Debreczeni Tibor
DECEMBERI NAPLÓ 2011 Ajándék Karácsonyra, noha nem Karácsonyról szól. Vagy mégis?
Egy boldog ember a Kuckóban Jó volt látni, hallgatni Tóth Tibor doktort, a belgyógyászat és a nefrológia tudós szakemberét, valamikori tanítványomat, és nemcsak azért, mivel valamennyiünket érdeklő ismerettel látott el bennünket, hanem mert áradt belőle a harmónia, bármit mondott is, történetesen az orvoslással kapcsolatos problémákról, Tibor megnyugtatott, hitette, hogy nincs nagy baj, van minek örülni. Tóth Tibor főorvos úr a polgári elegancia mértéktartó szabályai szerint volt jólöltözött, és nem látszott rajta, hogy hatvannyolc éves. Csinos volt és kellemesen, hibátlan mondatokban beszélt. A jelenlévők kérdeztek, ki is ő, azon túlmenően, hogy jó szakember és kellemes férfi. Megtudhattuk, hogy az a fajta ember, aki folytonosan tanul, mivel szeret tanulni, hogy példás távházasságban él: felesége Pécsett ő meg Pesten, hogy hetente egyszer-kétszer teniszezik, hogy boldog nagyapa és olyan apa, aki visszafogja magát, nehogy dicsekedjen, noha megtehetné, mivel a három fia mind tehetséges, az egyik még zseniális is. Tóth Tibor főorvos úr nemzetben gondolkodik, és úgy gondolja, Istent nem lehet kiiktatni az életünkből. Az a fajta ember, aki tud szeretni, tud hálás lenni, mint abból az osztályból többen, többek között Mányi Pista meg Balogh Csaba, akik jelen vannak, akiket 1961-ben érettségiztettem a debreceni Tóth Árpád gimnáziumban. A kedves Tóth Tibor, az én druszám, tanácsadó orvosom nem mondja, de látszik rajta, boldog ember, mert hogy mindig van valami értelmes cél előtte, cél, amit izzadás nélkül, derűs lélekkel el is ér. Mit tehetek én a magyarságért – kérdezi Márai Sándor Megint felkaptam lefekvés előtt a Márai naplók egyikét, - Ami a Naplóból kimaradt –, és olvasni kezdtem azokat a bejegyzéseit, melyeket 1950 és 1952 között írt Olaszországban. Még éjfélkor sem tudtam elaludni. Nápolyban él, de Amerikába készül. Szenved a honvágytól és a nyelvi elszigeteltségtől. Folytonosan olvas, közben azért ír is. A naplóját mindvégig. Valamiket idemásolok. Mondatokat, melyek megtapadtak bennem.: „Valamit mégis elhozott az élet: azt, hogy nem tartozom senkinek semmivel. Ez nagy semmi, s ugyanakkor mégis valami.” Más: 1
„Ennek az amerikai rendszernek léha cinizmusa már a felbomlás tünetét mutatja. Minden bajuk oka a műveletlenség.” A magyar zsidó-elitről, amely a Rákosi rendszer mellé állt: „ A zsidóság – tragikus tévedéssel – a bolsevizmuson át vesz elégtételt magának az elszenvedett sérelmekért. Ennél esztelenebb kárpótlási módot nem választhattak.” Megint más: „Mit tehetek én a magyarságért? Mindenütt a világban megvallani, hogy magyar származású vagyok. Hűségesnek és szolidárisnak lenni a magyar néppel, a magyar nyelvvel, a magyar irodalommal. Magyarul írni, a fiókomnak. S talán írni egyszer valamit, amire felel a világ, s aminek aztán visszasugárzó hatása és ereje van a magyarság felé… Ez minden még, amit az ottthoniakért tehetek. „ Beszámolok egy ökumenikus találkozóról Meghívót kaptunk a III. Kárpát-medencei Ökumenikus Nagytalálkozóra. Csak át kellett sétálni a szomszédba, a Szilágyi Dezső téri református templomba, s máris ott voltunk a sokaság közepén, a tágas gyülekezetben, hogy meghallgassuk, mit mondanak a különböző egyházak püspökei, határon innenről meg túlról, mit mond az Európai Parlament képviselője, mit Tőkés László, úgy is mint egyházi személyiség és úgy is, mint Európa parlamenti elnökhelyettes, és mit Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes. Ki