DECEMBERI NAPLÓ 2007
Meghatározó régi gesztusok Talán nem mondok semmi meghökkentıt, ha kijelentem, módfelett befolyásolja értékítéletemet - jeles vagy egykor jeles személyiségekrıl lesz szó -, hogy miféle személyes élmény kapcsol, kapcsolt hozzájuk. Kinyitok két régi folyóiratot, egy Alföldet meg egy Kortársat 1983-ból, s rögvest két ismerıs néven akad meg a szemem, két tudósén. Gunda Béla néprajz professzor az egyik, Kovács Kálmán irodalomprofesszor a másik, mindkettı egyetemi éveimet idézi, mindketten elmentek már a másik világba, az utóbbinak épp a nekrológját olvasom, az elıbbitıl meg egy okos dolgozatot, s várnám, hogy mozdulni kezd bennem a kép, az egykor kialakított nem hízelgı kép, melyet még korábban formáltam róluk. Mit korábban, csaknem hatvan éve. Nemszeretem élményt asszociálnak. Gyengéknek bizonyultak abban a gerinchajlító korszakban, az ötvenes években, s éppen velünk szemben, kárunkra bizonyultak nagyon gyengének, így aztán alkothattak bármit, bármilyen színvonalon, én már nem tudtam, s kiderül, nem tudom ıket másként látni, mint kik karrierjüket építendı, mást veszejtve, szolga módon behódoltak a hatalomnak. Egyikük szétmállott, mint a szecska. Kiss Jenı azt írja egyik versében, a címadó Pilátusnak adresszálva a sorokat: „A gesztus száradt rá a kezedre. Azt nem tudod lemosni te. Azt nem felejti senki se.” Az egykori dékán széttárta kezeit, ugye megmondtam, s jóváhagyja az ítéletet, ki lehet rúgni Kósa Vilmát az egyetemrıl, a másik meg rendelésre megírja a faliújság cikket, hogy Kósa Vilma befurakodott kuláklány, s ezzel elindítja a lavinát. A gesztus persze ki is fényesedhet, évek multával is sugározhat, s úgy elvarázsolja azt, akinek szánták, hogy el is veszíti objektivitását, s képtelen másként látni az egykori gesztus gyakorlóját, csak, mint kit körbeölel meleg aurája és fénylik. Végül is nem nagy dolog, ami történt egykor, s mégis felejthetetlen. Az egyik történet hıse Váci Mihály, a költı, akirıl mostanában nem illik szólni, mivel hitt szegény az emberarcú szocializmusban, a másiké Kornis Mihály, történetünk idején fiatal író. Mindkettıjük írását szerettem, s az azokból készült összeállítást amatır színpadosaimmal, a debreceni józsefattilásokkal meg a budapesti várisokkal bemutattuk. A két alkotó, tudom, semmiben sem rokonítható, más korszakban publikáltak, más a világlátásuk is, a kategóriák pedig, melyekbe ıket az irodalomtörténészek helyezték, távol is
esnek egymástól, bennem mégis egymás mellé rendelıdtek. Hogy mi okból? A gesztus okából. Elmondom. Mindkét elıadás bemutatóját megtisztelték a szerzık, jelesül Váci Mihály és Kornis Mihály. S most következik a gesztus, ami meghatott, ami megırzıdött, a gesztus, amitıl immár írhatnak Váciról bármi kritikát is az irodalomtörténészek, s nyilatkozhat Kornis olyasmiket, amivel nem értek egyet, legfeljebb legyintek, megfényesedett gesztusuk eltakarja hibáikat, gyarlóságaikat. Amire addig amatır életünkben nem volt példa, az történetesen, hogy a szerzık vendégelték meg az elıadókat. Váci Mihály elıadás után vacsorára hívott meg bennünket, tanárt és diákokat (1964-ben történt), nem is akárhová, az Arany Bika szálló elegáns éttermébe. Kornis Mihály pedig megpezsgıztette a társaságot (1984ben), s még ı hozott nekünk ajándékot, a Halálfolklor illusztrált példányait. A gesztusok, igen! A félelemé meg a szereteté! Micsoda különbség!
