 3.4. 5.3.4. Lakott egyéb lakóegység és az intézeti háztartási lakóegység ...................... 73

iii Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Demográfia

6. 6. Településdemográfia ................................................................................................................. 75 1. 6.1. Fogalmi meghatározás ................................................................................................. 75 2. 6.2. A településdemográfia tárgya ....................................................................................... 75 3. 6.3. A településdemográfia forrásai .................................................................................... 79 4. 6.4. Magyarország településhálózatának fejlődése ............................................................. 79 5. 6.5. Területszervezés ........................................................................................................... 85 6. 6.6. A népesség területi elhelyezkedésének mérése ............................................................ 88 7. 6.7. Települések csoportosítása ........................................................................................... 89 7. 7. A népmozgalmi folyamatok ...................................................................................................... 92 1. 7.1. A népmozgalmakról általában ...................................................................................... 92 2. 7.2. A házasságkötések ....................................................................................................... 93 2.1. 7.2.1. A házasság fogalma, jelentősége és típusai .................................................. 93 2.2. 7.2.2. A házasság keletkezésének körülményei ...................................................... 94 2.3. 7.2.3. A házasság megszűnése ................................................................................ 97 2.4. 7.2.4. A házasságkötési mutatószámok és a házassági tábla ................................... 97 2.5. 7.2.5. A házasságok számának alakulása .............................................................. 100 2.6. 7.2.6. Az újraházasodás ........................................................................................ 101 2.7. 7.2.7. Élettársi kapcsolatok ................................................................................... 101 2.8. 7.2.8. Az egyedülállók helyzete ............................................................................ 103 2.9. 7.2.9. A házasságokkal kapcsolatos adatgyűjtésekről ........................................... 104 3. 7.3. A válás ........................................................................................................................ 104 3.1. 7.3.1. A válások számának alakulása .................................................................... 105 3.2. 7.3.2. A válásokkal kapcsolatos adatgyűjtésekről ................................................ 106 3.3. 7.3.3. A válási mutatószámok ............................................................................... 107 3.4. 7.3.4. A válásokkal kapcsolatos további statisztikai adatok ................................. 108 4. 7.4. Az élveszületések ....................................................................................................... 109 4.1. 7.4.1. Az élveszületés fogalma ............................................................................. 109 4.2. 7.4.2. Az élveszületések vizsgálatánál használt arányszámok .............................. 110 4.3. 7.4.3. Az élveszületések statisztikájának vizsgálódási területei ........................... 111 4.4. 7.4.4. Az élveszületések számnak alakulása ......................................................... 113 4.5. 7.4.5. Családtervezés és születés-szabályozás ...................................................... 113 4.6. 7.4.6. Az élveszületésekkel kapcsolatos adatgyűjtések ........................................ 115 5. 7.5. Halandóság, halálozások ............................................................................................ 116 5.1. 7.5.1. A halálozásról általában .............................................................................. 116 5.2. 7.5.2. Halálozási alapfogalmak ............................................................................. 117 5.3. 7.5.3. A halálozások vizsgálatának történeti háttere ............................................. 118 5.4. 7.5.4. A halálozási statisztika alapdokumentumai ................................................ 118 5.5. 7.5.5. A halálozási statisztika vizsgálati módszerei .............................................. 119 5.6. 7.5.6. A halálozási statisztika mutatószámai ........................................................ 120 5.7. 7.5.7. A Betegségek Nemzetközi Osztályozása (BNO) ........................................ 122 5.8. 7.5.8. Az öngyilkosság ......................................................................................... 123 5.9. 7.5.9. A halandóság különbségei .......................................................................... 126 5.10. 7.5.10. A halandósági tábla ................................................................................. 126 6. 7.6. A vándorlás ................................................................................................................ 127 6.1. 7.6.1. A vándorlás fogalma, jelentősége és forrásai .............................................. 127 6.2. 7.6.2. A vándorlás típusai ..................................................................................... 128 6.3. 7.6.3. A vándorlás mutatószámai .......................................................................... 129 6.4. 7.6.4. A belső vándorlás ....................................................................................... 130 6.5. 7.6.5. A külső vándorlás ....................................................................................... 132 6.6. 7.6.6. Az ingavándorlás ........................................................................................ 134 6.7. 7.6.7. A vendégmunkás, a „Gastarbeiter” jelenség ............................................... 135 6.8. 7.6.8. Idegenforgalom, turizmus ........................................................................... 135 8. 8. A reprodukció ......................................................................................................................... 137 1. 8.1. Általában a reprodukcióról ......................................................................................... 137 2. 8.2. A nyílt és zárt népesség meghatározása ..................................................................... 137 3. 8.3. Becslési módszerek a külföldi szakirodalomban ........................................................ 137 4. 8.4. A klasszikus modell-népességek ................................................................................ 138 5. 8.5. A népesség megújulása, kicserélődése ....................................................................... 139 9. 9. A demográfiai prognózisról (előreszámításról) ...................................................................... 141 1. 9.1. A demográfiai prognózis módszerei ........................................................................... 141 iv Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Demográfia

2. 9.2. A magyarországi népesség demográfiai prognózisa .................................................. 10. 10. Népesedési elméletek .......................................................................................................... 1. 10.1. A népesedési elméletek fogalma .............................................................................. 2. 10.2. A népesség megfigyelésének és elemzéseinek kezdetei ........................................... 3. 10.3. A korai és a klasszikus kapitalizmus népességi elméletei ........................................ 4. 10.4. A neo-klasszikus időszak népességi elméletei ......................................................... 5. 10.5. Közgazdasági elméletek ........................................................................................... 6. 10.6. Biológiai elméletek .................................................................................................. 7. 10.7. Szociológiai elméletek ............................................................................................. 11. 11. Népesedéspolitika ............................................................................................................... 1. 11.1. A népesedéspolitika fogalma, fontossága ................................................................. 2. 11.2. A népesedéspolitika céljai ........................................................................................ 2.1. 11.2.1. Példák a restriktív népesedéspolitikára: Kína és India .............................. 3. 11.3. A népesedéspolitika eszközei ................................................................................... 4. 11.4. A népesedéspolitika hatékonysága ........................................................................... 5. 11.5. A magyar népesedéspolitika (1867-1990) ................................................................ 6. 11.6. A rendszerváltás követő magyar népesedéspolitika (1990–2002) ............................ 12. 12. A népesség összefüggése egyes társadalmi-gazdasági jelenségekkel ................................ 1. 12.1. A demográfia egyes gazdasági és társadalmi összefüggései .................................... 1.1. 12.1.1. Gazdaságdemográfia ................................................................................. 1.2. 12.1.2. A gazdaság hatása a népesedésre .............................................................. 1.3. 12.1.3. A népesedés hatása a gazdaságra .............................................................. 1.4. 12.1.4. A demográfia és a társadalmi mobilitás .................................................... 1.5. 12.1.5. A társadalom szerkezete; társadalmi mobilitás ......................................... 1.5.1. 12.1.5.1. Tulajdonviszonyok .................................................................... 1.5.2. 12.1.5.2. Vezetés és hatalom .................................................................... 1.5.3. 12.1.5.3. A munka jellege ........................................................................ 1.5.4. 12.1.5.4. Gazdasági ágazat ....................................................................... 1.5.5. 12.1.5.5. Kollektív mobilitás .................................................................... 13. 13. Történeti demográfia .......................................................................................................... 1. 13.1. A demográfia fogalma, tárgya .................................................................................. 2. 13.2. A történeti demográfia forrásai ................................................................................ 3. 13.3. A történeti demográfia módszerei ............................................................................ 4. 13.4. Magyarország történeti demográfiája ....................................................................... 4.1. 13.4.1. A honfoglalás és az Árpád-kor ................................................................. 4.2. 13.4.2. Az Árpád-ház kihalástól a török idők végéig ............................................ 4.3. 13.4.3. A 18. századi telepítésektől II. József uralkodásáig .................................. 4.4. 13.4.4. A népesség számának alakulása 1870-től 1990-ig .................................... 14. 14. A határon túli magyarság demográfiai sajátosságai ............................................................ 1. 14.1. Az erdélyi magyarság ............................................................................................... 2. 14.2. A felvidéki magyarság ............................................................................................. 3. 14.3. A délvidéki magyarság ............................................................................................. 4. 14.4. A kárpátaljai magyarság ........................................................................................... 5. 14.5. A horvátországi magyarság ...................................................................................... 6. 14.6. A burgenlandi magyarság ......................................................................................... 7. 14.7. A muravidéki magyarság ......................................................................................... 8. 14.8. A Kárpát-medencén túli magyarság ......................................................................... 15. 15. Az Európai Unió tagállamainak demográfiai sajátosságai .................................................. 1. 15.1. Az Európai Unió tagállamai ..................................................................................... 2. 15.2. Az Európai Unió és népessége ................................................................................. 3. 15.3. A 2000 után csatlakozott országok demográfiai sajátosságai ...................................

v Created by XMLmind XSL-FO Converter.

142 145 145 145 146 148 149 150 151 154 154 154 156 158 162 163 164 170 170 170 170 172 173 173 173 173 174 174 174 176 176 177 179 179 180 184 188 190 194 195 196 198 200 202 204 206 208 213 213 214 220

Az ábrák listája 2.1. 1. ábra: A demográfiai átmenet szakaszai .................................................................................. 19 2.2. 2. ábra: A Föld népességszámának alakulása (1950-2050) ....................................................... 20 2.3. 3. ábra: A világnépesség alakulása (1830-2025) ....................................................................... 20 2.4. 4. ábra: A népesség kor és nem szerinti megoszlása a fejlődő országokban .............................. 29 2.5. 5. ábra: A népesség kor és nem szerinti megoszlása a fejlett, iparosodott országokban ............ 29 2.6. 6. ábra: Magyarország korfája (2011) ........................................................................................ 30 2.7. 7. ábra: A népesség vallási megoszlása (2011) .......................................................................... 38 2.8. 8. ábra: A 15 éves és idősebb népesség megoszlása iskolai végzettség szerint (2011) .............. 40 3.1. 9. ábra: A családösszetétel változása, 1970, 1990–2005 ........................................................... 51 4.1. 10. ábra: Háztartások megoszlása .............................................................................................. 61 4.2. 11. ábra: Az egyszemélyes háztartások aránya megyénként (2005) .......................................... 62 4.3. 12. ábra: A háztartások összetételének alakulása (1970–2005) ................................................. 63 4.4. 13. ábra: A háztartások korösszetétele (2005) ........................................................................... 64 5.1. 14. ábra: Magyarország kiemelt üdülőkörzeteinek térképe (2001) ............................................ 72 6.1. 15. ábra: A Chrystaller-féle településhálózati modell ................................................................ 75 7.1. 16. ábra: Népességmozgás Magyarországon (1938–1944) ...................................................... 133 11.1. 17. ábra: A Föld tíz legnépesebb országa (2007) ................................................................... 157 11.2. 18. ábra: A Föld tíz legnépesebb országa (2050) ................................................................... 157 11.3. 19. ábra: A teljes termékenységi arány, az élveszületések száma és a főbb népesedéspolitikai intézkedések (1949–2000) .............................................................................................................. 167 11.4. 20. ábra: Magyarország korfája (1900, 2000, 2100) .............................................................. 167 13.1. 21. ábra Magyarország népei a 18. században ....................................................................... 189 14.1. 22. ábra: A magyarság elhelyezkedése Erdélyben (2002) ..................................................... 196 14.2. 23. ábra: A magyarság területi elhelyezkedése a Felvidéken (2001) ..................................... 198 14.3. 24. ábra: A magyarság területi elhelyezkedése (2002) .......................................................... 199 14.4. 25. ábra: A magyarság területi elhelyezkedése Kárpátalján (2001) ....................................... 200 14.5. 26. ábra: A horvátországi magyarság területi elhelyezkedése (2001) .................................... 203 14.6. 27. ábra: A burgenlandi magyarság területi elhelyezkedése (2001) ...................................... 204 14.7. 28. ábra: A magyarság területi elhelyezkedése a Muravidéken (2008) ................................. 207 15.1. 29. ábra: Az Európai Unió tagállamai és a tagjelölt államok (2013) ..................................... 214 15.2. 30. ábra: A vallásos hit szerinti megoszlás az Európai Unióban (2007) ................................ 219

vi Created by XMLmind XSL-FO Converter.

A táblázatok listája 2.1. 1. táblázat: A Föld népességének növekedése (Kr.e. 10000-Kr.u. 1985) .................................. 18 2.2. 2. táblázat: Az egyes földrészek területe és népessége (2005) ................................................... 22 2.3. 3. táblázat: Magyarország általános népességi mutatói (2011) .................................................. 23 2.4. 4. táblázat: A Föld legnépesebb városai (2012) ......................................................................... 24 2.5. 5. táblázat: A Föld legnagyobb területű országai (2012) ........................................................... 24 2.6. 6. táblázat: A Föld legnagyobb népességszámú országai (2014) ............................................... 25 2.7. 7. táblázat: A világ legelterjedtebb nyelvei (2001) .................................................................... 32 2.8. 7. táblázat: A világ legelterjedtebb nyelvei (2001) .................................................................... 35 2.9. 9. táblázat: A legjelentősebb „írástudatlan” országok (2001) .................................................... 39 2.10. 10. táblázat: A bírói foglalkozás besorolása az új FEOR alapján ............................................ 44 2.11. 11. táblázat: A szarvasmarha-tenyésztés besorolása a TEOÁR-03 alapján ............................. 46 3.1. 12. táblázat: A WHO által közzétett családmodell .................................................................... 49 3.2. 13. táblázat: A családok összetételének változása, 1949–2005 ................................................. 50 3.3. 14. táblázat: A családok összetétele régiónként, 2005 (százalék) .............................................. 51 3.4. 15. táblázat: A házaspáros típusú családok családforma és a gyermekek száma szerint, 1949–2005 (százalék) .......................................................................................................................................... 52 3.5. 16. táblázat: A magyarországi népesség családi állapot és életkor szerint (2011) ..................... 54 3.6. 17. táblázat: A női népesség száma családi állapot és életkor szerint (2011). ........................... 55 3.7. 18. táblázat: A férfi népesség száma családi állapot és életkor szerint (2011) .......................... 56 4.1. 19. táblázat: A magánháztartásokban és az intézeti háztartásban élő, valamint a hajléktalan népesség (1970-2011) ...................................................................................................................................... 59 4.2. 20. táblázat: A háztartási típusok számbeli alakulása (1970-2001) ........................................... 61 5.1. 21. táblázat: Lakások és lakott egyéb lakóegység (1949-2011) ................................................. 68 5.2. 22. táblázat: A lakott lakások felszereltség és szobaszám szerint (2011) .................................. 70 6.1. 23. táblázat: Helységek megyék közötti átcsatolása (1992-2002) ............................................. 86 6.2. 24. táblázat: A várossá nyilvánítás volumene (1989-2012) ....................................................... 87 7.1. 25. táblázat: A természetes népmozgalom főbb adatai (1990-2012). ........................................ 93 7.2. 26. táblázat: A névviselés lehetséges variációi (2008) .............................................................. 96 7.3. 27. táblázat: A házasságok mérlege (1980-2011) ...................................................................... 97 7.4. 28. táblázat: A házasságkötések száma, aránya (1980-2011) .................................................... 97 7.5. 29. táblázat: Az élettársi kapcsolatban élők aránya a párkapcsolatban élő 20-49 éves nők között korcsoportonként ............................................................................................................................ 102 7.6. 30. táblázat: Az élettársi kapcsolatban élők a megfelelő korú nőtlenek és hajadonok arányában 103 7.7. 31. táblázat: A válások száma és aránya (1980-2011) ............................................................. 107 7.8. 32. táblázat: Válás a házasság felbontását kérő fél szerint (1980-2011) .................................. 108 7.9. 33. táblázat: Élveszületési és termékenységi mutatók (1980–2011) ........................................ 110 7.10. 34. táblázat: Standardizált élveszületési arányszámok ........................................................... 111 7.11. 35. táblázat: A halálozások száma nemenként Magyarországon (1980-2011) ...................... 117 7.12. 36. táblázat: Nyers halálozási arányszám (1980-2011) .......................................................... 120 7.13. 37. táblázat: A csecsemőhalálozások száma és aránya (1980-2011) ..................................... 121 7.14. 39. táblázat: A meghaltak száma haláloki csoportok szerint hazánkban (1990–2011) .......... 123 7.15. 39. táblázat: Az öngyilkosok nem és életkor szerinti adatai Magyarországon (2005) ........... 124 7.16. 40. táblázat: Az öngyilkosságok elkövetési mód szerinti adatai Magyarországon (2005) ..... 125 7.17. 41. táblázat: A belföldi vándorlók és költözök száma (1990-2011) ...................................... 130 7.18. 42. táblázat: Bevándorló külföldiek állampolgárság szerint (1999-2011) ............................. 133 9.1. 43. táblázat: Magyarország népességszámának előrebecslése 2021-ig. .................................. 143 13.1. 44. táblázat: A honfoglalók és a velük érkezett összes népesség ........................................... 180 13.2. 45. táblázat: Magyarország Árpád-kori lélekszáma (becslés) ................................................ 181 13.3. 46. táblázat: A 14. századi Magyarország népessége (évi 3,5 százalékos növekedés esetén) 185 13.4. 47. táblázat: A 14. századi Magyarország népessége (évi 4 százalékos növekedés esetén) .. 185 13.5. 48. táblázat: Magyarország minimális lakosságszáma 1495-ben ........................................... 185 13.6. 49. táblázat: Néhány európai ország és régió népességének alakulása (1500-1600) ............. 187 14.1. 50. táblázat: A történelmi Magyarország felbomlása (1920) ................................................. 194 14.2. 51. táblázat: A történelmi Magyarország felbomlása (1920) ................................................. 202 14.3. 52. táblázat: Burgenland nemzetiségi adatai (fő) (2001) ....................................................... 205 15.1. 53. táblázat: Az EU-28 országai területnagyság szerint (2014) ............................................. 215

vii Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Demográfia

15.2. 54. táblázat: Az EU-28 országai népesség szerint (2013) ...................................................... 215 15.3. 55 táblázat: Az EU-28 hivatalos nyelveinek megoszlása a beszélők körében ....................... 216

viii Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Demográfia Gyémánt Richárd, Katona Tamás Kiadás éve: 2014 © Pólay Elemér Alapítvány, 2014 © Gyémánt Richárd, Katona Tamás, 2014 ISBN: 978-615-5411-15-1 Kiadó: Pólay Elemér Alapítvány

ix Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Előszó A hallgató, továbbá az érdeklődő által kézben tartott jegyzet segédanyag, elsődlegesen az SZTE és az ELTE jogászhallgatói számára készült. A jegyzet fő célkitűzése, hogy a demográfia alapjairól egy átfogó, általános képet adjon. A tankönyv szerzői a tansegédlet elkészítésénél a Központi Statisztikai Hivatal szemléletét, illetve nyomtatott, valamint elektronikus kiadványait vették alapul. Jelen tansegédlet 15 fejezetet tartalmaz. Az első egy általános bevezetést nyújt a hallgatók számára a demográfia fogalmáról, tárgyköréről, illetve a tudományok között betöltött szerepéről. A további 14 fejezet pedig a demográfia egyes témaköreit dolgozza fel. Több fejezet kapcsolódik a társadalomstatisztikához, mivel annak határvonalai sokszor egybemosódnak a demográfia egyes témaköreivel. Ugyanakkor az egyes fejezeteket tekintve a klasszikus területek (pl.: népmozgalmi folyamatok, népesedési elméletek, népesedéspolitika) mellett kevésbé ismert területeket is felkarol (pl.: a határon túli magyarság vagy az Európai Unió tagállamainak demográfiai sajátosságai). A jegyzetkészítésnél a szerzők főbb szempontjai voltak: az egyszerűség, az áttekinthetőség, valamint a közérthetőség. A jegyzet megírásánál nagy szerepet játszott továbbá a naprakészség is. A könyv megírásánál talán ez volt a legnehezebb feladat. Ahol lehetséges volt, illetve ahol a statisztikai adatok rendelkezésre álltak, ott mind hazai, mint nemzetközi forrásokat felhasználtunk. Napjainkban jelentős társadalmi-gazdasági változásoknak lehetünk tanúi Magyarországon, ezért is fontos az adatok „frissítése”. A tansegédlet elsődlegesen a rendszerváltozástól (1989/1990) követi nyomon Magyarország demográfiai sajátosságait. A szerzők Szeged, 2014. október 6.

x Created by XMLmind XSL-FO Converter.

1. fejezet - 1. A demográfia fogalma, tárgya és forrásai 1. 1.1. A demográfia fogalma, tárgya és kialakulásának rövid története 1.1. 1.1.1. A demográfia fogalma A „demográfia” kifejezés a magyar szakirodalomban népességtudományt jelent. Hasonló tartalommal használják a külföldi szakirodalomban is, de itt még gyakran alkalmazzák – ezen tudomány meghatározására – a „vital statistics”, a „populationistica”, a „demológia”, illetve más kifejezéseket is. Azonban maga a „demográfia” szó a megfelelő akkor, amikor népességtudományról, vagy népesedéstudományról írnak. Ennek fényében a népesség nem más, mint egy adott területen (város, régió, ország, földrész stb.) élők számba vett vagy megszámolt összessége, idegen szóval: „populáció”. A népesedés pedig szorosan véve a népesség számbeli gyarapodása; tágabb értelemben a népesség mindennemű számbeli változása, mely megfelel a különböző idegen nyelvekben használt „népmozgalom” fogalomnak. Maga a demográfia tudománya több ezer éves gyökerekre vezethető vissza. Természetesen az elmúlt évezredek alatt változtak a demográfia céljai, társadalmi feladatai, valamint a módszerei. A tárgykör tekintetében is bővülés figyelhető meg. Maga az emberi csoportok összetételét és a népesedési magatartási folyamatokat tanulmányozó demográfia elnevezés a görög eredetű „démosz” („nép”) és a szintén görög eredetű „grafeira” („leírás”) szóból származik, amelynek összevont jelentése: népességleírás. A demográfia szóhoz hasonló elnevezés a „demológia” is, amely a görög „démosz”, illetve a szintén görög „logosz” szóból származik, és népességtudományt jelent.1 A hiteles feljegyzések szerint a kínaiak már több mint 4000 évvel ezelőtt foglalkoztak a népesség jellemzőinek meghatározásával. A népesség-összeíró adatok már a korai századokban más tudományoknak is a kiinduló bázisát jelentették. A történészek számára a népesség száma, összetétele, mozgása, tevékenysége alapvető jelentőségű forrást képez. A demográfia tudománya hosszú ideig leíró jellegű volt. Ez azt jelenti, hogy megadták a számbavétel összesítését, jellemzőit, de nem törekedtek az oksági összefüggések keresésére. Mivel nem készítettek elemzéseket, így a demográfia kapcsolata más tudományokkal kezdetben gyenge volt. Az elemző, érvelő, összefüggéseket kereső demográfia tudományos alapjai a 18-19. században alakultak ki. Mindezek alapján a demográfia fogalmát úgy határozhatjuk meg, hogy a demográfia az a történetileg kialakult tudomány, amely sajátos módszerekkel vizsgálja a népesség számát, összetételét, területi elhelyezkedését és állapotát, ezek változásait és tényezőit, valamint a népesség és a népesedés jelenségeihez fűződő társadalmi-gazdasági kölcsönhatásokat és következményeket, feltárja a népesség megújulásának, a népesedés jelenségeinek törvényszerűségeit.

1.2. 1.1.2. A demográfia, mint interdiszciplináris tudomány A demográfia interdiszciplináris tudomány . A módszertant, illetve tárgyköröket illetően érintkezik más tudományokkal is. A módszertant tekintve elsősorban a statisztika tudományához kapcsolódik, azon belül is a matematikai statisztika szerepe a meghatározó, de ugyanígy – a módszertant tekintve – kapcsolódik az informatikához is. A tárgykörök szerint számos tudományággal áll kapcsolatban a demográfia; hogy csak a legjelentősebbeket említsük: a közgazdaságtudomány, az orvostudomány, a földrajz, a biológia, a szociológia, a jogtudomány és a történettudomány. A demográfia a kapcsolódó tudományok vívmányait, eredményeit átveszi, ugyanakkor azokat is gazdagítja.2 GYÉMÁNT Richárd – KATONA Tamás – SZONDI Ildikó: Demográfia. Második, átdolgozott kiadás, Pólay Elemér Alapítvány, Szeged, 2005. 7. p. 2 GYÉMÁNT Richárd – KATONA Tamás – SZONDI Ildikó: Demográfia. Első kiadás, Pólay Elemér Alapítvány, Szeged, 2004. 8. p. 1

1 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

1. A demográfia fogalma, tárgya és forrásai A demográfia és a jogtudomány kapcsolata nagy múltra tekint vissza. Ez a kapcsolat elsősorban abból adódik, hogy a népesedéspolitikai célok megvalósítása jogi eszközökkel is történik (házasságfelbontás, társadalombiztosítás, családvédelem stb.). Azonban a népesedés is hatást gyakorol a jogalkotásra. Abban az esetben például, ha egy ország népességszáma növekszik, intézkedéseket kell hozni – többek között – új iskolák, illetve kórházak létrehozására. A földrajz és a demográfia is szoros kapcsolatban áll egymással. Egy ország természet-, illetve gazdaságföldrajzi leírása elképzelhetetlen a népességi adatok (népességszám, népsűrűség, korfa stb.) ismerete nélkül. A demográfiának a biológiával alkotott kapcsolata is meglehetősen szoros. A biológia azt vizsgálja, hogy a természetes termékenység változik-e például az életkorral. A demográfia pedig azt a kérdést elemzi, hogy a női termékenység alakulására a társadalmi-gazdasági, illetve kulturális tényezők milyen hatást gyakorolnak. Az orvostudomány és a demográfia esetében maguk a betegségek, azok megelőzése, a halálozások mértéke, okai nemcsak a demográfia tudományának fontos vizsgálati kérdései, hanem az orvostudományé is. A történettudomány és a demográfia kapcsolata szintén jelentős. A demográfia egyik tárgyköre, a történeti demográfia szorosan kapcsolódik a történettudományhoz. Az egyes történelmi korok népességszámának, illetve népesedésének vizsgálata elképzelhetetlen az adott kor történelmének ismerete nélkül. A demográfia és a közgazdaságtudomány kapcsán fontos kiemelni, hogy a népességszám alakulására nagy hatást gyakorolhatnak bizonyos társadalmi-gazdasági jelenségek. A demográfia tárgykörébe tartozó gazdaságdemográfia „összeköttetést” biztosít a két tudomány között. Ugyanez megfigyelhető a közgazdaságtani szemléletű népesedési elméleteknél is. A demográfiát és a szociológiát a közös vizsgálódási terület, a társadalom tudományos vizsgálatának és megismerésének igénye kapcsolja össze. A két tudomány tárgya és módszere sok esetben nem is különbözik egymástól. A szociológia közel kétszáz évvel a demográfia után alakult különálló, saját kutatási területe és módszerekkel rendelkező tudománnyá. A demográfiában, a szociológiával ellentétben viszonylag ritka a nagy elméletek „építése”, a demográfusok inkább a népesedésre vonatkozó adatok gyűjtésével, illetve azok egyre finomabb módszerekkel történő feldolgozásával foglalkoznak.3

1.3. 1.1.3. A demográfia tudományágai és tárgykörei A demográfia három tudományágát különböztetjük meg:

4

1. népességstatisztika : amely egyrészt gyakorlati tevékenység, amelynek során a népesség számára, megoszlására és a népmozgalomra vonatkozó adatokat gyűjtenek, másrészt az adatgyűjtésre és az elemzésekre vonatkozó módszerek tudománya. A népességstatisztikát további két részre bonthatjuk: • Egyfelől a vizsgálódás tárgya lehet a népesség száma, területi megoszlása, illetve összetétele. Ez a vizsgálódás a népesség struktúráját elemzi egy adott időpontban (az un. „álló sokaság” vizsgálata). • Másfelől kutatja a népmozgalmi statisztikát, ahol a természetes (élveszületés, halálozás, házasságkötés, válás) és mechanikus népmozgalmak (vándorlás) meghatározott időtartam alatt bekövetkezett változását vizsgálja (az un. „mozgó sokaság” vizsgálata). 2. népesedési elméletek : a népesség változásainak okait és azok következményeit, továbbá a népességfejlődés általános tendenciáit és törvénységeit vizsgálják. A vizsgálat tárgyát képezi továbbá a társadalmi-gazdasági és a természeti jelenséggel való kapcsolat is. 3. népesedéspolitika : alapvetően a népesedési elvek és elméletek gyakorlati realizálódása, vagyis a népmozgalmak alakulásának elősegítése a társadalmi fejlődés érdekeinek megfelelően. A demográfia tárgyköreit az alábbiak szerint csoportosíthatjuk:

3 4

ANDORKA Rudolf : Szociológia. Osiris Kiadó, Budapest, 1997. 266. p. SZONDI Ildikó – GYÉMÁNT Richárd : Bevezetés a demográfiába. Pólay Elemér Alapítvány, Szeged, 2004. 9. p.


1. A demográfia fogalma, tárgya és forrásai • módszerek, népesedési modellek, • népesség állapota, összetétele, • születés, termékenység, • halandóság, morbiditás, • házasság, család, • népesedéspolitika, • gazdaságdemográfia, • társadalomdemográfia, • vándorlás, menedékjog, • történeti demográfia.

1.4. 1.1.4. A demográfia tudományának rövid története A demográfia története – amint azt már említettük – több ezer éves múltra tekinthet vissza. A legrégebbi „történelmi emlék”, amely a népesség megismerésére vonatkozott, a több mint 4000 évvel ezelőtti kínai népszámlálás volt. A mai emberiség által ismert első népszámlálást Kr.e. 2238-ban hajtották végre Kínában. Hasonló „népszámlálások” voltak az ókori Indiában, Egyiptomban, a görög városállamokban, valamint az ókori Rómában is.5 A népesség „optimális” számának kutatása már sok ókori bölcselőt is foglalkoztatott, így többek között a kínai Konfucius is „elmélkedett” róla. Az ókortól napjainkig azonban a demográfia szemlélete is megváltozott, a tárgyköre bővült, megváltoztak a céljai, illetve a módszerei és nem utolsó sorban a társadalmi feladatai is. Az ókorban – főként a görög városállamokban és Rómában – a hatalmat gyakorló „elit” leginkább a hadra fogható férfiak és a potenciális adófizetők vonatkozásában érdeklődött a népszámlálások iránt. Bár előfordult, hogy a görög városállamok uralkodói összefüggést kerestek az ideális lélekszám és a városállamuk gazdagsága között (t.i. mekkora lélekszámú közösséget tud egy városállam eltartani úgy, hogy emellett fejlődni, „gazdagodni” is képes legyen). A zsidóknál is említés történik a népesség számbavételéről. Az emberiség életét alapvetően meghatározó írás, a Biblia, amely egyik részét, Mózes IV. könyvét „A zsidók megszámláltatásáról való könyv”-nek is nevezik. A Biblia több helyen említi a „népszámlálás” eredményeit is. A demográfia története – főként a korai időszakokban – sok esetben összekapcsolódik a népszámlálások történetével. Áttörő változást a demográfia történetében a 17. század jelentett. Ugyanis a mai értelemben vett demográfiáról csak a 17. századtól, főleg John Graunt (1610-1674) fellépésétől beszélhetünk. John Graunt műve – „Természeti és politikai megfigyelések a halálozási jegyzékek alapján” – 1662-ben6 jelent meg először, ezzel a művel új korszak kezdődött a demográfia történetében. Graunt csaknem a demográfia minden ágával foglalkozott. Így – többek között – a népesség számával, a nemek, az életkor és a családi állapot szerinti összetételével, a nemek arányával, a városi és vidéki népességgel, a családi formákkal, a születésekkel és halálozásokkal, a szaporodással, a női termékenységgel, az életkor szerinti halandósággal, a halandósági táblával, a halálokokkal, a vándorlásokkal stb. Graunttal megegyező felfogásban készültek a vele együttműködő Sir William Petty (1623-1687) demográfiai tárgyakat érintő írásai, majd Edmond Halley (1656-1742) 1693ban kiadott halandósági táblái és Gregory King (1648-1712) 1696-ban elkészült munkája is. Graunt és Petty egyébként a közgazdaságtan és a statisztika életében is új fejezetet nyitottak. A demográfia életében a 18. század szintén kiemelkedő jelentőségű volt. Ugyanis a porosz Johann Peter Süssmilch (1707-1767) munkássága következtében a demográfia a többi tudománytól független, önálló tudományos szakterületté vált. Ez az önállóságot a demográfia főbb 18. századi képviselői még tovább erősítették. A legjelentősebb képviselők Euler, Short, Wargentin, Moreau, Kerseboom, Bernoulli és Déparcieux voltak. Az ő munkásságuk következtében a demográfia tárgyköre fokozatos bővülésen ment keresztül.

5 6

LINGER András (szerk.): Demográfia. KSH, Budapest, 1996. 5-6. p. BALÁZS József – HORVÁTH Róbert : Bevezetés a demográfiába. JATEPress, Szeged, 1993. 7. p.


1. A demográfia fogalma, tárgya és forrásai A 19. századra a demográfia módszerei is tökéletesedtek. Az 1800-as években a demográfia helye a tudományok rendszerében végleg megszilárdult. Az 1800-as évek második felének híres demográfusai közé tartozik a belga Quetelet, aki a statisztika tudományán belül is elévülhetetlen eredményeket szerzett, a német Wilhelm Lexis, aki a normálkor fogalmával és a tényleges halálozási korok vizsgálatával foglalkozott. A modern demográfia kezdetét Alfred J. Lotka nevéhez kapcsoljuk, aki 1925 körül fejlesztette ki a reprodukció tanulmányozására szolgáló matematikai modelljét. A hazai tudományos életben a demográfia és a statisztika kezdetben szorosan összefonódott. A demográfia tudományán belül jelentősebb sikereket értek el: Bél Mátyás(1684-1749) pozsonyi tanár, aki több vármegye gazdasági és földrajzi leírását hagyta ránk, emellett a magyar statisztika tudomány úttörője is volt. Bél Mátyást egyébként a szlovák statisztika és demográfiatörténet is magáénak vallja. További kiemelkedő jelentőségű, „úttörő” kutatók voltak Hatvani István (1718-1786) debreceni, és Schwartner Márton (1759-1823) pesti tanárok is, akik tovább gazdagították a hazai demográfia tudományát. A magyar statisztika és demográfia tudományában jelentős személyiségek voltak még: Magda Pál (1773-1841), Fáy András (1786-1864), Fényes Elek (1807-1876), Körösy József (1844-1906), Buday László (1874-1925), Varga István (1895-1962) és Theiss Ede (1899-1979). A demográfia története kapcsán fontos röviden szólnunk a népmozgalmi adatgyűjtések történetéről is. A kiemelkedő demográfiai jelentőséggel rendelkező népmozgalmi adatgyűjtések a modern népszámlálások előfutárai voltak. Európában, 1563-ban a tridenti zsinaton a római katolikus egyház elrendelte a születések és a házasságkötések nyilvántartásba vételét, majd az 1600-as évektől a halálozások nyilvántartását is. Magyarországon ugyanezt az 1611. évinagyszombati zsinat mondta ki. Az egyházi adatgyűjtést 1895-ben – a polgári anyakönyvezés bevezetésével – a világi, az állami, hivatalos adatgyűjtés váltotta fel. Jelenleg a magzati halálozásokról és a csecsemőhalandóságról a kórházak, a válásokról a bíróságok, a vándorlásról közvetett módon a népszámlálások és közvetlenül a különféle állami szervek (pl: határrendészet) vezetnek nyilvántartást.

1.5. 1.1.5. A Szegedi Tudományegyetem Statisztikai és Demográfiai Tanszékének rövid története A Szegedi Tudományegyetem Statisztikai és Demográfiai Tanszékén is jelentős személyiségek dolgoztak.7 A tanszék 1921-ben – miután a trianoni békeszerződés miatt Szeged egyetemváros lett – kezdte meg működését. Ugyanis az erdélyi Kolozsvár elvesztésével az I. Ferenc József császár nevét viselő egyetem átköltözött Szegedre. A tanszék első vezetője Laky Dezső (1887-1962) professzor volt, aki 1921 és 1926 között látta el ezt a posztot. Szegedi évei alatt keveset publikált, mert minden idejét a KSH-szolgálat keretei között az államilag szervezett modern adatbázis megteremtése, valamint annak társadalompolitikai és közigazgatási célzatú kiértékelése és felhasználása töltötte ki. Rendszerezett oktatási anyagot nem bocsátott ki, csak néhány vázlata demonstrálja, hogy mit oktatott. Ezekből arra lehet következtetni, hogy nagy gondot fordított a gyakorlati problémák által orientált előadásainak közgazdasági elméleti megalapozására. Laky Dezső professzor az MTA levelező tagja volt. A tanszékvezetői posztot 1926 és 1929 között Kováts Ferenc (1873-1956) töltötte be. Kováts professzor kiváló ismerője volt a gazdaságelméletek történetének, valamint a hazai és nemzetközi gazdaságtörténetnek. Kováts Ferenc professzor az MTA levelező (1923), majd rendes tagja (1934) lett. Surányi-Unger Tivadar (1898-1973) akadémikus professzor volt a harmadik, aki a tanszékvezetői titulust elnyerte. Szeged mellett a külföldi egyetemeken, Európán kívül Japánban, Kínában, Indiában, illetve az Egyesült Államok egyetemein is tartott előadásokat. Többnyire pénzügyi területen folytatott vizsgálódásokat. Legtöbbet forgatott munkája, az 1936-ban megjelent „Magyar nemzetgazdaság és pénzügy”, de nagy visszhangot váltottak ki konjunktúraelméleti és külgazdasági írásai is. A II. világháború után, 1945-ben Schneller Károly (1893-1953) lett a tanszékvezető, illetve ő volt az első dékánja az újjászervezett Állam- és Jogtudományi Karnak is. Kutatásainak középpontjában a népességstatisztika állt. Schneller professzor elismert nemzetközi szaktekintély is volt. A Nemzetközi Népességtudományi Unió magyarországi csoportjának elnöki titulusát viselte az 1930-as évek elejétől 1948-ig. Schneller professzor halála Az SZTE ÁJK Statisztikai és Demográfiai Tanszékének szeged.hu/szervezet/tanszekek/stat/tortenet/tortenet.htm. (Letöltés ideje: 2014. október 6.) 7


honlapja

:

http://www.juris.u-

1. A demográfia fogalma, tárgya és forrásai után Horváth Róbert (1916-1993) került a tanszék élére, aki 1986-ig töltötte be ezt a tisztséget. Horváth főleg elmélettörténettel foglalkozott, de sokat tett a hazai tudományos eredmények nemzetközi megismertetéséért is. Horváth Róbert leköszönését követően rövid ideig Cséka Ervin (1922-2012) – a hazai büntetőjog tudományának kiemelkedő alakja – és Nyitray Ferencné (1926-2011) – a KSH korábbi elnöke – követték egymást a tanszékvezetői székben, amíg Balázs József (1930-2007) tölthette be ezt a pozíciót. Nevéhez fűződik az igazságügyi statisztika első jelentősebb megjelenése és kifejlődése a szegedi Statisztikai Tanszéken. Balázs 1996. évi nyugállományba vonulásával egy korszak záródott le. A tanszék élére új tanszékvezetőként, a magyar és nemzetközi tudományos életben is jelentős szerepet betöltő személyiség, Katona Tamás professzor került. Jelenleg a már nagy tradíciókkal rendelkező statisztika és közgazdaságtan oktatása mellett jelentős szerepre tett szert a demográfia, igazságügyi statisztika, a jogi informatika, a gazdaságstatisztika, valamint egyéb tudományos területek művelése is.

1.6. 1.1.6. A magyar népességstatisztika forrásai A magyar tudományos sikerek a demográfia, de főként a statisztika területén elévülhetetlenek. Nemzetközileg is elfogadottak a magyar népességstatisztika adatforrásai. Ide tartozik az 1872-től megjelenő Magyar Statisztikai Évkönyv, amely az állami és a társadalmi élet minden jelentősebb mozzanatára vonatkozó adatokat közöl. Az évkönyv bőséges információt ad a társadalmi és gazdasági élet jelenségeiről. Az I. fejezet hosszú távú idősorokat tartalmaz, a további fejezetek részletezve, rövidebb idősorokkal mutatják be a magyar gazdaságot. Szerepelnek benne a legfontosabb társadalmi jelzőszámok, ezen kívül megismerkedhet az olvasó a gazdasági élet különböző területeinek főbb adataival. Önálló fejezetben találhatók az árstatisztika, a pénzügy, a számítástechnika, valamint a honvédelem, a határőrség és a rendőrség adatai. Az évkönyv módszertana is kétnyelvű, további segítséget nyújt a táblák használatában. Az évkönyv CD-ROM-on is megjelenik. Az 1931-től megjelenő kis formátumú, jól használható Magyar Statisztikai Zsebkönyv minden esztendőben az első átfogó tájékoztatást nyújtja az előző év társadalmi és gazdasági folyamatainak alakulásáról. A tájékozódást számos grafikon segíti. A zsebkönyv első része társadalmi jelzőszámokat tartalmaz a népesség és a foglalkoztatottság alakulásáról, a háztartási jövedelmek és a fogyasztás nagyságáról, az egészségügyi és szociális ellátás, valamint az oktatás és kultúra helyzetéről. A kiadvány második részében gazdasági jelzőszámokat találhatunk, köztük a gazdasági szervezetek alakulásának, átalakulásának, illetve megszűnésének adatait, az egyes gazdasági szektorok jelzőszámait, a szolgáltatások szférájának teljesítményét. Külön rész foglalkozik a nemzetközileg összehasonlítható adatokkal. Az egyes számok értelmezését módszertani leírás segíti. A havi folyóiratként 1923-tól megjelenő Statisztikai Szemle tanulmányai a társadalmi-gazdasági élet valamennyi területére kiterjednek. A legjobb vizsgálati módszerek ismertetése segítséget nyújt a továbbképzéshez. A statisztika története iránt érdeklődőknek a „Történeti dolgozatok” című rovat ajánlható. Érdekes témákat dolgoz fel röviden a „Statisztikai egypercesek” rovat. A „Szemle” és a „Híradó” széles áttekintést nyújt a statisztikai élet különböző területeiről, a statisztikával foglalkozó kiadványokról stb. A folyóirat külföldi szakirodalom ismertetésével zárul. Az 1958-ban indult Demográfia című folyóirat, amely színvonalas írásokat közöl a népességfejlődés hazai és nemzetközi problémáiról. Jelentős szerepet töltenek be a népesedéspolitikai és történeti írások is. A KSH kiadványok közül jelentős továbbá a Területi Statisztika. Az 1998-ban újraindult KSH kiadvány fórumot ad új módszertani elgondolásoknak, kísérleteknek, az ország területi egységei, a településhálózat fejlődését, fejlesztését elemző tanulmányoknak. Vállalt célja volt, hogy a folyóirat köré hívja és gyűjtse mindazokat a nem statisztikus szakembereket is – jelesül területi tervezőket, a földrajztudomány művelőit, a regionális kutatókat és a gyakorlati közigazgatás terület- és településfejlesztéssel foglalkozó szakembereit –, akiknek munkája, érdeklődési köre szorosan kapcsolódik a területi statisztikához. 8

2. 1.2. A demográfia forrásai A demográfia forrásait alapvetően két részre oszthatjuk: 1. Elsődleges (primer) források : elsősorban a népszámlálások adatai tartoznak ide.

8

A Központi Statisztikai Hivatal (KSH) honlapja : www.ksh.hu. (Letöltés ideje: 2009. január 2.)


1. A demográfia fogalma, tárgya és forrásai A népszámláláson kívül az elsődleges forrásokhoz tartoznak még:

9

1. a népmozgalmi statisztikai célú, a. a születési mozgalom megfigyelése, b. a halálozások megfigyelése, c. a házassági mozgalom megfigyelése, d. a válások megfigyelése e. a folyamatos vándorlási adatgyűjtések, 2. a lakásdemográfiai adatgyűjtések, 3. a család statisztikai adatgyűjtések, 4. a nem teljes körű népességi statisztikai megfigyelések , és 5. a lakcím-bejelentési kötelezettség is (Az 1992. évi LXVI. tv. alapján – több évtized után – kötelezővé vált az ideiglenes és az állandó lakóhely bejelentése.). 2. Másodlagos (szekunder) források : a monográfiák, az esettanulmányok, nem közvetlenül demográfiainépesedésstatisztikai célból végzett adatgyűjtések, valamint a határtudományok területéről származó vizsgálatok, publikációk adatai és megállapításai.

2.1. 1.2.1. A népszámlálás, mint elsődleges demográfiai forrás 2.1.1. 1.2.1.1. A népszámlálás fogalma és célja A népszámlálás fogalmát az alábbiak szerint definiálhatjuk: Az állam által egy meghatározott területen élő népesség minden egyedére kiterjedő, egy adott (eszmei) időpontra vonatkozó demográfiai, gazdasági és szociális adatok gyűjtése, feldolgozása és közzététele. A népszámlálás célja a lakáskörülmények, az életviszonyok, a társadalmi viszonyok, a családi kapcsolatok, a háztartások jellemzőinek, összetételének megállapítása, bemutatása. A népszámlálás a statisztika eszközeivel nyilvánossá teszi a társadalom valós állapotát, támpontot nyújt az ország egészét és a helyi érdekeket szolgáló intézkedések előkészítéséhez és végrehajtásához. Célja nem az egyes polgárok anyagi, társadalmi, családi és lakáskörülményeinek rögzítése, hanem ezek országos és területi összesítése. Az információk összegyűjtésével, az adatok szakszerű feldolgozásával tájékoztatást ad az ország és egyes területek általános állapotáról, kiinduló bázisa a gazdasági és társadalmi folyamatok megismerését célzó további vizsgálatoknak. A népszámlálás eredményein alapuló információk elengedhetetlenül fontosak a gazdasági és társadalmi élet szereplői számára a döntések előkészítéséhez, a társadalmi folyamatok áttekintéséhez.

2.1.2. 1.2.1.2. A népszámlálások nemzetközi történeti háttere A történelem során minden fejlett államszervezet igyekezett információt gyűjteni erejéről, teherviselő képességéről. Már az ókorban is fontos volt annak megállapítása, hogy az állam mennyi hadba hívható férfira számíthat, vagy mekkora az adófizetők száma. Emellett az egyes korok állami vezetésének fontos volt tudni a nagy állami építkezéseknél felhasználható munkaerő nagyságát is. Az információk megszerzéséhez az egyes fejlett államokban alkalmanként tartott összeírásokat tekinthetjük a mai népszámlálások elődjeinek. A népszámlálások gyökerei a távoli történelmi múltba, az ókorba nyúlnak vissza. Kr.e. 2238-ban tartották az első ismert népszámlálást Kínában. Természetesen ez a népszámlálás tartalmi és egyéb szempontok tekintetében nem azonos napjaink népszámlálásaival. A több mint 4000 éves népszámlálás elsősorban a föld minőségéről, termékek mennyiségéről, a mezőgazdasági művelés fokáról közölt adatokat, és csak másodlagosan az ókori Kína lakosairól.

9

L. RÉDEI Mária : Demográfia. ELTE, Eötvös Kiadó, Budapest, 2001. 20. p.


1. A demográfia fogalma, tárgya és forrásai Hasonló – a mai népszámlálások őseinek tekinthető – összeírások zajlottak időszámításunk előtt az ókor más fejlett kultúrájú országában, így Egyiptomban, Indiában és a görög városállamokban is. Az ókori adatgyűjtések, így a kínai is, csak a pillanatnyi gazdasági és/vagy katonai erő felmérésére irányultak. Ezért például kizárólag a felnőtt férfiak számát állapították meg, nem vették számba a fiúgyermekeket és a nőket. A zsidóknál meglévő népszámlálásra, a Bibliában – a már említett – Mózes IV. könyve (1.1–1.3.) tesz utalást: „Szóla pedig az Úr Mózesnek a Sinai pusztájában, a gyülekezet sátorában, a második hónapnak elsején, az Egyiptom földéből való kijövetelök után a második esztendőben, mondván: Vegyétek számba Izráel fiainak egész gyülekezetét, az ő nemzetségeik szerint, az ő atyáiknak háznépe szerint, a neveknek száma szerint, minden férfiút főről főre, húsz esztendőstől fogva és feljebb, mindent, a ki hadba mehet Izráelben; számláljátok meg őket az ő seregök szerint, te és Áron.” 10 A rómaiaknál a római polgárok számbavételére un.„censusokat” tartottak, amelyet ötévenként adóztatási és katonai célból hajtottak végre. Kr.e. 443-ban felállították az un. „censori hivatalt”, amelynek elsődleges feladata a censusok lebonyolítása volt. A római censusok „felvételi programjában” a szabad polgárok számbavétele szerepelt, valamint összeírták azok ingó és ingatlan vagyonát, így rabszolgáik számát is. A római censusok egyedülálló eredménye volt, hogy kialakították az összeírások hivatali hátterét, továbbá gondoskodtak az eredmények közzétételéről. A censusokat kezdetben a Mars-mezőn tartották, majd Kr. u. 435-ben külön erre a célra középületet állítottak. A censusok idején minden római férfi polgárnak kötelező volt megjelenni az összeírásnál, ez alól csak a katonáskodás jelentett kivételt. Az „adatszolgáltató” – esküt téve – köteles volt saját és családtagjai nevéről, családi állapotáról, valamint vagyoni helyzetéről nyilatkozni. A vagyon esetében kezdetben az összértéket kellett megjelölni, később tételes „vagyonnyilatkozatot” kellett tenni. A censusok eredményeit kezdetben az Atrium Libertatis elnevezésű épületben, később a kincstárban, majd a Saturnustemplomban, végül a nimfák templomában őrizték. A Római Birodalom bukása után évszázadokra megszakadt a „népszámlálási céllal” szervezett adatfelvételek folyamata, így a középkor első évszázadaiból nincsenek népszámlálási források. A népesség száma a különböző földesúri összeírásokból becsülhető. Ilyen kataszterek voltak – többek között – a Karolingok földkönyvei, vagy az I. (Hódító) Vilmos (1066-1087) angol király nevéhez fűződő „Domesday Book”. Domesday Book, a híres földjövedelmi kataszter, amelyet az 1066-ban vívott hastingsi csata után I. (Hódító) Vilmos készíttetett a korabeli Angliáról. Az említett csatában az örökösödési jogcímen megtámadott angol király, II. Harald (1066) elesett, I. (Hódító) Vilmos seregeivel elfoglalta Angliát, és mint meghódított területet egyéni tulajdon gyanánt akarta azt birtokába venni. E célból királyi biztosokat küldött az ország minden részébe és pontosan összeíratta az egyes birtokok összes jövedelmét. Az ekként kipuhatolt jövedelmi állomány alapján aztán olyan birtoktesteket tagosított, melyeknek évi jövedelme 15-20 ezüst font volt. Ilyen egységnyi birtoktestet hatvan ezret hasítottak ki, amelyek közül I. (Hódító) Vilmos ezerötszázat koronajószágul magának tartott meg, a többit pedig lovagi hűbérül saját vitézei és a római katolikus egyház papjai között feltétel alatt osztotta szét. A Domesday Book jogtörténeti fontossága az, hogy ellentmondott azon feltevésnek, hogy I. (Hódító) Vilmos örökösödés jogán foglalta el Angliát.11 A középkorban először az olasz városállamokban rendeztek népszámlálást. Külön kiemelendő ezek közül az 1509. évi velencei összeírás, ahol ekkor írták össze először egyénenként a népességet, szemben a korábban alkalmazott összeírási egységekkel (tűzhely, lakhely, adózási egység stb.). Az 1500-as években a német területeken – Hessen, Baden-Württemberg – is rendeztek népszámlálásokat, majd az 1600-as években az amerikai brit gyarmatokon (Virginia, Dél-Karolina) bevett gyakorlattá vált. Az első statisztikai célú népszámlálás 1665-ben Québecben, Kanadában tartották. Európában 1749-ben, a svéd fennhatóság alatt álló Finnország területén rendezték az első statisztikai célú népszámlálást. Az USA területén ugyanez 1790-ben történt. Mindkét adatfelvétel megfelelt a modern népszámlálások feltételeinek: egy időpontra vonatkozó és egyidejűleg végrehajtott, teljes körű összeírás volt, azaz az adott terület minden egyes személyére kiterjedt. Kontinensünkön a népesség számbavétele a 19. század elejétől vált többé-kevésbé rendszeressé.

2.1.3. 1.2.1.3. A népszámlálások hazai történeti háttere Magyarországon az első – mai értelemben vett – teljes körű statisztikai célú népszámlálást 1777-ben Mária Terézia (1740-1780) rendelte el. A népszámlálás megszervezése és végrehajtása – a királynő 1780-ban bekövetkezett halála miatt – fiára, II. Józsefre (1780-1790) maradt. Az összeírás 1784 és 1787 között zajlott le. 10 11

KÁROLI Gáspár (ford.): Szent Biblia, Ószövetség, Mózes IV. könyve. Magyar Biblia-Tanács, Budapest, 1987. 138-139. pp. Gerő Lajos (szerk.): A Pallas Nagylexikona, V. kötet. A Pallas Irodalmi és Nyomdai Részvénytársaság, Budapest, 1893. 433. p.


1. A demográfia fogalma, tárgya és forrásai Mivel friss adatokra a későbbiekben is szükség volt, a II. Lipót (1790-1792) által összehívott 1790. évi országgyűlés újabb népszámlálásra vonatkozó rendeletet hagyott jóvá. Ezt követően 1805-ben, 1820-ban, majd 1838-ban is tartottak népesség-összeírásokat, amelyek azonban csak részösszeírások voltak. A 1850-es és 1857es esztendőben osztrák népszámlálásokat tartottak. Magyarországon az első hivatalos statisztikai szolgálatot 1867, május 25-én alapította meg az akkori kormány a Földmívelés-, Ipar- és Kereskedelemügyi Minisztérium kötelékében kialakított statisztikai szakosztály létrehozásával. Első elnöke Keleti Károly (1833-1892) volt. Az új szervezet – felismerve az önállósuló magyar államnak a népesség és a lakásállomány összetételére vonatkozó adatigényeit – egyik első, és egyben igen jelentős feladata volt egy, az ország egész területére kiterjedő, teljes körű népszámlálás (1869) megszervezése, amely – mint minden magyarországi népszámlálás – magában foglalja a lakások számbavételét is.12 A második (1880), illetve a harmadik (1890) magyar népszámlálás módszertanának kialakításánál, valamint lebonyolításánál már a nemzetközi követelmények figyelembe vétele is fontos szerepet játszott. Az 1890. évi népszámlálási program kialakításában részt vettek a Magyar Tudományos Akadémia szakemberei is. A népszámlálást elrendelő törvénynek megfelelően az adatfelvétel a lakhelyekre vonatkozó információkon túl kiterjedt a köz- és magánépületek összeírására is. Az 1900-ban végrehajtott negyedik népszámlálás is jelentős „nóvumot” tartalmazott. A magyar Országgyűlés 1897-ben elfogadta a hivatalos statisztikai szolgálatról szóló törvényt, amely a Központi Statisztikai Hivatalt jelentős önállósággal ruházta fel. Az adatfelvétel minőségét javító tényező volt a számlálóbiztosok képzésének a bevezetése, és ösztönzőleg hathatott az összeírók díjazása is, amit ekkor alkalmaztak először. Az 1910-ben végrehajtott népszámlálás adatai iránt is fokozott igény mutatkozott szakmai körökben, amit az évtized kedvezőtlen jelenségei motiváltak. Az egyre feszültebb nemzetközi és hazai politikai légkör, valamint a kedvezőtlen demográfiai jelenségek (születésszám visszaesése, kivándorlási hullám), a gazdasági fejlődés megtorpanása miatt az adatfelhasználók egyaránt új, friss adatokat igényeltek. Az 1920. évi trianoni békeszerződés megkötésénél, Magyarország területi kérdéseire a nagyhatalmak az 1910. évi magyar népszámlálás adatait rendelték el alkalmazni. A gyakorlatban viszont vajmi kevés szerepe volt az új államhatárok meghúzásában. Az 1920. évi népszámlálás eredményeire nemcsak a népesség és a lakásállomány számának és összetételének az alakulása miatt volt szükség, hanem az I. világháborús veszteségek pontos felmérése miatt is. Az adatok feldolgozását azonban jelentősen befolyásolták a szűkös anyagi lehetőségek. Nem teljesülhetett a népszámlálás egyik alapelve, a teljesség, mivel a trianoni döntést követően a történelmi Baranya vármegye, Pécs központtal egészen 1921 novemberéig jugoszláv ellenőrzés alatt állt, s csak ezt követően lehetett számba venni az ott élő lakosságot. Hasonló problémák álltak fent Szeged külterületének egy része, illetve három északnyugatmagyarországi település vonatkozásában is. Érdekessége az adatfelvételnek, hogy ekkor alkalmaztak először számlálóbiztosnak – „megfelelő műveltségű” – nőket. Tíz évvel később, az 1930. évi népszámlálást kiegészítette az önálló iparosokról és kereskedőkről szóló adatgyűjtés. A technikai fejlődés lehetővé tette a korábbiaknál lényegesen hatásosabb propagandatevékenységet, többek között rádióközlemények formájában. Lényeges változás volt, hogy első ízben tettek kísérletet az adatfeldolgozás gépesítésére. Az 1941. évi népszámlálás időpontjának kitűzését jelentősen befolyásolták az I. (1938. november 2.) és a II. (1940. augusztus 30.) bécsi döntésekből, valamint Kárpátalja visszafoglalásából (1939. március 15-18.) következő területváltozások, ami miatt az adatfelvételt csak 1941 februárjában lehetett végrehajtani. Az 1941. áprilisban megszállt Délvidék összeírására csak októberben került sor. A nem magyar anyanyelvű lakosságot saját anyanyelvén nyomtatott kérdőíveken írták össze. Új eszközként jelentkezett a propagandamunkában a filmhíradó, amellyel a népszámlálás vezetői sikeresen éltek is. A II. világháború után először 1949-ben tartottak Magyarországon népszámlálást. Az egyébként 1950-re tervezett adatfelvétel előrehozását a háborús veszteségek felmérése mellett az is indokolta, hogy a jelentős méreteket öltött népességmozgásról (vándorlásról) csak becslések álltak rendelkezésre, az előző, 1941. évi népszámlálás adatai pedig ekkorra elavultak. Az 1960. évi népszámlálás előkészítése, szervezése számos ponton eltért a korábbi adatfelvételektől, s a céljai is több olyan elemet tartalmaztak, amelyek az előző adatfelvételeknél nem jelentkeztek. A célok elérését a

12

A magyarországi népszámlálások története, KSH honlap: www.nepszamlalas.hu. (Letöltés ideje: 2014. október 6.)


1. A demográfia fogalma, tárgya és forrásai szakemberek széles körű előkészítő munkával alapozták meg. A tervezett nyomtatványokat, kérdőíveket már közel két évvel az adatfelvételt megelőzően, 1958-ban tesztelték, amit egy évvel később megismételtek. Fontos újdonság volt, hogy a számlálókörzetek kialakításához egységes léptékű térképeket készítettek, a külterületi lakott helyekről pedig jegyzék és térképvázlat készült. Eddig még soha nem alkalmazott lépés volt az utca- és házszámjegyzék összeállítása, amely a helyszín pontos regisztrálásán kívül tartalmazta az adott címen lévő lakóegység tulajdonosának a nevét és az ott lakók számát is. Az összeírás alapkérdőívei a lajstromos szerkezetű összeíróív és az épületív voltak. Az 1970. évi népszámlálás előkészítésekor a szervezők a lajstromos összeíróívekről visszatértek az egyéni személyi kérdőívekhez. A tematika összeállításakor fokozottan figyelembe vették a nemzetközi szervezetek, így különösen az ENSZ népszámlálásokra vonatkozó ajánlásait. A népszámlálás népszerűsítésére a korábbinál fokozottabb mértékben vették igénybe az országos és helyi sajtót. Az adatok feldolgozása már kizárólag számítógéppel történt. Az 1980-ban végrehajtott népszámlálás fő célja az volt, hogy alapadatokat szolgáltasson a népgazdasági, különösen a területi és a távlati tervezéshez, továbbá adjon számot a népesség demográfiai viszonyainak alakulásáról, változásairól, felmérve a hetvenes évek közepén hozott népesedéspolitikai intézkedések hatását. A népszámlálással szemben új igény is megfogalmazódott: adjon képet a társadalom rétegződéséről. Az alapkérdőívek a személyi és a lakáskérdőív voltak. A nyolcvanas évized végére felgyorsult hazánkban a politikai és gazdasági rendszerváltás. Az 1990. évi népszámlálás programja tükrözte ennek az átmeneti időszaknak a sajátosságait, az ezekkel összefüggő társadalmi igényeket. A politikai és gazdasági átmenetet kísérő feszült belpolitikai légkör a lakosságban bizonytalanságot szült, amely rontotta az adatszolgáltatási készséget. Nem segítette a munkát az sem, hogy a népszámlálás végrehajtásának évében tavasszal országgyűlési, ősszel helyhatósági választások voltak, aminek hatása már az adatfelvétel előkészítésekor is, de különösen annak végrehajtásakor észlelhető volt. Az akkor tanácsi formában működő helyhatóságok nem tekintették elsődleges feladatuknak a népszámlálás segítését, sokkal inkább a közelgő választásokkal voltak elfoglalva. A gondokat észlelve a népszámlálás szervezői fokozott figyelmet fordítottak a korábbinál jóval átgondoltabb és hatékonyabb propagandamunkára. Ennek keretében az írott és az elektronikus sajtó biztosította lehetőségek mellett plakátokon, gyufacímkéken, postai levelezőlapokon és bélyegeken is népszerűsítették az adatfelvételt. A 2001. évi népszámlálás idején a megváltozott gazdasági és politikai légkör, valamint a technikai fejlődés megkívánta, hogy a szakemberek több vonatkozásban a korábbiaktól eltérő módszereket alkalmazzanak. Az új módszerek érintették a népszámlálás előkészítését, végrehajtását, a feldolgozást, illetve az adatok közlésének, publikálásának a módját is. Az adatfelvétel lebonyolítása követte a hagyományokat. A kérdőívek kitöltése interjú módszerrel történt, de természetesen lehetőség volt önkitöltésre is. Amennyiben az adatszolgáltató valamilyen ok miatt ragaszkodott ahhoz, hogy adatait az önkormányzatnál írják össze, vagy a kitöltött kérdőívet az önkormányzatnál kívánta leadni, erre is volt lehetőség. Lényeges eltérés volt az előző népszámlálásokhoz képest, hogy az adatfelvétel név nélkül történt. Az adatfelvétel megkezdése előtt – adatvédelmi biztossal való egyeztetés után – a Központi Statisztikai Hivatal intézkedett az összeírás helye címének elhagyásáról is. A 2001. évi népszámlálás jelentős újítása az adatok számítógépre vitelének optikai jelfelismerésen alapuló módszere. Ezt a módszert Magyarországon ilyen nagy mennyiségű, számos összefüggést tartalmazó és egyszeri felvételnél használt kérdőívek esetén még nem alkalmazták. A 2011. évi népszámlálás a tizenötödik volt a magyarországi népszámlálások történetében, és az első, amit az Európai Unió tagjaként hajtottak végre. Első alkalommal kötötték uniós jogszabályok a népszámlálást, amelyek az egyes országok adatainak összehasonlíthatósága érdekében előírták a kötelezően összeírandó adatok körét, azonban az adatgyűjtés módját a tagországokra bízták. A 2011. évi népszámlálás több „nóvummal” rendelkezett. Ezek közül az egyik a kérdőívekre, illetve az internetes kitöltésre vonatkozott. Habár Magyarország megmaradt a „hagyományos”, a kérdőíves módszernél, azokat lehetőség volt interneten is kitölteni. Továbbá a kérdőívek a „nemzetiségek” nyelvén is, valamint egyéb idegen nyelven is megjelentek (pl.: kínai). További jelentős újítás, a lakossági bizalom megnyerése, valamint a kommunikáció volt. Ez utóbbiról a KSH honlapján az alábbiakat olvashatjuk: „A 2011. évi népszámlálás során különösen fontos szerep jutott a kommunikációnak. A kampány alatt, 2011. május 1. és december 31. között a nyomtatott, a sugárzott és az


1. A demográfia fogalma, tárgya és forrásai elektronikus médiában 3768 népszámlálási témájú cikk, interjú, beszámoló jelent meg. A népszámlálás internetes honlapjának 1 291 903 látogatója volt, naponta átlagosan 18 ezren kattintottak rá. A népszámlálással kapcsolatos lakossági kérdések, problémák megválaszolására, segítségnyújtás és tájékoztatás céljából a KSH internetes és telefonos ügyfélszolgálatot üzemeltetett. Az adatfelvétel ideje alatt a munkatársak 14 000 e-mailben érkezett kérdésre és 235 378 telefonos érdeklődésre válaszoltak.”13

2.1.4. 1.2.1.4. Az ENSZ Statisztikai Hivatalának népszámlálási ajánlásai A Népszámlálási módszerek (Population Census Methods) és a Népszámlálási kézikönyv (Population Census Handbook) 1949. évi ideiglenes kiadása volt az ENSZ első kísérlete arra, hogy összeválogassa, tömörítse és közvetlenül felhasználható formában a különböző országok szakembereinek rendelkezésére bocsássa a népszámlálások előkészítésére, módszertanára, tartalmára és adatközlésére vonatkozó nemzetközi anyagokat.14 1954 júniusában jelent meg az ENSZ Statisztikai Hivatalának kiadványaként „A népszámlálási módszerek kézikönyve” (Handbook of Population Census Methods). Az összeállítás egyfelől támpontot kívánt nyújtani a felhasználóknak az adatokra vonatkozó szabványok kialakulását és értelmezését illetően, másfelől pedig – és ez talán még fontosabb volt – segítséget adott az országos, regionális és nemzetközi szinten tevékenykedő szakértőknek a következő népszámlálások eredményes végrehajtásához. Ez a dokumentum a népszámlálásokkal kapcsolatos minden későbbi munka alapjának tekinthető, és lényegét tekintve napjainkig teljesen helytálló. A népszámlálás alapvető – és a mai napig érvényes – jellemzőit a csaknem félévszázados dokumentum a következőkben határozza meg: 1. általánosság (teljeskörűség) : minden egyes személyre kiterjed, a felvétel kiterjed a népesség minden olyan jellemzőjére, ami az adott időszakban jelzésértékű, 2. egyidejűség : a népszámlálás állapotfelvétel, egy meghatározott eszmei vagy kritikus időpontra vonatkozik (általában egy adott év január 1., 0 óra 0 perc), valamint lehetőleg egy időpontban zajlik le. Az adatok felvétele néhány hetes időszakra terjed ki, de a feltett kérdés az eszmei időpontra vonatkozik. 3. rendszeresség : a népszámlálás meghatározott időközönként – általában 10 évenként, általában 0-ra végződő években – ismétlődik. Tehát periodikus jellemzővel bír. 4. a felvett adatok egyedi és személyes jellege : a feltett kérdés társadalmi rétegenként erős differenciát mutathat, amely arra törekszik, hogy minél jobban közelítsen a valósághoz. 5. (földrajzilag) meghatározott terület : a felvétel területi beosztásának alapja az egységes, aktuális, közigazgatási egység, az összehasonlítás és értékelés szempontjából fontos. 6. állami támogatás : főként a költségek viselése és a jogszabályi háttér biztosításaszempontjából fontos. A feltett kérdések és azok feldolgozásának részletezettsége tükrözi a központi irányítás elveit. Bizonyos alapelvek érvényesülésén kívül azonban nincsenek egységes, egyedül üdvözítő modellek, a rendszer egészének és minden elemének az adott ország sajátos viszonyaihoz, hagyományaihoz és lehetőségeihez kell alkalmazkodnia.

2.1.5. 1.2.1.5. Módszertani különbségek Európa egyes országaiban Az európai kontinens – ENSZ állásfoglalás szerinti – 45 országában jelentős eltérések tapasztalhatók a népszámlálások jogi hátterének, előkészítésének, végrehajtásának és az egyéb szervezési tevékenységek tekintetében. A már 27 államot magába foglaló Európai Unió Statisztikai Hivatala, az Eurostat ezért is törekszik a tagállamok statisztikai módszertanának, így az egyes „nemzeti” népszámlálások metodikájának összehasonlíthatóságára. Az utóbbi évtizedekben erősödik a tendencia, hogy a hagyományos népszámlálási adatgyűjtésből származó adatok egyre növekvő hányadát meglévő közigazgatási nyilvántartásból nyerjék. Ennek feltétele megbízható

A Központi Statisztikai Hivatal honlapja:http://www.ksh.hu/nepszamlalas/a_magyarorszagi_nepszamlalasok_tortenete_sb (Letöltés ideje: 2014. október 13.) 14 A nemzetközi szervezetek népszámlálási ajánlásai, KSH honlap: www.nepszamlalas.hu. (Letöltés ideje: 2014. október 6.) 13


1. A demográfia fogalma, tárgya és forrásai nyilvántartások megléte, ami azt jelenti, hogy a nyilvántartások legyenek pontosak és tartalmazzák mindazon adatokat, amelyek a népszámlálások során megkaphatók.15 Ebből a szempontból az országokat csoportokba lehet sorolni. Hagyományos népszámlálási módszertant követ az európai kontinens államainak többsége.16 A hagyományos népszámlálást követő országok módszertanát tekintve is eltérő szabályozások léteznek. Például az országok egy része összeírókat alkalmaz, más országok az önkitöltést szorgalmazzák. Eltérés lehet a kötelező kérdések körét tekintve, a nem kötelező válaszok köréről már nem is beszélve. Az egészében vagy majdnem teljesen nyilvántartásokra támaszkodó népszámlálás főként az észak-európai országokra jellemző (Dániára, Finnország, Izland, Norvégiára, valamint Svédország). A legutóbbi népszámlálásoknál új államokkal bővült a sor. Az „északi államok” mellett Ausztria, Szlovénia illetve Svájc is áttért a regiszterek alkalmazására. A kombinált – az első két kategória „vívmányait” ötvöző – népszámlálást végrehajtó országok körébe tartozik például Németország. A negyedik kategóriát az „újítók” alkotják, akik az előbbieken kívüli új megoldásokban látják a népszámlálás jövőjét. Ebbe a kategóriába tartozik például Franciaország az un. „gördülő módszerrel”.

2.1.6. 1.2.1.6. A 2011. évi magyar népszámlálás kérdései és jogi háttere A statisztikáról szóló 1993. évi XLVI. törvény 6. § (1) bekezdése értelmében a népszámlálások végrehajtásáról külön törvénynek kell intézkednie. A statisztikáról szóló törvény határozza meg a statisztikának napjainkban betöltendő feladatát és célját. Eszerint a különböző statisztikai kimutatásoknak a lehető legjobb, legtárgyilagosabb képet kell adniuk a társadalom, a gazdaság, a tulajdonviszonyok és környezetünk állapotáról, változásairól az ilyen adatok iránt érdeklődő szervek, szervezetek és egyének számára. A 2011. évi népszámlálásról az 2009. évi CXXXIX. törvény rendelkezik. A törvény felhatalmazza a kormányt, hogy a népszámlálás szervezésével kapcsolatos feladatokat, valamint a jegyzőknek és a fővárosi, megyei közigazgatási hivatalok vezetőinek népszámlálással kapcsolatos feladatait rendeletben szabályozza. A népszámlálás költségeinek fedezetét, az ehhez szükséges összeget az éves költségvetési törvények állapítják meg.17 Az ún. eszmei időpontra történő hivatkozás a mindenkori népszámlálásokat elrendelő jogszabályok alapvető része. Az eszmei időpont azt jelenti, hogy az adatokat az ekkor fennálló állapot szerint kell felvenni, figyelmen kívül hagyva a kérdőívek tényleges kitöltéséig bekövetkezett változásokat. Ez biztosítja, hogy az adatok ugyanarra az időpontra vonatkozzanak. A 2011. évi népszámlálás eszmei időpontja: 2011. október 1. 00:00 volt. A népszámlálás során a tematikában szereplő kérdésekre – kivéve „különleges adatokat” (Nemzetiség, továbbá vallás, felekezet, valamint fogyatékosság) – a válaszadás kötelező, nagy jelentősége van annak, hogy az összeírási időszakot meghatározzák. Az adatszolgáltató ugyanis csak a törvényben meghatározott összeírási és pótösszeírási időszakban köteles válaszolni a feltett népszámlálási kérdésekre. A népszámlálási törvény felsorolja a népszámlálás témaköreit. Az adatgyűjtés tartalmazta a személyek alapadatait: nem, születési év és hónap, valamint a lakóhely. A családi állapot mindig alapvető ismérve volt a népszámlálások programjának. Emellett korunk demográfiai és társadalmi változásának jobb megértését segítik elő a házasságokra, az élettársi kapcsolatokra és a termékenységre (élve született gyermekek számára) vonatkozó kérdések is. Az iskolai végzettség a népesség egyik legfontosabb jellemzője. Az ország tudásvagyonának, szellemi potenciáljának felméréséhez nélkülözhetetlen ismereteket szolgáltatnak a népszámlálás iskolai végzettséget tudakoló kérdéseire adott válaszok. Népszámlálás 2001, KSH honlap: www.nepszamlalas.hu. (Letöltés ideje: 2009. január 3.) Ide tartoznak például Albánia, Belorusszia, Bulgária, Ciprus, Csehország, Egyesült Királyság, Észtország, Görögország, Horvátország, Írország, Lengyelország, Lettország, Litvánia, Luxemburg, Macedónia, Magyarország, Málta, Olaszország, Oroszország, Portugália, Románia, Szerbia valamint Szlovákia. 17 A 2011. évi népszámlálás jogi háttere, KSH honlap: http://www.ksh.hu/nepszamlalas/jogszabalyi_hatter_sb. (Letöltés ideje: 2014. október 6.) 15 16


1. A demográfia fogalma, tárgya és forrásai A népesség gazdasági aktivitásának megállapítása a népszámlálások alapvető feladata, amely a kérdezett személy megélhetését biztosító források tudakolása alapján történik. A munkanélküliség a rendszerváltás óta folyamatosan az érdeklődés előterében áll. A munkanélküliségre vonatkozó kérdés szerepelt – a Nemzetközi Munkaügyi Szervezet (ILO) ajánlásainak figyelembevételével – a 2011. évi tematikában is. A fogyatékossággal kapcsolatos kérdéscsoport – a fogyatékosok esélyegyenlősége kapcsán – 1949-ig több népszámlálás programjának a részét képezte, és az 1990. évi népszámlálás reprezentatív felvételi tematikájában is helyet kapott. Mivel az egészségi állapotot az adatvédelmi törvény az un. „különleges adatok” közé sorolja, és mert az egészségi állapot és a fogyatékosság között általában szoros az összefüggés, az e körbe tartozó kérdésekre a válaszadás nem volt kötelező. Az állampolgárság a nemzetközi ajánlásokban az alapvető (értsd kötelező) kérdések közé tartozik, mint a nemzetközi vándorlás, valamint a külföldiek jelenlétének alapvető ismérve. 1970 óta a magyar népszámlálások nem kérdezték. A népszámlálás programjának fontos része volt az anyanyelv, valamint a nemzetiségi és a felekezeti hovatartozás vizsgálata. Az ezekre a kérdésekre adott válaszok az ún. „különleges adatok” közé tartoznak, ezért adatkezelésük nagy körültekintést igényel. E kérdések esetében is biztosított volt a válaszadás önkéntessége. A nyelvtudás kérdezésének fontosságát az Európai Unióhoz való tartozás ténye növeli. Az idegennyelv-tudás a szellemi tőke fontos része. Arról nem is beszélve, hogy e kérdés emellett az egyes nyelvek esetében közvetett módon segítséget adhat a nemzetiségi kötődés vizsgálatához is. A háztartások, és a családok vizsgálatának jelentőségét alapvetően meghatározza, hogy a háztartások a társadalom legkisebb gazdasági, a családok pedig a legkisebb vérségi, rokoni egységei. Az utóbbi években, de különösen a közelmúltban számottevő változások mentek végbe a családok összetételében. Hasonlóan a nyugat, és különösen az észak-európai trendekhez, Magyarországon is új családformák nyertek teret. Ezek közül kiemelt jelentőséget kell tulajdonítani az élettársi közösségek terjedésének. A családok egy másik, sok szempontból problematikus, hátrányos helyzetű típusát alkotják az egyszülős családok, ahol valamely okból (özvegyülés, válás, különélés a házastárstól, egyedül vállalt gyermek stb.) kifolyólag csak az egyik szülő él együtt gyermekével. Az elmúlt évtizedekben a lakások esetében a tulajdonviszonyokban jelentős változás következett be, valamint megváltozott a lakások felszereltsége is, amit jelentősen javítottak az infrastrukturális beruházások. Nőtt a vezetékes vízzel és gázzal ellátott, valamint a közcsatornába bekötött lakások száma. A 2011. évi népszámlálás adatai a feldolgozást követően átfogó képet adnak ezekről a folyamatokról, a lakásvagyon számszerű és strukturális alakulásáról. A népszámlálás programja tartalmazta a közösségi elhelyezést szolgáló intézetek összeírását is. Ennek keretében az intézetek legfontosabb adatainak – pl. rendeltetés, férőhelyek száma, épületre vonatkozó információk – felvételére is sor került. A népszámlálási törvény tartalmazza azokat a rendelkezéseket, amelyek a népszámlálást megkülönböztetik minden más, kikérdezésen alapuló lakossági adatfelvételtől. Kimondja, hogy az adatszolgáltatás kötelező. Ez a rendelkezés már a legelső népszámlálást elrendelő törvényben is szerepelt. A népszámlálás adatfelvételi programja az ún. különleges adatokra is kiterjedt. Ezekre a kérdésekre az adatszolgáltatás nem volt kötelező. Fontos jogi szempont, hogy a gyűjtött adatok csak statisztikai célra használhatók fel. Ez a rendelkezés hivatott megfelelni az ún. „célhoz kötöttség” elvének és annak, hogy a bevallott adatok más (pl. adózási vagy egyéb hatósági) célra ne legyenek felhasználhatók. A népszámlálási törvény rendelkezik a népszámlálás végrehajtásáért felelős intézményekről, személyekről. A legújabb népszámlálási törvény is visszatért ahhoz az 1960 előtti megoldáshoz, hogy a végrehajtással kapcsolatos jogszabályok kiadására a Kormányt hatalmazta fel. 1960-tól 1990-ig ez a jogkör a Központi Statisztikai Hivatal elnökét illette meg. A népszámlálás költségeit az éves költségvetési törvényben kell biztosítani.


1. A demográfia fogalma, tárgya és forrásai

2.1.7. 1.2.1.7. A népszámlálás fázisai A népszámlálási naptár az előkészítés, a végrehajtás, a feldolgozás, illetve a tájékoztatás időpontjairól rendelkezik. A népszámlálási naptár egy hálódiagram.18 A népszámlálásnál az egyik legfontosabb előkészületi munka a kérdőívek megszerkesztése, elkészítése. A kérdőíven a szükséges kérdéseknek kell szerepelniük, valamint ezeknek a közértősége is kiemelkedően fontos. A kérdőívek tekintetében 1960-ig egyéni kérdőívet használtak, 1960-tól pedig lajstromosat. A lajstromos kérdőív egyik jellemzője a gyorsaság, illetve megkönnyíti a család- és háztartásstatisztikai adatgyűjtést is. Az elkészült utasítások, kérdőívek, közlési táblák stb. kipróbálása és az összeírásban részt vevő személyzet kiképzése érdekében a népszámlálás előtt bizonyos idővel rendszerint próbaszámlálást hajtanak végre. Az előkészítés egyik alapvető feladata az igények összehangolása volt. Ennek során figyelembe kellett venni a magyar népszámlálási hagyományokat, a nemzetközi szervezetek, így az ENSZ, az Európai Unió és annak statisztikai szervezete, az Eurostat alapvető és nem alapvető kérdésekre vonatkozó ajánlásait is. A népszámlálás végrehajtása általában kikérdezés alapján történik, bár egyre gyakoribb módszer az un. „önszámlálás”. Ebben az esetben a kérdőívet az adatszolgáltató – például internet segítségével – maga tölthette ki. Néhány országban próbálkoznak a levelezési módszerrel. Ebben az esetben az adatszolgáltató postán kapja a kérdőívet, majd a kitöltés után vissza kell küldenie. A népszámlálás, maga az összeírás általában néhány hetet vesz igénybe.19 A népszámlálások alkalmával a településeken számlálókörzeteket hoznak létre, ezekbe közel 300-400 fő tartozik. A számlálóbiztosnak – aki rendszerint helyben lakó pedagógus – a saját körzetét kell végigjárnia. A számlálóbiztosok száma 22-25 ezer főt tesz ki országos szinten. Őket a felülvizsgálók ellenőrzik. A népszámlálás végrehajtása után következik a feldolgozás, majd azt követően a statisztikai adatfelvétel közzététele. A fogalmak és az osztályozások világos és egyértelmű meghatározása, illetve elhatárolása elsődleges feltétel. Az elemzés, a feldolgozás fogalmi és standardizált osztályozási kereteinek biztosításán kívül a népességtudomány sok tekintetben sajátos elemzési elveket alakított ki, és ehhez megfelelő módszertant alkalmaz. Emellett a demográfia elemzési módszerei nagymértékben támaszkodnak a statisztika, illetve a matematikai statisztika módszertanára. A közzététel napjainkban már sok kötetben, kiadványsorozatban történik, és több évig tart. A 2011. évi magyar népszámlálást illetően a tankönyv szerkesztéséig az alábbi kiadványok jelentek meg: 1. Előzetes adatok, 2. Előzetes adatok, A népesség és a lakásállomány jellemzői 3. Országos adatok (fővárosi és megyei bontásban) 4. Demográfiai adatok, 5. Háztartások, családok életkörülményei, 6. Lakások és lakóik, 7. Iskolázottsági adatok, 8. Foglalkoztatás, munkanélküliség, ingázás, 9. Nemzetiségi adatok, HOÓZ István: Népesség és népesedés. Pécsi Tudományegyetem, Pécs, 1995. 12. p. A népszámlálás egy meghatározott időpontra vonatkozó állapotfelvétel. A számlálást erre az időpontra, egyes kérdések esetében a vizsgált időszakot ehhez az időponthoz viszonyítva kell rögzíteni. Az eszmei időpontot Magyarországon a népszámlálás végrehajtását elrendelő jogszabály határozza meg. A 2011. évi népszámlálás eszmei időpontja október 1-jén 0 óra 0 perc, míg a korábbi népszámlálásoké 1870-ben január 1-jén 0 óra 0 perc, az 1880., 1890., 1900., 1910., 1920. és 1930. években december 31-én, 1941-ben január 31-én éjfél, 1949-ben, 1960-ban, 1970-ben, 1980-ban és 1990-ben január 1-jén 0 óra 0 perc volt. A 2001. évi népszámlálás eszmei időpontja február 1-jén 0 óra 0 perc volt. 18 19


1. A demográfia fogalma, tárgya és forrásai 10.

Vallás, felekezet,

11.

Fogyatékossággal élők,

Mivel a népszámlálás meglehetősen költséges és – nálunk – tíz évenként tartják, ezért szükség van olyan számításokra, amellyel nyomon lehet követni a népesség számát a közbeeső években is. Erre a célra vezették be a számított népesség fogalmát. A számított népesség esetében az utolsó népszámlálás adatához hozzáadjuk az azóta eltelt időszakban élveszületettek számát, és levonjuk az elhaltakét. Ezt az eredményt még a vándorlási egyenleggel is módosítani kell. Többlet esetén hozzáadni, ha viszont az elvándorlók száma volt a magasabb, akkor pedig, levonni. E számítás eredménye az év első napjára vonatkozik, akárcsak a népszámlálásoké. A számításokkal kapcsolatban szólnunk kell még az évközepi népesség (Pk) meghatározásáról is, amely nem más, mint az év eleji népesség (P1) és az év végi népesség (P2) számtani átlaga:

2.1.8. 1.2.1.8. Kisnépszámlálás (mikrocenzus) Magyarországon 1870 óta tízévenkénti rendszerességgel hajtanak végre népszámlálást. Az 1900-as évek második felére a társadalmi és gazdasági folyamatok felgyorsulása miatt a népszámlálási információk avulási ideje jelentősen lerövidült. Az adatigényekhez igazodva egyes országok rövidebb népszámlálási ciklusok mellett döntöttek, mások a két népszámlálás közötti időszakban végrehajtott, a népesség és a lakásállomány egy részére kiterjedő kis népszámlálást, mikrocenzust végeznek. Magyarország az 1960. évi népszámlálás óta ezt a gyakorlatot folytatja. Két népszámlálás között mikrocenzust (kisnépszámlálást) tartanak, amely Magyarországon a népesség 2%-ára terjed ki. A mikrocenzus is egy konkrét – eszmei – időpontra vonatkozó állapotfelvétel. A 2005. évi mikrocenzus célja20, hogy a társadalmi-gazdasági rendszerváltozás, illetve a megelőző népszámlálás óta bekövetkezett gazdasági és társadalmi folyamatok, események hatásainak vizsgálatával lehetővé tegye a népességben és a lakásállományban bekövetkezett – a népszámlálási jellegű mutatókkal jellemezhető – változások nyomon követését, illetve röviddel az Európai Unióhoz történt csatlakozásunkat követően képet nyújtson a társadalom és a gazdaság legfontosabb jellemzőiről, mintegy kiindulópontul szolgálva a későbbi adatfelvételek eredményeivel való összehasonlításhoz. Az 1960 után minden népszámlálási ciklusban a Központi Statisztikai Hivatal végrehajtott – eleinte a népesség és a lakásállomány egy, később két százalékára kiterjedő – ún. mikrocenzusokat (1963., 1968., 1973., 1984. és 1996.) is, amelyek elősegítették a két teljes körű népszámlálás között felmerülő friss adatigények kielégítését.21 A hatodik mikrocenzust Magyarországon 2005. áprilisában tartották. A 2005. évi mikrocenzus eszmei időpontja április 1-jén 0 óra 0 perc volt. Erre a kis népszámlálásra 2005-ben április 1. és 21. között került sor. A KSH 2100 munkatársai végezte a felmérést, amelynek során az ország lakásainak 2 százalékába, összesen 83 600 címre csöngettek be. A háztartásban élőknek a rendes népszámláláshoz hasonlóan kötelező válaszolniuk a kérdésekre. A felmérés 847 településen körülbelül 210 ezer embert érintett, a címeket statisztikai és matematikai módszerekkel úgy választották ki, hogy az egész országra nézve reprezentatív eredmények szülessenek. A 10 ezer főnél nagyobb városok mindegyike szerepelt a felmérésben, a kisebb településeket véletlenszerűen választották ki. A kiadványokban szereplő adatok összeállítása az eszmei időpontban érvényes közigazgatási beosztás, települési jogállás és az országgyűlési egyéni választókerületek területére vonatkozó szabályoknak megfelelően történt. A mikrocenzusról 2005. októberétől megjelent kötetek a 2005. évi kisnépszámlálás, a népesség és a lakásállomány 2 százalékára kiterjedő reprezentatív adatfelvétel eredményeit tartalmazzák. A kérdőívek kitöltése – a magyarországi népszámlálások és mikrocenzusok eddigi gyakorlatával egyezően – az adatszolgáltatók kikérdezésével történt, az adatok helyességét nem kellett okmányokkal igazolni. Emiatt az összeírás adatai eltérhetnek az olyan adatgyűjtések eredményeitől, amelyeknél az adatokat bizonylatokkal kell 20 21

Mikrocenzus 2005, 1. Területi és választókerületi adatok, KSH, Budapest, 2005, 5. p. A 2005. évi mikrocenzusra vonatkozó bővebb adatok, a KSH www.mikrocenzus.hu oldalán olvashatók. (Letöltés ideje: 2014. október 6.)


1. A demográfia fogalma, tárgya és forrásai alátámasztani, vagy nyilvántartások adatainak felhasználásával készülnek. A 2 százalékos minta kialakítása az ország lakásállományából véletlenszerű mintavétellel történt. Az adatszolgáltatók a kiválasztott lakások lakói voltak. Az adatfelvételre kiválasztott lakásokban élők kötelesek voltak az adatfelvételben közreműködni. A kérdezőbiztosok megbízólevelet és igazolványt tartottak maguknál, kérdéseikre a háztartásban élők közül bárki válaszolhatott, aki a szükséges adatokat ismerte. A kötelezően megválaszolandó kérdőívek kitöltése után két kiegészítő kérdéssort is feltettek a háztartások egy részében. Az egyik a jövedelmi helyzettel, a másik a háztartások információs és kommunikációs eszközhasználatával kapcsolatos. Az adatszolgáltatás bizalmi elven működött, azok valóságtartalmát nem volt szükséges okmányokkal igazolni. A kérdőív kitöltése körülbelül 25-30 percig tartott. A KSH arra kérte a felmérésben érintetteket, hogy a valóságnak megfelelő információkat adjanak a kérdezőbiztosoknak, hiszen gyakorlatilag minden megkérdezett ötven személyt képvisel az ország lakosságából, a pontatlan adatok veszélyeztetik a felmérés eredményességét, pontosságát. A KSH az összegyűjtött adatokat bizalmasan kezelte az adatvédelmi és a statisztikai törvény előírásai szerint. Az eredményeket kizárólag egyedi azonosításra alkalmatlan módon, összesített formában vagy mutatószámként teszik közzé. A 2005. évi magyar kisnépszámlálást illetően az alábbi kiadványok jelentek meg: 1. Területi és választókerületi adatok, 2. A népesség és a lakások jellemzői, 3. A foglalkoztatottak jellemzői, 4. Termékenységi adatok, 5. Háztartástípusok, családformák, 6. A munkát keresők, munkanélküliek adatai, 7. Lakások, lakáskörülmények, 8. A foglalkoztatottak és a nappali tagozatos tanulók napi közlekedése, 9. Iskolázottsági adatok, 10.

Gyermek a családban, továbbá:

Időskorúak helyzete. A mikrocenzus és kiegészítő felvételei szakmai előkészítése, a képviseleti minta és részmintái kialakítása, az adatgyűjtés végrehajtása, az adatok feldolgozása és az eredmények közzététele a Központi Statisztikai Hivatal felelősségi körébe tartozik. A 2005. évi mikrocenzus és kiegészítő adatfelvételei végrehajtásához a Magyarország 2005. évi költségvetéséről szóló törvényben 560 millió forintot biztosítottak. A háztartások információs és kommunikációs eszközhasználata vizsgálatának költségeihez az Informatikai Minisztérium 10 millió forinttal járult hozzá. A kiegészítő felvételek lebonyolítását az Eurostat, az Európai Unió Statisztikai Hivatala 350 ezer euró összeggel támogatta.

Felhasznált irodalom ANDORKA Rudolf: Szociológia, Osiris Kiadó, Budapest, 1997. BALÁZS József – HORVÁTH Róbert: Bevezetés a demográfiába. JATEPress, Szeged, 1993. GYÉMÁNT Richárd – KATONA Tamás – SZONDI Ildikó: Demográfia. Első kiadás, Pólay Elemér Alapítvány, Szeged, 2004. Gerő Lajos (szerk.): A Pallas Nagylexikona, V. kötet. A Pallas Irodalmi és Nyomdai Részvénytársaság, Budapest, 1893.


1. A demográfia fogalma, tárgya és forrásai GYÉMÁNT Richárd – KATONA Tamás – SZONDI Ildikó: Demográfia. Második, átdolgozott kiadás, Pólay Elemér Alapítvány, Szeged, 2005. HOÓZ István: Népesség és népesedés. Pécsi Tudományegyetem, Pécs, 1995. KÁROLI Gáspár (ford.): Szent Biblia, Ószövetség, Mózes IV. könyve. Magyar Biblia-Tanács, Budapest, 1987. KLINGER András (szerk.): Demográfia. KSH, Budapest, 1996. Központi Statisztikai Hivatal (KSH) honlapja: www.ksh.hu Központi Statisztikai Hivatal (KSH) népszámlálással kapcsolatos honlapja: www.nepszamlalas.hu Központi Statisztikai Hivatal (KSH) mikrocenzussal kapcsolatos honlapja: www.mikrocenzus.hu L. RÉDEI Mária: Demográfia. ELTE, Eötvös Kiadó, Budapest, 2001. Mikrocenzus 2005, 1. Területi és választókerületi adatok, KSH, Budapest, 2005. SZONDI Ildikó – GYÉMÁNT Richárd: Bevezetés a demográfiába. Pólay Elemér Alapítvány, Szeged, 2004. SZTE

ÁJK Statisztikai és Demográfiai Tanszékének szeged.hu/szervezet/tanszekek/stat/tortenet/tortenet.htm.


honlapja:

http://www.juris.u-

2. fejezet - 2. A népesség száma és struktúrája 1. 2.1. Népességi fogalmak A hazai és a nemzetközi statisztikai gyakorlat számos népességcsoportosítási fogalmat használ. A nemzetközileg egységesített népességcsoportosítások biztosítják, hogy minden személyt csak egyszer vegyenek számba az adott népességcsoportosítás szerint. A népszámlálási gyakorlatban alapvetően kétféle módszert alkalmaznak: • a jelenlévő (de facto) • a jogi (de jure) népesség megállapítását. A jelenlévő (de facto) népességen, a népszámlálás eszmei időpontjában az ország területén levő egyének összességét értjük. Így a jelenlévő népesség általában nem tartalmazza az eszmei időpontban az ország területén kívül élőket, ugyanakkor beleértjük az eszmei időpontban az ország területén – ideiglenesen – tartózkodó külföldieket is.1 A jogi (de jure) népességen, az országban állandó lakóhellyel rendelkező, állandóan letelepedett, itt élő egyének összességét értjük, függetlenül attól, hogy az illető egyén a népszámlálás eszmei időpontjában hol tartózkodott. E népesség-fogalom nem veszi figyelembe az illető személyek állampolgárságát. Az adott országban letelepedett külföldi állampolgárok is beletartoznak a népességbe, de a már másutt letelepedett hazai állampolgárok nem. Vannak országok, amelyek a jogi népességük fogalmába csak állampolgáraikat veszik be, függetlenül attól, hogy hol élnek. Az Egyesült Nemzetek Szervezete a nemzetközi összehasonlítás érdekében javasolta tagállamainak, hogy a népszámlálási közléseik során használják a nemzetközi konvencionális népesség fogalmát.2 Ezen a népszámlálás eszmei időpontjában az adott országban jelenlévő népességet értik, amely azonban nem tartalmazza az ország területén tartózkodó külföldi katonai, haditengerészeti és diplomáciai személyeket, valamint ezek hozzátartozóit, ugyanakkor beletartoznak ebbe a kategóriába az adott ország külföldön tartózkodó katonai, haditengerészeti és diplomáciai személyzete és hozzátartozói, még ha a népszámlálás időpontjában távol is voltak. A 2011. évi magyar népszámlálás alkalmával az alábbi fogalmakat használta a Központi Statisztikai Hivatal: „A népességadatok az 1870-1960-ig terjedő időszakban a jelenlévő népességre, az 1970-2011 közötti időszakban az állandó és a lakónépességre vonatkoznak. Az adatok 1870-1890 között csak a polgári, 1900-2011 között az összes népesség számát foglalják magukba. Jelenlévő népesség a népszámlálás eszmei időpontjában az összeírás helyén tartózkodó népesség. Állandó népesség: az adott területen bejelentett lakóhellyel (állandó lakással) rendelkező személyek adatait tartalmazza, függetlenül attól, hogy van-e máshol bejelentett tartózkodási helyük (ideiglenes lakásuk). Ebbe a csoportba tartoznak azok a személyek is, akik valamely okból (munkavállalás, tanulás, diplomáciai, kereskedelmi, tudományos megbízás teljesítése stb.) az eszmei időpontban átmenetileg külföldön tartózkodtak, de bejelentett lakóhelyük (lakásuk) az adott területen volt. Lakónépesség: a népszámlálási lakónépességbe azok a személyek tartoznak, akiknek egyetlen lakóhelyük az összeírás helye, illetve ha több lakóhellyel rendelkeznek, az összeírás helyét tekintik életvitelszerű lakóhelyüknek, éjszakai pihenésüket általában, a hét nagyobb részében ott töltik. A hazánkban élő külföldiek akkor tartoznak bele a lakónépességbe, ha legalább 12 hónapja életvitelszerűen Magyarországon élnek, vagy szándékoznak élni. Az 1870-1960. évi népszámlálás adatközlései (a korabeli közleményekben a távollevőkre vonatkozó néhány adat kivételével) kizárólag erre a népességre vonatkoznak. A 2001. évi népszámlálás a jelenlét tényét nem vizsgálta1. 1. Előzetes adatok, Népszámlálás 2001, Központi Statisztikai Hivatal, Budapest, 2001, 8. p. 2 KLINGER András (szerk.): Demográfia. KSH, Budapest, 1996. 23. p. 1


2. A népesség száma és struktúrája

Nem tartoznak a lakónépességbe a 3 hónapnál rövidebb ideje Magyarországon tartózkodók. A fedél nélküli hajléktalanok annak a településnek, budapesti kerületnek a lakónépességébe tartoznak, ahol a népszámlálás során számba vették őket. Az átmenetileg – 12 hónapnál rövidebb ideig – külföldön tartózkodó magyar állampolgárok a lakónépesség részét képezik. A népszámlálási lakónépesség tehát a tényleges népességet jelenti, ezt a népességkategóriát használta már a 2001. évi népszámlálás is. A népszámlálási lakónépesség fogalma igazodik a nemzetközileg elfogadott népszámlálási módszertanhoz. A nemzetközi rendeletek és ajánlások ugyanis a népességszámnak nem a hivatalos bejelentésen alapuló, hanem a tényleges lakóhely szerinti megállapítását írják elő.” 3

2. 2.2. A világ népességfejlődése A Föld népessége a kezdetektől gyarapszik, és a növekedés üteme is gyorsul. A történelmi demográfiai adatok számításokon és becsléseken alapulnak, a világ népességének számáról viszonylag pontos adatok csak a 20. század második felétől állnak rendelkezésre.

2.1. táblázat - 1. táblázat: A Föld népességének növekedése (Kr.e. 10000-Kr.u. 1985) Időszak dátuma

Időszak hossza (év)

Népességszám a szakasz elején (millió fő)

Népességszám a Népességnövekedés szakasz végén (millió (millió fő) fő)

Kr.e. 10000-7000

3000

5

10

5

Kr.e. 7000-4500

2500

10

20

10

Kr.e. 4500-2500

2000

20

40

20

Kr.e. 2500-1000

1500

40

80

40

Kr.e. 1000 – Krisztus születése

1000

80

160

80

Krisztus születése – 900

900

160

320

160

900-1700

800

320

600

280

1700-1850

150

600

1200

600

1850-1950

100

1200

2500

1300

1950-1985

35

2500

5000

2500

Forrás: www.sulinet.hu (Letöltés ideje: 2010. november 15.) A becslések szerint az újkőkor (neolitikum) kezdetén (Kr.e. 10000 körül) a világ népessége kb. 5 millió fő lehetett. Jelenleg – 2008-ban – kb. 6,7 milliárd ember él a Földön. A kezdetektől 1985-ig a Föld népessége tízszer duplázódott meg és az egyes kétszereződések között egyre rövidebb idő telt el. Míg az első megduplázódáshoz még kb. 3000 év kellett (Kr.e. 10000 - Kr.e. 7000), az utolsóhoz már csak 35 év volt szükséges (1950–1985). A 20. század második felében a világ népességének átlagos évi növekedési üteme 1,72,0%.4 Az emberiség történelme során három olyan fontosabb időszak volt, amikor a népesség intenzívebben nőtt: 1. Kr.e. 10000 körül, a neolit forradalom idején, amikor a gyűjtögető-vadászó életmódot felváltotta a mezőgazdasági termelés és ezzel összefüggésben megkezdődött a letelepedés. Az állandó települések kialakulása és a mezőgazdasági termelésből adódó biztonságosabb megélhetés a népesség intenzív növekedését eredményezte. 2. A 18. század közepétől az ipari forradalom nyomán javuló életfeltételek, közegészségügyi ellátás, a visszaszoruló gyermekhalandóság, a növekvő várható élettartam Nyugat-Európában a népességszám ugrásszerű emelkedését eredményezte (első demográfiai forradalom).

4. Demográfiai adatok. Népszámlálás 2011, KSH, Budapest, 2011. 198. p. GYÉMÁNT Richárd – KATONA Tamás – SZONDI Ildikó : Demográfia. Második, átdolgozott kiadás, Pólay Elemér Alapítvány, Szeged, 2005. 19. p. 3 4



3. A 20. század második felében az ipari forradalom vívmányai a fejlődő országokban is elterjedtek, így itt is javultak az életkörülmények, a közegészségügyi ellátás, ezáltal a halálozások jelentős mértékben csökkentek, viszont a születések száma továbbra is magas maradt. Mindezek következtében egy addig nem tapasztalt mértékű népességnövekedés zajlott (zajlik) le ezeken a területeken, például Kelet-Ázsiában, Afrikában (második demográfiai forradalom). Ez a világ népességének robbanásszerű növekedését eredményezte, amit népességrobbanásnak nevezünk. Az alábbi szempontok is közrejátszottak a népesség növekedésében: az ipari forradalmat követően megindult iparosodás javuló életfeltételeket jelentett. A közegészségügyi ellátás általánossá válása miatt csökkent a gyermek- és felnőttkori halandóság előbb Nyugat-Európában, majd Észak-Amerikában, illetve Közép- és DélEurópában is. A II. világháború után a harmadik világbeli gyarmatok függetlenné váltak. Ott is terjedtek az ipari forradalom életkörülményekben megmutatkozó kedvező hatásai, így bekövetkezett a népességrobbanás.

2.1. ábra - 1. ábra: A demográfiai átmenet szakaszai

Forrás: www.hik.hu (Letöltés időpontja: 2010. november 15.). A népességnövekedés történelmi szakaszai :5 1. Átmenet előtti szakasz (a 18. századig): születési arány magas, halálozási arány magas, várható élettartam alacsony (lassú növekedés). 2. Demográfiai átmenet első szakasza (1780-1880): születési arány magas, halálozási arány csökken, várható élettartam növekszik (gyorsuló népességnövekedés). 3. Demográfiai átmenet második szakasza (1880-1950): születési arány csökken, halálozási arány tovább csökken, várható élettartam tovább növekszik (a népesség gyarapodása mérséklődik). 4. Átmenet utáni szakasz (1950-2000): születési arány alacsony, halálozási arány alacsony, várható élettartam magas (a népesség növekedése lelassul, esetleg csökkenésbe vált át). A fejlődő országokban a demográfiai átmenet időszaka később következett be, a 20. század második felében még mindig magas a születések száma és ez csak lassan mérséklődik, ugyanakkor a halálozási arány lecsökkent. Ez okozza a népességrobbanást. A világ népessége így csak később jut majd el az alacsony születési és halálozási arányú stagnálás állapotába. A prognózisok szerint a 21. század végén 10 milliárd körül fog stagnálni a világ népessége.

5

Az évszámok a fejlett országokra, elsősorban Nyugat-Európára vonatkoznak.



2.2. ábra - 2. ábra: A Föld népességszámának alakulása (1950-2050)

Forrás: http://www.nyf.hu/karok/ttfk/kornyezet/global/nep1.htm. (Letöltés ideje: 2010. november 15.) A Föld lakossága 2003 elején elérte a 6,3 milliárd főt és az ENSZ előrejelzése szerint további növekedés várható. A 2013-as adatok szerint – akkor – már 7,162 milliárd fő élt a Földön. A világszervezet még 2002-ben jelentősen módosította korábbi előrejelzéseit, mivel még a jelenleginél is magasabb népszaporulatot várt a következő évtizedekre.6 Az elmúlt pár évben a vártnál jobban csökkentek a születési arányszámok. A fejlett országokban – az USA kivételével – a termékenységi arányszám már rég az ún. reprodukciós szint alatt van, amely hosszú távon biztosítja egy állam népességének stagnálását. Ez egy anyára átlag 2,1 gyermeket jelent. Mivel a fejlett világban ennél már évtizedek óta kevesebb gyerek születik, ezért a lakosságnak csökkennie kellene. Ez csak azért volt idáig elkerülhető, mert nagyszámú bevándorlót vonzottak a fejlett államok (Franciaország, Németország stb.), és a lakosság átlagéletkora (pl.: Japán) is folyamatosan növekedett.

2.3. ábra - 3. ábra: A világnépesség alakulása (1830-2025)

6

GÁL Zsolt : Folytatódik a népességrobbanás, Új Szó, Pozsony, 2003. július 30.



Forrás: http://www.mozaik.info.hu/mozaweb/varos/page11.htm. (Letöltés ideje: 2011. október 16.) Mivel Kelet-, illetve Közép-Európa országaiban rosszabbak a halálozási mutatók, és a bevándorlók számára sem túl vonzó a térség, ezért ezen államok lakossága már évek óta csökken. (A kivétel Lengyelország és Szlovákia volt minimális növekedéssel.) Nem várt fordulat viszont, hogy számos fejlődő országban is csökkennek a születési arányszámok. Így például Iránban – ahol az iszlám országok közül egyedüliként létezik a születések szabályázására törekvő állami népesedéspolitika – az arány 2,53. Mivel az előrejelzések a születések számának további csökkenését jósolják, ezért ezen országokban az elkövetkező évtizedekben megállhat a lakosság gyors növekedése. A másik tényező, amely a népesedési prognózisok jelentős módosításához vezetet, a fejlődő országokban, különösen Afrikában tomboló AIDS járvány. Naponta mintegy 14 ezren – közöttük csaknem kétezer 15 év alatti gyermek – fertőződnek meg a szerzett immunhiányos betegség kórokozójával. Az AIDS-vírus azonosítása, 1981 óta több mint 25 millió halálos áldozata volt az egyik legpusztítóbb járványos betegségnek világszerte. A HIV-fertőzöttek száma világszerte rekordszintet ért el: míg 2005-ben 40,3 millió fertőzőtett tartottak számon, addig 2003-ban még „csak” 37,5 millió főt regisztráltak világszerte. A vírushordozók közül több mint 10 millióan 15 és 24 év közöttiek. 2005-ben több mint három millióan haltak meg AIDS-ben – közülük több mint félmillió gyermek, és újabb öt millióan fertőződtek meg.7 A legnagyobb növekedést Kelet-Európában, Közép-Ázsiában és Kelet-Ázsiában tapasztalták. Fekete-Afrika azonban továbbra is a világ leginkább sújtott térsége, itt regisztrálták az új fertőzések 64 százalékát, azaz több mint 3 millió esetet. Korunk pestise Afrikában olyan mértékben terjedt el, hogy a kontinens keleti és déli részein a lakosság 20-50 százaléka HIV fertőzöttnek számít. Különösen magas a fertőzöttek száma Ugandában, Szváziföldön, Lesothoban, illetve a Dél-Afrikai Köztáraságban. Ezért az elkövetkező években oly magas lesz a halálozások száma, hogy az elviheti a várható népszaporulat jó részét. Az ENSZ egyre több prognózist készít a Föld népességszámának jövőbeli alakulására. Ezek szerint 2050-re az Egyesült Államok – 408 millió fővel – megőrizné a harmadik helyét a népesedési világranglistán. 2050-ben az első India lenne, 1 milliárd 531 millió fővel, miközben Kína visszacsúszna a második helyre 1 milliárd 395 millió lakossal.

7

Nincs visszaszorulóban az AIDS-járvány. Népszabadság, 2005. november 21.



Az ENSZ becslései az elmúlt évtizedekben eléggé pontatlannak bizonyultak, az alapvető tendenciákat azért jól jelzik. Ezek a következők: a fejlődő országokban fog élni a lakosság egyre nagyobb százaléka, egyre nő az átlagéletkor és az idős korúak aránya, különösen a fejlett országokban, rohamosan emelkedik a városi lakosság aránya, és gyorsan csökken a születési arányszám, bár még így is jelentősen nő a népesség. Az ENSZ egyszerre több prognózist is készít, alacsony, magas és közepes termékenységi mutatókkal számolva. Az alacsony variáns szerint 2050-ben 7,4 milliárdan lennénk a földön, a magas mutatókkal számolva a világnak 10,6 milliárd lakója lenne.

3. 2.3. A népesség területi megoszlása A népesség és a földrajzi terület szorosan összetartozó fogalmak. Ez abból adódik, hogy az emberiség a Föld felszínének valamelyik részén él és ott fejti ki tevékenységét. A népesség fogalmát úgy határozhatjuk meg, mint egy meghatározott területen élő emberek összessége, akiknek életviszonyaira a földrajzi környezet is jelentős befolyást gyakorol. A Föld felszíne 510,22 millió km2, ebből a szárazföldek területe 149,16 millió (óceánok, tengerek) nagysága pedig, 361,06 millió km2.

km2 , a vízfelület

2.2. táblázat - 2. táblázat: Az egyes földrészek területe és népessége (2005) Földrész

Terület (millió km2)

Népesség száma (millió fő)

Népsűrűség (fő/km2)

2005 Európa

10,5

742,5

70,7

Ázsia

44,4

4 298,7

96,8

Afrika

30,3

1 110,6

36,7

Amerika

42

972

23,1

Ausztrália és Óceánia

8,5

38,3

4,5

135,7

7 162,1

52,8

Összesen

Forrás: KSH honlap: https://www.ksh.hu/interaktiv/grafikonok/vilag_nepessege.html (Letöltés ideje: 2014. október 26.) Az emberiség a szárazföldi részen (149,16 millió km2) él. A szárazföldi részt hat kontinens (Európa, Ázsia, Afrika, Amerika, Ausztrália és az Antarktisz) alkotja. A föld szárazföldi felszínének mindössze 8%-a művelt terület (11 millió km2), ennek a kis területnek kell eltartania több mint 7 milliárd embert. Minden egyes emberre átlagosan kb. 0,15 hektár jut. Az emberiség eloszlása azonban nem egyenletes. A lakatlan vagy ritkán lakott területek mellett sűrűn lakott területek is vannak. A világ népességének közel 70%-a a szárazföld 8%án zsúfolódik össze. A hat kontinensből egy, az Antarktisz (13,328 millió km2) lakatlan, pontosabban csak a (főként meteorológiai) kutatóállomások személyzete lakja. A zord éghajlatáról híres Antarktisz területén több ország tart fenn kutatóállomást. Földünk szárazföldi összterületének mintegy 9%-át alkotja az Antarktisz, de a kontinens 98%-át jég fedi. Ez a világ leghatalmasabb jégtakarója, melynek vastagsága helyenként elérheti a 4,8 km-t is. Ez a roppant jégtömeg rejti magában a földi édesvízkészlet 70%-át. A szélviharok dúlta, sivár Antarktisz volt az utolsó feltáratlan kontinens.8 A népesség nagyságát alapvetően azok a természeti-földrajzi tényezők befolyásolják, ahol a népesség él. A legáltalánosabb mutató, mely a terület és az ott élő népesség viszonyát jellemzi: a népsűrűség. A népsűrűségnek alapvetően két típusa ismert: a nyers és a tisztított népsűrűségi mutató. Amikor a viszonyítás alapja az összterület, az ún. nyers népsűrűséget kapjuk eredményül. A nyers népsűrűség megmutatja, hogy egy négyzetkilométeren átlagosan hány lakos él. Az időbeli változások és a területi (nemzetközi) különbségek összehasonlítására ez a legalkalmasabb mutatószám, mert a kiszámításához szükséges adatok minden országban rendelkezésre állnak. A népsűrűségi arányszám hagyományos eszköze az 8

GYÉMÁNT Richárd – SZONDI Ildikó: Bevezetés a demográfia. Pólay Elemér Alapítvány, Szeged, 2004. 56. p.



elemzésnek. A nyers népsűrűség (d) úgy határozható meg, hogy a népességszámot (P) osztják a terület négyzetkilométereinek számával (T). Így pl.: Magyarországon 2011-ben:

azaz majdnem 107 fő jutott egy négyzetkilométerre. Ha a számításnál a terület minőségét is figyelembe veszik (pl. szárazföld, magasság, éghajlati viszonyok stb.), akkor tisztított népsűrűségi mutatóról beszélünk. A tisztított népsűrűségi mutató Magyarországon 2011-ben (119,4 fő/km2) volt. Meghatározásánál elsősorban a mezőgazdasági művelésre alkalmas területet és a népességszámot veszik alapul. Amennyiben csak az előbb említett két tényezőt vizsgálják, akkor agrárnépsűrűségről beszélünk. A terület és a népesség viszonyának tömör jellemzésére igen változatos népsűrűségi mutatók honosodtak meg az egyes országok statisztikájában. Kiszámítható az egy területegységre (pl.: 1 km2) jutó népesség (nyers népsűrűség), az 1 főre jutó terület (nyers népsűrűség reciprok értéke) stb. A nyers népsűrűség reciprok értéke az egy lakosra jutó terület nagyságot mutatja meg. Ennek sem kisebb a jelentősége, hisz arról tájékoztat pl., hogy mekkora területnek kell eltartania egy lakost.