ne felejtsem már, hogy a találkozót azért hívták össze, hogy a különféle hatalmasságok felemeljék szavukat a határon túli magyarellenes intézkedések ellen. Jómagam kárpátaljai vagyok, tudom tehát, amit tudok, mi van odaát, az úniós államban, meg a nem úniósban, s azt is, hogy, aki teheti, települ Magyarországra. Jó, hogy ez a találkozó létrejött, immár a harmadik, jó, mert azt jelenti, a Hofinótával szólván, hogy ugatni már szabad. S ez is valami. Ahogy ültem a padban és hallgattam a beszédeket, eszembe jutott az a bizonyos Gyurcsány-kori választás, mekkora érzéketlenséget mutattunk az odaáti magyarok iránt! Ha erre gondolok, máig sírhatnékom van. Szabó István református püspök szelíd hangon ugyan, de ostorozta is a magyar népet. Érdekes módon azonban nem ostorozta a papokat, pedig nemde az értelmiség tehet arról, főként azok, akik a lelkekkel foglalkoznak, a papok meg a pedagógusok, hogy miként gondolkodik ez a mi magyar népünk! Lassan már azt sem tudja, miként ildomos gondolkodnia. Mert hogy hallgattam itt a templomban a Pawel Posselt névre hallgató EU képviselőt, aki folyton folyvást a fasizmusról szónokolt, s közben összekeverte a nacionalizmust meg a sovinizmust, s egy szót sem szólt a kommunizmus embertelenségéről. Német László pedig, a Vajdasági Egyházmegye katolikus püspöke arról győzködte a jelenlévőket, hogy nem a múlttal kell foglalkozni (azaz nem a tömegsírba lőtt negyvenezer magyarral), hanem a jövővel. Igen, a jövő. Tőkés László – államférfiúi erényekkel felruházott férfiú – megbiztatott bennünket, mondván, ha egy percig sem lankadva, folytonosan szólunk Európa hatalmasságai előtt a határon túli magyarok jog-csorbulásáról – 2
most vagy soha –, történelmi mulasztásokat pótolhatunk. Semjén Zsolt meg eltökélt volt, nem alkuszunk, ezt hangsúlyozta, Szvorák Kati a felvidéki származású népdalénekes Ady Endre és Ratkó József megzenésített verseit énekelte ihletetten, Boldoghy Olivér meg a szlovák állampolgárságától megfosztott felvidéki színész, Dutka Ákos verset mondott, megélten, átütő erővel. Ami nem tetszett: A konferanszié meg az előadók minden esetben az egyházi és világi hatalmasságokat köszöntötték elsőként, felsorolva az irdatlan hosszúságú címeiket, s csak utána következtünk a megszólításban mi, nézők, hallgatók, egyszerű halandók. Nem fordítva kellene ennek lennie? S még valami. Mielőtt beléptünk volna a templomba, mikrofont nyomtak a szám elé bizonyos televíziósok, és azt kérdezték, mi lesz az üzenete ennek az ökomenikus találkozónak, én meg kapásból, nem gondolkodva, azt mondtam: biztosan az, amit Zrínyi mondott egykoron, hogy ne bántsd a magyart! Egyébként tényleg erről szólt az együttlét. Váczy Zsuzsa a Kuckóban Mikor megismertem a nyolcvanas években, a csinos és vonzó fiatalasszony a Pedagógus Szakszervezetben dolgozott és a Pedagógusok Lapját szerkesztette. Jómagam, aki az Országos Közművelődési Intézetben hirdettem a drámapedagógia igéjét, semmit nem tartottam fontosabbnak, mint a pedagógusok ilyen irányú képzését. Társat kellett találnom, olyat, aki ugyanúgy gondolkodik, mint én, és még pénzt is tud szerezni és szervezni is képes. Ő lett a partnerem, Váczy Zsuzsa. Segített a Magyar Drámapedagógiai Társaság megalakításában is, és tagja lett az elnökségnek is. Utóbb, jó tíz éven át ritkán találkoztunk, feleségként és anyukaként külhoni országok lakója lett Zsuzsa, s ebben a minőségben kitűnő ismerője az angol és amerikai iskolarendszereknek s azoknak a metodikáknak, melyek által nevelődtek és okosodtak az ő