Deal Devlin Roland Emmerich Stephen Molstad A Függetlenség Napja

NNCL1375-506v1.1

Deal Devlin – Roland Emmerich – Stephen Molstad A Függetlenség Napja

Eredeti cím: INDEPENDENCE DAY Készült a Harper Collins 1996-os kiadása alapján Copyright © 20th Century Fox, 1996 All rights reserved!

Fordította: Stern Gábor

ISBN 963 8370 16 5

Intercom Nemzetközi Kulturális Szolgáltató Kft. Felelős kiadó: a kft. ügyvezető igazgatója

Sorozatszerkesztő: Mentes Endre Nyomta az Alföldi Nyomda Rt. A nyomdai megrendelés törzsszáma: 446.66-14-2 Felelős vezető: György Géza vezérigazgató

Szeretnénk köszönetet mondani Elizabeth “Little Bit” Ostromnak és Dionne McNeffnek értékes segítségükért –––––––––––––––––

1 A Nyugalom Tengere úgy nyúlt el a messzi horizontba veszően, akár valami hátborzongató, mozdulatlan átokföldje, hamu és kő csöndes, kráterszerű sírhelye. Két különböző lábnyom mélyedt a leszállóhelyet körülvevő porhanyós, szürke talajba. Mindkettő olyan élesen látszott, mint azon a napon, amikor hagyták őket. A látóhatár szélén a Föld ragyogó félkör alakú szelete emelkedett a magasba. Óceánjainak élénk kék színe éles kontrasztban állt a Hold völgyeinek fakóságával. A talajhoz, egy szeizmométer érzékelő rúdjait erősítették, amely képes volt jelezni egy kisebb szikla nagyságú meteor becsapódását ötven mérföldes körzetben. A tábor távolabbi végében ott állt az amerikai zászló, amely büszkén lobogott a nem létező szélben. Hulladék borította a területet: tudományos műszerek és dobozok, amelyekben hozták őket, felhasználásra nem került műanyag zsákok, amelyekben a talajmintákat tárolták és néhány apróság emlékeztetőül. Ezeket a felszerelési tárgyakat – amelyek egy megközelítőleg baseballpálya nagyságú területen hevertek szétszórva – az Apolló 11 két asztronautája hozta ide, az első két emberi lény, aki a Holdon járt. Mielőtt hazaindultak, megszabadultak minden olyan tárgytól, amelyre nem volt szükség a visszaúton. Armstrong és Aldrin óriási lépést tett az emberiség számára, és nagy adag szemetet hagyott hátra a “holdlakók”-nak. A több évtizedes lábnyomok a magasból nézve olyan formát mintáztak a homokban, mint egy hatalmas, torz százszorszép. A virág porzójában állt a fénylő Holdraszállási Emelvény, a csövekből és aranyfóliából álló négylábú tákolmány, amely egy hirtelen elnéptelenedett játszótéren álló mászókára hasonlított. Ez a hely, mélyen a Nyugalom Tengerének fenekén, olyan hátborzongató hangulatot árasztott, mint valami régi piknik, amely hirtelen szörnyű véget ért és a vendégeknek már nem volt idejük összecsomagolni a holmijukat. Csak arra volt elég az idő, hogy megforduljanak, és fussanak, ki merre lát. A földlakók távozása óta egyetlen porszem sem mozdult itt… De most valami változni kezdett. Fokozatos, alig érezhető rezgés indult el. Több órán keresztül nem volt jobban észlelhető, mint az a fuvallat, amelyet egy molylepke szárnyai keltenek ezer lépés távolságból. A rezgés feltartóztathatatlanul erősödött remegéssé. Az elektromos tűk megelevenedtek a szeizmométer belsejében. A gép szenzorai életre keltek és elkezdték sugározni figyelmeztető jeleiket a földi tudósok felé. A Hold szélsőséges időjárása azonban néhány nappal a felszerelését követően tönkretette a rádióadót. A kis szerkezet olyan volt, mint egy kivágott nyelvű éjjeliőr, aki hiába igyekszik figyelmeztetni a veszélyre – senki nem hallja. A morajlás pedig óráról órára erősödött. Egy homokszem legördült az egyik lábnyom oldalán, majd egy újabb és megint egy újabb. Ahogy a rezgés egyre hangosabb morajlásba csapott át, az amerikai zászló alsó szegélyébe varrt merevítő görbülni kezdett. A lábnyomok szétrázódtak és eltűntek a rezgő homokban. Ezután egy hatalmas árnyék suhant végig az égen. Pontosan a leszállóhely felett haladt el. Eltakarta a Napot és a kráter egészét természetellenes sötétségbe borította. Ahogy az a valami közeledett, úgy nőtt a holdrengés intenzitása. Bármi is volt az, a Földről nem küldhették – annál jóval nagyobb volt.

*** Új-Mexikó sziklás, sík vidéke olyan idegennek és ridegnek tűnt, akár a Hold felszíne. Ezen az újholdas, sötét éjszakán ez volt a Föld egyik legcsendesebb zuga. Keményre és simára égetett agyagdombokkal tarkított, ezer mérföldnyi vérvörös sivatag terült el itt. Július másodikán hajnali egy órakor nyulak és gyíkok gyülekeztek a völgyben, a vékony aszfaltcsíkon, ahol egy földút kígyózott a hegy lábától az országút felé. Az állatokat az útburkolat melege vonzotta ide. Az egyetlen észlelhető mozgást a rovarok hihetetlen tömege okozta; az ezer fajé, amely alkalmazkodott ehhez a kietlen környezethez. Ahol a földút megindult felfelé, a dombtetők felé, ott állt félig a zsályabokrok mögé rejtve egy fából készült tábla. A következő felirat állt rajta: “Nemzeti Repüléstani- és Űrhivatal, FKIK”. Azoknak, akik az emelkedő végéig követték az utat – engedéllyel vagy anélkül – felejthetetlen látványban volt részük. A túloldalon két tucat hatalmas jelfogó parabola-antenna állt, mindegyik jócskán több mint száz láb átmérőjű. A hosszú keskeny völgyet az aprólékos pontossággal hajlított acéllapból készült, fehérre festett, hatalmas kelyhek uralták. Újhold lévén csak a parabola-antennák fókuszában felfüggesztett, jelfogó-fejekhez erősített jelzőlámpák vörös fénye világította meg őket. A jelzőlámpák figyelmeztetésül szolgáltak, hogy a kíváncsi vagy eltévedt pilóták nehogy beleütközzenek a felszerelésbe és belegubancolódjanak az acéllapokba, mint a legyek, amelyek fennakadnak a pók hálójában. Az FKIK-t, a Földönkívüli Intelligencia Kutatás nevű tudományos programot a kormány pénzelte és a NASA irányítása alá tartozott. A program elsődleges kísérleti telepe az óriási rádióteleszkópok mezője volt. A kutatók a városokat elborító “zajszmogtól” messze állították fel ezt az egy mérföld széles figyelőhelyet, azzal a céllal, hogy segítségükre legyen az emberi képzelőerővel egyidős talány megoldásában: vajon egyedül vagyunk-e a világegyetemben? A teleszkópok felfogták a zajt, amelyet a csillagok milliárdjai, a kvazárok és a fekete lyukak bocsátottak ki magukból, olyan hangokat, amelyek nemcsak nagyon erőtlenek voltak, hanem elképzelhetetlenül régiek is. A fénysebességgel utazó rádiójelek a Napról nyolc perc késéssel érnek a Földre, míg azok, amelyek a második legközelebbi csillagról jönnek, több mint négy év alatt. A legtöbb kozmikus hang, amelyet az antennák felfognak, több millió évesek és jelerősségük kisebb, mint egy kvadrilliomod watt. Ha összegyűjtenénk és összeadnánk az összes rádióenergiát, amelyet a Föld fogadott, az kevesebbre rúgna, mint egy hópehely földet érésének az energiája. Ezek az óriási, felfordított acélfülek mégis annyira kifinomultak, hogy képesek lennének részletes, színes képet festeni olyan tárgyakról, amelyek túl homályosak és távoliak ahhoz, hogy az optikai lencsék láthatóvá tehetnék őket. Az antennák lassan megfordultak a holdfényben, akár egy gépmező, gépnapraforgói. Eldugva az óriások között egy háromszobás farmház állt, amelyben csúcstechnológiájú obszervatórium működött. Az információ, mint égen a csillag, egyre csak áradt a teleszkópokba, végigsüvített a száloptikán, be a házba, ahol minden idők legfejlettebb jelfeldolgozó állomása szeletelte fel, válogatta szét és elemezte az anyagot. Ezt a technológiai szemfényvesztést a központi számítógép irányította, amely a teljes rendszert megfigyelése alatt tartotta. Ez azt jelentette, hogy az olyanoknak, mint Richard Yamuro már nem sok dolguk akadt.

Richard csillagász volt, aki a szakmában a “vöröseltolódás” kvazárokra vonatkoztatott jelenségeinek kutatásával szerzett magának hírnevet. Hat hónappal azután, hogy megkapta a diplomáját, Olaszországban kapott állást a neves Universita di Bolognán. Amikor az FKIK két évvel ezelőtt felhívta és állást ajánlott neki, ő kapva kapott a lehetőségen, hogy lecserélhesse belvárosi luxusvilláját egy kis kunyhóra, amely Új-Mexikó zord, kietlen térségében állt. Az FKIK-t a hatvanas évek elején alapította néhány “rögeszmés csillagász”, akiket mellesleg a világ vezető tudósai között tartottak számon. Az alapötlet egyszerű volt: a rádiót használni mint alapvető technológiát. Könnyű sugározni és még könnyebb a sugárzott jeleket felfogni. A hullámok fénysebességgel terjednek, könnyedén áthatolnak az olyan akadályokon, mint a bolygók, a galaxisok és a gázfelhők, anélkül, hogy különösebben veszítenének az intenzitásukból. Ezek a tudósok úgy vélték, hogy ha egy fejlett civilizáció megpróbálná felvenni velünk a kapcsolatot, de nem lennének képesek átszelni a világegyetem végtelen távolságait, az egyetlen reális kommunikációs lehetőség a rádióüzenet maradhatna csak. Hosszú évek lobbizása után az FKIK megkapta az anyagi támogatást tízéves időtartamra az északi félteke fölötti égbolt vizsgálatára. A NASA irányítása alatt a maroknyi személyzet két másik állomást is létesített. Az egyiket Hawaiiban, a másikat pedig Puerto Ricóban. Ha létezne intelligens élet valahol a világegyetemben, akkor az FKIK csillagászainak lenne a legnagyobb esélyük arra, hogy rábukkanjanak. Richardnak jutott az éjszakai műszak. A legtöbb munkakörben ez a legkevésbé vonzó időszak, az Új-Mexikóban állomásozó csillagászok azonban alig várták, hogy éjszakára osszák be őket. Hajnali négykor a szolgálatos parancsnok beindíthatta a keresőrendszert és használhatta az egyik nagy teleszkópot is a saját kutatásai számára. Ez azt jelentette, hogy Richardnak még két órát kellett agyonütnie, mielőtt bármi érdekesbe kezdhetett volna. A fennmaradó időben golftudását frissítette fel. Fél térdre ereszkedett, és elképzelte, hogy az utolsó ütéshez készülődik Pebble Beachben. – Ez az ütés dönti el a bajnoki cím sorsát – suttogta visszafojtott hangon, mint egy televíziós sportriporter. – Yamuro húsz lábnyi távolságra van a lyuktól. Normális körülmények között ez nem okozna problémát egy olyan kitűnő játékosnak, mint ő, de most a pálya legnehezebb szakaszánál jár, a gyep egyenetlen részénél, amelyet úgy hívnak: “a sétány”. – Teljesen igazad van, Bob – dünnyögte Richard, ezúttal egy másik riporter modorát utánozva. – Szinte teljességgel lehetetlen betalálni. Nagy nyomás nehezedik Yamuróra ezekben a pillanatokban. Ezen az ütésen áll vagy bukik minden, de már vagy százszor láthattuk, ahogy ez a zseniális játékos megoldotta az ehhez hasonló helyzeteket. Ha valaki, akkor ő az, aki képes rá. Richard a drága elektromos műszerekkel telerakott szoba távolabbi sarkában kikészített egy gyűrött papírpoharat. A golfjátékos felállt, és néhány próbasuhintást végzett a levegőben, miközben a zsúfolásig telt nézőtér pisszenés nélkül figyelt. Aztán felemelte a tekintetét, hogy megfigyelje a pályát. A magas, keskeny gép felé sandított, amelyet “Konyha Robi”-nak becéztek, mert képes volt felaprítani a világegyetem véletlenszerű zajait számítógép által emészthető falatokra. A gép helyén a családtagjait látta, akik a körmüket rágták idegességükben, amint a feszültség egyre fokozódott. Az anyja rezzenéstelen arccal bólintott, annak jeléül, hogy ő hisz abban: a fia képes belőni a golyót a lyukba, és ezzel tiszteletet és dicsőséget hoz a Yamuro névre. A golfjátékos hátrapillantott, és egy fotóra bámult.

– Carl – mondta ünnepélyesen az iroda falán lógó, a népszerű csillagászt, Carl Sagan-t ábrázoló, autogrammal ellátott fényképnek. – Ehhez szükségem lesz a segítségedre, haver. Végül Yamuro odalépett a golflabdához, hátralendítette az ütőjét és egy erős, magabiztos ütéssel a lyuk felé gurította a golyót. A labda zötykölődve haladt az iroda szőnyegének kikopott részein, amíg el nem érte a papírpoharat, de lepattant róla és továbbgurult egy másik irányba. Kihagyta! A játékos bánatában összecsuklott. Csalódást okozott saját magának, s zurkolói népes táborának és ami még rosszabb, az anyjának. Miközben a földön térdelt, egyszerre csak megcsörrent a piros telefon. Az éjszakai parancsnoknak a torkában dobogott a szíve. A piros telefon nem külső vonal volt. Közvetlenül a központi számítógépre volt kapcsolva, és azt jelezte, hogy valami szokatlan dolgot észleltek a rádiómonitorok. Yamuro felkapta a kagylót, és figyelmesen végighallgatta a számítógép gépies hangját, amely egy koordinátasort olvasott be. Piros lámpák kezdtek villogni a központi műszerfalon. – Ez nem lehet igaz – mormolta, miközben lejegyezte az időt, a frekvenciát és a koordinátákat egy darab papírra. Amikor eljött azon ritka pillanatok egyike, hogy a piros telefon megcsörrent, az azt jelentette, hogy a szomszéd szobában elhelyezett számítógépek, amelyek az űrbéli zajok sivító hangjának és véletlenszerű kitöréseinek billiónyi csatornáját osztályozták, valami szokatlant észleltek, valamit, amit szándékosan küldtek. Yamurót elfogta a rettegés, pulzusszáma egyre növekedett… Leült a központi gép konzolja elé és a fejhallgatóért nyúlt. A fejére tette és figyelt, de nem hallott semmi rendkívülit, csak a világegyetem szokásos sziszegését és recsegését. Az előírások szerint ebben a pillanatban riasztania kellett volna a többi tudóst, akik közül néhányan az elszórt kunyhókban aludtak. De még mielőtt ő is bekerült volna az FKIK Vaklárma Klubjának tagjai közé, alaposabban meg akarta vizsgálni a jelenséget. Valószínűleg nem volt másról szó, mint egy új kémműholdról vagy egy elveszett pilóta segélykéréséről. Beütött néhány számot a számítógép klaviatúráján és manuális irányításra kapcsolta az egyes számú antennát. A gép leolvasta a bejövő adatokat és pontosan abba a pozícióba fordította vissza az antennát, ahol a zavar észlelésekor volt. Aztán meghallott valamit. Megrémült a hangtól, és kikerekedett szemmel dőlt hátra a székében. A szokásos sistergő háttérzaj fölött hangosan és tisztán hallhatóvá vált egy tonális menet. A zengő hang abban a frekvenciasávban oszcillált fel-le, amely hidrogén-sávként ismeretes. Olyan volt a hangja, mint egy hangszernek, mint a pikolófuvola és a ködsziréna valószerűtlen keresztezésének, és távolról emlékeztetett egy alaposan lehangolódott templomi orgona hangjára. Yamuro ehhez foghatót még sohasem hallott… A férfi a házi telefonért nyúlt. Tíz perccel később az apró vezérlőterem úgy nézett ki, mintha valami csúcs-tech pizsamaparti folyna benne. Álmos csillagászok hálóköntösben és papucsban tömörültek a központi konzol előtt, egymásnak adták a fejhallgatót, és egymás szavába vágva beszéltek. Mire az FKIK vezető tudósa, Beulah Shore átbotorkált a kunyhójából, emberei már meg voltak győződve arról, hogy egy idegen kultúrával teremtettek kapcsolatot. – Ez most tutkó, Beul – mondta neki Yamuro. Shore kétkedve nézett rá, és belehuppant egy székbe, amely fölött egy poszter lógott a következő felirattal: “Én hiszek a kis zöld emberkékben”. A plakátot saját maga tűzte ki.

– Remélem, nem megint egy orosz kémműhold – morogta. Feltette a fejhallgatót, de az arckifejezése nem árult el semmit. Két dolog futott át az agyán: Ez az! Megtaláltuk! Tévedés kizárva, a hangtónus lassú emelkedése és süllyedése nem lehetett a véletlen műve. De tudományos előmenetele és az FKIK jó hírének megóvása arra késztette, hogy szkeptikus maradjon. Már hallani lehetett az izgatott morajlást munkatársai között, és tudta, milyen romboló hatással van a munkamorálra a téves riasztások okozta csalódás. – Érdekes – mondta szenvtelen hangon –, de ne szaladjunk fejjel a falnak. Először szeretnék lefuttatni egy forrásröppálya ellenőrzést. Doug, hívd fel Arecibót, és add le nekik a számokat! Arecibo távoli völgy volt Puerto Rico keleti részén, közel a tengerparthoz. Ott működött a világ legnagyobb, ezer méter átmérőjű rádióteleszkópja. Az ott tartózkodó csillagászok öt percen belül leállították saját kísérleteiket, és hatalmas antennájukat a megadott koordináták felé irányították. Egy külön telefonvonalon nagy sebességű modemek azonnal továbbították az érkező adatokat. Amikor az arecibói teleszkóp irányba állt, a máskor oly udvarias tudósok egymást lökdösték, hogy először pillanthassanak a nyomtatóból előkúszó képre. – Ez nem lehet igaz – mondta az egyik tudós zavarodottan és kissé rémülten. Yamuro kitépte a papírt a printerből, és Beluah-hoz fordult. – A számítások szerint a forrás háromszáznyolcvanötezer kilométerre van tőlünk – mondta zavartan. – Ez azt jelenti – tette hozzá, amit már mindenki tudott a zsúfolásig telt szobában –, hogy a Holdról érkezik. Shore odasétált a szoba egyetlen ablakához, néhány hüvelyknyire széthúzta a függönyt, és a félholdat fürkészte. – Úgy tűnik, látogatóink érkeznek… – Majd egy pillanatnyi tűnődés után még hozzátette: – Jobban vette volna ki magát, ha előtte bejelentkeznek. *** A Potomac folyó Fehér Házzal szemközti oldalán állt a Pentagon, a világ legnagyobb irodaháza. Az óriási ötszögletű építmény adott otthont az Egyesült Államok fegyveres erői – egy kisebbfajta városnak is beillő – szövevényes bürokráciájának. Két órával napkelte előtt is nagy volt a nyüzsgés, amikor a mindössze néhány ezer főből álló éjjeli műszak dolgozott. Nyerges vontatók százai sorakoztak fel az épület rakodórészének közelében, hogy ideszállítsanak mindent, amire csak szükség volt, kezdve a titkos dokumentumoktól egészen az étterem anyagszükségletéig, miközben több ezer szemetes autó indult útjára, hogy elszállítsa az előző nap termelt szeméthegyet. A déli parkolón egy jelöletlen Ford Sedan robogott keresztül. Hetven mérföldes óránkénti sebességgel egyenesen az épület felé száguldott. Egy másodperccel azelőtt, hogy nekirohant volna az épület oldalának, fékezve végigszánkázott az úton, és befarolt a bejárati ajtóhoz legközelebb eső parkolóhelyre.

Néhány másodperccel később William M. Grey, az Egyesült Államok Űrparancsnokságának főparancsnoka és az Egyesített Vezérkar feje szaladt fel a hallba vezető lépcsőkön, cipőtalpának fémcsapjai hangosan csattogtak a kövezeten. Negyvenöt perccel ezelőtt – amikor megszólalt nála a telefon – még mély álomban pihent. Mindazonáltal a zömök, hatvanöt éves katona ötcsillagos tábornokhoz méltó makulátlan uniformisban érkezett. Anélkül hogy lassított volna, csatlakozott hozzá vezérkari parancsnoka, Ray Castillo ezredes. A nyurga, fiatal tudós tiszt követte mogorva tekintetű feljebbvalóját a liftekben és azonosító kártyájával kinyitott egy kétszárnyú ajtót. Az ajtó kinyílt, és a két férfi belépett. Most már nyugodtan beszélgethettek. – Ki tud még róla? – kérdezte a tábornok. – Az FKIK Új-Mexikóból nagyjából egy órával ezelőtt telefonált. Rádiójelet észleltek körülbelül egy óra tizenöt perckor. A tárgy ismétlődő szignált bocsát ki magából, amelyet most próbálunk értelmezni – válaszolta Castillo idegesen, miközben igyekezett felkészültnek tűnni. Tudta, hogy Grey mennyire nem tolerálja a felületes munkát. – Az FKIK emberei elmondták valakinek? Értesítették a sajtót? – Beleegyeztek, hogy hallgatnak róla egy ideig. Félnek, hogy elveszítik tudományos hitelüket, ha valamit elhamarkodottan jelentenek be, ezért még további vizsgálatokat folytatnak. – De hát mégis, mi ez? Ők tudják? Castillo ezredes megrázta a fejét és elmosolyodott: – Nem, uram, fogalmuk sincs. Talán még nálunk is bizonytalanabbak. – Grey a helyettesére nézett és elmarasztaló pillantásával majdnem felnyársalta. Az Egyesült Államok Űrparancsnokságának, a Légierők autonóm osztályának dolgozói semmiben sem mutathattak bizonytalanságot. Legalábbis addig, amíg Grey volt a főnök. Az volt a munkájuk lényege, hogy mindig mindenre tudják a választ. Castillo összerezzent, majd a kezében tartott papírkupacot kezdte tanulmányozni. Az ajtó egy tiszta, fehér alagsori folyosóra nyílt. Castillo mutatta az utat a folyosón egy vastag ajtó felé. Ő és a tábornok beléptek az ajtón, és egy plüssfalú, föld alatti stratégiateremben találták magukat, ahol egy nagyképernyős számítógépes térkép foglalta el a f őfalat. A hetvenes évek végén tervezett és épített terem nagy belmagasságú, ovális alakú helyiség volt, ahol a hatvan radarkonzol három láb mélyre volt süllyesztve a 360 fokos kezelőhíd alá. Három tucat abszolút megbízható kezelő dolgozott lent a mélyedésben, figyelve mindent, ami feltűnik az égen: minden műholdat, minden felderítési küldetést, minden utasszállító repülőgépet és az űrhajófellövések minden egyes pillanatát. Sőt a külön erre a célra fellőtt felderítő műholdak hálózata megfigyelés alatt tartotta a több ezer ismert nukleáristöltet-tárolót is világszerte. – Vessen egy pillantást ezekre a monitorokra – mondta Castillo, rámutatva a közönséges televíziókra, amelyeket a világ minden tájáról érkező hírműsorokra hangoltak rá. Néhány másodperces időszakokra a képminőség hirtelen leromlott. – A műholdas jelek fogadása legyengült. Minden műholdé, beleértve a sajátjainkat is. De ezeket a felvételeket képesek voltunk behozni.

Castillo odavezette Greyt egy közeli, alulról megvilágított üvegasztalhoz, és megmutatott neki egy nagy diaképet. Az infravörös fényképezővel készült kép egy foltos, gömbszerű testet ábrázolt, csillagokkal a háttérben. A kép minősége túl szemcsés és torz volt ahhoz, hogy a tábornok ki tudja silabizálni, mit is ábrázol. Az Űrparancsnokság számos tagja csatlakozott hozzájuk az asztalnál. Grey, a csoport egyetlen nem tudós tagja nem szándékozott egy adag ostoba kérdést feltenni. Ehelyett egy pillanatig tanácstalanul nézegette a homályos képet, majd kijelentette: – Úgy néz ki, mint egy nagy darab szar. Castillo már majdnem elkezdett nevetni, amikor észbekapott, látva, hogy a főnöke nem viccnek szánta a megjegyzést. Folytatta az ismertetést, és az asztalra helyezett egy másik, az előzőhöz hasonló felvételt a tárgyról. – Becsléseink szerint a tárgy átmérője több mint ötszázötven kilométer – magyarázta –, a tömege pedig körülbelül egynegyede a Holdénak. – Atyaúristen… – Grey nem bírta tovább hallgatni. – Mit gondolnak, mi ez? Talán valami meteorit? A tisztek csoportja tanácstalanul nézett egymásra. Nyilvánvalóan Greyt nem tájékoztatták semmiről. – Nem, uram – rukkolt elő az egyik tiszt. – Ez biztosan nem meteorit. – Honnan tudja? – Többek között onnan, hogy lassul. Mióta észrevettük, egyre csak lassul. A hallottak kezdtek egyre világosabbá válni Grey számára. Ha lassul, az csak egyet jelenthet: ezt a tárgyat irányítják, vezérlik. Minden gondolkodás nélkül a legközelebbi telefonhoz szaladt és felhívta a hadügyminisztert a lakásán. Amikor a miniszter felesége közölte vele, hogy a férje alszik, Grey beleordított a telefonba: – Akkor ébressze föl! Vészhelyzet van.

2 A negyvennyolc éves Thomas Whitmore egyike volt a legkorábban ébredő embereknek a korán kelők városában. Még pizsamában volt és az ágyán ült. Szemüvegét az orrára tűzve egy halom újságot lapozott át. Fülledt, tikkasztó éjszaka volt Washingtonban, nem tudott visszaaludni. A telefon néhány perccel négy után szólalt meg. Anélkül, hogy felnézett volna a nemzetközi szállítási politikáról szóló cikkből, az éjjeli szekrény felé nyúlt, felvette a telefont, és várta, hogy bárki is az, belekezdjen mondandójába. – Szia, szivi! – dorombolt egy női hang a telefonba. Ez felkeltette a figyelmét. Whitmore felismerte a hangot, és félredobta az újságot. – Nicsak, nicsak. Nem számítottam rá, hogy hallok felőled ma éjjel. Azt gondoltam, már rég alszol. Miben segíthetek? – Tarts szóval, amíg levetkőzöm! – válaszolta a nő. – Azt hiszem, ezt a kérésedet teljesíteni tudom – mondta Whitmore felhúzva az egyik szemöldökét. Nem kérték minden nap ilyen szívességre. Körbepillantott a pazarul berendezett hálószobában, megbizonyosodva afelől, hogy senki sem volt a közelben, leszámítva azt az apró alakot a takaró alatt az ágy túloldalán. Az órára pillantva megjegyezte: – Itt elmúlt hajnali négy. Csak most értél haza? – Igen. – A beszélő hangja nem tűnt túl vidámnak. – Akkor biztos meg akarsz fojtani. – Már ez is megfordult a fejemben. – Szívem, a szövetségi törvény külön szabályzatban tiltja, hogy bármilyen testi sértést okozzanak nekem – informálta Whitmore a nőt. – Hogyhogy ilyen későn? – A buli Malibuban volt és a Nyugati Part Autópályát lezárták. A hullámok felcsaptak az úttestre. Azt gondolják, hogy valahol a tengeren volt földrengés. De mindenképpen… – Na és mit szólt Howard? – kérdezte Whitmore aggodalmaskodva. Whitmore küldte a nőt Los Angelesbe egy nem túl titkos küldetésre, remélve, hogy rá tudja venni Howard Storyt, a Wall Street-i múlttal rendelkező dúsgazdag hollywoodi cápát, hogy csatlakozzon a kampányukhoz. – Be van szervezve – jelentette a nő. – Nagyszerű. Marilyn, te csodálatos vagy. Köszönöm. Soha többet nem kérek tőled ilyet. – Hiszi a piszi – duruzsolta a nő a kagylóba. Marilyn Whitmore azt szerette legjobban a férjében, hogy képtelen volt hazudni. Marilyn leoltotta a lámpát szállodai szobájában, és becsusszant az ágyba. Gyűlölte a nyugati part hivalkodó filmeseit és tékozló garden partijait, ahol az emberek egymást akarják túllicitálni

következő filmjük minél felvágósabb és minél részletesebb ecsetelésével. Szívesebben lett volna mezítláb, farmerben “a Ház” körül. – Ebben az esetben egy vallomással tartozom neked – mondta Whitmore. – Egy ágyban fekszem egy fiatal, gyönyörű csinibabával – miközben ezeket a szavakat mondta az ágy túloldalán fekvő apró alak megmozdult, mintha megérezte volna, hogy róla beszélnek. Whitmore lejjebb húzta rajta a takarót, hogy kitakarja hatéves lánya, Patricia alvó arcát, aki párnáját egy nyálfolttal tüntette ki. – Tom, remélem nem engedted megint egész éjjel tévézni! – Csak a fél éjszakát – ismerte be a férj. Patricia észrevett valamit az apja hangján, és anélkül, hogy kinyitotta volna a szemét felemelte a fejét a párnáról. – Mami az? – Hohó! Valaki ébredezik – mondta Whitmore a telefonba –, és azt hiszem szeretne beszélni veled. Pontosan mikor érkezel haza? – Holnap pontban a hivatalos ebéd után indulok. – Remek. Hívj fel a gépről, ha tudsz. Szeretlek. Most adom a picit. Átadta a telefont a lányának, majd megkereste a televízió távirányítóját. Bekapcsolta a készüléket és addig váltogatta a csatornákat, amíg egy politikai talkshow-ra nem bukkant. Nagyfejű politikai szakértők vitatkoztak nagyképűen a politikáról. Rögtön felkeltette Whitmore figyelmét, hogy valami zavarja az adást. Néhány másodperces időszakokra a képernyőn vízszintes csíkok jelentek meg, amelyek szaladni kezdtek, majd oldalt eltűntek. Ez zavaró volt, de nem gátolta meg abban, hogy figyelemmel kövesse a tévében folyó heves vitát. – Ezt mondtam a kampány alatt, és még ma is ezt mondom – nyilatkozta egy kopasz, nadrágtartós férfi. Az elnök katonai vezetőként tanúsított helytállása az Öböl-háborúban nincs összefüggésben a hozzáértő belső politikával, amelyre Washingtonban a túléléshez lenne szüksége. Mióta véget ért a kongresszussal töltött rövid mézeshete, gyakorlatlansága egyre jobban megmutatkozik. Népszerűségi mutatói egyre zuhannak. Egy csinos frizurájú és éles nyelvű hölgy magasba emelte kezét, leállítva a kopasz férfi gondolatmenetét. – Charlie, maga engem egy rossz órára emlékeztet: magának egy nap csak kétszer van igaza. És ez azoknak a ritka pillanatoknak az egyike, amikor egyetértek magával. A jelenlegi vezetés belesüppedt a washingtoni piszkos ügyletek mocsarába. Az elmúlt hetekben az elnök belegázolt a napi politikai csatározások zavaros vizébe, ahol a Republikánus párt cápái a bokáját harapdálják. Whitmore megrázta a fejét: – Hol a pokolba' találják ezeket az embereket? – kérdezte mintegy magától. Kikászálódott az ágyból, hogy megpróbálja beállítani a készüléket. Amikor hozzáfogott a beállítógombok csavargatásához, a csatornák elkezdtek váltakozni. Zavarodottan nézett a készülékre, amíg hátra nem fordult. Észrevette, hogy Patricia vette kezelésbe a távirányítót. Miután lerakta a

telefont, vadászatra indult a reggel első rajzfilmje után. A többi állomáson is ugyanolyan zavaros volt a kép. – Drágám, túl korán van a rajzfilmekhez. Még egy kicsit aludnod kell. – Tudom, de… – a kislány szünetet tartott, hogy elgondolkozzon, hátha sikerül kompromisszumos megoldást találnia. Aztán új stratégiába kezdett. – Miért rossz a kép? – Ez egy kísérlet – tájékoztatta őt az apja. – A tévéállomások dolgozói ki akarják próbálni, képesek-e rászedni a kislányokat, hogy unalmas műsorokat nézzenek egész éjszaka, hogy aztán lemaradjanak a napközben vetített klassz dolgokról. Patricia Whitmore-t nem volt könnyű beetetni: – Apa – mondta oldalra hajtva a fejét –, ez abszurdum. – Abszurdum? – kuncogott Whitmore. – Ez tetszik. – Mégis kikapcsolta a televíziót, és elrakta a távirányítót olyan helyre, ahol Patricia nem érhette el. – Aludj egy kicsit, drágám. – Azzal felvette a köntösét, felnyalábolta az újságait, és kisurrant az ajtón. A folyosón egy ember ült drága öltönyben, és könyvet olvasott. Úgy megijedt, hogy összecsapta a könyvet és felpattant. – Jó reggelt, elnök úr. – Jó reggelt, George. – Whitmore megállt, és átadta neki az újság egy részét. – Egyet mondok magának: Chicago White Sox! – Megint nyertek? – Olvassa el, és ontson könnyeket, barátom. Valójában egyiküket sem érdekelte igazán a sport, de roppant mód ügyeltek rá, hogy legyen miről beszélniük, amikor együtt voltak. George Kansas Cityben született, Whitmore pedig Chicagóban. George a titkosszolgálatnak dolgozott, és ő vigyázott éjféltől hatig az elnök biztonságára. Úgy tett, mintha az újságot tanulmányozná, amíg Whitmore el nem távolodott a folyosón. Akkor elővette adó-vevőjét, és suttogva értesítette a többi testőrt, hogy a munkanapjuk kezdetét vette. A reggeliző sarok vidám helyiség volt. A falakra sárga tapétát ragasztottak, és a helyiséget a század elején Woodrow Wilson által gyűjtött antik bútorokkal rendezték be. A szoba közepén álló hosszú asztalnál egy vonzó fiatal nő ült fehér blúzban és rozsdabarna szoknyában. Mire a főnöke csatlakozott hozzá, már befejezte a reggelijét, és beletemetkezett egy halom újságba. – Connie, ma korán keltél. – Ez gusztustalan és felháborító – mormolta amaz, anélkül, hogy felnézett volna –, a vérszívó, szarevő újságírás legaljasabb formája, amit valaha láttam. Constance Spano, Whitmore elnök kommunikációs igazgatója gyönyörű volt, intelligens és mindig harcra kész. Kampányszervezőként kezdte, amikor az elnök először indult politikai választásokon, és az évek alatt ő lett az elnök legmegbízhatóbb tanácsadója. Constance és az elnök olyan sok időt töltöttek együtt, hogy ki tudták találni egymás gondolatait. Constance már

a harmincas évei vége felé járt, de sokkal fiatalabbnak nézett ki, és Whitmore “baby-boomer” elnökségének látványos szimbólumává vált. Azt is a munkája részének tartotta, hogy körmeszakadtáig védje főnökét az egyre ellenségesebbé és felelőtlenebbé váló sajtó ellen. Ma reggel dühének tárgya a The Post szerkesztői oldala volt. – Nem tudom elhinni – mondta Constance az újságra csapva. – A jelen pillanatban száz törvényjavaslat hever a Kongresszus előtt, ezek meg személyiséggyalázásnak szentelik a pénteki szerkesztői hasábjukat. – Jó reggelt, Connie – ismételte meg az elnök nyomatékkal, miközben töltött magának egy csésze kávét. Constance végre felnézett az újságból. – Ja, igen. Ne haragudj! Jó reggelt! – mondta, azzal tovább sorolta a város konzervatív újságainak bűneit. – Tom, ezek azzal töltötték az egész hetet, hogy aljas támadásokat intézzenek az egészségügyi és energia javaslatod ellen, de ma egyenesen magát a személyiségedet támadják. Ezt hallgasd meg: – “A hét elején…” elég hosszú szünetet tartott, hogy megvárja, amíg a komornyik feltálalja a főnök omlettjét. – “…A hét elején, amikor Whitmore beterjesztette javaslatait a Kongresszusnak, nem elnöknek, sokkal inkább árva Twist Olivérnek tűnt, aki feltartja a tányérját, és könyörög: Kérek még, uram! Többet szeretnék!” – Connie felháborodva bámult az elnökre. Whitmore sosem vette az újságokat túl komolyan. A munkának ezt a részét Connie-ra hagyta, tudva, hogy mielőtt lemegy a nap, ő visszavág bárkinek, aki meg merte őt támadni. – Járt volna neki – mondta az elnök teli szájjal. – Kinek? Mi járt volna kinek? – Olivérnek. Egy éhes kölyök, aki repetát kért a zabkásából az árvaház szigorú urától. Azt hiszem ez hízelgő. Connie nem értett vele egyet. – A lényeg az, hogy a korodat támadják. Azt próbálják elhitetni az emberekkel, hogy nem vagy elég gyakorlott és bölcs az elnökséghez. És csak azért sikerül nekik, mert az az emberek benyomása, hogy szögre akasztottad a puskádat, és csak az ideáljaiddal törődsz. Amikor Thomas Whitmore azért harcol, amiben hisz, a média idealistának nevezi. De mostanában túl sok a kompromisszum, túl sok a “te vakarod az én hátam, én vakarom a tiedet” ügylet. Connie észrevette, hogy egy kissé elvetette a sulykot. Abbahagyta a beszédet, és a kávéja után nyúlt. Whitmore szájába vett egy újabb falat omlettet, és alaposan megrágta, mielőtt válaszolt. – Csak egy hajszál választja el, hogy valaki egy eszme mögött áll vagy csak mögé bújik – mondta nyugodtan. – Képes vagyok valamilyen fokú kompromisszumra, ha ezzel meg tudunk oldani valamit. Az amerikai nép nem azért választott meg, hogy tartsak néhány szép beszédet. Eredményeket akarnak, és én megpróbálok megfelelni az elvárásoknak. A nő úgy látta, hogy az elnök elmegy a lényeg mellett. Connie szerint igazi teljesítmény nem születik evickéléssel. Félt attól, hogy Whitmore elveszíti a tüzet, a látásmódját. Egészen

mostanáig minden más volt az elnökségével kapcsolatban. A kampányuk idején jelszavaik a szolgálat és áldozat volt. A Kennedyféle “Ne azt kérdezd, hogy az országod mit tehet érted…” üzenetet hangsúlyozták, amelyről minden szakértő és vezető azt mondta nekik, hogy biztos politikai öngyilkosságot jelent. Azt mondták, senki sem akarja azt hallani, hogy többet tegyen és kevesebbet kapjon. De Whitmore esetlen bája amerikaiak milliói számára tette valóságossá az üzenetet, ennek köszönhetően fölényesen győzte le republikánus ellenfelét. Hatalomra kerülésének első évében nagyszabású törvényhozói reformokat hirdetett. Meg akart újítani mindent, az igazságszolgáltatástól kezdve, az egészségügyön keresztül egészen a környezetvédelemig. De az utóbbi hónapokban a programok megakadtak a bizottságoknál. Sakkban tartották őket a törvényhozók, akik mind akartak valami pluszt cserébe a saját körzetük számára. Connie és sok más tanácsadójának tanácsa ellenére az ifjú elnök azzal töltötte ideje é s energiája nagy részét, hogy átsegítse törvénytervezeteit a buktatókon. Eközben lekötötte magát zöldfülű képviselőkkel, akiket könnyedén maga alá tudott volna gyűrni. Mindannyian hajlandóak voltak együttműködni, de csak valamilyen szívességért cserébe. Ezalatt az elnök presztízse és népszerűsége egyre zuhant a szavazók körében. Connie számára Whitmore nemcsak főnök volt, de barát és példakép is. Connie nem bírta elviselni annak látványát, hogy az elnök ezer apró sebből vérzik, amelyeket más politikusok ejtettek rajta… pedig a nyári ülésszak még csak most kezdődött. – Ha már eredményekről beszélünk – vigyorgott Whitmore, megmutatva Connie-nak az Orange County Register! –, beválasztottak az Államok tíz legszexisebb férfija közé! Végre fel tudunk mutatni valamit, ami igazán számít. Ez megtörte a jeget, és mindketten jót nevettek, amint belekezdtek a cikk olvasásába. Egy fiatalember dugta be a fejét az ajtón. – Elnézést, elnök úr. – Jó reggelt, Alex! – mondta Whitmore az alkalmazottjának. – Mi az? – Telefonja van, uram. A hadügyminiszter hívja. Azt mondja, vészhelyzet van – jelentette idegesen, mire Whitmore elindult a telefonhoz. – Mi a baj? – kérdezte Whitmore. A következő két percben a minisztert hallgatta. Közben az ablakhoz sétált, és kinézett az utcára. Bármi is volt a hír, Connie leolvasta az elnök arcáról, hogy valami komoly dologról van szó. Elég komolyról ahhoz, hogy felrúgja a teljes aznapi programot.

3 Érdekes dolog velünk, emberekkel kapcsolatban, hogy milyen gyakran és könnyen megyünk el csodák mellett, anélkül, hogy tudnánk róla. A legfurcsább, legőrültebb, legmagasztosabb dolgok történnek meg körülöttünk, anélkül, hogy bármelyikünk is észrevenné. Ilyen csoda a Cliffside Parkban esett meg gyakorta New Jerseyben. Minden nyári reggelen, amikor a Nap kiverekedte magát az Atlanti-óceánból, a Manhattan felhőkarcolóinak kanyonján áttörő fény néhány csodálatos pillanat erejéig elkeveredett a Hudson folyóból felemelkedő párával. Ezt a látványt képeslapok és tévéreklámok tették híressé, de az emberek, akik minden nap, kora hajnalban összegyűltek a parkban, ügyet sem vetettek a jelenségre. Ezek az emberek többnyire idősebb urak voltak, akik sakkozni jártak a Cliffside Drive-hoz közel eső kőasztalok hosszú sorához. Minden sakkozóra három bámészkodó jutott, akik a játékot figyelték. Visszafogott, mormoló hangon pletykálkodtak és mesélték egymásnak történeteiket, jelentették be az unokájuk születését vagy egy régi barátjuk halálát. A tornacipőjüket és pulóverüket nem számítva akár ókori görögök is lehettek volna, akik az agorán tanácskoznak. A legnagyobb csoportosulás két “profi” sakkozó, David és Julius körül gyűlt össze. David magas volt, ösztövér és heves vérmérsékletű. Bár már a harmincas éveinek végét taposta, egy kártyavárat építő gyerek összpontosításával játszott. Ujjai különös kifejezésbe gyűrték arcát, és hosszú végtagjai furcsa, kényelmetlennek tűnő szögben csavarodtak egymásba. Teljes mértékben a játékra koncentrált, tudta, összpontosítania kell, ha le akar győzni egy olyan ravasz ellenfelet, mint Julius. Julius ezzel ellentétben mindig ugyanúgy ült. A hatvannyolc éves férfi ahogy lerogyott a székre, úgy is maradt. A lábai kinyújtva is alig voltak elég hosszúak, hogy leérjenek a földre. Akkurátusan kivasalt bő nadrágja félig felcsúszott a lábszárán. A széldzsekije alatt két tucat fehér ingének egyikét viselte, amelyet a sógorától kapott, amikor az nyugdíjba vonult a ruhaiparból öt évvel ezelőtt: Hát miért is ne? Mintha rám öntötték volna! Az öreg fickónak, az imázsát kiegészítendő, egy félig szívott szivar lógott a szája sarkában. Ezek az ellenfelek már sokszor néztek farkasszemet egymással, és rendszerint népes szurkolótábort vonzottak maguk köré. A ma reggeli játszma sztenderd lépésekkel kezdődött. Aztán az öregember, a gyors játékos villámháborúba kezdett futóival. Attól kezdve Davidnek alaposan végig kellett gondolnia minden lépését. Julius, az örökös showman, Davidet pszichikailag is meg akarta dolgozni, és mindezt elég hangosan tette, hogy mindenki hallja: – Meddig gondolkozol még? Lejár a tébé kártyám, és még mindig itt fogunk ücsörögni. David lassan végigszántott ujjaival az arcán. – Gondolkozom – jegyezte meg lakonikusan. – Hát akkor gondolkozz gyorsabban!

David felemelte az egyik csikóját, és, mintegy próbaképpen, áthelyezte egy másik mezőbe. Abban a pillanatban, hogy elengedte a bábut, Julius villámgyorsan megtolta egyik gyalogját. David felnézett egy pillanatra, őszintén összezavarodva, aztán újra lenézett a táblára, hogy tanulmányozza a lehetőségeit. – Újfent gondolkozik! – jelentette be Julius, és belekotort a mellette lévő papírzacskóba a kávéval teli műanyag poharáért. David csalódottan nézett rá. – Hol van a turistakorsód, amit tőlem kaptál? – A mosogatóban, még piszkos tegnapról. – Van fogalmad arról, hogy mennyi idő alatt bomlik el egy ilyen vacak? – David átnyúlt az asztalon a csészéért, de Julius elkapta előle. – Hallgass ide Mr. Környezetvédő, ha nem lépsz gyorsabban, én kezdek bomlásnak indulni. A zsörtölődő David elhárította a gyalogosveszélyt saját gyalogjával. Ezt követően Julius tényleg feladta a leckét. A királynőjét gondolkodás nélkül a csatamező közepére tolta. – Tehát – hajolt át az öregember a tábla fölött –, ha nem tévedek, egy bizonyos személy üzenetet hagyott a rögzítődön tegnap. Julius visszaült, és belekortyolt a kávéjába. David morgott valamit. – Továbbá arról is tudomást szereztem, hogy ez a valaki egyedül álló, túl van egy szerencsétlen kimenetelű váláson és nincsenek gyerekei. A karrierje biztató, művelt és okos. Csupa klassz dolog. – Megint kezded – panaszkodott az ellenfele. Előbb vagy utóbb de Julius kivétel nélkül mindig előhozakodik valami kellemetlen témával, valamilyen lelki dologgal, ami megnehezíti a játszma folytatását. David meg volt győződve arról, hogy az öreg nem rosszindulatból csinálja. Egyszerűen csak aggódott miatta, és szerette volna boldognak látni. De persze az is lehet, hogy csak a sakkjátszmát akarta megnyerni. David megtolta a futóját. – Szóval engem nem hagy nyugodni, hogy felhívtad-e – jegyezte meg Julius, mellékesen előretolva egy másik gyalogot. – Nézd, biztos vagyok benne, hogy gyönyörű és okos nő, de táncolni hívott. Nem nagyon tudom magam elképzelni, ahogy country zenére ugrándozom, amellett pedig meg vagyok győződve róla, hogy a szűk cowboynadrág jóvátehetetlen károsodást okozhat a szaporodási szervekben. – Azért még visszahívhattad volna szegényt, és beszélgethettél volna vele öt percet! Ha ez a nő legyőzte a félénkségét, és felhívott, akkor nem lehet, hogy legalább udvariasságból visszahívod? – Apa, nem érdekel – mondta David határozottan. – Ha elfelejtetted volna, én még mindig házas vagyok – mondta, miközben, mintegy igazolásképpen, felmutatta az ujján lévő karikagyűrűt. Aztán biztonságba helyezte az egyik futóját.

Juliust hirtelen feszélyezni kezdte a tömeg jelenléte, a régi motorosok, akik a barátai és bizalmasai voltak. Mindannyian ismerték David házasságának szomorú történetét, és azt is tudták, hogy a férfi képtelen felejteni. Julius körbenézett, remélve, hogy a kibicelők megértik a célzást, és elhúzzák a csíkot. De erre esély sem volt. A beszélgetés jobban érdekelte őket, mint maga a játék. Julius, ahogy általában szokta, azért tovább folytatta. – Fiam, hálás vagyok neked, hogy olyan sok időt töltesz velem. A család fontos dolog. Én csak azt mondom, hogy már eltelt, mennyi is, négy év? És még mindig nem írtad alá a válási papírokat. – Három év. – Három, négy vagy tíz, mit számít? A lényeg az, hogy ideje továbblépned. Komolyan mondom, nem egészséges, amit csinálsz. És Julius, mintha csak érvényt akart volna szerezni szavainak, átnyúlt az asztalon, és leütötte a csikót a királynőjével. – Egészséges? Te beszélsz egészségről? – mondta David az öreg cigarettájára és kávéjára mutatva. – Amúgy is annyi rákkeltő anyagnak vagyunk kitéve a környezetünkben, és te még rá is teszel egy lapáttal… – Davidet félbeszakította személyi hívójának őrült csiripelése. Marty hívta az irodából – ma reggel immáron harmadszor. – Ez már vagy a hatodik alkalom, hogy hívnak. Ki akarod rúgatni magad? Vagy úgy döntöttél, hogy szerzel egy igazi munkát? David a futójával leütötte a gyalogot, amelyik Julius királyát védte. – Matt – jelentette be a rend kedvéért. – Viszlát holnap, apa. Kibogozta a lábait, felugrott, megcsókolta az apját, majd megragadta a tizenöt sebességes versenybringáját. – Ez nem matt – kiabálta Julius – Én még levehetem a… de te akkor… – kiáltotta a parkon át, miközben David elindult. – Na jól van, azért hagyhatnád egyszeregyszer az öregedet is nyerni. Nem gebednél bele! De Julius Levinson titokban büszke volt a fiára: tudta, hogy David mindenkinél jobb a parkban, akkor nyer, amikor csak akar. *** Csúcsforgalmi dugó tartotta fogva az autókat. A George Washington hídon összetorlódott kocsik zaja elkeveredett a több ezer éhes sirály sikoltozásával és vijjogásával. Az eredmény: kora reggeli kakofónia a Hudson folyó felett. A kocsisor lassan haladt Manhattan belseje felé. David a biciklijével keresztülszáguldott a torlódáson, és jobbra fordult a Riverside Drive-on. Öt perccel később befordult egy ósdi raktárépületekkel teli utcába és leállította a kerékpárját egy korosodó, hatemeletes téglaépület előtt. A téglákra erősített egy láb magas rozsdamentes acél betűk hirdették a jelenlegi tulajdonos nevét: Kompakt Kábel. A bejárati ajtó előtt egy

transzparenst tartó ember ácsorgott. David leszállt a biciklijéről. – Még mindig azt tervezi, hogy bezárat minket? – Így igaz, testvér – válaszolta a férfi. Salamon király ötven év körüli, apró termetű, izgága fickó volt. Szokása szerint most is keményre vasalt öltönyt viselt csokornyakkendővel. A tábláján a következő felirat állt: “Szabadítsák fel a légi utakat, a kábeltársaságoknak nincs joguk pénzt beszedniük Önöktől.” – Hónapok óta nem láttalak. Minden rendben van? Salamon óvatosan körülnézett, majd közelebb hajolt, mintha valami összesküvésbe akarná belevonni Davidet. – A könyvtárban végeztem kutatómunkát. Tonnányi príma anyagot találtam a műsoromhoz. Salamon királynak volt egy félórás műsora a nyilvános televízióban, ahol az olyan kommunikációs mamutvállalatokat támadta, mint például az AT&T. Ezenkívül évek óta járta a várost transzparensével, előadta részben szocialista, részben anarchista elemekből álló idioszinkrasztikus elméletét bárkinek, aki meghallgatta. – Levinson, van egy perced? David elképzelte Martyt, aki most biztosan eszeveszetten őrjöng, körbeugrálja mérgében az irodát valami apró technikai malőr miatt, és közben egyesével tépkedi ki a saját hajszálait. – Persze, hogy van egy percem. – Rendben. A téma a telefonhívások, de ugyanez érvényes a kábeltelevíziók legalizált zsarolására is, mert mind a kettő a műholdakon halad keresztül. Csak mert ti irányítjátok ezeket a műholdakat, szemtelenül magas árakat szabhattok ki a kisemberekre olyan dolgokért, hogy megnézzenek egy futballmeccset vagy felhívják a barátnőjüket, aki, teszem azt, Amsterdamban él, ugye? Na, ugyanez történt Angliában az 1840-es években. A kormány megpróbálta szabályozni a tömegkommunikációt, hogy további bevételre tegyen szert. Ha valaki levelet akart küldeni, el kellett mennie a postahivatalba és átadnia egy tisztviselőnek. Minél messzebbre ment a levél, annál többet kellett fizetni. Távolsági díjak, látod? Az egész olyan drága lett és olyan macerás, hogy senki sem írt levelet. Aztán volt ez a fickó, most nem jut eszembe a neve, és kiókumlálta, hogy az összes munka, az összes gond a folyamat elején és a végén merül fel, azaz a levelek kiszortírozásakor és kézbesítésekor. Az összes többi költség, azaz a szállítás ugyanannyi maradt, legyen az egy levél, vagy száz. Tehát ez a fickó elment a királyhoz, és közölte vele: “Ez az egész baromság, barátocskám. Számítsák ugyanazt az alacsony árat minden levélre, függetlenül attól, hogy hova megy.” A király beleegyezett, és tudod mi történt? – Az emberek elkezdtek levelet írni? – Talált-süllyedt, mon ami. Európa-szerte az emberek elkezdték kifejezni érzéseiket, közölni a gondolataikat, és abrakadabra: itt volt az ipari forradalom. Ezért vagyok itt minden nap. Ha mindannyian abbahagynátok a műholdak kisajátítását, amelyeket az adófizetők pénzén küldenek fel, akkor beszélhetnék a barátnőmmel Amszterdamban és a műsoromat

Kínában is nézhetnék. Eljönne a kisemberek reneszánsza, egy információs forradalom. Mit gondolsz? Valahol Salamon király beszédének közepén David személyi hívója újra megszólalt. Ez már egy kicsit túlzás volt, még az örökké majrézó Martytól is. David kezdett arra gyanakodni, hogy valami szörnyűség történik bent. – Salamon, mint mindig, most is meggyőző voltál. Kipróbáltad már a World Wide Webet, az Internetet? Még nem próbálta. Nem volt számítógépe. David megmondta neki, hol talál nyilvános terminált, és azt ajánlotta neki, hogy próbálja ki. Ez volt a korlátlan kommunikációhoz legközelebb álló dolog, amiről tudott. De most már itt volt az idő, hogy bemenjen dolgozni, és beszéljen Martyval. A forgóajtókon belül egy teljesen más világ tárult fel. A Kompakt Kábelben kecses mahagóni bútorok, márványkövezet és három emelet magas mennyezet fogadta a belépőt. Előkelő, alacsony recepciós asztal állt a terem közepén a bejáratot vigyázva. David a biciklijét a vállára vette, elsétált a portás előtt, aztán bement a főirodába, a válaszfalas munkahelyek méhkasába, ahol tévéképernyők borították az egész déli falat. Abban a pillanatban, hogy besétált, tudta, valami nincs rendben. Az irodában sokkal nagyobb volt a hangzavar és a kavarodás, mint szokott. Mielőtt letehette volna a biciklijét, szemben találta magát egy egyszemélyes hurrikánnal. Marty Gilbert – egy testes fickó, buja kecskeszakállal – ordítva robbant ki az irodájából. – Mi a francnak van neked személyi hívód, ha sosem kapcsolod be? – Marty kíváncsian várta David válaszát. Teljes fegyverzetben volt: egyik kezében üdítőt, a másikban pedig drótnélküli telefont tartott. – Be volt kapcsolva – válaszolt David az igazságnak megfelelően. – Csak nem vettem rólad tudomást. – Azt akarod mondani – üvöltötte Marty –, hogy megkaptad az összes hívásomat, és mégsem telefonáltál be? Fel sem merült benned, hogy esetleg, hangsúlyozom: esetleg, valami rendkívüli történt? David hozzá volt szokva Marty skizoid természetéhez. Néhány naponta rájött az ötperc, ami nála általában több mint tíz percig tartott. Marty örök idegfeszültségben élt. Alaptermészetéből kifolyólag túlfeszített volt az idegrendszere, és ő még azzal tetézte gondjait, hogy Amerika egyik legnagyobb kábeltévé-társaságánál elvállalta az ügyvezető igazgatói állást, amely hihetetlenül sok stresszel járt. Marty úgy gondolta, az a munkája, hogy ő ügyeljen minden apróságra a cégnél. Egy olyan cégnél, mint a Kompakt Kábel, több ezer apróság hibásodhatott meg, és épp elég belőlük nap mint nap el is romlott, biztosítva Marty számára, hogy egyik krízisből a másikba jusson. A ma reggeli összetűzés tökéletesen illusztrálta, miért gyűlölte és szerette egyszerre, csaknem tulajdon testvéreként, Marty Davidet. Martynak nem voltak kétségei afelől, hogy David volt a legjobb főmérnök az egész országban. David annyira képzett volt, annyira értett a technikai mütyürök kezeléséhez, hogy Marty tudta, őt egymillió év alatt sem tudná pótolni. David volt a titkos fegyvere, az adu ásza, amelynek segítségével élen maradhatott a

konkurenciaharcban. Most, hogy David végre megérkezett, Marty tudta, hogy csak idő kérdése, és ők lesznek az elsők, akik felhívják a vezérképviseletet, jelentve, hogy helyreállították a szolgáltatást az előfizetőik számára. De ugyanakkor az őrületbe kergette, hogy David mennyire félvállról vesz mindent. Ha David nem viszonozta hívásait és nem válaszolt a személyi hívóra, Marty duzzoghatott kedvére, de igazából semmit sem tehetett ellene. A csípős nyelvű technikus-ezermester kötetlen munkaidőben dolgozott, és kivonta magát Marty irányítása alól. – Mi történt? – Senki sem tudja pontosan. – Marty lehűtötte magát egy korty üdítővel. – Az egész ma kezdődött, úgy hajnali négy körül. Minden csatorna úgy viselkedik, mintha az ötvenes években járnánk. A kép teljesen zavaros, különös vízszintes csíkok szaladnak a képernyőkön. Már mindent megpróbáltunk. David lerakta a biciklijét a személyzeti konyhában az automaták mellett, és elindult az átjátszó szoba felé, amikor hangot adva elégedetlenségének, Marty üres üdítős dobozát bevágta a szemetesbe. – A fenébe, Marty, nem véletlenül vannak a ládáink azzal a felirattal ellátva, hogy “újrafelhasználás” – mondta David hangosan, miközben visszafordult Marty felé. A vállalat hulladékhasznosítási programjának megindítása nagy részben David nevéhez fűződött. Ő volt az öko-rendőrség egyszemélyes különítménye. Még jobban bosszantotta, hogy amikor behajolt, hogy kihalássza az üdítős dobozt, hat másik, ugyanolyan dobozt talált a szemetes alján. Megdöbbenten kérdezte: – Ki dobálja az alumínium üdítős dobozait a szemetesbe? – Tessék, perelj be! – sziszegte vissza Marty. Aztán, mielőtt még David belekezdhetett volna az egyik “Mentsd meg a Földet!” előadásába, a főnöke karon fogta, és betuszkolta egy ajtón, amelyen a következő felirat állt: Átjátszó Szoba. A szobában volt a Kompakt Kábel mechanikus lelke. Több száz szignál modulátor lapos acéldoboza sorakozott az acélpolcokon a fekete fal mentén. Egy hosszú konzol nyúlt végig a szoba teljes hosszúságában a számos tévéképernyő alatt, rajta keverő- és váltópanelekkel. Technikai grafikonok voltak a falra ragasztva, amelyek a műholdak pozícióját, valamint vertikális és horizontális válaszjeladók polarizációit mutatták, mellettük a különböző megahertz hullámsávon belüli működési engedélyek lógtak és egy békebeli poszter, amely négy hippit ábrázolt San Franciscóban, fejük fölött a felirattal: “A kemikáliák jobbá teszik az életed”. És kábel. Több mérföldnyi koaxiális kábel, az iparág tartópillére, kígyózott a fej magasságban húzódó polcokon és mindenhol láb alatt. A hajlékony drótok úgy tekergőztek a gépek körül, mint ezer fekete áspiskígyó egy egyiptomi sír körül. – Fiúk, csináljatok helyet – rikácsolta Marty, amint beléptek. – A csodálatos Dr. Levinson ráállt, hogy elkápráztat minket, ízelítőt adva tehetsége legjavából. David, ügyet sem vetve a csipkelődésre, odasétált a keverőpulthoz, ahol a technikusok lázasan dolgoztak. A feje fölötti monitoron a Today Show adása ment. Ahogy Marty elmondta, az adást néhány másodpercenként forgó vízszintes csíkok zavarták meg.

– Úgy tűnik, valaki kódolja a műholdról jövő jeleket – dünnyögte David, és egy pillanatra eszébe jutott Salamon király, aki az épület előtt menetelt. – Minden bizonnyal – mondta az egyik technikus. – Abban egészen biztosak vagyunk, hogy a műholddal van a probléma. – Megpróbáltátok már átváltani a válaszjeladó csatornáját? – Ne bomolj! – kérte ki magának Marty, aki lábujjhegyen állva a technikusok válla fölött kukucskált át. – Hát persze, hogy próbáltuk. Minek nézel minket, idiótáknak? David odahúzott egy széket a vezérlőpulthoz, és leült. Hosszú végtagjai azonnal egymás köré csavarodtak. – Hozzátok be a Weather Channelt! Az egyik technikus bepötyögött egy utasítást a billentyűzeten. A televízió képernyőjén szöveges üzenet jelent meg: “Műszaki hiba. Kérjük megértését!” – Szabad? – kérdezte David, azzal finoman odébbtolta a technikust az útból. – Gyorsan lecsekkolok valamit. Villámgyorsan gépelni kezdett, átállítva a monitort adásfogadásra – hagyományos tetőantenna vételére. A Today Show előbb tisztán bejött, azután elhomályosodott a kép, majd újra tiszta lett. – Istenem, te egy valóságos zseni vagy – ömlengett Marty. – Ezt meg hogy csináltad? – Ne olyan gyorsan, Marty. A lótuszülésben ülő David a vezérlő fölé görnyedt, és transzszerű állapotba merülve összpontosított. A Tonight Show helyén egy számítógépes grafikon jelent meg. David, miután megadta az utolsó néhány utasítást, feljött levegőért. – Igazatok volt. Minden bizonnyal a műholddal van a probléma. Amelyiknek tiszta volt a képe, az helyi adás volt. A tetőn levő antennánkat a Rockefeller Plaza felé irányítottam. Ők tiszta jeleket sugároznak. – És mi ez a számítógépes kaka a képernyőn? Nem ezt továbbítjuk a nézőknek, ugye? – Lecsillapodnál végre? Nem, nem ezt továbbítjuk. Szignáldiagnosztikát végzek. David tanulmányozta a képernyőn megjelenő teszteredményeket, majd meghökkenve ült vissza. – A diagnosztika szerint a műholdról érkező jellel nincs semmi baj. Teljes gőzzel nyomul. Talán maga a műhold krepált be. Martyhoz fordult, kidolgozva egy akciótervet. – Felmászom a tetőre, és átállítom a műholdvevőnket egy másik műholdra. Te fogod a telefont, és bérelsz néhány csatornát! A SatCom 5-ön rengeteg hely van. Önelégült vigyor terült el a testes ember arcán. Nem értette a műszaki szövegelést, de most lecsaphatott Davidre.

– Erre már én is gondoltam – jelentette be büszkén. – Hívtam a SatComot, hívtam a Galaxyt és hívtam a TeleStart. A városban mindenki hasonló problémákkal küszködik. – Az egész város? – kérdezte David kétkedve. – Ha nekik is ugyanez a problémájuk, az azt jelenti, hogy az egész országban, nem, az egész északi féltekén rossz a kép. – David újra végiggondolta a dolgot, aztán hozzáfűzte: – Ez lehetetlen. – Pontosan – csapott le Marty. – Akkor most javítsd meg!