2.3. táblázat - 3. táblázat: Magyarország általános népességi mutatói (2011) Főváros/Megye

Terület (km2)

Népesség (fő)

Nyers népsűrűség (fő/km2)

Budapest

525,13

1 729 040

3292,6

Bács-Kiskun

8 445

520 331

61,6

Baranya

4 430

386 441

87,2

Békés

5 631

359 948

63,9

Borsod-Abaúj-Zemplén

7 247

686 266

94,7

Csongrád

4 263

417 456

97,9

Fejér

4 359

425 847

97,7

Győr-Moson-Sopron

4 208

447 985

106,5

Hajdú-Bihar

6 211

546 721

88,0

Heves

3 637

308 882

84,9

Jász-Nagykun-Szolnok

5 582

386 594

69,3

Komárom-Esztergom

2 265

304 568

134,5

Nógrád

2 546

202 427

79,5

Pest

6 393

1 217 476

190,5

Somogy

6 036

316 137

52,4

Szabolcs-Szatmár-Bereg

5 936

559 272

94,2

Tolna

3 703

230 361

62,2

Vas

3 336

256 629

76,9

Veszprém

4 493

353 068

78,6

Zala

3 784

282 179

74,6

Forrás: Népszámlálás honlap:http://www.ksh.hu/docs/hun/xftp/idoszaki/nepsz2011/nepsz_03_00_2011.pdf október 26.)

2011 (Letöltés ideje: 2014.

Magyarország népsűrűsége – 2011-ben – 107 fő/km2 volt. Hazánk a viszonylag egyenletesen betelepült országok csoportjába tartozik, ennek ellenére elég jelentős területi különbségek húzódnak meg: Budapest népsűrűsége 3 292,6 fő/km2, megyéink közül a legsűrűbben Pest megye (190,5 fő/km2), a legritkábban lakott pedig Somogy megye (52,4 fő/km2). 23 Created by XMLmind XSL-FO Converter.


Magyarországon a nyers (107 fő/km2) és a tisztított, agrár (119 fő/km2) népsűrűség közötti különbség nem nagy, ennek az oka, hogy hazánk területének több, mint 90%-át hasznosítják valamilyen mértékben. Ezzel szemben Egyiptom differenciált képet mutat. Az országban a nyers népsűrűség 51 fő/km2 volt, a tisztított viszont közel 1 500 fő/km2, ennek az oka, hogy Egyiptom jelentős része (az ország területének 96%-a) sivatag, ezáltal mezőgazdasági művelésre alkalmatlan, csak a Nílus folyó mentén vannak mezőgazdasági művelésre alkalmas földek. Így a népesség ezen a területen tömörül. A népesség területi megoszlásának másik megközelítése a népesség megoszlása városok és falvak között. Ez esetben a népesség elhelyezkedésének vizsgálata az adott ország aktuális közigazgatási egységei szerint történik. A demográfiai elemzés szempontjából az egyik ilyen fontos közigazgatási egység a település (város és falu). Különleges jogállása van Budapest fővárosnak és a megyei jogú városoknak. Ezek 2011-ban a 18 megyeszékhely, és öt további olyan város, amely nem megyeszékhely, de „50 ezernél” 9 több lakosa van (Dunaújváros, Érd, Hódmezővásárhely, Nagykanizsa, Sopron). Magyarországon Budapest népességi aránya az ország össznépességében az 1870. évi 6%-ról, 1930-ra 17%-ra növekedett, s 1995-ben 19%-ot, 2012-ben pedig 17,5%-ot tett ki. A többi város népesedési aránya mind 1870ben, mind 1930-ban 19%-ot, 1994-ben 44%-ot, 2012-ben pedig 52,2%-ot tett ki. Így a községi lakosság 1870ben 61%, 1930-ban 50%, 1994-ben 37%, 2012-ben pedig 30,3% volt. Budapest mellett nyolc olyan város volt Magyarországon, amelynek lakossága – 2012. január 1-jén – meghaladta a 100 ezer főt: Debrecen (207 594 fő), Szeged (170 052), Miskolc (166 823 fő), Pécs (156 801 fő), Győr (131 564 fő), Nyíregyháza (117 658 fő), Kecskemét (114 226 fő) és Székesfehérvár (101 722 fő).10 Az urbanizáció – különösen a fejlődő világban – igen látványosan növekszik. 1890-ben a városi lakosság aránya a világon még csak 5% volt. A milliós nagyvárosok száma még csak 11 (Berlin, Isztambul, London, Moszkva, Párizs, Peking, Shanghai, Tokió, Buenos Aires, Chicago, New York.) volt. 1950-ben a világ népességének 33,3%-a volt városlakó, a milliós nagyvárosok száma pedig 75-re nőtt. 2006-ban a világ népességének már 49,2%-a volt városlakó, s a milliós városok száma 438-ra emelkedett.11

2.4. táblázat - 4. táblázat: A Föld legnépesebb városai (2012) Rangsor

Ország

Metropolisz

Lélekszám (millió fő)

Elővárosokkal 1.

Tokió

Japán

34,5

2.

New York

USA

27,5

3.

Kanton

Kína

25,9

4.

Shanghai

Kína

25,5

5.

Jakarta

Indonézia

25,4

6.

Szöul

Dél-Korea

25,4

7.

Mexikóváros

Mexikó

23,3

8.

Delhi

India

23,2

9.

Karacsi

Pakisztán

21,7

10.

Manila

Fülöp-szigetek

21,5

Forrás: az egyes nemzeti statisztikai hivatalok adatai.

2.5. táblázat - 5. táblázat: A Föld legnagyobb területű országai (2012) Rangsor

Ország

Terület (km2)

Az öt város lakosság közül 2012-ben már csak Érd (65 277 fő) és Sopron (61 390 fő) érte el az 50 ezer főt. Dunaújváros (48 010 fő), Hódmezővásárhely (46 522 fő) és Nagykanizsa (49 302 fő) már alatta maradt ezen értéknek. A Magyar Köztársaság helységnévkönyve 2012. KSH, Budapest, 2012. 22. p. 10 A Magyar Köztársaság helységnévkönyve 2012. KSH, Budapest, 2012. 22. p. 11 Földrajzi Világatlasz . Cartograhia, Budapest, 2006. 286.p. 9



Ország

Rangsor

Terület (km2)

1.

Oroszország

17 075 200

2.

Kanada

9 976 140

3.

Egyesült Államok

9 629 091

4.

Kína

9 598 077

5.

Brazília

8 511 966

6.

Ausztrália

7 686 850

7.

India

3 287 590

8.

Argentína

2 766 889

9.

Kazahsztán

2 717 300

10.

Algéria

2 381 741

110.

Magyarország

93 036

Forrás: Földrajzi Világatlasz, Cartographia, Budapest, 2006, 287. p.

2.6. táblázat - 6. táblázat: A Föld legnagyobb népességszámú országai (2014) Ország

Rangsor

Népességszám (fő)

1.

Kína

1 367 440 000

2.

India

1 261 320 000

3.

Egyesült Államok

318 952 000

4.

Indonézia

252 164 800

5.

Brazília

203 327 000

6.

Pakisztán

188 020 000

7.

Nigéria

178 517 000

8.

Banglades

157 182 000

9.

Oroszország

146 149 200

10.

Japán

127 090 000

89.

Magyarország

9 879 000

Forrás: a nemzeti statisztikai hivatalok adatai. Ha nem vesszük figyelembe az európai kis államokat, akkor az európai országok tekintetében (2014-ben) csak Hollandia (395 fő/km2) és Belgium (340 fő/km2) népsűrűsége haladta meg a 300 fő/km2-t. Ha viszont figyelembe vesszük őket, akkor Hollandiát a kis Monacói Hercegség 16 329 (fő/km2), továbbá a Vatikán 1 780 (fő/km2), Málta 1 279 (fő/km2), és Európa legrégibb köztársasága, San Marino (533 fő/km2) is megelőzi. 2014-ben NagyBritanniában 256, Németországban 225, Olaszországban 197, Franciaországban 114, Spanyolországban 89 fő/km2 volt a népsűrűség. Európa leggyérebben lakott országai: Svédország 21, Finnország 16, Norvégia 13,3, Oroszország 8,3, és Izland 3,1 fő/km2-rel. A népesség területi elhelyezkedésének, tömörülésének valóságos képe akkor bontakozik ki előttünk, ha azt a települések nagyságcsoportjai szerint elemezzük. Demográfiai szempontból ennek jelentőségét azok az eltérések mutatják, amelyek a különböző nagyságú településeken élők demográfiai struktúrájában és népmozgalmában vannak. Ez a kapcsolat annyira szoros, hogy a népesség tömörülése következtében megváltozik a foglalkozás szerinti megoszlás, a népmozgalom, a bűnözés, az életmód stb.

4. 2.4. A népesség nemek szerint A nem az egyén olyan alapvető biológiai tulajdonsága, amelyhez életkoronként és társadalmi korszakonként más és más társadalmi funkciók kapcsolódnak. Különösen előtérbe kerül ezen ismérv társadalmi jelentősége akkor, amikor nem az egyént, hanem annak nagyobb csoportját, egy meghatározott területen élő népességet vesszük „górcső” alá. 25 Created by XMLmind XSL-FO Converter.


A nem minőségi (alternatív) ismérv, amely a népességet két kategóriára osztja: a férfi és a női nemre. A népesség nemek szerinti összetételét szokták kifejezni:12

általában százalékban megadott megoszlási viszonyszámokkal

Pf + Pn = P, ahol Pf = a férfiak száma Pn = a nők száma P = a népesség száma a férfiak hányada:

a nők hányada:

A nemek arányát koordinációs viszonyszámokkal szokták kifejezni. Két fajtája van: a feminitási és a maszkulinitási arány.13 Az ún. feminitási (női) arányszám kiszámításával arra kérdeznek rá, hogy 1000 férfira hány nő jut. Képletben kifejezve: (Pf a férfiak száma; Pn= a nők száma)

Vagyis 2001-ben, a népszámlálás adatai szerint 1000 férfira összesen 1 106 nő jutott. Az ún. maszkulinitási (férfi) arányszám esetében az előbbi kérdés fordítottjára kapunk választ. Képletben kifejezve:

Vagyis 2001-ben, a népszámlálás adatai szerint 1000 nőre összesen 904 férfi jutott. Ezt az utóbbi mutatót inkább a nemzetközi szakirodalomban használják. A feminitási arányt inkább a magyar gyakorlat alkalmazza. A nemek arányát e két mutatószám reciprok értékeként is megkaphatjuk. A nemi arány értéke 1000 körül mozog, ha ennél nagyobb, akkor maszkulinitási arány esetén férfitöbbletről, a feminitási arány esetén pedig nőtöbbletről beszélünk. A demográfiában megkülönböztetjük továbbá a normál nemi arányt is. A nemek arányát befolyásoló különleges tényezők hatásának mérése, illetőleg annak megállapítása, hogy a születések és halálozások valamely adott rendjének kizárólagos érvényesülése esetén milyen lenne a nemek aránya, az ún. normál nemi arány mutatja meg. A normál nemi arányt a fiúszületések aránya (nf), valamint a női (ly) és a férfi (lx) továbbélési rend módosulása határoznak meg. Képletben kifejezve:

12 13

BECSEI József : Népességföldrajz. IPSZILON KIADÓ Kft., Békéscsaba, 2004. 207-213. pp. GYÉMÁNT Richárd – KATONA Tamás: Demográfia. Ötödik, átdolgozott kiadás, Pólay Elemér Alapítvány, Szeged, 2009. 48. p.



A normál nemi arányhoz hasonló a stacioner népesség nem aránya. Ebben az esetben a születések száma megegyezik a meghaltakéval, s évről évre azonosnak feltételezett születésszámok nem módosítják a nemek arányát, amelyet kizárólag a két nem halandóságának különbségei szabnak meg. A nemek arányát, a népesség nemi összetételét több tényező – együttesen – is befolyásolhatja, amelyek közül a legfontosabbak. Az első a fiúszületési többlet, illetve a (élve)születési népmozgalom. Magyarországon az összes újszülöttből a fiúk hányada 51,1-51,9% között ingadozik. A fejlett országok mintegy kétszáz éves, megbízható statisztikai idősorai szerint 100 leánygyerek születésére átlagosan 106 fiúszületés jut. A második jelentős tényező a két nem halandóságának különbsége. Míg az újszülötteknél fiúszületési többlet van, addig későbbi életkorokban már a nőtöbblet figyelhető meg. Ez a férfiak kedvezőtlen halandóságával magyarázható. A második tényezőhöz szorosan kapcsolódik a harmadik, mely a korösszetételre14 helyezi a hangsúlyt. A férfiak halandósága minden életkorban magasabb, mint a nőké, a születéskor keletkezett férfitöbblet kb. a 40 éves életkorra elfogy, és az ezt követő években egyre nagyobb lesz a nőtöbblet. Egy idős korösszetételű népességben jelentős nőtöbblet van, de a fiatalabb korosztályokat tekintve csak kismértékű nőtöbblet tapasztalható. Hatással van a népesség nem szerinti összetételére a mechanikus népmozgalom, a vándorlás is. A nemzetközi vándormozgalomban a férfiak nagyobb arányban vesznek részt, a kivándoroltató országokban emelik, a bevándoroltatókban pedig, mérséklik a nőtöbbletet. A belső vándormozgalomban a nők aktívabbak, aminek következtében a városok nőtöbblete magasabb, mint a falvaké. Nem utolsósorban jelentős tényező a háború is. Ez a jelenség szinte kizárólag a férfi nemet érinti. Ezt magyarázza a háborúk idején történő katonahalálozás, a deportálások, a hadifogság, illetve a kieső születések száma. Vannak közvetett tényezők is, amelyek szintén meghatározhatják a népesség nem szerinti megoszlását. Ilyenek például a női egyenjogúság kérdése, a nők szerepének változása a társadalmi munkamegosztásban, valamint a nők bevonása a termelésbe. A nőtöbblet a népesség egyik tartós jellegzetessége nemcsak hazánkban, hanem a világ számos országában is. Vannak országok ahol viszont férfitöbblet tapasztalható, ilyen például Kína, ahol 1 000 férfire 943 nő, vagy India, ahol 1 000 férfire 929 nő jut. Latin-Amerikában és Afrika országaiban is találkozunk férfitöbblettel, de ez kevésbé kirívó az előbbi példákhoz viszonyítva.

5. 2.5. A népesség korösszetétele Az életkor az egyént jellemző, tőle elválaszthatatlan biológiai és társadalmi tulajdonságok összessége, amelyhez korszakonként változó tartalom kapcsolódik.15 Az adott terület, adott időpontbeli népességének kor szerinti összetétele is egy állapotot tükröz. Ez a korstruktúra egyrészről korábbi társadalmi, demográfiai folyamatok eredménye; másrészről egyik meghatározó eleme a következő időszak népesedési folyamatainak (elsősorban születések, és halálozások alakulásának), valamint befolyásolja a társadalmi-gazdasági helyzet alakulását is (pl.: iskoláztatás). A statisztikai megfigyelések során az egyén életkorának meghatározása a születési év, hó, nap alapján, a születéstől eltelt és betöltött évek számával történik, amelyet kronológiai (anyakönyvi, naptári) életkornak neveznek. E mellett szokás megkülönböztetni a biológiai életkort, amely az egyéni szervezet fiziológiai, kémiai, érzékszervi és pszichológiai működésének változásán alapul. A két életkor szoros korrelációban áll egymással, igaz, a fiatalabb kronológiai életkorok körül kisebb, az idősebbeknél viszont nagyobb a szóródás.

14 15

RIGÓCZKI Csaba : Társadalomföldrajz. AKG Kiadó, Budapest, 1994. 39. p. BALÁZS József – HORVÁTH Róbert : Bevezetés a demográfiába. JATEPress, Szeged, 1993. 36. p.



A népesség korösszetételének vizsgálatánál sajátos, bevallási hiba történik akkor, amikor a megkérdezett személy nem a pontos, hanem a kerekített életkorát adja meg. Ezt a jelenséget korakkumulációnak nevezzük. Ennek leggyakoribb formája az, hogy a pontos életkorral szemben a legközelebbi ötös számmal vagy nullával (tehát ötre vagy nullára kerekített) végződő életkort adják meg. Gyakori jelenség továbbá a kor felfelé kerekítése is, mely főleg a fiatalkorú gyermekeknél, valamint a nagyon időseknél jelenik meg. A fent említett hibákat elkerülhetjük, ha a születés pontos időpontját (év, hónap, nap) kérdezzük meg, és ezt összevetve a megfigyelés időpontjával állapítjuk meg a pontos életkort (vagyis a betöltött életkort). A népesség minden egyes életkor szerinti részletezése általában csak a hivatalos statisztikai kiadványokban (statisztikai és demográfiai évkönyvek) található, de még ezekben is a 80-90 éven felüliek számát összevontan tüntetik fel. Az életkor szerinti megoszlások idő- és térbeli összehasonlításához azonban már célszerűbb korcsoportokat alkalmazni. Ezeknek az osztály-csoportközöknek a kialakítása történhet mechanikusan is: 5 vagy 10 éves korcsoportonkénti beosztással, illetve az elemzés céljának megfelelő biológiai, társadalmi, gazdasági és jogi ismérvek alapján. Az egyik leggyakrabban használt felosztás a gyermek-, a felnőtt- és az időskorúak szerinti csoportosítás, amely első látásra biológiai ismérvnek tűnik, de a gyakorlatban ezt jogi, iskolakötelezettségi, munkaképességi szempontok is keresztezik. A hazai viszonylatban az alábbi csoportosítást alkalmazzák:16 1. gyermekkorúak: 0-14 évesek, 2. produktívkorúak: 15-59 évesek, 3. öregkorúak: 60 év felettiek. A gyermekkorúak kategóriájába tartoznak a bölcsődés korú (0-3 évig), az óvodáskorú (3-6 év közöttiek), és az iskolaköteles korú (6-16 év közöttiek) személyek. A produktívkorúak esetében is lehet kategorizálni. Így például, csoportosíthatunk jogi nagykorúság, katonaköteleskor, a továbbtanulók és a szülőképes korúak korcsoportjai szerint is. A produktív korúakat más szempont szerint is kategorizálhatjuk: egyfelől, mint fiatal munkaképes korúak (15-39 év), másfelől, mint idősebb munkaképes korúak (40-59 év). Az öregkorúak korcsoportja egy WHO-s állásfoglalás17 szerint szintén tovább bontható, úgy mint: 60 és 74 év közöttiek az öregedők, 75 és 90 év közöttiek az öregek, és 90 év felettiek az aggastyánok. A kormegoszlásra vonatkozó adatokból kiszámítható az ún. függőségi arány (dependence ratio) is, amely a függő helyzetben lévő (eltartásra szoruló) korcsoportoknak a produktívkorú népességhez való viszonyát jelenti. Rendszerint külön is kiszámítják a gyermekkorúakra és az idősekre is. Ez a következő módon történhet: Ha a gyermekkorúakat viszonyítjuk a produktívkorúakhoz:

Ha az öregkorúakat viszonyítjuk a produktívkorúakhoz:

Mindét függő korcsoport vonatkozásában:

Általános tendencia, hogy a gyermekkorúak száma egyre csökken a produktív korúakhoz képest a fejlett országokban. Az idősek függőségi aránya ezzel szemben emelkedik. Az összes függőségben lévők száma és aránya 1990-ig emelkedett, majd a gyermekkorúak száma miatt csökkent. Maga a függőségi arány megközelítő képet ad egy ország gazdasági lehetőségeiről és várható terheiről. A népesség részletesebb kor és nem szerinti megoszlását legkönnyebben az ún. korfa segítségével lehet vázolni. A korfa (más szóval: korpiramis) két, egymással szembe állított szalagdiagram. Az egyik a férfiakra, a másik a nőkre vonatkozó adatokat szemlélteti. A függőleges tengelyeken – alulról felfelé haladva – ábrázoljuk a koréveket, a vízszintes tengelyen pedig, a népesség számát (arányát) tüntetjük fel. A korfa főbb típusai: a 16 17

HOÓZ István: Népesség és népesedés. Pécsi Tudományegyetem, Pécs, 1995. 55. p. Egészségügyi Világszervezet honlapja: www.who.int. (Letöltés ideje: 2012. március 19.)



növekedő, a csökkenő és a stabil népességre jellemző korfa. 18 Az elnevezés egyben arra is utal, hogy az adott korfa mögött milyen népességváltozási folyamatok húzódnak meg.

2.4. ábra - 4. ábra: A népesség kor és nem szerinti megoszlása a fejlődő országokban

Forrás: Nyíregyházi Főiskola honlapja:http://www.nyf.hu/karok/ttfk/kornyezet/global/nep2.htm. (Letöltés ideje: 2010. március 19.) A növekedő népességre jellemző korfának széles bázisa van (piramis alakú) és fölfelé gyorsan keskenyedik. A fiatal korcsoportok magas (a gyermekkorúak 40-50%), az idősebbek alacsony (2-4%) aránya jellemzi. A legszegényebb, mezőgazdasági jellegű országokra jellemző, ahol magas a születési és a halálozási arány, és alacsony a várható élettartam (pl.: India, Kína, illetve számos afrikai ország). Jellemzően a fejlődő országoknak ilyen a korfájuk. Ezekben a társadalmakban a gyerekek magas aránya számos problémát okozhat: például a gazdasági nehézségek egyéb tényezők mellett a nem munkaképes korú, eltartott fiatalok óriási számára vezethetők vissza. A stabil népességet megjelenítő korfa (süveg alakú) esetében a fiatalabb korosztályok száma csak annyival több, mint az idősebbeké, amennyien meghalnak közülük, mielőtt elérik a magasabb életkort. A stabil népesség korfája méhkas alakú, a fiatalok (gyermekkorúak: 2025%) és a középkorúak aránya magas és közel azonos, csak az idősebb korosztályoknál (10-15%) keskenyedik el a korfa. Egyenletesen nő a népesség száma és várható élettartama (pl.: Lengyelország, USA, Ausztrália stb.).19

2.5. ábra - 5. ábra: A népesség kor és nem szerinti megoszlása a fejlett, iparosodott országokban

BECSEI József : Népességföldrajz. IPSZILON Kiadó, Békéscsaba, 2004. 217. p. Lengyelország egy viszonylag „fiatal” népességgel rendelkezik, ahol a népesség közel fele 35 év alatti. Ennek ellenére mégis a stagnáló korfa csoportba tartozik. 18 19



Forrás: Nyíregyházi Főiskola honlapja:http://www.nyf.hu/karok/ttfk/kornyezet/global/nep2.htm. (Letöltés ideje: 2010. március 19.) A csökkenő népességre jellemző korfa (hagyma alakú) a születési arányszámok csökkenésének következménye. Jellemzői: a keskeny alap, fölfelé enyhén kiszélesedés, a fiatalok csökkenő aránya (gyermekkorúak: 15-20%), a születéskor várható hosszú élettartam, az idősek emelkedő aránya (15-20%), mely eléri, majd meghaladja a fiatalok arányát. Ennél a korfánál a népesség gyorsan öregedik, a létszám stabilizálódik, majd csökken (pl.: Ausztria, Dánia, Magyarország, Németország, Olaszország, Svájc stb.). A fejlődő országokban a fiatalok sokkal többen vannak, mint az idősebb generáció tagjai. Az utóbbiak között igen nagy a halandóság, amely a fiatalodó társadalmak koreloszlási képét vázolja fel előttünk. Ezen országokban jelentkezik legnagyobb mértékben a demográfiai robbanás. A kormányok erejét a végsőkig feszítik azok a feladatok, hogy egyre több gyermeket kell iskoláztatni, a fiatal álláskeresők felduzzadt tömegei számára kell munkahelyet teremteni, s meg kell küzdeni a népességnövekedés környezeti hatásaival. Sok fontos különbség van a fejlődő és fejlett országok népessége között. A fejlett országokban egyenletesebb a megoszlás a felnőttek és a fiatalok között. Itt nem lép a fiatalok nagy tömege a reproduktív korba, ennek a csoportnak a létszáma hosszú időn át változatlan marad. A 2011. évi magyar népszámlálás megállapítása szerint 1990-hez, illetve 2001-hez képest tovább folytatódott a magyar népesség elöregedése. 2001-hez mérve a fiatal felnőtt korúak között a 45-49 éveseknél volt a legjelentősebb népességszám-csökkenés. Az 1950-es évek elején született nagy létszámú korosztályok napjainkra 55-64 évesek lettek, ezáltal nagymértékben gyarapították az idősebb felnőtt korúak létszámát. E korosztály gyermekei jelenleg zömmel a 30-39 éves korcsoportba tartoznak, ezért a 2001. évi adatokhoz képest ebben a korcsoportban is jelentős gyarapodás tapasztalható. A születések számának több mint két évtizede tartó csökkenése következtében a 20 év alatti népesség minden korcsoportjának a létszáma csökkent az elmúlt évtized alatt.

2.6. ábra - 6. ábra: Magyarország korfája (2011)

Forrás: Egészségtudományi fogalomtár:http://fogalomtar.eski.hu/index.php/Korfa (Letöltés ideje: 2014. október 27.) A korösszetétel eltolódása főként a nőknél figyelhető meg, akiknek több mint fele a 40 éves és idősebb korosztályba tartozik.



Az egyes településtípusok korösszetétele igen eltérő. A gyermekkorúak aránya Budapesten alig kétharmada a városokban tapasztaltnak, viszont az öregkorúak aránya közel egyötöddel haladja meg a városokét. A megyék közül a gyermekkorúak magas és az öregkorúak igen alacsonya aránya következtében SzabolcsSzatmár-Bereg megye népességének a korösszetétele a legkedvezőbb. Ezzel ellentétes a 15 éven aluliak rendkívül csekély aránya Csongrád és Zala megyében. A 60 évesek és idősebbek száma főként Békés és Heves megyében számottevő. A felnőtt korúak hányada megyénként csak kisebb eltérést mutat: a két végletet Nógrád és Tolna, illetve Borsod-Abaúj-Zemplén és Hajdú-Bihar megye jelentik. A lakosság átlagos életkora az elmúlt 100 év alatt jelentősen emelkedett, de ebben közrejátszott a korösszetétel kedvezőtlen alakulása is. Az egymást követő népszámlálások mindkét nemnél az átlagos életkor tartós növekedését regisztrálták, azonban a nőké jobban emelkedett.

6. 2.6. A népesség állampolgársága, nyelvi, etnikai és vallási összetétele A népesség nemzeti vagy nyelvi hovatartozását többféle ismérv alapján szokták vizsgálni. Ezek közül a leggyakoribbak: • állampolgárság, • etnikai, nemzeti hovatartozás, • nyelvi hovatartozás tekintetében a népszámlálások során háromféle adatot szoktak megkülönböztetni: az anyanyelvet, a használatos nyelvet, az ismert nyelvet, • vallási hovatartozás. A fentiekben említett ismérvek tanulmányozása főként olyan országokban szükséges, ahol a népesség összetétele heterogén, vagyis az adott országban többféle eredetű, nyelvű, kulturális vagy etnikai összetételű népesség él.20

6.1. 2.6.1. A népesség és az állampolgárság Az állampolgárság minden ország jogrendszere alapján kialakított tulajdonság, amely elsősorban arra keresi a választ, hogy az illető személy hazai állampolgár-e vagy pedig külföldi. Az állampolgársági törvények meghatározzák egy adott állam állampolgárainak körét, azaz deklarálják, hogy az állam kit tekint állampolgárának. Egy adott állam lakossága az állami szuverenitás egyik összetevőjét alkotja, így mindig az adott állam "dönti el", hogy kit tekint állampolgárának és kit nem. Az állampolgárság létrejöttével jogilag szabályozott viszony jön létre, amely az egyén számára jogosultságokat (pl. magyar állampolgárt a Magyar Köztársaság területéről kiutasítani nem lehet, tehát jogosult Magyarországon tartózkodni) és kötelezettségeket (pl. adófizetési kötelezettség) jelent. Magyarországon az állampolgársági ügyeket – a magyar állampolgárság megszerzésére, az állampolgárság fennállásának igazolására, és az állampolgárság megszüntetésére irányuló kérelmek alkotják a – magyar állampolgárságról szóló 1993. évi LV. törvény szabályozza. „Magyar állampolgár az, aki e törvény hatálybalépésekor magyar állampolgár, továbbá az, aki az Alaptörvény vagy e törvény erejénél fogva magyar állampolgárrá válik, vagy e törvény alapján magyar állampolgárságot szerez, amíg állampolgársága nem szűnik meg. Azt a magyar állampolgárt, aki egyidejűleg más államnak is állampolgára - ha törvény másként nem rendelkezik -, a magyar jog alkalmazása szempontjából magyar állampolgárnak kell tekinteni.” 21

Ilyenek például Európában Belgium, Szlovákia, Afrikában Ruanda, az amerikai kontinensen Kanada stb. A magyar állampolgárságról szóló 1993. évi LV. törvény, Hatályos http://net.jogtar.hu/jr/gen/hjegy_doc.cgi?docid=99300055.TV (Letöltés ideje: 2014. október 27.) 20 21


jogszabályok

gyűjteménye:


A magyar állampolgárság keletkezésének esetei: születéssel, családjogi tények alapján, honosítással, kedvezményes honosítással, visszahonosítással, nyilatkozattétel alapján és házasságkötéssel. A magyar állampolgárság megszűnésének esetei: halálozás, lemondás és visszavonás.

6.2. 2.6.2. A világ népességének etnikai megoszlása Az egész emberiség egyetlen faj (a homo sapiens), családjához tartozik, közös ősöktől származik, amint ezt az UNESCO által kiküldött tudományos bizottság is leszögezte 1950-ben közzétett hivatalos állásfoglalásában. Ezen az egységes emberi fajon belül egyes testi tulajdonságok különbözősége alapján megkülönböztethetők kisebb egységek (rasszok). Az emberiséget alapvetően négy nagyrasszba sorolják:22 1. europid (főként Európában, Amerikában, és az afrikai kontinens északi részén (arabok) fellelhetők). 2. negrid (főként Afrikában és Amerikában élnek). 3. mongolid (főként Ázsiában lelhető fel). 4. veddo-ausztralid (az ausztrál kontinensen élnek).

6.3. 2.6.3. A népesség megoszlása anyanyelv és nemzetiség szerint A népszámlálások alapján megpróbálták a világ népességének anyanyelv szerinti megoszlását bemutatni. A kutatók 1979-ben 5 651 nyelvet ismertek, amelyekből 2 420 az önállónak elismert nyelv. Ezek közül mintegy 400-ról állapították meg, hogy a ma élő generációk halála után már nem lesz, aki ezeket beszélje. A 2011. évi magyar népszámlálás szerint „anyanyelvnek nevezzük azt élő nyelv, amelyet az ember általában gyermekkorában (elsőként) tanul meg, amelyen családtagjaival általában beszél, és amelyet minden befolyásolástól mentesen, a valósághoz hűen anyanyelvének vall. A némák és a beszélni nem tudó csecsemők anyanyelve az a nyelv, amelyen hozzátartozóik rendszerint beszélnek. 2001 előtt az adott népszámlálás adatgyűjtése és feldolgozása alapján rendelkezésre álló adatok szerepelnek. A családi körben beszélt nyelv népszámlálási családfogalomtól eltérő értelmezés, ennél a kérdésnél családi körnek tekintettük mindazon személyek csoportját – lakóhelytől, országhatártól, rokonsági foktól függetlenül – akiket a megkérdezett családjának tekintett.”23 Ugyanakkor a 2011. évi népszámlálás ismerte a családi, baráti körben beszélt nyelv fogalmát is, amely „a népszámlálási családfogalomtól eltérően, ennél a kérdésnél családi körnek tekintettük mindazon személyek csoportját – lakóhelytől, országhatártól, rokonsági foktól függetlenül –, akiket a megkérdezett a családjának tekintett.”24

2.7. táblázat - 7. táblázat: A világ legelterjedtebb nyelvei (2001) A nyelvet anyanyelvként használók száma (millió fő)

Anyanyelvként és második nyelvként használók száma (millió fő)

Kínai

1 053

1 200

Angol

650

2 190

Spanyol

235

250

Hindi

195

400

Portugál

157

180

Orosz

150

190

Indonéz

150

179

Nyelv

Egyes nézetek szerint az eszkimók külön rasszt alkotnak. 9. Nemzetiségi adatok . Népszámlálás 2011, KSH, Budapest, 2013. 180. p. 24 9. Nemzetiségi adatok . Népszámlálás 2011, KSH, Budapest, 2013. 180. p. 22 23



A nyelvet anyanyelvként használók száma (millió fő)

Anyanyelvként és második nyelvként használók száma (millió fő)

Bengáli

149

175

Arab

140

151

Japán

120

123

Német

110

119

Francia

90

390

Szudán-guineai

90

100

Pandzsábi

72

87

Bantu

70

80

Koreai

63

68

Bihari

60

65

Olasz

60

120

Tamil (dravida)

60

63

Vietnami

60

66

Nyelv

Forrás: Földrajzi Világatlasz. Cartographia, Budapest, 2006. 295. p. A népszámlálási adatok összeírása során kötelezően választ kellett adni a nyelvismeretre vonatkozó kérdésre, de nem volt kötelező a válaszadás az anyanyelvre, valamint a családi, baráti közösségben használt nyelvre vonatkozóan. Az 2011. évi CXII. az információs önrendelkezési jogról és az információszabadságról törvény a nemzeti, etnikai hovatartozásra vonatkozókat a „különleges adatok” körébe sorolta, fokozott védelemben részesítette. E kérdésekre – összhangban a nemzetiségek jogairól szóló 2011. évi CLXXIX. törvénnyel – a 2011. évi népszámlálás során nem volt kötelező a válaszadás. A 2011. évi népszámlálás adat-összeállításaiban a nemzetiségi hovatartozást befolyásoló tényezők fogalmi körébe öt kérdést soroltak, ezek közül négy – a nemzetiség, a nemzetiség kulturális értékeihez, hagyományaihoz kötődés, az anyanyelv és a családi, baráti közösségben használt nyelv az önkéntes, míg a nyelvismeret a kötelező kérdések közé tartozott. Magyarországon a többséget képviselő magyarság mellett a törvény bejegyzett nemzetiségnek tekinti a bolgárokat, a cigányokat (romákat), a görögöket, a horvátokat, a lengyeleket, a németeket, az örményeket, a románokat, a ruszinokat, a szerbeket, a szlovákokat, a szlovénokat és az ukránokat. Magyarország területén legalább egy évszázada honos népcsoport, amely az állam lakosságát tekintve számszerű kisebbségben van; tagjai magyar állampolgárok, azonban saját nyelvük, kultúrájuk, hagyományaik megkülönböztetik a lakosság többi részétől; olyan összetartozás-tudattal rendelkeznek, amely ezen kultúra és hagyomány megőrzésére, történelmileg kialakult közösségeik érdekeinek kifejezésére és védelmére irányul. Ha a fenti feltételek adottak, akkor – hivatalos kisebbségként történő elismerés céljából – az adott kisebbséghez tartozók népi kezdeményezést nyújthatnak be az Országgyűlés elnökéhez. A 2011. évi népszámlálás adatfelvételkor egy személy több nemzetiséghez tartozónak is vallhatta magát. Ennek megfelelően az összeírt személy annyiszor szerepelt, ahány nemzetiséghez való kötődést megjelölt. A négy, nemzetiségi hovatartozásra vonatkozó kérdés válaszainak együttes vizsgálatából úgy állapították meg a válaszadó nemzetiséghez tartozását, hogy adott nemzetiséghez tartozónak tekintették azt a személyt, aki a négy kérdésből legalább egyre az adott nemzetiséget jelölte meg. E módszer – amely a 2001. évivel megegyezik, tehát az adatok összehasonlíthatók – biztosítja azt, hogy egy személyt egy nemzetiségnél csak egyszer számoltunk el. Mivel azonban mindenkinek lehetősége volt több nemzetiséget is megjelölni, egy személy annyiszor szerepel a nemzetiségekhez tartozók között, ahány nemzetiséget bármelyik kérdésnél megjelölt.



Az 2011. évi népszámlálás adatai szerint 644 524 fő, vagyis a lakosság 6,5%-a vallotta magát valamelyik hivatalosan elismert nemzetiséghez tartozónak. Becslések szerint azonban a nemzetiségek tagjainak valódi létszáma ennél jóval magasabb: az ország 9,9 milliós népességének hozzávetőlegesen 8-10%-át tette ki. Legnagyobb nemzetiségünk a cigányság (akik főképp Borsod-Abaúj-Zemplén, Nógrád, illetve SzabolcsSzatmár-Bereg megyében éltek), amelyhez tartozónak csaknem 315 583-en vallották magukat, azaz a nemzetiségi személyek 49%-át tették ki. Ez a trend megegyező a 2001. évi népszámlálás idején kimutatottal. 25 A második legnépesebb kisebbség a német; 185 696 fő vallotta magát ehhez a nemzetiséghez tartozónak. Legnagyobb hányaduk Baranya, Tolna illetve Pest megyékben, valamint Budapesten él. A rangsor harmadik helyén a románok következtek 35 641 fővel, akik főképp Békés és Hajdú-Bihar határ menti településein (Kétegyháza, Méhkerék, Kötegyán, Bedő) élnek. Negyedik helyre szorultak vissza a szlovákok, akik 35 208 főt számláltak. Legnagyobb hányaduk Békés, Komárom-Esztergom, Nógrád, illetve Pest megyékben, valamint Budapesten élt. A horvát nemzetiségűnek 26 774 fő vallotta magát. A horvátok főként Baranya, Győr-Moson-Sopron, Somogy, valamint Vas megyékben éltek a 2011. évi népszámlálás idején. A 10 000 fő meghaladó nemzetiséghez tartoztak még a szerbek (10 038 fő), akik főképp Szegeden és környékén élnek (Szőreg, Deszk, Újszentiván). A nemzetiségi törvényben elismert többi nemzetiség lélekszáma egyenként nem érte el a 10 000 főt. Legkisebb kisebbségünk 2011-ben a szlovén volt. Mindössze 2 820 fő vallotta magát a szlovén nemzetiséghez tartozónak. Nemzetiségeink településtípus szerinti megoszlására jellemző, hogy a községekben él a hazai nemzetiségiek csaknem fele, szemben az ország népességének megoszlásával, amelyben a községi népesség nem éri elé a 37%ot. Az egyes kisebbségek településtípus szerinti arányaiban azonban jelentős különbségek tapasztalhatók.

6.4. 2.6.4. A népesség vallási összetétele A vallás a kultúra szerves része. A népesség vallására vonatkozó kérdés sok ország népszámlálási kérdőívén szerepel. A demográfia azért is foglalkozik ezzel a kérdéssel, mert a vallási szokások, szertartások, előírások hatással vannak a népesség gazdasági, politikai életére, a fogyasztásra (pl.: disznóhús), a foglalkozás szerinti megoszlásra, de különösen a demográfiai magatartására. 26 A vallás jelentőségét olyan fontos kérdésekben, mint abortusz, vagy a válás nem lehet lebecsülni még Európában sem. A vallási különbségek számos országban egyúttal nemzeti, nyelvi és társadalmi-gazdasági különbségeket is takarnak, ezért belső feszültségek forrásai lehetnek. A vallás mellett a világvallás fogalmát is meg szokták különböztetni. A világvallás meghatározása – a vallás fogalmához hasonlóan – meglehetősen bonyolult, amelyet a vonatkozó irodalmi meghatározások széleskörűsége is jelez. Abban azonban viszonylagos egyetértés van, hogy világvallásnak három kritériumnak meg kell, hogy feleljen: 1. a követők száma legyen a legnagyobbak között, 2. legyen minden kontinensen elterjedt, valamint 3. rendelkezzen egyetemes – világra szóló – küldetéstudattal. Az előbbiekben említett kritériumoknak – többé-kevésbé – öt vallás felel meg. Ezek a kereszténység, az iszlám, az izraelita vallás, a buddhizmus, valamint a hinduizmus. A kereszténység a mintegy 2 milliárd követőjével a legelterjedtebb világvallás. A zsidó és iszlám vallással együtt az egyistenhívő vallásokhoz tartozik. Az elmúlt két évezredben kialakult keresztény felekezetek három fő ágazatba, a katolikus (római és görög), ortodox (pl.: szerb, bolgár, orosz) és protestáns (pl.: lutheránus, CZIBULKA Zoltán : A hazai kisebbségek területi jellemzői a 2001. évi népszámlálás alapján, Területi Statisztika, 6. (43.) évfolyam 2. szám, KSH, Budapest, 2003. 135. p. 26 GYÉMÁNT Richárd – KATONA Tamás : Demográfia. Ötödik, átdolgozott kiadás, Pólay Elemér Alapítvány, Szeged, 2010. 45. p. 25



kálvinista) egyházakba csoportosíthatók. Annak ellenére, hogy a kereszténység a világ legtöbb követőjével rendelkező vallása, és világszerte kiterjedt missziós munkákat folytat, a Föld népességéhez viszonyítva a keresztények száma folyamatosan csökkenőben van. Amíg a Föld lakossága évente kb. 1,25% évi növekedéssel bír, addig a kereszténység csak 1,12%-kal növekszik az iszlám 1,76%-os növekedésével szemben. Ennek oka abban keresendő, hogy a keresztényekéhez viszonyítva az iszlám nemzetek születési arányszáma jelentősen magasabb. Az iszlám a kereszténység után a világ második legnagyobb vallása, 1 milliárd 322 millió követőjével (ez a világ népességének közel 19%-a). Főbb elterjedési területe Észak-Afrika, a Közel-Kelet, Közép-Ázsia, Malajzia, illetve a legnépesebb muzulmán ország, Indonézia. Ugyanakkor Észak-Afrikán kívül számos más afrikai országban (pl.: Szomália, Tanzánia) is megtalálhatók az iszlám hit követői. Az iszlám vallásnak is három nagyobb csoportja ismert. Az első a muszlimok 85-87%-át tömörítő szunnita, a második a 10-14%-ot alkotó síita és a harmadik háridzsita és egyéb irányzatok (1-3%). Az izraelita más néven zsidó vallás híveinek többsége a zsidó nép közül kerül ki, de más nép tagjai is lehetnek a zsidó vallás követői. A zsidó vallás hívőinek többsége a Izraelben és az Egyesült Államokban él, de nagyszámú hívő él szerte a világban. A zsidó vallásnak több irányzata ismert. A buddhizmus filozófiai, illetve gyakorlat-alapú világnézet, amely bizonyos országokban vallási irányzatok kialakulását eredményezte. Az Kr.e. 6. században jött létre Indiában, s elsősorban azoknak a körében terjedt, akik a hinduizmus által szentesített kasztrendszer ellen tiltakoztak. A két fő irányzata a théraváda és a mahájána néven ismert. A leginkább Indiában elterjedt ötödik ősi vallást hinduizmusnak (vagy brahmanizmusnak) nevezzük. Az öt világvallás közül a harmadik legtöbb hívővel rendelkező vallás. Több mint 900 millió ember vallja sajátjának a világon. Kelet-Közép-Európában az országok egy része tradicionálisan római katolikus beállítottságú. (Lengyelországban 89% római katolikus; Horvátországban 83% római katolikus.) Vannak országok, ahol viszont a felekezetenkívüliek vannak túlsúlyban (Csehországban a lakosság 73%-a felekezetnélküli, Ukrajnában pedig a 68% felekezetnélküli).27

2.8. táblázat - 7. táblázat: A világ legelterjedtebb nyelvei (2001) Vallás

A hívek minimális aránya a Föld népességének %-ában (2001)

Keresztény

32,10

Katolikus

18,19

Római katolikus

17,16

Ókatolikus

0,36

Egyéb katolikus (örmények, szírek stb.)

0,07

Protestáns

7,29

Református (Kálvinista)

3,62

Anglikán

1,33

Evangélikus (Lutheránus)

1,27

Baptista

0,66

Metodista

0,38

Egyéb protestáns (pünkösdista stb.)

0,01

Ortodox

3,52

Kopt

0,15

TOMKA Miklós – ZULEHNER, Paul M. : A vallás Kelet-Közép-Európa reformországaiban. Egyházfórum, Keresztény KözéletiKulturális folyóirat, 2001. 27



Vallás

A hívek minimális aránya a Föld népességének %-ában (2001)

Mormon

0,11

Bennszülött keresztény

2,47

Egyéb keresztény (szekta)

0,37

Zsidó

0,35

Mohamedán

17,14

Szunnita

11,42

Wahabita

2,0

Síita

1,90

Egyéb iszlám szekta

0,02

Szikh

0,34

Bahái

0,10

Hindu

13,53

Buddhista

6,19

Kínai univerzista

3,94

Sintoista

1,16

Taoista

0,59

Konfuciánus

0,11

Dzsainista

0,07

Törzsi vallású

1,90

„Új vallású”

2,23

Felekezeten kívüli (nem vallásos)

16,21

Ateista

3,81

Forrás: Földrajzi Világatlasz. Cartographia, Budapest, 2006. 288. p. A vallás megkérdezése főképp azokban a heterogén vallási összetételű országokban fontos, amelyekben a különböző vallási csoportok eltérő társadalmi, kulturális, gazdasági körülmények között élnek. A vallás vizsgálata irányulhat valamely valláshoz tartozásra; egy vallási közösséghez való adminisztratív tartozásra; vagy a vallásosságra, a vallás tanainak elfogadására, előírásai szerinti életvitelre, a közösségi hitéletben való részvételre, a vallás gyakorlására. A magyar népszámlálások 1870-től – tiszteletben tartva a magánszférát – csak a valláshoz, felekezethez tartozás vizsgálatára terjedtek ki. Viszont a szocialista időszak népszámlálásai (1960, 1970, 1980) egyáltalán nem kérdezték a vallás, felekezet kérdéskörét. A 2011. évi népszámlálásnál a vallási kérdés is az ún. különleges adatok közé tartozik. A népszámlálási törvény alapján a válaszadás e kérdésre önkéntes volt. Azonban csak egy vallás, hitfelekezet bejegyzésére volt lehetőség. Az adatok az összeírt által megjelölt valláshoz, felekezethez, egyházhoz, vallási közösséghez való tartozást mutatják. A vallás, felekezet kérdése nem terjedt ki a vallás gyakorlására, a vallásosságra, vagy valamely egyházhoz, felekezethez, vallási közösséghez való adminisztratív tartozásra. A vallás, felekezetről szóló kötetben a „nem tartozik vallási közösséghez, felekezethez” kategóriában közölték a magukat ateistának vallók adatait is.28 Fontos megemlítenünk, hogy 2012. január 1-jétől jelentős változások történtek az egyházak elismerés és más velük kapcsolatos kérdések jogi szabályozásában. A lelkiismereti és vallásszabadság jogáról, valamint az egyházak, vallásfelekezetek és vallási közösségek jogállásáról szóló 2011. évi CCVI. törvény melléklete szerint 28

10. Vallás, felekezet. Népszámlálás 2011, KSH, Budapest, 2013. 205. p.



az Országgyűlés által elismert magyarországi egyházak, vallásfelekezetek és vallási közösségek száma – 2014. október 27-én – 27, ezek: 1. Magyar Katolikus Egyház, 2. Magyarországi Református Egyház, 3. Magyarországi Evangélikus Egyház, 4. Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetsége, 5. Egységes Magyarországi Izraelita Hitközség, 6. Magyarországi Autonóm Orthodox Izraelita Hitközség 7. Budai Szerb Ortodox Egyházmegye, 8. Konstantinápolyi Egyetemes Patriarchátus – Magyarországi Ortodox Exarchátus, 9. Magyarországi Bolgár Ortodox Egyház, 10.

Magyarországi Román Ortodox Egyházmegye,

11.

Orosz Ortodox Egyház Magyar Egyházmegyéje,

12.

Magyar Unitárius Egyház,

13.

Magyarországi Baptista Egyház,

14.

HIT Gyülekezete,

15.

Magyarországi Metodista Egyház,

16.

Magyar Pünkösdi Egyház,

17.

Szent Margit Anglikán Episzkopális Egyház

18.

Erdélyi Gyülekezet,

19.

Hetednapi Adventista Egyház,

20.

Magyarországi Kopt Ortodox Egyház,

21.

Magyarországi Iszlám Tanács:

• Magyar Iszlám Közösség • Magyarországi Muszlimok Egyháza, 22.

Krisztusban Hívő Nazarénusok Gyülekezete,

23.

Magyarországi Krisna-tudatú Hívők Közössége,

24.

Üdvhadsereg Szabadegyház Magyarország,

25.

Az Utolsó Napok Szentjeinek Jézus Krisztus Egyháza,

26.

Magyarországi Jehova Tanúi Egyház

27.

Buddhista vallási közösségek:

• Tan Kapuja Buddhista Egyház, • Buddhista Misszió Magyarországi Arya Maitreya Mandala, 37 Created by XMLmind XSL-FO Converter.


• Magyarországi Karma Kagyüpa Buddhista Közösség, • Magyarországi Chanbuddhista Egyház, • Gyémánt Út Buddhista Közösség. A vallási szervezetek, közösségek általában a vallás megjelölését javasolták híveiknek (például a HIT Gyülekezete), bár voltak olyan szervezetek is, amelyek a választól való elzárkózást tartották helyesnek. A 2011. évi népszámlálás szerint mintegy 1,6 millióval kevesebben válaszoltak a vallási kérdésre, mint tíz évvel korábban, 2001-ben. Az így kapott létszámadatokból az derül ki, hogy minden felekezet létszáma csökkent. Egy kategória képez kivételt, a „Más egyház, felekezet”. Az ebbe a kategóriába önbesorolók létszáma kb. 70%-kal nőtt. Ennek vélhető oka a vallási, illetve felekezeti sokféleség megnövekedése hazánkban… 29

2.7. ábra - 7. ábra: A népesség vallási megoszlása (2011)

Forrás: KSH, illetveEgyház és társadalom honlap:http://www.egyhazestarsadalom.hu/a-szemhataroninnen/egyeb-irasok/mate-toth-andras-nagy-gabor-daniel-a-2011-es-nepszamlalas-vallasi-adatairol/ (Letöltés ideje: 2011. október 27.) A 2011. évi népszámlálás és a tíz évvel korábbi 2001- évi népszámlálás között jelentős eltérések mutatkoznak. Legutóbb a kérdésre válaszolók összesen 286 féle vallást, illetve felekezetet jelöltek meg. A nagy történelmi

Egyház és társadalom honlapja:http://www.egyhazestarsadalom.hu/a-szemhataron-innen/egyeb-irasok/mate-toth-andras-nagy-gabordaniel-a-2011-es-nepszamlalas-vallasi-adatairol/ (Letöltés ideje: 2011. október 27.) 29



egyházakhoz tartozók száma csökkent, a kisebb egyházak, felekezetek híveinek aránya emelkedett, valamint jelentősen nőtt az egyházhoz, felekezethez nem tartozók száma a kérdésre válaszoló népesség körében… 30 A történelmi egyházak híveinek kormegoszlása lényegesen nem tér el a teljes lakosságétól: magasabb közöttük az idősek, alacsonyabb a gyermekkorúak aránya. A magukat izraelitának vallók még idősebbek, a 60 év felettiek aránya körükben nagyon magas, 42 százaléka gyermekkorúaké 7,1 százalék. A kisebb egyházak közül a baptisták között a gyermek- és időskorúak is viszonylag többen vannak, mint az ország népességében a hasonló korúak, ugyanakkor a 40–59 évesek kevesebben. A HIT Gyülekezetének hívei körében magas a fiatalok és alacsony az időskorúak aránya. Az iskolai végzettség tekintetében a történelmi egyházak közül az izraelitáknál a legmagasabb, utánuk az evangélikusok következnek. A katolikusok és a reformátusok iskolai végzettsége a teljes népességéhez hasonló.31 A területi megoszlás tekintetében annyi elmondható, hogy a római katolikusok jobbára a Dunántúlon, a főváros, a Duna-Tisza közén, valamint az északi országrészben dominálnak. A reformátusok jobbára a Tiszántúlon, a görög katolikusok a Magyar Alföld északkeleti részén jelennek meg hangsúlyosabban. Az izraeliták inkább városlakók, főleg Budapesten, Szegeden és más városokban élnek, a többi felekezetnél a „városiasodás” ennyire nem figyelhető meg.

7. 2.7. A népesség kulturális helyzete A népesség kulturális helyzetét általában három vonatkozásban szokták vizsgálni: 1. írni-olvasni tudás , 2. legmagasabb iskolai végzettség , 3. oktatásban való részvétel . Az írni-olvasni tudás vizsgálata olyan társadalmakban alapvető ismérve a demográfiai vizsgálatoknak, ahol még az elmaradottság miatt a lakosság kis hányada jár iskolába és ezért e mutató az, amely alapvetően meghatározza a kulturális színvonalat. Az írni-olvasni tudás szerint a lakosságot három csoportra szokás osztani: A. írni-olvasni tudók, B. csak olvasni tudók (ún. félanalfabéták) C. írni-olvasni nem tudók (ún. analfabéták). Az utóbbi hármas felosztással szemben több országban – a népszámlálás alkalmával – csak két kategóriát szoktak megkülönböztetni. A csak olvasni tudók (félanalfabéták) az írni-olvasni nem tudók csoportjába vannak besorolva. Az írni-olvasni tudást több országban már a 6., illetve 7. életévtől vizsgálják. Vannak azonban olyan országok is, ahol ezt a sajátosságot a 10. életévtől figyelik. Több ország viszont az UNESCO által alkalmazott szemléletet követi, vagyis a 15 éves és idősebb népesség soraiban kutatják az írni-olvasni tudást. Magyarországon az írni és olvasni tudást a népszámlálásoknál már az 1960-as népszámlálástól nem kérdezik, becsléssel következtetnek az elenyésző értékre…

2.9. táblázat - 9. táblázat: A legjelentősebb „írástudatlan” országok (2001) Ország

Burkina Faso

30 31

Az írástudatlanok aránya a 15 éves korú és idősebb népesség százalékában 86,8

3. Országos adatok. Népszámlálás 2011, KSH, Budapest, 2013. 23. p. 3. Országos adatok. Népszámlálás 2011, KSH, Budapest, 2013. 23-24. pp.



Ország

Az írástudatlanok aránya a 15 éves korú és idősebb népesség százalékában

Bhután

85,0

Bissau-Guinea

81,1

Sierra-Leone

79,3

Afganisztán

76,3

Guinea

76,0

Szomália

75,9

Gambia

74,9

Csád

74,7

Nepál

74,4

Benin

74,1

Forrás: Földrajzi Világatlasz. Cartographia, Budapest, 2001. 295. p. Az iskolai végzettségre vonatkozóan mélyebb elemzések végezhetők a népesség kulturális helyzetével kapcsolatban. Az iskolai végzettséget két módon vizsgálhatják. Az egyik módszer az, hogy teljes képet kell adni arra vonatkozóan, hogy a megkérdezett személy élete folyamán milyen iskolába járt és azokban milyen végzettséget szerzett. A másik módszer pedig az, hogy csak a legmagasabb iskolai végzettséget tudakolják. A harmadik megközelítés – a népesség kulturális helyzetének vizsgálatára vonatkozóan – az iskolába járás megfigyelése. Az erre vonatkozó adatokat a tanköteles kor alsó határa és a 24. életév közötti személyről érdemes gyűjteni, megkérdezve azt, hogy az adott időszakban (általában a népszámlálás évébe eső tanévben) jártak-e rendszeresen az adott ország iskolarendszerébe tartozó oktatási intézménybe. A 2011. évi magyar népszámlálás idején a népesség iskolázottságának megállapítása az iskolarendszerű oktatás keretében szerzett legmagasabb elvégzett évfolyam alapján történt. Az iskolarendszerű oktatás jelenleg – az óvodán túl – az alábbi oktatási formákat jelenti: • általános iskola, • középiskola (gimnázium, szakközépiskola), • főiskola, főiskolai továbbképzés, • egyetem, egyetemi továbbképzés.

2.8. ábra - 8. ábra: A 15 éves és idősebb népesség megoszlása iskolai végzettség szerint (2011)



Forrás: 3. Országos adatok. Népszámlálás 2011, KSH, Budapest, 2013. 16. p. A 2011. évi népszámlálási kötetben az alábbiakat találjuk: „A népesség iskolázottsági szintje az egyik legdinamikusabban változó terület. A minél magasabb iskolai végzettség megszerzése előfeltétele a munkaerőpiacon hasznos további ismeretek elsajátításának, ami nyomon követhető az iskolázottsági szint emelkedésében. 2011-ben tovább folytatódott a 15 éves és idősebb népesség körében az általános iskola 8. évfolyam vagy annál alacsonyabb végzettségűek arányának csökkenése, ezzel párhuzamosan a közép-, illetve a felsőfokú végzettségűek arányának növekedése. Az általános iskola 8. évfolyamánál alacsonyabb végzettségűek aránya 5% alá csökkent az utóbbi évtizedben. A tanköteles koron túli általános iskola első évfolyamát sem végzettek valamennyi korosztályban a népesség 1%ánál kevesebben vannak, kivéve az időskorúakat. Arányuk 74 év felett kissé magasabb… Az általános iskola nyolc osztályát végzettek aránya szintén csökkent az elmúlt 10 évben, 2011-ben 27 százalék volt. A legfeljebb általános iskolai végzettségűek aránya az idősebb korosztályokban magas. Azoknak a száma, akik középfokú iskolában érettségi nélkül szereztek szakmai oklevelet, emelkedett az elmúlt tíz évben 2011-ben 27 százalék volt. Azonban az érettségi megszerzésére való törekvés általánossá vált. A 15 éves és idősebb A 15 éves és idősebb népesség 30 százalékának érettségi a legmagasabb befejezett iskolai végzettsége. Az érettségizettek aránya a 20–24 évesek között a legmagasabb (59%), idősebb korcsoportoknál egyre alacsonyabb. Az elmúlt évtizedben a legjelentősebb változást az egyetemet, illetve főiskolát végzettek számának emelkedése jelentette. A felsőfokú végzettségűek aránya 11 százalékról 17 százalékra emelkedett. A 25–34 éves korcsoportokban a legmagasabb a diplomások aránya (28%).” 32

8. 2.8. A népesség társadalmi-foglalkozási összetétele A népesség társadalmi-foglalkozási összetételének vizsgálata a demográfia egyik legfontosabb kutatási területe. Általánosságban a népesség társadalmi-gazdasági összetételével kapcsolatban az alábbi ismérveket szokásos megkérdezni: • gazdasági aktivitás, • foglakozás, • foglalkozási ág, 32

3. Országos adatok. Népszámlálás 2011, KSH, Budapest, 2013. 15-16. pp.



• foglalkozási viszony, alkalmazás minősége, • társadalmi-gazdasági csoportosítás.

8.1. 2.8.1. Gazdasági aktivitás A népszámlálás eszmei időpontját megelőző héten végzett tevékenység alapján a népesség alapvetően két fő csoportból, a gazdaságilag aktív, illetve a gazdaságilag nem aktív népességből áll. 33 A gazdaságilag aktív népesség a foglalkoztatottakból és a munkanélküliekből tevődik össze. A nemzetközi ajánlásoknak megfelelően foglalkoztatottnak minősül minden 15 éves és idősebb személy, aki az eszmei időpontot megelőző héten legalább egy órányi, jövedelmet biztosító munkát végzett, vagy rendszeres foglalkozásától (pl. betegség miatti távollét vagy fizetett, illetve fizetés nélküli szabadság miatt) csak átmenetileg volt távol. Jövedelmet biztosító munkának számít annak jogi kereteitől függetlenül minden olyan tevékenység, amely pénzjövedelmet vagy természetbeni juttatást biztosít. Ennek megfelelően foglalkoztatottak mindazok, akik munkaviszonyban, köztisztviselői, közalkalmazotti jogviszonyban, bírói, ügyészi szolgálati viszonyban, munkavégzési kötelezettséggel járó tagsági viszonyban állnak bármely munkáltatóval, illetve munkaszerződéssel, vállalkozói engedéllyel rendelkeznek. Idetartozik a háztartáshoz tartozó gazdaságban vagy vállalkozásban, segítő családtagként végzett rendszeres tevékenység, az alkalmi munka, illetve a közhasznú munkában való részvétel is. A foglalkoztatottak közé tartoznak (tartoztak a sorkatonai vagy tartalékos katonai szolgálatot teljesítők,) a nyugdíj, gyed, gyes, gyet mellett dolgozók, továbbá – amennyiben az intézetben dolgoznak – a büntetés-végrehajtási intézetben fogva tartottak is. Foglalkoztatottnak számítanak a 15 éves és idősebb nappali tagozatos tanulók is abban az esetben, ha az eszmei időpontot megelőző héten legalább egy órát dolgoztak. A foglalkoztatottakon belül megkülönböztetjük • az aktív keresők, • nappali tagozatos tanulmányok mellett dolgozók, • a gyermekgondozási ellátás mellett dolgozók és • a nyugdíj, járadék mellett dolgozók csoportját.34 A gyed, gyes, gyet, illetőleg saját vagy hozzátartozói nyugdíj, járadék mellett dolgozók értelemszerűen sorolódnak a megfelelő kategóriába. Azok a foglalkoztatottak, akik nem nyugdíjasként, illetve nem gyermekgondozás címén járó, vagy más, járadékszerű ellátás mellett folytatnak kereső tevékenységet, az aktív keresők között szerepelnek. A korábbi népszámlálások35 nem számolták a foglalkoztatottak (korábbi megnevezés: aktív keresők) közé a nyugdíj, gyes, gyed, gyet mellett dolgozókat, és a nappali tagozatos tanulmányok mellett dolgozó, a sor- vagy tartalékos katonai szolgálatot teljesítő, valamint a büntetés-végrehajtási intézetekben fogva tartott személyeket is csak akkor, ha bevonulásuk, illetve büntetés-végrehajtási intézetbe kerülésük előtt dolgoztak. Az idénymunkások, alkalmi munkások akkor is a foglalkoztatottak közé számítottak, ha az eszmei időpontot megelőző héten nem dolgoztak. A foglalkoztatottak számát és összetételét bemutató népszámlálási táblázatok minden esetben a 15 éves és idősebb foglalkoztatottak adatait tartalmazzák, míg a népesség gazdasági aktivitását bemutató táblázatokban a korábbi népszámlálások és az 1996. évi mikrocenzus aktív keresői között a 14 éves aktív keresők adatai is szerepelnek. Az 1996. évi mikrocenzus a háztartások és a családok gazdasági aktivitási összetételét bemutató táblázataiban a foglalkoztatottak kifejezés az aktív keresőket tartalmazza. Munkát kereső az a 15 éves és idősebb személy, aki • az eszmei időpontot megelőző héten nem dolgozott, 7. Foglalkozási és napi ingázási adatok. Népszámlálás 2001 , KSH, Budapest, 2003. 448. p. 9. Nemzetiségi adatok. Népszámlálás 2011, KSH, Budapest, 2013. 178. p. 35 9. A munkát keresők, a munkanélküliek főbb jellemzői. Népszámlálás 2001, KSH, Budapest, 2003. 227. p. 33 34



• az eszmei időpontot megelőző négy hét folyamán aktívan munkát keresett (állás után érdeklődött a Munkaügyi Központnál, munkaközvetítő irodánál vagy magán-munkaközvetítőnél, személyesen vagy írásban megkeresett valamilyen munkáltatót, munkavállalás céljából hirdetést adott fel, hirdetésre válaszolt, rokonoknál, ismerősöknél érdeklődött munkaalkalom iránt vagy vállalkozás indítását intézte). Munkanélküli

36

az a személy, aki

• az eszmei időpontot megelőző héten nem dolgozott, • az eszmei időpontot megelőző négy hét folyamán aktívan munkát keresett (állás után érdeklődött a Munkaügyi Központnál, munkaközvetítő irodánál vagy magán-munkaközvetítőnél, személyesen vagy írásban megkeresett valamilyen munkáltatót, munkavállalás céljából hirdetést adott fel, hirdetésre válaszolt, rokonoknál, ismerősöknél érdeklődött munkaalkalom iránt vagy vállalkozás indítását intézte), valamint • úgy nyilatkozott, hogy azonnal, vagy legfeljebb két héten belül munkába tudna állni. • aki pedig úgy nyilatkozott, hogy csak két héten túl tud munkába állni az az egyéb munkát kereső kategóriába tartozik, Passzív munkanélküli az a 15 éves és idősebb személy, aki azért nem keresett aktívan munkát, mert úgy gondolta, hogy már nem talál számára megfelelő munkát. A munkanélküli minősítésnek nem feltétele a munkanélküli-ellátásban (pl. munkanélküli-járadék) való részesülés. A munkanélküliekről 1949 óta első ízben az 1990. évi népszámlálás gyűjtött adatokat. Az 1990. évi népszámlálásnál nem tartoztak a munkanélküliek közé azok a munkaképes koron (14–59 éves férfi, 14–54 éves nő) felüli személyek, akik nyugdíjasként, továbbá a gyes, gyed, gyet igénybevétele mellett munkát kerestek. Nem volt a munkanélküli minősítés feltétele a két héten belüli munkába állás sem. Az 1996. évi mikrocenzusnál nem szerepelnek a munkanélküliek között a munkát kereső nyugdíjasok és gyermekgondozási ellátásban részesültek, még akkor sem, ha úgy nyilatkoztak, hogy két héten belül munkába tudnának állni. A munkát keresőknek, illetve a munkanélkülieknek kismértékben eltérő fogalmai a 2001. évi népszámlálás és az 1996. évi mikrocenzus adatainak összehasonlíthatóságát – az elhanyagolható nagyságrend miatt – nem befolyásolják. A gazdaságilag nem aktív népesség37 inaktív keresőkből és eltartottakból áll. Inaktív keresők azok a személyek, akik a felvétel eszmei időpontjában kereső tevékenységet nem folytattak, de keresettel, jövedelemmel rendelkeztek, így • a saját jogú nyugellátásban, nyugdíjszerű ellátásban, járadékban részesülők, • a hozzátartozói jogon folyósított nyugdíjban vagy egyéb ellátásban részesülők, • a gyermekgondozás (nevelés) címen ellátásban részesülők, • a munkanélküli-ellátásban részesülők, akik nem minősülnek munkanélkülinek (pl. nem keresnek munkát), • a vagyonukból vagy egyéb, nem munkával kapcsolatos jövedelemből élők (pl. földjük, nyaralójuk, lakásuk bérbeadásából, bankbetétjük kamataiból, albérlő tartásából élnek). Eltartottak azok a személyek, akik nem tartoznak az előbbiekben felsorolt kategóriák egyikébe sem, mert általában keresettel, jövedelemmel nem rendelkeznek, és megélhetésükről magánszemély vagy intézmény gondoskodik. Ilyenek például • a 15 éven aluli nem tanuló gyermekek; 36 37

28. A mezőgazdasági tevékenység jelentősége a mezőgazdaságban. Népszámlálás 2001, KSH, Budapest, 2005. 257. p. A KSH 2001. évi népszámlálásról szóló honlapja: www.nepszamlalas.hu. (Letöltés ideje: 2010. december 11.)



• a kereső tevékenységet nem folytató, inaktív keresőnek nem minősülő nappali tagozaton tanulók (mindazok, akik az iskolarendszerbe tartozó alap-, közép-, illetve felsőfokú oktatási intézmények valamelyikének nappali tagozatán folytatják tanulmányaikat, függetlenül attól, hogy részesülnek-e ösztöndíjban vagy - mint szakmunkástanulók – szakmunkásbérezésben); • az egyéb eltartottak (a 15 éves és idősebb, nappali tagozaton nem tanuló eltartottak, mint pl. a háztartásbeliek). A nem foglalkoztatott 15 éves és idősebb népesség között található mindenki, aki nem tartozik a foglalkoztatottak közé.

8.2. 2.8.2. Foglalkozás A társadalmi-foglalkozási ismérvek közül az egyik legfontosabbnak a foglalkozás tekinthető. Ugyanis a foglalkozás határozza meg az egyes személyek gazdasági viszonyait és a társadalmi munkamegosztásban elfoglalt helyét. Foglalkozás alatt értjük azt a tevékenységet, melyet a foglalkoztatott személy végez függetlenül a gazdasági ágazattól, melyben a tevékenységét kifejti és független a foglalkozási viszonytól is. A foglakozást alapvetően két értelemben szokták vizsgálni: • egyéni foglalkozás, • ági foglalkozás (ez utóbbit a gazdasági ágak szerint szokták csoportosítani). A foglalkozás megnevezés a ténylegesen gyakorolt tevékenység tartalmából indul ki, emellett lényeges csoportképző ismérvként kezeli az adott foglalkozás gyakorlásához szükségesnek ítélt szakértelmet, tudást. A foglalkozást, a munkahelyi tevékenység tartalmát a foglalkozási viszonytól függetlenül kell vizsgálni. A besorolás szempontjából tehát közömbös, hogy a dolgozó munkáját, mint alkalmazásban álló, szövetkezeti tag, társasági tag, önálló stb. végzi. A tulajdonos, társtulajdonos, társasági tag azonban csak akkor sorolható be a foglalkozási rendszerbe, ha a munkafolyamatban is részt vesz. Egy fejlett gazdaságban több tízezer egymástól elkülöníthető foglalkozás lehetséges, ezért a legfontosabb feladat egy megfelelő csoportosítási rendszer kialakítása, mely az egyes foglalkozásokat rendszerbe foglalja. A Nemzetközi Munkaügyi Szervezet (ILO) 1950 óta készít ilyen csoportosítást, melyet Nemzetközi Standard Foglalkozási Csoportosításnak (angolul: International Standard Classification of Occupations, rövidítve: ISCO) neveznek. Ezt a rendszert időnként módosítják (az utolsó jelentős módosítás 1988-ban volt). Az ENSZ azt javasolja az egyes országoknak, hogy a népszámlálások idején az ISCO alapján készítsék el a foglalkozási csoportosításokat. Magyarországon 1975-ben került sor egy – nemcsak a népszámlálás céljaira szolgáló – csoportosítási rendszer, a Foglalkozások Egységes Országos rendszere (rövidítve: FEOR) kialakítására. Az említett rendszerezést már az 1980-as és az 1990-es népszámlálás idejében is alkalmazták, de mai – módosított – formáját 1997-ben nyerte el. Az 1997. január 1-jén életbelépett új FEOR decimális rendszerbe sorolja a foglalkozásokat. A négy számjegyes decimális rendszer első számhelye a foglalkozási főcsoportot, a második a 42 foglalkozási csoportot, a harmadik a 136 foglalkozási alcsoportot, a negyedik pedig magát a 631 foglalkozást jelenti. A 2001. évi népszámlálás a foglalkoztatottak egyéni foglalkozására vonatkozó adatait a FEOR felülvizsgált, 1997-től hatályos rendszerének megfelelően közli.38

2.10. táblázat - 10. táblázat: A bírói foglalkozás besorolása az új FEOR alapján Főcsoport (1. számjegy)

2

Felsőfokú képzettség önálló alkalmazását igénylő foglalkozások

Csoport (1-2. számjegy)

25

Gazdasági, jogi és társadalomtudományi foglakozások

Alcsoport (1-3. számjegy

253

Jogi foglalkozások

38

14. A foglalkoztatottak napi közlekedése. Népszámlálás 2001, KSH, Budapest, 2005. 205. p.



Foglalkozás (1-4. számjegy)

2533

Bíró

Forrás: saját számítás a FEOR-93 (www.KSH.hu) alapján. A FEOR alapelveiben, felépítésében követi az érvényes nemzetközi foglalkozási osztályozás, az ISCO–88 (Rev.3.) rendszerét, azzal egyezően 10 főcsoportba sorolja a foglalkozásokat. Az ISCO–88 rendszerének tartalmilag megfelelő főcsoportok a következők: 1 Törvényhozók, igazgatási, érdekképviseleti vezetők, gazdasági vezetők 2 Egyetemi, főiskolai képzettség önálló alkalmazását igénylő foglalkozások 3 Egyéb felsőfokú vagy középfokú képzettséget igénylő foglalkozások 4 Irodai és ügyviteli (ügyfélforgalmi) jellegű foglalkozások 5 Szolgáltatási jellegű foglalkozások 6 Mezőgazdasági és erdőgazdálkodási foglalkozások 7 Ipari és építőipari foglalkozások 8 Gépkezelők, összeszerelők, járművezetők 9 Szakképzettséget nem igénylő (egyszerű) foglalkozások 0 Fegyveres erők, rendvédelmi szervek foglalkozásai A rendszerbe való besorolás szempontjából az alapvető egység a foglalkozás. Az ISCO–88 alapelvének megfelelően a „foglalkozás” megnevezés a ténylegesen gyakorolt tevékenység tartalmából indul ki, emellett lényeges csoportképző ismérvként kezeli az adott foglalkozás gyakorlásához szükségesnek ítélt szakértelem, tudás, ismeret szintjét. Az 1–4. főcsoport döntően szellemi, az 5–9. főcsoport fizikai jellegű tevékenységeket tartalmaz. A 0 jelű tizedik főcsoport – a fegyveres erők, rendvédelmi szervek foglalkozásainak főcsoportja – ilyen szempontból vegyes jellegű, de a főcsoporton belüli további csoportosítás alapján itt is szétválaszthatók a fizikai és a szellemi tevékenységek. Az 1. főcsoportba való besorolás feltétele volt általában a beosztottak száma: vezetőnek az a személy minősülhetett, aki kettőnél több személyt foglalkoztató szervezetet, részleget irányított. A népszámlálás foglalkozással kapcsolatos eredményeit összevont és részletes foglalkozási főcsoportok szerint is közölik. A foglalkozások FEOR alapján megállapított kódszámainak a táblázatokban közölt legrészletesebb csoportosításait az adott KSH kiadvány melléklete tartalmazza. Az 1980. évi és 1990. évi népszámlálásnak az aktív keresők foglalkozásával kapcsolatos adatai – a FEOR szerint – átdolgozásra kerültek.

8.3. 2.8.3. Foglalkozási ág A foglalkozás mellett a foglakozási ág is meghatározza a népesség társadalmi-gazdasági összetételét. Míg az első arra ad választ, hogy az egyén mit csinál (milyen tevékenységet fejt ki), addig az utóbbi arra válaszol, hogy az egyén hol dolgozik (milyen gazdasági ágban fejtik ki az egyes személyek a tevékenységüket). A foglalkozási ág szerinti csoportosításra az ENSZ Statisztikai Hivatala elkészítette a Gazdasági Tevékenységek Nemzetközi Standard Osztályozását (rövidítve: ISIC). Magyarországon a népszámlálások alkalmával 1870 óta készítenek feldolgozást a gazdasági ágazatokról. Természetesen a csoportosítási rendszer sokat változott. A napjainkban alkalmazott TEÁOR-03 (2002. augusztus 1-jétől kell alkalmazni) pedig tekintettel van az ENSZ ISIC-rendszerére és az Európai Unió NACE-



rendszerére is. Magyarországon az ágazati osztályozási rendszerezésre a TEÁOR (Tevékenységek Egységes Ágazati Osztályozási Rendszere) szolgál. A tevékenységek egységes ágazati osztályozási rendszerének kialakítása a KSH feladata. A TEÁOR szintén négy szinten különbözteti meg a gazdasági ágazatokat. Az első szinten – a betűvel jelölt – 17 főcsoport (section) található, a másodikon a 60 főosztály (division). Az első két szint tekintettel van a nemzetközi csoportosításokra, viszont a harmadik (csoportok) és a negyedik (osztályok) szint már a magyar viszonyokat veszi figyelembe.

2.11. táblázat - 11. táblázat: A szarvasmarha-tenyésztés besorolása a TEOÁR-03 alapján Főcsoport

A

Mezőgazdaság, vadgazdálkodás, erdőgazdálkodás

Főosztály

A 01

Mezőgazdaság, vadgazdálkodás

Csoport

A 01.2

Állattenyésztés

Osztály

A 01.21

Szarvasmarha-tenyésztés

Forrás: saját számítás a TEÁOR-03 ( www.KSH.hu ) alapján.

8.4. 2.8.4. Foglalkozási viszony A foglalkozási viszony szerinti csoportosítást a foglalkoztatottaknak a munkáltatóhoz történő jogilag meghatározott viszonya alapján végeztük el. A 2001. évi népszámlálás az alábbi főbb csoportosítást alkalmazta:39 • alkalmazásban álló, • önálló, egyéni vállalkozó, • társas vállalkozás dolgozó tagja, • szövetkezet dolgozó tagja, • segítő családtag, • alkalmi munkás, napszámos, • közhasznú munkás. Alkalmazásban álló az a személy, aki valamilyen munkáltatóval – általában munkaszerződés alapján – munkaviszonyban, bedolgozói jogviszonyban áll. Ebbe a kategóriába tartoznak a köztisztviselők, közalkalmazottak, bírói, ügyészi, szolgálati viszonyban állók, valamint a fegyveres erők és rendvédelmi szervek hivatásos és szerződéses állományú tagjai is (közszolgálati, szolgálati jogviszony). Önálló, egyéni vállalkozó az általában vállalkozói igazolvánnyal rendelkező, ennek alapján dolgozó személy, aki tevékenységét nem társas vállalkozás formájában, hanem a vállalkozás egyszemélyes tulajdonosaként önállóan vagy alkalmazottakkal együtt végzi (kisiparos, magánkereskedő, mezőgazdasági kistermelő, szellemi szabadfoglalkozású). Társas vállalkozás dolgozó tagja az, aki vállalkozói tevékenységét tulajdonoskéntnem egyénileg, hanem társas vállalkozás keretei között, valamilyen – nem szövetkezeti formában működő – gazdasági társaság munkavégzés jellegű személyes közreműködésre kötelezett tagjaként folytatja. Szövetkezet dolgozó tagja az a személy, aki bármilyen – szövetkezeti formában működő – gazdasági szervezet (pl. fogyasztási szövetkezet, mezőgazdasági szövetkezet) tagjaként az adott szövetkezettel munkavégzési kötelezettséggel járó szövetkezeti tagsági viszonyban áll.

39

7. Foglalkozási és napi ingázási adatok. Népszámlálás 2001 , KSH, Budapest, 2003. 450. p.



Segítő családtag az a közreműködő családtag, aki az egyéni vállalkozónak, a társas vállalkozás tagjainak, illetve a szövetkezeti tagoknak segít a tevékenységükben fizetség nélkül, de a háztartás tagjaként részesülve a vállalkozás, a gazdaság eredményeiből. Alkalmi munkás, napszámos az, aki állandó munkajogviszony létesítése nélkül , és nem is vállalkozóként vállal – alkalmi munkavállalói könyvvel vagy anélkül – valamilyen, jellemzően csak rövid ideig tartó munkát (pl. mezőgazdasági napszámot, hóeltakarítást, építkezésen segédmunkát). Az alkalmi munkavállaló a munkaadóval kötött megállapodás alapján vagy bizonyos meghatározott ideig (egy napig, egy hétig stb.) végez munkát, vagy valamilyen meghatározott munka, feladat elvégzését vállalja el (a kert felásása, a kerítés lefestése stb.). Alkalmi munkásnak tekintjük azokat is, akik eseti megbízás keretében (nem vállalkozóként) vállalnak el egy bizonyos szellemi munkát (pl. egy tanulmány lefordítását, egy előadás megtartását). Közhasznú munkás az, akit a helyi önkormányzat közhasznú munkavégzés vagy közmunkaprogram keretében foglalkoztat. A táblázatokban az alkalmi munkások és a közhasznú munkások az alkalmazásban állók között szerepelnek.

8.5. 2.8.5. Társadalmi-gazdasági csoportosítás A népesség társadalmi helyzetének megismeréséhez szükséges egy olyan másodlagos csoportosítás kidolgozása, mely jellemzi az egyes személyek társadalmi körülményeit és ennek alapján lehetőséget ad anépesség egységes osztályozására is.40 Az első ilyen igény Magyarországon az 1960. évi népszámlálás idején alakult ki. A társadalmi rétegződésre vonatkozó adatokat 1960 óta dolgozzák fel. A csoportosítási rendszerek azonban népszámlálásonként eltérőek voltak. A csoportosítás négy kategóriát különböztet meg: 1. Nem mezőgazdasági fizikai foglalkozású. 2. Mezőgazdasági fizikai foglalkozású. 3. Szellemi foglalkozású felsőfokú iskolai végzettséggel. 4. Szellemi foglalkozású középfokú vagy alacsonyabb iskolai végzettséggel. Az elsődleges csoportképző ismérv a végzett tevékenység fizikai, illetve szellemi jellege volt. A fizikai tevékenységnél megkülönböztették a mezőgazdasági, illetve a nem mezőgazdasági tevékenységet. A szellemi foglalkozásúaknál a csoportképző ismérv az iskolai végzettség volt. A fent említett négy kategórián belül további tagolás is lehetséges, mely elsősorban a foglalkozási viszony szerint történik (a szellemi tevékenységnél ez a beosztás, a fizikai tevékenységnél pedig a végzett munka képzettségi szintjének megfelelően).

Felhasznált irodalom A Központi Statisztikai Hivatal honlap: www.ksh.hu 3. Országos adatok. Népszámlálás 2011, KSH, Budapest, 2013. 9. Nemzetiségi adatok. Népszámlálás 2011, KSH, Budapest, 2013 10. Vallás, felekezet. Népszámlálás 2011, KSH, Budapest, 2013. A Magyar Köztársaság helységnévkönyve 2006. KSH, Budapest, 2007. BALÁZS József – HORVÁTH Róbert: Bevezetés a demográfiába. JATEPress, Szeged, 1993.

40

KLINGER András (szerk.): Demográfia, KSH, Budapest, 1996, 99. p.



BECSEI József: Népességföldrajz, IPSZILON KIADÓ Kft., Békéscsaba, 2004. CZENE Gábor: Kevesen követik az egyházi tanításokat. Népszabadság, 2004. október 4. CZIBULKA Zoltán: A hazai kisebbségek területi jellemzői a 2001. évi népszámlálás alapján. Területi Statisztika, 6. (43.) évfolyam 2. szám, KSH, Budapest, 2003. Demográfiai Évkönyv 2011. Központi Statisztikai Hivatal, Budapest, 2011. Földrajzi Világatlasz. Cartographia, Budapest, 2006. GÁL Zsolt: Folytatódik a népességrobbanás, Új Szó, Pozsony, 2003. július 30. GYÉMÁNT Richárd – KATONA Tamás: Demográfia. Ötödik, átdolgozott kiadás, Pólay Elemér Alapítvány, Szeged, 2005. KLINGER András (szerk.): Demográfia. KSH, Budapest, 1996. Nincs visszaszorulóban az AIDS-járvány. Népszabadság, 2005. november 21. RIGÓCKI Csaba: Társadalomföldrajz. AKG Kiadó, Budapest, 1994. SZONDI Ildikó – GYÉMÁNT Richárd: Bevezetés a demográfia. Pólay Elemér Alapítvány, Szeged, 2004. TOMKA Miklós – ZULEHNER, Paul M.: A vallás Kelet-Közép-Európa reformországaiban. Egyházfórum, Keresztény Közéleti-Kulturális folyóirat, 2001. Egyház és társadalom honlap: http://www.egyhazestarsadalom.hu/a-szemhataron-innen/egyeb-irasok/mate-tothandras-nagy-gabor-daniel-a-2011-es-nepszamlalas-vallasi-adatairol/


3. fejezet - 3. Családstatisztika 1. 3.1. A család fogalma, szerepe A 2011. évi magyar népszámlálás – akárcsak a 2005. évi mikrocenzus (kisnépszámlálás) – definiálta a család fogalmát: „A család a házastársi vagy élettársi, illetve vérségi kapcsolatban együtt élők legszűkebb köre. A család lehet: • párkapcsolaton alapuló, ezen belül: • házaspár nőtlen, hajadon gyermekkel vagy gyermek nélkül; • élettársi kapcsolatban együtt élő két személy nőtlen, hajadon gyermekkel vagy gyermek nélkül; és • egy szülő (apa vagy anya) nőtlen, hajadon gyermekkel. Az (1949. és az) 1960. évi adatoknál a gyermekek száma a házas, özvegy és elvált gyermekek, valamint a szülő nélkül, nagyszülővel élő unokák számát is tartalmazza, illetve a családok száma magába foglalja a nagyszülőből és unokából álló életközösségeket is.” 1 A család feladata az, hogy biztosítsa az emberi faj folytonosságát gyermek(ek) világra hozásával és felnevelésével addig, amíg a társadalomban elfoglalhatják helyüket. A család iránti szükséglet alapvető fontossága abban rejlik, hogy az utódok biológiai és társadalmi értelemben vett életképessége csak hosszú gondozás és nevelés után biztosítható. Ennek az igénynek a család csak úgy tud megfelelni, ha együtt élnek a felnőtt és a felnövekvő generációk.2 A házasságon alapuló családok együttélésének ideje különböző szakaszokra, életciklusokra osztható. Maga a családstatisztika csak pár tízéves múltra vezethető vissza. A WHO (World Health Organisation – Egészségügyi Világszervezet) közzétett egy klasszikus, hatfázisos családmodellt.3

3.1. táblázat - 12. táblázat: A WHO által közzétett családmodell A családciklus fázisai Fáziskezdet I. Alapítás II. Növekedés III. A növekedés vége IV. Csökkenés V. A csökkenés vége VI. Felbomlás

Jellegzetes események Fázisvégződés Házasságkötés

Az első gyermek megszületése

Az első gyermek megszületése

Az utolsó gyermek megszületése

Az utolsó gyermek megszületése

Az első gyermek elhagyja a családot

Az első gyermek elhagyja a családot

Az utolsó gyermek elhagyja a családot

Az utolsó gyermek elhagyja a családot

Az egyik házasfél meghal

Az egyik házasfél meghal

A túlélő házasfél meghal

Forrás: GYÉMÁNT Richárd – KATONA Tamás: Demográfia. Ötödik, átdolgozott kiadás, Pólay Elemér Alapítvány, Szeged, 2009. 55. p. A fent említett modell feltevésen alapul. Azzal számol, hogy aki házasságot köt, az nem válik el és a gyermek csak akkor lép ki a családból, amikor megházasodik.4 A családstatisztika tárgykörébe elsődlegesen az alábbi területekre terjed ki: 5. Háztartások, családok életkörülményei. KSH, Népszámlálás 2011, Budapest, 2013. 216-217. pp. GYÉMÁNT Richárd – KATONA Tamás : Demográfia. Ötödik, átdolgozott kiadás, Pólay Elemér Alapítvány, Szeged, 2009. 51. p. 3 A WHO (Egészségügyi Világszervezet) honlapja: www.who.int/en/ (Letöltés ideje: 2011. január 12.) 4 GYÉMÁNT Richárd – KATONA Tamás : Demográfia. Ötödik, átdolgozott kiadás, Pólay Elemér Alapítvány, Szeged, 2009. 145. p. 1 2


3. Családstatisztika

• a családok száma, • a családok összetétele, • a családok tagszám szerinti megoszlása, illetve a családok átlagos nagyságának alakulása, • a családok életkor szerinti összetétele, • a családok iskolai végzettség szerinti jellemzői, • a családok vallási kötődése, • a családi állás, • a családi állapot. A családstatisztika – nemzetközi viszonylatban is – viszonylag új terület, az első komolyabb vizsgálódások az 1970-es évektől számíthatók.

2. 3.2. A családok száma és összetétele A családok száma az 1980-ig tartó folyamatos emelkedést követően tíz év alatt több mint 131 ezerrel, 1990 után további 27 és fél ezerrel csökkent. A 2001. évi népszámlálás eszmei időpontjában 2 millió 869 ezer családban 8 millió 360 ezer személy élt, így száz családra átlagosan 291 személy jutott, szemben az 1949. évi 339-es értékkel. A családok átlagos nagysága ez idő alatt – folyamatosan lassuló ütemben – csökkent, az 19491960 közötti időszak 27 fős csökkenésével szemben a mutató értéke a nyolcvanas években már csak 2, az 1990-es évtizedben pedig mindössze 1 fővel mérséklődött. A mikrocenzus adatsorai szerint 2005 áprilisában Magyarországon 2 millió 849 ezer családban 8 millió 212 ezer személy élt. Ebből a házaspáros típusú családok (házaspár, élettársi kapcsolat) együttesen 83,2%-ot alkotnak. Ez az arány 1949 óta 87,1%-ról 2005-re 83,2%-ra esett vissza, ugyanakkor az egyszülős családok aránya 1949 és 2005 között 12,9%-ról 16,8%-ra növekedett.

3.2. táblázat - 13. táblázat: A családok összetételének változása, 1949–2005 Év

Összesen

Házaspáros típusú családok együtt

házaspár

Összesen

élettársi kapcsolat

Házaspáros típusú családok együtt

házaspár

A házaspáros élettársi típusú kapcsolat családok közül élettársi kapcsolat

százalék

ezer 1949

2 385

2 078

…

…

100,0

87,1

…

…

…

1960

2 757

2 388

…

…

100,0

86,6

…

…

…

1970

2 891

2 597

2 536

62

100,0

89,8

87,7

2,1

2,4

1980

3 028

2 686

…

…

100,0

88,7

…

…

…

1990

2 896

2 446

2 321

125

100,0

84,5

80,1

4,3

5,1

2000

2 869

2 397

2 125

272

100,0

83,5

74,1

9,5

11,3

2005

2 849

2 371

2 022

349

100,0

83,2

71,0

12,2

14,7

Forrás: A KSH 2005. évi mikrocenzussal kapcsolatos honlapja: www.nepszamlalas.hu. (Letöltés ideje: 2011. november 13.) A 2011. évi népszámlálás szerint a családok száma már csak 2 713 380 volt, ebből gyermekes család 1 777 740 (65,5%), gyermek nélküli pedig 935 640 (34,5%%) volt.5 5

5. Háztartások, családok életkörülményei. KSH, Népszámlálás 2011, Budapest, 2013. 67. p.



Az elmúlt fél évszázadban folyamatosan változott a családok összetétele. 1970 óta népszámlálásról népszámlálásra csökken a párkapcsolaton alapuló, és nő az egyszülős családok aránya. Az időszak kezdetén minden tízedik család állt egy szülőből és nőtlen, hajadon gyermekből, 2001-ben már minden hatodik. Túlnyomó többségükben az anya élt együtt egy vagy több gyermekével. A mikrocenzus 2005. évi adatai szerint legalacsonyabb az élettársi kapcsolatok aránya a Nyugat-Dunántúlon, ezen belül is Vas megyében, a legmagasabb a Közép-Magyarország régióban, illetve a megyék közül Baranya megyében. Az egyszülős családok hányada szintén a fővárosban a legmagasabb, Szabolcs-Szatmár megyében pedig a legalacsonyabb.

3.1. ábra - 9. ábra: A családösszetétel változása, 1970, 1990–2005

Forrás: A KSH 2005. évi mikrocenzussal kapcsolatos honlapja: www.nepszamlalas.hu. (Letöltés ideje: 2012. november 13.)

3.3. táblázat - 14. táblázat: A családok összetétele régiónként, 2005 (százalék) Régió

Összesen

Házaspár

Élettársi kapcsolat

Egyszülős családok

Közép-Magyarország

100,0

67,6

14,1

18,3

Közép-Dunántúl

100,0

71,1

12,4

16,5

Nyugat-Dunántúl

100,0

75,6

8,8

15,5

Dél-Dunántúl

100,0

70,6

12,6

16,8

Észak-Magyarország

100,0

73,2

11,0

15,8

Észak-Alföld

100,0

73,8

11,2

15,0

Dél-Alföld

100,0

69,6

13,0

17,3

100,0

71,0

12,2

16,8

Összesen

Forrás: A KSH 2005. évi mikrocenzussal kapcsolatos honlapja: www.nepszamlalas.hu. (Letöltés ideje: 2012. november 13.) A családok összetétele 2011-ben sem alakult a kedvezően . A korábbi trendek folytatódtak. A házasságon és az élettársi kapcsolaton alapuló családok száma (2 176 766 család) továbbra is visszaszorulóban van. Ugyanakkor ezen belül az élettársi a kapcsolatok száma és aránya 2001-hez képest jelentősen növekedett. Házasságon alapuló család 1 771 967 (81,4%) volt, élettársi kapcsolaton alapuló már 404 799 család (18,6%). A házasságon alapuló családok aránya 2001-ről 2011-re 16,6%-kal esett vissza, ezzel szemben az élettársi kapcsolatok aránya 49%-kal növekedett… Az egyszülős családok száma és aránya mindkét esetben növekedett 471 901-ről 536 614-ra. A 2011-es népszámlálás 536 614 családjából a többségben az anya van egyedül a gyermek(ek)kel, ez 464 761 (86,6%) család. Az „apa gyermekkel” típusú családok száma 71 853 (13,4%) volt.6 A területi megoszlás is a 2005. évi mikrocenzus adataihoz hasonlóan alakult.

6




A családok tagszám szerinti megoszlása az elmúlt fél évszázadban folyamatos átalakuláson ment át. 1949-ben a családok harmadában kettő, közel kilenc százalékában hat vagy több személy élt. A kisebb létszámú családok arányának a növekedése, illetve a nagyobb létszámúak hányadának a visszaesése 1980-ig jórészt lezajlott, azt követően a változás üteme lényegesen lassult, sőt az utóbbi évtizedben a nagyobb létszámú családok hányada valamelyest emelkedett. A 2005. évi mikrocenzus adatsorai szerint a magyarországi családok 35,4%-ában él két személy, 34,4%-ában három, 22,6%-ában négy, 5,8%-ában öt és csak 1,8%-ában hat vagy annál több személy. A 2011. évi népszámlálás – a 2005. évi mikrocenzushoz – hasonló adatokat mutatott. A 2 713 380 családból 1 288 736 családban (47,5%) két személy, 757 129 családban (27,9%) három, 481 030 (17,7%) családban négy, 138 425 (5,1%) családban öt és 48 060 családban (1,8%) hat vagy több személy élt együtt.7 A családok átlagos nagyságának alakulását tekintve a 2005. évi mikrocenzus adatai szerint a párkapcsolaton alapuló családok 43 százalékában nem élt gyermek, ami az 1970. évihez képest 5, az 1980. évihez viszonyítva 3, az 1990. és a 2001. évihez képest további 2 százalékpontos emelkedést mutat, azaz egyértelműen kimutatható – az 1990-es évek átmeneti stabilizálódását nem számítva – a gyermek nélkül élő családok hányadának a folyamatos növekedése. E folyamatban egyrészt megjelenik a házasságkötési kor kitolódása, a népesség, így a házasságban élők idősebb korösszetétele, másrészt – különösen az ezredfordulót megelőző időszakot tekintve – a termékenység romlása, valamint tetten érhető az akaratlagos gyermektelenség újabban némi emelkedést mutató súlya is.

3.4. táblázat - 15. táblázat: A házaspáros típusú családok családforma és a gyermekek száma szerint, 1949–2005 (százalék) Gyerekszám a családban

Házaspár és élettársi kapcsolatok együtt

Házaspár

Élettársi kapcsolat

1949 1960 1970 1980 1990 2001 2005 1990 2001 2005 1990 2001 2005 Gyermek nélkül

30,8

35,6

37,5

39,7

40,6

50,2

42,6

40,0

39,3

40,5

50,3

50,2

54,3

Gyermekkel együtt

69,2

64,4

62,5

60,3

59,4

49,8

57,4

60,0

60,7

59,5

49,7

49,8

45,7

1 gyermekkel

29,3

30,2

31,8

29,0

26,9

27,4

27,3

27,0

27,6

27,6

25,3

27,4

25,9

2 gyermekkel

20,9

21,3

22,2

24,9

26,1

14,2

22,3

26,6

25,4

23,9

15,3

14,2

12,7

3 gyermekkel

9,8

7,8

5,6

4,7

5,1

5,5

6,0

5,1

6,0

6,2

5,9

5,5

4,7

4–X gyermekkel

9,3

5,2

2,9

1,6

1,4

1,7

1,8

1,3

1,6

1,7

3,2

2,7

2,4

Összesen 100,0 100,0 100,0 100,0 100,0 100,0 100,0 100,0 100,0 100,0 100,0 100,0 100,0 Forrás: A KSH 2005. évi mikrocenzussal kapcsolatos honlapja: www.nepszamlalas.hu. (Letöltés ideje: 2012. november 13.) Az előbbiekben ismertetett trend 2011-ben is tetten érhető volt… A 2 713 380 családból 935 640 családban (34,5%) nem volt gyermek, ebből 744 571 család alapult házasságon és további 191 069 család élettársi kapcsolaton. A házaspáros típusú családok két csoportjának, a házaspárok, illetve az élettársak gyermekszám szerinti vizsgálatára 1990 óta van lehetőség. A 2001. évi népszámlálás és a 2005. évi mikrocenzus között eltelt időszakban mindkét párkapcsolaton alapuló családtípus esetében számottevően nőtt a gyermek nélkül élők részesedése: a házaspárok alkotta családok 40 és fél, az élettársi kapcsolaton alapuló családok több mint 54 százalékában nem élt gyermek. A házaspárok esetében – annak ellenére, hogy az utóbbi években valamelyest nőtt a gyermek nélkül élők részesedése –érzékelhető növekedés figyelhető meg a három vagy annál több gyermeket nevelő családok arányszámában: 2001 és 2005 között mind a három, mind az annál több gyermeket nevelő házaspárok hányada – ha csekély mértékben is, de – nőtt, miközben az egygyermekeseké változatlan maradt, a kétgyermekeseké pedig mintegy másfél százalékponttal esett vissza. Más a helyzet az élettársaknál, ahol minden gyermekszám esetében csökkent az arányszám, viszont a négy vagy több gyermeket nevelők hányada így is meghaladja az ugyanennyi gyermeket nevelő házaspárok hányadát:

7




megközelítőleg minden negyvenedik élettársi kapcsolaton és minden hatvanadik házasságon alapuló családban van legalább négy gyermek.8 A családok gyermekszám vizsgálatának egy másik módja, ha csak a gyermekkel élőket vesszük figyelembe. Ekkor bevonható az összehasonlításba az a közel félmillió család is, ahol az egyik szülő, az apa vagy az anya él együtt egy vagy több gyermekével. Csak így kaphatunk valós képet arról, hogy az eltérő családformáknak milyen a gyermekszám szerinti összetétele. A 2001. évi népszámlálás statisztikai adatai szerint az élettársi kapcsolatban élők és a házaspárok életkor szerinti összetételében jelentős eltérések vannak. Az élettársként együtt élők 7,4, a házaspárok 8,5 százaléka azonos életkorú. Ez 2011-ben az első esetben 7,8%, a másodikban pedig 9,4% volt. 9 Míg azonban a házaspároknál az idősebb feleség, fiatalabb férj kapcsolatok aránya mindössze 13 százalék, és az ilyen együttéléseknek is több mint 58 százalékában a feleség mindössze 1-2 évvel idősebb a férjénél, addig az élettársaknál az idősebb nő, fiatalabb férfi párkapcsolatok hányada meghaladja a 27 százalékot, és csak alig több mint egyharmadukban van minimális életkorbeli eltérés. Az élettársi kapcsolatok 8 százalékában a nő 3-5, további 5 és fél százalékában 6-9 évvel idősebb partnerénél. Azoknak az együttéléseknek az aránya, ahol a nő életkora legalább tíz évvel meghaladta a férfiét, a házaspároknál mindössze 0,6, az élettársaknál ennek többszöröse, 4,3 százalék. A párok életkora közötti különbség településtípusonként is az országos adatokhoz hasonlóan alakul azzal a kiegészítéssel, hogy a községekben élő házaspároknál a többi településtípushoz képest jobban érvényesül a hagyomány, itt a legmagasabb azoknak a házaspároknak az aránya, ahol a férfi 3-5 évvel idősebb házastársánál. Amíg – 2011. évi adatok szerint – a házaspároknál az idősebb feleség, fiatalabb férj csak 14,3%-ban fordult elő, addig az élettársi kapcsolatoknál ez az arány már 25,7%-os volt.10 Az iskolai végzettségi szinteket tekintve 1990-ben a házaspárok 53, az élettársi kapcsolatok 49 százaléka volt olyan, ahol a párok ugyanabba a végzettségi csoportba tartoztak. Az ezredfordulón ugyanezek az arányok 50, illetve 45, 2005 áprilisában pedig 49, illetve 46 százalék voltak, azaz a párok iskolai végzettség szerinti homogenitása – ha kismértékben is, de – csökkent. A homogenitás mérséklődik, bár a párok közel fele még így is azonos iskolai végzettség szerinti csoportból kerül ki. A homogenitás minden időpontban a házaspárok között a magasabb, az élettársi kapcsolatot választóknál ez a szempont kevésbé tűnik fontosnak. A mikrocenzus adatsorai 2011-ben is többé-kevésbé helytállóak. A 2001. évi népszámlálás szerint a házaspárok 46-47 százaléka vallotta magát katolikusnak, további 9 százaléka reformátusnak. Ugyanezek az arányok az élettársak között 36, illetve 5 és fél százalék, a többi egyházhoz, felekezethez tartozó párok aránya ennél lényegesen alacsonyabb. A házaspárok 8, az élettársi kapcsolatban élő párok 13 százaléka jelezte, hogy nem tartozik egyházhoz, felekezethez, valamint az előbbiek 7, az utóbbiak 8 százaléka jelölte meg a „nem kíván válaszolni” válaszrészt. A valláshoz, felekezethez tartozás szempontjából tehát a házaspároknál inkább szempont a vallási kötődés, míg az élettársaknál ez kevésbé befolyásolja a párválasztást. Összességében a házaspárok 57-58, az élettársak 42 százaléka nyilatkozott úgy, hogy mindketten ugyanahhoz a valláshoz, felekezethez tartoznak. E szempontból azonos vallásúak, azonos felekezethez tartozók azok, akik azonos vallási csoporthoz, például a katolikus valláson belül a római, a görög vagy más katolikus valláshoz tartozónak vallották magukat. A 2011.évi népszámlálás is hasonló eredmények születtek.

3. 3.3. Családi állás A 2011. évi népszámlálás szerint „a családi állás az azonos háztartásban élő személyek egymáshoz fűződő rokonsági vagy egyéb (gazdasági) kapcsolatát fejezi ki.” 11 Férj, feleség: törvényes házasságban együtt élő férfi és nő. Élettárs: házasságkötés nélkül, házasságszerű kapcsolatban együtt élő két személy, függetlenül családi állapotuktól és attól, hogy különböző vagy azonos neműek. Az élettársi kapcsolatok száma tartalmazza a bejegyzett, a nyilvántartásba vett vagy a bejegyzés, nyilvántartásba vétel nélkül együtt élőket.

5. Háztartástípusok, családformák. Mikrocenzus 2005, KSH, Budapest, 2006. 17. p. 5. Háztartások, családok életkörülményei. KSH, Népszámlálás 2011, Budapest, 2013. 191. p. 10 5. Háztartások, családok életkörülményei. KSH, Népszámlálás 2011, Budapest, 2013. 191. p. 11 5. Háztartások, családok életkörülményei. KSH, Népszámlálás 2011, Budapest, 2013. 217. p. 8 9



Gyermekével egyedül élő szülő, apa vagy anya: az a személy, aki házastárs, élettárs nélkül él gyermekével vagy gyermekeivel. Gyermek: a férj, feleség, élettárs vagy apa, anya családi állású személyek gyermeke, ha nem alkot önálló családot, függetlenül életkorától, családi állapotától és attól, hogy van-e saját megélhetési forrása. Gyermeknek kell tekinteni az örökbe fogadott, a nevelt és a házasságon kívül született gyermeket is. A gyermekek számába nem tartoznak bele az átmeneti vagy tartós nevelésbe vett, illetve az állami gondozott gyermekek. A háztartás- és családfeldolgozásokban gyermek csak a nőtlen, hajadon (azaz házasságot még soha nem kötött) családi állapotú, gyermek családi állású személy lehet. Ekkor a gyermekként összeírt nem nőtlen, hajadon személyek az egyéb rokonok között szerepelnek. Felmenő rokon: a férj, a feleség, az élettárs, a gyermekével egyedül élő szülő apja vagy anyja, nagyszülője, dédszülője, apósa vagy anyósa. Más rokon személy: az előző családi állású személyek közé nem sorolható, de az adott háztartásban élő személy, aki a háztartás legalább egy tagjával rokonsági kapcsolatban van (pl. a házaspár valamely tagjának testvére, nagybácsi, nagynéni, unokatestvér, egyik nagyszülő az unokájával). Nem rokon személy: aki a család egyik tagjával sincs rokonsági kapcsolatban, pl. háztartási alkalmazott, barát. Idetartozik az átmeneti vagy tartós nevelésbe vett, illetve a nem örökbe fogadott állami gondozott gyermek. Egyedülálló: az a személy, aki külön háztartásban egyedül él.” 12

4. 3.4. Családi állapot A népesség családi állapot szerinti összetétele , illetve ennek változása, különösen az elmúlt másfél évtizedben került a szakmai körök érdeklődésének homlokterébe. Ennek az indoka az, hogy a korösszetétel mellett a családi állapot szerinti összetétel változása a másik fontos strukturális tényező, ami a népességfejlődés egészére kihat, mivel a születési mozgalom mellett a halálozások alakulását is befolyásolja. A házasságon kívüli születések jelentős terjedése mellett is a nem házas nők termékenysége jóval elmarad a házasokétól, a nem házasok halandósága viszont jelentősen meghaladja a házasokét, bizonyos életkorokban annak többszöröse. Így a házasságban élők arányának zsugorodása és a nem házasok térnyerése kedvezőtlenül hat a termékenység általános szintjére, ugyanakkor növeli a halandóságot. A népesség családi állapot szerinti összetételét alapvetően a házasságkötési és válási szokások alakítják, de a megözvegyülések által a lakosság halandósági viszonyai is befolyásoló tényezők. A házassági mozgalom jellemzőinek erőteljes változása és a párkapcsolatok stabilitásának csökkenése az elmúlt másfél évtized egyik legszembetűnőbb demográfiai jelensége. A másik fontos tényező, ami előtérbe került: a házasságnak, mint intézménynek a megítélése, szerepe, jelentősége. A házasságkötések mellett, vagy azok ellenében ugyanis gyorsan terjednek a házasságon kívüli, alternatív párkapcsolatok. Ezekről viszont keveset tudunk, mivel keletkezésük és felbomlásuk kiesik a hivatalos statisztika látóköréből. E változások „kikezdik” a család intézményét is, mivel egyre nehezebb definiálni, hogy mit tekintünk családnak. Tény, hogy a házasságon alapuló párkapcsolatok már nem kizárólagos letéteményesei a család intézményének.

3.5. táblázat - 16. táblázat: A magyarországi népesség családi állapot és életkor szerint (2011)

12

Korcsoport

Nőtlen, hajadon

Házas

Özvegy

Elvált

0-4

475 245

–

–

–

5-9

482 346

–

–

–

10-14

490 068

–

–

–

15-19

591 292

2 031

38

173

593 534

20-24

594 503

21 886

115

1 731

618 235

25-29

478 307

120 935

464

11 595

611 301

5. Háztartások, családok életkörülményei . KSH, Népszámlálás 2011, Budapest, 2013. 217. p.


Összesen


Korcsoport

Nőtlen, hajadon

Házas

Özvegy

Elvált

Összesen

30-34

391 874

323 003

1 704

48 736

765 317

35-39

269 176

437 585

4 701

104 134

815 596

40-44

146 707

421 529

10 676

135 609

714 521

45-49

83 296

369 608

19 494

129 274

601 672

50-54

65 855

411 541

41 304

138 871

657 571

55-59

55 916

492 678

79 840

152 677

781 111

60-64

33 008

409 151

105 994

105 838

653 991

65-69

19 917

310 009

126 137

66 908

522 971

70-74

14 221

217 154

152 666

39 803

423 844

75-79

8 971

135 750

162 363

23 989

331 073

80-84

6 533

69 426

144 573

13 683

234 215

85-89

3 926

22 691

90 084

5 888

122 589

90-94

1 143

4 122

28 392

1 454

35 111

95-100

272

452

5 303

246

6 273

100-

144

183

663

54

1 044

Összesen

4 212 720

3 769 734

974 511

980 663

9 937 628

Forrás: 4. Demográfiai adatok. KSH, Népszámlálás 2011, Budapest, 2013. 102., 145-146. pp.

3.6. táblázat - 17. táblázat: A női népesség száma családi állapot és életkor szerint (2011). Korcsoport

Nőtlen, hajadon

Házas

Özvegy

Elvált

Összesen

0-4

231 912

–

–

–

231 912

5-9

234 386

–

–

–

234 386

10-14

238 116

–

–

–

238 116

15-19

287 634

1 689

19

117

289 459

20-24

283 615

16 214

62

1 305

301 196

25-29

211 582

80 782

368

8 331

301 063

30-34

162 418

184 112

1 377

31 507

379 414

35-39

106 946

229 710

3 969

62 686

403 311

40-44

53 918

215 643

8 982

77 717

356 260

45-49

27 808

188 640

16 355

71 623

304 426

50-54

20 593

211 070

33 837

76 939

342 439

55-59

19 593

246 354

65 000

86 105

417 052

60-64

14 138

197 295

87 649

61 469

360 551

65-69

10 149

143 664

106 405

40 835

301 053

70-74

7 848

95 651

131 225

26 224

260 948

75-79

5 595

52 785

139 790

17 246

215 416

80-84

4 736

22 262

123 073

10 598

160 669

85-89

3 118

5 758

75 795

4 883

89 554

90-94

945

690

23 538

1 229

26 402

95-100

222

48

4 385

209

4 864

100-

67

21

547

23

658

Összesen

1 925 339

1 892 388

822 376

579 046

5 219 149



Forrás: 4. Demográfiai adatok. KSH, Népszámlálás 2011, Budapest, 2013. 102., 153-154. pp. A népesség családi állapot szerinti csoportosítása a jogi helyzet (de jure) szerint történik:13 • nőtlen, hajadon az a személy, aki még soha nem kötött házasságot; • házas az a személy, akinek házasságát jogerős bírói ítélet nem bontotta fel, házastársa életben van, függetlenül attól, hogy együtt él-e házastársával; • özvegy az a személy, aki házastársa halála után nem kötött újabb házasságot; • elvált az a személy, akinek házasságát jogerőre emelkedett bírói ítélet bontotta fel, és azt követően nem kötött újabb házasságot. A 2011. évi népszámlálás már ismerte az un. „bejegyzett élettárs” fogalmát is, aki „az a személy, aki anyakönyvvezető előtt létesített azonos nemű párjával élettársi kapcsolatot. Jelen kötetben a bejegyzett élettársak a házasok, az özvegy bejegyzett élettársak az özvegyek, az elvált bejegyzett élettársak az elváltak között szerepelnek.”14

3.7. táblázat - 18. táblázat: A férfi népesség száma családi állapot és életkor szerint (2011) Korcsoport

Nőtlen, hajadon

Házas

Özvegy

Elvált

Összesen

0-4

243 333

–

–

–

243 333

5-9

247 960

–

–

–

247 960

10-14

251 952

–

–

–

251 952

15-19

303 658

342

19

56

304 075

20-24

310 888

5 672

53

426

317 039

25-29

266 725

40 153

96

3 264

310 238

30-34

229 456

138 891

327

17 229

385 903

35-39

162 230

207 875

732

41 448

412 285

40-44

92 789

205 886

1 694

57 892

358 261

45-49

55 488

180 968

3 139

57 651

297 246

50-54

45 262

200 471

7 467

61 932

315 132

55-59

36 323

246 324

14 840

66 572

364 059

60-64

18 870

211 856

18 345

44 369

293 440

65-69

9 768

166 345

19 732

26 073

221 918

70-74

6 373

121 503

21 441

13 579

162 896

75-79

3 376

82 965

22 573

6 743

115 657

80-84

1 797

47 164

21 500

3 085

73 546

85-89

808

16 933

14 289

1 005

33 035

90-94

198

3 432

4 854

225

8 709

95-100

50

404

918

37

1 409

100-

77

162

116

31

386

Összesen

2 287 381

1 877 346

152 135

401 617

4 718 479

Forrás: 4. Demográfiai adatok. KSH, Népszámlálás 2011, Budapest, 2013. 102., 149-150. pp.