iskoláskorú gyermekei. Nyugdíjba a művelődésügyi minisztériumból ment, ahol oktatási külkapcsolatokkal és külföldi pályázatokkal foglalkozott. Zsuzsát, a Kuckóban - ahogy beszélt és kérdésekre válaszolt - megszerették a mieink. És nemcsak azért, mivel természetes volt és őszinte, és eddig nem ismert információkkal látott el bennünket, és még jól is fogalmazott, hanem mert megérezték, hogy hiteles ember, családanyaként szakmabéli. Négy gyerekes anyuka, aki már nagymama is. Befogadó hangulata lett a teremnek. Mindenki kíváncsi volt valamire. Annyi minden érdekelte a jelen lévő szülőket, nagyszülőket, aktív pedagógusokat. Át is alakultunk beszélgető fórummá. S majd mikor a hagyományos forma felbomolt és laza kiscsoportokban folytatódott az eszmecsere, Váczy Zsuzsa csevegő partner lett. Én meg csak ültem, és csendes örvendezésbe kezdtem. Úgy tanultam valamikor - régi polgári szokás -, hogy a kedves vendég megtisztelő jelenlétét, szereplését illik utólagosan, levélben is megköszönni. Közlöm veletek, 3
hogy én ezt cselekedtem. Régi polgári szokás szerint köszönő levelet írtam Zsuzsának. És amire nem számítottam, választ is kaptam tőle, noha ez már nem szerepel a polgári illemkódexben. Ezt írta: „Jó volt veletek nagyon, amit én köszönök. Nem emlékszem az elmúlt években olyan társaságra, ahol ilyen nyitottan, politikamentesen és kultúráltan lehetett volna beszélgetni. Jó tudni, hogy van ilyen. Adjon Isten erőt, jó egészséget, ahhoz, hogy ezt még nagyon sokáig folytassátok” SzanitterÁrpád: Reflexiók Dété naplójához Kósa Vilma ötlete volt. Állítsak össze egy füzetre valót kedves unokaöcsém leveleiből, azokból, melyeket az utóbbi években rendre átimélezett, gyomlálgassam meg kissé, tegyünk bele fényképeket, ő bespiráloztatja, és legyen ez a névnapi ajándék. Egyedi is, emlékezetes is, értékes is. Az elképzelés tetszett. Elkészítettem. S kiderült, hogy a levelek így együtt pompás olvasmány. Árpi nem irodalmár, nem is könyvmoly, a vízügynél dolgozott, munkásszállást igazgatott, olykor gorombán beszél, de érzékeny lélek. A naplójegyzeteimet évek óta kommentálja, miközben beleszövi a szövegeibe önmagát is. A levelek akkor is ő, ha az inspirátora az én naplóm. A kötetet átadtuk. Árpi meghatódott. Kértem a hozzájárulását, hogy a reflexiókat az internetes honlapra tehessük. Kedves Olvasó, ha szereted a magyar történelmet, korunkat alulnézetből szemlélni, olvass bele Szanitter Árpád leveleibe. Egyébként ő az egyetlen a hatvan-hetven ember közül, a Dété naplóját forgatók közül, aki megtisztel folyamatos észrevételeivel. És persze Mátyus Aliz, aki folyamatosan szemlézi, és részleteket közöl folyóiratában, a Színben. Egyébként a kötetecske elé ezt írtam: Az alábbiakban közreadjuk Szanitter Árpád (Árpi) reflexióit, melyeket rokona, Debreczeni Tibor naplójegyzeteihez írt - a Dété naplója havonta jelenik meg az interneten -, s melyeket rendre elküldött a naplóírónak. A reflexiók pontosan tükrözik szerzőjének érzelmi gazdagságát, a világhoz való viszonyát, s a napló írója iránti elfogultságát, s olvasva, nem hiányoljuk az eredeti naplót. Az ahhoz fűzött szövegek önmagukban is figyelemre méltóak, jó olvasmányok. A szövegek nincsenek szerkesztve, időrendet se keressen az olvasó, épp ezeket sikerült véletlenszerűen kihalászni az elektromos postaládából. Az eredeti szövegen nem változtattunk, legfeljebb egy-egy szót, félmondatot illesztettünk bele, hogy a helyes értést ne akadályozzuk. Lévén szó gyors munkáról, az összeállításban alaki hiba előfordulhat, melyért elnézést kérünk.