4 BUMM! Miguel mély álomból riadt fel. Különös álma volt: egy halovány arcú, ragyogó fekete szemű, gyönyörű lány kézen fogta, és megmutatta neki, hogyan emelkedjen fel a levegőbe. De ahogy belejött, és elkezdtek bukfencezni, majd zuhanórepülésben alászállni, úrrá lett rajta a félelem, hogy a lány egyszer csak el fog tűnni. BUMM! Miguel elhúzta a műanyag ablakredőnyt, és kinézett. A különleges alakulat katonái, a szomszéd hét- és kilencéves gyerekei, lövöldöztek vízipisztollyal. Úgy néztek ki, mint a Tini Ninja Teknőcök az OK zátonynál. Ha lelőtték őket, teátrálisan, rángó testtel estek össze, és közben nekicsapódtak a Casse család Winnebago lakóbusza, hátuljának. – Vayanse! Táguljatok a rohadt lakókocsitól! – kiáltotta Miguel. A harcosok felnéztek rá, majd elkotródtak a Segal birtokról, amelyet a tulajdonosnak volt képe így nevezni. Lerobbant kempingtábor volt, amelynek kavicsos és aszfaltos telkén most népszálló működött. A bérlők fele campesinos, mexikói bevándorló munkás volt, akik összetették a pénzüket, hogy vehessenek egy lakókocsit és a családjukat északra tudják hozni. A bérlők másik fele fehér bőrű volt, akik “visszavonultak” a sivatagba. A táborhely fél mérföldre volt az országúttól és három oldalról kerítés határolta el a lucerna mezőktől. Miguel nővérével, féltestvérével és nevelőapjával itt, a “birtok”-on béreltek lakhelyet három hónapja. Majdnem egy éve laktak a Winnebagóban. Miguel két héttel ezelőtt fejezte be a Taft-Morton Gimnáziumot, de nem volt hajlandó végigcsinálni az ezzel járó formalitásokat. A többi kölyköt alig ismerte és attól is tartott, hogy Russell, a nevelőapja is megjelenik és kínos helyzetbe hozza mások előtt. Előző este Alicia kis ünnepséget rendezett négyük számára. Az ünnepség közepén járhattak, amikor Russell, aki előzőleg valami töményét ihatott, részegen, könnyes szemmel beszédet tartott arról, milyen büszke, és hogy a mama bárcsak még élne és láthatná. Ez is úgy végződött, mint sok más szóváltásuk. Csúnya ordítozásba kezdtek, majd Miguel becsapta az ajtót, és otthagyta a lakók ocsit. A lakóbusz elején, a “konyhában” a tizenegy éves Troy ült, és a tévékészülék oldalát csapkodta. Körülbelül negyven mérföldre voltak Los Angelestől északra; az adást műholdakon keresztül közvetítették, hogy javítsanak a jel erősségén, de láthatóan nem sok sikerrel. – Mit művelsz? – kiáltotta Miguel a párnája alól. – A tévé tiszta homályos és zavaros. – Attól, hogy csapkodod, még nem lesz jobb. Valószínűleg a közvetítésben van a hiba. Hagyd békén! De Troynak nem volt sok türelme. Amikor a képminőség újabb tíz másodperc után sem javult meg, megint rácsapott a készülékre. Miguel kimászott a takaró alól, és megnézte, mi

történt. Reggel nyolc felé járt, már el kellett volna indulnia munkát keresni. – Látod? – mutogatott Troy a forgó képre. – Ráüssek még egyet? – Nem kéne, Mr. Kung Fu tévészerelő. Mondtam már. Nem a készülékben van a hiba, hanem a… közvetítő vonalban. Ezzel nem sikerült meggyőzni kisöccsét, ezért Miguel inkább témát váltott: – Bevetted a gyógyszered? – Majd beveszem később. Troy mellékvesekéreg elégtelenséggel született, Ugyanazzal a betegséggel, amely az anyjuk halálát okozta. Minden reggel egy kis dózis hidrokortizont kellett bevennie, de a szer költségessége miatt a család megengedte neki, hogy minden héten néhány napot elblicceljen. Ameddig rendesen evett és nem érte sok stressz, nem volt túl nagy baj, ha nem vette be a gyógyszert. – Ettél már valamit? – Nem. – Alicia, mi van ezekkel az edényekkel? Nyilvánvalóan a mosogatóban voltak és arra vártak, hogy valaki elmossa őket. Alicia csak magának csinált reggelit. A fiúk gondoskodjanak magukról! A lány elöl ült a Winnebago anyósülésén, és fényképeket vágott ki egy divatmagazinból. Amikor meghallotta, hogy Miguel neki kiabál, felcsavarta a hangerőt a walkmanjén. Tizennégy éves volt, nem tudott mit kezdeni magával. Mióta idén tavasszal a hormonjai működésbe léptek, rákapott, hogy sminkelje magát és feszülős, levágott szárú farmernadrágban meg szűk fehér trikóban kezdett járni, ami az új iskolában a kilencedikesek hivatalos egyenruhájává vált. Miguel odament hozzá, és már épp kezdte volna jól leteremteni az önzősége miatt, amikor egy piros Chevy teherautó hirtelen fékezve megállt a kavicsos úton a kocsifelhajtójuk végében. A sofőr egy pillanatra még a kocsiban maradt, amíg a mobiltelefonján beszélt. Lucas Fosternek hívták, helybéli farmer volt, aki felbérelte Russell Casse-t, hogy végezzen el egy kis S.O.S. légi-permetezést ma reggel. A növényevő molyok ellepték a Los Angelestől északra fekvő sivatagi ültetvényeket. A munka jókor jött a Casse család számára, mert egy kissé meg voltak szorulva anyagilag. A farmer felbaktatott a kocsifelhajtón, egy fej salátát tartott a kezében. Miguel érezte, hogy a reggelijének már lőttek. Odalépett az oldalsó ajtóhoz, és kinyitotta a szúnyoghálót. – Jó reggelt, Lucas. Mi a gond? – Apád itthon van? – Lucas Foster, az izmos fiatalember füstölgött a dühtől. Alicia kisurrant a bátyja mellett az autóból és onnan szólt vissza: – Elment bepermetezni a földjeiteket – mondta Alicia. – Már jó ideje elindult. – Nos, akkor hol a fenében van most? Miguel kitalált egy történetet arról, hogy Russell gépével volt valami gond az előző nap, de

Lucas nem hagyta, hogy befejezze. – Ezzel a seggfejjel nem lehet zöld ágra vergődni. Biztosan valahol ücsörög a nyolcszáz dollár értékű rovarirtószerrel, miközben a kis rohadt molyok felzabálják a terményt! Lucas azon kapta magát, hogy már ordít, de gyorsan visszanyerte önuralmát. Csak néhány évvel volt idősebb Miguelnél, és sajnálta őt. Most már saját magát szidta. Hogyan lehetett üzleti döntést hoznia azon az alapon, hogy rokonszenvet érez a kölykök és a bolond apjuk iránt. – Talán csak tankolnia kellett útközben, és már ott is van – mondta Miguel reménykedve. – Nem, épp most hívtam az apámat – válaszolta Lucas. – Biztosan majd akkor fog odaérni, amikor felerősödik a szél, és akkor várhatunk még egy napot. És közben a molyok mindent felzabálnak. Miguel annyira szégyellte magát, hogy legszívesebben bemászott volna egy lyukba meghalni. A nevelőapja, idült alkoholista lévén, már sok kínos pillanatot okozott a fiúnak, de ehhez foghatót még soha. Miguel nem hibáztatta Lucast, amiért dühös. Mögötte Troy még mindig a TV oldalát püfölte. – Troy, elég legyen! – figyelmeztette Miguel. – Ha még nem lesz a levegőben, amikor visszaérek, fel fogom hívni az Antelope Valley repülőteret, és felbérlek valaki mást. Nem várhatok egy újabb napot. – Igen, ez jogos. Azonnal indulok, és megpróbálom megkeresni. Miguel fogta a motorja kulcsait, és elindult kifelé az ajtón. Miközben Lucasszal együtt az autófeljáró felé tartottak, Alicia utánuk kiabált, és megkérte Lucast, hogy vigye el a Circl K Markelig. – Nem! – üvöltött Miguel, és a lány felé fordult, hogy a szemébe nézzen. – Azonnal bemész, és reggelit készítesz Troynak, mielőtt bárhova is mennél! Miguel beindította öreg Kawasakiját, és elindult, hogy megkeresse az apját.

5 Castillo ezredes és emberei a Pentagonban megállapították, hogy az óriási méretű tárgy stabilizálta a pozícióját, és 500 kilométerrel a Hold mögött parkolt le. Miután az Egyesült Államok Űrparancsnoksága új pályára állította három műholdját, képesek voltak alaposabban szemügyre venni ezt a tárgyat, amelyről három kamerájuk sugárzott egyenes adásban infravörös felvételt a Földre. A monitorokat állandóan figyelték. – Ezredes! – kiáltott fel az egyik katona hangosan. – Ezt meg kell néznie! Castillo átviharzott a termen és átnézett a férfi válla fölött az összetett infravörös képre. A szilárd tárgy alatti területen valamilyen zavar volt észlelhető. – Úgy néz ki, mintha robbanna – jegyezte meg Castillo. – Inkább úgy, mintha egy gomba szórná el a spóráit – felelte a monitor előtt ülő férfi. A tárgyról nagy darabok váltak le és pörögve szálltak az űrben. A katonák még néhány percig figyelték a képet, és észrevették, hogy a levált darabok köralakba rendeződtek. Ekkor Castillo és az emberei rádöbbentek, hogy mit látnak. Itt volt az idő, hogy felhívják Grey tábornokot, aki jelenleg a Potomac túlpartján, a Fehér Házban tartózkodott. *** Connie megpróbált kisurranni az irodája hátsó ajtaján, de nem volt szerencséje. Saját állományának munkatársai és egy tucat Fehér Házi szolga az előcsarnokban nyüzsgött, és azonnal lecsaptak rá, amint belépett az ajtón. Mindegyikük kezében kis notesz volt, telis-tele fontos kérdésekkel. A telefonvonalak teljesen felforrósodtak, megállás nélkül csörögtek a készülékek, és az egyik hívás fontosabb volt, mint a másik: szenátorok, külföldi nagykövetek, királynők és királyok, Whitmore családtagjai, tévétársaságok vezetői, prominens üzletemberek, akiket normális esetben kapcsoltak volna az elnöknek. Senki sem tudta, mit mondjon nekik. Connie tudta, hogy az embereinek szüksége van a válaszaira, de nem volt ideje beszélni velük. Már így is öt perc késésben volt az elnöki eligazításról, pedig ilyesmi még sosem történt meg vele. Elég régóta dolgozott már itt, hogy tudja, mi a legcélravezetőbb módszer egy feszültségterhes helyzet kezelésére: kedvesen mosolyogni, senkivel sem törődni és keresztültörni a tömegen. Főhadnagya, Fran Jeffries kiszúrta, mire készül. Rögvest a főnöke elé lépett, és gyorsan beszélni kezdett. – A CNN közölte: egészkor leadják, hogy az Egyesült Államok légköri atomrobbantást végzett, ha nem hívja fel őket, és utasítja el a, vádat. Connie vállat vont.

– Mondja meg nekik, hogy csak adják le a hírt, ha le akarják járatni magukat. A várakozók megrohamozták kérdéseikkel. – A NASA egész délelőtt nem száll le rólam – panaszolta az egyik zaklatott tanácsadó. – El tudná olvasni az üzenetüket? Nem tart sokáig, és szeretnék, ha jóváhagyná. – A hivatalos álláspontunk az – mondta Connie –, hogy nincs hivatalos álláspontunk. Constance – még mindig mosolyogva – tovább törtetett a tömegen keresztül a folyosó végén lógó Thomas Jefferson portréra koncentrálva. Amikor odaért, meglepte embereit. A lépcsőknél, ahol még több ember és még több kérdés várta volna, hirtelen balra fordult. Megnyomta a lift hívógombját. Amikor Gil Roeder a felső vezetésből látta, hogy Connie szökésre készül, odakiáltott neki a többiek fölött. – Mi a fene folyik itt? Tökéletes időzítés. Miközben a liftajtó becsukódott, Connie megpróbált olyan arcot vágni, mintha a kérdés szíven találta volna. – Na de kérem, emberek! Gondolják, hogy ha tudnék valamit, nem maguk lennének az elsők, akikkel megosztanám? Hallotta, ahogy a liftajtó előtt álló tömeg egy emberként válaszol: – Igen, gondoljuk! *** Az Ovális Irodában az elnök már megnyitotta az ülést. A megbeszélésen Glen Parness vezérkari főnök, Grey tábornok, az Egyesített Vezérkar feje és Albert Nimziki hadügyminiszter voltak jelen. Whitmore mindegyikükben megbízott. – …de szeretnék mindenkit emlékeztetni – Grey a mondandója közepén járt –, hogy a műholdjaink a jelen pillanatban megbízhatatlanok. Egyelőre nem világos, hogy az objektum be akar-e és be tud-e lépni a Föld légkörébe. Még az is megtörténhet, hogy nem jön közelebb. L ehetséges például, hogy nem akar a gravitációnkkal vesződni. – Ez igaz, elnök úr – jegyezte meg Nimziki. – Lehet, hogy úgy van, ahogy a parancsnok gondolja, és egyszerűen elmegy mellettünk. De akkor is az a feladatunk, hogy felkészüljünk minden eshetőségre. Mivel nincs a birtokunkban több információ, azt kell feltételeznünk, hogy a tárgy ellenséges szándékú. Azt javaslom, hogy irányítsunk rá néhány interkontinentális ballisztikus rakétát, és indítsunk megelőző támadást. Nimziki magas, ösztövér, hatvan körüli férfi volt, aki az évek során a “Vasmarok” gúnynevet vívta tó magának. Ritka jelenségnek számított Washingtonban. Olyan kabinetszintű tisztségviselő volt, aki megőrizte pozícióját több elnök alatt is. Whitmore volt a negyedik elnöke, a második demokratája. Nimziki nem volt igazán szeretnivaló, de amikor megszólalt,

mindenki úgy érezte, hogy oda kell figyelnie rá. Néhány évvel ezelőtt így írt róla a The Post: “J. Edgar Hoover óta nem volt olyan kormánytisztviselő, aki ekkora hatalomra tett volna szert ané lkül, hogy indult volna a választásokon.” Nimzitinek – noha intenzíven politizált – sikerült megőriznie azt a látszatot, hogy ő fölötte áll a politikának. A machiavellista politikusnak sikerült a színfalak mögött maradnia. Javaslata pontosan az az “először lőj, kérdezni ráérsz később is” hozzáállás volt, amit a többiek a teremben szerettek volna elkerülni. – Már megbocsásson – szólt közbe Grey –, de annak a kevés információnak a fényében, amivel eddig rendelkezünk, ez súlyos hiba lenne. Ha nem járunk sikerrel, akkor csak felbosszantjuk őket. Ha pedig sikerrel járunk, akkor egyetlen zuhanó tárgyból rengeteget csinálunk. Abban egyetértek Nimziki miniszter úrral, hogy ráirányítjuk a rakétákat, előkészítjük a támadást, de… Constance lépett be az ajtón, ám amikor meglátta a fejeseket, visszahőkölt. – Mekkora a kár? – kérdezte tőle Whitmore, így invitálva a nőt, hogy csatlakozzon a tanácskozáshoz. – Hogyan reagálnak az emberek? – Jó napot, uraim! – biccentett Connie az asztal körül helyet foglaló férfiaknak, miközben leült Nimziki mellé. – A sajtó jelenleg a saját elméleteit gyártja. A CNN azzal fenyegetőzik, hogy leközöl egy műsort, azt sejtetve, hogy kísérleti atomrobbantást próbálunk eltussolni. Beütemeztem magamnak egy sajtótájékoztatót hat órára, ami egy időre lecsillapítja a kedélyeket. A jó hír az, hogy senki sem esett pánikba, legalábbis nem komolyan. Nimziki kezdte elveszíteni a türelmét a félbeszakítás okozta késlekedés miatt. Az asztal túloldalán ülő Greyhez intézte a szavait: – Will, azt hiszem eljött az idő, hogy érintkezésbe lépjen az Atlanti Parancsnoksággal, és a készültségi állapotot változtassa DEFCON 3-ra. A többiek egy emberként háborodtak fel. Szerintük ez még túl korai volt. A többségnek az volt a véleménye, hogy nagy hiba lenne megkongatni a vészharangot, amíg még azt sem tudják, mivel állnak szemben. Nimziki a saját álláspontját védte, de végül is a többiek lehurrogták. Az összeszólalkozás végén Parnessnek, a vezérkari főnöknek még mindig akadt mondanivalója. – Azt is számításba kell vennünk, hogy mindössze két nap választ el bennünket július 4.-étől, és a haderőállomány fele kimenőt kapott az ünnepre. Nem is szólva a parancsnokokról, akik Washingtonba érkeztek a vasárnapi parádéra. Az egyetlen lehetőség, hogy az embereinket gyorsan visszarendeljük a támaszpontokra. Ez a televízió és rádióadásokon keresztül lenne megvalósítható. – Na persze – gúnyolódott Constance. – És keltsünk pánikot az egész világban. Az ajtó újra kinyílt. Grey tábornok pentagoni összekötője lépett be a legújabb hírekkel. – Legfrissebb információink szerint a tárgy stacionáris pályára állt, amelynek révén a Hold eltakarja, ekképpen nem lehet közvetlenül látni. – Mintha el akarna rejtőzni… – jegyezte meg Grey. – Ez jó hírnek tűnik, legalábbis egyelőre – mondta Parness reménykedve. – Lehet, hogy csak megfigyelnek minket.

Grey összekötője még nem fejezte be mondandóját. – Elnézést, de ezzel még nincs vége. Az objektum helyi idő szerint délelőtt 10 óra 53 perckor állt a pályájára. Helyi idő szerint délelőtt 11 óra 1 perckor a tárgyról kisebb darabok váltak le. – Darabok? – kérdezte Whitmore meglepetten. – Igen uram, darabok – folytatta a férfi. – Szám szerint harminchat. Megközelítőleg csészealj formájúak és apró méretűek magához a központi tárgyhoz képest. – A Föld felé tartanak? – kérdezte Whitmore, de már tudta, mi lesz a Válasz. – Nagyon úgy tűnik, uram. Az Űrparancsnokság becslései szerint ha a jelenlegi röppályát követik, huszonöt percen belül behatolnak a Föld légkörébe. Az elnök megdöbbenve meredt a Légierő egyenruháját viselő fiatalemberre. Egy pillanatig azt gondolta, biztos csak valami rossz tréfa az egész, amibe a többiek be vannak avatva; egy alaposan megrendezett színház, amelyet azért csináltak, hogy lássák, hogyan reagál rá. De nem, ez valóság volt, könyörtelen és megmásíthatatlan. Ami nevetségesnek és eltúlzottnak tűnt néhány órával ezelőtt, most rettenetes igazsággá tornyosult. Az emberiség egyik fő félelme, a mélyen elfojtott rettegés, most beteljesedik. A Földet meglátogatja, és lehet, hogy el is foglalja ez a másik világból érkező ismeretlen tárgy. Nimziki törte meg a rémült csendet. – Harminchat, feltételezhetően ellenséges űrhajó tart felénk, elnök úr. Akár szeretjük, akár nem, DEFCON 3-at kell hatályba léptetnünk. Még ha pánikot is keltünk vele, azonnal vissza kell rendelnünk a katonákat, és riadókészültséget kell életbe léptetnünk. A teremben senkinek sem volt ellenjavaslata.

6 Bekapcsolt egy riasztó. A piros lámpa – sivító hang kíséretében – villogni kezdett. Kinyílt egy ajtó, és a riasztó elhallgatott. David karja benyúlt az ajtón, és előhúzta Cup-O-Noodlesét. Ebédidő volt a Kompakt Kábelnél. David szinte megállás nélkül az átjátszó helyiségben dolgozott. Mintha nem lett volna amúgy is túlzsúfolt a szoba, behozott két újabb bőrönd méretű gépet és egy laptopot. A szoba közepén állította fel őket. David hanyag volt, amikor koncentrált. Ülés közben a lábait maga alá húzta a székben, könyöke pedig a térdei között volt összecsavarodva a nagy összpontosításban. Erősen szuggerálta laptop képernyőjét, miközben figyelte a képi megjelenítést, amely húsz másodpercenként ismétlődött. – Szervusz, te csini zseni! – lesett be a sarok mögül fülig érő szájjal Marty. – Nem azért jöttem, hogy sürgesselek. Csak meg szeretném kérdezni, nincs-e valamire szükséged. Ez persze tiszta hazugság volt. Ha valami nem volt rendben, akkor Martynak ott kellett gubbasztania, mint egy anyaoroszlánnak. – Marty! Öregem! Foglalj helyet és nyugi! Marty lábujjhegyen lépkedett. Olyan volt, mint egy elefánt a porcelánboltban. David már egyszer kirúgta, amikor a válla fölül leste a fejleményeket és túl sokat kotnyeleskedett. Most megfogadta magában, hogy nem fogja molesztálni Davidet, és ezt az első tíz másodpercben sikerült is betartania. De akkor elfogyott az akaratereje. – David, mondd, hogy nyomon vagy! Könyörgök. Mondd, hogy rájöttél a nyitjára! – Nos – kezdett bele David komótosan –, van egy jó és egy rossz hírem. Melyiket akarod először hallani? – Mi a rossz hír? – A rossz hír az, hogy meg foglak büntetni, mert megzavartad az ebédemet. Marty csípőre tette a kezét, és gúnyolódni kezdett. – Csak azt ne mond, a jó hír pedig, hogy nem kell fizetnem. – A jó hír az, hogy rájöttem, mi a hézag. – David egy nagyot kanalazott a levesből. Marty ripacskodva a szívére tette a kezét és vett néhány mély lélegzetet. – Hálisten. Tehát, mi is a gond? – Egy furcsa szignál került a műhold szignáljába. Jel a jelben. Halvány lila gőzöm sincs, honnan ered. Ehhez hasonlót még sohasem láttam. És ez a jel valahogy belekerült az égen levő összes műhold szórásába. Marty tátott szájjal bámult. – És ez miért is olyan jó hír? – Mert a jelnek meghatározott szekvenciája van, görbéje. Tehát innen már semmiség az

egész. Generálni kell a jel frekvenciájának a digitális képét, azt átalakítani bináris kóddá majd egy inverz fázisú jelet kell alkalmazni az elméleti spektrométerrel – és csiribí-csiribá, az átfedés ki van szűrve. – Az átfedés ki van szűrve? – nézett Marty értetlenül. – Ez azt jelenti, hogy újra jó lesz a kép? – Vág az eszed. – Ez egyben azt is jelenti – kérdezte Marty szégyenlősen –, hogy az egész városban csak mi fogunk tiszta adást sugározni? – Hacsak nem osztjuk meg a többiekkel, amit tudunk – ajánlotta David angyali jósággal. Tudta, hogy Marty vérre menő harcot folytat a konkurens állomások vezetőivel, és hogy ezután a felettük aratott győzelem fényében fog sütkérezni. – Ha-ha-ha! Ez tetszik. – Marty vad örömtáncot lejtett. – A titkos fegyverünk! Az inverz fázisú elméleti spektrométer-analizáló! Ez a nap kezd csodálatos lenni. *** Amikor Miguel végül rátalált Russellre, amaz már az ezer négyzetjardos paradicsomföld negyedét bepermetezte. Mezei idénymunkások gyűltek össze a kocsijaik körül, mert nem tudtak dolgozni a permetezés ideje alatt. A földterület körülbelül egy mérföld hosszú volt, az egyik oldalát óriási eukaliptuszfák szegélyezték. Russell, ahelyett, hogy a fás oldallal párhuzamosan permetezett volna, a sorokkal egy irányban haladt, és a gépét mindig csak az utolsó pillanatban kapta föl, letarolva a fák koronáit. A repülő egy pompás, régi de Haviland volt. Duplafedeles, tűzpiros, kétüléses gép, amely abban az évben készült, amikor Lindbergh átrepülte az Atlanti-óceánt. A behúzható szárnyak fakeretei szorosan be voltak vonva szövettel. Az Egyesült Államok postahivatalai használták a Havilandeket a húszas években, amikor elkezdődött a transzkontinentális légipostai szolgálat. A repülőnek egy vasárnapi légiparádén lett volna a helye, nem pedig a földek fölött. A gép már eleve túl súlyos és nehezen irányítható volt, és csak tovább rontott a helyzeten, hogy Russell egy zsinór és egy gumikötél segítségével felerősített rá további kétszáz font tömegű permetezési felszerelést. Amikor Russell zuhanórepülésben újabb menetbe kezdett a paradicsomföldön, Miguel kiabált és integetett neki, hogy valahogy rávegye a landolásra. A farmmunkások is csatlakoztak hozzá. A repülőgép pilótája azonban semmit sem értett az egészből: bugyután visszaintegetett. – Russell, ébredj fel! – rimánkodott Miguel. Russell az elmúlt két év alatt nagyon lezüllött. Állandóan részeg volt, most már annyira sem törődött a gyerekekkel, mint korábban. A szomszédok néha feljelentették a rendőrségen, és a rendőrség kiküldött egy szociális munkást. Ilyenkor Russell egy időre kijózanodott. Mindig is lökött volt, de amikor Miguel anyja megbetegedett majd végül meghalt, Russell teljesen

kikészült. Egyre nőtt benne a halálvágy. Pár naponként kijózanodott, és megígérte, hogy tiszta lappal indul. Mégis mindent Miguelnek kellett elintéznie: kifizetni a havi lakbért, megvásárolni Troy gyógyszerét és a tengernyi más gond. Russell nem volt több egy nyűgöt jelentő lakótársnál. Amikor a repülő megfordult, hogy megkezdje a következő kört, Miguel hirtelen felpattant a motorkerékpárjára, és elindult a földterület közepe felé. Közvetlenül a repülőgép útjában állt meg. Szerencsére Russell időben észrevette a fiát, és leállította a permetezést. Ahogy elhaladt, lenézett a fiúra, és látta, hogy az int, szálljon le. Hátrafordult a székében, Miguelre mosolygott és jelezte, hogy megértette a jelzést. Látta, hogy a gyerek egyszerre hevesen integetni kezd, de nem értette, miért, amíg vissza nem fordult a székében, és szembe nem találta magát a száz láb magas eukaliptuszfák kerítésszerű sorával. Már túl késő volt, hogy felkapja a gépet. – Uramisten! – kiáltotta túl a motor hangját. Russellnek szerencsére nem volt ideje gondolkozni. Reflexszerűen cselekedve kilencven fokkal elfordította a gépet, így az átsüvített a fák közötti keskeny résen. Kevesebb mint egy láb hely volt a gép és a fák között. Ahelyett, hogy megkorholta volna magát, amiért ilyen ostoba volt vagy hálát adott volna az égnek, amiért ekkora mázlija volt, Russell nagy üdvrivalgásba kezdett, el volt telve saját ügyességével. Néhány perccel később leállította gépét a távoli autópályán. Amikor Miguel odaért, Russell épp megpróbált kikászálódni a pilótafülkéből. – Láttad ezt? – kiáltotta. – Nem akármilyen manőver volt! Levette bőr repülős sapkáját és letette magát az alsó szárnyra. Russell Casse ötvenöt éve ellenére olyan volt, akár egy nagy gyerek; telt, kikerekedett arcával és dús, göndör, szőke hajával úgy nézett ki, mint egy óriásbébi. Pedig jól megtermett, több mint hat láb magas, széles vállú férfi volt. Az utóbbi néhány év szünet nélküli ivászata megváltoztatta a férfi arcát: vonásai megereszkedtek és egyre kuszábbak lettek. – Mi a fenét keresel itt? – kérdezte Miguel élesen. – Megkeresem a betevő falatra valót – énekelte Russell büszkén. – Dolgozom, és, ha szabad megjegyeznem, remekül teszem a dolgomat. – Ez a terület nem Fosteréké. Rossz föld permetezel – mondta neki Miguel. – A város másik felében kellene lenned. Russell, aki még mindig a repülő szárnyán ücsörgött, hosszasan bámulta az ültetvényt és az út végén álló farmházat. – Biztos vagy ebben? – A fenébe, Russell. Szívességet tett neked. Most volt a lakókocsinál és utánad érdeklődött. És meg fogja fizettetni veled a kárba veszett permetet. Russell a fejét csóválta. Nincs értelme, hogy kiborulj emiatt, mondta magában. De ez volt az első munkája, amit ebben a szezonban kapott, és Lucas volt az egyetlen farmer a városban, aki még bízott benne. – Tudod, milyen nehéz olyasvalakit találni, aki nem gondolja, hogy teljesen bolond vagy? – sziszegte a fiú.

– Most mihez fogunk kezdeni? Most mihez kezdünk? Russellnek nem volt válasza. Meg akarta ígérni Miguelnek, hogy ettől a pillanattól fogva minden másképp lesz. De tudta, a fiú úgysem hinne neki, sőt még ő sem hinne magának. Tehát inkább némán állt az út közepén, amíg Miguel berúgta a motorját, és elviharzott. Russell előhúzott egy flaska Jack Daniel's-t a dzsekije zsebéből. Most valaminek vége szakadt. Talán csak annak volt vége, hogy színlelje, még harcol maga ellen. Az utolsó néhány év megtörte. A felesége betegsége, majd halála, az éjszaka, amikor elrabolták, aztán annak a híre, hogy Troy örökölte anyja mellékvesekéreg-elégtelenségét. A picsába. Ha az élet ennyi fájdalommal jár, akkor ő nem kér belőle. Ha nem lennének a gyerekek, visszaülne az öreg repülőbe, felrepülne minél magasabbra, aztán elzárná a motort, és hagyná, hogy visszazuhanjon a földre. Ehelyett lecsavarta a flaska kupakját és húzott egy jókorát a whiskyből.

7 Mélyen az észak-iraki sivatag belsejében Ibn Assad Jamal egy apró tábortűz előtt guggolt és reggeli kávéját készítette. Beduin lévén kitaszították arról a földről, amelyet törzse magáénak tudott számtalan nemzedéken keresztül, és számos más beduin klánnal egyetemben beterelték egy ocsmány, zsúfolt sátorvárosba. A Nap csak egy óra múlva kelt fel, de az összetákolt falu már ébredezett. Jamal egy bottal belekotort a tűzbe és kivette a nagyapja kávésbögréjét, amelyben forrt a sűrű arab kávé. Miközben várta, hogy a kávészemcsék leülepedjenek a bögre aljára, egy sikoltást hallott. Egy másodperccel később már többen sikoltoztak és kiáltoztak kétségbeesetten. Jamal hirtelen lebénult a hallottaktól. A dűnék tetején megpillantotta egy tucatnyi alak körvonalát. Először arra gondolt, hogy a táborhelyet megtámadta a hadsereg, de amikor az emberek ordítva és nyöszörögve elfutottak mellette, meglátta, mi elől rohannak. – Ensha' Allah – motyogta magában. Olyan valamit látott, amitől rogyadozni kezdtek a térdei. Az ég jókora darabja lángokban állt. Egy narancssárga, fehér és szürke színekben lángoló, hegy nagyságú tűzgolyó úgy repült az égen, mint egy lapos kő, amely kacsázva vízbe ér. A tűz mélyvörös izzást kölcsönzött a homoknak, amint a lángok egyre lejjebb ereszkedtek. Jamal jó néhány másodpercig nem tudta levenni a szemét a jelenségről, és közben egyre nőtt benne a félelem. Végül újra lábra állt, érthetetlenül motyogott valamit, aztán hanyatt-homlok futásnak eredt, mint a többiek. *** Néhány száz mérföldre innen, a Perzsa-öböl közepén egy atom-tengeralattjáró, a USS Georgia szelte keresztül a sötét víz felszínét. Antennarendszere a parancsnoki torony tetején forgott. A tengeralattjáró rádiólokációs helyiségében elszabadult a pokol. Fülsüketítően harsogott egy riasztóberendezés, amelyet a radarernyő szokatlan felfedezése indított be. A nyugtalan legénység, amely egy pillanattal azelőtt még az igazak álmát aludta, most betódult a vízhatlan válaszfallal körülvett helyiségbe. A tengeralattjáró parancsnoka, J. C. Kern tengernagy átlépett a vízszintes ajtónyílás fölött, és – túlordítva a hangzavart – magyarázatot követelt. – Jelentést kérek! Egy tengerész, aki fejhallgatót viselt, a tengernagy felé fordult a székével. – Uram, a radar nem észlel semmit tizenhét kilométeres körzetben. A tengernagy a központi radartérképhez lépett és tanulmányozni kezdte a bejövő jeleket. A képernyő tetejének nagy része üres volt, de az világosan látszott, hogy nem a berendezés

romlott el, mert a képernyőt elfoglaló üres ellipszis változtatta a helyzetét. – Tengernagy – lépett közelebb az egyik tiszt. – Elrendeltem egy teljes diagnosztikát. A kisegítő radaregységek… – Uram, elnézést, uram – kiáltotta egy másik tengerész a zsúfolásig megtelt helyiség másik végéből. – Lehet, hogy a radar meghibásodott, de az infravörös teljesen letért a térképről. Nem jelez semmit. A tengerész hátrébb lökte magát a monitortól, hogy Kern is láthassa az infravörös keresőrendszert. A teljes képernyőt egyetlen nagy vörös folt borította be. – Hadnagy – vakkantotta Kern, akit szinte már gyönyörködtetett a zűrzavar. – Igen uram? – Hívja fel az Atlanti Parancsnokságot! *** Az Ovális Iroda zsúfolásig megtelt katonai vezetőkkel és az elnök tanácsadóival. Harminc telefonhívást bonyolítottak egyszerre, de a zajszint suttogó morajlásnál nem emelkedett magasabbra. Pótasztalokat hoztak be a terembe, és állandó volt a ki-be járkálás. Az egyesített vezérkar egy órával korábban érkezett, hogy visszarendelje a nemzet fegyveres erőit. Az atom-tengeralattjáró flotta bevetésre készen állt, és a hadihajók felfejlődtek mindkét partvonal mentén. A civil tanácsadók a szófákat vették birtokba, az elnök pedig az északi ablak előtt ült a Resolute nevű asztal mögött, amelyet Teddy Roosevelt kapott ajándékba Anglia királynőjétől. Az Atlanti Parancsnokság és a NATO képviselői, valamint a brit, orosz és német konzulátusok katonai attaséi is jelen voltak. A döntéshozók serege, amely a Fehér Házban eddig valaha összegyűlt legütőképesebb csoportnak számított, most mégis a várjuk-ki-a-végét politikát választotta. Sokan közülük a megelőző támadást propagálták a Hold mögött bujkáló tárgy ellen. De kikérték a NASA mérnökeinek véleményét is annak a megvalósíthatóságáról, hogy felküldenek egy űrhajót, amely nukleáris fegyvereket vet be a tárgy ellen, majd több okból kifolyólag végül arra a nem túl könnyű döntésre jutottak, hogy ne tegyék. Feszülten várták, hogy a harminchat objektum belépjen a Föld légkörébe. Amikor megcsörrent a Pentagon-vonal, a szobában tartózkodó vezetők mind elhallgattak. Grey tábornok mint az Egyesített Vezérkar képviselője a telefonhoz lépett. – Itt Grey beszél – morogta a telefonba, miközben arca egy kőszoboréhoz hasonlított. – A Csendes-óceánon hol? – kérdezte. Egy pillanatnyi hallgatás után az elnökhöz fordult. – Észrevettek kettőt, amelyik a nyugati part felett közeledik, mindkettő Kalifornia felé tart. – Küldheted a repülőt a Moffet Fieldről – rendelte el Whitmore.

A gép akkor már mozgásban volt. Egy AWACS repülőgép a San Jóséhoz közel eső támaszpontról már a levegőben várta az utasítást, hogy nekifogjon a közeledő jármű megvizsgálásához. Az ajtó kipattant, és Connie meg sem állt az elnök asztaláig. – A CNN élő adást közvetít Oroszországból. Mutatják ezt az izét. – Kapcsolják be – mondta Whitmore, Lermontovra, az aggódó orosz nagykövetre pillantva. Az egyik alkalmazott kinyitotta a szekrényajtókat és bekapcsolta a televíziót. Az élő közvetítés Novomoszkovszkból, az Oroszország fővárosától kétszáz mérföldre fekvő iparvárosból érkezett. A helyi riporter egy széles sugárút szélén állt, amely a város legelőkelőbb környékén haladt keresztül, és megpróbálta túlkiabálni a körülötte eluralkodott zűrzavart. Annak ellenére, hogy alig múlt reggel hat óra, az utcát ellepték a kétségbeesett lakosok, akik fejvesztve menekültek minden irányba. Autók húztak el a kamera előtt, a gyalogosokat kerülgetve. A riporter szavait a CNN atlantai stúdiójában fordították. “… többen jelentették itt, Novomoszkovszkban és Oroszország más részeiben, hogy látták ezt a légköri jelenséget. Újra elmondjuk: az objektum túl lassan mozog ahhoz, hogy üstökös vagy meteor legyen. A csillagászok nem tudnak magyarázattal szolgálni a rejtélyes jelenséggel kapcsolatban.” A kamera már nem a riportert mutatta, hanem az eget. A távolban látni lehetett a tűzgolyó szemcsés képét a kora reggeli égbolton. Ahogy a kamera ráközelített, a lángköpködő óriás betöltötte a képernyőt és lángnyelvek törtek fel belőle minden irányban ahogy a tovahaladó tárgy felszíne tovasiklott az égben, súrlódásával nagy mennyiségű oxigént égetve el. Az Ovális Irodában mindenki a tévéképernyőre meredt, megbénulva a furcsa látványtól. A fortyogó tűzfelhő olyan volt, mint amikor Isten megjelent egy régi Charlton Heston-filmben. “Ahogy az élő felvételeinkből láthatják – folytatta a CNN egyik munkatársa –, pánikhangulat uralkodott el Novomoszkovszkban. Megtudtuk, hogy hasonlóan reagálnak az egész városban. Az orosz vöröskereszt jelentése szerint máris számos sérülés történt. Ezek közül a legtöbb közlekedési baleset volt, amit az okozott, hogy a polgárok igyekeznek olyan messzire kerülni ettől a különös jelenségtől, amennyire csak lehetséges. A helyzet még súlyosabb Moszkvában, ahova a jármű várhatóan tart.” – Elnök úr – szólt közbe Grey tábornok –, a Moffet Fieldről indult AWACS három percre van a tárgytól. A pilótafülkéből kijövő vonalat ráköthetjük a telefonra. – Kapcsolják a kihangosítható telefonra. Whitmore nem látott okot arra, hogy a többiek ne hallhassák a jelentést. Aggódó emberek gyülekeztek az elnök íróasztala körül, hol a telefonra, hol egymásra pillantva, miközben az AWACS pilótájának háromezer mérföld távolságból érkező hangját hallgatták az Ovális Irodában. ***

A repülőgép déli irányban repült néhány mérföldre a kaliforniai partvonaltól. Az AWACS, a repülőfedélzeti riasztó- és ellenőrzőrendszer képes volt arra, hogy egyidejűleg átkutasson egy négyszáz mérföldes területet és bemérjen ötszáz ellenséges repülőgépet. De a csúcstechnológiával készült radarrendszer, mint a Föld sok más kommunikációs rendszere, jelenleg nem működött. A repülőgép pilótájának higgadt, hozzáértő hangja dörmögve érkezett a telefonba. – A kettes radar nem észlel semmit. Az első radar nem lát semmit, az oldalsó radar pedig gyenge. Mit mutatnak a repülőn a műszerek? Vétel. – Pontosan ugyanazt, uram. Az első radar abszolút nem működik. A meteorológiai körülményeket jelző műszerek nem működnek. Vétel. A repülőgép belseje tele volt számítógépekkel, műszerkészletekkel, radarernyőkkel és más információgyűjtő berendezésekkel. A fejhallgatós, narancssárga overallos technikusok őrjöngve ordibáltak minden létező dolgot kipróbálva, hogy sikerüljön normalizálni a navigációs rendszert. – Little Pitcher – szólt egy hang a rádióban –, bemértünk Fort Ordnál, teljesen tiszta vagy. Kikerültél már a felhők közül? Vétel. – Nem – válaszolta az ablakon kipillantva a pilóta. – Még mindig zéró a látótávolság. Egy trópusi vihar szokatlanul északra húzódott Mexikóból, vastag felhőtakarót hagyva a kaliforniai partvonal fölött. – Fort Ord, mennyire becsülöd a távolságot? Vétel. – Ne haragudj, Little Pitcher, de elveszítettük a szöget. Már nem látunk. Azon a területen üres a monitor. Talán San Diego még lát titeket. Egy vészterhes pillanatig csend volt, majd egy új hang kapcsolódott be a beszélgetésbe. – Itt San Diego. A válasz negatív. Itt is hasonló a helyzet. Little Pitcher a zavart mezőben van. Ne haragudj, Pitcher. Készenlétben maradunk. A napsugarak néhány pillanatra áthatoltak a felhők közötti réseken és besütöttek a pilótafülkébe, aztán gyorsan el is tűntek. – Földi irányítás, itt Pitcher. A műszerek egyáltalán nem működnek. A magasságmérő és a környezeti vezérlő tönkrement. Még mindig zéró látótávolsággal haladunk előre és nincs semmilyen információnk arról, hogy mi van előttünk. Egy kicsit feljebb emelkedem és megnézem, hogy világosabban látunk-e a felhőtakaró fölött. – Vettem, Pitcher – jött a válasz a Moffet Fieldről. – Most rajtatok áll a döntés. Teljes kézi vezérlésre vagytok kapcsolva. – Ne emelkedj – suttogta az elnök. Az elnök, aki maga is vadászbombázó pilóta volt egykor, magát képzelte a repülő kormányrúdja mögé.

– Csak tartsd szintben! – De a telefonösszeköttetés csak egyirányú kommunikációt tett lehetővé. – Innen egy kicsit jobbnak látszik – jelentette az AWACS megkönnyebbülten. – Azt hiszem, találtunk egy tiszta részt. Egyre erősödött a szonikus zavarás, és a sztatikus interferencia recsegése tovább morgott a kihangosított telefonban. Aztán, ahogy az AWACS kiszabadult a felhők közül, a pilóta hangja kiabálta túl a zajt. – Uramisten! Lángol az égbolt. Öt mérföld magas és húsz mérföld széles szilárd lángfal emelkedett előtte, amely fenséges és félelmetes látványt nyújtott. A megközelítően körformájú test csökkentette magasságát és egyenesen ráereszkedett a repülő tetejére. A pilóta visszarántotta a kormányt meredeken felfelé irányítva a gépet. De amikor túl közel kerültek a tűzgolyóhoz, a repülő hirtelen összezúzta magát, mint egy villanykörte, amikor felhevített üllőre zuhan. Éles kattanás hallatszódott a kihangosított telefonban, majd az Ovális Irodába vezetett vonal elnémult. – Hozzák vissza őket! – kiáltotta oda Grey tábornok az egyik emberének, annak ellenére, hogy a teremben mindenki sejtette: a repülőt elveszítették. Az Atlanti Légiparancsnokság főparancsnoka közelebb lépett a megdöbbent elnökhöz. – Két újabbat észleltek az Atlanti-óceán fölött. Az egyik New York irányába, a másik felénk tart. – Mennyi időnk van? – Kevesebb mint tíz perc, uram. Ezen hírek birtokában Whitmore polgári szakértői elkezdték átverekedni magukat az elnök íróasztalát körülvevő katonák gyűrűjén. Elsőnek Nimzikinek sikerült átjutnia. Lényegretörően beszélt és elég hangosan ahhoz, hogy az egész teremben hallani lehessen, amit mond. – Az elnököt azonnal biztos helyre kell szállítanunk. Katonai kíséretet kell szervezni a Kristály-hegyhez. Grey tábornok teljes mértékben egyetértett. Odahajolt az elnök székéhez, és sürgette az azonnali biztonságos helyre való szállítását. Az elnök átnyúlt az asztal fölött, és kezét Nimziki vállára helyezte. A gesztus meglepetésszerűen érte a minisztert. Megmerevedett és úgy bámult a kézre, mintha egy mérges pókot látna. Whitmore elnök kihasználta a pillanatot, hogy tanácskozzon legbizalmasabb tanácsadójával. – Connie, te mit gondolsz? Várható, hogy itt is akkora lesz a pánik, mint Oroszországban? – Talán még rosszabb lesz a helyzet, mint amit láttunk – felelte Connie. – Egyetértek – mondta Whitmore. – Az emberek elkezdenek menekülni, mielőtt még tudnák, merre menjenek. Sokan fognak meghalni.

– Elnök úr, ezeket a másodlagos ügyeket útközben is megtárgyalhatjuk – szólt közbe Nimziki. – De a helyzet megköveteli, hogy maga, a főparancsnok… – Nem megyek sehova – jelentette be az elnök. Nimziki megrökönyödött, mint ahogy mindenki más is a teremben. Számos magas rangú tiszt lépett közelebb az elnökhöz, hogy megpróbálják az ország első emberét jobb belátásra téríteni. – Működőképes kormányt kell fenntartanunk válsághelyzet idején – mondta az egyik tábornok. Egy tucat ember egyszerre ordított, aggódva az elnök biztonságáért. A titkosszo lgálat két ügynöke átverekedte magát a tömegen és közrefogták az elnököt. Az elnök egy hosszú, dühös pillantással elnémította a teremben tartózkodókat. Majd megfontoltan kiadott néhány parancsot. – Azt akarom, hogy az alelnököt, a kabinetminisztereket és a vezérkari főnököket vigyék biztonságos helyre! Vigyék őket az Észak-Amerikai Légierő Parancsnokságra. Én pedig egyelőre itt maradok a Fehér Házban. Nimziki ellenszegült. – Elnök úr, mi mind… – Megértem az álláspontját – szerelte le Whitmore –, de nem fogok hozzájárulni a tömeges hisztériához, amely több ezer áldozattal járhat. Mielőtt futva menekülünk, bizonyosodjunk meg róla, hogy ellenségesek-e egyáltalán, és hogy merre tartanak. Nimziki fagyos pillantást vetett az elnökre. Remélte, hogy Whitmore más lesz, mint a többi elnök, akiket korábban szolgált, remélte, hogy a katonai kiképzése miatt megőrzi nyugalmát vészhelyzet esetén. Annak ellenére, hogy a helyzet teljesen újszerű volt, meg volt a protokoll, amit követni kellett volna. De Whitmore megpróbálta átírni a forgatókönyvet. Nimzikinek volt meg néhány ütőlap a zsebében, de tudta, hogy még túl korai lenne kijátszani őket. – Connie – folytatta Whitmore –, kapcsold be a vészhelyzeti hírközlőrendszert. Beszédet tartok, mihelyst működésbe hozod, írj egy rövid beszédet, amivel felszólítjuk az embereket, hogy ne essenek pánikba, és maradjanak otthon, ha lehet. Húsz perc elég lesz? – Adj tizet – mondta Connie már kifelé menet. A vezérkari főnökök még mindig az irodában álltak. Össze voltak zavarodva és nem szívesen hagyták itt a jelenlegi helyüket, amely időközben parancsnoki központtá alakult. – Rendben van, emberek, mozgás! – parancsolta Whitmore. – Azt akarom, hogy eljussanak az Észak-Amerikai Légierő Parancsnokságra, amilyen gyorsan csak lehet. A hat tábornok egymásra nézett, majd kelletlenül megindultak az ajtó felé. Grey kiszakadt a csoportból és megállt Whitmore előtt. – Tom, az engedélyeddel szeretnék melletted maradni. Az Egyesített Vezérkar főnökétől ez szokatlan kérésnek hangzott, de ha a két férfi közötti régi barátságra gondolunk, akkor nem volt meglepő.

– Éreztem, hogy meg fogsz kérni – mosolygott Whitmore. – És maga, Mr. Nimziki? A magas, pesszimista férfi gondolkodás nélkül rávágta: – A Nemzeti Biztonsági Tanács irányelvei előírják, hogy a hadügyminiszternek állandóan elérhetőnek kell lennie az elnök számára. – Aztán egy pillanattal később hangszint váltott: – A munkám megköveteli, hogy maradjak. Ez is úgy hangzott, mint a legtöbb dolog, amit mondott: fenyegetően. Grey tábornok Whitmore felé fordult, és feltette a nagy kérdést, amely mindenkit foglalkoztatott az el, múlt néhány órában: – Elnök úr, mi történik, ha a látogatóink ellenséges szándékúak? Whitmore gondolkozott egy másodpercig. – Akkor az Isten segítsen rajtunk!

8 Az átjátszó helyiség ajtaja lassan nyílt ki, mint egy feledésbe merült sír pókhálóval borított bejárata. David a párhuzamos világegyetemekről elmélkedett, belemélyedve egy számítógépes nyomtatványba. Szórakozottan becsoszogott a Kompakt Kábel központi irodájába. Az egyes sorközzel nyomtatott eredmény tizenhat oldalra rúgott, pedig csak egy dolgot tartalmazott: egyetlen, hihetetlenül hosszú számot, egy folyamatos, agyzsibbasztó egyesekből és nullákból álló számsort, a húsz percnyi titokzatos és szakadozó szignál matematikai “fordítását”. A házilag készített inverz fázisú spektrométer megtette a magáét. A készülék elkészítette az oszcilláló frekvencia pontos számokban kifejezett portréját és ez alapján létrehozta a tükörkép szignálját, amelyet az interferencia kiküszöbölésére lehet majd sugározni. Marty repesni fog a boldogságtól. Elkezdhet tiszta adást sugározni az előfizetőknek, aztán mehet telefonálni, hogy gúnyt űzzön a konkurenciából. De David még nem fejezte be a munkát: ahogy sikerült kitalálnia, hogyan szűrje ki a szignált, elkezdett azon töprengeni, honnan eredhet és mit jelent. Már az iroda közepén járt, amikor észrevette, hogy az üresen áll. David a faliórára pillantott. Már jó ideje vége az ebédszünetnek, mondta magának. Jack Feldin, aki régi bútordarab volt a cégnél és az értékesítésen dolgozott, íróasztalánál ült, és olyan keservesen sírt a telefonba, mint valami kisbaba. David, valahol az agya távoli zugában, konstatálta, hogy valami nincs rendben, de annyira lekötötte az aktuális probléma megoldása, hogy minden mást figyelmen kívül hagyott. Rögeszmés rejtvényfejtő volt tizenkét éves kora óta, amikor rákapott a New York Times vasárnapi keresztrejtvényére. Aztán amikor a “Zseni fejtörők” hónapról hónapra megjelentek a Mensa lapjában, ő rájuk vetette magát, és egy óra múlva vagy néhány nap múlva, de mindig megoldotta őket egytől egyig. A műholdról érkező ismétlődő szignál igazi rejtvény volt, amelynek megfejtésére egyedül David volt alkalmas. De hát végül is hány kivételes elméleti és gyakorlati képességgel rendelkező mérnök mondhatta el magáról, hogy ötven millió dollár értékű csúcs-tech kommunikációs felszerelés áll a rendelkezésére? A kinyomtatott oldalakkal, bement a dolgozószobájába, berakott egy lemezt a laptopba és behívott egy szekvencia-analizáló programot. Néhány gombnyomás segítségével elkészítette az adás reprezentációját. Leellenőriztette a programmal, hogy az ismétlések pontosan megegyeznek-e. A válasz nemleges volt. Egyre rövidebbek lettek, lassan tartva a semmibe. De a szignál nem veszített az erősségéből és a televíziók által sugárzott adás is ugyanolyan rossz minőségű volt, mint egész nap. Érdekes. Ha feltételezzük, hogy a szignált valamilyen tájékoztató céllal küldik, akkor miért tart a nulla felé? Nagyon különös. Davidnek hatvan másodpercébe telt, míg elvégezte a számításokat. Számításai szerint a szignál helyi idő szerint éjjel 2 óra 32 perckor redukálódik nullára és tűnik el. Rendben van, mondta magának, na és akkor mi van. Mivel egész nap az átjátszó helyiség kriptájában tartózkodott, el volt zárva a külvilágtól, és fogalma sem volt, honnan jöhetett a szignál. Amikor úgy döntött, hogy már valószínűleg semmi újra nem fog rájönni aznap este, felállt és otthagyta a szobát. Eljött az idő, hogy közölje a jó hírt. Marty irodája, mint mindig, most is úgy nézett ki, mintha valami természeti csapás sújtotta

volna. Elsárgult újságok, használt eldobható tányérok, a legutóbbi részvényes jelentés néhány példánya és felbontatlan levelek kupaca halmozódott fel a zsúfolásig teli szekrények tetején. A felfordulást csak fokozta, hogy öt személy préselődött be az irodába, akik szinte rátapadtak a tévé képernyőjére. David alig vette őket észre. Az egyetlen üres széket viszont kiszúrta magának és gyorsan ráült, mintha attól tartana, hogy esetleg valaki előbb érhet oda és elfoglalhatja előle az utolsó pillanatban. Az egyik lábát kényelmesen feltette a szék Karfájára. – Megfejtettem a szignálszekvenciát – jelentette be –, és most már minden bizonnyal ki tudjuk szűrni. – Mi van? – Marty észrevette, hogy hozzá beszélnek. Majd szórakozottan hozzátette. – Az jó, nagyon jó. – De találtam valami furcsaságot. Ha a számításaim helyesek, és általában azok, akkor hét óra múlva mindenképpen megszűnik ez az egész zavar. Amikor nem kapott választ, felnézett és hangosabban folytatta. – A szignál csökkenti magát minden alkalommal, amikor új ciklust kezd, s végül el fog tűnni. Figyelsz rám? – David, az istenit! – kapott észbe Marty. – Hát nem nézted a tévét? Szörnyűség történt. – Miről beszélsz? – Nézd, épp ott van. David megfordult: élő helyzetjelentést látott Ausztráliából. Egy tizenöt mérföld széles, óriás tányér lógott a levegőben Melbourne fölött. David először valamilyen ökológiai katasztrófára gondolt. Azt hitte, hogy az ózonréteg vékonyodása elérte azt a kritikus pontot, amikor spontán módon lángra lobban. De egy pillanattal később ugyanazt a kérdést tette fel, mint mindenki, amikor először pillantotta meg ezt a titokzatos tárgyat. – Kitört valamilyen háború? – Senki sem tudja, mi a franctól van – mondta valaki. – Egyre csak azt ismételgetik, hogy légköri jelenség. – Valószínűleg egy aszteroidáról szakadt le – jegyezte meg egy ott dolgozó. – Ilyenek gyakran hullanak a Föld felszínére. – Na persze, aztán felébredsz, és bilibe lóg a kezed – mordult Marty a férfira. – Már vagy százszor elmondták: a tárgyak nem zuhannak! Ahhoz túl lassan mozognak. És van, amelyik oldalirányba halad. Ezek repülnek. Ezek repülnek a kurva életbe, nem más folyik itt, mint a Föld inváziója. David egy pillanatig nem tudta eldönteni, nevessen-e vagy összeszarja magát félelmében. A szobában ülő emberek rémült arckifejezése azt igazolták, hogy Marty komolyan beszél. – Na, azért csak lassan a testtel! David öntudatlanul felpattant. Jeges érzés futott végig a hátán, amely bejutott az agyába,

ahol ijesztő rémület formájában öltött testet. Marty megkerülte az asztalt, David vállára tette a kezét, aztán elmondta neki azt a keveset, amit tudni lehetett a harminchat “jelenség”-ről. Hirtelen a tévé képernyőjére mutatott. – Odanézz, David! Nem Connie az? A vészhelyzeti hírközlés bírálatát követően minden csatorna élő adásban kapcsolt a Fehér Ház sajtótermébe. Egy fehér selyemblúzos, csinos nő lépett a mikrofonhoz, és elkezdett válaszolgatni az újságírók kérdéseire. A nő látványa Davidben egy másik tragédiát idézett föl, egy személyesebb tragédiát. A nő nem volt más, mint Constance Mariann Spano, a tőle külön élő felesége. “– …hangsúlyozom, hogy a jelenség, leszámítva, hogy zavarta a tévé- és rádióadásokat, nem okozott semmilyen maradandó kárt, és nincs okunk feltételezni, hogy készül ilyesmire.” David látta, hogy mozognak Connie ajkai, de a szavak nem jutottak el a tudatáig. Csak néhány hét telt el, amióta utoljára beszéltek, de ahogy nézte a nőt, rádöbbent, hogy már egy teljes éve nem látták egymást. – Az elnök pillanatnyilag a válságterv kidolgozásában vesz részt, de arra kért, hogy biztosítsak minden egyes amerikait és az összes szövetségesünket, hogy fel vagyunk készülve minden lehetséges fejleményre. A legfontosabb, hogy senki ne veszítse el a fejét! Az egyik riporter felkiáltott az emelvényre: – Miért kellett beindítani a vészhelyzeti hírközlést? Connie nyugodtan és kedvesen válaszolt: – Működésbe hoztuk a vészhelyzeti hírközlést. Bárki, aki távolsági hívást bonyolított és bárki, aki most minket néz, megérti, miért. Túl sok az interferencia. A rendszer segít megbízható kommunikációs kapcsolatot biztosítani a kormány és a katonaság között, ez minden. David volt az egyetlen ember a világon, aki pontosan tudta, hogy Connie mikor mond igazat és mikor nem. Most igazat mondott. – Négy tárgy feltűnéséről tudunk biztosat – folytatta a nő –, amelyek hamarosan felbukkannak az amerikai városok fölött. Kettő San Francisco és Los Angeles felé tart. A másik kettő a keleti parton New York és Washington irányába halad. Marty rámosolygott Pat Nolanre, a cég egy lelkes új munkatársára, aki bedugta a fejét az irodába. – Figyeljetek, találtunk az épület alagsorában egy régi légópincét. Ha valaki csatlakozni akar, még van néhány hely. De én nem várnék túl sokáig. Azzal megfordult, és kisétált. Jeanie, a cég egyik reklámszakembere kislisszolt az ajtón, megpróbálva előbb leérni a többieknél, hogy még jusson neki hely. Miután eltűnt, Marty a fejét csóválta. – Katasztrófa készül…

*** Burlie's, a lerobbant, lepusztult csehó az országút túloldalán rogyadozott, szemben a kis helyi repülőtérrel. A biliárdasztal filcborítása kopott volt, a cigarettafüsttől sárga falra gombostűvel feltűzött plakátokon nagymellű pipik elektromos szerszámokat ölelgettek. Russell Casse egy bárszéken ücsörgött és második pohár whiskyjére meredt. Arra várt, hogy valaki bejöjjön az ajtón és a kezébe nyomjon tízezer dollárt. Russell, ahogy leszállt a de Havilanddel, bement az irodába és Rockyt, az ósdi leszállópálya tulajdonosát kereste. A Rocky név egyáltalán nem illett erre a hájas, kenetteljes fickóra, aki annyira szemérmetlenül túlsúlyos volt, mint egy díjnyertes sertés. – Mennyit adsz ezért a gépért? – kérdezte Russell. – Tízezer dollárt – válaszolta Rocky félig viccesen. Mindketten tisztában voltak vele, hogy egy működőképes 1927-es de Haviland megér vagy hetvenöt lepedőt. – Rendben, a tiéd – mondta Russell csendesen –, de kápéban kérem a teljes összeget. A Burlie's-ben várok rád. – Azzal sarkon fordult, és elsétált, abban a biztos tudatban, hogy Rocky belepréseli magát a Lincolnjába, és eltűz a bankba. De már több mint egy óra eltelt a beszélgetésük óta. Russell újabb italt készült rendelni, annak ellenére, hogy az első kettőt sem tudná kifizetni, ha Rocky nem tűnik fel a pénzzel. A Burlie's-ben Russell volt aznap az első vendég. Sem ő, sem a csapos nem tudott a bolygó légterében zajló katasztrófáról. Mégis az ufókra terelődött a szó, amikor három reptéri szerelő lépett be az ivóba. – Lám, lám. Kellett az ördögöt a falra festeni – mondta a legnagyobb és legkoszosabb szerelő. – Hallottuk, hogy volt egy kis problémád ma délelőtt, Russ. Felszálltál, és rossz földet permeteztél? A két másik fickóból kitört a nevetés. Russell nevetést színlelt, de nem vette le a szemét a whiskyről. – Ne nevessetek, fiúk! – folytatta a nagy termetű. – Nem Russ hibájából történt. Egy kicsit össze van zavarodva az elrablása óta. A két társa megint vihogni kezdett. Aztán az egyikük hirtelen abbahagyta a nevetést, és megkérdezte: – Elrablás? Mi történt vele? – Hagyjátok békén! – mondta a csapos, miközben odacsúsztatta nekik a sört a bárpulton. De az olajbúvárok csak most kezdtek belemelegedni. – Azt akarjátok mondani, hogy még sohasem mesélte nektek? A barátunkat néhány évvel ezelőtt elrabolták az űrlények, és felvitték az űrhajójukba. És a kis lények mindenféle csúnya kísérletet végeztek rajta. Mondd el nekik, Casse!

– Fiúk, ma nem megy! – Most nem beszél – lódította a fickó –, de várjatok csak, míg lesz benne még néhány ital. Nem tudjuk majd leállítani. Figyelj, Russ, megtennél nekünk egy szívességet? – kérdezte az órájára pillantva. – Le tudnád inni magad a sárga földig, mire vissza kell érnünk a munkába? A társai újra röhögni kezdtek. Amikor a csapos bement hátulra valamiért, Russell gyorsan felpattant, és megindult az ajtó felé. Mikor a szerelők mellé ért, a vezetőjük utánanyúlt, a vállára tette a kezét, és gúnyosan suttogni kezdett: – Figyelj, Russ! Mondd el az igazat! Amikor felvittek az űrhajójukra, csináltak veled, izé… szexuális dolgokat? A három repülőtéri dolgozóból feltörő hangos nevetésre visszatért a csapos. Russell, aki maga sem volt csenevész alak, csendben készülődött, hogy átrendezi a szerelő fogazatát, amikor a mennyezetről lógó hosszú neonlámpák elkezdtek himbálózni. A mély, morajló hang egyre hangosabb lett, és áthatolt az épület falán. A sörösüvegek táncolni kezdtek a pulton. A poharak és üvegek csörgése egyre erősödött a lepusztult ivóban. Ez Kaliforniában csak egy dolgot jelenthetett: földrengés van. Nézeteltérésük hirtelen feledésbe merült, és a férfiak kiszaladtak az ivó félhomályából a parkoló vakító déli ragyogásába. Valami nem stimmelt. Máshogy rázkódott a föld, és túl egyenletes volt a hang. Ez nem olyan volt, mint az eddigi földmozgások. Ahhoz túl nyugodt volt. Russell felnézett az égre, de a nap olyan vakítóan ragyogott, hogy muszáj volt lesütnie a szemét, és a poros aszfaltra bámult. Egy hatalmas árnyék sötét széle tartott felé a parkolón keresztül. Amikor eltakarta a Napot, a férfiak meglátták, hogy mi közeledik. A szerelők ordítva menekültek, ki merre látott. Russell nem mozdult. A kezeit szorosan ökölbe szorítva állt. A harminchat jelenség egyike dübörgött el alig több mint egy mérfölddel a feje fölött. Megfigyelte a tárgy aljának rejtélyes mintázatát. Pontosan tudta, mi történik, és hogy kik vannak a hatalmas, dübörgő jármű be lsejében: ugyanazok a törékeny testű, gyors mozgású szörnyszülöttek, akik évekkel ezelőtt tönkretették az életét. Amikor Troy még kicsi volt és Russellnek még rendes állása volt, ahol régi repülőgépek javításával foglalkozott, egyik éjjel sokáig bent maradt a hangárban, hogy összeszereljen egy hajtóművet. Forró júliusi este volt, ezért tárva-nyitva hagyta a hangár tolóajtaját. Hirtelen azt érezte, hogy a teste teljesen elgyengül. A karjai elzsibbadtak, a kezében tartott franciakulcs lehullott a földre. Nem értette, mi történik vele. Arra gondolt, talán szívrohama van. Az egész teste elernyedt, lemerevedett, és csak a szemeit tudta mozgatni. A nyitott ajtó mögül valami neszt hallott. Arra pillantott, és meglátott egy apró, furcsa alakot, aki a sarokban támaszkodott. Nem lehetett magasabb három és fél lábnál. A teremtménynek nagy feje volt, amely egy sárga villanykörtére hasonlított és fekete szemei olyan élettelenek voltak, mint két kabátgomb. Russellt hirtelen iszonytató félelem kerítette hatalmába. Megpróbált küzdeni teste bénultsága ellen, el szeretett volna futni, de végtagjai nem

engedelmeskedtek akaratának. Újra a teremtményre nézett, amelyik őt leste, és néhány pillanat múlva elkezdett alábbhagyni a félelme. Műiden a legnagyobb rendben van, aggodalomra s emmi ok, mondta Russell magának, nem esik bántódásod. Ez a gondolat ismétlődött az agyában újra meg újra, amíg rá nem jött, hogy ez csak egy üzenet, bizonyos fajta agykontroll, amelyet telepatikus úton juttatnak el hozzá. Aztán már csak arra emlékezett, hogy a földön ül és nekidől valaminek. Az ajtónál álló teremtmény most közvetlenül előtte ült, más karjaival átölelte behajlított térdeit. A szeme sarkából látta, hogy mások, körülbelül egy tucat lény, fel-alá járkál körülötte. Dolgoztak valamin és lenyűgöző sebességgel mozogtak. Az előtte ülő teremtmény továbbra is nyugtató érzésekkel ködösítette el az agyát: Ezzel sikerült nyugton tartani, amíg észre nem vette, hogy valami megcsillan egy lapos edényben. Egy körülbelül hat hüvelyk hosszú tű volt, amelyet ny ilvánvalóan a koponyájába akartak döfni. Az egyik teremtmény egyszer csak közölte vele: Nem fog fájni, nem okoz károsodást. Russell úgy emlékezett, hogy abban a pillanatban a családjára gondolt, küzdött, hogy szavakat formáljon és kegyelemért könyörögjön… Ezután már csak arra emlékezett, hogy messze kint van a sivatagban, és elhagyja a földet. Forgott vele a világ, amint egyre magasabbra és magasabbra emelkedtek. Aztán az űrhajó alja becsukódott, mint egy írisz szirmai. Egy apró, sötét kamrában találta magát. A falakról csörgött a nedvesség. Russell érezte, hogy az űrlények apró kezeikkel végigfogdossák az egész testét. Csak akkor vette észre, hogy meztelenre vetkőztették. Megpróbált megint könyörögni, némán üvöltött, hogy engedjék szabadon. Aztán elkezdődtek a kísérletek. Russell képtelen volt ellenállni. A hátán feküdt mozdulatlanul, és a lények megrohamozták a testét számos műszerrel, amelyek orvosi szondákra hasonlítottak. Emlékezett, hogy egy bizonyos ponton az egyikük megemelte a fejét és oldalra fordította, így ki tudott nézni az ablakon, amelyet az űrhajó aljába vágtak. Felismerte az alatta húzódó hegyek körvonalait, és könnycseppek csurogtak végig az arcán. A kísérlet tovább folytatódott, és a végére Russell arca úszott a verejtékben. Másnap délután találtak rá, amint egy szupermarket parkolójában sétálgatott, 90 mérföldre a repülőtértől. Amnéziája volt. Nem emlékezett a nevére, a címére és egy hétbe telt, mire felismerte a saját feleségét, Mariát. Amikor megkérdezték tőle, mi történt vele, azt mondta, hogy nyulakat kergetett a sivatagban, aztán eltévedt. Nem tartott sokáig, míg rájött, hogy csak memóriaimplantációról van szó, amit azért raktak a fejébe, hogy álcázzák, mi is történt valójában. Russell sohasem gyógyult meg teljesen. A következő néhány hónap során idegessé és lehangolná vált, és szinte mániákusan próbálta felidézni az éjszaka eseményeit. Rááldozta minden pénzét és energiáját, hogy ráleljen emlékezetének hiányzó mozaikjaira. Próbálkozott pszichoterápiával, hipnózisnak vetette alá magát, és rengeteget utazgatott, hogy találkozzon “sorstársai”-val: olyanokkal, akik szintén azt állították, hogy elrabolták őket űrlények. Maria ezekben a hónapokban betegedett meg. A bőrén kelések jelentek meg és éjszakánként szörnyű fejfájás gyötörte. Mikor Russell saját “gondjai” mellett végre a családjára is szentelt egy kis időt, észrevette, hogy Maria beteg. Elvitte Los Angelesbe, hogy ott vizsgálják ki, de addigra már túl késő volt. Aznap, amikor megállapították, hogy Mariának bronzkórja van, amely a mellékvesekéreg könnyen kezelhető rendellenessége, meghalt a kórházban.