13 14

BALÁZS József – HORVÁTH Róbert : Bevezetés a demográfiába. JATEPress, Szeged, 1993. 41-42. pp. 4. Demográfiai adatok . KSH, Népszámlálás 2011, Budapest, 2013. 102., 200. p.



A jogi (de jure) állapot mellett számos, főként latin-amerikai, afrikai és ázsiai országban a tényleges (de facto) helyzetet is vizsgálják. A de facto családi állapot a tényleges együttélési–különélési helyzetet tükrözi: • nőtlen–hajadon , ezen belül: tartósan együtt él valakivel, vagy egyedül él, • házas , ezen belül: törvényes házastársával együtt él, vagy törvényes házastársától külön él, ez utóbbin belül: tartósan együtt él valakivel, vagy egyedül él, • özvegy , ezen belül: tartósan együtt él valakivel, illetve egyedül él, • elvált , ezen belül tartósan együtt él valakivel, vagy egyedül él. Ebből a megközelítésből figyelmet érdemelnek a jogilag (törvényesen) házasok, de különváltan élők, illetve a törvényesen nem házas együtt élők csoportjai is. A népesség családi állapot szerinti számbavételének forrása a népszámlálás, illetve a népmozgalmi statisztikai nyilvántartások, ahol a népmozgalmi eseményeket anyakönyvezik. Ez utóbbiból ugyanis a családi állapot szerinti változások nyomon követhetők, s annak struktúrája két népszámlálás közötti bármely időpontra meghatározható. A családi állapot struktúrájának vizsgálata, elemzése viszonyszámokkal történik. Az összetételt ún. megoszlási viszonyszámmal vizsgáljuk az adott népesség egészére. Mivel a házasságkötési életkor minimuma jogilag korlátozott, a legtöbb országban csak ezen életkorú és e feletti népességre vonatkozóan vizsgálják a családi állapot megoszlását, amit ún. tisztított arányszámmal fejezünk ki. A hazai népességstatisztikai gyakorlatban a családi állapot szerinti megoszlást a 15 éves és idősebb népességre vizsgálják. A családi állapotra azonban számos közvetlen, illetve közvetett tényező is hat. Ilyenek a demográfiai (pl.: kor, nem stb.), a gazdasági (pl.: lakás, foglalkozás stb.), a kulturális (pl.: a vallás) és egyéb tényezők. Ezért az elemzéshez gyakran használunk, ún. specifikus arányszámokat is.15 A 2005. évi mikrocenzus adatsorai szerint a 15 éves és idősebb férfiak és nők családi állapot szerinti arányának alakulását tekintve elmondható, hogy a 15 éves és idősebb férfiak 35,3%-a nőtlen, 52,3%-a házas, 4,3%-a özvegy és 8,1%-a elvált. Ugyanezek az arányok a 15 éves és idősebb nőknél a következők: hajadon 24,0%, házas 46,5%, özvegy 18,9%, illetve elvált 10,6%. Mindkét nemnél az 1970. évi népszámlálás óta a nőtlenek, illetve hajadonok, továbbá az özvegyek és az elváltak aránya emelkedik, míg a házasoké csökken. 16

Felhasznált irodalom 2. A népesség és a lakások jellemzői. Mikrocenzus 2005, KSH, Budapest, 2005. 5. Háztartástípusok, családformák. Mikrocenzus 2005, KSH, Budapest, 2006. 4. Demográfiai adatok. KSH, Népszámlálás 2011, Budapest, 2013. 5. Háztartások, családok életkörülményei. KSH, Népszámlálás 2011, Budapest, 2013. Az 1980. évi népszámlálás. KSH kiadvány, Budapest,1981. Az 1990. évi népszámlálás. KSH kiadvány, Budapest,1991. BALÁZS József – HORVÁTH Róbert: Bevezetés a demográfiába. JATEPress, Szeged, 1993. Demográfiai évkönyv 2010. KSH, Budapest, 2011. GYÉMÁNT Richárd – KATONA Tamás – SZONDI Ildikó: Demográfia. Első kiadás, Pólay Elemér Alapítvány, Szeged, 2004. GYÉMÁNT Richárd – KATONA Tamás: Demográfia. Ötödik, átdolgozott kiadás, Pólay Elemér Alapítvány, Szeged, 2006. HOÓZ István: Népesség és népesedés. Pécsi Tudományegyetem, Pécs, 1995. 15 16

GYÉMÁNT Richárd – KATONA Tamás – SZONDI Ildikó : Demográfia. Pólay Elemér Alapítvány, Szeged, 2006. 146. p. 2. A népesség és a lakások jellemzői. Mikrocenzus 2005, KSH, Budapest, 2005. 14. p.



KLINGER András (szerk.): Demográfia, KSH, Budapest, 1996. L. RÉDEI Mária: Demográfia, ELTE, Eötvös Kiadó, Budapest, 2001. SZONDI Ildikó – GYÉMÁNT Richárd: Bevezetés a demográfiába. Pólay Elemér Alapítvány, Szeged, 2004. A KSH 2001. évi népszámlálással kapcsolatos honlapja: http://www.nepszamlalas.hu. A KSH 2005. évi mikrocenzussal kapcsolatos honlapja: http://www.nepszamlalas.hu. A WHO (Egészségügyi Világszervezet) honlapja: www.who.int/en/.


4. fejezet - 4. Háztartásstatisztika 1. 4.1. A háztartás fogalma, típusai A háztartásstatisztika a háztartások számának alakulását, demográfiai jellemzőit, kulturális és foglalkozási viszonyait, valamint társadalmi és gazdasági helyzetét vizsgálja. A háztartásstatisztika forrásai elsősorban a teljes körű (országos) adatfelvételek, ezen belül is elsősorban a népszámlálásoknak van meghatározó jelentőségűk. A népszámlálások mellett jelentős szerepük van az 1960-as évektől rendszeresített mikrocenzusoknak is. A háztartás definíciója szerint közös háztartásba az olyan együtt lakó személyek tartoznak, akik egy lakásban vagy annak egy részében laknak, a létfenntartás (pl. étkezés, napi kiadások) költségeit – legalább részben – közösen viselik. 1 Az előbbiek teljesülése esetén sem minősülnek egy háztartásban élőknek az ugyanabban a lakásban lakó személyek, ha önálló lakáshasználati jogcímük van. A tulajdonos, illetve a bérlő az albérlőjével, ágybérlőjével soha nem alkot közös háztartást, utóbbiak (ha családot alkotnak, családtagjaikkal együtt) mindig külön háztartásba tartoznak. A háztartást a családtól el kell választanunk, ugyanis nem szinonim fogalmak.Az alapvető különbség a következő: a család a házastársi vagy élettársi, illetve a vérségi kapcsolatban együtt élők legszűkebb köre, ezzel szemben a háztartás a rokoni vagy nem rokoni kapcsolatok alapján együtt élők közös lakásfenntartást vállalók lakóegysége.2 Azonban, ha „Ha a háztartás egy családból áll, a család és a háztartás lényegében azonos, a háztartás egycsaládos.”3 „Az egycsaládos háztartás a családtól abban különbözik, hogy a családdal együtt élő rokon vagy nem rokon személyeket (ide értve a családdal élő állami gondozott gyermekeket is) a családtagok száma nem, a háztartás tagjainak száma viszont tartalmazza. Ha több család vezet közös háztartást, a háztartás többcsaládos. A két vagy több családból álló háztartások tagjainak száma – hasonlóan az egycsaládos háztartásokhoz – a háztartást alkotó családok tagjainak számán kívül magába foglalja a családokkal élő, de külön családot nem alkotó személyek számát is. Az egy vagy több családot magába foglaló háztartás az ún. családháztartás.” 4 Azt a háztartást, ahol nem alakul ki család, nem családháztartásnak nevezzük. Ezek a következők: • egyszemélyes háztartás , amikor a háztartást egyetlen személy alkotja (az egyszemélyes háztartások többségében (64%) 60 éven felüli (51%) nők élnek egyedül); 5 • egyéb összetételű háztartás, amelyben csak családot nem képező személyek élnek, úgymint a. együtt élő, de családot nem alkotó rokon személyek (pl. testvérek, csak házas és/vagy volt házas gyermekével egyedül élő apa vagy anya, az egyik nagyszülő bármilyen családi állapotú unokájával), b. nem rokon személyek háztartása (pl. barátok), c. családot nem alkotó rokon személyekből és a velük élő nem rokon személyekből álló háztartás (pl. két testvér a barátjukkal).

4.1. táblázat - 19. táblázat: A magánháztartásokban és az intézeti háztartásban élő, valamint a hajléktalan népesség (1970-2011) Megnevezés Magánháztartásban élők száma (fő) Intézeti háztartásban élők (fő) Hajléktalan (fő)

1970

1980

1990

2001

2011

9 980 775

10 377 243

10 123 829

9 944 832

9 697 199

320 221

332 220

250 994

248 854

234 858

…

…

…

4 629

5 571

5. A háztartások és családok adatai. KSH, Népszámlálás 2001, Budapest, 2003. 13. p., 5.Háztartások, családok életkörülményei. KSH, Népszámlálás 2011, Budapest, 2013. 215. p. 2 L. RÉDEI Mária : Demográfia, ELTE, Eötvös Kiadó, Budapest, 2001. 13. p. 3 5. Háztartások, családok életkörülményei. KSH, Népszámlálás 2011, Budapest, 2013. 216. p. 4 Háztartások, családok életkörülményei. KSH, Népszámlálás 2011, Budapest, 2013. 216. p. 5 GYÉMÁNT Richárd – KATONA Tamás – SZONDI Ildikó : Demográfia. Pólay Elemér Alapítvány, Szeged, 2005. 55. p. 1


4. Háztartásstatisztika

Megnevezés Összesen (fő)

1970

1980

1990

2001

2011

10 300 996

10 709 463

10 374 823

10 198 315

9 937 628

Forrás: 5. Háztartások, családok életkörülményei. KSH, Népszámlálás 2011, Budapest, 2013. 12. p. A 2011. évi magyar népszámlálás szerint: „az intézeti háztartás azoknak a népszámlálási lakónépességbe tartozó személyeknek a csoportja, akik intézetben élnek, és ott közösségi elhelyezést vagy elhelyezést és ellátást kapnak”. Az előbbi megfogalmazás megegyezik a 2011. évi magyar népszámlálás fogalmával…6 A magyar népszámlálások az intézetekben, intézeti háztartásokban élő népességet – hasonlóan a magánháztartásokban élőkhöz – mindig összeírták, és az intézeteket is több mint egy évszázada, 1890 óta számba veszik. Kezdetben azonban csak az intézetek, illetve az ezekben élők számát kérdezték, s csak az 1930. évi népszámlálás tett kísérletet rendeltetés szerinti csoportosításukra. Az ezt követő, 1941. évi népszámlálás volt az első, amikor – bár nem minden részletre kiterjedően – meghatározták az intézeti háztartás fogalmát. Eszerint „Intézeti háztartás(lakás): több személy valamely intézmény kötelékében egy vagy több, egymással kapcsolatos lakóhelyiségbenlakik, egy háztartás keretében”. Az 1960. évi népszámlálás volt az első, amely előírta, hogy a lakáskérdőívre, a számlálóbiztos megjegyzéseinek fenntartott rovatba be kell jegyezni az intézet férőhelyeinek számát. Ezzel megkezdődött az intézetek adatainak egyre részletesebb számbavétele. Kifejezetten az intézetek adatainak összeírására szolgáló kérdőív először az 1980. évi népszámláláshoz készült, amikor az 1970-ben megfogalmazotthoz képest tovább pontosították az intézet fogalmát is. 1970 és 1990 között – az adatok titkossága miatt – az intézetek száma nem tartalmazta a fegyveres testületek intézeteit, valamint a büntetés-végrehajtási intézeteket. Az 1990. évi népszámláláskor lényeges, az intézetekre vonatkozó idősorok összeállítását jelentősen befolyásoló változás következett be az intézetek összeírásában: csak az ún. lakott intézeteket vették számba, vagyis csak azokat, amelyek a népszámlálás eszmei időpontjában legalább egy személynek lakóhelyként vagy tartózkodási helyként szolgáltak. Így többségükben kimaradtak az összeírásból azok az intézetek (zömében szállodák, panziók, kórházak, klinikák, szanatóriumok, üdülők stb.), amelyekre a bejelentési kötelezettség nem terjedt ki, valamint azok is, amelyeknek a népszámlálás eszmei időpontjában nem volt bejelentett lakója. A nevelés, tanulás vagy munkavégzés, ritkábban gondozás miatt valamely intézetben huzamosan ellátott személyeket akkor is bejelentett lakónak tekintették, ha a bejelentkezés valamely okból elmaradt. Nem maradtak ki az összeírásból az általános iskolai kollégiumok, valamint a heti, illetve havi ellátást nyújtó óvodák és bölcsődék, annak ellenére, hogy az ott élőkre nem vonatkozott a bejelentési kötelezettség. A 2001. évi népszámlálás adatfelvételi utasítása az intézet fogalmát7 a következőképpen határozta meg: „Az intézet (intézeti lakóegység) az öt vagy több személy közösségi elhelyezésére, vagy elhelyezésére és ellátására szolgáló független és elkülönített helyiség vagy helyiségek csoportja, függetlenül attól, hogy azt (azokat) kifejezetten erre a célra létesítették, vagy csak később alakították át erre a célra, valamint attól, hogy az adatfelvétel eszmei időpontjában él-e benne (bennük) elhelyezést vagy elhelyezést és ellátást igénybe vevő személy. Szintén intézetként kell számba venni azokat az ideiglenes, mozgó vagy egyéb létesítményeket (lakókocsi, barakk, uszály stb.), amelyekben intézeti elhelyezésben, vagy elhelyezésben és ellátásban részesülő személyek élnek, és befogadóképességük az öt főt eléri”. Az intézetek rendeltetés szerinti 2001. évi csoportosítása az érvényes jogi szabályozás alapján történt. 1990ben az intézeteket a jelenlegi 48 kategória helyett mindössze 10 csoportba sorolták, ezért az adatok összehasonlítása érdekében szükségessé vált az 1990. évi intézeti adatoknak – az eredeti kérdőívek bejegyzéseit felhasználva – a legutóbbi népszámlálás csoportosításainak megfelelő átdolgozása. Intézetnek minősülnek: 1. gyermekvédelmi szakellátási intézmények, gyermekjóléti alapellátás bentlakásos intézmények, 2. diákotthon, kollégium, 3. munkavállalók elhelyezésére szolgáló intézmények (munkásszállók, alkalmazotti szálláshelyek), 8. Intézetek és intézeti háztartások. KSH, Népszámlálás 2001, Budapest, 2003. 11. p., 5. Háztartások, családok életkörülményei. KSH, Népszámlálás 2011, Budapest, 2013. 216. p. 7 A KSH 2001. évi népszámlálással kapcsolatos honlapja: http://www.nepszamlalas.hu. (Letöltés ideje: 2008. december 19.) 6



4. kolostor, rendház, 5. otthonház (pl.: fiatal házasok otthona, nyugdíjasház, időskorúak otthonháza stb.), 6. üdülők (pl.: hétvégi pihenőhelyek, edzőtáborok) 7. kereskedelmi szálláshely (pl.: szállodák, panziók, üdülőházak, kempingek, turista- és ifjúsági szállók), 8. fekvőbeteg-ellátó intézmények (pl.: klinikák, szakkórházak), 9. tartós elhelyezést biztosító felnőtt védelmi szociális intézmények, melyekaz ott élő személyek tartós ápolását, gondozását vagy rehabilitációját végzik. (pl.: az idősek, a fogyatékosok, a pszichiátriai, illetve a szenvedélybetegek, a hajléktalanok tartós ápolását, gondozását, rehabilitációját végző intézetek, valamint a lakóotthonok). 10. Átmeneti elhelyezést biztosító felnőtt védelmi szociális intézményekideiglenes jelleggel nyújtanak ellátást, illetve biztosítanak éjszakai bent tartózkodást. (pl.: az idősek, a fogyatékosok, a pszichiátriai betegek és a hajléktalanok átmeneti ellátását végző intézetek.)

4.2. táblázat - 20. táblázat: A háztartási típusok számbeli alakulása (1970-2001) Megnevezés

1970

1980

1990

2001

2011

Egy családból álló háztartás

2 515 519

2 704 935

2 692 764

2 614 974

2 613 032

házaspáros és élettársi kapcsolat együtt

2 268 579

2 404 977

2 282 163

2 202 339

2 084 870

egy szülő gyermekkel

246 940

299 958

410 601

412 635

528 162

Két családból álló háztartás

179 630

153 718

97 100

117 710

47 887

5 286

5 038

3 004

5 917

1 497

2 700 435

2 863 691

2 792 868

2 738 631

2 662 416

Nem családháztartás

677 311

855 658

1 096 664

1 124 071

1 443 292

ebből: egyszemélyes háztartás

590 207

730 741

945 973

1 013 889

1 317 138

3 377 746

3 719 349

3 889 532

3 862 702

4 105 708

Három vagy több családból álló háztartás Családháztartás összesen

Összesen

Forrás: 10. A háztartások és családok adatai. KSH, Népszámlálás 2001, Budapest, 2003. 18. p., 5. Háztartások, családok életkörülményei. KSH, Népszámlálás 2011, Budapest, 2013. 13. p.

2. 4.2. A háztartások száma és összetétele 2005. április 1-jén az ország 10 millió 95 ezer fős népességéből 9 millió 883 ezer személy (97,9%) élt magánháztartásban, a fennmaradó 212 ezer személy pedig közösségi elhelyezést nyújtó intézményben, úgynevezett intézetekben, valamint „elenyésző” számban hajléktalanként élt. Ehhez képest 2011-ben, a népszámlálás eszmei időpontjában (2011. október 1., 0 óra 0 perc) a 9 937 628 fős lakosság 97,58%-a, azaz 9 697 199 ember élt magánháztartásban. A többiek közösségi elhelyezést nyújtó ún. intézeti háztartások tagjai, illetve csekély számban fedél nélküli hajléktalanok voltak. A háztartások száma 2011-ben 4 105 708 volt, amely jelentős növekedést mutat a 2005-ös mikrocenzus 4 millió 2 ezres adatához. Ugyanakkor érdekes megjegyezni, hogy 1960-ban még csak 3 millió 79 ezer háztartás volt az országban. 2011-re 1960-hoz képest a háztartások száma 33,35 százalékkal nőtt, miközben a háztartásban élőké csupán alig emelkedett. Mindez természetszerűleg megjelenik a háztartások átlagos nagyságának változásában is: száz háztartásra 1960-ban 310, 2001-ben 257, 2005-ben 247, 2011-ben pedig már csak 236 személy jutott.

4.1. ábra - 10. ábra: Háztartások megoszlása



Forrás: Népszabadság Online honlapja:http://nol.hu/belfold/20121009-egyszemelyes_haztartasok-1338029 (Letöltés ideje: 2014. október 25.) A 2005. évi mikrocenzus adatsorai szerint a háztartások összetétele az alábbiak szerint alakult: A legkisebb lélekszámú háztartások a fővárosban, Budapesten, valamint a Dél-Alföldön, azon belül Bács-Kiskun és Csongrád megyékben, a legnépesebbek az Észak-Alföldön, ezen belül Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében, valamint a Közép-Magyarország régióhoz tartozó Pest és a Dél-Dunántúlhoz tartozó Tolna megyében vannak.8 Ez a trend 2011-ben is megfigyelhető volt.9 A 2005. évi mikrocenzus megállapításai szerint a háztartások nagysága a település rangjának csökkenésével nőtt. A legnépesebb háztartások a községekben találhatók, ahol minden száz háztartásra 269 személy jutott. A nem megyei jogú városokban a mutató értéke ennél 11-gyel, a megyei jogú városokban 35-36-tal kevesebb. A fővárosi egyedülállók magas számának és arányának köszönhetően Budapesten a száz háztartásra jutó személyek száma 210 fő volt, 2011-ben már csak 205 fő… Az előbbiekben leírtak 2011-ben is jellemzők, de több helyen kedvezőtlenebbek az adatok…

4.2. ábra - 11. ábra: Az egyszemélyes háztartások aránya megyénként (2005)

8 9

5. Háztartástípusok, családformák. Mikrocenzus 2005, KSH, Budapest, 2006. 2. p. Népszámlálás 2011 honlap, területi adatok:http://www.ksh.hu/nepszamlalas/tablak_teruleti_00 (Letöltés ideje: 2014. október 25.)



Forrás: Mikrocenzus 2005 honlap: www.nepszamlalas.hu (Letöltés ideje: 2010. december 19.) A 2011. évi kisnépszámlálás adatai arról tanúskodnak, hogy a háztartásokon belül a családot magukba foglaló ún. családháztartások aránya – az 1970 óta tartó folyamatos csökkenés ellenére – a legmagasabb, 65 százalék, ami az egy családból álló háztartások magas számából és arányából adódik. 10 Az olyan háztartások aránya, amelyben legalább két család élt, alig 1,2 százalékot tesznek ki, részarányuk az 1970-ben mért 5 és fél százalékról a kevesebb, mint felére csökkent. Az egyedül élők részesedésének növekedési üteme, a nyolcvanas éveket követően tovább folytatódott, azonban kisebb intenzitással. Részesedésük 2001-re meghaladta a 26 százalékot, 2011-re pedig már a 32%-ot is...

4.3. ábra - 12. ábra: A háztartások összetételének alakulása (1970–2005)

Forrás: Mikrocenzus 2005 honlap: www.nepszamlalas.hu (Letöltés ideje: 2010. december 19.) Az eddigi utolsó – 2005. évi – mikrocenzus adatsorai szerint az egycsaládos és az egyszemélyes háztartások teszik ki az összes háztartás közel 95 százalékát, ami egyidejűleg azt is jelenti, hogy egyre ritkább a többgenerációs együttélés. Ennek oka, hogy az 1980-as évek végére befejeződött lakótelep-építési és az Bár az ilyen háztartások nagy részét ma is párkapcsolatok, többségében házaspárok alkotják, minden nyolcadik-kilencedik háztartásban gyermekét egyedül nevelő szülő a háztartásfő. 10



ezredforduló után megkezdett lakópark-építési program. Ennek értelmében a mennyiségi lakáshiány gyakorlatilag megszűnt és minőségi lakáshiány problémája is fokozatosan ebbe az irányba halad. 11 Ezért a háztartások, a családok többsége önálló lakásba költözhetett. A háztartások számának jövőbeli alakulását kevésbé a lakásállomány alakulása, sokkal inkább a népesség számának változása befolyásolja. A trendek 2011ben is hasonló képet mutattak.

4.4. ábra - 13. ábra: A háztartások korösszetétele (2005)

Forrás: Mikrocenzus 2005 honlap: www.nepszamlalas.hu (Letöltés ideje: 2010. december 19.) A népesség öregedésével összefüggésben megváltozott a háztartások korösszetétele is. A háztartásban élők korösszetételében a korábbi évtizedekben folyamatos eltérés mutatkozott, ennek hátterében a fiatal- és időskorú személyek számának és arányának – utóbbiak javára történő – változása állt. 1980-ban száz háztartásból még csak 36, 2005-ben pedig 40 háztartás volt olyan, ahol legalább egy időskorú személy élt. Ez a trend 2011-re kedvezőtlenebbé vált. A csak időskorúakat magába foglaló háztartások hányada is növekedett. 1970-ben csak minden hatodik, 2005-ben minden negyedik, 2011-ben pedig minden harmadik háztartásban csak időskorú személy élt. A háztartások gazdasági aktivitás szerinti összetételéről röviden elmondható, hogy 2011-ben a legkedvezőtlenebb gazdasági aktivitási összetételű háztartások többnyire falvakban vannak, aminek hátterében az ott élők kedvezőtlen korösszetétele és gazdasági környezete áll. A városok gazdasági aktivitási összetétele kedvezőbb az országos átlagnál. Az ország gazdaságilag fejlettebb régióiban – a Közép-és a Nyugat-Dunántúlon, valamint KözépMagyarországon – a foglalkoztatottal rendelkező háztartások aránya meghaladja az átlagot, más területeken (pl. Észak-Magyarországon) elmarad attól.

3. 4.3. A háztartásstatisztika európai uniós sajátosságai Az öregkorúak létszáma szinte megduplázódott az elmúlt 50 év alatt az Európai Unióban. Míg 1960-ban 34 millió idős ember élt az EU-ban, 2001-re a 65 évesnél idősebb lakosság száma elérte a 62 millió főt. Ma az idősek aránya a teljes népesség 16%-a, a dolgozó korú (15-64 évesek) népességnek pedig 24%-a. Ez utóbbi arány napjainkra 27%-ra emelkedett. A drámai növekedés azonban várhatóan a „nagyon öreg emberek” (80

11

17. A háztartások lakáskörülményei . KSH, Népszámlálás 2001, Budapest, 2003. 11. p.



évesnél idősebbek) számában jelentkezik. Számuk a következő 15 évben majdnem 50%-kal nő, és ezzel a leggyorsabban növekedő korcsoportot alkotják. Európában azonban nemcsak a népesség idősödése az egyetlen demográfiai változás. A családok stabilitásvesztése a háztartások aprózódása ugyanolyan fontos része a folyamatnak. Csökken a házasságkötések száma, kitolódik a gyermekvállalás ideje, növekszik az egyszemélyes háztartások aránya. Az átlagos háztartásméret az 1981-es 2,8 főről 1999-re 2,4 főre apadt. A természetes emberi közösségek struktúraváltozása egyre kevésbé teszi alkalmassá őket jóléti funkciók betöltésére, ezzel az államokra helyeződik egyre nagyobb felelősség. Így az idősödő társadalom keltette problémákkal egyre inkább az államoknak kell számolniuk. Az Európai Unió országaiban a háztartások 70 százaléka családháztartás, de az egyes országok arányszámai jelentős szélsőségeket mutatnak. Dániában a háztartások 61,8 százaléka, Portugáliában pedig a 83,7 százaléka családháztartás. Az egyszemélyes háztartások szélsőségei: Spanyolországban és Portugáliában a legalacsonyabb az egyszemélyes háztartások aránya (13,4%, illetve 13,8%), a legmagasabb pedig Dániában és Németországban (33,6%).12

Felhasznált irodalom 8. Intézetek és intézeti háztartások. KSH, Népszámlálás 2001, Budapest, 2003. 10. A háztartások és családok adatai. KSH, Népszámlálás 2001, Budapest, 2003. 17. A háztartások lakáskörülményei. KSH, Népszámlálás 2001, Budapest, 2003. 2. A népesség és a lakások jellemzői. Mikrocenzus 2005, KSH, Budapest, 2006. 3. A foglalkoztatottak helyzete. Mikrocenzus 2005, KSH, Budapest, 2006. 5. Háztartástípusok, családformák. Mikrocenzus 2005, KSH, Budapest, 2006. 6. A munkát keresők, munkanélküliek adatai. Mikrocenzus 2005, KSH, Budapest, 2006. 7. Lakások, lakáskörülmények. Mikrocenzus 2005, KSH, Budapest, 2006. 5. Háztartások, családok életkörülményei. KSH, Népszámlálás 2011, Budapest, 2013. GYÉMÁNT Richárd – SZONDI Ildikó: Bevezetés a demográfia. Pólay Elemér Alapítvány, Szeged, 2003. GYÉMÁNT Richárd – KATONA Tamás: Demográfia. Negyedik átdolgozott kiadás, Pólay Elemér Alapítvány, Szeged, 2009. HOÓZ István: Népesség és népesedés. Pécsi Tudományegyetem, Pécs, 1995. L. RÉDEI Mária: Demográfia. ELTE, Eötvös Kiadó, Budapest, 2001. Mikrocenzus 2005 honlap: www.nepszamlalas.hu. Népszámlálás 2001 honlap: www.nepszamlalas.hu. Népszabadság Online honlapja: http://nol.hu

12

HOÓZ István: Népesség és népesedés. Pécsi Tudományegyetem, Pécs, 1995. 80. p.


5. fejezet - 5. Lakóház- és lakásstatisztika 1. 5.1. A lakóház- és lakásstatisztika fogalma, feladata A statisztikai megfigyelések azon körét, mely a lakáshelyzet változásaira, illetve a lakásállomány meghatározott ismérvek szerinti megfigyelésére, csoportosítására törekszik, lakóház- és lakásstatisztikának hívjuk. A lakóház- és lakásstatisztika feladatai: 1. a lakóház- és lakásállományról, azok mennyiségi és minőségi jellemzőiről gyűjt adatokat általában tízévenként a népszámlálások alakalmával; 2. folyamatosan megfigyeli a lakóház- és lakásépítéseket, illetve a lakásmegszűntetéseket, 3. adatokat gyűjt a lakásberuházások, lakásépítések költségeiről, 4. ingatlankezelési statisztika címen megfigyeli egyebek között az önkormányzati lakásokkal kapcsolatos tevékenységet. A lakóház- és lakásstatisztika szükségességét az indokolja, hogy a népesség lakásviszonyai, lakáskörülményei visszahatnak az életkörülményeire, ezáltal a demográfiai viszonyokat is befolyásolják. 1

2. 5.2. A lakóház- és lakásstatisztika vizsgálódási köre A lakóház- és lakásstatisztika vizsgálódási köre meglehetősen szerteágazó. Az egyik legfontosabb szempont a lakóegységek számbavétele. Lakóegységnek nevezzük az állandó vagy időleges emberi tartózkodás, szállás céljára épített vagy átalakított helyiséget, illetve helyiségek csoportját lakottságtól függetlenül, továbbá a más célra épített, de az adatfelvétel eszmei időpontjában lakóhelyül használt egyéb helyiséget, vagy helyiségcsoportot. A lakóegység fogalmi körébe tartozik: • a lakás, • az üdülő, • a lakott egyéb lakóegység, • az intézeti háztartási lakóegység (intézet). A lakóház- és lakásstatisztika foglakozik továbbá a lakásnagysággal, illetve a helyiségek számbavételével. A lakásnagyság felmérése két módon történhet:2 Egyfelől a szobák száma szerinti csoportosítás – függetlenül az egyes szobák nagyságától (alapterületétől) – a lakás, az üdülő összes szobájának együttes száma alapján történik. Másfelől megkülönböztetjük az alapterület szerint csoportosítást: A lakás-alapterület (üdülő-alapterület) szerinti besorolás alapja a lakáshoz, üdülőhöz tartozó valamennyi helyiség teljes alapterületének m2-ben kifejezett nagysága. A szoba-alapterület szerinti csoportosítás csak a szobák együttes alapterületét veszi számításba, szintén m2-ben kifejezve. A helyiségek szerinti számbavétel a lakás helyiségeit (szoba, konyha, fürdőszoba, főzőfülke stb.) veszi számításba, írja össze. 1 2

KLINGER András (szerk.): Demográfia, KSH, Budapest, 1996. 161. p. 11. A lakások és lakóik. KSH, Népszámlálás 2001, Budapest, 2003. 352. p.


5. Lakóház- és lakásstatisztika

A lakóház- és lakásstatisztika vizsgálódási köre kiterjed a tulajdonjelleg vizsgálatára is. A tulajdonjelleg a lakás, az üdülő tulajdonlásának formája, a lakás használatára és a vele való rendelkezésre vonatkozó jog alapján képzett ismérv. A lakás teljes egészére vonatkozik, és független attól, hogy a benne összeírt személyek milyen jogcímen laknak a lakásban. Ennek alapján megkülönböztetjük a természetes személyek tulajdonát, illetve a jogi személyek és a jogi személyiséggel nem rendelkező szervezetek tulajdonjogát (pl.: önkormányzati bérlakás, egyház, vallási közösség tulajdona, vállalkozások, illetve egyéb szervezetek tulajdonjoga (pl.: nonprofit szervezetek, egyesületek)). A lakóház- és lakásstatisztika vizsgálja továbbá a lakáshasználati jogcímet is. A lakáshasználati jogcím az a jogosultság, illetve jogviszony, amelynek alapján a lakást a lakók használják. Ennek megfelelően megkülönböztetünk tulajdonosi, bérleti, szolgálati, illetve egyéb jogcímeket. Tulajdonosi jogcíműek azok a lakások, amelyekben a tulajdonos vagy annak rokona lakbér fizetése nélkül lakik, valamint ide tartoznak a haszonélvezői jogcímen használt lakások is. Bérleti jogcímű az önkormányzattól, vállalkozástól, intézménytől, szövetkezettől vagy magánszemélytől kizárólagos használatra bérelt lakás. (Azok a lakások, amelyeket teljes egészében – a köznyelvi szóhasználat szerint – albérletbe adtak ki, szintén bérleti jogcíműek. Albérleti jogcímen ugyanis csak szobát vagy a lakás egy meghatározott részét lehet használni.) A bérleti jogcímen használt lakások adata tartalmazza a szolgálati lakásokat is. Egyéb jogcímű az előbbi meghatározásokban fel nem sorolt jogcímen lakott lakás. Ilyenek pl. a teljes lakást lakbér fizetése nélkül használó, úgynevezett szívességi lakó, vagy a jogcím nélküli lakó által lakott lakások. A lakóház- és lakásstatisztika foglalkozik a komfortosság számbavételével is. A komfortosság fokozatai a következők: Összkomfortos 3 az a lakás, üdülő, amely legalább egy 12 m2-t meghaladó alapterületű lakószobával, továbbá főzőhelyiséggel, fürdőhelyiséggel és vízöblítéses WC-vel (a fürdőszobában vagy külön helyiségben), villannyal, vízellátással, szennyvízelvezetéssel, melegvíz-ellátással és központos fűtési móddal rendelkezik. Komfortos az a lakás, üdülő, amely legalább egy 12 m2-t meghaladó alapterületű lakószobával, főzőhelyiséggel, fürdőhelyiséggel és vízöblítéses WC-vel, villannyal, melegvíz-ellátással, szennyvízelvezetéssel és egyedi fűtési móddal rendelkezik. Félkomfortos az a lakás, üdülő, amely legalább egy 12 m2-t meghaladó alapterületű lakószobával, főzőhelyiséggel, továbbá fürdőhelyiséggel vagy vízöblítéses WC-vel, villannyal, vízellátással és egyedi fűtési móddal rendelkezik, vagy nem fűthető. Komfort nélküli az a lakás, üdülő, amely legalább 12 m2-t meghaladó alapterületű lakószobával és főzőhelyiséggel, valamint egyedi fűtési móddal rendelkezik. Az előbbi komfortfokozatok egyikébe sem sorolható lakások a szükség- és egyéb lakások.

4

A komfortossággal rokon jellemző a lakások felszereltsége. A felszereltséghez olyan ismérvek tartoznak, minta vízellátás, a csatornázottság, vagy a gázellátás (léte vagy nem léte). A lakóház- és lakásstatisztika vizsgálja még az építési évet is. Az újonnan épített, illetve a teljesen újjáépített épületekben lévő lakások építési éve megegyezik a használatbavételi engedély kiadásának évével. Többlakásos épületekben az egyes lakások használatbavételének időpontja eltérhet. Amennyiben a lakásnak használatbavételi engedélye nincs (régi építésű, engedély nélkül igénybe vett), az első lakó beköltözésének időpontját kell az építés évének tekinteni. (A tatarozás vagy a felújítás éve nem tekinthető a lakás építési évének.) A lakások lakóinak vizsgálata is a lakóház- és lakásstatisztika sajátja. A lakott lakások lakóival kapcsolatos adatok (a lakók száma, korösszetétele, valamint a háztartások és a családok száma) – csakúgy, mint a népességadatok – a (népszámlálási) lakónépességre vonatkoznak. A lakások komfortosság szerinti csoportosítása csak annyiban tér el a lakás- és építésügyi előírásoktól, hogy figyelmen kívül hagyja a szobák külső falának vastagságát (erre vonatkozó kérdés nem szerepelt a felvételi kérdőíven), és a lakás esetleges terepszint alatti fekvését. A komfortossági fokozatokba való besorolásnál a fürdőszobák közül csak a rögzített (beépített) káddal vagy zuhanyozóval ellátottakat vették a KSH munkatársai figyelembe. 4 6. Lakások és lakóik. KSH, Népszámlálás 2011, Budapest, 2013. 153-154. pp. 3



A lakóház- és lakásstatisztika vizsgálja még, a környezet lakóövezeti jellegét, továbbá a lakások lakóival kapcsolatos ismérveket is.

3. 5.3. A lakóegységek számbavétele 3.1. 5.3.1. A lakások jellemzői A lakóház-és lakásstatisztika egyik központi fogalma, maga alakás, amelyet a 2011. évi magyar népszámlálás vonatkozó kiadványában a következő módon határoztak meg a KSH munkatársai: „az eredetileg állandó emberi szállás, tartózkodás (otthon) céljára épített, vagy lakássá átalakított, és jelenleg is lakás céljára alkalmas, meghatározott rendeltetésű (lakó-, főző-, egészségügyi stb.) helyiségek egymással általában műszakilag (építészetileg) is összefüggő egysége, amely a közterületről, udvarról vagy az épületen belüli közös térből (lépcsőház, folyosó stb.) önálló, külön bejárata van”.5 A kiadvány továbbá az alábbiak szerint folytatja: „Egy lakásnak minősült az összeíráskor a műszakilag (építészetileg) összefüggő, belső átjárókkal összekötött helyiségek csoportja akkor is, ha egy vagy több helyiség átjáróját ideiglenes jelleggel (nem befalazva) lezárták. Az olyan, többnyire különálló helyiséget, építményt – mint pl. a családi házak nyári konyháját –, amelyet azzal a céllal építettek, hogy a lakás részét képezze, a lakáshoz tartozónak tekintettük, ha azt a főépületben lakó háztartás használta. Az albérletbe kiadott, vagyis idegen háztartás által használt nyári konyha azonban külön lakóegységet képez. Ha az eredetileg összefüggő helyiségeket önálló lakás kialakítása céljából műszakilag megosztották (leválasztották), akkor a hajdani egy lakást a leválasztás utáni állapotnak megfelelő számú lakásként kellett összeírni. Két vagy több, korábban különálló lakás műszakilag (pl. belső ajtókkal) összekötve már csak egy lakást képez.” 6 Emellett a szűkebben értelmezett lakásfogalom előírja azt is, hogy az adott helyiségcsoport komfortfokozatba sorolható legyen. Ennek következtében a komfortfokozatba nem sorolható, ún. szükség- és egyéb lakások nem tartoznak a szűkebben értelmezett lakásállományba. A korábbi népszámlálások adatközlései e kitételt figyelmen kívül hagyták, ezért az összehasonlíthatóság érdekében valamennyi lakásadat a lakások, a szükséglakások és az egyéb lakások összességére vonatkozik. A szükség- és egyéb lakásokról csak a részletes komfortosság szerinti bontást is tartalmazó táblákból nyerhető információ. Az 1990. és a 2001. évi népszámlálásnak a háztartások, illetve a családok lakáskörülményeit ismertető táblázatai – a lakóegységek rendeltetését bemutató táblázatok kivételével – csak a lakásban, üdülőben élő háztartások, családok adatait tartalmazzák. Az 1980. évi népszámlálás ugyanilyen tartalmú táblázatai az összes lakóegységre vonatkoznak.

5.1. táblázat - 21. táblázat: Lakások és lakott egyéb lakóegység (1949-2011) Év

Lakás

Lakott Lakóegység egyéb összesen lakóegység

lakott

nem lakott

együtt

1949

2 424 892

41 622

2 466 514

10 796

2 477 310

1960

2 710 826

46 799

2 757 625

28 391

2 786 016

1970

3 034 383

83 713

3 118 096

18 717

3 136 813

1980

3 371 417

171 001

3 542 418

11 086

3 553 504

1990

3 607 688

245 600

3 853 288

1 904

3 855 192

2001

3 690 773

373 880

4 064 653

5 167

4 069 820

2011

3 912 429

477 873

4 390 302

5 171

4 395 473

Forrás: Népszámlálás 2011, KSH honlap: http://www.ksh.hu/nepszamlalas/tablak_teruleti_00 (Letöltés ideje: 2014. október 25.) Magyarország lakásainak száma a 2011. évi népszámlálás időpontjában 4 390 320 volt, 325 649 lakással több, mint a legutóbbi népszámlálás alkalmával.7

6. Lakások és lakóik. KSH, Népszámlálás 2011, Budapest, 2013. 150. p. 6. Lakások és lakóik. KSH, Népszámlálás 2011, Budapest, 2013. 150. p. 7 6. Lakások és lakóik. KSH, Népszámlálás 2011, Budapest, 2013. 12. p. 5 6



A két népszámlálás között a lakások száma 8,01%-kal növekedett, amely nagyobb mértékű, mint 1990 és 2001 között. Mint ismeretes, a lakásépítés mélypontja 1999-ben volt (19 ezer lakással), a 2001. évi népszámlálás utáni években azonban ha lassan is, de fejlődésnek indult a lakásépítés. A lakott lakások számát és a laksűrűséget tekintve a lakások közül 3 912 429 (89,11 százalék) a lakottak száma. Ez 221 656 lakással (6 százalékkal) haladja meg a 2001. évi népszámlálás megfelelő adatát. A népességfogyás továbbra is sajnálatos jellemzője országunknak, ami a lakáskörülmények, közelebbről a laksűrűség szempontjából kedvező hatású volt: a száz lakott lakásra jutó lakók száma 2001 óta jelentősen, 269ről 248-re csökkent.8 A javuló laksűrűségi mutatóval kapcsolatban érdemes arra is kitérni, hogy az EU-norma szerint milyenek a lakáskörülmények Magyarországon. (Az EU-norma azokat a lakásokat tekinti zsúfoltnak, ahol egy szobára egynél több személy jut.) Magyarországon közel minden negyedik lakásban zsúfoltan élnek lakóik. Emellett a lakott lakások szobáira számított átlagos laksűrűségi mutató értéke is igen kedvezően alakult. A 2001.évi népszámlálás óta eltelt 10 év alatt a lakások lakóinak száma 245 351 fővel csökkent. Ez a változás befolyásolta a lakott lakások lakószám szerinti megoszlását, így 2011-ben már nem a két személy, hanem az egy személy által lakottak csoportja a legnagyobb: 29,7 százalék, azaz 1 162 156 lakás. Az egy személy által lakott lakásoktól nem sokkal marad el a két személlyel lakottak csoportja: 28,9 százalék (1 130 669).9 A lakott lakások szobaszám szerinti összetétele 1990 óta nem módosult lényegesen, a regisztrált csekély változás a nagyobb, többszobás lakások irányába történt. A regisztrált, nem jelentős változás a nagyobb, többszobás lakások felé és javára történt. Változatlanul a kétszobás lakások csoportja a legnagyobb. Azonban a kétszobás lakások aránya 2001-ben még 41%-ot tett ki, 2011-ben viszont már csak 37,3%-os (1 460 393) hányaddal rendelkezett. A 2001. évi népszámláláshoz képest 2011-ben 52 451 lakás visszaesést figyeltek meg a kétszobás lakások számát tekintve. A 2001. évi népszámlálás idején az egy- és a kétszobás lakások együttesen még 52 százalékot tettek ki, a 2011. évi népszámlálás azonban már – ha minimális mértékben is – a három- és többszobás lakások többségét regisztrálta: részesedésük együttesen 53,5%. A háromszobás lakások száma 1990 és 2001 között közel 96 ezerrel, az utóbbi 10 évben pedig már 97 725 ezerrel nőtt. A négyszobás lakások gyarapodása is hasonlóan dinamikus. A lakott lakások átlagos alapterülete országosan 79,5 m2, az egy lakóra jutó lakás-alapterület 31 m2. A népszámlálás óta mindkét érték egyformán 3 m2-rel növekedett. Ez nem tűnik lényeges változásnak, de ha figyelembe vesszük, hogy az 1990 és 2001 közötti tizenegy évben is ugyanennyivel nőtt a lakott lakások átlagos alapterülete, akkor már említésre érdemes adatról van szó. A lakások tulajdoni jelleg, illetőleg használati jogcím szerinti összetételében 1990 és 2001 között nagyarányú változás következett be.10 A természetes személyek tulajdonában lévő lakott lakások aránya 77 százalékról 95 százalékra nőtt. Ez a 18 százalékos növekedés csaknem kizárólag az önkormányzati tulajdonú lakások megvásárlásából adódik, amelynek következtében ma már az 1990. évinél 563 ezerrel kevesebb lakott lakás felett rendelkezhetnek a települési önkormányzatok. A lakások önkormányzati tulajdona a városokra, ezen belül is legfőképpen a fővárosra volt jellemző, így a privatizáció okozta átrendeződés is elsősorban Budapesten eredményezett alapvetően új helyzetet. A főváros lakott lakásainak már csak 9 százaléka az önkormányzatoké, 1990-ben ez az arány még 50 százalék volt. A természetes személyek tulajdonában lévő lakott lakások száma 2001 és 2005 között közel 250 ezerrel növekedett, arányuk (96 százalék) azonban csak minimálisan, 1 százalékkal lett magasabb. Ez az 1 százalék a jogi személyek tulajdonában lévő lakások adatában is megjelenik, de ellenkező előjellel, ugyanis az ilyen tulajdonú lakások száma a népszámlálás óta közel 34 ezerrel tovább csökkent. A 2011. évi népszámlálás idején már visszaesés volt tapasztalható. A természetes személyek tulajdonában lévő lakott lakások 91,6%-ot tettek ki (3 582 430 lakás).11 Mind a bérleti, mind a más használati jogcímek által birtokolt lakások száma növekedett.12 6. Lakások és lakóik. KSH, Népszámlálás 2011, Budapest, 2013. 12. p. Népszámlálás 2011, KSH honlap:http://www.ksh.hu/nepszamlalas/tablak_teruleti_00 (Letöltés ideje: 2014. október 25.) 10 Népszámlálás 2011, KSH honlap:http://www.ksh.hu/nepszamlalas/tablak_teruleti_00 (Letöltés ideje: 2014. október 25.) 11 Úgyszintén nem újdonság, hogy a nyugat-európai 40-60 százalékos aránnyal szemben nálunk 90 százalékban a tulajdonos lakik a lakásban, a magánszemélytől bérelt lakások aránya mindössze néhány százalék… 12 Népszámlálás 2011, KSH honlap:http://www.ksh.hu/nepszamlalas/tablak_teruleti_00 (Letöltés ideje: 2014. október 25.) 8 9



A lakott lakások tulajdoni jellegének változásával együtt járt a használati jogcím szerinti megoszlás hasonló mértékű átrendeződése. A bérelt lakások aránya a 2001. évi népszámlálás időpontjában 26 százalékról 7 százalékra csökkent, ennek fele van változatlanul önkormányzati tulajdonban. A 2011. évi népszámlálásnál sem változott a 7%, azonban az önkormányzati tulajdon 37,3%-ra esett vissza… A lakott lakások felszereltsége , közművekkel való ellátottsága a legutóbbi népszámlálás óta tovább javult, de a fejlődés üteme mérsékeltebb volt a korábbinál. A magas ellátottsági arányok mellett meg kell említeni a felszereltséggel kapcsolatos hiányokat is. A lakott lakások már csak 2,3 százalékában nincs sem hálózati, sem házi vízvezeték, illetve csatornázatlan. Nincs vízöblítéses WC, illetve meleg folyóvíz 219 254, illetve 212 925 lakásban. Ezek a felszereltséggel kapcsolatos hiányok feltehetőleg gyakran együtt, egy lakáson belül tapasztalhatók, és a lakások ugyanazon gyengébb minőségű körére jellemzőek.

5.2. táblázat - 22. táblázat: A lakott lakások felszereltség és szobaszám szerint (2011) Szoba-szám

Hálózati

Házi

Meleg Vízöblítéses folyóvízzel WC-vel

vízvezetékkel

Köz-

Házi

csatornával

Összes lakás

ellátott lakás 1

310 851

13 830

290 337

288 799

271 755

52 926

357 936

2

1 378 502

36 991

1 353 383

1 350 121

1 131 549

283 944

1 460 393

3

1 240 672

24 380

1 243 632

1 242 358

969 504

295 548

1 275 782

4-

805 840

10 800

812 152

811 897

648 506

168 134

818 318

Összesen

3 735 865

86 001

3 699 504

3 693 175

3 021 314

800 552

3 912 429

Népszámlálás 2011, KSH honlap: http://www.ksh.hu/nepszamlalas/tablak_teruleti_00 (Letöltés ideje: 2014. október 25.) A komfortosság mérsékeltebben, de tovább javult. 2001-ben már a lakott lakások több mint fele (52 százaléka) volt összkomfortos. 2011-re ez az arány 61,4%-ra nőtt (2 403 196 lakás). A komfortos lakások aránya valamivel emelkedett (31 százalék, 1 213062 lakás). A további komfortossági kategóriás lakások száma és aránya is csökkent 2001 óta. A komfort nélküli lakások aránya a lakásállományon belül visszaesett; már csak 7,1% tesznek ki (277 646 lakás). A félkomfortos lakások száma jelentősen (79 358 lakás) csökkent, arányuk 2,7 százalék. A lakásfogalomnak tulajdonképpen meg sem felelő ún. szükség- és egyéb lakások aránya tovább csökkent 0,27%-ra (18 525 lakás).13 A lakások kora (építési éve) szerint az ország lakott lakásainak csaknem fele (1 millió 888 ezer, 48 százalék) 1970-nél korábban, azaz a nagy lakásépítési csúcsidőszak előtt épült. Az 1970-es évekből való 912 ezer lakás (23 százalék), 1980-tól 2005-ig pedig összesen 1 millió 137 ezer (a lakott lakások 29 százaléka) épült. Az 1980as években épült lakások száma (698 ezer) 218 ezerrel csökkent az 1970-es évekhez viszonyítva, amely már jelzi, hogy akkoriban kezdődött meg az állam lakásépítési szerepvállalásának csökkenése. A tendencia folytatódott, illetve kiteljesedett az 1990-es években, amely már csak 308 ezer lakást (8 százalékot) produkált. Az 1999 utáni évek mindössze 3 százalékkal (130 ezerrel) növelték a lakott lakások számát. Ez évenkénti átlagban 26 ezer lakást jelent, amely azt jelzi, hogy a mélyponton ugyan már túljutott és fellendülőben van a lakásépítés, ám volumene még az 1980-as évek eredményeit sem közelíti meg.14 A 2006 és 2011 közötti években 153 169 lakás épült Magyarországon.15 A lakások környezete szerint 2001-ben 1,4 millió lakott lakással a családi házas lakóövezet a legjellemzőbb (38 százalék). Ezt követi a falusias jellegű, majd a lakótelepi övezet (810 ezer, illetve 772 ezer lakott lakással), amelyek 22, illetve 21 százalékot tesznek ki. Jelentős még a városias (hagyományos) beépítésű övezet (15 százalék, 554 ezer lakás) is. A társasházi és villanegyed, valamint a külterületi övezet országos összesítésben nem jelentős (2-2 százalék), míg az üdülőterületi, az üzemi, ipari és egyéb területi, valamint a szociális szempontból nem megfelelő lakóövezetek csupán fél százalékos vagy kisebb arányt képviselnek. A KSH külön vizsgálja a lakótelepi lakásokat, illetve azok főbb jellemzőit.16Budapestre és a nagyobb városokra jellemző, hogy magas a lakótelepi, a városias beépítésű, a társasházi és villanegyedben épült Népszámlálás 2011, KSH honlap:http://www.ksh.hu/nepszamlalas/tablak_teruleti_00 (Letöltés ideje: 2014. október 25.) 2. A népesség és a lakások jellemzői. Mikrocenzus 2005, KSH, Budapest, 2005. 39. p. 15 Népszámlálás 2011, KSH honlap:http://www.ksh.hu/nepszamlalas/tablak_teruleti_00 (Letöltés ideje: 2014. október 25.) 16 6. Lakások és lakóik. KSH, Népszámlálás 2011, Budapest, 2013. 43. p. 13 14



lakások aránya. A kisebb városok lakásainak több mint a fele családi házas környezetben található. Az ország lakásállományának 36 százaléka 1960 előtt épült. Ettől jelentősen eltér a lakótelepi lakások építési év szerinti megoszlása, ugyanis a lakások döntő többsége 1960 után, 77 százaléka két évtized alatt, 1970 és 1990 között épült fel. Az 1970-es évek második felétől lassult az országban a lakások építése, a rendszerváltozást követő években drasztikusan csökkent a lakásépítés. Ez különösen érintette a lakótelepi lakásokat, mivel a kis volumenű lakásépítés nem lakótelepi környezetben folyt. Jellemző, hogy míg a lakótelepi lakások közel 3 százaléka épült 1990 és 2001 között, addig a villanegyedi és társasházi lakások 13 százaléka, a családi házas övezet lakásainak 11 százaléka, az üdülőterületi lakások 24 százaléka épült ebben az időszakban. Budapesten a lakótelepi lakások átlagos alapterülete kisebb, mint akár a megyei jogú, akár a kisebb városokban. A lakótelepi lakások több mint 60 százaléka üzemi (házgyári) előregyártással, vasbeton anyagú falszerkezetből, ún. panelből készült.

3.2. 5.3.2. A nem lakott lakások főbb jellemzői Magyarország lakásállománya (azaz a lakott és nem lakott lakások, valamint a lakott üdülők együttes száma) a népszámlálás időpontjában 4 395 473 volt. Ebből 3 912 429 (89 százalék) volt lakott, 477 873 (10,9 százalék) pedig üresen állt, további 5 171 (0,1%) volt a lakott további lakóegységek száma.17 A nem lakott lakásokból 118 071 (24,7 százalék) Budapesten, 82 701 (17,3 százalék) a megyei jogú városokban, 122 977 ezer (25,7 százalék) a többi városban, 154 124 ezer (32,3 százalék) a községek területén található. A nem lakott lakások aránya Budapesten és a községekben fajlagosan magasabb, mint a lakottaké, míg a városok két típusában ez fordítva igaz. A közelmúlt egymást követő népszámlálásai között a nem lakott lakások száma is növekedett a lakásállománnyal együtt. A szobaszám szerinti összetételt vizsgálva a lakott lakásokkal szemben a nem lakott lakásokat a kis lakások magasabb aránya jellemzi: 20,5 százalékuk egyszobás, 45 százalékuk kétszobás, az ennél nagyobbak különkülön viszont még a 30 százalékot sem érték el. A felszereltség egyes elemeit vizsgálva esetenként nagyon jelentős különbség tapasztalható a lakott és a nem lakott lakások között. Ez arra utal, hogy a lakó nélküli lakások és a felszereltségi hiányok között szoros korreláció áll fenn, azaz többnyire a hiányos felszereltségű lakások maradnak használaton kívül. A felszereltség elemei és a komfortosság szerint is jellemzően gyengébb minőségűek a nem lakott lakások. 18 A lakott lakások és a nem lakott lakások korát összehasonlítva az utóbbiak általában régebbiek. közel 60 százalékuk 1960 előtt épült, és ezen belül is a legrégebbi, az 1920 előtti csoport a legnagyobb (közel 25 százalék). A nem lakott és a lakott lakások lakóövezeti jelleg szerinti megoszlásának összehasonlítása kissé eltérő képet mutat. Alacsonyabb arányban találunk nem lakott lakásokat a lakótelepeken és a családi házas övezetekben, ezzel ellentétben magasabb hányadban találunk a városias beépítésű, a falusias jellegű, valamint a külterületi övezetekben. A nem lakott lakások területi megoszlását a főváros túlsúlya jellemzi. A megyék közül Pest részesedése a legnagyobb, majd Bács-Kiskun következik, utánuk még Borsod-Abaúj-Zemplén és Csongrád megye említhető. A sort a kis megyék (Nógrád, Komárom- Esztergom és Tolna) zárják. A megyék nem lakott lakásainak a lakásállományon belüli aránya Bács-Kiskun és Csongrád megyében a legmagasabb, és ismét a kis megyékre jellemző a legalacsonyabb arány: Komárom-Esztergomban, Tolnában és Fejérben.

3.3. 5.3.3. Az üdülők főbb jellemzői Az üdülő lényegében megfelel a lakáskritériumoknak, de általában nem alkalmas az egész évi állandó használatra. Jellemzően pihenésre, üdülésre, azaz csak időszakos tartózkodásra építették, illetve használják. Az adatfelvételkor csak azokat az üdülésre használt lakóegységeket kellett összeírni, amelyek megfeleltek a következő minimális feltételeknek:19 13. A nem lakott lakások adatai. KSH, Népszámlálás 2001, Budapest, 2004. 7-8. pp. 6. Lakások és lakóik. KSH, Népszámlálás 2011, Budapest, 2013. 46-47 pp. 19 15. Az üdülők adatai. KSH, Népszámlálás 2001, Budapest, 2004. 7-8. pp. 17 18



• összes alapterülete legalább 12 m2, • falazata és tetőzete tartós anyagból készült, szilárd és ellenáll az időjárásnak, • padozata az eredeti talajfelszín szilárd (beton, fa stb.) lefedésével készült, • legalább egy 6 m2-nél nagyobb alapterületű szobája van, • legalább egy, természetes megvilágítást adó ablakkal rendelkezik, • a tisztálkodás, valamint a WC-használat biztosított. Ennek alapján összeírásra kerültek: • az építési, használatbavételi engedélyben üdülő rendeltetésű épületek, illetve a bennük lévő üdülőegységek (az üdülők, nyaralók, hétvégi házak, a társasüdülőházak üdülőegységei), • az üdülővé átminősített lakóházak, illetve azok lakóegységei, • az át nem minősített, de ténylegesen csak pihenésre, nyaralásra használt lakóházak, illetve azok lakásai (pl. a pihenésre használt tanyák, falusi lakóházak), • azok a nem üdülőnek épült, de a felsorolt feltételeknek megfelelő egyéb építmények, amelyeket pihenésre, nyaralásra használnak (a hobbikertek, volt zártkerti területek „átalakított” gyümölcstárolói, a szőlőhegyek ún. „kanapés présház”-ai, egyéb gazdasági épületek stb.). Az üdülők közül a lakottak adatai – a népszámlálási hagyományoknak megfelelően – a lakott lakások adataival összevonva szerepelnek. Amíg a 2001. évi népszámlálás idején külön kötet jelent meg az üdülőkről, addig a 2011. évi népszámlálásnál ez már nem figyelhető meg. A 2001. évi népszámlálás még részletesen tájékoztatott az üdülők adatairól, amelyek legfontosabb adatait az alábbiakban gyűjtöttük össze. A 2001. évi népszámlálási adatfelvétel 252 295 üdülő adatait írta össze. Ebből az eszmei időpontban 6 470 lakott, 245 825 pedig nem lakott volt. Az üdülők egyharmada egyszobás, kevéssel több kétszobás, és az ennél nagyobbak is közel egyharmadot tesznek ki. Az átlagos alapterület az üdülők esetében csupán 42 m2. Az üdülők felszereltsége általában alacsonyabb színvonalú, mint a lakásoké. Vezetékes vízzel 63 százalékuk rendelkezik, ebből 56 százalék hálózati, 7 százalék házi rendszerből kapja a vizet. Viszonylag magas a meleg folyóvízzel és a vízöblítéses WC-vel ellátott üdülők aránya (71, illetve 60 százalék), meglehetősen alacsony viszont a közcsatornával és a vezetékes gázzal való ellátottság (26, illetve 14 százalék). A felszereltség egyes, az üdülők sajátos, idényszerű használatával összefüggő elemei magasabb arányban fordulnak elő, mint a lakásokban, de mégis alacsonyabb ellátottsági színvonalat jelentenek, mert a közművekkel ellentétben ezek helyi, lokális megoldások. Ezek az elemek a már említett házi vízvezeték mellett a házi csatorna (45 százalék) és a palackos (PB) gáz (63 százalék). Mindhárom aránya jelentősen magasabb az üdülők, mint a lakások között. A komfortosság jelentős eltéréseket mutat. Az üdülőknek mindössze 6,5 százaléka összkomfortos, ez az összkomfortossághoz elengedhetetlen központos fűtés hiányának következménye. Az üdülők 69 százaléka hat megye területén található, közülük Pest megye részesedése a legnagyobb (23 százalék). Somogy és Veszprém megye 14-14 százalékot mondhat magáénak, majd Fejér és Baranya megye következik 8, illetve 6 százalékkal, a sort Zala megye zárja 4 százalékkal. Üdülők a többi megyében és a fővárosban is vannak, de arányuk sehol sem éri el a 4 százalékot. Az összes üdülő 54 százaléka (136 ezer) a kiemelt üdülőkörzetek területén van. Közülük a Balaton-üdülőkörzet part közeli településein lévő üdülők száma a legnagyobb: 64 ezer (25 százalék). A Dunakanyar részesedése 11 százalék (28 ezer), majd a Velencei-tóVértes és a Mecsek-Villány körzet következik 5-5 százalékkal (egyenként 12 ezernél több üdülővel). A sort a Mátra–Bükk folytatja (8 ezer, 3 százalék), ezt követi a Balaton-üdülőkörzet további településeinek területe (5 ezer, 2 százalék), végül a Tisza-tó, amelynek környezetében csak 2 800 üdülő (1,1 százalék) található. A nyolcadik kiemelt üdülőkörzet Budapest, de ez valószínűleg nem az üdülők számának, sokkal inkább a főváros idegenforgalmi jelentőségének tulajdonítható. Az itt összeírt üdülők száma 3 400, arányuk 1,4 százalék.

5.1. ábra - 14. ábra: Magyarország kiemelt üdülőkörzeteinek térképe (2001)



Forrás: A KSH 2001. évi népszámlálással kapcsolatos honlapja: www.nepszamlalas.hu

3.4. 5.3.4. Lakott egyéb lakóegység és az intézeti háztartási lakóegység Lakott egyéb lakóegység fogalma némileg változott 2001-hez képest. Erről a 2011. évi népszámlálás vonatkozó kötetének módszertani része tájékoztat minket: „Ebbe a kategóriába tartoznak a lakott gazdasági helyiségek (raktár, présház, istálló műhely, mosókonyha, üzlethelyiség, garázs stb.), illetve ideiglenes, mozgó vagy egyéb létesítmény lakott helyiségei (kunyhó, lakókocsi stb.), továbbá az épület telkére épített, önálló háztartás (pl. al- vagy ágybérlő) által lakóhelyként használt olyan különálló létesítmény, amely a lakás fogalmának nem felel meg. Az 1990. évi népszámlálás adatfeldolgozása során a lakóépületeken belüli lakott egyéb lakóegységek megkülönböztetésére csak a reprezentatív adatfelvétel során volt lehetőség, ezért az alapprogramban az ilyen lakóegységek lakásként lettek feldolgozva.” 20

Felhasznált irodalom 11. A lakások és lakóik. KSH, Népszámlálás 2001, Budapest, 2003. 13. A nem lakott lakások adatai. KSH, Népszámlálás 2001, Budapest, 2004. 15. Az üdülők adatai. KSH, Népszámlálás 2001, Budapest, 2004. 17. A háztartások lakáskörülményei. KSH, Népszámlálás 2001, Budapest, 2004. 23. A lakótelepi lakások és lakóik főbb jellemzői. KSH, Népszámlálás 2001, Budapest, 2004. 2. A népesség és a lakások jellemzői. Mikrocenzus 2005, KSH, Budapest, 2005. 20

6. Lakások és lakóik. KSH, Népszámlálás 2011, Budapest, 2013. 151. p.



7. Lakások, lakáskörülmények. Mikrocenzus 2005, KSH, Budapest, 2006. 6. Lakások és lakóik. KSH, Népszámlálás 2011, Budapest, 2013. KLINGER András (szerk.): Demográfia. KSH, Budapest, 1996. Lakásstatisztikai évkönyv 2005. KSH, Budapest, 2006. A KSH 2001. évi népszámlálással kapcsolatos honlapja: www.nepszamlalas.hu. A KSH 2005. évi mikrocenzussal kapcsolatos honlapja: www.nepszamlalas.hu. A KSH 2011. évi népszámlálással kapcsolatos honlapja: http://www.ksh.hu/nepszamlalas/tablak_teruleti_00


6. fejezet - 6. Településdemográfia 1. 6.1. Fogalmi meghatározás A településdemográfia a demográfia tárgykörébe tartozó tudományág, mely a népesség számának, összetételének, népmozgalmi folyamatainak (élveszületések, halálozások, vándorlás stb.) kérdéseit vizsgálja a települések egyedi szintjén és azok sajátos csoportjai szerint. A településdemográfia interdiszciplináris jellegű, más tudományokhoz szorosan kapcsolódik. A demográfia mellett a földrajzzal (településföldrajz), a településtörténettel, illetve az urbanisztikával mutat szorosabb kapcsolatot. Nem elhanyagolható a kapcsolat a településdemográfia és a jogtudomány között sem. A településdemográfia és a településföldrajz kapcsolatára jellemző, hogy az előbbi a település fogalmat, illetve arra vonatkozó jellegzetes ismérveket az utóbbitól kölcsönzi. A településföldrajz a települések, a településhálózat feltárásával, illetve rendszerezésével, valamint annak fejlődésének vizsgálatával foglalkozó tudományág. A településtörténet az egyes települések, településcsoportok múltjával, az urbanisztika (városföldrajz) pedig elsősorban a települések infrastrukturális ellátottságával, műszaki helyzetének, állapotának vizsgálatával gazdagítja a településdemográfiát. A településdemográfia és a jogtudomány a közigazgatási jog kapcsán érintkezik egymással, mivel a területszervezés elsődlegesen határozza meg az egyes települések életét.

2. 6.2. A településdemográfia tárgya A kérdéses tudományág középpontjában a település, illetve azok összefüggő rendszere, a településhálózat helyezkedik el. A település1 bármely nagyságú, különálló lakóhely és munkahely, vagy a lakó- és munkahelyek azon összefüggő csoportja, amelynek helye földrajzilag leírható, neve van, egy ember, vagy embercsoport lakóhelyéül (és munkahelyéül) szolgál, és más településektől egyértelműen elhatárolható. A település szót az irodalom a városok és a községek együttes számának jelölésére is használja. A település földrajzi fogalom, mely feltételezi a házak, építmények, illetve az emberek (a népesség) jelenlétét. Mendöl Tibor szerint a település az embercsoport lakó és munkahelyének térbeli együttese.2 Tóth József meghatározása szerint a település egy adott földrajzi környezetben, annak elemeivel intenzív kölcsönhatásban élő gazdasági, társadalmi, műszaki (infrastrukturális) struktúrák rendszere. 3 A település mellett a helység fogalomról is említést kell tennünk. Helységnek nevezzük a közigazgatási egységet alkotó települést (a fővárost, a megyei jogú várost, a várost, a nagyközséget és a községet). Településhálózat jön létre, ha a kereskedelem és a közlekedés fejlődésével a települések között gazdasági kereskedelmi kapcsolatok alakulnak ki, a települések szorosabban kapcsolódnak egymáshoz, munkamegosztás alakul ki közöttük, így településhálózattá integrálódtak. A településhálózat különböző jelentőségű településekből áll, így ezek a települések hierarchikus rendszert alkotnak. A településhálózat hierarchikus rendjét többféle modell is szemlélteti, közülük a Chrystaller-féle a legismertebb.

6.1. ábra - 15. ábra: A Chrystaller-féle településhálózati modell

A Magyar Köztársaság Helységnévtára, 2005. KSH, Budapest, 2003. 11. p. MENDÖL Tibor: Általános településföldrajz, MTA, Budapest, 1963. 3 TÓTH József (szerk.): Általános társadalomföldrajz I., Dialóg-Campus Kiadó, Budapest.-Pécs, 2002. 1 2


6. Településdemográfia

Forrás: www.sulinet.hu. (Letöltés: 2008. november 30.) A települések kialakulására, fejlődésére ható tényezők: 1. természetföldrajzi: • domborzat (árvízmentes teraszok, dombok vagy alacsonyabb hegytetők, síkság-hegyvidék határvonala), • éghajlat, • termőföld minősége és mennyisége, a talajviszonyok, • nyersanyagforrások, • tó- és tengerpartok, • folyótorkolatok, 2. társadalmi tényezők: • vásárvonal (eltérő természeti adottságú és gazdaságú tájak érintkezési vonala), • folyami átkelőhelyek, • közlekedési csomópontok. A települési forma szerint a településeket az alábbiak szerint csoportosíthatjuk: • teljesen nyílt település: amelyeknél a lakóházak rendszertelenül, elszórtan, egymástól kisebb-nagyobb távolságra helyezkednek el, • nyílt település községmaggal: ahol a lakóépületek részbeni tömörülése már fellelhető, de többségében a szétszórtság jellemzi, • túlnyomórészt zárt jellegű település: ebben az esetben a lakosság többsége már rendezett agglomerációban helyezkedik el, amit azonban még jelentős szórványtelepülések vesznek körül, • tejesen zárt teleülés: amelyek egyetlen összefüggő agglomerációból állnak.4

4

BALÁZS József – HORVÁTH Róbert: Bevezetés a demográfiába. JATEPress, Szeged, 1993. 31. p.



A településföldrajz a települések két csoportját különbözteti meg. Az egyik az ún. mozgékony települések, mely alatt a nomád állattenyésztő népek sátras „településeit” kell érteni. A másik pedig az állandó települések. Ez utóbbihoz tartoznak, az ún. magányos (szórvány) települések. Ezeknél a lakó és a munkahely térbeli egységet alkot, lélekszámuk 1-10 fő. Például: tanya, major (gazdasági központ és lakóhely), farm (gépesített mezőgazdasági üzem és lakóhely). A másik fajta az ún. csoportos települések5. A csoportos településeknek két fajtáját különböztetjük meg, az egyik a város, a másik a falu (a közigazgatás nyelvén a község). A falu területe – ahogy a városé is – két részből áll: 1. belterület: a városnak vagy a községnek az általában nem mezőgazdasági és erdőgazdálkodási területeit magába foglaló része, amelynek határát a város, község általános vagy összevont rendezési terve tartalmazza. A belterület a beépített és a közterületeken (út, utca, tér, park stb.) kívül kiterjed a telekalakításra és beépítésre felhasználható területrészekre is. Egy helységnek több belterülete is lehet. a. központi belterület: az a belterületei egység, amelynek területén találhatóak a helység igazgatási szervei és általában az ellátó intézmények többsége. Központi belterülete minden helységnek van. b. egyéb belterület: a helységnek a központi belterülettel össze nem függő, de belterületnek minősülő város, illetve községrésze, amelynek fejlesztése a belterületre érvényes szabályok szerint történik. Egyéb belterület csak a helységek egy részében található, de van olyan helység is, amelynek több egyéb belterülete is van. 2. külterület: a helység rendezési tervében meghatározott belterület határán kívül fekvő rész, amely általában mező- vagy erdőgazdasági terület. A bel- és külterület, bár térben elkülönül, elválaszthatatlan egységet alkot. A belterületi népesség az elmúlt évtizedekben a külterületi népesség rovására egyre nőtt.6 A belterület alaprajztípusai a falu esetében lehet: • széttördelt település: lazán, egymástól távol, akár több száz méterre épült házak, amelyek utak mentén helyezkednek el. (pl. a göcseji (Zala megye) "szegek" és az Alsó-őrségi (Vas megye) „szerek”) • halmazfalu: szabálytalan alaprajzú telkek és utcák hálózata • kerek vagy körfalu: a belső, kör alakú tér külső peremén legyezőszerűen szétnyíló telkek állnak • szalagtelkes falvak: • útifalu vagy utcás falu: az átfutó (ország)út két oldalán elhelyezkedő szalagtelkekből áll • orsós utcájú falu: a szalagtelkek által közrezárt egyetlen utca középtájon térszerűen kiszélesedik • sakktábla alaprajzú falu : tervezett, szabályos alaprajzú falu, a nyílegyenes utcák részben párhuzamosak egymással, részben merőlegesek egymásra, az utcák telektömböket fognak közre. 7 Magyarországon – 2012. január 1-én – 2 826 község (ebből 120 nagyközség) található, ezek a teljes népesség 30,31%-ának adnak otthont (ezzel Magyarország közepesen városiasodott országnak számít.) Népességszám alapján a falvakat (községeket) a következő csoportokba soroljuk: Törpefalu (200 fő alatt) Aprófalu (200–500 fő) Kisfalu (500–1000 fő) Középfalu (1000–5000 fő)

TÓTH József (szerk.): Általános társadalomföldrajz I.. Dialóg Campus, Budapest-Pécs, 2002. 427. p. KLINGER András (szerk.): Demográfia. KSH, Budapest, 1996. 112. p. 7 TÓTH József (szerk.): Általános társadalomföldrajz I.. Dialóg Campus, Budapest-Pécs, 2002. 462. p. 5 6



Nagyfalu, óriásfalu (5000 fő fölött). Ennek a beosztásnak csak statisztikai jelentősége van, de közigazgatási nincsen. A magyar településszerkezetre jellemző, hogy míg Észak-Magyarországon és a Dél-Dunántúlon, tehát a hegyvidékes területeken rengeteg apróés törpefalu található, addig az Alföldre inkább a nagy kiterjedésű óriásfalvak, illetve a másik véglet, a tanyák jellemzők. Ebből következik, hogy míg pl. Borsod-Abaúj-Zemplén és Baranya megyékben a települések száma 300 fölött van (358, illetve 301), addig Csongrád megyében ez csak 60. Bár a falvak (községek) lakossága elsősorban a mezőgazdaságból él, ennek ellenére a mezőgazdasági és a falusi népesség közé nem lehet egyenlőségjelet tenni (ti. az ingázók többsége nem mezőgazdasági munkát végez). A külterületi lakott helyek egyik típusa a tanya. A hazai statisztikai rendszerben tanyának minősül a városok vagy falvak külterületén elszórtan épült lakóház, vagy a lakóházak kisebb csoportja a hozzájuk tartozó gazdasági épületekkel. A tanyák térbeli együttese alkotja a tanyarendszert. 8 A város a földrajzi munkamegosztásban valamilyen központi szerepkört betöltő, döntően nem mezőgazdasági jellegű település. A városoknak több funkciójuk lehet. Egyrészt helyi funkció, mely azt jelenti, hogy a település csak saját lakosságának szükségleteit elégíti ki. Másrészt központi funkció, ennek a lényege, hogy a település nemcsak saját lakosságát, hanem a környező települések népességének szükségleteit is kielégíti. A funkciókhoz kapcsolódóan a város fogalmához tartozó főbb, általános jellemzők a következők: a nagyobb lakásszám és népsűrűség, az adott ország általános szintjéhez képest magasabb színvonalú infrastruktúra (kereskedelmi-szolgáltatási hálózat és forgalom, valamint kommunális ellátottság (közművesítés) és tömegközlekedés), továbbá az oktatási-kulturális, az egészségügyi intézmények, a kisebb-nagyobb ipartelepek működése. Ezekből következően jelentős vonzási, központi szerepet tölt be a környezetében. A városok szerkezetét tekintve elmondható, hogy a városok belső szerkezete a társadalmi munkamegosztás térbeli rendjét tükrözi és általában övezetes elrendeződést mutat: 1. belső munkahelyöv (az ún. city): kulturális intézmények, irodák.

állami és közigazgatási szervek, pénzintézetek, üzletek, oktatási,

2. belső lakóöv: sűrű beépítésű terület, sokemeletes bérházakkal (ezt az övet érinti leginkább az un. „slumosodás” – a lakóépületek műszaki állapotának leromlása). 3. külső munkahelyöv: kikötők, hűtőházak.

nagy helyigényű pályaudvarok, ipari üzemek, raktárak, sporttelepek, laktanyák,

4. külső lakóöv: város peremi nagy lakótelepek, kertvárosi részek, családi házak. A város növekedésével új, helyi központok is létrejönnek a különböző övekben. A városok típusai eltérőek lehetnek. Az egyes kategóriákhoz tartozó lélekszám-adatok országonként és tankönyvenként különböznek. Magyarországon a méret alapján megkülönböztetünk: • fővárost (Budapest, 2012. január 1-jén 1 740 041 fő) • nagyvárost (100 000 fő felett), • középvárost (25 000 és 100 000 fő között), • kisvárost (25 000 fő alatt. A város fogalmával szorosan összekapcsolódik a városodás, illetve a városiasodás fogalma is. Városodásnak nevezzük a városok és a városi lakosság számának növekedését. A városiasodás viszont a települések városias jellegét, művi környezetét, a funkciók bővülését, illetve a városi életmód terjedését jelenti. A két fogalom 8

HOÓZ István: Népesség és népesedés. Pécsi Tudományegyetem, Pécs, 1995. 42. p.



együttesen alkotja az urbanizáció fogalmát, melyet a települési rendszerben végbemenő modernizációként is értelmezhetünk.9 „Az urbanizáció fogalmán olyan általános városiasodási folyamatot értek, amely olyan társadalmigazdasági-települési folyamatként fogható fel, amelyben az emberiség, az adott társadalom halad egy magasabb civilizációs szint felé. A civilizáció az adott területen létező berendezettség, társadalmi és technikai rend és biztonság.” 10

3. 6.3. A településdemográfia forrásai A településdemográfia és a helytörténet közös forrásokkal rendelkeznek. A források tekintetében három jelentősebb „műfajt” különböztetünk meg: 1. monográfiák: A monográfia célja az egyes települések történetének elemzése. A helytörténeti monográfiák fontosságát már a polgári korban Pesthy Frigyes és Tagányi Károly is felismerték. Jelentős irodalmat hagytak hátra Borovszky Samu és munkatársai is, akik az 1800-as évek utolsó évtizedétől az I. világháború kitöréséig több vármegye, illetve (törvényhatósági jogú és rendezett tanácsú) város monográfiáját dolgozták fel. A roppant aprólékos kutatómunkát az I. világháború miatt félbe kellett szakítani, így Magyarország vármegyéinek (és városainak) csak harmada került feldolgozásra és publikálásra. 2. helységnévtárak: Ezen források a helységek neveire, közigazgatási beosztására, a népesség számára vonatkozó legfontosabb adatokat tartalmazzák. Erre a forrásra kiváló példa a Fényes Elek tollából megjelent „Magyarország geographiai szótára” című kétkötetes munka. A KSH 1872 óta készít hivatalos helységnévtárakat. Ezek tartalmazzák az egyes helységek közigazgatási hovatartozását, népességszámát, a közigazgatási egységek területét, postai, vasúti adataikat (a legközelebbi posta, illetve vasútállomás vonatkozásában). 3. helytörténeti lexikonok: Azelső két műfaj között egy sajátos átmenetet képviselnek. A települések történetére és fejlődésére vonatkozóan lexikális rövidséggel közölnek adatokat. A helytörténeti lexikonok az egyes helységek adatait egységes rendszerben, csak a legfontosabb és legjellemzőbb adatok megvilágításával közlik.

4. 6.4. Magyarország településhálózatának fejlődése Az ország településhálózatát a különböző szintű közigazgatási területi egységek fogják össze. Ezek száma a mindenkori közigazgatási beosztásnak megfelelően alakult. Ezer éven át a vármegyék (előbb királyi, majd nemesi vármegyék,11 de a polgári időszakban (1867-1914) ismét változott a szerepük) töltötték be a vezető közigazgatási szerepet az ország életében. A vármegye (latinul comitatus) a mai megye szintjén a magyar közigazgatás egysége volt I. István királytól (1000-1038) a tanácsrendszer 1950. január 1-jén történt bevezetéséig. Magyarország 1910-ben 63 vármegyére, illetve Fiume város és kerületére (ez utóbbit szokták – némileg tévesen – a 64. vármegyének nevezni) tagolódott. A szabad királyi város (latinul: libera regiae civitas) várostípus volt a történelmi Magyarországon. Kialakulásuk már a 11-12. században megkezdődött, de csak a 14-15. század fordulóján vált külön a szabad királyi városok kategóriája a mezővárosoktól. E városok csak a királynak voltak alárendelve.12 A szabad királyi városok lakóinak kiváltságához tartozott a mezővárosokkal szemben, hogy joguk volt fallal bekeríteni a települést. A beköltözőknek polgárjogot adhattak. Plébánosaikat maguk választhatták. Fontos volt a vásártartás joga és az árumegállító jog. A polgárok szabadon végrendelkezhettek. Adóikat a királynak évente egy alkalommal, egy összegben fizették. A szabad királyi városok „elit” csoportjához tartoztak, az ún. tárnoki városok.13

ERDEI Ferenc: Város és vidéke. Magyarország felfedezése. Szépirodalmi Könyvkiadó, 1971. 9-10. pp. BECSEI József: Népességföldrajz. Ipszilon Kiadó Kft, Békéscsaba, 2004. 173. p. 11 KRISTÓ Gyula: Magyarország története 895-1301. Osiris, Budapest, 1998. 221. p. 12 BELUSZKY Pál: Magyarország településföldrajza. Általános rész, Dialóg Campus, Budapest, 2004. 21-24. pp. 13 BAK Borbála: Magyarország történeti topográfiája. História Könyvtár, MTA, Budapest, 1997. 82. p. 9

10



Az 1600-as években a nemesség igyekezett elérni e kiváltságok szűkítését illetve a király jogát szabad királyi várossá nyilvánításra. 1687-től erre csak a rendi országgyűlés rendi jóváhagyásával volt jogosult. A 18. század végétől a nemesség még azt is elérte, hogy az összes szabad királyi város szavazatát az országgyűlésen egynek vegyék. Az 1870. évi 42. törvénycikk a szabad királyi városokat törvényhatósági jogú várossá nyilvánította. Ezt követően az 1871. évi 18.tc. a kisebb településeket rendezett tanácsú város minősítette. Mezőváros (latinul oppidum): településtípus a volt történelmi Magyarországon, lényegében városi kiváltságokkal rendelkező mezőgazdasági jellegű település. A 14-15. század fordulóján vált külön ez a kategória a szabad királyi városoktól. Lakói főleg mezőgazdasággal foglalkozó szabad parasztok voltak, akik polgárosodásukért folyamatos küzdelmet folytattak az őket jobbágyi sorba taszítani kívánó helyi földesurakkal. Az 1848. évi 23. tc. három kategóriát állított fel:14 • kisváros (12 ezernél kevesebb lakos) • középváros (12-30 ezer lakos) • nagyváros (30 ezernél több lakos). Az 1870-es évektől kezdve az ún. községi törvények hatására a mezővárosok nagy részéből község, kisebb részéből rendezett tanácsú város, míg egyes sikeres városokból törvényhatósági jogú város lett. A városokat tekintve – a polgári korszakban – elsősorban a törvényhatósági jogú városoknak, illetve a rendezett tanácsú városoknak volt meghatározó szerepük. Rendezett tanácsú város az ún. községi törvények15 (1870: 42. tc., 1871: 18.tc. és 1886: 22.tc.) következményeként azokból a mezővárosokból és kisebb szabad királyi városokból, amelyeknek nem volt gazdasági erejük önálló törvényhatóság alkotására (mint a törvényhatósági jogú városok), rendezett tanácsú városok jöttek létre. Ezek nem tartoztak járási szervezetbe, hanem közvetlenül a vármegyei hatóság alá voltak rendelve. A rendezett tanácsú városok jogi kategóriáját az 1929. évi 30. tc. megyei városra változtatta. A törvényhatósági jogú város a polgári kori közigazgatásban a korábbi ún. szabad királyi városokat váltotta fel ez a cím a hozzá tartozó, széleskörű belső autonómiát biztosító önkormányzati jogosítványokkal. A két világháború között és az 1945-1950 közötti időszakban az akkori 25 megyeszékhelynek mintegy a fele tartozott a törvényhatósági jogú városok közé. A kiegyezés (1867) és vele a polgári átalakulás megváltoztatta Magyarország településhálózatát. Ez a jelenség az alábbiakon alapult: 1. megfelelő jogszabályi háttér, 2. a közigazgatás fejlődése, 3. politikai feltételek megteremtése, 4. a települések jogállásának megváltozása, 5. gazdasági térszerkezet változás, 6. gyors kapitalizálódás 7. ipari forradalom. A korszak legszembetűnőbb változása – településdemográfiai szempontból – a falusi népesség számának és arányának csökkenése volt. Főként az 1 000 lakos alatti – a törpe-, az apró- és a kisfalvak – települések vesztettek népességszámukból. A népességszám-csökkenés a munkaképes korosztályok városba áramlása miatt következett be. Az említett falvak népességszámának csökkenése mellett az urbanizálódás üteme egyre gyorsult. A főváros fejlődése volt a legszembetűnőbb. 14 15

Corpus Juris Hungarici, Magyar Törvénytár 1836-1868 . Franklin Társulat, Budapest, 1896. 247. p. Corpus Juris Hungarici, Magyar Törvénytár 1869-1871 . Franklin Társulat, Budapest, 1896. 211. p.



Budapest 1873. november 17-én jött létre Pest, Buda és Óbuda egyesülésével. A népességszám 1867 és 1910 között 270 ezerről 880 ezerre ugrott a fővárosban, ezzel Budapest Európa 8. legnagyobb városa, illetve a Monarchián belül Bécs méltó vetélytársa lett. Budapest 1873-as létrejöttével az agglomerációs gyűrű is kezdett kialakulni. Az elővárosi gyűrűben (21 település) 1910-ben már 230 ezren éltek. A kapcsolat a főváros és az agglomerációs terület között már ekkor szoros volt. Budapest után a második legdinamikusabb város, Fiume (Rijeka) volt, amely kikötőváros lévén a kereskedelem miatt indult fejlődésnek.16 Budapest mellett 10 regionális centrum volt az országban. A Felvidék legjelentősebb centrumai Pozsony (Bratislava), illetve Kassa (Košice) voltak, Erdélyben Kolozsvár (Cluj-Napoca), a Partiumban Arad (románul: Arad) és Nagyvárad (Oradea), a Bánságban Temesvár (Timişoara), az Alföldön Szeged és Debrecen, a Dunántúlon Pécs, a horvát társországban pedig Zágráb (Zagreb) töltötte be ezt a szerepet. A korszak 10 regionális központja nehezen tudott méltó ellensúlya lenni a fővárosnak. 1900-ban a magyarországi népesség közel harmada városlakó volt. A városok számának növekedésében több szempont játszott szerepet: 1. a vas- és acélipar fejlődése 2. a szénbányászat jelentősége 3. a vasút kiépítése A vasútvonal léte vagy nem léte egy város számára kiemelkedő fontosságú volt. Vasút hiányában (pl: Gyöngyös, Nagykálló, Dicsőszentmárton (Tîrnăveni) számos város fejlődése megtorpant, hanyatlásba ment át, és ez a népességszám alakulásában is éreztette hatását. A városok nemzetiségi összetételét tekintve elmondható, hogy a városlakók 82%-a magyar nemzetiségű volt. Ugyanakkor jelentős volt még a német (pl: Pozsony), illetve a szlovák (Liptószentmiklós (Liptovský Mikuláš)) városi polgárok száma is. A városok elenyésző része volt csak román (pl.: Hátszeg (Haţeg)) vagy más többségű (pl.: a szerb többségű Pancsova (Pančevo)).17 Az 1920. évi trianoni békeszerződés értelmében Magyarország területének közel 70%-át, népességének pedig 2/3-át elveszítette. Az ország településhálózata is jelentős változásokon ment keresztül. Míg 1918-ban 139 városi jogállású település volt az ország területén, addig 1920-ra ez a szám 47-re olvadt. A falvak (községek) száma a közel 12 500-ról 3 500-ra zuhant vissza. Budapest súlya radikálisan megnövekedett , „vízfejű” lett az ország. 1910-ben az ország lakosságának 4,2%a sem élt a fővárosban, de 1920-ra ez az arány felugrott 11,6%-ra. Az igazi probléma abban mutatkozott, hogy Budapestnek nem voltak igazi ellenpólusai a megmaradt városok közül. Elvesztettük Pozsonyt, Kassát, Kolozsvárt, Temesvárt, hogy csak a legjelentősebbeket említsük. Szeged, mint a korabeli második legnagyobb város Budapest után megmaradt, de az új határok meghúzása predesztinálta további sorsát. Debrecen, de főként Miskolc ekkor még nem töltöttek be oly jelentős szerepet, mint napjainkban. A legjelentősebb városok közül Szeged, Debrecen és Pécs maradt. Hozzájuk próbált felzárkózni a két világháború között Miskolc, Győr, illetve valamelyest Székesfehérvár. A két világháború között a főváros népességnövekedése lelassult, de még így is sikerült 1930-ban belépni a milliós városok „klubjába”. Ekkor már a teljes magyar városi lakosság 35-36%-a élt Budapesten. 1941-ben már az ország népességének 18%-a élt a fővárosban és az agglomerációban. További jelentős településtörténeti sajátosság, hogy a főváros környéki településgyűrű rohamosan emelte népességszámát. 1920-ban még csak 300 ezer fő, 1941-ben pedig már 648 ezerre rúgott az itt élő lakosok száma. Az igazi urbanizálódás ebben az időben elsősorban a fővárost érintette, de néhány település városi szerepkörhöz jutott (a gyáriparnak, illetve a bányászatnak köszönhetően Ózd, Salgótarján és Tatabánya is fejlődésnek indult). Miskolc lakossága is ekkor kezdett számottevően gyarapodni, melyhez a – a II. világháború után – környékbeli falvak beolvasztása is hozzásegítette.18

KŐSZEGFALVI György: Magyarország településrendszere, Történelmi vázlat településrendszerünkről. Alexandra Kiadó, Budapest, 2004. 64. p. 17 LELKES György: A történelmi Magyarország atlasza és adattára 1914. Talma Kiadó, Pécs, 2001. 18 KŐSZEGFALVI György: Településfejlesztés, településpolitika. Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 1985. 11. p. 16



Az iparosodással az alföldi agrárvárosok fejlődése megrekedt. Strukturális gyöngeségük a II. világháború kirobbanása idejére már látható volt. A gazdasági teljesítőképesség messze elmaradt az ipari városokétól. Ennek ellenére – bár a népességnövekedés is lassult – agrártúlnépesedés sújtotta ezeket a városokat, amely a kor nagy társadalmi problémája volt. 1941-ben a magyar városi lakosság harmada még az Alföldön élt, de a térség súlya elmaradt a hazai városodás folyamatában. A trianoni békeszerződést követően a falvak (községek) helyzete is megváltozott. A falvak közel kétharmada határon túlra került. A struktúrát tekintve a kis- és törpefalvak száma radikálisan csökkent a trianoni Magyarországon, mivel ezek jórészt az elcsatolt térségekben voltak. Az aprófalvak Magyarországon főként a Dunántúl déli, illetve nyugati vidékein, valamint az Északi-középhegységeben maradtak meg. Ezen települések lakosságszáma a II. világháború kitöréséig stagnált vagy csökkent. A faluhálózat másik pólusán helyet foglaló óriásfalvak viszont nagyobb arányt képviseltek 1920 után, mint azt megelőzően. Az óriásfalvak túlnyomó többsége a Magyar-alföldön helyezkedett el, így döntő többségükben ezek megmaradtak az anyaországnak. A tanyahálózat is jelentős változás ment át. Ezen az intézmény eredete a török időktől származtatható, és főként az Alföldön találkozhatunk vele. 1920 után a tanyavilág jelentős hányada az anyaországnál maradt. Kiterjedt nagy tanyavilág létezett Szeged, Hódmezővásárhely, illetve Kecskemét térségében. Gazdaságilag és településdemográfiailag az egyik legkedvezőtlenebb helyzetet az okozta, hogy megnőtt a stagnáló, illetve a depressziós térségek száma.19 Ezek szinte kizárólagosan valamelyik elcsatolt városhoz kapcsolódtak (pl.: Abaúj-Torna falvai Kassához), így vonzásközpont nélkül hanyatlásnak indultak. Ez a folyamat egyébként a határ mindkét oldalán megfigyelhető volt, és máig érezteti hatását (pl.: az Alföldön a szatmári térségben). A harmadik jelentős mérföldkő a településhálózat fejlődésének vonatkozásában az 1950-es közigazgatási reform volt. Mely megszüntette az I. (Szent) István (1000-1038) uralkodásától létező vármegyéket, illetve annak helyén létrehozta a mai Magyarország közigazgatásának alapját képző megyerendszert. Az ország területi igazgatási egységek szerinti tagozódásának megfelelően tanács működött.20 A megalakult tanácsok száma 1950-ben 3 217 volt. A II. világháború után időszerűvé vált a régi megyerendszer megszüntetése, mivel a trianoni határok ismét életbe léptek, az új országhatárok több megyét is kettévágtak, és a csonka megyék (Abaúj-Torna, Bács-Bodrog, Bihar, Sopron, Szatmár-Bereg, Zemplén) túl kicsik lettek ahhoz, hogy érdemes legyen külön egységként kezelni őket. Továbbá, a középkorban kialakult megyerendszer már nem felelt meg a modern időkben, amikor a vasút kiépítése több esetben is megváltoztatta a vonzáskörzeteket. Régebbi igényként merült fel a hatalmasra nőtt Pest-Pilis-Solt-Kiskun megye szétválasztása is. Szintén ésszerűnek tűnt, hogy Esztergom-Komárom és NógrádHont vármegyék korábbi megyeszékhelyeinek (az előbbinél Esztergom, az utóbbinál Balassagyarmat) szerepét az időközben feltörekvő iparvárosok, Tatabánya és Salgótarján vegyék át. Továbbá a tradicionális békési vármegyeszékhely, Gyula is átadta a helyét a fejlődő Békéscsabának. A rendezés alapelveit 1949. szeptember 30-án hagyta jóvá a minisztertanács. A rendezési terv megszüntette az ezer éves Csanád vármegyét is, melynek Makó városa volt a központja. A kis vármegye központi és torontáli járása (ez utóbbi a trianoni békeszerződéstől volt Csanád vármegye része) Makóval együtt a Szentes központú Csongrád megyéhez került. Csanád vármegye battonyai és mezőkovácsházi járása a Békéscsaba székhelyű Békés megyéhez került. Felmerült, hogy Szentes helyett a sokkal nagyobb Szeged legyen Csongrád megye székhelye, de határ közeli fekvése (jugoszláv fenyegetettség) miatt erre nem tartották megfelelőnek. Végül Hódmezővásárhely kapta meg a megyeszékhely rangot. Végül a terv pontjait kisebb eltérésekkel követve (néhány megyehatárhoz közeli észak-magyarországi községet átcsatoltak a szomszédos megyékhez) létrejött az új megyerendszer Baranya, Bács-Kiskun, Békés, BorsodAbaúj-Zemplén, Csongrád, Fejér, Győr-Sopron, Hajdú-Bihar, Heves, Komárom, Nógrád, Pest, Somogy, Szabolcs-Szatmár, Szolnok, Tolna, Vas, Veszprém és Zala megyékkel.

BELUSZKY Pál: Magyarország településföldrajza. Általános rész, Dialóg Campus, Budapest, 2004. 193. p. Tanácsok működtek: 1. A fővárosban, a megyékben, a megyei jogú városokban, továbbá a fővárosi kerületekben és a községekben. 2. A kisebb lélekszámú községek a közelfekvő községgel együtt közös községi tanácsot alkothattak. 19 20



Az 1954. évi 9. számú törvényerejű rendelet meghatározta a várossá és községgé szervezés szigorú kritériumait is. Budapest 1950 után is megtartotta vezető pozícióját, 1950-ben hét várost és 16 községet csatoltak hozzá. A főváros népességszáma 1,6 millió főre emelkedett. A három város egyesítéséből létrejött Budapest eredetileg 10 kerületre oszlott. 1950. január 1. után – miután számos addig önálló főváros környéki településsel egyesítették – Budapest 22 kerületre oszlott. A meglevő kerületek számozását is részben megváltoztatták, így Budapest IV. kerülete azóta nem a Belváros, hanem Újpest lett. A kerülethatárokat egyes helyeken megváltoztatták, így az Újlipótváros Budapest XIII. kerületének része lett. A kerületszámozás így már nem követi pontosan az eredeti csigavonalat a belső kerületek és a külsők között. A legújabb, a XXIII. kerület (Soroksár) 1994-ben a XX. kerületből való kiválással jött létre. A városok száma 54-ről (1950) 328-ra nőtt (2012. január 1.). A kezdeti időszakban a várossá nyilvánításnak szigorú feltételei voltak (1950-1965 között 9, 1966-1975 között pedig 19 település nyerte el a városi címet.), amelynek kevés település tudott megfelelni. Az 1980-as években a szocialista berendezkedés „enyhülése” a városi cím odaítélésében is megfigyelhető volt. Gombamód szaporodtak a városok, különösen igaz ez a megállapítás a rendszerváltás utáni időkre (1976-1985 között 26 település nyerte el a városi címet, csak 1989ben egy napon 41 községből lett város. 1990-ben pedig már 166 város volt az országban.). 1954-ben Debrecen, Miskolc Pécs és Szeged városokat megyei jogú városként kiemelték megyéik fennhatósága alól. 1969-ben, illetve 1971-ben további jogszabályok születtek a területszervezésről. 1971-ben szüntették meg a négy megyei jogú város „megyei jogú” státusát, de 1975-ben újra létrehozták ezt a megkülönböztetést a négy város és egy ötödik, Győr számára. 1961-ben Szeged átvette Csongrád megye székhelyének szerepét Hódmezővásárhelytől. Napjaink 328 magyar városa nem egyenletesen helyezkedik el az ország területén. Magyarországon 283,64 km2-re jut egy város. Jelentős eltérések vannak viszont az egyes régiók, megyék között. A településhálózat eltérő szerkezete visszatükröződik a városok térbeli eloszlásában is: míg Észak-Magyarország, illetve a Dunántúl aprófalvas térségeiben jelentős területeken ma sincs város, addig az Alföld egyes részein a városok kvázi egymást érik. A magyar lakosság 1949-ben még alig volt városlakó (37%), addig az 1980-as népszámlálás már a városi lakosság túlsúlyát mutatta ki (53%). Ez a szám 1990-re – a népszámlálás megállapításai szerint – 62%-re ugrott. A 2001. évi népszámlálás eszmei időpontjában (február 1-jén) a 274 városunkban (Budapesttel együtt) 6 693 800 fő élt, mely az ország népességének 66,16 százaléka. A 328 városunkban (Budapesttel együtt) – 2012. január 1-jén – 6 939 302 fő élt, amely az ország népességének 69,69 százalékát tetti ki. Városainkat – lakónépesség szerint – alapvetően négy kategóriába sorolhatjuk: 1. főváros (Budapest, 2012. január 1-jén 1 740 041 fő), 2. nagyváros (2012. január 1-jén): 100 000 fő feletti városok (Debrecen (207 594 fő), Szeged (170 052 fő), Miskolc (166 823 fő), Pécs (156 801 fő), Győr (131 564 fő), Nyíregyháza (117 658 fő), Kecskemét (114 226 fő) és Székesfehérvár (101 722 fő)) 3. középváros: 25 000 és 100 000 közötti lakosú települések (pl.: Érd, Szentes, Mosonmagyaróvár, Ajka stb.). 4. kisváros: 25 000 fő alatti települések (pl.: Sátoraljaújhely, Kőszeg, Pannonhalma stb.). A Magyar Köztársaság közigazgatási egységei 2008. július 1-én az alábbiak voltak: Budapest főváros, 23 megyei jogú város, 282 város, 2 846 község. Magyarország településeinek száma összesen: 3 154. Érdekességként jegyezzük meg, hogy – 2012. január 1-jén – a fővárosunk (1 740 041 fő) és az ország legkisebb városának (Pálháza: 1 000 fő) népességszáma között igen nagy a szóródási terjedelem: 1 739 041 fő. A rendszerváltás környékén már érezhető volt, hogy a falvakból a városokba irányuló belső vándorlás csökkent. Több város népességkoncentráló ereje csökkent. Egyes városokban, főként a leépülő iparvidékeink városaiban (Ózd, Kazincbarcika stb.) megindult a lakosságszám csökkenés, mely két okra vezethető vissza: 1. az 1980. évi népszámlálás óta csökken a magyar lakosság, 2. az 1980-as évek közepétől kibontakozó gazdasági válság a krízishelyzetbe került városok lakosságának egy részét elvándorlásra ösztönözte/ösztönzi (Pl.: az alföldi városok, leépülő iparvidékek városai). 83 Created by XMLmind XSL-FO Converter.


Napjaink urbanizációs jellemzői: 1. A Nyugat-Európához képest a közép-európai térségben megkésett az urbanizációs folyamat. 2. Magyarországon a relatív dekoncentráltság jellemző: a városi hálózat kibővült, (főként a kis- és középvárosok vonatkozásában) a népesség eloszlása egyenletesebbé vált, a korábbi koncentráció csökkent. 3. Szerény agglomerálódás: csak Budapest és a körülötte fekvő 80 település között alakult ki, más városok körül csak kezdeti fázisig jutott (pl.: Miskolc). Az agglomeráció maga a város, és az azt körülölelő, vele összefüggő (de közigazgatásilag önálló) település együttes. Az agglomeráció lakói életük javarészét a központi településen (városban) töltik. A kapcsolat olyannyira szoros, hogy csupán idő – és politikai akarat – kérdése, hogy mikor válik a város és agglomerációja egy közös várossá. 21 Az agglomeráció olyan településstruktúra, ahol az ott elhelyezkedő településekben népességgyarapodás, jelentős/jelentősebb lakásépítési tevékenység figyelhető meg. Az 1990-es évtizedben végbement folyamatok azt jelzik, hogy a gyarapodó népességszám és lakásépítési tevékenység nem a központokra, hanem az azt övező településekre jellemző: a központokból a népesség – különböző okok miatt – kitelepedik a környék településeire, illetve más térségekből a bevándorlás ide irányul, lakást ezeken a településeken épít. Az aktív népesség munkahelyei (nagy többségükben) a központokban találhatók. A központ és a közvetlen közelében fekvő települések között sokrétű funkcionális kapcsolatok jönnek létre (munkahely-lakóhely, vállalkozásigazdasági, kereskedelmi-piaci, oktatási, művelődési, egészségügyi, kulturális, különféle jellegű szolgáltatási). Az intenzív agglomerálódási folyamat eredményeként összefüggő, fizikailag egybeépült településtest alakul ki, a telepölések egymással összenőnek. A hálózati (vonalas) infrastruktúra-rendszerek átfogják, illetve összefogják az agglomeráció egész területét (közlekedés, energiaellátás, közműves vízellátás). Az agglomeráció települési szerkezetének kialakulásában meghatározó szerepe van a központ, illetve társközpontjai településszerkezetének: morfológiai adottságainak, az érintett térség természeti-földrajzi viszonyainak (domborzati adottságok, vízrajzi helyzet), a vonalas infrastruktúra kialakult rendszerei területiföldrajzi elhelyezkedésének. Az agglomeráció területére az intenzív beépítési magasság (emeletszám) növekedése (két, sőt háromszintes épületek építésének következményeként). Magyarországon több településnél kezd kialakulni az agglomerálódás, de igazi agglomerációs térséggel csak Budapest rendelkezik.22 További vonzáskörzettel rendelkező városok: Békéscsaba, Debrecen, Eger, Győr, Kaposvár, Kecskemét, Miskolc, Nyíregyháza, Pécs, Salgótarján, Sopron, Szeged, 23 Székesfehérvár, Szekszárd, Szolnok, Szombathely, Tatabánya, Veszprém, Zalaegerszeg. 4. A szuburbanizáció szintén csak kezdeti lépéseit teszi. A szuburbanizáció alatt értjük a módosabb középréteg kiköltözésének folyamatát, mely egy nagyobb város külső területeire vagy a város környéki agglomerációba irányul, ahol tipikusan kertvárosok jönnek létre. A szuburbanizáció kiváltó okai: • olcsóbbak a telekárak, így nagyobb lakótér szerezhető meg ugyanannyiért, • a belvárosi zsúfoltság, a zaj és egyéb környezeti ártalmak nincsenek, vagy csekélyebb mértékben vannak jelen. A szuburbanizáció hátrányának központi kérdése az épített környezetnek korábban érintetlen vagy kevésbé érintett területekre való benyomulása. A zsúfolt belváros mellett lassanként a városba vezető utakon is GYÉMÁNT Richárd – KATONA Tamás – SZONDI Ildikó: Demográfia. Második, átdolgozott kiadás, Pólay Elemér Alapítvány, Szeged, 2005. 43. p. 22 A budapesti agglomeráció az alábbi településekből áll: 21

Északi szektor: Csomád, Dunakeszi, Fót, Göd, Őrbottyán, Sződ, Sződliget, Vác, Vácrátót. Keleti szektor: Csömör, Erdőkertes, Gödöllő, Isaszeg, Kerepes, Kistarcsa, Mogyoród, Nagytarcsa, Pécel, Szada, Veresegyház. Délkeleti szektor: Alsónémedi, Ecser, Felsőpakony, Gyál, Gyömrő, Maglód, Ócsa, Üllő, Vecsés. Déli szektor: Délegyháza, Diósd, Dunaharaszti, Dunavarsány, Érd, Halásztelek, Majosháza, Pusztazámor, Sóskút, Százhalombatta, Szigethalom, Szigetszentmiklós, Taksony, Tárnok, Tököl. Nyugati szektor: Biatorbágy, Budajenő, Budakeszi, Budaörs, Herceghalom, Páty, Perbál, Telki, Tinnye, Tök, Törökbálint, Zsámbék. Északnyugati szektor: Budakalász, Csobánka, Dunabogdány, Kisoroszi, Leányfalu, Nagykovácsi, Pilisborosjenő, Piliscsaba, Pilisjászfalu, Pilisszántó, Pilisszentiván, Pilisszentkereszt, Pilisszentlászló, Pilisvörösvár, Pócsmegyer, Pomáz, Solymár, Szentendre, Szigetmonostor, Tahitótfalu, Üröm, Visegrád. 23 A szegedi település-együttes tagjai: Algyő, Deszk, Domaszék, Klárafalva, Kübekháza, Röszke, Sándorfalva, Szatymaz, Tiszasziget, Újszentiván és Zsombó.



lelassul, vagy telítődik a forgalom. Előnye viszont, hogy csökken a különbség a külvárosok és a város környéki települések, illetve a város között. A közszolgáltatások a szuburbanizált területekre is kiterjednek, és az érintett terület eredetileg mezőgazdaságból élő lakossága helyébe a szolgáltatásban dolgozók lépnek, néha mint lakosok is. A szuburbanizáció két fajtája az alvó- és a bolygó város. Az első olyan település, melynek népessége napi ingázóként a nagyvárosba jár dolgozni. Ezek a városok lakónegyed jellegűek. Az utóbbi pedig azt a települést jelöli, ahol nagy hely- és anyagigényű, sokszor a környezetet is szennyező ipari tevékenységet folytatnak. Az ilyen települések munkahelyi-foglalkoztatási funkcióval rendelkeznek.24 5. Már nincsenek a tervgazdálkodásra jellemző államhatalmi intézkedések, a fejlesztési források viszonylag egyenletesen oszlanak el. Az 1990-es évek további alapvető változásokat hoztak. A faluhálózat súlya csökkent, viszont a városokhoz képest a fejlettségi szint csökkent. Ez a jelenség különösen az összefüggő aprófalvas térségekre jellemző (pl.: Baranyában az Ormánságra, Borsod-Abaúj-Zemplén megyében az abaúji térségre stb.). További jelentős változás, hogy a rendszerváltással (1989/1990) a tanácsrendszer megszűnt, helyükre az önkormányzatok léptek. 1990-ben négy megyét átneveztek (Győr-Moson-Sopron, Jász-Nagykun-Szolnok, Komárom-Esztergom és Szabolcs-Szatmár-Bereg), valamint kibővítették a megyei jogú városok sorát. A megyei jogú városok száma huszonkettőre (a megyeszékhelyek, valamint Dunaújváros, Hódmezővásárhely, Nagykanizsa és Sopron) nőtt. Egyes megyék területe az 1990-es években, illetve az ezredforduló után is változott (pl.: Győr-Moson-Sopron megye megnövelte területét Veszprém megyével szemben).

5. 6.5. Területszervezés A területszervezési eljárásról az 1999. évi XLI. törvény rendelkezik. A törvény alkalmazási körét az 1. § határozza meg, mely szerint a törvény hatálya kiterjed az állam területi tagozódását érintő következő területszervezési ügyekre: a. település átcsatolása másik megyéhez, b. új község alakítása, településegyesítés megszüntetése, c. településegyesítés, d. várossá nyilvánítás, e. területrész átadása, átvétele, cseréje települési önkormányzatok között, f. megyei jogú várossá nyilvánítás, g. megye területének, elnevezésének, székhelyének megállapítása, h. a főváros kerületi tagozódása, fővárosi kerület területrészének más fővárosi kerülethez való csatolása, i. fővárosi kerületnek vagy városrészi önkormányzatának a fővárosból való kiválása és önálló önkormányzattá nyilvánítása, j. települési önkormányzatnak a fővároshoz történő csatlakozása. A fentiekben említett területszervezési eljárások közül – a rendszerváltás óta – leggyakrabban a település átcsatolása másik megyéhez, az új község alakítása, településegyesítés megszüntetése, a várossá nyilvánítás, valamint a megyei jogú várossá nyilvánítás fordult elő. A település átcsatolása másik megyéhez területszervezési eljárás esetén – a jogszabály szerint – a települési képviselő-testület a településnek a területével határos másik megyéhez történő átcsatolására irányuló kezdeményezésében részletezi az átcsatolás indokait, bemutatja, hogy az átcsatolás a település fejlődésére, a lakosság többsége számára milyen előnyökkel jár. A település a másik megyéhez általában a teljes közigazgatási területével csatolható át. Ettől eltérő javaslatot akkor lehet tenni, ha az új megyehatár eltérő kialakítását természetes határvonal (folyó, közút, vasúti pálya stb.) indokolja. A települési képviselő-testület a kezdeményezés felterjesztéséhez mellékeli a földhivatal által készített határvonal leírást és térképvázlatot, amely 24

SZONDI Ildikó – GYÉMÁNT Richárd: Bevezetés a demográfiába. Pólay Elemér Alapítvány, Szeged, 2004. 41. p.



a kezdeményezésnek megfelelő döntés esetén az új megyehatárt jelenti. A kezdeményezésről az érintett megyei önkormányzatok közgyűlései - a települési képviselő-testület kezdeményezésének megérkezését követő ülésükön, legkésőbb 3 hónapon belül - állást foglalnak, abban részletezik a saját véleményüket a kezdeményezés indokairól.

6.1. táblázat - 23. táblázat: Helységek megyék közötti átcsatolása (1992-2002) Az átcsatolt helység neve

A megye megnevezése

A hatálybalépés időpontja

ahonnan a helységet átcsatolták

ahová a helységet átcsatolták

Bakonygyirót

Veszprém

Győr-Moson-Sopron

2002. október 20.

Bakonypéterd

Veszprém

Győr-Moson-Sopron

1999. június 30.

Bakonyszentlászló

Veszprém

Győr-Moson-Sopron

2002. október 20.

Csikvánd

Veszprém

Győr-Moson-Sopron

1992. január 1.

Baranya

Bács-Kiskun

1996. január

Fenyőfő

Veszprém

Győr-Moson-Sopron

2002. október 20.