Politikai taktikázás a táncház-reneszánsz kezdetén Politikai zőrök a táncház mozgalom kezdetén, a hetvenes évek elején, mintha nem is lettek volna, - ezt a vélekedést vélem kihallani Sebı Ferenc nyilatkozatából, melyet egy hölgy kérdésére válaszolva mondott a televízió kettes csatornáján. (A zőr az én kifejezésem, nem az ı szava.) Ha hangos botrányok, olyfélék, mint az avantgárd színjátszás tájékán nem is voltak, a kulisszák mögött azért folyt purparlé, a politikai hatalom tartott tıle, nem lesz-e az értelmiségi fiatalok nacionalizmusának gerjesztıje a táncház. A Népmővelési Intézetben dolgoztam abban az idıben, s ahogy mondani szokták, volt rálátásom az események alakulására. Tudtam történetesen, hogy Aczél György aggódik, mi lesz ebbıl a kezdeménybıl, és azt is tudtam, hogy Vitányi Iván - ı volt az Intézet fıigazgatója - meg kezeskedik, hogy a szelet kifogja a vitorlából. Közvetlenül maga köré győjtötte a hangadókat, muzsikosokat és szervezıket, s velük együtt dolgozta ki a mőködés stratégiáját, gonddal komponálták meg a táncház zenészek programját, miként keverjék a magyar népzenét másokéval, nehogy csupán a magyarra ropjon a fiatalság. Arról, hogy erdélyi muzsika szóljon egész este, széki, meg csángó, meg csíki, arról szó sem lehetett. Megnyugtatta Aczél Györgyéket s a többi illetékest, hogy a táncház programban mindenütt és mindig, kezdettıl megtalálhatták, mégpedig hangsúlyosan, a román népzenét és néptáncot, a méhkerékit például, aztán a délszlávot és a görögöt. S ezt nyilván Sebı Feri is tudja, sőrőn volt bejárása a fıigazgatói irodába, Vitányi Ivánhoz. (Jelentések készültek a minisztériumnak, pártközpontnak, lehetne ezeket tanulmányozni.) Közvetlenül nem tartozik a témához, de a korszakhoz igen. Engem például ebben az idıben három bemutatómért támadtak meg. Egyiket már a fıpróbán cenzúrázták, fekete bárány lettem, mivel beépítettem a színjátékba Sütı András Anyám könnyő álmot ígért könyvének egyik dramatizált részletét. A másikat,
amely Weöres Sándor mőveibıl készült – Most a harang égen lóg -, nyugatos avantgárdsággal vádolták Az Azután meg botrány lett egy fesztiválon. A pártközpont is vizsgálódott. Aztán fellazítónak tituláltak, s a BM küldte rám az emberét. (Ennek történetét 1990-ben megírtam a Kapu címő folyóiratban, az alábbi cím alatt: Lehettem volna besúgó.)
Vaszary és Hundertwasser Két győjteményes kiállítást láttam, csaknem egy idıben, két festımővészét, akiket semmi nem rokonít egymással, sem idıben, sem térben, sem mővészi kifejezésmódban, ha csak az nem, hogy megadatott nekik a kegyelmi helyzet; öregkorukig alkothattak. Egyébként egyik sem kavart fel, nem is ájuldoztam, viszont mindkettı felderített. Sok szerencsétlen sorsú, zseniális mővész tárlatán szédelegve, kóvályogva hányszor mondtam magamban: jaj ez a szerencsétlen, hát ez az ára az alkotásnak, a kurta élet, az elmebaj, a nyomorúság, s már nem is éreztem magam jól. Ám most, hogy végigjártam a termeket és néztem Vaszary János és Hundertwasser kiállított képeit és tárgyait - egyikét a Várban, másikét a Szépmővészetiben -, felvidultam. Hogy mitıl? Mindenekelıtt attól, hogy ezek a férfiak ötven vagy annál több éven át voltak képesek munkálkodni, és öregkorukban, haláluk elıtt még remekmőveket festeni. És milyen életvidámakat! Vaszary utolsó korszakában annyi könnyedséggel, mondhatni eleganciával, szinte dekorativitással jelenít meg derős élethelyzeteket, fiatal nık a kompozíciók középpontjában, hogy nem lehet nem arra gondolni, hogy ez az ember vénen is szeretett élni, sıt, az életszeretetet szerette kedvderítıen meg is örökíteni. S oly magával ragadóan, hogy halála után hetven évvel, öreg értık csak csettintünk az ujjunkkal, s azt mondjuk, ez igen, ez a mester tudott valamit, ha nem a legfontosabbat, hogy az élet szép, és jó a világban élni! És Hundertwasser, a nagy újító osztrák! Ifjú korában kitalált magának színeket, sárgát, lilát, pirosat, és kitalálta a köröket. Aztán álmodott, s álmában sem látott mást, mint köröket, és sárgát, lilát és pirosat, aztán felébredt, a vászon elé ült, s festette, amiket álmodott. Majd tervezett épületeket, szöglet nélkülieket, sárgát, pirosat, lilát. És ezt cselekedte hetvenkét éven át, mivel Hundertwasser nem tágított, álmát festette mindvégig. Magyarázzák mővészettörténészek, miként kell érteni, értelmezni nonfiguratív képeit, köreit, színeit, de hát ez kit érdekel! Nézem, s jókedvre derülök. Ahogy ı is, saját képeitıl. S megint csak azt mondom, jó élni.