Miközben a hatalmas, szénfekete hajó átrobogott Russell feje fölött, a férfi kezei még jobban ökölbe szorultak. Mindennél jobban vágyott rá, hogy kicsináljon néhányat ezek közül a kis mitugrász vakarcsok közül. A tárgy észak felé haladt, megközelítőleg kétszáz mérföld per órás sebességgel. Mire elhaladt a Burlie's parkolója fölött, és a Nap újra előtűnt, Russell már nem volt ott.

9 Washingtonban elsőként a Washington Monument tetején épült kilátóba zsúfolódott turisták látták meg a fekete járművet. Fejvesztve rohantak lefelé az ötszázötvenöt láb magas építmény lépcsőjén, eltaposva mindenkit, aki nem tudott időben kitérni az útjukból. Az első áldozat egy tizenegy éves kislány volt, aki Lagosból érkezett az amerikai fővárosba. Az apja saját testével védte a gyerekét, valaki mégis rálépett a kislány hátára, amikor a feje az egyik lépcsőfokhoz ért. Amikor az apja végül kijutott vele az épületből, a lány ernyedten és eszméletlenül feküdt a karjai között. Ők hagyták el utolsóként a Monumentet. Az emberek minden erejüket megfeszítve rohantak a szélrózsa minden irányába. A Capitol Hill mögött az égen feltűnt az egyik fekete félgömb, amely még mindig füstcsíkot húzott maga után. Maryland állam határvonala fölött repült át, és a Monument felé közeledett. Zavarodott látogatók ezrei özönlöttek ki a Smithsonianből és a környék más múzeumaiból. Amikor kiértek a szabadba és megpillantották az óriási kör alakú tárgyat, a legtöbben pánikba estek. Halálra vált emberek rohantak össze-vissza, vakon egymásnak ütközve. Néhányan bénultan álltak az út közepén. Volt, aki istenkáromló dolgokat kiabált, és volt, aki Isten segítségét kérte. Számos helyen többen csoportokba verődtek az épületeket szegélyező fák körül, és némán bámultak az égre. Sokan a földre rogytak és imádkoztak vagy ijedten emelték a karjukat a fejük elé. Még további ezrek, az állami dolgozók hatalmas serege, hömpölygött kifelé munkahelyeikről. Rohanva és tolakodva törtek utat maguknak a metró bejáratához… Mintha csak a halál angyala közeledett volna… Nem egész egy mérföldre innen, a Pennsylvania Avenue 1600 alatt Whitmore Jecsenkóval, az orosz elnökkel beszélt telefonon. – Igen, értem – mondta Whitmore a tolmácsnak, aki szintén a vonalban volt. – Mondja meg az elnöknek, hogy folyamatosan tájékoztatjuk az újabb fejleményekről. Oroszország és az Egyesült Államok egy oldalon állnak. Miközben üzenetét oroszra fordították, Connie-ra nézett. – Rendben van, és még köszönjön el a nevemben. Da szvidanyja. – Ez meg mi a fene volt? – vonta kérdőre Connie. – Nem tudom. Szerintem részeg. Hirtelen egy rémült tisztviselő tépte fel az ajtót. – Itt van! – kiáltotta a nő, odavezetve őket az erkélyre nyíló magas ablakokhoz. Whitmore és Grey összenéztek, majd felálltak és követték az izgatott nőt az ablakhoz. – Apu! – rohant keresztül a termen az apja felé Patricia Whitmore. A szeme könnyes volt. – Neked most lent kéne lenned! – förmedt rá az apja. De a következő pillanatban rájött, hogy nem lett volna szabad megszidnia a lányát.

Letérdelt, hogy átölelje Patriciát. Amikor az elnök újra megfordult, észrevette, hogy mindenki a teraszon áll, és mozdulatlanul mered valamire. Whitmore, a kislányát még mindig magához szorítva, kilépett a teraszra, hogy csatlakozzon hozzájuk. A hatalmas fekete hajó alacsonyan lebegett a Kongresszus székháza felett, szinte ránehezedett annak tetejére. A jármű eleje az Anacostica folyó fölött állt, tizenöt mérföld átmérőjű kör alakú árnyékot vetve az alatta elterülő térségre. Whitmore önkéntelenül még erősebben magához szorította a zokogó lányát, hogy megóvja ettől a rettenetesen félelmetes látványtól. Anélkül, hogy észrevették volna, Connie és a többiek egymásba kapaszkodtak, kezeiket és karjaikat egymáséiba fonva, hogy megőrizzék az egyensúlyukat, és legyőzzék magukban azt a mélységes rettegést, amelyet a hajó látványa keltett. Csak a titkosszolgálat emberei álltak egymagukban, és a munkájukra, azaz az elnök védelmére koncentráltak. – Istenem, mihez kezdünk most? – suttogta Connie. – Beszédet kell intéznem a nemzethez – mondta Whitmore. – Jelen pillanatban rengetegen lehetnek halálra rémülve az országban. – Igen – nézett rá Connie. – Én is egy vagyok közülük. *** Anélkül, hogy a Föld lakóival bármiféle kapcsolatfelvételt megkíséreltek volna, a három tucatnyi űrhajó elhelyezkedett a földgolyó legnépesebb városai, többek között Peking, Moszkva, Mexikóváros, Berlin, Karacsi, Tel Aviv, Los Angeles és San Francisco fölött. Japánban Jokohama polgárai végignézték, amint a tűzgolyó alászállt az égből, majd fortyogó, füstölgő katlanként megállapodott hatszáz láb magasan. A sűrű felhőtakaró mögül kirajzolódott az űrhajó eleje. Hatalmas méreteit látva hátrahőkölt a dokkokról figyelő több ezer ember, majd hirtelen felbolydultak és fejvesztve menekültek, amikor a hajó gigantikus méretei fokozatosan előtűntek a felhők közül. A jármű közvetlenül a fejük fölött húzott el, jó néhány percre sötétségbe borítva a rázkódó kikötőt. A háztetőkről még mindig látni lehetett, amikor negyven mérfölddel arrébb megállt a levegőben Tokió, az ország fővárosa fölött. Jokohama központi vasútállomásán érezhetően lenyugodtak a kedélyek, amikor a tárgy már nem volt közvetlenül fölöttük. Az emberek magukhoz vették személyes holmijaikat, és a vágányok mentén gyülekeztek, várva a vonatra, amely reményeik szerint biztonságosabb vidékre szállítja majd őket. A vasút kék egyenruhás, fehér kesztyűs dolgozói ládák tetején álltak, sípjaikat fújták, és megpróbálták rávenni a tömeget, hogy működjön együtt velük. A plexiüvegből készült falon keresztül látni lehetett a közeli támaszpont amerikai katonáit, amint csatarendben haladtak egy ismeretlen cél felé. Jokohama kiürítése rendben haladt. Hasonló jelenetek játszódtak le a világ más városaiban is. A Föld minden ötödik lakosa megpróbált kiszabadulni a városból, ahol élt. Miközben szardíniaként összepréselődve várakoztak a vonatok indulási oldalán, összetömörültek a buszmegállókban vagy felzsúfolódtak a furgonok platójára, mindenütt ugyanazt a kérdést tették fel a világ összes

elképzelhető nyelvén: kik vagy mik vannak a gigantikus űrhajók belsejében, és milyen szándékkal jöttek? A űrhajók baljós külseje miatt az emberek túlnyomó többsége meg volt győződve arról, hogy a jármű utasai nem azért jöttek, hogy ünnepélyes keretek között megajándékozzák a Föld lakóit. Sokan mégis optimisták maradtak. A hajó fejlett technológiája arra engedett következtetni, hogy utasai az evolúció magas fokán állnak. Feltételezték, hogy a benne levő földönkívüliek egy magasabb rendű civilizáció képviselői, akik biztosan sok dolgot tudnának tanítani nekünk a világegyetemről. Az optimisták ahhoz hasonlították a helyzetet, mint amikor egy elszigetelt primitív törzs tagjai valamilyen felfedezetlen szigeten felnéznek az égre és egy repülőgépet látnak körözni a fejük felett. A rémült vademberek természetszerűleg azt gondolnák, hogy eljött a világvége, miközben a gép legénysége csak a kíváncsiságát és a felfedezőkedvét akarta kielégíteni. De az ehhez hasonló eszmecserék után rendszerint arra a lehangoló végkövetkeztetésre jutottak, hogy az emberek sose mentek semmilyen új helyre pusztán azért, hogy a kíváncsiságukat elégítsék tó. Az európaiak lemészárolták az amerikai indiánokat. A spanyol hódítók börtönökkel és járványokkal pusztították ki az inkákat. Az első fehér ember, aki Afrikába látogatott, rabszolgákra vadászott. Minden alkalommal, amikor az emberek “felfedeztek” valamilyen új területet, azt meg is hódították, rabszolgasorba taszítva vagy megölve az ott élőket. Az imák mindenhol arról szóltak, hogy a Földre érkező látogatók civilizáltabb módon bánjanak az emberekkel, mint ahogy ők bántak egymással. *** Az egyik tizenöt mérföldes árnyék New York kikötőjét nyelte el, sötétségbe borította a Szabadság-szobrot, és egyenesen Manhattan felé tartott. Csoportokba verődött New York-iak lepték el a Hudson partját. Több száz rémült ember gyűlt össze, hogy a saját szemével is láthassa azt a szörnyű jelenséget, amelyet napközben a tévén követtek figyelemmel. A fojtott várakozás keltette néma csöndet egyszerre sikoltozás és ordítozás lármája váltotta fel. Az emberek észak felé iramodtak a folyó mentén, amikor megpillantották a sötét hajót. Jóval azelőtt, hogy a jármű halk moraja hallható lett volna a közlekedés zajától, a város kollektív izgatottsága egyre fokozódott. Amikor a folyó mentén összegyűlt tömeg végül meglátta a hajót a maga valóságában, mindenki menekülni kezdett. Volt aki hazafelé rohant, volt aki a kocsijához, volt aki a metróhoz és volt aki csak ment, amerre a lábai vitték. A Bowery és a Wall Street sarkán egyszerre elsötétült az ég és rémisztő vibrálás kezdődött Manhattan déli részében. A taxik lökhárítói cintányérként csapódtak össze. A sugárutakon sétáló gyalogosok eltűntek a járdákról. Kapualjakba rejtőztek vagy sarkok mögött bújtak meg, amikor megpillantották a város felett lebegő óriási ragadozót. Amikor az autódudák harsogni kezdtek, az emberek kiszaladtak házaikból, hogy megnézzék a fejük fölött elhaladó hajót, vagy bemenekültek az irodákba és éttermekbe, hogy elrejtőzzenek előle. David a koromsötét lépcsőházban lépkedett, hármasával véve a fokokat. Felért a lépcső tetejére, a vállával felnyomta az ajtót, és kilépett a tetőre. A háztető fölött vaskos kábelek szövevénye húzódott, amelyek összekötötték a parabola-antennákat és a távközlési adókat az irodával. Egy pillanattal azután, hogy kilépett a napfényre, árnyékba borult minden.

Manhattanben olyan sötét lett, mint amilyet általában napfogyatkozáskor lehet tapasztalni. – Isten legyen hozzánk irgalmas! – motyogta David, amikor szemtől szembe találta magát az alacsonyan szálló űrhajóval. A férfi összekuporodott, úgy érezte, a fölötte elhúzó hatalmas tárgy puszta látványa összenyomja. Az űrhajó alja végeláthatatlan, szürkésfekete körlap volt, amelynek szélei a távolba vesztek. A rücskös gumiabroncsok számítógéppel tervezett futófelületéhez hasonlított a jármű felszínének éles kiszögellésekkel és ház nagyságú nyúlványokkal borított komplex mintázata. Bár a tárgy jóval a város fölött repült, hatalmas mérete meghaladta a szigetét, amelyen David állt. A nyugati vége átnyúlt Long Islandbe. David körül remegni kezdtek a tetőn lévő berendezések, zörgésükkel hozzájárulva a város állandó, dörgő dobogásához. A férfi az épület északi oldalához szaladt, és végignézte, ahogy a Central Parkra is ráterül a mesterséges éjszaka leple. Az apja egyedül van a lakásában, és egész biztosan nagyon meg van rémülve. David tudta, hogy Julius semmi pénzért nem hagyná el az otthonát. Valószínűleg éppen az ablakokat deszkázza be és az ajtókat barikádozza el egy új Masadára készülve. Aztán furcsa módon megváltozott David agyában a kép, és most Juliust látta, aki nyugodtan sakkozik a konyhaasztalnál. Visszaemlékezett a reggeli játszmára a parkban, és aztán hirtelen bekattant valami az agyában. Összeállt a kép. – Hát persze, a szignál!

10 A Los Angeles-i medence közepén emelkedő Baldwin Hills furcsa keverékét nyújtotta az elhagyatott olajmezőknek és az odaépült luxusvilláknak. Sok ház büszkélkedett olyan panorámával, amely a belvárostól egészen Santa Monicáig, az óceánig terjedt. A magazinok úgy nevezték ezt a térséget, hogy “az ország legpazarabb afro-amerikai környéke”. Sok volt itt a Jaguar és a köríves kocsifelhajtó. A Glen Clover Drive tetején, két hagyományos társasház közé beékelődve állt egy keskeny telekrész, rajta egy kis házzal, amelyet a meredek hegyoldalba építettek. A piros-fehér ház szépen ápolt kertjében állt egy vörösfenyőből készült kilátó, amely gyönyörű kilátást nyújtott a városra. Szemtelenül olcsó lakbérével ez volt Los Angeles egyik legjutányosabb bérleménye. Egy fiatal nő, Jasmine Dubrow lakott itt, aki Alabamából költözött ide két évvel ezelőtt. Egy mikrobusz kanyarodott rá a kocsifelhajtóra. A busz sofőrje, “Joey” Dunbar, kikapcsolta a buszban ülő kisfiú biztonsági övét, és kinyitotta neki az ajtót. – Tessék a kulcsod, Dylan – trillázta. – Köszönöm, Ms. Dunbar. Dylan, Jasmine hatéves kisfia elvette a lakáskulcsot, aztán lecsusszant a székről, és lelépett a járdára. – Mindenki köszönjön el Dylantől – csiripelte Ms. Dunbar. A hátsó ülésen maradt három gyerek az ülés fölött integetett. Dylan nem látott belőlük mást, csak a kezeiket, de azért visszaintegetett. – Ne felejtsd el megmondani a maminak, hogy nálunk aludhatsz a jövő hétvégén, rendben? Szia. Megvárom, amíg bemész. Egy Mercedes cabriolet robogott lefelé az utcán ötven mérföldes sebességgel. Megugrott egy huppanón, majd visszazuhant az útra. Joey dühösen fordult utána, hogy megnézze magának, ki vezet ilyen eszelős módon az ő csendes környékükön, és akkor vette észre, hogy a szomszédok mind kint vannak a háztetőkön és távcsövekkel néznek valamit. A fontoskodó Joey megpördült, hogy lássa mit bámulnak. – Mi van? Mi olyan érdekes? – kérdezte. Aztán megpillantotta azt a tárgyat a levegőben, és beleszorult a szó. A kisfiú mozdulatlan maradt, amíg egy autó csikorduló kerekei ki nem zökkentették a koncentrálásból. Egy újabb szomszéd tette rükvercbe a kocsiját a feljáróján, majd sebesen eltűnt a sarkon. Dylan még csak félúton volt a ház felé, amikor a baby-sittere beletaposott a gázba és elhajtott, maga mögött hagyva az összezavarodott kisfiút. – Mami, kelj fel! Ezt nézd meg! – kiabálta az ajtóból. Egyenesen az anyja szobájába ment, és felugrott az ágyra.

– Mami, ki kell jönnöd és meg kell nézned! Jasmine gyorsan eltakarta meztelen testét a lepedővel, de máskülönben mozdulatlan maradt. – Mi a baj, kicsim? Túl korán van. – Egy űrhajó! Dylan már látott hasonló dolgot rajzfilmekben, úgyhogy pontosan tudta, mi a teendő. Gyorsan visszaszaladt az ablakhoz, hogy lelője azt a valamit. – A kutyádat meg mi lelte? – kérdezte egy száraz férfihang. Boomer, Jasmine arany retrivere néhány perccel Dylan érkezése előtt ugatni és nyüszíteni kezdett. A kutya követte a fiút a nappaliba, aztán visszatért a hálószobába egy magas szárú kosarascipővel a szájában és letette a Jasmine mellett fekvő nagy takarókupac fejéhez. A kupac megfordult és lehúzta magáról a takarót. – Nem hagysz aludni, mi? Steven Hiller – huszonéves, jóképű, izmos fiatalember – kelletlenül nyomta fel magát ülő helyzetbe, és idegesen nézett az izgatott kutyára. Az arcára kiülő savanyú arckifejezés azt jelezte, hogy még aludna egy-két órát. Jasmine és ő szórakozni voltak az előző éjjel, és miután végigjárták az éjszakai klubokat, zárásig maradtak a Hal's étteremben. – Neked produkálja magát – felelte Jasmine, belebeszélve a párnájába. Steven álmosan mérte fel az elé táruló látványt. Hatalmas delfinek csapódtak a vízbe egy poszteren; sok kisebb delfinszobrocska a toalettasztalt és az éjjeliszekrényt díszítette. A sebtiben levetett ruhák árulkodó nyomai az előszobától az ágyig vezettek. A toalettasztal tetején egy bekeretezett képről Steve kacsintott vissza egy vadászbombázó pilótafülkéjéből. Steve és Jasmine fürdőköntösei lógtak a fürdőszobaajtó melletti akasztón. A férfi a kutyát és a másik szobában játszó gyereket hallgatva egy pillanatra meglepődött, hogy ilyen idillikus családi környezetben találja magát, így élnek a házasemberek, gondolta. Ha ez néhány hónappal korábban jut eszébe, szedte volna a sátorfáját, és eltűnt volna, mint a kámfor. De most csak mosolygott. Azt hiszem, tetszik. Ő és Jas szenvedélyes és kimerítő randevúi már fél éve tartottak. Mindig akkor találkoztak, amikor Steve a városba tudott jönni a hétvégére. De Steve-ben egészen addig nem tudatosult, hogy szerelmes Jasmine-ba, amíg nem szállt le két kísérleti F-19-es vadászbombázó az El Toró-i Tengerészeti Légi Támaszponton, ahol a férfi állomásozott. Normális körülmények között egy olyan elkötelezett katonát, mint Steve, ilyen gépek érkezése ott tartott volna a támaszponton, hogy hátha lehetősége nyílik kipróbálni őket. Amikor inkább egy másik “bombá zó”, Jasmine mellett döntött, érezte, hogy a kapcsolatuk kezd komolyra fordulni. Steve, miután kikerült a tengerészgyalogosok akadémiájáról, megtanult repülni az összes fajta repülővel, ami csak a tengerészgyalogságnak a rendelkezésére állt. Amikor egy új repülő tartózkodott átmenetileg a támaszponton, lehetett az régi második világháborús bombázó vagy szupertitkos kémrepülő, Steve-nek mindig sikerült elérnie, hogy repüljön velük. Azokon a hétvégeken, amikor nem volt szolgálatban, rendszerint bepattant piros Mustangjába, és északra ment a 405-ös úton szülővárosába, Los Angelesbe. Aztán általában átbulizta az egész

hétvégét és vagy a szülei házában vagy az egyik barátnője lakásán aludt. Rövid idő alatt hírhedt nőcsábász és szoknyavadász lett belőle. Aztán egyik este a szülei nagy nehezen rávették, hogy menjen el velük egy unalmas vacsorára, ahol legnagyobb meglepetésére belezúgott az egyik vendégbe, abba a gyönyörű nőbe, aki jelenleg mellette feküdt. Steve Jasmine felé fordult, hogy gyönyörködjön egy picit a nő kávészínű bőrének tökéletességében meg a válla és a mellei közötti ív kecsességében. Boomer továbbra is nyüszített. Szűkölt és farkával a lába között körbe-körbe forgott. Steve tudta, hogy semmi értelme a további ellenállásnak, most már ébren volt. Felkerekedett és beslattyogott a fürdőszobába. Miközben mosakodott, észrevett egy magas falú üvegedényt a vécétartályon. Csak képzelődött vagy a fürdőolaj tényleg lötykölődött egy kicsit az üvegben? Aztán egy alacsonyan szálló helikopter hangja keltette fel a figyelmét. A hangjából ítélve egy Marietta lehetett. Steve kilesett a fürdőszoba keskeny ablakán. A helikoptert nem látta, de a szomszédokat annál inkább. Egy férfi és a felesége a Rangé Roverjükhöz futottak, behajítottak néhány dolgot a hátsó ülésre, majd rükvercben lehajtottak a feljáróról. – Egy kissé különös – mondta Steve a tükörképének. Lenézett az olajra a magas falú edényben. Nem kétséges: akármilyen kicsit is, de mozog. Steve egy pillanatig teljesen mozdulatlanul állt. Úgy vélte, hogy a nappaliból lövöldöző Dylan lövéseinek a szünetében valami zúgó hangot hall. Gyorsan visszament a hálószobába, és elkezdte keresni a távirányítót. – Mit csinálsz, drágám? – Jasmine alabamai tájszólása jobban érződött, amikor fáradt volt. – Azt hiszem, földrengés van. Be akarom kapcsolni a tévét. – Hol van Dylan? – ült fel Jasmine hirtelen, teljesen éberen. – Dylan, gyere ide picim! – kiabált át a másik szobába. A televízióban a bemondó éppen felolvasott valamit: – …a déli részen keresztül, de ezidáig nem jelentettek személyi sérülést vagy anyagi kárt. Eve Flesher, a polgármesteri hivatal egyik szóvivője néhány pillanattal ezelőtt adott ki egy közleményt a városháza intézkedéseiről, amelyben arra kéri az embereket, hogy őrizzék meg a nyugalmukat. Miközben a sajtótájékoztatóról készült felvételeket mutatták, Dylan berontott a szobába. – Hello, Steve! – Hello, Dylan! Megölelték egymást. – Mire lövöldözöl? Banditákra? Dylan úgy nézett Steve-re, mintha annak elment volna a józan esze. – Miféle banditákra? Én az űrlényeket lövöm! – Űrlények? – Steve és Jasmine összenézett. Dylannek élénk volt a fantáziája, és ők szívesen részt vettek a játékaiban.

Az anyja megkérdezte tőle: – És eltaláltad valamelyiket? Dylan felháborodva nézett rá. Elég idős volt ahhoz, hogy tudta, mikor nem veszik komolyan a felnőttek. – Azt hiszed, hogy csak játszom, de megmutatom. – Megyek, megnézem az űrhajót – mondta Jasmine Steve-nek. – Kérsz kávét, miután végeztem? – Én is jövök. Lehet, hogy szükség lesz egy tengerészgyalogosra. Útban kifelé újra a tévére pillantott. Ahogy szinte minden hónapban sor került rá, amikor egy kis földmozgás érte a várost, a tévéadó a pasadenai Cal Tech szeizmométerét mutatta. A konyhában tányérok zuhantak a földre, és Jasmine torkaszakadtából sikított. Steve odarohant, és azt látta, hogy a nő Dylant elhúzza az ablakból. Jasmine halálra volt rémülve attól, amit odakint látott. Steve kitárta a bejárati ajtót és kimasírozott a verandára, felkészülve, hogy bármi legyen is ott, szembeszáll vele… Az egyik hajó viharfelhőként hullámzott a belváros felé. Ezen a közel szmogmentes reggelen a várost körülvevő Santa Monica- és San Gabriel-hegy jelentéktelen törpéknek tűntek a levegőben úszó tárgy elképesztő méreteihez képest. A teljes Los Angeles-i medence olyan volt, mint valami gigantikus méretű stadion, amely fölött lassan becsukják a mechanikus tolótetőt. – Mi ez? – kiáltotta Jasmine bentről. Steve-nek mozgott a szája, de nem jött ki hang a torkán. Megpróbált tiszta fejjel gondolkodni. A hajó teteje olyan volt, mint egy lapos ívű kupola az elején lévő egy mérföld átmérőjű kráterszerű bemélyedést leszámítva. A behorpadt részből egy ragyogó fekete torony emelkedett ki, amelynek alakja egy felhőkarcolóra emlékeztetett. Pontosan hasáb formája volt, leszámítva azt a részt, ahol a hátsó fala követte a bemélyedés ívét. A torony olyan fekete volt, mint a folyékony szurok. A felületén található egyenetlenségek arra engedtek következtetni, hogy a fekete rejtekajtók mögött ajtók és ablakok bújnak meg. A hajó alja lényegében véve lapos volt, jól látható mintázattal. Úgy nézett ki, mint egy tökéletesen szimmetrikus, nyolclevelű szürke virág. A sziromleveleknek kék színezete volt és hét mérföld hosszúságban nyúltak a jármű felfelé kunkorodó sarkai felé. Távolról nézve a hajó burkolata ugyanolyan erezetes és áttetsző volt, mint a rovarok szárnyai. Úgy tűnt, mintha minden egyes “sziromlevelet” tizennyolc vastag lapból építettek volna, amelyeket hosszú sorokban fektettek le egymást átfedve, hogy létrehozzák ezt a rovátkolt felszínt. A felszín tele v olt iparterületre emlékeztető szerkezetek sorával. Steve-nek úgy tűnt, mintha hajórakodó öblök, daruk, ládák, megfigyelő ablakok és más hatalmas gépezetek lennének. Ezeket a szerkezeteket nem önálló darabokként csavarozták külön-külön a hajó hasára, hanem szerves részei voltak a hajótestnek, amelyek úgy türemkedtek ki, mint megannyi megszámlálhatatlan szilárd tumor közvetlenül a csillogó bőr alatt. A Steve-től távolabb eső részen feküdt a virág porzója, egy acéllap, amelyen a mély barázdák egyszerű geometriai mintázatot alkottak. A férfi először azt gondolta, ezek a rovátkák valamiféle hieroglifikus dekoráció részei, de amikor a

hajó közvetlenül a feje fölé ért, látta, hogy egészen másról van szó. A hajón nem volt semmiféle díszítőelem. A járművet nyilvánvalóan arra terveztek, hogy teljesítse küldetését, nem pedig arra, hogy gyönyörködtessen. Steve-ben nagy visszatetszést keltett a látvány. És nemcsak a fölötte lebegő hajó méretei miatt. Volt valami nyugtalanító a jármű külsejében, valami, amitől összeszorult az ember gyomra. Olyan volt, mintha az eddig termelt összes ipari hulladékot összegyűjtötték volna, és abból készült volna ez a káprázatos, tekervényes, rémisztő gépezet. Mégis volt benne valami sötét, magnetikus vonzerő, mint egy bolháról vagy gombáról készült mikroszkopikus felvételben, amely feltár valami rejtett szépséget…

11 Amikor David visszaért a földszintre, az iroda teljesen üres volt. A tévéfal közönség nélkül sugározta az adást. A férfi felerősítette a hangerőt az egyik készüléken, arra számítva, hátha mondanak valamit, ami alátámasztja vagy megcáfolja az új elméletét. A CNN-en most egy felirat jelent meg: “Látogatók: kapcsolat vagy krízis?”. Aztán a holtfáradtnak tűnő Wolf Blitzert mutatták, aki a Pentagon épülete előtt állt az “áléjszaká”-ban. – A Pentagon tisztviselői az imént erősítették meg a hírt, amelyet a CNN már leközölt. Ezen információink szerint pontosan ugyanolyan hajó érkezett a földgolyó harminchat nagyvárosa fölé, mint amilyen közvetlenül felettünk lebeg itt, Washingtonban. Azok közül, akikkel beszéltem, senki sem vállalkozik arra, hogy hivatalosan is kommentálja a történteket, de nem hivatalosan sokan adtak hangot rémületüknek és csalódottságuknak amiatt, hogy az űrvédelmi rendszereink nem szolgáltak megfelelő előrejelzésekkel. Egy grafikus kép jelent meg a képernyőn. A világ térképe volt, amely az űrhajók elhelyezkedését mutatta. David bólintott. Pontosan erre számított. Egyszerre hangot hallott Marty irodájából. – Tudom, anya. Nyugodj meg! – Marty az íróasztala alatt kuporgva ordított a telefonkagylóba. Amikor David bedugta a fejét az ajtón, Marty annyira megrémült, hogy beverte a fejét az asztal lapjába. – Nem, semmi. Jól vagyok. Csak valaki bejött. Persze, hogy emberi lény. Az egyik emberem. – Mondd meg neki, hogy csomagoljon és meneküljön el a városból! – mondta David. – Várj egy kicsit, anya! – Marty befogta a kagylót. – Miért? Mi történt? – Csak csináld! – kiáltotta. – Anya, hallgass rám! Csomagolj össze néhány dolgot, ülj be a kocsidba, és menj el Esther néniékhez. Ne kérdezz semmit! Menj! Majd hívj fel, ha odaértél! Marty letette a telefont, és kimászott az asztal alól. – Na, akkor hadd halljam, miért is küldtem a nyolcvankét éves anyámat Atlantába? David átsétált a viharvert irodán. – Emlékszel, amikor azt mondtam, hogy a szignál, ami az adásba van elrejtve, lassan eltűnik? Martynak hirtelen eszébe jutott az adáshiba, amely miatt úgy izgult még néhány órája. – Nem igazán. Jel a jelben, csak erre emlékszem. – Igen, a rejtjel. Marty, ez visszaszámlálás. – Visszaszámlálás? De mihez?

– Gondold csak el! Ez pontosan olyan, mint a sakkban. Először elhelyezed a bábukat a stratégiailag fontos helyeken. Aztán, amikor eljön a megfelelő idő, lecsapsz az ellenfél értékes bábuira. Érted már, mire megy ki ez az egész? David pár lépést tett a tévéképernyő felé, amely a Peking fölött parkoló hajót mutatta. – A világ legfontosabb városai fölé helyezkednek, és ezt a jelet arra használják, hogy összehangolják a támadást. Körülbelül hat óra múlva a jel eltűnik és a visszaszámlálás befejeződik. – És aztán mi lesz? – Sakk-matt. Marty egy percig csendben maradt, próbálta megemészteni a hallottakat, aztán hirtelen zihálni kezdett. Kinyitott egy dobozos üdítőt, majd felemelte a telefont. – Fel kell hívnom néhány embert. A bátyámat, Joshuát, a szerencsétlen pszichiáteremet, az ügyvédemet… Ó, a picsába az ügyvédemmel! David felvett egy-másik telefont és bepötyögött egy tizenegy jegyű számot, amit ritkán hívott, mégis fejből tudott. Miközben kicsöngött a hívás, az iroda minden tévéképernyőjén ugyanaz a kép jelent meg. Az Egyesült Államok elnöke közeledett a Fehér Ház sajtótermének az emelvénye felé, láthatóan nagyon igyekezett nyugodtnak és magabiztosnak tűnni. Minden a legnagyobb rendben. Aggodalomra semmi ok. Néhányan – Grey, Nimziki és mások – csatlakoztak hozzá a kis emelvényen. – Amerikaiak, világ polgárai, történelmi és példa nélküli eseménynek vagyunk tanúi – kezdte az elnök. – Az ősrégi talány, hogy mi, emberek egyedül vagyunk-e a világegyetemben, egyszer és mindenkorra megoldódott… – Propaganda – a hang a telefonban kurta volt, tisztán hivatalos. – Halló, David Levinson vagyok, Connie Spano férje. Élet-halál kérdésről van szó, azonnal beszélnem kell a feleségemmel. – Sajnálom, de éppen egy megbeszélésen van – válaszolta a férfi. – Akar hagyni üzenetet? – Nem, nekem most rögtön beszélnem kell vele. Tudom, hogy elfoglalt, mert látom a tévében. De ez fontosabb, higgyen nekem! Hívja azonnal a telefonhoz! David hangja parancsoló volt. – Tartsa a vonalat! David újra az elnöki beszédet figyelte. Connie, néhány emberrel, az emelvény közelében állt, közvetlenül a folyosó előtt, amelyik a Fehér Ház irodáihoz vezetett. Egy fiatalember, valószínűleg az a fickó, akivel David az imént beszélt, odament az ajtóhoz, és súgott valamit Connie fülébe. Egy pillanattal később diszkréten és illemtudóan kisurrant a teremből a biztonságiakkal őrzött bejáraton keresztül. David megkönnyebbülést érzett. Nem volt biztos benne, hogy Connie fogadja-e majd a hívását.

– Mit akarsz? – sziszegte a nő a telefonba. Davidet meghökkentette Connie ellenséges hangja. Hadarni kezdett. – Connie, figyelj rám! Ki kell jutnod onnan! Úgy értem, a Fehér Házból. El kell hagynod a Fehér Házat! Egy pillanatig egyikük sem tudta, mit mondjon. David, ráeszmélve, hogy nem azt mondja, amit akart, még jobban belezavarodott a mondandójába. – Várj, nem érted. Washingtonból kell kijutnod! Connie dühös volt magára, hogy ezért hagyta ott a sajtótájékoztatót. Megpróbált véget vetni a beszélgetésnek. – Köszönöm, hogy aggódsz miattam, de ha nem vetted volna észre, mi itt egy picinyke kis válság megoldásán dolgozunk. Mennem kell! – Le akarta tenni a kagylót. David beleordított a telefonba: – Egész nap a műholdas zavar elhárításán dolgoztam, és most már biztos vagyok benne: támadni fognak… Egy pillanatig csend volt. David azt gondolta, hogy Connie bizonyára a hallottakat próbálja megemészteni, de hamar rájött, hogy csak a kagylót fogta be, amíg az egyik asszisztensével beszélt. – Támadni fognak – ismételte meg Connie. – Folytasd! Ez feldühítette Davidet. Azért telefonált, hogy megpróbálja megmenteni a nő életét, Connie pedig leereszkedő hangon beszél vele. – Pontosan, támadni – mondta David némi éllel a hangjában. – A szignál visszaszámlálás. Szignál alatt azt értem, ami a műholdas zavart okozza. – David egyre idegesebb lett. – Ez egészen biztos, hidd el, nem tévedek… Connie? Amaz lerakta. David benyomta az újrahívót a telefonon, de aztán rájött, hogy ezzel nem megy semmire. Még egyszer úgysem jön a telefonhoz. – … A munkatársaim és én itt maradunk a Fehér Házban – halotta David ismét Whitmore elnök hangját –, hogy megkíséreljük felvenni a kapcsolatot az idegenekkel… David rögtön tudta, mit kell tennie. Becsomagolta a laptopját és néhány lemezt, megragadta a bringáját, és az ajtó felé indult. – Marty – szólt vissza az iroda közepéről. – Hagyd abba a szarakodást, és azonnal tűnj el a városból! Marty, aki még mindig telefonált, meghallgatta Whitmore beszédének a végét. – …őrizzék meg a nyugalmukat. Ha mindenképp el akarják hagyni a városokat, kérem próbáljanak meg fegyelmezetten távozni. Köszönöm. ***

David erőteljesen tekerte a pedált az egy helyben veszteglő autók között szlalomozva. Az utcákon mindenfelé állt a forgalom. Felért a hidra, de ott is azt tapasztalta, hogy a gyalogosok gyorsabban haladnak, mint az autósok. Tizenöt perccel később már Brooklynban járt, és egy kaptatón tekert felfelé egy barna házsor felé. Az utolsó pillanatban sikerült kitérnie egy ágybetét elől, amelyet egy második emeleti ablakból dobtak ki. Az utca széltében-hosszában lakókkal volt teli: mindenki csomagolt, arra készülve, hogy a lehető legrövidebb úton elmenekülhessen. Többször dörömbölt az apja ajtaján, amikor az végül hirtelen kicsapódott, és David egy vadászpuska csövével találta szemben magát. – Papa, én vagyok az! Julius leengedte a puskát, kikémlelt az utca mindkét irányába, és berángatta a fiát az ajtón. – Keselyűk. Bemondták a tévében, hogy már elkezdtek fosztogatni. Esküszöm, hogy ha ide akarnak betörni, én lelövöm őket. – Papa, figyelj rám! Meg van még a kocsid? Julius gyanakodva húzta fel az egyik szemöldökét. – Még megvan. De mit számít az neked? Nincs jogosítványod. – Nincs is rá szükségem – nézett David az öregember szemébe. – Te vezetsz! *** Steve az ágy mellett állt, és visszacsomagolta a hétvégére hozott ruhákat, amelyeket nem volt módjában hordani. Tiszti egyenruhája és öntelt vigyora fegyelmezettséget és atlétikus kecsességet kölcsönzött mozdulatainak. Látni lehetett rajta, mennyire fel van villanyozódva, hogy visszamegy El Toróba, és – ha szükséges –, móresre tanítja a hívatlan vendégeket. Jasmine a falnak dőlt és a körmét rágta. Láthatóan ideges volt. – Mondhatnád azt, hogy nem hallottad a közleményt – mondta Steve-nek. De a férfi csak vigyorgott, és folytatta a pakolást. – Kicsim, tudod, hogy van ez. Ha behívnak, nekem jelentkeznem kell. – Csak mert hívnak… le merném fogadni, hogy a katonák felének a színét sem fogják látni. – Álljon meg a menet! – állította le Steve. – Jazzy, mi ütött beléd? Úgy tűnt, Jasmine mindjárt elsírja magát, ezért Steve odament hozzá, hogy megvigasztalja. Megpróbálta átölelni, de a nő ellökte magától. A dulakodásban véletlenül az egyik delfin szobrocska is leesett az éjjeliszekrényről. – Megmondom, mi ütött belém – ordította Jasmine, és elrántotta a függönyt. – Ez az izé halálra rémiszt!

– Figyelj rám! – guggolt le a szerelméhez Steve. Közben felvette a földről az üvegdelfint, amely még mindig egy darabban volt. – Nem hiszem, hogy azért utaztak kilencven billió fényévet, átszelve az univerzumot, hogy megtámadjanak minket. Ez a történelem egy nagy pil lanata. Banális volt ilyen kijelentést tenni, de Steve komolyan gondolta. Nem félt semmitől, egyszerűen nem volt hajlandó megadni magát a félelemnek. Sok olyan embert ismert, akiket a kis dolgoktól való örökös rettegés tett tönkre, olyanokat, akiknek már szokásukká vált félni. Annyira féltek a kudarctól, a megaláztatástól vagy a fizikai fájdalomtól, hogy már nem kockáztattak semmit, és már nem voltak képesek szabadon élni. Jasmine-ben a bátorságát csodálta leginkább. Mint mindenki más, Jasmine is bizonytalanságban élt, de sosem idegeskedett azok miatt az apróságok miatt, amelyek másokat feszültségben tartottak: a pénz, a jövő, vagy hogy mit gondolnak róla mások. Steve újra megkísérelte megfogni Jasmine kezét, aki most hagyta. Steve nagyot nyelt. Volt egy kis doboz a zsebében, amit elő akart venni, és odaadni Jasmine-nak, valami, amit néhány héttel ezelőtt készíttetett. De nem jött ki hang a torkán. Fel akart tenni Jasmine-nak egy kérdést, a nagy kérdést. De ugyanakkor azt is tudta, hogy a kérdés feltevése beláthatatlan következményekkel járna a karrierje szempontjából. Végül csak ennyit mondott: – Gyere, kísérj ki a kocsihoz! Jasmine bátor volt, de ismerte a félelmet. Túl sokszor hagyták cserben és túl sokat veszített már ahhoz, hogy Steve magabiztos nyugalmával nézzen szembe a helyzettel. Végre úgy érezte, hogy rendben van az élete, először érezte azt, hogy kedvez neki a szerencse, és most ez az űrhajó hirtelen mindent tönkretehet. – Ezt elvihetem? – emelt fel Steve egy kis üvegdelfint. – Megígérem, hogy visszahozom. Jasmine elmosolyodott, és bólintott. Bíznia kell a férfiban. Steve nem húzta be éjjelre a Mustangja tetejét, és amikor kijött a házból, Dylant találta a kormány mögött. Kiemelte a kölyköt a kocsiból, majd benyúlt a hátsó ülésre egy zacskóért. – Hoztam neked valamit, kölyök. Emlékszel, megígértem, hogy hozok tűzijátékot? Steve átadta a csomagot, de hozzátette: – Nagyon óvatosnak kell lenned vele. Az ajándék egy csomag petárda volt. Úgy néztek ki, mint a túlméretezett palackbombák, és mindegyikre rá volt nyomtatva a FyreStix név. – Tűzijáték! – mondta a fiú lelkesen, messze tartva őket anyja vizsgálódó szemei elől. – Klassz nagyok. Jasmine Steve felé lövellt egy maró pillantást: Kösz szépen! – Én akartam felállítani őket a parkban ma este, de… Le kell szúrni őket a földbe, és csodálatos színű tűzcsóvát lövellnek fölfelé, úgy húsz láb magasságba. Jasmine figyelmét elvonta a hatalmas hajó, amely Los Angeles belvárosának legmagasabb épülete felett parkolt le. Röviddel azután, hogy leállt, nagyon lassan forogni kezdett, és a morajlás abbamaradt.

Steve benyúlt a dzsekije zsebébe, és az ujjaival megérintette a kis dobozt. Rossz érzés volt Jasmine-t félve látni. – Arra gondoltam – kezdte megfontoltan –, mi lenne, ha te és Dylan bepakolnátok a holmitokat, és… – végignézett az utca mindkét irányába – … eljönnétek estére a támaszpontra? A meghívás a meglepetés erejével érte Jasmine-t. Steve még a támaszpont közelébe se hívta soha, ő pedig sose kérte, hogy mehessen. Tudta, hogy Steve-nek jó oka van rá, amiért nem akar vele mutatkozni a támaszponton. Jasmine hirtelen aggódni kezdett miatta. – Biztos, hogy nem gond? Nem bánnád? – Hát – dünnyögte –, le kell mondanom a többi barátnőmet, és egy időre szögre kell akasztanom a kiskapitányt, de nem bánom. Jasmine belebokszolt a karjába. – Megint kezded ezt az öntelt szöveget. Hadd mondjak neked valamit! Kapitány, maga nem annyira szívdöglesztő, mint ahogy gondolja. – De az vagyok – vigyorgott a férfi, miközben bepattant a kocsiba. – Dumbofülű! – Csirkelábú! – vágott vissza Steve, beindítva az autó motorját. Majd egy búcsúcsók után elindult és a válla fölött visszaszólt: – Viszlát este! Steve a visszapillantó-tükörből nézte, ahogy integetnek neki, és azon töprengett vajon helyesen döntött-e, hogy Jasmine-t El Toróba hívta. Ez csak kompromisszumos megoldás volt. Jasmine a maga részéről egyszerre volt mámoros és rémült. Ő és Dylan az utcán álltak és integettek, amíg a lenyitható tetejű piros autó el nem tűnt a dombtető mögött. Még egyszer felnéztek a lassan forgó keléses százszorszépre, amely eltakarta az eget, aztán Jasmine felkapta a fiát és bevitte a lakásba, elcsenve a kezéből a csomag FyreStixet. – Ezeket majd viszem én. Köszönöm! *** Julius '68-as Plymouth Valiantja vadonatújnak nézett ki. Ponyva alatt tartotta a garázsban, és szinte csak akkor használta, amikor egyszer egy héten elment bevásárolni. Az országúton Julius végsebessége az őrjítő lassúságú ötvenöt mérföld per óra volt, még akkor is, amikor messzebbre utazott. Ez némiképpen segíthet annak a megértésében, hogy miért nem volt Davidnek jogosítványa. De mivel vészhelyzetről volt szó, az öregember ötvenöt mérföldes sebességgel “repesztett”. A gyorsabb autók reflektorai úgy villogtak rájuk, mint gépfarkasok szemei. A legtöbb autó zsúfolásig tele volt emberekkel, bőröndökkel és étellel. Néhány jármű tetején lobogtak az ügyetlenül odaerősített ágybetétek, és amikor elsüvítettek mellettük, az utasok hátrafordultak, hogy szemügyre vegyék a két férfit az éjszínkék classicben, akik úgy andalogtak, mintha csak egy vasárnapi sétakocsikázásra indultak volna.

– Lassíts egy kicsit, te aszfaltbetyár! – ordította Julius az öklét rázva, amint egy teherautó elhúzott mellettük a Valiant sebességének kétszeresével. – Ötvenöt, kérlek apa! – mondta David, újfent felhívva az öregember figyelmét a sebességmérő mutatójára. – Zuhan a sebesség! – Zuhan? – Lement ötvenöt alá. Tartsd a sebességet! David legszívesebben lehagyta volna az összes autót az autópályán, de ismerte az apja korlátait és tudta, hogy az ötvenöt közéjük tartozik. Julius úgy érezte, ha ennél egy kicsit is gyorsabban megy, az autó szétesik alattuk. David a nyelvébe harapott, és megpróbált megnyugodni. Még volt idejük. Amellett: nem lehetett túl követelőző, főleg azok után, hogy Julius szó nélkül belement az utazásba. David azt várta, hogy az apja veszekedni fog, és vagy fél óráig ecseteli majd, milyen nevetséges ötlet ez az egész. De miután lélegzetet sem véve elhadarta, hogy miért kell mindenáron odaérnie Washingtonba, Julius közel hajolt hozzá és hosszasan nézett a gyermeke szemébe. – Készíts nekem egy szendvicset! – mondta vállat vonva. – Veszem a kabátom. Harminc perccel később már kint voltak a városból, nagyrészt David remek irányításának köszönhetően. Mivel élete tetemes részét töltötte taxik hátsó ülésén, ismerte az utakat a “kertek alatt”. Amint kiértek a sztrádára és elindultak Washington felé, David elővette a laptopját, hogy további információkat tudjon meg a szignálról. – Az mégiscsak a Fehér Ház, a fenébe is! – kiáltott fel hirtelen Julius, amint David a számítógépén megjelenő számokra meredt. – Nem lehet csak úgy odamenni és becsengetni: Jó estét, uraim, ugyan már hadd beszéljek az elnökkel egy percet! Azt gondolod, hogy ők nem tudják, amit te tudsz? Higgy nekem, tudják. Mindent tudnak. – Ezt nem tudják, bízz bennem! – mondta David, miközben megpróbált összpontosítani. – Ha olyan nagyon okos vagy, magyarázz meg nekem valamit. Hogy lehet az, hogy tíz évig jártál az MIT-re, dicsérettel diplomáztál, elnyerted az összes létező díjat és kitüntetést, csak azért, hogy kábeltévészerelő legyen belőled? A kérdés, mint Julius legtöbb kérdése, övön aluli volt. – Kérlek, ne kezd megint! – motyogta David olyan hangon, ami remélte pontot tesz az ügy végére. Ez volt David gyenge pontja, amelyet mindenki csak úgy emlegetett: az ambíció hiánya. A végzettsége és tudása jóval magasabb volt annál, mint amit a jelenlegi állása megkövetelt. Régebben az ország minden részéből próbálkoztak kutatólaboratóriumok, hogy megnyerjék Davidet maguknak. Még most is kapott néha leveleket, amelyekben felkérték, hogy vegyen részt tudományos kutatásokban. Ezeken a munkahelyeken ő diktálhatta volna a játékszabályokat – de ő inkább maradt, ahol volt. Szerette a várost, a munkáját és az apját, és – mielőtt Connie elhagyta volna –, a feleségét is. Úgy tett, mintha a számítógépen dolgozna, de a kérdés nem hagyta nyugodni. Általában

fütyült rá, mit gondolnak róla mások, de az apja csalódottsága tüskét hagyott benne. – Hét évig – dörmögte David. – Hét évig? Miről beszélsz? – Csak hét évig jártam az MIT-re és nem kábeltévészerelő vagyok. Én vagyok a főrendszermérnök. – Ezer bocsánat, Mr. Nagymenő – mondta Julius gúnyosan, és közelebb hajolt a kormányhoz. – Én csak azt mondom, hogy meg vannak nekik a maguk emberei a problémák megoldására. Ha majd az HBO-t akarják beköttetni, téged hívnak. Egy újabb övön aluli ütés. David az ajkába harapott, és újra ellenőrizte a sebességmérőt. – Megint lassul a tempó. *** A First Lady egyedül tartózkodott az elegáns szálloda különtermében. Kíséretének tagjai és a titkosszolgálat emberei magára hagyták, hogy nyugodtan telefonálhasson a férjének. Minden alkalommal, amikor az ajtó kinyílt, látta a szálloda előcsarnokában rá váró riporterek hadát. A Los Angeles-i rendőrség néhány embere kordont vont az újságírók elé, akik a beígért sajtótájékoztatóra vártak. – Mare? – Szia, Tom. Hogy bírod? – kérdezte. – A körülményekhez képest egész jól. – Az elnök hangja meglehetősen fáradtnak tűnt. – Hol vagy? – A hálószobában. Megpróbálok lepihenni egy kicsit. – Jó ötlet. Milyen a hangulat otthon? – Figyelj! – váltott témát az elnök. – Megszervezem, hogy küldök érted egy helikoptert a Biltmore-ra. Van egy helikopter leszállóhely az épület tetején. Szeretném, ha elhagynád Los Angelest, amilyen gyorsan csak lehet. Ha a látogatók ellenséges szándékúak… – nem fejezte be a mondatot. Marilyn mosolygott. – Sejtettem, hogy ezt fogod mondani, de épp most láttam Connie sajtótájékoztatóját. Tom, büszke vagyok rád, hogy a Fehér Házban maradsz. Szerintem is ez a helyes döntés. De az álláspontod nem lesz túl meggyőző, ha azt látják, hogy én fejvesztve, menekülök. – Pontosan az alatt a micsoda alatt vagy, ugye? A történelmi hírű luxushotel, a Biltmore, ahol a First Lady lakott, valóban két sarokra volt a régi First Interstate Buildingtől. A lassan forgó jármű közepe pontosan fölötte lebegett. Los Angeles belvárosa – ahol péntek este általában pezseg az élet, hosszú limuzinok cikáznak az

utakon és korzózó közép-amerikaiak lepik el az utcákat – most szinte teljesen üres volt. A világ egyik legnagyobb metropolisza úgy festett, akár egy kísértetváros. – Igen, még mindig itt lebeg fenn – ismerte el Marilyn –, de van itt vagy egy tucat sajtós, akik az előcsarnokban várakoznak. Johanna épp a sajtókonferenciát és az azt kővető néhány interjút szervezi. De elindulok, ahogy végzek. Megígérem. – Szó sem lehet róla. Nagyra értékelem, amit csinálsz, de fogalmunk sincs, mit terveznek ezek a hajók. Én… – Tom, hallgass rám! – szakította félbe szigorúan. – Tudom, hogy aggódsz, de nekem is van felelősségtudatom. Az emberek hallgatni fognak rám. Az elnök kifogyott az érvekből. A közvélemény-kutatások eredményei rendszerint azt hozták, hogy Marilyn Whitmore magasan a legnépszerűbb személyiség egész Washingtonban. Amit Jacqueline Kennedy a csillogással ért el, azt Mrs. Whitmore közvetlen, egyszerű stílusával. Azzal férkőzött be az ország polgárainak szívébe, hogy ő volt az első First Lady, aki mezítláb, farmerban járt a Fehér Ház falai között. Megvolt benne az úttörő nők egyszerű, hősies szépsége, és az, hogy a nyilvánosság felé mindig szókimondó volt. Ezek révén elnyerte az emberek bizalmát. A politikai rendszer nem szerette őt, de az amerikai kisemberek számára ő volt a remény szimbóluma, ő képviselte érdekeiket a hatalom folyosóin. Most hogy az elmúlt néhány hónapban férje népszerűségi indexe lecsökkent, Marilyn lett az elnökség legütőképesebb fegyvere. Kötelességének érezte, hogy a nyilvánosság elé lépjen és megpróbálja a városok kiürítését olyan fegyelmezett keretek között tartani, amennyire csak lehetséges. Sokáig egyikük sem szólalt meg. – Hát jó – mondta Whitmore kelletlen hangon, hogy éreztesse, mennyire nem örül az ötletnek. – De azt akarom, hogy kilencven perc múlva a tetőn legyél. Küldök érted egy helikoptert, amely elvisz a Peterson Légierő Támaszpontra, Coloradóba. – Legyen két óra, és megegyeztünk – mondta Marilyn, aztán témát váltva a kislányuk felől érdeklődött. – Hogy van az én kis drágaságom? – Jól. Elviszik innen és a Petersonon találkoztok. Volt egy kis börtönlázadás délután. Megszökött a baby-sittertől, és beszaladt az Ovális Irodába, épp amikor a hajó a város fölé érkezett. – Istenem! – sajnálkozott az anya. – És hogyan reagált? – Mint mindannyian. Félholtra rémült. Most itt szundit mellettem. Akarod, hogy felkeltsem? – Nem. Hadd aludjon! De aggódom, hogy egyedül fogja végigcsinálni az utat. Gondoskodj róla, hogy legyen telefon a fedélzeten, hogy fel tudjam hívni. – Rendben. De nem lesz egyedül. Cserébe azért, hogy a személyzet tagjai itt maradtak a Fehér Házban, elküldhetik gyerekeiket a Petersonra. Azt hiszem, lázadás törne ki, ha nem ezt tenném. Valaki halkan kopogott az elnök ajtaján. – Egy pillanat – kiáltott ki Whitmore, majd folytatta a telefonbeszélgetést. – Mennem kell.

Holnap reggel találkozunk az Észak-Amerikai Légierő Parancsnokságon… És, drágám… – Igen? – Szeretlek. – Én is szeretlek. Nagyon. Néhány óra múlva találkozunk. Whitmore kinyitotta az ajtót. A folyosón Grey tábornok és Nimziki vezérkari főnök várakozott. – Itt van a jelentés, amit kért, uram – mondta Grey, átnyújtva a faxot. – Még mindig csak harminchat hajó van. Az utóbbi néhány órában egyetlen újabb hajó sem lépett be a Föld légkörébe. – És ezek az érintett városok? – kérdezte Whitmore a jelentést tanulmányozva. – Igen, uram. Whitmore hosszasan nézegette az adatokat. Látta, hogy Nimziki ideges, forr benne az indulat, és már alig bírja türtőztetni magát, hogy mondjon valamit. Amikor az elnök végül visszaadta a papírlapot Greynek, a hadügyminiszter nem bírta tovább: – Elnézést, uram, hogy ezt mondom, de ez tiszta őrültség – sziszegte a fogai között. – Kész öngyilkosság. Lassan elveszítjük a kezdeményezés lehetőségét. Azért jöttünk, hogy sürgessük a preventív atomcsapást. A többes szám első személy a meglepetés erejével érte Whitmore-t. Kíváncsian Greyre nézett: – Tábornok? – Elnök úr, én támogatom, akárhogy is dönt. Nagyon nehéz eldönteni, hogy mi lőjünk először, vagy ölbe tett kézzel várjunk. De a jelenlegi helyzetben Al álláspontjával értek egyet. Talán nekünk kellene először támadni. Ez meglepően hangzott Grey szájából. Ő és Nimziki nem igazán voltak oda egymásért, de most mégis egyesítették erőiket, hogy megnyerjék a tervnek az elnököt. Whitmore nekidőlt az ajtónak és megdörzsölte a szemét. Meghányta-vetette magában az ötletet. – Nem kellene – jelentette be végül. – Addig nem törlöd szájon a legnagyobb gyereket az osztályban, míg nem vagy száz százalékig biztos benne, hogy megérdemli. Nimziki tovább akarta győzködni az elnököt, de Grey szúró pillantása leállította. Az elnök szólott, mondta ez a tekintet, és ezzel vége a tárgyalásnak. – Mi van a tervvel, hogy kommunikálni próbáljunk velük? – kérdezte Whitmore. Grey válaszolt az elnöknek. – Megkíséreltük minden létező frekvencián, de nem jutottunk semmire. Az Atlanti Parancsnokság megpróbál valamilyen vizuális kommunikációt kezdeményezni, közvetlenül az orruk előtt. Arra válaszolniuk kell.

– Reménykedjünk, hogy tetszeni fog nekünk, amit mondanak.

12 Senki sem vette észre, milyen gyönyörű volt az aznapi éjszaka. Csillagok ragyogtak az égbolton és kellemes meleg szellő fújdogált. A lakókocsipark ideges lakóit teljesen lekötötte a személyes biztonság és az életben maradás kérdése. Aznap délután az egyik szomszéd a másik után csomagolt össze és indult útnak minden konkrét célállomás nélkül. Ugyanakkor új emberek érkeztek, lerobban lakóbuszok tűntek fel a kapuban, ahol a tulajdonos kisebb úttorlaszt emelt. Egy strandruhás dagadt nő beszedte az általa tisztességesnek ítélt díjat, mielőtt beengedte a menekülteket, akiknek szánalomra méltó arcuk rettegést tükrözött az autóablakok mögött. Akik bebocsátást nyertek, magukénak mondhatták az egyik keskeny táborhelyet. Mezőgazdasági munkások állták körül viharvert Fordjaikat és hallgatták a spanyol nyelvű adásokat, hogy eldöntsék, melyik irányba meneküljenek tovább. Néhány percenként ideges asszonyok leskelődtek ki a szúnyoghálóajtókon keresztül, hogy nincs-e valami baj, majd újra magukra zárták az ajtót. Mindenki feszült volt, túlpörgött, mint a nagyban játszó hazárdjátékosok, akik a kaszinó körül ólálkodtak, arra várva, hogy ismertessék egy furcsa, új játék szabályait. Miguel keresztbe rakta mezítlábas lábait és az egész színházat felülről szemlélte. Felmászott a családi lakókocsi tetejére és felvitte magával a kis televízióját, remélve, hogy onnan jó lesz a vétel. A drótakasztókkal és alufólia darabokkal végzett számos kísérlet után végül is sikerült behoznia az elérhető legjobb képminőséget. A kezére támaszkodva hátradőlt, és a híreket nézte, miközben a meleg szél válláig érő hajával játszadozott. Nem hallott semmit Russellről a paradicsomföld melletti összetűzésük óta. Jellemző, gondolta, ha valami gond van, menten köddé válik. Ahogy már vagy aznap ezerszer, Miguel újra Los Angeles felé pillantott. A várost a sivatagtól elválasztó dombok fölött látni lehetett a rejtélyes űrhajó sötét púpját. A felkelő félhold valószerűtlen ragyogást kölcsönzött a jármű keleti szélének. A hajó alatt mérföldnyi hosszú sorban világítottak a lámpák, ahogy több ezer autós próbált elmenekülni a városból. Miguel figyelte a fehér fényeket, amelyek felé tartottak az országúton, aztán a pirosan világító hátsó lámpákat nézte, amelyek Bakersfield, Fresno, Bishop és az azon túli biztonságos helyek felé igyekeztek, és közben újra végiggondolta a tervét. Egész délután tervezgetett. Ki kell juttatnia Troyt és Aliciát a térségből, el a veszélyzónából. Az egyetlen hely, amely számításba jöhetett, egy rokonuk volt Arizonában. A Casse család felégetett minden rokoni szálat az elmúlt néhány év során. A csatornákat váltogatva azon gondokozott, hogyan tálalja az ötletet Russellnek, amikor hazajön, ha egyáltalán hazajön. Aztán valami olyasmit látott a képernyőn, ami legalább annyira megdöbbentette, mint amikor először pillantotta meg az űrhajót. Az egyik helyi adó egy történetet közölt, bemutatva az invázió kedélyesebb oldalát. A műsorvezető vigyorogva, iro nikus hangon olvasta fel a hírt a súgógépről. – …egy helyi permetezőt letartóztattak a mai nap folyamán, miután egy antik géppel a San Fernando-völgy fölött repülve több ezer szórólapot dobott le. Miguel felnyögött, amikor a nevelőapját mutatták a tévében, aki vadul ordított, miközben

megbilincselve kísérték a lancesteri rendőrőrsre. – Tenniük kéne valamit! – vicsorgott Russell a tévésekre. – Engem elraboltak ezek az űrlények tíz évvel ezelőtt, de senki sem hitt nekem. Csináltak rajtam egy csomó vizsgálatot. Ezek már évek óta tanulmányoznak minket! Az egyik rendőr elrángatta Russellt a kamerák elől, és belökte a rendőrőrs bejáratán. A tévések visszakapcsoltak a hírolvasó stúdióba. A műsorvezető felvonta a szemöldökét. – Meglehetősen egyedi reakció. A férfit, akit Russell Casse-nak hívnak, benn tartották a lancesteri rendőrőrsön, hogy kikérdezzék. A kézzel írott és fénymásolt szórólapokon a következő szöveg állt… – Mit nézel? – a háta mögül jövő hang megrémisztette Miguelt, és azonnal csatornát váltott. Troy volt az, aki felmászott a létrán, hogy megnézze, mit csinál a bátyja. – Semmit. Miguel hangja tele volt elfojtott érzelmekkel. Megköszörülte a torkát, és folytatta. – Troy, emlékszel Hector bácsikádra Tucsonból? – Persze. Neki van az a hatvannégy bites SEGA Saturn CD-je. – Aha. Mi lenne, ha meglátogatnánk, és egy időre nála maradnánk? A fiatalabb fiú beleegyezően bólintott. – Az klassz lenne. Miguel egy pillanatra lenézett az autópályára, és a gondolataiba mélyedt. Aztán elhatározta magát. – Kezdj csomagolni! Indulunk. A televízióban a First Lady, Marilyn Whitmore tartott beszédet, amiben ő is arra szólított fel, hogy az emberek őrizzék meg a nyugalmukat. Miguel kihúzta a tévét és óvatosan a tető széléhez vitte. – Most indulunk? – kérdezte zavarodottan Troy a létra tetejéről. – Azonnal. – És mi van apával? Miguel leugrott a lakókocsi mellé, aztán fellépett a kerékre, hogy leszedje a televíziót. Észrevette, hogy az öccse meg sem mozdul. Dühösen ráförmedt. – Hallottad nem? Szedd össze a holmidat! – Azzal elindult a lakókocsipark sötétjében, hogy felkutassa féltestvérét. Volt egy tippje, hol keresse. – De nem mehetünk el apa nélkül! – reklamált a fiú. Miguel hátra sem nézett. ***

A fiú a lány inge alá csúsztatta a kezét. – Lehet, hogy ez a mai az utolsó éjszakánk a Földön – suttogta. – Ugye nem akarsz szűzen meghalni? A fiú megpróbált félig viccesen, félig komolyan előrukkolni a dologgal, kipuhatolva, milyen messzire jut így. A kérdés idegessé tette Aliciát. Hogy időt nyerjen, a szája egy újabb hosszú, forró, felkavaró csókra nyílt, amelytől a fiú nekifeszült a sofőrülésnek. A veranda lámpájának sárga fénye beszivárgott a teherautó ablakain keresztül. – Miből gondolod, hogy még szűz vagyok? A kérdés egyszerre hozta zavarba és ösztönözte a fiút. Arra gondolt, hogy ma este végre, több heti pettingezés után, teljesen övé lesz a lány. Alicia nem volt gondolatolvasó, de nem is kellett annak lennie ahhoz, hogy pontosan tudja, mi jár a fiú fejében. Érezte a fiú izgatottságát abból, ahogy a háta megfeszült, és abból, ahogy az ujjai a csípőjét markolászták. Egy huszonkét láb hosszú lakóbuszban élni három másik emberrel összezárva olyan volt, mint egy véget nem érő hétvége a pokolban. A már majdnem tizenöt éves Alicia ki akart törni innen, és az egyetlen járható útnak azt látta, hogy egy férfi magával viszi. A fickót, akivel csókolózott, nem igazán lehetett férfinak nevezni, de ez volt a legtöbb, amire Alicia jutott férfiak terén. Andy tizennyolc éves volt, és a lakókocsipark környékén igazi nagymenőnek érezhette magát. Ő és az anyja, aki a kempinget vezette, lakott a park legnagyobb lakókocsijában. Andynek volt állandó munkája és egy új Toyota teherautója király erősítőkkel, és azt tervezte, hogy saját lakást szerez. Alicia kedvelte a fiút, de ugyanakkor még nem érezte magát késznek a szexuális életre. Tudta, hogy hagyta a beszélgetést túlságosan elfajulni, és azon igyekezett, hogy valahogy kimásszon az egészből, anélkül, hogy úgy tűnjön, mintha csak fel akarta volna ültetni a fiút. Andy még mindig a szüzességi kérdésen gondolkozott, amikor az ajtó hirtelen kinyílt. Alicia bátyja állt ott, és meredt rájuk. – Mi a fenét csinálsz, Miguel? Alicia kiszabadította magát Andy öleléséből. Dühösnek és sértődöttnek látszott, de titokban megkönnyebbült. – Gyere, Tucsonba megyünk! – vetette oda Miguel ellentmondást nem tűrő hangon. – Na persze! – forgatta a szemeit Alicia. – Egy tapodtat sem megyek innen! További vita helyett Miguel átnyúlt Andy felett, és erősen megszorította húga csuklóját. Kihúzta a teherautóból Aliciát, de Andyt is kirántotta. A lány tompa puffanással ért földet, és azon nyomban sivítozni kezdett. – Csillapodj le, kölyök! – szólt rá Andy. Miguel el volt készülve, hogy egy koponyarepesztő ütéssel elintézi a fiút. Mindenre elszánt pillantása megbénította Andyt, aki inkább morogva visszaült. – Amit csak akarsz.