Gyarmat

Veszprém

Győr-Moson-Sopron

1992. január 1.

Lázi

Veszprém

Győr-Moson-Sopron

1999. június 30.

Románd

Veszprém

Győr-Moson-Sopron

2002. október 20.

Sikátor

Veszprém

Győr-Moson-Sopron

2002. október. 20

Fejér

Komárom-Esztergom

1999. június 30.

Veszprém

Győr-Moson-Sopron

1992. január 1.

Dunafalva

Szárliget Szerecseny Tiszaug

Jász-Nagykun-Szolnok

Bács-Kiskun

1999. június 30.

Veszprém

Győr-Moson-Sopron

2002. október 20.

Veszprémvarsány

Forrás: A Magyar Köztársaság Helységnévtára. KSH, Budapest, 2008. 107. p. A település átcsatolása másik megyéhez eljárás keretében jelentős változások történtek a rendszerváltástól napjainkig, amelyek leginkább Veszprém, illetve Győr-Moson-Sopron megyék határait változtatta meg. Az új község alakítása, településegyesítés megszüntetése a várossá nyilvánítás mellett az egyik leggyakrabban előforduló területszervezési eljárás. A községgé alakítás módjai az alábbiak: 1. községegyesítés megszüntetése, 2. községegyesítés megszüntetése városi cím egyidejű adományozásával, 3. városból történő kiválás az egykori községegyesítés megszüntetésével, 4. városhoz csatolás megszüntetése, 5. városból, illetve községből történő kiválás. Az első kategóriába – 1990 és 2008 között – 24 eset, a másodikba négy, a harmadikba 19, a negyedikbe tíz, az ötödikbe pedig 37 eset volt sorolható. A várossá nyilvánítás talán a leggyakoribb területszervezési eljárás napjainkban. A várossá nyilvánítás szabályai a következők. A (nagyközségi) képviselő-testület a település, a várossá nyilvánítás szempontjából (nagy)község várossá nyilvánításának kezdeményezésekor részletes értékelésben be kell, hogy mutassa a (nagy)község fejlettségét, valamint térségi szerepét. A nagyközség fejlettségét, térségi szerepét különösen a következőkben indokolt értékelni: a. a (nagy)község helye a térség településhálózatában, fejlődésének fő jellemzői, történeti, társadalmi értékei, hagyományai, b. a (nagy)község népességének alakulása, demográfiai, társadalmi szerkezetének jellemzői, 86 Created by XMLmind XSL-FO Converter.


c. a (nagy)község gazdasági fejlettsége, szerkezete, jelentősebb gazdasági társaságok, kereskedelmi, szolgáltató funkciók, ezek térségi kihatása, az üdülés, az idegenforgalom és a vendéglátás jellemzői, d. a gazdasági aktivitás, foglalkoztatottság a (nagy)községben, a térségi ingázás, a képzettség jellemzői, e. a (nagy)község infrastrukturális fejlettsége, közművesítettsége: az ivóvíz-ellátottság, a szennyvízelvezetés, tisztítás (-kezelés), -elhelyezés, a rendszeres hulladékgyűjtés, elhelyezés, a fűtés módja, a hírközlés, a szilárd burkolatú úthálózat kiépítettsége, f. a (nagy)község településszerkezete, arculata, fejlesztési koncepciói, rendezési, szabályozási tervek jellemzői, g. a (nagy)község intézményei, főként a térséget is ellátók jellemzői, elsősorban az oktatás, a kultúra, a tudomány, a kutatás, az innováció, az egészségügyi és szociális ellátás, egyéb intézmények területén, az igazgatási és rendészeti szervek, h. a (nagy)község szellemi, kulturális, sportélete, társadalmi szervezettsége, a civil szerveződések tevékenysége, mindezek kihatása a térségre, i. az önkormányzati vagyon és gazdálkodás bemutatása, az önkormányzat társulásos kapcsolatai, térségi szervező munkája. A nagyközségi képviselő-testület a várossá nyilvánítási kezdeményezést január 31-éig terjesztheti fel a belügyminiszterhez. Az önkormányzati általános választás évében várossá nyilvánítás nem kezdeményezhető. A kezdeményezés felterjesztésekor a képviselő-testület a határozatában vállalja, hogy a várossá nyilvánítás esetén ellátja a városi önkormányzatok és szerveik részére jogszabályban előírt kötelezettségeket, megteremti azok végrehajtásának szervezeti és személyi feltételeit. A belügyminiszter a várossá nyilvánítási kezdeményezések értékelésére a településtudomány, a közgazdaságtan, a közigazgatás- és műszaki tudományok, az országos önkormányzati érdek-képviseleti szervezetek, a KSH képviselőjéből és más szakemberekből álló – legfeljebb 15 tagú – bizottságot kér fel. A bizottság tagjainak megbízatása a Kormány megbízatásának időtartamára szól. A belügyminiszter a bizottság javaslatainak figyelembevételével május 31-éig tesz javaslatot várossá nyilvánításra a köztársasági elnöknek, akit ezzel egyidejűleg – álláspontját indokolva – tájékoztat azokról a kezdeményezésekről, melyeket döntésre nem terjeszt elő. A köztársasági elnök június 30-áig dönt a várossá nyilvánításról, döntését a Magyar Közlönyben közzéteszi. A várossá nyilvánításról szóló döntés Magyar Közlönyben történő közzétételét követő 5 napon belül a belügyminiszter tájékoztatja az érintett képviselő-testületet arról, hogy a kezdeményezésüket miért nem lehetett még döntésre előterjeszteni, megjelölve, hogy mely területeken, milyen fejlesztések szükségesek az előterjesztéshez. Ha a képviselő-testület fenntartja a kezdeményezését, az eredmények elérését követő év január 31-éig – az önkormányzati választás évének kivételével – a felterjesztés kiegészítésével ismételheti meg a kezdeményezését.

6.2. táblázat - 24. táblázat: A várossá nyilvánítás volumene (1989-2012) Év

Várossá nyilvánított települések száma

1989

40

1990

–

1991

8

1992

8

1993

14

1994

–

1995

6

1996

6

1997

12

1998

–

1999

4



Év

Várossá nyilvánított települések száma

2000

15

2001

14

2002

–

2003

4

2004

18

2005

16

2006

–

2007

9

2008

8

2009

22

2010

–

2011

–

2012

–

Forrás: Várossá nyilvánítás honlap: www.varossanyilvanitas.hu. (Letöltés ideje: 2012. október 14.) A várossá nyilvánítás a rendszerváltás óta a „legnépszerűbb” területszervezési eljárás. Jelenleg – a 2012. július 1-én – 328 városunk van, ezek közül 51 város még 1945 előtt, 73 település pedig 1945 és 1989 között nyerte el a városi címet. A várossá nyilvánítási „dömping” 1989-ben indult meg és a mai napig tart. A rendszerváltás óta 2012. július 1-ig 204 település lett hivatalosan a városi cím birtokosa. Az 1989 és 2012 közötti időszakra jellemző, hogy legtöbb települést (40) 1989-ben nyilvánították várossá, a legkevesebbet (4-4) 1999-ben és 2003ban. Az önkormányzati képviselőválasztások éveiben nincs várossá nyilvánítás, ezért 1990-ben, 1994-ben, 1998-ban, 2002-ben, valamint 2006-ban nem történt városi cím adományozás. Szakértők szerint napijainkban évente átlagosan 8-9 település várossá nyilvánítására lehet számítani. A megyei jogú várossá nyilvánítással kapcsolatban a jogszabály előírja: a képviselő-testület a megyei jogú várossá nyilvánítást kérelmező határozatában köteles rögzíteni, hogy területén mely megyei önkormányzati feladat- és hatásköröket lát el önállóan, illetve melyek vonatkozásában kezdeményezi társulás létrehozását a megyei önkormányzattal. A városi képviselő-testület megkeresésére a megyei közgyűlés a következő ülésén, legkésőbb 3 hónapon belül előzetesen állást foglal a társulás létrehozásáról. A megyei jogú városok száma kezdetben 1990. december 1-én 20 volt (17 megyeszékhely, valamint Dunaújváros, Hódmezővásárhely, Nagykanizsa és Sopron), majd 1994. október 30-án Salgótarján és Szekszárd is elnyerték ezt a címet. Legutóbb – 2006. július 11-én – a – 2008. január 1-én – 63 077 lakosú Érd is csatlakozott a legjelentősebb városok sorához. A területszervezés alapvetően megváltoztathatja egy település lélekszámát. Szegedet 1950-ben jelentős változások érték közigazgatási szempontból. Szeged területe 704 km2-ről 112 km2-re csökkent. Önállósodtak a korábban Szeged városához tartozó tanyaközpontok Felsőközpont (Balástya), Alsóközpont (Mórahalom), illetve Várostanya (Ásotthalom). További új községek is létrejöttek: Csengele, Domaszék, Röszke, Rúzsa, Szatymaz, és Zákányszék. 1973-ban ismét jelentős változás érte a város területét és népességszámát. Szegedhez csatolták Algyő, Gyálarét, Kiskundorozsma, Szőreg és Tápé településeket. Ezek közül a rendszerváltás után (1996) Algyő kivált Szegedből. Szeged város jelenlegi területe 281 km2, ebből 48,5 km2 belterület.25

6. 6.6. A népesség területi elhelyezkedésének mérése A népesség területi mérésére a legkiválóbb, egyben legáltalánosabb mutató a népsűrűség, illetve annak típusai. A nyers népsűrűségi mutató (aritmetikai népsűrűség) az egy adott területegységre – általában km2-re – jutó lakosok száma, általánosan elfogadott mértékegysége a fő/négyzetkilométer. Az aritmetikai népsűrűség számításában nem vesszük figyelembe a terület felszíni sajátosságait, márpedig éppen ez az, ami meghatározza a népesség eloszlását. 25

Magyar Települések Enciklopédiája. CEBA Kiadó, Budapest, 2000. 247. p.



Magyarország átlagos népsűrűsége 107 fő/négyzetkilométer (2012. január 1.), ezzel Európában viszonylag sűrűn lakott országnak számít. Sokan és sokszor megkísérelték meghatározni a város és a falu minimális, optimális és maximális népsűrűségét. Ezzel kapcsolatos a crowding („tolongás”, „összezsúfolódás”) fogalom; ez lényegében túlnépesedést jelent, olyan nagy népsűrűséget, amelyben az egyén élettérigénye már nem kielégíthető. Bár az ember rendezett környezetben nagyobb tömeget képes elviselni, mint kaotikus viszonyok között, a népsűrűség nem emelkedhet a végtelenségig. Kimutatták, hogy ha növekszik, egyre több lesz az agresszív megnyilvánulás, és egyre kevesebb a szociális kapcsolatok száma. A crowding a nagyvárosokra jellemző, s egyrészt állandó stresszhez, másrészt az emberek elmagányosodásához vezethet, és számtalan civilizációs betegség kialakulásával jár együtt. Atisztított népsűrűség a nyers népsűrűséggel szemben azt mutatja meg, hogy egy bizonyos nagyságú, művelt területre (figyelembe véve a megművelhetőséget, az éghajlati viszonyokat, a magasságot stb.) hány ember jut. A tisztított mutatónál a terület minőségét is figyelembe veszik. Sajátos tisztított népsűrűségi mutató a mezőgazdasági (agrár) népsűrűségi mutató. Ezen mutató a mezőgazdasági népesség számát a mezőgazdaságilag megművelhető terület (szántó, szőlő stb.) nagyságához viszonyítja. Az egész népesség és a megművelhető terület nagyságának arányát az ún. fiziológiai népsűrűség fejezi ki. A településdemográfiában használják a bruttó, illetve a nettó népsűrűséget is. A települések (városok) egész területére számított népsűrűséget bruttó népsűrűségnek nevezik. A települések (városok) belterülete mellett az ún. nettó területre – a lakóházak és a hozzájuk tartozó udvarok, telkek területére – is szoktak népsűrűséget (nettó népsűrűség) számítani. Ez az érték mutatja meg a lakás céljára szolgáló városi terület kihasználtságát. A demográfia használja továbbá az arealitási index fogalmát is. A statisztikai kiadványokban gyakran találkozhatunk a népsűrűség reciprokával, az úgynevezett arealitási indexszel, ez az egy, gyakrabban az ezer főre jutó területnagyságot fejezi ki. A népesség területi eloszlásnak elemzésében hasznos szerepet tölt be a népesség középpontjának, illetve a népesség súlypontjának kiszámítása is. Mindkét mutatószámot átlagszámítással lehet előállítani. A két mutatószám előállításnál előfeltétel, hogy egy adott terület térképén felvegyünk egy koordináta-rendszert és a területen elhelyezkedő települések helyét ezen koordináta-rendszerhez viszonyítva koordinátákkal jellemezzük. Nagyobb terület vizsgálata esetén a koordináta-rendszerben a települések koordinátái a megfelelő hosszúsági és szélességi körök lesznek. Kisebb terület esetén egy egyszerű kétdimenziós Descartes-féle koordináta-rendszer is elegendő. A népességi középpont egy medián középpont. A mutató kiszámításnál a vizsgált településeket egy É-D-i irányú egyenessel két részre osztjuk oly módon, hogy ezen egyenestől K-re, illetve Ny-ra fekvő településeken lakó népesség száma megegyezzen. (Az É-D irányú egyenesen fog elhelyezkedni a népességi középpont.) Ezt követően egy K-Ny-i irányú egyenessel osztjuk két részre a településeket úgy, hogy ezen egyenestől északra és délre elhelyezkedő lakónépesség száma megegyezzék. Az Észak-Dél irányú és a Kelet-Nyugat irányú egyenesek metszéspontja szolgáltatja a népességi középpontot.26 A népességi súlypont, az a pont, amelynek koordinátái az egyes települések (községek, városok) koordinátáinak az illető településen lakó népesség számával súlyozott számtani átlaga.

7. 6.7. Települések csoportosítása A települések többféle szempont szerint csoportosíthatók. Ezek közül az egyik legáltalánosabb a népességszám szerinti csoportosítás. Ez a csoportosítás csak a népességszámot veszi figyelembe és abból indul ki, hogy a nagyobb lélekszámú települések szükségképpen fejlettebbek, mint a kisebb népességű települések. Ez a megállapítás azonban nem mindig állja meg a helyét, mégis az egyes települések összehasonlításánál az egyik leggyakoribb jellemzési szempont a települések lélekszámára vonatkozik. Egy másik csoportosítási mód, ha a településeket az ott élő népesség foglalkozási jellege szerint csoportosítjuk. Az egyes települések funkciók alapján is csoportosíthatók. Ennek alapján megkülönbözetünk:

26

BENE Lajos: Népességi középpontok. in: SZABADY Egon (szerk.): Bevezetés a demográfiába. Budapest, 1968. 56-58. pp.



1. intézmény nélküli településeket, 2. minimális alapellátást biztosító létesítményekkel bíró településeket (pl.: autóbusz megálló, illetve vasútállomás (megállóhely) stb.), 3. teljes községi alapellátást biztosító intézményekkel rendelkező települések (pl.: vegyesbolt, könyvtár, művelődési ház, iskola stb.), 4. középszintű funkciókat ellátó települések (pl.: gimnázium, ipari üzemek, kisebb vonzáskörzeti funkciók ellátása), 5. városi funkciókat ellátó települések (pl.: kiépített infrastruktúra, kórház, múzeum stb.). A települések csoportosításánál az említettek mellett a városokat külön szempontok alapján is lehetne csoportosítani. A városok vonzásterületük alapján is jellemezhetők: 1. A legalsó szint a helyi szükségletek ellátása. Az ilyen települések (városok) csak saját lakosságuk ellátásáról képesek gondoskodni. Ide tartozik – többek között – a helyi igazgatás, a helyi ipar és kereskedelem megszervezése stb.. 2. A középső szinten elhelyezkedő városok már vonzáskörzeti funkciókat is ellátnak. Nemcsak saját, hanem a környékbeli települések – többnyire falvak – szükségleteit is kielégítik. Ide lehet sorolni a környéket ellátó oktatást, kereskedelmet, ipart, egészségügyi ellátást (kórházak) stb. 3. A felső szinten pedig az országos szükségleteket kielégítő települések helyezkednek el. Ilyen szerepet töltenek be egy város életében az országos közigazgatási, kulturális, kereskedelmi stb. intézmények. A városok vonzását leginkább bizonyos komplex tényezők alkotják. A városok közlekedési központok, csomópontok, itt találhatóak az ipari és kereskedelmi élet központjai. A városokban székelnek a különböző (szak)igazgatási hivatalok, a kultúra, az oktatás (közép-, illetve felsőfokú intézmények), a szórakozás különféle intézményei. Ezek mind olyan jellemzők, melyek kiemelhetnek egy várost a többiek sorából, hiányuk viszont „elhanyagolható” szerepűvé teheti a települést (várost). Egy várost továbbá az agglomeráltság foka, a műszaki ellátás, az infrastruktúra, illetve a közületi ellátás is meghatározhat. Keleti Károly szerint a népességszám mellett fontos szerepet töltenek be a települési (városi) „rangsor” meghatározásában a népességet meghatározó kvalitatív ismérvek is:27 1. A népesség műveltségi foka. 2. Az értelmiségi foglalkozásúak aránya. 3. Az ipari és kereskedelmi foglalkozásúak aránya. 4. Lakásviszonyok, „laksűrűség”. Magyarországon az országos településhálózat fejlesztési koncepció az alábbi településkategóriákat különbözteti meg: 1. országos központ, 2. kiemelt felsőfokú település, 3. felsőfokú település, 4. részleges felsőfokú település, 5. középfokú település, 6. részleges középfokú település, 7. alsó fokú település. 27

KELETI Károly: Hazánk és Népe, Budapest, 1873.



A fent említett szempontok csak az általunk legfontosabbnak tartott csoportosításokat határozzák meg. Ezek mellett még számos, egyéb csoportosítás lehet. Ilyenek például, hogy a városok az ott található emeletes házak aránya szerint is csoportosíthatók. További csoportképző ismérv lehet a kereskedelem nagysága által történő osztályozás. Rangsorolhatók még a települések vonzásterület és szerepkör kombinációja szerint is.

Felhasznált irodalom A Magyar Köztársaság Helységnévtára. KSH, Budapest, 2003. BAK Borbála: Magyarország történeti topográfiája. História Könyvtár, MTA, Budapest, 1997. BALÁZS József – HORVÁTH Róbert: Bevezetés a demográfiába. JATEPress, Szeged, 1993. BELUSZKY Pál: Magyarország településföldrajza. Általános rész, Dialóg Campus, Budapest, 2004. BECSEI József: Népességföldrajz. Ipszilon Kiadó Kft, Békéscsaba, 2004 BENE Lajos: Népességi középpontok. In: SZABADY Egon (szerk.): Bevezetés a demográfiába. Budapest, 1968. Corpus Juris Hungarici, Magyar Törvénytár 1836-1868. Franklin Társulat, Budapest, 1896. Corpus Juris Hungarici, Magyar Törvénytár 1869-1871. Franklin Társulat, Budapest, 1896. ERDEI Ferenc: Város és vidéke. Magyarország felfedezése. Szépirodalmi Könyvkiadó, 1971. Földrajzi Világatlasz. Cartographia, Budapest, 2006. GYÉMÁNT Richárd – KATONA Tamás: Demográfia. Ötödik, átdolgozott kiadás, Pólay Elemér Alapítvány, Szeged, 2010. HOÓZ István: Népesség és népesedés. Pécsi Tudományegyetem, Pécs, 1995. KELETI Károly: Hazánk és Népe. Budapest, 1873. KLINGER András (szerk.): Demográfia. KSH, Budapest, 1996. KÖSZEGFALVI György: Településfejlesztés, településpolitika. Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 1985. KŐSZEGFALVI György: Magyarország településrendszere. Történelmi vázlat településrendszerünkről. Alexandra Kiadó, Budapest, 2004. KRISTÓ Gyula: Magyarország története 895-1301. Osiris, Budapest, 1998. LELKES György: A történelmi Magyarország atlasza és adattára 1914. Talma Kiadó, Pécs, 2001. Magyarország Közigazgatási Helységnévkönyve, 2012. január 1. KSH, Budapest, 2012. Magyar Települések Enciklopédiája. CEBA Kiadó, Budapest, 2000. MENDÖL Tibor: Általános településföldrajz. MTA, Budapest, 1963. SZONDI Ildikó – GYÉMÁNT Richárd: Bevezetés a demográfiába. Pólay Elemér Alapítvány, Szeged, 2004. TÓTH József (szerk.): Általános társadalomföldrajz I. Dialóg Campus, Budapest-Pécs, 2002.


7. fejezet - 7. A népmozgalmi folyamatok 1. 7.1. A népmozgalmakról általában A természetes népmozgalmi statisztika körébe tartozik elsősorban a születések és a halálozások megfigyelése, amelyek közvetlen meghatározói a népesség számának, illetve az alapvető strukturális (nem, kor szerint) változásának. Továbbá ide tartozik – a születésekkel való összefüggése miatt – a házasságok és a válások vizsgálata is . A mechanikus népmozgalomnál pedig a vándorlással (migrációval) kell megemlítenünk. A népmozgalmi események regisztrálása már az ókorban, illetve a középkorban is fellelhető, azonban általánosabbá és rendszeresebbé válása csak a 16-18. században kezdődött a házasságkötések és a születések egyházi anyakönyvezetése által. A polgári államszervezetek kialakulásával az állami anyakönyvezési rendszer bevezetésével vált egyértelműen rendszeressé és általánossá a népmozgalmi jelenségek statisztikai megfigyelése. Magyarországon 1827 óta gyűjtötték a törvényhatóságok az egyházi anyakönyvek adatait, majd a hivatalos statisztikai szolgálat 1876-ban szervezte meg a közvetlen adatgyűjtést. A kötelező állami anyakönyvezést 1895. október 1-jei hatállyal vezették be az 1894. évi XXXIII. tc. értelmében. Ettől kezdve a Központi Statisztikai Hivatal természetes népmozgalmi adatgyűjtésének és feldolgozásának az állami anyakönyv az alapja. A népmozgalmi folyamatok vizsgálata napjainkban is nagy jelentőséggel bír.1 A KSH előzetes adatokra vonatkozó gyorsjelentése szerint 2013-ben kevesebb gyermek született, de a halálozások száma is alacsonyabb volt, mint 2012-ben. A születésszám az év első öt hónapjában és augusztusban elmaradt az előző évitől, a többi hat hónapban pedig emelkedett. A legnagyobb növekedés júliusban és októberben volt, átlagosan 3,1 százalék, a legjelentősebb csökkenést pedig áprilisban (8,7%) regisztrálták. Összességében az év folyamán 88 700 gyermek született, 1 569-cel, 1,7 százalékkal kevesebb, mint egy évvel korábban.2 „A halálozások száma nyolc hónapban csökkent, négy hónapban viszont enyhén emelkedett az előző év azonos hónapjaihoz képest. Különösen a márciusi visszaesés volt számottevő, ebben a hónapban 7,2 százalékkal kevesebb halálozás történt, mint egy évvel korábban, míg a négyhavi többlethalálozás átlagosan 2,7 százalék volt. Ennek eredményeként a halálozások száma összességében 2,0 százalékkal mérséklődött, ami a 2012. évhez viszonyítva 2640-nel kevesebb halálozásból adódott. A halálozások száma nagyobb mértékben csökkent, mint a születéseké, ennek következtében a természetes fogyás kismértékben mérséklődött, a 2012. évi 39 171-gyel szemben 2013-ban 38 100 főre. Az ezer lakosra jutó természetes fogyás azonban az előző évhez képest nem változott, 2013-ban is 3,9 ezreléket tett ki. A házasságkötések havonkénti száma változóan alakult; hat hónapban több, öt hónapban kevesebb, júliusban azonos számú frigyet regisztráltak, mint egy évvel korábban. A legjelentősebb visszaesés februárban történt, amikor a házasságkötések szökőnaphatástól megtisztított száma 10,0 százalékkal csökkent, míg novemberben 13,7 százalékos emelkedés volt tapasztalható az előző év azonos időszakához képest. Összességében 2013-ban 36 900 házasságot anyakönyveztek, 739-cel, 2,0 százalékkal többet az egy évvel korábbinál. A 2011. évi népszámlálás alapján továbbvezetett népesség becsült lélekszáma a nemzetközi vándorlás figyelembevételével 9 millió 879 ezer fő volt az időszak végén.” 3 A csökkenő születéseknek a szakemberek szerint a gyermekvállalási kedv visszaesése az oka. Ezt nem csak az anyagi körülmények romlása befolyásolja: a gazdagabb európai uniós országokban is hasonló tendencia figyelhető meg, bár az is biztos, hogy ma Magyarországon több gyereket vállalni egy párnak legtöbbször azt jelenti, hogy a szegénységet is vállalják.

GYÉMÁNT Richárd – KATONA Tamás : Demográfia. Ötödik, átdolgozott kiadás, Pólay Elemér Alapítvány, Szeged, 2010. 162. p. Kevesebb születés és halálozás. Népmozgalom 2013. január-december, KSH gyorstájékoztató: http://www.ksh.hu/docs/hun/xftp/gyor/nep/nep21312.pdf (Letöltés ideje: 2014. október 28.) 3 Kevesebb születés és halálozás. Népmozgalom 2013. január-december, KSH gyorstájékoztató: http://www.ksh.hu/docs/hun/xftp/gyor/nep/nep21312.pdf (Letöltés ideje: 2014. október 28.) 1 2


7. A népmozgalmi folyamatok

7.1. táblázat - 25. táblázat: A természetes népmozgalom főbb adatai (1990-2012). Év

Házasságkö tés

Válás

Élveszületés Halálozás

Természete s szaporodás / fogyás

1990

66 405

24 888

125 679

145 660

-19 981

1991

61 198

24 433

127 207

144 813

-17 606

1992

57 005

21 607

121 724

148 781

-27 057

1993

54 099

22 350

117 033

150 244

-33 211

1994

54 114

23 417

115 598

146 889

-31 291

1995

53 463

24 857

112 054

145 431

-33 377

1996

48 930

22 590

105 272

143 130

-37 858

1997

46 905

24 992

100 350

139 434

-39 084

1998

44 915

25 763

97 301

140 870

-43 569

1999

45 465

25 605

94 645

143 210

-48 565

2000

48 110

23 987

97 597

135 601

-38 004

2001

43 583

24 391

97 047

132 183

-35 136

2002

46 008

25 506

96 804

132 833

-36 029

2003

45 398

25 046

94 647

135 823

-41 176

2004

43 791

24 638

95 137

132 492

-37 355

2005

44 234

24 804

97 496

135 732

-38 236

2006

44 528

24 869

99 871

131 603

-31 732

2007

40 842

25 160

97 613

132 938

-35 325

2008

40 105

25 155

99 149

130 027

-30 878

2009

36 730

23 820

96 442

130 414

-33 972

2010

35 520

23 873

90 335

130 456

-40 121

2011

35 812

23 335

88 049

128 795

-40 746

2012

36 161

21 830

90 269

129 440

-39 171

2013

36 900

20 209

88 700

126 800

-38 100

Forrás: Kevesebb születés és halálozás. Népmozgalom 2013. január-december, KSH gyorstájékoztató:http://www.ksh.hu/docs/hun/xftp/gyor/nep/nep21312.pdf (Letöltés ideje: 2014. október 28.) Az elmúlt években egyébként az 2011-es év volt a negatív rekord, ekkor éves szinten 88 049 gyerek született. A következő évben aztán megfordulni látszott a romló tendencia, újra emelkedett a megszületett csecsemők száma, ám ez a növekedés nem lett tartós. A demográfiával foglalkozó szakemberek megpróbálják a jövőt is vallatóra fogni: statisztikai módszerekkel nagyjából ki lehet számítani, hogy ha a jelenlegi tendenciák folytatódnak, mennyien leszünk ötven-száz év múlva. Az Országos Népesség-előreszámítási Adatbázis alapváltozata szerint 2050-ben csupán 8 741 545 főből áll majd Magyarország lakossága. A legpesszimistább számítások szerint ugyanakkor lehetséges, hogy még ennél is kevesebben, csak 6 918 989 főt fogunk számlálni...

2. 7.2. A házasságkötések 2.1. 7.2.1. A házasság fogalma, jelentősége és típusai A házasság ez férfi és egy nő jogilag elismert és szabályozott életközössége. A házasságkötés egy életre szóló „szerződés”, amely a család létesítésének legáltalánosabb formája. A házasság – a magyar családjog szerint – egy férfi és egy nő egyenjogú, szabad, önkéntes szövetsége, amely családot létesít. Az egyének e kis 93 Created by XMLmind XSL-FO Converter.


közösségek útján kapcsolódnak a nagyobb közösséghez, a társadalomhoz. E kiemelkedő jelentőség miatt a család védelme minden korban az állam és a társadalom alapvető érdekét képezte és fogja képezni. A nemzetközi egyezményekkel összhangban a házasság intézménye a magyar jogban is hagyományosan kizárólag férfi és nő életközössége. Ez az életközösség általában a közös gyermek születését, családban való felnevelését célozza. A házasság egy egyenjogú férfi és nő önkéntes elhatározásán alapuló szövetsége, amely jogokat és kötelezettségeket keletkeztet.Demográfiai szempontból a házasság fő célja az emberi nem fenntartása. A házasságkötéseknek a termékenységre gyakorolt hatása egyértelmű azokban a társadalmakban, amelyek a születésszabályozást nem ismerik, vagy nem alkalmazzák. A házasság egyik lényegi eleme a párválasztás. A párválasztás egyéni elhatározáson alapuló magatartás. A házasságot ma is a társadalmi mobilitás egyik útjának kell tekinteni, bár jelentősége módosult.4A történelem folyamán aházasságkötések többféle formája alakult ki. Megkülönböztetünk monogám és poligám házasságot. A monogám házasság egyidejűleg egy nő és egy férfi kapcsolata. Azonban ha az egyik nemhez tartozó személy házassági kapcsolatot tart fenn egyidejűleg két vagy több, másik nemhez tartozó személlyel, azt poligámiának nevezzük. A poligámiának két formája létezik, az egyik a poliginia, más néven többnejűség. A másik forma a poliandria, azaz a többférjűség. A többnejűséget a különböző vallások különbözőképpen értékelik, van, amely megengedő eben a tekintetben és van, amelyik tiltja. Sokáig elfogadott volt – többek között – Kínában, de Afrika több részén is. Napjainkban elsősorban az iszlám hitű országokban (pl.: Arab Emirátusok, Jemen, Omán stb.) találkozhatunk vele. A többnejűség ismert a mormon vallás követőinél is. Az Egyesült Államok – mormonok által alapított – Utah állama, amely az említett vallás központja, csak úgy kaphatta meg 1896-ban az állami rangot, hogy e vallás hívei lemondtak a többnejűségről.5 A többférjűség a mai európai ember számára talán furcsa lehet, holott egykoron feltételezhetően a bretonok, illetve a Kanári-szigetek őslakói is gyakorolták ezt az intézményt. Napjainkban elsősorban Bhutánban, Indiában, Nepálban vagy Vietnamban találkozhatunk vele. A többférjűség kialakulásának oka feltehetően abban keresendő, hogy egy adott társadalomban kevés volt a nők száma, vagy, hogy egy férfi nem tudott eltartani egy családot. Általában a férjek testvérek voltak, akik a maguk között fennálló hierarchiának megfelelően élhettek jogaikkal a feleség felé. A többférjűség intézményén belül az első férj domináns helyzetet élvezett. A házasságkötéseket más módon is csoportosíthatjuk, úgy mint homogén házasság és heterogén házasság. A homogén házasságon olyan házasságot értenek, amelyet azonos társadalmi csoporthoz tartozó egyének kötnek egymással. Addig a heterogén házasság esetében épp fordítva, különböző társadalmi csoportokhoz tartozó egyének kötnek ilyen házasságot. Megkülönböztetünk továbbá protogám és palingám házasságkötéseket is. A protogám házasság esetében mindkét fél első alkalommal köt házasságot. A palingám házasság esetében az egyik, vagy mindkét fél már előzőleg is házas állapotú volt. A palingám házasságot más szóval újraházasodásnak hívják. A demográfia ismeri a konkubinátus intézményét is, azaz a házasságkötés nélküli házaséletet is. A konkubinátus az együttélés egy fajtája, amely átveszi a házasság néhány funkcióját. Az Európai Unió államai mellett Magyarországon is nőtt a számuk. Ezek a kapcsolatok főként a városi lakosság körében elterjedtek.

2.2. 7.2.2. A házasság keletkezésének körülményei A házasságkötés első lépése a szándék bejelentésével kezdődik. A házasságkötési szándékot az Anyakönyvi Hivatalban, az anyakönyvvezetőnél kell bejelenteni. A szándék bejelentésével az anyakönyvvezető illetékessé válik. Áttételnek nincs helye, a bejelentéssel a házasulók megszabják az illetékességet. Az illetékességnek a házasság érvényességével kapcsolatban van jelentősége, ugyanis a házasság érvénytelen, ha megkötésénél az anyakönyvvezető nem hivatalos minőségben járt el. Az anyakönyvvezetői feladatot a jogszabályban meghatározott képesítési feltételekkel rendelkező polgármester, jegyző, illetve a polgármesteri hivatal ügyintézője (anyakönyvvezetője) láthatja el. Ha a kormány

Korábban a feleség társadalmi helyzetét döntően férje foglalkozása és társadalmi pozíciója határozta meg. A nők keresővé válása következtében számukra a házasságkötésnek ez a szerepe némileg csökkent, mert iskolázottságukkal és kereső tevékenységükkel alakíthatják a társadalomban betöltött helyzetüket. Napjainkban a házasságra lépőknek egyre kisebb hányada ragaszkodik ahhoz, hogy saját társadalmi csoportjából válasszon magának házastársat. Tehát a homogámia indexe csökkenő tendenciát mutat. 5 A mormon vallás egyik jeles úttörőjének, Brigham Youngnak félszáznál is több felesége volt… 4



a magyar külképviseleti hatóságot felhatalmazza arra, hogy magyar állampolgár előtte házasságot köthet, a házasságkötést a magyar külképviseleti hatóság anyakönyvezi. A fővárosi főjegyző anyakönyvezi a magyar állampolgár, illetve a Magyarországon lakó hontalan személy külföldön történt házasságkötését. A házasságkötés szándékának bejelentéséről az Anyakönyvi Hivatalban jegyzőkönyvet vesznek fel, amelyet az anyakönyvvezető, valamint a házasulók aláírnak. A házasulóknak ki kell jelenteni az anyakönyvvezető előtt, hogy házasságkötésüknek legjobb tudomásuk szerint nincs törvényes akadálya, igazolniuk kell, hogy a házasságkötés törvényes feltételei fennállnak. A házassági szándék bejelentéséhez szükséges iratok : • személyazonosító igazolvány vagy érvényes útlevél, vagy 2001. január 1. után kiállított vezetői engedély (jogosítvány) és lakcímigazolvány, • születési anyakönyvi kivonat, • családi állapot igazolása. A családi állapot igazolása nőtlen, hajadon esetében: „Másolat a személyi adat-, és lakcímnyilvántartásban tárolt adatokról” című nyomtatvány, melyet a lakóhely szerint illetékes jegyző ad ki. Elvált családi állapot esetén: jogerős bírói ítélet vagy házassági anyakönyvi kivonat, ha a válás tényét tartalmazza. Özvegy családi állapot esetén: halotti anyakönyvi kivonat vagy a házassági anyakönyvi kivonat, ha a halál tényét az tartalmazza. • a személyi azonosítót (személyi számot) és lakcímet igazoló hatósági bizonyítvány (lakcímigazolvány). A házasságkötés időpontjaként leghamarabb a bejelentéstől számított 31. napot lehet megjelölni. A 30 napos várakozási határidőt attól az időponttól kezdve kell számítani, amikor a házasulók, vagy azok egyike házasságkötési szándékát az anyakönyvvezetőnél bejelenti. Az időpontot a házasulók kívánságának figyelembe vételével tűzi ki az anyakönyvvezető. Általában szombati napra, de ettől eltérő időpontban is köthető házasság. A házasságkötéseket egymás utáni időpontra tervezik (városokban akár fél vagy egy óránként is). A 30 napos várakozási határidő alól – kivételesen indokolt esetben – felmentés adható. E felmentést a házasságkötés helye szerint illetékes jegyző adhatja. Magyarországon a 16 éven aluli személy nem köthet házasságot, a 16 éven felüli fiatalkorú is csak az illetékes gyámhatóság előzetes engedélye alapján. Az engedélyezési kérelmet a városi gyámhivatalnál vagy a házasságkötéshelye szerint illetékes anyakönyvvezetőnél személyesen lehet kérni. A kérelemhez mellékelni kell: • a törvényes képviselő (szülő) hozzájáruló nyilatkozatát, • a megélhetés és lakhatás igazolása céljából egy jövedelemigazolást. A gyámhivatal a határozathozatal előtt külön-külön meghallgatja a házasulókat, a törvényes képviselőket (szülőket), majd környezettanulmányt készít. (Önmagában az a tény, hogy 16 év feletti fiatalkorú adott esetben gyermeket vár, nem alapozza meg a házasságkötés engedélyezését.) A 16 év feletti személy az engedéllyel, illetve a házasságkötéssel nagykorúvá válik. A magyar jog szerint a házasság az alábbi esetekben érvénytelen: • a házasulók valamelyikének korábbi házassága fennáll, • az egyenes ági rokonok házasodnak, • testvérek házasodnak, • a testvér testvére vér szerinti leszármazójával köt házasságot, • a házastárs volt házastársa egyenes ági rokonával köt házasságot, • az örökbefogadó az örökbefogadottal köt házasságot.



A házasság közvetlenül az anyakönyvvezető előtt jön létre, míg más anyakönyvi bejegyzés okiratok, más hatóság, vagy ügyfél tanúsítása alapján történik.

7.2. táblázat - 26. táblázat: A névviselés lehetséges variációi (2008) 1.

Kovács Péter és Börcsök Klaudia

2.

Kovács Péter és Kovács Péterné

3.

Kovács Péter és Kovács Péterné Börcsök Klaudia

4.

Kovács Péter és Kovácsné Börcsök Klaudia

5.

Kovács Péter és Kovács Klaudia

6.

Börcsök Péter és Börcsök Klaudia

7.

Kovács Péter és Kovács-Börcsök Klaudia

8.

Kovács Péter és Börcsök-Kovács Klaudia

9.

Börcsök-Kovács Péter és Börcsök Klaudia

10.

Kovács-Börcsök Péter és Börcsök Klaudia

11.

Kovács-Börcsök Péter és Kovács-Börcsök Klaudia

12.

Börcsök-Kovács Péter és Börcsök-Kovács Klaudia

Forrás: KANCSÁR Tímea: Változó névválasztási szokásaink. Délmagyarország, 97/55, 2007. március 6.. 4. p. alapján saját példa. A házasságkötés bejelentésekor a jegyzőkönyvben fel kell tűntetni a feleség, illetve a férj házasságkötés után viselni kívánt nevét. A feleség (és 2002. december 15. után az 58/2001. (XIII.7.) AB határozat alapján a férj is) házasságkötéskor dönthet nevéről, és ehhez a döntéshez kapcsolódik a házasságból született gyermek névviselése is. Az anyakönyvvezetőnek mind a 12 lehetőségre fel kell hívnia a figyelmet. A házasság addig nem kötető meg, amíg a felek (főként a feleség) nem nyilatkozik névviseléséről. A házasságkötés után, a névviselést csak a belügyminisztérium engedélyével lehet megváltoztatni. A személyiségi és adatvédelmi okok miatt nem lehet az házassági anyakönyvekbe betekinteni, ezért nincsenek pontos statisztikai kimutatások. Egyes anyakönyvvezetők szerint – elsősorban Szegeden, de általában a városokban is – egyre kevesebb nő adja fel a szülei által kapott családi nevét, és veszi fel a leghagyományosabbnak tekinthető variációt. A házasságkötés a házasulók nyilatkozatával jön létre . Az érvényes közös nyilatkozathoz az alábbi feltételek szükségesek: • a házasulók személyes és együttes jelenléte, • az anyakönyvvezető előtt tett nyilatkozat, • az anyakönyvezető által feltett kérdésre mindkét házasuló egybehangzó jól érthető igennel feleljen, • két – a házasulókat ismerő – tanú (nagykorú, cselekvőképes személy) jelenléte. Amennyiben az előbbi feltételek közül bármelyik hiányzik, a házasság érvénytelen. Bizonyos esetben – ha a házasulók (valamelyike) vagy a tanú nem beszél magyarul – tolmácsot kell alkalmazni, amelyről a házasulók kell, hogy gondoskodjanak. Írni és olvasni tudó siketnémák esetében az anyakönyvezető írásban kérdez, a házasuló, pedig írásba válaszol. A házasságkötésre a megszokott helyen (általában a város-, vagy községháza erre kijelölt helyisége) kívül is lehetőség van. A felek erre vonatkozó igényét – a benyújtott kérelem – a polgármesteri hivatal jegyzője engedélyezheti. A házasulók a házassági anyakönyv – általuk és az anyakönyvvezető általi – aláírásával és a házassági anyakönyvi kivonat átadásával házasok lesznek. Az anyakönyvvezető kötelessége, hogy az dokumentum



átadása után felhívja a felek figyelmét – a névváltozás miatt – a személyazonosító igazolvány, valamint a lakcímigazolvány cseréjére. Napjainkban az állam előtt, illetve a népmozgalmi adatgyűjtésnél csak a polgári házasságkötésnek van jelentősége. A polgári házasságkötést esetlegesen követő egyházi egybekelést minden egyház a saját szabályai szerint rendezi. Habár az egyes egyházak (pl.: a Római Katolikus Egyház) vezetnek népmozgalmi (házasságkötés, keresztelés (élveszületés), temetés (halálozás)) nyilvántartásokat, ezek az állami adatgyűjtés számára nem bírnak már jelentőséggel, illetve csak másodlagosak lehetnek.

2.3. 7.2.3. A házasság megszűnése A házasságok egyik fél halálával vagy válással szűnnek meg. Amióta a házasságok felbontása gyakoribbá vált, elemezni kezdték e jelenségeknek a fennálló házasságok számára gyakorolt hatását. Ez a házasságok mérlegének összeállításával, illetve felhasználásával történhet. A házasságok mérlege a házasságkötések számának és a házasfelek halálával vagy bírói ítélettel megszűnt házasságok számának egybevetése, azaz a házasságkötések és a megszűnt házasságok számának különbsége.

7.3. táblázat - 27. táblázat: A házasságok mérlege (1980-2011) Év

A házasságkötések száma

Halál

1980

80 331

70 424

1990

66 405

2000

Válás

Összes

Házassági többlet, ill. hiány

27 797

98 221

-17 890

64 929

24 888

89 817

-23 412

48 110

55 698

23 987

79 685

-31 575

2001

43 583

53 857

24 391

78 248

-34 665

2002

46 008

53 613

25 506

79 119

-33 111

2003

45 398

54 106

25 046

79 152

-33 754

2004

43 791

51 474

24 638

76 112

-32 321

2005

44 234

52 201

24 804

77 005

-32 771

2006

44 528

50 145

24 869

75 014

-30 486

2007

40 842

50 293

25 160

75 453

-34 611

2008

40 105

48 541

25 155

73 696

-33 591

2009

36 730

48 494

23 820

72 314

-35 584

2010

35 520

47 208

23 873

71 081

-35 561

2011

35 812

46 375

23 335

69 710

-33 898

által megszűnt házasság

Forrás: Demográfia évkönyv 2011. KSH, Budapest, 2012. 28. p.

2.4. 7.2.4. A házasságkötési mutatószámok és a házassági tábla A házasságkötési mozgalom alakulásáról elsősorban a házasságkötésekre vonatkozó abszolút számok tájékoztatnak. Leggyakrabban az ún. nyers házasságkötési arányszámot használják (CMR – Crude Marrige Rate). A nyers házasságkötési arányszám a házasságkötések számának (H) a népesség évközepi számához (P) viszonyított aránya, többnyire 1000 lakosra megadott érték.

A nyers házasságkötési arányszám csak első megközelítésre alkalmas elemzési eszköz, mivel értékét számos tényező befolyásolja, így elsősorban a népesség nem, kor és családi állapot szerinti összetétele. A nyers házasságkötési arányszám időbeli, illetve nemzetközi összehasonlításra csak kevésbé alkalmas.

7.4. táblázat - 28. táblázat: A házasságkötések száma, aránya (1980-2011) 97 Created by XMLmind XSL-FO Converter.


Év

A Nyers házasságkötések házasságkötési száma arányszám

1910

1960

1990

Évi népszámlálás kormegoszlására standardizált nyers házasságkötési arányszám

1980

80 331

7,5

8,5

7,4

7,1

1990

66 405

6,4

7,5

6,6

6,3

2000

48 110

4,7

4,7

4,5

4,2

2001

43 583

4,3

4,2

4,1

3,8

2002

46 008

4,5

4,4

4,3

4,0

2003

45 398

4,5

4,3

4,2

4,0

2004

43 791

4,3

4,2

4,1

3,9

2005

44 234

4,4

4,2

4,2

3,9

2006

44 528

4,4

4,2

4,2

4,0

2007

40 842

4,1

3,9

3,9

3,7

2008

40 105

4,0

3,8

3,8

3,8

2009

36 730

3,7

3,5

3,5

3,4

2010

35 520

3,6

3,3

3,4

3,3

2011

35 812

3,6

3,4

3,5

3,4

Forrás: Demográfia évkönyv 2011. KSH, Budapest, 2012. 27. p. A nyers házasságkötési arányszámnál megfelelőbb mutató az ún. általános házasságkötési arányszám (GMR – General Marrige Rate), amely a házasságkötések számának és a 15 éves és idősebb népesség évközepi számának (P15+) hányadosaként definiálható ugyancsak ezrelékben:

Az általános házasságkötési arányszám tisztított változatában a házasságkötéseket a 15 éves és idősebb házasodásra képes, vagyis nem házas (nőtlen, hajadon, özvegy, elvált) népesség évközepi számához ((P15+(nh)) viszonyítjuk. Ezrelékben kifejezve:

Ezt a házasságkötési arányszámot rendszerint a két nemre külön is kiszámítják. A férfiak és a nők általános házasságkötési arányszáma a házasságkötésre képes népesség nagyságának nemek szerinti különbségei miatt jelentősen eltérhet egymástól. További finomítást jelent, ha a házasulók házasságkötés előtti családi állapotát is figyelembe vesszük és a két nemre külön kiszámítva a nőtlen (hajadonok) házasságkötéseinek számát (FM) a nőtlen (hajadon) népesség évközepi számához (P15+ (s)), az özvegyek házasságkötéseinek számát (RM(w)) az özvegy népesség évközepi számához (P15+ (w)) viszonyítjuk. Ennek megfelelően a családi állapot szerint tisztított általános házasságkötési arányszámok ezrelékben kifejezve az alábbi formulák alapján számíthatóak ki: Általános első házasságkötési arányszám

Az özvegyek általános újraházasodási arányszáma

Az elváltak általános újraházasodási arányszáma



A házasságkötési mozgalom általános alakulását leíró arányszámok mellett, azok tendenciáinak megállapítása, az őket alakító tényezők okainak céljából további, életkor (korév, korcsoport) szerint részletezett arányszámokat is célszerű kiszámítani. A specifikus arányszámokat minden esetben a két nemre külön számítják ki. A korspecifikus házasságkötési arányszámoknak két fajtáját különbözetjük meg. Az első esetben a megfelelő korú házasulók számát (Mx) az ugyanazon korú teljes férfi, illetve női népesség évközepi számához (Px) viszonyítjuk.

Az arányszámoknak ezt a típusát L. Henry nyomán redukált arányszámoknak nevezzük. Az elnevezés arra utal, hogy a házasságkötések számát minden korévben (vagy korcsoportban) a férfiak, illetve a nők állandónak (standardnak) vett, 1.000-re redukált számához viszonyítjuk. Standardizált jellegük miatt ezek az arányszámok bizonyos feltételezések mellett összeadhatók. Naptári időszakra kiszámított értékük az ún. teljes házasságkötési arányszám (TMR – Total Marrige Rate) azt mutatja meg, hogy vizsgált időszak korspecifikus házasságkötési gyakoriságának változatlan fennmaradása esetén 1 000 férfira (nőre) élete folyamán átlagosan hány házasságkötés jutna. Az összegzést a nőknél általában 50 éves, férfiak esetében inkább 60 éves korig szokták elvégezni. Ezt egyrészt az indokolja, hogy e felett a házasságkötések gyakorisága már elenyésző, másrészt az ezen az életkoron túl kötött házasságoknak demográfiai jelentősége kisebb, mivel már nincs érdemleges hatása a népesség reprodukciójára. Demográfiai szempontból nagyobb jelentősége van az első házasságkötések redukált arányszámainak és összegüknek, a teljes első házasságkötési arányszámnak. A specifikus arányszámok másik fajtájában, a nevezőben már nem a teljes népesség, hanem annak csak az a része szerepel, amelyből a számlálóban megjelölt házasságkötések történhetnek. A kor és családi állapot szerint egyaránt specifikus arányszámok nemcsak azért fontosak, mert a házasságkötési valószínűséggel érintett népességet veszik figyelembe, hanem azért is, mert alkalmasak a házasságkötések családi állapot szerinti különbségeinek korrekt elemzésére is. Az első házasságkötés és a korábbi házasságokat követő újraházasodás ugyanis demográfiai és társadalmi szempontból lényegesen különbözik. A házasságkötések két típusának eltérései demográfiai szempontból a legfeltűnőbben a korspecifikus arányszámokban észlelhetők. A házasságkötések kor szerinti vizsgálatánál gyakran felhasznált mutatószám a házasulók átlagos életkora. A házasságkötés és az életkor kapcsolatáról, illetve a családi állapotban bekövetkezett változásokról sokoldalú tájékoztatást nyújt a házassági tábla. Szerkesztésének elmélete lényegében a halandósági táblaszerkesztés elveivel azonos és annak fogalom- és mutatószám-rendszerét veszi át. A táblák között azonban különbségek is rejlenek. A házasságkötési táblánál a 15 éves népesség jelenti a kiindulási adatot, nem pedig az élveszülötteké. A zéró életkor pedig, az 50. vagy a 60. év szokott lenni, mivel ennél idősebb életkorban kötött házasságokra ritkábban kerül sor. A házassági tábla olyan demográfiai modell, amely egyszerű és áttekinthető formában fejezi ki a házasodási mozgalom legjellemzőbb vonásait. A házassági tábla 15-50 (vagy 15-60) éves korhatárok között, az életkor, mint független változó függvényében a nőtlen, illetve a hajadon népesség 100 000 kezdő létszámából kiindulva mutatja be az első házasságkötés valamely meghatározott életkorban való bekövetkezésének valószínűségét. A tábla összeállításának kétféle módszerét dolgozták ki. A transzverzális (keresztmetszeti) megfigyelésén alapuló tábla összeállításához egy naptári év korspecifikus arányszámát használják fel. A másik módszert az ún. longitudinális (hosszmetszeti) megfigyelésen alapuló tábla összeállítása jelenti. Kiszámítása a születési kohorszok (ugyanazon naptári évben születettek generációja) életútjának végigkísérését jelenti korspecifikus házasságkötési arányszámainak alapján. Figyelembe kell venni a számításoknál azt is, hogy a házasságkötés nem feltétlenül egyszeri és irreverzibilis esemény. Ezért a házassági tábla készítésénél kétféle módon lehet eljárni. Az első esetben a házasságkötési valószínűségeket a nőtlen és a hajadon népességre számítják ki, tehát az első házasságkötéseket dolgozzák fel. Így azonban a teljes házassági táblának csak az egyik részét lehet elkészíteni. A valóban teljes házassági táblánál a házasok özvegyüléseit és válásait, majd az elváltak és özvegyek újraházasodásait is figyelembe kell venni. Az ún. bruttó házassági tábla összeállításakor a nem házas népesség számát csak a házasságot kötők számával csökkentik. A valóságban a kiinduló népesség a halandóság következtében is évről évre fogy. Ha ezt a mozzanatot is figyelembe veszik, akkor az ún. nettó házassági táblát készítik el.



2.5. 7.2.5. A házasságok számának alakulása A házasságkötések számára vonatkozó adatok 1851-től állnak rendelkezésre, a rendszeres statisztikai adatszolgáltatás pedig 1876-tól indult meg. Kezdetben a plébániák gyűjtötték ezeket az adatokat, majd 1895-től az állami anyakönyvezetők. A 2013-as esztendőben „a házasságkötések havonkénti száma változóan alakult; hat hónapban több, öt hónapban kevesebb, júliusban azonos számú frigyet regisztráltak, mint egy évvel korábban. A legjelentősebb visszaesés februárban történt, amikor a házasságkötések szökőnaphatástól megtisztított száma 10,0 százalékkal csökkent, míg novemberben 13,7 százalékos emelkedés volt tapasztalható az előző év azonos időszakához képest. Összességében 2013-ban 36 900 házasságot anyakönyveztek, 739-cel, 2,0 százalékkal többet az egy évvel korábbinál. A házasságkötési arányszám 3,7 ezrelékes értéke 0,1 ezrelékponttal emelkedett az előző évihez képest.”6 A házasodás csökkenő trendje és az elmúlt évtizedekben tapasztalható alacsony aránya sok tényező együttes hatásával magyarázható. Ezek közül talán elsőként a házasodás időzítését kell kiemelni. Amíg a hetvenes években a nők 14-15%-a férjhez ment tizennyolcadik életéve betöltése előtt, 40%-a húsz éves koráig és 80%-a huszonöt éves koráig. A nyolcvanas évektől azonban fokozatosan emelkedni kezdett az első házasság időzítésének életkora, így napjainkra tizennyolc éves kor alatt a nők alig 4-5%-a, húsz éves korig pedig 18-20%nál is kevesebb megy férjhez. A házasodási életkor feljebb tolódása és egyáltalán a házasodás népszerűségének csökkenése összefüggésben áll a nők iskolai végzettségének emelkedésével, ezen belül is a középfokú és felsőfokú végzettséget adó iskolákba való tömeges beáramlásukkal. Az iskolában töltött évek alatt a fiatal nő státusza nem illeszkedik a házas nő hagyományos státuszához, tehát a többség csak legmagasabb (nappali) iskolai végzettségének megszerzése után megy férjhez. A közvélemény számára elfogadott, ha valaki csak iskolái befejezése után lép át az életút házas szakaszába. Másrészt az iskolázottság javítja a nők munkaerő-piaci esélyeit, növeli választási lehetőségeiket, és azt is lehetővé teszi, hogy adott esetben ne fogadják el a házasság hagyományos formáját. 7 A kilencvenes években és a második évezred első évtizedében tapasztalható alacsony házasodási trendjének egy másik oka az újraházasodás helyzetének megváltozása. 1980-ban 23 506, 1990-ben 18 478 és 1999-ben 13 000 volt az újraházasodók száma. Az új évezredben, 2001-ben 13 930 fő, 2004-ben 13 654 fő, 2005-ben pedig 13 800 fő kötött újból házasságot.8 A 2010-es esztendőt követően az érték ennél is kevesebb… Amíg az 1950-es években 1 000 elvált férfira 270 házasságkötés jutott, az 1990-es évek közepére ez az arány már csak 35 volt. Az 1 000 elvált nőre jutó házasságkötések száma az 1950-es évekbeli 115-ről 23-ra csökkent. Ez a tendencia a 2000-es esztendőt követően is folytatódott. Ez egyrészt azt jelenti, hogy jelentősen közeledtek egymáshoz az elvált férfiak és nők újraházasodási esélyei. Amíg az 1960-as évekig az elvált férfiak esélye az új házasságra a nők esélyének kétszerese volt, az 1990-es évek közepére – és 2000 után – a két nem esélyei kiegyenlítődtek. Másrészt az adatok arra utalnak, hogy az elváltak a néhány évtizeddel ez előtthöz képest kevésbé mutatnak hajlandóságot az újraházasodásra. A házasságnak , mint preferált párkapcsolatnak visszaszorulása természetesen gazdasági tényezőkkel is összefüggésbe hozható. Empirikus adatok híján csak feltételezhetjük, hogy a rendszerváltás nyertesei között vannak olyanok, akik „megengedhetik maguknak”, hogy az egyedülálló, vagy az együtt élő, de nem házasodó családi állapotot válasszák. Ők azok, akik egy keresetből is fenn tudnak tartani egy lakást és egy elfogadottnak tekintett életszínvonalat, ennek következtében nem szorulnak rá a házasság nyújtotta anyagi biztonságra. A nők növekvő iskolázottsága itt is fontos szerepet játszik, hiszen közülük is egyre többen kerülnek ebbe a társadalmi rétegbe. Ez a réteg, amely kétségkívül az utóbbi évtized "terméke" igen hasonlít a nyugati országok jól kereső és hasonló családi formát választó középrétegeihez. A házasság halasztásának, illetve esetleges egyáltalán meg nem kötésének egy másik gazdasági jellegű oka a társadalom másik végpontján, az elszegényedő rétegeknél keletkezik. A munkanélküliség a pályakezdőket az átlagosnál lényegesen magasabb arányban sújtja, így ezeknek a fiataloknak családalapítása önálló kereset nélkül a bizonytalan jövőbe tolódik. Kevesebb születés és halálozás. Népmozgalom 2013. január-december, KSH gyorstájékoztató:http://www.ksh.hu/docs/hun/xftp/gyor/nep/nep21312.pdf (Letöltés ideje: 2014. október 28.) 7 Az első házasságkötés időzítését lényegesen befolyásolja a képzettség. A legfeljebb általános iskolai végzettségű férfiak mintegy 45, a hajadonoknak csaknem 70 százaléka manapság is megházasodik húszas évei közepéig. A legtanultabbak többsége 25-29 éves korban, a diplomás férfiak egynegyede, a nők több mint egytizede a harmincas évei elején köti meg első házasságát. 8 Népmozgalom, 2005. január-december. KSH honlap: www.ksh.hu. (Letöltés ideje: 2010. december 19.) 6



Ezek a tények arra utalnak, hogy a fiatalok számára a házasság, mint a párkapcsolat preferált formája elvesztette kizárólagos fontosságát. Előtérbe kerültek, felnagyítódtak a házasság negatívumai. Mind a fiatalabb generáció – akik még nem voltak házasok – mind a már elváltak számára a házassággal járó elköteleződés több hátrányt, mint előnyt hordoz. Ennek jeleit mutatják egy 1994-ben végzett empirikus kutatás eredményei is. Az így nyert adatok szerint a fiatalabb, iskolázottabb, városiasabb népesség az átlaghoz és a nyolcvanas évekhez képest is szkeptikusabban, kritikusabban áll a házassághoz. A házasság az egyén életének egyik legfontosabb fordulópontja, többek között ez azért van, mert bizonyos fajta társadalmi mobilitással jár együtt. A házasságra lépők adatainak elemzése arra hívja fel a figyelmet, hogy a házasságkötés még ma is sok férfi és nő számára a társadalmi mobilitás eszköze.9 Bár elterjedtek a házasság előtti szexuális kapcsolatok, de a gyermek megszületésekor a házas állapot a tradicionális keret. A házasságból történt élveszülöttek 22-24%-a egy évnél rövidebb ideje fennálló házasságból született. Feltételezhető, hogy ezek jelentős része a házasságkötési fogamzásból származik. Mivel a házasságkötési mozgalom társadalmi, gazdasági és kulturális tényezők együttes hatásának következménye, a házasságra lépők aránya és kormegoszlása változik társadalmi csoportonként is. A különböző foglalkozáshoz más-más felkészülés szükséges, ezért eltérő a népesség különböző csoportjainak házasságkötési gyakorisága és a házasságra lépők életkora. A szakképzettség nélküli, a falun élő és a fizikai dolgozó menyasszonyok és vőlegények átlagos életkora a legalacsonyabb, házasságkötési arányszámuk a legmagasabb.

2.6. 7.2.6. Az újraházasodás A házassághoz kapcsolódóan meg kell említenünk az újra házasodás jelenségét is. Magyarországon a házasságkötések és a házasságkötési kor alakulását nagymértékben befolyásolja az, hogy a házasulók között nagy arányban fordulnak elő újraházasulók. A II. világháború előtt a házasulók közel 90%-a volt először házasuló, az újraházasulók többsége pedig özvegy, és mindössze néhány százalékot tett ki az elváltak aránya. Az 1980-as években a házasulóknak már 20%a került ki az elváltak közül. Az 1990-es években a házasságra lépőknek mintegy négyötöde az először házasuló, 16–17%-a elvált. A 20. század folyamán, de különösen a II. világháború után az özvegyek újraházasodása fokozatosan visszaszorult, és az 1990-es évek végén már alig játszik szerepet a házasodási viszonyok változásában. Az özvegy férfiak alig 6%-a házasodik újra az özvegyüléstől számított húsz éven belül, az özvegy nők körében ez az arány mindössze 3%. A válást követő újraházasodás szerepe az 1950-es években kezdett növekedni, majd az 1960-as évek elejétől a házasodási viszonyok lényeges tényezőjévé vált. Az újabb házasságkötéstől való tartózkodás első jelei már az 1970-es évek első felében megmutatkoztak. A visszaesés különösen az elvált férfiak körében öltött radikális mértéket. Míg az elvált férfiak 40, az elvált nők mintegy 25%-a az 1960-as években a válást követő egy éven belül újra megházasodott, addig ez az arány 1994-ben már csak 8%-ot tett ki. A visszaesésre vezető okok között első helyen az élettársi kapcsolatok terjedését kell megemlíteni. Az újraházasodások megritkulásának népesedési jelentősége is van. Az elváltaknak közismerten alacsonyabb a termékenysége, és nem valószínű, hogy ezen az élettársi kapcsolatok terjedése lényegesen változtat.

2.7. 7.2.7. Élettársi kapcsolatok A házasság népszerűségének csökkenése összefügg azzal is, hogy a társadalomban az élettársi kapcsolat megítélése, elfogadottsága is sokat változott. Annak ellenére, hogy az élettársi kapcsolatok egyre jelentősebb szerepet töltenek be Magyarországon, a nyugat-európai országokhoz képest hazánkban még ma is alacsony az élettársi kapcsolatok száma és aránya a tartós párkapcsolatokon belül. Ez a fajta párkapcsolat hosszú ideig a társadalom alsó rétegeihez kötődött, illetve bizonyos társadalmi rétegek esetében (mint özvegyek, illetve elváltak) a közvélemény tudomásul vette ezt az együttélési formát. Az élettársi kapcsolatok számának növekedése ellen hatottak gazdasági tényezők (elsősorban a lakáshoz jutás lehetősége), jogi tényezők és nem utolsó sorban a társadalom értékítélete, amely – összefüggésben a házasság magasra értékelésével – nem tartotta helyesnek a házasság nélküli együttélést. A rendszerváltás óta eltelt idő azonban

Az adatok szerint a házasságkötési arányszámok Európában a múlt században viszonylag magas szinten stabilizálódtak. A XX. században azonban már lemérhető a társadalmi-gazdasági változások negatív hatása a házassági mozgalom alakulásában. Az 1980-as években már egy általános csökkenésnek lehetünk tanúi. Régebben Magyarország a magasabb, most pedig már az alacsonyabb arányszámú országok közé tartozik. 9



gyengítette ezeknek a tényezőknek hatását, így az élettársi kapcsolat fokozatosan elfogadott párkapcsolattá válik a házasságot még nem kötött fiatalok esetében is. Az élettársi kapcsolat egy olyan párkapcsolati forma, amely két, egymással házasságot nem kötött, érzelmi és gazdasági közösségben élő személy között áll fenn. Különbözik mind a házasságtól, mivel nem valamely állami hatóság előtti akaratnyilvánítással, hanem az együttélés tényével jön létre. Az élettársak jogi fogalmát Magyarországon az 1959. évi IV. törvény, a Polgári Törvénykönyv (Ptk.) határozza meg. Ezek szerint élettársaknak azt a két személyt kell tekinteni, akik megfelelnek az alábbi feltételek mindegyikének: • együtt élnek; • közös háztartásuk van; • érzelmi és gazdasági közösség áll fenn köztük. Az előbbiekben említett három feltétel mellett a magyar bírói gyakorlat két további feltételt is szokott vizsgálni: • bár nem feltétele az élettársi kapcsolatnak, de fennáll-e a felek között szexuális kapcsolat; továbbá • a felek harmadik személyekkel szemben vállalják-e minden vonatkozásban az összetartozásukat. Ami a konkrét számadatokat illeti a rendszerváltás után, az 1996. évi mikrocenzus adatai szerint az élettársi kapcsolatban élők száma az 1990. évi 125 ezerről 1996-ra 180 ezerre nőtt, ami a házaspáros típusú családok 7%át tette ki. Különösen magas volt az együtt élők aránya a fiatalabb korosztályokban. A 15-19 éves, párkapcsolatban élő nők közül 1994-ben minden harmadik élettársi viszonyban élt (ez az arány a nők hasonló csoportjában 1980-ban 3% volt). A 20-24 éves és párkapcsolatban élt nők közül 15% élt élettársi viszonyban az 1990-es évek közepén, míg 1980-ban ez az arány mindössze 1% volt. Napjainkban az élettársi kapcsolatot választók száma 1990 óta több mint kétszeresére, 125 ezer főről 370 ezer főre emelkedett, ami az összes párkapcsolatban élők 15%-át teszi ki. Minél fiatalabb egy generáció, annál gyakoribb az a jelenség, hogy az első tartós (együttlakásos) partnerkapcsolat választott formája az élettársi kapcsolat.

7.5. táblázat - 29. táblázat: Az élettársi kapcsolatban élők aránya a párkapcsolatban élő 20-49 éves nők között korcsoportonként Év

1970

1984

1990

2001

2005

20–24

2

4,6

7,6

41,4

61,4

25–29

2

3

5,6

22,4

34,6

30–34

2,2

3,2

5,2

13,4

19,5

35–39

2,3

3,4

5,3

10,8

13,7

40–44

2,2

3,5

5,3

9,9

10,9

45–49

2,3

3,6

5,4

9,2

9,9

Forrás: Társadalmi helyzetkép 2005. KSH, Budapest, 2007. Napjainkban a 20–24 éves, partnerkapcsolatban élő nők 61%-a választja az élettársi viszonyt, szemben az 1970es évek elején kimutatott 2%-kal, de szembetűnő expanzióról beszélhetünk a 25–34 éveseket illetően is. A változások dinamikája persze nem volt azonos mértékű az áttekintett időszak különböző periódusaiban. 10 Az 1970-es évek elejétől az 1980-as évek közepéig a növekedés szerény mértékű volt. Az 1980-as évek második felében ugyan a folyamat kissé felgyorsult, de a lényeges változást az 1990-es évek hozták meg. Ebben az évtizedben már nemcsak a húszas éveik elején járó nők között emelkedett a nem házas párkapcsolatban élők aránya – mégpedig 35%-kal –, hanem a 25–29 évesek között is megnégyszereződött, a 30–34 évesek körében

10

Társadalmi helyzetkép 2005. KSH, Budapest, 2007.



pedig csaknem háromszorosára nőtt. Az idősebb korcsoportokat tekintve a partnerkapcsolatban élő nők mintegy 90%-a továbbra is házas.11 Az élettársi kapcsolatban választók aránya a férfiak esetében az elváltak (35%), a nők esetében a hajadonok (21%) között a legmagasabb. Az özvegyek választják legritkábban a párkapcsolatnak ezt a formáját: 2005-ben a férfiak közül 11, a nők közül 4%. Az élettársi kapcsolat a nőtlenek és a hajadonok között a 25 évesnél fiatalabbak körében a legritkább, habár a vizsgált időszakban, ebben a korcsoportban is gyors terjedését tapasztalhattuk. Az életkor emelkedésével növekszik a gyakorisága, mindkét nem esetében 34 éves korig; ezután csökkenésbe fordul át. Ami az időbeli változásokat illeti, a nem házas partnerkapcsolatot választók részarány növekedése leginkább a 25-39 év közöttieket érintette.12

7.6. táblázat - 30. táblázat: Az élettársi kapcsolatban élők a megfelelő korú nőtlenek és hajadonok arányában Korcsoport

1984

1990

2001

2005

Férfi 20-24

2,1

3,1

9,2

10,0

25-29

4,3

7,9

21,4

25,6

30-34

7,4

10,8

27,2

32,1

35-39

9,7

11,0

24,9

29,6

40-44

11,1

10,9

21,9

25,0

45-49

9,8

11,0

19,5

21,0

Nő 20-24

5,2

6,3

16,8

19,6

25-29

7,3

12,9

29,7

36,6

30-34

8,5

13,6

32,8

37,5

35-39

7,3

11,3

29,3

35,5

40-44

7,1

9,1

24,4

30,4

45-49

9,3

7,9

17,7

20,4

Forrás: KSH, népszámlálások (1990, 2001), mikrocenzusok (1984, 2005), Társadalmi helyzetkép 2005. KSH, Budapest, 2007. Az 1980-as évek közepén a 25–29 éves hajadon nőknek még csak a 7%-át találtuk élettársi kapcsolatban, 2005ben ez az arányszám már 37%-ra kúszott fel. A férfiaknál viszont a harmincas éveik elején járók esetében tapasztalhattuk a leglátványosabb aránynövekedést. Ezek az arányszámok és trendek kivétel nélkül azt mutatják, hogy a magyar fiatalok körében az unió nyugat-európai tagállamaiban tapasztaltakhoz hasonló irányú, bár kisebb intenzitású eltolódás figyelhető meg a nem házas partnerkapcsolatok irányába. 13

2.8. 7.2.8. Az egyedülállók helyzete Azok, akik nem élnek házasságban, illetve élettársi kapcsolatban és egyedülálló családi státuszúak, meglehetősen vegyes csoportot alkotnak. Ez a családi státusz, attól függően, hogy özvegyülés, válás vagy a házasságkötés halasztása útján jön létre, különféle társadalmi helyzetet takarhat. Az özvegység alapvetően eltér a másik két családi státusztól, hiszen nem önkéntes választás útján jön létre. 1999. január 1-jén a 15 éves és idősebb nők 18,2%-a, a férfiaknak pedig, 3,9%-a volt özvegy családi állapotú. A 2005. évi mikrocenzus idején ugyanez a mutató a férfiaknál 4,3%-ot, amíg a nőknél 18,99%-ot tett ki. Mivel a férfiak halandósági viszonyai a nőkénél rosszabbak, az özvegy családi állapot elsősorban a nőkre jellemző. Ráadásul a férfiak halandósági mutatói folyamatosan romlanak, így a nők özvegyülési gyakorisága a hatvanas évek óta növekszik. 1998-ra ezer 15 éves és idősebb házas nőre 26,5 özvegyülés jutott, míg a hatvanas években ez az arány 12 ezrelék volt. Az

Társadalmi helyzetkép 2005. KSH, Budapest, 2007. Társadalmi helyzetkép 2005. KSH, Budapest, 2007. 13 Társadalmi helyzetkép 2005 . KSH, Budapest, 2007. 11 12



özvegység a nők esetében gyakran párosul a szegénységi küszöb alá való lecsúszással. Elsősorban az idős korban megözvegyülő nők kerülnek nagy eséllyel a szegények és ezen belül is a tartósan szegények közé. A házassággal szemben valóságos alternatíva a tudatosan vállalt egyedülálló státusz. Mint a házasodás időzítése kapcsán már említésre került, a legfiatalabb felnőtt korosztály egy markáns csoportja halasztja házasságkötését. Többségük elsősorban anyagi okokból a szülők háztartásában marad tovább, őket a statisztika "gyerek" státuszúként veszi számba. Kisebb részük – mint a rendszerváltás jól képzett és jól fizetett szakembere vagy vállalkozója – önálló lakást tart fenn. Az ebbe a csoportba sorolhatók egy része a házasság nélküli együttélést választja, más részük azonban tartós partnerkapcsolat, illetve együttélés nélkül él. Ennek a rétegnek száma társadalmunkban olyan csekély, hogy a makrostatisztikai számbavételekkor nehezen kimutathatóak. Ugyanakkor társadalmi hatásuk a modellnyújtás miatt vélhetőleg nagy, mivel a tömegkommunikáció is valóságos számuknál nagyobb arányban mutatja be ezeknek a házasodásra, partnerkapcsolatra "időt szakítani nem tudó" fiatal szakembereknek az életstílusát. A fiatal, magasan iskolázott, városi nők az átlagnál – és még a hasonló státuszú férfiaknál is – szkeptikusabban viszonyulnak a házasság intézményéhez. Mindez arra utal, hogy a fiatal nők egy része számára az egyedálló családi státusz választás és nem kényszer eredménye. Az egyedülállók arányának növekedése a fiatal korosztályban azt is valószínűsíti, hogy tovább csökken a termékenység, hiszen az állandó partnerkapcsolatot nem létesítő, vagy legalábbis halasztó nők összességében kevesebb gyermeket fognak világra hozni életük során, mint a fiatalabb korban házasságra lépők, emellett az élettársi kapcsolatban élők teljes termékenysége is alacsonyabb a házasságban élőkhöz képest. A családformák, együttélési minták változásaival függ össze a házasságon kívüli szülések számának növekedése. Míg a nyolcvanas években az összes gyerek kevesebb, mint 10%-a született házasságon kívül, 1990-ben már 13%, 1998-ban pedig, 26,4%, napjainkban pedig már 30% feletti a részarány. Különösen a fiatalon, 20 éves kor alatt anyává váló nők esetében gyakori, hogy első gyermekük házasságon kívül születik. Ugyanakkor meg kell jegyezni, hogy a házasságon kívül világra jövő gyerekek nem „apa nélkül”, hanem élettársi kapcsolatba születnek. Az élettársi kapcsolatokban élők jelentős része éppen a gyerek születése után köt házasságot.

2.9. 7.2.9. A házasságokkal kapcsolatos adatgyűjtésekről A házasságkötésekkel összefüggő statisztikai adatszolgáltatás a statisztikáról szóló 1993. évi XLVI. törvény 10. §-a alapján kötelező. Az adatgyűjtésért országosan a KSH felelős, amely irányítja és ellenőrzi az adatszolgáltatók és az adatgyűjtésben közreműködő egyéb szervek munkáját. A községekben és a városokban (kerületekben) a helyi önkormányzat polgármesteri hivatala az adatgyűjtés felelőse. Az adatszolgáltatásban anyakönyvvezetők működnek közre. Az egységes adatgyűjtés kiterjed az ország területén történt valamennyi házasságkötésre, a bejelentési, adatszolgáltatási kötelezettség tehát a külföldiek hazánkban történt házasságkötéseire is vonatkozik. Az adatszolgáltatók az e célra rendszeresített „Házassági lap”-okon tesznek eleget az házassági statisztikához szükséges adatszolgáltatási kötelezettségüknek. A polgármesteri hivatalok a „Házassági lap”-ot az eseményről általuk készítendő „Jegyzőkönyv”-vel egy időben töltik ki. A házasságkötésről az anyakönyvvezető állítja ki a „Házassági lap”-ot, és heti ütemezésben, de a hó utolsó heti lapjait legkésőbb a tárgyhót követő hónap 5-ig a „Szállítólevél a népmozgalmi anyakönyvi statisztikai adatszolgáltatás továbbításához” című nyomtatvány kíséretében megküldi a KSH illetékes regionális igazgatóságának. Az adatszolgáltatás egyes részkérdéseinek (pl. nemleges jelentések megküldése) szabályozásában a KSH regionális igazgatósága1 illetékes. A KSH regionális igazgatóságain történik a „Házassági lap”-ok kódolása és az adatok rögzítése. A „Házassági lap”-on az alábbi adatok kerülnek feltüntetésre : a házasságkötésre vonatkozó kérdések (hely és idő), a férj és feleség adatai (születési családi és utónév, házassági családi és utónév, születés időpontja és helye, a jelenlegi házasságkötés előtti családi állapot, lakóhely, tartózkodási hely, állampolgárság, iskolai végzettség, foglalkozás, foglalkozási viszony, gazdasági aktivitás, a jelenlegi hányadik házasságkötés, illetve, ha van, gyermekek száma).14

3. 7.3. A válás 14

Népmozgalmi kézikönyv 2005. KSH. Budapest, 2005. 7-15. pp.



3.1. 7.3.1. A válások számának alakulása A magyar családi jog a házasság megszűnésének kétféle formáját ismeri. A házasság megszűnhet a házasság felbontását kimondó jogerős bírói ítélettel, ezt válásnak nevezzük. A házasság az egyik fél (házastárs) halálával is megszűnhet, ezt pedig, özvegyülésnek nevezzük. Minden állam jogrendje védeni és egyben szilárdítani igyekszik a házasság és a család intézményét, de egyre nő azoknak az országoknak a száma, amelyek a házasságot már nem tekintik felbonthatatlannak. A házasságkötéssel létrehozott életközösségek azonban megszakíthatók (megszüntethetők) úgy is, hogy a felek különválnak és hosszabb-rövidebb ideig külön élnek. Ilyen esetben a házasság jogilag (de jure) ugyan még fennáll, de ténylegesen (de facto) már megszűnt. A különélésekről teljes körű adatgyűjtések nem készülnek, de a háztartásstatisztikai adatokból időnként – közvetett módon – következtetni lehet az így megszűnt házasságok számára. A különválást rendszerint házasságkötés nélküli párkapcsolatok követik. A mai magyar társadalom családformái, és együttélési mintái között fontos helyet foglal el a válás, az elvált családi állapot. A válások száma Magyarországon a II. világháború után gyors ütemben emelkedett. Az 1949-es évben már több mint 12 ezer pár vált el és ez a szám a hetvenes évekre megduplázódott. A hetvenes évek elején kiemelkedően sok házasságot kötöttek, és a válások ugyanezen évtizedben, illetve a következőben elsősorban ezeket, a fiatalon kötött házasságokat érintette. Tehát a hetvenes-nyolcvanas években egy kettősség érvényesült a családformák megítélésében, mivel egyrészről a társadalom, a közvélemény, a család elvárta, hogy a fiatalok házasságot kössenek, másrészről nem bánta, elfogadta, hogy a házasságok jelentős része válással végződött. A válások száma az 1990-es években – az 1992-93-as években tapasztalható csökkenést leszámítva – évi 24 ezer körül mozgott, az évtized végére pedig ismét emelkedve elérte a 25 500-at. Mivel ebben az időszakban a házasságkötések száma csökkent, így az 1 000 házasságkötésre jutó válások aránya folyamatosan növekedve 1998-ra már elérte a 560-at. A házasságok 17-18%-a a házasságkötéstől számított 10 éven belül felbomlik, ami abban is tükröződik, hogy mind a férfiak, mind a nők esetében a 20-29 évesek korosztályát érinti leginkább a válás. Ugyanakkor egyre gyakoribb a 30 évnél idősebbek, a régebben összeházasodottak válása is. A válással végződő házasságok háromnegyed részében gyerekek is vannak, tehát a közös gyerek léte nem gátolja meg az embereket abban, hogy házasságukat felbontsák. A válások száma 2007-ben – az előző évekhez képest – érdemben nem változott, 24 900 házasságot bontottak fel a bíróságok, közel annyit, mint egy évvel korábban. A párok idősebben házasodnak és későbben is válnak el. Továbbra is a húszas éveikben járó nőknél a leggyakoribb a válás, melynek intenzitása az elmúlt néhány évben csökkent, a 30-44 éves házasfelek körében viszont erősödött. Változatlanul jóval több házasság szűnik meg özvegyülés és válás miatt (75 200), mint amennyi új létrejön. A 2008 és 2013 közötti időszakban a válások száma közel 25 ezer esetről közel 20 ezer esetre esett vissza. Ettől a ténytől eltekintve a trendek közel hasonlatosak a 2007-ben tapasztaltakhoz. A válások számának emelkedése illetve tartósan magas szinten maradása összefügg azokkal a gazdasági, társadalmi és jogi változásokkal, melyek az elmúlt évtizedekben bekövetkeztek. A nők tömeges munkába állása, a társadalmi és földrajzi mobilitás, a szekularizáció, a válás jogi hátterének változtatása mind ebbe az irányba hatottak. Itt is meg kell említeni a nők iskolázottságának növekedését, ami megváltoztatja gazdasági helyzetüket, munkaerő-piaci esélyeiket, illetve formálja a tradicionális házassághoz való viszonyukat. Emellett, úgy tűnik, a rendszerváltással megindult változások egy része (tömeges munkanélküliség, társadalmi elbizonytalanodás, megélhetési nehézségek, és másik oldalról a vállalkozóvá válás, illetve a meggazdagodás lehetősége) szintén a házasságok egy részének stabilitását gyengítették. A társadalmi-gazdasági okok mellett a válások számának viszonylag magas szinten maradását a társadalom váláshoz fűződő megváltozott viszonya is erősíti. Az elmúlt évtizedek során a válás nemcsak elfogadottá vált, hanem egyúttal a leginkább ismert, leginkább preferált házassági konfliktus-megoldó stratégiává vált. Figyelemre méltó, hogy a válásnak, mint konfliktus-megoldó stratégiának elfogadása inkább a középkorú és idősebb korosztály számára jellemző. A válás által megszűnő házasságok háromnegyed részében gyerek is van. A vélemények, attitűdök a valóságos viselkedésnek megfelelően alakulnak, azaz az elromlott házasságok felbontásának ma már nem látják akadályát az emberek akkor sem, ha az gyereket is érint. Ugyanakkor nem feledkezhetünk el arról, hogy a válás egyik fontos következményeképpen az elvált házastársak, illetve a válás által érintett gyerekek esélye megnő, hogy az átmeneti vagy tartós szegénységi 105 Created by XMLmind XSL-FO Converter.


csoportba kerüljenek. A társadalom többsége számára tehát továbbra is a (legalább) két kereset biztosítja a szegénység elkerülését. 1988 óta jelentősen nőtt azok száma, akik szerint a házasság legfőbb értéke az anyagi biztonság. Az, hogy ennek ellenére nő azok száma, akik nem ezt a családi formát választják, arra utal, hogy a házasság, mint intézmény válságban van a mai Magyarországon. Az evolucionista és ateista ideológia térhódítását követően, törvényben engedélyezték a házasságok minden indok nélküli felbonthatóságát. Az USA-ban például 1870-ben, amikor még erős volt a kereszténység és az istenhit, három válás jutott 100 házasságra. Ez az arány 1920-ra elérte a 13%-ot, az 1960-as években pedig, már 26%, 1975-ben már 48% volt. Manapság a házasságok fele végződik válással az USA-ban, ami a gyerekekre és magukra a felnőttekre is erősen káros hatással van. A válásokra vonatkozó hivatalos adatok 1876-tól kezdve állnak rendelkezésre. A válások aránya Magyarországon az 1980-as évek második feléig folyamatosan emelkedett, a kilencvenes évek eleje óta pedig, drasztikus növekedés tapasztalható: míg 1990-ben 1 000 házasságkötésre 375 válás jutott, addig 2000-ben 499, 2005-ben pedig 561. A statisztikát elemző szakemberek megállapítása szerint minél későbbi házassági korcsoportról (kohorszról) van szó, annál magasabb az elváltak aránya, függetlenül az együttélés időtartamától. Ugyanakkor a fiatalabb párok között többen vannak, akik házasságuk korai éveiben bontották fel párkapcsolatukat. A válások összehasonlító keresztmetszeti adatai szerint az 1990-es években éppen a 20 évnél hosszabb ideje fennálló kapcsolatok között emelkedett leginkább a válások gyakorisága: míg 1990-ben 15 százalékra nőtt, 2001-ben már 22-re. Jellegzetes képet mutat és egymással is összefügg az elváltak életkor és iskolai végzettség szerinti összetétele. 2001-ben a 30 évesnél fiatalabb elvált férfiaknak 6, a 40 évesnél idősebbeknek 19 százaléka volt főiskolai vagy egyetemi végzettségű. A legfeljebb általános iskolai végzettségűek a legmagasabb arányban a 30 évesnél fiatalabb és a 40 évesnél idősebb elváltak között fordulnak elő. Mivel ők viszonylag fiatalon házasodnak, ez arra mutat, hogy korosztályukban a néhány éve, valamint a hosszú ideje fennálló házasságok a legsérülékenyebbek. 2001-ben a házasságkötések csaknem 32 százalékában legalább az egyik fél a korábbiakban már volt házas. A kilencvenes évek elején hozzávetőleg ugyanilyen volt az arány. 1990-ben ezer elvált vagy özvegy férfira 33 házasságkötés jutott, az ezredfordulón 21. A nőknél ezek az arányszámok: 12, illetve 8. A nők között sokkal magasabb az özvegyek aránya, és többségüket életkora is akadályozhatja az újraházasodásban.

3.2. 7.3.2. A válásokkal kapcsolatos adatgyűjtésekről A válásokkal összefüggő statisztikai adatszolgáltatás a statisztikáról szóló 1993. évi XLVI. törvény 10. §-a alapján kötelező. Az adatgyűjtésért országosan a KSH felelős, amely irányítja és ellenőrzi az adatszolgáltatók és az adatgyűjtésben közreműködő egyéb szervek munkáját. A községekben és a városokban (kerületekben) a helyi önkormányzat polgármesteri hivatala az adatgyűjtés felelőse. Az adatszolgáltatásban anyakönyvvezetők, bíróságok működnek közre. Az egységes adatgyűjtés kiterjed az ország területén történt valamennyi válásra, a bejelentési, adatszolgáltatási kötelezettség tehát a külföldiek hazánkban történt válásaira is vonatkozik. Az adatszolgáltatók az e célra rendszeresített „Válási lap”-okon tesznek eleget a válási statisztikához szükséges adatszolgáltatási kötelezettségüknek. A bíróságok a „Válási lap”-ot az eseményről általuk készítendő „Jegyzőkönyv”-vel egy időben töltik ki. A házasság felbontásáról, érvénytelenné nyilvánításáról, illetve a kereset elutasításáról a kötelék kérdésében jogerős ítéletet hozó, illetőleg az ítélet jogerőre emelkedését megállapító bíróság tölti ki a „Válási lap”-ot, amelyet a „Jegyzőkönyv”-vel együtt a házasságkötés helye szerint illetékes anyakönyvvezetőnek kell megküldenie. Az anyakönyvvezető a bíróságoktól beérkezett, valamint az anyakönyvvezető által kitöltött bizonylatokat a „Szállítólevél a népmozgalmi anyakönyvi statisztikai adatszolgáltatás továbbításához” című nyomtatvány kíséretében heti ütemezésben, de legkésőbb a beérkezést követő hó 5-ig a KSH illetékes regionális igazgatóságának továbbítja. Az adatszolgáltatás egyes részkérdéseinek (pl. nemleges jelentések megküldése) szabályozásában a KSH regionális igazgatósága1 illetékes. A KSH regionális igazgatóságain történik a „Válási lap”-ok kódolása és az adatok rögzítése. A jövőben várható, hogy a „Válási lap”-ok, már nem papíron, hanem elektronikus úton rögzítik és küldik tovább az illetékesek felé. A „Válási lap”-on az alábbi adatok kerülnek feltüntetésre: a házasságkötés helye és ideje, a házasságot jogerősen felbontó bíróság megnevezése és kódszáma, az ítélet jogerőre emelkedésének ideje, a férj és feleség adatai (családi és utónév, házasságkötés előtti családi állapot, születés időpontja, lakó- illetve tartózkodási hely, állampolgárság), továbbá, hogy a jelenlegi válás hányadik válás, a gyermek(ek) száma, a gyermek elhelyezésre 106 Created by XMLmind XSL-FO Converter.


vonatkozó adatok, esetleges tartási kötelezettségre vonatkozó adatok, a férj és feleség iskolai végzetsége, gazdasági aktivitása, foglalkozása, a kereset körülményei (ki és mikor adta be), lakásra és egyéb vagyon megosztására vonatkozó adatok.15

3.3. 7.3.3. A válási mutatószámok Ahogy a házasságok, úgy a válásoknál is arányszámokkal jellemezhetők. A nyers válási arányszám az ezer lakosra jutó válások számát mutatja. Alkalmazását az is indokolja, hogy a kiszámításához szükséges adatokat könnyű megszerezni, mivel a viszonyítás alapja az egész népesség. Ennek ellenére a legkevésbé reális mutató, mert a népesség egy jelentős része nem él házasságban, tehát nem is válhat el. Alkalmazása mégis gyakori a hazai és a nemzetközi statisztikában, mert a kiszámításához szükséges adatok könnyen hozzáférhetők és azok általában megbízhatóak. Képlete:

A nyers válási arányszám (D) egyenlő a válások (V) és a népesség (P) számának hányadosával, amelyet ezrelékben kell kifejezni. A népességstatisztikusok a válások alakulásáról pontosabb képet akkor adhatnak, ha az elváltak számát a házasságban élők számához viszonyítják, mert a válás lehetősége csak ezeknél áll fenn. Az így kapott mutatószámot nevezzük tisztított válási arányszámnak. A mutatószám használatát nehézzé teszi, hogy a fennálló házasság számára vonatkozó adatok csak a népszámlálás éveiről állnak rendelkezésre. A tisztított válási arányszám képlete:

A tisztított válási arányszám (d1) egyenlő a meghatározott évben elvált (pl.) nők számának (V) és a meghatározott évben házas nők évközepi számának (H) hányadosával. Különösen jelentős szerepe van az elemzésnél a korspecifikus válási arányszámoknak, mert a válás tekintetében a leginkább veszélyeztetett korcsoportokat mutatják meg a férfiak és a nők tekintetében egyaránt. Kiszámításánál valamely korcsoportba tartozó elvált férfiak vagy nők számát viszonyítják az ugyanolyan korcsoportú házas férfiak vagy nők számához. Megkülönbözetünk még más mutatókat is, ilyen például a tartamspecifikus vagy a gyermekszámspecifikus válási arányszám. Az első esetében a megfelelő házasság tartalmú válások számát viszonyítják az ugyanolyan tartalmú fennálló házasságokhoz. A második esetében pedig a megfelelő gyermekszámú elvált nők számát viszonyítják az ugyanolyan gyermekszámú házas nőkéhez. Az 1.000 (vagy) 100 házasságkötésre jutó válások száma azért alkalmazott mutató, mert a kiszámításához szükséges mindkét adat a népmozgalmi statisztikából rendelkezésre áll. Úgy számítják ki, hogy az adott évi válások számát osztják az ugyanabban az évben kötött házasságok számával és a kapott eredményt szorozzák 1000-rel (vagy 100-zal). Képlete:

A képletben a D2 jelöli az 1 000 házasságkötésre jutó válások, V az adott évben történt házasságfelbontások, H pedig, az adott évben kötött házasságok számát jelöli.

7.7. táblázat - 31. táblázat: A válások száma és aránya (1980-2011) Év

15

Válások száma

Válások ezer fennálló házasságra

ezer lakosra

Ezer házasságkötésre

1980

27 797

9,9

2,6

346,0

1990

24 888

9,9

2,4

374,8

2000

23 987

10,7

2,3

498,6

Népmozgalmi kézikönyv 2005. KSH, Budapest, 2005. 15-25. pp.



Év

Válások száma

Válások ezer fennálló házasságra

ezer lakosra

Ezer házasságkötésre

2001

24 391

11,0

2,4

559,6

2002

25 506

11,6

2,5

554,4

2003

25 046

11,6

2,5

551,7

2004

24 638

11,6

2,4

562,6

2005

24 804

11,8

2,5

560,7

2006

24 869

12,0

2,5

558,5

2007

25 160

12,3

2,5

616,0

2008

25 155

12,5

2,5

627,2

2009

23 820

12,1

2,4

648,5

2010

23 873

12,3

2,4

672,1

2011

23 335

12,2

2,3

651,6

Forrás: Demográfia évkönyv 2011. KSH, Budapest, 2012. 41. p.

3.4. 7.3.4. A válásokkal kapcsolatos további statisztikai adatok A házasodási arányszámok csökkenésének és a válási mutatók emelkedésének hatása a háztartások összetételének alakulásában is tetten érhető. 1970 és 2011 között több, mint 10 százalékkal esett vissza a házaspáros típusú háztartásoknak (házaspárok, élettársi kapcsolatban élők gyermekkel vagy a nélkül) az aránya. Ezt a változást, a gyermeküket egyedül nevelők, valamint az egyszemélyes háztartások részarány-növekedése kísérte. Folyamatosan csökken az együttélés hagyományos formáját adó, gyermeket nevelő házaspárok aránya: az 1970es évek legelején még a családok 56 százaléka, az ezredfordulón már csak a fele tartozott ebbe a csoportba.

7.8. táblázat - 32. táblázat: Válás a házasság felbontását kérő fél szerint (1980-2011) Év

Férj

Feleség

Ügyész

Más személy

Összesen

1980

9 688

18 108

1

–

27 797

1990

7 580

17 301

6

1

24 888

2000

7 213

16 770

2

2

23 987

2001

7 355

17 029

5

2

24 391

2002

7 630

17 873

3

–

25 506

2003

7 636

17 405

3

2

25 046

2004

7 282

17 353

3

–

24 638

2005

7 262

17 537

1

4

24 804

2006

7 401

17 467

1

–

24 869

2007

7 559

17 596

1

4

25 160

2008

7 871

17 280

1

3

25 155

2009

7 392

16 424

3

1

23 820

2010

7 362

16 507

1

3

23 873

2011

7 325

16 007

2

1

23 335

Forrás: Demográfia évkönyv 2011. KSH, Budapest, 2012. 42. p. A válások kezdeményezőit tekintve a házassági bontóperek több mint 70%-át a feleségek indítják. A házasság felbontása után a bíróság a kiskorú gyermeket a perek 86%-ában az anyánál, 5%-ban az apánál helyezték el, a többi gyermek pedig a szülők között megosztva, vagy egyéb helyen (nagyszülő) talált otthonra. Azokban a 108 Created by XMLmind XSL-FO Converter.


perekben, amelyekben, a bíróság lakásügyekben döntött, a lakáshasználat kérdésében az ügyek 48 százalékában ítélt a feleség javára, 36%-ában a lakáshasználatot megosztotta, 15%-ában pedig a férj javára ítélte meg. Ha egy férfi és egy nő között fennálló házasság teljesen és helyrehozhatatlanul megromlott, a bíróságtól kérhetik házasságuk felbontását. Ezt kérheti bármely házastárs egyoldalúan, vagy a házastársak közösen. Ha a házasság felbontását csak az egyik fél kéri, a bíróságnak bizonyítási eljárást lefolytatva kell meggyőződnie arról, hogy a házasság helyreállítására nincs remény. A házasság a bíróság által hozott ítélet jogerőre emelkedésének napján szűnik meg. A legjobb az, ha a házastársak meg tudnak egyezni, és békében képesek elválni. Nagyon fontos, hogy a házastársak figyelemmel legyenek közös, kiskorú gyermekükre. A gyermeket nem lehet eszközként felhasználni a válóperben, hiszen ő nem tehet szülei kapcsolatának megromlásáról. A gyermeket már az a tény, hogy szülei elválnak, nagyon megviseli. Éppen ezért fontos, hogy a válóperben felmerülő egyéb kérdésekben (gyermekelhelyezés, gyermektartásdíj, kapcsolattartás) a szülők a gyermek érdekét szem előtt tartva döntsenek. Az elváltak társadalmi és foglalkozási összetétele tömören fejezi ki azoknak a gazdasági és társadalmi tényezőknek a hatását, amelyek a házastárs megválasztásának sikerét, illetve a házasság tartósságát befolyásolják. Egyben kifejezik ezek az adatok azt is, hogy azonos jogi kereteken belül a társadalmi különbségek szerinti megoszlás milyen eltéréseket mutathat. A nyers válási arányszámok szerint az utóbbi évtizedekben a mezőgazdasági fizikai dolgozók válási arányszáma volt a legalacsonyabb, a szellemi dolgozóké pedig a legmagasabb. Európára kitekintve a házassági viszonyainkról alapvetően elmondható, hogy Magyarországon a házasságkötések aránya a 20. század folyamán – eltekintve a legutóbbi egy-másfél évtizedtől – egyike volt a legmagasabbaknak Európában. Az átlagos házasságkötési kor ebben az időszakban hasonló volt az európai átlaghoz, csupán néhány országban házasodtak jóval idősebb vagy fiatalabb korban. A II. világháború után Magyarország az 1980-as évek elejéig megőrizte kiemelkedő helyét. A 1970-es évek eleje óta a házasságkötések alakulásában – Európa szerte – jelentős csökkenés figyelhető meg, és ezzel összefüggésben a házasságkötési arányok mindenütt alacsonyabbak, mint korábban. Úgy tűnik, hogy az ország előbb-utóbb „felzárkózik” az európai trendekhez. A magyar nők 1994-es teljes első házasságkötési arányszáma – amely szerint a nők 56,4%-a kötne házasságot 50 éves koráig – például nagyjából megegyezik azzal az aránnyal, amit Dánia, Finnország, Franciaország, Hollandia és Norvégia az 1980-as évek közepén ért el. Ugyanakkor az átlagos első házasságkötési kor tekintetében a magyar népesség még mindig hagyományőrzőnek tűnik Európában: a nőkre vonatkozó összehasonlításból kitűnik, hogy 1994-ben a legalacsonyabb, 22 év alatti átlagos első házasságkötési kor Magyarország mellett csupán Bulgáriában, Csehországban, Lengyelországban és Szlovákiában fordult elő. A válások aránya Magyarországon már az I. világháború előtt is magas volt. Ez a helyzet a két világháború között sem változott. A későbbiekben – főként az 1970-es évektől – Európa szinte minden országában engedékenyebb válási jogszabályokat vezettek be, s ezek mindenütt megerősítették a válások amúgy is emelkedő trendjét. Így az 1990-es évek végén Magyarország az ezer lakosra jutó 2,2–2,3 válási arányával a közepes válási gyakoriságú országok közé sorolható. A 20. század végére a válás Európa legtöbb országában intézményesült és a válás a házasság megszüntetésének elfogadott módjává vált. Kialakultak az egyes országokra jellemző válási minták, és a házasodási szokások mellett válási szokásokról is beszélhetünk.

4. 7.4. Az élveszületések 4.1. 7.4.1. Az élveszületés fogalma Hazai gyakorlatunkban élveszületésnek minősül a magzat világrajövetele , ha az élet valamilyen jelét adja, függetlenül a terhesség időtartamától és attól, hogy mennyi ideig élt. Ez a meghatározás tartalmilag megegyezik az Egészségügyi Világszervezet (WHO) részéről nemzetközileg ajánlott definícióval. Az élveszületés definíciója több országban ma is kisebb-nagyobb mértékben eltérő, ez jelentősen megnehezíti a nemzetközi összehasonlítást. Az élveszületések száma mutatja tehát adott területen, adott időszakban született gyermekek, újszülöttek abszolút számbeli nagyságát. Az évenkénti újszülöttek száma – a várható halálozások és vándorlások 109 Created by XMLmind XSL-FO Converter.


figyelembevételével – perspektivikusan jelzi – többek között – a munkerő-utánpótlás mértékét, a várható lakásigényeket. A születések számának alakulása az alapja a megfelelő, az egyéni és a társadalmi igényeket kielégítő népesedéspolitika alkalmazásának is.

4.2. 7.4.2. Az élveszületések vizsgálatánál használt arányszámok A születések számának elemzéséhez, főleg térbeli és időbeli összehasonlításokhoz viszont különböző mutatószámokat, elsősorban ún. arányszámokat számítunk, amelyek a születések összességének vagy valamilyen tulajdonság szerinti homogénebb csoportok születési gyakoriságát fejezi ki a népesség egészének vagy meghatározott csoportjainak arányában.

7.9. táblázat - 33. táblázat: Élveszületési és termékenységi mutatók (1980–2011) Év

Élvszületések száma

Teljes termékenységi arányszám

Reprodukciós együttható Nyers

Tisztított

1980

148 673

1,92

0,937

0,909

1990

125 679

1,84

0,900

0,889

2000

97 597

1,33

0,643

0,635

2001

97 047

1,31

0,636

0,627

2002

96 804

1,31

0,635

0,626

2003

94 647

1,28

0,617

0,609

2004

95 137

1,28

0,626

0,618

2005

97 496

1,32

0,637

0,630

2006

99 871

1,35

0,659

0,651

2007

97 613

1,32

0,645

0,637

2008

99 149

1,35

0,659

0,652

2009

96 442

1,33

0,645

0,638

2010

90 335

1,26

0,613

0,606

2011

88 049

1,24

0,600

0,590

Forrás: Demográfiai évkönyv 2011. KSH, Budapest, 2012. 52. p. A leggyakrabban használt mutató, a nyers születési arányszám, amely a születések számának az egész évközepi népesség számához viszonyított arányát fejezi ki (ezrelékben). Ez a mutató túlzottan általános, mert független a népesség nem és kor szerinti összetételétől. Ezért a nyers élveszületési arányszám elméletileg alkalmatlan a hosszú időtávlatú, illetve a nemzetközi összehasonlításokra. Képlete:

ahol N az élveszületési arányszám, B az élveszületések száma és P az évközepi népesség száma. A reálisabb összehasonlítások érdekében szükséges, hogy a születéseket a népességnek csak ahhoz a részéhez viszonyítsuk, amely e jelenséggel közvetlenebb kapcsolatban áll. Ilyen mutató az ún.tisztított születési arányszám, amely az újszülöttek számának a propagatív szülőképes korú nők számához való arányát fejezi ki. E mutatót általános termékenységi arányszámnak is nevezik. A hazai népességstatisztikában szülőképes korúnak a 15-49 éves nőket tekintik, nemzetközi viszonylatban azonban eltérő megoldásokat alkalmaznak. Képletben:



ahol B az élveszületések száma, Pn a megfelelő korú női népesség, f pedig az általános termékenységi arányszám.

7.10. táblázat - 34. táblázat: Standardizált élveszületési arányszámok Év

Nyers élveszületési arányszám

1910

1960

1990

évi népszámlálás kormegoszlására standardizált nyers élveszületési arányszám

1980

13,9

15,9

14,0

12,7

1990

12,1

14,9

13,4

12,1

2000

9,6

10,4

9,8

8,8

2001

9,5

10,2

9,7

8,8

2002

9,5

10,1

9,7

8,7

2003

9,3

9,8

9,5

8,6

2004

9,4

9,8

9,5

8,7

2005

9,7

10,0

9,8

8,9

2006

9,9

10,2

10,1

9,2

2007

9,7

9,9

9,9

9,0

2008

9,9

10,2

10,1

9,2

2009

9,6

9,9

9,9

9,1

2010

9,0

9,3

9,4

8,7

2011

8,8

9,2

9,2

8,6

Forrás: Demográfia évkönyv 2011. KSH, Budapest, 2012. 52. p. Mivel a születések gyakorisága korcsoportonként eltérő, a behatóbb elemzés céljából un. korspecifikus születési arányszámokat is számítanak, amelyek korévenként vagy korcsoportonkénti tagolásban fejezik ki – szintén ezrelékben – a születések arányát. Az évenként számított korspecifikus arányszámok alapján egyébként újabb, egzaktabb mutatók számíthatók a születési mozgalom elemzéséhez. Példaként említve, a 20-24 éves korú nők esetében a képlet a következő:

4.3. 7.4.3. Az élveszületések statisztikájának vizsgálódási területei A születési statisztika körébe tartozik az újszülöttek különböző demográfiai, fizikai-fiziológiai tulajdonságainak vizsgálata is. Ide tartoznak: 1. Az újszülöttek nemenkénti megoszlása. Mind a nemzetközi, mind a hazai viszonylatban hosszú időtávlatban átlagosan 51-51,5% a fiú születési, illetve 48,5-49% körüli a leányszületési arány. 2. A többes (iker) születések aránya. Hosszabb idősorok vizsgálata alapján e tekintetben is valamiféle törvényszerűség rajzolódik ki. Normál teherbejutási körülmények között 80 szülésre esik egy ikerterhesség, 6400 szülésre egy hármas iker, 60000 terhességre egy négyes. Ötös iker „esélye” elenyésző, az 1980-as évek közepétől napjainkig mindössze kettő volt Magyarországon. 3. Az érett és a koraszülöttek megkülönbözetése . Az ENSZ ajánlásának megfelelően a hazai gyakorlatban is a 2 500 g-nál kisebb súlyú újszülötteket tekintik koraszülöttnek, függetlenül a terhesség időtartamától és az újszülött biológiai fejlettségétől. Szülészeti szempontból viszont inkább az időbeli meghatározást szeretik, vagyis az a szülés minősül koraszülésnek, amely a betöltött 28. terhességi hét után és a betöltött 37. hét előtt fejeződik be. 111 Created by XMLmind XSL-FO Converter.


Adott esetben előfordul, hogy a kihordott terhesség végén, a 40. héten 2500 g-nál kisebb súlyú újszülött jön a világra. Ez nem igazi koraszülött, hanem méhen belüli retardált újszülött. Ugyanakkor megesik, hogy 37. terhességi hét előtt 2499 g-nál nagyobb súlyú újszülöttek jönnek világra, s magukon hordozzák a koraszülöttség jeleit. Röviden azt lehet mondani, hogy a 37. terhességi hét előtt lezajlott olyan szülést, amelyből a koraszülöttség jeleit viselő újszülött származik, koraszülésnek nevezzük. 4. Az újszülöttek életképesség szerinti megoszlása az élveszületés utáni orvosi minősítés alapján. Az Apgárértéket a szülést levezető orvos vagy szülésznő a terhesség időtartamától függetlenül, a magzat érettségi fokának biológiai ismérvei alapján határozza meg 1-től 10-ig terjedő számskálán. Amennyiben sem orvos, sem szülésznő nem volt jelen a szülésnél, ezekre a kérdésekre nem lehet válaszolni. 5. A különböző fejlődési rendellenességgel született, de életben maradó újszülöttek vizsgálata. Teljes körű felmérés hiányában nemzetközi források szerint 3-5%-ra becsülhető ezek aránya. 6. Az újszülöttek születéskori súlya és testhossza szerinti megoszlás . Az élveszületések statisztikája vizsgálja továbbá a termékenységi statisztikát is. Termékenységen (fertilitáson) a szülések, illetve a születések, tehát egy és ugyanazon eseménynek a nők, azaz az anyák szempontjából mérhető szülési gyakoriságát értjük. Egy adott időszakban, egy adott területen egy nő átlagosan élete folyamán hány gyermeket hoz a világra. Más megfogalmazásban a szó szoros értelmében ezt nevezzük teljes termékenységnek. A befejezett termékenységi statisztika , amely az anya halálával lezárult, tényleges szülési (születési) gyakoriságok átlagát mutatja. Amennyiben a halandósági statisztikában regisztrálják az elhalt nők életkorát, születéseinek idejét és számát, családi állapotát, házasságtartamát, különböző társadalmi-gazdasági jellemzőit (pl.: iskolai végzettség) a termékenység sokoldalú elemzésére nyílik lehetőség. Az így számított mutatók azonban csak mintegy 20-40 évvel korábbi, elhúzódó időszak termékenységét tükrözik, függetlenül attól, hogy csak az élveszületésekre vagy a teljes szülésekre terjed ki a megfigyelés. Ez utóbbi megkülönböztetés egyébként is lehetőséget nyújt az ún. gyermekmegtartási arányszám számítására is, vagyis arra, hogy a született gyermekekből hányan maradtak életben. A teljes termékenység másik megoldása a népszámlálások alapján közelíthető meg. A népszámlálás állapotfelvétel jellegéből adódik, hogy csak pillanatnyi keresztmetszetét adja a népszámlálás időpontjáig bekövetkezett termékenységnek. A népszámlálás szerinti termékenységmérés előnye, hogy teljes körű mind a szülő nők, mind a született gyermekek (születések) tekintetében. Hátránya viszont, hogy a népszámláláskori időpontokban csupán a nők egy hányadának termékenysége tekinthető befejezettnek, továbbá nem ad választ a születések időpontjára, azaz az anyák szülési korára, s végül, mivel a népszámlálásokat általában tízévenként tartják, nincs lehetőség az évenkénti folyamatos vizsgálatra. A teljes termékenység mérésének harmadik módszere az ún. kohorsztermékenységi vizsgálat alapján történik. A módszer lényege, hogy az ugyanazon évben született nők (más szóval azonos kohorszok, generációk) propagatív életkorát végigkísérve évről évre számba veszik a tényleges szüléseik (illetve az általuk szült gyermekek) számát és ezek alapján állapítják meg az egyes kohorszok által átlagosan szült összes gyermekek számát, azaz kvázi befejezett termékenységüket. A kohorsztermékenységi mutatókból alakították ki az újabban – és leggyakrabban alkalmazott – megoldást, amelynél a kohorsz termékenységet egy-egy naptári év korspecifikus születési (termékenységi) adataiból számítják, kiszűrve ezzel a termékenységi arányszámok időbeli hiányosságait. Figyelembe kell venni a szülő nők termékenységét jelentősebben befolyásoló demográfiai, társadalmi-gazdasági jellemzőinek strukturális vizsgálatát is . Ezek közül néhány: 1. A házasságon belüli és kívüli termékenységi (születési) arányszámok megkülönböztetése. 2. Az összesített vagy teljes termékenység alakulásának legfőbb demográfiai tényezője a női népesség korösszetétele. 3. Jelentős tényező a házasság időtartama is, amennyiben a hosszabb időtartamú házasságból több születés várható.



4. Figyelembe kell venni a propagatív korú nők különböző társadalmi csoportjait is, amelyek kisebb-nagyobb mértékben befolyásolják a termékenységi arányszámokat. (Fontos vizsgálni a foglalkozás, az etnikum, a vallás szerinti stb. „differenciális” termékenységi különbségeket.

4.4. 7.4.4. Az élveszületések számnak alakulása Napjainkban a hazai születéscsökkenés okait az alábbi, főbb demográfiai okokra vezethetjük vissza: 1. A csecsemő- és gyermekhalandóság csökkenő tendenciája, amely azzal járt együtt, hogy a népesség reprodukciója kevesebb gyermekszám születésével is elérhető, mivel nagyobb a gyermekmegtartási arány. 2. Ezzel párhuzamosan csökkent a házasságot kötők aránya, ezen belül is – a növekvő válások mellett – az újraházasodók aránya, amelyek ugyancsak a születéscsökkenést idézték elő. 3. Látszólag e két tényező hatására terjedt el az átlagosan kétgyermekes családmodell, amely azonban még európai viszonylatban is eltérő arányokat mutat, és Magyarországon is csak az elmúlt évtizedben vált dominánssá. A demográfiai okok mögött – természetesen – társadalmi-gazdasági változások is rejlenek. A demográfia tudománya azonban még nem tud általánosan elfogadható elméleti magyarázatot adni a születésszám alacsony, a népesség reprodukcióját sem biztosító alakulására, mindössze részigazságok megállapítására képes önmagában. A demográfiai átmenet elmélete szerint a születések számának csökkenése a nők kereső munkavállalásának növekedésével, a városiasodással, az iparosodással stb., de legfőképp az életszínvonal emelkedésével magyarázható. A szociológiai nézetek szerint az okok a női foglalkozási karrierrel, a magasabb fogyasztási színvonal elérésével, valamint a szabadidő élvezetesebb és kötetlenebb eltöltésével függnek össze. A közgazdasági szempont inkább gazdasági töltetű. Ez az elmélet inkább a családi jövedelmi viszonyoktól teszi függővé a csökkenés okait. Ennek egyik változata a „vagyonáramlás irányának elmélete” amely szerint, amíg a gyermekek több „hasznot” hajtanak – többek között az idős szülők eltartása – a szülőknek, mint a nevelési költségek, addig a családok nagyobb gyermekszámra törekszenek. Magyarországon 2013-ban – a KSH előzetes adatai szerint – kevesebb gyermek született, mint 2012-ben. A születésszám az év első öt hónapjában és augusztusban elmaradt az előző évitől, a többi hat hónapban pedig emelkedett. A legnagyobb növekedés júliusban és októberben volt, átlagosan 3,1 százalék, a legjelentősebb csökkenést pedig áprilisban (8,7%) regisztrálták. Összességében az év folyamán 88 700 gyermek született, 1 569-cel, 1,7 százalékkal kevesebb, mint egy évvel korábban.16

4.5. 7.4.5. Családtervezés és születés-szabályozás A születések statisztikájával szorosan összefügg a családtervezés és a születés-szabályozás kérdése is. A családtervezés alatt szűkebb értelemben a kívánt gyermekszám meghatározását és az ennek megvalósítására irányuló tevékenységet értjük. Tágabb értelemben a családtervezés mindazon körülményeknek a figyelembe vételét és tudatos kialakítását jelenti, amelyek a család, az anya és a születendő gyermek számára optimálisnak tekinthető. A családtervezés mindenképpen tudatos tevékenységet és magatartást feltételez. A családtervezés a szülők joga és felelőssége; egy házaspárnak arra vonatkozó elhatározása, hogy mikor és hány gyermekük szülessen. Benne foglaltatik a gyermekek neveléséhez szükséges legkedvezőbb feltételeknek a megteremtése is. A családtervezés célja, hogy a gyermekáldás ne véletlen eseményként következzen be, hanem akkor, ha a szülők tudatosan vállalják a gyermeket. Fontos az a felismerés, hogy mindaddig, amíg a gyermekvállaláshoz szükséges feltételek nincsenek meg, szükség van a védekezésre. A családtervezésben az országszerte kiépített szülészeti-nőgyógyászati intézmények család- és nővédelmi tanácsadói, a védőnői szolgálat és genetikai tanácsadók segíthetnek.