Mindennek rendelt ideje van Mindennek rendelt ideje van, ahogy olvasható a Példabeszédek Könyvében, meg ahogy tapasztalom magam is. 4
Márai Sándor, mielőtt elhagyta volna Magyarországot 1948-ban, egyetlen írót látogatott meg, egynek vallotta be, hogy nem fog visszatérni, szóval, hogy emigrál, az akkor nyolcvanegynehány éves Herczeg Ferencnek. De nem ezért említem az eseményt. Márai beszélgetés közben azt kérdezte Herczeg Ferenctől – ekkor már mindketten félreállítottak -, ír-e mostanában. Mire az egykori írófejedelem azt felelte, írni ugyan még tudna, de az írást megkomponálni; ahhoz már öregnek érzi magát. Meghívtak egy tanácskozásra. Drámapedagógia a felsőoktatásban, ez volt a téma. Ültem a körben, s jobbára hallgattam. Nem oly rég még aktív lettem volna, Akkor nem hívtak. És sajnálom, hogy akkor nem hívtak. Lett volna véleményem. Most meg! Rájöttem, nem az én dolgom, hogy mi lesz a holnap. Oldják meg az utánam jövők. És már nem hirdetek pedagógus továbbképző kurzusokat, és nem akarok szavalóversenyen zsűrizni, és az amatőr színjátszás hogyanja sem foglalkoztat, és hiába küld jeleket az Anyanyelvi Konferencia is. És már nem aggodalmaskodom az ALEA miatt sem. Feloszlatjuk magunkat vagy sem. Új szelek fújnak, s ha azokat nem én irányítom, mért kapaszkodnék beléjük! Ami még érdekel: Dolgozni az utolsó pillanatig, írni, tanítani, a barátságokat ápolni, a működő közösségekben jelen lenni.. És segíteni a családot! És persze még a kert, a növények, fák, virágok! Relaxálás közben Váratlanul megint magas értékeket mutatott a vérnyomásmérő. Begazoltam természetesen, s rögtön elmentem az orvoshoz. Új gyógyszert adott az eddigiek mellé, de a szervezetemnek valamiért tetszett a feszült, pattanó állapot, s nem akart a gyógyszereknek engedelmeskedni. Én meg felpipultam, te szemét, mondtam, majd intézkedem. Szólok az agyamnak, lépjen közbe. Eszembe jutott, hogy valamikor agykontrolloztam, s tudtam magam irányítani, elő hát a könyveket, elfelejtettem az óta a gyakorlatokat, s majd azokból kinézem, miként tudok parancsolni az érrendszeremnek. A könyveket nem találtam meg persze, lekerültek Kürtre, de rábukkantam – a jó angyalom segített - egy régi jóga könyvre. Neki estem és most reggelente gyakorlatozom, küldöm az utasításokat a végtagjaimnak meg a többi soron lévő szervnek, hogy zsibbadjanak, lazuljanak, s fújom magamnak, hogy milyen prímán is érzem magam. Aztán végzem a különféle jógalégzést, s terítem le a parkettre a tornaszőnyegemet, s azon mindenféle testmozgást végzek, majd a műveletet tarkóállással fejezem be. A lényeg az volna, hogy a mindenféle gondolatok, melyek szántják az ember agybarázdáit, s melyek többek között akadályozói lehetnek annak, hogy lefelé szaladjon az a fránya vérnyomás, nos, az nem akar engedelmeskedni, mert, ma is, miközben végeztem a gyakorlatokat a szőnyegen, nemhogy tompultam volna, pompás gondolatok jutottak eszembe, úgy, hogy le is álltam, és kiszóltam az asszonynak, hogy jöjjön már be, és hallgassa meg, s lehetőleg mondja is velem, hogy azok a gondolatok milyen izgalmasak, ha csak nem zseniálisak, s én pedig milyen faszagányos gyerek vagyok. Nos két ötletet is kisziporkáztam magamból. Az egyik, hogy a 5