Alicia magán kívül kiabált, miközben végigmentek a poros udvaron. – Miguel Casse, te egy akkora nagy seggfej vagy! Őrült vagy, és orvosi segítségre van szükséged. Megmondlak apának, és remélem jól elver a szíjával! Azzal futásnak eredt, és eltűnt a sötétben. *** Mialatt Alicia bent duzzogott a kocsiban, a két fiú lámpát ragadott, és nekilátott a munkának. Húsz perc alatt lekötötték a vizet, az áramot és a szennyvizet, felerősítették a biciklit és motort a hátsó tartóra, majd bevitték a kempingszékeket és a hordozható tűzhelyet. A lakóbusz készen állt az indulásra. Miguel beövezte magát a vezetőülésben, beindította a motort és sebességbe tette az autót. De nem indult el. Az autólámpák fényében állt, enyhén tántorogva, a nevelőapja. Russell kiszabadult a börtönből, még éppen időben ahhoz, hogy még nyomorultabbá tegye az életüket. Miguel először arra gondolt, hogy beletapos a gázba, és átrobog azon a petyhüdt részeg seggén. Ehelyett inkább üresbe tette a kocsit, és várt, egyenesen előre meredve. Russell – gondtalanabbul és vidámabban, mint valaha – odasasszézott a sofőrülés melletti ablakhoz. – Ügyesek vagytok, gyerekek. A gondolataimban olvastatok. Kerüljünk a lehető legmesszebb ettől az izétől – mondta, miközben a Los Angeles fölött lebegő sötét formára nézett. – Senki sem érti meg, Miguel. Senki sem hisz nekem, de ez az izé vágóhidat csinál Los Angelesből, ne mondjátok, hogy nem mondtam. Miguel csak futólag nézett a nevelőapjára, üresen és ellenségesen. Russell ügyet sem vetett rá, vagy észre sem vette. Szólt a fiúnak, hogy nyissa ki az ajtót, és engedje, hogy ő vezessen. Ehelyett Miguel kiszállt a kocsiból és becsukta az ajtót maga mögött. – Kiengedtek? Russellnek eszébe sem jutott, hogy szégyellje magát. – Még jó, hogy kiengedtek. Mióta bűn az, ha valaki gyakorolja a szólásszabadsághoz való jogát? Mi történt azzal az istenverte első alkotmánymódosítással? Mindenesetre, hidd el, nagyobb vadra kell most vadászniuk! Na, induljunk! Amikor Russell megindult a lakóbusz felé, Miguel remegve az útjába állt. – Nélküled megyünk, és meg ne próbáld keresztezni az utunkat! Russell végre elkezdett figyelni Miguelre. – Te meg miről beszélsz? – Elegünk van belőle, hogy koloncként hordjunk a nyakunkban. – A fiú mély lélegzetet vett, közben le nem véve a szemét az apja kezeiről. – Elég pénzünk van ahhoz, hogy eljussunk Tucsonba, és egy időre Hector bácsinál maradjunk.

Russell úgy nézett a fiúra, mintha az a legvadabb őrültséget mondta volna. – Majd adok én neked! – ordította olyan hangosan, hogy az egész parkban hallani lehetett. – Még mindig az apád vagyok, ezt el ne felejtsd! Ez volt az utolsó csepp a pohárban. Miguel elveszítette az önuralmát. – Nem, nem vagy az apám! Csak egy őrült szeszkazán vagy, akihez az anyám hozzáment. És az anyám viselte a gondodat, mint egy síró csecsemőnek, de amikor ő lett beteg, te a kisujjadat se mozdítottad! Őrült vagy Russell, és nem vagy te nekem senkim! Úgyhogy most – mondta nyugodtabban – megkérlek, állj félre az útból. Én majd a gondunkat viselem a gyerekeknek, te pedig viseld csak a saját gondod! Russell hosszú, mély lélegzetet vett, miközben végiggondolta a hallottakat. Titkon mindig is számított rá, hogy ez be fog következni, de most, amikor eljött a pillanat, úgy érezte, mintha szíven döfték volna. – Mi lesz Troyjal? – Pontosan erről beszélek. Hogy mennyire önző vagy. Egyszer az életben próbáld szem előtt tartani az ő érdekeit is. Ki megy pénzért, munkáért meg gyógyszerért könyörögni, mi? Kicsoda? Minden alkalommal, amikor elcseszel valamit, nekem kell rendbehoznom a dolgokat. Elvégezni a piszkos munkát. Nekem kell összevakarnom annyit, hogy megvehessük azt az istenverte gyógyszert. Miguel még tovább folytatta volna, de üvegcsörömpölés hangja akasztotta meg. – Hagyjátok abba! Már nem vagyok kisgyerek! – ordította Troy kiszállva a kocsiból. Teste hevesen rázkódott a sírástól, és sorra törte össze a gyógyszeres fioláit a kövezeten. – Nem kell ez a hülye gyógyszer! Nem kell senkinek se gondoskodnia rólam! Miguel odaugrott az autó lámpái elé, és lefogta öccsét, hogy legalább az utolsó fiolát megmentse. De miközben viaskodtak, Troynak sikerült ledobnia az üveget, és rátaposott a cserepekre. Miguel ingerülten üstökön ragadta öccsét. – Van fogalmad róla, mennyibe kerül ez a szer? Most mi lesz, ha megint megbetegszel? Várta a választ, de a dühe hirtelen szomorúságba csapott át, majd lesújtó kétségbeesésbe. Megpróbálta. Megpróbált elmenekülni a nevelőapja elől, de most hirtelen rádöbbent, hogy kudarcot vallott. Méghozzá elég csúnya vereséget szenvedett. Miguel megfordult, és eltűnt a lakókocsiban. – Ne haragudj – mondta Troy halkan. – Teljes gőzzel előre, Troy fiú – indult meg Russell az álló kocsi irányába.

13 Davidnek folyton emlékeztetnie kellett magát, hogy a férfi, aki az autót vezeti, az apja, egy olyan ember, akinek szeretettel, türelemmel és gyermeki hálával tartozik. Mindezek ellenére Julius az őrületbe kergette. Levinsonék nem töltöttek túl sok időt kis helyen összezárva azóta a nyár óta, amikor David tizenhárom éves lett. Akkor a család autóval vágott neki Floridának, hogy meglátogassák Sophie nénikét, aki beteg volt, és nem tudott eljönni David Barmitzvójára. Útközben Juliust, az örökös kibicet, kevésbé érdekelte a forgalom, mint az, hogy megállás nélkül beszéljen. Azóta be nem állt a szája, hogy elhagyták New Yorkot. Egyik témáról ugrott a másikra, elemezve, kritizálva, kérdéseket téve fel, majd meg is válaszolva őket. Hetente kétszer a parkban egy sakkjátszma közben még el lehetett viselni. De bezárva ebbe az özönvíz előtti Plymouth-ba, amelyben úgy zötykölődtek, mint egy ötvenöt mérföldes óránkénti sebességgel haladó tengerjáró hajóban, az apja állandó monológjai az idegösszeomlás szélére sodorták Davidet. Az utolsó húsz mérföld alatt Julius legutóbbi filmélményeit elevenítette fel, mint az 1959-es A massza és az annál is régebbi Világok harca. Az amatőr összesküvési elmélet-gyártó Julius szerint túl sok a hasonlóság a film és a valóság között, ahhoz, hogy azt hihessük: nem volt valahol valaki, aki tudta, hogy ez be fog következni. Csak azokra a pillanatokra maradt csöndbe, amikor a motorház egy új hangjára lett figyelmes. David az ajkába harapott, és csöndben maradt. Végül is ez volt az egyetlen lehetőség, hogy eljusson Washingtonba. Percenként rásandított a sebességmérőre, majd az órájára. – Ötvenöt! – Julius rendszerint akkor gyorsított fel, amikor látta, hogy a fia ellenőrzi a sebességet. – Ötvenöttel megyünk. Ha ennél gyorsabban mennénk, felrobbanna a motor. Higgy nekem! David tehetetlen volt. Inkább hátradőlt, és megpróbált nyugodt maradni. Körülbelül egy mérföldenként lerobbant autók álltak az út mentén, amelyekből vagy kifogyott a benzin vagy felforrt a hűtővizük. A szembejövő kocsisor egészen a negyven mérföldre levő Washingtonig tartott. David azt gondolta, csak idő kérdése, hogy az ideges autósok áttörjenek a választókorláton, és elfoglalják a dél felé tartó sávokat is. Pontosan ez történt rendőri irányítással az autópálya egy távolabbi szakaszán, de egyelőre a bumfordi krómacél Valiant háborítatlanul haladt az autópályán. David megfordult, és kinézett a hátsó ablakon. Nem látott maga mögött autólámpát, csak az üres utat. Hátsó lámpák sem voltak, leszámítva egy elhagyatottnak tűnő rendőrautóét, amely az előzősávban állt keresztbefordulva. Villogott az elakadásjelzője és az ajtajai tárva-nyitva voltak, de az utasoknak színét sem látták. – Úgy tűnik, közeledünk – jegyezte meg David. – Csak mi vagyunk az úton. – Mindenki azért küzd, hogy kijusson Washingtonból, csak mi vagyunk olyan mesügék, hogy be akarunk menni! – jegyezte meg Julius maliciózusan. Az autópálya emelkedni kezdett, és egy hosszú kanyar következett. Amikor felértek a domb tetejére, végre megpillantották Washingtont. Mindketten kikerekedett szemmel bámultak az égre. A főváros ég felé törő fényei visszatükröződtek a város fölött lebegő óriási

testről, amely hajszálpontosan olyan volt, mint a New York-i űrhajó. A város fényei elég erősen ragyogtak ahhoz, hogy megvilágítsák a hajó sötét mintázatának szürke körvonalait. Julius megköszörülte a torkát: – David, egyszeriben elfogott a vágy, hogy ellátogassak Philadelphiába, ahol nincsenek repülő csészealjak. Mi lenne ha megfordulnánk, és… – Figyelj a sebességre! Anélkül, hogy észrevette volna, az öreg lement harmincötre. Most, hogy közeledtek a városhoz, David még türelmetlenebbé vált. Gyorsan benyúlt a hátsó ülésre, elővette laptop számítógépét és bekapcsolta. Egy műanyag tokból előkeresett egy CD-ROM-ot és behelyezte a számítógép külső meghajtójának a nyílásába. Julius tudta, mi az a CD, de igazából még sosem látott ilyet. – Mi a csuda ez? – tudakolta. David feltartotta a másik lemezt. – Ezen a két kis lemezen, apa, rajta van Amerika minden egyes telefonkönyve. – Ezen a két kis lemezen? – Hihetetlen, mi? David utasításokat ütött be a gépbe. Julius nem szándékozott elismerni, de le volt nyűgözve. Áthajolt és nézte, ahogy a nevek megjelennek a képernyőn. – Hadd találjam ki. Connie telefonszámát keresed. – Pontosan, kedves Holmes. – Van egy bökkenő. Miért gondolod, hogy egy olyan fontos ember, mint Constance, benne lesz a telefonkönyvben, hogy akármilyen elmebeteg felhívhassa? – A hordozható telefonját sosem titkosítja, hogy vész esetén el lehessen érni. Csak azt kell kitalálni, hogy milyen név alá tetette. Néha az utónevének csak a kezdőbetűjét használja, néha a becenevét… Kipróbált különböző lehetőségeket, miközben Julius megpróbálta követni, mit csinál. Miután vagy húsz nevet kipróbált, de sikertelenül, David kezdett elkedvetlenedni. – Titkos, mi? – Meg fogom találni – David hangja meggyőzőnek tűnt. – Csak még nem jöttem rá, hogyan. Általában olyan néven szokott lenni, hogy C. Spano, Connie Spano, Spunky Spano… – Spunky? – Julius el volt ragadtatva. – Ez tetszik. Próbáld a Spunkyt! – Spunky volt a beceneve az egyetemen. – Próbáltad már a Levinsont? David összeráncolta a szemöldökét. – Ne bolondozz! Akkor se vette fel a nevemet, amikor házasok voltunk. Most, hogy külön

élünk, majd biztos Levinsonnak fogja hivatni magát! Ne haragudj, de ezt nem hiszem! Julius megvonta a vállát. Tehát az ő ötleteit már kipróbálni sem érdemes? Mit érdekli őt? De David végül beadta a derekát. – Rendben, próbáljuk meg a Levinsont! – Julius közelebb hajolt a laptophoz, és nézte, ahogy a nevek végigszaladnak a képernyőn. A gép egyszerre egy pityegéssel jelezte, hogy talált valamit. – Miket nem tudok én?! – jegyezte meg az öreg gúnyosan. Velőtrázó sikoltást hallottak, amire mindketten felnéztek. Reflektorok villogtak és szirénák rikoltoztak, egy rendőrautó száguldott velük szemben az úton. Sőt még rosszabb. Egy egész autópályányi autósereget vezetett fel, feszült sofőröket, akik el voltak szánva, hogy mindenáron kijutnak Washingtonból. – Mein Gott! Julius feljebb tolta az orrán a szemüveget, közelebb hajolt a kormányhoz és felkészült az elkerülhetetlenre. Amikor David is észrevette, hogy az autók már túl közel vannak és túl gyorsan közelednek ahhoz, hogy elkerüljék őket, az egyetlen értelmes dolgot cselekedte: útjára engedett egy vérfagyasztó sikolyt. Julius balra rántotta a kormányt, épp hogy elkerülve az elöl haladó kocsi lökhárítóját, aztán jobbra rántotta, mielőtt frontálisan ütköztek volnia egy mikrobusszal. Két autós beletaposott a fékbe és összeütköztek, majd szétpattantak. Julius átcsusszant a két autó közötti vékony résen. – Lassíts! – kiáltotta David halott fehér arccal. Julius rádőlt a kormányra, az ajkát harapdálta, de a féket alig használta. Az egyik autó a másik után tört össze körülöttük, pörögve mint a tekebábuk, de a hetvenen túli korosztály Mario Andrettije ügyesen, félelmet nem ismerő bátorsággal szlalomozott közöttünk. Kétszáz yardra attól, ahol ez a kalamajka kezdetét vette, volt egy leágazás. Egy hirtelen gumicsikorogtató kormányrántással Julius átirányította a kocsit az előzősávból a jobboldali leállósávba, majd letért az autópályáról. Apának és fiának a szervezetében csak úgy pumpált az adrenalin, a szájuk tátva maradt, az ujjperceikből kiszaladt a vér. Egyenesen meredtek előre, amíg Julius lassan leállította az autót. – Apa! Szép munka volt. Anélkül, hogy tudná miért, nevetni kezdett. Julius nehezen kapott levegőt. Elővett egy zsebkendőt és megtörölgette a homlokát. – Aha. Nem volt rossz, mi? Egyetlen karistolás nélkül. Aztán, annak ellenére, hogy nem történt semmi vicces, ő is elkezdett nevetni. Két ember ideges, diadalittas nevetése volt ez, akik túléltek egy életveszélyes helyzetet. Néhány pillanatra elfelejtették, hogy Washingtonba tartanak és csak ültek a kocsiban teli szájjal nevetve, a hatalmas, sötét hajó vészjósló sziluettjének háttere előtt.

*** Jasmine nem tudta, miért vállalta el a ma esti fellépést. Egyszerűen csak túl akart lenni rajta. Az egész napja úgy telt, mintha lassan sétálna egy rémálomban. Még most is, amikor a selyem bikinije pántját igazította, úgy érezte magát, mintha lebegne. Az óriás hajók eljövetele az egész bolygón szörnyű zavart okozott. Néhányan azt gondolták, az apokalipszis fekete angyalai jöttek el, hogy Isten bolygójára árvizet, éhséget és tűzvészt bocs ássanak. Mások üdvözítő szertartásra számítottak, amelynek keretében bejelentik az intergalaktikus harmóniát és együttműködést. Míg sokan fejvesztve menekültek a városból, mások, mint például az az ember akinek Jasmine-ék dombja lábánál cipőboltja volt, tartotta magát normális nyitvatartásához. A szürke hétköznapok megszokott ritmusa, az apró szokások végtelen sora, amely egy nappal ezelőtt még olyan valóságosnak tűnt, nem volt szilárdabb, mint az állóvíz felszínén tükröződő kép. A hajó érkezése hatalmas követ dobott a tavacska közepébe, a mindennapi megszokott életet fodrozódó, dőre álommá alakítva át. Szabályok nélkül a világ nem tudta, hogyan viselkedjen. Jasmine csak azért ment be a munkahelyére, hogy felvegye a fizetési csekkjét. Tizenöt perces kitérőnek szánta útban El Toro felé, de aztán belebotlott Marióba. Az ötvenéves, elegáns ruházatú, hátranyalt hajú, megrögzött szájhős Mario a középkorú önjelölt maffiózók tipikus esete volt. Klubja, a Hét Fátyol volt a mindene, és a válságra az volt a reakciója, hogy a show-nak folytatódnia kell. Az évek során sokan vádolták meg Mariót azzal, hogy vámpír, aki kiszívja az életerőt a lányaiból, minden pennyt a testükből, aztán kidobja őket. Amikor Jasmine bement a fizetési csekkjéért, Mario könyörgött, hízelgett, majd fenyegetőzött, míg Jasmine végül ráállt, hogy fellép aznap este. Ha a feje tisztább lett volna, akkor csak a képébe röhögött volna a bártulajdonosnak és megmondta volna neki, hova dugja a micsodáját, aztán lelépett volna. De aznap senkinek sem volt tiszta a feje. Végül is mi lenne, ha a hajók megfordulnának és távoznának? Mi lenne, ha Steve úgy döntene, hogy egy rovott múltú nő és hatéves gyermeke túl sok a számára? Hol találna olyan munkát, ahol ő választhatja meg, hogy mikor dolgozik, és ami ilyen jól fizet? Kétségbeesetten próbált hinni benne, hogy Steve nem fogja cserben hagyni. Mario a múltját használta fel ellene, hogy maradásra tudja bírni. Régóta ismerte Jasmine-t, és mindent tudott az életének arról a szakaszáról, amikor még nem volt gyereke és Alabamában élt. Jasmine táncolni kezdett valami kis vidéki lebujban, mielőtt “felfedezték”, és átkerült Mobile-ba. Itt talált rá Mario. Egyik este a műsor után Mario fizetett neki egy italt, és megértően végighallgatta a lány teljes élettörténetét, aztán meggyőzte arról, hogy nyugatra kell mennie, ahol fátylat boríthat a múltjára, tiszta lappal indulhat, és rengeteg pénzt kereshet. Marióban az volt a jó, hogy sosem akarta Jasmine-t ágyba rángatni. Kapcsolatuk kizárólag szakmai maradt. Mario nagyra értékelte a lány munkamorálját, aki pontosan járt dolgozni, távol tartotta magát a drogoktól, amire más lányok gyakran rákaptak, és sohasem randevúzott a vendégekkel. A baj Marióval csak az volt, hogy tudta, milyen gombokat kell megnyomnia, ha ki akar csikarni tőle valamit. Most is pontosan ezt tette, amikor Jasmine besétált a fizetési

csekkjéért. Mario eszébe juttatta azokat a férfiakat, akikben megbízott. Köztük azt az embert is, aki otthagyta gyermekestül, amikor Jasmine nem volt képes eltartani magukat. Mario amikor látta, hogy Jasmine már sebezhető, gyorsan taktikát váltott, és megfenyegette, hogy kirúgja, ha nem segít neki vinni a klubot. Mario szánalmas zsarnok volt, aki semmitől sem riadt vissza, hogy megtartsa az uralmát kiskirályságában. Jasmine számának dübörgő basszusa szólt a klub hangfalain keresztül, majd a konferanszié magnóról bejátszott hangja szólalt meg a zene mellett: “Uraim, lazítsák meg a nyakkendőjüket, és készüljenek fel valami nagyon szexisre. Tapsolják meg a csodálatos… Sabrinát!” Egy szexis nő tört át a függönyön a vakító reflektorfénybe. Kecsesen pörgött tűsarkú cipőjében, miközben körbejárta a színpadot, majd odaért a fényes rézoszlophoz. Ujjait egyesével zárta körül az oszlopon, majd hozzányomta az egész testét, aztán piruettezve eltávolodott, ledobva magáról az áttetsző palástot. “Sabrina” hirtelen megállt. A nézőtéren nem volt senki. A színpadot körülvevő száz ülőhely egytől egyig üres volt. A néhány vendég a nagy képernyős tévé előtt csoportosult a terem távolabbi sarkában. Mindannyian törzsvendégek voltak, akiknek nem volt se otthonuk, amit meg kellene védeni, sem családjuk, amelyet el kellene menekíteni; olyan fickók, akik ma is azért jöttek a Hét Fátyolba, amiért mindig: a társaság miatt. A többi táncos közül négy vagy öt ott ült velük a bárpultnál a híreket figyelve. Minden kétséget kizáróan ez volt Jasmine sztriptíztáncosnői karrierjének legszörnyűbb pillanata. Hirtelen szörnyen dühösnek és rettentő ostobának érezte magát. Ott állt csaknem teljesen meztelenül a vakító reflektorfényben, és nem volt rá kíváncsi senki. Egyszerre nagyon magányosnak érezte magát. Aztán eszébe jutott Steve. Itt az ideje, hogy elinduljon El Toróba, és megbizonyosodjon arról, lehet-e Steve-re számítani. Kilépett a magas sarkú cipőből, és, anélkül, hogy bárki is észrevette volna, visszasétált a mocskos fóliafüggöny mögé. Forrongott a dühtől, amikor belépett az öltözőbe: – Hihetetlen, hogy hagytam magam belerángatni ebbe! Csak a csekkemért jöttem. Én hülye! Lerogyott a sminkasztala előtti székbe, és undorodva törölte le arcáról a festéket. A mellette levő asztalnál egy kimerült tizenkilenc-húsz év körüli lány ült a hordozható tévéjét bámulva. – Hát lehetséges ez? Totál állat! A lány Tiffanynak hívta magát. Hosszú, kecses teste volt, hatalmas mellekkel és sűrű egyenes hajjal. Meggyújtott egy újabb cigarettát az előző csikkjével és lassú, bódult hangon beszélt: – Én megmondtam, hogy léteznek, de ti bolondnak tartottatok. A tévéképernyőn a sztatikái megszakítások között komor arcú bemondók olvasták fel a híreket. – A következő történet az “Ilyen csak Kaliforniában történhet” dossziéból való. Több száz ufó-bolond gyűlt össze Los Angeles belvárosa felhőkarcolóinak tetején. Röviddel azután, hogy a jármű tegnap délelőtt 10 órakor leparkolt, középpontjával pontosan a régi First Interstate

Building felett, transzparenseket vivő egyének feljutottak a háztetőkre, nyilvánvalóan azért, hogy üdvözöljék a hajó utasait. Gordie Compton élőben jelentkezik a helyszínről, a Hír Szimat kamerás helikopteréből. A képernyőn egy remegő helikopteres felvétel jelent meg. A helikopter nagy erejű keresőlámpája az éjszakai égbolton villámcsapásként sújtott le a Los Angeles-i felhőkarcoló koronájára, a First Interstate Buildingre. Ötven vagy hatvan ember gyűlt össze az épület tetején található helikopter-leszállóhelyen. Amikor rájuk esett a fény, teljesen bepörögtek, ordítoztak és tábláikat lóbálták. “ENGEM VIGYETEK!”, “RAJTAM KÍSÉRLETEZZETEK!” – ilyen feliratok álltak a transzparenseken. – A táblák! Majdnem elfelejtettem – jutott Tiffany eszébe. – Nézd meg, az enyémet! Benyúlt egy reklámszatyorba, és elővett egy kartonlapot. Gyerekes, girbe-gurba betűkkel a következő szöveget firkálta rá: “BÉKÉSEK A SZÁNDÉKAINK”. A felirat alatt egy űrlény zsírkrétarajza díszelgett. Jasmine megszorította Tiffany karját. – Eszedbe ne jusson! – sziszegte. – Kislány, figyelj rám! Ugye nem akarsz azokhoz az eszelősökhöz csatlakozni? – Egyenesen oda megyek, amint innen lelépek – válaszolta Tiffany. – Akarsz jönni? Jasmine mélyen a lány szemébe nézett. Mint a legtöbb táncos, aki itt dolgozott, Tiffany is mind mentálisan, mind emocionálisan teljesen kész volt. Kábítószerezett, és vonzódott a durva férfiakhoz. Amikor először találkoztak, Jas azonnal a védőszárnyai alá vette a lányt. – Tiffany, nem szeretném, hogy felmenj oda! – folytatta Jasmine. – Meg kell ígérned, hogy nem mész. Tiffany kutyaszemekkel nézett vissza Jasmine-re, aki ráordított: – Ígérd meg! – Oké, rendben. Megígérem – duzzogott Tiffany, áthajítva a kartont a válla fölött a földre. – Köszönöm. Figyelj, én elmegyek a városból egy időre, és azt szeretném, hogy kerüld a bajt, amíg vissza nem jövök! Jasmine az órájára pillantott. Steve már biztosan aggódik miatta. Nem akarta itthagyni Tiffanyt, de indulnia kellett. Már utcai ruhában volt, amikor Mario berontott az öltözőbe az irodája felé tartva. Kinyitotta az ajtót és benézett. – Mit keres ez a kölyök a szobámban? – üvöltötte. – És miért van itt kutya? Dylan volt az irodában, aki egy videofilmét nézett Mario képmagnóján. Jasmine átnyomakodott Marión keresztül, és a karjába kapta a gyereket. – Hányszor kell elmondanom, lányok, hogy gyereknek tilos a belépés? – Akkor próbálj egy baby-sittert találni! – vágott vissza Jasmine. Szabad kezével megragadta a táskáját és megindult a kijárat felé. – Várj csak egy pillanatot, kislány! Mit gondolsz, hova mész? Azt ígérted, ma dolgozni

fogsz. Ha most itt hagysz, ki vagy rúgva. Jasmine egy pillanatra megállt az ajtóban, és még utoljára körbenézett. – Örültem, hogy veled dolgozhattam, Mario. *** Az El Toró-i pilóták öltözőjében komor hangulat uralkodott. Steven Hiller kapitány lépett be az öltözőbe. Rögtön feltűnt neki, hogy a férfiak többsége egyedül ül a helyiségben csaknem síri csend volt. Hiller a saját osztagát már egész más hangulatban találta. A Huszonharmadik Harcászati Légi Szárny tagjai együtt ejtőztek. Beszélgettek, magazinokat lapozgattak és viccelődtek A “Fekete Lovagok”, az osztag hivatalos beceneve, ott virított az öltözőszekrényeken, a trikókon és az egyenruhákon. Sőt néhányukra rá is volt tetoválva. Steve partnere és legjobb barátja, Jimmy Franklin hanyatt feküdt a padon, a lábát feltette az egyik öltözőszekrény ajtajára, a kezével megtámasztottad fejét, és rádióját hallgatta. Anélkül, hogy megfordult volna, tudta, Steve jött be. – Hol a pokolban voltál, kapitány? – kiabált ki Jimmy. – Várj, kitalálom! Rohadt nagy volt a forgalom, mi? Steve ledobta a táskáját a szekrénye előtt, és csatlakozott a többiekhez. – Lefogadom, hogy egész nap itt ültetek a seggeteken, és arra vártatok, hogy ideérjek? – kérdezte Steve tréfásan, tudva, hogy a csoport egész nap gyakorlatozott. Válaszképpen fél tucat törülköző kezdte csépelni Steve-et. Amaz vigyorogva visszahúzódott az öltözőjébe. Jimmy felkelt, és utána ment. – Most aztán nyakig benne vagyunk, Steve. Komoly a dolog. Mindenkit visszarendeltek a támaszpontra, és egész nap másodfokú riadókészültségi állapot volt érvényben. Steve kinyitotta a szekrényét, és látta, hogy kikézbesítették a postáját. Végignézte, mik jöttek, végül egy NASA jelzéssel ellátott borítékra bukkant. Ezt kihúzta a többi közül, mintha egy negatívot venne ki az előhívó oldatból, és a többit félredobta. Egy pillanatig méregette a borítékot, aztán átnyújtotta Jimmynek. – Bontsd föl nekem! Én nem bírom. – Kezdesz tisztára elpuhulni, tudod? Ha Steven Hiller volt a legtehetségesebb és legkitartóbb pilóta a támaszponton, akkor Jimmy Franklin volt a legvakmerőbb. Semmitől sem félt, és ezt bármikor bizonyítani is tudta, ha arra sor került. Felbontotta a levelét, és olyan halkan olvasta fel a tartalmát, hogy csak Steve hallja. – “Kedves Hiller kapitány, tengerészgyalogság, bla-bla-bla. Sajnálattal közöljük, hogy kitűnő szolgálati eredménye ellenére…” – Jimmy hangja elcsuklott. Tudta, hogy a hír ki fogja készíteni a haverját. – Figyelj, apafej, megmondtam neked! Nem számít, hogy megtanultál mindenen repülni, az Apache-tól a Harrieren keresztül az istenverte sárkányrepülőkig. Ha

űrpilóta akarsz lenni, meg kell barátkoznod a seggnyalás gondolatával. Ez volt a harmadik alkalom, hogy eltanácsolták. Steve undorral nyúlt be a szekrényébe, és letépte az Edwards légierő támaszponton landoló Columbia űrhajó színes fényképét. Közvetlenül mellette egy fotó volt, amelyet Jasmine-ról készített. Jimmy kötelességének érezte, hogy felvidítsa Steve-et. – Szeretnélek megismertetni az én egyéni technikámmal! Az első dolog az, hogy eltaláljunk a megfelelő nyálómagasságot. Amikor meglátok egy tábornokot, fél térdre ereszkedem, érted? Így pontosan egy szintbe kerülök a seggnyalás tárgyával. Steve úgy érezte, mintha hátba döfték volna, de azért megpróbált úgy tenni, mintha jól szórakozna. Ahogy berakta a dzsekijét a szekrénybe, valami kiesett a zsebéből. Mielőtt még Steve felvehette volna, Jimmy elcsente előle. Egy apró ékszerdoboz volt, és Jimmy azonnal felnyitotta. Gyönyörű gyémántköves eljegyzési gyűrű volt benne. Jimmy néhány pillanatig nem tudott megszólalni. – Jasmine szereti a delfineket – magyarázta Steve kissé feszengve. – Ez… ez egy jegygyűrű? – kérdezte Jimmy, aki még mindig térdepelt. – Eljegyzési. Steve kihallotta barátja hangjából a szemrehányást. Számos alkalommal beszéltek Steve álmáról, hogy egyszer űrhajós lesz, és Jimmy minden alkalommal ugyanazt a tanácsot adta neki: dobd a sztriptíztáncosnőt! – Azt hittem, szakítani fogtok – morogta Jimmy. Abban a pillanatban néhány fickó sétált el mellettük egy másik csoportból. Látták, amint a fél térdre ereszkedett Jimmy eljegyzési gyűrűt nyújt Hiller kapitány felé. Ketten utánozni kezdték őket. Ráeszmélve, milyen furcsán festhetnek, Jimmy pánikszerűen felpattant és eltávolodott Steve-től. Steve visszavette a dobozt és elrakta. – Steve, hallgass rám! Azok a fiúkák a NASA-nál nagyon ügyelnek a külsőségekre. Azt akarják, hogy minden a helyén legyen. Nekik “igazi” amerikai kell. És te már egy hibát így is elkövettél: feketének születtél. Ha most elveszel egy sztriptíztáncosnőt, akkor soha a büdös életbe nem fogsz űrhajót vezetni. És te is tudod, hogy igazam van! Steve tudta, hogy ez mind igaz. Amint Jasmine bejelentkezik az őrszobán Steve éjszakai vendégeként, ő az űrrepülésről dédelgetett álmainak valószínűleg mindörökre búcsút inthet. Nekinyomta a fejét az egyik szekrénynek, a fémajtó hűsítően simult a homlokához.

14 A reflektorokat, amelyek normális körülmények között megvilágították a Fehér Házat, most biztonsági okokból kikapcsolták. Két tankot és egy szakasz fegyveres tengerészgyalogost rendeltek a fényesen kivilágított Pennsylvania Avenue-i bejárathoz. A fegyveresekhez több száz washingtoni lakos csatlakozott. A riporterek mellett és azok mellett, akik túl idegesek voltak ahhoz, hogy aludni tudjanak, kis csoportok gyertyafényes virrasztást tartottak. Egy csokorra, való harcos pacifista fel-le masírozott az utcán olyan táblákkal, hogy “NE PROVOKÁLJ!” és “AZ ERŐSZAK ERŐSZAKOT SZÜL”. Az egyenruhás és civil ruhás rendőrök elárasztották az egész környéket. Amikor két rendőr felnyitott egy útlezárást, hogy átengedje a sajtó képviselőit, Julius bevágott közéjük, és bejutott a lezárt területre, mintha ő volna Walter Cronkite. Azok után hogy évekig tanulmányozta őt, David még mindig nem tudta megállapítani, hogy az apja mit csinál szándékosan és mit véletlenül. Amikor a Valiant megállt, Julius fanyarul így szólt a fiának: – Hát itt volnánk. Te akarsz becsöngetni vagy menjek én? David egy Clint Eastwood-pillantást lövellt az apja felé, miközben elővette a mobiltelefonját és Connie számát hívta a számítógép-monitorról. A vonal foglalt volt. – Tökéletes. Épp mással beszél. Néha mintha nem lett volna értelme annak, amit David mondott. – Mi abban a tökéletes – értetlenkedett az apja –, ha akarsz valakivel beszélni és annak foglalt a vonala? – Mert – magyarázta David, miközben utasításokat gépelt a billentyűzeten – be tudom mérni a telefon jelét, és meg tudom állapítani a pontos helyét. Még a Fehér Házon belül is. Julius mondani akart valamit, de hamar meggondolta magát, felfogva annak az értelmét, amit David az imént mondott. – Ezt meg tudod csinálni? – kérdezte őszinte kíváncsisággal. David sátáni vigyorral válaszolt. – Minden kábeltévészerelő képes rá. *** Connie a Fehér Ház egyik folyosóján a személyes ügyeit intézte. Felhívta Pilart, aki a szomszédja és barátnője volt egy személyben. Pilar indulófélben volt a szülei New Jersey-i lakásából, és megígérte, hogy magával viszi Connie macskáját, Thumpert. Ahogy lerakta Connie a telefont, az újra megcsörrent.

– Tessék. – Connie, ne rakd le! A nő bosszúsan az égnek emelte a szemeit, amikor meghallotta David hangját. Nekidőlt a falnak. – Honnan szerezted meg ezt a számot? – Menj az ablakhoz. Kell lennie egy ablaknak pontosan előtted. Connie vonakodva körbenézett. Tényleg volt egy ablak néhány lábnyira tőle. Odalépett a magas ablakhoz és elhúzta a fehér csipkefüggönyt, hogy kilessen az utcára. – Rendben, az ablaknál vagyok. És most mit csináljak? Nem volt szükség további magyarázkodásra. Amikor Connie lenézett az utcára, meglátta a magas, esetlen alakot, aki egy öreg, kék autó motorháztetején állt és vadul integetett. A titkosszolgálat emberei gyorsan körbevették az autót és “lesegítették” Davidet a motorháztetőről. Connie hallotta a telefonon keresztül, amint David azt magyarázza, hogy valakivel beszél a Fehér Házból. Egy pillanattal később egy hivatalos hang szólt a telefonba: – Ki van a vonalban? Connie azonosította magát, és biztosította az ügynököt, hogy a motorháztetőn álló ember nem őrült. Majd úgy döntött, hogy lemegy, és vált egy-két szót Daviddel. *** Egy hegesztőpisztoly fényes szikrái hullottak a helikopterről az Andrews Légierő Támaszpont kifutópályája felé, mielőtt semmivé foszlottak volna. A csuklyás férfi az utolsó simításokat végezte azon, amit úgy hívtak “Fogadási Helikopter Hadművelet”. A hadművelet egy sebtiben szervezett kísérlet volt arra, hogy felvegyék a kapcsolatot a látogatókkal. Éjszakai útkarbantartási munkákhoz tervezett hordozható munkafényeket és ezeket árammal ellátó hangosan pöfögő generátorokat szállítottak a kifutópályához. Az egész világról idesereglett riporterek olyan közel nyomultak a helyszínhez, amennyire csak a katonák engedték őket. Az érdeklődés középpontjában egy hatvan láb hosszú, harminc láb magas, tizennyolc tonna súlyú gépezet állt, amely a maga nemében a legfejlettebb volt: egy Apache harci helikopter. A gépre egy különleges acélkeretet illesztettek, amely arra volt hivatott, hogy megtartsa az óriási eredményjelző táblát. Katonai mérnökök törték a fejüket, hogy hogyan tudnának kommunikálni a világ fővárosai fölött lebegő néma Góliátokkal, és végül kiötlöttek egy tervet. Leszálltak a Kennedy Stadionba, a washingtoni Redskins csapatának a pályájára, és leszerelték a sportpálya

eredményjelzőjének egy nagy darabját. Az alumíniumdoboz negyven láb magas volt háromszázhatvan programozható égővel, amelyekkel bármilyen mintázatot vagy üzenetet meg lehetett jeleníteni. A dobozt elszállították az Andrew Légi Támaszpontra és ott felrakták az Apache fedélzetére. A tábla olyan nagy volt, hogy kilógott a gép két oldalán. Ezernyi fényképezőgép vakuja villant, amikor a propellerek beindultak. A riporterek kérdéseket ordítottak a katonák és a sajtótisztek felé, akiket azzal bíztak meg, hogy tartsák távol a helyi közvetítésbe kezdő riportereket. Másodperceken belül berendezkedtek a közvetítésre és a világon több millió ember láthatta, amint kezdetét vette a “Fogadási Hel ikopter Hadművelet”. – Amit mögöttem látnak – ordította a zajt túlkiabálva a CNN egy riportere –, az egy Apache harci helikopter, amely egy eredményjelző táblával van felszerelve. A Pentagon tisztviselői remélik, hogy ennek a táblának a segítségével sikerül megtenni az első lépést az idegen űrhajóval való kommunikációban. De milyen üzenetet fogunk küldeni? És milyen nyelven? Néhány pillanattal ezelőtt beszéltünk valakivel, aki felelős a rejtélyes látogatóknak küldött első üzenet megtervezéséért. Az illető elmondta, hogy az üzenet békés szándékainkat közvetíti a matematika nyelvére lefordítva… Amikor a propeller már teljes sebességgel pörgött, a földi legénység eltávolodott a helikoptertől. A pilóta felemelte a gépet, ügyelve arra, hogy vízszintben tartsa, nehogy az eredményjelző kicsússzon. A helikopter egyenesen fölemelkedett, majd megindult a sötét, fémszerű, fenyegető tárgy felé, amely lassan forgott az éjszakai égbolton. Az Apache-t kamerákkal felszerelt kisebb helikopterek raja követte a támaszpontról. Az emberek mindenhol követték az eseményeket a tévéképernyőkön keresztül. Még a Fehér Házban is figyelték a katonák és polgári tanácsadók a dráma alakulását. – Hol tartunk? Hirtelen a fél terem felugrott és szalutált, amint az elnök belépett a szobába. – Már a levegőben van – jelentette Grey tábornok. – Körülbelül hat perc múlva célt ér. Amint kimondta ezeket a szavakat, az Apache zúgó hangja betöltötte az egész várost. Számos tiszt az ablakhoz lépett, és onnan figyelte, amint a helikopter egyre magasabbra e melkedett és közeledett a magas toronynál lévő találkahelyre, amely a hajó elejének tűnt. Eközben lent a hallban, a régi vezetői lift ajtaja kitárult, és Julius Levinson lépett ki rajta. Borostás volt, a nadrágja pedig gyűrött a hosszú úttól. Nem titkolta, mennyire le van nyűgözve attól, hogy itt lehet. Miközben Connie és David végigsiettek a folyosón és izgatottan sugdolóztak, Julius megállt egy tükör előtt, hogy megnézze magát. – Ha tudom, hogy az elnökkel találkozom – mondta hangosan –, nyakkendőt kötök. Nézzetek rám, úgy festek, mint valami slemil! Connie szó nélkül visszaszaladt, karon fogta apósát és magával húzta az Ovális Iroda felé. A terem üres volt, de Julius lelki szemei előtt az amerikai történelem nagy alakjai mind ott voltak. Nem akarta elhinni, hova juttatta ez a különös nap. Beletúrt a hajába, így próbálva meg egy kissé szalonképesebbé tenni magát. – Ti ketten itt várjatok! Azonnal jövök – mondta nekik Connie.

Mielőtt elhagyta a szobát, még figyelmeztette Davidet: – Fogalmam sincs, hogy fogja fogadni az ötletet. – Connie, fogy az idő! – siettette David. – Én vagyok az utolsó, akinek adna a véleményére. – Persze, hogy meghallgat! – kelt ki magából Julius hirtelen, védelmébe véve a fiát. – Miért ne hallgatna meg? – Mert amikor utoljára láttam, bevertem a képét. Julius zihálni kezdett, és a szívére nyomta a kezét. Connie-ra nézett, aztán Davidre. – Te tényleg megütötted az elnököt? A fiam megütötte az elnököt? Connie megállt az ajtóban. – Akkor még nem volt elnök – magyarázta. – Davidnek az volt a fixa ideája, hogy viszonyom van vele, pedig nem volt! Azzal becsukta az ajtót maga mögött, és elindult a folyosón a tanácskozóterem felé. A szája mosolyra húzódott, amikor meghallotta, hogy Julius felháborodva kiabál Daviddel az ajtó túloldalán. Connie megállt a tanácskozóterem előtt. Tudta, hogy kockára teszi személyes kapcsolatát és munkaviszonyát az elnökkel, ha most kirángatja őt egy magas szintű tanácskozásról, mégpedig pusztán azért, hogy az Daviddel találkozzon. De Davidnek sikerült meggyőznie. őt, hogy valami nagyon komoly dologra jött rá, valami olyanra, amiről az elnöknek is tudnia kell. Connie nagy levegőt vett és benyitott a tanácskozóterembe. Egyenesen Whitmore-hoz ment, és a fülébe súgott. – Most azonnal? – kérdezte az elnök hitetlenkedve. A kommunikációs igazgató bólintott. A teremben mindenki feléjük fordult, és a beszélgetést figyelte. Készakarva sem lehetett volna rosszabbul időzíteni. A fogadási helikopter körülbelül három perc múlva ér el rendeltetési helyére. De Whitmore már megszokta, hogy bízhat Connie remek ítélőképességében. Minden további kérdezősködés nélkül elfordult az ablaktól, és megindult az ajtó felé. – Csak nem akar most elmenni? Nimziki biztos akart lenni, hogy a teremben mindenki tisztában van az elnök furcsa döntésével. Whitmore válaszra sem méltatta a minisztert, és elhagyta a termet. – Hogy sikerült összeszedned ezt a kretént? – kérdezte Connie, amikor kiértek a folyosóra. – Évekig volt a CIA feje, és tudja merre hány óra. Még jól jöhet nekünk – válaszolta Whitmore. – Szóval, kivel is kell találkoznom? Connie válasz helyett inkább betessékelte az elnököt az Ovális Irodába. Abban a pillanatban, hogy Whitmore megpillantotta Davidet, megállt. – A fenébe, Connie, nekem erre most nincs időm! Connie, aki pontosan erre a reakcióra számított, becsukta az ajtót. A teremben megfagyott

a levegő. Julius, aki jobban értette a helyzetet, mint ahogy látszott rajta, megpróbálta oldani a feszültséget. Odamenetelt az elnökhöz, és kezet nyújtott neki. – Julius Levinson, elnök úr. Megtiszteltetés, hogy Önnel találkozhatom. – Mondtam, hogy nem fog meghallgatni – mondta David Connie-nak. – Egy pillanat az egész, és nem raboljuk tovább az idejét – biztosította Julius. Whitmore elnök megrökönyödött pillantást vetett Connie felé. Meg volt döbbenve, hogy Connie beengedte ezt a két futóbolondot a Fehér Házba, és pont egy ilyen pillanatban. Amikor megindult, hogy elhagyja a termet, David végül megszólalt: – Tudom, hogy miért nem működnek rendesen a műholdak – mondta nyugodtan. Whitmore hirtelen megállt. – Folytassa! – Ezek a hajók körbevették az egész Földet – kezdte David, és az elnök íróasztalához lépve egy kört rajzolt az ott heverő kőtömbre. – Ha valaki össze akarná hangolni a Föld körül állomásozó hajókat, akkor nem tudna egy jelet küldeni minden helyre ugyanabban az időben. Vonalakat húzott a hajók közé, megmutatva, hogy a föld görbülete hogyan blokkolná a jelet. – A látóvonalról beszél? – Pontosan. A Föld görbülete megakadályozza ezt, tehát a szignáljaikat a mi műholdjainkon keresztül kell sugározniuk… – David rajzolt még a lapra néhány föld körüli pályán keringő távközlési műholdat. – …hogy elérjenek a hajóikhoz. Találtam egy szignált beágyazódva a saját műhold hálózatunkban, és ez a szignál… Mielőtt még befejezhette volna, valaki erővel benyomta az ajtót. Egy tanácsadó dugta be a fejét az ajtón, sürgős üzenetet hozott. – Elnézést, elnök úr. Most kezdik. Ezidáig David nem mondott semmi olyat Whitmore-nak, amivel az ne lett volna tisztában az Űrparancsnokságról érkező jelentések révén. Az elnök megfogott egy távirányítót, és bekapcsolta a tévét. Az Apache akkor érkezett a hatalmas űrhajó elejéhez, éppen bekapcsolták rajta az eredménykijelzőt. Az erős fények villózni kezdtek, szekvenciális mintázatokat hoztak létre, majd azokat ismételgették. Az FKIK emberei, hosszú órák dühös vitái és faxváltásai után egy egyszerű matematikai sorozattal rukkoltak elő. Az üzenet, reményeik szerint, univerzálisan érthető volt. A teljes szekvenciát három percenként megismételték, miután megjelenítették azt a szót, hogy “béke”, tíz különböző, földi nyelven. Nem volt túl sok, de ez még csak a kezdet. A villódzó lámpák által közvetített jel teljesen érthetetlen volt a legtöbb emberi lény számára, köztük az elnök számára is. Az elnök visszafordult Davidhez.

– Tehát a mi műholdjainkat használva kommunikálnak egymással? David bekapcsolta a számítógépét. Megmutatta Whitmore-nak az ábrát, amit a szignálról készített. – Ez a hullám a szignál grafikonja. Amikor először bemértem, húsz másodpercenként ismétlődött. Most már három másodpercenként. Úgy tűnik, mintha azért tűnne el, mert csökken az erőssége, pedig a közvetítési teljesítmény stabil maradt. Olyan, mintha lassan lecsavarnák a hangerőt, zérus felé tartva. Ez biztosan valamilyen visszaszámlálás. Az elnök gondolataiba merülve bámult vissza a televízióra. – Tom, az idegenek… – David észbe kapott, és higgadtabb hangon kezdte újra. – Elnök úr, ezek a lények a saját műholdjainkat használják ellenünk, a visszaszámlálásukat sugározzák. És az óra ketyeg. – Mikor tűnik el a szignál? David megnyitott egy ablakot számítógépe képernyőjén. – Harmincegy perc múlva. Whitmore a televízióra meredt. Az óriási helikopter apró porszemnek tűnt a gigantikus méretű űrhajó végtelen szürke testéhez képest. David elmélete logikusnak tűnt – és alátámasztotta az elnök legszörnyűbb gyanúját. Ezidáig a “várjuk ki a végét” állásponton volt, de ha Davidnek igaza van a visszaszámlálással kapcsolatban, akkor eljött az idő, hogy akcióba kezdjenek. Biccentett egyet, majd kisétált a szobából. Végigment a folyosón, és egy teljesen új haditervvel lépett be a tanácskozóterembe. – Grey tábornok, szeretném ha együttműködnének az Atlanti és a Délnyugati Parancsnoksággal! Mondja meg nekik: huszonöt percük van, hogy a lehető legtöbb várost evakuálják! – De elnök úr… – És hozzák el a helikoptert attól az átkozott hajótól! Azonnal rendeljék vissza! Grey az Andrews Légi Támaszpont közvetlen vonalán keresztül közvetítette a főparancsnok utasításait. Nimziki viszont arra használta fel a pillanatot, hogy a karrierjét egyengesse és személyes hatalmát növelje. Körbenézett a szobában és megpróbálta azt a benyomást keltem az emberekben, hogy Whitmore megtörik a nyomás alatt, mindenféle látható ok nélkül. – Elnök úr! – Nimziki hangja tele volt hamisan csengő udvariassággal. – Miért vonulunk vissza? Miért gondolta meg magát? Whitmore ügyet sem vetett rá. – A Fehér Házat ki kell üríteni, azonnali hatállyal. Két helikoptert kérek öt perc múlva. Valaki menjen le a lányomért! A tanácsadók és a személyzet összevissza kezdtek beszélni. Rettentő hangzavar uralkodott a teremben. – Uram! – fogta be Grey a kagylót. – Harding tábornok van a vonalban az Atlanti Parancs

nokságról… Grey ugyanolyan értetlenül állt az elnök hirtelen pálfordulása előtt, mint mindenki más. De nem volt idő a kérdés megválaszolására. – Válaszolnak! Minden mozgás és beszéd hirtelen abbamaradt, mindenki a televízió képernyője felé fordult. Két hüvelyk széles, vékony, zöld fénycsóva világított az idegen űrhajó magas tornyának aljából. Olyan volt, mint egy hosszú ujj, amely átnyúlik a sötétségen. A fénycsóva egyre hosszabbodott, amíg el nem ért a tőle egy mérföldre tartózkodó helikopterig. Az Apache oldalirányban mozgott a levegőben, hogy a lassan forgó, hatalmas hajó tornya előtt tartsa magát. A sugárnyaláb, amely elég fényes volt, hogy a földről is látszódjon, opálosan fénylett, mint egy jadekő. A milliók, akik a tévén keresztül követték az eseményeket, láthatták: a helikopternek erőlködnie kell, hogy megtartsa a fenyegető hajóhoz képest meglévő relatív pozícióját. A pilóta nyugodt hangja hallatszott a rádióban: – Ennek a fénysugárnak valamilyen tömege vagy energiája van. Turbulenciát érzékelünk, ide-oda dobálja a gépet. Beszéd közben egy hatalmas sivító hang fojtotta el a szavait. A rejtélyes zöld fény forrását eltakaró két hatalmas páncélozott lap kezdett kinyílni fülsüketítő csikorgás közepette. – Olyan ez a csikorgás, mintha Isten húzná végig a körmét egy hatalmas iskolai táblán – dohogta a pilóta déli akcentussal. Amikor a lapok felnyíltak, a nagy hajóból kiáradó fény túltett a kijelző tábla 1500 wattos lámpáin. A helikopter legénysége eltakarta a szemét, még mindig küszködve, hogy tartani tudják a pozíciójukat. Akkor érkezett az elnök utasítása. A vezérpilóta bekapcsolta a rádióját és a hangja világszerte emberek millióihoz jutott el. – Fogadtuk a parancsot, hogy a Fogadási Helikopter… A mondatot sohasem fejezte be. Hirtelen egy zöld fénycsóva lövellt keresztül az éjszakai égbolton és nekicsapódott a helikopternek, egyetlen pillanat alatt ripityára törve azt. Mintha egy szitakötőt találnának el egy 22 milliméteres tölténnyel. A rövid robbanás után, amely fénybe borította az eget, hirtelen minden újra elcsendesedett. Az űrhajóból érkező fény eltűnt. Az egész jelenetből csak a füstölgő törmelékek maradtak, amelyek tüzes hópelyhekként hullottak a föld felé. A torony aljánál a kapuk bezárultak, és az eget elfedő hatalmas csészealj újra álomba merült.

15 Megszólalt a telefon a Los Angeles-i szállodai szobában. Majd újra csöngött. Marilyn Whitmore túlságosan meg volt döbbenve ahhoz, hogy felvegye a kagylót. Éppen végzett a csomagolással, amikor a helikopter felrobbant. A televízió újra mutatta a jelenetet, most lassításban. A szemcsés nagyításban látni lehetett, ahogy a pilóta eltakarta a fejét a felvétel utolsó kockáján, mielőtt felrobbant a helikopter. Marilyn leült az ágyra és részvéttel gondolt a pilótára és a pilóta családjára, de még rosszabbul érezte magát, ha arra gondolt, hogy mit jelentett a földönkívüliek válasza az emberi faj számára. Amikor a telefon még egyet csöngött, a titkosszolgálat egyik embere felvette a mobiltelefont és azonosította magát. Figyelmesen hallgatott, majd azt mondta: – Igen, uram, értettem… Igen, uram, azonnal. Itt van mellettem, kíván beszélni vele, uram?… Igen uram, értettem. Letette a telefont és Mrs. Whitmore-hoz fordult. – Az elnök volt az, hölgyem. Azt üzeni, hogy nagyon szereti magát és utasított, hogy azonnal vigyem el magát Los Angelesből. A déli lépcsőház biztosítva van. Majd azon megyünk a tetőre. – Jól van, gyerünk! – mondta Marilyn, és elindult az ajtó felé. Amikor kiértek a tetőre, a katonai szállítóhelikopter ötven lábra volt a fejük fölött. A gép leereszkedett és a tetőn található leszállóhelyen landolt. Mrs. Whitmore hangosan azon töprengett, hogy vajon olyan jó ötlet-e helikopterre szállni. A város nagyságú hajó bármikor rájuk támadhat. Miközben a zümmögő propellerek felkavarták a meleg éjszakai levegőt, Marilyn a város felhőkarcolóit fürkészte és észrevette, hogy valami furcsa dolog történik a tetőkön: helikopterek repkedtek körbe-körbe és keresőlámpákkal pásztázták a fényesen kivilágított épületek tetejét. *** Jasmine kinyitotta a kocsija ajtaját és kiszállt a régi Pasadena Freeway előzősávjában. Ezen az oldalon reménytelen volt az előrejutás. A sor egy mérföldes sebességgel vánszorgott előre. A védőkorlát mögött sokkal gyorsabban folytak a dolgok. Az autóvezetők, akik minél gyorsabban északra akartak jutni, birtokba vették az üres déli irányba haladó sávokat. Előttük tátongott a meredek domb oldalába vájt alagút szája. Jasmine-t már maga a gondolat is halálra rémisztette, hogy az alagútban tartózkodjon, miközben ez a hajó fölöttük lebeg. Csalódottan ült vissza a kocsijába. Azzal biztatta magát, hogy amint átér az alagúton, át fog jutni az elválasztókorlát másik oldalára, hogy nyerjen egy kis időt, még akkor is, ha át kell törnie rajta. Ha ilyen sebességgel haladnak tovább, akkor még a hónap végére sem érnek El Toróba. Dylan és Boomer egyaránt unatkoztak és egyre nyughatatlanabbá váltak. Jasmine

bekapcsolta a rádiót, hogy meghallgasson még egy forgalmi jelentést. – …a hatóságok felszólítják a lakosságot Los Angeles County elhagyására. Az autósokat arra kérik, hogy ne csak az autópályákat használják, hanem vegyék igénybe a kisebb városi utakat is. Így sokkal gyorsabban haladhatnak. – Most szól! – nézett Jasmine Dylanre, és elkeseredetten rázta meg a fejét. A fiú csak vállat vont. Az autósor újabb harminc lábnyit haladt előre. *** Az elnök és diplomáciai kísérete sietve indult meg a lépcsőn. A lépcső alján találkoztak azzal a tanácsadóval, aki Patriciát hozta ki az épületből. Onnan a kertbe mentek, majd beszálltak az ott várakozó helikopterbe. Mindannyian átkocogtak a kerten, fel a lépcsőn, és beszálltak a nagy kék-fehér helikopterbe, amelyiknek az oldalán az elnöki pecsét virított. Grey tábornok már bent ült, és épp telefonált, amikor az elnök belépett. – A feleségem elhagyta már Los Angelest? – Egy perc múlva felszállnak. Most pakolnak befelé. Connie érkezett utolsónak. Nagyon zavartnak tűnt. A tengerészgyalogos őrök, akik a helikopterre való feljutást irányították, Davidet és Juliust nem engedték át a kordonon. Ők nem mehettek a géppel. Még volt néhány üres szék a gépen, de az elnök bele volt temetkezve egy faxba, amely a Külügyminisztériumból érkezett, és Connie gondolni sem mert arra, hogy megkérje, hagy hozhassa Davidet is. Amellett pedig már túl késő volt. A földi személyzet már zárta az ajtót, és a Légierő pilótája felpörgette a propellereket a felszálláshoz. Davidnek és Juliusnak maguknak kell kijutniuk a városból valahogy. Connie tudta, hogy ha David elmélete a visszaszámlálásról helytálló, akkor már csak tíz percük maradt. – Tom… Connie-t meglepte a hang, annak ellenére, hogy a sajátja volt. Amikor Whitmore elnök felé fordult, elakadtak a szavai. Ezért inkább kimutatott az ablakon, abba az irányba, ahol a tengerészgyalogosok fogva tartották Davidet és Juliust. Amikor az elnök meglátta őket, rögtön felpattant, és az ajtóhoz ment, hogy újra kinyissa. A helikopter propellerjének zúgását túlkiabálva közölt valamit a kint álló emberekkel. Az egyikük azonnal megfordult és át: futott a kerten, hogy visszahozza magával a két Levinsont. Amikor a férfiak beszálltak, Whitmore arckifejezése tudtukra adta, hogy szívesen veszi, ha leülnek és befogják a szájukat. Ők pedig pontosan ezt tették. David Connie mellé ült és felnyitotta, majd bekapcsolta a laptopját, mielőtt még felszálltak volna. Connie átnézett David válla fölött, és látta, hogy a számítógép képernyőjén peregnek a másodpercek. 11:07 11:06 11:05… Amikor a helikopter felszállt, Connie kinézett az ablakon: a Fehér Ház kertjében ragadt embereket figyelte. Egyiken sem látszott, hogy hamarosan meg fog halni. Mindannyian

szorgoskodtak, egyéni feladatuk végrehajtására koncentrálva. Connie egy pillanatig azt gondolta, olyan jelenetet lát, amelyet eddig a mennyország kapuinál képzelt el: néhányan bebocsátást nyernek és üdvözülnek, míg néhányan kívül rekednek, pusztulásra ítélve. De elhessegette magától a gondolatot. Biztosan itt lesznek ezek az emberek, amikor a helikopter visszatér. Közben tovább peregtek a másodpercek: 11:01 11:00 10:59… *** A lányt az egyik utolsó lift emelte magasba. Amikor felért, felnyomta a vészkijárat ajtaját és kilépett a szabad ég alá. Több száz nevető, kiabáló, iszogató ember táncolt a három bömbölő magnó hangzavarában. Néhányan táblákat lengettek, mások petárdákat robbantgattak. Egyesek “űrlény szerelés”-be öltöztek. Fehér testhez álló streccsruhát és magas csúcsos sapkát viseltek, amely az állukhoz volt gumizva. Egy házaspár, kicsit túl komolyra vette a figurát: úgy érkeztek, mint egy távoli galaxis királya és királynője, bársony köntösben, díszes koronával a fejükön és ékkövekkel kirakott jogarral a kezükben. Mozdulatlanul ültek a felfordulás közepén, mintha arra várnának, hogy egy hírnök érkezzen a hajóról. A másik közkedvelt jelmez az ádámkosztüm volt. A tető közepén táncolok között egy csomó fiatal hippi ugrált, akik letépték magukról a ruhákat és meztelenül rázták magukat. “Vonatozó” csoport kígyózott végig a tömegen, és ahogy elhaladtak, az egyik férfi egy üveg tequilát nyomott Tiffany kezébe. Tiffany úgy érezte, mintha hazatért volna. Mintha végre rátalált volna a föld legvadabb, legmenőbb, legőrültebb pontjára. Oda, ahova eddig sosem talált oda vagy még sosem kapott meghívást. Az egészben az volt a szomorú, hogy a régi First Interstate Building tetején tartózkodó emberek többségében egy fontos közös vonás volt: mindannyian bolondok voltak. Tiffany hangosan nevetett, aztán nagyot húzott a tequilából. A bulinál is lenyűgözőbb volt a hajó látványa. Középpontja közvetlenül fölöttük volt. Az epicentrumban vagyok, gondolta a lány. Hosszasan végigmérte az űrhajó csillogó felszínét. A hosszú ezüst sávok, amelyek az emberek szerint rovarszárnyakra hasonlítottak, valójában kitüremkedések és bemélyedések egész hálózata volt. A hajó felszínén raktárépület méretű medencék, tartályok és dokkok rajzolódtak ki, amelyek olyanná tették a hajót, mint egy feje tetejére állított város. Az biztos, hogy volt akkora, mint egy város. Tiffanynak tátva maradt a szája a csodálkozástól, miközben elgondolta, milyen lehet a belseje. Elképzelte magát, ahogy bent serénykedik valamilyen fontos beosztásban. Amikor valaki megérintette a karját, visszatért a földre. Egy idősebb, szakállas fickó volt, aki füves cigarettát sodort. A nem messze táncoló meztelen kígyóbűvölőkre mutatva előadta kis történetét a szakállába dörmögve. – A Harmadik Birodalom végnapjai idején, amikor a szövetségesek körbezárták Berlint, és mindenki tudta, hogy mindennek vége, hogy itt a világvége, az emberek hatalmas orgiákat rendeztek, így birkóztak meg a helyzet feszültségével. A fiú kinyújtotta a kezét és ráütött Tiffany karjára. Ez volt a legbárgyúbb leszólítási szöveg, amit Tiffany valaha hallott. – Na ja! – nevetett Tiffany a fickó képébe. Majd átadta a férfinek a tequilát, és belevetette

magát a buli sűrűjébe. Elővette a “BÉKÉSEK A SZÁNDÉKAINK” feliratú táblát és az űrhajó felé integetett vele. Nagy volt a tömeg. Túl sok ember gyűlt össze a kis tetőn. Néhány “űrlény barát”-ot alig néhány lépés választott el a hatvanöt emelet magasságban lévő tető védőkorlát nélküli szélétől. Hirtelen egy rendőrségi helikopter tűnt fel a tető szélénél. – Azonnal hagyják el a tetőt! – dörgött a megafon. – Az Egyesült Államok elnöke elrendelte Los Angeles kiürítését. Mindannyian induljanak el a lépcsők felé! A tömeg reakciója megjósolható volt. Mindenki kiabált, többen a helikopter felé dobáltak mindenféle kezük ügyébe kerülő tárgyat. A legtöbben már korábban ellenszegültek a rendőröknek, amikor átverekedték magukat a földszinten felállított kordonon. A helikopter megtett egy kört az épület fölött, megismételte a parancsot, aztán továbbindult a következő háztető felé. Hatalmas hangerővel hangzott fel a fejük felett a mély, egyenletes robaj, mint százezer üstdob hangja. Mindenki megállt, és a nyakukat nyújtogatták, hogy szemtanúi lehessenek a fejük fölött zajló csodálatos látványnak. A hajó közepe megnyílt. Az űrlények készültek a kapcsolatfelvételre. Hatalmas, egymásba illeszkedő ajtók kezdtek kitárulni. A hajó teljes, egy mérföld szélességű középső része, a sötét kör a virág közepén, lassan megnyílt, hogy felfedjen egy homályos belső teret. A hajó középső részén egy kis terület mozdulatlan maradt. A mozdulatlan rész egy hosszú, tűszerű szerkezet csúcsa volt. Miközben a körülötte levő ajtók tovább nyíltak, a tű lefelé ereszkedett a város irányába. Az aljához közeli részt kivéve, ahol gyémánt alakúra duzzadt, hosszú volt és vékony. Egy almát nyelt kígyóra hasonlított. Volt ennek a lénynek a kinézetében valami, ami egyszerre tette biológiailag természetessé és undorítóvá. Hosszú nyaka a hajóból lefelé döfött, bimbózó virágként hatolva át az éjszakai levegőn, miközben az ajtók tovább ereszkedtek, szétterjeszkedve, mint egy virágzó fekete acélrózsa szirmai. Amikor az ajtók már függőlegesen álltak, a morgó hang abbamaradt, de a tű nyele tovább ereszkedett alá az égből, amíg a hegye már csak kétszáz lábra volt Tiffany és újdonsült barátai feje fölött. *** A First Lady helikoptere elsuhant a felhőkarcolók felett. A pilóta, aki látta, hogy mi történt a Fogadási Helikopter Hadművelettel, minél gyorsabban túl akarta juttatni az utasait a veszélyzónából. Annak ellenére, hogy a célállomás tőlük északkeletre volt, a pilóta dél felé indult, a városból kivezető leggyorsabb útvonal felé. – Ez lehet, hogy valamilyen megfigyelőtorony – mondta Marilyn egyik tanácsadója a lógó tűre célozva. Aztán megjelent a zöld fény. A tű hegyéről egy széles, csillogó fénysugár világította meg a belvárost. A sugár ugyanolyan opálos jade színű volt, mint amelyik megsemmisítette a Fogadási Helikoptert. Az óceántól a hegyek lábáig az összes emberi lényt megbabonázta a fény titokzatos szépsége. A lágy fény olyan csodálatos volt, olyan békés és varázslatos, hogy

az emberek meg voltak győződve a földönkívüliek barátságos szándékáról. Néhány percig úgy tűnt, hogy minden rendben lesz, és összecsapásra nem kerül sor. A fény nyilvánvalóvá tette, hogy a Föld békés találkozásra számíthat. A háztetőkön összegyűlt emberek elcsendesedtek. A bolygó történelme fordulóponthoz ért, és tudták, hogy ott vannak az események középpontjában. Magasba emelték a tábláikat, és várták, hogy a kapcsolatteremtés kezdetét vegye. *** A Washingtonon kívül található Andrews Légierő Támaszponton kinyitották a helikopter ajtaját, mielőtt még a gép földet ért volna. David elméletét a visszaszámlálásról nagyon komolyan vették, és nem volt vesztegetni való idő. A titkosszolgálat ügynökei kitessékelték Whitmore-t és diplomáciai kíséretét az ajtón, át a nyílt kifutópályán, aztán fel az utaslépcsőn az elnöki gépbe. A Boeing 747-esnek már felpörgött gázturbinás sugárhajtóműve, készen állt, hogy elinduljon a kifutópályán. Óramű pontossággal lekapcsolták az utaslépcsőt és a pilóta kiengedte a féket, megindulva a felszálláshoz. Miközben a gép egyre gyorsult a kifutópályán, a repülő személyzete beövezte Juliust, aki utolsónak ért fel a lépcsőn. David felnyitotta a laptopját és figyelte, ahogy az utolsó másodpercek is leperegnek a képernyőn. 00:25 00:24 00:23 … *** Egy fehér keresőfény lövellt ki a zöld fény középpontján át, amely a régi First Interstate Building tetejére vetült. Minden űrlénybarát ötven lábnyi körzetben magáénak akarta azt a helyet, ahol a fénysugár megérintette a tetőt, talán azt gondolva, hogy az egyiküket kiválasztják és beemelik a hajóba. Vadállatokként viaskodtak egymással azért a kiváltságért, hogy a Föld nagykövetei lehessenek. Amíg lökdösődtek és birkóztak, Tiffany visszahúzódott a lépcsőkhöz közeli nyugodtabb területre. Számos hordozható tévé volt bekapcsolva, és mindegyiken ugyanazt az éles fehér fénysugarat mutatták, amely a világ többi hajójából eredt. Párizsban a fénysugár a Notre Dame tetejét világította meg, Berlinben a Reichstag épületére vetült Tokióban a Császári Palotára, a kongresszusi központra San Franciscóban, a Central Parkra New Yorkban, a Tiltott Városra Pekingben, Tel Aviv Nagy Zsinagógájára, Nelson admirális szobrára a londoni Trafalgar Square-en és Washingtonban a Washington Monument csúcsára. Aztán a várakozásnak vége szakadt. A fehér fény érezhetően felerősödött. Fényesebb lett, sokkal fényesebb annál, hogy bele lehessen nézni. Kétmérföldes körzetben mindenki elfordult és a karjai közé temette az arcát. Azoknak, akik nem takarták el a szemüket, a retinájuk kiégett és eldeformálódott. A fogorvosi fúró hangjára emlékeztető zúgás egyre erősödött, mígnem már fülsüketítően hangos volt. A rémült emberek a háztetőkön térdre zuhantak, kezüket a fülükre és szemükre szorították, és némán sikoltottak a hangorkán közepén. Aztán

egy rövid pillanatra minden abbamaradt. Két szívdobbanás idejéig a fény eltűnt és még utoljára egyszer minden elcsendesedett. A megrökönyödött hívőknek csak arra volt idejük, hogy elvegyék a karjukat a szemük elől és felnézzenek, valamilyen magyarázatot keresve. BUMM!!! Vakító fehér fény csapott ki a tű végéből. Egy szempillantás alatt a régi First Interstate Building egybillió játékkártya méretű darabra robbant szét. Tiffanynak még sikítani sem volt ideje. A mennydörgő fény hihetetlen erővel csapott le, és két másodperccel később a városközpont eltűnt. A robbanás következtében keletkező légnyomás futótűzként terjedt tovább, egyszerre indulva minden irányba. A rombolás szörnyű lángtengerként tört utat magának a városon keresztül, mindent megsemmisítve, ami csak az útjába került: Minden épület minden falát, minden fát, minden utcatáblát, sőt még az utcákat borító aszfaltot is felégette és elsodorta. A hurrikán, árvíz és atombomba egyesített erejével dühöngő rombolás autókat dobált a levegőbe és épületeket zúzott össze – mintha csak madárijesztőket kapna fel egy tornádó –, és a várost vastag lángréteg alá temette. Az epicentrumból megindult pusztítás lesöpörte az Angyalok Városát a Föld színéről. Talán az volt a legszörnyűbb benne, hogy milyen lassan terjedt. Atomrobbanás után az emberek azonnal hamuvá égnek, mielőtt még lenne idejük felfogni, hogy mi is történik velük. De ez a tűzgolyó úgy söpört végig a városon, mint egy árvíz, amikor az áldozatoknak rengeteg idejük van, hogy lássák közeledni. Mindenki hanyatt-homlok futásnak eredt, de nem volt menekvés. Az a néhány ember, akinek sikerült pincékbe vagy légópincékbe elrejtőzni a föld alatt, megfulladt. A pusztító tűz kiszívta az oxigén a tüdejükből, és megégtek a rejtekhelyükön. Washingtonban a Fehér Ház és a környező épületek – a Lincoln és a Jefferson Memorial, valamint a Smithsonian múzeumkomplexum – azon nyomban kis darabokra robbantak szét. Innen a robbanás tüzes szökőárként indult pusztító útjára. Egy szempillantás alatt tovaterjedt, és a Kongresszus székháza az egész dombbal együtt azonnal a martalékává vált. A másik irányban a Pentagont lapította szét és robbantotta apró szilánkokra. Ugyanezek a szörnyű jelenetek játszódtak le a világ többi városában, mindenütt, ahol a hajók leszálltak. Az emberiség harminchat legnagyobb városát, milliók és milliók otthonát, villámgyorsan és szisztematikusan megsemmisítették.