Kevesebb születés és halálozás. Népmozgalom 2013. január-december, gyorstájékoztató:http://www.ksh.hu/docs/hun/xftp/gyor/nep/nep21312.pdf (Letöltés ideje: 2014. október 28.) 16


KSH


Az ún. pozitív családtervezés azt jelenti, hogy a párok éppen azokat a legkedvezőbb időpontokat keresik, akarják meghatározni, amikor a legvalószínűbb a fogamzás és a legjobb, a legtöbb hasznos tulajdonsággal rendelkező utód létrejötte várható. A másik módszer az un. negatív családtervezés, amikor a cél az, hogy ne jöjjön létre fogamzás, a nemi kapcsolatból ne származzon utód. A pozitív és negatív családtervezést lehetőségei: a természetes és mesterséges módszerek alkalmazása. A természetes módszereknek veszélye nincs, de kevésbé megbízhatóak. Ezzel szemben a mesterséges módozatoknak lehetnek veszélyeik, de megbízhatóbbak. A természetes módszerek leginkább pozitív családtervezésnél előnyösek. A demográfia ismeri a természetes termékenység fogalmát, ami azt jelenti, hogy hány gyermeke születne egy nőnek akkor, ha a születésszabályozás semmiféle módszerét sem alkalmazná, beleértve a nemi élettől való időleges megtartóztatását vagy a meghosszabbított szoptatási időt. A fejlett országok többségénél és Magyarországon is jelenleg a befejezett termékenység szintje nem éri el átlagosan a két gyermeket. A születés-szabályozásnak két fő módja ismeretes, attól függőn, hogy az a fogamzás megakadályozására vagy a megfogant magzat megszületésének megakadályozására irányul. Így beszélhetünk fogamzásgátlásról és művi vetélésről. A nem kívánt terhesség hatására testi, lelki gondokkal küszködő gyermek születhet, ezért fontos a megelőzés, fogamzásgátló módszerek ismerete és megfelelő használata. Fogamzásgátlók alatt értjük azokat a módszereket és eszközöket, amelyek a nem kívánt terhesség megelőzésére szolgálnak. A felvilágosítást végző szakemberek: szülész-nőgyógyász szakorvos, védőnők, ÁNTSZ keretén belül működő Családvédelmi Szolgálat védőnője. A fogamzásgátlókat az előírásnak megfelelően kell alkalmazni, másként hatástalanok. Mindenkinek ismernie kellene ezeket a lehetőségeket, előnyeiket és hátrányaikat, és ki kell választania számára, illetve a pár számára a legmegfelelőbb megoldást. A nem kívánt terhességek nagyobb hányadát ma művileg megszakítják. A művi abortuszoknak a leggondosabb kivitelezés mellett is korai és késői szövődményei, következményei lehetnek, mind a terhességét megszakíttató nőre, mind a majd később kiviselni szándékozott terhesség lefolyására, és a már „kívánt” gyermek méhen belüli fejlődésére, egészségi állapotára. A fogamzásgátlók megfelelő alkalmazása hozzásegíti a nőket, férfiakat a nem kívánt terhesség elkerülésére és ezen keresztül az ettől való félelemtől, feszültségtől mentes párkapcsolathoz. A fogamzásgátló szereket többféle módon lehet csoportosítani, mint: 1. természetes védekezési módok, 2. mechanikus módszerek, 3. méhen belüli eszközök, 4. orális szerek, 5. védekezési célú injekciók, sterilizáció. A védekezéssel kapcsolatban fontos a korszerű fogamzásgátlók megismertetése, mivel ezzel érhetjük el a terhesség megszakítások számának csökkentését. A fogamzásgátló módszerekkel, eszközökkel szemben elvárható, hogy legyenek megbízhatóak, olcsók, bárki által könnyen elsajátíthatóak, ne legyenek illúziórombolók, ne legyenek mellékhatásai, zavaró melléktünetei, káros utókövetkezményei, ne befolyásolják a későbbi fogamzó képességet, és ha alkalmazása mellett teherbe esik a nő, ne károsítsa a születendő magzatot. A fogamzásgátló szerek biztonságukat és hatásfokukat tekintve nagy fejlődésen mentek keresztül az elmúlt évtizedekben; alkalmazásuk is széles körben elterjedt. A fogamzásgátló szerek által meg lehet akadályozni a nem kívánt terhességet. Egyes szakmai vélemények szerint a fogamzásgátló szerek további fejlesztésével az összes nem kívánt terhesség megakadályozható lenne. Ez önmagában is a termékenység mintegy 10%-os további csökkenését eredményezné a fejlett társadalmakban.



A terhesség művi úton való megszakítása a születésszabályozás másik módja. Elterjedtsége egy-egy ország egészségügyi kultúrájától, a hatékony fogamzásgátlási szerek választékától és hozzáférhetőségétől, valamint az alkalmazott jogi szabályozástól függ elsősorban. A terhesség csak veszélyeztetettség esetén, a törvényben meghatározott feltételekkel szakítható meg. Az orvosi indokon, illetve a bűncselekmény által kialakult terhességen túl, akkor van erre lehetőség, ha az állapotos nő súlyos válsághelyzetben van, ami testi vagy lelki megrendülést, esetleg társadalmi ellehetetlenülést okoz, és ezáltal veszélyezteti a magzat egészséges fejlődését. A terhesség a 18 év alatti lányok esetében a 18. terhességi hétig a törvényes képviselő jóváhagyásával, 18 év feletti lányok, asszonyok esetében 12. hétig szakítható meg. Az állapotos nő, aki terhesség-megszakítást kezdeményez, a Családvédelmi Szolgálat védőnőjét kell, hogy felkeresse (nem csak a területileg illetékest), aki az ÁNTSZ Városi Intézetében dolgozik. Az abortusz mellékhatásai, szövődményei igen súlyosak lehetnek, ezért fontos az elkerülés, megelőzés megfelelő védekezéssel. A terhesség-megszakítás a lehető legrosszabb, legdurvább, a legtöbb szövődménnyel fenyegető eljárás a nem kívánt gyermek születésének megakadályozására. A családtervezés és születésszabályozás vizsgálata szinte kizárólag speciális adatfelvételek segítségével történik. A családtervezésnél nemcsak a tervezett gyermekek számát, hanem a változások indítékait, a gyermekvállalást akadályozó és elősegítő tényezőket is vizsgálni lehetett. A születésszabályozás témakörnél pedig az alkalmazott gyakorlat mellett, a védekezés mellőzésének okait, a művi vetéléssel kapcsolatos véleményeket és attitűdöket is vizsgálták az adatfelvételek. Magyarországon a fogamzásgátlási gyakorlat nagy fejlődésen ment keresztül. Az 1950-es évek második felében, a teljes abortuszliberalizáció idején nem voltak hozzáférhetőek hatékony védekezési eszközök. A természetes védekezési módok dominanciája jellemzi az 1950-es és az 1960-as éveket. A nem kívánt terhességek megelőzése alacsony hatásfokú volt, ezért gyakori volt az abortusz. Az 1960-as években jelentős változások mentek végbe, amikor is megjelentek az orális fogamzásgátlási szerek. Használatuk orvosi felügyelet mellett gyorsan terjedt és az 1970-es évektől a választék is tovább bővült. Az 1980-as évek első felétől már hat orális fogamzásgátlási szert lehetett legálisan beszerezni. Az 1980-as években, de még inkább az 1990-es években megindultak a felvilágosítások is a fogamzásgátlás kapcsán a fiatalok körében. A hangsúly az 1990-es években már a betegségek (AIDS stb.) megelőzésére tevődött. A korszerűnek tekintett védekezési módok magas aránya ellenére nemzetközi viszonylatban Magyarországon még mindig magas a művi vetélés gyakorlata a születésszabályozásban. A családtervezési vizsgálatoknak a családnagyság tervekre és azok megvalósítására vonatkozó eredményeit főleg a házasság longitudinális vizsgálatok eredményére támaszkodva lehet bemutatni. Itt összehasonlítható az eredeti családnagyság elképzelés a ténylegesen megvalósított családnagysággal és mindezek az ideálisnak tartott gyermekszámmal, valamint azzal a társadalmilag kívánatos családnagysággal, amelyre az egyszerű reprodukció biztosításához lenne szükség. Ezek alapján az alábbi főbb következtetések vonhatóak le: 1. Magyarországon jelenleg még sem a családtervekben, sem a megvalósított családnagyságban nem jellemző az akaratlagos gyermektelenség. Majdnem minden pár kíván legalább egy gyermeket a házasságkötéskor. 2. A kétgyermekes családmodell általánossá vált mind a tervekben, mind a tényleges családnagyságban. 3. A három és több gyermekes családok együttes aránya lényegében azonos a tervekkel. 4. Az ideálisnak tartott gyermekszám megoszlása tanulságos képet mutat. A tényleges és az ideálisnak tekintett gyermekszám között az egy gyermekeseknél és a három gyermekeseknél a legnagyobb az eltérés. Jóval kevesebben tartják ideálisnak az egy gyermeket és jóval többen a három gyermeket a ténylegesen megvalósított arányokkal szemben.

4.6. 7.4.6. Az élveszületésekkel kapcsolatos adatgyűjtések Az élveszületésekkel összefüggő statisztikai adatszolgáltatás a statisztikáról szóló 1993. évi XLVI. törvény 10. §-a alapján kötelező. Az adatgyűjtésért országosan a KSH felelős, amely irányítja és ellenőrzi az adatszolgáltatók és az adatgyűjtésben közreműködő egyéb szervek munkáját. A községekben és a városokban (kerületekben) a helyi önkormányzat polgármesteri hivatala az adatgyűjtés felelőse. Az adatszolgáltatásban anyakönyvvezetők, egészségügyi intézetek működnek közre. Az egységes adatgyűjtés kiterjed az ország



területén történt valamennyi élveszületésre, a bejelentési, adatszolgáltatási kötelezettség tehát a külföldiek hazánkban történt élveszületéseire is vonatkozik.17 Az adatszolgáltatók az e célra rendszeresített „Élveszületési lap”-okon tesznek eleget az élveszületési statisztikához szükséges adatszolgáltatási kötelezettségüknek. Az egészségügyi és egyéb intézmények az „Élveszületési lap”-ot az eseményről általuk készítendő „Jegyzőkönyv”-vel egy időben töltik ki. Intézetben történt élveszületésről az intézet tölti ki a „Jegyzőkönyv”-vel együtt az „Élveszületési lap”-ot, és megküldi az adatok hitelességét igazoló okmányokkal együtt az esemény helye szerint illetékes anyakönyvvezetőnek, legkésőbb az eseményt követő első munkanapon. Ezzel az intézet eleget tesz a születés anyakönyvezéséhez, továbbá a személyi nyilvántartáshoz szükséges bejelentési kötelezettségének és a népmozgalmi statisztika adatszolgáltatásának.18 Az intézeten kívüli élveszületésről az esemény helye szerint illetékes anyakönyvvezető állítja ki a statisztikai lapot1 a bejelentő személytől (pl. szülőtől, rokontól, orvostól) kapott információk (adatok) alapján. Az intézeten kívüli élveszületések különös esete az élve született, de holtan talált csecsemők anyakönyvezése. Ilyenkor is az anyakönyvezés szabályait kell alkalmazni. Az anyakönyvvezető az egészségügyi és egyéb intézetektől beérkezett, valamint az anyakönyvvezetők által kitöltött bizonylatokat és egyéb nyomtatványokat a „Szállítólevél a népmozgalmi anyakönyvi statisztikai adatszolgáltatás továbbításához” című nyomtatvány kíséretében heti ütemezésben, a hó utolsó hetének eseményeiről kitöltött bizonylatokat legkésőbb a tárgyhót követő hónap 5-ig a KSH illetékes regionális igazgatóságának továbbítja. Az adatszolgáltatás egyes részkérdéseinek (pl. nemleges jelentések megküldése) szabályozásában a KSH regionális igazgatósága1 illetékes. A KSH regionális igazgatóságain1 történik az „Élveszületési lap”-ok kódolása és az adatok rögzítése. Az „Élveszületési lap” az alábbi adatokat tartalmazza: • a gyermekre vonatkozó kérdéseket (születés helye és ideje, születési név, nem, állampolgárság), • a szülőkre vonatkozó adatokat (az anya születési és házassági család és utóneve, az anya családi állapota, a házasságkötés időpontja), továbbá • az anyára és az apára is vonatkozóan születésük helye és ideje, lakó-, illetve tartózkodási helyük, állampolgárságuk, iskolai végzettségük, foglalkozásuk, munkakörük, foglalkozási viszonyuk, gazdasági aktivitásuk. Az „Élveszületési lap”-on feltűntetésre kerülnek a szülés körülményei (hely, idő, egyéb körülmények), többes szülés esetén az ikrek száma, továbbá a megszületett gyermek hányadik terhességből való, valamint az is, hogy az anya korábban mennyi gyermeknek adott életet.

5. 7.5. Halandóság, halálozások 5.1. 7.5.1. A halálozásról általában A halálozás a születésekhez hasonlóan a népmozgalomnak alapvető fontosságú jelensége. A népesség számának alakulását a születések és a bevándorlások (gyarapodás), valamint a halálozások és a kivándorlások (csökkenés) határozzák meg. A természetes szaporodást (vagy fogyást) a születések és a halálozások egyenlege eredményezi. A halál biológiai szükségszerűség . A születéseknél is van biológiai determináltság, de ott az egyéb társadalmi, gazdasági, pszichológiai tényezők szerepe sokkal erősebb, mint a halálozások esetében. Annak ellenére, hogy valaki biológiailag termékeny, nem biztos, hogy gyermekeket nemz, viszont biztos, hogy az élő ember meg fog halni. A halál mindig biztos esemény, a születés pedig bizonytalan.

17 18

Népmozgalmi kézikönyv 2005. KSH, Budapest, 2005. 15-25. pp. Népmozgalmi kézikönyv 2005. KSH, Budapest, 2005. 25-37. pp.



A halandóság törvényszerűségeinek megismerése már az ókori rómaiakat is foglalkoztatta. Az emberi élet hosszának vizsgálata a középkorban is jelentős szerepet töltött be. A középkorban a járványok nagyban meghatározták a népesség fejlődését, a halandóság jelentősége előtérbe került.

7.11. táblázat - 35. táblázat: A halálozások száma nemenként Magyarországon (19802011) Év

A meghaltak száma férfi

nő

összesen

1980

76 729

68 626

145 355

1990

76 936

68 724

145 660

2000

70 475

65 126

135 601

2001

68 389

63 794

132 183

2002

68 837

63 996

132 833

2003

70 016

65 807

135 823

2004

68 381

64 111

132 492

2005

69 781

65 951

135 732

2006

67 851

63 752

131 603

2007

68 241

64 697

132 938

2008

66 269

63 758

130 027

2009

66 324

64 090

130 414

2010

65 137

65 319

130 456

2011

63 883

64 912

128 795

Forrás: Demográfia évkönyv 2011. KSH, Budapest, 2012. 85. p. Napjainkban a halálozási statisztika elengedhetetlen feltétele a társadalmi-gazdasági tervezésnek, a közigazgatásnak, az egészségügyi és más programok kialakításának, értékelésének. A halálozási statisztika a haláleseteket (halálozásokat) veszi számba. Az ENSZ Statisztikai Bizottságának az 1953-ban létrejött ajánlása szerint a halálozás „az élet minden jelének végleges elmúlása, az élveszületés után bármely idővel”. A társtudományok közül néhány szintén definiálja a halál fogalmát. A biológia számára a halál az élőlény elpusztulása, mely ezután passzívan vesz részt az ökoszisztémában. Az orvostudomány megkülönbözteti a klinikai halál, agyhalál és biológiai halál fogalmát. A klinikai halál állapotában az életjelenségek – az agyműködés, a keringés és a légzés – csak átmenetileg nem „funkcionálnak”. Az agyhalál állapotában a személy agya olyan súlyos mértékben károsodik, hogy már nem képes a szervezet tudatos irányítására, a vegetatív idegrendszer teljes vagy parciális sérülésekor. A biológiai halál állapotából a szervezet életképességét visszahozni már nem lehet.

5.2. 7.5.2. Halálozási alapfogalmak Az élveszületés definíciójából következően külön kell kezelniük a magzati halálozást. Ennek a nemzetközi számbavétele nem egységes. A magyar gyakorlatban a magzati halálozás a magzatnak a szülés előtt bekövetkezett elhalása, függetlenül s terhesség időtartamától. A halál bekövetkezésére az a tény utal, hogy a magzat nem lélegzik, vagy az életnek bármely jelét, mint a szív működését, a köldökzsinór pulzálását, az akaratlagos izmok mozgatását sem mutatja.



A magzati halálozásokat a terhesség időtartama alapján három részre oszthatjuk: 1. Korai magzati halálozás: 22 teljes hétnél rövidebb terhesség esetén. 2. Középidős magzati halálozás: 22 teljes hét vagy ennél hosszabb, de 28 hétnél rövidebb terhesség esetén. 3. Késői magzati halálozás: 28 betöltött vagy ennél hosszabb terhességi hét után történt magzati halálozás. A BNO 1995-ös ajánlásai már nem különböztetnek meg külön középidős magzati halálozást, hanem a terhesség 22. hetét követő összes magzati halálozást a késői magzati halálozás kategóriájába sorolják. A születés előtt (praenatális) magzati halálozás és az élveszületés utáni (postnatális) halálozás a gyakorlatban nem könnyen választható szét. Az újszülött életkorát figyelembe véve az élveszületést követő első 27 napban történő halálozás a neonatális halálozás, a 28. nap és az 1 éves kor között történő halálozás a postneonatális halálozás. A csecsemőhalálozás az élveszületést követő, az egy éves kor betöltése előtt bekövetkezett halálozás. A születés évfordulóján meghalt gyermek, illetve a halvaszülött gyermek nem számít csecsemőhalottnak. Az első hónapban a gyermek születés előtti fejlődése, öröklött tényezők, a szülés lefolyása és körülményei dominálnak a halálozásban (endogén halálokok); a második időszakban inkább a környezeti tényezők, mint a táplálkozás, a higiénia, az egészségügyi ellátás és a balesetek játszanak fontosabb szerepet (exogén halálokok). A halálozás és a magzati halálozás kategóriákat a születés körüli (perinatális) halálozás együtt kezeli. A praenatális halálozások közül a halvaszületéseket, valamint a neonatális halálozásokat tekintjük perinatális halálozásoknak. A magyar gyakorlat a halvaszületés mellett a 0-6 napos („168 órás”) korban történt csecsemőhalálozást nevezi perinatálisnak. A BNO halálozási statisztikai osztályozásában kiemelt helye van az anyai halálozásnak. Az anyai halál a nő halála a terhesség alatt vagy 42 napon belül a terhesség befejezését követően, függetlenül a terhesség időtartamától és lokalizációjától, bármely, a terhességgel kapcsolatos, vagy az által súlyosbodott okból, vagy annak kezelésétől, kivéve a baleseti és a terhességgel, szüléssel, gyermekággyal nem összefüggő egyéb okokat.

5.3. 7.5.3. A halálozások vizsgálatának történeti háttere A halálozások számbavételére már az ókorban is készítettek kimutatásokat. A halandóság rendszeres és folyamatos számbavétele Európában a 16-18. században vált általánossá. A nyilvántartásokat az egyházi hatóságok vezették, ahol az anyakönyvekben a születés és házasságkötés mellett a temetkezési szertartások alapján a halálozást is rögzítették. Később a polgári államszervezet kialakulásával az anyakönyvek vezetését a polgári hatóságok is átvették, és ezzel párhuzamosan a népmozgalmi statisztika is rendszeressé és általánossá vált. A halálozási statisztika során megfigyelt ismérvek a meghaltak demográfiai tulajdonságain kívül a halál körülményeire, a halál okára (okaira) is kiterjednek. Ezeket az információkat a halottvizsgálati bizonyítványon és a statisztikai halálozási lapon rögzítik. Az első ismert halotti bizonylatolási rendszert 1532-ben vezették be Angliában. A bizonyítvány az elhunyt nevét, a temetést végző egyházközösség nevét és a halál okát – különös tekintettel a pestisre – tartalmazta. A halál okát hivatalos halottkém állapította meg. Ezeknek a bizonylatoknak az elemzésére épült John Graunt 1662-ben megjelent könyve, amely a halandóság és az élettartam kérdéseivel foglalkozott.

5.4. 7.5.4. A halálozási statisztika alapdokumentumai Magyarországon a közvetlen népmozgalmi statisztikai adatgyűjtést a Statisztikai Hivatal 1876-ban szervezte meg. Az állami anyakönyvezést 1895-ben vezették be, ettől kezdve a KSH népmozgalmi adatgyűjtésének és feldolgozásának az állami anyakönyvezetés az alapja. A halálozás tekintetében jelenleg az anyakönyvezéshez és a személyi nyilvántartáshoz szükséges adatokat a „Halottvizsgálati bizonyítványon” kell jelenteni. A halálozási statisztikai adatszolgáltatás viszont kizárólag statisztikai felhasználásra rendszeresített statisztikai halálozási lapon történik. A „Halottvizsgálati bizonyítvány” a népmozgalmi adatszolgáltatás kiegészítő nyomtatványa. A halottvizsgálati bizonyítványon feltüntetésre kerül a halál oka (okai), az okot megállapító orvos neve, a halál időpontja, az anyakönyvezés időpontja, a halál helye. 118 Created by XMLmind XSL-FO Converter.


Az okmány feljogosítja a hozzátartozókat arra, hogy tulajdonjogi, örökösödési, biztosítási igényeiket bejelentsék, valamint az özvegyet arra, hogy újraházasodjon. A perinatális halálozásokról külön halottvizsgálati bizonyítványt kell kiállítani, melynek formai követelményei hasonlóak az általános halottvizsgálati bizonyítványéhoz. A halottvizsgálati bizonyítvány – a perinatális is – hat példányból álló nyomtatvány. Az első példányt kapja a KSH, a másodikat az anyakönyvezető, a harmadikat a bíróság (ez az ún. hagyatéki példány) a negyediket a hozzátartozó, az ötödiket az Állami Népegészségügyi és Tisztiorvosi Szolgálat, a hatodik pedig a kiállító egészségügyi intézménynél marad. A „Halottvizsgálati bizonyítvány” által történő adatgyűjtés az alábbi módokon történik. 1. Ha a halálozás intézetben történt, akkor az intézet tölti ki a „Halottvizsgálati bizonyítvány”-t és küldi el az illetékes anyakönyvvezetőhöz az eseményt követő első munkanapon. 2. Az intézeten kívüli halálesetnél a halál okát megállapító orvosnak kell kitöltenie és továbbítania az anyakönyvvezetőhöz a „Halottvizsgálati bizonyítvány”-t.19 Az anyakönyvvezető heti ütemezésben, de a hó utolsó hetének eseményeiről kitöltött bizonylatokat legkésőbb a tárgyhót követő hónap 5-ig a KSH regionális igazgatóságának továbbítja. A KSH regionális igazgatóságain történik a „Halottvizsgálati bizonyítvány” kérdéseinek rögzítése.20 A „Halálozási lap” a népmozgalmi adatszolgáltatás másik alapnyomtatványa. A „Halálozási lap” a meghalt személy demográfiai adatait tartalmazza. Az ENSZ ajánlása szerint az alábbi információkat kell feltüntetni: a meghalt személy születési ideje, a túlélő házastárs kora, a meghalt neme, lakhelye, a haláleset közelebbi helye, a meghalt személy iskolai végzettsége, foglalkozása és foglalkozási viszonya, valamint a meghalt személy összesen született gyermekeinek száma. Az adatgyűjtésért országosan a KSH, a községekben és a városokban (kerületekben) a helyi önkormányzat polgármesteri hivatala az adatgyűjtés felelős. Az adatszolgáltatásban anyakönyvvezetők, egészségügyi és egyéb intézetek működnek közre. Az egészségügyi és egyéb intézetek a halálozási lapokat az eseményről általuk készítendő „Jegyzőkönyv”-vel egy időben töltik ki. Az anyakönyvvezető az egészségügyi és egyéb intézetektől beérkezett, valamint az anyakönyvvezetők által kitöltött bizonylatokat és egyéb nyomtatványokat a „Szállítólevél a népmozgalmi anyakönyvi statisztikai adatszolgáltatás továbbításához” című nyomtatvány kíséretében heti ütemezésben, de a hó utolsó hetének eseményeiről kitöltött bizonylatokat legkésőbb a tárgyhót követő hónap 5-ig a KSH illetékes regionális igazgatóságának továbbítja. Az adatszolgáltatás egyes részkérdéseinek (pl. nemleges jelentések megküldése) szabályozásában a KSH regionális igazgatósága1 illetékes. A KSH regionális igazgatóságain1 történik az „Halálozási lap”-ok kódolása és az adatok rögzítése.21 A „Halálozási lap” külön rovatban tartalmazza a csecsemőhalálozási lapot, amely tartalmazza a meghalt csecsemő születéskori adatait, az anya családi állapotát és a házasságkötésének időpontját is.

5.5. 7.5.5. A halálozási statisztika vizsgálati módszerei A haláloki adatokkal kapcsolatos adatgyűjtésnek előnyei és hátrányai is vannak. Legfőbb előnye, hogy a halálozási adatoknak minden halálesetre kiterjedő, folyamatos meglétét biztosítja. Ezáltal lehetőség nyílik az egész sokaságra (vagy részsokaságra) kiterjedő akár keresztmetszeti, akár idősoros vizsgálatok elvégzésére. Továbbá fontos szempont az is, hogy a folyamatos adatgyűjtés relatív költségei számottevően kisebbek, mint a survey felvételek költségei. Negatívumként viszont azt lehet felhozni, hogy a folyamatos adatgyűjtés, ha nem

Ha a halottvizsgálatot végző orvos csak a halál tényét állapítja meg, akkor a lapot továbbítja a halál okát megállapító orvoshoz. A halál okát megállapító orvos továbbítja kitöltés után a „Halottvizsgálati bizonyítvány”-t az illetékes anyakönyvvezetőhöz. 20 Népmozgalmi kézikönyv 2005. KSH, Budapest, 2005. 47-55. pp. 21 Népmozgalmi kézikönyv 2005. KSH, Budapest, 2005. 37-47. pp. 19



képes az egész sokaságot lefedni, akkor az általa nyert adatok nem reprezentatívak, valamint a fejletlen országokban a rurális térségekben a regisztráció meglehetősen bonyolult. A folyamatos adatgyűjtéskor sokféle adatot rögzítenek (pl.: a meghalt személy jellemzőiről, a halál okairól stb.), de nem nyújtanak élettörténeti információkat. A történeti adatok mellett számos egyéb tényező is érdekes lehet a különféle differenciális halandósági vizsgálatok esetében, amelyekről a folyamatos adatgyűjtés vagy nem nyújt közvetlenül semmilyen információt vagy csak közvetett hipotézisek felállítására szolgáltat adatokat. A halálozási statisztikában hat alapvető vizsgálati módszert különböztetünk meg: 1. Keresztmetszeti nem-kapcsolt vizsgálatok a bizonylatokon alapuló folyamatos adatgyűjtésre épülnek. Ez a módszer a világ fejlett országaiban széles elismerésnek örvend. 2. Az adatfelvételeket párosító módszer a népszámlálást követő halálozási bizonylatokat párosítja a népszámlálási felvételekkel. Főként az USA-ban alkalmazzák. 3. Prospektív (visszatekintő) vizsgálat, amely szintén a népszámlálási adatok és a halálozási bizonylatok összepárosítására épül. A különbség viszont a népszámlálások és a halálozások között eltelt időtartamban rejlik. A prospektív vizsgálat több évre, akár évtizedre visszamenően kapcsolja össze a népszámlálásokat, mikrocenzusokat és a halálozási bizonylatokat. Ezt a módszert főként Franciaországban, Nagy-Britanniában, valamint Skandináviában alkalmazzák. Magyarországon is használt módszer. 4. A follow-back módszer főként az USA-ban „hódít”. A halál bekövetkezte után a legközelebbi hozzátartozókat postai lekérdezéssel keresik meg. A módszer célja az elhunytról számos kiegészítő adat nyerése. 5. A retrospektív vizsgálat alkalmával, a mintába bevont személyeket megkérdezik, majd a megkérdezést bizonyos időközönként ismételve azok haláláig követik. Ez a módszer roppant költséges. 6. Az ökológiai vizsgálatok esetében az egyes országok térségeinek halálozási adatait a térségek egyéb adataival vetik össze (pl.: infrastruktúra, iparosodottság stb.).

5.6. 7.5.6. A halálozási statisztika mutatószámai A halandósági statisztika elsődleges mutatószáma a halálozások abszolút száma, ami a népesség lélekszámának, a természetes szaporodás megállapításának szempontjából alapvető fontosságú. A halálozási arányszámok legalapvetőbb típusa az ezrelékben kifejezett nyers vagy általánoshalálozási arány (M). Egy adott területen az év folyamán meghaltak számát (D) osztjuk a terület évközepi népességszámával (P). Ez képletben kifejezve:

7.12. táblázat - 36. táblázat: Nyers halálozási arányszám (1980-2011) Év

Nyers halálozási arányszám férfi

nő

összesen

1980

14,8

12,4

13,6

1990

15,4

12,7

14,0

2000

14,5

12,2

13,3

2001

14,1

11,9

13,0

2002

14,3

12,0

13,1

2003

14,6

12,4

13,4

2004

14,3

12,1

13,1

2005

14,6

12,4

13,5

2006

14,2

12,1

13,1

2007

14,3

12,2

13,2



Év

Nyers halálozási arányszám férfi

nő

összesen

2008

13,9

12,1

13,0

2009

13,9

12,2

13,0

2010

13,7

12,4

13,0

2011

13,5

12,4

12,9

Forrás: Demográfiai évkönyv 2011. KSH, Budapest, 2012. 85. p. A halandóság behatóbb elemzéséhez, az összefüggések alaposabb feltárásához és a különböző differenciális összehasonlításokhoz ún. halálozási csoportarányszámokat (specifikus halandósági mutatószámokat) alkalmaznak. Ezek lényege, hogy az adott csoportban, adott időszakban bekövetkezett halálozások számát viszonyítjuk ugyanezen csoport évközepi népességszámához. Ennek alapján egy adott év férfihalandóságának a kiszámítása a következő:

Mivel az adott csoporton belül a halandóságot befolyásoló egyéb ismérvek szerinti összetétel is különbözhet, indokolt a csoporton belüli további arányszámok számítása. Ennek alapján megnézhetjük egy adott évben a 2024 éves férfiak korspecifikus halandóságát:

A korspecifikus halandóság-vizsgálaton belül – sajátosságai miatt – kiemelt figyelmet fordítanak az egy éven aluliak halandóságának (a csecsemők) elemzésére. A csecsemőhalandóság kifejezésére használatos általános séma eltér a korszerinti arányszámok számítási módjától, mivel az adott időszakban az egyéves kor betöltése előtt elhaltak számát nem a 0 évesek évközepi számához, hanem az ugyanazon évben élveszületettek számához viszonyítják. Ez a mutató a nyers csecsemőhalandósági arányszám. A torzulások kiszűrése végett tisztított csecsemőhalandósági arányszámot alkalmaznak: az egy éven aluli korban meghaltakat ahhoz a születési sokasághoz viszonyítjuk, amelyből származtak.

7.13. táblázat - 37. táblázat: A csecsemőhalálozások száma és aránya (1980-2011) Év

1 éven aluli meghaltak száma

Ezer élveszülöttre jutó 1 éven aluli meghalt

Tisztított csecsemőhalálozási arány

1980

3 443

23,2

22,9

1990

1 863

14,8

14,9

2000

900

9,2

9,4

2001

789

8,1

8,1

2002

693

7,2

7,2

2003

690

7,3

7,2

2004

628

6,6

6,6

2005

607

6,2

6,2

2006

571

5,7

5,8

2007

577

5,9

5,9

2008

553

5,6

5,6

2009

495

5,1

5,1

2010

481

5,3

5,3

2011

433

4,9

4,9

Forrás: Demográfiai évkönyv 2011. KSH, Budapest, 2012. 100-101. pp.



A torzulások kiszűrése végett tisztított csecsemőhalandósági arányszámot alkalmaznak: az egy éven aluli korban meghaltakat ahhoz a születési sokasághoz viszonyítjuk, amelyből származtak.

5.7. 7.5.7. A Betegségek Nemzetközi Osztályozása (BNO) A halálok nem más, mint azon betegség, kórós állapot, vagy sérülés, amely vagy eredményezte, vagy hozzájárult a halál bekövetkezéséhez, valamint a baleset vagy erőszak körülményei, amelyek halálos sérülést létrehoztak.22 Annak érdekében, hogy az egyes országok mortalitási és morbiditási adatai összehasonlíthatóak legyenek, szükséges a halálokok egységes nemzetközi osztályozása. A Nemzetközi Statisztikai Intézet 1891-ben a halálokok osztályozásának elkészítésére Jacques Bertillon (1851-1922) francia demográfus vezetésével egy bizottságot hozott létre. A Bertillon-féle osztályozást 1893-ban fogadták el. A halálokok Bertillon-féle osztályozása 1899-re általános jóváhagyást nyert és számos ország elfogadta. 1948-ban a hatodik revíziót már az Egészségügyi Világszervezet (WHO) felügyelete alatt dolgozták ki. A revíziókat elsősorban a betegségek pontosabb megfogalmazása, illetve újabbak megjelenése indokolta. Jelenleg a tízedik revíziót használják. Ennek a változatnak az előkészítése 1983-ban kezdődött, ekkor tartották Genfben a BNO-10 előkészítő értekezletet. A BNO felett általában tízévenként – az orvostudomány fejlődésével összhangban – revíziót tartanak. A tagállamok 1993. január 1-től léptették életbe a kódrendszert. Magyarországon a 9/1993 NM rendelet hatálybalépése óta használják az egészségügyben. Sajnos a magyar fordítás nem következetes. Ezért a több ezer kód közül egy ritkább betegség kódját eléggé nehezen találhatják meg az egészségügyi alkalmazottak. A BNO (Betegségek Nemzetközi Osztályozása)alkalmazása révén a betegségek és egyéb egészségügyi problémák diagnózisai alfanumerikus kódokká alakíthatók, ami az összehasonlíthatóság mellett könnyű tárolást, visszakeresést és adatelemzést tesz lehetővé. A nemzetközi szakirodalom a kódrendszert – a BNO-t – ICD-nek rövidíti (The International Statistical Classification of Diseases and Related Health Problems). A BNO eredeti célja az volt, hogy a halál okait osztályozza. A BNO osztályozás tízes jelszámrendszerre épül, amelynek magva a három karakteres kód, amely kötelező szintje a kódolásnak a nemzetközi beszámolók szempontjából. A négykarakteres altételek nem meghatározóak a nemzetközi szintű beszámolók, adatközlések szempontjából, de számos vonatkozásban a BNO integráns részei, amint a speciális táblázatos listák is. A BNO jelenleg három kötetből áll: az I. kötet tartalmazza az osztályozásokat (főcsoportokat), a II. kötet az útmutatásokat (módszertani ajánlásokat), míg a III. kötet pedig az osztályozások betűrendes tárgymutatója. A BNO X. revíziója a 21 haláloki főcsoportot különböztet meg, ezek közül 18 a természetes halálokokat, három pedig a nem természetes, illetve erőszakos halálozásokat foglalja magába. Természetes a halálok, ha a halált valamilyen fejlődési rendellenesség, kórós állapot vagy betegség idézte élő, s erőszakos halálról beszélünk, ha a halált sérülés, mérgezés vagy egyéb külső behatás idézte elő. A haláloki főcsoportok (tételszámmal) a BNO X. revíziója szerint: I. (A00 - B99) Fertőző és parazitás betegségek, II. (C00 - D48) Daganatok, III. (D50 - D89) A vér és vérképző szervek betegségei és az immunrendszert érintő bizonyos rendellenességek, IV.

(E00 - E90) Endocrin, táplálkozási és anyagcsere betegségek.

V. (F00 - F99) Mentális és viselkedészavarok, VI.

(G00 - G99) Az idegrendszer betegségei,

VII.

(H00 - H59) A szem és függelékeinek betegségei,

22

Egészségügyi statisztikai évkönyv 2005. KSH, Budapest, 2006. 442. p.



VIII.

(H60 - H95) A fül és a csecsnyúlvány megbetegedései,

IX.

(I00 - I99) A keringési rendszer betegségei,

X. (J00 - J99) A légzőrendszer betegségei, XI.

(K00 - K93) Az emésztőrendszer betegségei,

XII.

(L00 - L99) A bőr és bőralatti szövet betegségei,

XIII.

M00 - M99 A Csont-izomrendszer és kötőszövet betegségei,

XIV.

(N00 - N99) Az urogenitális rendszer megbetegedései,

XV.

(O00 - O99) Terhesség, szülés és a gyermekágy,

XVI.

(P00 - P96) A perinatális szakban keletkező bizonyos állapotok,

XVII.

(Q00-Q99) Veleszületett rendellenességek, deformitások és chromosoma abnormitások,

XVIII. (R00 - R99) Máshová nem osztályozott panaszok, tünetek és kóros klinikai és laboratóriumi leletek, XIX.

(S00 - T98) Sérülés, mérgezés és külső okok bizonyos egyéb következményei,

XX.

(V01 - Y98) A morbiditás és mortalitás külső okai,

XXI. (Z00 - Z99) Az egészségi állapotot és az egészségügyi szolgáltatásokkal való kapcsolatot befolyásoló tényezők. Osztályozhatók a halálokok a megbetegedett testrész vagy szerv alapján a lokalizációs elv, valamint a betegség patológiai folyamata vagy kortani eredete alapján az etiológiai elv szerint is. A gyakorlatban használt haláloki osztályozások általában a betegségek (sérülések) etiológiai és lokalizáció szerinti kombináció. Magyarországon a keringési rendszer betegségei, a daganatok és az emésztőrendszer betegségei kategóriákba esik a legtöbb haláleset. 23

7.14. táblázat - 39. táblázat: A meghaltak száma haláloki csoportok szerint hazánkban (1990–2011) Év

1990

2000

2001

2011

A keringési rendszer betegségei

76 369

68 873

67 423

64 250

Rosszindulatú daganatok

31 221

33 679

33 757

32 670

Az emésztőrendszer betegségei

9 015

10 047

9 548

7 306

A légzőrendszer betegségei

6 644

5 168

4 334

6 594

Egyéb halálok

22 411

17 834

17 121

17 975

Összesen

145 660

135 601

132 183

128 795

Forrás: Demográfiai évkönyv 2011. KSH, Budapest, 2012. CD melléklet, 1.16 tábla.

5.8. 7.5.8. Az öngyilkosság Az öngyilkosság komplex jelensége már több évszázada foglalkoztatja a filozófusokat, teológusokat, szociológusokat és művészeket; jó példa erre Albert Camus francia filozófus, aki a „Sziszüphosz mítosza” című könyvében ezt tekinti az egyetlen „komoly” filozófiai problémának. Az öngyilkosság ugyanekkor súlyos közegészségügyi probléma is, hiszen megelőzése és befolyásolása nem egyszerű. A korszerű prevenció tevékenységek egész sorát öleli fel; ide tartozhat például az is, ha egy adott társadalom a lehető legjobb feltételeket próbálja biztosítani a fiatal generáció fejlődéséhez; ha a 23

Demográfiai évkönyv 2004. KSH, Budapest, 2005. 68. p.



társadalompolitika szabályozza a környezeti rizikótényezőket; vagy ha magas színvonalú és hatékony a mentális betegségek kezelése. Magától értetődik az is, hogy fontos az e témához kapcsolódó információk széles körű terjesztése és a társadalmi tudatosság fokozása is. Mielőtt az öngyilkosság jelenségét megvizsgálnánk célszerű néhány szót említeni a depresszióról. Magyarországon közel egymillió depressziós ember él. Ennek a veszélyes betegségnek a felismerése elterjedtsége ellenére is nehéz feladat. A depresszió ugyanis nem egyszerűen a hangulat tartós negatív irányú eltolódása, melyet szorongás és kognitív zavar kísér. Súlyosabb formáiban skizofréniát és paranoid pszichózist utánozhat, elszegényedési, nihilisztikus, bűnösségi üldöztetési stb. téveszmék kísérhetik. A depresszión belül is megkülönböztetnek több súlyossági fokot és típust. Létezik ún. unipoláris forma, amelyben depressziós periódusok váltakoznak egészséges periódusokkal. Az un. bipoláris típusban a depressziós szakaszt ún. mániás vagy hipomániás időszakok követik. Ekkor a beteg kifejezetten vidám, feldobott, kritikátlan, túl aktív. Néha agresszívvá is válik, vagy üldöztetéses téveszméivel harcol.24 Magyarországon 1980-ban 4 809 fő, 1990-ben 4 133 fő, 2000-ben 3 269 fő, 2004-ben pedig 2 742 fő és 2005ben pedig 2 621 fő lett öngyilkos. A 2011. évi adatok szerint a 2 422 befejezett öngyilkosságot elkövető személyből 1 847 fő volt férfi és 575 fő pedig nő. 25 Az adatokból kiolvasható, hogy – látszólag – a férfiak hajlamosabbak az öngyilkosságra. Ezzel szemben a valóság az, hogy több nő követ el öngyilkosságot, mint férfi. A női öngyilkosságok többsége nem jut el a befejezett stádiumig, szemben a férfiak által elkövetett önmegsemmisítéssel. A férfiak öngyilkossági halálozása mindenütt a világon két-háromszorosa a nőkének. Magyarországon 75-25%-os az arány. A férfiak inkább az irreverzibilis elkövetési módokat választják: az önakasztást, a mérgezést, a magasból leugrást, a mozgó jármű elé ugrást, a lőfegyver használatát. A nők inkább a gyógyszeres elkövetési módot preferálják (pl.: altató). Ebben az esetben gyakrabban lehet időben közbelépni. Ellentétben a nőkkel, a férfiak többségének öngyilkosságát gyakran nem előzi meg semmilyen figyelmeztető jel vagy segítségkérés. A legfontosabb nemi különbség az, hogy a férfiak depresszióját ritkábban fedezik fel. Pedig az öngyilkosságok 50-70%-át rosszul vagy nem kezelt depressziós állapotban követik el. Viszont – nemtől függetlenül – az öngyilkosok jelentős hányada, 35-55%-a jelentkezik orvosánál élete utolsó heteiben valamilyen, többnyire testi panasszal. Ám a doktorok a segítségért folyamodók csupán 30-50%-ánál ismerik fel a depressziós tüneteket, és közülük is csak 12-15%-nál végeznek megfelelő gyógyszeres antidepresszív terápiát. Nagy az orvosi felelősség: a nemi különbségek ismerete a depresszióban és az öngyilkosságban döntő lehet a végső fatális lépés megakadályozásának szempontjából.26

7.15. táblázat - 39. táblázat: Az öngyilkosok nem és életkor szerinti adatai Magyarországon (2005) Korcsoport

Összesen

Férfi

Nő

7–14

6

3

3

15–19

41

30

11

20–24

62

57

5

25–29

79

73

6

30–34

116

100

16

35–39

172

142

30

40–44

208

169

39

45–49

242

191

51

50–54

311

249

62

55–59

327

258

69

60–64

227

163

64

65–69

155

107

48

70–74

152

104

48

A depresszióhoz sokszor más pszichiátriai és szervi betegség társul. Gyakoribb depressziósoknál a magas vérnyomás, a cukorbetegség, de a gyógyszer- és alkoholfüggés, a pánik- és kényszerbetegség is. 25 Egészségügyi statisztikai évkönyv 2011. KSH, Budapest, 2012. 215. p. 26 Magyar Virtuális Enciklopédia: http://www.enc.hu/1enciklopedia/mindennapi/ongyilkossag.htm (Letöltés ideje: 2009. január 1.) 24



Korcsoport

Összesen

Férfi

Nő

75–79

124

80

44

80–

198

120

78

Ismeretlen

2

1

1

Összesen

2 422

1 847

575

Forrás: Egészségügyi statisztikai évkönyv 2011. KSH, Budapest, 2012. 213. p.

7.16. táblázat - 40. táblázat: Az öngyilkosságok elkövetési mód szerinti adatai Magyarországon (2005) Az elkövetés módja

Összesen

Férfi

Nő

1 498

1 264

234

Mérgezés

361

170

191

Magas helyről leugrás

151

88

63

Mozgó jármű elé ugrás

135

109

26

Lőfegyver, robbanószer

83

80

3

Vágó-, szúróeszköz

69

53

16

Vízbefulladás

52

26

26

Áramütés, egyéb és ismeretlen

73

57

16

2 422

1 847

575

Akasztás, zsinegelés

Összesen

Forrás: Egészségügyi statisztikai évkönyv 2011. KSH, Budapest, 2012. 215. p. A hét napjait tekintve – hosszabb idősorok vizsgálatából – kitűnik, hogy a legtöbb öngyilkosságot a hétfői napon követik el, ezzel szemben a hétvégéken az öngyilkossági hajlandóság alábbhagy… A hónapok tekintetében a tavasz végi, nyár eleji hónapok „vezetnek” , szemben az általánosnak hitt november és december hónapokkal… A befejezett öngyilkosságok területi megoszlását tekintve a statisztikai adatok szerint – 2011-ben – a 2 422 öngyilkosságból 592 öngyilkosság esett a Közép-Magyarország régió területére, 461 fő az Észak-Alföld, 448 fő a Dél-Alföld, 298 fő az Észak-Magyarország, 230 fő a Közép-Dunántúl, 195 fő a Dél-Dunántúl és 172 fő a Nyugat-Dunántúl régió területén lett öngyilkos. A megyéket és a fővárost tekintve 2011-ben a legtöbb öngyilkosság Budapest területén történt (329 fő). A megyék rangsorát tekintve első helyen – 263 fővel – Pest megye található, majd Borsod-Abaúj-Zemplén (197 fő), Szabolcs-Szatmár-Bereg (178), Bács-Kiskun (167), Hajdú-Bihar (152 fő), Csongrád (148), Békés (133 fő), Jász-Nagykun-Szolnok (131 fő), Fejér és Veszprém „holtversenyben” (79-79 fő), Győr-Moson-Sopron (77 fő), Baranya (73 fő), Komárom-Esztergom (72 fő), Somogy (66 fő), Heves (64 fő), Tolna (56 fő), Vas (48 fő), Zala (47 fő) és Nógrád (37 fő). Az adatokból kiolvasható, hogy a gazdaságilag fejletlenebb régiók területén magasabb az öngyilkosok száma, ugyanakkor a fejlettebb dunántúli régiók területén mindenhol 100 fő alatt van. Érdekes sajátosság, hogy a szintén jelentős gazdasági problémákkal rendelkező észak-magyarországi Nógrád megye területén követték el a legkevesebb öngyilkosságot. A nemzetközi összehasonlításban , az öngyilkossági arányszámokat tekintve – a WHO adatai szerint – 2003ban Magyarország a világranglista 6. helyét szerezte meg. Ezen a korántsem előkelő listán Magyarországot – 15. helyen – csak Litvánia, Oroszország, Belorusszia, Lettország és Észtország előzi meg. A 7-10. helyeken Szlovénia, Ukrajna, Kazahsztán és Finnország követi hazánkat. 27 Az OECD 2010. évi „világranglistáján” Magyarország a második helyen állt az öngyilkossági ráta tekintetében. Előttünk Dél-Korea, utánunk Japán található még a „dobogó” másik két fokán…

Az adatokkal kapcsolatban meg kell jegyeznünk, hogy a WHO listája korántsem teljes. Európából néhány ország adatsorai hiányoznak, valamint a listán az afrikai országok többsége nem is szerepel. Lásd: Egészségügyi Világszervezet honlapja: www.who.int (Letöltés időpontja: 2010. január 3.). 27



5.9. 7.5.9. A halandóság különbségei A halandósági differenciák nem, életkor, terület, társadalmi-gazdasági helyzet, foglalkozás, nemzetiség, családi állapot stb. ismérvek szerint egyaránt, de nem egyforma mértékben jelentkeznek. A halandóság nemenkénti eltérései elsősorban a két nem fiziológiai különbségeire vezethetők vissza. A férfiak halandósága magasabb a nőkénél. Ez a megállapítás minden fejlett egészségi kultúrájú, ipari ország népességére igaz. Az életkor szerinti különbségek tekintetében a halandóság egy torzult „U” alakú görbét formáz. A csecsemők halandósága igen magas (ez az U egyik szára). A magas csecsemőhalandóságot követő gyermekhalandóság egyre csökken, és a 10-20 éves életkorok között éri el a minimumot. A múltban a serdült kor elején a halandóság kissé növekedett (fiatalkori hasonlóság), majd a 25-30 éves életkorúaknál ismét csökkent. Az élet harmadik évtizedétől a halandóság folyamatosan emelkedik (felnőttkori halandóság), a 60-70 éves kortól kezdve gyorsuló ütemben (ez az U másik szára). A területi különbségek tekintetében elmondható, hogy ezek a népesség speciális összetételén és más különleges tényezőkön keresztül hatnak a halandóságra. A területi különbségeket többféle dimenzióban vizsgálhatjuk. Magyarországon a főváros halandósága általában alacsonyabb volt, mint a többi városé és a községeké. A vidéki városokban viszont – a városi öregebb korösszetétel miatt – a század első felében magasabb volt a halandóság, mint a községekben. Általánosságban falun a halálozási viszonyok még a nemzetközileg mélypontot jelentő országos átlagnál is kedvezőtlenebbül alakultak. A megyéket tekintve szintén jelentős az eltérés. A magyarországi megyék közül Szabolcs-Szatmár-Bereg és Borsod-Abaúj-Zemplén megyék mortalitása alakult a legkedvezőtlenebbül. A halandóság vizsgálatánál a társadalmi-gazdasági, foglakoztatási különbségek is jelentős szerepet játszanak. Általában elmondható, hogy minél alacsonyabban van valaki, vagy egy csoport társadalmi ranglétrán, annál magasabb a mortalitás vagy fordítva. A halandóság különbségei mögött alapvetően három szempont húzódik, ezek: 1. A társadalmi környezet, az életmód, 2. A fizikai környezet, a környezetszennyeződés, 3. Az egészségügyi ellátás. Egy adott népesség halandóságának leírására az egyik módszer a standardizált halálozási arány, a másik módszer pedig, a halandósági tábla használata. A halandósági tábla a standardizált aránnyal szemben nem egy mutatóban sűríti össze a mortalitás színvonalát, hanem annak minden korra való részletezését tartalmazza.

5.10. 7.5.10. A halandósági tábla A halandósági táblának alapvetően két fajtája van: a teljes és a rövidített halandósági tábla. A teljes halandósági tábla minden egyes évet tartalmaz 0-tól egészen addig a legmagasabb korig, amíg valaki (a HT népességből) egyáltalán életben van. Az összevont vagy rövidített HT rendszerint 5 éves korcsoportokat tartalmaz, azzal a kiegészítéssel, hogy az első öt életév éves bontásban szerepel. A halandósági táblák már az ókori Rómában is ismertek voltak, az egyik első halandósági táblát Ulpianus, a neves római jogtudós készítette. Napjainkban a halandósági táblákat több helyen is alkalmazzák (pl.: a biztosító intézetek). A halandósági tábla kezdeti, képzeletbeli születéseinek számát a halandósági tábla gyökének (radix) nevezzük. A tábla első oszlopa tartalmazza az életkort évi bontásban, ezt X-szel jelöljük, a többi oszlop ehhez az oszlophoz kapcsolódik. A második oszlop megadja a még életben lévők számát az adott, egzakt x életkorban. A harmadik oszlop a meghaltak számát jelzi akik meghaltak a jelzett életkorban. A negyedik oszlop megadja az életbenmaradási vagy a koréves továbbélési valószínűséget. Az ötödik oszlop pedig a halálozási valószínűséget tartalmazza. Népességünk halandósága a 20. század folyamán általában kedvezőtlenebb volt, mint a legfejlettebb országokban. Az 1970-es évekig, az epidemiológiai válság kezdetéig azonban a magyarországi halandóság 126 Created by XMLmind XSL-FO Converter.


általánosan nem volt kedvezőtlenebb, mint a gazdaságilag fejlettebb országokban. Ez megváltozott az 1980-as évekre. Akkor a férfiak 65,5 évnyi élettartamánál csak Észtországban és Törökországban mértek kevesebbet. A nők élettartama (72,7 év) pedig csak a romániai és a törökországi adatnál volt magasabb. 1980-ban a legalacsonyabb mortalitású Svédországtól a lemaradás a férfiaknál 7, a nőknél 6 év volt, sokkal nagyobb, mint más kelet-európai országok esetében. Az 1980-as évek során ezek a különbségek tovább növekedtek. Szembetűnő, hogy az évtized alatt szinte valamennyi európai kapitalista országban 2-3 évvel nőttek az élettartamok, míg a volt szocialista országokban, különösen Magyarországon, általában csökkentek. Az 1990-es évek végén az Európai Közösség csaknem minden országában a férfiak 10, a nők 7 évvel élnek tovább, mint nálunk.

6. 7.6. A vándorlás 6.1. 7.6.1. A vándorlás fogalma, jelentősége és forrásai Adott terület népességszámát a természetes népmozgalmi jelenségek (elsődlegesen a születések és halálozások) mellett, kisebb-nagyobb mértékben közvetlenül befolyásolják, megváltoztatják a vándorlások is. A mechanikus népmozgalom, a vándorlás (migráció) a népesség térbeli, földrajzi helyváltoztatását jelenti. 28 Másként megfogalmazva, a vándorlás nem más, mint a településhatárt átlépő lakóhely-változtatás. Magyarország a múlt század utolsó évtizedeiben a második demográfiai átmenet tünet-együttesével jellemezhető népességfejlődési szakaszba lépett. Az alacsony termékenység és a magas halandóság következtében a természetes népmozgalom abszolút nagysága a zéró értékhez közeli lett, tehát a volumeneket tekintve a természetes népmozgalom jelentősége csökkent a magyarországi népességszám alakulásában. A termékenység és a halandóság relatív térvesztése mellett a harmadik népesség alakító tényező, nevezetesen a – belső és nemzetközi – vándormozgalom súlya egyre nőtt az 1980-as évek végétől. A folyamatosan pozitív évenkénti nemzetközi vándorlási többlet – mely főként a határon túli magyaroknak köszönhető – jelenleg nem tudja ellensúlyozni a népesség természetes fogyását, de egyre jelentősebb szerepet tölt be. Általános szabályként megállapítható , hogy a vizsgált területi egységek földrajzi méretének csökkenésével (Föld, kontinensek, országok, régiók, települések, stb.) a külső vándorlások népességalakító szerepe egyre növekszik. Tehát a hermetikusan zárt külső határokkal operáló népességi modellek tudományos értéke egyre csökken és a nyitott (a külső vándorlást figyelembe vevő) népességi modelleké egyre növekszik. A vándorlási adatok alapvetően három forrásból származnak: 1. népszámlálás (cenzus), 2. különféle nyilvántartások (regiszterek), 3. mintavételes felvétel (ún. survey módszer).29 A népszámlálási típusú felvételek egy adott eszmei időpontra vonatkozó állományi (stock) adatokat szolgáltatnak a vándorlókról, így a belföldi és a nemzetközi migrációról is. Elsősorban a migrációnak az eredményét képesek megmutatni a fogadó terület viszonylatában. A népszámlálások másik két forráshoz viszonyított előnye a teljeskörűség. A népszámlálás másik nagy előnye az, hogy a vándorlók szinte minden lényeges egyéni-, család-, háztartásjellemzőit, valamint lakásviszonyait is felveszi, és a lehető legszélesebb képet nyújtja magukról a vándorlókról. A harmadik pozitívuma az, hogy a leghosszabb idősorok e forrás alapján képezhetők, és akár évszázados tendenciák felvázolására is lehetőség nyílik a születési helyek statisztikái alapján, ami a másik két esetben, a megjelenés óta eltelt idő rövidebb volta miatt, jelenleg nyilvánvalóan lehetetlen. A hiányosságokra áttérve a vándorlókhoz képest a vándorlásokról, vagyis magáról a folyamatról (annak mennyiségéről, távolságáról, irányáról) a népszámlálás nem nyújt teljes képet.

28 29

BALÁZS József – HORVÁTH Róbert : Bevezetés a demográfiába. JATEPress, Szeged, 1993. 117. p. Népesedéspolitikai Kormánybizottság Titkárságának honlapja: www.nepinfo.hu (Letöltés: 2009. január 3.)



A népszámlálási módszer (residual method) általános hibája továbbá az is, hogy eszmei időpontja és a korábbi vonatkoztatási időpont (10 évvel azelőtti január 1-je, vagy egy évvel azelőtti január 1-je) közötti mozgásokat nem képes rekonstruálni, továbbá az, hogy csak a vándorlások egyenlegét képes megadni. Márpedig ugyanazt az egyenleget végtelen bevándorlási és kivándorlási számpár különbözete is eredményezheti. Az első eset csak a tíz éven felüli, a második pedig kizárólag az egy éves és idősebb népességre vonatkoztatható. Nem lehet tudni továbbá azt sem, hogy a két viszonyítási időszak között mikor történt mozgás, ezért lényegében a népszámlálás idején nem a vándorláskori jellemzőket lehet felvenni, hanem szerencsés esetben, csupán ahhoz közeli állapotot. A népszámlálások alapján készülő vándorlási statisztikákból hiányoznak azok a vándorlók, akik meghaltak, vagy kivándoroltak az országból a felvétel időpontjáig. A legkülönfélébb típusú regiszterek (lakcím-bejelentési, tartózkodási engedélyeket, munkavállalási engedélyeket, állampolgárokat nyilvántartó, határforgalmat mérő) folyamatos információt képesek szolgáltatni az aktuális helyzetről és a változásokról is. A változásokat az éves időtartamokkal dolgozó folyamatos vándorlási statisztikákban sűrítik egybe. A mechanikus népmozgalmi statisztikák a cenzusok szolgáltatta nemzetközi vándorlási adatokhoz képest már a mozgásokat magukat tartalmazzák és nem a mozgások hosszú távú eredménye befolyásolta helyzetet. Tehát a valóságos folyamatokat közvetlenül tükrözik. A folyamatos vándorlás-statisztika szolgáltatta adatokat áramlási (flow) típusú adatoknak nevezzük. A nemzetközi összehasonlításban fejlettnek tekinthető folyamatos magyar belföldi vándormozgalmi statisztika 1955 óta szolgáltat településszintig adatokat. A mintavételes felvételek legtöbbször állományi típusú adatokat eredményeznek, azonban retrospektív kérdések feltételével visszamenőlegesen áramlási adatok is nyerhetők e kútfőből. A felvételek erénye lehet a két népszámlálás közötti helyzet bemutatása a mikrocenzusok révén, illetve a gyors megszervezhetőség miatti aktualitás. A speciális célokból születő mintavételes felvételek a téma legszélesebb, legmélyebb összefüggéseit is képesek feltárni. Jellegükből következően egyik legfőbb problémájuk a teljeskörűség hiánya. A másik jelentős nehézség a minta korrekt kiválasztása a rendelkezésre álló alapsokaságból. A mintavételhez mindenképpen valamilyen releváns meglévő regisztert kell használni. Ellenkező esetben magának az alapsokaságnak a képzése is jelentős erőfeszítéseket követel. A fentebb említett három alapvető migrációs statisztikai forrás inkább kiegészíti, mint átfedi egymást, hiszen eltérő típusú adatgyűjtések által szolgáltatott adatokról van szó. Avándorlások és a vándorlók számának különbsége általános módszertani probléma. 30 Egy bizonyos időszak viszonylatában (például egy év), egy személy a „vándorló” akár többször is vándorolhat, tehát a vándorlók és a vándorlások száma nem egyenlő, hiszen az utóbbi többnyire nagyobb. Minél kisebb a vonatkoztatási időszak, és nagyobb az elvándorlás és az odavándorlás területe, annál kisebb a két szám közötti differencia. Rendszerint nincs nagy különbség a két szám között az évente összegzett áramlási adatokban, azonban összekeverésük és helytelen használatuk félreértéseket szülhet.

6.2. 7.6.2. A vándorlás típusai A vándormozgalmak zömmel gazdasági eredetűek, hatásait azonban gazdasági-szociológiai szempontból is elemezni kell. A gazdasági okok mellett olykor politikai okai is lehetnek a vándorlásnak (pl.: az 1956-os emigráció). A vándormozgalmak megfigyelési egysége a lakóhelyét változtató egyén. A vándorlás valamely személynek olyan területi mozgása, amelynek során lakóhelyét elhagyva más településre költözik. Az elhagyott lakóhely az elvándorlási hely, az új lakóhely az odavándorlási hely. Ennek megfelelően beszélünk elvándorlásról, illetve odavándorlásról, illetve az egyén szempontjából elvándorlóról (távozóról), illetve odavándorlóról (érkezőről). A vándorlás kritériuma, hogy a helyzetváltoztatás minden esetben valamilyen terület határainak átlépését jelenti, s így az adott településen belüli lakóhely változtatás nem minősül vándorlásnak. 31 Valamely országon belüli települések közötti lakóhely-változtatásokat belső (belföldi), az országhatár átlépését jelentő mozgásokat pedig külső (nemzetközi) vándormozgalomnak nevezzük. Ez utóbbi esetben a magyar 30 31

Népesedéspolitikai Kormánybizottság Titkárságának honlapja: www.nepinfo.hu (Letöltés: 2009. január 3.). GYÉMÁNT Richárd – KATONA Tamás: Demográfia. Ötödik, átdolgozott kiadás, Pólay Elemér Alapítvány, Szeged, 2005. 122. p.



szóhasználat megkülönböztet kivándorlókat (kivándorlást), illetve bevándorlókat (bevándorlást). Nemzetközi vonatkozásban megkülönböztetünk kontinentális (adott földrészen belüli), illetve interkontinentális (földrészek, kontinensek közötti) vándorlást is. Mind a belső, de főleg a külső vándorlásnál szokás megkülönböztetni a visszavándorlás fogalmát, amikor a kivándorló meghatározott idejű és célú távollét után visszatér származási helyére. A vándorlás jellege szerint megkülönböztetünk állandó (vagy maradandó) jellegű, illetve ideiglenes jellegű vándorlást. Az előbbi esetében a vándorló az állandó lakóhelyét egy másik állandó lakóhellyel cseréli fel (ezáltal az állandó- vagy a lakónépesség száma is megváltozik), az utóbbi esetében pedig a vándorló az állandó lakóhelyét fenntartva, munkavállalás, tanulás vagy egyéb célból ideiglenes tartózkodásra költözik más lakóhelyre. Ez utóbbi esetben csak a jelenlévő népesség számában történik változás. Az állandó vándorlást enyhe nőtöbblet jellemzi, s a migráció a produktív korúakat mozgatja meg leginkább. 32 A vándorlás szándék alapján is csoportosítható, amely egyfelől történhet kényszer, másfelől önkéntes elhatározás alapján. Előbbire példa:33 1. A kiűzés, amikor egyes személyeket vagy népcsoportokat távolítanak el lakóhelyükről (pl.: Az 1994-es ruandai polgárháború mely a hutuk és a tuszik között folyt. A hutu szélsőségesek 100 napos uralmuk alatt közel 800 000 – 1 000 000 embert mészároltak le, továbbá elűzték a tuszikat lakóhelyükről, akiknek jelentős része a mai Zaire területén található – UNESCO által világvédett – Virunga Nemzeti Park 400 000 fős menekülttáborába érkezett. Napjainkban hasonló áldatlan állapot van (1983 óta) Szudánban és Ugandában, (1989 óta) Libériában, (1998 óta) Kongóban és (2002 óta) Elefántcsontparton, hogy csak néhány országot említsünk). 2. A deportálás, amikor az egyénnek, vagy népcsoportnak új lakóhelyet jelölnek ki (pl.: amikor a Benešdekrétumok értelmében a felvidéki magyarság egy részét – munkaerő-utánpótlás végett – Csehország korábban németek lakta vidékeire telepítették). 3. Akiürítés, amikor valamilyen katasztrófahelyzet fenyeget egy adott területen, és a terület lakosságát ettől megóvni szándékozzák (pl.: kiürítési terv lép életbe, ha a Vezúv tűzhányó kitörésével a közeli 1,2 milliós Nápoly városát, illetve a környékbeli településeket fenyegeti). 4. A kitelepítés olyan tevékenység, melynek során egy állami hatóság egy terület (ház, város, térség) lakosait vagy azoknak egy részét ideiglenesen vagy véglegesen más lakhelyre költözteti, illetve az önként kiköltözött vagy más módon kiköltöztetett lakosokat nem engedi vissza lakhelyükre. Főként politikai okai vannak. (Példaként megemlíthető a több mint hárommilliós (szudéta) német kisebbség kitelepítése a II. világháború utáni Csehszlovákiából. 5. A lakosságcsere, amikor két ország megfelelő nemzetiségű népességét kölcsönösen telepítik át. (pl.: az 1946-os csehszlovák-magyar lakosságcsere egyezmény). A vándorlás esetében több sajátos, különleges típusról is beszélhetünk, ezek: 1. az ingavándorlás (ingázás), 2. a vendégmunkás jelenség, 3. a turizmus, az idegenforgalom,

6.3. 7.6.3. A vándorlás mutatószámai A vándormozgalom volumenét a teljes (bruttó) vándorlás abszolút számával mérjük. A teljes (bruttó) vándorlás az adott területi megfigyelési körön belül a be- és kivándorolások együttes összegét jelenti egy adott időszakban.34 Képlete: Vt = Vb + Vk,

HOÓZ István: Népesség és népesedés. Pécsi Tudományegyetem, Pécs, 1995. 237. p. BALÁZS József – HORVÁTH Róbert: Bevezetés a demográfiába. JATEPress, Szeged, 1993. 118. p. 34 GYÉMÁNT Richárd – KATONA Tamás: Demográfia. Ötödik, átdolgozott kiadás, Pólay Elemér Alapítvány, Szeged, 2010. 120. p. 32 33



ahol Vt a vándorlások teljes számát, Vb a bevándorlók számát Vk a kivándorlók számát jelöli. A vándorlás mérlegét a tiszta (nettó) vándorlás mutatja meg, amely a be- és a kivándorlás (adott területre érkezők és távozók) különbözete. Az előbbi jelzések szerint: Vm = Vb – Vk, ahol Vm = vándormozgalom mérlegét jelöli, amely – az előjeltől függően – jelenthet bevándorlási vagy kivándorlási többletet. Belső vándorlás esetén egy adott országra nézve V m = 0, mivel az oda- illetve az elvándorlások száma megegyezik, azaz a belső vándorlás az adott ország népessége számában nem eredményezhet változást. Adott terület évenkénti vándorlási mobilitását az ún. vándorlási arány (vándorlási arányszám) (v) fejezi ki, amelynél a (ki- és be)vándorlások összegét (V) a népesség évközepi számához (p) viszonyítjuk.35 Képletben:

7.17. táblázat - 41. táblázat: A belföldi vándorlók és költözök száma (1990-2011) Állandó

Ideiglenes

Összes

Állandó

belföldi vándorlás

Ideiglenes

Összes

településen belüli költözés

1990

213 625

261 006

474 631

401 899

166 140

568 039

2000

229 007

175 972

404 979

324 658

81 392

406 050

2001

216 853

183 024

399 877

317 427

81 271

398 698

2002

232 717

187 002

419 719

354 891

86 875

441 766

2003

242 537

192 834

435 371

377 284

94 906

472 190

2004

218 567

200 897

419 464

322 083

101 250

423 333

2005

222 275

210 878

433 153

325 055

109 015

434 070

2006

253 563

235 633

489 195

385 518

127 347

512 865

2007

255 221

258 953

514 174

374 534

145 381

519 915

2008

242 191

154 953

397 133

329 374

88 621

417 995

2009

213 159

165 456

378 615

274 743

96 556

371 299

2010

202 158

177 433

379 591

244 337

100 707

345 044

2001

200 640

260 161

460 801

247 847

146 716

394 563

Forrás: Demográfiai évkönyv 2011. KSH, Budapest, 2012. 116. p. Megkülönböztetünk továbbá bevándorlási, vagy odavándorlási arányszámot, mely a bevándorlók számának és az időszak közepi népességének hányadosa. Ezzel szemben a kivándorlási vagy elvándorlási arányszám a kivándorlók számának és az időszak közepi népességének hányadosát jelenti. A teljes vándorlási vagy költözési arányszám egy területegységre vetítve azt fejezi ki, hogy a teljes vándorlási és költözési mértékek hosszú távú állandósulása esetén egy átlagos személy élete folyamán mennyiszer vándorolna, költözne.

6.4. 7.6.4. A belső vándorlás A belső vándormozgalom alakulását Magyarországon, közvetlen adatforrások hiányában, a 19. század végétől a 20. század közepéig a népszámlálások alapján csupán közvetve lehet nyomon követni. Hazánkban az iparosodás korai hullámai indították meg a 19. század végén és a 20. század elején az egyre növekvő belső vándormozgalmat. Az 1910. évi adatokból kitűnik, hogy Magyarország 20,9 millió lakosa közül 6,5 millió élete során egy alkalommal bizonyosan vándorolt, mert elhagyta szülőhelyét. 35

GYÉMÁNT Richárd – KATONA Tamás: Demográfia. Ötödik, átdolgozott kiadás, Pólay Elemér Alapítvány, Szeged, 2010. 126. p.



Az I. világháború előtti Magyarországon az egyik fő vándorlási irány északról délre (elsősorban a hegyvidékről az Alföldre) tartott. A másik az ország egész területéről Budapest felé. A 20. század első évtizedeiben felgyorsult a keletről nyugatra irányuló áramlás is. A korszak jellemző folyamata a városba áramlás, aminek következményeképpen egyre növekedett a városban lakók és egyre csökkent a községekben élők aránya. Budapest és közvetlen környéke robbanásszerű népességnövekedése a vándorlásoknak tudható be. A két világháború közötti időszakban a belső vándorlás és a városiasodás üteme visszaesett. Budapest népességi súlya azonban még nyomasztóbbá vált, 1941-ben az ország népességének közel egyötöde budapesti lakos volt. A főváros után a legnagyobb vándorlási nyereséget Miskolc és Pécs könyvelhette el. A megváltozott határok miatt az ország új peremvidékeiről elvándorlás kezdődött a központi területek felé. A II. világháború idején az önkéntes belső mozgások a frontvonalak közeledtével élénkültek meg. Ez elsősorban a nagyobb városokból a falvakba tartott. A II. világháború után, az 1945-ös földosztást követően a belső népmozgás a Tiszántúlról és az északi hegyvidékről az Alföldre és a Dunántúl déli megyéi felé irányult, ahol a német nemzetiségű lakosság kitelepítése, a nagybirtokok és a 100 kh feletti paraszti birtokok kisajátítása lehetővé tette az ország más területein jelentkező igénylők földhöz juttatását. 36 A belső vándorlással kapcsolatos – közvetlenül számbavevő – adatokkal 1955 óta rendelkezünk. Ezen időszak vándormozgalma a faluról városba, a mezőgazdasági területekről az ipari és szolgáltató centrumok felé, általánosságban pedig a kisebb lélekszámú településekről a nagyobb települések felé irányult. A vándorlás földrajzi irányai sokkal szórtabbakká váltak, azonban fő irányként továbbra is megmaradt a keletről (délkeletről) nyugatra és az ország minden részéből a központi területre, elsősorban Budapestre irányuló áramlás. Tovább növekedett tehát a városi lakosok aránya és tovább csökkent a községekben és külterületeken lakóké. A vándorlás következtében negatív hatások is érezhetőkké váltak: a fogadó településeken a lakáshiány, a közművek és közüzemek túlterheltsége, az alkoholizmus és a bűnözés növekedése, a kibocsátó településekről pedig a fiatal, munkaképes rétegek eltávozása. Az 1950-es évek vége, 1960-as évek eleje nagyarányú vándormozgalmának makroszintű okai közül ki kell emelni a pontszerű iparosítást, a tömeges munkaalkalmat teremtő beruházásokat, a mezőgazdaság kollektivizálását, amelyek nagyarányú városba áramlást indukáltak. Ezt a térbeli mozgást erősítette a városokat a falvak ellenében preferáló politikai értékítélet is. A vándorlás volumenének ezt követő folyamatos csökkenésében szerepe volt a decentralizált ipartelepítésnek, az életkörülmények lassú területi kiegyenlítődésének, a településegyesítéseknek, a településen belüli költözések és a napi ingázások növekedésének is. A makroszintű vándorlási okok közül még a lakáshelyzetben, a munkaerőpiacon és a külső vándorlásokban tapasztalható változásokat szükséges kiemelni. Településhálózatunkban az eltérő mértékű lakásínség állandó jelenség volt. Az 1980-as évek közepe óta csökkenő lakásépítés a hiánytendenciát tovább erősítette. Az 1990-es években a munkanélküliség kialakulása nem gyakorolt hatást az állandó vándorlásra. A vándorlás irányát tekintve jellemző a faluról városokba áramlás. Magyarország vonatkozásában szinte egyedi, a nagyvilágban szinte általános jelenségre is fel kell hívni a figyelmet. A főváros, Budapest esetében – akárcsak a többi világváros esetében – megfigyelhető a kitelepedés a szomszédos falvakba, kisebb városokba (pl.: Budaörsre, Budakeszire, Gödöllőre, Fótra stb.). Az 1960 és 1990 közötti időszakban végeredményben csak a maradandó vándorlás egyenlegeként közel egy millió fővel csökkent a falusi állandó népesség, illetve növekedett a városi népesség. A városok vándorlási nyeresége sem egyértelműen és általánosan érvényesülő tendencia. Vándorlási többletek ugyanis csak az ipari (iparilag fejlődő) vagy a nagyobb közigazgatási centrumokban jelentkeztek, amíg a mezőgazdasági jellegű városok lakosságszáma általában stagnált, sőt esetenként még csökkent is. A korösszetétel tekintetében a vándorlók többsége fiatal produktív korú. Ami a nemenkénti megoszlást illeti, elmondható, hogy az ideiglenes vándorlásokon belül a férfiak aránya a nagyobb. Ez az arány azonban az elmúlt években fokozottan csökkent a nők javára. A 2001. évi népszámlálás eredményei a kilencvenes években megfigyelt jellemző belső vándorlási folyamatokat tükrözik. Nevezetesen, két jellemző folyamatot lehetett kiemelni. Először az általánosan tapasztalható keletről nyugatra tartó vándorlás folyamatát, majd pedig a szuburbanizációs folyamatot, mely Budapestre és kisebb mértékben a néhány, legalább százezres lélekszámú megyeszékhelyre vonatkoztatható.37 A kistérségi egyenlegek analizálása során azonban óvatosnak kell lenni a szuburbanizáció

36 37

SZONDI Ildikó – GYÉMÁNT Richárd: Bevezetés a demográfia. Pólay Elemér Alapítvány, Szeged, 2004. 121. p. Népesedéspolitikai Kormánybizottság Titkárságának honlapja: www.nepinfo.hu (Letöltés: 2006. január 1.).



tárgyalásakor, hiszen a Budapesten kívüli nagyvárosaink körüli települések, ahová a kiáramlás folyik, ugyanabba a kistérségbe tartoznak mint a centrum-település, ezért ezek a vándorlások a vonatkoztatási területen belüli mozgásoknak számítanak, így nem is szerepelhetnek az egyenlegben. A fő belföldi vándorokat kibocsátó megyék Borsod-Abaúj-Zemplén, Szabolcs-Szatmár-Bereg és Hajdú-Bihar. A fő fogadó megyék pedig Fejér, Bács-Kiskun és Győr-Moson-Sopron. A kibocsátó és a fogadó megyék területi elhelyezkedése, világosan tükrözi a megyék közötti belső vándorlások nyugatra tartó fő irányát. Budapest belföldi vándorlásokból eredő népességvesztesége óriási volt, közel 110 ezer fő, amely majdnem akkora mint a természetes fogyásból származó negatívum. A Pest megyei kistérségek belső vándorlási nyeresége közel 125 ezer fő volt, ami elsősorban a Budapestről kiköltözőkből származott, azonban a 15 ezer főnyi többlet utal arra, hogy Pest megye az ország egyéb területeiről érkezők számára is vonzó célpont. Magyarországon a belföldi vándorlások statisztikai megfigyelésének alapja 1955 óta a lakásbejelentési rendszer. Belső vándorláson a lakóhely állandó vagy ideiglenes jellegű megváltoztatását értjük az ország határain belül. Hazánkban az 1950-es és az 1960-as évek kiemelkedő népességi mozgásai mindenekelőtt az extenzív jellegű iparfejlesztés és a mezőgazdaság nagyüzemi (szövetkezeti) átalakításának következménye. Az 1970-es évekre az állandó vándorlások volumene stabilizálódott az évi 220 ezer fő körül. Már rég felismert tény, hogy a belső vándorlások zömét a rövid távolságra történő mozgások teszik ki. Amíg 1960-ban az állandó jellegű vándorlások 45%-a és az ideiglenes vándorlások 14%-a a megyehatárokon belül jelentkezett, addig 1989-ben ugyanezek 62, illetve 37%-ra növekedtek a félmillió főt jelentő, teljes összegű vándorlás mellett.

6.5. 7.6.5. A külső vándorlás A külső vándorlás hazánk területén már évszázadok óta megfigyelhető. A gyakori pusztító háborúk és járványok (pl.: fekete halál) következtében az ország elnéptelenedő területeinek veszteségét már első királyaink is próbálták keletről (besenyők, úzok, kunok), nyugatról (németek, olaszok, flamandok, vallonok stb.) – valamint később, a török hódítások idején – délről (szerbek, románok, horvátok) érkező népekkel pótolni. A szervezett betelepítések mellett jelentős létszámú beszivárgások is történtek, főként ami a ruszinokat, de mindenek előtt a románokat illeti. A kiegyezés koráig (1867) elsősorban a bevándorlás dominált. A hazai kivándorlás az 1870-es években kezdett tömegessé válni. Ez a tömeges kivándorlás gazdasági töltetű volt és egészen 1914-ig az I. világháború kirobbanásáig tartott. A kivándorlás célállomása az Egyesült Államok volt. Az 1870-es évektől egyre nagyobb méreteket öltött az emigrációs népmozgás, és 1871-től 1900-ig 433.511, 1900-tól 1914-ig pedig 1.595.502, a vizsgált időszakban tehát összesen 2.029.013 ember vándorolt ki a „korlátlan lehetőségek” hazájának nevezett USA-ba a történelmi Magyarország területéről. A kivándorlók száma először 1903-ban haladta meg a százezer főt (119.944), s 1914-ig csak két ízben – 1908-ban és 1911-ben – esett a százezres nagyságrend alá. A hullám 1907-ben érte el a csúcspontját, amikor a távozók száma 209.169 fő volt, ami egy kelet-közép-európai nagyváros lélekszámának megfelelő népesség. Az Egyesült Államokban és Magyarországon található adatok eltérnek egymástól, ami valószínűleg abból következik, hogy az amerikai forrásokban az 1861 és 1910 közötti bevándorlók kibocsátó országaként az „Austria–Hungary” megjelölés szerepel, de ha valaki nem magyar nemzetiségűnek vallotta magát, akkor esetleg nem a Monarchiából bevándoroltak, hanem más népek köréből származók között tartották nyilván. A kivándoroltak jelentős része ugyanis a jobbára nemzetiségek által lakott, gazdaságilag elmaradottabb, túlnépesedett peremvidékekről indult útnak. Ezt az elhatározást az amerikai gazdasági konjunktúra és a szervezett munkaerő-kivitel motiválta. A legnagyobb kivándorlási hullám nem volt közvetlenül politikai indíttatású, közvetve azonban Magyarország iparpolitikáját tette kritika tárgyává, amely a hangsúlyt elsősorban a központi területek fejlesztésére helyezte: jóllehet az ipari fejlődés a nagy kivándorlás időszakában már az észak-nyugati és dél-keleti peremvidékeken (pl. Zsil-völgye) is megindult, de így sem enyhítette a mezőgazdaságból is kiszoruló peremterületi lakosság megélhetési nehézségeit. A távozók közül sokan nem végleges kivándorlási szándékkal hagyták el az országot, s némi anyagi gyarapodás után szülőföldjükre kívántak visszatérni. Számosan vissza is tértek, de az I. világháború ezt a folyamatot megszakította. Az 1870 és 1914 közötti kivándorlás főként a Felvidék keleti részét, illetve Kárpátalját érintette. A kivándorlók többnyire szlovák és rutén zsellérek és mezőgazdasági cselédek, napszámosok voltak, de szép számmal akadtak közöttük magyar parasztok, valamint iparosok és kézművesek is. Az amerikai kontinensre történő vándorlás kisebb kivándorlási gócpontjai voltak még Veszprém, Torontál (Nagybecskerek, Nagykikinda és Pancsova környéke), Szabolcs, Szatmár, Modrus-Fiume és Zágráb vármegyék, továbbá Dél-Erdély. Az I. világháború után ismét egy nagyobb méretű bevándorlási többlet keletkezett. Mintegy 350 ezer magyar érkezett (a magyar származású paraszttól a vármegyei tisztviselőkig társadalmi rétegek egész csoportja vándorolt be) át a trianoni Magyarország területére. 132 Created by XMLmind XSL-FO Converter.


A két világháború közötti időszakban az ország ki- és bevándorlási mérlege egyensúlyban volt. A II. világháború után – az 1938 és 1941 között visszacsatolt területekről – a szomszédos országokból közel 300 000 magyar vándorolt be a trianoni Magyarország területére. A II. világháború végén, de főként a „fordulat éve” és az 1956-os események után ismét százezrek vándoroltak ki az ország területéről. Csak az 1956-os forradalom leverése után közel 200.000 fő távozott a Hanság mocsarain keresztül Ausztriába és onnan a világ különböző pontjaira. Az 1950-es évek közepétől egészen a rendszerváltásig (1989/1990) az állandó jellegű külső vándormozgalom számszerűen már elenyésző volt.

7.1. ábra - 16. ábra: Népességmozgás Magyarországon (1938–1944)

. Forrás: http://mek.oszk.hu/02100/02185/html/207.html (Letöltés ideje: 2012. november 15.). A rendszerváltozás után főként Romániából (Erdély, Partium és a Bánság), Szerbia-Montenegróból (Vajdaság), illetve Ukrajnából (Kárpátalja) érkeztek (és érkeznek ma is) főként magyar nemzetiségű bevándorlók, menekültek.

7.18. táblázat - 42. táblázat: Bevándorló külföldiek állampolgárság szerint (1999-2011) Ország

1999

2000

2001

2011

1 886

1 842

1 768

5 040

189

168

79

221

Románia

7 845

8 894

10 648

5 804

Szerbia

2 490

1 777

1 028

870

Szlovákia

594

1 034

519

1 129

Ukrajna

2 420

2 427

2 539

1 280

Egyéb európai ország

1 265

853

835

1 889

Ázsia

2 627

2 217

1 676

3 824

Afrika

165

157

228

589

Amerika

587

484

707

1 524

EU-15 Horvátország



Ország Egyéb és ismeretlen

1999

2000

2001

2011

83

65

53

59

Forrás: Demográfiai évkönyv 2011. KSH, Budapest, 2012. 137. p.

6.6. 7.6.6. Az ingavándorlás A belső és külső vándorlás sajátos fajtája az ingavándorlás, amelynek lényege, hogy általában rövid időközönként (naponként, hetenként) ismétlődik és mindig ugyanarra a helyre (iskola székhely, munkahely) irányul, általában nem nagy távolságra. Ingázásnak minősül az a munkába járás, amely településhatár átlépésével jár. Az ingázásnak két fajtája van: a lakóhelyük és a munkahelyük között naponta utazók a „napi ingázók”, illetve a hetente, kéthetente vagy annál ritkábban utazók a távolsági ingázók. A foglalkoztatás viszonyai és a gazdasági szerkezet átalakulása a napi ingázás rendszerére, szerkezetére is hatással voltak. A legutóbbi három népszámlálás adatai alapján a foglalkoztatottak napi ingázásának változásáról a következő általános megállapítások tehetők: A naponta ingázó foglalkoztatottak száma – összefüggésben a foglalkoztatottak számának változásával is – az elmúlt húsz év alatt csökkent, a foglalkoztatottak létszámán belüli aránya azonban növekedett. Az aránynövekedés főleg 1990 óta következett be, amiben több tényező is közrejátszhatott. Az 1990-ben még a lakóhelyükön foglalkoztatottak egy része – az ágazati struktúra átalakulásával együtt járó munkahelymegszűnések következtében – más településen kényszerült munkát vállalni, növelve ezzel a napi ingázók számát. Ehhez járult továbbá, hogy a nagy állami munkáltatók privatizációja nemcsak kisebb termelőegységeket eredményezett, de együtt járt a huzamos ingázóknak hétközi lakhatási lehetőséget biztosító munkásszállók megszűnésével is. A korábbi huzamos ingázók köréből számosan választották a korábbi munkahelyükre vagy lakóhelyükhöz közelebbi településre irányuló napi ingázást. 38 1990-ben a foglalkoztatottak egynegyede, 2001-ben 30 százaléka ingázott naponta a lakóhelye és a munkahelye települése között. A két népszámlálás között a foglalkoztatottak száma 835 ezer fővel (az 1990. évi népszámláláshoz viszonyítva több mint 18 százalékkal), a napi ingázók száma azonban 43 ezer fővel csökkent. A foglalkoztatottak és a naponta ingázók száma lényegesen eltérő mértékű csökkenésének következménye a napi ingázók számának relatív, arányának abszolút (5 százalékpontos) növekedése. A naponta ingázó foglalkoztatottak demográfiai jellemzői markánsan különböznek a lakóhelyük településén dolgozókétól. Az egyes demográfiai jellemzők szerinti arányok az elmúlt két évtized alatt csak minimális mértékben módosultak, így megállapítható, hogy változatlanul a férfiak (1980-ban az ingázók 68, 2001-ben 63 százaléka volt férfi), közülük is a fiatalabb korosztályokba tartozók vállalják a napi utazás fáradalmait. Az iskolázottsági mutatókat illetően mind 1980-ban, mind 2001-ben az érettséginél alacsonyabb iskolai végzettségűeket jellemezte inkább a napi ingázás. Amíg a lakóhelyükön dolgozók között 1980-ban 32 százalék, 2001-ben pedig 54 százalék volt a legalább érettségi bizonyítvánnyal rendelkezők aránya, a naponta ingázók körében két népszámláláskor 21, illetve 42 százalékuknak volt érettségije, vagy annál magasabb iskolai végzettsége. A foglalkozást illetően a fizikai tevékenységet végzők körében magasabb a napi ingázók aránya. A naponta ingázók minden foglalkozási ágban megtalálhatók, de az anyagi termelésben, különösen az építőiparban foglalkoztatottak körében némileg magasabb az átlagosnál a lakóhelyükön kívüli településen munkát vállalók aránya. A napi ingázás mutatószámai az egyes területek – régiók, megyék, de különösen a települések – munkaerővonzó és -megtartó, ezzel összefüggésben népességmegtartó vagy népességvonzó képességére is rávilágíthatnak. Ilyen szempontból megalapozó jelentőségű információk nyerhetők a népszámlálásból, amelyeknek értékelése túlmutat a jelen összefoglaló lehetőségein. A következtetések levonásához célszerű figyelembe venni a nagyvárosok és a nagyvárosi agglomerációk közötti munkaerő-forgalmat, azaz munkavégzés céljából eljárók és bejárók számának alakulását.

38

7. Foglalkozási és napi ingázási adatok, Népszámlálás 2001, Központi Statisztikai Hivatal, Budapest, 2003, 9-11. pp.



A főváros sajátos igazgatási struktúrájából adódóan külön kérdés a budapesti kerületek közötti munkaerőforgalom. A kerületek közötti munkaerőmozgásra a kerületek népességének eltérő demográfiai összetétele, iskolázottsága, foglalkozási szerkezete, az egyes kerületekre jellemző munkáltatói struktúrák és a fővárosi közlekedési viszonyok is hatással vannak. Ezeknek csak egy részére mutathat rá a népszámlálás, de megalapozhatja a további kutatásokat. Budapest körül már a két világháború között kifejlődött egy ingázó zóna. 1930-ban 141 490 ingázót írtak össze. Az 1950-es évek feszített ütemű iparosítása és az erőltetett tsz-szervezés következtében ugrásszerűen megnőtt a napi ingázók száma. Az 1960. évi 636 ezer ingázó az aktív keresők közel 13,4%-át tette ki. 1980-ig az ingázó férfiak és nők száma folyamatosan emelkedett. Az 1990. évi népszámlálás adatai szerint a napi ingázók száma csökkent. A csökkenés a gazdasági válság elmélyülésével és a munkanélküliség kibontakozásával áll összefüggésben. A napi ingázók többsége – 1990-ben közel kétharmada – férfi. Iskolai végzettségük alacsonyabb a helyben dolgozókénál. 1980-ban a távolsági ingázók fele munkásszállásokon, másik fele egyéb albérleti formákban lakott. Nagy részük férfi és csaknem kizárólag fizikai munkás volt. Az 1970. évi népszámlálás 320 200, az 1980. évi 270 818 távolsági ingázóról adott számot. A munkásszállások megszüntetésével számuk az 1980-as érték töredékére süllyedt.

6.7. 7.6.7. A vendégmunkás, a „Gastarbeiter” jelenség A külső vándorláshoz tartozik a „vendégmunkás” jelenség is. A vendégmunkás szó hallatán mindenkinek Németország és az ott élő török kisebbség jut eszébe, holott ezen intézmény jelenősége az Európai Unió más országaiban, régióban is egyre jobban növekszik. Kelet- és közép-európai népek (szerbek, horvátok, románok, lengyelek stb.) nagyobb közösségei élnek már több európai uniós tagállam területén. Ezek közül az egyik legjelentősebb célország Németország. Napjainkban körülbelül 7,3 millió külföldi állampolgár él Németországban, akik a vendégmunkások (Gastarbeiter) és ezek családtagjai. Ezeknek az embereknek körülbelül kétharmada több mint 8 éve él az országban, 20 százalékuk Németországban született; ez a két feltétel külön-külön is állampolgárságot biztosít a bevándorlási törvény (az ún. „Zuwanderungsgesetz”) szerint. Németország a vendégmunkások és a menekültek kedvelt célországa, bár számuk az utóbbi években némileg csökkent. A vendégmunkások bevándorlása miatt jelentős török, olasz, szerb, görög, lengyel, és horvát kisebbség jött létre, továbbá egyre növekszik a harmadik világból betelepülők száma (indiaiak, kínaiak, afrikai feketék). Német felmérések szerint az európai betelepülők a törököknél jobban integrálódtak a társadalomba.

6.8. 7.6.8. Idegenforgalom, turizmus A vándorlás sajátos fajtája az idegenforgalom (turizmus), mely a lakóhely és az élményszerzés céljából végzett utazással elért célterület közötti mozgást jelenti. A turizmus két oldalról, a fogadás és a kibocsátás szemszögéből vizsgálható. A Turisztikai Világszervezet (World Tourism Organization) adatai szerint 2013-as a világon 1 087 millió nemzetközi turistaérkezést – desztinációt – regisztráltak, ami 5,4%-os növekedést jelent a 2012. évhez képest. Európa továbbra is vezető szerepet tölt be a fogadóterületek között, 2013-ban a nemzetközi turistaérkezések 51,8%-át mondhatta magáénak. Európán belül a közép-kelet-európai régióban realizálódott a világ turistaérkezéseinek 10,9%-a, amely az európai forgalom 21,1%-át jelentette. A 2012. évhez képest Közép-KeletEurópa turizmusa 6,5%-kal nőtt. A világ legkedveltebb turisztikai desztinációinak – 2013. évi – rangsora szerint az első helyen továbbra is Franciaország állt 83 millió nemzetközi turistaérkezéssel. Az első tízben van még a rangsor alapján az Egyesült Államok, Spanyolország, Kína, Olaszország, Törökország, Németország, Nagy-Britannia, Oroszország és Thaiföld. Magyarország 2013-ban a világ 23. legkedveltebb turisztikai desztinációja volt.39 Az igazsághoz hozzátartozik, hogy nem minden ország adatai állnak rendelkezésre a honlapon, de annyi bizonyos, hogy a környékbeli országok közül Ausztria, Horvátország, Ukrajna, Lengyelország és Görögország is előttünk állt a rangsorban. A „nagy konkurencia”, Csehország némileg lemaradva mögöttünk foglalt helyet.

World Tourism Organization: http://dtxtq4w60xqpw.cloudfront.net/sites/all/files/pdf/unwto_highlights14_en_hr_0.pdf (Letöltés ideje: 2014. október 28.) 39



A Központi Statisztikai Hivatal adatai szerint 2013-as adatai szerint a turizmus exportja és importja, vagyis a hazánkba érkező külföldi utazók és a külföldre utazó magyarok kiadásainak egyenlege 762 milliárd forint volt. Ezáltal az ágazat jelentősen hozzájárult az ország GDP-jéhez. 2013-ban 44 millió külföldi 1 268 milliárd forintot költött hazánkban. A látogatók számának változatlansága mellett a kiadások összege 4,6%-kal emelkedett. A külföldi látogatóink kétharmada egy napnál rövidebb idő töltött Magyarországon, illetőleg elsődleges célként átutazott az országon. 40 A magyar turizmus szempontjából, az elsődleges küldő piacaink: Ausztria, Németország, Nagy-Britannia, Olaszország, USA, Skandinávia és a Benelux államok. Ugyanakkor nem szabad megfeledkeznünk a szomszédos országokról (Románia, Szerbia, Ukrajna, Szlovákia) és azon belül is a határon túli magyarság látogatásairól sem. Fejlődő küldő piacaink: Franciaország, Spanyolország, Japán, Oroszország, Kína, Lengyelország és Izrael.

Felhasznált irodalom 7. Foglalkozási és napi ingázási adatok. Népszámlálás 2001, Központi Statisztikai Hivatal, Budapest, 2003. BALÁZS József – HORVÁTH Róbert: Bevezetés a demográfiába. JATEPress, Szeged, 1993. Demográfiai évkönyv, 2011. KSH, Budapest, 2012. Egészségügyi statisztikai évkönyv 2011. KSH, Budapest, 2012 HABLICSEK László – L. RÉDEI Mária – SZABÓ Kálmán: Magyarország népessége, 1986-2021. Országos népesség-előreszámítás. KSH NKI Közleményei, 66. sz. 1987/1. HABLICSEK László: Magyarország népességének előreszámítása, 1993-2020. Az 1993. évi népesség és az 1992. évi népmozgalmi adatokon alapuló technikai előreszámítás eredményei. KSH NKI Kutatási Jelentési Demográfiai Tájékoztatási Füzetek, 10. sz. 1992/1. HOÓZ István: Népesség és népesedés. PTE, Pécs, 1995. Jelentés a turizmus 2013. évi teljesítményéről. KSH, Budapest, 2014. KING, Gregory: „17th century manuscript book of Gregory King” in: The earliest classics: Graunt and King, Germany, Gregg International, 1973. KLINGER András (szerk.): Demográfia. KSH, Budapest, 1996. L. RÉDEI Mária: Demográfia. ELTE, Eötvös Kiadó, Budapest, 2001. LEONARD Euler: Recherches générales sur la mortalité et la multiplication du genre humain. in: Historie de l’ Académie Royal des Sciences et Belles Lettres. 1760. LOTKA, Alfred J.: Relation between birth rates and death rates. Science, 26. 1907 (N.S.) MALTHUS, Thomas R.: Tanulmány a népesedés törvényről. Budapest, Pulitzer Kiadó, 1902.

40

Jelentés a turizmus 2013. évi teljesítményéről. KSH, Budapest, 2014. 2. p.


8. fejezet - 8. A reprodukció 1. 8.1. Általában a reprodukcióról A népesség valamely időpontban megfigyelhető számának és összetételének meghatározott okai és következményei vannak. A népesség száma és különböző ismérvek szerinti összetétele az esetek túlnyomó részében nem változatlan. A népesség számának és összetételének időbeli változása úgy megy végbe, hogy a népesség közben kicserélődik. A népesség számának alakulását az élveszületések és a halálozások, valamint a bevándorlások és kivándorlások számának alakulása határozza meg. 1 Ha a bevándorlások és a kivándorlások nem történnének meg, vagyis a népesség a külső vándorlásokkal szemben zárt, számának időbeli változása kizárólag az élveszületések és a halálozások számának különbségétől függene, akkor a népesség számának az élveszületések és halálozások számának különbségétől függő természetes szaporodást meg kellene különböztetnünk a bevándorlások és a kivándorlások számának különbségétől is függő tényleges szaporodástól. A népesség természetes szaporodása és tényleges szaporodása egyaránt függ a népesség demográfiai múltjától és strukturális jellemzőitől. Eltérnek egymástól a különböző korúak természetes szaporodási és tényleges szaporodási arányszámai, valamint ez utóbbiak és a népesség egészének természetes szaporodási és tényleges szaporodási arányszámai is. A férfinépesség és a női népesség természetes és tényleges szaporodási arányszámai a különböző korú férfiak és nők természetes szaporodási és tényleges szaporodási arányszámainak súlyozott aritmetikai átlagai.

2. 8.2. A nyílt és zárt népesség meghatározása A nyílt népesség, vagyis olyan népesség esetében, amelyből kivándorolnak és amelybe bevándorolnak, a népesség valamely időpontban megfigyelhető számát és korösszetételét, mint említettük, közvetlenül négy tényező határozza meg: 1. az élveszületések, 2. a halálozások, 3. a bevándorlások 4. a kivándorlások a megfigyelés időpontját megelőző mintegy száz év alatti alakulása. Zárt népesség esetében a vándorlások hatásával nem kell számolnunk. A különböző korúak száma zárt népességben csupán két tényezőtől függ: 1. születéskori számuktól, vagyis a népességnek a megfigyelés időpontját megelőző termékenységétől, 2. a megfigyelés időpontjáig való továbbélésük valószínűségétől, vagyis a népesességnek a megfigyelés időpontját megelőző halandóságától.

3. 8.3. Becslési módszerek a külföldi szakirodalomban A népességtudományban már több évtizede kialakult az igény, hogy tetszőleges népesség számának és struktúrájának a becslése beilleszthető legyen a népességstruktúra és népmozgalom közötti kapcsolatok valamilyen általánosan elfogadható rendszerébe. Az 1980-as években részint az Egyesült Államok különböző egyetemein, részint az Ausztriában működő IIASA-ban meg is született három olyan becslési rendszer, amely igen jelentős mértékben kielégíti ezt az igényt. 1. A népességstruktúra és népmozgalom kapcsolatára vonatkozó első új becslési rendszert Samuel H. Preston és Ansley J. Coale dolgozta ki. 1

KLINGER András (szerk.): Demográfia, Budapest, 1996. 309. p.


8. A reprodukció

2. A népességstruktúra és népmozgalom kapcsolatára vonatkozó második új (születési évjáratok adatain alapuló) becslési rendszert W. Brian Arthur és James W. Vaupel dolgozta ki. 3. A harmadik rendszert Samuel H. Prseton, Christine Himes és Mitchel Eggers dolgozta ki és publikálta. A három rendszer közül a két elsőnek közös sajátossága az, hogy a népességstruktúra változásának magyarázatát a különböző korúak számának növekedési rátájára és az utóbbi tényezőkre bontására (dekomponálására) alapozza. A harmadik rendszer a népességstruktúra változását a nyers népmozgalmi arányszámok és a népmozgalmi eseményeket átélők átlagos életkorának függvényében elemzi. A rendszerek egyesítésének, tartalmi azonosságának kimutatása már önmagában véve is igen jelentős feladat teljesítésének tekinthető. A reprodukcióelemzés során használt mutatószámok közül elsősorban a TFR-rel jelzett teljes termékenységi arányszám, valamint az R-rel vagy GRR-rel jelzett bruttó reprodukciós együttható és az R0-val vagy NRR-rel jelzett nettó reprodukciós együttható fogalmát szükséges tisztáznunk. 1. A teljes termékenységi arányszám az összes élveszületések korspecifikus arányszámainak összege. 2. A bruttó reprodukciós együttható a leányélveszületések korspecifikus arányszámainak összege. 3. A nettó reprodukciós együttható a leányélveszületések korspecifikus arányszámai és a női népesség halandósági táblája születéstől számított továbbélési valószínűsége szorzatainak összege.

4. 8.4. A klasszikus modell-népességek A zárt népesség kialakulásának sémája alapján érthetőek meg a valóságban tulajdonképpen nem létező ún.klasszikus modell-népességek, illetve népességi modellek: 1. a stacionér, 2. a stabil, 3. a kvázi stabil, 4. a féligstabil stb. népességek sajátosságai is. A stabil népességi (népesedési) modell egy olyan zárt (vándorlási mozgalom nélküli) népességből indul ki, amelynél a nem- és a kor szerinti összetétel időbelileg állandó. Ennek elméleti feltétele a korspecifikus termékenységi és halálozási arányszámok időbeli változatlansága. A stabil népességi modell lehet stabil növekvő, illetve stabil csökkenő. A stabil népesség főbb mutatószámai a következők: 1. a generációtávolság, 2. a reprodukciós együtthatók, 3. a természetes szaporodás intrinsic arányszáma. A stabil népesség és a stabil népesség specifikus esetét képző stacionér népesség fogalma szintén annak vizsgálata során keletkezett, hogy miként alakul ki valamely zárt népesség a termékenység és a halandóság bizonyos jellemzőinek együtthatására. A stabil népesség – ahogyan azt már említettük – lehet stabil növekvő, illetve stabil csökkenő népesség a természetes szaporodás, illetve fogyás arányszámának előjelétől függően. Ezt az arányszámot a természetes szaporodás, illetve fogyás intrinsic arányszámának nevezzük, és r-rel jelöljük. Amennyiben a természetes szaporodás, illetve fogyás intrinsic arányszáma r = 0, stacionér népességgel van dolgunk.


8. A reprodukció

A stabil népesség elmélete távoli előfutárának Leonard Euler, a svájci származású kiváló matematikus tekinthető.2 A stabil népesség elméletét klasszikus formájában Alfred J. Lotka európai származású amerikai demográfus dolgozta ki. Meg kell említenünk az elmélet kidolgozásával kapcsolatban Ludwig von Bortkiewicz berlini statisztikust is. A stacionér népesség olyan népesség, amelyben a születéskor várható átlagos élettartamnak megfelelő idő alatt annyian születnek és annyian halnak meg, mint amennyi a mindenkori népesség összlétszáma. A stacionér népesség a stabil népesség háttéresete, amelynek jellemzői: mind a korspecifikus, mind a nyers termékenységi, illetve halálozási arányszámok időbenileg változatlanok; hosszú távon állandósul a népesség nem- és korszerinti összetétele; következésképpen a születések és a halálozások száma megegyező, így a természetes szaporodás értéke „0”, és a népesség abszolút száma is változatlan marad. Ilyen feltételezések mellett a stacionér népesség száma megegyezik a születések évi számának a születéskor várható átlagos élettartamának szorzatával. A kvázi-stabil népességet változatlan termékenységi és lassan csökkenő halandósági arányszám jellemzi. A félig-stabil, vagy semi-stabil népességi modell csak a korösszetételét őrzi meg változatlanul, de termékenysége és halandósága különböző és változó lehet. A halandósági színvonal, vagyis a különböző születési évjáratok számára bármely adott életkor elérésének valószínűségei ez esetben is változatlanok és azonosak. Az ún. korösszetétel-formula az x éves korúak arányának meghatározására szolgál. A születési arányszám formulát legegyszerűbben a korösszetétel-formulából vezethetjük le.3

5. 8.5. A népesség megújulása, kicserélődése Magával a reprodukció vizsgálatával kapcsolatban legcélszerűbb felvetni a népesség megújulásának, kicserélődésének kérdését is. Képzeljünk el egy zárt népességet, amely mintegy 100 születési évjáratnak a továbbélőiből tevődik össze. Ez a népesség a megújulás szakadatlan folyamatának van alávetve: minden évben új születési évjárat lép soraiba és minden születési évjáratból minden évben meghal bizonyos számú személy, egy születési évjárat tagjai pedig évenként végleg kiválnak belőle. Ez a végleges kiválás évenként átlagosan értendő, minthogy az emberi élet felső határának nincsen állandó, végérvényesen rögzített értéke. A népesség megújulásának ezt a folyamatát nevezzük tulajdonképpen reprodukciónak, melynek a stabil népességben a nettó reprodukciós együttható egyik igen fontos mutatója. Stabil népességben a generációtávolságnak megfelelő idő alatt a születések száma, a halálozások száma, a népesség összlétszáma, a különböző korúak száma stb. is a nettó reprodukciós együttható által jelzett irányban és mértékben változik. A megújuló népességben minden év végén vannak olyan személyek, akik az év elején még nem éltek. Arányukat a népességben megközelítőleg a nyers születési arányszám fejezi ki. A népesség teljes kicserélődése valamely időponttól kezdődően mintegy 100 év alatt zajlik le. A halandóság különböző színvonalait képviselő halandósági táblák és a termékenység különböző színvonalait jelképező reprodukciós együtthatók felhasználásával különböző elemzési célokra a stabil népességek egész rendszere számítható ki. A nettó reprodukciós együttható fogalmát és korrekt kiszámítási módszerét Barsy Gyula és Theiss Ede (1963) vezették be hazánkban a népességtudományban, és tették lehetővé, hogy a reprodukció megismerése a demográfiai kultúra szerves részévé váljon. Szerepet játszik e népszerűsítésben Tekse Kálmán is. 4

EULER, Leonard: Recherches générales sur la mortalité et la multiplication du genre humain. in: Historie de l’ Académie Royal des Sciences et Belles Lettres. 1760. 147. p. 3 GYÉMÁNT Richárd – KATONA Tamás – SZONDI Ildikó: Demográfia. Második, átdolgozott kiadás, Pólay Elemér Alapítvány, Szeged, 2005. 120. p. 4 SZONDI Ildikó – GYÉMÁNT Richárd: Bevezetés a demográfiába. Pólay Elemér Alapítvány, Szeged, 2004. 118. p. 2


8. A reprodukció

A bruttó reprodukciós arányszám azt fejezi ki, hogy egy nő élete folyamán átlagosan hány leánygyermeket szülne. Ennek megfelelően a kiszámítás a teljes termékenység figyelembevételével kezdődik. A nettó (tiszta) reprodukciós együttható, amely azt mutatja, hogy az egy nőre jutó leánygyermek születések közül – az adott év korspecifikus halandósági gyakorisága mellett – hányan érhetik el azt az életkort, amelyben az anya szülte őket. A nettó reprodukciós együttható és a reprodukcióelemzés során használt egyéb mutatók kiszámításának és felhasználásának megnövekedett lehetőségei ellenére sem állíthatjuk azonban, hogy a mutatók analitikai értékének téves értelmezése, jelentőségük túlértékelése terén már évtizedek óta előforduló hibák, hiányosságok megszűntek volna. A termékenység és a halandóság azonban állandóan változott és változik napjainkban is, stabil népesség kialakulásában reménykedni a realitás teljes hiányára utaló elképzelés. A reprodukciós együtthatók értékét legkönnyebben csak a női népességre vonatkozóan számíthatjuk ki, bár elvileg a férfi népességre vonatkozóan is kiszámítható.

Felhasznált irodalom EULER, Leonard: Recherches générales sur la mortalité et la multiplication du genre humain. in: Historie de l’ Académie Royal des Sciences et Belles Lettres. 1760. GYÉMÁNT Richárd – KATONA Tamás – SZONDI Ildikó: Demográfia. Második, átdolgozott kiadás, Pólay Elemér Alapítvány, Szeged, 2005. KLINGER András (szerk.): Demográfia. Budapest, 1996. SZONDI Ildikó – GYÉMÁNT Richárd: Bevezetés a demográfiába. Pólay Elemér Alapítvány, Szeged, 2004.


9. fejezet - 9. A demográfiai prognózisról (előreszámításról) 1. 9.1. A demográfiai prognózis módszerei A társadalmi-gazdasági fejlődés átfogó perspektíváiban meghatározó szerepet játszanak a demográfiai paraméterek, a népesség számának és struktúrájának várható alakulása. Ezért nélkülözhetetlen e tényezők minél pontosabb előrelátása. A népesedés múltbéli folyamata által feltárt tendenciákból, összefüggésekből lehetőség nyílik a népesedés és a népesség jövőbeni alakulásának becslésére, amelyek a különböző társadalmi-gazdasági tervezések, végső soron népesedés- és gazdaságpolitikai célkitűzések megalapozottságát szolgálják.1 A népességi előreszámításokra különböző módszerek alkalmazhatók. Főbb típusai: az analitikus, a demográfiai és az alkotóelem-rendszerű számítási elméletek. Ezen elméletek mellett más előreszámítási elméletek is léteznek. Az analitikus népesség-előreszámítási módszernek a lényege, hogy a népesség egészének, adott terület összes népességének változását a szaporodási arányok valamilyen függvényszerű előrevetítésével, extrapolálásával határozzák meg, bizonyos hipotézisek fenntartása mellett. Ezek legegyszerűbb esete a népesség számtani haladványszerű növekedésének feltételezése, amikor is a kezdő népesség (L0) évenként azonos tényleges szaporulattal (K) növekszik. E szerint t időszak múlva a népesség várható száma (Lt): Lt = L0 + Kt Mivel a népesség egyik jellemzője, hogy önmagát növelő változó, azaz évente monoton növekvő, így a népesség mértani haladványszerű növekedését feltételezve, a kezdő népesség évenként ugyanazon természetes szaporodási arányszámmal (r) növekszik. E szerint a t-edik időszakra a népesség várható száma: Lt = L0 (1 + r) · t E képlet csak a természetes szaporulatot veszi figyelembe, s eltekint a vándorlási különbözettől. Amennyiben a különbözet jelentős, úgy a mértani sorozatot ezzel, illetve ennek szaporulatával korrigálni kell. Alkalmazhatunk továbbá parabolikus vagy logisztikus extrapolációt is, ha az abszolút és a relatív szaporulat mértéke is változó. A népmozgalmi jelenségek adatainak rendszeres és folyamatos gyűjtése és elemzése lehetővé tette, hogy a népességi prognózisokat a termékenységi és a halandósági arányszámok, továbbá a vándorlások mutatószámai, vagyis a népesedési folyamat főbb elemei alapján állítsák össze. Amennyiben e folyamatok rendjeinek, arányainak változatlanságát feltételezve külön-külön történik az előrevetítés, úgy a népességi előrebecslés demográfiai módszeréről beszélünk. Ezen módszer esetében a születések számának előrebecslése – a halálozások számának előrebecslésével szemben – meglehetősen problematikus, mert a születések száma nem kapcsolódik egyetlen ismérvhez olyan szorosan, mint a halálozás az életkorhoz. A termékenység alakulását ugyanis számos demográfiai (pl.: a család gyermekszáma), társadalmi-gazdasági (pl.. iskolai végzettség) és individuális tényező befolyásolja. Egy évre előrevetítve a születések számát úgy kapjuk meg, hogy az egyes női korcsoportok számát szorozzuk a kapcsolódó termékenységi arányszámokkal, majd ezek eredményeit összegezzük. Azonban a születések előrebecslése is általában több évre vonatkozik, a számításokat ennek megfelelően ismételni kell a halálozások és a koreltolódások figyelembevételével. A tényleges népesség előreszámításnál a vándormozgalom hatásait is figyelembe kell venni, amely kisebbnagyobb mértékben befolyásolja a népesség számát és összetételét, s ezen keresztül annak perspektivikus alakulását. Jelentősebb vándormozgalom esetében a vándorlási mérleget nemek és életkorok szerinti bontásban évenként hozzáadjuk a már továbbszámított népesség megfelelő csoportjaihoz.