Szanitter Árpi reflexióit a honlapunkra kellene tenni, ha már van ez a fantasztikus lehetőség, hadd olvassa, aki akarja, hogy egy régi vízügyes miként látja ezt a mai világot - történelem alulnézetből -, és hátha kedvet kapnak mások is, hogy rögzítsék gondolataikat, a másik meg, ha befejezem a mostani könyvemet, melynek még nincs címe, talán az lesz, hogy Történt pedig vagy Hogy is volt -, nos, ha azt befejezem, írnék arról a huszonkét évről, melyet 1990-től Nagykőrösön töltöttem, a tanítóképző főiskolán, de azt nem úgy írnám, mint az eddigieket, ebből csak a magam dolgát venném elő, mégpedig oly módon, hogy helyet adnék benne az író kedvű tanítványaim szövegeinek is. Ez amolyan színes emlékgyűjtemény lenne, s persze úgy megírva, hogy mögüle kilátszódjék a korszak, melyben éltünk. A vérnyomásom. Ja, igen, szedem a gyógyszert, meg relaxálok, és nem idegesítem magam a méréssel. Jól érzem magam. Drámajáték a színpadon Órán vagyok, Kőrösön. Az új műsorunk szólóban hangzó verseit gyakoroljuk, és persze elemezzük. Az egyik költemény görögös formában, párbeszédes. A téma aktuális. Válik a házaspár. Egy férfi és egy asszony dialógusa. Fellázadt a hölgy, megelégelte a férj diktatúráját, szabadulni akar. A férfi kétségbe esett, könyörög, fél a magánytól. A szereplőim jók. A helyzetet átélik, de a tolmácsolásból hiányoznak az érzelem színei. Drámajátékos eszközökhöz nyúlok. Megalkotjuk a két figurát. Kik ők, milyen társadalmi réteghez tartoznak, hány évesek, van-e gyerekük, s ha igen, milyen korúak. Mi a konfliktus oka, milyen lehetett a szexuális életük, milyen a vérmérsékletük. Az asszonynak van-e új pasija, s vajon végleg elromlott a viszony, visszaállíthatatlanul? Megállapodunk abban, hogy a férfi kísérletet tesz, hátha visszahódíthatja az asszonyt. A játékhelyzetet közösen találjuk ki. Tanácsokat adunk a férfit alakító szereplőnek, s az asszonyt formáló játékost arra kérjük, hogy csak a mindenkori helyzetre reagáljon, ne legyen prekoncepciója. A lányaim azt tanácsolják, szövegeljenek keveset, s gesztusokkal fejezze ki ragaszkodását a férj. Főzzön, s várja terített asztallal a feleséget és virággal persze. És ne magyarázkodjon, az asszony vádjait ismerje el, legyen telve bűntudattal, és érje el, hogy a válni készülő leül a terített asztal mellé, s akkor lehet, hogy nyerő helyzetbe kerül. Ha szét is mennek, talán nem haraggal. Mindenki élvezte a játékot, a játszók is, meg az ötletadók is. És utána a versmondás megtelt élettel. Takács Géza és Mátyus Aliz Takács Géza megjelentetett egy fontos könyvet, Kiútkeresők a címe, s noha „csak” a baranyai cigányiskolákról ír, de a magyarországi cigányság kérdéséről szól.. 6