16 David laptopjának digitális kijelzője elérte a zérót, hat másodperccel azelőtt, hogy a hátsó kerekek felemelkedtek volna a kifutópályáról. A robbanás fénye, amelyik Washington megsemmisülését jelezte, bevilágított az ablakokon. David székének kipárnázott kartámlájába fúrta az ujjait, a mennyezetet bámulta, és várt. Julius volt az egyetlen, aki nem izzadt. Megértette, hogy itt már nincs mit tenni, csak reménykedhet, hogy nem ő lesz a következő áldozat. Amikor a repülő a magasba emelkedett, a fedélzeten mindenki megkönnyebbülten sóhajtott fel, és megpróbálták elhitetni magukkal, hogy túl fogják élni a katasztrófát. Egy másodperccel később a robbanás pusztító ereje, amely száz láb magas volt, elérte az Andrews Légierő Támaszpontot. Betört a támaszpontra és darabokra szakította szét, majd a repülőt vette üldözőbe. A 747-es lassan, küszködve emelkedett felfelé és ötszáz láb magasan repült, amikor a tűz utolérte és elhúzott alatta. Bár följebb volt, mint a robbanás fő hatáskörzete, a pusztító légnyomás felduzzadt a nagy repülő szárnyai alatt és nagyot taszított rajta. Üvegek törtek össze a szolgálati részben és csomagok dőltek fel a sorok között, de az elnöki gép csodával határos módon megmenekült. *** Az alagút hosszú, komor betoncső volt, amelyet még a húszas években építettek. Keskeny járdák szegélyezték, amelyekről meg lehetett közelítem a száz lábanként elhelyezkedő, kormos faajtókkal ellátott falmélyedéseket. Autóstársaival együtt Jasmine az élő híradásokat hallgatta a rádióban. A bemondó leírása az elbűvölő zöld fényről sok autóst kicsalogatott a kocsijából. Fogták a kulcsukat és elfutottak az alagút végébe, ahol felállhattak a sziklák tetejére és a saját szemükkel is megnézhették a jelenséget. Jasmine ráhasalt a dudára. Már csak tíz autónyira volt az alagút végétől, és nem érdekelte semmiféle zöld fény. Amikor végül rájött, hogy be van szorulva, levette a gyújtást, hogy spóroljon az üzemanyaggal. Aggodalmaskodva hallgatta, amikor a rádióban leírták a vakító fehér sugarat, amely átszelte a nyugtató zöld fényt. Aztán, amikor a robbanás lecsapott a városra, a bemondó hisztérikusan ordítani kezdett: – Atyaúristen! Mindent lerombol. És egyre terjed… – a hang hirtelen elnémult. Jasmine innentől kezdve ösztönösen cselekedett. Átnyúlt az ülésen, és felemelte Dylant, kihúzva őt az autóból. A kisfiúnak csak arra volt ideje, hogy megragadja a hátizsákját, amelyben a Steve-től kapott értékes tűzijáték volt. Gyerekével a karján Jasmine rohanni kezdett az alagút kijárata felé. Futás közben hátrapillantott a válla fölött: az ég mögötte már vörösen izzott. Búvóhelyet keresve behajolt az egyik szerelőnyílásba, amelyet a sziklafalba vájtak. Megpróbált benyitni a vékony faajtón, de azt zárva találta. Hátrafordult, hogy megnézze az alagutat. A pusztító tűzvész egyenesen felé tartott. Rémült emberek pattantak ki kocsijaikból és eredtek futásnak, míg mások feltekerték az ablakaikat és összekuporodtak az

ülésükön. Hirtelen az alagút összes fénye kialudt. Nem volt több idő. Jasmine visszafordult még egyszer, és vakon az ajtó felé rúgott. Az üvöltő tűzvész elérte az alagút száját és fülsüketítő hang kíséretében áradt be a keskeny nyíláson. Keserves jajveszékelés és a felkapott és szétrobbantott autók dübörgő hangja közeledett feléjük. Jas a csípőjéhez fogta Dylant, egyik vállát előreszegte és nekirohant az ajtónak. A vékony fa megrepedt, és ő áttört a túloldalra, a földön landolva. – Boomer! – kiabálta gyorsan, a műhely belsejét vizsgálva, amelyet megvilágított a közelgő tűz. Látta, hogy egy dróthálós aknarácsra zuhant, amely egy szerelőalagútba vezetett és a város hatalmas szennyvízelvezető-hálózatába torkollott. Boomer leugrott egy autó motorháztetejéről és beszökellt a helyiségbe, épp amikor a tűz felkapta a járművet. Jasmine ráfeküdt Dylanre, hogy a saját testével óvja a fiút. Miközben a tűzvihar az alagútban pusztított, heves légáram tört föl az aknarácson keresztül. A helyiség kőfalai megóvták őket a robbanás fő irányától, de a tűz azonnal elemésztette az összes létező oxigént. A tűz most az aknarácson keresztül szívta ki a friss levegőt, és olyan szél kerekedett, amely képes lett volna Jasmine-t és Dylant besodorni a tűzbe. Jasmine Dylant fogta az egyik kezével, míg a másikkal a rácsba kapaszkodott és az életéért harcolt, amíg a tűz önmagát táplálta. A hideg levegő állandó áramlása nélkül mind a hárman porrá égtek volna a hőségben. Aztán hirtelen vége szakadt a pusztításnak. Több ezer tonnányi szikladarab és föld zárta el az alagút mindkét végét. A domboldal leomlott. Jasmine, aki még mindig remegett a félelemtől, a hátára gördült. Tisztában volt vele: piszok nagy mázlija volt, hogy életben maradt. De azt nem tudta, hogy csak ők hárman élték túl a pusztítást az egész alagútban, és több millió font tömegű törmelék tornyosul föléjük, élve eltemetve őket. *** Tokió szenvedte el a legtöbb áldozatot. A japánok megpróbálták tovább végezni a dolgukat a megszokott kerékvágásban, anélkül, hogy pánikba estek volna. De amikor az aprólékosan összehangolt vasúti menetrend nem működött tervszerűen, az állomások teljesen felbolydultak. Azoknak a fele, akiknek sikerült időben elhagyniuk a várost, gyalogosan ment vagy biciklivel. A felhőkarcolók városának lerombolása végérvényes és teljes volt. A térség, amelyet a robbanás a föld szülével tett egyenlővé, négyszer akkora volt, mint az, amit az évtizedekkel azelőtt Hirosimára és Nagaszakira ledobott atombomba rombolt le. A pusztítás húsz mérföldes körzetben végzett minden emberi lénnyel. Egészen Jokohamáig és Omijáig a lakosság fele meghalt. *** Manhattan eltűnt. A szigetből csak egy terméketlen homokzátony maradt és a házak egészen Yonkersig valósággal elporladtak. A fojtó por- és füstfelhők között a gázvezetékek

tűzoszlopokat lövelltek az égbe. A helyükből kifordított tégla és beton alapok jelezték, honnan csavarta ki a pusztítás az épületeket. Csak néhány száz ember – főleg azok, akik a metró mélyebb részeiben voltak – élte túl a robbanást. A Staten Island déli oldalán és mélyen New Jersey belsejében sokan bennrekedtek összedőlt házaikban. Nem maradt életben egyetlen ember sem a Földön, aki elég közel lett volna ahhoz, hogy lássa a hosszú, tű alakú tüzelőkúpokat, amint visszahúzódnak a hajók belsejébe. A sziromlevél ajtók lassan felemelkedtek, hogy áthatolhatatlanul, hermetikusan lezárják a hajót. Az űrhajók készen álltak, hogy meginduljanak a következő célpontok felé. *** – Az istenit! Én tudtam. Én tudtam. Én tudtam. Már tíz éve próbálom figyelmeztetni az emberiséget ezekre a genyókra. Russell lehalkította a rádiót, anélkül, hogy a szemét levette volna az útról. – Kölkök – kiáltotta hátra a válla fölött –, nem próbáltam meg figyelmeztetni az embereket? Annyira be volt állítva, hogy eszébe se jutott, a gyerekeit mennyire felzaklatta és lesújtotta az, amit a rádióban hallottak. Alicia zokogott, arcát a linóleum asztaltetőre hajtva. Miguel átkarolta Alidat és üres tekintettel bámult ki az ablakon az autó által megvilágított sivatagi jukkákra. – Hol van Troy? – kérdezte Russell a visszapillantó-tükörbe nézve. A Casse klán legifjabb tagja az ágyából szólt vissza. – Srácok – mondta elhaló hangon –, nem érzem túl jól magam. Russell hátranézett a válla fölött. – Mikor vettél be utoljára gyógyszert? – Nem emlékszem – motyogta a fiú. – Azt hiszem négy vagy öt napja. – Ez nem igaz! – vágott közbe Miguel. – Ma reggel is adtam. – Tudom, de nem vettem be. Azt gondoltam, hogy már nincs rá szükségem. – Mit csináltál vele, Troy? Hol van a gyógyszer? Válasz helyett a fiú felállt, és az ajtó felé indult, jelezve, hogy ki kell mennie. Russell leállított a az autót az út mentén. Troy kirohant, s egy pillanattal később már az út szélén hányt. Russell elandalgott az úton, elég távolra ahhoz, hogy felhörpintsen egy kis whiskyt, anélkül, hogy visszahallaná a gyerekektől. A Death Valley közepén jártak, közel Nevada határához. Gyönyörű volt az éjszaka; egybillió csillag ragyogott az égen. Russell tovább sétált és az eget bámulta. De aztán a dombocska tetejéről észrevett valami különöset. – Miguel! – szólt a fiának gyorsan. – Gyere, ezt nézd meg! Egy lapos sivatagi völgy alján ezernyi táborozó lakókocsi, lakóbusz és személygépkocsi

gyűlt össze, hogy megpihenjen a semmi közepén. A rögtönzött menekültváros pislákoló fényei a fenti csillagokat visszhangozták. Az eléjük táruló kép csodálatos látványt nyújtott. – Ez nem sámli! – Lehet, hogy ott lenn van valakinek orvossága mondta Miguel. – Menjünk és kérdezzük meg! *** A világvége kezdetén Steve az üres menzaépületben tartózkodott. Telefonálni próbált; újra és újra bedobta a huszonöt centest a nyílásba és figyelmesen nyomogatta be Jasmine telefonszámát. De minden alkalommal egy gépi hang jelentkezett be: “Jelen pillanatban minden vonal foglalt. Kérjük tegye le a kagylót, és próbálja meg a hívást később!” Kiszedte a pénzérmét a telefonból, de azonnal vissza is dobta. Tudta, hogy a támaszpont parancsnokai égnek a vágytól, hogy ellentámadást rendeljenek el, de amíg nem kapnak parancsot Washingtonból, addig Steve-nek nem volt semmi dolga. Elég ideje maradt, hogy elképzelje az összes lehetséges szörnyűséget, ami Jasszel és Dylannel történhetett. “Jelen pillanatban minden vonal foglalt. Kérjük tegye le, és…” – A francba! – csapta le Steve a kagylót, épp amikor Jimmy befordult a sarkon és megindult felé a folyosón. – Na, hadd szóljon, apafej! – ordította Jimmy. – Megkaptuk a parancsot. Jimmy már a repülős overalljában volt, a szervezete csak úgy termelte az adrenalint, de leállította magát, amikor észrevette, hogy Steve tépelődik valamin. – Mi a baj? Steve mégsem próbálta eltitkolni az érzéseit. – Nem tudom elemi sem a szüleimet, sem pedig Jasmine-t. Jasmine-nek már régen itt kellene lennie… Jimmy óvatosan közelebb lépett a barátjához. – Testvér – mondta Jimmy, Steve vállára téve a kezét –, nem hallottad, mi történt? Ezek az agyatlan űremberek lesöpörték Los Angelest. Felrobbantották. Ugyanezt tették Washingtonnal, San Franciscóval és New Yorkkal. Komoly a tűzerejük, testvér. Steve, amikor meghallotta a híreket, kezeit az arcához szorította. – Ne – nyögte –, csak ezt ne! Elcsesztem, Jimmy! Mindent elcsesztem! Miért nem tudtam őt is magammal hozni? Steve belerúgott egy közeli automatába néhányszor, aztán a saját homlokát bokszolta. – Hogy a francba hagyhattam? Jimmy a vállánál fogva megmarkolta Steve-et és a falhoz nyomta.

– Figyelj! Lehet, hogy még ideér. Ha már útban volt ide, akkor lehet, hogy még időben kimenekült. De akárhogy is van, nehogy kipurcanj itt nekem! Még van egy kis közös elintéznivalónk! Elengedte a barátja egyenruháját, és hátralépett. Steve egyenesen Jimmy szemébe nézett, de a gondolatai nyilvánvalóan valahol máshol jártak. Jimmy nem tudta, mi mást mondhatna még, ezért úgy döntött, magára hagyja egy kicsit. – Öt perc múlva eligazítás a J201-esben. Legyél ott! Tizenöt perccel később Steve ott állt a szoba előtt. Mély lélegzetet vett, és benyitott. Újra a régi, tökös fickó volt. Összesen harminc pilóta tartózkodott a teremben – iskolapadokban ültek, miközben Watson alezredes eligazítást tartott az ellenségről. Watson ötvenéves, erős fickó volt, egyike azoknak a pedáns tengerészgyalogosoknak, akik elvárták, hogy minden úgy történjen, ahogy az a nagykönyvben meg van írva. Watson nem igazán tudta, mit gondoljon a Hiller-Franklin párosról. Ők voltak a legjobb pilótái, a támaszpont császárai. De ugyanakkor két tréfamester, akik állandóan megszegték a szabályokat. Amikor Steve belépett, és ránézett Watsonra, azonnal lemerevedett. Az alezredesen nem volt egyenruha. Levi's farmert és fekete inget viselt, azt az öltözetet, amelyben visszasietett a támaszpontra. Mindenki a válsághelyzettel volt elfoglalva, nem pedig azzal, hogy a nagyfőnök civilben van. De amikor Steve besétált a terembe, megváltozott a közhangulat. Pókerarccal hosszasan méregette Watsont, aztán leesett állal fordult pilótatársai felé. Kitört belőlük a nevetés. – Hiller kapitány, számos elfoglaltsága mellett szorított egy kis időt, hogy csatlakozzon hozzánk? Steve gyorsan leült a helyre, amit a fiúk foglaltak neki. Watson elmagyarázta, hogy az anyaűrhajó a Hold mögött bujkál, jóval a rakéták hatótávolságán kívül, és elmondta, hogy a városromboló hajók hogyan választották le magukat róla, amikor megindultak a Föld felé. Megmutatta nekik a pocsék minőségű műholdfelvételt, amit az Űrparancsnokságról faxolták át, de túl sokat ő sem tudott róla mondani. Steve hamar rájött, hogy Jimmynek eljárt a szája. Érezte, ahogy a többiek az arcát nézik, a zavarodottság jelei után kutatva. De Steve túl menő, túl okos és túl profi volt ahhoz, hogy a kétségbeesés legkisebb jelét is mutassa olyan emberek felé, akiktől elvárta, hogy kövessék a harcba. Miközben Watson az előadását tartotta, lassan előredőlt, és Jimmyre sandítva megkérdezte: – Félsz? – Nem – suttogta a másik. – Hát te? – Nem – mondta Steve. – Vagyis igen. Kikönyököl a pofámon a félelem! Ez kellett a fiúknak. A Fekete Lovagok heves nevetésben törtek ki a terem hátuljában. Watson épp a mondókája végénél járt, amikor felharsant a nevetés. Normális esetben mérges lett volna, de tudta, hogy Steve miért csinálja, amit csinál. Amellett pedig nem volt benne biztos, hogy ezek a fiúk még megérik az ebédidőt.

– Hiller kapitány – kérdezte csipkelődően –, szeretné még valamivel kiegészíteni az eligazítást? – Elnézést uram, csak annyira izgatottak vagyunk, hogy felrepülhetünk, és jól a seggükbe durranthatunk ezeknek a taknyoknak. Watson mosolygott. – Hát akkor gyerünk! *** A Fekete Lovagok a gépeikhez meneteltek. Birtokában voltak valaminek, amit semmilyen felszerelés és semennyi edzés sem pótolhatott. Magabiztosak voltak, tudták, hogy ők a legeslegjobbak. A repülőtéren haladtak keresztül, laza gyűrűbe fogva a vezetőjüket, Steven Hiller kapitányt. Amint közelebb értek a megerősített hangárhoz, a hatalmas ajtók görögve kinyíltak. A hangárban állt a harminc F/A-18-as, az Egyesült Államok Tengerészgyalogságának elit repülőgépei. A csillogó gépek körül a technikusok az utolsó igazításokat végezték. – Ne felejtsétek el – kiabálta Steve az embereinek, mielőtt szétszéledtek volna –, mi szállunk fel elsőként. Egyelőre csak jól megnézzük őket magunknak! Megnézzük, mire vannak hitelesítve. Ha valami gond lesz, leállítjuk a hadműveletet, és itt találkozunk. Indulás! Az emberek megindultak repülőgépeik felé. – Jimmy, hoztad a “győzelmi tánc”-ot? – kérdezte Steve a barátjától. – Természetesen, kapitány! Azzal előhúzott a mellényzsebéből egy hosszú kubai szivart, a szájába tette és meggyújtotta az öngyújtóját. Szertartásossá vált közöttük, hogy elfüstöljenek egy-egy ilyen drága, becsempészett szivart minden sikeres küldetés után. – Ne igyál előre a medve bőrére, Flash Gordon! – szólt rá Steve, bemászva a pilótafülkébe. – Ne felejtsd el, hogy nem gyújtunk rá, míg nem hallottuk énekelni a kövér hölgyet. – Értettem, kapitány! – válaszolta Jimmy, aki örült, hogy Steve – úgy tűnt –, kiheverte barátnője elvesztését. Steve, amint magára maradt, kétrét görnyedt a fájdalomtól. Nem tudta kiverni Jasmine-t és Dylant a fejéből. A pilóták becsatolták öveiket, ellenőrizték a műszereket, begyújtották a hajtóműveket, és kigurultak a kifutópályára.

17 Az elnök gondolataiba mélyedve ült az egyik kabinban. Connie belecsússzant a főnöke melletti bőrfotelek egyikébe. Néhány pillanatig csak a hajtómű tompa moraját hallgatták. A repülőgépen mindenki a saját személyes tragédiájával volt elfoglalva, de Connie-nak nem tetszett, hogy az elnök mozdulatlanul ül és üres tekintettel mered maga elé. Tudta, mire gondol, anélkül, hogy megkérdezte volna. Az elnököt a lelkiismerete kínozta. Több millió amerikai lelte halálát az elmúlt órában, és Whitmore úgy érezte, őt terheli a felelősség. – Mindent megtettél, amit lehetett, Tom. Rengeteg életet megmentettél. Nincs értelme utólag rágódnod rajta. Whitmore nem nézett rá, meg se mozdult. – Már órákkal ezelőtt evakuáltathattam volna a városokat! Meg kellett volna tennem! – sóhajtotta. – Minden olyan egyszerű volt, amikor pilóta voltam az Öbölháború idején. Tudtuk, hogy mit kell tennünk, és végre is hajtottuk azt. Most már semmi sem ilyen egyszerű. Sokan meghaltak ma, Connie. – Whitmore most először nézett fel a nőre. – Hány meg hány ember megmenekülhetett volna! Connie érezte, hogy az elnök nincs olyan hangulatban, hogy vigasztalni lehessen. Ehelyett azzal mutatta ki együttérzését, hogy vele maradt és csendesen ült mellette, amíg Grey tábornok meg nem jelent a folyosón. Mielőtt még közölhette volna a híreket, az elnök felnézett és gyorsan megkérdezte: – Van valami hír a feleségemről? Grey arca halotthalványra váltott. Egy pillanatig gondokozott, hogy közölje-e a rossz hírt. – A helikopter még mindig nem érkezett meg Nellisbe, a rádióösszeköttetés megszűnt. Sajnálom. – A tábornok a cipője orrát bámulta, majd hozzátette. – Utasítottam a nellisi irányítótornyot, hogy küldjenek ki egy gépet a helyzetjelző jel felkutatására. Minden elnöki helikopter fel volt szerelve helyzetjelzővel, hogy géprablás esetén a hatóságok könnyen a nyomukra bukkanjanak, de a radarernyők most semmit sem észleltek. Vagy a Los Angeles körüli törmeléktömeg és füstfelhő blokkolta a jelet, vagy, ahogy Grey gyanította, a gépet olyan erős ütés érte, hogy minden, még a jeladó titánium burkolata is szilánkokra robbant. Mind a hárman bizonyosak voltak benne, hogy a First Lady életét vesztette a robbanás során. Az elnök egészen elsápadt. Úgy érezte, mintha gyomorszájba vágták volna. De még mindig ő volt az ország első embere, ezért gyorsan összeszedte magát, hogy a megoldandó feladatokra összpontosítson. – Még milyen hírek érkeztek? – A vadászbombázók a levegőben vannak. Whitmore nagy levegőt vett, felállt és követte a tábornokot a gép hátsó részébe. Minden

sokkal egyszerűbb lett. Eljött a háború ideje. A két férfi belépett az elnöki gép fedélzetén létrehozott katonai parancsnoki központba. Szöges ellentétben a repülő többi részének visszafogott színeivel és első osztályú kényelmével, a parancsnoki központ szűk helyiség volt dugig tömve korszerű felszerelésekkel, amelyek sziszegtek, villogtak és oszcilláltak. A keskeny szobát a radarernyők és a többsávos rádiókonzolok zúgása töltötte be. Fejhallgatós technikusok dolgoztak a számítógépeknél; térképek és egy kis, üvegből készült stratégiai tábla lógott az egyik falon, amelyen szemmel tarthatták az ellenség pozícióját. Nimziki már bent volt a helyiségben, és a stratégiai tábla fényeire meredve a városrombolók mozgását tanulmányozva. Az arckifejezése sajnálat és undor keverékét tükrözte. Whitmore, anélkül, hogy képes lett volna meghatározni, mi volt Nimziki hozzáállásával a baj, egy szempillantás alatt megállapította, hogy a miniszter csak szerepet játszik. Meg akarta győzni a többieket, hogy az elnökük inkompetens. Kezdettől fogva arra használta fel a válsághelyzetet, hogy szétzilálja Whitmore magabiztosságát. És Nimziki próbálkozásai sikerrel jártak. Annak ellenére, hogy az elnök megvetette a külügyminisztert mint embert, elkezdett azon tűnődni, hogy vajon egy olyan kőszívű stratéga, mint például Nimziki, jobban kezelné-e a helyzetet. Whitmore kezdte úgy érezni, hogy már nem bízhat a saját ösztöneiben. Azzal tisztában volt, hogy politikai ösztönei cserben hagyták, de kezdte elveszíteni a háborús ösztöneibe vetett bizalmát is. Az nem volt kétséges, hogy ő igazi katona, de egész hadseregeket irányítani, az más tészta. Odalépett a stratégiai táblához és alaposan szemügyre vette azt. Megpróbálta felmérni a katasztrófa súlyosságát. – Minden műholdas, mikrohullámú és földi összeköttetés az összes célvárossal megszűnt. Óriásiak a veszteségeink – magyarázta Grey fojtott, komor hangon. Újabb találat az elnök gyomrába. Whitmore megőrizte lélekjelenlétét, és felnézett az egyik keresőernyőre: – Hol vannak a vadászbombázók? Grey gyorsan egyeztetett az egyik technikussal, mielőtt válaszolt volna: – A becsült érkezési idő a célponthoz négy perc. Nimziki átszelte a szobát, és leült az egyik rádiókonzol elé. Feltett egy telefon fejhallgatót, hogy felhívja az Észak-Amerikai Légierő Parancsnokságot és az összevont vezérkart. *** A 747-es Amerika középnyugati része felett repülve kisebb turbulenciákon haladt át, és enyhén rázkódott. A zötykölődést a parancsnoki központban egyáltalán nem észlelték, de az utastérben David rosszul lett minden emelkedésnél és zuhanásnál, mintha a Coney Island-i hullámvasúton ülnének. Teljesen le volt izzadva, és egy elnöki emblémával ellátott egészségügyi zacskót tartott az ölében készenlétben. Connie a közelében ült, és telefonokat intézett a mobilján. Julius kibámult az ablakon, próbált gyönyörködni a kilátásban, de David viselkedése

egyre jobban feszélyezte. – Az isten szerelmére, ez az elnöki gép – mondta undorral a hangjában –, és te mégis rosszul vagy? – Apa, kérlek, hagyjál békén! Julius vagy nem hallotta vagy csak nem érdekelte. – Nézz rám! – állt fel a sorok között öklével a hasát püfölve. – Kemény, mint a kő. Lehet rossz idő vagy jó idő, nekem nem számít. Amikor David erőtlenül felnézett rá, Julius a kezeit is használni kezdte, hogy illusztrálja a mondandóját. – Mehetünk felfelé, mehetünk lefelé, nekem meg se kottyan. Előre, hátra, oldalirányba… David szemei egyszerre tágra nyíltak, és a férfi megiramodott a gép végében levő mosdó felé. Julius Connie-ra nézett. – Most mi rosszat mondtam? Connie beült az apósa melletti ülésre. – Még mindig rosszul lesz a repüléstől, ugye? – Hodofóbia. Utazásiszony, ahogy ő hívja. – Figyelj! – Connie átnyúlt az ülésen és megragadta az öregember kezét. – A nagy izgalomban nem volt időm, hogy köszönetet mondjak. Sok életet mentettetek meg. Köztük az enyémet is. Julius közelebb hajolt és huncutul mosolygott. – Szóra sem érdemes, Spunky. – Spunky?! – nevetett Connie. – Ezt sem hallottam már jó ideje. David beszélt róla? Julius óvatosan körbekémlelt a fedélzeten. – Ahogy rájött erre a dologra a szignállal, csak arra tudott gondolni, hogy eljusson hozzád. Gyanítom, hogy ez még mindig szerelem. Connie sóhajtott. – A szerelemmel sosem volt probléma. – “All You Need Is Love” – idézte Julius. – Ez a John Lennon nagyon okos ember volt. De lelőtték. Szomorú történet. Connie bólintott; megpróbálta visszafojtani a nevetését.

18 Négy órával azután, hogy az alagút berobbant, Jasmine úgy gondolta, hogy végre rálelt egy kijáratra. Felemelte az aknarácsot és lemászott a szennyvízcsövek labirintusába, amelyek keresztül-kasul behálózták a várost. A sima talapzatú, tizenkét láb belmagasságú betonátjárókban koromsötét volt. Víz csöpögése hallatszott és enyhe olajszag érződött. Jasmine először rá akarta bírni Boomert, hogy ő vezesse őket át a koromsötét csatornán, de az eb valódi gyáva kutyának bizonyult, úgyhogy a nőre maradt a feladat, hogy kitapogassa az utat. A nyirkos falak tele voltak nedves, nyálkás meglepetésekkel. A három túlélő lassan, araszolva haladt néhány száz lábnyit, amikor Jasmine mintha lépéseket hallott volna. A szíve a torkában dobogott, amikor arra gondolt, hogy az űrlények már a szennyvízcsatornákban vannak. Letérdelt, és kezét Dylan szájára tette. – Hallgasd! – suttogta. Dylan tűzijátékának puskapor szaga eszébe juttatta, hogy van egy doboz gyufa is a fia hátizsákjában. Amilyen csöndesen csak tudta, kicipzárazta a ceruzatartót, majd meggyújtott egy gyufát. A csatorna üres volt. A gyufa végigégett, aztán egy alig érezhető légáram eloltotta. Jasmine tudta, a légáram azt jelenti, hogy valamilyen nyílásnak kell lennie a közelben. Továbbindult, közben figyelte, hall-e még lépéseket. Felemelte a fiát, és érezte, hogy a gyerek mennyire meg van rémülve. – Nagyon ügyes vagy, kicsim. Maradj továbbra is csöndben! Bármelyik másik hatéves kölyök már kisírta volna a szemét, gondolta Jasmine. Megállás nélkül osontak a fal mentén. Jasmine számos alkalommal vélte úgy, hogy lépéseket hall. Ilyenkor mindig meggyújtott egy gyufát, de nem látott semmit. Aztán érezte, hogy egy kis fuvallat simogatja az arcát. Letette Dylant, és végigtapogatta a falat a kezeivel, amíg rá nem akadt a nyílásra. Kis, négyzet alakú rés volt, körülbelül négy láb magasságban. Jasmine elővigyázatosan bedugta az egyik karját a lyukba és megvizsgálta mi van mögötte. Félig-meddig arra számított, hogy az ujjai rábukkannak valamire egy másik, ellenséges galaxisból. Hirtelen elakadt a lélegzete, és visszahúzta a kezét. Valami mozgott a sötétben. Néhány pillanatba telt, míg rájött, hogy a saját kezének halvány körvonalait látja. Fény szivárgott be a nyíláson, amely összekötötte őket egy följebb haladó alagúttal, ami kivezetett ebből a nedves kriptából. – Kicsim, azt hiszem, megtaláltam a kivezető utat. Most felemellek, és te megmondod, hogy látsz-e valamit. Ahogy átért Dylan feje a nyíláson, felkiáltott: – Fényt látok. Kívülről jön.

Néhány perccel később Jas a napfény felé sétált a felső alagút nyitott végében. Egy fejre állt autó parázslott a kijárat előtt. Boomerrel az élen átverekedték magukat a csüngő elektromos vezetékek és az eldeformálódott autók között, amelyek úgy voltak összegyűrődve, mint a használt alufólia. Amikor elérkeztek az alagút kijáratához és kinéztek a vakító reggeli napfénybe, egy új világ tárult a szemük elé: az apokalipszis utáni Los Angeles. Tizennyolc mérföldre voltak a robbanás epicentrumától, a környék mégis úgy nézett ki, mint Nagaszaki az atomtámadás után. A legtöbb épület, különösen azok, amelyek a keletnyugati utcákon álltak, ahol a pusztítótűz a leggyorsabban terjedt, eltűnt. A robbanás ereje kitépte a házakat az alapjaikból és felrobbantotta őket. A talaj hamuszürke, az ég pedig beteges szürkésfehér volt. Por és hamu keveréke kavargott a levegőben. Életnek semmi jelét sem észlelték, és Jasmine egy pillanatig azon tűnődött: vajon ő és Dylan lenne az utolsó két ember a Földön? A fiú megfogta az anyja kezét, és sírni kezdett. – Mami, mi történt? – Nem tudom, Dylan. A mami nem tudja. Magasan fölöttük motorzúgás hallatszott az égben. A harminc sugárhajtású vadászbombázóból álló osztag északi irányba repült a Los Angeles fölött állomásozó űrhajó felé. – Steve azokon a gépeken van? – Lehet. Remélem. Mindenesetre integess nekik! *** A harcba induló Fekete Lovagok Orange County tengerpartja fölött repültek el, tizenegyezer láb magasságban. A Seal Beach-i űrállomás működőképesnek tűnt, de a belterületeken a rombolás teljes volt. A tűz hatalmas körben mindent tönkretett a környéken. A körön belül még most is tüzek égtek, amelyeket a robbanás során felrepített lángoló törmelékek okoztak. Már látható volt az űrhajó, amely elkerülhetetlen végzetként terpeszkedett el a Los Angelest körülvevő hegység fölött. Fekete füstoszlop kígyózott felfelé a wilmingtoni olajfinomító romjaiból, így a pilóták arra kényszerültek, hogy néhány mérföldes kerülőt tegyenek a Csendes-óceán felé, amelynek partvonalát egymillió tonna olaj festette feketére és amelyet szétzilált hajóroncsok árasztottak el. Steve rezzenéstelen arccal vette szemügyre a pusztítást. Biztos volt benne, hogy Jasmine nem élte túl. Ha időben kijutott volna a robbanás hatáskörzetéből, már rég odaért volna El Toróba… – Ne izgulj, apafej! – Jimmy hangja sztereóban hallatszott a fejhallgatóban. – Biztos vagyok benne, hogy időben kijutott. A vonal hosszú ideig csendes volt, majd Steve beszédet intézett az egész osztaghoz.

– Megérkeztünk, fiúk. Itt az idő célozni és lőni. Steve előrenyúlt a műszerfalba épített számítógép-monitor felé és megadott egy utasítássorozatot. A vadászbombázó alján található konzolos ajtó kinyílt, készen állva, hogy útnak indítsa az AMRAAM-jaikat, azaz a továbbfejlesztett közepes hatótávolságú levegő-levegő rakétákat. Ezzel egy időben a pilótafülkében egy gépkar a pilóta fejhallgatójához hozott egy célzóeszközt. Ez volt a gép FLIR (előre irányított infravörös lokátor) célzórendszerének látómezője. A lencséken keresztül nézve az ég lüktető szürkéssárga komputervilággá változott át. Steve a fonalkeresztet az űrhajóra állította, majd úgy igazította, hogy a torony legyen a célkereszt közepén. Az elnöki gép fedélzetén lévő technikusok fogták a rádióhullámokat. – Los Angeles támadó osztagának AMRAAM rakétái ráálltak a célpontra. – A New York-i és a washingtoni osztag szintén azt jelezte, hogy befogták a célpontot. Egy új hang szólalt meg a rádión. – Uraim, itt Grey légierő tábornok, a Szövetséges Űrparancsnokság főparancsnoka beszél az Egyesült Államok elnöke nevében, aki itt van az elnöki gép fedélzetén, és a közös vezérkari főnökök nevében, akik az Észak-Amerikai Légierő Parancsnokságról irányítják a hadműveletet. Szeretnék sok szerencsét kívánni maguknak. Jó utat! Tüzet nyithatnak saját belátásuk szerint. A Fekete Lovagok még tíz mérföldre voltak a célponttól. Harminc másodperc kellett, hogy lőtávolságon belülre kerüljenek, de a hajó puszta méretei miatt sokkal közelebb érezték magukat. Ahogy a hajó részletei világosabban látszottak és jobban kirajzolódtak, egyre nőtt a gombóc a pilóták torkában. A normális esetben mókázó rádiózást most zord hallgatás váltotta fel. – Készüljetek! – mondta Steve a többieknek. – Tizenöt másodperc. – Olyan, mint az egyik tizenhét éves kullancs, amit Charlotte-ban találtunk – lódította az egyik pilóta, hogy megpróbálja oldani hangulatot. – Hát akkor nem árt egy kis rovarirtás! – mondta Steve, hogy készenlétben tartsa a fiúkat. – Még öt másodperc… és… tűz! Az AMRAAM-ok megindultak a célpont felé. A lokátorvezérelt rakéták egy kissé bedőltek, ráállva a célpontra. Olyan volt ez az egész, mintha egy raj sneci próbálna megtámadni egy óriás szürkebálnát. Miután a rakétákat kilőtték, az F-18-asok pilótái felrántották a gépeiket. Nem gondolták komolyan, hogy egy ekkora hajó azonnal megsemmisül. A küldetésnek az volt a célja, hogy találják el a hajót számos különböző helyen, hogy felderítsék, hol vannak a sebezhető pontok, ezzel információt szolgáltatva a bombázók következő hullámának, amely már az El Toró-i kifutópályán várakozott. Miközben az F-18-asok eltávolodtak, a pilóták figyelemmel kísérték a lövedékek sorsát. Hirtelen, negyed mérföldnyire a célponttól, mind egyszerre felrobbant. – A francba! – Nem is láttam, hogy tüzelnek – mondta Jimmy. Amikor a füst elült, nyilvánvalóvá vált,

hogy az idegen űrhajó nem szenvedett károsodást. Steve hívta az elnöki gépet. – Parancsnokság, itt Lovag-1. Az idegenek űrhajója megsemmisítette az AMRAAM-jainkat. A, célpont sértetlen. Ismétlem: a célpont sértetlen. Átváltunk Sidewinderekre, és közelebb visszük őket a célponthoz. – Rendben, Lovag-1 – válaszolta Grey. – Alakzatba rendeződni. – Hatszor öt, fiúk. Hatszor öt. A kisebb Sidewinder rakéták kis hatótávolságú lövedékek, amelyek jobban próbára teszik az űrhajó légvédelmét. A lovagok most harminc bomba helyett száznyolcvanat készültek ledobni. Az osztag hat csoportra szakadt, hogy körbevegyék a tizenöt mérföld széles körlemezt. Logikusan hangzott, hogy ha az űrlényeknek van légvédelmük, akkor az a toronyban van a jármű orránál. Amikor minden gép pozícióba állt, Steve kiadta a tűzparancsot: – Mindenki figyelje a radart, hét mérföldről kezdünk! Most menjünk közelebb! Egy mérföldnél tűz. Egy mérföld? Ez kényelmes távolság, álló helyzetből, de amikor négyszáz mérföld per órás sebességgel száguld a bombázó ütköző irányszögben valami felé, ami százszor akkora, mint a Superdome, akkor nem túl nagy a hibahatár. Steve tudta, hogy nagyon közel mennek, de mindenképp akart valami kárt okozni az űrhajóban, mielőtt visszatérnek a támaszpontra. – Támadás! A jelre egyszerre mind a harminc sugárhajtásos vadászbombázó megindult. A célzórend szeren keresztül a pilóták idegesen figyelték, ahogy a “Célpont Távolság” kijelzőn vészesen csökkennek a számok és a sárga ég egyre növekvő szürke folttá alakul. Amikor már úgy érezték, hogy mindjárt az űrhajó tetején landolnak, az egy mérföld bejelzett, és a Sidewinderek automatikusan kirepültek. Hat rakétát lőttek ki minden bombázóból. Amikor elérték a negyedmérföldes távolságot, az AMRAAM-okhoz hasonló módon szinte egyszerre robbantak fel. – Kapjátok fel a gépeket! Kapjátok fel! – kiáltotta Steve. – Védőpajzsuk van!!! Az elöl repülő Steve hirtelen ráeszmélt, miért nem érnek célba a rakéták. Maga felé húzva a kormányt, függőlegesen felkapta a gépét egy olyan manőverrel, amely az embert úgy a székéhez lapítja, mintha egy elefánt ülne az ölében. Huszonkilenc lovagnak sikerült a manőver. Az utolsó pilóta, Zolfeghari túl gyorsan repült a célpont felé. Megpróbált átrepülni egy lassúbb gép alatt, és akkor a gépe belehasalt egy láthatatlan erőmezőbe. A gép szétloccsant és a láthatatlan pajzs oldalán lecsorgó üzemanyag felrobbantotta. Steve csoportja függőlegesen repült felfelé a torony mellett. – A védőpajzsuk feltehetően körbeveszi az egész hajótestet. Induljunk haza! De ez nem volt olyan egyszerű. Miközben az osztag tovább emelkedett a torony előtt, egy hatalmas ajtó kezdett kinyílni. Gyorsan tárult fel, mintha egy óriás erős kezei rántották volna szét, és a nyílásból kis támadógépek raja viharzott elő. Negyven vagy ötven gyémántszürke hajó szállt ki a kikötőből. Pontosan abban a légtérben repültek kifelé, amerre Steve és az

emberei szálltak. Miközben Steve a kereszteződéshez ért, látta, hogy a következő támadógép megindult felé. A gép orra már szinte a pilótafülke tetejénél volt, hogy lecsapjon rá, mint egy hatalmas, éhes rovar. Mire Steve lelkiekben felkészült az összeütközésre, már száz yarddal eltávolodott a veszélyponttól. A következő három pilóta is átjutott, de a negyedik, akit “Big Island” Tubmannek hívtak, nem. Gépe frontálisan ütközött az egyik kör alakú hajóval, közvetlenül a városromboló bejárata előtt. Míg Tubman gépe ripityára tört az ütközéstől, az ellenséges bombázó sértetlen maradt. Egy kicsit imbolygott, mintha meghökkent volna, de aztán visszanyerte egyensúlyát, és tovább repült, mintha mi sem történt volna. Amikor Steve átrepült a kereszteződésen, bepillantott a városromboló belsejének hatalmas szerkezetére. A hajó támadóöble egy belső repülőtérhez hasonlított. Több száz kisebb támadógép parkolt csoportokban a fal mellett. Akár egy monumentális méhkas. Steve, miközben beállította a legyezést, hogy az F-18-asát fejjel lefelé forgassa, megfigyelte a szürke gépeket, amelyek az égen gyülekeztek. A mostanra már száz fősre duzzadt hajóhad gépei ahelyett, hogy valamilyen fix alakzatban repültek volna, fel-le mozogtak és oldalirányba kacsáz tak. Messziről szárnyaikkal csapkodó denevérrajnak tűntek. Minden jelzés nélkül különböző irányokba rajzoltak szét, hogy megbosszulják a hajójukat ért támadást. – Mayday! Mayday! Ellenséges gépek a levegőben! A toronyból szálltak fel. Egy fénycsóva zúgott el Steve gépe mellett, aztán egy újabb. – Mi a manó!? Hátrafordult, és megpillantotta az egyik szürke hajót, amely a semmiből termett egyszerre mögötte. – Vigyázz, hat óránál – figyelmeztette Jimmy. – Hat óránál, Stevie! – Látom. Steve tudta, hogy nincs sok ideje gondolkozni. Az amerikai gépek még mindig a gyülekezőhely felé szálltak a városromboló fölött, és a gyorsabb ellenséges hajók elkezdték közrefogni őket. Egyesítsék az erőiket a magasban, hogy megvédjék egymást? Vagy attól csak úgy néznénk ki, mint a kacsák a vásári lövöldében? Steve még sosem került ilyen helyzetbe, és nem tudta, milyen taktikát válasszanak. Tovább növelte zavarodottságát az a tény, hogy az ellenséges pilóta azonnal beérte őt. Steve saját magát tartotta az általa ismert legügyesebb pilótának, és az, hogy már rögtön a közelharc elején túljártak az eszén, teljesen új volt a számára. – Kitérő manőver! – ordította, hirtelen egy oldalirányú bukfencbe rántva a gépét, a másodperc törtrészével azelőtt, hogy a lézersugár kilövellt az ellenséges gépből. – Maradjon mindenki a csoportjában! Tartsátok a távolságot! Az ellenséges repülők koncentrált energianyalábokat lövelltek ki, amelyek halálos fénygolyókként fényes fehér csóvát húzva, süvítve szálltak a levegőben. Steve megpróbálta lerázni támadóját, miközben a fekete városromboló széle felé repült. A felfordulásban látott két robbanást, két társát találat érte. A repülőiskolában nem győzték eleget hangsúlyozni, hogy a légi csaták kimenetele milyen gyorsan dől el, és milyen drasztikusan tud változni a helyzet, akár

néhány másodperc alatt is. Most itt volt rá a bizonyíték. A büszke lovagok, akik egy pillanattal ezelőtt még a levegő bajnokainak érezhették magukat, most üldözőkből üldözöttekké váltak. Menekülő párokra szakadtak, hogy egymást fedezzék, miközben menedék felé siettek. Steve zuhanórepülésbe kezdett, és egyre gyorsulva tartott a föld felé. A támadója követte. Az elfeketedett föld, amely nemrég még Los Angeles volt, vészesen közeledett. Steve legyőzte magában azt az érzést, hogy lassítani kell. Eszébe jutott a Fogadási Helikopter Hadművelet és tovább gyorsított. A következő tíz másodpercben vagy nagyon nagy mázlija lesz vagy meghal. – Hol vagy, Jimmy? – Pont, ahol lennem kell, Stevie, ennek a rohadéknak a hátában. Ha egyenesbe tudod hozni, végzek vele. Steve befejezte a kitérő manővereket, és egyenesen repült lefelé, ameddig csak mert – teljes másfél másodpercig. Szerencsére Jimmynek nem is kellett több. – Pucolás! – ordította. Amint Steve levált egy jobboldali kanyarral, Jimmy kilőtt egy Sidewindert, ezzel igencsak meglepve az idegen támadót. Öt lábnyival azelőtt, hogy a rakéta elérte volna a hajó felszínét, felrobbant. A hajó megbillent a levegőben, imbolygott egy rövid ideig, aztán újra támadásba lendült. – A francba. Ezeknek a kicsiknek is van védőpajzsuk! Steve kijött a zuhanórepülésből, és felfelé lupingolt, készen arra, hogy rálőjön a megzavarodott támadóra. Látta, hogy a távolban két újabb amerikai vadászbombázót lőttek szét. Mikor Steve újra pozícióba került, Jimmynek szegődött egy ellenséges gép a nyomába. – Jimmy, orsózz jobbra! Fedezlek. Jimmy paláston orsózott, még éppen időben ahhoz, hogy elkerülje az újabb lövést. Steve ráállította a fonalkeresztet az egyik szürke rajára és kilőtt egy újabb Sidewindert. Az idegen pilóta kitért előle, de a rakéta célkövetőrendszere utána iramodott, majd felrobbant a hátsó védőpajzsán. A radarirányítás volt az emberek egyetlen technikai előnye a közelharcban, és ez nem volt túl sok. Néhány másodpercig Hiller és Franklin háborítatlanul repült el Hollywood felett. Látták, ahogy a fölöttük összevissza repkedő szürke hajók csoportosan támadnak, és sorra szétlövik az F-18-asokat. A levegőt ellepték a fénybombák, és az Egyesült Államok elit légierejének tüzes roncsai. Két új támadógép indult meg feléjük a hajó felől, hatalmas tűzerőt szabadítva rájuk. – Lehet, hogy le tudjuk rázni őket. Kövess! – Akkor gyorsan! Itt jönnek két óránál, Stevie! Felpörgött az F-18-asok erős hajtóműve, amikor a két amerikai megnyomta a szupersebesség gombot. Egyenesen keleti irányban repültek a hegyek fölött, messze maguk mögött hagyva az ellenséges repülőket. Legalábbis úgy gondolták. Ahogy a gépeik felgyorsultak, mindkét pilóta átélte, milyen néhány G-vel gyorsulni. Egy G egyenlő a gravitáció erejével tengerszinten. A hangsebesség alól a hangsebesség kétszeresére gyorsultak fel. Olyan volt, mintha egy holdrakéta orrához lennének odakötözve. Alattuk a táj elmosódva zúgott el.

Amikor elérték a megfelelő sebességet, mindketten szédültek és émelyegtek. Steve nagy nehezen hátranézett. A rájahajók a nyomukban voltak – és egyre csökkent a közöttük lévő távolság. – Jimmy, adj rá kakaót! A nyakunkon vannak! – Már a hangsebesség kétszeresével megyünk – Jimmy hangja bizonytalanul hangzott. – Taposs bele! A két pilóta újra belepréselődött a pilótafülke ülésébe. Amint a hangsebesség kétszeresével száguldottak át a kaliforniai sivatag felett, a műszerfal jelezte, hogy a gépeket jóval gyorsabban hajtják, mint amilyen megterhelésre tervezték őket. – Feljebb kell szállnunk, partner! Egy kicsit… még egy kicsit… – Jimmy kezdte elveszíteni az eszméletét. Steve-nek az volt a véleménye, hogy támadók valamiért vonakodnak túl közel repülni a föld felszínéhez, de Jimmy már elkezdett emelkedni, ezért ő is követte. – Tartsd egyenesben, Jimmy! Jobbra tartasz! – Te csak menj, Stevie! – Ne kezdd ezt a baromságot! Együtt csináljuk végig, hallod? De tartanod kell a sebességet! Steve lelassult, hogy ne veszítse szem elől a barátját, és látta, hogy Jimmy gépe továbbra is jobbra tart. A támadók már teljesen beérték őt. – Mennünk kell, Jimmy! Húzzuk el a csíkot! De hiába volt minden figyelmeztetés. Az idegenek már egészen közel voltak Jimmyhez, és egyre csak lövöldöztek. Steve beleüvöltött a mikrofonba, könyörögve a barátjának, hogy térjen észhez, de mindhiába. Hátrapillantott, és látta, hogy társa ezüstszínű gépe már mérföldekkel le van maradva. Amikor már éppen vissza akart fordulni, hogy Jimmy után eredjen, egy fénycsóvát látott villanni. Az ellenséges gépek egyike eltalálta Jimmy gépét. Steve egész testében megremegett. Ütközésig tolta előre a gyorsítókart, és még mindig remegett, amikor a gépet a végsebességéig gyorsította. A hangsebesség kétszeresénél is gyorsabban száguldva a sivatag barna cserjés dombok elmosódott foltjának tűnt, amelyet megszakítottak a felvillanó autópályák és kisvárosok. Olyan érzés volt, mint egy repülőszimulátorban, amikor az üldözési sebességet “lehetetlen”-re állítja az ember. Steve, akinek az agyát még mindig elborította a harag és a fájdalom, néhány percig egyenesen repült, hátra sem pillantva. Ha lehetősége lett volna, kamikázeként ütközött volna frontálisan az útjába kerülő támadóival. Amikor a dühe alábbhagyott, hátranézett és látta, hogy egy repülő üldözi. Tudta, egy tűzharcból nem kerülhet ki győztesen. Egyetlen reménye az volt, hogy sikerül egérutat nyernie. De amint a felhőtlen égen repült keresztül Death Valley hatalmas kiterjedésű sík területe fölött, nem kínálkozott túl sok búvóhely. Valami megcsillant messze a sivatag fehér látóhatárának a szélén. Egy város volt az, amely a semmi közepéből nőtt ki. Steve északnak fordult. Másodperceken belül elért a távoli városhoz, amelyből eleget látott, éppen eleget,

hogy megmondja, Las Vegas az. A hajtóművek már alig bírták a megterhelést. Steve, még mindig északnak tartva, elrepült egy kisebb légi támaszpontnak tűnő hely felett, amely egy kiszáradt tómederben épült, és két kifutópályája egymást keresztezte. Két radar forgott az irányítótorony tetején, és úgy tűnt, mintha terepszínű teherautók parkolnának a hangárok mellett. Nem ismerte fel a helyet, nem is tudta, hogy létezik légi támaszpont Vegastól ennyire északra. Aztán hirtelen rájött, hogy mit kell tennie. Élesen jobbra fordult a támaszpont fölött, és felkapta a gépét, hogy átrepüljön a lánchegység fölött. Ránézett az iránytűjére és kelet felé fordult. Kevesebb mint két perc alatt rátalált arra, amit keresett: a Grand Canyonra. Hirtelen leállította a hajtóművet. A meglepett rájahajó továbbrepült, amíg Steve óvatosan leereszkedett a kanyon fala mentén. Mélyen leereszkedett a vörös sziklafalak közé, amíg már olyan alacsonyan volt, hogy akár pecázhatott volna a Coloradóban, abban a folyóban, amely a kemény, sivatagi kőzetből kivájta ezt a káprázatos, rovátkolt csodát. A támadó követte Steve-et a mélyedésbe, és szinte azonnal felzárkózott. – Rendben, te szarláda! Mókára fel! Steve nagy sebességgel repült keresztül a kacskaringós, rémisztő sziklaképződményen. Bemutatót tartva profi műrepülésből őrületes sebességgel szlalomozott, lupingolt és kanyargott. A sokkalta nagyobb méretű támadógép ügyetlenül követte, és közben a szárnyainak hegye szikladarabokat morzsolt le a mélybe. A földönkívüli űrhajó védőpajzsa azonban lehetővé tette, hogy egyik hibát a másik után kövesse el, és mégis épp bőrrel megússza. Sőt úgy tűnt, kezd belejönni a gátrepülésbe, mert jutott ideje néhány lövést leadni Steve F18-asa felé. Steve átrepült egy sokkal keskenyebb oldalkanyonba. Itt már nem volt hely a hibák számára. A kanyargó ösvény helyenként annyira elvékonyodott, mint a repülő fesztávjának kétszerese. Steve tudta, hogy most nem szabad óvatoskodni. Növelte a sebességet, és megindult a kanyarok felé. Kecsesen emelkedett és süllyedt. Biztos volt benne, hogy ha még sokáig folytatja ezt a balettozást, akkor az ügyetlen táncpartnere előbb vagy utóbb felkeni őt a sziklafalra. Aztán egy kijelző, villogni kezdett a műszerfalon. Az üzemanyagtartály majdnem üres volt. – A francba! Kezdesz felmérgesíteni! Nem messze Steve előtt egy hatalmas kőfal állt, ahol a kanyon zsákutcába torkollott. Steve tudta, hogy ha elhagyja a kanyont, az egyenlő a biztos halállal, ezért úgy döntött, mindent egy lapra tesz fel. Visszavett a sebességből és megnyomott egy gombot amin az állt; “Üzemanyag Kiengedés”. Az üzemanyag-tartalék mindkét tartályból a levegőbe ömlött. Aztán bekapcsolta az utánégetőt, lángra lobbantva az üzemanyagot a levegőben, ami magas hőfokú tűzcsóvát hagyott hátra. Steve hátranézett és látta, hogy a támadó sértetlenül tört át a lángfalon. – A francba! Rendben. Ha mindenképpen te leszel az a szarházi, aki sírba küld, lássuk, hogy megy neked a vakrepülés! Meghúzta a “fékernyő” feliratú zsinórt. Hirtelen egy nagy ejtőernyő nyílt ki a gépe mögött, Steve kitűnő reflexszel megnyomta a kioldó gombot, lecsatolva a tartózsinórokat a gépről, mielőtt még üldözője beleszalad hátulról. Minden a terv szerint alakult: az ernyő egy

másodpercig alaktalanul szállt a levegőben, aztán belefúródott az üldözője orra. Steve fejhallgatójában megszólalt a vészjelző, jelezve, hogy az üzemanyag teljesen elfogyott. Érezte, ahogy a hajtóművek megbicsaklanak, ahogy levegő kezd áramlani az üzemanyag-vezetékeken. – Na lássuk, mit tud a csotrogányod! Steve kihúzta a fejhallgatóját, szorosabbra húzta a biztonsági övét és gépét egyenesen a zsákutca vége felé kormányozta. A támadója a háta mögött nekidörzsölődött a meredek falnak, leszakítva magáról az ernyőt. Aztán gyorsított, hogy utolérje az F-18-ast. Kétszáz láb még az ütközésig. Steve behunyta a szemét és erősen megrántotta az ülése aljától induló zsinórt. Egy pillanattal később fülsüketítő robaj hallatszott, amint a gép a falnak ütközve megsemmisült. Az ellenséges pilóta meglátta, mi következik és élesen felkapta a gépét. Kevesebb mint tíz láb hiányzott, hogy elkerülje az ütközést. De hiányzott. Az űrhajó frontálisan beleütközött egy óriási szikladarabba. Ezt már nem tudta kivédeni a védőpajzs. Porrá zúzott és szilánkokra tört kövek repültek szerteszét, miközben a jármű belefejelt a sziklába, majd lepattant róla és a két fal között bukdácsolva lezuhant a sziklás kanyonfenékre. Amikor az űrhajó földet ért, úgy né zett ki, mint egy pénzérme, amelyet a közepén félbehajtottak. Hiller kapitány, aki még mindig az üléshez volt övezve, olyan hangosan nevetett a szétment ufó láttán, amilyen hangosan csak tudott. Lassan szállt alá a forró arizonai reggelen nyitott ejtőernyője árnyéka mellé. Amikor végül földet ért, kipattintotta a biztonsági övét és kiszabadította magát. Egy percet sem vesztegetve megindult a homokos talajon a közelében levő űrhajó felé. A tücskök különös, magas hangon ciripeltek a satnya aljnövényzetben. Steve gyilkos dühöt érzett. Minél közelebb ért a lezuhant géphez, az annál fenyegetőbbnek tűnt. A hajót egy tucat pajzsréteg borította. Az egyik félig leszakadt, ahol a jármű hátulja felpöndörödött. A szürke lemez alatti rész egy frissen nyúzott állat testéhez hasonlított. A hajó izmai, ínjai és szalagjai valójában több ezer apró egymásba kapcsolódó alkatrész volt. A finom, kísértetiesen fehér részt áttetsző, ragacsos zselatinréteg bontotta. Steve az utolsó néhány lépést lassan tette. Kezével maga előtt tapogatózott, a láthatatlan védőpajzs után kutatva. De az ki volt kapcsolódva. Kiszúrta magának azt a részt, amely egy félig kinyílt ajtóra hasonlított. Felhúzta magát a szárnyra, és hét hosszú lépéssel eljutott a jármű közepére. Minden erejét összeszedve teljesen felfeszítette az ajtót. Hirtelen felkiáltott és hátrahőkölt. Az ajtóban, küszködve, hogy kijusson a gépből egy élő teremtményt, egy űrlényt pillantott meg. Nagy, kagylószerű feje bizonytalanul a napfény felé emelkedett. A mélyen ülő szemek alól, egy kiálló ormány nőtt ki, és ez az összegubancolódott porcogómaszk úgy meredt előre, mint egy fa olajos fehér gyökere. Nyálkás csápok nyúltak tapogatózva az állából és a füléből, amelyek a vészkijáratot keresték. Vastag, csontos nyaka kiszélesedett, majd egy ponttá zsugorodott a feje tetején. Hosszú, mély hasíték szaladt végig az arcán, az állától egészen a csúcsos feje búbjáig, ahol a koponyája két fele összeforrt. Olyan volt, mintha egy páncélos középkori lovagot kereszteztek volna egy csótánnyal. Miután Steve végignézte, ahogy a visszataszító lény az ajtó felé küzdötte magát, teljesítette kötelességét. Egy jól irányzott ütéssel orrba vágta az űrlényt. A szörny csontos feje nagy

reccsenéssel zuhant le az ajtónyílás mellé. A lény elvesztette az eszméletét. Steve az űrlény ernyedt teste fölött állt, amíg a dühe és félelme el nem párolgott. Végül leült, benyúlt a mellényzsebébe és kihúzta egy kissé viharvert “győzelmi tánc” szivarját. Leharapta az egyik végét, és az eszméletlenül fekvő ellenség arcába köpte. Rágyújtott, lassan eregette a füstöt. – Na, ezt nevezem én harmadik típusú találkozásnak!