1

BALÁZS József – HORVÁTH Róbert: Bevezetés a demográfiába. JATEPress, Szeged, 1993. 127. p.


9. A demográfiai prognózisról (előreszámításról) A népesség előreszámítás demográfiai módszerének az 1920-as években kezdődő egységes keretbe foglalásával, a valamint a népesedési tényezők tendenciáinak változását is figyelembe vevő kiegészítésével alakult ki az ún. alkotóelem vagy komponens módszer.2 Az itt alkalmazandó számítási eljárás is az ismert kezdő népesség különböző nem és kor szerinti csoportjaiban a feltételezett halandósági arányok alapján koreltolást végeznek az előrejelzés időpontjáig a továbbélő népesség számának meghatározása céljából. Az így előreszámított szülőképes korú női népesség és a feltételezett korspecifikus termékenységi arányok alapján kiszámítják az újonnan belépő generációk létszámát, illetve a rájuk vonatkozó halandósági valószínűségek szerint ezekre is elvégzik a koreltolást a kérdéses időpontig. Végül a vándorlás feltételezett elemeit építik be a számítási eljárások menetébe, figyelembe véve a vándorlók termékenységi és halandósági eredményeit is.

2. 9.2. A magyarországi népesség demográfiai prognózisa A népesség előreszámítás esetében alapvetően három szempont jelentős: a születések, a halálozások és a vándormozgalom. A halálozások száma becsülhető meg a legkönnyebben. Ehhez jó alapul szolgálnak a halandósági táblák továbbélési rendjei is. A vándorlás esetében nem lehet kizárólag a vándormozgalmak múltbéli alakulására hagyatkozni, hanem figyelembe kell venni a gazdaságpolitikai és a településfejlesztési célkitűzéseket is. A születések számának prognosztizálása a legnehezebb feladat, ezt – a már említett – elméletek különféle módszerekkel határozzák meg. A hazai demográfiai vizsgálatok egyik lényeges megállapítása, hogy Magyarország gazdasági fejlettségi szintje és a meghatározó népesedési folyamatok átlagai között számottevő különbségek vannak. A miénkhez hasonló országokhoz képest hazánkban kevesebb gyermek születik, nagyobb a halandóság és a népesség korösszetétele az idősebb felé tolódik el. A rendszerváltozás két irányban hatott demográfiai helyzetünkre. Az átalakulással járó bizonytalanságok, a családok helyzetének differenciálódása, a munkanélküliség, a szegénység negatív népesedési hatásai nyilvánvalóak. Csökken a gyermekszám, valamelyest csökken a halálozások száma, kevesebb a házasságkötés, viszonylag nő a válások száma, gyorsabban csökken a népesség, erősödnek a demográfiai krízis jelei. Ez a helyzetet az elöregedő népesség is kedvezőtlenebbé teszi. Ahogy közeledünk a nyugat-európai országokhoz, szemlátomást kibontakozik a demográfiai mintaváltás. Ez először a családalapítás és a gyermekvállalás elhalasztásában (a nők idősebb korban szülik meg első gyermeküket, ebből kifolyólag a szülési periódus lerövidülhet) figyelhető meg. Ennek következménye, hogy az 1990-es éveket a házasodás és a gyermekvállalás mély hullámvölgye jellemzi. A magyarországi gyermekszám csökkenése 1990 és 1995 között nem látszott túlságosan nagynak. Arra lehetett számítani, hogy az 1,5-es átlag az 1990-es évek végéig tartható lesz. 1995-től – részben az akkori családpolitikai kurzus hatására – felgyorsult a születések számának csökkenése. Az 1996-os száztízezer születés, 1998-ra százezer alá esett, s a gyermekszám átlaga „alulmúlta” az 1,5-es határt. A mélypontot 2000 körül várták, 1,28-os szinten. A termékenység várhatóan hosszabb távon sem éri el az egyszerű reprodukcióhoz szükséges 2,0 feletti átlagot, hanem – a gazdasági fejlődéstől, a társadalmi jóléttől és a családpolitikától függően – 1,3–1,9 között alakulhat. Azonban a termékenységi mutatók ma sem kedvezők… A rendszerváltás után a magyarországi halandósági helyzet aggasztó volt. A férfiak születéskor várható átlagos élettartama 1960 óta nem volt olyan alacsony, mint 1994-ben. A középkorú férfiak mortalitása az 1960-as évekhez képest megháromszorozódott, 1996-tól bíztató változást tapasztaltunk. A halálozások éves száma a „megszokott” 150 000-ről 1996-ban 144 000-re mérséklődött, és ez a trend folytatódott 1997-ben is. 1998-ban és 1999-ben ismét megfordult a számok mozgása. Újra többen halnak meg, és csökken a születéskor várható élettartam. Az ingadozások hátterében valószínűleg lassan kibontakozóban van az új halandósági szakasz, s hosszabb távon a várható élettartamok számottevően növekednek. Ez a jövőre vonatkozó alapfeltevés, amely alapján 2010-ig mintegy háromévnyi élettartam-növekedéssel számolunk.

2

L. RÉDEI Mária: Demográfia. ELTE, Eötvös Kiadó, Budapest, 2001. 153. p.


9. A demográfiai prognózisról (előreszámításról) Hazánk a 20. században inkább kibocsátó, mint befogadó országnak számított, tehát többen vándoroltak ki, mint ahányan bevándoroltak. Az 1990-es években ez a tendencia megfordult. Magyarország a befogadó országok sorába került, azonban napjainkban ismét változik a helyzet, hiszen a fiatalok egy része elhagyja az ország területét. Azt mindenképp fontos megjegyeznünk, hogy – főként – a határon túl élő magyarok bevándorlásának köszönhetően Magyarország vándorlási egyenlege még jó darabig pozitív volt. Ennek ellenére a népességfogyás Magyarországot nem kerülte el. Ami a határon túli magyar közösségeket illeti, az anyaországihoz hasonlóan szintén nem kedvező a helyzet. A kisebb lélekszámú – muravidéki, burgenlandi és horvátországi – magyar etnikumok fogyása felgyorsult. Habár Burgenland esetében az anyaországi magyarság esetleges munkavállalása viszonylagos kedvező hatást gyakorol. A leggyorsabban a szlovéniai magyarság fogy. Nem sokkal jobb a helyzet a horvátországi magyarságnál sem. Igen jelentősen csökken (arányaiban) a délvidéki magyarok száma is. A másik három nagy magyar közösség is jelentős veszteségeket könyvelhet el: Kárpátalján, Romániában, Szlovákiában is feltehetően közel 20 százalékos lesz – 2021-re – a létszámfogyás 2001-hez képest.3 Magyarországon a jövő tendenciáit röviden az alábbiak szerint foglalhatjuk össze: folytatódik a népességszám egyre gyorsuló csökkenése, az alapváltozat szerint Magyarország lélekszáma 2011-re 9,94 millió, 2050-re 9 millió főre csökken. A többi változatot – elsősorban a „pesszimista” alacsony változatot – is figyelembe véve hazánk népességének létszáma 2050-re akár 8,7 millió főre csökkenhet.

9.1. táblázat - 43. táblázat: Magyarország népességszámának előrebecslése 2021-ig. Területi népesség-előreszámítás, 2006-2021 Magyarország összesen Mutató

2006

2011

2016

2021

Népesség száma

10 074 634

9 999 852

9 931 296

9 846 716

férfiak

4 783 411

4 753 319

4 732 672

4 706 610

nők

5 291 223

5 246 533

5 198 624

5 140 106

0-4 évesek

484 566

497 046

497 248

482 281

5-9 évesek

490 642

489 368

501 940

502 220

10-14 évesek

584 081

493 750

492 549

505 153

15-19 évesek

626 689

588 833

498 701

497 573

20-24 évesek

672 808

634 417

596 840

506 977

25-29 évesek

814 153

679 848

641 854

604 542

30-34 évesek

786 651

818 879

685 469

647 857

35-39 évesek

699 281

787 004

819 706

687 554

40-44 évesek

602 724

693 210

781 344

814 549

45-49 évesek

693 522

590 334

680 817

768 969

50-54 évesek

793 206

669 903

572 912

662 681

55-59 évesek

664 479

756 936

642 685

552 194

60-64 évesek

567 253

623 715

715 191

610 328

65-69 évesek

481 520

516 918

573 579

661 919

70-74 évesek

419 903

418 902

454 337

508 965

75-79 évesek

341 277

335 405

341 079

373 805

80-84 évesek

228 448

237 756

238 858

248 015

85+ évesek

123 431

167 628

196 187

211 134

0-19 évesek

2 185 978

2 068 997

1 990 438

1 987 227

HABLICSEK László: A Kárpát-medencei magyarság demográfiai helyzete és előreszámítása, 1991-2021. in: Kutatási jelentések, Népességtudományi Kutatóintézet, 78. évfolyam, Budapest, 2005/1. 3


9. A demográfiai prognózisról (előreszámításról) Területi népesség-előreszámítás, 2006-2021 Magyarország összesen Mutató

2006

2011

2016

2021

20-64 évesek

6 294 077

6 254 246

6 136 818

5 855 651

65+ évesek

1 594 579

1 676 609

1 804 040

2 003 838

0-19 évesek (%)

21,7

20,7

20,0

20,2

20-64 évesek (%)

62,5

62,5

61,8

59,5

65+ évesek (%)

15,8

16,8

18,2

20,4

Átlagos kor

40,3

41,2

42,0

42,7

Forrás: Népinfó – Népesedési információk (honlap):http://www.stratek.hu/nepinfo/index.phpp=25&m=54.html. (Letöltés ideje: 2012. november 15.) Az életkorok szerinti összetétel feltehetően az alábbiak szerint alakul: a 0 és 20 év közötti fiatalok száma jóval kisebb lesz a jelenleginél, létszámuk akár a felére is apadhat a következő 50 évben, arányuk 26 százalékról 14– 19 százalékra csökkenhet. A munkaképes korúak (20–64 évesek) számában 2010 után jelentős csökkenés prognosztizálható. Ennek oka, hogy kilépnek közülük az 1950-es években született nagy létszámú korosztályok. További csökkenés várható akkor, amikor az 1970-es években született generációk elhagyják ezt a korcsoportot. Az idős népesség létszáma a csökkenő népességen belül növekedni fog. A 65 évesek és idősebbek száma csaknem a kétszeresére nő 2050-ig. A 2015-től kibontakozó második elöregedési korszakban megjelennek a jövő népességfejlődésének fő tendenciái, amelyek alapjaiban veszélyeztetik az időskori ellátó rendszereket és azok finanszírozását. Az idős népesség arányának hallatlan megnövekedését az érzékelteti, hogy a 65 éves és idősebb népesség aránya a mai 15 százalékról 26–36 százalékra emelkedik. A 2050. évi népesség fele várhatóan idősebb lesz 50 évesnél.

Felhasznált irodalom HABLICSEK László: A Kárpát-medencei magyarság demográfiai helyzete és előreszámítása. 1991-2021, in: Kutatási jelentések. Népességtudományi Kutatóintézet, 78. évfolyam, Budapest, 2005/1. L. RÉDEI Mária: Demográfia. ELTE, Eötvös Kiadó, Budapest, 2001. Népinfó – Népesedési információk (honlap): http://www.stratek.hu/nepinfo/index.phpp=25&m=54.html. BALÁZS József – HORVÁTH Róbert: Bevezetés a demográfiába. JATEPress, Szeged, 1993.


10. fejezet - 10. Népesedési elméletek 1. 10.1. A népesedési elméletek fogalma A népesedési elméletek a demográfia második tudományágát alkotják. A népesedéselméletek alapvetően a népességstatisztika, de részben a kapcsolódó tudományágak tényfeltárásai alapján komplexen értelmezik a népesség változásainak okait, következményeit; mintegy szintézisként kutatják és foglalják össze a népességfejlődés általános tendenciáit és törvényszerűségeit. A népesedési elméletek vonatkozó diszciplínái, doktrínái igen sokszínűek, a társadalmi koroktól, érdekektől, a megközelítési (biológiai, demográfiai, közgazdasági, szociológiai stb.) szempontoktól függően.1 Egy elkülönült tudományos területet akkor lehet önálló tudománynak tekinteni, ha annak jól elhatárolható saját tárgya vagy területe, módszere és elmélete van. A tudomány feladata az eredmények felmutatása. Ezen eredményeket akkor tekinthetjük újnak, ha hozzátesznek valamit az eddigi tudásunkhoz, illetve ha elvesznek belőle valamit. Ez utóbbi eset akkor szokott felmerülni, ha egy korábbi nézet egészéről vagy csak egy részéről bebizonyosodik, hogy helytelen feltevés. A népességi doktrína mibenlétéről Adolphe Landry (1874-1956) az alábbiak szerint vélekedett: (a népességi elméletnek) „egy olyan átfogó nézetösszességből kell, vagy kellene állnia, amely módszeresen kifejtve, s egy rendszert alkotva, lehetővé teszi egy adott helyzet, egy demográfiai fejlődés felmérését és ennek alapján megengedi e helyzet vagy e fejlődés megváltoztatására irányuló cselekvés irányvonalának a kialakítását a kedvezőnek ítélt irányban. Meg kell azonban jegyezni, hogy az a számos szerző, aki évszázadok folyamán a népesedés kérdéseivel foglalkozott és gyakorlati szükségből ilyen doktrínát megfogalmazott, vagy egyszerűen csak megismerési vágyból, avagy a demográfiai realitásokra törekedve foglakozott azokkal, természetszerűen jutott el az ezeket érintő értékítéletek megfogalmazásához is, de mégis nagyon kevesen voltak köztük olyanok, akik a fenti értelemben vett doktrínák megfogalmazásához eljutottak. A leggyakrabban ezek a szerzők még egy ilyen doktrína szükségességét sem ismerték világosan fel, s emiattgyakran csak annak főbb irányvonalai fedezhetők fel náluk: de még ezeknek a feltárt tendenciáknak az ismerete sem nélkülözhető a tudomány számára, bár azok az egyes országok és az egyes korok szerint nagyon is különböznek.”2 A népesedési folyamatok megértése, beleértve azok okainak és következményeinek elemzését is – mint a demográfiai elméletek legfőbb feladatát – lényegesen jobban követhetőek akkor, ha a racionális cselekvés szempontjaival is párosítjuk, mintha csupán annak öntörvényű kifejtésére törekednénk.

2. 10.2. A népesség megfigyelésének és elemzéseinek kezdetei A népesség megismerésére irányuló törekvések hosszú múltra, az ókorra vezethetők vissza. Már az ókori civilizációkban, így Kínában, Indiában, Mezopotámiában, Egyiptomban, valamint a görögöknél és rómaiaknál is szükségesnek látták államuk politikai, gazdasági, katonai erőviszonyainak és teljesítőképességének megismerését. Már az ókori bölcselők is vizsgálták az optimális népességszámot. Kínában Konfuciusz (Kr.e. 551-479) és iskolája a földterület és népességszám közötti „ideális arány” szükségességét hirdette, amelyet akár hatósági beavatkozással is ki kellett alakítani. Többek között összefüggéseket figyeltek meg az élelmiszer-mennyiség csökkenése és a halandóság növekedése, a korai házasságkötések gyakoriságának növekedése és a csecsemőhalandóság növekedése között. A görögöknél és a rómaiaknál – a kiváltságosok körében – már nyilvántartásokat is vezettek a születésekről, valamint a halálozásokról.3 Platón (Kr.e. 427-347) a „Köztársaság” és a „Törvények” című műveiben társadalmi ás politikai nézőpontból a városállamok lakóinak stabil és optimális számát, valamint osztályonkénti összetételét tartotta lényeges

BALÁZS József – HORVÁTH Róbert: Bevezetés a demográfiába. JATEPress, Szeged, 1993. 10. p. LANDRY, Adolphe: Les trois théories principales de la population'. Scientia 6(3), 1909. 3-29. pp. 3 Ilyenek voltak a görögnél a „phratriák”, a rómaiaknál, pedig a Servius Tullius által kijelölt templomok, majd később a „praefectus aerárii Saturni” „hivatala”. 1 2


10. Népesedési elméletek

követelménynek, amelyet szerinte is a rendelkezésre álló földterülethez kell – akár állami intézkedéssel is – igazítani. Arisztotelész (Kr.e. 384-322) a „Politika” című művében határozottan fellép a népességszám korlátozása mellett. Platónnal együtt – az optimális népességszám elérése végett – javasolják a házasodási és szülési korhatárok korlátozását, valamint a családonkénti gyermekek számának maximalizálását. Ezek túllépése esetén a kötelező művi vetélést, továbbá a gyermekkitételt is elfogadhatónak tartják. Ezt az elméletet akkoriban a görög városállamok magas népsűrűsége indokolta, mely veszélyeztette a városállamok gazdagságát. Az ókori Rómában – a görögökkel szemben – a népszaporodás előmozdítása volt az elsődleges cél. Ebből a célból külön törvényeket is hoztak. Így Augustus császár idején (Kr.e. 31- Kr.u. 14) a Lex Papia Poppaea különböző vagyoni, örökösödési, közjogi stb. előnyökben részesítette a házas és a többgyermekes családapákat, ugyanakkor a nem házasokat, illetve a gyermekteleneket szigorú hátrányokkal sújtotta. Ulpianus, a jogtudós, Kr.u. 200 körül az életjáradékok kiszámítása céljából már elkészítette az első kezdetleges halandósági táblát, mely a későbbiekben a demográfia egyik jelentős módszertani eszközévé lépett elő. A kereszténység terjedésével a reneszánsz korig a népesség és a népesedés problematikáját alapvetően a nemi életet elítélő morális és aszketikus szemlélet jellemzi. Mellőzik a népesedési jelenségek, valamint a társadalmi-gazdasági összefüggések vizsgálatát. A középkorban a nagy birodalmak szétesésével a népösszeírások szerepe is jelentősen csökkent. Szent Ágoston (354-430), valamint később Aquinói Szent Tamás (1225-1274) tanaikban hangsúlyozták (a mózesi tanítások figyelembe vételével) a házasélet és a magas gyermekszám fontosságát, mely egyben az állami rend szilárdságát is biztosítja. Morus Tamás (1478-1535) az „Utópia” című művében – követve az ókori görög hagyományokat – a népességszám változatlan színvonalon történő fenntartását tekintette az állam elsődleges céljának. Hasonló állásponton volt Sir Francis Bacon (1561-1626), Thomas Hobbes (1588-1679), valamint Itáliában Nicolo Machiavelli (1496-1525) és a malthus-i előfutár, Giovanni Botero (1544-1617) is. Botero több olasz városállam népességstatisztikáját dolgozta fel és tette közzé.4 A tulajdonképpeni demográfia megjelenését csak a 17. század második felétől számítjuk. Létrejöttében nagy szerepe volt a német leíró statisztikának, az angol politikai aritmetikának, de legfőképp John Graunt (16201678) 1662-ben megjelent művének. Az angol szerző a „Természeti és politikai megfigyelések a halálozási jegyzékek alapján” című művében csaknem a demográfia valamennyi ágával és tárgykörével foglalkozott. John Graunt és a vele együttműködő Sir William Petty (1623-1687) teremtette meg az önálló demográfia tudományának alapjait.

3. 10.3. A korai és a klasszikus kapitalizmus népességi elméletei A korai kapitalizmus tudományos fejlődése meglehetősen lassan jutott el odáig, hogy a népességfejlődés törvényeit a saját szemszögéből megfogalmazza. Karl Marx (1818-1883) szerint minden gazdaságtudomány alapja az, hogy valamilyen népesség már eleve adva legyen és hogy ennek a népességnek az alapvető tényei is ismertek legyenek, valamint lehetővé tegyék a népesség gazdasági életfunkcióinak feltárását, illetve rajtuk keresztül a tudomány objektíve megállapítható törvényeinek megismerését. A kapitalizmus népességi elméletének kiindulópontjában is ezeknek a népességi tényeknek közelítése, majd egyre alaposabb feltárása állott, melyeket a politikai aritmetika és a leíró államismeret közvetített. A politikai aritmetika a kereskedelmi tőke segítségével feltörekvő angol polgári osztály merkantilista irodalmának statisztikai ágaként alakult ki a filozófia és közgazdasági tudományos ágazat mellett. Ez az irányzat a 17. század utolsó évtizedeiben bukkant fel, s akkor is virágzott a legteljesebben. A korai statisztikának ez a legfejlettebb ága új módszerrel, a számok segítségével elemezte a népességre vonatkozó tényeket és az itt mutatkozó szabályszerűségeket felismerve, azoknak időtől és tértől független túlzott állandóságot tulajdonított. A korai statisztika másik ága a leíró statisztikai irány, a német egyetemek tudósainak szellemi terméke volt, amely azonban a harminc éves háborúban kipusztult német polgári osztály ideológiája helyett egyre inkább a nagyszámú feudális német állam és államocska államigazgatásának eszközévé vált és csak nagyon bizonytalanul 4

GYÉMÁNT Richárd – KATONA Tamás: Demográfia. Pólay Elemér Alapítvány, Szeged, 2005. 10-11. pp.



nyúlt a különféle magán és állami források számszerű adataihoz, hogy belőlük a népességi igazgatás – és egyáltalán az egész államigazgatás – számára használható ténybeli bázist építsen ki. A kapitalista elméletek kifejlődéséhez a francia polgári állam hivatalos statisztikájának kezdetei is nagymértékben hozzájárulhatnak, valamint az is, hogy ez a hozzájárulás kezdetben középhelyet foglalt el az angol polgári aritmetikai és a német leíró statisztikai irány között. Johann Peter Süssmilch (1707-1767) porosz tudós munkássága messze meghaladta a politikai aritmetika kereteit és gyakorlatilag egy sikeres kísérletet jelentett az önálló népességtudomány kialakítására, s ezen belül egy népességi elmélet felállítására is. Süssmilch művének első kiadása 1741-ben jelent meg, amelyben még a valószínűség-számítással, azaz a tiszta demográfiához közeleső gondolatmenettel fejtegette a népmozgalmi jelenségek szabályszerűségeit, főleg németországi, de egyéb európai területek hozzáférhető adataira támaszkodva, a holland Nicolaas Struyck (1687-1769) munkája alapján. Művének második kiadása alkalmával (1761/1762) – amely már két kötetes lett – teljesen átdolgozta addigi elméletét, s lefektette a társadalmi demográfia alapjait, megvizsgálva a közgazdasági, társadalmi, egészségügyi és orvosi tényezők hatását is és kitűnő halandósági táblát dolgozott ki, bár adatai hiányosak voltak. Christian Jacob Baumann 1775-ben Süssmilch fejtegetéseit kiegészítve, a két kötetet egy harmadikkal bővítette. Ez utóbbi kötet nagy hatással volt a közép-európai fejlődésre, de magára Malthus-ra is.5 Az 1700-as években a népességfejlődés törvényeinek kutatása közben nem mindenki járt helyesnek ítélhető úton. Az angol William Temple (1628-1699) az írországi szegénységet az ország gyér lakosságára vezette vissza, miszerint azon a területen, ahol gyér a lakosság az emberek könnyen megszerzik az élelmet és ellustulnak. Az olyan országokban – pl.: Hollandia – ahol kis területen sok ember él, az embereknek többet kell dolgozniuk, hogy élelmüket megszerezzék, és ezáltal a szorgalmon keresztül a közgazdasági élet virágzásnak indult. Temple a népességszám fő változását a vándormozgalmakban kereste. Ezzel az elmélettel helyezkedett szembe a szintén angol Josiah Child (1630-1699), aki úgy gondolta, hogy maga a vándorlás nem lehet (egyetlen) oka az elnéptelenedésnek. A harmadik angol, Herbert szerint a népesség száma fizikai akadályok hiányában a végtelenségig emelkedhetne. Richard Cantillon (1680-1734) a francia származású angol bankár, gondolkodó szerint a népesség száma akadályok nélkül a végtelenségig emelkedne. A népesség növekedését azonban elsősorban a létfenntartási javak termelése határozza meg, ez szabja meg az elméletileg elérhető maximummal szemben a gyakorlatilag lehetséges maximumot. Cantillon szerint az angol birtokos osztály akarati úton korlátozza saját számát, amely csak az életszínvonal rovására tudna csak emelkedni. A közgazdaságtan történetéből jól ismert Adam Smith 1776-ban úgy fogalmazta meg elméletét, hogy a civilizált társadalmakban a létfenntartási eszközök szűkössége csak az alsóbb néposztályokban akadályozza a népesség fejlődését. Történik ez elsősorban oly módon, hogy az alsóbb néposztályok nagyszámú gyermekáldásából menthetetlenül elpusztul azok egy része a szűkösség következtében. Az angol Joseph Townsend az emberi népesség fejlődését az „állati népesség” fejlődésének analógiájára tudja elképzelni. Példaként hozza fel, hogy a – ma Chiléhez tartozó – lakatlan Juan Fernandez szigetre a hajósok által kitett kecskepár hamarosan hatalmas kecskenyájjá vált, amelynek száma addig nőtt, ameddig a legelő nagysága azt nem korlátozta. Ezt követően egy kutyapárt is kitettek a szigetre, amelynek ivadékai – a kecskenyáj rovására folytatott vadászat útján – szintén elszaporodtak. A kutyacsorda nagyságát viszont a kecskenyáj nagysága határozta meg, ezáltal egy biológiai egyensúly jött létre.6 A 19. század első felének utolsó két évtizede abból a szempontból is nevezetes, hogy már ez időben kísérletek történtek a népességfejlődés törvényének matematikai megfogalmazására, természetesen éppen a népességfejlődés geometriai haladványszerű meghatározásának a valóságtól való egyre nagyobb eltérése miatt. Amikor Leonhard Euler (1707-1783) Süssmilch kérésére ezt a tételt matematikailag megformulázta, az az európai népességfejlődéssel még nagyban-egészében összhangban lévőnek tűnt, de az 1830-as évek körül már távolról sem ez volt a helyzet. A belga Adolphe Quetelet (1796-1874) alapjában véve még a malthus-i alaptételből indul ki, vagyis abból, hogy a népesség a mértani haladvány szerint növekszik, amennyiben ebben külső okok meg nem gátolják. A „gátló akadályokkal” azonban Quetelet részleteiben nem foglalkozott, hanem ezeket egy absztrakt matematikai tényezőben egyesítette, amelyet a „népességfejlődés ellenállásának” nevezett el.

5 6

SZONDI Ildikó – GYÉMÁNT Richárd: Bevezetés a demográfiába. Pólay Elemér Alapítvány, Szeged, 2004. 178. p. GYÉMÁNT Richárd – KATONA Tamás – SZONDI Ildikó: Demográfia. Pólay Elemér Alapítvány, Szeged, 2004. 179. p.



4. 10.4. A neo-klasszikus időszak népességi elméletei Az 1860-as évekre a német népességstatisztikusok is igen jelentős eredményeket értek el. Ennek lényege abban áll, hogy míg az előző század azon egyszerűsítő hipotézisét, hogy a népességfejlődést egy stacionér modellel közelítsék meg, sikerült a statisztika Quetelet által beindított jelentős fejlődése folytán mégiscsak egy stabil népességi modell segítségével a valósághoz jobban közelíteni. Azaz mind a generációs változás, mind a vándormozgalomnak a hatását figyelembe kell benne venni. Becker 1867 és 1869 között egy Descartes-féle koordináta rendszerben grafikus ábrázolás segítségével fejtette ki az ebből a szempontból jelentős három demográfiai alsokaság szerepét és összefüggését az össznépesség fejlődésében, a svájci Gustav Anton Zeuner (1828-1907) ugyanezt egy háromdimenziós egyenletrendszerrel oldotta meg, a német Georg Friedrich Knapp (1842-1926) pedig ugyancsak két dimenzióban szinte ugyanebben az időben. Wilhelm Lexis (1837-1914), a német matematikai statisztikai iskola vezéralakja pedig hálós diagrammot használt. Az általa kidolgozott halandósági görbe ugyancsak nagyban könnyítette nemcsak e részterület, de az általános népességfejlődés statisztikai felmérését is. Wagner szerint a Malthus által helyesen felmért túlnépesedési veszélyt jobb jövedelemelosztási politikával, bizonyos gazdasági szektorok államosításával és a közjótékonykodással karöltve meg lehet oldani. A polgári gazdaságtan követői a népességi elméletet illető felfogásukra nézve gyakorlatilag két táborra oszthatók. A liberálisabb szárny, amely általában Smith tanaihoz állt közelebb, ezen a téren is az ő felfogását követte, míg Ricardo követői a kifejezetten malthus-i irányzathoz állottak közelebb, csekély kivétellel és inkább pesszimistáknak nevezhetők. Ellenük csak a különböző, szocialisztikus jellegű áramlatok képviselői léptek fel határozott formában. A neo-klasszikus elmélet megújítására tett kísérletek közül legjelentősebbnek a 19. század utolsó harmadában a határhaszon-elmélet kialakítását lehet tekinteni, amely egyszerre alkalmazott matematikai és pszichológiai módszereket a jobb elméleti megközelítés érdekében. Fő képviselői – Leon Walras stb. – lényegében, ha nem is kifejezett formában, de elfogadták a malthus-i elméletet egy közelebbről nem definiált távoli jövőre nézve. Szervesen azonban a népességi elméletet nem építették már be a közgazdasági rendszerükbe és átengedték annak kidolgozását a 20. század első évtizedeiben Wicksell-nek, illetve az amerikai határhaszon-iskola legkimagaslóbb alakjának, J. B. Clarknak. Miután a polgári közgazdaságtan a népességfejlődés eredményére nézve a 19. század második felében sem volt képes új gondolatokat – akár általánosságban, akár részletekre nézve – felvetni, a népességi elméletek művelésének új szakasza egyre inkább a politikai gazdaságtani síkról a szociológia felé tolódott. Knut Wicksell (1851-1926) a neves svéd közgazdász 1910-ben fejtette ki a „népességi optimumról” szóló elméletét, de az csak az 1913-as német fordítás megjelenése, még inkább az I. világháború befejezése után vált ismerté. John Maynard Keyneshez (1883-1946) hasonlóan azt vallotta, hogy a nyugat-európai kapitalista rendszer már kimerítette természeti erőforrásait ahhoz, hogy a népességszám tovább emelkedjen és ahhoz a ponthoz közeledik, amidőn már a népességszám további korlátozása a gazdasági tényezők miatt elkerülhetetlenné válik. A magyar Balás Károly Wicksell-nél következetesebb terminológiával nem az optimális, hanem a „határnépesség” meghatározására törekedett, amelynek abszolút mérőszámaként az élelmiszerfogyasztási létminimumot tekintette, relatív mérőszámként pedig az életszínvonal eléréséhez szükséges fogyasztási javak mennyiségét, amely egyben megadja a munkásosztályra vonatkoztatva a határnépesség „mint relatív túlnépesedés” mérőszámát is. Balás a gazdaság és a népesség közötti egyensúly megbomlásának elkerülése céljából drákói népességpolitikai beavatkozást javasol az állam részéről az egyén életébe. Olyanokat, amelyek már fasiszta jellegű államhatalmat tételeznek fel. Az 1920-as években már a fasiszta népesedési elméletek is kezdtek elterjedni. Egyik „jeles” képviselőjük a német Friedrich Burgdörfer (1890-1967) professzor, aki a németséget előbb, mint „ifjúság nélküli népet”, majd mint „élettér nélküli népet” dobta be a köztudatba a hitleri hatalomátvételtől, 1933-tól kezdve a hivatalos állami népesedéspolitikaként. Azaz nézeteit jogszabályokban is megjelenítette egyes olyan német professzorok ellenkező értelmű megnyilatkozásai ellenére, mint Hans Harmsen és Gunther Ipsen (1899-1984). A fajelmélet népességtudományi téren való alkalmazása arra a konklúzióra vezet, hogy az emberiségnek nem érdeke a biológiailag alacsonyrendű fajták fejlődésének előmozdítása, hanem csupán a magasabb rendű fajtáké és ennek érdekében jogosult az ún. „eugenikai módszerek” alkalmazása egészen a sterilizációig bezárólag. A hitleri fajelmélet alapján így alkalmaztak különféle megkülönböztető és korlátozó rendszabályokat a zsidóság, a cigányok, a szláv népek (főként lengyelek) és más alacsonyrendűnek tekintett fajták ellen, amely végül is a



második világháborúban, ezek jelentős fizikai megsemmisítésében kulminált. Az Egyesült Államokban lényegileg hasonló elgondolások alapján egyes tagállamokban már a II. világháború előtt is, gyógyíthatatlan betegségben szenvedő egyének sterilizációját írták elő. A népesedés kérdése a II. világháború után is fontos szerepet játszott és játszik ma is a nemzetközi tudományos életben. Ennek egyik megnyilvánulása volt az Egyesült Nemzetek első, 1965-ös világnépességi konferenciája, amelyet a hatalmas népességnövekedés ügyében hívtak össze. A konferencia megállapította, hogy a probléma mind nagyságrendjére, mind bonyolultságára nézve sokkal összetettebb annál, semhogy a konferencián bármiféle konszenzus alakulhatott volna ki mind tudományos, mind népesedéspolitikai vonatkozásban. A résztvevők – többek között – elismerték az élelmiszerprobléma súlyosságát. Igazi egyetértés csak egy kérdésben alakult ki. A résztvevők szerint a születéskorlátozásra szükség van minden olyan területen és időszakban, ahol és amidőn az egyensúly érdekében ez „elkerülhetetlen”. Más szóval, amíg a megfelelő élelmiszerellátási, lakás-, egészségügyi és kulturális viszonyok mellett rohamosan növekvő népességszámot és rohamosan növekvő szükségleteket feltételezve az egy főre eső termék nő, addig nincs probléma. Ha viszont stagnál vagy egyenesen fogy, a kongresszus döntő többsége a születésszám szabályozását a demográfiai oldalról elkerülhetetlennek tartotta.

5. 10.5. Közgazdasági elméletek A közgazdasági elméletek már a kezdetektől fogva alapvető tényezőnek kezelték a népességet. A nagy és növekvő népességet nem csupán a gazdaság legfontosabb tényezőjeként tartották számon, hanem a gazdaság fő okát, a legnagyobb tőkét látta benne, amivel egy nemzet rendelkezhet. Továbbá a népesség számának növekedése az egyes államok számára szükséges is volt, mert a háborúhoz, a hódításokhoz, a gyarmatok szerzéséhez katonaság kellett, illetve a növekvő számú népesség egyben nagyobb számú adófizetőt is jelentett az uralkodók, az állam számára. Ludwig von Seckendorff (1626–1692) szerint a nagyobb népesség többet termel, a nagyobb termelés felesleget ad, ez a felesleg lehetővé teszi a nagyobb kivitelt, amelynek ellenértéke visszaáramlik az országba, és ez az arany a gazdagság legfontosabb eszköze. A merkantilisták ezen az elvi alapon dolgozták ki népesedési elméletüket: a populacionalizmust, amely szerint egy országnak sohasem lehet túl nagy népessége. Ennek jegyében Antoine Saint Just (1767–1794) radikális merkantilista elképzelései szerint állami eszközökkel is támogatni kívánta a házasságkötést, és büntetni a terméketlenséget. A fiziokratizmus, mint a merkantilizmus bírálatából kifejlődő közgazdaságtani irányzat a 18. század második felében jött létre Franciaországban. A fiziokratizmus kifejlődésében nagy szerepet játszott a XIV. Lajos francia király (1643-1715) sorozatos háborúiban meggyengült francia gazdaság válsága. A fiziokratizmus megalapítója és legismertebb képviselője François Quasnay (1689–1774) francia orvos és közgazdász volt. További jelentős fiziokraták voltak még Anne-Robert-Jacques Turgot, aki L’Aulne bárója volt, vagy Mirabeau márki. A fiziokraták szerint az emberi cselekvés a fizika világához hasonlóan szigorú kalkulációknak, mérlegeléseknek van alávetve, ezért a gazdasági élet önszabályozása az egyéni érdekek szabad hajhászásán át valósulhat csak meg. A 18. században a földművelés volt a gazdasági élet alapja, az ipar pedig a mezőgazdaság függvénye, ennek megfelelően a fiziokratizmus a mezőgazdaságban látta a gazdagság egyetlen forrását. A fiziokraták népesedési elmélete szerint az iparosodás mértékét az szabja meg, hogy az élelmiszer-termelésből a népesség mekkora hányadát lehet elvonni. Ez azt jelenti, hogy a mezőgazdasági munkának olyan produktívnak kell lenni, hogy a nem azzal foglalkozó népességet is élelmezni tudja. Szerintük a gazdaság növekedése a munkabér növekedésével és így a népszaporodás fokozódásával jár együtt. A túlnépesedést segélyezéssel, gyarmatokra küldéssel, a házasodási életkor felemelésével kívánták levezetni. A klasszikus közgazdaságtan legjelentősebb képviselő voltak: Sir William Petty (1623–1687), Adam Smith (1723–1790), David Ricardo (1772–1823), valamint Thomas Malthus (1766-1834). Adam Smith elméletének egyik mozgatórugója, hogy a nemzetgazdagság elsődleges forrása a munka. A népszaporodás a rendelkezésre álló élelmiszer mennyiség, illetve a munkaerő iránti kereslet függvénye. Sir William Petty , a demográfia atyjának is nevezett John Graunttal a demográfia megalapítója volt. Petty 1662-ben könyvet jelentetett meg a londoni mortalitásról.



A klasszikus közgazdasági irányzathoz tartozó teoretikusok dolgozták ki a népességi optimum elméletét. 7 Jean Charles Léonard de Sismondi (1773–1842) szerint az optimum kritériuma egy globális jóléti maximumnak megfelelő népesség, amelynek struktúráját a kereslet alakítja ki. Jean-Baptiste Say (1767–1833) véleménye szerint az optimumnak két kritériuma van. Az egyik az ország hatalma, a másik az ország jóléte. Az tehát az optimális népesség, amely a terület kiterjedéséhez viszonyítva a legnagyobb számú, és ahol egyben az emberek számához képest a legtöbb termék áll rendelkezésre. Napjaink egyik legismertebb népesedéselméletének egyike a termékenység alakulásának ciklusos változásiról szóló hullámzáselmélet. A ciklusos elmélet szerint, amikor kisebb kohorszok kerülnek munkaképes korba, növekszik a munkaerő iránti kereslet, magasabbak a jövedelmek, magasabb lesz a termékenység is, hisz a kedvező helyzet bátorítólag hat a gyermekvállalásra. Amikor népes korosztályoknál nagy a munkaerő-kínálat, (relatíve) alacsonyabbak lehetnek a jövedelmek, ami érzékelhetően csökkenti majd a születési arányszámokat. Az elmélet legjelentősebb képviselője: Richard Easterlin. A Harvey Liebenstein által képviselt, a termékenységhez kapcsolódó „hasznosság-költség” elmélet lényege, hogy a családnagyságra vonatkozó motivációk alapvetően racionálisak: a szülők egy további gyermeket terveznek, ha az abból származó megelégedettség nagyobb, mint a befektetett költségek. A népesség „nulla növekedésének” elmélete arra keresi a választ, hogy mi lesz a demográfiai átmenet utolsó szakasza után, vagyis milyen lesz az 5. szakasz? Az iparilag fejlett országokban a 20. század második felének vége felé új, a korábbitól eltérő népesedési folyamatok indultak meg. Ennek főbb jellegzetességei:8 1. a születési ráta csökkenésének üteme meghaladta a halálozási arányszám csökkenésének ütemét, 2. a születési ráta csökkenése nem háború vagy gazdasági válság időszakában kezdődött, hanem békeidőben, a gazdasági növekedés viszonylag gyors időszakában, amikor az életkörülmények is javultak, 3. a csökkenés akkor következett be, amikor az állam nem avatkozott be a lakosság újratermelődési folyamatába. A fenti folyamatok eredményeként minimálisra csökkent a népszaporodás, illetve számos országban meg is szűnt, s egyes országokban a népesség abszolút száma is csökkent.

6. 10.6. Biológiai elméletek A demográfia és a biológia kapcsolata – a tárgyköröket tekintve – meglehetősen szoros. A biológiai elméletek arra kívánnak választ adni, hogy a természet mi módon szabályozza az emberi nem szaporodását. Az irányzat egyik legismertebb képviselője Thomas Malthus (1766–1834), angol demográfus és közgazdász mindenekelőtt a róla elnevezett népesedési elméletről ismert, amit 1798-ban írott „Tanulmány a népesedés törvényéről” („An Essay on the Principle of Population”) című művében hozott nyilvánosságra. Népesedési elméletével Malthus megkérdőjelezte azt a korábban általános meggyőződést, hogy a népességnövekedés kizárólag pozitív hatással van egy ország gazdagságára. Malthus szerint a népesség számát szükségszerűen korlátozza az élelmiszer. Azokon a területeken, ahol bőséges az élelmiszer a népesség mindig növekszik. Malthus megállapítja, hogy a népesség, ha nincs gátolva, mértani haladvány szerint szaporodik, minden 25 évben megkétszereződve, ugyanakkor az élelmiszerek előállítása csak számtani haladvány szerint növekedhet. A népesség és az erőforrások kapcsolatának klasszikussá vált modellje szerint az erőforrások határozzák meg a népesedést. Mivel az elsődleges erőforrás az élelmiszer, a népesség száma a rendelkezésre álló élelem mennyisége által megengedett mértékig növekszik. 9 Malthus teóriája két jelentős tévedést tartalmazott. Egyrészt, hogy alapvető természeti törvénynek tekintette, hogy minden élőt – így az embert is – a vele született ösztöne korlátlan szaporodásra késztet. Másrészt, az ipari és a

Az 1927. évi genfi első Nemzetközi Népességi Világkongresszus szerint a népességi optimum az egyéneknek az a legmagasabb száma, amelynél a társadalom elérheti a lehető legnagyobb erkölcsi, szellemi, fizikai fejlődést, amely leginkább biztosítja a gazdasági jólét vagy a kedvező demográfiai struktúra elérését. 8 Kempelen Farkas Digitális Tankönyvtár: http://www.hik.hu/tankonyvtar/site/books/b105/ch03s05s03.html. (Letöltés ideje: 2008. december 19.) 9 KLINGER András: Demográfia. KSH, Budapest, 1996. 492. p. 7



mezőgazdasági termelés rendkívül felgyorsult, s a népszaporodást is meghaladó ütemben növekedett. 10 Malthus elméletének biológiai alapjait már életében cáfolták (pl. Sadler, M. T.) hangsúlyozva, hogy: 1. a táplálék gyorsabban növekedhet, mint az emberiség, illetve 2. az emberiség nem egyenletesen szaporodik világszerte. Malthus elmélete ellen több gondolkodó is fellépett. Az egyik ilyen, William Hazlitt (1778-1830) volt, aki szerint a malthus-i népességfejlődés csak a nagyon távoli jövőben várható. David Ricardo szerint a népességfejlődést nem lehet függetleníteni a társadalmi rend különféle formáitól, mert az ezektől függően nagyon különbözőképpen alakul, s amellett új jelenségek, mint például egy általános életszínvonal emelkedés, vagy a nők gazdasági önállósága, teljesen új helyzetet alakíthatnak ki. (A malthus-i elméletet a legjobban Karl Marx támadta.) Az új megközelítés (azaz új népesedési törvény) szerint a népszaporodás üteme fordítottan arányos a népsűrűséggel. A másik fontos tétel szerint a termékenység egyenesen arányos a halálozási arányszámmal. Doubleday véleménye szerint minél jobban táplálkozik egy populáció, annál kevésbé szaporodik. Szerinte minden társadalomban egy állandó létszámnövekedés következik be azok között, akik a legkevésbé tápláltak, vagyis a szegények között. A jobban táplált és jobb körülmények között élőknél pedig egy állandó létszámcsökkenésnek lehetünk tanúi. A két szélsőség között lévő rétegek szaporodása állandó. Ester Boserup (1910-1999) dán agrártörténész koncepciójának lényege az, hogy egy társadalom további fejlődéséhez az ösztönzés a népességnyomásból származik. Minden kultúrkorszakot, minden technológiai állapotot jellemez részint a népesség terjedelme és sűrűsége, részint a környezeti feltételek (éghajlat, növényzet, topográfia). A nélkülözés és alultermelékenység hosszú periódusa alatt fejlesztik ki az új termelési módot. Ha elérték, akkor a magasabb kulturális és gazdasági szint további népességnövekedést engedélyez. A társadalmi fejlődés ösztönzését a népesség nyomása, ugrásszerű fejlődése kényszeríti ki, mert ilyenkor új technológiákat kell kitalálni új táplálkozási bázis létrehozására.11 Raymund Pearl (1879–1940) népesedési elmélete tisztán biológiai megközelítésű. Alapvető feltételezései szerint: 1. a népesség növekedése egy véges területen történik, 2. a népesség növekedésének van egy felső határa, 3. a népesség alsó határa nulla, 4. vannak ciklikus népességnövekedések, amelyek a társadalom gazdasági szervezetének változásait tükrözik. 5. egy-egy kulturális korszakon (cikluson) belül a népességnövekedés üteme nem állandó: először lassan nő, de az ütem állandóan emelkedik, s egy bizonyos pontban eléri a maximumát, majd ezt követően a növekedés lassul, míg végül – ha a változásokat grafikusan ábrázoljuk – majdnem vízszintes vonallá válik. Pearl szerint a népesség addig szaporodik rohamosan, amíg a rendelkezésére álló erőforrások ezt lehetővé teszik, de minél jobban igénybe veszi a környezete lehetőségeit, annál inkább lelassul a növekedés üteme. Az ilyen szabályoknak megfelelő népességszaporodás grafikus ábrája a logisztikus görbe.

7. 10.7. Szociológiai elméletek Ahogy arra már az első fejezetben is utaltunk, a demográfia és a szociológia között erős kapcsolat áll fenn. A két tudományt a közös vizsgálódási terület, a népesedésstatisztika kapcsolja össze. A két terület tárgya és módszere sok esetben nem is különbözik egymástól. A demográfusok a demográfiai jelenségek társadalmi,

Malthus a népességfejlődés akadályit is vizsgálta. Megkülönböztet előzetes és tényleges akadályokat. Az előzetes akadályok az ember elhatározásaiban rejlenek: az egyén dönthet úgy, hogy korán házasodik és sok gyereket vállal, de úgy is, hogy utódai számát korlátozza. A tényleges akadályok a bűn, a nyomor, a betegségek, a járványok, az éhhalál stb., tehát olyan csapások, amelyeket az embereknek nem áll módjukban elkerülni. 11 KLINGER András: Demográfia. KSH, Budapest, 1996. 495. p. 10



valamint szociológiai tartalmát, a szociológusok pedig, a demográfiai jelenségek társadalmi következményeit vizsgálják.12 A szociológusok elsősorban az ún. „generatív magatartások” vizsgálatán keresztül igyekeztek feltárni a népesedési jelenségek hátterét. Ezen nézetek lényegét úgy fogalmazhatnánk meg, hogy a népesség reprodukciós viselkedését elsősorban a szociális környezet és az egyéni akarat megnyilvánulásának együttes kapcsolata határozza meg. A szociológiai elméletek első csoportjához tartozó Herbert Spencer (1820-1903) szerint a létért folyatott küzdelemben a civilizáció mind magasabb követelményei folytán az emberi idegrendszer és a fizikum egyre jobban elhasználódik. Ennél fogva a haladottabb civilizációjú nemzetek népességreprodukáló ereje egyre gyengül az ezen a téren még elmaradottabb fejlődést képviselő országokkal szemben és ez a pusztán biológiai okokra visszavezethető különbség lenne a népességfejlődés általános és átfogó jellegű törvénye. A Spencer-féle szociológiai-biológiai irányt a 20. század folyamán az olasz szociológus, Giuseppe Nitti is próbálta bizonyos biológiai elemekkel enyhíteni olyan megfontolások alapján, hogy a reprodukciós képesség csökkenése nem tisztán biológiai tényezők eredménye, hanem bizonyos morális fejlődés is jelentkezik benne. A szociológiai elméletek első csoportjához tartoznak azok az elméletek is, amelyek a népesség fejlődését tisztán az emberi szervezetből eredő fiziológiai vagy végső eredményben orvosi jellegű tényezőkből magyarázzák (pl.: Charles Fourier). A második csoportba tartozó elméleteknek pszichológiai vetülete is van. Ezen elméletek első, jelentősebb képviselője Parodi volt a 19. és a 20. század fordulóján. Elméletének lényege, hogy az emberi népesség fejlődését kizárólag az emberek akarata szabályozza. Ezt az akarati tényezőt állítják szembe a közgazdasági tényezővel. Parodi szerint a gyermekszám korlátozásának tudatos tényezői között kell megemlíteni elsősorban az „intelligencia” és a „kulturáltság” bizonyos fokát, amelynek alapján a szülő belátja azt, hogy további kulturális emelkedés csak a család létszámának korlátozásával érhető el. Az egyik legjelentősebb – a harmadik csoportba tartozó – szociológiai elmélet a „társadalmi kapillaritás” elmélete, mely A. Dumont (1849–1909) francia demográfus nevéhez fűződik. A jeles demográfus a születési arányszámok változását vizsgálta. Kutatásainak eredményét röviden az alábbiak szerint összegezhetnénk: a születési arányszámok csökkenni kezdenek minden olyan társadalmi csoportban, amelynek tagjai inkább tanulás útján, mint vagyon segítségével változtathatják meg társadalmi helyzetüket. Ez alapján úgy vélte, hogy a civilizált társadalmakat irányító népesedési elv a „társadalmi kapillaritás”, amelynek az a lényege, hogy az egyének állandóan társadalmi helyzetük javítására törekszenek, s a család iránti igény alárendelődik a társadalmi ranglétrán való előrejutásnak. Viszont a társadalmi felemelkedés reményének hiányában az egyén energiáit családjára fordítja, tehát sok gyerek születik, magas lesz a népszaporodás. J. Banks a szociális státus és a termékenység összefüggését igyekezett megragadni az angliai adatok alapján. Szerinte annak érdekében, hogy megőrizzék újonnan szerzett szakmai és szociális státusukat, és hogy biztosítsák annak öröklését gyermekeikre, a brit középosztály a 19. század második felétől kezdve radikálisan csökkentette utódai számát. (Ezt elősegítette a fogamzásgátló szerek elterjedése.) A születések számának mérséklése a felsőbb osztályoktól az alsóbbak felé, az iskolázottaktól a kevésbé iskolázottak felé terjedt. Az új háztartás-gazdaságtan (New Home Economics) képviselői, akik szakítanak a piaci szemléletű közgazdasági nézetekkel, úgy vélik, a család és a háztartás a döntéshozói egység, amelyet elhatározásaiban az ésszerűség befolyásol. A döntések a racionalitás jegyében születnek, illetve az anyagi és nem anyagi célok dimenziójában történnek. Fontos szerepet szán a tanulásnak, az előrelátásnak, a döntések folyamatos korrekciójának. A kultúra a döntési folyamatnak minden szakaszában fontos szerepet játszik. Tehát a termékenységet közgazdasági és szociológiai elméletek együttesen magyarázzák, az egymástól független tényezők csak részben képesek magyarázatot adni. Az új háztartás-gazdaságtan egyik vezéregyénisége, Gary. S. Becker (1930-) szerint a gyermekvállalás nem más, mint a család racionális döntéseinek sorozata. A döntések okaként elsősorban a gyermekneveléssel kapcsolatos kiadásokat jelöli meg, de nagy súlyt fektet a család jövedelmi viszonyaira is. Megkülönbözteti a „minőségi” és a „mennyiségi” gyermekvállalást. Ez azt jelenti, hogy a gyermekeit taníttatni akaró szülő korlátozza gyermekei számát. A gyermekek “minősége” a rájuk költött kiadások következménye, a szülők jelentős része korlátozza gyermekei számát annak érdekében, hogy jobban iskoláztathassa őket. Becker a

12

GYÉMÁNT Richárd – KATONA Tamás – SZONDI Ildikó: Demográfia. Pólay Elemér Alapítvány, Szeged, 2004. 8. p.



gyermek utáni vágyat összeköti a tartós fogyasztási cikkek utáni kereslettel; a bérből és fizetésből élők ha autót, lakást, vagy más tartós fogyasztási cikket akarnak vásárolni, mérsékelniük kell gyermekeik számát.13

Felhasznált irodalom LANDRY, Adolphe: Les trois théories principales de la population'. Scientia 6(3), 1909. BALÁZS József – HORVÁTH Róbert: Bevezetés a demográfiába. JATEPress, Szeged, 1993. GYÉMÁNT Richárd – KATONA Tamás – SZONDI Ildikó: Demográfia. Pólay Elemér Alapítvány, Szeged, 2004. GYÉMÁNT Richárd – KATONA Tamás: Demográfia. Pólay Elemér Alapítvány, Szeged, 2005. Kempelen Farkas Digitális Tankönyvtár: http://www.hik.hu/tankonyvtar/site/books/b105/ch03s05s03.html. KLINGER András: Demográfia. KSH, Budapest, 1996. SZONDI Ildikó – GYÉMÁNT Richárd: Bevezetés a demográfia. Pólay Elemér Alapítvány, Szeged, 2004.

13

KLINGER András: Demográfia, KSH, Budapest, 1996, 515. p.


11. fejezet - 11. Népesedéspolitika 1. 11.1. A népesedéspolitika fogalma, fontossága A népesedéspolitika a demográfia harmadik tudományága, amely a népességstatisztika ismeretanyagára, illetve az adott társadalom értékrendjét, értékítéletét is tükröző népesedési elméletekre épül. A népesedéspolitika – amint azt neve is jelzi – az általános politika szerves része. Ebből következik, hogy céljai és eszközei a történelem folyamán állandó változásban voltak, illetve vannak napjainkban is. A népesedéspolitika fogalmát az alábbiak szerint határozhatjuk meg: egy társadalom, egy állam, vagy bármilyen nagyobb emberi közösség azon törekvése, hogy a népesedési folyamatokat és struktúrákat – közvetve vagy közvetlenül – valamely célkitűzés (társadalmi, közösségi érdeknek megfelelően) szerint befolyásolja, illetve megváltoztassa. Másfelől a népesedéspolitika a demográfiai, népmozgalmi folyamatok befolyásolására és szabályozására törekvő kormányzati politika, amely „fókuszában” többnyire a fertilitás, más szóval termékenység kérdése áll. Ez utóbbi megfogalmazás két elérni kívánt célt feltételez. Egyfelől célkitűzés lehet a népességfogyással küszködő országok esetében a (élve)születések növelése, másfelől a népesség rohamos gyarapodásával szembesülő országok esetében viszont épp ellenkezőleg, az (élve)születések számának csökkentése az elérni kívánt végeredmény.1 A népesedéspolitika szükségessége tekintetében a Föld országai eltérő gyakorlatot folytatnak. A népesedéspolitika létjogosultságát illetően három szemlélet figyelhető meg. Egyes országok kifejezetten tagadják, más országok külön nevesítik és elismerik a jelenleg tárgyalt tudományág fontosságát. Ugyanakkor létezik egy harmadik csoport is, amely külön nem nevesíti politikái között a népesedéspolitikát, de fontosságát elismerve, más területekhez, politikákhoz (pl.. adózás, szociális politika, egészségügyi politika) kapcsolódóan teret biztosít a megvalósulásának. A népesedéspolitika fontosságát tagadó, illetve elismerő elméletek azon alapulnak, hogy az ellenzők szerint demográfiai folyamatok egymással, és a gazdasági erőforrásokkal előbb-utóbb maguktól is egyensúlyba kerülnek. A közgazdaságtan „láthatatlan kéz” elméletéhez hasonlóan látják a népesedési folyamatok alakulását. Azonban – a népesedéspolitika támogatói szerint – a népesség számbeli alakulásával kapcsolatos jelenségek sokszor nem kerülnek egyensúlyba, ezért van szükség, egy külön nevesített, céllal és eszközrendszerrel rendelkező népesedéspolitikára. A népesedéspolitika fontosságát hangsúlyozók táboránál maradva fontos hangsúlyozni, hogy napjainkban az egyéni-család érdek már nem – feltétlenül – esik egybe a társadalmi (közösségi) érdekkel. Mindenképp téves meglátás, ha mindenki az anyagi érdekére hivatkozva, azt várná, hogy majd a társadalom többi tagja szülje meg és nevelje fel a reprodukcióhoz szükséges gyermekszámot. Ugyanakkor tény, hogy a gyermekvállalás anyagi hátrányokkal, illetve az életszínvonal csökkenésével jár, ezért szükséges az, hogy az állam megfelelő eszközökkel ösztönözze a lakosságot az optimális népességszám elérésére. A demográfiai folyamatok befolyásolása azért is szükséges, mert kedvezőtlen népmozgalom esetén az adott társadalomra nagyobb eltartási teher hárul. Ha a társadalom termelőképessége, szokásjellemzője megváltozik, több fogyasztója lesz, mint termelője.2 Az Európai Unió tagállamai, illetve más, fejlett országok elismerik a népesedéspolitika fontosságát, azonban tartózkodnak a népesedési jelenségeket közvetlenül befolyásoló intézkedésektől. Elméletileg, az imént említett országok kormányai a születésszám, a házasság, a családalakulás kérdéseit – a magánszféra kérdései közé sorolva – az állampolgárok magánügyének tekintik. Ugyanakkor burkoltan, hangsúlyozottan nem népesedési célzattal, leggyakrabban az állampolgárok esélyegyenlőségét biztosítva számos ország szociálpolitikai támogatást nyújt a családoknak, illetve gyermekkel rendelkezőknek, annak érdekében, hogy a gyermekkel kapcsolatos anyagi és idő-ráfordítási terheket a társadalom legalább részben kiegyenlítse vagy csökkentse. A népesedéspolitika három – egymással szorosan összefüggő – elemet vizsgál: a célt, az eszközt, illetve a hatékonyságot. Ezen elemeket figyelembe véve az egyes országok népesedéspolitikája jelentős eltéréseket mutat(hat).

2. 11.2. A népesedéspolitika céljai 1 2

BALÁZS József – HORVÁTH Róbert: Bevezetés a demográfiába. JATEPress, Szeged, 1993. 166. p. L. RÉDEI Mária: Demográfia. ELTE, Eötvös Kiadó, Budapest, 2001. 163. p.


11. Népesedéspolitika

Népesedéspolitika esetén az emberi akaratoktól, magatartásoktól függő folyamatokba történő külső beavatkozásokról van szó. A népesedéspolitikákat – céljuk szerint – alapvetően két csoportra oszthatjuk: 1. A népesedéspolitikai célok irányulhatnak a népesség számának, a szaporodás ütemének növelésére, illetve gyorsítására. A népesség növelését célzó politikát „expanzív népesedéspolitikának” nevezzük. Tehát az expanzív népesedéspolitika középpontjában egy adott terület népességszámának növelése áll. Napjainkban, ebben a csoportban található az Európai Unió tagállamai közül például Magyarország, Bulgária, a balti államok vagy éppen Románia. A klasszikus értelemben vett expanzív népesedéspolitika a történelem folyamán akkor jelentkezett, amikor egy ország terjeszkedő, hódító politikát folytatott (pl.: a Török birodalom). Egy adott terület népességének munkaerejét és egyéb adottságait kiaknázva a hódító ország gazdasági prosperálást érhetett el, nem is beszélve arról, hogy a népesség „mozgatásával” a kevésbé lakott területeket is lehetőség volt benépesíteni, amely jelenség nyomában újabb gazdasági fejlődés következhetett be. Nem hagyható azonban figyelmen kívül az a tény sem, hogy egy terület népességszámának – a szociális, a földrajzi, a gazdasági és egyéb körülményeknek a figyelembe nem vételével történő – megváltoztatása gazdasági válságokat, illetve társadalmi konfliktusokat is eredményezhetett. Az expanzív népesedéspolitikával kapcsolatos korábbi elméletek arra a felületes meggondolásra épültek, hogy magas népsűrűségű vidékek gazdasági élete fejlettebb, civilizációs szintje magasabb, mint a ritkán lakott világrészeké. Ez az okfejtés azonban felcseréli az okot az okozattal, ugyanis a megfelelő területi és földrajzi adottságok és az ezek által lehetővé tett gazdasági lehetőségek előfeltételei, és nem következményei voltak a magas népsűrűségnek. Az is igaz persze, hogy a népsűrűség feszítő ereje, a demográfiai nyomás képes visszahatni a gazdasági és társadalmi fejlődésre. Más oldalról a népességszám-növekedés kedvezően befolyásolhatja a be nem népesített területek fejlődését.3 2. Másfelől a népesedéspolitikai cél irányulhat a népességszám csökkentésére is. A népességszám csökkentésére irányuló népesedéspolitikát pedig „restriktív népesedéspolitikának” nevezzük.4 A restriktív népesedéspolitika alapvető célkitűzése egy adott terület – általában ország – népességszámának csökkentése vagy stabilizálása. Ez a népesedéspolitika szintén figyelembe veszi a gazdasági, a földrajzi és egyéb jellemzőket, tudván, hogy az egyensúlyi viszony megbontása a népességszám és az erőforrások között beláthatatlan következményekkel járhatna. A restriktív népesedéspolitika klasszikus példája a Kínai Népköztársaság. Mind a restriktív, mind az expanzív célkitűzés mögött alapvetően egy értékrendszert találunk, amely rendszert elsősorban világnézeti, politikai, kulturális és vallási ideológiák hatnak át. Egy ország, egy terület népességszámát alapvetően három lényeges folyamat (népmozgalom) határozza meg. Ez a három jelenség elsősorban az élveszületések (melyek növelik), másodsorban a halálozások (melyek csökkentik), illetve harmadik a mechanikus népmozgalomnak minősülő migráció, azaz a vándorlás (az előjeltől függően befolyásolja egy meghatározott területen élő népesség számát). A népesedéspolitika ezeket a folyamatokat jelentősen befolyásolhatja. Az élveszületésekhez kapcsolódóan a népesedéspolitika célja szintén kettős lehet. Amíg az egyik szemlélet az élveszületések számának növelését célozza, addig a másik az élveszületések számának csökkentését képviseli. Az előbbit „pro-natalista”, az utóbbit pedig „anti-natalista” népesedéspolitikának hívjuk. Az anti-natalista népesedéspolitika általános jellemvonásai az alábbiak: • a terhesség-megszakítások megszorítások nélküli engedélyezése, • a felvilágosítás, a propaganda igénybevétele, • a sterilizáció alkalmazása, • a születésszabályozás széleskörű támogatása,

3 4

Kempelen Farkas Digitális Tankönyvtár: www.hik.hu. (Letöltés ideje: 2011. július 21.) SZONDI Ildikó – GYÉMÁNT Richárd: Bevezetés a demográfiába. Pólay Elemér Alapítvány, Szeged, 2004. 151. p.



• elsősorban kényszerítő jogi-adminisztratív alkalmazása. A pro-natalista népesedéspolitika általános jellemvonásai az alábbiak: • családpolitikai ösztönző intézkedések bevezetése, • az egészségügyi ellátás színvonalának növelése, • a születésszabályozási módszerek igénybevételének szigorítása, • a nők társadalomban betöltött helyzetének vizsgálata, • a dolgozó anyák támogatása.

2.1. 11.2.1. Példák a restriktív népesedéspolitikára: Kína és India Kína lakosságának közel kétharmada még mindig a mezőgazdaságban dolgozik. Ennek oka, hogy évente a közel 10 millió – korábban akár 16 millió – fővel növekedő népesség élelmezését el kell látni. Gyakorlatilag az ország népességszámának növekedése és az élelmiszerellátás „versenyt fut” egymással. Ebből a „versenyből” nem egyszer került ki vesztesen az élelmiszerellátás, amelyet az aszályos, vagy árvizes esztendők pusztító éhínségei jeleztek. Ehhez kapcsolódik még, hogy már az 1950-es évektől Kínában javult az egészségügyi ellátás, csökkent a csecsemőhalálozás, és maga a halandóság, ráadásul a természetes szaporodás is magas értéket öltött. Az 1959 és 1961 között tragédiába torkolló éhínség közel 25 millió ember halálát okozta. A kínai vezetés csak ekkor látta be, hogy az élelmezési problémákat nem lehet megoldani a népességszám „visszafogása” nélkül. Ennek érdekében bevezették a liberális abortuszrendszert és elterjesztették a születésszabályozás módszereit. Továbbá felemelték a házasságkötési korhatárt, valamint bevezették az egygyermekes családok támogatását.5 Jelenleg Kína továbbra is a világ legnépesebb állama, lakossága ma meghaladja az 1,3 milliárd főt, és a következő tíz évben várhatóan továbbra is évente – a megszorítások ellenére – 10 millióval növekszik majd a népesség, így a prognózisok szerint 2030-ra az ország lakossága 1,6 milliárd fő lesz. Ezért a kormány elsődleges célja a születési arányszám gyors csökkentése és a népesség számának stabilizálása. Ha a Kínai Népköztársaság népességének területi elhelyezkedését vizsgáljuk , azt tapasztaljuk, hogy míg népesség döntő többsége a keleti, tengerparti részen él, addig a belső területeken (Tibet, Xinjiang tartomány (Urumcsi környéke) stb.,) a népességtömörülés sokkal kisebb. Ezeken a vidékeken nem érvényesül a szigorú kínai népesedéspolitika. Kínában a hetvenes évektől próbálják meg kemény kézzel kordában tartani a népesség növekedését. Az „egy család – egy gyerek” politika azonban kizárólag a lakosság 92 százalékát adó han nemzetiségűekre és közülük is a városban lakókra vonatkozik. A nemzeti kisebbségeknél nem korlátozzák a gyermekek számát, a falusi lakosság körében pedig elméletileg két gyermek engedélyezett, ha az első leány. A korlátozást külföldön a bevezetése óta élesen bírálták, mint az emberi jogok lehető legdurvább megsértését. Egymást érték a jelentések fenyegetésekről, késői kényszerabortuszokról és a nők hatóságilag elrendelt sterilizálásáról, a leánycsecsemők tömeges meggyilkolásáról, illetve a nagyvárosokban az ultrahangvizsgálat utáni szelektív terhesség-megszakításokról – az ázsiai kultúrákban (főleg a rurális térségekben) – ugyanis csak a fiú az „igazi” gyerek. A korlátozások következtében súlyos társadalmi feszültségek és visszafordíthatatlannak tűnő aránytalanságok alakultak ki. Becslések szerint már öt éve legalább százmillióval (!) kevesebb nő volt Kínában, mint férfi, s elkezdődött a népesség vészes öregedése is. Ennek következtében a kínai tartományokban – enyhítve a szigorú szabályozást – lehetővé tették a városi házaspároknak is a második gyermek vállalását, amennyiben a szülők mindegyike „egyke”. Kínában komoly nőhiány alakult ki, ezért előfordul a leányrablás.6 Őket különösen nőhiányos körzetekben majdani feleségnek adják el, igaz általában valamivel idősebb lányokat. Csak 1996-ban 88 ezer hölgyet szabadított ki és 143 ezer leányrablót fülelt le a kínai rendőrség. Ennek ellenére, valószínűleg több százezerre tehető az elrabolt leánygyermekek száma.

5 6

SZABÓ Iréne: A népességfogyás a társadalom önkritikája is. Népszava, 2004. július 24. CSEREKLYEI Márta: Leányrablás Kínában. Hetek, II. évfolyam, 48. szám, 1998. november 28.



Az előbbiekben felsorolt negatív hatások miatt a Kínai Népköztársaság vezetése – élen a Népesedéspolitikai Minisztériummal – 2008. márciusában bejelentette a restriktív népesedéspolitika felülvizsgálatát. Ez a lépés várhatóan ösztönző eszközökre cseréli az eddig életben lévő kényszerítő eszközök sorát.

11.1. ábra - 17. ábra: A Föld tíz legnépesebb országa (2007)

Forrás: Az Egyesült Államok Statisztikai Hivatala: www.census.gov. (Letöltés ideje: 2012. április 12.) India volt a világ első állama, ahol bevezették a családtervezést 1952-ben. Eleinte különböző kedvezményekkel próbálták rávenni az embereket kevesebb gyermek vállalására, majd 1971-ben legálissá tették az abortuszt. A hetvenes években azonban egészen brutális eszközökhöz folyamodott a központi kormányzat: Indira Gandhi kormányfő kisebbik fiának, Szandzsajnak az irányításával tömeges kényszer-sterilizációnak vetettek alá férfiakat és nőket. Pontos adat nincs arról, hányan szenvedték ezt el, az azonban bizonyos, hogy ez nagyban hozzájárult a kormány 1977-es bukásához, mi több, Indira Gandhi 1984-es meggyilkolásához is. A falusiak ráadásul annyira féltek az orvosoktól és nővérektől, hogy évekig a legegyszerűbb vizsgálatok és kezelések elől is elmenekültek. Bár törvény azóta sem szabályozza a családok méretét, az utóbbi években a kedvezmények helyett „büntetéssel” próbálják az embereket rábírni, hogy kevesebb gyermeket vállaljanak. A két gyermeknél többet nevelő családok például nem kaphatnak élelmiszerjegyet, sem kedvezményes bankkölcsönt.

11.2. ábra - 18. ábra: A Föld tíz legnépesebb országa (2050)



Forrás: Az Egyesült Államok Statisztikai Hivatala: www.census.gov. (Letöltés ideje: 2012. április 12.) Csak érdekességképp jegyezzük meg, hogy jelenleg évente átlagosan 1,2%-kal, azaz 77 millió fővel gyarapszik a Föld lakossága, a növekedés felét hat ország adja a következő arányban: India (21%), Kína (12%), Pakisztán (5%) és az USA, Nigéria és Banglades 4-4 százalékkal.7 Bármilyen legyen is a népesedéspolitikai cél, a háttérben mindig tudatos, az optimális népességszámra törekvő, illetve az optimális szaporodást elősegítő népesedéspolitika húzódik meg. A fejlett országok az elmúlt évtizedekben döbbentek rá arra, hogy a népesség már az egyszerű reprodukciós szintet sem éri el, ebből kifolyólag a népességszám is csökken. Ezért egyre több ország próbál hatékony népesedéspolitikát megfogalmazni. A népesedéspolitika előfordulhat „rejtve”, az adott ország család-, illetve szociálpolitikájába bújtatva, de megjelenhet közvetlenül is.

3. 11.3. A népesedéspolitika eszközei A népesedéspolitika céljait az államhatalom határozza meg a társadalmi érdekek figyelembevételével. A cél megvalósítása azonban az egyén, illetve a családtól függ. Önmagában a célkitűzés nem ér sokat, ezért van szükség a hatékony népesedéspolitikai eszközrendszerre. A népesedéspolitikai eszközök lehetnek közvetlenek, illetve közvetettek: A népesedéspolitikai program megvalósulása történhet egyrészt direkt, közvetlen módon, de előfordulhat közvetett, indirekt szabályozás is. Az első esetben olyan intézkedésekről, illetve népesedési célzattal rendelkező jogi szabályozásról beszélhetünk, amelyek közvetlenül szabályozzák a népmozgalmi folyamatokat (élveszületés, házasságkötés, válás, vándorlás) és a hozzájuk kapcsolódó jelenségeket (pl.: termékenység). Az utóbbi szabályozás viszont akkor jelentkezik, amikor a jogalkotó valamilyen gazdasági, társadalmi, kulturális vagy egyéb kérdést kíván szabályozni és ennek kapcsán merülnek fel a népesedés folyamatára hatással jelentkező következmények. Ilyen terület lehet tipikusan az egészségpolitika, a szociálpolitika, a családpolitika, az oktatáspolitika, a foglalkoztatáspolitika vagy akár az adórendszer szabályozása.

7

GÁL Zsolt: Folytatódik a népességrobbanás. Új Szó, 2003. július 30.



A népesedéspolitikai eszközök csoportosításának másik esete, ha azt vizsgáljuk, hogy azok tartalmaznak-e kényszerelemeket vagy sem. Kényszerelem például a művi abortusz teljes vagy részleges tilalma, illetve annak kikényszerítése is. Kényszerítő elem lehet továbbá a fogamzásgátló eszközök forgalmazásának tiltása valamint korlátozása is. A demográfusok többségének álláspontja szerint a kényszerítő adminisztratív-jogi jellegű intézkedések nem fogadhatók el. A művi abortusz megítélése azonban országonként és „esetenként” eltérő lehet. Mielőtt a kérdést körüljárnánk, nézzük meg az abortusz lehetséges következményeit. Ezek lehetnek: 1. Számos tanulmány szerint a művi abortusz egyik leggyakoribb szövődménye a szomorúság, különösen, ha a magzat fejlődési rendellenessége miatt végezték az abortuszt. Az abortuszon átesett nők 77%-a szenved ettől.8 2. Hónapokig tartó emocionális és pszichológiai zavarok, pl. depresszió, álmatlanság, idegesség, bűntudat és megbánás. Ezeket az abortuszon átesett nők kb. 50%-a tapasztalja.9 3. Meggyengült egészségi állapot és pszichológiai problémák. Az Egyesült Államokban végzett kutatás során 1 428 nővel és az ő 2 961 terhességükkel foglalkoztak. A megszakadt terhességek nagy száma (különösen a művi abortusz miatt) együtt járt a gyenge egészségi állapottal és a magzat elvesztésének feldolgozásához szakszerű segítség szükségességével.10 4. Későbbi terhességek során komplikációk, pl. erős vérzés, koraszülés, a méhnyak károsodása és fogamzásképtelenség léphetnek fel.11 5. Nagyobb a szegény nők esetében az abortusz kockázata. Az abortuszon átesett szegény nőknek kétszer annyi jut ki a sokféle szövődményből, pl. a petefészek gyulladásos megbetegedése, méhen kívüli terhességek, vérzés és a petevezetők gyulladása.12 Egyéb, egészségügyi mellékhatások lehetnek : 1. A méh perforációja. Az abortusz során észrevétlenül átfúródhat a méh, ami ilyenkor kezeletlenül marad. 13 2. A második trimeszter során végzett abortusz egyik jól ismert szövődménye a méhrepedés. 14 3. Méhen kívüli terhességek. A méhen kívüli terhességek kockázata 30%-kal nő az első abortusz során, és 160%-kal a második vagy többedik abortusz után.15 4. Csökken az anya kötődése a gyermekhez. Előfordul, hogy kevésbé szereti egy anya a későbbi gyermekeit, ha előzőleg abortusza volt. Sőt az abortusz a gyermekek későbbi bántalmazásához is vezethet. 16 5. Kismedencei gyulladás (P.I.D.). Az első trimeszter során végzett abortusz okozhat bakteriális hüvelygyulladást, amely a P.I.D. kialakulásához vezethet. Ez pedig orvosi kezelést igényel. 17 6. Placenta previa. Ez az állapot rendkívül súlyos, életveszélyes vérzést okozhat a későbbi terhességek során. Kockázata 600%-kal nő egy abortusz után.18 Human Medicine, 1991; Vol. 7, #3, 203-209. p. McGOVERN, Celeste: “Hag-Ridden by Post-Abortion Guilt” British Columbia Report, 10/18/93; British Journal of Obstetrics & Gynecology, 1980. No. 87. 10 G. NEY, Philip, et al.: “The Effects of Pregnancy Loss on Women's Health” Social Science Medicine, Vol. 38, #9, 1994.1193-1200. p. 11 Acta/Obstetrics and Gynecology Scandinavia, 1979. #58, 491-494. pp. 12 2/15/95 Virginia Department of Medical Assistance Services report to Robert G. Marshall, Member, Virginia House of Delegates. 13 Bernadell Technical Bulletin, 1989. Vol. 1, #1, 1-2. pp . 14 A terhességet három harmadra (ún. trimeszter) szokták felosztani. Az első harmadban (1.-3. hónap) az anyai szervezet számára még szokatlan a megváltozott hormonális állapot, ezért számos szubjektív panasz (émelygés, hányás, depresszió) jelentkezik. A második harmad (4.-6. hónap) a „legkellemesebb” időszak, mert ekkorra a szervezet már hozzászokott a terhességhez, de a méh és a testsúly még nem olyan nagy, hogy ez problémákat jelentene. A harmadik trimeszterben (7.-9. hónap) már a méh nagy mérete és a megnövekedett testsúly okoznak gondot a kismama számára. A méh felnyomja a rekeszizmot, és részben elfoglalja a tüdő elől a helyet, ami fulladásos panaszokat okoz. Megváltozik a belek elhelyezkedése, bizonytalan puffadást, emésztési zavart okozva. A terhes nő nehezen mozog, nehezen fordul az ágyban, a testsúly megterheli a csontrendszerét és az ízületeit (gerinc, térd, lábfej). 15 American Journal of Public Health, 1982; #72, 253-256. p. 16 Canadian Journal of Psychiatry, 1979; #24, 610-620. p. 17 American Journal of Obstetrics & Gynecology, 1992, #166, 100-103. p. 18 Elöl fekvő lepényről (placenta previa) beszélünk, ha a méhlepény a méhnyak fölött vagy a méhnyak közelében, a méh alsó részébe ágyazódik be. 8 9



7. Nagyobb az erős vérzés esélye a későbbi terhességek során. Nő a lepényszövet visszamaradásának kockázata is.19 8. Végül pedig arra is meggyőző bizonyítékok vannak, hogy az abortusz növeli az emlőrák kockázatát, különösen, ha az első terhességet szakítják meg.20 A művi abortusz után 20 év alattiak esetében kétszer olyan gyakoriak az egészségügyi szövődmények, mint a 25-29 éveseknél. Kb. minden 24. esetben azonnali szövődmény lép fel, pl. súlyos vérzés, fertőzés, a méh átfúródása, vagy a magzat maradványainak benthagyása. Ezenkívül 150%-kal nagyobb a méhnyak megsérülésének esélye, mint a 30 év fölöttiek esetében. 21 Kettő vagy több abortusz után a méhen kívüli terhesség kockázata 160%-kal nő meg. Háromszoros a későbbi vetélés kockázata. Megnő annak is az esélye, hogy a későbbi terhességek során a magzat nem megfelelő pozícióban lesz. Azoknak, akiknek volt vagy van kismedencei gyulladásuk (P.I.D.-jük), tovább lesznek fájdalmaik az abortusz után, csökken a fogamzóképességük, és nagyobb a méhen kívüli terhesség esélye náluk Mindezt összefoglalva, elmondható, hogy a művi abortusz nemcsak a magzatnak árthat, hanem a nő egészségét is komoly veszélyeknek teszi ki. Ennek ellenére vannak olyan élethelyzetek, amikor az abortusz indokolt, illetve megengedhető. A különböző okokat a szaknyelv indikációknak (indíték) nevezi, amelyeket négy csoportba szokás sorolni: egészségügyi, eugenikus, szociális, illetve erkölcsi. Az egészségügyi indikáció szerint az anya egészségének védelme feljogosít a magzat megölésére. Erkölcsi szempontból kizárólag az anya életének megmentésére engedhető meg az abortusz, de csak közvetett módon. Tehát a direkt cél soha nem lehet a magzat életének kioltása. Minden esetben egyedileg kell a döntést meghozni orvosi és etikai szempontok alapján. Ugyanakkor az anyának joga van kockáztatni saját életét gyermeke érdekében. És ebben az orvosnak segítenie kell. Az eugenikus indikáció szerint akkor szabad megölni a magzatot, ha súlyos testi vagy szellemi károsodással jönne a világra.22 Szakértői körökben heves vita figyelhető meg az eugenikus irányzattal kapcsolatban. Egyes vélekedések szerint a kedvező öröklési adottságokkal rendelkezők szaporodását elő kell segíteni, ugyanakkor a kedvezőtlen, öröklött adottságait illetően betegek szaporodását viszont korlátozni kellene. Habár ennek az álláspontnak adott esetben létjogosultsága is lehet, nem szabad elfelejteni az alkalmazás korlátait sem. A fő kritika a korlátozással kapcsolatban az, hogy az eugenika ezen a területen közel áll az etnikai kisebbségeket sértő fajelmélethez. Amely nemcsak, hogy visszatetszést kelt, hanem a mindenképp elkerülendő náci fajelmélet embertelen és minden tudományos alapot nélkülöző időszakára is emlékeztet. A szociális indikáció a ma legtöbbet hangoztatott indok, mely a család anyagi helyzetére hivatkozva öli meg a magzatot, mint a meglévő életszínvonal ellen támadót. "Válsághelyzet" címszó alatt, amely lényegében anyagi indokokat takar az utóbbi öt évben, az abortuszoknak több mint 97%-át kérelmezték. Az erkölcsi indikáció szerint, ha erőszakból (szexuális bűncselekmény elkövetésével) fogant egy élet, a belőle származó erkölcsi károk elkerüléséért szabad megölni a magzatot. Az ilyen indokkal kért terhességmegszakítások évente átlagosan nem haladják meg a 0,2%-ot. A szociális indikáció gyakorlatilag megnyitotta az utat a művi abortusz liberalizálása, illetve legalizálása előtt. Napjainkban az országok többségében vizsgálják a terhesség-megszakítás indokait, valamint jogilag szabályozzák a terhesség-megszakítás azon időszakát, amely alatt a művi abortusz engedélyezhető. Ez a legtöbb országban a terhesség első három hónapja (12 hét), de ettől az egyes államok jogi szabályozás eltéréseket mutathat (pl.: Nagy-Britannia, Svédország 18 hét, Franciaország 10 hét).23 Magyarországon a terhesség megszakításáról külön törvény rendelkezik (1992. évi LXXIX. tv.). A törvény kimondja: „5. § A terhesség csak veszélyeztetettség, illetőleg az állapotos nő súlyos válsághelyzete esetén, az e törvényben meghatározott feltételekkel szakítható meg. Acta/Obstetrics and Gynecology , 1979, #58, 485-490. p. ROSENBERG, Lynn : „Induced Abortion and Breast Cancer: More Scientific Data Are Needed” Journal of the National Cancer Institute, Vol. 86, #21, 11/2/94, pp. 1569-1570; „Induced Abortion Might Elevate a Woman's Breast Cancer Risk in Later Years” The Lancet, Vol. 27, #1, 1-2/95, pp. 41-42; B. MICHELS, Karin: „Abortion and Breast Cancer Risk in Seven Countries” Cancer Causes and Control, 1995, Vol. 6, 75-82. p. 21 BROWN Judie (ford. Kolonits Klára): Az abortusz kockázatai. Magzatvédő Társaság, 1999. 22 GYÉMÁNT Richárd – KATONA Tamás : Demográfia. Pólay Elemér Alapítvány, Szeged, 2005. 156. p. 23 GYÉMÁNT Richárd – KATONA Tamás – SZONDI Ildikó : Demográfia. Pólay Elemér Alapítvány, Szeged, 2004. 156. p. 19 20



6. § (1) A terhesség a 12. hetéig szakítható meg, ha a. azt az állapotos nő egészségét súlyosan veszélyeztető ok indokolja; b. a magzat orvosilag valószínűsíthetően súlyos fogyatékosságban vagy egyéb károsodásban szenved; c. a terhesség bűncselekmény következménye, valamint d. az állapotos nő súlyos válsághelyzete esetén. (2) A terhesség az (1) bekezdésben foglalt feltételek esetén a 18. hetéig szakítható meg, ha az állapotos nő a. korlátozottan cselekvőképes vagy cselekvőképtelen; b. terhességét neki fel nem róható egészségi ok, illetve orvosi tévedés miatt nem ismeri fel korábban, vagy az egészségügyi intézmény, illetve valamely hatóság mulasztása miatt haladta meg a terhessége az (1) bekezdésben foglalt időtartamot. (3) A terhesség a 20. hetéig – a diagnosztikus eljárás elhúzódása esetén 24. hetéig – szakítható meg, ha a magzat genetikai, teratológiai ártalmának valószínűsége az 50%-ot eléri. (4) A terhesség az időtartamától függetlenül szakítható meg a. az állapotos nő életét veszélyeztető egészségi ok miatt, illetve b. a magzatnál a szülés utáni élettel összeegyeztethetetlen rendellenesség fennállása esetén. 7. § (1) A terhesség megszakítása, ha azt nem egészségi ok indokolja, az állapotos nő írásbeli kérelme alapján végezhető el. (2) A terhesség megszakítását a 3. § (1) bekezdésében meghatározott személyeken kívül az a külföldi is kérheti a. aki érvényes tartózkodási engedéllyel több, mint 2 hónapja tartózkodik az ország területén, b. aki menekültkénti elismerését kérelmezte, c. akit a menekültügyi hatóság menedékesként vagy befogadottként elismert, valamint d. aki nemzetközi szerződésben foglaltak alapján - a külön törvény szerint - az ország területéről nem utasítható ki, vagy nem irányítható vissza. Az abortusz megítélése országonként is változhat . Európában a kérdéssel kapcsolatos legszigorúbb jogi szabályozás Írországban, Portugáliában, Máltán és Lengyelországban van. Málta Írországhoz példáját követte, amikor egy, a csatlakozási szerződéshez illesztendő protokollal biztosítja, hogy országában továbbra is tiltott maradjon a művi vetélés. Írország 1973 óta tagja az Európai Uniónak, s egy időben az erős vallási gyökerű katolikus ország volt az egyedüli Európában, ahol nem lehetett megszakítani a terhességet. Az Európai Unió legtöbb országában a művi vetélés nem tiltott. Egységes európai szabályozás ebben a kérdésben nincs, és vélhetően nem is lesz, ám az írek, a lengyelek és a máltaiak „biztos, ami biztos” alapon a csatlakozási megállapodásban szeretnék rögzíteni, hogy az európai térségben általános szabályozást nem fogják rájuk kényszeríteni. A világon évente körülbelül 25 millió legális terhesség-megszakítást végeznek . Vannak országok, ahol nincs szükség semmilyen indokra a művi abortusz végrehajtásához. Ilyen országok például: Kuba, Mongólia, Vietnám, Kína vagy Észak-Korea. Az Egészségügyi Világszervezet (WHO) adatai szerint24 Európa volt kommunista országaiban (kivéve Lengyelországot) és a Szovjetunió utódállamaiban végződik a terhességek legnagyobb aránya abortusszal. A listavezető Romániában ez az arány 75-80%, ami évi 800.000 abortuszt tesz ki. Oroszországban, ahol a világon először engedélyezték az abortuszt 1920-ban, a bolsevik hatalomátvétel után, napjainkban három terhességből kettő végződik abortusszal, ami évi hárommillió abortuszt jelent. 24

Egészségügyi Világszervezet honlapja: www.who.int/en/ (Letöltés ideje: 2005. december 14.)



Mint látható, a népesedéspolitikai célok megvalósítása egyfelől történhet direkt, közvetlen népesedési célzatú jogszabályok vagy intézkedések segítségével (pl. az abortusz mellett olyan törvények, joggyakorlat, jogintézmények kialakításával, amelyek a házasságkötést, a válást, illetve a vándorlásokat közvetlenül befolyásolják). Azonban a népesedési folyamatok megváltoztatása (megváltoztatási szándéka) történhet olyan ösztönző gazdasági, politikai, társadalmi, kulturális stb. jogszabályok, illetve intézkedések segítségével, amelyek a népesedés egyes folyamataira hatással lehetnek (adórendszer, szociálpolitika, családpolitika, oktatáspolitika, egészségpolitika stb.). A fejlett európai országok nagyobb része tartózkodik a direkt, közvetlen népesedési célú intézkedésektől, tehát kifejezetten semleges a születésszám, a házasságkötések, és általában a családalakulás kérdéseiben, miután ezt az állampolgárok magánügyének tekinti. Ugyanakkor számos ország jelentős szociálpolitikai támogatást (pl.: Magyarország gyermekgondozási segélyt (gyes), gyermekgondozási díjat (gyed), családi pótlékot25 stb.) nyújt a családoknak és/vagy a gyermekeseknek, bár gyakran nem népesedési célokat, hanem inkább az esélyegyenlőséget hangoztatva. A népesedéspolitika lehetséges eszközei megjelenhetnek a jövedelem-, a foglalkoztatás-, a szociál-, illetve a bevándorlási politika területén is. A jövedelempolitika területén elsődleges politikai cél a szegénység, s ezen belül a gyerekek szegénységének enyhítése. Fontos a horizontális és a vertikális méltányossági elvek kombinálására való törekvés a gyerektámogatásokban, azaz, az azonos piaci jövedelmű szülők esetében jusson több azoknak, akik több gyereket nevelnek, illetve akik sajátos körülmények között nevelnek gyereket (pl.: egyetlen keresetből). Lehessen választani a hivatásos anyaságot – tehát az otthonmaradást is –, de a jövedelempolitikának el kell ismernie a munka értékét azzal, hogy több jut annak, aki dolgozik, munka mellett neveli a gyerekét, annál, aki nem dolgozik. A jövedelempolitika alapeszköze az adórendszer, azonban el kell kerülni azt, hogy csak az élhessen adókedvezménnyel, akinek amúgy lenne adóztatható jövedelme. Az adókedvezmény állami “juttatás”, akár az egyenes támogatásként odaadott családi pótlék. A jövedelempolitika az elvonások és szociális transzferek együtthatásával, nettó hozamával számol. A foglalkoztatáspolitika területén is fontos lépéseket kell tenni. Elsődlegesen az elkötelezettségnek kell megjelennie a női egyenjogúság mellett. A gyermekvállalást követően, bátorítja, támogatja a nők minél hamarabb, minél kisebb veszteséggel történő munkaerő-piaci visszatérését. A részmunkaidős, atipikus foglalkoztatás a munkanélküliség és kirekesztés alternatívája. A nők, az idősebb, de még aktivitást választók egyenjogúságának biztosítása érdekében kiemelt társadalompolitikai cél, hogy azoknak, akiknek másképp nincs munkájuk és jövedelmük, legalább így legyen. A foglalkoztatás rugalmasabbá tétele ne csak kínálati oldalon, munkavállalói problémaként jelenjen meg. A színesebb és változatosabb munkaerő-piaci feltételeket a keresleti (munkaadói) oldalon kívánja bővíteni, ösztönözni. A szociálpolitika területén szükséges a támogatások egyenlő esélyű és teljes körű hozzáférésének a megcélzása. A “rendes családokat” adókedvezményekkel, a nem ilyeneket diszkrecionális segélyekkel támogató szociálpolitika helyére lép. Hallgatólag sem veszi tudomásul azt, hogy a diszkrecionális mérlegelés a jövedelem nagyságán kívül karaktereket, magatartásokat, követett normákat is tesztel. A rászorultság szerinti támogatásokat normatív alapokra igyekszik helyezni. Intenzív állami részvételt céloz meg a gondozási feladatok átvállalásában, ezzel is a női aktivitás és a női egyenjogúság feltételeit erősíti. A függő helyzetű, ápolásra szoruló emberek gondozását a családtagok saját döntésük alapján vállalhassák át, ne kényszermegoldásként. A szociálpolitikai szolgáltatók körében igazi, érdemi szektorsemlegesség: mindenkit jó szívvel lát, aki segíteni akar másokon, de állami pénzre azok a szervezetek pályázhatnak sikerrel, akik az adófizető pénzéért több, jobb szolgáltatásokat biztosítanak a gondban lévők számára. A gyermekvállalást és gyermeknevelést támogató rendszer nem csupán a születés körüli időszakra korlátozódik, hanem a gyermeket vállaló anyák átmenetileg kieső keresetének pótlását szolgáló pénzbeli ellátások mellett, a gyermeknevelést annak egész tartama alatt segíti. A bevándorlási politika területén ahhoz kell támogatást nyújtani, hogy a határon túl élő magyar kisebbségek kisebbségi létükben is boldogulhassanak. Azok számára, akik kényszer vagy szabad választásuk alapján itt akarnak élni, dolgozni, a sikeres beilleszkedést támogató és bátorító feltételeket kíván teremteni a költséges és emberi jogi szempontjából is aggályos, börtönszerű tartózkodási formákkal szemben.

4. 11.4. A népesedéspolitika hatékonysága A családi pótlékot Európában először – bár jelentősen korlátozva a jogosultak körét – Magyarországon vezették be 1912-ben. (Hazánkban a gyermekgondozási segélyt 1967-ben, a gyermekgondozási díjat pedig 1985-ben vezették be.) 25



A népesedéspolitika témakörén belül a legnehezebb feladat magának a népesedéspolitikai intézkedések hatékonyságának a megítélése. A népesedési jelenségek változásainak okai ugyanis olyan összetettek, hogy egyetlen tényezőre nem vezethető vissza. Amikor a születések számának növelését célzó intézkedések hatását kívánjuk lemérni – kiindulásként – összevetjük a termékenység intézkedés előtti és utáni arányszámait. Ehhez különféle specifikus, illetve standard termékenységi arányszámokat, valamint reprodukciós együtthatókat használunk. Ezekre azért is van szükség, mert számos, a termékenységet zavaró időközbeni változások (pl.: nem, kor, családi állapot, foglalkozás stb.,) kiszűrhetők. Még a legkorrektebb módszertani eljárással sem állapíthatjuk meg teljes egészében, hogy a mutatószámok alakulása egyértelműen és kizárólagosan a hozott intézkedéseknek, illetve alkalmazott eszközöknek tulajdonítható. Nehéz a hatékonyság megítélése akkor is, ha több intézkedés (pl.: családi pótlék és kedvezőbb lakáshoz jutás) kerül együttes bevezetésre. Ismeretlen továbbá a gyermekvállalást elősegítő vagy gátló egyéb általános jellegű motivációk (pl.: a létbiztonság erősödése, a gazdasági élet fellendülése stb.) hatásai. Végül, az sem tudható, hogyan alakult volna a termékenység a bevezetett intézkedések nélkül. Általánosságban úgy fogalmazhatnánk, hogy a népesedéspolitika akkor hatékony, ha az alkalmazott eszközök megvalósítják a kitűzött népesedéspolitikai célt. Azonban ez a megközelítés sem „ideális”. Amikor például a népesség gyarapodása érdekében jogilag tiltják a művi abortuszt, illetve korlátozzák a fogamzásgátló eszközök forgalmazását (pl.: Ratkó-korszak), akkor átmenetileg növekedhet a termékenység, valamint a születések száma. (Magyarországon például 1954-ben – a szigorú intézkedések miatt – 223 ezer élveszületés történt,26 ezzel szemben 2013-ban már csak 88 689 fő volt az élveszületések száma.) Tehát a népesedéspolitikai eszköz „hatékony” volt. Azonban nem számoltunk azzal, hogy a szigorú intézkedések miatt megnőhet az illegális abortuszok, a csecsemőgyilkosságok, illetve az állami gondozottak száma is. Nemcsak a magzat, az újszülött kerülhet veszélybe, hanem az „anya”, a nő is, ha nem szakorvos végzi az orvosi műveletet. Így már nem igazán hatékony a népesedéspolitika. Egy meggondolatlan adminisztratív-jogi intézkedéssel csak egy demográfiai „hullámzást”, illetve egyensúlyzavart érhetünk el. A Ratkó-korszak időszakát a magyar népesség korfája hatásosan szemlélteti. Véleményünk szerint az alacsony és csökkenő termékenységű országok (pl.: Magyarország) vonatkozásában a hatékony népesedéspolitika az alábbiak szerint határozható meg: 1. szükséges a pro-natalista népesedéspolitika alkalmazása, 2. a népesedéspolitikai célokat hosszú távra kell megtervezni, 3. nem alkalmazhat jogi-adminisztratív kényszerítő eszközöket, 4. a népesedéspolitika jól átgondolt, (anyagilag) ösztönző jellegű legyen, 5. stabil gazdasági alapokra, valamint társadalmi konszenzusra van szükség.

5. 11.5. A magyar népesedéspolitika (1867-1990) A magyar népesedéspolitikát a kiegyezéstől (1867) lehet elemezni. Egyfelől azért, mert a rendszerezett demográfiai adatok ettől kezdve állnak rendelkezésünkre. Másfelől, mert a magyar népesedéspolitikát lényegében ettől az időponttól folyamatosság jellemzi, legalábbis abból a szempontból, hogy ettől kezdve napjainkig mindvégig a pro-natalista szemlélet, azaz részint a családalapítást és a családi stabilitást célzó, részint a termékenység növekedését kedvezőnek és szükségszerűnek ítélő szemlélet jellemzi. Európában ez a folytonosság csak Franciaországra jellemző.27 Ennek a szemléletnek a kialakulásában alighanem szerepet játszik a kezdeti időben – az ideológiai és érzelmi elemeken kívül – az is, hogy amióta rendszeresen mérik, azóta mind a születések, mind a halálozások arányszámai folyamatosan csökkennek, miközben a környező országok s számos hazai nemzetiségi terület termékenysége magasabb volt, mint a magyar lakosságé. Nyilvánvalóan fokozták az aggodalmat a nemzetiségi megoszlás adatai is, amelyek az 1869. évi népszámlálás nyomán váltak közismertté. Eszerint a magyar népesség részaránya 1910-ben – Horvátország nélkül – csak 54,5 százalék volt.

26 27

BALÁZS József – HORVÁTH Róbert: Bevezetés a demográfiába. JATEPress, Szeged, 1993. 85. p. KLINGER András (szerk.): Demográfia, Budapest, 1996. 476. p.



Az első világháború után, 1920-ban az önkényes, a demográfiai, illetve etnikumi szempontokat nélkülöző határmeghúzás nyomán az 1910-es 10 milliónyi magyar lakosból 3,3 került elcsatolt, határon túli területre. Ez természetesen alapvetően meghatározta a két világháború közötti népességpolitikát. Ráadásul tovább fokozta az aggodalmakat az “egykés” családmodell terjedése. A második világháború után – más helyzetben és más eszmei háttérrel – folytatódik a pro-natalista népesedéspolitikai szemlélet. A második világégés utáni időszakban egészen a rendszerváltásig három népesedéspolitikai programot hirdettek meg (1953, 1973, 1984). Ennek egyik oka az a sajátosság is, ami Magyarországot jellemezte ebben az időben, hogy a háború okozta halálozás és a rendkívüli népességmozgások rendkívül jelentős népességszám-csökkenést eredményeztek, ugyanakkor – eltérően más európai országoktól s az első világháborút követő hazai tapasztalatoktól is – nem alakult ki születési hullám, sőt az 1950-es évek elején a nettó reprodukció 1% alá csökkent. Ezt a folyamatot egy voluntarista rendelettel igyekeztek orvosolni: 1953 márciusában az abortuszok engedélyezését rendkívül keményen megszigorították, aminek következményeként a termékenység megugrott. A II. világháború utáni első népesedéspolitikai program a sokak által emlegetett Ratkó-korszakban született meg. A Ratkó Anna 1950 és 1953 közötti egészségügyi miniszterségének, illetve tágabban az 1950 és 1956 közötti félévtizednek a népesedéspolitikára utaló elnevezése a Ratkó-korszak. A drasztikus abortusztilalom és a gyermektelenségi adó miatt a természetes szaporodás üteme ezekben az években jelentősen nőtt. A terhességmegszakítás tilalmát 1956 júniusában oldották fel, a gyermektelenségi adót pedig a forradalom után törölték el. A program, bár nőtt a népességszám, mégis kudarcot vallott. Ugyanakkor a termékenység későbbi rendkívül gyors visszaesése aggodalmakat keltett, ugyanis pl. 1963-ban Magyarországon volt a legalacsonyabb nyers születési arányszám az egész világon. Ezért a pro-natalista politika indirekt eszközeivel igyekeztek elmozdulást elérni: 1968-ban bevezették a gyermekgondozási segélyt, ami megállította a születésszám csökkenését, sőt bizonyos mértékű emelkedést is elért a termékenységben. De mindezek ellenére lényeges javulás nem következett be: Magyarország nemzetközi viszonylatban is a legalacsonyabb termékenységű országok közé tartozott továbbra is. Ezért 1973-ban új népesedéspolitikai programot kezdtek, aminek célja egy stacioner népesedési helyzet megközelítése volt. Eszközei a terhességi, gyermekágyi segély és a családi pótlék lényeges növelése és lakásellátási kedvezmények biztosítása, valamint az abortusz-rendszer mérsékelt szigorítása (de a korszerű fogamzásgátlás támogatása) voltak. Ugyanakkor az intézkedések időzítése igen szerencsétlen volt, ugyanis az éppen szülőképes korba került 1953-1955. évi születési hullám hatását erősítette, így 1974-75-ben egy második – bár mérsékeltebb – demográfiai hullámot produkált. A hatások azonban a 70-es évek végére elenyésztek, s a 80-as években új népesedési korszak kezdődött: a népesség természetes fogyásának korszaka. Az 1970-es években emelkedett a halandóság, azon belül is elsősorban a középkorú férfiak halandósága, ami egyébként eléggé váratlanul következett be, hiszen 1945-től a 60-as évek közepéig javultak a halandósági viszonyok, kedvezőbbek voltak, mint pl. az ausztriai jellemzők. 1984-ben , miután ismertté vált az 1980. évi népszámlálás által kimutatott népességszám-csökkenés, új népesedéspolitikai programot fogadtak el. Ez az első kettőhöz képest jelentős eltéréseket tartalmazott. Alapvetően célul tűzte ki a népességcsökkenés folyamatának mérséklését, majd megszüntetését, hosszabb távra pedig a népesség fokozatos gyarapodását. Továbbá a termékenység-centrikusság helyett egyenrangú jelentőséget nyert valamennyi népesedési tényező. Így a születésszám emelése mellett deklarálták a népesség egészségügyi helyzetének javítását, a halandóság csökkenését, valamint a család szerepének erősítését. Az 1984. évi népesedéspolitikai program keretében számos intézkedés született, amelyek közül legjelentősebb a gyed bevezetése. Sajnos, az évtized végére a népesedéspolitikai eszközrendszer fejlesztése leállt. A rendszerváltás, illetve a társadalmi-gazdasági változások nem kedveztek a népesedési problémák megoldásának.

6. 11.6. A rendszerváltás követő magyar népesedéspolitika (1990–2002) Az 1990-ben végbemenő, első demokratikus országgyűlési választást követően a népesedési kérdések kezdetben háttérbe szorultak, amely nem jelentette azt, hogy kérdés problematikája, vagyis az ország népességfogyása kevésbé érdekelte volna a politikai döntéshozókat. Feltehetően, az egyik ok az lehetett, hogy a népmozgalmi folyamatok 1990 és 1992 között kevésbé reagáltak a politikai, illetve gazdasági változásokra. Ezt követően azonban minden „fronton” kedvezőtlen jelenségeknek lehetünk szemtanúi. Bár a válások száma stagnált, de a házasságkötések, valamint az élveszületések száma jelentősen visszaesett. Ezt elősegítette, az abortuszok engedélyezésének liberális gyakorlata, a fiatalok körében növekedő munkanélküliség, a lakásépítések számának 164 Created by XMLmind XSL-FO Converter.


visszaesése és nem utolsó sorban a családokat érintő támogatási rendszer átszervezése. Nem is beszélve arról, hogy a kedvezőtlen korszerkezet miatt a magyar társadalom elöregedett, amely sajátosság a halálozások kedvezőtlen alakulását vonta maga után. Az 1980. évi népszámlálástól csökkenő magyar népesség fogyása egyre gyorsuló tendenciát vett fel. Az előbbiekben említett jelenségek már nemcsak érzelmileg érintette rosszul a politikusokat, szakértőket és a kérdéssel foglalkozó állampolgárt, hanem súlyos gazdasági problémák eljövetelét is előrevetítette. A politikai vezetés eleinte folytatni kívánta a családtámogatások pénzügyi rendszereit (családi pótlék, gyes, gyed, stb.), de az infláció miatt ezek reálértéke csökkent. Az 1995. évben történt pénzügyi intézkedések miatt a család- és gyerektámogatást részben szegénypolitikává alakították, kizárva a juttatásokból egy vitatott részarányú, de demográfiailag mégis jelentős társadalmi réteget. A családpolitika megváltozása elősegítheti a legszegényebb és legiskolázatlanabb rétegek termékenységének szinten tartását, amíg jelentős visszaesést könyvelhet el a középső, illetve felső társadalmi rétegekben. Az előbbiekben röviden felsorolt népesedési folyamatok jelzik, hogy a magyar népesség számbeli alakulását és szerkezetét tekintve jelentős problémákkal küszködik, amelynek hatásai más területeken is (pl.: nyugdíj, szociális ellátások) – mind a társadalom, mind az egyén szintjén – megfigyelhetőek lesznek. Ezért is van az, hogy hazánk népesedési helyzete nagyfontosságú társadalmi ügy, amelynek megoldásában együttes politikai felelősségnek, a Kormány egységes tevékenységének és társadalmi összefogásnak kell érvényesülnie. Ezért a Kormány – a népesedési helyzet alakulására tekintettel, figyelembe véve a családok stabilitásának, valamint a születési és halálozási mutatóknak a kedvezőtlen alakulását – a nemzeti jövőbeni fennmaradásáért érzett felelősségtől vezérelve az alábbi távlati népesedéspolitika alapelvek megvalósulását emelte ki: 1. családok stabilitása, 2. születendő gyermekek számnak növelése, 3. a halandóság csökkentése.28 1. A távlati népesedéspolitikai alapelvekről a 1031/1994. (IV. 30) Kormányhatározat rendelkezik. Ennek értelmében a családok anyagi és erkölcsi támogatása tekintetében fontos szerep hárul a mindenkori Kormányra, az önkormányzatokra, valamint a nem állami szervekre és az egyházakra egyaránt. Elő kell segíteni továbbá, a fiatalok házasságkötésének erkölcsi és anyagi megalapozottságát, a felelősségtudat fokozását, és egyben a felelősségvállalás lehetőségének megfelelő biztosítását is. Ennek a célkitűzésnek a megvalósulását a jogszabály nemcsak a családi összetartó erő növekedése, új életfelfogás, erkölcsi megújulás megvalósulásában látja, hanem a fiatal házasok lakáshoz jutásának elősegítése érdekében nyújtott pénzügyi támogatások bővítésében is. A kormányhatározat szerint törvényben kell kimondani a gyermekek és az ifjúság alapvető jogait, a nemzetközi egyezményekkel összhangban. Ezen belül fontos célkitűzés, hogy a gyermek saját családjában nevelkedjen. A foglalkoztatáspolitika területéhez kapcsolódóan a jogszabály fontos szerepet tulajdonít az egyéni foglalkozási pálya és a családi teendők, a gyermeknevelés harmonikus egyeztetésének is. 2. A születendő gyermekek számának növelés érdekében törvényes biztosítékokat kell teremteni a szülők kettős szerepvállalásának: a munkavégzési és a szülői feladatok párhuzamos ellátásának anyagi és erkölcsi feltételeihez. Emellett nagyobb szerepet kell kapnia a nevelésnek is a gyermekvállalás és gyermekgondozás feladataira való felkészítésében, mind a közoktatásban, mind pedig a tömegtájékoztatásban. A gyermekvállalás és a gyermeknevelés segítését összehangoltan és célhoz kötötten kell kialakítani, mind a lakástámogatás, mind a gyermekgondozási feltételek anyagi és intézményi biztosítása, mind az iskoláztatás lehetőségei, a munkafeltételek javítása, valamint a szülői munkamegosztás tekintetében. Gazdaságpolitikai intézkedésekkel törekedni kell arra, hogy egy keresetből el lehessen tartani egy családot, így a nők – esetleg akaratuk ellenére is – ne kényszerüljenek munkába állni, hanem minél több nő válassza a gyermeknevelés – ahogy a jogszabály fogalmaz – „főhivatásként”.

28

A távlati népesedéspolitikai alapelvekről szóló 1031/1994. (IV. 30) Kormányhatározat.



Olyan adórendszert kell megvalósítani, amely jobban igazodik a családok összetételéhez és az eltartottak számához. Biztosítani kell annak feltételeit is, hogy növekedjen a tervezett és kívánt terhességek, és csökkenjen a nem tervezett és nem kívánt terhességek száma. Javítani kell továbbá a várandósságra való felkészítést, a terhesgondozást, a szülés, valamint az újszülöttellátás feltételeit, elsősorban az egészségnevelési és pszichológiai téren. 3. A halandóság csökkentése érdekében összehangolt és hatékony közép- és hosszú távú egészség- és szociálpolitikai intézkedéseket kell előkészíteni annak érdekében, hogy javuljon az ország népességének egészségi állapota, és élettartama jelentősen közeledjen az európai országok többségének szintjéhez. Fontos szerepet tulajdonít a jogszabály a Magyarországon vezető haláloki – szív- és érrendszeri betegségek, daganatok, emésztőrendszeri betegségek, illetve a légző rendszer betegségei – főcsoportokban elhalálozottak számának csökkentésében, amely célkitűzés kapcsán a felvilágosításnak, illetve az életvitel megváltoztatásának, az egészséges életmódnak lenne kiemelkedő szerepe. A halandósági mutatók javulásához szükséges a munkakorú népesség – elsősorban a férfi lakosság – egészségi helyzetének mielőbbi javítása, továbbá elengedhetetlen a gyermekek és a fiatalok egészségének megőrzése is. A jogszabály külön rendelkezik még – a felvilágosítás és a gyógyító intézkedések biztosításával – a csecsemőhalálozások számának csökkentéséről is. Elő kell segíteni továbbá – a feltételek megteremtése által – az időskorúak otthoni gondozásának jogi-pénzügyi feltételeit, valamint a munkaképtelenné vált népesség rehabilitációját is. A szintén 1994-ben született 1108/1994 (XII. 2.) Kormányhatározat a népesedéspolitikához kapcsolódó szociálpolitikai alapelvekről rendelkezik. A jogszabály bevezető szerint „a Kormány célja egy hosszú távon is fenntartható, a gazdaság jövedelemteremtő képességéhez igazodó, de a piacgazdaság egyenlőtlenségeit is méltányosan kezelő jóléti rendszer létrehozása. Ennek érdekében a következő években a szociálpolitika legfontosabb feladata az ellátások hatékonyságának fokozása, a szociálisan hátrányos helyzetű egyének, családok, létfeltételeinek védelme. A szociális ellátások hatékonyságának fokozása szükségessé teszi a rendszer átalakítását. A szociális juttatások átrendezését a jóléti szolgáltatások és szociális juttatások rendszerének felülvizsgálatával, a kiadások célzottabbá tételével, a szociálisan veszélyeztetett rétegek javára történő átcsoportosításával kell megoldani. A jövőben a szociális ellátásoknak csak olyan szintje garantálható, mely az ország gazdasági feltételei mellett biztosítható, ezért a szociális kiadások GDP-n belüli aránya nem növekedhet. Az átalakítás csak fokozatosan és következetesen történhet, melynek során a következő prioritásokat kell érvényesíteni. A Kormány egyetért azzal, hogy a népesedéspolitikai célokra is figyelemmel, a családtámogatások egységes rendszerének kialakításával az ellátások feltételrendszerét közelíteni kell egymáshoz. Az anyasági és gyermektámogatási ellátásokat célzottabbá kell tenni oly módon, hogy a szociálisan veszélyeztetett rétegek támogatása erősödjék.” 29 A Kormány a hosszú távú népesedési stratégia megalapozására, az ezzel kapcsolatos kormányzati intézkedések koordinálására Népesedési Kormánybizottságot hozott létre. Erről az 1069/2001. (VII. 10.) Kormányhatározat rendelkezik, amely jogszabályt az 1157/2002 (IX. 14) Kormányhatározat módosította. A Bizottság a Kormány tanácsadó, döntés-előkészítő, javaslattevő szerve. A kormánybizottság elnöke a miniszterelnök, titkára a Miniszterelnöki Hivatal általános jogkörű politikai államtitkára. Tagjai az illetékes miniszterek, valamint a tudomány területéről hét jeles személyiség, akiket a miniszterelnök kér fel a Bizottság tagjának. A kormánybizottság elődleges feladata a Nemzeti Népesedési Program kidolgozása, továbbá kialakítja a népesedési folyamatok pozitív befolyásolását segítő cselekvési programot, a megvalósítás eszközrendszerére kiterjedően, javaslatot tesz a népesedéspolitikát érintő döntések meghozatalára, családbarát foglalkoztatási és vállalkozási formák kidolgozására, a népesedés- és családpolitikai intézkedések, valamint az adó-, járulék-, jövedelemelosztási és támogatási rendszer összehangolására, figyelemmel kíséri és elemzi a népesedés és családpolitikai intézkedések rövid és hosszú távú hatását, véleményt nyilvánít, állást foglal a népesedési helyzetet érintő kérdésekben.30 A kormánybizottság albizottságokat, munkacsoportokat hozhat létre, amelyek A kormányprogramból adódó szociálpolitikai feladatokról szóló 1108/1994 (XII.2.) Kormányhatározat. A nemzeti népesedési program kidolgozásáról, a Népesedési Kormánybizottság létrehozásáról szóló – az 1157/2002 (IX. 14) Kormányhatározattal módosított – 1069/2001.(VII.10.) Kormányhatározat. 29 30



munkájába külső szakértőket is bevonhat, ugyanakkor maga állapítja meg ügyrendjét, munkatervét. A Bizottság működésével kapcsolatos koordinációs, szervezési és adminisztratív feladatokat a Titkárság látja el. A Titkárság szervezetileg a Miniszterelnöki Hivatal politikai államtitkára titkárságának keretei között működik. A bizottságot az utóbbi időben nem hívták össze. Jelenleg a magyar népesedéspolitikai célokat az egyes vonatkozó, közvetett (pl.: a családok támogatásáról szóló törvény) és közvetlen (az előbbiekben említett kormányhatározatok) jogszabályok tartalmazzák.