Somolyogtam Márai Naplója az ágyam mellett. Elalvás elıtt, csak úgy találomra, ki szoktam nyitni. Olyan oldalnál is, melyen már ott az ujjam nyoma. Nem zavar. Teszem
fel a szemüvegem. Most az 1968 és 1975 közt írt Napló fekszik a kisasztalon. Az 1975-ös év bejegyzéseit olvasom. Néhány sort ide másolok. Tetszik. És nem is kommentálom. „Nagyon sok vallás van, és mindegyik azt hirdeti, hogy egyedül üdvözítı, és nincs más Isten csak az, Akit meghirdet. A müezzin a minaret erkélyén emlékeztet a szerelmes emberre, aki holdvilágos éjjel kiáll a pitvar közepére és mély bariton hangon elénekli, hogy csak egy kislány van a világon. De tagadhatatlan demográfiai tény, hogy nemcsak egy, hanem több kislány van a világon, és természetesen egyik szebb és jobb, mint a másik. De ı, a szerelmes, amikor dalol, nem akar tudni a többirıl. Az embereknek joguk van az illúzióhoz, máskülönben sivár lenne az élet.”
Nánay István a Kuckóban Mért gondoltam én, hogy Nánay István, Pista, nem iszik, hogy elvbıl nem iszik, már mint alkoholt, mért gondoltam, hogy aztán már kínálni se nagyon mertem most, hogy meghívtuk, tiszteljen meg minket, jöjjön el a Kuckóba, beszélgetni régiekrıl, színházról, színjátszásról, amatırökrıl és profikról, rendezıkrıl, amatırökbıl lett rendezıkrıl, elhunyt kortársainkról, álmokról, melyek nem valósultak meg, s álmokról, melyek megvalósultak, s mindezek apropóján korszakokról, melyekben éltünk, melyekhez emlékeink, jó és rossz emlékeink kapcsolnak. És Pista eljött és beszélt, okosan, fegyelmezetten, semmi exhibicionizmus, kezét olykor összefonta a mellén, ült egyenes derékkal, pontos mondatokban fogalmazott, kérdésekre válaszolva sohse felületesen, magáról szólván sem találtatott csapongónak, inkább tárgyszerő, mondhatni kritikus volt, sıt önironikus. És kiderült, hörpintett ı, ha kínálták, régen, megvesztegethetetlen zsőror korában is, ám mértékkel, fegyelmezetten. Miként most. De hát mért gondoltam róla, amit gondoltam, már az alkohol-fogyasztással kapcsolatban, holott akkortájt akár ellenırizhettem is volna; igaz-e, amit gondolok. Tőnıdök. Pistát kissé savanyú ábrázatúnak tartottuk, szikár volt, azt is mondták róla, hogy diétázik, baj van a gyomrával, s attól humortalan és szigorú. Aki ilyen, gondolhattuk, semmivel nem narkotizálja magát. İ volt (lett) tehát a kritikus, a kritikusok prototípusa, a korrekt, az elemzı, a szavahihetı. Pista gyakorta ült a másik oldalon, ahol „szakértették” az amatır színi produkciókat, tehát az én alkotásaimat is, a Vári színpadosaimmal bemutatottakat, s ilyenkor még a látszatát is el kívántam kerülni annak, hogy jelezzem, a zsőritag nekem ismerısöm, - kínos lett volna mindkettınknek -, ezért a társas együttlétek alkalmával, a fogadásokon is igyekeztem elkerülni az olyan helyzeteket, melyekben koccinthattunk volna. Ha viszont egy asztalnál ültem vele, Bicskei, Máté és más lazulni vágyók társaságában, s iszogattunk jó hangulatban, biztos, hogy Nánay Pista az asztal másik végén ült, s hogy ott aztán kortyolgatott-e, nem figyeltük. Feltételeztük, szakmáról beszél, okosan, kemény mondatokban.