19 Death Valleyben a menekültek a szabad ég alatt töltötték az éjszakát. Lakókocsijaik és lakóbuszaik elszórtan parkoltak a száraz völgyben. Az éjszaka folyamán az emberek csoportokba verődtek a kocsilámpák halvány fényénél. Egyik kezükben kávéscsészét, a másikban vadászpuskát szorongattak; elszántan arra, hogy a táborhelyüket minden áron megvédjék a nemkívánatos látogatóktól. Száraz jukkaágakkal táplálták a tábortüzet, amelynek melegénél egyik tervet a másik után terjesztették elő, vitatták meg majd fogadták el. Mikor aztán megérkezett egy új autó a legfrissebb hírekkel, az addigi megállapodások semmissé váltak, és kezdhették elölről a tárgyalásokat. Russell most az egyszer megemberelte magát. Egyszer sem hozta fel kedvenc témáját, “elrablásának” történetét, és mindent megtett, hogy társai éberek és nyugodtak maradjanak. A maga részéről szilárdan kitartott az első terv mellett: menjenek autóval Las Vegasba benzinért és felszerelésekért, aztán irány Arizona. Reggelre az ötvenegynéhány lakókocsis, akikhez a Casse család csatlakozott, gyakorlatilag készen állt az indulásra. Néhány autó már az út mentén parkolt, járó motorral; sofőrjeik, hétvégi trikóban és baseballsapkában, mellettük álltak, türelmetlenül várva a többiekre. De a Casse család Troy betegségével volt elfoglalva. A fiú állapota súlyosabbra fordult. Olyan volt, mint amikor először jelentkeztek rajta a betegség tünetei. Kelések jelentek meg a bőrén és szörnyen reszketett – bár még nem voltak görcsös rohamai. Miguel elhatározta, hogy még egy próbát tesz. Amióta megérkeztek, ez volt a harmadik alkalom, hogy gyógyszert kérve ajtóról-ajtóra végigjárta a tábort. Tudta, kicsi az esély rá, hogy talál hidrokortizont, de reménykedett, hogy van a menekültek, között cukorbeteg, aki nélkülözni tud egy kis inzulint. Kint egyre forróbb lett a reggel, de Troy dideregve feküdt az ágyban a vastag pokrócok alatt. Russell mellette ült, és a borogatást cserélgette a fiú homlokán, Alicia pedig édes teát készített a betegnek. – Épp olyan makacs vagy, mint az anyád. Áldott, aranyos teremtés volt, nyugodjék békében, de amikor be kellett venni a gyógyszerét, makacsabb lett, mint egy öszvér. – Ne haragudj, apa. – Troy meg volt szeppenve. – Nem kellett volna összetörnöm a fiolákat. Ne haragudj. – Ami megtörtént, megtörtént. Majd szerzünk másikat! – Ugye én nem fogok meghalni, mint anyu? A kérdés meglepte és felkavarta Russellt. Gyorsan elhessegette magától a szörnyű gondolatot. Megpróbálta megnyugtatni a fiát, ám alighogy megszólalt, eszébe jutott, hogy Mária ágya mellett ülve ugyanezeket a szavakat mondta. – Rendbe fogsz jönni! Meglátod, jobban leszel. Ne beszélj ilyeneket!

Miguel üres kézzel tért vissza. – Az egész tábort végigkérdeztem, de semmi eredmény. Már mindenki csomagol, hogy továbbálljon. Valami fickó azt kiabálta, hogy egy űrhajó erre tart. A Casse család tagjai ijedten néztek egymásra. – Akkor legjobb lesz, ha mi is eltűnünk. Úgyis indulnunk kellene – mondta Russell, és a fiú felé intett a fejével. – A csoport dél felé tart. Végig mellékutakon megyünk, de érintünk egy kórházat Las Vegas közelében. Csak néhány órára van innen, úgyhogy el kellene indulnunk velük. Valaki kopogott az ajtón. Alicia átbújt Miguel mellett és kinézett. A szúnyogháló túloldalán ismerős alak, egy tizenhat éves, vöröses hajú fiú állt. Valamit tartott a kezében. – Penicillin – mondta, felemelve egy üvegcsét. – Szervusz, Penicillin, az én nevem Alicia. Amikor a fiú észbe kapott, hogy ő a csipkelődés tárgya, vigyorogni kezdett. – Elnézést, Philip vagyok. Philip Oster. Emlékszel, tegnap este találkoztunk? Az Alicia háta mögött támadt sustorgás rádöbbentette a fiút, hogy a kérdését esetleg félreértheti valaki. Felemelve hangját gyorsan hozzátette: – Azt mondtad, beteg az öcséd. Valóban így történt. Miután a hosszú este folyamán több futó pillantást váltottak és többször jelentőségteljesen végigmérték egymást, végül összeszedték a bátorságukat, és beszédbe elegyedtek. Szó esett Troy állapotáról, és Philip megígérte, hogy megpróbál segíteni. Ezért állt most itt a penicillines fiolával. – Tudom, hogy nem pontosan erre van szüksége, de ez segíthet levinni a lázát. Alicia lesütötte a szemét, és elpirult. – Nagyon rendes tőled, hogy segítesz – mondta halkan, és kinyitotta az ajtót, hogy elvegye a gyógyszert. Érezte, hogy az apja átnéz a válla fölött. Philip egy lépést hátrált, amikor megpillantotta a jól megtermett, borostás Russellt. – Én… vagyis a családom örülne, ha többet tehetnénk – motyogta a fiú. – Vagyis… mindenesetre… mi néhány perc múlva indulunk. Alicia arca felragyogott: – Mi is… Együtt megyünk veletek. Aztán, amikor hallatta, hogy az apja morog a háta mögött, hozzátette: – Úgy értem, hogy mi is indulunk. – Klassz – mosolygott Philip barátságosan. – Ez egy jó régi repzaj, amit vontattok. Működik? – Elég volt! – szólt közbe Russell, hogy elejét vegye a további fecsegésnek. – Köszönjük a

gyógyszert! Most pedig hagyd abba a szaglászást, és tünés a saját lakókocsidhoz! – Apa! – kiáltott fel Alicia dühösen. De Philipet nem nagyon bántotta a dolog. – Találkozunk a legközelebbi megállóhelyen! – mondta búcsúzásképpen. *** NORAD, az Észak-Amerikai Légierő Parancsnokság volt a világ talán legbiztonságosabb pontja. Mélyen a Cheyene Mountain belsejében épült, közel Colorado Springshez. A csúcstechnikával felszerelt, bevehetetlen, föld alatti katonai parancsnokság azért épült, hogy menedéket nyújtson az ország vezetői – különösen az elnök – számára atomtámadás esetén. A bunkerfalakat úgy tervezték, hogy egy közeli atomrobbantás esetén is kitartsanak. Mivel a hely mélyen a föld felszíne alá épült, még nagyobb biztonságot nyújtott. Hatalmas haditerme – amelyből mindent irányítani lehetett – a létesítmény szívében helyezkedett el. Még ha az Egyesült Államok összes városát is lesöprik a Föld színéről, a coloradói technikusok képesek lennének nyomon követni az ellenség hadműveleteit, koordinálni a tengerentúlon állomásozó katonák csapatmozgásait és számos rakétatámadást is indíthatnának. Az alelnököt, az egyesített vezérkart, a tanácsadóikat és családtagjaikat már biztonságosan elszállásolták a hegy belsejében, és várták az elnök érkezését. Az Észak-Amerikai Légierő Parancsnokság számítógépei folyamatos kapcsolatot tartottak az elnöki gépen utazókkal. *** Körülbelül tizenkét perccel a New York, Los Angeles, San Francisco és Washington légterében folyó véres háború kezdete után az elnöki gép parancsnoki központjába tömörülő technikusok nem tudták tovább irányítani az amerikai ellentámadást. Először elveszítették a rádióösszeköttetést a megmaradt F-18-asokkal, majd megszakadt a globális radarmegfigyelés is, végül pedig elveszítették a kapcsolatot az Észak-Amerikai Légierő Parancsnoksággal, és át kellett kapcsolniuk mikrohullámú telefonokra. – Biztosan a műholdakat támadják. Elveszítjük az összes műholdas kapcsolatot, nem működik a célkeresés és nem tudunk légi felvételeket készíteni. Átkapcsoltak az elnöki gép ULR-jére (felfelé irányított radar), és az ernyőn a legfontosabb távközlési műholdak pozícióját figyelték. Egyik a másik után tűnt el. Erre az egyetlen magyarázat az volt, hogy a betolakodók ott repkedtek 33 ezer mérföld magasságban, ahol egy műhold képes geostacionárius pályára állni a Föld egy fix pontja felett. Miközben az esetlen, több millió dolláros berendezések ellebegtek előttük, az űrlények szétrobbantották őket az űrben. A katonaságnak különböző pályán, különböző magasságban is voltak műholdjaik, de az átálláshoz szárazföldi szakértőkre lett volna szükség, akiknek számos helyen át kellett volna

állítani a receptor antennákat. De még azelőtt, hogy ezt elrendelhették volna, magukat a támaszpontokat érték súlyos, heves bombázások. Az elnöki gép El Torából a rémült kiáltást hallotta utoljára: – Betolakodók! Ellenséges betolakodók! Mielőtt még egyetlen gép is felszállhatott volna, a támaszpontból csak füstölgő romok maradtak. Az elnök repülő erődítménye fokról-fokra elszakadt a külvilágtól. Közvetlenül a parancsnoki központ előtt Whitmore és tanácsadói a kör alakban elhelyezett székek felé tartottak, miközben a szóba jöhető lépések egyre rövidebb listáját próbálták összeállítani. Connie és Julius hallótávolságon belül ültek, és figyelmesen hallgatták a feszült társalgást. Grey tábornok az egyik tanácsadójával beszélt: – Engem nem érdekel, hogyan csinálja, de azt akarom, hogy létesítsen újra kapcsolatot az Észak-Amerikai Légierő Parancsnoksággal, amilyen gyorsan csak lehetséges! Gyerünk! – Igen, uram! – mondta a katona kurtán, majd elindult a parancsnoki központ felé. – Mit jelentenek a Petersonból? – kérdezte az elnök, arra utalva, hogy a Colorado Springshez közeli Peterson Légi Támaszponton szándékoztak landolni kevesebb mint harminc perc múlva. Ez a támaszpont volt legközelebb az Észak-Amerikai Légierő Parancsnoksághoz. A Grey arcára kiülő csüggedt arckifejezés többet árult el, mint a szavai. – Folytatjuk a támaszpontok kiürítését, amilyen gyorsan csak tudjuk, de már így is súlyos veszteségeket szenvedtünk. – A fenébe! – csapott az elnök ököllel a szék karfájára. – Nem csak, hogy tudják, hol kell lecsapni, de pontosan tisztában vannak a fontossági sorrenddel is. Pontról pontra haladnak egy istenverte lista alapján. – Így igaz, uram – helyeselt Grey –, ez egy rendkívül alaposan megtervezett támadás. Úgy tűnik, pontosan ismerik a védelmi rendszerünket. David tántorogva jött ki a mosdóból, látszott rajta, hogy rosszul van. Meghallotta a beszélgetést és megállt a folyosón, reménykedve, hogy további részleteket is megtudhat. Amit azután hallott, attól menten elfeledkezett émelygő gyomráról. Nimziki felállt, a konferenciaterem közepére sétált és császári stílusban szónokolt. – Amint tudják, én beszéltem közvetlenül Foley parancsnokkal és az egyesített vezérkar többi tagjával, mióta megérkeztek az Észak-Amerikai Légierő Parancsnokságra. – Minden egyes mondata nyilvánvalóan arra volt kihegyezve, hogy az elnököt rossz színben tűntesse fel. – Abban mindannyian egyetértettünk, hogy csak egyetlen józan és körültekintő megoldás kínálkozik: nagyszabású ellentámadást indítunk, totális atomtámadással. Bevetünk mindent, amink van. Ez megint része volt a Nimzikire annyira jellemző ripacskodásnak. Hogy a tervet rákényszerítse az elnökre, azt úgy adta elő, mintha már megszületett volna a végleges döntés. Whitmore-t feldühítette a szándékos manipuláció, de jobban érdekelte az ötlet, mint hogy krit izálja Nimzikit.

– Amerikai területen? Tisztában van ennek az akciónak a veszélyeivel? Több tízezer vagy talán több százezer ártatlan állampolgárt ölünk meg. A teljesen higgadt Nimziki már előre megtervezte a válaszát. – Hogy teljesen őszinte legyek magához, elnök úr, számítottam rá, hogy ellenezni fogja a tervet. De ha nem támadunk hamarosan, akkor nem marad túl sok Amerikából, amit még meg kéne védeni. Beszélgetésem során az egyesített… – Uram! – szakította félbe Grey tábornok tanácsadója, aki most tért vissza a központból. – Ez nem tűrhet halasztást! – szerelte le Nimziki, bár ezzel technikailag túllépte a hatáskörét. – Az Észak-Amerikai Légierő Parancsnokságról van szó – folytatta a férfi holtsápadtan. – Eltűnt. Megsemmisítették! Eltelt egy pillanat, míg tudatosult a jelenlévőkben, hogy mi is történt. A csoport tagjai először zavarodottan, majd megrökönyödve, végül halálra váltan álltak. – Ez nem lehet… – Istenem, az alelnök, az egyesített vezérkar! – Talán csak a kommunikációs rendszerük ment tönkre. Az egész Észak-Amerikai Légierő Parancsnokság nem tűnhetett el! A tanácsadó alaposabban megmagyarázta: – A Petersonról kirepült pilótáktól hallottam. A levegőben voltak, amikor az idegen támadó gépek az Észak-Amerikai Légierő Parancsnokság fölött gyűltek össze, és folyamatosan lőtték jó néhány percen keresztül. Végül a teljes komplexumot felderítették és megsemmisítették. Röviddel azután Petersont is megtámadták. – Nem Peterson felé tartunk? Új célállomást kell találnunk! – Elnök úr, el kell indítanunk az atomtámadást! – bizonygatta Nimziki felettébb nyugtalanul. Nimziki biztos akart lenni abban, hogy ez az üzenet meghallgatásra talál, ezért még egy övön aluli ütést is bevitt. – A késedelemért most még annál is drágább árat kellene fizetni, mint amikor a városok evakuálásával várt. Az elnök felpattant a székéből, és egészen közel hajolt Nimzikihez. – Most nem erről van szó! – rivallt rá. Már majdnem képen törölte a férfit, amikor valaki közbeszólt. – Ugye nem gondolják komolyan? – jött elő David a sarokból felháborodva. – Ugye nem azt akarják mondani, hogy atombombákat fognak ledobni az embereinkre? Connie azonnal közbeavatkozott. Odaszaladt volt férjéhez, és megpróbálta visszarángatni. De minden hiába: Davidet nem lehetett lecsillapítani. – Ha atombombákat kezdenek robbantani – ordított tovább a férfi –, ezt fogja tenni az egész világ! Van fogalmuk arról, hogy ilyen mennyiségű radioaktív csapadék mivé alakítja a

bolygónkat? Gondolkozzanak! Tudják, mik lesznek a hosszú távú következmények? Miért nem loccsantjuk szét az agyvelőnket most rögtön? David félrelökte Connie-t, és megindult a terem közepe felé. Grey tábornok villámgyorsan a hisztérikus számítógépes zseni és az elnök közé vetette magát. Bár Grey sokkal kisebb termetű volt, el volt szánva, hogy leteperi Davidet a földre, ha szükséges. – Mr. Levinson – mondta szigorú, nyugodt hangon –, szeretném emlékeztetni arra, hogy Ön itt csak vendég. David, ügyet sem vetve rá, tovább dühöngött. – Ez kész őrültség! Még azt sem tudjuk, hogy az atomrobbanás áttöri-e egyáltalán a páncél zatukat! Csak abban lehetünk biztosak, hogy velünk végez. Megsemmisül az egész emberiség! Nimziki úgy gondolta, hogy már elég sokáig tűrte ezt az idiótát. Hozzá volt szokva, hogy engedelmeskednek neki. – Fogja be a pofáját, és azonnal üljön le! – bődült fel. Sértő szavai rosszul sültek el. Julius is bekapcsolódott a vitába. – Maga csak ne mondja az én fiamnak, hogy fogja be a pofáját! Maga már rég halott lenne, egészen a mennyországig repült volna az én Davidem nélkül! – Az öregember az ujjával megfenyegette a hadügyminisztert. Connie – megérezve, hogy mindjárt elszabadul a pokol – átszaladt a szobán, és megragadta apósa karját. A hetvenéves öregember megvédte az álláspontját, alaposan megleckéztetve a washingtoni fejeseket. – Én magukat, mindannyiukat vádolom azért, ami történik. Maguk nem tettek semmit, hogy megakadályozzák ezt a szörnyűséget! Pedig tudták! Tudták, hogy ez fog történni, mégsem tettek semmit! És most a fiamat támadják! Julius különös monológja elejét vette, hogy elszabaduljanak az indulatok és verekedés törjön tó az elnöki gép fedélzetén. Az a pillanat, amikor csontos ujjával megfenyegette Nimzikit, miközben Connie hátrafelé húzta, mindenkit kizökkentett a dühéből. Az elnök tudta, itt az idő, hogy visszatérjenek az aktuális teendők megvitatására. – Uram – fordult Juliushoz –, nem tudtunk volna sokkal többet tenni. Sok mindennel lehet minket vádolni, de ebben az esetben minket is a meglepetés erejével ért ez az egész. – Ne jöjjön ezzel a “meglepetés erejével ért” maszlaggal. Már ezerkilencszázötvenakárhány óta megvolt az a repülő csészealj, ami lezuhant Új-Mexikóban. – Apa, kérlek! David a bolygót akarta megmenteni, és akkor az apja jön ezzel az ufó őrültséggel, amit a hülye tévében hallott. – Hol is volt? – folytatta tovább Julius. – Roswellben? Igen, Roswell, Új-Mexikó. Megtalálták az űrhajót, a három űrlény holttestét meg az egész sírt. Aztán mindent elzártak egy bunkerben… Hogy is hívják?… Az 51-es körzet! Ez a neve. 51-es körzet. Már évek óta tudták, de mégsem tettek semmit!

Whitmore elnök, hosszú ideje először, elmosolyodott. Havonta rázott kezet olyan állampolgárokkal, akik a hírhedt 51-es körzetről kérdezték. A kérdések kapcsán utánanézett, hogy mi is az igazság, és megtudta, hogy az egész csak kitaláció. Egy bonyolult összeesküvési elmélet, amit az ufóbolondok agyaltak ki. – Függetlenül attól, hogy mit olvasott a bulvárlapokban, Mr. Levinson, a kormány sohasem talált semmilyen űrhajót. Az 51-és körzet ugyan létezik, de titkos repülő csészealjak nincsenek ott. Erre a szavamat adom. – Már megbocsásson, elnök úr – szólt közbe nagyot nyelve Nimziki –, de az állítása nem felel meg teljesen a valóságnak. Mindenki megrökönyödve nézett a CIA egykori vezetőjére, aki tudott valamit, amit ők nem. Magyarázatra vártak.

20 Jasmine Dubrow, amint kiért a lerombolt város fényes, poros ege alá, megkérte Dylant, hogy várjon Boomerrel, aztán felmászott egy földtöltésen arra a helyre, ami az autópályából maradt. Innen szemügyre vette a pusztítást. Borzongás futott végig a hátán attól, amit látott. Minden eltűnt, füstölgő, szürke törmelékké porladt. A hatalmas, fekete hajó továbbra is ott lebegett a levegőben. A halál angyala beterítette a várost szárnyaival. A robbanás teljesen letarolta Los Angeles belvárosát. A felhőkarcolók gyűrűje és a történelmi épületek, ahol eddig hatalmas tömegek dolgoztak nap mint nap, most csak egy elfeketedett lyuk volt a földben. Jasmine elfordította a fejét. A távolban állt néhány, viszonylag épségben maradt épület. Az ablakaik kitörtek, és hamvadó tüzeik füstfelhőket küldtek a reggeli égbolt felé. Amikor felmérte a pusztítás irányát, hirtelen rádöbbent, micsoda mázlija volt. Több mérföldes körzetben teljes volt a rombolás. Az autópálya mellé épült házakat kettészakította a robbanás, és mindent, ami bennük volt – bútorokat, vízmelegítőket, fényképeket, félig olvasott könyveket, elmosatlan edényeket és alvó gyerekeket – kiszippantott és elhamvasztott a tűzvihar. Egy divatjamúlt, lekerekített sarkú frizsider az autópálya kellős közepén landolt, és a forróságtól csúnyán be volt horpadva. Jasmine belenézett, és talált benne egy üveg mustárt, amely ott maradt a helyén, az ajtóban. Furcsa, hogy mi marad meg. Visszasietett az emelkedő aljára. Dylan vizsgált valamit a földön: valami állatnak – talán egy kutyának – a szétszakított, még mindig füstölgő teteme volt. Dylan tudni akarta, hogy mi volt az, de Jasmine felkapta a fiút, és szó nélkül magával vitte. Boomer vezette a sort, és így haladtak néhány percig, amikor találtak egy parkolóházat, tele haszonjárművekkel. A garázs az autópálya védett oldalán volt, és a billenőkocsik, a buldózerek illetve darus kocsik ugyanott álltak, ahol a háromnapos ünnep idejére hagyták őket. A kijárathoz közelebb álló járművek szénné égtek a tűzviharban, a gumik és a drótok pedig leolvadtak róluk. Beljebb a barlangszerű garázsban, Jasmine talált egy öreg, de kitűnő állapotban lévő, piros, nyolckerekű teherautót. Felmászott az autóba, elkezdett keresgélni, aztán hirtelen megütötte a főnyereményt: a kocsikulcs az ölébe hullott, amikor lehajtotta a napellenzőt. Kiabált Dylannek és Boomemek, hogy szálljanak be, aztán beindította a motort, és elindult, egyenesen az autók torlasza és a beomlott bádogtető felé. A törmelékeken áttörve kiért a szabadba. Perceken belül rátalált egy széles sugárút maradványaira, és zötykölődve megindult déli irányba, összeomlott boltok között lavírozva és félig elégett telefonpóznákon áthajtva. Néhány percenként olyan útakadályhoz ért, amelyen az öreg tragacs nem tudott átkelni. Ilyenkor megállt, felmászott a motorháztetőre, és körbekémlelt, hogy vezet-e valamilyen út a romokon keresztül. Mintha csak valami labirintusból akarna kijutni. Három vagy négy mérföld megtétele után talált rá az első túlélőre. Egy ötven év körüli férfi volt, aki az egykori háromrészes öltönyének rongyait viselte. Csendesen ücsörgött az út szélén; a keze csúnyán vérzett – valószínűleg egy repülő üvegdarab vágta meg. A férfi nem volt hajlandó megszólalni. Jasmine besegítette a teherautó hátuljába, ahol csöndesen leült. Továbbhajtottak. A következő fél órában további hat túlélőt találtak. Hárman közülük

elfogadták Jasmine ajánlatát, és velük tartottak. Örültek, hogy mehetnek valahova, bárhol legyen is a cél. Az utasokat a platón helyezte el, míg Dylan és Boomer utaztak elöl. Idővel ráleltek az első utcatáblára. Az acél jelzőlámpa szétlapulva feküdt a földön, de egy kék tábla rajta maradt. Jas leugrott a kocsiról, és a csizmájával letörölte róla a homokot és a kormot: Sepulveda Blvd. Most már tudta, hol járnak. Felnézett a Napra, aztán arra, amerre szerinte az óceán volt, megpróbálva megsaccolni, milyen irányban haladnak. – Térjetek meg, bűnös lelkek! Jasmine megpördült. Hevesen vert a szíve. Nem messze tőle egy elhanyagolt külsejű férfi állt egy régi mozi összedőlt oldalfalának romjain. Kartonlapot tartott a kezében, amire egy bibliai idézetet körmölt. A másik kezében egy négyágú kerékkulcs volt, amit úgy emelt a magasba, mint egy keresztet. Jasmine szemszögéből a filmszínház omladozó belső fala pontosan a férfi mögött látszott. A falra giccses festményeket pingáltak, amelyek a régi vadnyugat cowboyait ábrázolták. Ijesztő volt ez a cseppet sem ideillő háttér. – Eljött a vég! A mindenható Isten szólott vala és eljött a vég! – Én El Toro felé megyek. Ha akar, pattanjon fel hátra, elviszem! – Tüzes nyelvekkel beszélt vala – kiáltotta a férfi az ég felé. – És adaték a skorpió kínzása. Ez a vég! – ezzel hátat fordított a piros teherautóban ülő embereknek. Jasmine otthagyta a férfit. Úgy gondolta, nem feladata több ember megmentése. De még nem haladtak egy háztömbnyit sem, amikor észrevett egy újabb túlélőt. Egy olaj szürke katonai helikopter feküdt felfordulva és füstölögve egy térség közepén, ami azelőtt egy kisebb fajta bevásárlóközpontnak volt a parkolója. Jas és a hallgatag férfi leszálltak a teherautóról, és megközelítették a helikopter roncsait. A pilóta és a másodpilóta szörnyethalt a zuhanáskor. De az összetört jármű tetején feküdt egy nő, elegáns kék ruhában. Jasmine bemászott, és kivonszolta a nőt. Alvadt vér száradt az orra, a szája és a füle körül, biztos jeléül annak, hogy belső vérzései vannak. Jas és a hallgatag ember összenézett. Mindketten felismerték a nőt. Marilyn Whitmore volt az, a First Lady. Miközben ahhoz készülődtek, hogy felemelik, és odaviszik a teherautóhoz, Dylan szaladt feléjük. – Dylan! – kiáltotta Jasmine. – Nem megmondtam, hogy maradj a kocsiban? Aztán egy vadászfegyver kakasának hangja törte meg a csendet. Jasmine körbefordult, és egy vadászruhás fehér embert látott közeledni. Két másik mocskos kommandós öltözéket viselő férfi követte. Az egyik egy viharvert bevásárlókocsit tolt maga előtt, amelyben nagy kupacban állt a romok között összeguberált holmi. Olyanok voltak, mint három dagadt keselyű, amelyek a robbanás után rögtön lecsapnak arra a kevésre, ami maradt. – Úgy tűnik, megoldódnak a közlekedési gondjaink. Ez egy igazán szép járgány! A kulcsok benne vannak? – kérdezte a fegyveres fickó. Jasmine-nek az hiányzott legkevésbé, hogy egy fehér falusi bunkó megfenyegesse a vadászpuskájával. De valahogy erőt vett magán, és igyekezett barátságosan mosolyogni. – Szívesen elviszem magukat, ha akarják. Úgyis indulni készültünk. Dél felé megyünk…

– Fogd be a pofádat, te fekete kurva! – üvöltötte a fegyveres, Jasmine-re szegezve a puskát. A társai odafutottak a teherautóhoz. Amíg a nagyobbik elkezdte lerángatni a sérülteket a platóról, a másik a kulcsot kereste. – A kulcs nincs itt! – kiáltotta a kommandós a fegyveres férfinak. – Rendben van – fordult a vadász ruhás Jasmine-hez és a hallgatag emberhez. – Ide vele, különben szétlövöm a fejeteket. Kinél van az az istenverte kulcs ahhoz az istenverte teherautóhoz? – Térjetek meg, bűnös lelkek! Eljött a vég! – Az őrült prédikátor követte a teherautót az úton. – A mindenható Isten ítélkezett felettetek! – El innen, uram! Ez nem a maga dolga! – figyelmeztette a vezér keselyű. De a prédikátor egyre csak közeledett. Jasmine magához vonta a fiát, közben kivette az egyik FyreStixet a hátizsákból. – Nem szállhatsz szembe Isten akaratával! – folytatta a rongyos evangélista. – Az Ő szavainak nem szegülhetsz ellen! – Dehogynem – mondta a vadász nevetve, és meghúzta a ravaszt. A prédikátort összerogyott. A dörrenés hosszasan visszhangzott az üres, romos tájon. Jasmine meggyújtotta az egyik gyufát, de amikor a rakéta nem akart meggyulladni, gyorsan elnyomta. A fegyveres férfi volt a legjobban megdöbbenve tettétől. Nyilvánvalóan még soha nem lőtt le senkit. A társai idegesen néztek rá. – Na, most jobban teszed, ha odaadod a kulcsot, te kurva! Boomer, a világ legtehetségtelenebb őrző-védő kutyája a bunkókkal játszott, mielőtt eldördült a puskalövés. De utána hirtelen nekirontott a puskás férfinak, vicsorgott rá és ugatott. A fickó vagy kutyabarát volt, vagy bűntudatot érzett, hogy lepuffantott egy ártatlan embert, de mindenesetre nem lőtt azonnal a kutyára. – Hívd vissza a kutyát! – ordította Jasmine-nek, a puska csövét egészen a kutya vicsorgó fogaihoz nyomva. – Hívd vissza, vagy esküszöm, hogy megölöm! Jasmine lenyúlt, és meggyújtotta a FyreStixet. Az élénken színezett puskapor robbanása nagyobb erejű volt, mint várta. A tíz láb hosszú szikrázó tüzet a puskás fickó felé irányította. Az égő kén a férfi arcára és kezeire tapadt. Önkéntelenül leejtette a fegyverét, amikor a karját védekezően az arca elé emelte. Jasmine felkapta a fegyvert. Mire a férfi újra felnézett, fordult a kocka. – Ez a kurva Alabamában született, és az apukája imádott vadászni – mondta Jasmine, azzal felhúzta a kakast. – Tehát egy percig se áltasd magad azzal, hogy nem tudok bánni ezzel! Meghúzta a ravaszt: a golyó a dagadt ember füle mellett süvített el. – Tehát azt tanácsolom, induljatok el egy szép hosszú sétára, vissza arra, amerről jöttetek. A három dögkeselyű szó nélkül engedelmeskedett. Elfutottak egy alacsony domb felé. A

domb tetejéről átkozódva visszafordultak, aztán eltűntek mindörökre. Amint Jasmine és a hallgatag ember felrakták az eszméletlen Mrs. Whitmore-t a teherautóra, a First Lady szája szólásra nyílt. Csöndesen, elhaló hangon, de mosolyogva mondta: – Remekül csinálta! *** Steve előreszegezte egyik vállát, és nekifeszült a zsinórnak. Becsomagolta az eszméletlen űrlényt katapultszékének ejtőernyőjébe, és a csomagot elkezdte vonszolni a perzselő homokon. – Tudod, nekem ez lett volna a szabad hétvégém. De neeem! Nektek pont ide kellett jönnötök ezzel a furcsa modorotokkal! És most meg itt vagyok, hála nektek, és a krumplirágcsáló, nyálkás seggedet kell vonszolnom a lángoló sivatagban! A teremtmény hosszú, csápszerű karjai kiszabadultak az ernyőből, és erőtlenül lógtak a földre. – Azt képzelitek, hogy idejöttök és eljátszátok a nagyfiút? – Hátrafordult, mintha választ várna. Egyre dühösebb lett, már üvöltött: – Most épp piknikeznék valahol, te szörnyszülött! – Steve odatántorgott a narancssárga nejlon ejtőernyőhöz, és néhányszor gonoszul belerúgott a bekómált, becsomagolt biomasszába. Aztán lihegve még hozzátette: – De nem vagyok dühös! Csorgott róla a veriték, nemsokára vízre lesz szüksége. A csomagját maga mögött hagyta, és morogva felmászott egy alacsony dombra, hogy a sivatagot kémlelje. Kies, barna hegyek nyúltak el végestelen-végig a kék ég alatt. A sivatag homokjából felszálló forró levegő szinte vibrált, mint az ezüstös hullámok az óceánban. Aztán egyszerre tükröződő fényre lett figyelmes néhány mérföldnyire. Hamar rájött mit lát: autóforgalmat. Egy út húzódott kevesebb mint ezer yardra előtte. Visszasietett a csomagjáért, és dühösen megiramodott az út felé. Néhány perc múlva oda is ért, leült a régi kétsávos országút szélére, és csodálkozva figyelte a közeledő több száz lakókocsi, lakóbusz, mikrobusz és teherautó armadáját. – Nyálkás fejű, az autó előállott! – Steve széles mosolyra húzta a száját, és az út közepén integetni kezdett. – Ha nem állnak meg, akkor el kell ütniük. A mérföldes karaván lassan megállt. Steve odament az egyik vezérjárműhöz, amelyik egy öreg duplafedeles repülőt húzott maga után. – Steven Hiller kapitány vagyok az Egyesült Államok Tengerészgyalogságától. A sofőr – gunyoros, nagy darab, göndör hajú fickó kihajolt az ablakon, és megkérdezte: – Elvihetem? Két perccel később Steve-et két tucat kíváncsi ember vette körül. Megivott egy csomó vizet, mielőtt rátért volna arra, hogy mi van az ejtőernyőben. Az ernyő tartalma felkeltette az emberek érdeklődését. Steve elmondta nekik, hogy Las Vegasba kell jutnia, a Nellis Légierő

Támaszpontra, és hogy sürgős államérdekről van szó. – Sajnálom, katona – mondta egy öreg fickó karabéllyal a kezében –, bemondták a rádióban, hogy Nellist szétlőtték. Megsemmisítették. Steve odasétált az ejtőernyőhöz, és gyorsan még kétszer belerúgott. – Akkor mondok mást. Amikor a térség felett repültem, láttam egy támaszpontot egy kiszáradt tómeder mellett, szeretném, ha valaki elvinne oda. Többen is hoztak térképet, és bár némelyik elég részletes volt, egyik sem jelezte a támaszpontot. A térképek szerint az egész térség kísérleti rakétatesztelő terület volt, civilek elől elzárva. Tovább rontotta a helyzetet, hogy nem egy, hanem négy kiszáradt tómeder volt a környéken. – Bízzanak bennem, ott van – mondta nekik Steve. A legtöbbjük számára túl ijesztő volt ez az egész ügy. Minél távolabb akartak kerülni az űrlényektől, nem pedig szállítgatni őket. A csoport vezetői elvitték volna Steve-et a “csomagjával” együtt, de nem akartak benzint veszíteni amiatt, hogy egy lezárt katonai területen furikázzanak értelmetlenül. A gunyoros fickó ekkor Steve védelmére kelt. Félretolt néhány térképböngészőt, és beállt az országúti kupaktanács közepébe. – Groom Lake – mondta Steve-nek. – Groom Lake Fegyvertesztelő Létesítmény. A támaszpont, amit látott. Két kifutópálya keresztezi egymást X alakban és négy-öt bazi nagy hangár van a hegy oldalában, ugye? – Pontosan. Steve és a többiek figyelmesen hallgatták, amint a nagy termetű ember elmagyarázta, hogyan kell odajutni, utakat rajzolva be a térképre, amelyeket a térképkészítők lehagytak. Amikor befejezte, Steve megkérdezte: – Hogyhogy ilyen jól ismeri a térséget? A férfi fia – egy tizenhétéves forma, hosszú hajú kölyök – válaszolt. – Mert errefelé lakunk. – A nevem Russell Casse – mondta a férfi halkan, majd kezet rázott Daviddel. – Körülbelül tíz évvel ezelőtt volt egy kis összetűzésem ezekkel a kis vérszívókkal, és mindent megtennék, hogy segítsek móresre tanítani a bestiákat. Megengedi, hogy megnézzem? Steve-et nem érdekelte, hogy a férfi őrült-e vagy sem, ha hajlandó segíteni. – Persze – mondta Steve –, de nem valami gyönyörű látvány. – Láttam már ilyet – nyugtatta meg Russell. – Nagy fekete szemek, ráncos kicsi száj, fehér bőr. A fia, Miguel közelről követte őket, és nem volt oda meg vissza az ötletért, hogy egy tengerészgyalogos pilótával kell együttműködnie. Russell már húsz lábnyi távolságról látta, hogy valami nincs rendben. Az ejtőernyőből kilógó hosszú csápoknak semmi közük nem volt

azokhoz az űrlényekhez, amelyekre ő “emlékezett”. Azokhoz, amelyek elrabolták a repülőtérről egy évtizeddel ezelőtt. Steve felrántotta a nejlont. Az autósok, akik követték őket az ejtőernyőhöz, undorral ugrottak hátra. Russell a teremtményt bámulta, és egészen más okból szörnyülködött. A teremtmény túl nagy volt, túl csontos és túl félelmetes ahhoz, hogy egyike legyen azoknak a kicsiny szörnyecskéknek, akik egy évtizeddel ezelőtt elrabolták. Lehet, hogy ez egy teljesen más űrlényfaj? – töprengett. Vagy képzeltem az egészet, és csak a fejemben léteznek? Hirtelen Russell múltjának a legigazibb része, amely tönkretette őt élete hátralévő részére, nem tűnt valóságosnak többé. A férfi egy kicsit szédült, ezért egyik kezét Miguel vállára tette, hogy megtámassza magát. – Apa, ne feledkezz meg Troyról! El kell jutnunk ahhoz a kórházhoz! Russell a fiúra meredt, majd bólintott, és a lakóbuszuk felé fordult. – Tehát, uram – szólt Steve újdonsült szövetségeséhez –, elindulunk Groom Lake felé? Russell már elfeledkezett a Steve-nek tett ígéretéről. – Nézze, barátom, szívesen segítenék magának, de a fiam a kocsiban meghal néhány órán belül, ha nem kap gyógyszert. Maga csak kövesse azt az útvonalat, amiről beszéltem. Innen két óra alatt odaér. – Mi majd elvisszük! – ajánlotta fel egy magas, napbarnította férfi. – Philip, rámolj le a furgon platójáról, és tedd át a holmikat a lakókocsiba! A vörös hajú fiú szomorúan nézett Aliciára, mielőtt elindult, hogy teljesítse az apja kérését. – Várjon csak egy kicsit, Mr. Casse – szaladt Steve Russellhez. – Ha jól értem, a maga fiának gyógyszerre van szüksége. Nézze, egy ekkora támaszponton kórház is van. Ott mindent megkaphat, amire szüksége lehet. Maga mondta, hogy csak két órányira van innen. Russell a fiára nézett. – Te döntesz. Miguel egy pillanat alatt átgondolta a dolgot. – Próbáljunk meg másfél óra alatt odaérni!

21 A végtelen nevadai sivatag felett repülve Birnham kapitány, az elnöki gép pilótája bejelentette, hogy Nellis feltűnt a baloldalon. Az apró ablakokon kileső utasokat lesújtotta a nem túl nagy támaszpont meglehetősen elkeserítő állapota. Az 51-es körzet felszín feletti része egy nagy, és számos kisebb hangárból, két egymást keresztező kifutópályából, néhány radarból és barakkból állt. Elszórva a nyílt sivatagi területen más épületeket is észrevettek, de az utasok egyetértettek abban, hogy nem volt semmi különös ebben a titkos létesítményben. Ahogy előre megegyeztek, az elnököt minden ceremónia nélkül fogadták. Amint a nagy gépmadár földet ért, Birnham kapitányt a legnagyobb hangár felé irányították, amelynek az ajtajai kinyíltak, amikor a gép elé gurult. Néhány katona odatolt egy utaslépcsőt a kék-fehér Boeinghez. Whitmore és diplomáciai kísérete az ajtóban gyülekezett, és türelmetlenül várta, hogy kijusson a repülőből. Nimziki zavarodottan jött elő a parancsnoki központból, ahol a következő lépésén törte a fejét. Mindenki megpróbálta őt udvariasan kerülni, amíg az ajtó ki nem nyílt. A lépcső alján a támaszpont vezetője, Mitchell őrnagy fogadta őket. Mintegy ötven katonája sorakozott fel az elnöki szemléhez. – Üdvözöljük az 51-es körzetben – mondta és tisztelgett. Whitmore viszonozta a tisztelgést, majd így szólt: – Egy kissé sietős a dolgunk. – Erre parancsoljanak! Mitchell rögtön tudta, miért döntött úgy az Egyesült Államok elnöke, hogy meglátogatja az ő isten háta mögötti támaszpontját egy globális katasztrófa kellős közepén. A hajó miatt jött. És bár a szövetségi törvény megsértése volt, hogy bárkit beengedjen, legyen az akár maga az elnök, habozás nélkül bevezette a látogatókat. Mitchell nagydarab ember lévén félelmetes látványt nyújtott. Jóképű volt, amennyire az előreugró állú profi bokszolok jóképűek lehetnek. Bár alig múlt harminc, igazi karrieristaként gyorsan haladt felfelé a ranglétrán. A felettesei Fort Cayugában el voltak ragadtatva a munkájától és ezért bízták rá az 51-es körzet működtetését és irányítását. Mindenért felelősséggel tartozott, ami a támaszponton folyt, a kutatást kivéve. Mitchell mindig mindenről tudott, ami a támaszponton történt. Tisztában volt vele, hogy ez a munka csak ugródeszka számára valamilyen magasabb szintű washingtoni poszt eléréséhez. De azt is tudta, hogy ha a biztonsági szabályokat bármilyen módon megszegi – legyen az valakinek a bejuttatása kívülről, vagy információ szivárogtatása belülről, vagy bármi, ami miatt az 51-es körzet bekerül az újságokba – akkor gyorsan áthelyezik irodai munkára, Idaho valamelyik elhagyatott részébe. Mitchell komolyan vette a munkáját. Bekísérte a csoportot egy szürke zsákutcába torkolló folyosóra, amelynek mindkét oldalán zárt irodaajtók sorakoztak. A szoba végében egy ivóvíz automata és néhány hervadt növény

állt. Mitchell belépett, és becsukta maga mögött az ajtót. – Ne dőljenek a falhoz! – figyelmeztette a látogatókat, aztán kinyitott egy fedőlapot és megnyomott egy gombot. Hirtelen az egész szoba elkezdett süllyedni. Úgy tűnt, mintha az irodaajtók másznának fel a falakon, miközben a padló süllyedt lefelé a betonba. Az egész szoba egy nagy lift volt. Miközben a többiek tátott szájjal bámultak, az elnök dühe nőttön-nőtt. – Erről a helyről én miért nem tudtam? – támadta le Nimzikit, válaszra várva. – Két szó, elnök úr – Nimziki egyszeriben alázatosnak és komolynak tűnt. – A döntés jóval az én időm előtt született arról, hogy ezt az ügyet hét pecsét alatt kell tartani. Hoover tudta, hogy ebből politikai focilabda lenne, tehát titkosították az ügyet, és egészen a mai napig… – Elég! – csattant fel Whitmore. Semmi sem tudta nem megtörténtté tenni a kárt, amit Nimziki titkolózása okozott. Nimziki “elfelejtette” megemlíteni, hogy a hadsereg, a CIA és az FBI azért tartotta titokban annak a bizonyos űrhajónak a lezuhanását, mert előnyre akartak szert tenni a hidegháborúban az oroszokkal szemben. Ezért huszonöt évre titkosították az 51-es körzetet. A hidegháború is véget ért és a titkossági rendelet is lejárt Nimziki vezetése alatt, de ő mégsem hozta nyilvánosságra a felfedezést. Olyan ambíciói voltak, hogy politikai pályára lép, talán még elnök is lesz, és úgy látta, hogy nagyon sokat veszíthet azzal, ha beismeri, hogy titokban tartotta az ügyet, viszont rengeteget profitálhat abból, ha a teljes projektet a saját irányítása alatt tartja. Fémajtók nyíltak szét, és feltűnt egy helyiség, amely olyan volt mint egy kutatóintézet bemosakodója. Egy sor mosdó mellett maszkok és fehér köpenyek lógtak az akasztókon. A csoport a helyiségen áthaladva egy plexiüveg ajtóhoz ért. Az ajtók mögött egy nyüzsgő munkahely látszott, ahol a dolgozók tetőtől talpig steril fehér köpenyben, maszkban és sapkában dolgoztak. – Ez a zavarmentes sterilszobánk – közölte Mitchell büszkén, hagyva egy pillanatot az álmélkodásra, mielőtt tovább vezette a látogatókat a következő terem felé. – Akkor lássuk! – mondta az elnök. Mitchell gondban volt, hogy mit is mondjon. Nem volt bent túl sok érdekes dolog, és tudta, hogy ha Whitmore tudná, hány százezer dollárba kerülne a létesítmény fertőtlenítése, akkor nem ragaszkodna a közelebbi megtekintéséhez. – Tulajdonképpen, uram, ahhoz, hogy belépjen ebbe a szobába… – Azonnal nyissa ki ezt az istenverte ajtót! – vágott közbe Whitmore ellentmondást nem tűrő hangon. Mitchell kinyitotta az ajtót. Végighúzta mágneses azonosító kártyáját a leolvasón, mire az üvegajtók zümmögve szétnyíltak. A tizenegy fős csoport bemasírozott a csúcstechnológiával felszerel kutatási létesítménybe. Amikor beléptek és befordultak a sarkon, látták, hogy a bemosakodóból csak a terem egy kis szeletét látták. A kamra legalább száz járd hosszú volt, egy két és fél láb magasan futó átjáró folyosóval, amely a terem középpontja felé tartott. A folyosó mindkét oldalán szorgosan dolgozott a személyzet. Mindenki fehér ruhában és

sapkában volt. A munkarészlegükben tevékenykedtek, robotkarokat irányítottak, lézerkísérleteket folytattak, grafikonokat és ábrákat tanulmányoztak. Mindannyian abbahagyták a munkát, amikor Thomas Whitmore, az Egyesült Államok elnöke váratlanul elsétált mellettük. Mitchell néhány lépéssel a többiek előtt járt, és egy-két szóban ismertette a különböző részlegekben folyó munkát. A laboratórium minden szempontból jól ellátott, jól szervezett és a lehető legjobban felszerelt volt. – Honnan a fenéből volt erre keret? – kérdezte suttogva az elnök Greytől. – Milyen pénzből készült? A csoport végén totyogó, látszólag hallótávolságon kívül levő Julius meghallotta az elnök kérdését. – Azt azért nem gondolta, hogy tényleg tízezer dollárért vettek kalapácsot és harmincezer dollárért vécéülőkéket, ugye? Az öreg fickó nevetett magán, nem is tudva, hogy milyen közel járt a valósághoz. Az ellátmányos tisztek már évtizedek óta úgy szereztek pénzt az 51-es körzet fenntartásához, hogy más költségeket könyveltek el, de a pénz nagy része egyenesen a Kongresszustól érkezett. A nemzeti költségvetés egy részét mindig úgy tűntetik fel, hogy “Fekete Alap”. Ezt a pénzt használták olyan projektekhez, amelyeket túl kényesnek nyilvánítottak ahhoz, hogy a törvényhozók tudomására jussanak. Általában az új hadászati fegyverek kutatási- és fejlesztési költségei tartoztak ide. A helyiség túlsó végén feljáró vezetett egy vastag titánacél ajtóhoz. Beindult egy elektromos motor és felnyitotta az ajtót. Két, fehér laboratóriumi köpenybe öltözött tudós bújt át alatta, és megindult a megemelt folyosón, hogy találkozzon az elnökkel. Dr. Brackish Okun volt az 51-es körzet kutatási igazgatója. A negyvenöt év körüli Okimnak vállig érő ősz haja volt. Fülig érő mosollyal üdvözölte az elnököt. – Istenem, mi jöhet még? – motyogta az elnök az orra alatt. Már annyi furcsa emberrel találkozott az utóbbi harminchat órában, és most itt jött még egy. Mitchellnek jutott a megtiszteltetés: – Elnök úr, szeretném bemutatni Dr. Okunt. Ő vezeti a kutatásokat már tizenöt éve. Okun különös ember volt. Lerítt róla, hogy túl sok időt töltött el a föld alatti elszigeteltségben. Egy pillanatig kínosan bólogatott és vigyorgott. Gyűrött szürkéssárga nyakkendője jól harmonizált sápadt bőrszínével. Lelkesen rázott kezet az elnökkel. – Tyű, az elnök személyesen! Igazi megtiszteltetés, hogy találkozhatom Önnel. Ő pedig a kollégám, Dr. Issacs. Issacs jóképű férfi volt. Rövidre nyírt hajával és kecskeszakállával úgy tűnt, mintha ő lenne a két fős csapat normális fele. Miközben Issacs előrehajolt, hogy kezet fogjon az elnökkel, Okun odafordult az egyik kutatóhoz és odasúgta neki:

– Ez olyan pipec! Whitmore rosszalló pillantást lövellt felé, amit Okun valószínűleg észrevett: – Ha bármelyikünk is egy kicsit furcsának tűnik, az azért van, mert nem nagyon engednek minket ki innen – mondta Okun bocsánatkérően. – Igen, ezt meg tudom érteni – mondta az elnök, alig leplezett iróniával. – Feltételezem, hogy most látni szeretnék a Nagy Almatortát – mondta Okun. – Kövessenek! A csoport tagjai zavartan néztek össze, aztán követték a különc tudóst a szomszédos helyiségbe. Elhagyták a hosszú kutatótermet, felmentek a feljárón és beléptek egy betonfallal körülvett szűk helyiségbe, amely egy újabb acélajtóba torkollott. Issacs végighúzta azonosító kártyáját a mágneses zár leolvasója előtt, mély lélegzetet vett, aztán megnyomott egy nagy gombot a falon. A berregő hangra egy kis piros sziréna kezdett el forogni, miközben a fal lenyílt előttük, mint egy felvonóhíd és bámulatos látványt fedett fel. Az ajtó túloldalán egy hatalmas, öt emelet mély terem tárult fel. Fegyveres őrök kibiztosított automata fegyverekkel vigyázták a magasan fölöttük futó keskeny átjáróhidakat. De a terem fő látványossága egy külön erre a célra épített állványon foglalt helyet, és betöltötte a helyiség nagy részét. Egy földönkívüli támadógép páncélozott külseje csillant meg kéken a fényben. Azoknak a hajóknak volt a pontos mása, amelyek csapást mértek a Fekete Lovagokra. Az elnök diplomáciai kíséretének tagjai meg voltak döbbenve. Tátva maradt a szájuk a csodálkozástól, miközben lejöttek a lejárón. Az űrhajó semmihez sem volt fogható, amit eddig láttak, és teljesen más volt, mint amire számítottak. A két egymásra fordított csészealjforma ismerős volt. Ez igazolta a több ezer, az ufókról szóló leírást, amelyet az emberek az évek során feljegyeztek, de amik igazán lenyűgözővé és magával ragadóvá tették a látványt, azok a hatvan láb hosszú jármű részletei voltak. A hajó gerince mentén egy magas, csontos, hat láb magas kitüremkedés nyúlt el, amely a koronából indult és egy ponttá vékonyodott a jármű hátulján. Ezt a kutatók “uszony”-nak nevezték. Úgy tűnt, hogy a repülő felszíne hatalmas, páncélozott lapokból áll, amelyeket megszámlálhatatlanul sok bonyolult szerkezet tart össze; az apró fémes eszközök ugyanazzal a pontossággal voltak egymásba illesztve, mint az emberi kéz izmai. A csoport tagjai felmásztak egy megfigyelő emelvényre, hogy közelebbről is szemügyre vehessék a sötét színű, lenyűgöző gépmadarat, amelyet úgy állítottak ki, mint valami kitömött stegosaurust egy csöndes múzeumban. A gép elején egy pilótafülkéhez hasonlatos, lapos ablakokkal ellátott részt láttak. A repülő orránál hajlott, hegyesen kiálló nyúlványok lógtak, amelyek egy hatalmas rovar állkapcsához tették hasonlatossá. A lenyűgözött látogatók közül többen is elképzelték, amint ezek az erőteljes kapcsok összepréselik, majd felfalják őket. Számos tudós és technikus vette körül a hajót. Különböző műszerekkel méréseket és kisebb igazításokat végeztek rajta, a felszínét pedig különös kék lámpákkal vizsgálták. Felszerelésük gurulós kocsikra volt felpakolva, amitől úgy tűnt, mintha csúcstechnológiával dolgozó autószerelők lennének. Számos helyen hosszú, szürke forradás cikázott végig a jármű felszínén, mutatva, hogy a tudósok hol illesztették össze a járművet, miután kettétört az Új-Mexikó-i sivatagban.

– Klassz kis járgány, mi? – kérdezte Okun. Whitmore Okun mellé lépett, hogy jobban szemügyre vehesse a járművet. Egészen bement a hajó alá és a kezével felnyúlt, hogy megérintse a felszínét. A páncélozott lapok felszínébe vékonyan vágott rovátkák voltak belevésve, szabályos mintázatban. – Mit jelentenek ezek a formák? – kérdezte az elnök. – Fogalmunk sincs – felelte Okun, mintha még sohasem jutott volna eszébe, hogy ezen törje a fejét. Valójában persze megszállottja volt ezeknek a jeleknek. Még Dr. D. Jacksont, a világ egyik vezető kriptográfusát is sikerült bevonnia a kutatásba, aki egyszer teljes három hetet töltött itt, hogy megfejtse a rejtvényt, mindhiába. – Azt akarja nekem beadni, hogy negyven éve a birtokunkban van az egyik hajójuk, és mégsem tudunk róluk semmit? – kérdezte az elnök mogorván. – Nem, nem, nem – nyugtatta meg Okun az elnököt. – Rengeteg mindent tudunk róluk. De a szuperpipec dolgok csak néhány napja kezdődtek. Tudja, mi képtelenek vagyunk generálni az energiájukat. De mióta feltűntek ezek a fickók, a kis herkentyűk az űrhajó belsejében bekapcsolták magukat. Az utolsó huszonnégy óra nagyon mozgalmas volt. Nagyon izgi. Az elnök kikelt magából. – Milliók és milliók veszítik életüket a világban! Nem hiszem, hogy az izgi a legmegfelelőbb szó ennek a leírására. A tágas helyiségben visszhangzottak az elnök szavai. A társaságban mindenki elnémult, arra várva, hogy az elnök megnyugodjon. Whitmore a hajó távolabbi végéhez ment, és megpróbálta összeszedni magát. De állandóan ugyanaz a kép lebegett a szeme előtt: a felesége a tűz martalékává válik. Üresen bámult a terem homályos zugai felé, miközben a szemei megteltek könnyel. Nem fog sírni, nem engedheti meg magának, hogy elérzékenyüljön. Nagy levegőt vett, aztán letörölte a könnyeit. Megpróbált úgy tenni, mintha a halántékát masszírozná. Grey tábornok vette át szót, megtörve a csendet. – Doktor! Biztosan maga is tudja, milyen súlyos a helyzet. Tehát, mit tud elmondani az ellenségről? A hosszú hajú tudós kezdte átérezni a helyzet komolyságát, és most egy kicsit értelmesebben válaszolt: – Hát lássuk csak! Nem különböznek annyira tőlünk. Oxigént lélegeznek be és hasonló a hideg és meleg tűrőképességük… Talán ezért is keltette fel az érdeklődésüket a bolygónk. – Miért gondolja… – kezdett David egy kérdésbe, aztán egyszerre elakadt a hangja: elbizonytalanodott egy pillanatra, vajon felteheti-e a kérdést. Grey és Whitmore is jelezte, hogy nyugodtan folytathatja. – Miért gondolja, hogy a Földet akarják? – Csak megérzés – mondta Okun, megtörölve a szemüvegét a nyakkendőjével. – Ők is élőlények, mint mi, és van életösztönük. Talán valami katasztrófa miatt kellett otthagyniuk a bolygójukat, és most vándorolnak. Azt hiszem, hogy tágas helyre van szükségük, mert növénytermesztéssel vagy állattenyésztéssel foglalkoznak.

– Ezt miből gondolja? – Éppen a válasz alatt áll. Azokról a nagy lapokról, a hajó páncélzatáról beszélek. Ha mikroszkóp alatt megvizsgáljuk, hajszálvékony erezetet és még pórusokat is lehet találni rajtuk! – Okun látta, hogy nem értik, mi ennek a jelentősége. – Ez természetesen azt jelenti, hogy ezeket a lapokat nem gyártják, hanem termesztik. Mindegyik olyan egyedi, mint az emberi ujjlenyomat. Nem tudjuk, hogy csinálják. Szerintem biomérnökök érték el DNS-manipuláció révén, hogy a héjak pontosan ugyanakkorára nőjenek. Dr. Issacs viszont úgy véli, hogy valamilyen öntőformában növesztik őket, valahogy úgy, ahogy a kínaiak régebben arra kötelezték a nőket, hogy tartsák a lábméretüket bizonyos méret alatt. A korukra vonatkozóan nem lehetünk teljesen biztosak. Kifejlesztettük a radiokarbon kormeghatározás egy válfaját, amely szerint ezek a lapok nyolcvan évig nőnek. És ha a módszereink megbízhatóak, akkor a hajó lapjainak az életkora három-kilencezer év közöttire tehető – Okun, aki lélekben még mindig szertelen egyetemista maradt, pajkosan nézett a látogatókra. – Na, fiúk, akarják látni őket? *** Az ufókról szóló jelentések, amelyek általában ugyanolyan gyorsan feledésbe merültek, mint ahogy szárnyra kaptak, nem voltak szokatlanok az Egyesült Államok délnyugati sivataga fölött. A legtöbb ilyen jelentés nem megbízható szemtanúktól származott, akik azt állították, hogy egyedül voltak a jelzett időben. De 1947. július 4-e éjszakáján valami olyasmi történt, amit senki sem tudott megmagyarázni. Az Új-Mexikó-i Roswellben és környékén több száz ember állította, hogy látott egy fénylő, kör alakú tárgyat, körülbelül hatvan lábbal a föld felett északnyugat felé repülni. Azonnal telefonhívások árasztották el a helyi seriff irodáját, a rádióállomásokat és az újságokat. Bizonyosak voltak benne, hogy amit láttak, nem földi eredetű. Az egész város felbolydult, és az emberek éttermekben vagy parkolókban töltötték az éjszakát, egymásnak mesélgetve történeteiket, miközben az eget fürkészték, hogy látnak-e még valami szokatlant. Az emberek reakciói időnként már-már hisztérikusak voltak. Még mindig ez volt a fő beszédtéma, amikor néhány nappal később az Egyesült Államok hadserege kiadott egy sajtónyilatkozatot: egy lezuhant repülő csészealj roncsaira találtak rá, amelyik véleményük szerint földönkívüli eredetű. A bejelentést William Blanchard, a Roswell Field-i 509-es katonai bombázó alakulat ezredese tette, akit később előléptettek vezérezredessé, majd ő lett az Egyesült Államok Légierejének helyettes vezérkari főnöke. Az ufók tömeges észlelése utáni délután egy helyi farmer, W. W. “Mac” Brazel a birtokán talált rá a különös repülő roncsaira. A darabok olyan anyagból készültek, amilyet még sohasem látott és néhány részén hieroglifaszerű jelek voltak belevésve. Mac követte a törmelékeket, ameddig el nem jutott a hajóhoz és a holttesthez. Azt gondolta, hogy egy, a közeli katonai repülőtérről származó kísérleti gép zuhant le, ezért bement a városba, és felhívta a hetvenöt mérföldre lévő roswelli támaszpontot. Egy felderítő osztag sietett a helyszínre, hogy megvizsgálja a roncsokat, és még aznap este közölték a sztorit

az újságokkal. Aztán ugyanilyen meglepő módon letagadták a saját történetüket. Magas rangú katonai küldöttségek egymás után látogattak el a helyszínre, majd összehívtak egy második sajtótájékoztatót. Itt közölték, hogy csak meteorológiai ballonról volt szó. Egy különös, újfajta meteorológiai ballonról, amelyet valószínűleg ádáz ellenségeik, a szovjetek engedtek föl. Az új történetnek egy szavát sem hitték az emberek, de a hadsereg kitartott a sztorija mellett. A riporterek, akik a helyszínre siettek, nem vizsgálhatták meg a bizonyítékokat. Azokat addigra már légi úton elszállították Roswellből, egy megnevezni nem kívánt helyre, ahol majd “további vizsgálatoknak” vetik alá őket. A fénylő tárgy, amelyet Roswell fölött láttak, egy felderítő gép volt. A gép levált a jóval nagyobb méretű anyahajóról, amely a Föld légkörének a határán lebegett. A történtek előtt is és után is több száz alkalommal végzett az anyahajó számos órányi kutatást és megfigyelést a Földön. De azon az éjszakán pillanatokkal a küldetés befejezése előtt az anyahajó hirtelen megrémült, hogy felfedezik, és elrepült. A felderítő hajó messzebb merészkedett, mint szabad lett volna. A föld görbülete leárnyékolta és így nem érkezett el hajtóműveihez az anyahajó energiaárama. A jármű utasai, akik rájöttek, hogy csak néhány másodpercre elég a tartalékenergia, pánikba estek. Ahelyett, hogy feljebb emelkedtek volna, északnyugati irányba indultak, ahol a kutatásaikat kellett volna végezniük. Repülés közben a műszerek jelezték a hajtómű meghibásodását. A hajót anionpajzs vette körül, amely a saját energiáját használta, ez okozta a holdszerű ragyogást, amelyet a földről láttak. De túl késő volt. A baloldali hajtómű több ezer darabra robbant szét, és egy pillanattal később a hajó lezuhant a sivatagban. Két űrlény túlélte a becsapódást, a harmadik viszont szörnyethalt. A két túlélő közül az erősebb több mint egy órán át küzdött, míg végül ki tudta nyitni a hajó ajtaját és kimászott az űrhajóból. Levonszolta magát a hajó oldalán és százhúsz lábnyira eltávolodott az űrhajótól, amikor prérifarkasok támadtak rá. Miközben őt halálra marták a farkasok, a hajóban maradt társa hallotta a haldokló minden hangtalan sikolyát. Sokkos állapotban ült a hajóban másnap reggelig, amikor a földlakók odaérkeztek. Az életben maradt űrlényt helikopteren Roswell Fieldbe szállították, aztán onnan egy katonai mentőrepülővel egy új szupertitkos létesítménybe, az 51-és körzetbe továbbították. *** Okun a csoportot egy ajtó felé vezette, amelyik olyan vastag volt, mint egy banki páncélterem fala. Egy sajátos, háromszög formájú kulccsal nyitotta ki. Issacs belépett a koromsötét terembe, és addig tapogatózott, amíg meg nem találta a villanykapcsolót. Az egykori szupertitkos előadóterem pódium felé néző színházi székeivel az évek során átalakult Okun elavult felszereléseinek temetőjévé. Az elnök és kísérete a felbecsülhetetlen értékű szemétkupacokat kerülgette, hogy eljusson a pódiumhoz. A helyiség fókuszpontjában három darab öt láb széles fémhenger magasodott a padlótól a mennyezetig. – Mindenki készen áll? – kérdezte Okun, mint egy vándorcirkuszi kikiáltó. – És ez itt, hölgyeim és uraim, amit mi magunk között csak úgy becézünk, a Szörny Show.