11.3. ábra - 19. ábra: A teljes termékenységi arány, az élveszületések száma és a főbb népesedéspolitikai intézkedések (1949–2000)

Forrás: HABLICSEK László: Előzetes számítások a 2001. évi népszámlálás részleges adatai alapján (2002. március).

11.4. ábra - 20. ábra: Magyarország korfája (1900, 2000, 2100)31

31

A bal oldali a férfi, a jobb oldali szalagdiagram a női népesség adatait tartalmazza.



Forrás: HABLICSEK, László: Demographics of population ageing in Hungary: http://www.ier.hitu.ac.jp/pie/Japanese/seminar/workshop040220/Hablicsek.pdf. (Letöltés ideje: 2011. július 21.)

Felhasznált irodalom 2/15/95 Virginia Department of Medical Assistance Services report to Robert G. Marshall, Member, Virginia House of Delegates. A kormányprogramból adódó szociálpolitikai feladatokról szóló 1108/1994 (XII.2.) Kormányhatározat. A távlati népesedéspolitikai alapelvekről szóló 1031/1994. (IV. 30) Kormányhatározat. A nemzeti népesedési program kidolgozásáról, a Népesedési Kormánybizottság létrehozásáról szóló – az 1157/2002 (IX. 14) Kormányhatározattal módosított – 1069/2001.(VII.10.) Kormányhatározat. Acta/Obstetrics and Gynecology Scandinavia, 1979; #58. American Journal of Obstetrics & Gynecology, 1992, #166, 100-103. American Journal of Public Health, 1982; #72.



BALÁZS József – HORVÁTH Róbert: Bevezetés a demográfiába. JATEPress, Szeged, 1993. Bernadell Technical Bulletin, 1989; Vol. 1, #1. BROWN Judie (fordította: Kolonits Klára): Az abortusz kockázatai. Magzatvédő Társaság, 1999. Canadian Journal of Psychiatry, 1979; #24, 610-620. CSEREKLYEI Márta: Leányrablás Kínában. Hetek, II. évfolyam, 48. szám, 1998. november 28. Egészségügyi Világszervezet honlapja: www.who.int/en/ G. NEY, Phillip: „The Effects of Pregnancy Loss on Women's Health”, Social Science Medicine, Vol. 38, #9, 1994. GÁL Zsolt: Folytatódik a népességrobbanás. Új Szó, 2003. július 30. GYÉMÁNT Richárd – KATONA Tamás – SZONDI Ildikó: Demográfia. Pólay Elemér Alapítvány, Szeged, 2004. GYÉMÁNT Richárd – KATONA Tamás: Demográfia. Pólay Elemér Alapítvány, Szeged, 2005. HABLICSEK, László: Demographics of population ageing u.ac.jp/pie/Japanese/seminar/workshop040220/Hablicsek.pdf.

in

Hungary:

http://www.ier.hit-

HABLICSEK László: Előzetes számítások a 2001. évi népszámlálás részleges adatai alapján (2002. március). Human Medicine, 1991; Vol. 7, #3. Kempelen Farkas Digitális Tankönyvtár: www.hik.hu. (Letöltés ideje: 2008. július 3.) KLINGER András (szerk.): Demográfia. Budapest, 1996. L. RÉDEI Mária: Demográfia. ELTE, Eötvös Kiadó, Budapest, 2001. McGOVERN, Celeste: „Hag-Ridden by Post-Abortion Guilt”, British Columbia Report, 10/18/93; British Journal of Obstetrics & Gynecology, 1980; No. 87. ROSENBERG, Lynn: „Induced Abortion and Breast Cancer: More Scientific Data Are Needed”, Journal of the National Cancer Institute, Vol. 86, #21. SZABÓ Iréne: A népességfogyás a társadalom önkritikája is. Népszava, 2004. július 24. SZONDI Ildikó – GYÉMÁNT Richárd: Bevezetés a demográfiába. Pólay Elemér Alapítvány, Szeged, 2004.


12. fejezet - 12. A népesség összefüggése egyes társadalmigazdasági jelenségekkel 1. 12.1. A demográfia egyes gazdasági és társadalmi összefüggései A demográfia nem csupán az egyes népesedési folyamatokat és struktúrákat vizsgálja, ezzel túllép az ún. „tiszta demográfián”. A népesedési jelenségek elemzése nem elegendő. A demográfia vizsgálati körébe tartoznak azok a gazdasági és társadalmi összefüggések, melyek a demográfiai folyamatokkal és szerkezetekkel kapcsolatban állnak.

1.1. 12.1.1. Gazdaságdemográfia A gazdaságdemográfia a népesedés és a gazdaság közötti összefüggésekkel foglalkozik. Ezek az összefüggések alapvetően abból adódnak, hogy a gazdasági jelenségeket (termelés, fogyasztás, megtakarítás, beruházás stb.) a népesség hozza létre, a céljuk pedig a népesség szükségleteinek kielégítése. A gazdasági folyamatok minden fázisában a személyek állnak, egyszer, mint munkaerő, egyszer, mint fogyasztó. A népesség száma, összetétele tehát hatással van a gazdaságra. A népesedési jelenségek alakulásában ugyanakkor a tiszta demográfiai tényezőkön kívül a gazdasági-társadalmi környezet is meghatározó szerepet játszik, azaz a gazdasági körülményeknek jelentős szerepe van az egyes népmozgalmi jelenségek alakulásában. A népesség és a gazdaság közötti összefüggés két részre bontható: 1. A gazdaság hatása a népesedés jelenségeire. 2. A népesedés hatása a gazdasági jelenségekre. A valóságban természetesen e kétféle hatás nem különíthető el egymástól, a gazdasági jelenségek és a népesedési jelenségek egyidejűleg okok és okozatok is.

1.2. 12.1.2. A gazdaság hatása a népesedésre A gazdaság hatását a népességre különböző mértékben és megközelítésben a népességelméletek is kiemelik. Leegyszerűsítve: a népesség fejlődését meghatározzák a rendelkezésre álló anyagi javak, elsősorban az élelmiszer mennyisége. Bár a gazdasági élet ilyen jellegű hatása csak a primitív társadalmakban érvényesül, ez a felismerés alakította ki az adott földterülethez fűződő eltartó képesség, illetve maximális népességszám fogalmait, és ez volt az elindítója a népsűrűség, mezőgazdasági népsűrűség témakörével foglalkozó demográfiai irodalomnak. A valóságban a gazdasági élet hatása többnyire bizonyos közvetítéssel – társadalmi, kulturális vagy egészségügyi szűrőkön keresztül – a népmozgalmi események egyes területein érvényesül. A hatások, illetve összefüggések történeti jellegűek; adott gazdasági jelenség, mint például az egy főre eső bruttó nemzeti jövedelem növekedése, nem feltétlenül eredményez azonos népesedési hatásokat különböző társadalmakban. A gazdasági fejlődés kedvező. A nagyobb jövedelem, a magasabb iskolai végzettség, általában a magasabb társadalmi státusz együtt jár az átlagosnál jobb életkilátásokkal, a várható élettartam nagyobb értékével. A múlt század második felében a gazdaságilag fejlett országokban a halandósági különbségek általában csökkentek elsősorban az orvostudomány és az egészségügyi ellátás fejlődése nyomán. Ugyanakkor csak közepesen szoros a korreláció az egy főre eső bruttó hazai termék és a halandóság szintje között. Így az Európai Unió dél-európai tagállamaiban magasabb a várható átlagos élettartam, mint néhány, náluk fejlettebb nyugateurópai tagállamban. Megindult a fejlődő országok halandósági viszonyainak javulása is. E javulás különösen 170 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

12. A népesség összefüggése egyes társadalmi-gazdasági jelenségekkel szembetűnő azokban az országokban, amelyekben a gazdasági fejlődés rendkívül gyors. Ez az egyik jó példa a gazdasági tényezők és a demográfiai jelenségek kölcsönhatására. A másik példa a járványos betegségek visszaszorulása, s különösen a fertőző betegségekre visszavezethető halálozások számának jelentős csökkenése. Ez elsősorban az általánossá vált közegészségügyi rendszabályoknak a következménye. Napjainkban a gazdasági élet és a halandósági szint közötti negatív összefüggés általában közvetetté vagy kivételessé vált. Ugyanakkor egyes halálokok, például a közlekedési balesetek, egyenes arányban vannak a gazdasági fejlettséggel. Ugyanilyen jellegű a hibás táplálkozási szokások, a mozgásszegény életrend gazdasági fejlettséggel összefüggő terjedése, s ennek kedvezőtlen hatása a várható átlagos élettartamra. A gazdasági életnek hatása van a házasságkötésekre is. Az alapvetően mezőgazdasági országokban a korábbi évszázadokban tapasztalható volt közvetlen összefüggés a mezőgazdasági termelési eredmények és a házasságok dinamikája között. Világviszonylatban erősen visszaesett – legalábbis a gazdaságilag fejlett országokban – a házasságkötések száma az 1929-30. évi világgazdasági válság idején. A hatások azonban általában rövid lejáratúak, átmeneti jellegűek; tulajdonképpen a házasságkötések naptárát, azaz időzítését befolyásolják, és a házassági mozgalom alakulását nem érintik. Miután a népességfejlődés és a népességi struktúra szempontjából alapvető fontosságú korösszetételt gyakorlatilag a termékenység határozza meg, az összefüggések rendszerén belül megkülönböztetett jelentősége van a gazdasági élet hatásának a termékenységre, illetőleg a születésszámra. Érdemes ezért áttekinteni a népesedési átmenet jelenségét. Az európai népességfejlődés jellemzője volt, hogy a halandóság XVIII-XIX. századi visszaesését bizonyos késéssel, az iparosodás kiteljesedésével követte a termékenység visszaesése. A termékenységcsökkenés egyébként csaknem egyidejűleg következett be az iparosodás nyomán előállt életszínvonal növekedéssel és – ami ebben társult – az életforma változással. A termékenység csökkenése a magasabb jövedelmű és magasabban képzett rétegeknél kezdődött, és fokozatosan terjedt ki az alacsony jövedelmű és szerényebb iskolai végzettséggel rendelkező rétegekre. Ugyanezt az összefüggést lehetett tapasztalni nemzetközi viszonylatban is. A termékenység-csökkenés általában Nyugat- és Észak Európában indult meg, ahol az iparosodás a legelőrehaladottabb volt, és szinte minden országban azonos folyamat zajlott le a gazdasági fejlődés előrehaladtával. Mindez kialakította a jövedelemszint és a termékenység közötti negatív összefüggés elméletét. Nem mondanak ellent ennek az utóbbi évtizedekben regisztrált nemzetközi adatok sem. Ezekugyanis általában azt tükrözik, hogy a születési arányszám és a gazdasági fejlettség fordított arányban van; magas termékenység általában a fejlődő országokban tapasztalható, ahol az egy főre eső bruttó hazai termék a legalacsonyabb. A gazdaságilag fejlett országokban a termékenység lényegesen alacsonyabb. Ugyanakkor nagyon fontos, hogy a negatív összefüggés nem lineáris; a termékenység csökkenése a gazdasági helyzet adott szintjén figyelhető meg; e szint alatt általában éppen fordított, pozitív összefüggés észlelhető. Egyébként az alacsony születési számú országok között is különböző kombinációk fordulnak elő a jövedelemszint, illetve termékenység kapcsolatát illetően, igaz, az általános kép mindenképpen negatív összefüggést mutat. Van azonban más szempont is; a gazdasági fejlődés szükségképpen együtt jár olyan társadalmi és kulturális folyamatokkal is, amelyeknek ugyancsak befolyásuk van a termékenységre. Ezek között a legfontosabb a városiasodás viszonylag gyors üteme. A gazdasági fejlődéssel együtt jár a gazdasági szerkezetváltozás, amely előidézi a társadalmi mobilitást, aminek önmagában is sajátos népesedési hatása van. A termékenység és jövedelmi szint közötti negatív összefüggés tehát az európai országokban, így Magyarországon is megfigyelhető volt. Jövedelem eloszlásunkat a múlt század második felében az jellemezte, hogy az egyes társadalmi csoportok keresete közelebb került egymáshoz. Ennek következtében a családok jövedelmében egyre nagyobb szerepet játszott a keresők–eltartottak aránya; ez a többgyerekes családokban érzékelhetően csökkentette az egy főre eső jövedelmet. A társadalmi juttatások, mint a családi pótlék, a gyermekgondozási segély, a gyermekgondozási támogatás e különbségeket némileg csökkentette, de természetesen nem szüntethette meg. Az egy főre eső jövedelem értelemszerűen nagyobb azokban a családokban, ahol az anya is dolgozik; a női gazdasági aktivitás ugyanakkor a korábbi tapasztalatok szerint hagyományosan csökkentette a termékenységet. Természetesen ez az összefüggés sem abszolút jellegű, adott esetben szociálpolitikai intézkedésekkel bizonyos mértékig ellensúlyozható. Sőt, Magyarországon például a gyermekgondozási segély 1967. évi bevezetését követően a kereső nők termékenysége magasabb volt, mint az eltartottaké. A legutóbbi évtizedekben szerzett tapasztalatok ugyanakkor új elemeket is felvetnek. A gazdaságilag fejlett országokban több vizsgálat utalt arra, hogy a negatív összefüggés-rendszer helyébe az úgynevezett "U" alakú kapcsolat lépett. Magas termékenység regisztrálható az alacsonyabb jövedelműeknél, a közepes jövedelemmel rendelkező rétegeknél ez nagymértékben visszaesik, míg a magasabb jövedelműeknél ismét emelkedés 171 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

12. A népesség összefüggése egyes társadalmi-gazdasági jelenségekkel tapasztalható. Hasonló összefüggés látható a szülők iskolai végzettsége szerinti vizsgálatokban is. A termékenység általában fordítottan arányos az iskolai végzettséggel egy bizonyos szintig, ugyanakkor a legmagasabb képzettségű nők termékenysége magasabb a valamivel kevesebb osztályt végzett anyákénál. Ez azt jelenti, hogy a gazdasági fejlődés adott szintjén a jövedelem és a termékenység között pozitív összefüggés bontakozhat ki. A gazdaság és a termékenység közötti összefüggések ismerete azért lényeges, mert meghatározza a népesedéspolitika mozgásterét. A múlt század második felében általában feltételezték, hogy a jövedelmi szint emelkedése nyomán a termékenység is automatikusan nő. Ugyanakkor a II. világháborút követő két évtizedben a gazdasági növekedés magas dinamikája mellett a jövedelem és a fogyasztás gyors növekedésének időszakában jelentősen visszaesett a termékenység,, azaz ezt a feltételezést nem igazolta az idő. Ez is siettette olyan népesedéspolitikai programok kidolgozását, amely az általános társadalompolitika és a gazdaságpolitika keretébe ágyazza a speciális népesedési szempontokat. Közvetlen és jelentős hatása van a gazdasági viszonyoknak a vándorlásra. Azokon a területeken, ahol a gazdasági fejlődés jelentős számú új munkaalkalmakat teremt, amelyek a helyben lakó népesség munkaerő kapacitását meghaladják, megindul, illetve felgyorsul a bevándorlás. Növelheti a bevándorlás ütemét, ha az adott terület a munkaalkalmakon kívül fejlettebb infrastrukturális, kulturális, társadalmi környezetet nyújt. Hosszú ideig ez volt az oka a népesség városba áramlásának, a városi népesség rendkívül gyors növekedésének, ami a múlt század második harmadában megfigyelhető volt. Azóta ez utóbbi folyamat megállt, sőt Európában az utóbbi negyedszázadban felgyorsult az ezzel ellentétes folyamat: a nagyvárosok lakosságának egy része kiköltözik a környező kisebb településekre. A vándorlás lényeges hatást gyakorol a vándorlási nyereséggel és a vándorlási veszteséggel rendelkező területek népességének kor és nem szerinti összetételére. A gazdasági fejlődést segítő korösszetételt hoz létre ott, ahol a bevándorlási többlet keletkezik, mivel így általában nő a gazdaságilag aktív és gyakran ezen belül a magasabban képzett népesség aránya. Ezzel ellentétes hatást vált ki természetesen az elvándorlási többlet. Más megközelítésben ez azt jelenti, hogy az elvándorlási többlet plusz kiadást okoz az érintett területeken annak a lakosnak gyermekkori eltartási és felnevelési terhével, aki gazdaságilag aktív élettartamát a bevándorlás helyén éli le, és ezzel a kiadástól mentesíti új lakóhelyét, s emellett növeli e terület gazdasági aktivitását és gyorsítja gazdasági fejlődését. Ennek különös jelentősége van a nemzetközi vándorlás hatásában is. E hatás problematikus jellege abban van, hogy konzerválja az egyes területek fejlettsége közötti különbségeket. Különösen nagy gondot okoznak a fenti problémák a népesség magasan képzett és különleges szaktudással rendelkező rétegeinek vándorlása esetén. A fejlődő országok gazdasági erőforrásaikhoz képest aránytalanul nagy áldozatokat hoznak diplomás szakemberek képzéséért, a felsőoktatás fenntartásáért és fejlesztéséért. Ugyanakkor áldozataik jelentős része nem térül meg, a kiképzett felsőfokú szakemberek jelentős része a fejlett országokban vállal állást. Ez a jelenség nehezíti a fejlett és fejletlen területek közötti különbségek csökkentését.

1.3. 12.1.3. A népesedés hatása a gazdaságra A népesség hatását a gazdasági életre már az ókorban felismerték a társadalmi kérdésekkel foglalkozó politikai gondolkodók. E filozófusok gondolatmenetében Konfuciustól Platónon keresztül Arisztotelészig felmerül az ideális népességszám gondolata. Felfogásuk szerint az adott földterülethez, természeti környezethez viszonyítható egy ideális népességszám; ha a lakosság ennél kevesebb, úgy az alulnépesedés, ha ennél több, úgy a túlnépesedés jellemzi a helyzetet. Alulnépesedés esetén a természeti erőforrások nem aknázhatók ki megfelelő mértékben, túlnépesedés esetén a népesség száma túlhaladja az élelmezés, a településszerkezet, a környezeti tényezők által megfelelő színvonalon ellátható népességet. Így alakul ki a mai értelemben vett optimális népességszám fogalma, igaz, annak statikus értelmében. Az ókorban és a középkorban a népességi optimumot csupán elméleti jelleggel, általánosan közelítik meg, tehát a fogalom számszerűsítésére az optimum szempontjából figyelembe vehető kritériumok, így az egy főre eső jövedelem maximumának, vagy az eltartási teher minimumának meghatározására nem kerül sor. Igaz, ebben a történelmi periódusban a demográfia tudománya még nem tárta fel a népességszám és a korösszetétel összefüggéseit. Részben ezzel indokolhatók a népességi optimum kérdésével kapcsolatos gyakran tudománytalan viták. Az optimum fogalmát akkor definiálhatjuk, ha hozzátesszük azt a kritériumot, melynek alapján optimalizálunk. Ez lehet például az egy főre jutó jövedelem. A XVIII-XIX. században spekulatív alapon határozzák meg az optimális népességfejlődés dinamikus fogalmát. A hangsúlyt a népesség és a gazdasági élet közötti viszony elemzéséről a két tényező kölcsönhatásaira helyezik át. Ezek közé tartozik Malthus elmélete, amelyre jellemző a logikai meggondolásokra támaszkodó gondolatmenet, az esetleges számszerű példák csak a logikai tételek illusztrációiként szolgálnak. 172 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

12. A népesség összefüggése egyes társadalmi-gazdasági jelenségekkel Új kiindulópontot jelez a népességi optimum kutatásnak a gazdaságilag fejlett országokban bekövetkezett az 1929-1930. évi világgazdasági válság. A válságot követő időszakban a termékenység sok országban jelentősen visszaesett, így fontos lett a két jelenség összefüggésének alapos vizsgálata. Az adatok ugyan azt támasztják alá, hogy a világgazdasági válság inkább oka, mint következménye volt a termékenység visszaesésének; természetesen az utóbbinak nyilvánvaló visszahatása volt: mélyítette a válságot. A házasságok és a születések számának csökkenése visszaesést okozott a keresletben, a lakásépítkezések iránti igényekben, a beruházásokban, ami gátolta a meglevő állóalapok kihasználását. Ez a felismerés arra késztette a közgazdászokat, hogy a házassági és születési mozgalom felélénkítését célzó népesedéspolitikai intézkedésekkel is keressenek kiutat a recesszióból. Teljesen más problémák jelentkeztek a fejlődő országokban, amelyeket a rendkívül gyors népességnövekedés, és a gazdaság elmaradottsága jellemez. A fejlődő országokban nincsenek kihasználatlan kapacitások, a technikai ellátottság igen szerény, a beruházás lehetőségei ezért korlátozottak. A népességnövekedés gazdasági következményeinek megítélése itt egészen más megközelítést indokol.

1.4. 12.1.4. A demográfia és a társadalmi mobilitás A népesedési folyamatokat alapvetően társadalmi tényezők befolyásolják. Meghatározzák a házasságkötési, válási, vándorlási szokásokat, sőt a népesedésben különösen fontos termékenységi magatartást is. Jelentős különbségek tapasztalhatók társadalmi rétegenként a halandóság területén is. A népesedési jelenségek, valamint a társadalmi szerkezet és mobilitás között számos kölcsönhatás áll fenn. Az egyik legkézenfekvőbb kapcsolat a társadalmi mobilitás és a vándorlás közötti összefüggés. Számításba kell azonban venni a mobilitás nem elhanyagolható negatív hatását a termékenységre is, amely abból adódik, hogy a társadalmi helyzetüket változtató házaspárok születéskorlátozása gyakran jelentősebb, mint a társadalmi helyzetüket nem változtatóké. Hasonló hatása lehet a termékenységre a házassági mobilitásnak is, azaz a különböző társadalmi csoportból érkező házasfelek vállalt gyermekszáma az alacsonyabb termékenységű társadalmi réteg magatartásához közelít.

1.5. 12.1.5. A társadalom szerkezete; társadalmi mobilitás A társadalom szerkezetén a társadalom mikro- és makrocsoportok szerinti megoszlását értjük. Mikroszintnek a családok és háztartások helyzetét és rétegződését tekintjük. Az általános gazdasági szerkezetbentörténő elhelyezkedésnél általában az aktív kereső háztartásfő besorolását tekintjük irányadónak. Természetesen eltérő megoldások is lehetségesek; előfordulhat, hogy a háztartásban több aktív kereső van, akik foglalkozásuk, iskolai végzettségük alapján eltérő társadalmi csoportba sorolhatók. Heterogén, azaz vegyes jellegűek azok a háztartások, ahol aktív és inaktív keresők (nyugdíjasok) élnek együtt. A társadalmi struktúrában elfoglalt helyet általában az aktív keresők foglalkozása és foglalkozási viszonya alapján lehet meghatározni. Ezek az ismérvek egyértelműen megkérdezhetők az empirikus vizsgálatok során a népszámlálástól a legkülönbözőbb reprezentatív adatfelvételekig. Ennek alapján következtethetünk a társadalmi hierarchiában elfoglalt pozícióra, amelyet az alábbi tényezők határoznak meg.

1.5.1. 12.1.5.1. Tulajdonviszonyok Az egyéni vállalkozók (ideértve a kisiparosokat, kiskereskedőket, önálló parasztgazdaságok tulajdonosait stb.) és a másik társadalmi csoport, a gazdasági tőkével rendelkezők rétege saját tulajdonukban álló termelőeszközök, vagyon, tőke hasznosításával fejtik ki gazdasági aktivitásukat, illetve elméletileg gazdasági aktivás nélkül is jövedelmet élvezhetnek tőkéjük alapján. E besorolás szerint a gazdaságilag aktív népesség legnagyobb csoportját a bérből, illetve fizetésből élő alkalmazottak alkotják; jövedelmük nagysága és jellege általánosan különbözik a vállalkozói rétegétől. A két csoport között helyezkedik el a termelőszövetkezeti tagok – ma már szerény létszámú – rétege, akiknek helyzete több szempontból hasonló az önálló vállalkozókéhoz; más vonatkozásokban pedig a bérből, fizetésből élők helyzetéhez állnak közelebb.

1.5.2. 12.1.5.2. Vezetés és hatalom E dimenzió azt jelenti, hogy valaki milyen szintű döntések meghozatalában vehet részt, és ezen keresztül mennyire irányítja, illetve ellenőrzi mások munkáját. A társadalmi hierarchiában elfoglalt hely minden korban 173 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

12. A népesség összefüggése egyes társadalmi-gazdasági jelenségekkel jelentős, mivel befolyásolja a jövedelem nagyságát, és meghatározza az adott munkakör társadalmi presztízsét is.

1.5.3. 12.1.5.3. A munka jellege E csoportosítás szerint megkülönböztetjük a fizikai és szellemi munkát. Évszázadokig a szellemi és a fizikai munka különbsége alapvetően meghatározta a társadalmi hierarchiában elfoglalt helyet. Az utóbbi fél évszázadban – többek között – a technológiai fejlődés hatására a korábbi meglehetősen nagy különbség oldódott. Ma jelentősebb eltérést mutat a társadalmi megítélésben a munka jellege, azaz a fizikai és szellemi munkánál egyaránt az a tényező, hogy a végzett tevékenység igényel-e szakképzettséget vagy nem igényel. A fizikai munkán belül megkülönböztetjük a szak, a betanított és a segédmunkás munkaköröket. A szellemi munkában pedig általában az egyetemi képzettség önálló alkalmazását igénylő foglalkozásokat, az egyéb felsőfokú vagy középfokú képzettséget igénylő tevékenységet, valamint az irodai és ügyviteli foglalkozásokat különböztetjük meg.

1.5.4. 12.1.5.4. Gazdasági ágazat Évszázadokon keresztül nagy szerepe volt a mezőgazdasági, illetve a nem mezőgazdasági ágazatok megkülönböztetésének, mert ez meghatározta az életmódbeli különbséget. Az elmúlt évtizedekben a különbség számottevően csökkent a mezőgazdaságban bekövetkezett technológia váltással, a megkülönböztetésnek azonban ma is van alapja. A másik, számottevően nagyobb foglalkoztatotti körrel rendelkező ágazat az ipar-építőipar. A gazdaságilag fejlett országokban a foglalkoztatottak többsége, egyre több országban akár kétharmada a szolgáltatási, más kifejezéssel tercier ágazatban dolgozik. A szolgáltatásban dolgozók egyre nagyobb hányada szellemi tevékenységet végez, jelentős részüknek felsőfokú végzettsége van. A társadalmi átrétegződés vagy társadalmi mobilitás a társadalmi hierarchiában elfoglalt hely megváltozását jelenti.

1.5.5. 12.1.5.5. Kollektív mobilitás Az egyes társadalmi rétegek egymáshoz viszonyított helyzetének módosulását jelenti. Kollektív mobilitásnak nevezzük az ipari és mezőgazdasági munkások közötti társadalmi különbség csökkenését, ugyanaz a folyamat megy végbe, ha a fizikai és a szellemi dolgozók életmódja, társadalmi helyzete közelebb kerül egymáshoz. Természetesen elképzelhető egyes társadalmi csoportok életviszonyainak az esetleges távolodása, az egyes rétegek egymástól való fokozottabb elkülönülése is. A modern társadalomban az egyes rétegek helyzetének közeledése elindította középosztály kialakulását, amely azt jelenti, hogy a társadalom jelentős rétege konszolidált körülmények között él, rendelkezik az alapvető érdekérvényesítés képességével és lehetőségével. 1.5.5.1. 12.1.5.5.1. Egyéni mobilitás Az egyén társadalmi réteghelyzetének változását jelenti, az adott személy másik társadalmi csoportba kerül. Ilyen átrétegződés, ha valaki a fizikai dolgozók rétegéből a szellemi dolgozók rétegébe kerül. Az egyéni mobilitás speciális esete a házassági mobilitás, mely más rétegbe tartozóval való házasságkötés révén megy végbe. 1.5.5.2. 12.1.5.5.2. Horizontális mobilitás Olyan foglalkozás-, illetve munkahely-változtatás, amely az általános presztízsskálán nem jelenti a társadalmi helyzet változását. 1.5.5.3. 12.1.5.5.3. Vertikális mobilitás A lefelé vagy felfelé irányuló helyzetváltozás a társadalmi hierarchiában. Erre példa, ha segédmunkásból szakmunkássá válik valaki. 1.5.5.4. 12.1.5.5.4. Intergenerációs mobilitás Az intergenerációs mobilitás a származás szerinti társadalmi helyzethez viszonyított változás. A gyakorlatban e változást az apa foglalkozásához viszonyítjuk.


12. A népesség összefüggése egyes társadalmi-gazdasági jelenségekkel 1.5.5.5. 12.1.5.5.5. Intragenerációs mobilitás Az egyéni életpálya során az első keresőfoglalkozáshoz képest bekövetkezett mozgást karrier mobilitásnak is nevezzük. 1.5.5.6. 12.1.5.5.6. Strukturális mobilitás Azt a mobilitást tekintjük ilyennek, amely a gazdasági szerkezet változása következtében szükségképpen végbemegy. A gazdasági struktúraváltozás irányában történő átrétegződést nevezzük főirányú mobilitásnak; ez tehát egy csökkenő rétegből egy növekvő rétegbe történő áramlás. Ilyen a mezőgazdaságból az iparba, az iparból a szolgáltatásba történő váltás. A növekvő rétegből a csökkenő rétegbe történő átlépést ellenirányú mobilitásnak nevezzük. A cirkuláris mobilitás a mobilitásnak azon része, mely a különböző rétegek egymással szembe történő áramlásából, a helycserékből következik be. Megkülönböztetjük a belépési mobilitást, azaz azt, hogy az adott rétegbe milyen arányban lépnek be más rétegekből, és ennek nyomán a réteg tagjai hogy oszlanak meg eredet, származás szerint, illetve a kilépési mobilitást, ami azt jelzi, hogy az adott rétegből mekkora a kilépők aránya.

Felhasznált irodalom ANDORKA Rudolf: A társadalmi mobilitás változásai Magyarországon. Gondolat Kiadó, Budapest, 1982. HOÓZ István: Demográfia. Tankönyvkiadó, Budapest, 1988. KOVACSICS Józsefné (szerk.): Demográfia. KSH, Budapest, 1996. MILTÉNYI Károly – SZABADY Egon: Demográfia. Tankönyvkiadó, Budapest, 1980. SZABADY Egon (szerk.): Bevezetés a demográfiába. KJK, Budapest, 1963. VALKOVICS Emil: Gazdaságdemográfiai elemzés elvei és módszerei. Tankönyvkiadó, Budapest, 1976. VALKOVICS Emil: Demográfia 1. Osiris Kiadó, Budapest, 2001.


13. fejezet - 13. Történeti demográfia 1. 13.1. A demográfia fogalma, tárgya Az első fejezetben a demográfia fogalmát a következők szerint fogalmaztuk meg: a demográfia az a történetileg kialakult tudomány, amely sajátos módszerekkel vizsgálja a népesség számát, összetételét, területi elhelyezkedését és állapotát, ezek változásait és tényezőit, valamint a népesség és a népesedés jelenségeihez fűződő társadalmi–gazdasági kölcsönhatásokat és következményeket, feltárja a népesség megújulásának, a népesedés jelenségeinek törvényszerűségeit. Nézetünk szerint a történeti demográfia – a demográfia definíciójához kapcsolódóan – szűkebb értelemben azokkal a népesedési kérdésekkel, demográfiai folyamatokkal foglalkozik, amelyek a hivatalos statisztikai szolgálat megjelenése (1869) előtti időszakban jellemeztek egy meghatározott területen (Magyarországon) élő népességet. Tágabb értelemben a történeti demográfia része a hivatalos statisztikai szolgálat megjelenése utáni demográfiai folyamatok elemzése is. Napjainkban szakértői – statisztikus, demográfus – körökben jelentős vita zajlik abban a tekintetben, hogy a (történeti) demográfia tárgyát csak a hivatalos statisztikai szolgálat megjelenése utáni demográfiai folyamatok képzik, vagy annak tárgya sem szervezetileg, sem időbelileg nincs korlátozva. 1 A történeti demográfia fontosságát az adja, hogy bár az egyes országok statisztikai hivatalainak munkája alapvetően a jelenre vonatkozik, a jelennek a múlttal való összehasonlítását, a fejlődés, illetve visszafejlődés mértékét, továbbá a trendek, és tendenciák megállapítását jelentősen elősegíti. Továbbá jelentős ismeretanyaggal látja el az un. „határtudományokat”, amilyen például a közgazdaságtudomány vagy történelemtudomány. Az előző bekezdésben említett kiemelkedő jelentőség ellenére, mind a mai napig nem valósult meg hazánk történeti demográfiájának megírása. Ennek egyik jelentős oka, hogy a történelmi koronként eltérő források szinte koronként eltérő tudományos ismereteket követelnek meg. Továbbá az sem elhanyagolható szempont, hogy minél régebbi korokat vizsgálunk, annál kevesebb statisztikai adatsor áll rendelkezésre. Kijelenthetjük, hogy már a 18. század első felének népmozgalmi adatai is jórészt ismeretlenek a ma élő kutatók számára. A 18. század előtti források, melyekből a népesség számára és területi elhelyezkedésére, megoszlására következtetni lehet nem népességi összeírások, hanem adózási, birtokigazgatási, egyházi vagy katonai célú felmérések eredményei. Az említett források adataiból a történeti demográfia módszereivel vonhatunk le következtetéseket hazánk népesedési viszonyaira. A korábbi századok népesedési, szociális, gazdasági és kulturális adatai még inkább homályba vesznek.2 Magyarországon a statisztikai tevékenység „előjelei” a középkor végén, az újkor hajnalán jelentek meg. Az újkor előtti történelmi időszakok adatainak megismeréséhez más tudományok (régészet, embertan, stb.) ismeretanyagát kell segítséghez hívni. Sajnálatos módon a történelmi korok népesedési és egyéb adatainak feltárását sokszor elődeink „gondatlansága” is nehezítette. Elődeink sokszor könnyelműen „selejtezték ki” a ma már pótolhatatlan értékű régi adó-, birtok- és népességi összeírási könyveket. Veszprém vármegye 1923-ban „szabadult meg” az 1828. évi megyei összeírás anyagától. Olykor az is előfordult, hogy a gondatlan kezelés következtében a háborúk semmisítették meg régebbi korok emlékeit: például a Fővárosi Levéltárban elhelyezett 1857. évi osztrák népszámlálás ismeretanyagának jelentős részét a II. világháború pusztításai tették tönkre. Az a kutató, aki egy letűnt korszak történelmét ismeri, továbbá birtokában van a népmozgalmi és egyéb összeírások körülményeire vonatkozó információknak, tisztában van a statisztikai adatok feldolgozásának és elemzésének módszertani kérdéseivel, annak a történeti demográfia a „kulcs”, hogy egy régebbi történelmi korszak „ajtaján” belépve modellezze annak az időszaknak a népesedési, társadalmi, gazdasági, szociális, kulturális és egyéb jellemzőit.

KOVACSICS József: Történeti demográfia. KSH, Budapest, 1996. 411. p., in: KLINGER András (szerk.): Demográfia. KSH, Budapest, 1996. 2 „…olyan összeírások, melyek a népesség számának akár csak hozzávetőleges megállapítását az egész országra vagy legalább nagyobb területekre lehetővé tennék az Árpádok korából eddig még nem ismeretesek…” RÁTH Zoltán: Magyarország statisztikája, Budapest, 1896. 122.p. 1


13. Történeti demográfia

2. 13.2. A történeti demográfia forrásai A történeti demográfia forrásanyagait időbeli keletkezésük szerint négy csoportra oszthatjuk: I. A honfoglalás időszakától az Árpád-házi uralkodók kihalásáig (1301). II. Az 1301-től a török kor végéig terjedő időszak. III. A 18. századi telepítésektől („új honfoglalás”), a II. József (1780-1790) idejében végrehajtott első népszámlálással (1784-1787) bezárólag. IV. Az első statisztikai célú népszámlálást követően a hivatalos statisztikai szolgálat kialakulásáig (1869) terjedő korszak.3 Az első időszak, amely a honfoglalás kezdetétől, 895-től 1301-ig tart, bár kétség kívül hosszú korszaknak tűnik, azonban demográfiailag értékelhető forrásanyag meglehetősen kevés áll rendelkezésünkre. Ebben a korszakban csupán becslésekre, korabeli oklevelek tartalmára, valamint a nyelvészet, az ember származásával, alaktani sajátosságaival és azok földrajzi variálódásával foglalkozó tudomány, az embertan, illetve a régészet megállapítására hagyatkozhatunk. A régészeti feltárások közül különösen az Árpád-kor emlékeit kell kiemelnünk. A számos feltárt falu, temető, illetve csontmaradvány értékes információkat hordoz a demográfia kutatóinak számára is. A régészeti feltárásokkal – különösen a temetőfeltárásokkal – kapcsolatban szükséges megjegyeznünk, hogy nehezen, vagy egyáltalán nem tudjuk megkülönböztetni a korabeli magyarok, valamint a beolvadt, illetve azonos emlékeket őrző népcsoportok (pl.: kabarok, uzok, székelyek stb.) leletanyagait. A második korszak az utolsó Árpád-házi uralkodó, III. András halálától, 1301-tól a magyarországi török kor végig (1699, illetve 1718-ig)4 tart. Ebben a korszakban forrásértékű anyagnak tekinthetők a dicalis összeírások, az urbáriumok, a pápai tizedjegyzékek és adóösszeírások, a kilenced összeírások, a városi összeírások, továbbá egyéb (pl.: vármegyei) összeírások. A dicalis összeírás az állami adó beszedését megelőző vagyonösszeírás. Elnevezését attól az adóbeszedési eljárástól vette, amikor a rovásbotokra (dica) vésték fel a portánként fizetett adót. A dicalis összeírások tartalma sokat változott az eltelt évszázadok folyamán, mivel módosult az adókivetés alapja is.5 A dicalis összeírások elsősorban a korabeli jobbágyság helyzetéről közölnek számszerű adatokat. A dicalis vagy portális összeírások a történeti demográfia legrégibb forrásai, amelyek a 16-18. századra vonatkoznak. A dicalis összeírások rendkívül értékesek a demográfusok számára, mert képet közölnek a korabeli adózó és nem adózó népesség arányáról, az adóterhek területi megoszlásáról, a portaszám megyénkénti arányáról, valamint jobbágynépesség társadalmi rétegződésről. Azonban kritikaként említhetjük, hogy nem teljes körű összeírásokról van szó: nem közöl adatokat a zsellérekre, a pásztorokra, valamint a kézművesekre. Nem szerepelnek a kimutatásban azok a jobbágyok sem, akiknek vagyona nem érte el a három, illetve a hat forintot. Az urbáriumok a földesurak és a jobbágyok közötti viszony szabályozása, a munkaerő-gazdálkodás nyilvántartása céljából készült iratok. Keletkezése összefügg az egységes jobbágyság megszűnésével, a munkaerő társadalmi vagyoni differenciálódásával. Az urbáriumok különösen az alábbi adatokat tartalmazzák: • a földesúri birtokok kiterjedése, jövedelme • az úrbéres népesség száma, valamint annak föld- és állatállománya, • az úrbéres népesség szolgáltatásai és egyéb kötelezettségei.

KOVACSICS József: Történeti demográfia. KSH, Budapest, 1996. 414. p., in: KLINGER András (szerk.): Demográfia. KSH, Budapest, 1996. 4 Az 1699. január 26-án aláírt karlócai (Sremski Karlovci, Szerbia) békével nem szabadult fel Magyarország teljes területe. A Bánság (a történelmi Krassó-Szörény, Temes és Torontál vármegyék területe) 1718. július 21-ig, a pozsareváci (Požarevac, Szerbia) békéig török fennhatóság alatt maradt. 5 BAKÁCS István: A dicalis összteírások, A történeti statisztika forrásai. Budapest, 1957. 3



Az urbáriumok Nyugat-Európában már a 11. században, Közép-Európában a 12. században megjelentek. A korai urbáriumok (11-14. század) statisztikai célokra még alig használhatók. A 16. századai urbáriumok már egyre inkább táblázatos formában közlik az adataikat. A 17-18. századi urbáriumok tartalma már érezhetően egyre kötöttebb: a hagyományos kérdések és a népesség száma mellett, annak társadalmi megoszlására, a gyerekszámra, illetve az életkorra is rákérdeznek. Az urbáriumok bár nem egységes elvek szerint, egy időben készültek – ezért főként helytörténeti jelentőségük van –, azonban nagy előnyük abban rejlik, hogy bizonyos statisztikai módszerekkel egyes területek megközelítőleg teljes népessége megállapítható. A tized az egyházat illette meg azon a jogcímen, hogy mindenből, amit Isten adott egy tizedet az Istennek kell visszaadni. A kilenced a 14. század közepétől fogva a földesurat megillető hányad a föld minden terméséből, továbbá a juhok, kecskék és a méhek szaporulatából. A kilencedet 1351-ben azért léptették életbe, hogy egységesítsék a jobbágyi szolgáltatásokat, s ezáltal meggátolják a jobbágyvándorlást. A kilencedet a tizedtől eltérően, jogállásra való tekintet nélkül, mindenki köteles volt megfizetni, ha földesúri földet használt. Beszedése a tizedhez hasonló módszerrel történt. A kilenced és a tized együttesen a jobbágyot terménye 20%-ától fosztotta meg. A tizedjegyzékek (és a kilenced jegyzékek) történeti demográfiai értéke abban rejlik, hogy részletesebb adatokat közöl, mint a dicalis összeírások. Itt már a nincstelenek és a zsellérek adatai – főként a számuk – is fel vannak tűntetve. A városok mindennapjaira, népességére, társadalmi rétegződésére, a céhek számára és működésére értékes történeti demográfiai források a városi összeírások. Ilyenek – többek között – az 1686-os pesti, 1692. évi rozsnyói (Rožňava), az 1695-ös pécsi, illetve az 1752-1755 közötti szegedi városi összeírások. Az egyéb összeírások között tarthatjuk számon az 1725-28 közötti görög népességre, az 1724-25 közötti roma népességre vonatkozó összeírásokat. Ide sorolható még az 1765 és 1804 közötti összeírás is, amely a magyarországi bányászlakosságot vette számba. A vármegyei összeírások közül Gömört kell kiemelnünk, ahol 1557 és 1597 között írták össze a vármegye lakosságát. A harmadik korszak történeti statisztikai kutatásai Magyarország 18. századi újratelepítéséről, a bevándorlásokról, valamint a korabeli egyházi összeírásokról közöl adatokat. Ezen összeírások már nem csak az adófizetőket figyelik meg, hanem azok teljes vagyoni viszonyait. Ebben a korszakban már nem kizárólag az adóösszeírási célú adatgyűjtések játsszák a főszerepet, hanem egyéb számbavételek is. Ebben az időszakban történik a nemesség, az iparosok, a bányászok, továbbá az egyházi személyek összeírása is. Rendszeressé válnak továbbá a népmozgalmi összeírások, főként az anyakönyvek vezetése. A korszak vitathatatlanul jelentős érdeme abban áll, hogy ezen számbavételek segítségével közvetett módon képet kaphatunk – ha hézagosan is – a török utáni fölszabadulás évtizedeinek népességszámáról, valamint annak népmozgalmáról. A negyedik korszak a II. József-féle népszámlálással vette kezdetét és 1869-ig, a hivatalos magyar statisztikai szolgálat megjelenéséig tart. A történeti demográfia forrása ennek megfelelően elsősorban a II. József-féle népszámlálás.6 Magyarországon az első – mai értelemben vett – teljes körű népesség-összeírást az első európai népszámlálás (1749: Finnország) után 28 évvel Mária Terézia rendelte el. Az 1777-ben hozott intézkedés, vagyis a népszámlálás megszervezése és végrehajtása a királynő 1780-ban bekövetkezett halála miatt fiára, II. Józsefre maradt. Az összeírás 1784 és 1787 között sikeresen lezajlott. Mivel friss adatokra a későbbiekben is szükség volt, a II. Lipót által összehívott 1790. évi országgyűlés újabb népszámlálásra vonatkozó rendeletet hagyott jóvá. Ennek megfelelően 1805-ben, 1820-ban, 1838-ban, 1850-ben és 1857-ben is tartottak népesség-összeírásokat, amelyek azonban csak részösszeírások voltak. Magyarországon az első hivatalos statisztikai szolgálatot 1867-ben7 alapította meg az akkori kormány a Földmívelés-, Ipar- és Kereskedelemügyi Minisztérium kötelékében kialakított statisztikai szakosztály létrehozásával. Első vezetője Keleti Károly volt. Az új szervezet – felismerve az önállósuló magyar államnak a A 2001. évi népszámlálás honlapja: www.nepszamlalas.hu/hun/dokumentumok/tort2.html. (Letöltés ideje: 2010. december 18.) Európában az első statisztikai hivatalt még Napóleon hozta létre. Magyarországon már 1848-ben történt kísérlet egy statisztikai hivatal felállítására, csak a császári önkény az 1848/49-es forradalom és szabadságharc után beszűntette működést. 6 7



népesség és a lakásállomány összetételére vonatkozó adatigényeit – egyik első, és egyben igen jelentős feladata volt egy, az ország egész területére kiterjedő, teljes körű népszámlálás megszervezése, amely – mint azóta minden magyarországi népszámlálás – magában foglalja a lakások számbavételét is.

3. 13.3. A történeti demográfia módszerei A történeti demográfia sajátos módszerekkel rendelkezik, amelyek közül a legfontosabbak az alábbiak: 1. forrásértékelés, 2. feldolgozás, 3. becslés, 4. helytörténeti vizsgálódások, 5. családrekonstrukció, 6. formális demográfiai indexek, 7. trendszámítás. A történeti demográfia módszerei közül a forrásértékelésnek van elsődleges szerepe. Ennek hiányában ugyanis nem végezhetjük el a rendelkezésünkre álló adatok feldolgozását, illetve felhasználását. Mindenképp szükséges a forrásanyag mélyreható vizsgálata, a definíciók, fogalmak egyértelmű tisztázása. Csak gondos forrásértékelés során lehet eldönteni, hogy a forrásanyag alkalmas-e feldolgozásra. Amennyiben megfelel az említett célnak, akkor lehetőség nyílik egy letűnt korszak társadalmi-gazdasági jellemvonásainak megismerésére. A történeti demográfiai adatok feldolgozása kapcsán meg kell határoznunk a feldolgozandó adatok körét, illetve ezen adatok csoportosítását. Előfordulhat, hogy a történeti demográfiai forrásanyagok feldolgozásánál speciális nyelvi és paleográfiai ismeretek szükségesek. A statisztikai adatok feldolgozása után történhet a statisztikai elemzés, illetve az összefüggések megállapítása, valamint a következtetések levonása. A történeti demográfiai adatoknál nem ismerthetünk minden adatot; nem ismerhetjük adott esetben a népesség, vagy a lakóházak teljes számát. Alapvető feladatunk, hogy a rendelkezésekre álló adatainkat kiegészítve következtetéseket vonjunk le a vizsgált történelmi korszak társadalmi-gazdasági adatainak egészére vonatkozóan. Ebben van nagy szerepe a becslésnek. A becslés végrehajtásánál nagyon körültekintően kell eljárni, számos lépést szükséges figyelembe venni. Ilyen például az összeírt jelenségek pontos fogalmának, illetve azt követően az összeírás hibaszázalékának megállapítása. Maga a becslés feltételezi, hogy ismerjük a rész és egész közötti összefüggést. A becslés lényege abban a feltevésben rejlik, hogy hasonló körülmények között a jelenségek rendszerint azonos alakulást mutatnak. A helytörténeti kutatások általában egy kisebb közigazgatási, területi egység (pl.: város, falu, (vár)megye stb.) alapos vizsgálatát tartják szem előtt. Ezek a kutatások értékesek lehetnek történeti demográfiai szempontból is. A történeti demográfia adatai egy vázat adnak, melyre a helytörténeti kutatás felépülhet. A történeti demográfia fontos vizsgálódási formája a családrekonstrukció módszere, amely akár a XVIII. századtól – tehát az állami anyakönyvezés, illetve a statisztikai szolgálat megalakulása előtti időből – is viszonylag pontos eredményeket képes produkálni az egyházi összeírások és egyházi anyakönyvek alapján. A családrekonstrukció segítségével lehetőség nyílik arra, hogy az egyház által nyilvántartott keresztelők, házasságkötések és temetések számából következtethessünk egy történelmi korszak népmozgalmára. Évjáratok kutatásainak demográfiai indexei a leghatékonyabb módszerek valamely népesség kritikus változásainak dokumentálására bizonyos időre vonatkozóan. Végül, de nem utolsósorban a függvénytani módszerek is segítséget jelenthetnek a történeti idősorok hiányzó adatainak becslésénél, extrapoláció (előrejelzés) vagy interpoláció (adatpótlás) útján. 8

4. 13.4. Magyarország történeti demográfiája 8

GYÉMÁNT Richárd – KATONA Tamás: Demográfia. Negyedik átdolgozott kiadás, Pólay Elemér Alapítvány, Szeged, 2007. 289. p.



4.1. 13.4.1. A honfoglalás és az Árpád-kor A magyar történelemben honfoglalásnak nevezzük azt a folyamatot melynek során a magyar nép birtokába vette a Kárpát-medence területét. A nagy történelmi időtávlat miatt a honfoglalásról több elmélet is született, amely részben tudatos, részben véletlenszerű események láncolata volt. A történészek többsége szerint elődeink először az Alföldet, valamint a Tisza és a Maros folyók vidékét szállták meg, 902-re viszont már a Kárpátmedence teljes területét uralták. A honfoglalás (és az Árpád-kor) népességszámára „demográfus” elődeink nem sok számbeli adatot hagytak. A konkrét, számszerű adatok tekintetében a történészek maguk is megosztottak. 9 Történészeink is csak különféle becslések alapján próbálnak következtetni a honfoglalók népességszámára. Annyi azonban tény, hogy a honfoglalók által benépesített térség lényegesen kisebb volt, mint az ország határai által közrefogott terület.

13.1. táblázat - 44. táblázat: A honfoglalók és a velük érkezett összes népesség A kutató neve Pauler Gyula

A becsült népesség 100 000

Deér József

200-300 000

Vámbéry Ármin

300-400 000

Barsy Gyula

500 000

Hóman Bálint

500 000

Kézai-Thuróczy

870 000

Baráth Tibor

1 000 000

Schwartner Márton

1 000 000

Szabó Károly

1 300 000

Forrás: KOVACSICS József: A történeti demográfia válaszai és nyitott kérdései az Árpád-kori népesség számára vonatkozóan. in: KOVACSICS József (szerk.): Magyarország történeti demográfiája (896-1995). Millecentenáriumi előadások, KSH, Budapest, 1997. 14. p. Szintén csak becslést alkalmazhatunk a Kárpát-medencében itt talált szláv, avar, bolgár és gepida maradék lakosság számának meghatározásánál, amelyet megközelítőleg 200 000 főre tehetünk.10 Kristó Gyula véleménye szerint: „Ha az Árpád-koron a 895-1301 közötti mintegy 400 esztendőt értjük, azt kell elöljáróban megállapítanom: nincs egyetlen olyan forrásunk sem, amely közvetlenül hasznos adatot szolgáltatna a lélekszám megállapításához, de még olyan se igen akad, amelynek adatai egyszeri áttétellel (egyszeri következtetés révén, vagyis közvetett módon) hasznosíthatók lennének ilyen vonatkozásban.” 11 Az Árpád-kor kezdete, a 11. század Magyarország történelmében új korszakot hozott. Létrejött a királyság, elterjedt a kereszténység, és háttérbe szorult a nomadizmus. A 10. században úgyszólván még csak keleti értékeket felmutató ország immár a nyugatihoz kezdett igazodni. 12 A 10. illetve a 11. század népességszámát a növekedés jellemezte, amely nagymértékben a külföldiek bevándorlásának köszönhető. A külföldiek jelentős csoportja nyugatról érkezett, de a keletről jött népelemek (besenyők, uzok) száma is meghatározó volt. Fontos kiemelnünk, hogy az Árpád-kor népességének természetes szaporodását az is elősegítette, hogy járványok kevésbe sújtották az országot. A háborúkat pedig viszonylag kis hadseregekkel vívták. Az ország továbbá az ellenséges betörésektől is nagyjából mentes maradt.

KRISTÓ Gyula – MAKK Ferenc: A kilencedik és tízedik század története. Magyar Századok, Pannonica Kiadó, Budapest, 2001. 5. p. GYÖRFFY György: A honfoglalók száma és az Árpád-kor népessége. in: KOVACSICS József (szerk.): Magyarország történeti demográfiája (896-1995). Millecentenáriumi előadások, KSH, Budapest, 1997. 32. p. 11 KRISTÓ Gyula: Magyarország lélekszáma az Árpád-korban. in: KOVACSICS József (szerk.): Magyarország történeti demográfiája (8961995). Millecentenáriumi előadások, KSH, Budapest, 1997. 35. p. 12 A 11. században a hovatartozás kérdése eldőlt. A királyság a nehézségek ellenére erősödött és gazdagodott. A népesség száma nőtt, az állami közigazgatás és egyházi szervezet tovább fejlődött. A külkapcsolatok fejlődésével egyfelől az ország elszigeteltsége megszűnt, másfelől új népelemek érkeztek nyugatról. A nyugatról érkezett idegenek a társadalom széles rétegeiből verbuválódtak. Még egy királyt is adott a külföld Magyarországnak a 11. században, a velencei Orseolo Pétert (1038-1041, 1044-1046). KRISTÓ Gyula: A tizenegyedik század története. Magyar Századok, Pannonica Kiadó, Budapest, 1999. 117, 163. p. 9

10



13.2. táblázat - 45. táblázat: Magyarország Árpád-kori lélekszáma (becslés) Időpont

Népességszám (millió fő)

Lakott terület (ezer km2)

Népsűrűség A lakott területre

330 ezer km2-re

kivetítve 900

0,25-0,35

200

1,25-1,75

0,76-1,06

1060-1070

0,50-0,55

200

2,50-2,75

1,51-1,67

1200

1,00-1,10

220

4,50-5,00

3,03-3,33

1240

1,20-1,35

220

5,45-6,14

3,63-4,09

1242

1,02-1,22

220

4,64-5,55

3,09-3,70

1300

1,40-1,60

250

5,60-6,40

4,24-4,85

Forrás: KRISTÓ Gyula: Magyarország lélekszáma az Árpád-korban. in: KOVACSICS József (szerk.): Magyarország történeti demográfiája (896-1995). Millecentenáriumi előadások, KSH, Budapest, 1997. 62. p. A 12. században13 Magyarország területe – Horvátország, Dalmácia, illetve Bosznia nélkül – közel 330 000 km2 volt, ebből mintegy 220 000 km2 számított lakott területnek. Az ország vármegyékre tagolódott, amelyek száma a Salamon király (1063-1074) korabeli 45-ről 72-re emelkedett. Becslések alapján az ország nyers népsűrűsége 7 fő/km2 volt, a lakosok száma pedig közel 1,5 millió főt tett ki. 14 Az ország lélekszámát illetően a történészek eltérő álláspontokat képviseltek. Az ország lakosainak többsége magyar nemzetiségű volt, de a szláv népelemek száma is jelentős volt. Keletről idegen népelemek érkeztek: a besenyők, 15 illetve az uzok,16 akik már a 11. században is megjelentek Magyarország területén. A keletről jött népek elsősorban az ország fegyveres védelmében játszottak fontos szerepet. II. Géza uralkodása alatt (1141-1162) a történelmi Magyarország területére nyugatról latin (olaszok, vallonok, franciák), illetve német (szász, sváb, flamand, Rajna-vidéki német stb.) ajkú népesség is érkezett. A világi és egyházi főemberek közül is többen idegen származásúak voltak (németek, franciák, olaszok, spanyolok (aragónok), oroszok, szerbek, normannok stb.), akik elsősorban a szintén idegen származású királynék (magyar uralkodók feleségeinek) kíséretében érkeztek Magyarországra. Például a szerb származású Belus bán, aki II. (Vak) Béla (1131-1141) feleségének – Ilonának – volt a testvére. Az idegen népelemek („hospesek”), akik jórészt német ajkúak voltak elsősorban a felvidéki Szepességben (németül: Zips), illetve az erdélyi Királyföldön (németül: Königsboden) és Beszterce vidékén (németül: Nösnerland) telepedtek le. A német ajkú hospeseket összefoglaló néven szászoknak hívjuk.17 Az szászok jelentős szerepet játszottak Magyarországon, elsősorban a városiasodás, illetve a gazdaság és a kereskedelem tekintetében. A 12. században – főként a kereskedelem végett – megjelentek az izmaeliták, illetve a zsidók is. A 12. században a magyar gazdaság agrárgazdaság volt, amelynek a 11. században még az állattenyésztés volt az uralkodó ágazata. A 12. századra a földművelés súlya, jelentősége elérte az állattenyésztését. Az ekés földművelés mellett a kertgazdálkodás és a szőlőművelés is rohamos fejlődésnek indult. Az állattenyésztésben a ridegtartást, illetve a nomád formát felváltotta többek között az istállózás. Jelentős volt a halászat, vadászat és a méhészet is. Az évszázad egészére a naturális gazdálkodás volt jellemző. Ez azt jelentette, hogy a szolgálónépek (akik egyszerre voltak földművesek, állattenyésztők és kézművesek) mindenben eltartották urukat, illetve saját A történészek körében elterjedt az a vélekedés, hogy a 12. század a magyar történelem egyik legjelentéktelenebb korszaka volt. Kétségtelen, hogy a 12. században nem játszódtak le olyan jellegzetes események, mint a 11. században az államalapítás, a kereszténység felvétele és térítése, a pogánylázadások, a keleti inváziók, vagy később a 13. században az Aranybulla-mozgalmak, a tatárjárás, illetve az oligarchák (kiskirályok) harcai. Annyiban azonban a 12. század mégiscsak jelentős volt, hogy igen nagy hatású változások mentek végbe a magyar társadalom életében. A 11. században kialakult berendezkedés (az ún. Szent István-i rendszer) a 12. század végére válságba jutott, ezért elkezdődött egy új struktúra kialakítása, amely a 13. században egy teljesen új modellnek adta át a helyét. 14 MAKK Ferenc: A tizenkettedik század története. Magyar Századok, Pannonica Kiadó, Budapest, 2000. 5., 193., 194., 200. p. 15 A besenyők eleinte a Volga és Urál folyók közötti pusztákon éltek. Árpád fia, Zsolt fejedelem uralkodásától egészen I. (Szent) László (1077-1095) koráig folyamatos volt a besenyők letelepedése a középkori Magyarországon. Nagyobb besenyő-telepek voltak a Dunántúlon és Csanád vármegyében; kisebbek a Bánságban, a Bácskában, illetve a Felvidéken, továbbá Erdélyben és Szlavóniában is. A besenyőtelepeknek még a 13. században is külön ispánjaik és bíráik voltak s főbírájuk maga a nádor volt. Gerő Lajos (szerk.) A Pallas Nagylexikona, II. kötet, Budapest, 1896. 16 Az úzok vagy oguzok törzsek a Kr. utáni 6. században tűnnek fel az Első Türk Birodalom (552-630) alávetett népei között. Ekkor a Türk Birodalom északi részén, az Altaj-hegység és a Bajkál között éltek; központjuk feltehetően a Szelenga völgyében volt. Az úzok többsége keleten maradt. A vándorló úzok pedig az 1060-1070-es években, kisebb csoportokban az Al-Duna mentére és Erdélybe is beköltöztek. Krónikásaink feltehetően a „fekete kunok” néven írták le őket a kun-kipcsak „fehér-kun” törzsekkel szembeni megkülönböztetésül. 17 GYÉMÁNT Richárd – SZONDI Ildikó: Az erdélyi szászok a népszámlálási adatok tükrében. Acta Universitatis Szegediensis, Acta Juridica et Politica, Tomus LXIII., Fasciculus 19., 2003. 50. p. 13



magukat is. A földek termékenyek voltak, a termés pedig bőséges, az állatállomány hatalmas és NyugatEurópához képest az éhínség18 (latinul: famines) meglehetősen ritkán jelentkezett. Az ország gazdagsága minden alakalommal meglepte az idegen utazókat akár keletről, akár nyugatról érkeztek. A kereskedelmünk is jelentős fejlődésnek indult. A Magyar Királyság többnyire mezőgazdasági és bányászati termékeket exportált (gabona, bor, só, arany, ezüst, réz, vas, fa, állat stb.) valamint ipari késztermékeket importált (textíliák, fűszerek, fegyverek stb.). A gazdasági változások mellett jelentős társadalmi változások is történetek hazánkban. Amíg a 11. század elején magyar társadalom közel 90%-a volt szabad, addig a 12. században a magyar társadalom 90%-a már alávetettekből, és csak 10%-a állt szabadokból. Az ország a szabadok társadalmából a szolgák társadalma lett. Az ország élén a király állt.19 A szabadok felsőbb csoportját az egyházi (elsősorban az érsekek, a püspökök, illetve a prépostok) és a világi (főként a nádor, az erdélyi vajda, a bán, az udvarbíró, illetve a megyésispánok) főemberek (nobilis) alkották, amíg az alsóbb csoportot pedig a kis vagyonnal rendelkező közszabadok, valamint az idegenek (hospes) tették ki. Településdemográfiai szempontból – mivel a középkori Magyarország még agrárország volt – a falusias jelleg volt a meghatározó. Nyugat-európai szemmel nézve egyetlen igazi városunk sem volt. Közép-Európai viszonylatban az érseki (Esztergom, Kalocsa), illetve a püspöki székhelyek (Csanád, Eger, Győr, Gyulafehérvár (románul: Alba Iulia), Nagyvárad (románul: Oradea), Pécs, Vác és Veszprém (ez utóbbi egyben a királynék székvárosa is volt)), a királyi székhely (Esztergom, illetve Székesfehérvár 20), illetve a királyi vármegyék központjai számítottak jelentősebb településeknek, városoknak. A kézművesség és a kereskedelem fejlődése jelentősen növelte ezen települések lélekszámát. Ennek ellenére a népesség többsége 100, maximum 200 fős, többnyire rendezetlen képet mutató falvakban (latinul: villa) élt, ahol fából, illetve nádból készített szegényes veremházakban lakott. A kőház csak királyi, egyházi, illetve vármegyei központokban – ott is csak ritkán – volt megfigyelhető. A 12. században a falvak számát Makk Ferenc történész közel 9-10 ezerre becsülte. Nem kétséges, hogy a 13. század a gazdasági és társadalmi átalakulás tekintetében sikertörténetnek mondható, de ugyanakkor a romlás és épülés különös kontrasztja is jellemzi ezt a korszakot. 21 Az ország már kétszáz év óta nyitott volt a nyugati és a más irányból történő bevándorlásra. Nyugatról kezdetben főleg a társadalom felső rétegében helyet találó „vendégek” érkeztek, lovagok és egyháziak. A 12. század nyugati népmozgása már a kétkezi munkából élő, megélhetést és földet kereső csoportok bejövetelét jelentette. A 13. században elejére már a német ajkú jövevények kerültek túlsúlyba, szemben az őket megelőző „latinokkal” (vallonok, olaszok, franciák stb.). Az ország súlyos munkaerőhiánnyal küzdött, ezért a magyar uralkodók szívesen fogadták a nyugatról érkező bevándorlókat.22 A telepítés kezdetben királyi jog volt, de a 13. századra már a magánbirtokokon is növekvő számban tűnik fel az idegen munkaerő. A „vendégek” főként a felvidéki Szepességben (németül: Zips), illetve az erdélyi Királyföldön (németül: Königsboden) telepedtek le. A szász jövevények hamar alkalmazkodtak, és virágzó városokat hoztak létre. Az erdélyi szászok 1146-ban alapították Medgyes (Mediaş), 1150-ben Szászsebes (Sebeş), 1160-ban Nagyszeben (Sibiu), 1198-ban Segesvár (Sighişoara), 1200-ban Szászváros (Orăştie), 1203-ban Brassó (Braşov), és 1206-ban Beszterce (Bistriţa) városát. Ezen városok előbb falvak, majd mezővárosok, végül – erődített – szabad királyi városok lettek.23 A Szepességben a két legjelentősebb szász várost (Lőcsét (Levoča) és Késmárkot (Kežmarok)24) kell megemlítenünk.

Izmaelitáknak nevezzük a középkori Magyarország mohamedán vallású lakóit, akik – nemzetiségüket tekintve – főként bolgárok, besenyők, kunok, böszörmények, illetve arabok lehettek. Az Árpád-kori Magyarország mohamedán vallású csoportjai jelentős szerepet töltöttek be az egykori gazdasági életben és a honvédelemben. A kései Árpád-korban, mint vallási kisebbséget az egyház türelmetlensége sújtotta, amely asszimilációjukhoz, beolvadásukhoz vezetett. ORTUTAY Gyula (szerk.): Magyar Néprajzi Lexikon. II. kötet, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1977-1982. 19 A legújabb kutatások szerint III. Béla (1172-1196) éves bevétele 23 tonna színezüstnek felelt meg, míg a francia királynak 17 tonna, az angol királynak pedig csak 9 tonna volt az éves jövedelme. Azonban, amíg a magyar király jövedelme gyakorlatilag azonos volt Magyarország jövedelmével, addig a nyugati uralkodók jövedelme az országuk jövedelmének csak töredéke volt. 20 A 12. században Magyarországnak két fővárosa volt: Esztergom elsősorban gazdasági, egyházi és adminisztratív, Székesfehérvár inkább szakrális, koronázási és temetkezési város volt. 21 Egyfelől a Magyar Királyság elerőtlenedése sok bajt hozott az országra: belviszályokat, erőszakot, külső kiszolgáltatottságot, feltartóztathatatlan mongol inváziót, a század utolsó harmadában, pedig anarchikus báróuralmat1 és tartományi széttagolódást. Másfelől Magyarország gyors ütemben haladt azon a pályán, amelyet Nyugat-Európa másfél-két évszázaddal korábban bejárt. A kialakuló új viszonyokat a rugalmasság, a növekedés képessége, az energiák, és az erőforrások halmozódása jellemezte. E közegben olyan jelenségek váltak meghatározóvá, mint a gazdálkodói érdekeltség, az áru, a pénz, a piac és a város, vagy mint a nemest, a parasztot s a polgárt megillető egyéni és kollektív jogok érvényesülése. 22 ALMÁSI Tibor: A tizenharmadik század története. Magyar Századok, Pannonica Kiadó, Budapest, 2000. 30, 35. pp. 23 KŐVÁRY László: Erdély régiségei és történelmi emlékei. Horizont Kiadó, Budapest, 2001. 105, 106. pp. 24 Fontos megjegyeznünk, hogy Késmárkot írunk, de Kézsmárkot mondunk! 18



Az erdélyi szászok jogállását a II. András (1205-1235) által 1224-ben kiadott Diploma Andreanum, a szepesi szászokét pedig az V. István (1270-1272) által 1271-ben kiadott kiváltságlevél szabályozta. Mindkét oklevél haladó volt, a külföldi „jövevényeket”, a szászokat a magyar uralkodók egyenrangú félként tekintették. A Közép-európai térségben Magyarország biztosította a legkedvezőbb, nem utolsósorban jogi feltételeket a hospeseknek. „A XIII. század első évtizedeiben továbbra is 220 000 km2 lakott területtel számolva s 6,5 fő/km2-t tekintve etalonnak, az ország lélekszámául 1,43 millió fő adódik. Figyelembe véve azonban, hogy 1200 táján 1,0 (esetleg 1,1) millióban állapítottam meg a Kárpát-medence lakosságszámát, könnyen belátható, hogy 40 év alatt (1240re) a növekedés nem lehet 43 %-os, így még a 6,5-ös átlagot is magasnak kell minősítenem. Közelebbi támpont híján az 1200. évi 1,0-1,1 milliós lélekszámból kell kiindulnom. 3,5 ezrelékes népességnövekedési ütem esetén 40 év alatt mintegy 100 fővel növekedhetett a népesség, s az 1240-ben 1,1-1,2 millióra tehető. Ez voltaképpen a belső gyarapodás eredménye.” 25 A 13. század első négy évtizedében azonban nem csupán a természetes szaporodás növelte a lélekszámot, hanem a külföldi „vendégek” bevándorlásai is emelték azt. A szláv betelepülés nagyságrendjéről nincs biztos adatunk. A románság betelepülése is erre az időszakra tehető. Bizonyos azonban, hogy a tatárjárás előtti 40 éves időszakban a kunok érkeztek legnagyobb számban a Kárpátmedencébe. Egy nyugati forrás 1226-1227-ben több mint 15 ezer betelepült kun erdélyi megkereszteléséről tud,26 a tatárjárás előestéjén pedig Rogerius 40 ezer főre tette az ország területére bevándorolt kunok számát. Mivel pedig 1200-1240 között jelentős népesség jött „külföldről” a Kárpát-medencébe, a belső népességgyarapodás révén körvonalazott lélekszámot (1,1-1,2 millió főt) bízvást felvihetjük 1,2-1,35 millióra. Az egész Árpád-kor legnagyobb demográfiai mélyrepülését az 1214/1242-ben bekövetkezett tatárjárását okozta. Az ország népességszámában okozott pusztítást elsősorban két jeles kutató, Györffy György és Szűcs Jenő próbálta megbecsülni. Györffy szerint „a Dunántúl és a Kisalföld pusztulását területenként változó módon 040% között 20%-ra; az Alföld pusztulását 40-80 % között 60%-ra tehetjük. Figyelembe véve az utána következő általános éhínséget, s az ezzel járó születéscsökkenést, magas gyermekhalandóságot és a járványok pusztításait, a magyarság pusztulását 50%-ra tehetjük. Hasonló sors jutott osztályrészül a magyarok között lakó szláv, német, vallon, olasz, besenyő, böszörmény, szórványoknak. Viszont nagyrészt elkerülték a pusztulást a kárpáti és szlavóniai hegyvidéken lakó szlávok, az erdélyi hegyvidéken lakó székelyek, s a havasi pásztor életmódot folytató románok”.27 Györffy a székelyek tatárjáráskori lélekszámát 20 ezerre, a románokét pedig közel 20 ezerre becsülte. Györffy szerint Magyarország lélekszáma 2,2 millió fő lehetett a tatárjárás előestéjén, majd azt követően már csak 1,2 millió fő. Györffy okfejtését több kutató is támadta. Szűcs Jenő és Engel Pál az ország népességszámában bekövetkezett pusztulást az ország lakosságának 15-20 %-ra vetíti (300-400 000 fő). Kristó szerint a tatárjárás annyi népesség pusztulásával járt együtt, amennyi az ország 1200-1241 közötti gyarapodása volt. 1242-ben az ország lakossága alig haladta meg az 1200-ra becsült értéket. Érdekes tény, hogy a tatárjárás nem változtatta meg az ország településrendszerét, sem pedig – kivéve a jász és kun szállásokat – az etnikai képét. A 13. században a magyarság még terjeszkedni is tudott Liptóban (Felvidék), illetve Máramarosban (Partium), ami nagy népességszám-fogyás esetén elképzelhetetlen lett volna. A tatárjárás után hónapig tartott, míg a közrend valamelyest helyreállt. A vákuumhelyzet sokaknak alkalmat kínált ahhoz, hogy megszabaduljanak alávetettségük kötött állapotától, sokan a szökést választották. Így az üresen maradt falvak és prédiumok elnéptelenedése nem írható csak a mongol invázió rovására. Az ország hatalmas területei maradtak üresen, ezért IV. Béla (1235-1270) királyi rendelettel mozdította elő a telepítések megindítását. Noha minden égtáj felől jöttek telepesek, de a remélt nagy tömegek nem érkeztek meg. A nyugati nagy népmozgások hullámai a 13. század második felére lecsillapodtak. A 11. század közepétől beköltöző latinoknak nem volt utánpótlásuk, a németajkúak „rohama” is alább hagyott. Ha sok tízezres német ajkú bevándorló tömegre nem is lehet számítani, kisebb csoportokban azonban érkeztek még a tatárjárás után is. Megváltozott a nyugati bevándorlók összetétele is, a paraszti népesség visszaszorult, és a városlakók, kézműiparhoz és bányászathoz értők kerületek túlsúlyba. Elsősorban a Felvidéken, a Szepességben és az un. bányavárosokban (Körmöcbánya (Kremnica), Selmecbánya (Banská Štiavnica), Besztercebánya (Banská Bystrica) stb.) telepedtek le. Eredetüket tekintve pedig türingiaiak, bajorok, sziléziaiak, illetve szászok voltak. Munkájuk nyomán hamar virágzásnak indult a mezőgazdaság, irtásfalvak sokaságát hozták létre. Jeleskedtek a KRISTÓ Gyula: Magyarország lélekszáma az Árpád-korban. in.: KOVACSICS József (szerk.): Magyarország történeti demográfiája (896-1995). Millecentenáriumi előadások, KSH, Budapest, 1997. 57. p. 26 GOMBOS, Albinus Franciscus: Catalogus fontium historiae Hungaricae. I. Budapestini, 1937. 32. p. 27 GYÖRFFY György: A tatárjárás pusztításának nyomai helyneveinkben. in: Emlékkönyv a Túrkevei Múzeum fennállásának tízedik évfordulójára. Túrkeve, 1961. 38. p. 25



gazdag érclelőhelyek kiaknázásában, valamint az ércfeldolgozás megindításában. A bányászat, valamint a hozzá kapcsolódó kézművesség és kereskedelem révén a térség városfejlődése hihetetlen gyors ütemű volt. 28 A hőn áhított földműves nép zömét a szlávok és a románok adták. Előbbiek a Felvidéken, az utóbbiak Erdély benépesítését segítették elő. A szláv lakosság lengyel, cseh, morva és rutén földekről érkezett a Felvidék lakatlan vidékeire (a néhai Árva, Liptó, Turóc, Trencsén vármegyék területe). A románok a 12. században még a bolgárok földjén éltek, a magyar határtól délre. Az első román betelepülők 1204/1205-ben II. András uralkodásának elején érkeztek meg a történelmi Fogaras vármegye területére. Pásztorkodó életmódot folytatva, spontán bevándorlással tűntek fel Dél-Erdély hegyi legelőin. Az egyik legnagyobb eredmény a kunok visszaköltözése volt 1245/1246-ban. A nomád életmódot folytató népelemet, csak IV. (Kun) László (1272-1290) uralkodása alatt sikerült letelepíteni, főként az Alföldön, illetve a Bánságban és a Partiumban. A letelepedni nem kívánok az 1280-as hódtavi csata után Havasalföldre távoztak. IV. (Kun) László (1272-1290) és III. András (1290-1301) uralkodása alatt az ország a feudális anarchiába süllyedt, a tartományurak, az un. „kiskirályok” uralma jelentősen meggyöngítette a Magyar Királyságot. 1301ben III. András halálával kihalt az Árpád-ház, s ezzel egy korszak zárult le a középkori Magyarország történetében.

4.2. 13.4.2. Az Árpád-ház kihalástól a török idők végéig A 14. századi Magyarország népességének nagyságára csak becsléssel következtethetünk. Ennek ellenére az 1332 és 1337 között tizedlajstromok olyan részletességgel közölnek adatok, amelyből az egykori vármegyék lakosságra lebontható adatokat nyerhetünk. A 13. század végén és a 14. század elején a Magyar Királyság népességének számát súlyosan csökkentették az oligarchák (kiskirályok) fegyveres küzdelmei. Emellett az élelmiszerhiány (különösen az 1360-as években), és ebből kifolyólag az egyik „apokaliptikus lovag”, az éhínség (famines), továbbá a betegségek, járványok is tovább csökkentetté a népesség számát. Győrffy György az ország népességének számát 1330-ban kb. 2 millióra, Kristó Gyula az ország lélekszámát 1300 táján 1,4-1,6 millió főre becsüli. Szűcs Jenő 1310 körül 2,32,5 millió lakossal számol. A régebbi korokban élt történetírók az ország lakosságát – I. (Nagy) Lajos uralkodásának kezdetén (1342) ennél többre, közel 2,9 millió főre becsülték. A legszembetűnőbb népességcsökkentő tényezők a járványok voltak. Különösen a pestisjárványok voltak nagy hatással nemcsak a magyar, hanem az európai népességfejlődésre is. Csak I. (Nagy) Lajos uralkodás alatt (1342-1382) hat (1347/49, 1360, 1374, 1380, 1381 és 1382) nagyobb pestisjárvány söpört végig Magyarországon. Ezek közül az első volt a legjelentősebb, mert az egész országot érintette, a többi „csak” az ország egyes részeinek népességét pusztította.29 Mivel az Anjou-korszakban háborúk, főként idegen betörések nem érintették, így a másik „apokaliptikus lovag” nem igazán éreztette hatását. I. (Róbert) Károly (1308-1342) és I. Nagy Lajos hadjáratai legrosszabb esetben is csak a magyar határvidéken éreztették kedvezőtlen hatásukat. Tehát vérveszteséget az ország nem, csak a király illetve a bárók külföldön harcoló seregei szenvedtek. Az ország területén jelentősebb összecsapások csak a királyi hatalom hanyatlásával, Mária királynő (1382-1395) uralkodása alatt és II. (Kis) Károly (1385-1386) hatalomra kerülése körül támadtak az országban. Összegzésként elmondható, hogy a 14. századi Magyarország népessége a pestisek, éhínségek, főként helyi háborús „konfliktusok” ellenére növekedett, ebben pedig a külföldről érkező bevándorlásoknak volt nagy szerepük. Az Anjou-korszak ugyanakkor a városok fejlődének is kedvezett. Egy 1308-ban kelt leírás szerint az ország legnagyobb városai Buda, Nagyszombat (Trnava), Pozsony (Bratislava), Selmecbánya (Banská Štiavnica), Esztergom, Győr, Veszprém, Pécs, Gyulafehérvár (Alba Iulia), és a horvátországi Zágráb (Zagreb). Továbbá a felvidéki bányavárosok30 és az erdélyi szász31 városok is jelentős fejlődésnek indultak.

ALMÁSI Tibor: A tizenharmadik század története. Magyar Századok, Pannonica Kiadó, Budapest, 2000. 97-98. pp. BERTÉNYI Iván: A tizennegyedik század története. Magyar Századok, Pannonica Kiadó, Budapest, 2000. 77. p. 30 Ma Rudabánya és Telkibánya kivételével mind Szlovákiában található: Alsó-magyarországi bányavárosok: Besztercebánya (Banska Bystrica), Körmöcbánya (Kremnica), Selmecbánya ( Banská Štiavnica ), Újbánya ( Nová Baňa ), Bakabánya (Pukanec), Libetbánya (L’ubietová), Bélabánya (Béla). Felső-magyarországi bányavárosok: Igló (Spisská Nová Ves), Rudabánya, Jászó (Jasov), Telkibánya, Gölnicbánya (Gelnica), Rozsnyó ( Rožňava ), Szomolnok (Smolník). 31 Ma mind Romániában található: a szászok „fővárosa”: Nagyszeben (Sibiu), továbbá Brassó (Braşov), Segesvár (Sighişoara), Medgyes (Mediaş), Szászsebes (Sebeş), Szászváros (Orăştie) és Beszterce (Bistriţa). 28 29



Három jeles kutató (Kristó Gyula, Szűcs Jenő, Győrffy György) kísérletet tett a 14. századi Magyarország népességének – becslés alapján történő – meghatározásra. Ezen adatok alapján a negyedik jeles kutató, Kubinyi András – 3,5, illetve 4 százalékos növekedést feltételezve32 – próbálta megbecsülni a Zsigmond uralkodásának végi Magyarország népességét. Az alábbi számsorok a négy jeles kutató számításait, becsléseit tartalmazzák:

13.3. táblázat - 46. táblázat: A 14. századi Magyarország népessége (évi 3,5 százalékos növekedés esetén) Évek

Kristó 1300

Szűcs 1310

Győrffy 1330

14. század eleje

1 400 000 –1 600 000

2 300 000 – 2 500 000

2 000 000

1437

2 265 000 –2 590 000

3 595 000 – 3 910 000

2 915 000

Forrás: BERTÉNYI Iván: A tizennegyedik század története. Magyar Századok, Pannonica Kiadó, Budapest, 2000. 79. p.

13.4. táblázat - 47. táblázat: A 14. századi Magyarország népessége (évi 4 százalékos növekedés esetén) Évek

Kristó 1300

Szűcs 1310

Győrffy 1330

14. század eleje

1 400 000 –1 600 000

2 300 000 – 2 500 000

2 000 000

1437

2 420 000 –2 750 000

3 835 000 – 4 165 000

3 080 000

Forrás: BERTÉNYI Iván: A tizennegyedik század története. Magyar Századok, Pannonica Kiadó, Budapest, 2000. 79. p. A 15. század a magyar történelem változatos, küzdelmes évszázada. Mégis, a hazánkra nehezedő török veszély árnyékában is tudott az ország fejlődni. A jobbágyság viszonylag kedvező körülmények között élt. Nőtt a városok száma, virágzott az ipar, a kereskedelem, az oktatás. Templomok, várak, kastélyok épültek. Az Alpokon túli Európában először I. (Hunyadi) Mátyás (1458-1490) udvarában vert gyökeret a reneszánsz. Európa történelmében a 15. század közepén jelzik a változások az új korszak kezdetét. Ekkortájt válik élesebben ketté Nyugat-, illetve Kelet-Európa fejlődésének iránya is, s Magyarország jónéhány évszázadra ez utóbbi részért alkotja majd. Az újabb demográfiai kutatások szerint Magyarország lakossága – Szlavóniával együtt – 1495-ben közel 2,9-3,3 millió fő közé tehető. Ez közel 600 ezer fővel kevesebb, mint amit a korábbi kutatások állítottak. Erdélyben közel 450-516 ezren, Szlavóniában 260-300 ezren éltek. A lakosság nagyobb részét a jobbágyság alkotta, a nemesség közel 130-145 ezer főt tett ki. Egyes kutatások szerint a nemesség száma magasabb is lehetett. A 23 szabad királyi város lakossága 86-100 ezer főt számlált. A kiváltságos népelemek közül a székelyek 76-86 ezren, erdélyi szászok 100-110 ezren, a jászok és kunok 20-23 ezren lehettek.

13.5. táblázat - 48. táblázat: Magyarország minimális lakosságszáma 1495-ben Társadalmi és néprétegek

Magyarország Erdéllyel

Magyarország Erdéllyel és Szlavóniával

2 249 490

2 498 635

Egytelkes nemesek

78 285

83 120

Birtokos nemesek

42 240

45 075

Jászkunok

20 620

20 620

Székelyföld

75 900

75 900

Szászföld

101 340

101 340

Városok

84 500

86 500

Összesen

2 651 375

2 911 190

Jobbágyok és zsellérek

32

Az évi lakosságnövekedés százalékaránya a történeti demográfusok egyik legvitatottabb kérdése.



Forrás: KUBINYI András: A Magyar Királyság népessége a 15. század végén. in: KOVACSICS József (szerk.): Magyarország történeti demográfiája (896–1995). Millecentenáriumi előadások, KSH, Budapest, 1997. 105. p. A népesség megoszlása nem volt egyenletes. Az Alföld mocsaras, vizes részein (Jászság), valamint a magas hegységben (a felvidéki Liptóban, Árvában, Turócban stb.) kevesen laktak. Ezzel szemben Buda és Pest környéke már ekkor is „sűrűn” lakott volt. A nyers népsűrűséget megbecsülve az ország sűrűbben lakott részein 32/33 fő esett egy km2-re, a kevésbé lakott részeken négynél is kevesebb fő jutott egy km2-re. A legjelentősebb szabad királyi városok Buda és Pest voltak, egyenként 25 ezer fővel, majd az erdélyi Brassó (Braşov) 8-9 ezer fővel, a harmadik helyen „holtversenyben” a felvidéki Kassa (Košice) és az alföldi Szeged következtek 7 ezer fővel. Ötezer főt számlált az erdélyi Nagyszeben (Sibiu) és Kolozsvár (Cluj-Napoca), valamint a későbbi felvidéki koronázó város, Pozsony (Bratislava). Az erdélyi Beszterce (Bistriţa) és Segesvár (Sighişoara), valamint a felvidéki Selmecbánya (Banská Štiavnica) 3-4 ezer főt, Sopron és a felvidéki Bártfa (Bardejov) 3000 főt számlált. A Szepesség fővárosa, Lőcse (Levoča) mindössze 2-3 ezer főt számlált. A mezővárosok közül Debrecen volt a legjelentősebb, egyes becslések szerint 7-8 ezer fővel.33 A rendelkezésre álló források nem teszik lehetővé, hogy teljesen rekonstruáljuk az 1400-as évek népességszámát. Mindössze annyit tudunk, hogy 1430 körül, ugyanannyian laktak az országban, mint a század végén. Ezzel Magyarország eltért a nyugat-európai népességfejlődéstől. A népességszám – kedvezőtlen – alakulásához hozzájárultak a járványok (1461 és 1526 között 24-25 évenként tombolt a pestis), a természeti csapások és a háborúk (pl.: huszita mozgalom), valamint az egyre magasabb adók. Ez utóbbi miatt egyre többen költöztek össze, így rengeteg porta (kb. 40-60%) állt üresen. Mindezek mellett a kedvezőtlen éghajlat miatt egyes vármegyéknek alig volt lakosságuk (pl.: Máramaros, Keve). A háborúk esetében főként a török pusztítás volt szembetűnő, habár 1526-ig sikerült visszaverni az oszmánokat. A török portyákat a déli végek, valamint Horvátország és Szlavónia sínylették meg. Ennek következtében a mai Szerémségben, Bácskában és Bánságban teljes területek néptelenedtek el. A helyükre már I. (Hunyadi) Mátyás is telepített délről menekülő szerbeket. A 15. században már megfigyelhető, hogy a Magyar Királyság fokozatos többnyelvű ország lesz. Voltak területek, ahol kiveszett a magyar szó (pl.: a Felvidék északi, szlovákok lakta részén). Egyre több felvidéki városokban pedig három nyelvet (magyar-német-szlovák) használtak. A török előrenyomulás miatt az ország déli részeire a szerbek,34 valamint nyugatra, délnyugatra a horvátok és a vendek (szlovénok) telepedtek le. Keleten, a Kárpátok hágóin a románság, északkeleten pedig az ukránok szivárogtak be. A 16. század Európa történelmében az Török és a Habsburg Birodalom „aranykora” volt. A két nagyhatalom 1526 utáni összecsapásainak legfontosabb szárazföldi színtere a Magyar Királyság lett. Magyarország sorsáról ebben az időben már Bécsben és Isztambulban döntöttek. Ezen káros következmény miatt a Magyarország népességfejlődésének 16. századi mérlege összességében negatív. A hosszú háborúk hatásai igen súlyosak és részben irreverzibilisek voltak. A településhálózat jelentős csapást szenvedett el (különösen a tizenöt éves háború idején). A járványok (pestis, tífusz, vérhas, malária, stb.), az éhínség mellett az ország területén keresztülmasírozó hadseregek is jelentős pusztítást mértek a magyarországi népességre. Olykor ez a három jelenség összekapcsolódott, így a kedvezőtlen hatások egyes földrajzi területen fel is erősödtek.35 Mindezek ellenére a három részre szakadt ország megmaradt egy gazdasági-kulturális egységnek. Történészek és demográfusok becslései szerint a 16. századi Magyarország népességszáma jelentős eltéréseket mutat. A „pesszimisták” közel 2,3 millió fővel számolnak, amíg az „optimisták” – Szlavónia nélkül is – 3,5-4 millió főről beszélnek. Újabb kutatások szerint egyre elterjedtebb az a nézet, hogy a középkori Magyarország lakossága 3,3 millió fő volt, amíg 1600 körül az ország népessége már 3,5 millió főt számlált. Tehát az ország népessége nemhogy fogyott, hanem szerényen növekedett. Ettől függetlenül hatalmas területek néptelenedtek el a török kézbe került országrészben, bár egyes területek közel sem annyira, mint a történetírás a legutóbbi időkig vélte. A 16. század végéig a hódoltsági terület lakossága hihetetlen ellenálló- és alkalmazkodóképességet, illetve újjáéledési erőről tett tanúbizonyságot. Az 1590-es évektől az ország tartósan hadszíntérré vált. Az évről évre

DRASKÓCZY István: A tizenötödik század története. Magyar Századok, Pannonica Kiadó, Budapest, 2000. 19-20. pp. BLAZOVICH László: Déli szlávok Magyarországon és a Körös-Tisza-Maros közben a 15-16. században. in: KOVACSICS József (szerk.): Magyarország történeti demográfiája (896-1995). Millecentenáriumi előadások, KSH, Budapest, 1997. 118. p. 35 Előfordult, hogy a katonaság hatalmas távolságokat tett meg, amíg a célállomásra elért. Ráadásul a vándorlás folyamán, ahol megfordult ott élelmezni kellett és/vagy felélt, feldúlt mindent. Továbbá az sem elhanyagolható szempont, hogy Európában a járványok „legsikeresebb” terjesztői „transzportálói” ismételten csak a katonák voltak. 33 34



ismétlődő hadjáratokat, portyákat a lakosság már nem heverhette ki. Így bekövetkezett egyes hódoltsági területek teljes elnéptelenedése. A szerény, hat százalékos – egy évszázad alatti – népességnövekedés csak az érem egyik oldala. Nyugat-Európa ebben ez időben nagy demográfiai robbanáson ment keresztül, amely a Magyarországgal szomszédos területeket (Csehország, Lengyelország) sem kerülte el.36 Az ország csatatérré válása végett a születésszám-kiesés, illetve a háborús emberveszteségek miatt Magyarország demográfiai robbanása nem következett be.

13.6. táblázat - 49. táblázat: Néhány európai ország és régió népességének alakulása (1500-1600) Az ország/régió neve

A lakosság száma 1500 körül (millió fő)

A lakosság száma 1600 körül (millió fő)

A növekedés mértéke %ban

Franciaország

16,4

19,0

16

Spanyolország

6,8

8,1

19

Ausztria

1,5

1,8

20

Csehország

1,9

2,3

21

Itália

10,5

13,1

21

Lengyelország

2,5

3,4

36

Anglia és Wales

2,6

4,4

76

Németország

9,0

16,2

80

Magyarország

3,3

3,5

6

Forrás: PÁLFFY Géza: A tizenhatodik század története. Magyar Századok, Pannonica Kiadó, Budapest, 2000. 171. p. A 16. század a történelmi Magyarország nemzetiségi összetételét is megváltoztatta. A hadjáratok, portyák jelentős részben a magyarok lakta vidékeket (síkvidékek, folyóvölgyek) érintették, amíg a felvidéki és erdélyi hegyek közt élő szlovákságot szinte alig. Még a délvidékre már beszivárgott szerbek is szerencsésebbek voltak, mint a magyarok, mivel a hadműveletek távol otthonaiktól zajlódott le. Ebben az időben kezdődött a (gradistyei) horvátok és a német nyelvűek bevándorlása a mai Burgenland területére, valamint tovább folytatódott a románság és a szerbség utánpótlása a havasalföldi, moldvai, illetve a mai Közép-Szerbia területéről. A 17. század – történelmi magyarországi – népességének meglehetősen nehéz feladat, mivel kevés forrás áll rendelkezésre. Továbbá megkérdőjelezhető a magyar, valamint a török források használhatósága is. 37 A 17. században váltak lakatlan pusztasággá Baranya, Tolna és Fejér vármegyék jelentős részei, ekkor ritkult meg az erdélyi folyóvölgyek és a Mezőség magyar településeinek száma. Bár a nyelvhatárok még nemigen módosultak, de az egész ország – Dávid Zoltán szerinti – négy milliós lakosságának már jó esetben is csak a fele volt magyar. A magyar demográfusok véleménye eltér az ország népességének számát illetően, és ez részben az eltérő forrásoknak köszönhető. Az viszont biztosra vehető, hogy a folyamatos háborúskodás mellett továbbra is a járványok (a már klasszikusnak mondható pestis és tífusz mellett, a himlő- és vérhasjárvány is előtérbe került) és természeti csapások (pl.: rossz termés, marhavész, aszály, sáskajárás) szedték nagyszámban az áldozataikat. Mindezek ellenére az ország a 17. századot szerény népességgyarapodással „zárta”. A 16. századhoz képest a 17. századra 3,3-3,5 millió főről négy millió főre nőtt az ország lakossága. Az előző századhoz kapcsolódóan a 17. században is egyértelmű negatívum a nemzetiségi arányok teljes eltolódása, valamint a településhálózat megroppanása. Érdekes sajátosság ugyanakkor, hogy a vármegyék, a szabad királyi városok és a mezővárosok önigazgatása megerősödött. Ez is a társadalom teherbírását mutatja. 38 A törökkor talán legnagyobb tragédiája a fent leírtak mellett, hogy a népességfejlődésünk, a népmozgalmi folyamataink jelentősen eltértek a szerencsésebb nyugat-európai országok demográfiai folyamataitól.

PÁLFFY Géza: A tizenhatodik század története. Magyar Századok, Pannonica Kiadó, Budapest, 2000. 171. p. DÁVID Géza: Magyarország népessége a 16-17. században. in.: KOVACSICS József (szerk.): Magyarország történeti demográfiája (896-1995). Millecentenáriumi előadások, KSH, Budapest, 1997. 169. p. 38 ÁGOSTON Gábor – OBORNI Teréz: A tizenhetedik század története. Magyar Századok, Pannonica Kiadó, Budapest, 2000.. 94., 95., 237. pp. 36 37



A 17. század végére a Magyar Királyság jelentős része felszabadult a török uralom alól, azonban megoldatlan kérdés maradt Magyarország betagolódása a Habsburg Birodalomba, valamint megoldásra vártak a magyarországi társadalmat feszítő súlyos ellentétek is.

4.3. 13.4.3. A 18. századi telepítésektől II. József uralkodásáig A 16-17. századi széttagoltság után sikerült kiűzni Magyarországról a törököt. Az ország egyetlen politikai uralom, a Habsburg-hatalom alá került. Magyarország földjét Bonaparte Napóleon megjelenéséig nem lépte át ellenség. Belső feszültség is mindössze egy, a Rákóczi-szabadságharc (1703-1711) akadt. A hadszínterek megszűnésével az ország ismét a békés fejlődés útjára lépett. Benépesültek a török korban elnéptelenedett területek; új települések jöttek létre vagy a régi, kihalt települések éledtek újjá. Újból nagyobb területeket vontak megművelés alá. A fent említett kedvező helyzetnek köszönhetően Magyarország népessége is fejlődének indult. Újabb kutatások szerint Magyarország lakosság a 18. század elején 4-4,5 millió fő volt. Az I. (Hunyadi) Mátyás ideji 3-3,5 milliós népesség mindössze egy millió főt gyarapodott 200 év alatt. A népesség elhelyezkedés viszont ennél már kedvezőtlenebb képet festett. A 18. század elején a korábbi királyi Magyarország népsűrűsége 18,4 fő/km 2, Erdélyben ugyanez 18,6 fő/km2, addig az egykori hódoltsági területen a nyers népsűrűségi mutató 8,4 főt regisztrált egy km2-en. A korabeli vármegyei népsűrűségi adatok még ennél is szélsőségesebb adatokat mutatnak. Amíg Sopron vármegyében 40,6 fő jutott egy km2-re, addig Békésben ugyanez a nyers mutató 3,1 fő/km2 volt.39 II. József uralkodása (1780-1790) alatt elrendelt népszámlálás (1784-1787) a korrekcióval együtt már 8,5 millió lakost regisztrált Magyarországon. Ezt a népességszámot 1711 és 1790 között természetes népszaporodással aligha lehetett elérni, ehhez mechanikus népmozgalomra, a vándorlásra (migrációra) volt szükség. Tovább az sem elhanyagolható szempont, hogy a 18. századi népességet is sújtották járványok, illetve éhínségek. A 18. századi migráció kéttős volt. Egyfelől megfigyelhető volt egy belső vándorlás az ország peremvidékeiről az Alföld irányába. Ezen migrációt többnyire a magyar nemzetiségűek valósították meg, de mozgásba hozta a túlnépesedett felvidéki, valamint erdélyi vármegyék szlovák, román és egyéb nemzetiségű lakosait is. Az említett népcsoportok tagjai előző lakóhelyeiket feladva új lakhelyet létesítettek maguknak az Alföldön. Ekkor mozdultak el a nemzetiségi határok is. Különösen szembetűnő ez a folyamat Felvidéken, ahol akár 30-40 km-t is délebbre mozdult ez a határ a magyarság és a szlovákság között. A belső migráció eredményeként a gyér népességű, vagy kihalt egykori hódoltsági területek néhány évtized alatt újranépesedtek. Másfelől nem elhanyagolható Magyar Királyság határain kívülről jött idegenek száma sem, akik kezdetben hithű katolikus németek voltak, később már románok, szerbek és más népcsoportok is érkeztek. Külön telepítési biztosok járták a birodalomhoz tartozó német területeket, olykor még annak határain túlra is eljutottak (pl.: Elzász-Lotharingia) átköltözésre buzdítva az ott élőket. Bizonyos területekre – például a Bánság területére – le sem telepedhettek magyarok.40Kezdetben a cél Magyarország teljes katolicizálása és németesítése volt. III. Károly (1711-1740) és Mária Terézia (1740-1780) uralkodása alatt indult meg az első német betelepítés. Az első kisebb – az 1700-as évek első felében történő – betelepítéseket követően a második szervezett betelepítés (1763-1773) már jóval jelentősebb volt. Ekkor közel 130 ezer német érkezett főként Stájerországból, Tirolból, Elzászból, Lotharingiából, Trier környékéről, Svábföldről, a Fekete-erdő vidékéről, továbbá Badenből, Svájcból is. A tradicionálisan szászok lakta Szepességből is érkeztek bányászok, illetve réz- és vasműves németek. A németek elsősorban a dunántúli Tolna és Baranya vármegyékben, valamint a Bácska és a Bánság területére telepedtek le. Az uralkodói telepítést 1773-ban Mária Terézia állíttatja le, majd ezt követően rövidesen a földbirtokosi telepítést is beszüntetik. A telepítések leállítása ellenére előfordult, hogy még I. Ferenc (1792-1825) uralkodása alatt is érkeztek Magyarországra német nyelvű betelepülők. A jelentős német bevándorlás mellett számos szerb nemzetiségű család is Magyarországra költözött. A szerbek nyolc nagyobb hullámban érkeztek a történelmi Magyarország területére. Az első bevándorlásuk még I. (Nagy)

ifj. BARTA János: A tizennyolcadik század története. Magyar Századok, Pannonica Kiadó, Budapest, 2000.. 94., 95., 153., 154. pp. GYÉMÁNT Richárd: A történelmi Torontál vármegye népesedéstörténete. Acta Universitatis Szegediensis, Acta Juridica et Politica, Publicationes Doctorandorum Juridicorum, Tomus IV., Fasciculus 8., 220. p. 39 40



Lajos uralkodása alatt ment végbe, az utolsó – a legnagyobb – pedig 1690-ben Csernovics Arzén ipeki pátriárka vezetésével. Ez az utolsó vándorlás – amelyet szerbül „seoba srba”-nak hívnak – volt a legjelentősebb mind közül. Az 1690-es bevándorlást követően a szerbek főként a mai délvidék területén, valamint a Duna folyam mentén telepedtek le. Nem egy Duna mellett fekvő városban (pl.: Komárom, Pest, Szentendre, Vác) jelentős kereskedő kolóniákat létesítettek, de eljutottak a Tisza folyó partjára is (pl.: Tokaj). A szerbek jelentős része azonban a déli államhatár közelében maradt, ahol a bécsi kormányzat szabadalmas határőrvidéket szervezett. A szerb (és horvát) granicsárok (határőrök) katonai erejét nemcsak a hon- és határvédelemre, hanem a magyar függetlenség megakadályozása céljából is igénybe vették a császáriak. A magyarországi szerbek nagyfokú történeti-nemzeti tudattal rendelkeztek. Erős nemzeti egyházszervezetük, felekezeti iskoláik, művelődési intézményeik voltak, amelyek a 18-19. században a szerb kultúra bölcsőjét alkották.41 A szerbbel rokon horvát nép több csoportját is meg lehet különböztetni.42 A dalmát eredetű bunyevácok már a 17. században kezdtek betelepedni Magyarországra. Főként Baja és Szabadka környékén leltek új hazára. A boszniai és hercegovinai eredetű sokácok Baranya vármegyében, valamint az alföld déli vidékein telepedtek le. Külön horvát népcsoport továbbá a Muraközt benépesítő muraközi horvát, a somogyi és baranyai Dráva menti horvátok, valamint a Vas, Sopron és Moson vármegyékben letelepedett gradistyei horvátok. Sok szakirodalomban találhatunk utalást a szlovákság migrációjára is. A török kiűzése utáni időkben a szlovákság is jelentős belső migrációt valósított meg, amely kétirányú volt. Egyfelől a felvidéki területek élő magyarok helyére – akik az Alföldre és a Dunántúlra telepedtek – szlovákok érkeztek, ezért nem egy helyen a magyar-szlovák nyelvi határ akár 50 km-re is elmozdulhatott déli irányba. Másfelől a szlovákság nagyszámban vett részt az alföld újranépesítésében is. Ekkor keletkezett Békés vármegye jelentékeny számú szlovák közössége. Ők élesztették újjá Békéscsaba, Szarvas és Tótkomlós városokat, de a Nyírségben is felellhetőek voltak. Nyíregyházát is szlovákok népesítették be először a 18. században. Kisebb csoportjaik letelepedése a Délvidéken, Szlavóniában és Erdélyben is megfigyelhetőek voltak. 43 Habár a románság első okiratos említése 1200 környékére tehető a török idők utáni újjátelepítésben szintén megfigyelhető volt a román vándormozgalom. A 17-18. században a románok tömegei érkeztek a Bánság, a Partium területére, illetve egyes alföldi részekre (Bedő, Méhkerék, Kötegyán, Gyula környéke) is. A magyarság – földrajzilag és nyelvileg – a legnagyobb kulturális felületen a románok lakta vidékekkel érintkezett. 44 Sajátos volt a ruszinok (rutének) belső migrációja. A 17. századtól – a 19. századig – a hazai ruszinok ugyan részt vettek az elpusztult területek újranépesítésében, de kisebb közösségeikkel a magyar és szlovák települések közé ékelődve hamar elvesztették nyelvi és népi különállásukat. Jórészt beolvadtak a két említett népcsoportba. Kisebb – egy-egy településre – zsugorodott nyelvszigeteik mai napig megvannak, például a délvidéki Bácskeresztúron (Ruski Krstur), de találkozhatunk velük a Bánság és Szlavónia területén is. Az egyes ruszin falvak megmaradásának oka, hogy homogén parasztközösséget alkottak.45 Az első – statisztikai célú – magyarországi népszámlálás szerint az ország 8,5 millió főből álló népességéből mindössze 42% volt magyar, további 16% román, 10-10% német és szlovák, 9,5% horvát, 7% szerb, valamint 3,5% rutén nemzetiségű. Két százalékot számláltak a kisebb számban itt élő népek. Ami Erdélyt illeti, az 1712/1713-ban tartott osztrák lakosságfelmérés szerint a terület népességének nemzetiségi megoszlása a következő volt: 47% magyar, 34% román és 19% szász. A század végére azonban ezek az arányok jelentősen megváltoztak, amelynek oka az volt, hogy jelentősebb számú magyar paraszt vándorolt az Alföldre és a helyükbe románok érkeztek a Kárpátokon túli területekről. A 18. század végén már a románság alkotta Erdély népességének legnagyobb hányadát.

13.1. ábra - 21. ábra Magyarország népei a 18. században

ORTUTAY Gyula (szerk.): Magyar Néprajzi Lexikon. V. kötet, Magyar Tudományos Akadémia, Budapest, 1981. ORTUTAY Gyula (szerk.): Magyar Néprajzi Lexikon. II. kötet, Magyar Tudományos Akadémia, Budapest, 1981. 43 ORTUTAY Gyula (szerk.): Magyar Néprajzi Lexikon. V. kötet, Magyar Tudományos Akadémia, Budapest, 1981. 44 ORTUTAY Gyula (szerk.): Magyar Néprajzi Lexikon. IV. kötet, Magyar Tudományos Akadémia, Budapest, 1981. 45 ORTUTAY Gyula (szerk.): Magyar Néprajzi Lexikon. V. kötet, Magyar Tudományos Akadémia, Budapest, 1981. 41 42



Forrás: Országos Széchenyi Könyvtár honlapja: http://mek.oszk.hu/01900/01902/html/index289.html. (Letöltés ideje: 2010. július 6.)

4.4. 13.4.4. A népesség számának alakulása 1870-től 1990-ig Az ország népesedési helyzetének változása a magyar népszámlálások csaknem másfél évszázadot átívelő adatai alapján vizsgálhatók, értékelhetők, elemezhetők. A népesedési helyzet vizsgálatának egyszerű, ugyanakkor szemléletes és látványos eszköze a korfa.46 Magyarország lakosságáról 130 éve rajzolnak korfákat, és az ábrákról szinte minden leolvasható, ami az évek során az ország népével történt. Különösen az első népszámlálások esetében láthatók a korfákon olyan kiugró értékek, amelyek mindenképpen magyarázatra szorulnak. 1910-ig az első életévüket be nem töltöttek sokan voltak, azaz a korfa legalsó ága jóval hosszabb, mint a fölötte levők. Ez az akkori magas csecsemőhalandóságra utal: a megszületett gyermekek jelentős része még első életévének betöltése előtt meghalt. A későbbi népszámlálások adatai mutatják, hogy az orvostudomány fejlődésével, az egészségi ellátás javulásával arányosan évtizedről évtizedre egyre többen élték meg első születésnapjukat. Érdekes jelenség ugyanezen népszámlálások korfáin, hogy a nullára végződő életkorokhoz kiugró ágak tartoznak. Ennek oka nem valami tízévenként ismétlődő, meglepő demográfiai esemény. Az állami anyakönyvezés bevezetése, a személyi okmányok megjelenése előtt a népszámláláskor – elsősorban az idősebb életkorokba tartozók közül – magas számban a körülbelüli életkort jegyeztették be, s ez a korfán is érzékelhető. Ez a magyarázata annak, hogy a 40, 50, 60 évesek száma jóval magasabb, mint a tőlük egy-két évvel idősebbeké vagy fiatalabbaké. Az első népszámlálás adataiból rajzolt korfán a csaknem szabályos fenyőfa sziluettjét megtöri a 19-21 évesek magasságában látható karcsúsodás, ami az abba az életkorba tartozók alacsonyabb számára utal. Oka, hogy a szabadságharc fegyveres eseményei, valamint az azt követő megtorlások miatt a férfiak családjuktól távol éltek. A férfiak katonáskodása, rabsága, illetve bujkálása miatt lényegesen kevesebb gyermek született, mint az azt megelőző és követő években. Az 1870–1890. évi népszámlálások korfáin az előbbi ok – a szabadságharc alatti és azt követő év alacsony születésszáma – mellett a feldolgozás technológiája is közrejátszott a viszonylag szabályos fenyőalak torzulásában. A népesség adatainak feldolgozása csak a polgári népességre vonatkozott, ezért a 20-23 éves férfiaknál – akik ekkor a katonai szolgálat miatt nem szerepeltek a feldolgozott adatokban – a korfa beszűkül, azaz létszámuk alacsonyabb, mint a korban hozzájuk közel állóké, vagy mint az ugyanilyen korú nőké. Hogy A korfa olyan ábra, amelynek bal oldalán a férfiak, jobb oldalán a nők számának megfelelő hosszúságú vízszintes sávok mutatják az adott életkorú népesség számát, általában korévenként. Azért nevezik „korfának”, mert ha az emberek szaporodási rendjébe külső tényezők nem szólnak bele (pl. nincsenek háborúk, minimális az egészségügyi ellátás, nincsenek születésszabályozási rendelkezések), az ábra képe sematikus fenyőfára emlékeztet. 46



csak átmeneti, a népességszámot és a termékenységet észrevehetően nem befolyásoló távollétről és csak a feldolgozási technológia látszólagos népesedési hatásáról van szó, az abból is érzékelhető, hogy a tíz évvel későbbi népszámlálás korfáján (tíz évvel magasabb ágon) a beszűkülésnek már nyoma sincs, valamint az ezen életkorba tartozók gyermekeinél sem érzékelhető az, hogy szüleik kevesebben lettek volna, mint az őket megelőző vagy követő korosztályok. Az 1920. évi korfán megjelenik az I. világháború születésszámra gyakorolt hatása. A háború alatt meg nem születettek hiánya a korfákon napjainkig követhető, sőt a születéskimaradás hatása generációnként – csökkenő mértékben ugyan, de – ismét jelentkezik, vagyis a világháború a születések számára gyakorolt közvetlen hatásán túl hosszantartóan és számottevően befolyásolta a lakosság számát és korösszetételét. A II. világháború hatása kevésbé érzékelhető a korfán, mint az elsőé. Ennek oka, hogy egyrészt a fiatal férfiak hosszú idejű, tartós távolléte kevésbé volt jellemző, másrészt a háborús események és a deportálások népességcsökkentő hatását valamelyest ellensúlyozta az I. világháborút követően elcsatolt, majd a II. világháború időszakában átmenetileg visszakerült területekről a mai országterületre vándorlók tömege. A fiatal férfiak távolléte azonban az 1949. évi korfán még így is jól nyomon követhető: az 1945–1946-ban születettek száma elmaradt az azt megelőző és követő évek adataitól. Az 1960. évi korfán megjelenik az 1950-es évek elején hozott születésszabályozási rendelkezések hatása. A történelembe ez Ratkó-korszakként vonult be. A „Ratkó gyerekek” végigvonulnak a későbbi korfákon, sőt, a 80as, 90-es korfákon már megjelennek a „Ratkó unokák” is. Ha egy korosztályban sokan születtek, akkor ők felnőve összességében több gyermeket hoznak világra, mint azok az évjáratok, amelyeket nem érintettek hasonló rendelkezések. Az 1980-as korfa alján megjelent „Ratkó unokák” az 1990-es korfán már az általános iskolás korúak között találhatók. Napjainkra már kinőtték az iskolapadot, ahová egyre kisebb létszámú korcsoportok kerülnek. A népesség számának e változásait a tudomány demográfiai hullámnak nevezi. Az egymást követő népszámlálások korfáin nemcsak a közel másfél évszázad termékenységi változásainak, az ez idő alatt bekövetkezett jelentősebb népességmozgással járó történelmi események, vagy a háborús hatások demográfiai következményei kísérhetők figyelemmel. A korfákból közvetlenül látható az emberi élet tartamának másfél évszázad alatti meghosszabbodása, az élettartamok nemek szerinti különbségeinek alakulása, illetve közvetve lemérhető az orvostudomány fejlődése, az egészségi ellátás egyre magasabb szintje, a pusztító járványok elleni harc sikere. Az utóbbi évtizedek korfáin egyre többen vannak az öregkorúak, azaz – a kevesebb született gyermek miatt – a fa alja karcsúsodik, míg a fa felső része kiterebélyesedik, az örökzöld fenyőalakzat egyre inkább lombhullató fára emlékeztet. Az idősek között a nők létszáma növekszik jobban, azaz a férfiak magasabb halandósága miatt az életkor előrehaladtával a nemek aránya népszámlálásról népszámlálásra egyre romlik.