Bevallom, egykoron szorongtam a közelében. Személyes kapcsolat nem is alakult ki köztünk. Ugyanakkor ı írta a legelemzıbb és legelismerıbb kritikát a Most a harang égen lóg címő, Weöres mőveibıl komponált szerkesztett játékunkról. S ezt én sohse felejtettem el neki. És mindig is nagyra becsültem. Hogy tudta, nem tudta, nem tudom. Most viszont koccintottunk. Hiszem, még nem is olyan késın. Pista is csak hetven éves. Én is csak…
Mozog a talaj Trencsényi Lacival és Monzák Péterrel, velük beszéltem meg egy randit, mégpedig az OTP elıtt, reggel 8 órára, hogy együtt lépjünk be a nevezett épületbe, s törvényesen is megosszam velük a felelısséget, mostantól mindhárman egyformán vagyunk jogi személyek, banki és pályázati aláírók, intézkedık, nemcsak jómagam, az elnök. Ballagtam a bank felé, s jutott eszembe számtalan ez-az. Tizenhárom évvel ezelıtt, mint siettem Trencsényi Lacihoz az ideámmal, alakítsunk egyesületet, kettıs funkcióval, legyünk a különféle reformer, mővészetpedagógiai módszerek integráló központja és közvetítıje, s ugyanezen területeknek népfıiskolai jellegő gyámolítója. És lobogtam hatvanhét évesen, oly igen, hogy Laci is társnak szegıdött és sokan mások, kiváló emberek, zenetanárok, irodalmárok, néprajzosok, képzımővészek, drámapedagógusok. És mi mindent csináltunk: akkreditált tantervet, nyári kurzusokat határon innen és túl, fiókegyesületeket, folyóiratot, Tiszasason és Tiszakürtön táborokat és a Kuckót a Jégveremben. Most meg, hogy ballagok az OTP felé, vonulnék ki a vezetésébıl is annak, amit kezdeményeztem, ez a felelısség megosztás is erre irányul, s nem azért, mert megöregedtem, s nem is azért, mert belefáradtam, hanem, mert az eredeti elképzelés tartósíthatósága alól kimozdult a talaj, pontosabban, annak nagyobb része alól. A társmővészetek pedagógusainak kisebb gondjuk is nagyobb annál, minthogy ismerkedni kívánjanak, miféle módszer, pedagógiai eljárás tanulható amott, a másiknál, a rokonnál. Már a mieink sem győlnek össze csak úgy, önként, tudásvágyból nyári mőhelyezésre. Hiába tárogatózunk. A szampó még forog, még produkál folyóiratot, honlapot, táborokat és találkozókat, de ez-az, a szellemi izgalom, a módszerátadás már kipotyogott belıle. Szóval, elment a kedvem, vagy mondjam így, megcsappant a kedvem. A randi létrejött. Beléptünk az OTP-be.