Folytatta volna tovább a nagy ritkán erre vetődőknek rendszerint előadott “betanult” műsort, de az elnök arcán megjelenő rosszalló pillantás után jobbnak látta, ha ezúttal eltekint a viccesnek szánt monológtól. Bepötyögött egy számsort egy régimódi biztonsági rendszerbe, mire a három henger lassan a levegőbe emelkedett. A hengerek alól három üvegtartály bukkant elő. Mindegyikben egy-egy halott űrlény tűnt fel, amelyek olyan békésen lebegtek a homályos formaldehid oldatban, mintha sellőlányok lennének. A lámpák fényében narancs- és citromsárgának tűnő hosszú, törékeny testük a rothadás különböző stádiumában állt. Orsószerű testük papírsárkány farokként lógott hagymaformájú fejükből. Apró, csőrszerű orruk két oldalán ülő barátságos, hatalmas, fekete szemeik olyan ijedt kifejezést kölcsönöztek az arcuknak, mintha legalább annyira meg lennének lepve, mint az üveg másik oldalán álló földlakók. – Amikor az elődöm, Dr. Welles rátalált erre a három lényre – kezdte Okun –, egészen máshogy néztek ki. Félelmetes látványt nyújtó biomechanikus ruhát viseltek, amelyek hátából hosszú, elejéből pedig rövidebb csápok nyúltak ki. A két szélső meghalt a zuhanáskor, és Dr. Welles csak a boncolás során fedezte fel a ruha alatt lévő teremtményeket. Amikor lekerültek róluk a ruhák, sikerült rengeteget megtudnunk a testfelépítésükről. Érzékszerveik sokkalta fejlettebbek a mieinknél. A szemeik, amint látható, jóval nagyobbak, mint a mienk, és nincs szivárványhártya rajta, ami korlátozná a felfogható fény mennyiségét. A halló- és a szaglószerv azonos, és itt az orrban végződik. Elméletünk, hogy nemcsak hallják a hangokat, hanem a szagukat is érzik. Ugyanez áll a szagokra; azokat nemcsak szagolják, hanem “hallják” is. Pipec, mi? Már megint kicsúszott a száján. Okun bocsánatkérően tette fel a kezét, de az elnök figyelmét túlságosan lekötötte az idegen lényekről kapott információ ahhoz, hogy tűi nagy feneket kerítsen a dolognak. – Folytassa! – Rendben van, akkor lássuk csak! A keringési rendszer. Nincs olyan központi szervük, mint nálunk a szív. A vért az izmok perisztaltikus mozgása áramoltatja a testben. Nincsenek hangszálaik, ezért feltételezzük, hogy valamilyen más módon kommunikálnak egymással. – Milyen más módon? – szólt közbe David. – Nyilvánvalóan nem jelbeszédre vagy testbeszédre gondol. – Nem. Úgy tűnik, hogy valamilyen különleges szervet használnak erre a célra. – Telepátia – vetette közbe Issacs tompán. – Olvasni tudnak egymás agyában. – Namármost, Dr. Issacs – nézett fel Okun a mennyezetre, miközben gúnyos mosoly szaladt át az arcán –, ahogy már oly sokszor megvitattuk, nincs hitelt érdemlő bizonyíték arra nézve, hogy alátámasszuk ezt az állítást. Nem szeretnék találgatásokba bonyolódni és azt a benyomást kelteni a látogatóinkban, hogy sarlatánok vagyunk. – Azzal szúró pillantást lövellt Issacs felé, aki jegesen bámult vissza rá. – Maguk meg mi a fenéről diskurálnak? – szólt rájuk Grey. Issacs előlépett a háttérből, és belefogott a dolog magyarázatába. – A középső lény tizennyolc nappal túlélte a zuhanást. Dr. Welles minden tőle telhetőt

megtett, hogy megmentse a teremtmény életét. A tizedik napon arról számolt be, hogy a teremtmény olvasott a gondolataiban. A tizenegyedik napon pedig azt állította, hogy ő és a teremtmény “beszélgettek”, de nem szavak, hanem képek és érzések segítségével. Ez a párbeszéd addig folytatódott kettejük között, amíg a teremtmény túl gyenge nem lett, és végül meghalt. A beszélgetésekből Dr. Welles arra a következtetésre jutott, hogy ezek a lények nem jelentenek veszélyt számunkra, és hogy a szándékaik békések. Ezért nem figyelmeztettünk senkit. Fogalmunk sem volt, hogy idáig fajulhatnak a dolgok. Amikor a doktor befejezte mondókáját, mindenki Whitmore-ra nézett, várva hogy mi lesz a reakciója. Ha arra számítottak, hogy megbocsát a tudósoknak, amiért nem hívták fel a világ figyelmét a veszélyes űrlények inváziójának veszélyére, akkor nagyon tévedtek. Az elnök újra Okunhoz fordult: – Még mindig az motoszkál a fejemben, amit kint az űrhajó mellett mondott. Azt mondta, lehet hogy felkeltette az érdeklődésüket a bolygónk, és aztán azt, hogy állattenyésztéssel is foglalkoznak. Azt tudja, hogy mivel táplálkoznak az idegenek? E kérdés hallatán szinte mindenkinek az agyában képek jelentek meg, amelyeken az embereket meztelenül összezsúfolva karámokba terelik és a vágóhidak ajtajai előtt hizlalják. Julius nem bírta elviselni a gondolatot. – Ez undorító! Azt akarja mondani, hogy szalámit akarnak csinálni belőlünk? – Fogalmam sincs. Én is ezt szeretném megtudni a doktortól – felelte Whitmore. Okunt különösen megdöbbentette a gondolat. Arca összerándult, mintha túl élénken képzelte volna el. Most kezdte, csak felfogni, milyen súlyos a helyzet. – Van szájuk, nagyon kis méretű, közvetlenül a csőr alatt, de ezek csak rések a bőrben. A boncolás feltárt néhány emésztőmirigyet, amelyek egy igen maró hatású anyagot termelnek. A hasukban semmit sem találtunk, tehát nem tudjuk, hogy mit esznek. – Még egy kérdés – lépett közelebb az elnök. – Hogyan lehet őket megölni? – Ez fogas kérdés! – válaszolta kis szünet után Okun. – A testük a miénknél is sebezhetőbb. Az igazi problémát az jelenti, hogy át kell jutni a technológián, amit a testük védelmére fejlesztettek ki. És abból a kevésből ítélve, amit eddig láttunk, a technológiájuk sokkal fejlettebb, mint a miénk. David átsétált az üveghengerek túloldalára, hogy közelebbről is szemügyre vegye az inas holttesteket, amikor az elnök így szólt hozzá: – David, te már megfejtetted a technológiájuk egy részét. Feltörted a kódjukat, és meglehetősen rövid idő alatt sikerült a szignáljukat is lefordítanod. Davidnek újdonság volt, hogy tegeződő viszonyban van az elnökkel. – Nem is tudom, Tom. Én csak véletlenül botlottam bele a szignálba, mert zavarta a… Nem tudom, hogy mennyiben tudnék én segíteni. – Mondd el nekik, hogy mire jöttél rá. Szeretném, ha maguk ketten – Whitmore Okunra és Davidre nézett összedugnák a fejüket, és kitalálnának valamit. – Közel hajolt Davidhez. –

Lássuk, tényleg olyan nagyokos vagy-e, mint amilyennek hiszed magad!

22 Az illetéktelen betolakodókat azonnal letartóztatjuk! Átjárás a területen szövetségi bűntény, amely három évig terjedő szabadságvesztéssel büntethető! A táblát ötszáz lábanként tették ki a Groom Lake-hez vezető makadám mentén. Más táblák rejtett kamerákra és radar-megfigyelésre hívták fel a figyelmet. Az összes figyelmeztetés valóságos volt. Azért szerelték fel őket, hogy elriasszák a merész ufóbolondokat, akik bármire képesek lettek volna, csak hogy bejussanak a területre és egy pillantást vethessenek a repülő csészealjakra, amelyeket a kormány vagy kifejlesztett vagy foglyul ejtett, attól függően, hogy melyik elméletnek hittek. Ha ez a nap is olyan lett volna, mint a többi, akkor a két katonai rendőrosztag a zsályabokrok között őrjáratozott volna, várva, hogy letartóztassa a törvényszegőket. De ez a nap más volt, mint a többi, amit a Föld eddig megélt. Steve egy kis furgon platóján utazott a foglyával és négy fegyveressel. Szigorúan őrizték a narancssárga ejtőernyőbe csomagolt lényt. Örökkévalóságnak tűnt, mire elérték a magas szögesdrót kerítést és az őrházat, amely a főbejáratnál állt. A két peches katona, akiket a világvége napján osztottak ügyeletre, kikapcsolta a rádiót és – géppuskával felszerelkezve – előjött az őrházból. Amikor Steve felállt a kocsi hátuljában, az egyikük felkiáltott neki: – Elnézést, kapitány, de engedély nélkül nem engedhetjük át. – Látni akarja az engedélyemet? Jöjjön ide, közkatona! Majd én megmutatom magának az engedélyemet! A katona kelletlenül indult meg a furgon platója felé. Steve megragadta az őr gallérját, felrántotta az ejtőernyőt és egészen közel nyomta az őr fejét a szörnyhöz. A fickó félholtra rémülten ugrott hátra. – Jézus Mária! Engedd át őket! – kiáltotta a másik őrnek. – Engedd át őket! *** Amikor David bemászott az űrhajóba, olyan érzése támadt, mintha egy különös, sötét, egzotikus galaxisba lépne be. Egy fojtogató levegőjű kamrába jutott. A lekerekített falak, amelyekről ijesztő, szemiorganikus berendezések lógtak, jobban emlékeztettek valami kriptára, mint egy repülőgép belsejére. Davidnek az volt az első gondolata, hogy abbahagyja az egészet, és visszamászik a létrán.

– Ezt baromi pipecnek fogja találni! – jegyezte meg Okun vigyorogva. David bepréselte magát az üreges kabinba, aztán a hajó elejébe ment, ahol legalább ki tudott nézni a sötét ablakokon keresztül a beton bunker “normális” környezetére. Ahogy Okun mondta, a pilótafülke valóban eleven volt a fura herkentyűk és a villódzó fények révén. Volt egy központi vezérlőpult, de David alig vette észre. Duzzadt, szabálytalan, vénára emlékeztető vonalak szaladtak végig a műszerfalon, és a fények nem ki-be kapcsolódva villogtak, hanem úgy dobogtak – egyszer fényesebben, egyszer nyugodtabban –, mint egy lüktető szív. David úgy érezte magát, mintha valami ősrovar belsejébe került volna. – Szakemberek éjt nappallá téve dolgoztak, hogy megtudják, mire képes ez a tragacs. Van, amire azonnal rájöttünk, mint például ez a bigyó. – Okun felemelt egy csövet, amely úgy nézett ki, mint egy kiszáradt béldarab. – Ez része a kabin létszükségleti rendszerének. Ez a hogyishívják itt pedig – mutatott egy másik valamire – a hajtómű kormányzója, ami vagy kézivezérlő vagy gyorsítókar. – Az ülések is szériatartozékok? – kérdezte David, beleülve az egyik padlóhoz csavarozott bőrszékbe. Miközben Okun töviről-hegyire elmesélte neki, hogyan kerültek ide a székek a nyálkás “testhüvelyek” helyére, Davidnek felkeltette az érdeklődését az egyik műszer. Ez egy áttetsző membrán alkotta képernyő volt, amely valószínűleg valamilyen állat sovány, sárgás vázából készült, és amelyen zöld fények táncoltak keresztül. Sokáig meredt a villogó fényekre, aztán dobolni kezdett a lábával, hogy mérje az ütemet. Okun kérdezett tőle valamit, de nem kapott választ. – Halló! Föld hívja Levinsont! Levinson, jelentkezz! – próbálkozott újra Okun. – Ne haragudjon, mondott valamit? – Azt kérdeztem, talált-e valami érdekeset? – Talán! Hagyjon egy kicsit – mondta David oda se figyelve, megbabonázva a képernyőn megjelenő ábrától. – Connie! – szólt ki. – Itt vagy még? – Igen – hangzott a válasz a nyitott ajtón keresztül. – Még mindig a kezedben van a laptop? – Igen. – Jöhet! Mielőtt még Connie válaszolhatott volna, David észbe kapott, hogy hogyan is hangzott a kérése. Megint olyan volt, mint amikor együtt éltek. Az elkényeztetett zseni szólt belőle, aki azt hiszi, körülötte forog a világ. David felpattant a székből és odament az ajtónyíláshoz. Connie már lerúgta a magas sarkú cipőjét és felfelé mászott az acéllétrán. David arca meglepte a nyíl ásban. – Ms. Spano, mondtam én neked mostanában, hogy igazi haver vagy? Connie felnyújtotta a számítógépet. – Nem, nem mondtad.

– Köszönöm – mosolygott le rá David, aztán újra eltűnt a nyílásban. Volt valami ismerős a zöld fényekben, valami, ami hasonlított a közvetített szignálra, amit talált. Bekapcsolta a számítógépet. Miközben dolgozott, Okunnak magyarázott. – Ezek a vonalak… maga hogyishívjáknak nevezte őket. – Nem, ez egy mittudoménmi – mondta Okun fanyar humorral. – Kérem, próbálja megjegyezni, elvégre tudósok vagyunk. – Ezer bocsánat, doktor. A vonalak itt, ezen a műszeren, szekvenciálisan ismétlődnek, pontosan úgy ahogy… – Okun felé fordította a számítógépét, hogy ő is láthassa a képernyőt – … pontosan ahogy a visszaszámlálási szignáljuk. Azt hiszem, ezen a frekvencián létesítenek egyfajta számítógépes összeköttetést. Talán így irányítják a hajóikat. Okun bólintott, de még voltak kételyei. – Tegyük fel, hogy igaza van. Két probléma vetődik fel: mit mondanak a számítógépen keresztül, másodszor pedig: na és akkor mi van? Mit tudunk tenni ellene? Mellesleg hova járt iskolába? – A visszaszámlálást szignálnál alkalmaztam egy inverz fázisú sugárzást, hogy semlegesítsem a jelet. – És működött? David összehúzta a szemöldökét. – Hát, nem gátolta meg őket a városok lebombázásában, de megjavította a tévéadást, amin dolgoztam. Az MIT-ra jártam. Miért kérdezi? Maga hova? – Cal Tech. Csak úgy érdekelt. Éppen, amikor David elkezdett kétkedni, hogy Okun felfog-e egyáltalán valamit az egészből, a csodabogár tudós megmutatta, hogy érti a helyzetet. – Rendben, de még mindig van két problémánk. Először is: nem tudjuk, mit sugároznak a frekvencián. Lehet, hogy azt: “Repülőket támadj!”, de az is lehet, hogy klasszikus zenét. Lehet, hogy ez az ő FM rádióadójuk. Másodszor: a műholdas zavarásnál volt lehetősége kiegyenlítő szignál sugárzására, de ez a műszer itt egy vevőkészülék. Hogyan küldjünk törlőjelet? David belerogyott a székbe. – Még egy apró probléma. Amikor kiszaladtam a szobám ajtaján, ottfelejtettem az inverz fázisú spektrométert. Okun huncutkodva megnyugtatta: – Szerencsére a megfelelő helyre jött. Nemcsak hogy spektrométerrel rendelkezem, de van egy másik berendezésem is, amire szükségünk lesz – azzal előhúzott a zsebéből egy 1 dollár 98 centes csavarhúzót. – Na, kapjuk szét ezt a képernyőt, és nézzük meg, össze tudjuk-e drótozni adóállomássá! – Cal Tech, mi? David kezdte megkedvelni a fickót.

A két észkombájnnak csak néhány órára volt szüksége, hogy megoldják az első problémát. Leszerelték a zöld képernyőt, és óvatosan ráaggattak két krokodilcsipeszt a hátfal inas drótozására. Annak ellenére, hogy a gépet több ezer éve építették a világegyetem egy másik részén, az adatáramlás bináris rendszerben történt, egyesek és nullák sorozatával. Hogy hogyan is van pontosan az űrlényeknél, az ebben a pillanatban sem Okunt, sem Davidet nem érdekelte, ameddig a kis laptop le tudta olvasni a kódot. Néhány technikus kihozta Okun spektrométerét a raktárból, és bevitte a pilótafülkébe. Miközben elhagyták a hajót, azt tervezték, hogy újra besurrannak a “Szörny Show” termébe, hogy még egy pillantást vessenek a halott űrlényekre. David megnyomta az ENTER gombot, hogy beindítsa az inverz-kódot. Egy pillanatig semmi sem történt. Aztán szitkozódást és kiabálást hallottak kívülről. A pilótafülke ablakából David és Okun látta, hogy a technikusok a földön csücsülnek. Felálltak, és megpróbáltak elmenni, de visszapattantak egy láthatatlan erőmezőről. – Odass! – mondta Okun. – Megjavítottuk az erőmezőt! Azt hiszem, valamit fordítva raktunk vissza, amikor először próbáltuk megcsinálni. David lehangoltan és elkedvetlenedve süppedt vissza a bőrülésbe. Biztos volt benne, hogy a sárgás képernyő volt a kulcs valamilyen központi vezérlőrendszerhez, de most rá kellett döbbennie, hogy egy jelentéktelen szerelőmunkára pocsékolt el néhány órát. Elégedetlenkedve nézett végig a műszerfalon. Még vagy negyven herkentyű volt, amivel lehetett volna valamit kezdeni, de nem volt semmi biztosíték, hogy azok vezetnek valamire. Kikapcsolta az erőmező-szignált, amikor meglátta, hogy Mitchell őrnagy fut keresztül a betonhangáron a hajó felé. Az őrnagy kiszúrta Okunt az ablak mögött és felkiáltott neki; – Elfogtak egyet! És még él! *** Ahogy kinyílt a lift ajtaja, Mitchell futásba kezdett, maga mögött hagyva Okunt és Issacsot, hadd kocogjanak a saját tempójukban. Issacsnak – aki valaha baleseti sebészetet vezetett Bostonban – volt annyi lélekjelenléte, hogy magához vegye orvosi táskáját. Miközben a tömeg felé futottak, amely összesereglett az óriási hangár ajtajánál, Okun laboratóriumi köpenyéből sorra szóródtak ki a tollak, az elektromos sapkák, a kézi szerszámok, köztük a logarléce is, amelyet gimnazista kora óta használt, és a támadóhajó műszerfalának számos kóbor darabja. Mire átértek a hangár másik, felébe, Mitchellnek már egy elektromos megafon volt a kezében. – Minden nem-katonai személy lépjen félre a tolókocsitól! – kiáltotta a mintegy száz civilnek, akik segítettek a teremtményt ideszállítani. – Azonnal hagyják el a hangárt! Lépjenek az ajtó mögé, és kívül várakozzanak! Ahogy Okun átverekedte magát az oszladozó tömegen, meglátott egy ejtőernyőbe tekert nagy testet, amely szorosan rá volt erősítve egy guruló tolókocsira. Széthúzta annyira a nejlont, hogy meglássa a biomechanikus ruha felszínét. – Ki találta ezt? – kiáltotta.

– Én uram! Steven Hiller kapitány vagyok az USA Tengerészgyalogságától. Lezuhant a hajója a sivatagban. – Egyedül volt? Mások nem voltak vele? A kérdés meghökkentette Steve-et. – Ami azt illeti, volt még két másik. Mindketten szörnyethaltak – jelenítette. Óvatosan ránézett a hosszú hajú doktorra és nem tudta magában tartani a kérdést: – Honnan tudta? – Mióta van öntudatlan állapotban? – kérdezte Issacs. – Amióta bevertem a… – Steve úgy döntött, inkább nem részletezi, hogyan veszítette el a teremtmény az eszméletét. Helyette csak ennyit mondott: – Körülbelül három órája. Megindult a tolókocsi. A katonák sebesen gurítottak végig a sima hangáron. Az összes civil teljesítette a parancsot, és – kettő kivételével – mind visszatért a járművéhez. – Elnézést, doktor úr – próbálkozott Russell tizedszerre is, miközben Miguel vállára tette a kezét. Steve-nek eszébe jutott, hogy a nagydarab, vörös hajú ember orvosi segítséget keres a fia számára, és ő, a tolókocsi túloldalán jobb pozícióban volt ahhoz, hogy felhívja rá Okun figyelmét. De ő sem ért célt. Mindenkit teljesen lekötött az idegen lény. – Vigyük le azonnal az elkülönítőbe! – kiáltotta Okun. Aztán a kollégájához fordult: – Még él? Issacs a gyorsuló tolókocsi és az összevissza ordítozó emberek okozta kavarodás közepette is megőrizte nyugalmát és egy sztetoszkópot nyomott a szörny mellkasához. – Lélegzik – jelentette. – Figyeljen, doktor, a fiam nagyon beteg. Azonnal orvosi segítségre van szüksége. Okun látszólag Russellre figyelt, miközben belépett a liftterembe, de csak a gombot kereste, hogy elindítsa a liftet a műtő felé. – Kezd kiszáradni. Készítsenek elő sóoldatot, mire leérünk. Okun átpréselte magát Russell mellett, és odament a kapcsolóhoz. Megnyomta a gombot, mire a szoba, hidraulikus zúgás kíséretében, megindult lefelé. De még mielőtt a lift egy lábnyit megtehetett volna, hirtelen megállt. Russell ököllel rácsapott a vészleállító gombra, aztán megragadta az első embert, akit orvosnak nézett. Dr. Issacs fehér köpenyét tartotta a kezében. Erősen nekinyomta a doktort a lift falának, és dühös, szikrázó szemekkel meredt rá: – A fiamnak mellékvesekéreg elégtelensége van. Sokkot kapott, és eszméletét vesztette. Ha nem kap azonnal gyógyszert, meghal. – Issacs érezte a férfiből áradó alkoholbűzt. Miguel most az egyszer büszke volt az apjára. – Cortecosteroid injekcióra vagy legalább adrenalinra van szüksége. Issacs megőrizte rendíthetetlen nyugalmát, és higgadtan válaszolt.

– Bronz-kórnak hangzik. Van itt egy kis cortecosteroidom. Russell követte a doktor tekintetét, egészen odáig, ahol az orvosi táskája feküdt a tolókocsi mellett. Issacs nem lelkesedett azért, hogy akárcsak egy percet is elmulasszon ebből a történelmi jelentőségű orvosi beavatkozásból, de tudta, hogy Okun egyedül is boldogul a műtőben, amíg odaér. – O'Haver, Hiller, jöjjenek velem! – Aztán Russellhez szólt: – Vigyen minket a gyerekhez! *** Anaheim közelében Jasmine rátalált az autópályára. Dél felé indult rajta. Nem akarta, hogy a First Lady nagyon zötykölődjön hátul, ezért nem ment harminc mérföldes sebességnél gyorsabban. A naplemente narancs és bíbor ezer árnyalatára színezte az eget a látóhatáron. Lehetetlen volt elfelejteni a mögöttük végbement pusztítást. Mindenhol áramszünet volt, de máskülönben az országút menti települések épnek tűntek. Gyenge forgalom haladt mindkét irányban. A nappali forróság meleg éjszakává szelídült. Jasmine követte az útjelzéseket, és ahol El Torót jelezték, letért az autópályáról. Mérföldekkel a kijárat előtt még mindig törmelékek borították az utat, és több emberrel is találkozott, akik elmondták, hogy a támaszpontot találat érte. Azt tanácsolták neki, hogy ne is fecsérelje az idejét, de a hír csak növelte az elszántságát, hogy odamenjen. Úgy gondolta, akármekkora veszteséget is szenvedett el a támaszpont, azért fog tudni keríteni egy orvost Mrs. Whitmore számára, és, ha szerencséje van, Steve-et is megtalálja. Az úton alacsony halmok és óriási kátyúk váltogatták egymást. Jasmine egyszer csak észrevett néhány gyereket, akik egy füstölgő épület romjai között játszottak feljebb az úton. – Fiúk, nem tudjátok, merre van El Toro? A tengerészgyalogsági támaszpont? – Ez az! – kiabált vissza az egyikük. Jasmine haladt vagy száz yardot a romokon keresztül, aztán leállította a motort. Leszállt a teherautóról, és tett néhány lépést az épület leomlott homlokzata felé. Üdvözöljük El Toró-ban Tengerészgyalogsági Légi Támaszpont A Fekete Lovagok otthona Az egész térséget porrá zúzta egy lézerrobbanás, semmi sem maradt épen. A korszerű katonai támaszpont helyén a térség úgy festett, mint egy sík, frissen szántott termőföld. Jasmine leült és sírt, amíg az est utolsó fénysugara is eltűnt az égről.

23 Az ország hivatalos katonai központját a Pentagonból telepítették át egy zajos, hevenyészve berendezett irodába, 150 lábbal a nevadai sivatag alá. Az 51-es körzet kísérleti irányítótermét arra tervezték, hogy a sugárhajtású gépek és más légijárművek prototípusaival végzett tesztrepüléseket figyelemmel kísérhessék. Az irányítóteremet alaposan felszerelték elektromos műszerekkel – régi tárcsás telefonoktól egészen a Földet ellenőrző radarkereső-rendszerig –, de szinte semmi sem működött. A Föld globális kommunikációs hálózatát tönkretették a földönkívüliek. Mitchell őrnagy embereihez csatlakozott az elnöki gép kommunikációs specialistáinak elit alakulata. A földönkívüliek a támadás második hullámában újabb harminchat várost romboltak le. Nyilvánvaló volt, hogy semmi sem állhat az áljukba. Még itt is, mélyen a föld felszíne alatt, több száz mérföldre a legközelebbi városrombolótól, az emberek meg voltak rémülve. Tudatosult bennük: még ha azonnal véget is érne a pusztítás, az országuk és a világ már sosem lesz a régi. Tudták, hogy teljesen ki vannak szolgáltatva az idegeneknek. Nimziki is meg volt rémülve. Nem a fizikai haláltól félt. A politikai halál gondolata rémisztette meg. Arra tette fel az egész életét, hogy mindenkinél keményebben dolgozzon a hatalom megszerzéséért és megtartásáért. Sosem hagyott nyomokat és sohasem hagyta védtelenül a hátát. Fokozatosan nélkülözhetetlenné tette magát számos hatalmi pozícióban lévő politikus számára. Feljutott a csúcsra. Ő lett a CIA főnöke, majd Whitmore hadügyminisztere, de még ennyi hatalom sem volt elég neki. A “Vasmarok” kezdte elveszíteni szorítását. Tudta, hogy ezeknek a betolakodóknak a legyőzése egyelőre nem tűnik reálisnak. A szokás hatalma miatt magában már azt tervezgette, hogy visszatérve Washingtonba, mit fog csinálni: rendet teremt, újra felveszi a kapcsolatokat a szövetségesekkel, és legfőképpen – megpróbál valah ogy kibújni a felelősségre vonás alól, amiért az 51-es körzetet túl sokáig tartotta titokban. Belépett a haditerembe – ahogy a helyiséget nevezték –, és felvette az egyik telefont. – Van még valami titok a tarsolyában, ami segíthet megnyerni ezt a csatát? – kérdezte tőle Grey. – Ez övön aluli ütés volt, tábornok, és ezzel maga is tisztában van. Nimziki tudta; hogy Grey, aki kutyahűséggel szolgálta Whitmore-t, előbb vagy utóbb felelősségre vonja. – Emlékszik a tegnapi tanácskozásra Washingtonban? Ott ült azon az istenverte pamlagon, amíg mi lehetőségeket ismertettünk az elnöknek a vészhelyzet megoldására, és maga nem szólt egy árva szót sem erről a helyről. – Én a legjobb tanácsot adtam Whitmore elnöknek: dobjunk rájuk atombombát! Még mindig ezt ajánlom, és ha az elnök megfogadta volna a tanácsomat, akkor nem is lennénk most itt. Amellett pedig én csak annyit tudtam, hogy van valami régi űrhajó itt lent. – Ne etessen ezzel a szöveggel! Több seggben tartja egyszerre az ujját, mint egy urológus, úgyhogy ne akarja beadni, hogy nem tudott mindent erről a helyről! Mégis, mikor tervezte,

hogy informálja a többieket? – Nézze, az egész akció titkos volt. Grey nem is próbálta leplezni az undorát. – Az istenért, miért nem szólt, amikor megérkeztek az idegenek? Több mint száz amerikai pilótának menthette volna meg az életét! Grey rámeredt Nimzikire. Megpróbált rájönni, hogy ez az ember tényleg a megtestesült gonosz-e. Jól tudta, hogy Nimziki azért nem hozta nyilvánosságra az információt ilyen sokáig, mert a saját politikai karrierjét féltette. – Nem kéne az én számlámra írni azoknak a pilótáknak a halálát. Tudva… Amikor Whitmore belépett az ajtón, Nimziki és Grey abbahagyták a vitát. Connie egy térképhez vezette az elnököt; ezen a lerombolt városokat fekete körrel jelölték meg. – Jaj Istenem! – sóhajtott fel Connie amikor látta az új fejleményeket. – Ez biztos? – kérdezte Whitmore a térképre bámulva. – Atlanta, Sacramento és Philadelphia? – Igen, uram. Ezek a városok sincsenek többé. Számos elszigetelt célpont ellen is indítottak támadásokat, főleg katonai légi támaszpontokat romboltak le. – Merre tartanak? Grey válaszolt. Odasétált a térképhez, és azon mutatta a földönkívüliek útvonalát. – Úgy tűnik, azt tervezik, hogy a washingtoni hajót leküldik az Atlanti partvonal mentén, aztán valószínűleg a Mexikói-öblöt szegélyező államok felé indulnak. A Los Angeles-i űrhajó halad tovább észak felé a nyugati parton, míg a New York-i hajó Chicago felé tart. Az elnök odament a tanácskozó asztalhoz, leült, és töltött magának egy pohár vizet. Grey folytatta: – Tulajdonképpen folyosók mentén támadnak, és miközben áthaladnak egy területen, kiküldik a kis támadógépeket, hogy konkrét célpontokra csapjanak le. Nem vaktában lövöldöznek, az biztos. Hallottuk Európából, hogy a Párizs feletti hajó azonnal Brüsszelbe ment, és lerombolta a NATO-központot, miközben a kisebb gépek szétszedték a nyugati szövetségesek támaszpontjait. – Majd egy vádló pillantással Nimzikire nézett és még hozzátette: – Nyilvánvalóan korábban jól felderítették a Földet, és már jó ideje tervezik ezt a támadást. Pontosan tudják, mit kell megtámadniuk, és hogy milyen eszközöket alkalmazzanak. A dühös elnök hadügyminiszteréhez fordult, készen arra, hogy beolvasson neki. De aztán ugyanolyan gyorsan el is fordult tőle. Most nem volt idő, hogy hosszasabban foglalkozzanak Nimziki árulásával. Majd foglalkozik vele a jövőben, ha-egyáltalán lesz jövő. – És mi van az erőinkkel? Mi maradt belőle? – Körülbelül tizenöt százalék, uram. – Grey néhány másodperc szünetet tartott, mielőtt folytatta volna. – Ha azt vesszük alapul, mennyi időre van szükségük ahhoz, hogy leromboljanak egy várost és továbbálljanak, akkor, úgy tűnik, a következő harminchat órában

az összes még megmaradt várost el fogják pusztítani. Whitmore ivott egy nagy pohár vizet. – Kiirtanak bennünket. A jelenlévők megborzongtak. – Elnök úr – lépett be a szobába Mitchell őrnagy. – Itt van az a pilóta, akivel találkozni kívánt. – Vezesse be! Whitmore felállt, és megigazította a nyakkendőjét, amíg Mitchell behívta Steve-et a szobába. Steve még mindig azt az izzadt trikót és a bevetéshez hordott nadrágot viselte, amelyikben a sivatagban masírozott. – Steven Hiller kapitány, uram – jelentette be katonás tisztelgéssel. – Pihenj! – mosolygott az elnök, anélkül, hogy viszonozta volna a tisztelgést. – Megtiszteltetés, hogy találkozhatom magával, kapitány. Remek munkát végzett. – Köszönöm, uram. Csak tettem a dolgomat. – Maga El Toróból való, ugye? – Igen, uram. Fekete Lovagok, első század. – Hallott már a Pokol Macskáiról Fort Braggből? Steve nem tudott elnyomni egy rövid mosolyt. Természetesen tudta, hogy Whitmore vadász pilóta volt. Az Öböl-háború idején a Pokol Macskái fogalommá váltak. De arra nem számított, hogy a főparancsnokkal való találkozása során a pilótaságról fognak beszélgetni. – Hallottam – mondta. – Na és mit hallott? – folytatta tovább Whitmore. – A második legjobb egység a fegyveres erőknél, uram. Közvetlenül a Lovagok után. Mind a ketten nevettek. – Hol van az a fogoly, amit hozott? Mitchell látta, hogy most ő következik, és bekapcsolódott a beszélgetésbe. Szeretett volna átmenni a műtőbe, hogy végignézze az operációt. – Az orvosi részlegben van, uram. A doktorok optimisták. Szerintük túl fogja élni. – Nem vagyok benne biztos, hogy ez ok az optimizmusra – mondta az elnök –, de szeretnék egy pillantást vetni arra a lényre. Ez volt a végszó az elnöki személyzet számára. Összeszedték a papírokat az asztalról, és készültek az indulásra. Grey tábornok előrelépett, hogy kifejezze aggodalmát a tervvel kapcsolatban, de Whitmore hajthatatlan volt. – Gondoskodjanak róla, hogy ez az ember megkapja, amire szüksége van – mondta az elnök Steve-re mutatva, mielőtt elhagyta a szobát.

– Elnézést, tábornok úr – vonta el Steve Grey figyelmét, aki indult volna az orvosi részleg felé –, szeretnék visszamenni El Toróba. Most, hogy beszolgáltatta az űrlényt, nem volt oka maradásra. És állandóan Jimmy hangját hallotta, amint azt mondja: Jasmine túlélte a robbanást. Ha túlélte, akkor csak egy helyet tudott, ahol kereshette. Megkérdezte a tábornokot, használhatná-e az egyik rádiót vagy küldethetne-e egy üzenetet. Grey hirtelen megállt és a kezét Steve vállára tette. – Sajnálom, fiam. Azt hiszem, még nem tud róla. El Torót lerombolták a ma reggeli támadás során. Steve magába roskadt, és mozdulatlanul állt. Megpróbált lélegezni, miközben a tábornok elsietett, hogy csatlakozzon a többiekhez. *** Vérvörös hold világította meg az ösvényt a romok között. Egy órával azután, hogy elindultak, élelmet és kötszert szerezni, Jasmine és Dylan a sötétben botorkálva egy pattogó tábortűz felé tartott. Egy-egy dobozt cipeltek, tele konzervekkel, amelyeket a támaszpont étkezőjének romjai közül mentettek ki. Dylan dobozában volt egy nagyüzemi méretű sólet, amely fele olyan súlyú volt, mint a fiú, és néhány hajlott kanál, amit a porban találtak. Mielőtt még elhagyták az éléstárat, deszkákat tettek a nyílás fölé, és földdel szórták be. – Figyelem, figyelem! A vacsora előállott. – Jas lerakta a dobozt, és elővett egy késkészletet a zsebéből. – Ezeket fogjuk konzervnyitónak használni. Távollétében a hallgatag ember helyettesítette Jasmine-t, és nagyszerű munkát végzett. A First Lady kartonokból és összehajtott ruhákból készült ágyon feküdt, a kosztümkabátja pedig szépen a feje alá volt hajtva párnaként. Jas rakott egy kis tüzet, mielőtt elindult, de a férfi még tett rá fát és olyan máglyát készített, amely egy cserkészújság címoldalán is szerepelhetett volna. – Maga aztán remek munkát végzett! Alig ismertem meg a helyet. Jasmine elment, hogy megnézze az elnök feleségét. Mrs. Whitmore megpróbált felülni, amikor meglátta Jasmine-t. Az erőfeszítés nagy fájdalmakkal járt. Köhögőroham jött rá. Jas visszafektette és kedvesen megszidta: – Nem szabad mozognia. Komolyan mondom! Reggel keresünk magának orvost. Megitatta a sérült nőt ananász dzsússzal. Egy szót sem szóltak ezután, mind a ketten hosszasan a tüzet bámulták. A hallgatag ember kinyitott egy virslikonzervet Dylannek, aki örömtáncot lejtett evés közben. A tánc abból állt, hogy az eget bámulta és a fenekét riszálta, annak kifejezéseképpen, milyen jó az étel. A mozdulatot minden falat után megismételte. Jasmine rezzenéstelen arccal figyelte, amint a fia egyre csak forgott. Ma még lakmároznak, de tudta, hogy az elkövetkező

napokban éhezés vár rájuk. Honnan lesz holnap mit enniük? – A fia – mondta Mrs. Whitmore gyengén – gyönyörű. Jasmine megint meg akarta szidni, hogy nem pihen, de ehelyett inkább megjegyezte. – Ő az én angyalom. – Az apja itt állomásozott? Jasmine lemondóan sóhajtott. – Nem, nem az apja, akit keresek… Jasmine bedobott egy kavicsot a lángok közé. Megint majdnem sírva fakadt, de aztán erőt vett magán. A másik nő érezte, hogy témát kell váltania. – Mivel foglalkozik? – Táncos vagyok. – Csodálatos lehet. Modern? Balett? Jasmine a lángok felé mosolygott. – Nem, egzotikus – válaszolta, az elnök feleségére pillantva, azon töprengve vajon hány sztriptíztáncosnővel találkozott már életében. – Egy bárban táncolok. – Ó… sajnálom. – Ne sajnálja – mondta neki Jasmine. – Én nem sajnálom. Nem az, amit terveztem, de nagyon jól fizet és emellett… – Dylan felé biccentett. – …ő legalább nem szenved hiányt semmiben. Jas általában nem verte nagydobra, hogy mivel foglalkozik. Nem szégyellte, amit csinált, de nem is volt büszke rá. Amikor előkerült a téma, néha hazudott valamit, néha megmondta az igazat, néha pedig nem válaszolt. Most megbánta, hogy igazat mondott, mert azt gondolta, hogy egy olyan tiszteletreméltó asszonynak, mint az elnök felesége, nem sok mondanivalója lesz ezek után a számára. – És mihez fog kezdeni, amikor már nem tud majd táncolni? – kérdezte Marilyn. – Mi lesz a jövőjével? Jasmine újra elmosolyodott. Ezúttal azért, mert a First Lady kérdését már vagy egy milliószor feltette magának. Hirtelen nagy kő esett le a szívéről. – Egy időben minden nap feltettem magamnak ezt a kérdést, de tudja mit? Azt hiszem, hogy már nem is számít. – Mami, kaphatok még virslit? – Drágám, gyere ide a mamihoz egy percre. Szeretném, ha bemutatkoznál a First Ladynek. Dylan reménykedve, hogy ez további virsliket jelent, odament bemutatkozni. – Ez érdekes. Biztos voltam benne, hogy nem ismert meg.

– Hát, inkább nem mondtam semmit. Én a másik fickóra szavaztam. *** Dr. Okun behajolt a videokamera lencséje elé. – Ez a felvétel július harmadikán készült, este hat óra negyvenöt perckor. A földönkívüli lénynek lezuhant a hajója ma reggel, körülbelül kilenc órakor. Ahogy látják… – odébb lépett, hogy láthatóvá váljon a nyolc láb hosszú teremtmény, aki a műtőasztalhoz volt szíjazva –, a lény nagyon gyöngének tűnik. Valójában csak az arcából kinövő rövid csápok szórványosan összerándulása jelezte, hogy él. A négy hosszabb hátsó csápot, amelyek hat és tizenkét láb közötti hosszúságúak voltak véletlenül benyomták a vastag Szíjak alá, ezért azok mozdulatlanok maradtak. A rozsdamentes acél keretes csempézett helyiséget amely műtőszínház néven volt közismert –, számos magas, megerősített üvegablak vette körül, amelyek az Okun által Szörny Show-nak becézett helyiségre néztek. A magas hengerek, amelyekben a három halott űrlény holttestét tartották, láthatóak voltak az elsötétített kamrában. Három asszisztens mozgott elővigyázatosan a műtőben: egy női aneszteziológus és két férfi asszisztens. Az egyik férfi beállított valamit egy bonyolult gépen, amely egy sor rugalmas csővel egy nagy formaldehides edényhez volt kapcsolva. A másik asszisztens szerszámokat adogatott Okunnak, előbb egy kalapácsot majd egy vésőt; utóbbi olyan vastag volt, mint egy vasúti keresztfa. Okun, az örök showman a magasba tartotta a szerszámokat, mintha Frankenstein elevenedne meg egy régi filmből. – Minden rendben van? Az aneszteziológus a fejével bólintott, majd a doktor tovább beszélt a kamerába: – Most felnyitjuk a koponyáját, és visszahajtjuk, hogy eljussunk a bent lévő élőlényhez. Ez – mondta, megfricskázva a sárgás külső vázat – csak páncélzat. Az állat, amelyet kívül látnak egy egészen más faj, amit az idegen lények felnevelnek, lemészárolnak és kibeleznek. A belső szerveket kikanalazzák, de az izomzatot meghagyják. A koponyánál és a mellkasnál van egy varrás középen, amelyen keresztül az űrlények be és ki tudnak bújni. Tehát úgy viselik ennek a másik teremtménynek a testét, mintha egy zombi belsejében mászkálnának. Aztán egy olyan mechanizmus révén, amelyet eddig még nem sikerült megértenünk, a belső, törékeny teremt mény fizikai impulzusai kivezetődnek ebbe a sokkal nagyobb termetű és sokkal erősebb állat tetemébe. Nézzék meg, hogy a csápok szinte irányítás nélkül mozognak. Ahogy egy pillanat múlva maguk is látni fogják, a belső lénynek nincsenek csápjai, tehát lehet, hogy nem is tudják irányítani ezeket a pótkarokat. Sajnos, amíg nem találunk egy egészséges példányt, amelyet tanulmányozni tudunk, a biopáncél titkát nem ismerhetjük meg. Uraim, készen állnak? Az asszisztensek már alig várták, hogy elkezdjék: minél gyorsabban le akarták tudni ezt a munkát, aztán el innen. Miközben Okun ripacskodott, a többiek feszülten figyelték az asztalhoz szíjazott csontos szörnyeteget, arra számítva, hogy bármelyik pillanatban visszanyeri az eszméletét.

Okun egyre mélyebbre hatolt a vésővel a koponya varrásába és néhányszor ráütött a kalapáccsal. A megreccsenő csont hátborzongató hangja töltötte be a termet. A két férfi, Collín és Patrick a másik irányból húzták a koponyát, amíg az végül engedett. Visszafejtették róla a húst és az ínszalagokat, amíg a lény élettelenül feküdt az asztalon. – Istenem! – a burok belsejéből áradó szag hátratántorította a négy embert. – Úgy bűzlik, mint az ammónia – mondta Patrick, könnyező szemmel. – Ki kell nyitnunk az ajtót. – Már a biztonsági billentyűzeten volt az ujja, amikor Okun közbelépett. – Ne! – kiáltotta a doktor. – Nem kockáztathatjuk meg, hogy kiengedünk egy levegőben terjedő vírust. Kapcsolja be a ventilációs rendszert! Jenny, készítsen elő száz köbcenti nátrium-pentothalt, arra az esetre, ha a kis barátunk rakoncátlankodna. Okun folytatta az űrlény vizsgálatát. Az idegen lény fejének a teteje egyszerre láthatóvá vált a gazdaállat mellkasi üregében. Okun felhasította a páncélöltözet nyakát és mellvértjét, egészen addig, amíg a lény húsos, hagymaformájú feje láthatóvá nem vált. Hatalmas, szemhéj nélküli fekete szempár meredt rá. Okun közelebb hajolt, hogy a teremtmény arcát tanulmányozza, amelyet vastag, nyálkás, kocsonyás réteg borított, az az anyag, amely eljuttatta a lény impulzusait a páncélöltözethez. A szemek nem jeleztek semmit, de a csőszerű-pír rángatózni kezdett, amikor Okun fölé hajolt. Az egyik arci csáp a szemek felé tekergőzött, finoman előre-hátra mozogva. Okun megböködte, aztán hagyta, hogy rátekeredjen kesztyűs kezének egyik ujjara. Úgy tűnt, ugyanarról a barátságos gesztusról van szó, amelyről elődje, Dr. Welles részletes feljegyzéseiben olvasott. – A fenébe! – tért vissza Collin a műtőasztalhoz, miközben a szellőzőrendszer elkezdte kiszűrni az átható, csípős szagot. – A világűrt sikerült legyőzniük, de a testszagukat nem! – Engedj szabadon! – mondta Okun halkan, mintegy mellékesen. – Tessék? – mindenki magyarázatot várva nézett a doktorra, de úgy tűnt, ő maga észre sem vette, hogy mondott valamit. – Rendben, húzzuk ki ebből. Én… – elakadt a szava a mondat közepén, és a semmibe bámult. – Doktor? Doktor Okun, jól érzi magát? Okun visszabámult rájuk egy pillanatra, mintha hirtelen azt sem tudná, kik ezek az emberek itt körülötte. Aztán gyorsan kijózanodott. – Igen, minden rendben. Azt hiszem, a kigőzölgések kezdtek ki egy kicsit. – A csápok növekvő aktivitást mutatnak, doktor. Adjam be a Pentothal-injekciót? – kérdezte Jenny. A nátrium-pentothal széles körben alkalmazott érzéstelenítő, amelyet orvosi beavatkozások során használnak a beteg nyugtatására. – Ne! Ne csinálja! Nem kellenek injekciók. – Okun megint előremeredt; nyugodt, halk hangon szólalt meg újra: – Távolítsátok el a szíjakat! Az asszisztensek hozzá voltak szokva, hogy Okunnak vannak bogaras dolgai, de még sosem látták, hogy ilyen, egyenesen ijesztő dolgot műveljen. Okun tekintete zavaros volt;

idegesen pillantott körbe, mintha fel akarná térképezni a szobát maga körül. Hirtelen hatalmasat ordított. Jenny megbökte a mellette álló asszisztenst, és a szemével intett, hogy felhí vja Patrick figyelmét a doktor csuklójára. Az egyik csáp a teremtmény hátáról kiszabadult, és rácsavarodott Okun csuklójára, közvetlen a gumikesztyű fölött. – Szúrjuk meg! – rendelte el a nő. Patrick hátrahúzta a páncélzat vastag húsát, és letörölte az idegen lény nyakát egy alkoholos ronggyal. Jenny beledöfte az injekciós tűt az áttetsző húsba. Még mielőtt bárkinek lett volna ideje hátrálni, a csáp, amely Okun csuklóját tartotta, átívelt az asztal fölött és arcon csapta Jennyt, aki úgy repült át a szoba másik végébe, hogy közben ömlött belőle a vér. Ugyanez az erős kar egy szempillantás alatt kiszabadította az űrlényt, ott szakítva le a szíjakat, ahol azok az acélkerethez voltak csavarozva. Aztán vadul lecsapott Collín fejére, aki megfordult, hogy az ajtó felé meneküljön. Patrick felkapott egy sebészszikét és fenyegetően tartotta maga előtt a kis fegyvert, mintha ez elegendő lenne, hogy megvédje magát ezzel a hatalmas, könyörtelen szörnyeteggel szemben. A szörnyeteg felkelt, és elindult, hegyes, karom formájú lábai csattogtak a tiszta linóleumpadlón. Két csáp leszögezte Patrick karjait, míg egy harmadik karóba húzta. A csáp a szívén hatolt át és a hátán jött ki. Patrick teste hozzácsapódott a formaldehid tartályhoz. Miközben a tartály tartalma kizúdult a földre, az egyik vákuumcső elszabadult, és nagy mennyiségű gőzt lövellt a terembe. A páncélajtó kinyílt és Mitchell bevezette az elnököt, tanácsadóit és a testőröket a raktárterembe. A műtőteremből semmit sem lehetett látni a sűrű gőzfelhőn keresztül. Amikor Mitchell meglátta, hogy milyen állapotok uralkodnak a műtőben, lenyúlt a pisztolyáért és kibiztosította. Mielőtt még előhúzhatta volna, az egyik testőr elrántotta az elnököt, a másik pedig pisztolyt szegezett az őrnagy fejének. A nagydarab katona észre sem vette, mi történt körülötte. Odarohant az ablakhoz, és bekapcsolta a belső telefont. – Dr. Okun, hall engem? – kiabált. A kérdésre nem érkezett válasz. A gőzfelhő lassan gomolygott az üvegfal mögött. Mitchell az elnökhöz fordult. – Uram, van egy… Okun véres teste nekicsapódott az üvegfalnak. Egy vastag, tekergőző csáp tekergett a torkán. Nem lehetett tudni, hogy a doktor életben van-e vagy sem. A sűrű ködben rejtőző lény szorosan az üveghez nyomta Okun eltorzult fejét. A tudós szája szólásra nyílt, szavak jöttek ki a torkán – de a hang nem az övé volt. A szavakat alig lehetett érteni. – Ehngehdj ki! Ehngehdj ki! – suttogta a hang. – Ki kell juttatnunk – kiabálta Mitchell. – Körbemegyek, és kinyitom az ajtót. – Maradjon ott, ahol van! – kiáltott rá Grey tábornok, és közelebb lépett az ablakhoz. – Dr. Okun, hall engem? Okun szája lassan újra szólásra nyílt, és ez alkalommal jobban lehetett érteni a szavait. – … ölök… engedj ki! Most! Grey és a többiek rájöttek, hogy mi is folyik az üvegfal mögött. Az idegen lény Okun testén

keresztül beszélt. Úgy irányította Okunt, mint ahogy egy hasbeszélő irányítja a fabábját. A formaldehid-tartály kikapcsolt, és a szellőzőrendszer lassan helyreállította a szoba belső levegőjét. Fokozatosan kirajzolódott, honnan eredt az Okunt tartó csáp. Felfelé vezetett, ahol a teremtmény lógott a mennyezetről. Őrjöngve egy szellőzőcsőbe kapaszkodott, amin keresztül szökni próbált. Csalódottan zuhant a padlóra, majd az ablakhoz közelített a kavargó gőzben. A ködbe vesző alak kínlódva állt a szoba közepén. Okunnak félig igaza volt a csápokkal kapcsolatban. A belső lénynek nem volt ezekhez tartozó végtagja, amelyekkel irányítani tudta volna a páncélzaton levőket. Összevissza hajlongtak, amíg az űrlény nem kezdte őket mozgatni kedve szerint: szuggesztióval. Ez tulajdonképpen az űrlény fegyvere volt, amellyel születése óta edzett. A leszedett páncélzat koponya és mellkasi része élettelenül lógott a merev hátsó csontról. Jól látszódott, hogy a nagyobb lény ki van belezve, és fel van vágva a köldöktől a homlokig, egyfajta nyílt csuklyát biztosítva a belső teremtménynek. A szörnyszülött még egyszer hozzácsapta az üvegfalhoz Okun ernyedt testét. Gyorsan elsajátította, hogyan kell működtetni a félholt férfi beszédszerveit. Ezúttal tisztán és hangosan hallatszódtak a szavai: – Engedj ki! Whitmore közelebb lépett az ablakhoz. – Miért jöttetek ide? – követelte a választ. – Mit akar a néped? Az űrlény koponyájának lüktető, hamuszínű koronája előtűnt a páncélruha csípőtartójából. Fekete szemek kémleltek ki a húsfal mögül. Aztán egy hangos cuppanással a teremtmény kiemelkedett a burok alhasából, hogy szembenézzen fogvatartóival. Sárga bőre fénylett a félhomályban a vastag, áttetsző kocsonyaréteg alatt. Hatalmas, rémült szemei azt az érzést keltették, mintha egy alapvetően szelíd állatot ragadozók hada venne körül. A teremtmény irányítása alatt álló Okun hirtelen levegőt vett. – Levegő. Víz. Táplálék. Napfény. – Igen, nekünk ez mind megvan – felelte Whitmore a belső telefonon keresztül. – Mondd meg, honnan jöttetek! Hol van az otthonotok? – Itt – hangzott a felelet. – Ez az új otthonunk. – És azelőtt hol éltetek? – Sok világban. – Nekünk elég levegőnk, vizünk és napfényünk van. Megoszthatnánk egymással. Fegyverszünetet tudnánk kötni. A néped képes lenne együtt élni velünk? Nem érkezett válasz, de az elnök folytatta. – Lehetne béke közöttünk? Egy hang mögötte felvetette, hogy a lény talán nem is érti a béke szót, ezért az elnök

megpróbálta máshonnan megvilágítani kérdést. – Mit akartok? Mit akartok a mi népünktől? Az űrlény megválaszolta a kérdést. Ezúttal nem a morgó emberi kommunikációt hívta segítségül. A természetes nyelvén “beszélt”, amely mentes volt hangoktól, gesztusoktól és érzelmektől. Talán a nátriumpentothal kezdett hatni, vagy esetleg kiolvasta az emberek agyából, hogy nem tud megszökni. Telepatikus kommunikációba kezdett Whitmore-ral. Ez a nyelv képekből és fizikai érzékelésből állt. Whitmore villámgyors száguldásba kezdett a virtuális valóságban, végig a lény teljes emlékezetén. Az információcsere gyorsabban ment végbe, mint ahogy az elnök agyának szinapszisai reagálni tudtak. Ez azzal járt, hogy Whitmore hátratántorodott, kezét az agya bal oldalához szorította, és ordított a fájdalomtól. Néhány másodperc alatt végigélte a más világokban lezajlott háborúkat, megtudta, hogy az űrlények hogyan hódították meg az egyik bolygót a másik után, egyik helyről a másikra repülve, mint valami sáskaraj, elpusztítva a környezetüket és növelve a népességüket, amíg a bolygók tartalékai tönkrementek és kimerültek. Aztán előkészültek az utazásra a legközelebbi táplálékot nyújtó hely felé, és mindannyian beszálltak az anyahajóba, az átmeneti gyűjtőhelyre. A teremtmények aludtak a hosszú utazások alatt, és kiéhezett harcosokként ébredtek; készek voltak harcba szállni az új táplálékért. Az elnök megértette, hogy nem ismernek irgalmat: ennek a fogalomnak még csak nyoma sem volt a teremtmény agyában. Ugyanolyan idegen volt tőlük a gondolat, mint számunkra az, hogy életben hagyjunk egy csótányt. A lény szemében az emberek férgek voltak, kis, gusztustalan állatok, akiket ki kell irtani. És ez is volt a tervük. Letörlik az emberiséget a Föld színéről. Az első támadási hullámnak az volt a célja, hogy kiirtsák az emberiség legnagyobb fészkeit, működésképtelenné tegyék fegyvereiket, és hogy támaszpontokat hozzanak létre, helyet biztosítva a többi űrlénynek. Aztán sok évig itt fognak élni és szaporodni, új szerszámokat fejlesztve ki, amíg el nem jön az idő az utazásra, és meg erősödve, megsokszorozódva indulhatnak tovább, következő otthonuk felé. – Öljék meg! – ordította Grey. Mitchell és az elnök mindkét testőre megpördült és tüzet nyitott, összetörve az üvegfalat, és minden töltényüket beleeresztették a szörnybe. A golyók feltépték az űrlény védtelen fehér testét, ami sűrű festékpacák formájában kenődött fel páncélruhája szélére. A páncéltest hátrarogyott, és nagyot csattant a nedves kövezeten. Mindkét teremtmény halott volt. Okun lecsúszott az üveg mentén és összerogyott. – Álljanak hátrébb! – kiáltotta Grey, visszatérve az elnökhöz. – Hagyják levegőhöz jutni! Whitmore zavarodottan és megrészegülve feküdt a földön. Nehezen lélegzett. Amikor felült, kezét még mindig nem vette le lüktető halántékáról. – Azt akarta, hogy megértsem… kommunikált velem. Olyanok, mint a sáskák – mondta. – Bolygóról bolygóra utaznak. Miután mindent elfogyasztottak, megsemmisítették a természeti tartalékokat, továbbállnak. Olyan volt, mintha Whitmore lassan józanodna ki egy mély álomból. A földön ült és megpróbálta összerakosgatni a képeket. Mindent el akart mondani, de az imént átéltekből csak egyetlen konklúziót lehetett levonni.

– Tábornok – fordult az elnök Greyhez –, szervezze meg a rakétatámadást. Azt akarom, hogy mindegyik hajóra dobjanak atombombát. Éspedig azonnal. Grey az elnök szemébe nézett, hogy megbizonyosodjon róla, tudatában van-e Whitmore annak, amit mond. A szimultán robbanások mérgező radioaktív csapadéka elpusztítaná a bolygót a rajta élő összes élőlénnyel együtt. Amikor látta, hogy Whitmore beszámítható állapotban van, bólintott. – Ehhez kell egy kis idő, talán egy óra. – ezzel a tábornok elindult a-haditerem felé. Útközben elhaladt Nimziki mellett, aki addig nem szólt egy szót sem. Amikor Grey elment mellette, Nimziki szája önelégült mosolyra húzódott.

24 Steven Hiller hősnek számított a hangár előtt várakozó emberek szemében. Hozzájuk tartozott és beszélgethettek vele. A hangár előtt álló őrök szótlanok és barátságtalanok voltak. Amennyire tudták, ezek a lakókocsisok nem szívesen látott vendégek. Az őrök azt az utasítást kapták, hogy lássák el az embereket ivóvízzel és engedjék meg nekik, hogy használják az illemhelyet kettesével. Éjszaka volt, amikor Steve kisétált a támaszpontról. Az őröknek azt mondta, Dr. Issacs küldte, hogy nézze meg a beteg kisfiút. Steve azonban sohasem jutott el a Casse család lakókocsijáig. Néhány fickó, akik az illemhely előtt álltak, sorban felismerték és hozzácsapódtak, miközben a kapitány bevetette magát a járművek sűrűjébe. Steve végigment a lakókocsik között, kezet fogott az emberekkel, és újra meg újra válaszolt az egy kaptafára készült kérdéseikre: Még élt az E.T.? Mi csináltak vele? Van olyan hajó, amelyik erre tart? Miért nem mehetnek be? Miért kell itt kint ücsörögniük könnyű prédaként? Steve-nek meg kellett ígérnie, hogy megkérdezi az illetékestől, hogy bejöhetnek-e. Végigsétált közöttük, meghallgatta őket, és mosolygott, de nem azért jött, hogy bájcsevegjen. Két Hueyra összpontosított, a nagy, olaj zöld szállító helikopterekre, amelyek egy másik hangár előtt álltak, háromszáz yardra a lakókocsisoktól. Steve néhány percig figyelte a gépeket: meg akart bizonyosodni afelől, hogy őrizetlenek. Aztán otthagyta a beszélgetőtársakat, és olyan határozott léptekkel indult el a kátrányozott úton, mintha hivatalos dolga lenne. Várta, hogy feltűnik valaki egy elektromos megafonnal, hogy megállítsa, de legnagyobb meglepetésére háborítatlanul jutott el a helikopterhez. Bemászott a pilótaszékbe, és bekapcsolta a rendszert. Megállapította, hogy elegendő az üzemanyag, majd a gomb felé nyúlt, amelyik bekapcsolta a motort. A másodperc törtrészével azután, hogy a propellerek működésbe jöttek, valaki egy M-16-os puskát nyomott Steve mellkasához. – Mit keres itt? Azonnal szálljon ki! A puska másik végén álló katona nem nézett ki többnek tizennyolcnál. Terepszínű egyenruhát viselt és a sivatagi sisakja úgy állt a fején, mint egy régi lavór, ami mindjárt lebillen. Annak ellenére, hogy nála volt a fegyver, azonnal lehetett látni, hogy ki tart kitől. Steve úgy döntött, nem veszi komolyan a fiút. Bekapcsolta a biztonsági övet. – Hiller kapitány, tengerészgyalogság. Kölcsönveszem a gépét néhány órára. – Nem lehet, csak… – A kölyök körbenézett, hogy segítséget hívjon, de senki más nem volt a környéken. – Veszi a francokat… uram. Steve arra gondolt: 50-50 százalék az esély, hogy a kölyök lő. Úgy döntött, megkockáztatja. Felnyúlt, felkapcsolta a világítást, és megtette az előkészületeket a felszállásra. – Katona! – kiabálta túl a propeller hangját. – Biztos vagyok benne, hogy nem akarsz lelőni, de ha mégis, akkor tedd meg most, mert ellenkező esetben indulok. A kölyök egy percig farkasszemet nézett Steve-vel. Anélkül, hogy leengedte volna a

fegyverét, azt ordította: – Jó nagy bajba sodor maga engem, tengerészgyalogos! – Már így is abban vagyunk! A kátrányozott úton egy dzsip közeledett feléjük a központi hangár felől. – Néhány óra múlva visszajövök, és mindent megmagyarázok! Azzal a nagy gépmadár a levegőbe emelkedett, elindult nyugat felé. *** Whitmore döntésének a híre az atomtámadásról futótűzként terjedt a föld alatti tudományos komplexumban. Leállt a munka, az emberek csoportokba verődtek. A legtöbben csendesen, magukba roskadva ültek. Senki sem örült a döntésnek, de nem tudtak bármiféle alternatívával előállni. Nem volt mit tenni. Connie könnyeivel küszködve hagyta el a haditermet. Odaért a betonhangárba, ahol az idegenek űrhajóját tartották. Egy ablak mögött meglátta Davidet, aki fel-alá járkált az irodai teakonyhában, és magában beszélt. Connie felment a lépcsőn, és belépett a konyhába. David mégsem magában beszélt: egy üveg whiskyvel társalgott, amit az egyik szekrényben talált. – Lefogadom, hogy hallottad – mondta Connie, becsukva maga mögött az ajtót. – Ó, Ms. Spano, éppen időben jött! David túl hangosan beszélt. Már hatott az ital. Magasba emelte az üveget, és bejelentette: – Tószt! Szeretnék tósztot intézni a világ végéhez. Nagyot húzott az whiskyből, majd Connie felé nyújtotta az üveget. – Az elnöknek sem volt könnyű kiadni ezt a parancsot, David. – Connie úgy érezte David szemében ő is bűnös, bűnpártolásért. – Connie, drágám, ne gyerekeskedj! Csak nem azt akarod mondani, hogy még mindig hiszel neki? – Whitmore jó ember. – Bizonyosan – nevetett David, belezuhanva egy forgószékbe. – Végül is elhagytál érte. Elhagytál egy olyan drágakövet, mint én. Nem, elnézést, nem érte: a karriered miatt. – Ez nem egy szimpla előléptetés volt, David! Ilyen lehetőség csak egyszer adódik egy életben. Esélyt kaptam, hogy valami jelentős dolgot vigyek véghez, hogy értelmet adjak az él etemnek. – Én pedig nem voltam neked elég ambiciózus – tette hozzá David mellékesen. Ez a gondolat fájdalmasan megnyomorította Davidet az utóbbi néhány évben, de most inkább humorosnak tűnt. – Nem voltam képes előrángatni egy létrát a seggemből, hogy elkezdjek mászni rajta.

– Minden lehettél volna, és nem lettél semmi! – ordította Connie. – Kutatás, tanítás, ipar. Annyi mindenhez értesz. David gonoszul parodizálni kezdte az ismerős szólamokat: – Ó, ez a David Levinson ekkora tehetséggel a tarsolyában annál a hülye kábeltévé-társaságnál dolgozik! Az a sok tudás mind veszendőbe megy! Micsoda szégyen! – Ez a mentalitás undorral töltötte el. – Mi baj van azzal, ha az ember boldog ott, ahol van? – Te sosem vágytál többre? Sosem akartál része lenni valaminek, aminek van értelme? Valami különlegesnek? Connie utolsó szavai hallatán hirtelen összeszorult David gyomra. – Én azt hittem, hogy része vagyok valami különlegesnek – válaszolta halkan a férfi. Connie azonnal rájött, hogy egész idő alatt, amíg ő a karrierjükről beszélt, David a házasságukra gondolt. Látta, hogy ez nagyon fáj neki. David átsétált a szobán, és újfent megragadta az üveget. – Ha ez számít valamit – mondta Connie halkan –, én mindig is szerettelek. – De neked ez nem volt elég, mi? – vágott vissza David. Visszaült a székbe, és nagyot húzott a whiskyből. Connie-nak hirtelen eszébe jutott, hogy miért is jött. Ki akart békülni azzal a férfival, akit még mindig szeretett. Azt gondolta, még nincs késő megbocsátani egymásnak. Fátylat boríthatnak a múltra és megpróbálhatnának egymással vigasztalódni, most, amikor az életük vége látható közelségbe került. De ehelyett egy szörnyen haragos fiúval találkozott. Connie tudta: David gyakran úgy birkózik meg a problémákkal, hogy magába zárkózik, a munkájába temetkezik, vagy abba menekül, ami éppen kéznél van és menedéket kínál. Ma este ez egy üveg Johnny Walker volt. Connie magára hagyta a forgószékben pörgő dudorászó Davidet. Könnyekkel a szemében csukta be maga mögött az ajtót. *** Grey képes volt kevesebb mint negyedannyi idő alatt megszervezni az atomtámadást, mint ahogy jósolta. Azzal a jó hírrel tért vissza a haditerembe, hogy a katonai rádió- és radarrendszert sikerült részben helyreállítani egy pár éles eszű San Antonió-i szakembernek köszönhetően. A város körül elhelyezkedő légierő támaszpontok felküldtek két tucat AWACS-ot az ország légterébe. A nagyméretű felderítőgépek, a védjegyükként szolgáló forgó radarokkal és fejlett belső lehallgatókészülékekkel átvették azt a feladatot, amelyet évtiz edeken át a megbízható, Föld körül keringő távközlési műholdak láttak el. A repülők többcsatornás rádiórendszere lehetővé tette, hogy a katonai vezetők újra felvegyék egymással a kapcsolatot. Az egyik első üzenet az 51-és körzetből érkezett. Szimultán atomtámadást rendelt el az amerikai légtér felett tartózkodó űrhajók ellen.

Perceken belül négy B-2-es lopakodó bombázó repült a célpontok felé. Lopakodó módban repültek, azaz a radarmegtévesztő-rendszerük be, a rádióik pedig ki voltak kapcsolva, remélve, hogy a városrombolók nem veszik észre őket azelőtt, hogy lőtávolságon belülre érnek. Az elnököt Dr. Issacs vizsgálta az orvosi rendelőben, amikor megérkezett a hír, hogy a B-2-esek felszálltak. Whitmore azonnal felpattant, félretolta a doktort, és elsietett a haditerem felé. – Melyik célpontot érjük el először? – kérdezte, berobbanva az ajtón. Egy katona hátrafordult a monitortól. – A Houston felé tartó hajót. A hozzávetőleges elérési idő hat perc. Nem tudjuk biztosan, mert a B-2-esek lopakodó módban repülnek. Whitmore egy percig gondolkozott, majd kiadott egy módosítást. – Ébresszék fel a B-2-eseket. Biztos akarok lenni, hogy egy hullámhosszon maradunk. A katona visszafordult a konzolhoz és begépelte a kódot, amely automatikusan bekapcsolta a B-2-esek rádióját. A radarkereső azonnal megtalálta őket, és a négy gép feltűnt a képernyőn. A Houston felé tartó bombázó volt a legközelebb a célpontjához. – Azt szeretném – magyarázta Whitmore a többieknek –, hogy először csak egy bombát dobjunk le. Lássuk, mi történik Houstonban! Lehet, hogy még azelőtt sikerül lelőni, hogy eléri a várost. Ha sikeres az akció, folytatjuk, és lelőjük azonnal a többi hajót is. – Greyre pillantott, aki egy számítógépes nyomtatványt nézett mogorván: – Tábornok, van valami hír a barátainktól? Miközben az elnök utasítást adott az atomfegyverek bevetésére, a világ más országait megpróbálta lebeszélni róla. Az interkontinentális rakéták számos helyen úgy voltak programozva, hogy automatikusan válaszolnak, ha a radarok támadást észlelnek. A Földnek az hiányzott legkevésbé, hogy beinduljon a számítógépek által vezérelt atomtámadások láncreakciója. – A legtöbben ígéretet tettek, hogy megvárják, mire jutunk mi – jegyezte meg Grey. – De azt hiszem, Houston megmentésével már elkéstünk. – Ezt megerősíthetem, uram – hallatszott egy hang a konzolok irányából. – Az ellenséges hajó már a város fölött van. Az elnök nem hátrált meg. Tisztában volt vele, hogy, így vagy úgy, de Houston pusztulásra van ítélve. Parancsot küldött a többi B-2-esnek, hogy várjanak, amíg kiderül, milyen hatással van a houstoni bomba az ellenségre. Grey páncélozott tankokban megfigyelőket küldött a várható robbantás hatáskörzetének szélére. Az egyik San Antonió-i AWACS felderítőgép pedig a Mexikói-öböl fölött helyezkedett el. Houston lakossága nem vesztegette az idejét. A figyelmeztetés óta eltelt néhány óra alatt már a város kilencven százalékát sikerült evakuálni, mire megremegett a talaj a közeledő hajótól. Az evakuáció eldurvult: menekülés közben eltaposták az embereket vagy elütötték őket a száguldó autók, emiatt mintegy kétezren vesztették életüket és sokan megsebesültek.