Mátyus Aliz olvasta a kötetet, megtetszett neki, de nagyon, és kritikát írt róla a Bárka című lapban. Mátyus Alíz szerint alapkönyvről van szó, amit mindenkinek, politikusoknak, a témával foglalkozó szakembereknek, pedagógusoknak, mindnek olvasni kellene, mivel kiút körvonalazódik benne. Mátyus Aliz azt írja: Ez a kézikönyv „eszköz a világ látásához.. Sőt még ennél is több, mert ezzel együtt kulcsot ad, mint minden jó pedagógia (jó pedagógus) a benne való eredményes, szerencsés, jó hely-el-foglaláshoz. A könyvet olvasója eredménnyel használhatja szemlélete miatt: iskolaalapításhoz, ország vezetéséhez, egy gyermek felneveléséhez..” Takács Gézát is ismertem, Mátyus Alizt is ismertem, mindkettőjüket fenntartás nélkül szerettem, s szeretem, mindkettőjüket meghívtam a Kuckóba, hogy Aliz mutassa be Gézát, illetve a könyvét. Takács Géza tanár Monoron, mellette családsegítő szakember, máskor folyóirat szerkesztő, ismét máskor író. Jómagam többgyermekes apukaként ismerkedtem meg vele egy kenutúrán, évekkel ezelőtt, de tőle kaptam a biztatást is, hogy vágjak bele memoárom megírásába, de ő volt az is, aki összehozott minket az íróval, Fehér Bélával. Mátyus Aliz a Szín című népművelési folyóirat szerkesztője, érzékeny szociológus, író, pompás, lírai fogantatású novellák alkotója, nekem jótevőm, felfigyelt az internetes naplómra, oly igen, hogy részleteket közöl belőle a folyóiratában. Sikerük volt a Kuckóban. Aliz szóban is megfogalmazta írott véleményét, hogy nagyra tartja a monori tanárt és jelentősnek a könyvét. Géza meg hitelesítette Alizt. Felelősen szólt, pontosan fogalmazott, nem hagyott kétséget a felől, hogy mindenkor azonosul a mindenkori véleményével, hogy megvesztegethetetlen s még a szavakkal sem játszik. Együttlétünk végén említettem csak, hogy Takács Gézát Debrecenben, fiatal tanár korában spiclik figyelték és jelentettek róla. A gyomrom olykor idegesen összerándul A gyomrom olykor idegesen összerándul. Konkrét okom nincs rá. Mégis, mintha szoronganék. Csak találgatom, mitől lehet. Kérdezik, hogy vagyok, mondom, jól, mióta nem mérem a vérnyomásom és szedem az új gyógyszert, jól. De ha mérném! A gondolatra máris sűrűbben lüktet a pulzusom. Nincs devizahitelünk, senkinek nem tartozunk semmivel, és ez megint csak jó. De a gyermekeimnek van, s kölcsönre szorulnak, hogy rendezzék. S ez nem jó. Van rokonom, aki munkanélküli, s az ember tehetetlen. Másiknak van ingatlana, adná el, de nincs kinek. Mindenütt a gondok. Szurkolok a kormánynak, hogy kikecmeregtet minket a latyakból. De most Európa is lötyköl, s nem kisebbedik a dágvány. A feleségem már nem hallgat híreket sem. Egybegyűlt adventi örvendezésre a tágas nagycsalád, olyan jó volt látni őket, a nálunk fiatalabbakat, a hat dédunokával! Istenem, hogy milyen szerencsések 7