Utógondozás nélkül nem megy Nem ok nélkül szorongott Pál apostol - mert hogy ideges volt, kiderül a leveleibıl -, mi lesz a gyülekezetekkel, az általa alapítottakkal, miután eltávozik
közülük, miután megszőnik a személyes hatás, varázs. Ismerte jól az emberi természetet, tudta, hogyne tudta volna; kell a folyamatos impulzus, érzelmi és szellemi kapcsolattartás ahhoz, hogy az egyszeri, bármily intenzív felismerés is tartósra érlelıdjön. Nem gondolnám, hogy Pálnak rendelkezésére álltak volna írások, tanítások, pedagógiai, pszichológiai jellegőek, miként is gondozza közösségeit, - utógondozás -, miután már nincs velük. Az ószövetségi példával, Mózes módszerével mégsem élhetett, aki, mint tudjuk, mely igen megdühödött kisebb fajta vérengzést eszközölt -, miután azt tapasztalta, hogy népe, míg ı fenn van a hegyen, hogy az Istennel találkozzon, fogja magát, és új prófétáknak hódol, és bálványokat imád. Bizony ez már csak így van, eltávozik a nagyhatású szellemi vezetı, és a hívek, a népek, új érdekek mentén, váltanak. Pál is - olvasható a Bibliában – alig jön el az egyik gyülekezetbıl, mondjuk a korinthusiból, máris fut utána a hír, tévelyegnek a hívek, új prédikátor érkezett, aki mást tanít, másként, nálánál szívhez szólóbban, nagyobb retorikai felkészültséggel. Pál persze megbántódik, megsértıdik – ı is ember, noha próféta -, s meg is rendül. Talán ekkor fogalmazódik meg benne az eszme: utógondozás nélkül nem megy. Pál leveleket ír, s a levelek végén a figyelmeztetés; felolvasása kötelezı. S talán ekkor kezdi kialakítani a tanítványi hálózatát a megbízható követıkbıl, a hozzá közelállókból. Baj van a gyülekezetben, máris küldi Timótheust vagy mást, s ha jól jön ki a lépés, akkor ı maga megy. Nem ok nélkül írtam a fentieket. Aggodalmaskodom. Mintha nem folyna kellı lelkesedéssel és empátiával a lélekgondozás, s a különbözı közösségek utógondozása. A református egyházra gondolok mindenekelıtt, egyházamra. Elkényelmesedtek a pásztorok. Nem mennek a bárány után, de már a nyáj után sem. Mintha úgy gondolkodnának, ha bajuk van, bégessenek, elég akkor lépni. Ám, nem lelek utógondozási programot a fıiskolámnak, a református nagykırösinek a feladattervében sem. Pedig de kellene! Négy év után állást keresnek a hallgatók, s szinte megszőnik velük minden kapcsolat. Információcsere legfeljebb az évfordulós évfolyam-találkozókon. Pedig milyen fontos volna tudni, mint boldogulnak a különféle munkahelyen! Akkumulálódott-e a muníció, a szellemi, lelki, metodikai, amit itt győjtöttek be, ha győjtöttek. Bizony, hogy utánuk kellene menni idınként, beszélgetni legalább, gondjukban, örömükben osztozni – hátha igénylik -, elbizonytalanodásukban melléjük állni, s ha lehet, segíteni. Pált szokás elismerni, csodálni, amiért - nem minden emberi gyarlóság nélkül -, okosan és aggodalmaskodóan, és körültekintı szervezéssel erısítette gyülekezeteit. De mintha nem tanulnánk tıle, a tekintetben nem, hogy tudatosulna bennünk, utógondozás nélkül nincs teljes eredmény. Pedig a mi Pálunk még a hogyanra vonatkozóan is szolgál ötletekkel.