Felhasznált irodalom A történelmi Magyarország atlasza és adattára 1914. Talma Kiadó, Pécs, 2001. ALMÁSI Tibor: A tizenharmadik század története. Magyar Századok, Pannonica Kiadó, Budapest, 2000. ÁGOSTON Gábor – OBORNI Teréz: A tizenhetedik század története. Magyar Századok, Pannonica Kiadó, Budapest, 2000. BALÁZS József – HORVÁTH Róbert: Bevezetés a demográfiába. JATEPress, Szeged, 1993. BAKÁCS István: A dicalis összteírások, A történeti statisztika forrásai. Budapest, 1957. ifj. BARTA János: A tizennyolcadik század története. Magyar Századok, Pannonica Kiadó, Budapest, 2000. BERTÉNYI Iván: A tizennegyedik század története. Magyar Századok, Pannonica Kiadó, Budapest, 2000. BLAZOVICH László: Déli szlávok Magyarországon és a Körös-Tisza-Maros közben a 15-16. században. in: KOVACSICS József (szerk.): Magyarország történeti demográfiája (896-1995). Millecentenáriumi előadások, KSH, Budapest, 1997.



BOROVSZKY Samu: Magyarország vármegyéi és városai, Fiume és a magyar-horvát tengerpart. Országos Monográfiai Társaság, Budapest, 1894. CSORBA László: A tizenkilencedik század története. Magyar Századok, Pannonica Kiadó, Budapest, 2000. DÁVID Géza: Magyarország népessége a 16-17. században. in: KOVACSICS József (szerk.): Magyarország történeti demográfiája (896-1995). Millecentenáriumi előadások, KSH, Budapest, 1997. DRASKÓCZY István: A tizenötödik század története. Magyar Századok, Pannonica Kiadó, Budapest, 2000. Gerő Lajos (szerk.): A Pallas Nagylexikona. II. kötet. Budapest, 1894. GOMBOS, Albinus Franciscus: Catalogus fontium historiae Hungaricae. I. Budapestini, 1937. GYÉMÁNT Richárd – SZONDI Ildikó: Az erdélyi szászok a népszámlálási adatok tükrében. Acta Juridica et Politica, Szeged, 2003. GYÉMÁNT Richárd: A történelmi Torontál vármegye népesedéstörténete. Acta Universitatis Szegediensis, Acta Juridica et Politica, Publicationes Doctorandorum Juridicorum, Tomus IV., Fasciculus 8., 2004. GYÉMÁNT Richárd: A történelmi Temes vármegye népesedéstörténete. Acta Universitatis Szegediensis, Acta Juridica et Politica, Publicationes Doctorandorum Juridicorum, Tomus V., Fasciculus 7., 2005. GYÉMÁNT Richárd – SZONDI Ildikó: A határon túli magyarság demográfiai és társadalomstatisztikai sajátosságai. Pólay Elemér Alapítvány, Szeged, 2005. GYÉMÁNT Richárd – KATONA Tamás: Demográfia. Harmadik átdolgozott kiadás, Pólay Elemér Alapítvány, Szeged, 2006. GYÉMÁNT Richárd – KATONA Tamás: Demográfia. Negyedik átdolgozott kiadás, Pólay Elemér Alapítvány, Szeged, 2007. GYÖRFFY György: A tatárjárás pusztításának nyomai helyneveinkben. in: Emlékkönyv a Túrkevei Múzeum fennállásának tízedik évfordulójára. Túrkeve, 1961. KOVACSICS József: Történeti demográfia. in: KLINGER András (szerk.): Demográfia. KSH, Budapest, 1996. KOVACSICS József: A történeti demográfia válaszai és nyitott kérdései az Árpád-kori népesség számára vonatkozóan. in: KOVACSICS József (szerk.): Magyarország történeti demográfiája (896-1995), Millecentenáriumi előadások, KSH, Budapest, 1997. Központi Statisztikai Hivatal: www.ksh.hu. KŐVÁRY László: Erdély régiségei és történelmi emlékei. Horizont Kiadó, Budapest, 2001. KRISTÓ Gyula: Magyarország lélekszáma az Árpád-korban. in: KOVACSICS József (szerk.): Magyarország történeti demográfiája (896-1995). Millecentenáriumi előadások, KSH, Budapest, 1997. KRISTÓ Gyula – MAKK Ferenc: A kilencedik és tízedik század története. Magyar Századok, Pannonica Kiadó, Budapest, 2001. KUBINYI András: A Magyar Királyság népessége a 15. század végén. in: KOVACSICS József (szerk.): Magyarország történeti demográfiája (896-1995). Millecentenáriumi előadások, KSH, Budapest, 1997. MAKK Ferenc: A tizenkettedik század története. Magyar Századok, Pannonica Kiadó, Budapest, 2000. Népszámlálás, 2001: www.nepszamlalas.hu. ORTUTAY Gyula (szerk.): Magyar Néprajzi Lexikon. I., kötet. Magyar Tudományos Akadémia, Budapest, 1981. ORTUTAY Gyula (szerk.): Magyar Néprajzi Lexikon. II., kötet. Magyar Tudományos Akadémia, Budapest, 1981. 192 Created by XMLmind XSL-FO Converter.


ORTUTAY Gyula (szerk.): Magyar Néprajzi Lexikon. III., kötet. Magyar Tudományos Akadémia, Budapest, 1981. ORTUTAY Gyula (szerk.): Magyar Néprajzi Lexikon. IV. kötet. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1981. ORTUTAY Gyula (szerk.): Magyar Néprajzi Lexikon. V. kötet. Magyar Tudományos Akadémia, Budapest, 1981. PÁLFFY Géza: A tizenhatodik század története. Magyar Századok, Pannonica Kiadó, Budapest, 2000. RÁTH Zoltán: Magyarország statisztikája. Budapest, 1896.


14. fejezet - 14. A határon túli magyarság demográfiai sajátosságai Határon túli magyarságnak nevezzük azokat a magukat magyarnak valló személyeket, akik a Magyarország államhatárain kívül, de a Kárpát-medencén belül élnek. Ide tartoznak a környező országokban – a történelmi Magyarország elcsatolt területein – élő magyarok. A Magyarországgal szomszédos országokban élő magyarok 1920. június 4-én, a trianoni békediktátum értelmében kerültek a határainkon túlra, addig a Kárpát-medence egésze Magyarországhoz tartozott.

14.1. táblázat - 50. táblázat: A történelmi Magyarország felbomlása (1920) Ország

Terület (km2)

Népesség (fő)

Ebből magyar (%)

Csehszlovákia

61 633

3 517 568

30,3

Románia

103 093

5 257 467

31,6

Szerb-Horvát-Szlovén Királyság

20 551

1 509 295

30,3

Ausztria

4 020

291 618

8,9

Olaszország

21

49 806

13,0

Lengyelország

589

23 662

1,0

189 907

10 649 416

30,2

Összes veszteség Trianoni Magyarország

92 963

7 615 117

88,3

Történelmi Magyarország

282 870

18 264 533

54,4

Forrás: ROMSICS Ignác: A trianoni békeszerződés. Osiris, Budapest, 2001. 230. p. Az egykori történelmi Magyarországhoz tartozó területeken élő magyarság nagyságrendjének meghatározásában a 2011-ben tartott külföldi népszámlálások segítenek.1 Az említett népszámlálások szerint a határon túli magyarság lélekszáma megközelítőleg 2 095 317 fő, ebből a többség, 1 216 666 fő Erdélyben, a Partiumban és a Bánság keleti, Temesvár környéki részén élt (Romániában). A második legnagyobb tömb a 458 467 főt számláló a felvidéki magyarság (Szlovákiában). A Délvidéken (Szerbia) – a Bácska, a Bánát és a Szerémség területén – 251 136 magyar élt 2011-ben. Kárpátalján (Ukrajna) 2011-ben nem volt népszámlálás, leghamarabb 2016-ban várható! A kárpátaljai magyarság becsült lélekszáma – a kutatók szerint – kb. 141 000 főre tehető. Horvátország területén a magyarság száma – 2011-ben – összesen 14 048 főt tett ki. Az ausztriai Burgenlandban élő magyarság becsült lélekszáma 10 000 fő lehet. A legkevesebb magyarsággal rendelkező, egykor magyar területen, a Muravidéken (Szlovénia), közel 4 000 fő vallhatja magát magyarnak.2 Ausztria és Szlovénia 2011ben már regiszteres népszámlálást tartott, ebből következik, hogy a nemzetiségi adatokat nem mérték fel, csak becsült adatok állnak rendelkezésre! „Az 1919-20-ban általános pesszimista prognózisokkal szemben, melyek az új Magyarország életképességéről szóltak, a magyar gazdaság viszonylag gyorsan és sikeresen alkalmazkodott az új feltételekhez. Az egy főre jutó nemzeti jövedelem nemcsak elérte, hanem jelentősen meg is haladta az 1913-ast. Az egyik legmegalapozottabb számítás szerint az 1913-as egy főre jutó GNP 1913-ban – trianoni magyar területre vetítve – az európai átlag 69%-ának, 1929-ben pedig 74%-ának felelt meg.” 3 A békeszerződés gazdasági következményei meglehetősen súlyosak voltak, mégis az igazi – máig ható – problémát az új államhatáron kívülre került magyarság (főként demográfiai és jogi) helyzete jelentette.

GYÉMÁNT Richárd – KATONA Tamás: Demográfia. Pólay Elemér Alapítvány, Szeged, 2005. 183. p. A számadatok pontosságához hozzá kell tennünk, hogy hiányoznak a trianoni békeszerződés szerint Lengyelországhoz csatolt 589 km2-es terület nemzetiségi adatai, valamint a havasalföldi Mehedinţi megyéhez és moldvai Bacau, Neamţ, Suceava megyékhez csatolt, egykoron a történelmi Magyarországhoz tartozó települések nemzetiségi adatai is. Az adatokban viszont fel van tüntetve Fiume város magyarságának száma is, továbbá az Isztriai-félsziget, valamint Dalmácia magyarsága is. 3 ROMSICS Ignác: A trianoni békeszerződés. Osiris, Budapest, 2001. 235. p 1 2


14. A határon túli magyarság demográfiai sajátosságai A trianoni békeszerződés amellett, hogy az ország területének 67%-át elcsatolta, közel 3,5 millió magyart a határon kívülre rekesztett, a történelmi Magyarország magyar lakosságának 30,2%-át. A határon túli magyarság mellett meg kell emlékeznünk a Kárpát-medencén kívül élő magyarságról is. A Kárpát-medencén kívül élő magyarság nagy (politikai, illetve gazdasági) „sorsfordulók” alkalmával szóródott szét a világban.

1. 14.1. Az erdélyi magyarság Románia az 1920. június 4-én megkötött trianoni békeszerződés alapján – Erdély, a Partium és a Bánság keleti részének hozzácsatolásával – nyerte el mai nyugati határait. Erdély4 földrajzilag Kelet-Közép Európában fekszik, a mai Románia észak-nyugati részén. A mai Romániában Erdély néven ismert terület több, mint a történelmi Erdély, hiszen magába foglalja a Partiumot – vagyis az egykori Magyar Királyság „részeit” – és a Bánság keleti felét is. Ezek nélkül Erdély területe megközelítőleg 57 000 km2. Erdély, a Partium és a Bánság keleti része összesen megközelítőleg 103 000 km2. Napjainkban, a Romániában élő magyarság szinte kizárólagosan az egykor Magyarországhoz tartozó (103 093 km2-es) területen él – a románon kívül – 12 másik népcsoporttal együtt, ezek aránya azonban két kivétellel – cigányok és németek (szászok és svábok) – nem éri el az 1%-ot. Az erdélyi magyarok a lakosság közel 20%-át teszi ki. Elsősorban Székelyföldön, a történelmi Csík, Háromszék, Maros-Torda és Udvarhely vármegyék területén (a mai Hargita, Kovászna megyékben, illetve Maros megye egy részében) alkot tömböt, itt a román lakosság csak kisebbséget alkot. Az erdélyi magyarság második, nagyobb tömbje a Partiumban él, a magyar határ mentén. A harmadik nagyobb magyar közösség Közép-Erdélyben, Kolozsvár és környékén helyezkedik el. Erdély más területein a magyarság az un. „interetnikus diaszpórában” él. Érdemes megemlíteni, hogy Erdélyen kívül, Moldvában élnek a moldvai csángók. A román állam mintegy hét évtizedes betelepítési politikájának eredményeként – amely előbb Erdély középső részei, majd a magyar határ melletti területek etnikai összetételét változtatta meg – a magyarság számaránya csökkenőben van, bár a 1989-es romániai változásokat követően lelassult az iparosítással összefüggő, felülről irányított betelepítési folyamat. Ennek következményei elsősorban az erdélyi városokban szembetűnő: a magyarság egyes kulturális központjai (Kolozsvár, Nagyvárad, Marosvásárhely stb.) mára többségében románok által lakott településekké váltak. A 20. század második felében a romániai magyar lakosság számának növekedése lelassult. A Székelyföld kivételével – ahol a születések száma meghaladta a halálozásokét – a magas halandóság miatt a népesség fogyása jellemző. Az Erdélyen kívül élő magyarok körében szerényebb mértékű a csökkenés. Jelentősen hozzájárult a magyar ajkú lakosság csökkenéséhez az elvándorlási folyamat is.5 Az 1977-1992 közötti időszakban a romániai magyarság száma 1 712 000 főről 1 625 000 főre fogyott, miközben a természetes szaporulata pozitív – kb. 85 ezer fős – volt. Az „elveszett” 173 000 főből a külső migrációs veszteség (kivándorlás) Veres Valér szerint 112 000 fő volt, s mintegy 62 ezer fő volt az, akiknek nagyobb része asszimilálódott. (A többi Nyugatra vándorolt, s regisztrálatlan maradt.) 6 Míg az 1992. évi román népszámlálás hivatalos adatai szerint a Romániában magukat magyar nemzetiségűnek valló lakosok száma 1 624 959 fő volt, addig a becsült adatok szerint a magyar nemzetiségűek száma meghaladja az 1,8 millió főt. A 2002-es román népszámlálás adatai szerint a magyar nemzetiségűek lélekszáma 1 447 544-re csökkent, a becsült számuk pedig, 1,6 millió fő körül lehet. A részarányt tekintve a romániai magyar nemzetiségűek százalékos aránya az összlakosságon belül 7,12%-ról 6,61%-ra esett vissza. Más nemzetiségek aránya is csökkent, a román többségi lakosságé pedig, 89,5%-ról 91%-ra növekedett.

Az első dokumentum, amely Erdélyre hivatkozik 1075-ből származik, ami „Ultra siluam”-ként, vagyis „az erdőn túl” formában nevezi Erdélyt. Ugyanezen században kezdtek a területre „Partes Transsylvanae” módon hivatkozni (Legenda Sancti Gerhardi, XII. század első felében), ami „az erdőn túli részeket” jelenti, és ezt a kifejezést használták a Magyar Királyságon belül is. A latin helyett a köznyelvben az „Erdőelve” kifejezést is elterjedten használták. Ennek első dokumentálása Anonymus XII. századi krónikája (Gesta Hungarorum) mely „Erdeuelu”-t említi. A magyar elnevezést németre is lefordították: az „Überwald” (über Walt) kifejezés számos XIII. és XIV. századi dokumentumban olvasható. Később a németek saját elnevezéssel „Siebenbürgennnek” nevezték a területet. A román „Ardeal” név először egy 1432-ben keltezett dokumentumban olvasható „Ardeliu” néven, ami nyilvánvalóan a magyar „Erdély” szóból alakult ki, és nincs köze a román „deal” (domb) elnevezéshez. 5 HORVÁTH István: A 2002-es romániai népszámlálás előzetes eredményeinek ismertetése és elemzése. 80. p., in: GYURGYÍK László – SEBŐK László(szerk.): Népszámlálási körkép Közép-Európából 1989-2002. Teleki László Alapítvány, Budapest, 2003. 6 VERES Valér: A romániai magyarság létszámcsökkenésének okai a XX. század utolsó negyedében. Korunk, 2002/2. 4


14. A határon túli magyarság demográfiai sajátosságai A romániai magyarság közel 200 ezer fős fogyását a három fő tényező között hozzávetőlegesen 50-40-10% arányban osztja meg, számszerűsítve: migrációs veszteség kb. 90 ezer fő, természetes fogyás kb. 80 ezer fő, asszimiláció kb. 20 ezer fő, összesen kb. 190 ezer fő. Az 1992-ben 705 ezer fős falusi magyarság fogyása 34 ezer fő volt, a 899 ezres városi magyarság pedig 153 ezer fővel csökkent 2002-re. A 2002 és 2011 közötti időszak továbbra sem hozott kedvező eredményeket az erdélyi magyarság számára. A 2011. évi román népszámlálás szerint 1 227 623 fő vallotta magát magyar nemzetiségűnek Romániában. A többség – 1 216 666 fő – az egykoron Magyarországhoz tartozó területeken élt… A romániai magyarság fogyását továbbra sem sikerült megállítani, mi több, a magyarság csökkenése figyelhető meg az összes erdélyi megyében. Habár a magyarság „fellegvára” továbbra isHargita és Kovászna megye, addig a „szórványmagyarság” jelentős veszteségeket könyvelhetett el. A magyarság lélekszámapadása Arad, Hunyad, Krassó-Szörény, Szeben és Temes megyékben elérte, illetve meghaladta a 25%-ot! Itt reális közelségbe került a magyarság teljes felszámolódása… A magyarok által nagyobb számban lakott megyék helyzete jobban alakult. Mivel egész Románia népességszáma, és ezen belül a románság lélekszáma is fogyott – jórészt az Európai Unió déli és nyugati országaiba történő kivándorlás miatt –, ezért több megyében viszonylag szilárd „status quo” alakult ki. A magyarság – habár népességszámában fogyott – még tartja magát Szilágyban és Szatmárban, továbbá Bihar és Maros megyékben. Több területen tapasztalható – Hargita és Kovászna megyék mellett, az előbb említett négy megyében –, hogy a magyarság pozíciója arányaiban – ha nem is jelentősen, de – előnyösebb lett a románságéhoz képest. A népszámlálás azt is kimutatta, hogy Romániában a romák száma gyarapodott, ez Erdély területén is megfigyelhető. Összességében nézve a magyarság helyzete nem „rózsás”, de vannak kedvező tényezők, amelyeket kétség kívül a románság Európai Uniós migrációja indított el… Aggasztó viszont a szórvány helyzete, amely könnyen valószínűsíthető, hogy a megszűnés végstádiumához közeledik…

14.1. ábra - 22. ábra: A magyarság elhelyezkedése Erdélyben (2002)

Forrás: http://www.htmh.hu/terkep2003/roman1.jpg. (Letöltés ideje: 2008. január 1.)

2. 14.2. A felvidéki magyarság


14. A határon túli magyarság demográfiai sajátosságai A felvidéki magyarság a Szlovák Köztársaság területén él, amelynek nagysága 49 036 km2. A felvidéki magyarság településterülete a magyar-szlovák határ szlovák oldalán helyezkedik el. A magyarság nyelvterülete viszonylag egységes és folyamatos. A 2001. évi szlovák népszámlálás szerint a felvidéki magyarság legnagyobb tömbje Pozsonytól (Bratislava) Tótgyarmatig (Slovenské Ďarmoty) tart. Tótgyarmatnál és a szomszédos Erdőszelestyénnél (Selest'any) a nyelvi és az államhatár egybeesik. A második magyar tömb Erdőszelestyén után kezdődik. Kezdetben vékonyan, majd Gömörben (Gemer) némileg kiszélesülve öleli át a magyar határt. A második tömb Kassa városánál végződik. Kassa városától, pontosabban a Hernád folyótól egészen Tótújhelyig (Slovenské Nové Mesto), amely egykoron a zempléni vármegyeszékhely, Sátoraljaújhely része volt, a magyar-szlovák nyelvi és államhatár közel 50 km-en egybeesik. A harmadik magyar tömb Tótújhelytől az ukrán-szlovák határig terjed. Ehhez a tömbhöz tartozik a Bodrogköz, valamint az Ung-vidék magyarsága. A felvidéki magyarság – ha csökkenő számban is, de – továbbá is jelen van a Nyitra (Nitra) városa körüli kisebb-nagyobb falvakban. Nyitra környékén a magyarság szórványt képez. A felvidéki magyarság mint látható – három tömbben és egy szórványterületen él.7 A szlovákiai magyarság többsége (közel 90%) Dél-Szlovákiában él, a mintegy 550 kilométer hosszúságú szlovák-magyar államhatár mentén, közel 9 000 négyzetkilométernyi viszonylag összefüggő nyelvterületen. A 2001. évi népszámlálási adatok a szlovákiai magyarok drámai fogyásáról tanúskodnak. Míg 1991-ben még 567 296-an vallották magukat magyar nemzetiségűnek, ami Szlovákia lakosságágának 10,7%-át tette ki, tíz évvel később ez a szám már csak 520 528 fő volt, ami 9,7%-os részaránynak felel meg. A drámai fogyást nem a természetes népszaporulat csökkenése okozta. Nem jellemző a külföldre távozás sem, ezért a fogyás fő okaként a demográfusok két jelenséget jelöltek meg. Egyrészt azok a szlovákiai magyar fiatalok, akik a hetvenes-nyolcvanas években szlovák tanítási nyelvű iskolákba jártak, ennél fogva elveszítették kulturális kötődésüket, majd a magas fokú urbanizáció miatt szülőfalujukból, elköltözve gyökereiket is, s az új közegben szlováknak vallották magukat és gyermekeiket, azaz asszimilálódtak. (Ez elsősorban a Csallóközből és a Mátyusföldről elszármazottakra vonatkozik.) Másrészt, a másik csoportot azok az identitászavarral küzdők alkotják, akik az 1989-es rendszerváltás után a felfokozott hangulatban magyar múltjukra hivatkozva magyarosították magukat, a kilencvenes évek nemzetiségi ellentétei, a magyarság ellen folytatott kormánypropaganda miatt viszont 2001-ben újra szlováknak vallották magukat. (Ez elsősorban a Bodrogközben és az Ung-vidéken figyelhető meg.) A magyar népesség aránya 1961 és 2001 között 12,4%-ról 9,7%-ra csökkent az összlakosságon belül. 1994-től kezdve a természetes népszaporulat csökkenő tendenciát mutat. Az asszimilációs veszélyek 8 az ezredfordulóra bizonyos szempontból mérséklődtek, ami részben azzal magyarázható, hogy a magyar gyermekek szüleinek egyre nagyobb hányada ismeri fel az anyanyelvi oktatás fontosságát (míg a kilencvenes évek elején a magyar alapiskolások 27%-a látogatott szlovák iskolákat, a 2001/2002-es tanévben ez az arány 19,7%-ra csökkent), továbbá az 1990-es években a vegyes házasságok száma is stagnált. Emellett Szlovákiában gyakorlatilag megszűnt a belső migráció, a városok lakossága nem gyarapszik, minthogy nem épülnek nagyszámban bérházak, azaz a fiatalok is megmaradnak saját közösségeikben, ahol nem érvényesül asszimilációs hatás, ellenkezőleg, a magyar közösség megtartó erőként hat a bizonytalankodó egyénekre is. A felvidéki magyar nemzetiségűek száma 1991 és 2001 között 46 768 fővel csökkent. A csökkenés 47,4%-át a magyar-szlovák reláció, a nemzetiségváltás okozta. A csökkenés 24,5%-át a többségi társadalom kisebbségpolitikájának változása okozta. Ebben nem elhanyagolható szerepe volt a Vladimir Mečiar vezette szlovák kormány belpolitikájának. A magyar-roma reláció és az ismeretlen kategória 9,6-9,6%-kal csökkentette a felvidéki magyar nemzetiségűek számát. Ennek oka, hogy a roma nemzetiségűek közül sokan 1991-ben még magyar nemzetiségűeknek jelölték meg magukat, félve a megbélyegzéstől. Azonban 2001-ben már merték vállalni nemzetiségi hovatartozásukat. Az ismeretlen kategóriáról pedig, elmondható, hogy minden bizonnyal több magyar a megkülönböztetéstől félve, oda „sorolta be” magát. A rejtett migráció és a természetes fogyás számlájára mindössze 4,6 illetve 4,3% írható.9 GYÉMÁNT Richárd – SZONDI Ildikó: A határon túli magyarság demográfiai és társadalomstatisztikai sajátosságai. Pólay Elemér Alapítvány, Szeged, 2005. 73-74. p. 8 Jelentős eltérés van a homogén, illetve a heterogén családi háttér között. Ebből kifolyólag jelentős az a kérdés is, hogy a – vegyes – családban milyen nyelvet használnak, a szlovákot vagy a magyart. Jelentős továbbá az iskoláztatási nyelv kérdése is. Nem utolsó sorban, pedig a házastárs nemzetisége is meghatározó. Az asszimilációs folyamatok jelentős része a vegyes házasságok számlájára írható, amelyek száma az 1990-es évekre stagnált, de így is jelentősen csökkentette a felvidéki magyarság lélekszámát. A felmérések szerint a homogén családi háttér esetén a gyermekek több mint 90%-a később is magyar nemzetiségűnek vallja magát, amíg a heterogén családból származó gyermekek esetén ez a szám alig 20%! 9 GYURGYÍK László : A szlovákiai magyarság lélekszámcsökkenésének okai. 60. p. in: GYURGYÍK László – SEBŐK László (szerk.): Népszámlálási körkép Közép-Európából 1989-2002. Teleki László Alapítvány, Budapest, 2003. 7


14. A határon túli magyarság demográfiai sajátosságai A 2011. évi szlovák népszámlálás szerint 5 397 036 fő élt Szlovákiában, ebből 4 352 775 fő (80,65%) volt szlovák, 458 467 fő (8,5%) magyar, 105 738 fő (1,95%) roma, 97 563 fő (1,81%) egyéb nemzetiségű személy. A nemzetiségéről nem nyilatkozók száma 382 493 fő (7,09%) volt. A magyarság területi elhelyezkedéséről már szóltunk, viszont érdemes megemlíteni, hogy közigazgatásilag – 1996-ban – a kerületeket (kraj) úgy alakították ki Szlovákiában, hogy a szlovákság minden kerületben a legjelentősebb népcsoport legyen. Ezek a közigazgatási változtatások nem voltak tekintettel sem a történelmi, sem a gazdasági, sem egyéb (például kulturális) szempontra, ezért a magyarság lélekszámát ez a tény is meghatározza. A jelenlegi közigazgatási felosztás szerint a felvidéki magyarság az ország nyolc kerületéből négyben haladja meg a 10%-ot, ezek: a Nyitrai kerület (27,6%), a Nagyszombati kerület (23,7%), a Besztercebányai kerület (11,7%), végül a Kassai kerület (11,2%). Jelentősebb számú magyar él még a Pozsonyi kerületben (4,6%), a többi kerületben – Eperjesi és Zsolnai kerületek – azonban elhanyagolható a magyarok számaránya. A magyarság lélekszámapadása a Felvidéken is megfigyelhető. Ez a szlovákságnál is jellemző. A népcsoportok közül egyedül csak a romák népességszáma növekedett. Azonban a kedvezőtlen arányokért leginkább a nemzetiségükről nem nyilatkozók magas száma a felelős. A magyarság népességcsökkenésében továbbra is meghatározó tényező az, hogy úgy veszít számából, hogy azt nem migrációs folyamatok indokolják.

14.2. ábra - 23. ábra: A magyarság területi elhelyezkedése a Felvidéken (2001)

Forrás: http://www.htmh.hu/terkep2003/szlov1.jpg (Letöltés ideje: 2008. január 1.)

3. 14.3. A délvidéki magyarság A Délvidék (Vajdaság) földrajzi határait Trianonban nyerte el. A szűkebb értelemben vett Délvidék alatt értjük a Bácskát (a történelmi Bács-Bodrog és Csongrád vármegyék a délszláv államhoz csatolt részei) és a Bánátot (a történelmi Krassó-Szörény, Temes és Torontál vármegyéknek a délszláv államalakulathoz csatolt részei). A Délvidék (Vajdaság) jelenlegi területe 21 506 km2 (Bácska: 8 904 km2, Bánát: 8 886 km2, Szerémség: 3 716 km2), ugyanis a történelmi horvát Szerém vármegye négyötödét a II. világháború után közigazgatásilag beolvasztották az újonnan létrejövő Vajdaságba, vagyis a Délvidékbe. A Délvidék (Vajdaság) autonóm tartomány volt, majd az autonómia megszüntetése után – a hasonló sorsra jutott Koszovóval együtt – Szerbiába olvadt.10

Egy kisebb – közel 500 km2 nagyságú – terület, az egykori Torontál vármegyei részből (Bánát) közigazgatásilag Szerbia (Srbja) része lett, ezt a lépést a főváros, Belgrád földrajzi közelsége indokolta. Ez a kis terület az egykori Borcsa (Borča) és Bárányos (Ovča) környéke volt, innen az eleve kisszámú magyarság már „felszívódott”. (A Szerémségből egy kisebb rész, Zimony (Zemun) és környéke szintén Belgrád része lett.) 10


14. A határon túli magyarság demográfiai sajátosságai A Vajdaság 21 205 km2-es területén – 2002-ben – összesen 2 031 992 fő élt. A Délvidék etnikailag Európa egyik legkevertebb területe. A szerbek és magyarok mellett számos más népcsoport (szlovákok, románok, cigányok, macedónok, horvátok, montenegróiak, bunyevácok stb.) is él itt. Országos viszonylatban (Közép-Szerbia és a Vajdaság), 2002-ben a magyarság lélekszáma 293 299 fő volt, 11 évvel korábban (1991-ben) még 343 800 főt tett ki a számuk. A magyarság összesen 50 501 főt vesztett a Vajdaság és Közép-Szerbia területén. A három tájegységet illetően a legtöbb magyar a Bácskában élt, a délvidéki magyarság 76,69 százaléka. A délvidéki magyarság 21,67 százaléka a Bánátban és a maradék 1,64 százalék pedig a Szerémségben lakott. A Délvidék a szerb közigazgatás szerint 45 községre – járáshoz hasonló közigazgatási egységre – osztható, ebből 20 található a Bácskában, 16 a Bánátban és kilenc a Szerémségben. A magyarság nyolc községben alkotott többséget, ebből hatban (Ada, Csóka, Kishegyes, Magyarkanizsa, Topolya és Zenta) abszolút és kettőben relatív (Óbecse és Szabadka) többséget. Ez a nyolc község alkotja a magyar tömböt, az ezen kívül található magyar többségű, illetve kisebbségű települések magyar szórványnak számítanak.

14.3. ábra - 24. ábra: A magyarság területi elhelyezkedése (2002)

Forrás: http://www.htmh.hu/terkep2003/vajd1.jpg. (Letöltés ideje: 2008. január 15). A magyarság népességcsökkenésének okai 1991 és 2002 között :11 1. a rendkívül alacsony születésszám, 2. a folyamatos és erőszakos asszimiláció, 3. a tömeges kivándorlás, 4. a katasztrofális elöregedés, 5. az öngyilkossági hajlandóság, 6. az alkoholizmus, 7. a válások magas száma, 8. az abortuszok magas száma, 9. a vegyes házasságok emelkedő száma GYÉMÁNT Richárd: A vajdasági magyarság és népesedési viszonyai. in: Tudományos Diákköri Szemle, 2003. Nyitott Könyv Kiadó, Szeged, 2003. 333-334. pp. 11


14. A határon túli magyarság demográfiai sajátosságai 10.

az asszimilációs hajlandóság

11.

az ún. „jugoszláv” népszámlálási kategória.

A Trianon óta szakadatlan betelepítések, a népszámlálási manipulációk, s velük párhuzamosan a mesterségesen elsorvasztott magyar intézményrendszer következtében a magyarság részaránya jelentősen visszaesett a szerb népességhez viszonyítva. A szerbség aránya a Délvidék (Vajdaság) magyarok által lakott részeiben olyan mértékben megnövekedett, hogy a közeljövőben az asszimilációs folyamatok további gyorsulása várható. A magyarság csak a három Tiszamenti községben (Magyarkanizsa, Zenta, Ada) tudta a „pozícióit” megtartani. Itt a magyarság létszámcsökkenése és szerbség növekedése nem éri el azt a szintet, amely a többi járásnál tapasztalható. A magyar tömbhöz tartozó óbecsei község magyarsága elvesztette abszolút többségét és a 48,84 százalékos részarányával már csak relatív többségben volt. Egyes területek – főként a bánáti – szórványmagyarság demográfiai helyzete stabilizálódott, habár a délszláv háború, a szerb menekültek bevándorlása (kb. 550-600 ezer fő) és a gazdasági hanyatlás hatott rá. A szerb bevándorlókat illetően, a többség a Délvidéket (Vajdaság) tekinti új otthonának. Ezt a folyamatot látszik erősíteni a 2001 februárjában életbe lépett módosított jugoszláv állampolgársági törvény is, amelynek alapján szokatlanul rövid idő alatt megszerezhetővé vált a jugoszláv állampolgárság: összesen 125 ezren kapták meg az állampolgárságot, ebből 80 000 személy lett kettős állampolgár. A menekült szerbek száma – becslések alapján – 5-600 ezer főre tehető.12 A 2011. évi szerb népszámlálás településsoros eredményeit – a tankönyv szerkesztésekor – még nem hozták nyilvánosságra. Annyi azonban bizonyos, hogy a magyarság itt is jelentősen veszett lélekszámából. KözépSzerbiában és a Délvidéken összesen 253 899 fő élt, aki magyar nemzetiségűnek vallotta magát, ebből a többség – 251 136 fő – a Délvidéken élt. Habár a településsoros eredmények még nem elérhetők és bizonyára számos információval szolgálnak, annyi már bizonyos, hogy a magyarság már csak Ada, Kishegyes, Magyarkanizsa, Topolya és Zenta községekben képez abszolút többséget. Relatív többséget képez továbbá Csóka, Óbecse és Szabadka községek területén.

4. 14.4. A kárpátaljai magyarság Kárpátalja a magyar állam részét képezte a 10. század óta, azonban egységes történelmi régiót az I. világháborúig nem alkotott. Kárpátalja területe 1920 és 1945 között Csehszlovákiához tartozott, ezt követően a Szovjetunió része lett, egészen 1991-ig, amikor is a független Ukrán Köztársaság egyik megyéjévé vált. Kárpátalja a történelem folyamán mindig vegyes lakosságú területnek számított. A német – városi – népesség a 13. században vándorolt be. A németekkel egy időben kezdett bevándorolni a román lakosság is, akik állattartó életmódot folytattak. A térség etnikai arculata a 18. században változott meg, ekkor került túlsúlyba a 13. századtól folyamatosan bevándorló ruszin népcsoport. A 18. században kezdett nagyobb számban bevándorolni a szlovák és a zsidó lakosság is. Kárpátalja, a mezőgazdasági termelés kedvezőtlen adottságai és a kereskedelmi kapcsolatok hiánya miatt, a történelmi Magyarország legelmaradottabb régiójának számított.

14.4. ábra - 25. ábra: A magyarság területi elhelyezkedése Kárpátalján (2001)

Jelentés a délvidéki magyarság helyzetéről , Az egykori Határon Túli Magyarok Hivatalának honlapja: www.htmh.hu. (Letöltés ideje: 2007. november 15.) 12


14. A határon túli magyarság demográfiai sajátosságai

Forrás: http://www.htmh.hu/terkep2003/karp1.jpg (Letöltés ideje: 2008. január 15.) Kárpátalja területe közel 12 800 km2; Ukrajna területének 2,12%-át alkotja. A 2001. évi ukrán népszámlálás szerint Kárpátalja lakossága 1 254 614 fő volt. Az ukrán után a második legjelentősebb népcsoport a magyar volt, 151 516 fővel (12,07%). Ukrajnában összesen 156 600 magyar élt, ebből a többség (96,75%) Kárpátalján élt.13 Kárpátalján kívül az alábbi településeken élnek magyar csoportok, közösségek: Kijev, Lvov és Harkov. A napjainkban időszerű ukrán népszámlálás időpontját anyagi és egyéb okok miatt, előbb 2012-re, majd 2013-ra tolták ki. Legutolsó információ szerint 2016-ban lesz népszámlálás Ukrajnában! A kárpátaljai jeles magyar kutatók szerint a magyarság becsült lélekszáma közel 141 000 fő lehet Kárpátalján. Friss információk hiányában csak a 2001. évi ukrán népszámlálás, illetve korábbi adatokból tudunk képet adni a kárpátaljai magyarságról… A magyar kisebbség Kárpátalján elsősorban a magyar-ukrán határ mentén, a határtól számított 20 kilométeres sávban él. A magyarság többsége itt él, jelentős terület még, de már csak szórványnak tekinthető a Tisza folyó völgyében élő magyarság. Ez a terület Huszttól egészen a Tisza forrásvidékéig terjed. Jelentősebb számú magyarság már csak – az egykori máramarosi királyi városokban – Huszton, Técsőn, Visken, Aknaszlatinán és Rahón él. Szintén jelentős számú magyar él a két nagyváros, Ungvár és Munkács területén is. A nagyvárosok közül egyedül a magyarság központja, Beregszász tartotta meg magyar – igaz, csak relatív – többségét (48%). A kárpátaljai magyarság az 1989. évi – még szovjet – népszámláláshoz képest 2001-re 4 195 fővel fogyott (– 2,69%). Ukrajnában 1989-ben 163 111 magyar élt, 2001-ben már csak 156.600 fő. A csökkenés 6 511 fő (– 3,99%). A magyarság száma – 1920 óta – folyamatosan csökken. A kárpátaljai magyarság a lélekszámából 12 év alatt 4 195 főt vesztett. Demográfiailag a magyarság asszimilációja nem gyors. A vegyes házasságok – az asszimiláció „melegágya” – itt is jelen van, de hatása nem érvényesül olyan mértékben, mint akár a szlovéniai – muravidéki – magyarok esetében. A kárpátaljai magyarság körében a főbb problémát a születésszám erőteljes visszaesése és a halálozások számának növekedése okozza. Jelentős probléma a népesség elöregedése is. Közvetett módon a kedvezőtlen gazdasági helyzet is meghatározza a kárpátaljai magyarság demográfiai sajátosságait. Kárpátalja még a történelmi Magyarország részeként is fejletlen területnek számított, ez a helyzet a Szovjetunió, majd Ukrajna részeként még fokozódott is. Kárpátalja Ukrajna 24 megyéje közül a munkanélküliség nagyságát tekintve az első helyek egyikét foglalja el. A 2002-es adatok szerint Kárpátalján a gazdaságilag aktív korú népesség 6,5%-a volt munkanélküli. Ez a szám nem látszik magasnak, de fontos tudni, MOLNÁR József – MOLNÁR D. István: Kárpátalja népessége és magyarsága a 2001. évi ukrajnai népszámlálás hozzáférhető eredményeinek tükrében. in.: GYURGYÍK László – SEBŐK László (szerkesztés): Népszámlálási körkép Közép-Európából 1989-2002. Teleki László Alapítvány, Budapest, 2003. 64. p. 13


14. A határon túli magyarság demográfiai sajátosságai hogy csak minden tízedik ember fordul a foglalkoztatási központokhoz és regisztrálja magát. A munkanélküliek arányát minimálisan a hivatalos érték tízszeresének becsülhetjük. A magyar lakta területeken a munkanélküliségi ráta magas; a lakosság különféle „fekete” munkából próbálja magát és családját eltartani. Sokaknak biztos megélhetést csak a magyar határ közelsége jelent. Az utóbbi években Kárpátalján föllendült az idegenforgalom, bár ez nem oldja meg a súlyos gazdasági helyzetet, de legalább valamelyest enyhíti azt. Súlyos problémát okoz – a magyarság körében – a Magyarországra való kivándorlás is. Jelentős az ideiglenes vándorlások száma is. A kárpátaljai magyarság jelentős része jár át Magyarországra tanulni, illetve dolgozni. Az előbbi kategória a főként a fiatalokat jelöli, az utóbbi inkább az idősebbeket. Vélelmezhetően a magyarság száma azért sem csökkent drasztikusan, mert a cigány lakosság egy része magát – 1989-hez képest – magyar nemzetiségűnek vallotta. Ez főként a nagyvárosok – Ungvár, Munkács, Beregszász, Nagyszőlős és Huszt – esetében figyelhető meg. A „kedvezménytörvény” pozitív előnyei miatt a nemzetiség tekintetében bizonytalankodók egy része is inkább magyarnak vallotta magát.

5. 14.5. A horvátországi magyarság Az 1991. június 25. óta független Horvát Köztársaság területe 56 538 km2. A történelmi Magyarországtól a Muraköz (740 km2), a Baranya-háromszög (1 016 km2), illetve Fiume városa (21 km2) tartozik ma Horvátországhoz. A 2011. évi horvát népszámlálás szerint a magyarság jelentősen megfogyott, mindössze 14 048 főt (1991-ben 22 355 fő, 2001-ben pedig 16 595 fő volt) regisztráltak. A horvátországi magyarság 1991 és 2001 között 5 760 fővel csökkent, azaz a horvátországi magyarság lélekszámának 25,76 százalékát vesztette el.14 A 2001. évi és a 2011. évi népszámlálások között pedig további 2 547 fővel csökkent a lélekszám, azaz 15,35%-kal! A Muraköz a történelmi Zala vármegye része volt, két járás, a csáktornyai és a perlaki alkotta, valamint a nagykanizsai járás Légrád települése is a délszláv államhoz került. A magyarság az asszimiláció következtében teljesen felszívódott a Muraközből.15 A Baranya-háromszög (más néven Drávaszög) a trianoni békeszerződés aláírásáig Baranya vármegyéhez tartozott. A trianoni békeszerződés idejében a terület 34 településnek adott otthon, napjainkban a települések száma 51-re duzzadt, ebből kilenc „kolonista” település, amelyek 1920 után főképp szállásokból, tanyákból, külterületi részekből jöttek létre. A 2001. évi népszámlálási adatok szerint a Horvát Köztársaság területén 16 595 magyar nemzetiségű személy élt, ennek a népességnek 42,86 százaléka (7 114 fő) élt a Baranya-háromszög területén. Tíz évvel később 14 048 magyar nemzetiségű élt Horvátországban, ebből 5 910 fő (42,07%) élt a Baranya-háromszög területén. A Baranya-háromszög népessége – 2011-ben – megközelítőleg 39 420 főt számlált, ebből 23 041 fő volt horvát, 7 278 fő szerb, 5 910 fő magyar, 347 fő német nemzetiségű. Az egyéb nemzetiségűek és más kategóriák – például nemzetiségéről nem nyilatkozott – lélekszáma 2 844 fő volt. A Baranya-háromszög jellegzetesen mezőgazdaságból, szőlészetből, kertészetből, halászatból, erdészetből élő aprófalvas vidék. Csak kevés településének lélekszáma haladja meg az ezret. 16

14.2. táblázat - 51. táblázat: A történelmi Magyarország felbomlása (1920) 1948

1953

1961

1971

1981

1991

2001

Magyar

16 945

16 012

15 303

13 473

9 920

8 956

7 114

Horvát

18 792

17 984

23 514

23 283

19 136

22 740

23 693

Szerb

11 442

11 607

13 698

15 614

12 857

13 851

8 592

Német

4 494

3 228

1 392

773

410

nincs adat

449

Jugoszláv

----

----

115

1 355

8 850

nincs adat

----

Egyéb

1 829

2 035

2 066

1 824

2 236

8 718

2 785

GYÉMÁNT Richárd – DROZDIK Zsuzsa: A horvátországi magyarság területi és társadalomstatisztikai sajátosságai. KSH, Területi Statisztika, 7. (44.) évfolyam 4. szám, 2004. július. 15 A 2001-es horvát népszámlálás adatai szerint 113 804 fő élt a Muraközben, ebből 106 744 fő volt horvát. A magyarok mindössze 66 főt tettek ki (0,06%). A Muraköz központja, Csáktornya összlakossága 27 104 fő volt, ebből 18 fő volt magyar (0,07%). 16 ARDAY Lajos: Magyarok a Délvidéken. Jugoszláviában, BIP, Budapest, 2002, 301. p. 14



Összesen

1948

1953

1961

1971

1981

1991

2001

53 502

50 866

56 088

56 322

53 409

54 265

42 633

Forrás: SEBŐK László: A horvátországi magyarok a statisztikák tükrében, in: ARDAY Lajos: Fejezetek a horvátországi magyarok történetéből. Teleki László Alapítvány, Budapest, 1994. 130. p. A 2001. évi horvát népszámlálás szerint a Baranya-háromszögben kilenc településen van magyar többség, továbbá hat településen alkotott a magyarság erős kisebbséget. Tíz évvel később – településsoros adatok hiányában – feltehetően továbbra is ezeken a településeken él többségben a magyarság.

14.5. ábra - 26. ábra: A horvátországi magyarság területi elhelyezkedése (2001)

Forrás: http://www.htmh.hu/terkep2003/horvato.jpg (Letöltés ideje: 2008. január 15.) Magyar szempontból érdekes Fiume városa. A település a történelmi múltban a Magyar Királyság egyetlen kikötővárosa volt. A 2011-es horvát népszámlálás 214 fő (0,17%) magyart írt össze a 128 624 fős városban. Tíz évvel korábban, 2001-ben még 252 fő (0,17%) vallotta magát magyarnak a 148 235 lakosú Fiumében. Húsz évvel ezelőtt, 1991-ben még 331 fő volt a magyarok száma a kikötővárosában. A történelmi horvát területek közül Kelet-Szlavónia és a Nyugat-Szerémség a legjelentősebb magyar szempontból. A magyarság közel 20 településen élt, ebből csak három – Haraszti, Kórógy és Szentlászló – volt többségében magyar. A többi településen a magyarok helyi kisebbséget képeztek. Ezen településeken élő magyarok több mint fele földönfutó lett a délszláv háború alatt. Kelet-Szlavóniából az egész magyarság elmenekült, még a településeiket – Kórógy, Haraszti, Szentlászló – is lerombolta a délszláv háború. Napjainkban is szokás ezen a vidéken az egykézés, ennek következtében Haraszti magyarsága jelentősen elöregedett. A horvátországi magyarság központja: Eszék (Osijek). A 2011. évi horvát népszámlálás alkalmával Eszék városának összlakossága 108 048 fő volt, ebből 96 746 fő volt horvát (89,54%), 11 302 fő pedig (10,46%) egyéb nemzetiségű. A magyarság mindössze 979 főt (0,91%) tett ki. A várostól nyugatra már kevés magyar szórványt találunk.


14. A határon túli magyarság demográfiai sajátosságai Közép-Horvátországban (a történelmi Belovár-Körös és Pozsega vármegyék területe) az 1990-es évek elejére csak közel 3 000 magyar maradt. A térségben (kb. 16 település) egy településen sincs magyar többség. A magyarság lélekszáma az összlakosságon belül elenyésző. Szinte bizonyos, hogy ezeknek a magyar szórványoknak a sorsa megmásíthatatlan. Teljes asszimilációjuk, beolvadásuk elkerülhetetlen. Az 1991-ben kirobbant délszláv háborúban – a horvát hatóságok adatai szerint – közel 1 000-1 500 magyar nemzetiségű személy halálozott el. A délszláv háború összesen 27 milliárd kuna közvetlen kárt okozott Horvátországnak; a Baranya-háromszögben és Kelet-Szlavóniában 13 milliárd kuna összegű kár keletkezett. A Baranya-háromszögben, de főként Kelet-Szlavóniában jelentős pusztítást végzett a háború. Mindkét területen potenciális veszélyforrást jelentenek a felszedetlen aknák. A háború (és a szerb megszállás) miatt a Baranyaháromszögi és a Kelet-szlavóniai magyarság jelentős része elmenekült, vagy külföldre – főként Magyarországra – vagy az ország biztonságosabb nyugati vidékeire. Az 1995 novemberében létrejött az ún. „erdődi megállapodás” megadta a lehetőséget az említett két terület magyarjainak a visszatérésre, de a visszavándorlás csak 1997-ben kezdődött, és akkor is csak az elmenekült magyarok közel 75%-a tért vissza. A délszláv háború következtében a Baranya-háromszögben és Kelet-Szlavóniában a nemzetiségi összetétel teljesen megváltozott. A magyarság számának csökkenése egyre gyorsuló ütemet vett fel, ezt az asszimiláció és annak egyik „bedolgozója”, a vegyes házasságok csak gyorsítják. Az asszimilációt segíti, hogy a magyar nyelvű oktatás is csak árnyéka 1991 előtti önmagának. Biztosra vehető, hogy az asszimiláció 10 000 fő alá csökkenti a lélekszámukat a legközelebbi népszámlálás alkalmával.

6. 14.6. A burgenlandi magyarság Burgenland (magyarul: „Őrvidék” vagy „Várvidék”) Ausztria legfiatalabb tartománya. Területe: 3 965 km2. A tartomány központja: Kismarton (németül: Eisenstadt), a magyarságé pedig Felsőőr (Oberwart). Burgenland 1920 előtt a történelmi Magyarország része volt; három Nyugat-magyarországi vármegye, Moson, Sopron és Vas vármegyék, nyugati, többnyire németek lakta területeiből hozták létre. A Burgenlandban élő magyarságot származás szerint alapvetően három csoportra oszthatjuk. Az északi, jobbára a történelmi Moson vármegye Ausztriához csatolt részében élő magyarok, az egykori majorsági bérmunkások, illetőleg cselédek leszármazottai. A második csoportot az egykori közalkalmazottak leszármazottainak csoportja teszi ki. (Az említett két csoport leszármazottaival – a demográfiai sajátosságok miatt – már nemigen találkozhatunk.).17 A harmadik csoportot az őrségi határőrök leszármazottai képezik. A Lech-mezei események (Kr.u. 955) után, a magyar államrend védelmére a nyitott nyugati területeken ún. „határőr-településeket” létesítettek. A (török) háborúk, a németek, illetve a horvátok betelepedésével a magyar települések elvesztették a közvetlen területi összeköttetést a többségi magyar területekkel, és immár négyszázötven éve nyelvszigetszerűen élnek. A magyar népcsoportra erősen jellemzőek az asszimilációs jegyek. A folyamat nem spontán jellegű, viszont üteme gyorsul. A burgenlandi magyarság asszimilációjában fontos szerepet kapott a Magyarországgal való érintkezés hosszú időn tartó nehézsége, a magyar nyelv oktatásának elégtelensége, de mindenekelőtt a vegyes házasságok gyakoribbá válása.

14.6. ábra - 27. ábra: A burgenlandi magyarság területi elhelyezkedése (2001)

GYÉMÁNT Richárd: A burgenlandi magyarág demográfiai és társadalomstatisztikai sajátosságai. KSH, Területi Statisztika, 8. (45.) évfolyam 1. szám, 2005. január. 17



Forrás: http://www.htmh.hu/terkep2003/burgen.jpg. (Letöltés ideje: 2007. november 15.) Az asszimilációval, illetve a vegyes házasságokkal kapcsolatban kell megemlítenünk az ún. „őrségi családmodell” három szakaszát: 1. A kezdetektől egészen az 1950-es évekig ritka volt, ha valaki „vidékit” vett el. Ez nem tipikus őrségi sajátosság, találkozhatunk vele másutt is, de (a nyelvsziget adta sajátosság miatt) nálunk ennek konkrét kultúra és nyelvformáló, illetve konzerváló kihatásai voltak. 2. Az 1950-es évektől az 1970-es évekig figyelhető meg egy átmeneti szakasz: az ekkor kötött vegyes házasságok esetében még a „vidéki” fél tanult meg magyarul. 3. Az 1980-as évektől kezdve ez már nem fordult elő: vegyes házasságok esetében németül beszélnek a családban. Ha az egyik fél azonban magyarországi származású, akkor magyar a használatos nyelv éppúgy, mint a hagyományos egymás-közti házasságok esetében is (Az utóbbiakról érdekes módon azonban megjegyzendő, hogy még mindig a legtartósabb kapcsolatoknak bizonyulnak). A burgenlandi magyarság asszimilációját elősegíti a hagyományos, mezőgazdaságból élő családi struktúrák felbomlása és ezzel párhuzamosan a nyelvterületen kívüli városi központokban (Bécs, Bécsújhely, Graz stb.) való munkavállalás elterjedése is. A 2001. évi osztrák népszámlálás szerint a bécsi és a burgenlandi magyarság letta legnagyobb hivatalosan elismert népcsoport Ausztriában. Ennek magyarázata az osztrák kisebbségvédelem jogi szabályozásának sajátosságaiban rejlik.

14.3. táblázat - 52. táblázat: Burgenland nemzetiségi adatai (fő) (2001) Járás (Bezirk)

Összlakossá g

Német

Gyanafalva

17 933

17 492

132

15

46

248

Felsőőr

53 365

47 277

2 551

1 526

583

1 428

Felsőpulya

38 096

31 531

1 039

4 165

509

852

Kismarton (környék)

38 752

30 218

531

5 732

833

1 438

Kismarton (város)

11 334

9 960

373

317

216

468

Nagymarton

37 446

33 245

530

1 122

638

1 911

Magyar

Burgenlandi horvát


Horvát

Egyéb

14. A határon túli magyarság demográfiai sajátosságai Járás (Bezirk)

Összlakossá g

Német

Magyar

Burgenlandi horvát

Horvát

Egyéb

Nezsider

51 730

47 291

1 150

1 250

310

1 729

Németújvár

27 199

23 821

302

2 144

345

587

Ruszt (város)

1 714

1 623

33

12

15

31

277 569

242 458

6 641

16 283

3 495

8 692

Összesen

Forrás: BAUMGARTNER, Gerhard: Ausztria magyar nyelvű lakossága a 2001-es osztrák népszámlálás tükrében, 168.p. in.: GYURGYÍK László – SEBŐK László: Népszámlálási körkép Közép-Európából 19892002. Teleki László Alapítvány, Budapest, 2003. A 2001. évi osztrák népszámlálás szerint a magyarság lélekszáma Ausztriában 40 583 főt tett ki. Tíz évvel korábban még csak 33 459 fő volt magyar, vagyis az ország akkori lakosságának 0,42 százaléka. A magyarság túlnyomó többsége (38,03%) Bécsben él (15 435 fő). A bécsi magyarság származása szerint alapvetően három csoportra osztható. A Bécsben élő magyarok egy része azoknak a magyar ajkú cselédeknek és szolgáknak a leszármazottja, akik a magyar főnemesekkel érkeztek Bécsbe az elmúlt évszázadok folyamán. A másik részük az 1956-os emigránsok, illetve azok leszármazottai, a harmadik rész pedig az 1980-as években Magyarországról Bécsbe kivándorlók csoportja. A 2001. évi osztrák népszámlálás lényeges magyar vonatkozása, hogy az 1991. évi osztrák népszámlálás szerint 6 763 magyar élt Burgenlandban, 2001-ben a burgenlandi magyarság már csak 6 641 főt tett ki. A csökkenés 10 év alatt mindössze 122 fő (-1,8%) volt. A 2011. évi – ún. „regisztertípusú” – osztrák népszámlálás már „nem foglalkozott” a nemzetiségi statisztikával. A burgenlandi magyarság becsült száma napjainkban közel 10 000 főre becsülhető. A növekedésben szerepet játszik a munkavállalás céljából – az anyaország területéről – történő áttelepedés is. A Kárpát-medence magyarsága körében a burgenlandi magyarok a legelöregedettebbek. Sem a német, sem a horvát ajkú lakosságnál nem tapasztalhatunk olyan nagy 60 év feletti részesedést, mint a magyar kisebbségnél. Azonban ennek kedvezőtlen hatásai – korfa alapján – csak a következő időszakban fognak megmutatkozni. A burgenlandi magyar nyelvű lakosság kétharmada az ún. „Felső-Őrségben” (Alsóőr (Unterwart), Felsőőr (Oberwart), Őrisziget (Siget i.d. Wart) és Felsőpulyán (Oberpullendorf)) él, a fennmaradó egyharmad az összesen 153 településre oszlik szét egész Burgenland területén. Csak az említett négy település rendelkezik 10%-nál több magyarsággal (2001-ben: Alsóőr 74,4%, Felsőőr 17,5%, Felsőpulya 21,5%, Őrisziget 70,4%). Burgenland 153 települése közül csak Alsóőrön van magyar többség, továbbá a Vasvörösvár településhez csatolt Őriszigeten. Felsőőrön és Felsőpulyán a magyarság már csak erős kisebbséget képez. Két településen, Alsóőrön és Felsőpulyán a magyarság többnyire a római katolikus, Őriszigeten az evangélikus és Felsőőrön többnyire a református vallást követi. A két protestáns gyülekezet asszimilációja meglehetősen előrehaladott, az istentiszteletek jelentős része már németül folyik.

7. 14.7. A muravidéki magyarság Az 1991. június 25-én függetlenedett Szlovén Köztársasághoz tartozó Muravidék (szlovénül: Prekmurje) területe: 940 km2, 1920 előtt két vármegye, Vas és Zala vármegyék része volt. A muravidéki magyarságot két részre oszthatjuk. Az egyik csoport a „goricskói magyarság”, ide nyolc település tartozik. A második csoportba a „Lendva-vidéki magyarság” sorolható (23 település). A muravidéki magyarság mindössze 31 településen él, ezeket a településeket hivatalosan „kétnyelvű településeknek” nevezik. Az említett 31 település mellett néhány nagyvárosban magyar szórvány is található (Muraszombat, Ljubljana, Maribor). Maga a muravidéki magyar tömb, a „kétnyelvű települések” a szlovén-magyar határ mentén húzódnak Őrihodostól Pincéig, kb. 50 km hosszú és 3-15 km széles sávban.18 GYÉMÁNT Richárd – SZONDI Ildikó – PETRES Tibor: Magyar települések a Muravidéken. Területi Statisztika, 6. (43.) évfolyam 2. szám, 2003. március, KSH, Budapest. 18



14.7. ábra - 28. ábra: A magyarság területi elhelyezkedése a Muravidéken (2008)

Forrás: http://www.htmh.hu/terkep2003/szloven.jpg (Letöltés ideje: 2007. november 15). Míg az 1900-as évek elején még konkrét nyelvi határt lehetett húzni a magyar, és a szlovén települések között, 2002-re ezt már nem lehetett megtenni, mert ezek a határok szinte teljesen összefolytak. Az etnikai határ halványulása az 1960-as évekre nyúlik vissza, ekkor indult meg erőteljesebben az iparosodás, és – többek között – ez is vonzotta a magyarok tömegeit a nagyvárosokba. A nagy asszimilációs hajlam főként az alábbi okokra vezethető vissza: 1. kedvezőtlen népszaporulat, 2. kivándorlás (munkavégzés céljából Ausztriába, Németországba), 3. belső vándorlás (munkavégzés céljából Szlovénia fejlettebb vidékeire), 4. (a fiatalok elvándorlása miatt) a Muravidék „magyar” falvainak lakossága elöregedőben van, 5. a muravidéki kedvezőtlen gazdasági helyzet. 6. Az asszimilációt még a – gyorsuló ütemű – vegyes házasságok is elősegítették. A vegyes házasságok aránya meghaladja az 50%-ot, és az abból származók 80%-a a többségi, szlovén nemzethez tartozónak vallja magát. A magyarság fogyásának okait elősegítették még: • a nagy sorsfordulók (Trianon, 1945-ös visszacsatolás Jugoszláviához), • az I. és II. világháború, illetve az ehhez kapcsolódó atrocitások, • a magukat magyarnak valló szlovénok és zsidók „eltűnése”. 19 Az 1991. évi népszámlálás szerint Szlovéniában 8 499 fő magyar élt, ebből 7 636 fő a Muravidéken. A 2002. évi szlovén népszámlálás idején a magyarság lélekszáma mindössze 6 243 fő volt, ebből 5 430 magyar élt a Muravidéken, vagyis a Murától a szlovén-magyar határig húzódó területen. A 2011. évi – ún. „regisztertípusú” - szlovén népszámlálás már „nem foglalkozott” a nemzetiségi statisztikával. Jelenleg a magyarok lélekszáma a Muravidéken közel 4 000 főre becsülhető.

19

FÜR Lajos: Magyar sors a Kárpát-medencében. Kairosz Kiadó, Budapest, 2001. 214-217. p.


14. A határon túli magyarság demográfiai sajátosságai Bár Magyarország és Szlovénia között létezik egy 1992-ben megkötött kisebbségvédelmi egyezmény, amely kedvezően érinti a muravidéki magyarságot, mégis nehezen hihető, hogy az asszimiláció és a népességfogyás ütemét csökkentené.

8. 14.8. A Kárpát-medencén túli magyarság A Kárpát-medencén kívül élő magyarság nagy sorsfordulók alkalmával szakadtak határainkon túlra. A sorsfordulók jelentős része politikai töltetű volt (pl.: 1848/1849 szabadságharc utáni emigráció, 1956 utáni emigráció), de előfordultak gazdasági színezetű események is (pl.: 1870 és 1914 között az USA területére történő kivándorlás a jobb élet reményében). Konkrét népszámlálási eredmények és becslések szerint napjainkban közel 2-2,5 millió magyar, illetve magyar kötődésű személy él a Kárpát-medencén kívül. Az európai kontinensen, Németország területén él a legtöbb Kárpát-medencén kívüli magyar. A számuk közel 120-160 ezer főre tehető. Napjainkban az egységes Németországban élő magyarok 75%-a a déli államokban – Bajorország, Baden-Württemberg és Hessen tartományok területén – él. A németországi magyarok közel 80%-a német állampolgár. A Németország területén élő magyarok több hullámban érkeztek meg. A Németországi Magyar Szervezetek Szövetsége (Bund Ungarischer Organisationen in Deutschland) szerint „A 1945-ös réteg igen kicsi. A hordozó 1956-os rétegnél már a második nemzedék adja a tömeget. Az 1960–1980 között ide érkezettek, viszonylag jelentős számmal, még a politikai emigrációhoz tartoznak. 1980 után, nem túl sokan, főleg gazdasági okokból hagyták el Magyarországot. 1990 után erősen megnőtt a munkavállalóként itt élő anyaországi magyarok száma (főleg számítógépesek, mérnökök). Ezek hazatérése az otthon igen felfejlődött szakember gárda miatt teljesen illuzórikus. Legtöbbjük – bár még nem véglegesen – berendezkedett egy tartós itteni tartózkodásra. Kb. 2030 000 főre tehető az államközi megállapodás alapján időlegesen itt dolgozó, főleg kétkezi munkavállaló. 4-5 esztendeje megnőtt az itt tanuló egyetemisták és 1-2 évre nyelvtanulásra idejövő fiatalok (au-pair-leányok) száma. Mindenesetre sokan keresik közülük is a magyar közösségeket, kulturális, egyházi és gyerekekkel, ifjúsággal foglalkozó közösségeket, és örömmel jönnek rendezvényeinkre. Külön fejezetet képvisel a volt NDKban ottmaradt kb. 15 000 magyar munkavállaló és egyetemista. Legtöbbjük vegyes házasságban él. A német egyesülés után, mikor ez lehetővé vált, sorra alakították meg magyar egyesületeiket (Berlin, Drezda, Neustadt, Erfurt, Rostock stb.). Az itteni magyarság 40%-a a határon túlról, tehát cseh, szlovák, román, és jugoszláv útlevéllel érkezett ide. Ezért a német statisztikának nincs bizonyító ereje. Legjelentősebb volt az erdélyi exodus (kb. 30-35 000). A magyar közösségekre való hatásában azonban legfontosabb volt a délvidéki magyar vendégmunkások 25-30 000-es tömege. Tőlük tanultuk meg a kisebbségi lét technikáját. Számuk a balkáni háborúk alatt tovább nőtt.”20 A Franciaországban élő magyarság szintén politikai jellegű emigrációk (1711, 1848/1849, 1956) folytán telepedett meg az országban. Napjainkban közel 40 ezer magyar él az országban. Svédországban 1999-ben közel 30-35 ezer magyar, illetve magyar származású személy élt. Az ottani magyarok jelentős része 1956 után érkezett a királyság területére. Az uppsalai és a lundi egyetemeken Magyar Nyelv és Irodalom Tanszék működik. A svédországi magyar szervezetek több mint 1 300 ünnepséget rendeznek évente, ezzel a számmal a legaktívabb Kárpát-medencén túli magyar közösségnek számítanak. Nagy-Britanniába 1848/1849 után érkezett az első nagyobb számú politikai emigránscsapat. Az I. világháború után csekély létszámú emigráns érkezett az ország területére, viszont a II. világháború előtt a Nagy-Britanniába letelepedő magyarok száma jelentősen megnőtt, főként a gazdasági világválság és Magyarország németbarát politikája miatt. A II. világháború után közel 5 ezer, 1956-ban közel 21 ezer magyar érkezett a szigetországba. Napjainkban nehéz megbecsülni – az eltérő adatok miatt – a szigetország magyarjainak számát. Annyi bizonyos, hogy 2000 óta sokan vándoroltak be az országba, elsődlegesen munkavégzési célzattal. Számuk a 100-200 ezer főt már bizonyosan meghaladta… Svájcban közel 25 ezer magyar él. A magyarok három időpontban – 1945, 1947/1948, illetve 1956 után – érkeztek az ország területére. Az 1956-os forradalom leverése után közel 15 000 magyar emigrált Svájcba. A svájci magyarok 80%-a svájci állampolgár.

Nyugat-Európai Országos Magyar Szervezetek Szövetsége, németországi tagszervezet: http://www.nyeomszsz.org/ger.html. (Letöltés ideje: 2008. július 9.) 20


14. A határon túli magyarság demográfiai sajátosságai Hollandia területén közel 9-12 ezer magyar él. A liberális gondolkodás holland nép az I világháború után számos magyar gyermeken segített, akikről a szüleik a háború utáni gazdasági helyzet miatt nem tudtak gondoskodni. A gyermekek hosszabb-rövidebb ideig Hollandiában voltak. A II. világháború után a két ország szoros kapcsolata megszakadt. A II. világháború után, illetve az 1956-os események következtében több ezer magyar érkezett Hollandiába. Napjainkban az amszterdami és a groningeni egyetemeken magyar nyelvű oktatás is van. A groningeni egyetemen finnugor tanszék működik. A Norvégiai Magyarok Baráti Köre (Ungarsk Venneforening) szerint közel 3 000 magyar származású személy él Norvégiában. Az első emigrációs hullám a háború után, a következő – és számban a legnagyobb – az 56-os forradalom után, a legutóbbi pedig a 70-es és 80-as években érkezett ide, javarészt Erdélyből és a Vajdaságból.21 A Dániai Magyarok Országos Szövetsége (Sammenslutningen af ungarske foreninger i Danmark) szerint az első magyar letelepülők az 1956. évi forradalom és szabadságharc leverését követően érkeztek Dániába. Addig nem volt említésre méltó magyar populáció az országban, akkor azonban óvatos becslések szerint is kb. 2 000 menekült érkezett. Hozzájuk a következő időszakban folyamatosan jött az „utánpótlás”, ugyanakkor ezzel egyidejűleg jelentős volt a továbbvándorlás (Svédország, Kanada, USA, Norvégia stb.) más országok felé, továbbá a kis közösség lélekszámát az elhalálozás és az asszimiláció elősegítette. A legutóbbi jelentős bevándorlási hullámot – több száz fővel – a rendszerváltás idején elsősorban az erdélyi magyarság jelentette. A dániai magyarság jelenlegi létszámáról pontos felmérések hiányában csak becslésekbe bocsátkozhatunk. A legtöbben valahol 2 000 és 4 000 közé teszik ezt a számot. Mivel a földrajzi széttagoltság igen nagy, a szervezeti élet csak Koppenhágában és környékén alakult ki; vidéken ehhez sehol nem volt meg a kellő koncentráció. Koppenhágában és környékén 4-500 magyarról él. Közülük természetesen nem mindenki aktív, magyarsága ápolását nem mindenki tartja fontosnak.22 Finnországban közel 900 fő, a Baltikumban, Lettországban és Észtországban közel 300-300 magyar, Litvániában pedig – a 2001. évi népszámlálás szerint – 120 magyar él. Mind a négy ország magyarságáról el lehet mondani, hogy – létszámukhoz képest – aktív közösséget hoztak létre, amellyel biztosítják nemcsak magyarságuk fennmaradását, hanem a Magyar Köztársaság jó hírének öregbítését is. A visegrádi országokat tekintve Csehországban a 2001. évi népszámlálás szerint 14 672 személy vallotta magát magyar nemzetiségűnek, ami 26%-os csökkenést jelentett az 1991-es – még csehszlovák – népszámlálási eredményhez viszonyítva. Becslések szerint jelenleg Cseh- és Morvaország, valamint Szilézia területén közel 25 ezer magyar nemzetiségű személy élt. A csehországi magyarság fogyását alapvetően két tényező határozza meg. Egyrészt a szövetségi Csehszlovákia kettéválása után a tapasztalatok szerint csökkent azon szlovákiai magyarok száma, akik tartósan Csehországban telepednének le. Ez azért érdekes, mert mai csehországi magyarok abszolút többsége Szlovákiában született. Másrészt a magyarok döntő része Csehországban nemzetiségileg vegyes házasságban él, amelyekben már a gyerekek magyar nemzetiséghez való kötődése elenyésző. Szintén nem elhanyagolható szempont, hogy a magyarok nagyon szétszórtan élnek Csehországban, ezért nincs lehetőség magyar nyelvű iskolára, illetve magyar nyelvű misére/istentiszteletre. 23 A csehországi magyarok elsősorban Prágában, Usti nad Labem, Karlovy Vary, illetve Ostrava környékén élnek. A 2011. évi cseh népszámlálás szerint tovább apadt a Csehországi magyarság lélekszáma 9 049 főre… A másik visegrádi ország, Lengyelország területén – a sokoldalú kulturális kapcsolatok ellenére – kevés magyar él. A Lengyelországi Magyar Egyesület (Wspólnota Wêgierska w Polsce) adatai szerint kevés magyar él Lengyelországban. Ennek oka, hogy még 1981-ben, a szükségállapot bevezetésekor a vegyes házasságban élők közül, aki csak tehette, hazaköltözött Magyarországra. Egész Lengyelországban néhány ezer magyar él, ebből Varsóban, a lengyel fővárosban pár száz fő.24 Európán kívül a legtöbb magyar az Egyesült Államok területén él. A 2000. évi népszámlálás idején 1 398 724 fő vallotta magát magyarnak, illetve magyar származásúnak. Az amerikai magyarok első jelentősebb csoportja 1848/1849 után érkezett, ez politikai emigráció volt. 1870 és 1913 között közel 2 millió ember vándorolt ki a történelmi Magyarország területéről a jobb élet reményében az Egyesült Államokba. A kivándorlók közül nem volt mind magyar nemzetiségű személy, sok szlovák és egyéb nemzetiségű személy is szerencsét próbált az Nyugat-Európai Országos Magyar Szervezetek Szövetsége, norvégiai tagszervezet: http://www.nyeomszsz.org/nor.html. (Letöltés ideje: 2008. július 9.) 22 Nyugat-Európai Országos Magyar Szervezetek Szövetsége, dániai tagszervezet: http://www.nyeomszsz.org/den.html. (Letöltés ideje: 2008. július 9.) 23 KOKES János: Magyarok Csehországban a 2001. évi népszámlálás tükrében. Prágai Tükör, Közéleti és Kulturális Lap, Prága, 2002/4. 24 Nyugat-Európai Országos Magyar Szervezetek Szövetsége, lengyelországi tagszervezet: http://www.nyeomszsz.org/pol.html. (Letöltés ideje: 2008. július 9.) 21


14. A határon túli magyarság demográfiai sajátosságai újvilágban. A kivándorlók jelentősebb csoportja visszatért egy idő elteltével. Az I. világháború miatt a kivándorlás megszűnt, mert az amerikai hatóságok megszigorították a bevándorlási szabályokat. A II. világháború után közel 40 ezer magyar érkezett az Egyesült Államok területére. Jelentősebb politikai emigráció 1945, 1948, illetve 1956 után érkezett az országba. Kanadában a hivatalos adatok – 2001. évi népszámlálás – szerint 267 255 fő vallotta magát magyarnak. Az 1948 és az 1956-os emigráció által vált Kanada is igazi célországgá. A hivatalos adatok szerint a magyarok többsége Ontario államban él, de jelentős magyar lélekszámmal rendelkezik Alberta és Brit-Kolumbia is. A Dél-amerikai országokat tekintve szinte mindben él magyar közösség, de a legjelentősebb Argentína, Brazília, Uruguay és Venezuela magyarsága. Dél-Amerikába az első jelentősebb magyar – emigráns – csoport 1848/1849 után érkezett. A legjelentősebb magyar közösség, amely Latin-Amerikában él, az Argentínában – főként Buenos Airesben – élő magyarság. A mai helyzetről elmondható: mintegy 20–30 ezer magyar és magyar származású ember él itt, igaz, a második és harmadik generációs leszármazottak túlnyomó többsége már nem beszél magyarul. Bár a napjainkban 5-10 ezer főt számláló, Brazíliában magyarság jó része Săo Paulóban él, érdemes megjegyezni, hogy az 1800-as évek második felében kivándorolt nincstelen zsellérek több száz holdas birtokot, fazendát szedtek össze. Ezáltal önálló településeket alapítottak, mint például a mai napig létező Árpádfalva, Mátyáskirályfalva, Szentivánfalva vagy Rákóczifalva. A magyar kolónia ma is összetart, rendezvényeket szerveznek, együtt ünnepelnek. Becslések szerint – Dél-Amerikában – további két országban élnek még jelentősebb számban magyarok: Uruguayban 4-5 ezer és Venezuelában szintén 4-5 ezer magyar él. A világ más részein is élnek magyarok. Ausztráliában és Új-Zélandban közel 60 ezer magyar él; a többség – kb. 55 ezer fő – Ausztráliát választotta lakóhelyül. Jelentős magyar közösség él Sydneyben, illetve Melbourne, Adelaide, Brisbane, Perth városokban és az ausztrál fővárosban, Canberrában is. Óceániában közel 100 főre tehető a magyarok száma. Izraelben a magyar kultúrájú és nyelvű népesség zöme a zsidóüldözések elől menekült el Magyarországról és – a II. világháborút követően –, 1948-ban létrejött Izraeli állam területén lelt új hazára. Izrael létrejöttében a cionizmus alapító atyjának, a budapesti születésű Herzl Tivadarnak történelmi szerepe volt. A becslések szerint Izraelben közel 200-250 ezer, főként Tel-Aviv és környékén élő magyar van. Afrika különböző részein közel 20-21 ezer magyar élhet, ennek majdnem egésze a Dél-Afrikai Köztársaság területén. Ázsia sok országában, főleg a volt Szovjetunió területén élnek kis számban nemzettársaink. Ők második világháborús hadifoglyokként, illetve a kárpátaljai magyarok közül kerültek Oroszország és más ázsiai köztársaságok tájaira, településeire. Számuk Kazahsztánban és Nyugat-Szibériában néhány ezerre tehető. Rajtuk kívül kis magyar kolóniák, illetve missziós szerzetesek, papok és nővérek éltek és működtek Kelet-Ázsia különböző országaiban, Kínában, Japánban, Koreában, Indiában, sőt Pápua Új-Guineában is.25 A magyarság száma a kontinensen közel 30 ezer főre tehető.

Felhasznált irodalom ARDAY Lajos: Magyarok a délvidéken, Jugoszláviában. BIP, Budapest, 2002. BAUMGARTNER, Gerhard: Ausztria magyar nyelvű lakossága a 2001-es osztrák népszámlálás tükrében. in: GYURGYÍK László – SEBŐK László (szerk.): Népszámlálási Körkép Közép-Európából 1989-2002. Teleki László Intézet, Budapest, 2003. BIACSI Antal: Kis délvidéki demográfia. Életjel Könyvek, Szabadka, 1992. BOROVSZKY Samu: Magyarország vármegyéi és városai, Vas vármegye. Budapest, Országos Monográfiai Társaság, 1895. 25

Nemzetismert honlap: www.nemzetismeret.hu. (Letöltés ideje: 2008. július 9.)


14. A határon túli magyarság demográfiai sajátosságai DEÁK Ernő: Die Ungarn in Wien: eine unsichtbare Volksgruppe? in: Etnische Gruppen in der Bundeshauptstadt Wien. Integratio XV. Wien, 1982. FÉNYES Elek: Magyarország geographiai szótára. nyomtatott Kozma Vazulnál, Pest, 1851. Für Lajos: Magyar sors a Kárpát-medencében. Kairosz Kiadó, 2001. Gerő Lajos (szerk.): A Pallas Nagylexikona. VIII. kötet, Budapest, 1895. Gerő Lajos (szerk.): A Pallas Nagylexikona. X. kötetek, Budapest, 1895. Gerő Lajos (szerk.): A Pallas Nagylexikona. XV. kötet, Budapest, 1897. GÖNCZ László: Fogy a lakosság, fogy a magyar a Muravidéken. Népújság, 2002. október 17. GYÉMÁNT Richárd: A vajdasági magyarság és népesedési viszonyai. in: Tudományos Diákköri Szemle, 2003. Nyitott Könyv Kiadó, Szeged, 2003. GYÉMÁNT Richárd: A burgenlandi magyarág demográfiai és társadalomstatisztikai sajátosságai. KSH, Területi Statisztika, 8. (45.) évfolyam 1. szám, 2005. január. GYÉMÁNT Richárd – SZONDI Ildikó – PETRES Tibor: Magyar települések a Muravidéken. Területi Statisztika, KSH, 6. (43.) évfolyam 2. szám, 2003. március., Budapest. GYÉMÁNT Richárd – PETRES Tibor – SZONDI Ildikó: A szerbiai Vajdaság az ezredfordulón a népszámlálási adatok tükrében. Területi Statisztika, KSH, 2003. július., Budapest. GYÉMÁNT Richárd – DROZDIK Zsuzsa: A horvátországi magyarság területi és társadalomstatisztikai sajátosságai. KSH, Területi Statisztika, 7. (44.) évfolyam 4. szám, 2004. július. GYURGYÍK László – SEBŐK László: Népszámlálási körkép Közép-Európából 1989-2002. Teleki László Alapítvány, Budapest, 2003. JUHÁSZ László: Burgenland, Várvidék. Antológia Kiadó, Lakitelek, 1999. KEPECS József (szerk.): A Délvidék településeinek nemzetiségi adatai. KSH, Budapest, 2001. KOKES János: Magyarok Csehországban a 2001. évi népszámlálás tükrében. Prágai Tükör, Közéleti és Kulturális Lap, Prága, 2002/4. LELKES György: A Magyar helység-azonosító szótár. Baja, Talma Kiadó. Lelkes György: A történelmi Magyarország atlasza és helységnévtára. Talma Kiadó, Pécs, 2001. Lendvai füzetek 16. - Lendavski zvezki 16., Magyar Nemzetiségi Művelődési Intézet, Alsólendva, 1996. Lendvai füzetek 17. - Lendavski zvezki 17., Magyar Nemzetiségi Művelődési Intézet, Alsólendva, 2000. KOVÁCS Attila: Népfogyatkozás. Népújság, 2002. november 7. MOLNÁR József – MOLNÁR D. István: Kárpátalja népessége és magyarsága a 2001. évi ukrajnai népszámlálás hozzáférhető eredményeinek tükrében. in: GYURGYÍK László – SEBŐK László (szerk): Népszámlálási körkép Közép-Európából 1989-2002. Teleki László Alapítvány, Budapest, 2003. Nemzetismert honlap: www.nemzetismeret.hu. Nyugat-Európai Országos Magyar Szervezetek Szövetsége: http://www.nyeomszsz.org/. ORTUTAY Gyula (szerk.): Magyar Néprajzi Lexikon. I. kötet, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1977. ORTUTAY Gyula (szerk.): Magyar Néprajzi Lexikon. II. kötet, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1978. ORTUTAY Gyula (szerk.): Magyar Néprajzi Lexikon. III. kötet, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1979.


14. A határon túli magyarság demográfiai sajátosságai PÁLHÁZY László (szerk.): Burgenland településeinek nemzetiségi (anyanyelvi) adatai (1880–1991). KSH, Budapest, 2000. POPÉLY Gyula: A felvidéki magyarság a népszámlálási adatok tükrében, 1918-1945, Budapest, 1991. ROMSICS Ignác: A trianoni békeszerződés. Osiris, Budapest, 2001. ZSIGA Tibor: Muravidéktől Trianonig. Magyar Nemzetiségi Művelődési Intézet, Alsólendva, 1996.


15. fejezet - 15. Az Európai Unió tagállamainak demográfiai sajátosságai 1. 15.1. Az Európai Unió tagállamai Az európai integráció elsődleges célja Európa népei között egy szoros együttműködés létrehozása, elsősorban a politikai és gazdasági egységre való törekvés volt. A közös cél a gazdasági és szociális fejlődés biztosításában, egy stabil belső európai piac megteremtésében, valamint a szabad munkaerő-áramlás biztosításában fogalmazódott meg. Az Európai Unió hivatalos megalakulására 1992-ben, a maastrichti értekezleten (Hollandiában) került sor, itt írták alá az Unió alapszerződését. A maastrichti szerződés azért is történelmi jelentőségű, mert szabályozza az Európai Unió három alappillérét: a gazdasági és pénzügyi uniót, a közös kül- és biztonságpolitika alapvetéseit, valamint igazság- és belügyi együttműködést. Az Európai Unió bővítésének folyamatát – a hat alapító tagtól, a jelenlegi 28 tagállamig – szokták európai integrációnakis nevezni. A mai Európai Unió előfutára az Európai Szén- és Acélközösség volt, amelyet 1951-ben hat állam, a Benelux államok (Belgium, Hollandia és Luxemburg), Franciaország, az NSZK, valamint Olaszország alapított. Ugyancsak ez a hat állam hozta létre az 1957-es római szerződéssel az Európai Gazdasági Közösséget (EGK, más néven Közös Piac), a későbbi Európai Közösségeket (1967, EK). Az első bővítési folyamatra 1973-ban került sor, amikor Dánia,1 Írország és – a korábban a franciák (Charles de Gaulle) által többször megvétózott tagjelölt – Nagy-Britannia csatlakozhatott az alapító hatokhoz. A második bővítés keretében – 1981-ben – Görögország csatlakozott a mai EU elődjéhez. A harmadik bővítés alkalmával – 1986-ben – az Ibériai-félsziget két állama, Spanyolország és Portugália csatlakozhatott. A következő jelentős lépés az EU történetében 1990. október 3-án következett be, amikor a történelmi Német Demokratikus Köztársaság (NDK) csatlakozott az NSZK-hoz és ezáltal a mai Európai Unió része is lett. A negyedik bővítés alkalmával 1995-ben Ausztria, valamint két skandináv állam, Finnország és Svédország csatlakozott az Európai Unióhoz. Az ötödik bővítés két részletben történet . Az első szakaszban – 2004-ben – tíz állam csatlakozott az Európai Unióhoz. Ezek a „visegrádi négyek” (Csehország, Lengyelország, Magyarország és Szlovákia), a Baltikum országai (Észtország, Lettország és Litvánia), valamint Málta, Szlovénia, valamint az ENSZ szerint földrajzilag Ázsiához sorolt Ciprus. Az ötödik bővítés második szakasza 2007-ben történt, amikor Bulgária és Románia lett része az Európai Uniónak. A hatodik bővítésre 2013-ban került sor, ekkor Horvátország nyert tagfelvételt. Ezzel a lépéssel lett már 28 tagállam része az Európai Uniónak. A jövőben azonban további bővítések várhatóak. Elsősorban a következő tagjelölt országok esélyesek: Albánia, Izland, Macedónia, Montenegró, Szerbia és Törökország. További potenciális tagjelöltek: Bosznia-Hercegovina és Koszovó. A leginkább vitatott tagjelölt, Törökország, amely állam formális csatlakozási kérelmét már 1987. április 14-én benyújtotta az EU elődjének. Törökország 1963 óta társult tagja az

A világ legnagyobb szigete, Grönland napjainkban Dánia része. Grönland – a Dán Koronától kapott önrendelkezési jogával élve – 1985-ben kilépett az EK-ból. Egyébként a földrajzilag az amerikai kontinenshez tartozó Grönland hamarosan nagyobb önállóságra tehet szert. Előfordulhat, hogy függetlenedik a Dán Királyságtól. Ezt támasztja alá, hogy a 2005. november 25-én megtartott népszavazáson a szavazók 75,54% támogatta az anyaországgal kidolgozott megállapodást, amely népként ismeri el a grönlandiakat, felruházza őket az önrendelkezés jogával, továbbá hivatalos nyelvként ismeri el a grönlandit. 1


15. Az Európai Unió tagállamainak demográfiai sajátosságai Európai Uniónak. Az Unió Törökország csatlakozási kérelmét hivatalosan 1999. december 14-én, az Európai Tanács Helsinkiben tartott soros értekezletén fogadta el. A tárgyalások 2005. október 3-án kezdődtek, befejezésük - és Törökország uniós csatlakozása - pedig vélhetően még a következő évtized vége előtt megtörténik, de leghamarabb 2013-ban. Habár az EU szerint a csatlakozási tárgyalások legalább 15 évig tartanak még, Ankara 2013-at tűzte ki maga elé a csatlakozási feltételek teljesítésére – eddig nem teljesült… Az ország csatlakozásának gátjait a ciprusi török jelenlét, a régóta tartó kurd probléma keleten, és az iszlám növekvő politikai jelenléte képzi. Ugyanakkor bizonyos szakértői körök szerint nem elhanyagolhatók Törökország főbb demográfiai sajátosságai sem. A 2014-es CIA World Factbook becsült adatai alapján az ország lakossága 81 619 392 fő volt,2 ezzel az adattal – a népességszám tekintetében – már a legnépesebb EU-s tagállamot, Németországot is majdnem „lekörözné”... Bár a népesség növekedése minden bizonnyal le fog állni, de mégis fontos hangsúlyoznunk, hogy a török népesség fele 30 év alatti, tehát nagyon „fiatal” országról van szó. A gazdasági fejlettséget tekintve szintén jelentős ellenmondások vannak. Az ország nyugati részei rohamos fejlődésen ment keresztül, amelyet a növekvő idegenforgalom is táplál. Viszont a keleti, jórészt kurdok lakta terület jelentős lemaradásokat mutat. A fentiekben vázolt problémák jelentős vitákat váltott ki az egyes uniós tagállamok körében az ország csatlakozását illetően.

15.1. ábra - 29. ábra: Az Európai Unió tagállamai és a tagjelölt államok (2013)

Forrás: Wikipédia honlapja: http://en.wikipedia.org/wiki/Member_state_of_the_European_Union (Letöltés ideje: 2014. október 25.)

2. 15.2. Az Európai Unió és népessége Az Európai Unió területe 4 389 279 km2. A világtérképet tekintve nem túl nagy terület, mégis 24 hivatalos nyelve3 van és 28 országot ölel fel. Az országok méretben jelentősen eltérnek egymástól: a legnagyobb

CIA World Factbook honlapja: https://www.cia.gov/library/publications/the-world-factbook/geos/tu.html (Letöltés ideje: 2014, október 25.) Az EU hivatalos nyelvei: angol, bolgár, cseh, dán, észt, finn, francia, görög, holland, horvát, ír, lengyel, lett, litván, magyar, máltai, német, olasz, portugál, román, spanyol, svéd, szlovák és szlovén. 2 3


15. Az Európai Unió tagállamainak demográfiai sajátosságai Franciaország (555 000 km2), a legkisebb pedig Málta (316 km2). A népességszám tekintetében Németország (82 millió fő) a legjelentősebb és Málta (0,4 millió fő) a legkisebb EU tagállam.

15.1. táblázat - 53. táblázat: Az EU-28 országai területnagyság szerint (2014) Ország

Rangsor

Terület (km2)

1.

Franciaország

555 000

2.

Spanyolország

504 782

3.

Svédország

449 964

4.

Németország

356 854

5.

Finnország

338 000

6.

Lengyelország

312 679

7.

Olaszország

301 263

8.

Nagy-Britannia

244 820

9.

Románia

237 500

10.

Görögország

131 957

11.

Bulgária

110 910

12.

Magyarország

93 000

13.

Portugália

92 072

14.

Ausztria

83 870

15.

Csehország

78 866

16.

Írország

70 000

17.

Lettország

65 000

18.

Litvánia

65 000

19.

Horvátország

56 594

20.

Szlovákia

48 845

21.

Észtország

45 000

22.

Dánia

43 094

23.

Hollandia

41 526

24.

Belgium

30 528

25.

Szlovénia

20 273

26.

Ciprus

9 250

27.

Luxemburg

2 586

28.

Málta

316

Forrás: EUROPA – Az Európai Unió hivatalos portálja: http://europa.eu/about-eu/countries/membercountries/index_hu.htm (Letöltés ideje: 2014. október 25.) A népességet tekintve az Európai Unió honlapja szerint 503,6 millió fő élet a 28 tagország területén. Habár az adatok régebben – 2011 előtt – lehettek frissítve, de nagyságrendileg nagyjából helytállóak. Az európai kontinens közel 742 millió lakójának (2013) többsége az Európai Unió határain belül él. Az Európai Unió területe az Egyesült Államok területének kevesebb, mint felét teszi ki, népessége azonban több mint 50%-kal nagyobb. Így az EU népessége Kína és India után a harmadik legnagyobb a világon.

15.2. táblázat - 54. táblázat: Az EU-28 országai népesség szerint (2013) Ország

Rangsor

Népesség (fő)

1.

Németország

82 millió

2.

Franciaország

64,3 millió


15. Az Európai Unió tagállamainak demográfiai sajátosságai Ország

Rangsor

Népesség (fő) 61,7 millió

3.

Nagy-Britannia

4.

Olaszország

5.

Spanyolország

45,8 millió

6.

Lengyelország

38,1 millió

7.

Románia

21,5 millió

8.

Hollandia

16,4 millió

60 millió

9.

Görögország

11,2 millió

10.

Belgium

10,7 millió

11.

Portugália

10,6 millió

12.

Csehország

10,5 millió

13.

Magyarország

10 millió

14.

Svédország

9,2 millió

15.

Ausztria

8,3 millió

16.

Bulgária

7,6 millió

17.

Dánia

5,5 millió

18.

Szlovákia

5,4 millió

19.

Finnország

5,3 millió

20.

Írország

4,5 millió

21.

Horvátország

4,4 millió

22.

Litvánia

3,3 millió

23.

Lettország

2,3 millió

24.

Szlovénia

2 millió

25.

Észtország

1,3 millió

26.

Ciprus

0,8 millió

27.

Luxemburg

0,5 millió

28.

Málta

0,4 millió

Forrás: EUROPA – Az Európai Unió hivatalos portálja: http://europa.eu/about-eu/countries/membercountries/index_hu.htm (Letöltés ideje: 2014. október 25.) Az Európai Unió lakossága alkotja a világ népességének közel hét százalékát, ugyanakkor az EU területe a Föld területének megközelítőleg 3 százalékát foglalja el. Az Európai Unió területének népsűrűsége 115 fő/km 2, ezzel az értékkel az EU a Föld viszonylag magas népsűrűségű részei közé tartozik. Általánosságban elmondható, hogy az EU népességének közel 80% városlakó.

15.3. táblázat - 55 táblázat: Az EU-28 hivatalos nyelveinek megoszlása a beszélők körében Nyelv

Anyanyelvként Anyanyelvként beszélők aránya és második az Európai nyelvként Unióban beszélők aránya az Európai Unióban

Angol

13%

51%

Német

18%

32%

Francia

12%

26%

Olasz

13%

16% 216


15. Az Európai Unió tagállamainak demográfiai sajátosságai Nyelv

Anyanyelvként Anyanyelvként beszélők aránya és második az Európai nyelvként Unióban beszélők aránya az Európai Unióban

Spanyol

9%

15%

Lengyel

9%

10%

Holland

5%

6%

Román

4%

5%

Görög

3%

3%

Cseh

2%

3%

Svéd

2%

3%

Magyar

2%

2%

Portugál

2%

2%

Bolgár

2%

2%

Katalán/Valenciai

1%

2%

Szlovák

1%

2%

Dán

1%

1%

Finn

1%

1%

Horvát

1%

1%

Litván

1%

1%

Szlovén

1%

1%

Forrás: Eurostat. Az Európai Unió népességének eloszlása a kontinensen nem egyenletes : egyes országok (és régiók) sűrűbben, míg mások ritkábban lakottak. Amíg a – 11 milliós – német Ruhr-vidék (Bochum, Dortmund, Duisburg, Düsseldorf, Essen stb. városok környéke), a – közel 4 millió – lengyel iparvidék (Katowice és környéke), vagy akár a – közel 8 milliós – holland Randstad (Amsterdam, Hága, Rotterdam, Utrecht stb. városok környéke) jelentős nyers népsűrűségi mutatóval rendelkezik, addig az EU és tagállamai jelentős erőfeszítéseket tesznek az elnéptelenedő területek népességfogyásának megállítására. Ilyen területek – többek között – Finnországban Lappföld vagy akár a francia-spanyol határt képző Pireneusok egyes vidékei. Az Európai Unió tagállamaiban a születéskor várható élettartam folyamatosan emelkedő tendenciát mutat. Amíg a kezdeti időszakban, 1960-as évek elején született csecsemők esetében a várható élettartam férfiaknál kb. 67 év, a nőknél pedig 73 év volt, addig 2012-ben születettek esetében férfiaknál 77,5, nőknél 83,1 év ugyanez az érték. Napjainkban az egyik legjelentősebb demográfiai probléma az EU 28 tagállam esetében az élveszületések kérdése. Az Eurostat adatai szerint az 1950-es évek végén az egy főre jutó születések száma több mint 2,5 volt, mára ez a tendencia megváltozott. Napjainkban az egy főre jutó teljes termékenységi arány 1,5 alá csökkent. Természetesen tagállami szinten jelentős eltérések vannak. A termékenységi mutató Franciaországban és Írországban a legmagasabb: az egy főre jutó születések száma majdnem eléri a kettőt. Majd Ciprus, Luxemburg és Hollandia követi őket. A mutató Romániában (1,53), a Cseh Köztársaságban (1,45), Lettországban, Lengyelországban, Szlovákiában és Magyarországon (1,34) a legalacsonyabb (1,25-nél kevesebb).4 További kedvezőtlen sajátosság, hogy az EU-ban – 2010 körül – megszületett gyermekek 31,6 százaléka házasságon kívüli párkapcsolat gyümölcseként „érkezett”. Az arányokat vizsgálva ez leginkább Észtországban (57,8 százalék), Svédországban (55,4 százalék), Dániában (45,4 százalék), Lettországban (45,3 százalék), Franciaországban (45,2 százalék), Szlovéniában (43,5 százalék) és Nagy-Britanniában (42,3 százalék) jellemző, amíg a jórészt ortodox Cipruson (3,3 százalék), a szintén ortodox Görögországban (4,9 százalék), a

4

A Szlovák Statisztikai Hivatal honlapja: http://portal.statistics.sk/showdoc.do?docid=359. (Letöltés ideje: 2012. december 19.)


15. Az Európai Unió tagállamainak demográfiai sajátosságai római katolikus Olaszországban (14,9 százalék) és a szintén római katolikus Lengyelországban (17,2 százalék) a legritkább a házasságon kívüli gyermekáldás. A nők termékenységi rátája (vagyis hogy egy nő átlagosan hány gyermeket szül) Írországban a legkedvezőbb (1,99), őt követi Franciaország (1,90),5 Finnország (1,80) és Dánia (1,78). A legalacsonyabb a termelékenységi ráta Szlovákiában (1,37), Lettországban (1,32) Szlovéniában és Lengyelországban (1,3-1,3),6 valamint Lettországban (1,32), Romániában (1,29), Csehországban (1,26) és Litvániában (1,25). Mivel egyre kevesebb a fiatal, az uniós munkaerő nagysága is folyamatosan csökken. Ennek az egyre apadó munkaerőnek kell egyre több nyugdíjast eltartania. Az előrejelzések szerint 2025-re a nyolcvan éven felüliek aránya a népesség 6,3%-át fogja kitenni.7 A munkaképes népesség arányának fellendítése érdekében Európának arra van szüksége, hogy a munkaképes korúak közül többen vállaljanak munkát, több nő lépjen be a munkaerőpiacra, a munkavállalók egész életen át tartó tanulási programokkal tartsák frissen tudásukat, emellett pedig elő kell segíteni a célzott bevándorlást. Az is segíthetne természetesen, ha több csecsemő születne! Az előbbiekben említett kedvezőtlen demográfiai helyzet ellenére Európa népessége továbbra is emelkedik. Ezt a tényt két ok támasztja alá: • a természetes fogyás helyett még mindig természetes szaporodással kell számolnunk, vagyis az élveszületések száma meghaladja a halálozásokét, másfelől • az Európai Unió vándorlási egyenlege is pozitív, vagyis több személy választja az EU 28 tagállamát lakóhelyének, mint amennyi elhagyja azt. A két tényező közül azonban a pozitív vándorlási egyenleg a meghatározóbb jelentőségű. Ennek a tényezőnek részben történelmi hagyományai vannak. Több európai uniós tagállam egykor jelentős gyarmatbirodalommal rendelkezett. Bár ezek a volt gyarmatok napjainkra jelentős részben már felszabadultak, de még mindig jelentős a – főként gazdasági – kapcsolat az egykori anyaország és volt gyarmata között. Mivel az egykor gyarmati sorban élő országok zöme a fejlődő világ országaihoz tartozik, ezért az ott élő népesség tagjai „társadalmi mobilitásának” pozitív irányba történő változását jelentheti, ha az egykori gyarmattartó területére vándorol, és ott próbál boldogulni. Másfelől ez a folyamat a tagállam és ebből kifolyólag az EU vonatkozásában is kedvező, mert a bevándorlás további fiatal munkaerővel gazdagítja az EU munkaerőpiacát, melyre igen nagy szükség van. Az előbbiekben említett országok kategóriájába tartozik például Hollandia. Egykor jelentős gyarmatbirodalma részeként tudhatta – 1949-ig – Indonéziát, valamint – 1975-ig – Surinameot is. A HollandAntillák és Aruba szigete a Karib-térségben még mindig Hollandia társult területei, illetve közvetlen részei. Ma is jelentős kapcsolatot jelzi, hogy Hollandia népességén belül egyre jelentősebb részarányt jelent az indonéz és a surinamei lakosság. A Holland Statisztikai Hivatal szerint a – 2008-ban 16 436 743 főt számláló – Holland Királyság népességének etnikai összetétele meglehetősen vegyes. Habár a népesség nagy része holland, de rajtuk kívül indonéz, surinamei, karibi, török, marokkói, illetve egyéb országokból érkezett bevándorlók is élnek. 2050-ben előreláthatóan az akkori 17 milliós Hollandiában a bevándorlók és utódaik száma eléri az 5 millió főt. A népesség növekedéséhez és az etnikai összetétel változásához is nagyban hozzájárulnak a bevándorlók Hollandiában született gyerekei. Minden hatodik (16,4%) Hollandiában született gyermek szülei nem európai eredetűek. Például az újszülöttek 3,8%-a volt marokkói származású, míg a 25-34 éves korcsoportban az arányuk 2,26%, a teljes népességben pedig csak 1,9%. 8 A holland példához hasonló folyamatokat tapasztalhatunk Nagy-Britanniában, Franciaországban, Spanyolországban, Portugáliában és Belgiumban is. Ugyan más előzmények miatt, de Németország és Olaszország is ebbe a sorba tartozik. Európa régóta híres vendégszeretetéről, valamint arról, hogy menedéket ad a világ problémákkal küzdő térségeiben háború vagy üldöztetés elől menekülőknek. Háborús időkben megnő a menedékjogot kérők száma, így volt ez például az 1990-es évek elején a Balkán térségében zajló konfliktusok során. Az EU-ban a A Francia Statisztikai Hivatal honlapja:http://www.insee.fr/en/. (Letöltés ideje: 2010. december 30.) Cseh Statisztikai Hivatal honlapja: www.czso.cz. (Letöltés: 2010. december 30.) A Lengyel Statisztikai Hivatal honlapja: http://www.stat.gov.pl/. (Letöltés ideje: 2010. december 30.) 7 Főbb tények és adatok Európáról és az európaiakról:http://europa.eu/abc/keyfigures/sizeandpopulation/index_hu.htm. (Letöltés ideje: 2010. december 30.) 8 A Holland Statisztikai Hivatal honlapja: http://www.cbs.nl/nl-NL/default.htm. (Letöltés ideje: 2010. december 30.) 5 6


15. Az Európai Unió tagállamainak demográfiai sajátosságai menedékkérelmek száma az elmúlt években visszaesett, és 2005-ben már nem haladta meg az előző 15 év bármelyikének számadatait. Amint az a fentiekből is kiolvasható a jelentős bevándorlási hullámnak vannak pozitív, de ugyanakkor lehetnek negatív vetületei (a kulturális különbségek miatti beilleszkedési nehézségek, esetleges terrorizmus veszély) is.

15.2. ábra - 30. ábra: A vallásos hit szerinti megoszlás az Európai Unióban (2007)

Forrás: Eurostat. Vallási, felekezeti tekintetben az Európai Unió meglehetősen sokszínűnek tekinthető. A 2005. évi Eurobarométer felmérés során az akkor 25 tagállam polgárainak csak 52%-a tartozott valamilyen felekezethez, további 27% volt azoknak az aránya, akik nem tartoznak felekezethez, de a „maguk” módján gyakorolják a hitüket. A válaszadók 21 százaléka viszont nem hívő, főként ateista. Az egyes országokat tekintve „megdöbbentő” különbségek tapasztalhatók. Az Eurobarométer szerint a csehek 19%-a, valamint az észtek mindössze 16%-a hisz Istenben. Ezzel szemben a máltaiak 95%-a, illetve a ciprusiak 90%-a „rendelkezett” vallásos hittel. A felekezethez való tartozás tekintetében eltérések tapasztalhatók, bár itt is megfigyelhető, hogy Csehország és Észtország itt is sereghajtó, amíg az írek, a portugálok, a spanyolok, a lengyelek és az olaszok a lista élén helyezkednek el. A zsidó vallás híveinek száma már meghaladta az egymillió főt, akik közül a többség (500 ezer fő) Franciaországban és (275 ezer fő) az Egyesült Királyságban él. Az EU területén a legjelentősebb vallás a keresztény. Ezen belül a római katolikus vallás dominál, de jelentős az evangélikus és a református vallás jelenléte is. Az ortodox vallás szinte kizárólag Bulgáriára, Ciprusra, Görögországra és Romániára koncentrálódik. Ugyanakkor az utóbbi években két vallási sajátosság figyelhető meg. Egyfelől, egyre jelentősebb az iszlám vallás térhódítása Európában, elsősorban Németországban, Franciaországban és Hollandiában. Németországban a több millió főt kitevő török vendégmunkások, Hollandiában a törökök mellett a bevándorló marokkóiak, Franciaországban, pedig a volt afrikai gyarmatokról 219 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

15. Az Európai Unió tagállamainak demográfiai sajátosságai (pl.: Algéria) érkező arabok révén figyelhető meg az iszlám hívők számának emelkedése, amely az Eurostat – 2006-os adatai – szerint közel 16 millió főre tehető. Egyre markánsabb a különféle európai országokban munkát vállaló iszlám hitű albán vendégmunkások megjelenése is. A másik sajátosság viszont jobbára az Egyesült Királyságban figyelhető meg, szintén jórészt a gyarmattartói múlt „örökségeként”. Nagy-Britannia népességén belül egyre jobban növekszik a hindu és a buddhista vallást követők száma, ugyanakkor szintén nem hagyható figyelmen kívül az iszlám hívők számának növekedése sem. Az előbbi vallások főként az indiai, az utóbbi főként pakisztáni, illetve bangladeshi bevándorlókhoz köthető.

3. 15.3. A 2000 után csatlakozott országok demográfiai sajátosságai Az EU 2002. december 13-14-én, a koppenhágai csúcsán döntött a tízek felvételéről. A tíz ország a következő: Ciprus, Csehország, Észtország, Lengyelország, Lettország, Litvánia, Magyarország, Málta, Szlovákia és Szlovénia. Az előbbiekben említett országok esetében a csatlakozási szerződés aláírására 2003. április 16-án, Athénban került sor. E szerződés 2004. május1-jén lépett életbe, és ezzel az Európai Unió 25 tagúvá bővült. Három évvel később, 2007. január 1-én további két országgal bővült az Európai Unió, Romániával és Bulgáriával. A csatlakozott országok lakossága az országok felében csökkenő tendenciájú (Lettország,9 Észtország, Magyarország, Csehország, Litvánia, Románia és Bulgária). Lengyelországban, és a vele szomszédos Szlovákiában stagnált a népesség száma. Szlovéniában a népességnövekedés évi 0,4 %,10 Máltán évi 0,8 %, Cipruson pedig évi 1,4 %. A trendeket befolyásolják a változó reprodukciós szokások, a magas mortalitás és a vándorlás. A termékenységi ráta az EU15-ben 1,48, a csatlakozott országokban Ciprus és Málta kivételével mindenütt alacsonyabb (2002-es adat).11 A demográfiai mutatókra a migráció is hatással van. A 90-es évek etnikai eredetű erőteljesebb migrációja után (balti államokból az orosz lakosság elvándorlása, cseh és szlovák lakosság vándorlása a két ország között), a folyamat lelassult. A nettó migráció pozitív egyenlege Magyarországra és Szlovéniára jellemző. Ugyanakkor jelentős kivándorlási hullámnak lehetünk tanúi Romániában. Becslések szerint 2007. január 1-től az EU korábbi tagállamaiba – főként Spanyolországba és Olaszországba – bevándorolt román állampolgárok száma elérheti a 1,5-2 millió főt is. Mindezek a folyamatok a társadalmak öregedésével együtt jelentős hatást gyakorolnak az országok társadalombiztosítási rendszereire, a nyugdíjrendszerekre és az egészségügyi ellátásra. A születéskor várható élettartam számos országban növekedett. A legmagasabb Szlovéniában, Csehországban, Máltán és Cipruson, itt az EU15 átlagához képest 1-4 év a lemaradás. Legalacsonyabb a balti államokban és Magyarországon, illetve Romániában és Bulgáriában, 6-11 év lemaradással (2002). A születéskor várható átlagos élettartamhoz képest még nagyobb különbség figyelhető meg az EU-15 és a csatlakozott országok között az egészségben eltöltött várható életévek mutatójában. Az EU15 átlaga 70,12 év, a csatlakozott kelet-európai országok lemaradása Lettország legrosszabb mutatójával 13 évig terjed. Legkisebb lemaradás Szlovéniában tapasztalható – 3 év, Málta mutatója pedig az EU-15 átlaga feletti (2002-es adat).12 A halálozási rátában szembetűnő a középkorú férfiak magas halálozása, amely 2,5 szerese az EU15 átlagának. A férfiak magasabb mortalitásában jelentős szerepet játszik a dohányzás és az alkoholfogyasztás. Vezető halálokok a kardiovaszkuláris megbetegedések, a belőlük fakadó halálozás az EU15-ben a halálesetek negyedéért felelős, a csatlakozott országok többségében jóval magasabb (duplája) ez az arány. Tradicionális rizikófaktorok a zsírban gazdag, zöldségben, gyümölcsben szegény táplálkozás, a dohányzás és az alkoholfogyasztás (ez utóbbi riasztó jelenségként a balti országok fiataljai körében terjed). A rosszindulatú daganatok a tizenötöknél és a csatlakozott országokban a halálozások ötödét okozzák. A csatlakozott országokban a tüdőrák okozta halálozás a dohányzás következményeként korábban soha nem látott méreteket öltött.

A Lett Statisztikai Hivatal honlapja: http://www.csb.lv//avidus.cfm (Letöltés ideje: 2010. december 19.) A Szlovén Statisztikai Hivatal honalapja:http://www.stat.si/eng/index.asp. (Letöltés ideje: 2010. december 19.) 11 Ciprusi Statisztikai Hivatal honlapja: www.mof.gov.cy. (Letöltés: 2010. december 30.). 12 A Máltai Statisztikai Hivatal honlapja: http://www.nso.gov.mt/. (Letöltés ideje: 2010. december 30.) 9

10


15. Az Európai Unió tagállamainak demográfiai sajátosságai Magas a külső okok, sérülések, öngyilkosságok okozta halálozás. (balti országok,13 Magyarország, Szlovénia, Horvátország). Kiugró a gyermekkori sérülések okozta halálozás. A szovjet modell a védőoltásokkal megelőzhető betegségek, a közegészségügy és járványügy tekintetében sikeresnek bizonyult. Ma viszont újra terjed a TBC (elsősorban a börtönök lakói körében), jellemzők továbbá a szexuális úton terjedő betegségek. Az időben történő és hatékony egészségügyi beavatkozások a nyugati országok halálozási mutatóiban jelentős eredményeket hoztak. Kutatások szerint a Kelet és Nyugat-Európa közötti halálozási különbségek 25%-át az egészségügyi ellátás nem megfelelő volta magyarázza. Az ellátás hiányosságai tetten érhetők a születési súllyal összefüggő csecsemőhalandóságban, valamint a kemoterápia elérhetőségével összefüggésben lévő rák okozta halálozásban.

Felhasznált irodalom A Ciprusi Statisztikai Hivatal honlapja: www.mof.gov.cy. A Cseh Statisztikai Hivatal honlapja: www.czso.cz. Az

EUROSTAT honlapja: http://epp.eurostat.ec.europa.eu/portal/page?_pageid=1153,47169267,1153_47181603&_dad=portal&_ schema=PORTAL.

Az Észt Statisztikai Hivatal honalapja: http://www.stat.ee/. A Francia Statisztikai Hivatal honlapja: http://www.insee.fr/en/. A Holland Statisztikai Hivatal honlapja: http://www.cbs.nl/nl-NL/default.htm. A Központi Statisztikai Hivatal honalapja: www.ksh.hu. A Lengyel Statisztikai Hivatal honlapja: http://www.stat.gov.pl/. A Lett Statisztikai Hivatal honlapja: http://www.csb.lv//avidus.cfm. A Litván Statisztikai Hivatal honlapja: http://www.std.lt/en/. A Máltai Statisztikai Hivatal honlapja: http://www.nso.gov.mt/. A Szlovák Statisztikai Hivatal honlapja: http://portal.statistics.sk/showdoc.do?docid=359. A Szlovén Statisztikai Hivatal honalapja: http://www.stat.si/eng/index.asp. BAGÓ Eszter: A magyar gazdaságstatisztika csatlakozása az európai statisztikai rendszerhez. Európai Tükör 2003. 7. szám. Főbb

13

tények és adatok Európáról és http://europa.eu/abc/keyfigures/sizeandpopulation/index_hu.htm.

Az Észt Statisztikai Hivatal honalapja: http://www.stat.ee/. (Letöltés ideje: 2010. december 30.)


az

európaiakról:

Demográfia Gyémánt Richárd, Katona Tamás

Recommend Documents