vagyunk, mind okos, szép, egészséges, – erre gondoltam. De mi lesz velük, merre halad ez a világ? Erre is gondoltam. Monológot készítettem a Pál drámámból, mondom mostanában, hogy vigasztaljak másokat, de főként magamat. Akik az Istent szeretik, azoknak minden javukra szolgál, - idézem benne a prófétát. S míg mondom, megnyugszom. De utána megint a rángás! Tényleg, mi lesz? Szedem a Valeriánát, a Sedacur fortét, a Xanaxot, mikor miből egyet-egyet. A régi játszótársak. Bezdán Jóska emlékeztetője Most, hogy írom az emlékező könyv folytatását, életem 1966-1989-ig terjedő szakaszát, szólok a Vári színpadról is, melynek rendezője, művészeti vezetője voltam, arról a nagyszerű amatőr színjátszó együttesről, melyet tíz éven át úgy tartottak számon, mint az ország egyik legjobb avantgárd együttesét. (Torma Mária ambíciójából Perlő ének címmel jelent is meg erről egy könyv, a legsikeresebb forgatókönyveket rejtette magában és műhelytanulmányokat.) Megkértem barátomat, a színpad egyik alapítóját, Bezdán Jóskát, a Kuckó tagját, a jeles színészt, a kiváló, mára már nyugdíjas mérnököt, akiről tudni lehetett, hogy gondos és lelkiismeretes jegyzője volt a színpadnak, hogy küldjön színpad-névsort és segítsen az eligazodásban. Megtette. Már-már feledni kezdtem, hogy 1967 és 1985 között élt és működött a színpad, a végén már Szószínház néven. Heti két estét töltöttem a színpadosokkal, a színpadközösséggel tizenhét éven át, és szurkoltam végig hány előadást, a törzshelyünkön és kiszállásokon! És mennyi izgalmas bemutató, alkotások a javából! És mennyi külföldi fellépés, fesztivál-siker! És mennyi ismeretség! Hogy csak az írókat említsem, jelen volt az előadásunkon Weöres Sándor, Örkény István, Szentkúthy Miklós, Spíró György, Kornis Mihály, Fábián Zoltán, Végh Antal . És a kritikusok: Bata Imre, Nánay István, Koltay Tamás, Kristó Nagy István. És a fentiek közül is hányan halottak. Bezdán Jóska névsora alapján írom, hogy a tizennyolc év alatt 106 tagja volt a színpadnak. Nyolcan alapították. Jóska az egyetlen, akivel folyamatos kapcsolatban maradtam, ketten meghaltak, (Lőrincz Endre, Szolcsánszky Veronika), időnként találkozom hármójukkal, Elek Gyuszival, Borköles (Marosvári) Erikával, Lévai Lacival, és sajnálatomra nem tudom, él-e, hal-e Paál István és Vass Ági. A teljes tagság 25 tagjával beszédes a barátságunk. 17-tel ritkán találkozom. 5en halottak. A többiek, 55-en, ahogy mondani szokták, felszívódtak. Ízlelgetem a nevüket, és semmi nem asszociálódik hozzá. Csak remélni merem, ha találkoznánk, örülnénk egymásnak. A Vári Színpad a Várban, a Szentháromság téri neogótikus palotában, az akkori villamosmérnöki kar egyetemi kollégiumában kezdte meg működését. Tagjainak zöme villamosmérnök hallgató volt – később tágult a kör -, a 8
nézőink zöme maga is egyetemista. S akik körülöttem vannak a régiek közül, nyugdíjas mérnökök, vagy még aktív mérnökök, vállalkozók és mérnöktanárok. Ketten közülük ma is játszanak. Esetenként. Bezdán Jóska és Cserna Csaba. Miként régen is. Ők ketten, a színpadtól függetlenül, vidám műsorokban is szerepeltek. Jóska írja, hogy évfolyam-bulikon több mint négyszázszor léptek fel, növelvén ezzel a színpadunk népszerűségét is. Igaz. Ahogy az is igaz, hogy nagyon elszaladt velünk ez az élet. Cserna Csaba és Darvas Szilárd Cserna Csaba is akként lehet a közlésvággyal, mint jómagam, nem falazható körbe. Találunk rést, ahol