Kuckós öröm Adventkor Friss az élmény, félnapos. A hangulat, a bozsongató hangulat, az örömös hangulat, amely még itt kóvályog körülöttem is, meg bennem is, ez a hangulat az élmény. Ha most valaki megkérdezné, mondanám meg, mitıl is van ez, aligha tudnám külön-külön okát adni. Még nem is mondtam, az adventi kuckónkról beszélek, a vasárnap délutániról, amely szokás szerint, a késı estébe hajlott. Az örömrıl próbálok szólni, amely még most sem illant el, s amely már akkor meglegyintett, amikor még csak lépdeltem a Kuckó felé. Már akkor. Csak úgy, arra járt a Jégverem utcában meg a Hunyadin, s kinyitotta a lelkemet, mint a kishercegét. Aztán ott voltam, s kellett, hogy keblemre öleljem az engem szeretıket, a jelen lévı barátokat, meg az utóbb érkezıket. És koccintottunk Levente Ábel dédunokámra, az új ígéretre, a család legfiatalabb tagjára, miközben minden érzékszervemmel konstatáltam, hogy itt ma minden más, adventrıl szól a kedves kirakodás, az erdélyi, megannyi népmővészeti tárgy, meg a Menyhárth Ágota nemezelt angyalkái, s a kézmőveskedés, a fényképész mővész, a Kádár házaspár rekvizitumai, melyek díszletelemek a fotózáshoz, s hogy köztünk van a két kitőnı népdalénekes Fábián Éva és János Hajnalka,ez is az adventnek szól, s mindenütt megtalálható Nits Márti szívének egy darabja, ahogy forog az emberek között, ahogy, amilyen szeretettel mutatja be vendégeit, az elıbb említetteket. S adventrıl szól az ének és az étek, és adventrıl, megelılegezetten a karácsonyról, Fábián Éva láttató, improvizációs elemekkel feldúsított meséje. És milyen gyönyörő, szívmelengetı, ahogy ez a társaság, miként a gyerek, elengedi magát, mihelyt alkalom kínálkozik, hogy derüljön. Mekkorákat kacagtunk, mint nézünk ki jelmezes kalpagokban a fotós kamerája elıtt, s hogy mozdítottuk magunkat, egymás kezét fogva a körtáncba, miközben énekeltünk, még pajzánkodó dalt is, hogy a következı negyedórában, elérzékenyülve, gyermekkorunkra gondolva, a zongora kísérete mellett, máris a Mennybıl az angyalt s a többi szakrális népéneket fújjuk. És finomakat ettünk, miközben Juhász Laci gasztronómiai ízlését dicsértük, s a jelenlévı háziasszonyokat, akik konyhai szolgálatukkal és otthonról hozott finomságaikkal batyussá gazdagították az együttlétet. Az apró élményecskék, ahogy ezek fényesítették és gazdagították egymást, szülték a kuckós örömöt, amely, hogy végére értem eme írásnak, sem illant tova.
Megszületett! Karácsony elıtt alig egy hónappal megszületett Levente Ábel névre hallgató dédunokánk, a harmadik. Nem jászolban született, hanem a budapesti Szabolcs utcai kórházban, éppen a kórház megszőnése elıtti napokban, a költözködés összevisszaságában, a bizonytalanság okozta deprimáltságban. Hogy a szülésnél József segítette-e a fiát – most teljesen mindegy a pontos megjelölés, mostoha
fiát vagy fogadott fiát – a világra, vagy Mária egyedül kínlódta ki magából, errıl nem szól az írás, de hogy Fáber Dávid végigasszisztálta gyermeke születését, az én Mária lelkülető unokám hosszú vajúdását - hogy József mit csinált ekkor, errıl nem olvashatunk -, az biztos, amiként az is biztos, hogy népes küldöttség, pásztorok és királyok nem köszöntötték az enyéimet, de a nagycsalád igen, még ha közvetlenül nem is, de lélekben annál inkább. Az is igaz viszont, hogy a Jézus névre hallgató kisdedet bárki láthatta, aki késztetést érzett, hogy megtekintse, míg én csupán üvegen át csodálhattam, s akkor is egy percig, mivel – s kérték az elnézést – kevés a gyermekgondozó nıvér a sok síró gyermekhez. Aztán az én ızike tekintető Zsófikám, az unokám, ahogy kimerülten feküdt a kórházi ágyán - a gyereket be-behozták hozzá, mikor én ott voltam, éppen nem, s amit most írok, azt csak fénykép nyomán -, ahogy nézett a fiára, a picike meg az anyjára, oly egyek voltak ık ketten, ahogy Mária is az ı Jézuskájával a betlehemi istállóban, nem is értem, mért marginalizálja az anya szerepét a Biblia, még inkább a protestáns teológia, hogy csak bámultam és hatódtam meg, s motyogtam magamnak, hogy ez csoda, hogy ez a csoda, a születés. S boldog voltam, és a szívem megtelt reménykedéssel. Hozzám elközelített a Karácsony.
Debreczeni Tibor