kibújunk, hogy szóljunk, és találunk ürügyet, hogy szólhassunk. In memóriám Darvas Szilárd című előadói estre hívott Cserna Csaba, abból az alkalomból, hogy ötven éve hunyt el a jeles kabarészerző, konferanszié, Darvas Szilárd. Eleddig nem tudtam, hogy valamiért is fontos volna Csabának az író, mindenesetre műsort állított össze a műveiből, és szerencsés választás, partnere a színpadon, Darvas Ferenc zeneszerző, az író fia lett. Hogy akart-e Cserna Csaba valamit is üzenni a műsorával, nem derült ki számomra, mindazonáltal a mini nézőtéren jól éreztük magunkat, mi korosabb férfiak és nők, akik jelen voltunk. Szólhatott volna a műsor arról, hogy milyen ügyesen leplezte az ötvenes évek művelődéspolitikája a rettenetet, mert lám, volt többek között egy tehetséges Darvas Szilárdja is, aki puhán, mulattatóan tudott szólni, leplezve a bajt. De a műsorkészítő tapasztalhatóan nem akart többet, mint hogy nosztalgiázzunk, hallgatva a szerző egykori szilveszteri konferanszié szövegeit, táncdalszöveg paródiáit, kabaré tréfáit, és azokat a dalokat, melyeknek a szövegét is ő írta, szóval, hogy emlékezzünk, derüljünk, nevessünk, érezzük jól magunkat. És ez hibátlanul sikerült. A rendező Lukáts Andor stílusosan diszkrétre formálta a játékot, hibátlan összhangot teremtett az állandóan színpadon lévő, zongorázó és éneklő Darvas Ferenc és az előadó között, sőt többet is tett, sikerült elérnie, hogy a közönség együtt énekeljen a művészekkel. Darvas Ferenc - nagy hangja nincs -, de kellemesen énekelt és megnyerően instruált a zongora mellől, s kellő alázattal szolgálta a hol komoly, hol szatirikus, hol parodisztikus szövegeket kedvesen és mértéktartóan mondó Cserna Csabát. Míg tapsoltunk lelkesen és énekeltünk, csak arra gondoltunk, hogy fiatalok voltunk, s nem arra, hogy diktatúrában, levert forradalom után voltunk fiatalok. Szvorák Katalin az adventi Kuckóban Olyan barátságos volt a tekintete, s természetes a viselkedése, hogy spontán módon tegezni kezdtem, rögtön elnézést is kértem tőle, de a tegezés már maradt. 9
Aztán énekelni kezdett, karácsonyi énekeket, régieket és szépeket, s mindeközben azt érezhettük, hogy ez a Liszt-díjas énekes hozzánk közel álló társ, barát, s valamiképpen, noha nem egy időben, de egy bordában lettünk szőve. S hamarosan együtt is énekeltünk, ő meglepődött, ekkora nyitottságra, lazaságra nem számított, Az éneklésben rögvest társakká váltunk. Aztán ő eltávozott, de az éneklést folytattuk. Nits Márti a zongora mellől irányított. És jöttek a régi karácsonyi énekek, de tanultunk újakat is. És a teremben lévő hetven adventi örvendező a közös éneklésben igencsak közel került egymáshoz. A teremnek bensőséges aurája lett. És a bensőségesség érzékelhető volt akkor is, amikor privát módon beszélgettünk, eszegettünk, iszogattunk, amikor búcsúzkodtunk, amikor névnapokat köszöntöttünk s kívántunk egymásnak boldog karácsonyt. Jó volt együtt lenni És többen voltak ritkán látott régi barátok és többen voltak új barátok. És örvendeztünk egymásnak.
10