Hasonló, őrült exodusok játszódtak le Kóbéban, Brüsszelben, Portlandben, Chicagóban és az összes többi nagyvárosban, amely a nagy fekete hajók útvonalába esett. Whitmore egy perc néma csendet rendelt el, majd miután elrebegett egy imát, egy egyszerű fejbólintással kiadta a parancsot a támadásra. – Csak majd a gyermekeink megbocsássanak! A B-2-es rakétarekesze kinyílt, kiengedve a 12 láb hosszú rakétát. A rakéta párhuzamosan repült a denevérszerű repülővel miközben az orrában lévő keresőrendszer felmérte a környezetét és konfigurálta a telemetriát. Egy másodperccel később megindult a gigantikus hajó védőernyője felé. – A rakéta elindult – jelentette a pilóta, majd száznyolcvan fokos fordulatot tett, és eltávolodott a helyszíntől. A haditeremben mindenki visszafojtott lélegzettel figyelt. A cirkálórakéta – a tervnek megfelelően – a hajó teteje felől közelítette meg a pajzsot, annak érdekében, hogy megkíséreljék minimalizálni a városra zúduló csapást. Az AWACS repülőből figyelve hatalmas fényesség támadt, amelyet követően Houston megsemmisült. Úgy düledeztek az épületek, mint magas fűszálak az erős szélben. A pusztítás hatalmas sebességgel terjedt a városmagtól kifelé koncentrikus körökben haladva. Néhány másodperccel később a robbanás tombolása befejeződött, és az egész térséget sűrű füst borította. Ekkor hatalmas, gomba alakú felhő tört felfelé a levegőben. A haditerem radarernyőjén a pusztításból csak annyi látszott, hogy Texas déli részén valami nincs rendben, mintha légköri zavarok támadtak volna a térségben. Azonban senki sem érezte át jobban az ártatlan életek feláldozásának szörnyűségét, mint a kis teremben levő férfiak és nők. Whitmore és emberei arcára kiült a fájdalom. Figyeltek és várták a fejleményeket. Néhány perccel később az AWACS pilótája megtörte a csöndet. – Úgy tűnik, a célpont még mindig a levegőben van. Huszonnégy óra sokkoló csalódásai közül talán ez volt a legszörnyűbb. Ez volt az emberiség utolsó védelmi vonala, az utolsó esélye. – Igen – folytatta a pilóta –, most már jól lehet látni. A célpont sértetlen. Sőt tovább halad Houston felé. Jézusom, még egy karcolás sem esett rajta! – Hívják vissza a többi gépet! – mondta Whitmore halkan. Nimziki nem hitt a fülének. – A többi bombázó esetleg nagyobb szerencsével jár – bizonygatta. – Az idegenek egyik rombolója Chicago felé tart. Még van időnk, hogy elébe vágjunk, és több bombát is dobjunk rá. Nem lehet, hogy ilyen könnyen feladjuk! – Azt mondtam, hívják vissza! – Az elnök belesüppedt egy székbe és a plafont bámulta, nem sikerült semmilyen kárt tenniük az idegen űrhajóban. Ez ráébresztette Whitmore-t arra, hogy nem lesznek képesek meggátolni a földönkívüliek leszállását. Hirtelen úgy érezte, hogy még rengeteg idejük van. Az elfogott űrlénnyel való “eszmecseréből” tudta, hogy eltarthat pár évig, mire a földönkívüliek leköltöztetik a teljes lakosságot a hajókról.

A Houstonban történtek fényében úgy tűnt, ideje újragondolni az idegenek elleni harc stratégiáját, és ideje megszervezni az ellenállást arra az időre, amikor majd megkezdik az inváziót. Whitmore csak egyetlen logikus haditervet tudott elképzelni: megvárják, amíg az idegenek felépítik a városaikat, és akkor szétrobbantják a Földet. Tudta, hogy az emberiséget kegyetlenül ki fogják irtani. De ha szerencsénk van, talán magunkkal együtt őket is sikerül elpusztítanunk.

25 Jasmine semmiképpen nem akart elaludni. Kimerült volt, de túl sok valóságos és képzelt veszély leselkedett rájuk a sötétben ahhoz, hogy lehunyja a szemét. Marilyn Whitmore látszólag nyugodtan pihent. A hallgatag ember most nem volt olyan hallgatag, mint eddig: úgy horkolt, mint egy mormota. Jas a parazsat bámulta a pislákoló tűzben. Egyszerre a távolból propellerek hangját hallotta, és azon kezdett tűnődni, vajon helyes dolog volt-e elhozni a First Ladyt arról a helyről, ahol lezuhant. Arra gondolt, hogy a helikopter a távolban talán Marilyn után kutatott. El Toróba jönni – különösen a figyelmeztetések után, amiket útközben hallott – szörnyű hibának tűnt. Azonnal továbbindult volna, hogy Marilynt kórházba szállítsa, de idefele jövet összetörte a teherautó lámpáit, miközben egy alkalommal törmelékek barikádjain hajtott keresztül. Sötétben pedig túl veszélyes lett volna vezetni. A helikopter közelebb ért, és keresőlámpájával a földet fürkészte. Jas csak akkor kezdett reménykedni, hogy a pilóta esetleg rátalál csöppnyi táborhelyükre, amikor a gép már csak fél mérföldre volt tőlük. Felkapott egy ágat, és felkavarta a tüzet. A többiek arra ébredtek, hogy egy helikopter közeledik feléjük, és a vakító keresőfény egyenesen a szemükbe világít. Jas integetett, és Mrs. Whitmore-ra mutogatott. Mindenki meglepődött, amikor a helikopter hozzákezdett a leszálláshoz, nem messze tőlük. Jas odaszaladt, hogy segítséget kérjen. Amikor meglátta, ki vezeti a nagy, olajzöld gépmadarat, egyszerre sírt és nevetett. Boldogan rohant a helikopter felé, és beugrott az ajtón – egyenesen Steve karjaiba. Csókokkal árasztotta el a férfi ajkát, aztán túlkiabálva a propeller hangját ezt mondta: – Késtél! Steve vigyorogva kiáltotta vissza: – Tudom, hogy mennyire szereted a drámai belépőket. *** Steve hozott egy hordágyat a helikopterből, és a hallgatag ember segítségével beemelte Marilynt, hogy elvigyék az 51-es körzetbe. Úgy tűnt, már nem éri meg, hogy újra láthassa a férjét. Megint véreset köhögött. Steve közel húzta magához a hallgatag embert, és úgy ordította: – Egy személynek még van hely, haver! Szeretne Nevadába látogatni? Amikor a férfi megrázta a fejét, Steve megvonta a vállát. – Ahogy tetszik. Jas, menjünk! Jasmine, miközben elhaladt a hallgatag ember mellett, megkérdezte tőle:

– Biztos, hogy nem jön? A férfi szomorú szemekkel nézett rá, aztán a sebesültek felé mutatott, akiket a délután folyamán gyűjtöttek össze. Nem akarta magukra hagyni őket. Jasmine átadta a teherautó kulcsát és elmondta neki, hol van eldugva az élelmiszer-utánpótlás. Mielőtt még elindult volna, mélyen a férfi szemébe nézett: – Az én nevem Jasmine Dubrow. Magát hogy hívják? A férfi szomorúan nézett rá, mintha nem értené a kérdést. Steve elordította magát: – Jas, gyerünk! Indulnunk kell! Jasmine nehéz szívvel indult el. A helikopterhez futott, beövezte magát, aztán nézte hogyan zsugorodik egyre kisebbre a hallgatag ember, amíg végleg el nem tűnt. *** Dr. Issacs úgy érezte magát, mint egy maratoni futó, aki falnak rohant. A harminchat órás, megállás nélküli robotolásnak meglett a böjtje. Mosolyt erőltetett az arcára, amikor karikás szemekkel és sápadtan benézett Mrs. Whitmore-hoz. Amikor látta, hogy a nő alszik, arckifejezése újra üressé vált. Egy pillanattal később észrevette az elnököt, aki a folyosón sietett egy gyerekkel a karján. Az elnök mögött Connie és a titkosszolgálat ügynökei kocogtak a folyosó szélén. – Hogy van? – kérdezte az elnök. Issacs tekintete mindent elárult. A kislányhoz fordult, aki az apja karján ült és azt mondta: – Csak nem te vagy Patricia Whitmore? – Hé, ezt meg honnan tudtad? – a hatéves kislány mindig meglepődött, amikor idegen emberek tudták a nevét. – Onnan, hogy az anyukád itt van benn, és tudom, hogy szeretne látni téged. De meg kell ígérned, hogy gyengéd leszel hozzá, rendben? Nagyon beteg. Whitmore letette Patriciát, aki azon nyomban beviharzott az ajtón. – Sajnálom, elnök úr – mondta Issacs. – Talán ha hamarabb érkezik. Belső vérzése van. Még ha azonnal kezelésbe vesszük, akkor sem biztos… – A hangja megbicsaklott. – Nem tehetünk semmit érte, uram. Az elnök nem válaszolt. Dr. Issacs vállára tette a kezét, majd belépett az ajtón. – Drágaságom! – Marilyn minden erejét összeszedte, hogy egyik karjával átölelje a lányát. Gyengének tűnt, de nem látszott rajta, hogy közel van a halálhoz. Patriciának eszébe jutott, hogy nagyon gyengédnek kell lennie, ezért megsimogatta az anyja hasát.

– Mami, annyira aggódtunk. Nem tudtuk elképzelni, hol lehetsz. – Tudom. Sajnálom. De most már itt vagyok, kicsim. Issacs kiterelte az orvosi személyzetet a kórteremből. Amikor mindenki kiment, Whitmore odalépett az ágyhoz, és letérdelt Patricia mellé. – Drágám, várj egy kicsit odakint, hogy a mami pihenhessen! A kislány megpuszilta az anyját, és kelletlenül távozott. Ahogy Patricia kiment, Marilyn arcáról eltűnt a bátor mosoly. Megfogta a férje kezét. – Annyira félek, Tom – suttogta. Könnyek csurogtak végig az arcán. – Egyet se félj! – mondta az elnök bátorítóan. – A doktor optimista. Azt mondta, hogy rendbe fogsz jönni. Marilyn mosolygott. – Hiszi a piszi – mondta, miközben szorítása egyre gyengült a férje keze körül. Majd közel hajoltak egymáshoz és sírtak. Sírtak és csókolóztak, amíg Marilyn – utoljára az életben álomba nem szenderült. *** Az elnök holtsápadtan lépett ki a kórteremből. Sokan várakoztak tisztes távolban a folyosó végén. A legtöbben valamilyen kérdést akartak feltenni Whitmore-nak. Jóvá kellett vele hagyatni a hivatalos közleményeket, és felhatalmazást kellett kérni a katonai hadműveletekhez – várt rá az ezernyi elnöki teendő. De az ember, aki a folyosón állt, most nem érezte magát elnöknek. A szíve megtelt bánattal, és nem érezte magát alkalmasnak semminek a vezetésére. Szó nélkül elment a folyosón várakozó emberek mellett, amíg Jasmine-hez nem ért. Mielőtt az elnök szavakat talált volna, Jasmine megragadta a kezét. – Nagyon sajnálom – mondta neki. – Nagyon sajnálom. – Jasmine még mindig bűntudatot érzett amiatt, hogy nem tudta Marilynt hamarabb orvoshoz vinni. Whitmore megrázta a fejét. – Csak meg szeretném köszönni, hogy gondoskodott róla. Marilyn mindent elmondott. Úgy tűnik, maga egy nagyon bátor nő. Az elnök Steve felé fordult, és sikerült megereszteni egy halvány mosolyt. – És megint maga! Köszönöm magának, hogy elbúcsúzhattam a feleségemtől. Patricia az apja után futott a folyosón. – A mami alszik most? Whitmore megfogta a kislány kezét. – Igen, kicsim – felelte –, a mami alszik.

*** Mire Connie rátalált Juliusra és megkérte, hogy beszéljen a fia fejével, Davidnek sikerült a kis irodai teakonyhát katasztrófa sújtotta övezetté változtatnia. Sokkal lehetetlenebbül viselkedett, mint amennyire részeg volt. Szétdobálta a székeket a szobában és fejre állította a frizsidert. A bútorokat rugdosva dühöngött, amikor Julius belépett a szobába. – David! Mi a fenét csinálsz? Azonnal hagyd abba! David abbahagyta a csapkodást, de csak hogy kifújja magát. – Mit gondolsz, mit csinálok? Rendetlenséget! – Ennyit én is látok – biztosította Julius. – De miért? Miért csinálsz rendetlenséget? – Fel kell gyújtanunk az esőerdőket, apa! Ki kell dobnunk az összes mérgező hulladékot! Hogy illusztrálja, amit mond, kiszórta egy szemétkosár tartalmát, majd a szemétkosarat a falhoz vágta. – Szennyeznünk kell a levegőt! Lyukasszuk ki az ózonpajzsot! Talán, ha eléggé tönkretesszük a bolygót, akkor nem fog kelleni nekik! David becélozott egy kávéscsészét a pult szélén, és megpróbált belerúgni. A rúgás alaposan mellétrafált, ő pedig a földre csüccsent, bele a szétszórt szemét közepébe. – Nos – nézett körbe Julius elismerően –, kezdetnek nem is rossz. Ezt a szobát hivatalosan is szennyezettnek lehet nyilvánítani. Most már nem számít, hogy a marslakók végeznek-e velem, vagy a számla az irodában okozott kárról. Egészen biztosan elvisz a szívroham. Odalépett Davidhez, aki még mindig a földön ült, és nyöszörgött. Julius helyet csinált magának a disznóólban és leült a fia mellé. Hosszasan ültek némán egymás mellett. Aztán Julius végre megszólalt. – Gyere, keressünk egy kabátot és egy csésze kávét. Az ivás legyengíti a szervezeted. Nem szeretném, ha megfáznál. David, kelletlenül ugyan, de hagyta, hogy Julius felsegítse. Aztán hirtelen megmerevedett, úgy tűnt, mintha a másodperc törtrésze alatt hirtelen kijózanodna. Halovány mosolyra húzódott a szája. – Mit is mondtál? – David megfordult, és az üvegen keresztül az idegenek űrhajójára bámult. – Mi? Hogy könnyen megfázhatsz? – felelte Julius. Nem igazán értette, mi történt a fiával. – Ez az apa! Ez a válasz! Betegség. Megfázás. Legyőzzük az ellenállásukat! Olyan egyszerű! Papa, te egy zseni vagy!!! Julius hosszú, gyanakvó pillantással mérte végig a fiát, azon töprengve, hogy vajon a fiánál végül tényleg elromlott-e valami.

*** Juliusnak nagy nehezen sikerült meggyőznie Connie-t, hogy David kijózanodott valamennyire, és már képes értelmesen beszélni. Connie szólt az elnöknek, és megkérte, hogy jöjjön be a hangárba, ahol David be akar mutatni valamit az idegen lények gépével kapcsolatban. Azt állította, hogy van egy terve. A csoport tagjai összegyűltek az emelvényen. – Rendben van, Ms. Spano, miről van szó? – kérdezte Nimziki, aki a belépése pillanatától fogva türelmetlenül zúgolódott. – Nekem fogalmam sincs róla – válaszolta Connie az egész csoporthoz intézve szavait. – David azt kívánta, hogy mindenki jöjjön ide, mert mutatni akar valamit az űrhajóval kapcsolatban. Nimziki elborzadt a gondolatra, hogy egy civil rendelte ide, és még csak egyenes választ sem kap a kérdésére. – Akkor essünk túl rajta! – mondta ingerlékenyen. – Mindannyiunknak sokkal fontosabb dolgaink vannak. Connie-nak elege volt ebből a nagyképű seggfejből. Éppen jól be akart neki olvasni, amikor az elnök belépett a hangárba. Gyorsan néhány szót váltott a tanácsadóival. A Steve mellett álló Dylan hangosan megkérdezte. – Ez a repülő tud repülni a világűrben? – Ez aztán tud! – mondta neki Steve. David kimászott az űrhajó ajtaján, majd le a létrán a nagy talapzatra, amely a gépet tartotta. A hajóban ülő technikusoknak adott még néhány instrukciót, aztán megiramodott a megfigyelő emelvény felé. – Mit akarsz mutatni, David? – kérdezte Whitmore. – Hölgyeim és uraim, fiúk és lányok! – David kezdte felvenni a megboldogult Dr. Okun stílusát. – Mindössze néhány percre rabolom el az idejüket. – Belenyúlt egy szemétkosárba, és kihalászott egy üdítős dobozt. – Csak újrahasznosítjuk – mondta magában. Visszagaloppozott a támadógéphez, és felhelyezte a dobozt a szárny hegyére. Amikor visszatért a megfigyelő emelvényre, jelt adott az űrhajóban ülő technikusnak. Az megnyomott egy gombot, majd jelezte, hogy minden rendben. David végignézett az emelvényen álló embereken: látta rajtuk, hogy sikerült felkeltenie az érdeklődésüket. – Mitchell őrnagy, kérem, lője le ezt a dobozt a szárnyról! Mitchell az elnökre nézett, aki beleegyezően bólintott. Az őrnagy kicsatolta a pisztolytáskáját és előhúzta pisztolyát. Felemelte a fegyvert, és lassan meghúzta a ravaszt. A golyó nekicsapódott a védőpajzsnak. Hangos csörrenés jelezte, amikor a gellert kapott

lövedék nekivágódott az egyik átjárónak. – Elnézést! Erre nem számítottam – mondta David bocsánatkérően. – Amint látják, a dobozt megvédte a hajó láthatatlan pajzsa. A védelmükön nem tudunk áthatolni. – Ezt már eddig is tudtuk – vetette közbe Nimziki. – Vezet ez az egész valahova? – Az a lényeg – mondta David, előadásának az izgalmas részéhez érve –, hogy mivel erővel nem tudunk áttörni a pajzsukon, cselhez kell folyamodnunk. Odalépett egy guruló szerszámosládához, amelyre már előzőleg felállította a laptopját. A számítógépből egy kábel vezetett a pajzson keresztül az űrhajó pilótafülkéjébe, amely be volt kötve a pajzs vevőkészülékébe. – Az egész csak egy másodperc. – David utasításokat ütött be a gépbe, aztán a karórájára nézett, és csendesen számolni kezdett. – Mitchell őrnagy, a pilótafülkében ülő asszisztensem úgy tudja, hogy a pajzs még mindig védi az üdítős dobozt. Nem nyúlt semmihez. Megpróbálna még egyszer lőni? Az őrnagy vonakodott még egy golyót kilőni, félve, hogy az megint gellert kap a betonbunkerben. Ingerülten nézett Davidre, és csak akkor vette ki fegyverét a pisztolytáskából, amikor Grey helyeslő pillantásával találkozott a tekintete. – Várjanak egy pillanatot! – Steve nem akarta kockáztatni Dylan testi épségét, ezért felvitte a fiút a feljáró tetejére. A megfigyelők közül többen követték őket. Mitchell gondosan célzott, és újra lőtt. Az üdítős doboz lebillent. – Ezt hogy csinálta? – Grey le volt lenyűgözve. – Adtam neki egy kis megfázást. Julius büszkén bólintott a csoport többi tagja felé. Az elnök kíváncsian lépett közelebb Davidhez, aki még mindig a számítógépen dolgozott. – Egy kicsit pontosabban – folytatta David, anélkül, hogy felnézett volna – megfertőztem egy vírussal. Számítógépes vírussal. Gonosz kis ördögök ezek a vírusok, nehéz tőlük megszabadulni, ha egyszer rád akaszkodtak. Megnyomta az ENTER gombot, aztán megfordította a számítógépet, hogy Whitmore és Grey is láthassa a megjelent ábrát. Az elnök tanulmányozta a képernyőt egy pillanatra, majd egyetértően bólintott rá arra, amit látott. Grey, aki értett ugyan a számítógépekhez, de gyűlölte őket, továbbra is Davidre nézett. – Azt akarja mondani, hogy olyan jelet tud küldeni, amely kikapcsolja a pajzsukat? David bólintott. – Pontosan. Pontosan úgy, ahogy ők ellenünk használták a mi műholdjainkat, mi is használhatjuk az ő pajzsszignáljukat ellenük, ha… – Ha mi van? – Ha a vírust be tudjuk juttatni az anyahajóba. Ha sikerülne, akkor az eljutna a városrombolókhoz, és onnan az olyan támadóhajókhoz, mint ez is. Okuntól tudjuk, hogy ezt a hajót

közvetlenül az anyahajó látja el energiával, és ennek így kell lennie a nagy hajókkal kapcsolatban is. – Nem szeretnék ünneprontó lenni – mondta Nimziki, aki a megfigyelő emelvény szélére lopakodott és kihajolt a korláton, hogy láthassa a számítógép képernyőjét –, de mégis, hogyan szándékozik “megfertőzni” az anyahajót ezzel a vírussal? Nincs honlapjuk az Interneten. – Körbenézett, hogy mások is értékelik-e a viccét. David gondolkodás nélkül válaszolt. – Ezzel a támadóhajóval kell felszállnunk a Föld légkörén kívülre és bejutnunk az anyahajóba. – mondta, mintha ez lenne a legtermészetesebb és legkézenfekvőbb dolog a világon. Steve felkapta a fejét, mint mindig, amikor az űrutazás szóba került. Letette Dylant, és lesétált a lejárón, hogy többet megtudjon. David kigöngyölített egy műholdas felvételt az anyahajóról, a 415 mérföld hosszú titánról, amely türelmesen várakozott a Hold mögött, amíg a városrombolók kikövezték a Földre vezető utat. Mindenki feszülten figyelt, amikor David odanyújtotta az elnöknek az elmosódott, poszter méretű műholdas felvétel egyik sarkát. – Itt… – mutatta David azt a részt, amely behajózó öbölre emlékeztetett. – …itt be lehet jutni. Úgy tűnik, egy bizonyos logikát követnek a hajók tervezésekor. Ha ez is olyan, mint a városrombolók, akkor itt van a bejárat. David érezte, hogy a politikusok és a katonai fejesek meglehetősen szkeptikusak. – Tudják, mit? Szerintem igaza van. – Steve mindenkit meglepett, hogy beleszólt a feszült vitába. Mindenki felé fordult, ezért folytatta. – Amikor elrepültem a Los Angeles-i hajó, vagy ahogy maguk hívják, városromboló kapuja előtt, akkor láttam ezt a bazi nagy, úgy értem hatalmas nagy dokkot. A hajók csoportokban parkolnak benne egy központi toronyszerű építmény körül. – Dr. Okun megmutatta, hogy a hosszú uszonyszerű szerkezet a támadóhajó tetején termináldrótokkal van behálózva. Az volt az elmélete, hogy bármilyen fajta számítógépcsatlakozást használnak is, az uszony a csatlakozó. Amikor ezek a kis támadóhajók a nagyobb hajóban parkolnak, akkor valamilyen kapcsolatot létesítenek az uszonyon keresztül. – Ne fárasszon minket az ócska sci-fijével! – morogta Nimziki a korlát mögül. – Ez a terv tele van találgatásokkal. Nevetséges az egész! Grey ügyet sem vetve rá, Davidhez intézte a kérdését: – Mennyi ideig lenne kikapcsolva a pajzsuk? – Ezt nem lehet tudni – válaszolta David. – Ha egyszer észreveszik a vírust, lehet, hogy csak percek kérdése, és kiszűrik. Maga a vírus nem túl bonyolult, mert nem tudok eleget a rendszerükről. – Tehát azt javasolja, hogy szervezzünk világméretű ellentámadást egy néhány perces időtartamra? – csóválta Nimziki a fejét. – Ez komolytalan! Grey szembefordult a CIA egykori vezetőjével.

– Helyreállítottuk a rádiókapcsolatot Ázsiával. A jel gyenge, de képesek lennénk utasításokat küldeni. Ha át tudunk jutni azokon az istenverte pajzsokon, akkor sikerülhet az akció. Nimziki arcáról eltűnt a gúnyos vigyor. Dühös volt, hogy ennek a bárgyú tervnek ilyen, nagy figyelmet szentelnek, amikor az atomtámadást, az ő tervét, elvetették az első sikertelen akció után. Ha megtehette volna, bezárta volna az egész csoportot az űrhajóba, és elrendelte volna az atomtámadást saját maga. Látszólag az egész társasághoz intézte szavait, de alig leplezte, hogy kritikája Whitmore ellen irányul: – Nem tudom elhinni, hogy maguk vevők erre az agyrémre! Nincs megfelelő felszereltségünk és emberünk, hogy elindítsunk egy ilyen hadműveletet. Ha lenne két hónapunk megtervezni, akkor esetleg sikerülhetne. Nem is beszélve erről az ócskavasról – kiabálta az űrhajóra mutatva. – Az egész bárgyú terv ezen a kipróbálatlan repülő csészealjon áll vagy bukik, aminek a kezelésére senki sincs képesítve. Steve újra közbeszólt. Előrelépett, és megköszörülte a torkát. – Azt hiszem, én bizonyos fokig képesítve vagyok erre a feladatra. – Nimziki gyilkos pillantást lövellt felé, de Steve folytatta. – Én láttam ezeket a gépeket működés közben. Tudom, hogyan manővereznek. – Az elnök szemébe nézett. – Az engedélyével, uram, szeretnék megpróbálkozni a feladattal. – Ez egy roncs. A negyvenes években zuhant le, az isten szerelmére! Azt se tudjuk, hogy fel tud-e szállni! – folytatta Nimziki az aggodalmaskodást. – Aha! – David újra a középpontba került. Okun embereinek egy csoportja várakozott a hangár szélein. Engedjék ki a kapcsokat! – Úgy dirigált, mint egy cirkuszi porondmester. Felnézett Connie-ra, aki a megfigyelő emelvényen állt. Connie a szemeit forgatta, hogy mutassa milyen bolondnak tartja, ugyanakkor mégis mennyire büszke rá. – Gyerünk, gyerünk, engedjék ki a kapcsokat! Tovább tartott, mint David számította, de amint a technikusok felnyitották az utolsó acélzárat, hangos dübörgés hallatszódott, miközben a hajó felemelkedett majd visszazuhant a talajra. Egy pillanattal később a hatvan láb széles hajó a levegőbe emelkedett, egyenetlenül himbálózva fölöttük. Tizenöt láb magasan stabilizálódott, és tökéletesen egy helyben állt. A csodálkozástól tátva maradt a szája az egybegyűlteknek, és mindannyian Davidre meredtek. – Egyéb kérdés? A jelenlévők egymásra néztek. Erre még Nimziki sem tudott mit mondani. Végül Whitmore törte meg a csendet. A fejét csóválta, érzékeltetve, hogy mit gondol a tervről, mielőtt meghozta a döntést: – Nagyon merész, de vágjunk bele! Hirtelen mindenki beszélni kezdett. Kérdezősködtek, vagy – akárcsak Nimziki – azt fejtegették, hogy miért van a terv eleve kudarcra ítélve. David odament a megfigyelő emelvény széléhez, és megrántotta Steve nadrágszárát. Az ifjú pilóta közelebb hajolt, hogy jobban hallja

Davidet. – Komolyan gondolod, hogy tudsz ezzel repülni? – kérdezte David, éreztetve mennyire nem bízik Steve képességeiben. Steve visszadobta a labdát. – Komolyan azt hiszed, hogy van értelme annak a sok baromságnak, amit összehordtál? *** Connie, Grey tábornok és az elnök perceken belül elindult az 51-es körzet ideiglenes haditermébe. Egymás szavába vágva dolgozták ki a terv részleteit, és megpróbálták megtervezni a legnehezebb kommunikációs akadályok elhárítását, amelyekkel egy ilyen világméretű támadás során számolni kell. Régóta most láttak először egy halvány reménysugarat. – Várjanak! – ez parancs volt, nem kérés. Mind a hárman Nimzikire néztek, aki dühösen száguldott utánuk a folyosón. – Mit akarhat már megint? – motyogta Connie az orra alatt. A hadügyminiszter az elnökhöz lépett, a másik két emberre ügyet sem vetve. A hangja metsző volt. Szokás szerint most is úgy adagolta a mondanivalója, hogy az a lehető legmélyebbre döfjön. – Azt megértem, hogy még mindig ki van borulva a felesége halála miatt – mondta Whitmore-hoz hajolva –, de ez még nem mentség arra, hogy egy újabb végzetes hibát kövessen el. A helyzet objektív elemzése katonai szempontból… Nimziki nem tudta befejezni a mondatot. Mielőtt még ráeszmélt volna, mi történik, Whitmore megragadta az egyenruhája hajtókáját, és odaszegezte a falhoz. Az elnök egészen közel hajolt Nimziki arcához. – Az egyetlen hiba, amit elkövettem, hogy egy ilyen nyavalygó férget, mint maga, egy kormányhivatal élére helyeztem. De büszkén állíthatom, hogy ezzel a hibával mától fogva nem kell együtt élnem. Mr. Nimziki, maga ki van rúgva! – Az elnök elengedte Nimzikit, és egy lépést hátrált. Tekintetével majd' felnyársalta a minisztert. – És még valami: tartsa magát olyan távol tőlem, amennyire csak lehetséges, mert különben letartóztatom a nemzetbiztonság veszélyeztetéséért! Nimziki Connie-ra, majd Greyre pillantott, de egyiküket sem érdekelte a hadügyminiszter sorsa. Újra megindultak a folyosón. Whitmore ott folytatta, ahol abbahagyta. – Azt akarom, hogy Mitchell őrnagy gyűjtsön össze minden egyes repülőgépet, amit tud, és találjon néhány pilótát, akik fel tudják vinni a gépeket. Hallották, ahogy mögöttük Nimziki magában morog.

– Ezt nem teheti meg! Connie nem tudott ellenállni a kísértésnek, leplezetlen örömmel szólt vissza a válla fölött: – Épp most tette meg!

26 A négy izzadt és borostás brit pilóta minden tőlük telhetőt megtett, hogy elviselje a szaúd-arábiai nyár fullasztó hőségét. Felállítottak egy vászonsátrat, amelyet az egyik pilóta, Thomson menetfelszerelésében találtak, és ez alatt ülve beszélgettek, hogy elüssék az időt. Az egyikük, Reginald Cummins tűnt a vezetőnek. Nem Reg volt köztük a rangidős, mégis ő lett a csoport vezetője, mert ő volt az egyetlen, aki tudott valamit a Közel-Keletről. A másik három férfi csak új repülőket szállított a Khamis Moushait-i támaszpontra, amikor elszabadult a pokol. Reg viszont itt állomásozott, tűrhetően beszélt arabul, és ami még fontosabb, tudta, hogyan tárgyaljon egy csoport pilótával, anélkül, hogy bármelyiküket is megsértené. Ez elég kemény diónak számított a Közel-Keleten, de annál fontosabb volt a jelenlegi szituációban. – Hallgattuk az amerikaiakat, amikor Málta fölött repültünk el – mondta Thomson. – Nem volt kódolt az adás, és valaki azt mondta, hogy a sziriaiaknak még van egy repülőszázaduk sértetlenül a Golán-felföld közelében. – Fennsík – javította ki Reg. – Golán-fennsík – majd megmutatta Thomsonnak a térképen. – Rá kellene venni őket az együttműködésre, mert kitűnő pozícióban vannak, hogy erősítést küldjenek, ha közelharcra kerülne sor. Sajnos, elég nehéz velük. Nem igazán csapatjátékosok. A sátorlap hirtelen felnyílt és valaki beordított a sátorba. Thomson hátrabucskázott a kempingszékében, és mire földet ért, a fegyvere már a kezében volt. Egy szakállas és bajuszos, magas, sötétbőrű férfi valami érthetetlen dolgot kiabált a sátorba. Zöld egyenruhája alapján Jordániái volt. Talán ő volt az egyetlen közöttük, aki nem tudott angolul. Regnek az arcizma sem rándult. Nyugodtan nézett a férfira, amíg az el nem engedte a sátorlapot, és futásnak nem eredt. – Ez meg mi a fene volt? – A három pilóta még mindig adrenalin rakétán száguldott. – Úgy tűnik, hogy valami üzenet érkezett. A régi morzekód, de nem tudják olvasni. Azt akarja, hogy menjünk, és nézzük meg, angolul van-e. – Morzekód? Mit használnak ezek, ósdi telegráfot? – furcsállotta Sutton, a másik két pilóta egyike. Komolyan nézett Regre és megkérdezte: – Ez nem valami csapda, ugye? Reg megvonta a vállát, és megindult a társaság élén a vakítóan forró délutánba. A Groom Lake 51-es körzetéhez képest a világ túloldalán, egy másik ősi tómeder sima felszínén mintegy száz vadászbombázó várakozott a semmi közepén. A lökhajtásos gépek össze-vissza parkoltak, készen arra, hogy százféle irányban szálljanak fel, ha megérkezik a parancs. Igazi nemzetközi társaság verődött itt össze. Tizenegy országból érkeztek pilóták, köztük olyanok is, akik más körülmények között egymásra lövöldöztek volna, de most együtt rejtőztek a sivatag közepén. A szükség szövetségesekké tette őket. – Ezt még mindig nem tudom elhinni – mondta Reg mosolyogva, kiélvezve a helyzet iróniáját. – Hetvenöt év kitartó diplomáciája nem jutott semmire, aztán huszonnégy órával azután, hogy ezek a rohadékok feltűntek, egy nagy boldog család vagyunk.

– Nem hiszem, hogy ez lenne a megfelelő kifejezés – mondta Thomson, miközben tisztelgett néhány iraki katonának, akik a repülőgépük árnyékában cigarettáztak. Üres tekintettel meredtek a mellettük elmasírozó britekre. – Ezek a fickók aztán nem igazán barátságosak. – Mit gondolsz, hogy érzik magukat az izraeliek? A izraeli F-15-ösök nem messze álltak tőlük. A gépek már felkészültek a szimultán felszállásra. – Mi a helyzet? – kérdezte az egyikük. – Valamilyen szignált kapnak. Morzekód – válaszolt Reg. Az izraeli fickó eldobta a cigarettáját, és odaszaladt, hogy csatlakozzon a britekhez. – Veletek mehetek? Reg mosolygott, anélkül, hogy lassított volna. – Miért ne? A hatalmas szaúd-arábiai sátor úgy festett, mint egy elektromos bolhapiac. Áthoztak egy csomó kommunikációs berendezést a közeli légi támaszpontról és szétterítették őket a szőnyegek, ejtőernyők és vitorlavásznak furcsa kavalkádján. A maroknyi, különböző országból érkezett arab pilóta elkülönült csoportokban élénk beszélgetést folytatott. Minden beszélgetés abbamaradt, amikor a látogatók beléptek a sátorba. Az arabok különösen amiatt voltak idegesek, hogy a fegyveres izraeli is belépett a területükre. Néhány pillanatig senki sem szólt egy szót sem. Végül Reg hangja törte meg a csendet. – Latuklaka ya awlad enho nel mohamey betana – ami körülbelül annyit tesz: “Ne aggódjatok fiúk, ő csak az ügyvédünk.” Hirtelen az egész sátor hisztérikus nevetésben tört ki, kivéve a három látogatóba jött angol pilótát. De azért ők is mosolyogtak, hogy ezzel is oldják a feszültséget. – Ana shaif ho gab mae kommelhaber betae. (Látom, magával hozta a töltőtollát.) – mondta az egyik arab, amin újra mindenki nevetett. Mindenkit meglepett, hogy az izraeli katona is vette a lapot. Palesztin kiejtéssel felelt: – Wakeh el-police Israeli ala estama rat el-ehtafalat elmausda ra. (Ez egy szertartásos dokumentum-aláíró, amelyet az izraeli titkosrendőrség adott ki.) A sátorban levők olyan hangosan nevettek, hogy más pilóták is bedugták a fejüket: érdekelte őket, mi folyik ott. – Hol van ez a morzekód? – kérdezte Reg angolul. Az egyik szaúd-arábiai átadta a fejhallgatót, de a várt “ti”-k és “tá”-k helyett egy hangot hallott, amely egy fontosnak tűnő közleményt ismertetett. A vonalban túl sok volt a statikus zavar. Reg csendre intette a sátorban összegyűlteket. Az adást az 51-es körzet haditerméből sugározták. Mire elért Ar-Rub Al-Khaliba, olyan sokszor továbbították, hogy Reg egy szót sem értett belőle. – Várjon, mindjárt meghallja! – mondta a szaúd-arábiai királyi légierő egyik pilótája. És

igaza volt: a torzított, érthetetlen hang alighogy elhallgatott, a bejelentést megismételték morzejelekkel, amit hangosan és tisztán lehetett hallani. Néhány percet vett igénybe, hogy Reg lejegyezze az egészet. – Az amerikaiaktól jött – jelentette be. – Ellentámadást akarnak szervezni. – Na végre! És mi a tervük? – kérdezte Thomson. – Hát, ez aztán nem egy kispályás ötlet… – vigyorgott, mielőtt belefogott volna, hogy elmagyarázza a részleteket. *** A huszonnégy orosz MiG-ből álló osztag párosával sorakozott fel egy hatalmas jégtáblán. Bevetették őket a városromboló elleni támadásra, amely akkor már felrobbantotta Moszkvát és Szentpétervár felé tartott. Amikor néhány repülő felrobbant az ellenséges űrhajó védőpajzsán, leállították az akciót. Útban visszafelé a murmanszki támaszpontjukra megrémülve hallották, hogy azt megtámadták és elpusztították a rájahajók. Az osztag tagjai Murmanszkot elhagyva északra repültek, hogy elrejtőzzenek a gleccserek között. Átszelték a nyolcvanötödik szélességi kört, és a Ferenc József-föld sziklás szigetei között szálltak le. Reggel érkeztek, és azóta várták a további utasításokat. A nappal folyamán az üvegablakokon áttörő fény felmelegítette a pilótafülkéket, de éjszakára jócskán fagypont alá zuhant a hőmérséklet. A gépeikben éhező pilóták nyomorúságosan érezték magukat. Kilenc óra tájban az egyikük vett valamit a rádión. Először arra gondolt, hogy a földönkívüliek kommunikálnak egymással, de aztán rájött, hogy morzejelekről van szó. Szerencsére az üzenet többször megismétlődött. Körülbelül két órával azután, hogy vették az adást, az osztag vezetője, Csenkó kapitány átszólt rádión a többieknek: – Az amerikaiak azt üzenik, hogy meg tudják szüntetni a védőpajzsot legalább öt percre. – Da, da! Malagyec! – fogadták lelkesen a tervet a többiek. Minden jobbnak hangzott, mint hogy az éjszaka hátralevő részét itt töltsék a jégmezőkön. *** Japán legészakibb szigetén, Hokkaidón Szapporóban, a világ egyik legnagyobb polgári jeladói és jelvevői tarkították a hegyoldalt. Ezer mérföldre a tokiói televízió- és rádióközponttól ezek az érzékeny berendezések kapcsolták össze a tartományokat a fővárossal. A mérnökök szokás szerint bementek dolgozni, és ott maradtak túlórázni, amikor látták, hogy esetleg segíthetnek vele. Az önkéntes hadsereg számos tagja is a televízió- és rádióadók köré tömörült. Bár Japán légiereje csak jelképes volt, amely főleg teherszállítógépekből állt, azért mindenképpen ki akarták venni a részüket az ellenállásból. Szétsugározták az üzenetet számos különböző nyelven Ázsia nagy részébe.

– A támadás tizenhárom óra múlva kezdődik – szólt az üzenet –, greenwichi középidő szerint este kilenckor. Amikor megérkeztek a visszajelzések a különböző kormányoktól és az Ázsia-szerte szétszóródott katonai alakulatoktól, a hokkaidói állomás rövidhullámú rádión továbbította az információt Hawaiiba. Onnan a 200 mérföldre az oregoni partvonaltól tartózkodó USS Steiner hadihajónak küldték tovább, amely felküldte a szignált a San Antonióból érkező 747-eseknek. Amint sorra érkeztek a visszaigazolások az 51-es körzetbe, az adatokat rögzítették a haditer em falára kiragasztott világtérképért. – Hogy állunk? – kérdezte az elnök. – Jobban, mint amire számítottunk – bólintott Grey. Megmutatta az elnöknek a térképet, amelyet több száz apró pont borított: mindegyik pont egy-egy támadásra kész légi alakulatot jelzett. – Az eddigi eredmények biztatóak. Az Európát ért támadás majdnem olyan súlyos, mint a miénk, de a Közel-Keleten és Ázsiában a haderő ötven százaléka sértetlen maradt. Továbbá még megvannak a repülőgép-anyahajóink. – Mi van az emberekkel? – Sajnos ez a gyenge pontunk. A rohadékok szinte minden támaszpontot elpusztítottak a Mississippitől nyugatra. Néhány pilótának sikerült elmenekülnie Lacklandből és erre tartanak. Továbbá utánpótlás érkezik Oregonból… – a tábornok megrázta a fejét. – Mi az? – Mitchellnek rengeteg repülője van elrejtve a támaszpont körül, de nincsenek pilótáink, akik repülnének velük. – Akkor találjon! – utasította Whitmore, mintha csak arról lenne szó, hogy Greynek egy kicsit jobban körül kellene néznie. *** Harminc perccel később Miguel lépett be a Casse család lakóbuszába, és megpróbált olyan csendben mozogni, amennyire csak tudott. Nem gyújtott villanyt, nem akarta felébreszteni Troyt. Becsukta maga mögött az ajtót és kezdte lerúgni a cipőjét a lábáról. – Hol a pokolban voltál? – dörgött Russell hangja a sötétből. – És hol van a nővéred? Miguel felkapcsolta a világítást. Russell az ágyon ült, az alvó Troy mellett, a szűk helyiség távolabbi végében. – Halálra rémisztettél! – A kérdésre felelj! Miguel azt gondolta, hogy már túljutottak ezeken a kicsinyes vitákon, amikor összefogtak Troy megmentésére. Nem tudta, mitől lett hirtelen megint ilyen agresszív Russell. – Alicia beszélget azzal a Philip fiúval. Én is ott voltam. Jó fej srác. – Mielőtt még Russell

tehetett volna valami csípős megjegyzést, Miguel elterelő hadműveletbe kezdett: – Hogy van Troy? Ez bevált. Russell lenézett az alvó kölyökre. – Alszik, mint a tej. Ezt nézd! – Az ujjával keményen megpaskolta a fiú arcát. – Látod: mint a bunda. Azt hiszem, rendbe fog jönni. Micsoda szerencse, mi? – Aha – értett egyet Miguel, de érezte, hogy valami nincs rendben. Nem Troyjal, hanem az apjával. – Kérdezhetek valamit, és nem fogsz kiakadni? – Ne kímélj! – Ittál? Russell némi bűntudatot érzett. Néhány órával ezelőtt tett szent esküt, hogy nem iszik egy kortyot sem, amíg ez a zűrzavar véget nem ér, mert amúgy sem volt több itala. – Nem tehetek róla, haver. Elfelejtkeztem a kis dugipiámról, ami a repülőn volt. Az öreg duplafedelesben több üveg Jack Daniel's csörömpölt, mint egy italboltban földrengés idején. – Miért nem ünnepelsz velem… – meglóbálta az italt a levegőben, mintha azzal kísértésbe tudná vinni a fiút. Miguel elcsüggedve fogta meg a cipőit, majd kiment, becsapva maga mögött az ajtót. – Miguel, azonnal gyere vissza! – kiabálta utána Russell az ajtóhoz tántorogva. – Ne kapd fel úgy a vizet! A fiú után nézett, aki elviharzott, és belevetette magát a lakókocsik sűrűjébe. Russell ki akarta magyarázni magát, ezért utána indult. A zsúfolásig megtelt területen még mindig forró volt a homok a talpa alatt. Befordult egy sarkon, és megérkezett az ideiglenes falu közepére. Egy hangosbeszélővel felszerelt dzsip parkolt a tábortűz közelében. Mitchell egyik katonája állt a jármű hátuljában és a mikrofonba beszélt. – …amikor az ellentámadást indítjuk. Mivel kevés az emberünk, azt kérjük, hogy bárki, akinek van gyakorlata a repülésben, bárki, aki tud repülőt vezetni, jelentkezzen. Katonai kiképzés előnyt jelent, de bárki, aki úgy gondolja, hogy el tud vezetni egy repülőgépet, hasznos lehet. – Én! – kiabálta Russell a tiszt felé, sietségében félrelökdösve az útjában állókat. – Én repülök. Úgy értem, pilóta vagyok. Van repülőm is! Lelkesedve mutatott Russell a régi duplafedeles De Havilandre, miközben a whiskys üveget még mindig a kezében szorongatta. Néhányan a tömegből felnevettek. – Sajnálom, uram, de nem hiszem, hogy maga alkalmas lenne – mondta az egyik katona udvariasan. Amikor Russell ezt meghallotta, feldühödött. Piszkosul be volt rúgva. Fenyegetően elindult a tiszt felé. Nem vette észre a katonai rendőröket, akik közben előhúzták gumibotjaikat.

– Maga ezt nem érti, uram. Nekem mindenképpen részt kell vennem. Tönkretették az egész életemet, és most bosszút állhatok ezeken a szarosokon… – Tüntessétek el ezt a bohócot! – mondta a tiszt csendesen. A két katonai rendőr megragadta Russellt a karjánál, és visszakísérték körülbelül oda, ahonnan elindult. – Maga nincs olyan állapotban, hogy elvezessen egy repülőt – mondta az egyikük, majd taszított Russellen egyet és elengedte. – Menjen, aludja ki magát valahol! Talán amikor kijózanodik még mindig szükség lesz pilótákra. Russell követte a tekintetével a távolodó katonákat, aztán a szájához emelte az üveget, hogy újra meghúzza. Hirtelen észbe kapott. Kiköpte az italt, és keményen földhöz vágta az üveget, hogy üvegszilánkok szóródtak szét mezítlábas talpa körül. *** A laboratóriumba vezető ajtó félig nyitva volt. Connie egészen kinyitotta, és ott találta Juliust. Az öreg széles műmosolyra húzta a száját. – Szóval itt vagy! Már mindenhol kerestelek – mondta a nő, de az apósa csak bólintott és tovább mosolygott. Connie a levegőbe szippantott és megkérdezte: – Te itt dohányzol? A leleplezett Julius kifújta a füstöt és előhúzta a szivart a háta mögül. – Egy kicsit – ismerte be. – De nehogy elmondd Davidnek! Olyan egészségbolond, állandóan a szivarozás miatt nyúz. Connie pontosan azért jött, hogy David egészségéről beszéljenek. – Remélem, nem engeded, hogy végigcsinálja ezt az idióta tervét, ugye? – Engedem? Úgy látod, hogy tőlem szokott engedélyt kérni? David már nagy fiú. – Nagy csecsemő. Meg fogja magát öletni! Julius vállat vont. Tudta, hogy úgysem tudná meggyőzni Davidet. A fia már elszánta magát. Connie csalódottan indult el az ajtó felé, és visszafordulva még megjegyezte: – Nem hiszem, hogy itt megengedett a dohányzás. *** Connie – amikor kilépett a Szörny Show-ból – ott találta Davidet a támadógép szárnya alatt. Steve Hillerrel és Grey tábornokkal az egyik tudósra figyelt, aki elmagyarázott egy utolsó módosítást a hajón: Az emberei kiürítették azt a sugárhajtóműként kiálló hat láb hosszú

géppuskatornyot, amelyik leszakadt a zuhanáskor. A helyére egy hengerszerű keretet illesztettek be. Amíg ez a munkálat folyt, a műszerészek nagyon óvatosan egy kéttonnás bombát gurítottak a termen keresztül. Connie kiszúrta, hogy ezek a kék overallos műszerészek új arcok, nem tartoznak az 51-es körzet személyzetéhez. A földi kiszolgálószemélyzet tagjai voltak, akik Arizonából repültek ide a bombával. – Mindent megtettünk, hogy álcázzuk – mondta a tudós a kibelezett géppuskatoronyra mutatva –, de egy alapos ellenőrzésen nem jutna át. A rakéta orra egy kissé ki fog lógni. A műszerészek a minidaruval felemelték a bombát, és betették a támadógép aljába. Amikor a bomba hátsó vezérsíkja egy vonalban volt a hengeres kerettel, a műszerészek óvatosan elkezdték becsúsztatni a garatba. – Senki se tüsszentsen! – mondta a főműszerész Davidnek és a többieknek. – Föl kellett szerelnünk a robbanófejet, mielőtt felraktuk a bombát a darura. Ha a fiaim leejtik, akkor nekünk annyi. – Nagy erejű bomba, mi? – kérdezte David naivan. Az összes katona csodálkozva fordult David felé. Hogy lehet, hogy neki nem szóltak? A főműszerész elmagyarázta neki. – Ez itt, barátocskám, egy lézerirányítású cirkálórakéta termonukleáris robbanófejjel. Ha ezt most leejtjük, mindannyian a levegőbe repülünk. Sőt! Ezért lesz a mi emberünk, Hiller kapitány különösen óvatos, amikor kikormányozza a hajót a kapun. David Steve-re nézett. Túlságosan meg volt döbbenve ahhoz, hogy szavak jöjjenek ki a száján. Steve elővette jellegzetes vigyorát. – Gyerekjáték az egész, Dave! A fiatal pilóta vakmerősége sokat segített David idegeinek megnyugtatásában. A tudós tovább folytatta az előadást. – Találtunk egy kis rést a hajó elosztócsöveinél, és ide rejtettük a kilövőszerkezetet. Ahogy láthatja, nem tudtuk belül vezetni a drótozását, ezért a hajó külsejéhez forrasztottuk. Ha elég messziről nézik, nem is lehet észrevenni. Grey tábornok odalépett a mellette álló asztalhoz és felemelt egy kis fekete dobozt. – Ezt fogják felszerelni a hajó központi műszerfalára. – Ugyanolyan, mint az AMRAAM kioldószerkezete a B-2-es lopakodón – jegyezte meg Steve. – Pontosan. Ugyanúgy is kell használni. De van egy különbség. Úgy programoztuk a nukleáris fegyvert, hogy nem robban fel rögtön a becsapódáskor. Lesz még harminc másodpercük, hogy olyan messzire kerüljenek, amennyire csak lehet. David úgy érezte, forog vele a világ. Azt gondolta, menten elájul ettől az atomrobbantás körüli eszmecserétől, ha nem foglalja le az agyát valami mással. – Megnézem, hogy állnak a rádióadóval.

Amikor David tántorogva elindult, Steve az órájára nézett. – Szent isten, David, késésben vagyunk! Azt csak David és Connie tudta, hogy mivel vannak késésben. Megmondták Steve-nek, hogy ne aggódjon, mert ott lesznek időben. Azzal Steve kiszaladt a hangárból. David a támadógépre meredt, miközben elindult, hogy ellenőrizze, hogyan haladnak belül az asszisztensek. Connie megállította. – Harminc másodperc? Lehet, hogy én látom rosszul, de nem gondolod, hogy nyamvadt harminc másodperc egy kicsikét rövid idő, amikor egy nukleáris robbanás elől akarsz elmenekülni? – Nem annyira. Nem dobjuk le a bombát, csak amikor már a kapuban vagyunk. Amellett pedig Hiller állítólag zseniális pilóta. Szikrák hullottak az emelvényre; az egyik technikus elkezdte felhegeszteni a szerkezetet a gép aljára. Amikor David a technikus felé nézett, az levette a védőmaszkot. – Ez a legerősebb mikrohullámú adókészülék, amit be tudtunk szerezni. Ez tudatja majd velünk, mikor juttatja be a vírust. – Aha. Aztán mindannyian drukkolunk és imádkozunk, hogy a pajzsok kikapcsoljanak. – Miért te? – Connie még nem adta fel. – Miért pont neked kell menned? Úgy értem, nem csak egy gombnyomásról van szó? Nem tudod valakinek megmutatni, hogy kell bejuttatni a vírust, valakinek, aki ki van képezve az ilyen küldetésekre? David elgondolkozott, hogy Connie mit ért azon, hogy ki van képezve ilyen küldetésre. – Nem hinném, hogy volt már ehhez hasonló küldetés. És ha valaki ki van rá képezve, akkor az én vagyok, mert én terveztem a vírust. Mi van, ha valami elromlik, vagy nem úgy működik, ahogy elképzeltem? Gyorsan ki kell találnom valamit, módosítani a szignált, vagy… ki tudja? Odalépett, hogy felvegye az üdítős dobozt, amelyét Mitchell lőtt le a földre. – Con, tudod, hogy mindig a bolygónkat próbálom megmenteni! Eljött az én pillanatom! Bedobta a dobozt a szemetesbe, puszit nyomott Connie homlokára, aztán sietősen a támadóhajó pilótafülkéje felé vette az irányt. Connie vegyes érzelmekkel nézett utána. Hangosan jegyezte meg, de csak úgy önmagának: – Most bezzeg ambiciózus! *** Amikor Jasmine megkérdezte, kitől tudna kölcsönkérni egy ruhát a laborban, mindenki ugyanazt a nem túl meggyőző választ adta. – Próbálja meg Dr. Rosenastet! – ajánlották, de egyértelműen tudtára adták, hogy ez a

megoldás csak utolsó lehetőségként, kizárólag életveszély esetén veendő igénybe. Miután ismételten kopogott, Jas meghallotta, hogy valaki zsörtölődik és szitkozódik az ajtó másik oldalán. Amikor már épp tovább akart állni, valaki feltépte az ajtót, és Jasmine egy hatalmas bifokális szemüveggel találta szemben magát, amely mögül egy hatvanéves nő arca tűnt élő. Ősz haja magas kontyba volt fonva. Fehér köpenye alatt hibátlan eleganciával volt felöltözve: sötétzöld blézert viselt első osztályú selyemből készült fekete szoknyával. A hölgy mögött feltáruló helyiség egyszerre volt iroda, labor és lakószoba. A helyiség tele volt tudományos felszerelésekkel és a hölgy személyes holmijával. Jasmine szerint Dr. Rosenast inkább úgy nézett ki, mintha a Télapó felesége lenne, nem mintha a világ egyik vezető mérnöke. – Dr. Rosenast, nem szívesen zavarom… – Már megmondtam annak a másik baromnak, hogy még nincs kész – vágott közbe a nő. Az újjáépített űrhajónak kevesebb mint fél óra múlva a levegőbe kell emelkednie, és Dr. Rosenast még mindig nem volt kész egy nagyon fontos alkatrésszel: egy teljesítményerősítő-transzformátorral, amely megcsapolja a hajó energiáját. Enélkül David nem tudná használni a számítógépét a vírus bejuttatásához és az anyahajó szignáljának a megfertőzéséhez. – Már rég kész lennék, ha nem zavarnának ilyen kicseszettül sokszor! – Én egy ruhát szeretnék kölcsönkérni – szúrta közbe Jasmine –, olyat, amelyikben meg lehet esküdni. Az öregasszony szétnézett a folyosó mindkét irányában, mintha meg akarna bizonyosodni róla, hogy nem a Kíváncsi Kamerában van. Amikor meggyőződött afelől, hogy Jasmine-nek komolyak a szándékai, behúzta “vendégét” a szobába, és odavezette a ruhásszekrényhez, amelyből már kifolyt a sok ruha, amit a föld alatt eltöltött tizenkét év során gyűjtött össze. – Élek halok a TV-shopért – ismerte be bűnbánóan. – Azt hiszem, maga mellben túl erős ezekhez a ruhákhoz, de tessék, kölcsönveheti, amelyiket csak akarja. Nekem folytatnom kell a munkát. Amikor a doktornő visszatért a félkész transzformátorhoz, Jasmine rávetette magát a ruhákra. Dr. Rosenast igazi ruhabolond volt, akit szoros érzelmi szálak kötöttek a hosszan felsliccelt kínai darabokhoz. Hova veszi fel ezeket a ruhákat?, töprengett Jasmine. Aztán kutatómunkája végéhez ért, amikor felfedezett egy egyszerű, fehér és sárga virágmintás vörös kánikularuhát. Útban az ajtó felé Jas nyomott egy puszit a meglepődött hölgy arcára, aztán sietve elindult a női öltöző felé. Néhány perc alatt kifestette magát, aztán sietve átöltözött. A telt keblű Jasmine-en feszesen állt a ruha. – Dylan, húzd fel a cipzárt! A kisfiú egy percig küszködött a cipzár felhúzásával, aztán feladta. – Túl kicsi. – Hagyjad, jó lesz ez így is! Menjünk, kölyök, mert a végén még elkésünk! Ms. Dubrow-hoz foghatót már jó rég nem láthattak azok a férfiak, akik mellett elhaladt. Hozzá voltak szokva, hogy a női dolgozókat tetőtől-talpig steril fehér ruhában lássák. Jasmine

a rászegeződő pillantásokból érezte, hogy a ruha túl kicsi. Különösen a mellénél. Jasmine és Dylan befordultak a sarkon, és odaértek a kápolnához. A szoba egyszerre volt Isten háza és szórakozóhelyiség. A festett üvegablakok mögött neoncsövek világították meg a filccel borított pókerasztalokat. Az 51-es körzet “ökumenikus” lelkésze, Duryea káplán, egy einsteini hajviseletű idős úriember lépett be a szobába. Miután félretolt egy pingpongasztalt az útból, kezet rázott Jasmine-nel. – Hívja valaki a tűzoltókat, mielőtt porig égek! – Steve az ajtóban állt, és a tenyerével az arcát fogta. El volt ragadtatva, hogy Jasmine milyen gyönyörűen fest a ruhában. Előrejött a sorok között és egy puszit nyomott szerelme arcára. – Egyszerűen Jas-ziálisan nézel ki! – Három percet késtél! – Ismersz. Szeretem… – Tudom, tudom – fejezte be helyette Jasmine a mondatot –, szereted a drámai belépőket. A káplán felállt a pulpitusra, és ellenőrizte, hogy minden megvan-e. – Steve, nálad van a gyűrű? – Naná! – A kölcsönbe kapott egyenruha zsebéből előhalászta a gyűrűt. – Tanúk? David és Connie végszóra jelentek meg. Mindketten lázasan dolgoztak a nyakkendőn, amelyet David másodpercekkel korábban kapott kölcsön. Nem sikerült rendesen megkötniük, így végül egy formátlan csomót hagytak rajta. Előrejöttek, és elfoglalták a helyüket a boldog pár két oldalán. Amikor Duryea látta, hogy minden rendben, mosolyogva belekezdett az esküvői beszédbe. A rövid szertartás legalább annyira jelentőségteljes és megindító volt a két tanú számára, mint a mennyasszonynak és a vőlegénynek. A fogadalomtétel alatt Connie megfogta David kezét, és a férfi jegygyűrűjével játszott.

27 A műszakiak, akik a tíz F-15-öst javították, igazi show-műsort adtak elő. Utasításokat kiabáltak egymásnak, szerszámokat kértek feladásra. Ugyanazzal a precíz összehangoltsággal mozogtak, mint egy Indy 500-as verseny autószerelői. Az idővel kellett versenyre kelniük, hogy a csillogó-villogó gépeket felkészítsék a repülésre. A szegecselőpisztolyok és a préslégkulcsok hangja visszaverődött a falakról. Hasonló munka folyt a gigantikus hangár minden szegletében, amelyet most zsúfolásig megtöltötték a minden rangú és rendű repülőgépek. Amikor éjfél körül megjött a parancs, Mitchell őrnagy legénysége lázas munkába kezdett. Nemcsak saját hangárukat, hanem a teljes, hatszáz négyzetmérföldes Nellisi Kísérleti Övezetet átfésülték, hogy összegyűjtsék az összes működő és félig működő repülőgépet. Mivel az 51-es körzet látszólagos feladata a kísérleti repülőgépek kutatása és fejlesztése volt, szép nagy repülőgépparkra tettek szert az évek során. A legtöbb darab a sztenderd amerikai polgári és hadi repülőgépek kezdeti modelljei közül került ki, de volt néhány különleges prototípus is; olyan egzotikus repülők, amelyek sosem kerültek tömeggyártásra. Ilyen volt például az ék alakú Martin X-29-es és az esetlen MSU Marvel Stol, a farokszélzsákba szerelt légcsavaros gázturbina hajtóművével. Ezeket a gépeket Amerika ellenségeitől “zsákmányolták” vagy a szövetségeseiktől “véletlenül ideirányították”. A leghasznavehetőbb az F-15-ös flotta volt, amelyre a kilenc mérföldre északra fekvő Papoosa-tavi “minibázis” süllyesztett raktárhangárainak egyikében bukkantak rá. Mint a legtöbb repülőből, amit találtak, az F-15-ösökből is hiányoztak alkatrészek, amelyeket az évek során szedegettek ki belőlük, más projektek kedvéért. Az egyikről a radarrendszer hiányzott, míg a másikról a hátsó vezérsík tűnt el. Mégis ezek a gépek képviselték a valódi csúcstechnológiát, és volt egy nagy előnyük szinte az összes többi géppel szemben: volt hozzájuk rakéta, amit ki lehetett lőni. A főtechnikus megállapította, hogy a tízből nyolcat tudnak közülük előkészíteni a harchoz az ellentámadás tervezett kezdési időpontjáig. A támaszpontra megérkezett a szükséges erősítés. Nagy rémületet okozott, amikor egy csapat F-111-es minden előzetes bejelentés nélkül hajnali kettőkor megjelent. A gépeket kiképzésen részt vevő külföldi pilóták és a kiképzőtisztjeik vezették, akiket magukra hagytak egy teszttelepen, amikor kezdetét vette az invázió. Nem tudtak az 51-es körzet üzeneteire válaszolni, ezért úgy döntöttek, hogy egyszerűen idejönnek és csatlakoznak a többiekhez. Csak három pilóta volt gyakorlott kiképzőtiszt. A többi tizenhét tanulópilóta volt a szövetséges országokból: csehek, hondurasiak és egy csoport Nigériából. Mint a világon a legtöbb pilóta, ők is tudtak angolul, a repülés nemzetközi nyelvén. A leszállópályákat nem világították ki, így nagy szerencséjük volt, hogy épségben megúszták a leszállást. A hangárban mindannyian tisztában voltak a támadás tervével és eredményességének valószínűségével. Mitchell nem köntörfalazott. Szenvtelen hangon magyarázta el, hogy még ha sikerül is a védőpajzsokat kikapcsolni, az idegen lények akkor is számbeli és technikai fölényben vannak. A legjobb esetben légi közelharcra számíthatnak a gyorsabb, jobban

manőverező támadógépek mindent elözönlő flottája ellen, amely több ezer gépet lőtt le eddig világszerte, és mindössze egyetlen áldozatot szenvedett el. Amikor Mitchell a mondandójának végére ért, körbenézett és megkérdezte, hogy van-e olyan, aki meggondolta magát. Elmondta, hogy jobb, ha most szólnak, mint akkor, amikor már a levegőben vannak. Senki sem jelentkezett. – Jól van – mondta –, mert mindenkire szükségünk lesz. A hangosbeszélővel felszerelt dzsip a hatalmas gurulóajtók mellett parkolt. Mitchell felállt a hátuljára, hogy beossza a pilótákat a gépeikhez. Amíg a férfiak együtt voltak, hangoskodtak, fitogtatták az erejüket és bátorságukat, egymásnak lódították, hogyan fogják szétverni az ellenséget. De egy órával később már nem hallatszott más a teremben, csak a szerelők szerszámainak zúgása és csattogása. Néhány katona csoportokba verődve csöndesen beszélgetett, de a többség szétszéledt magányos szegletekbe, ahol gondolataikba merülve üldögéltek. Ez a kép fogadta az elnököt, amikor a liftajtó kinyílt, egy órával azelőtt, hogy ennek a szedett-vedett légierőnek észak felé kellett indulnia, hogy harcba szálljon a nyugati-parti városrombolóval. Whitmore szokásos diplomáciai kísérete helyett csak Grey tábornokot és az egyik titkosszolgálati emberét vitte magával. – Honnan ásták elő ezeket a szerkezeteket? Úgy néz ki ez a hely, mint a Smithsonian Repülési és Űrrepülési Múzeuma. – A koldusok nem válogathatnak – emlékeztette az elnököt Grey. – Azt hiszem, Mitchell egy kicsit túlzásba esett. De mi utasítottuk, hogy gyűjtsön be mindent, ami tud repülni. – Hány gépet tudunk a levegőbe küldeni? – kérdezte Whitmore. – Ha azt kérdezed, hogy hány harcképes pilótát tudunk tisztességesen működő gépbe ültetni, akkor a válasz harminc. De lejjebb visszük a mércét és a számot megnöveljük száztizenötre. Whitmore azért érkezett, hogy megszemlélje a katonákat, mielőtt csatába indulnak. Nem számított arra, hogy ilyen csendes, ilyen lehangolt kép fogadja majd. Ezek az emberek nem tűntek túlzottan lelkesnek. Az elnök elindult a repülők közötti hosszú folyosókon. Néhol megállt, hogy egy-két lelkesítő szóval biztassa a katonákat, vagy hogy közelebbről is szemügyre vegye a repülőket. A legtöbben annyira mélyen a gondolataikba merültek, hogy szinte fel sem pillantottak, amikor az elnök elhaladt mellettük. Whitmore elképzelte, amint George Washington megy végig az átfagyott, éhező katonák között Valley Forge-ban, csöndesen méregetve a közhangulatot és a katonák elszántságát. Egy férfihoz ért, aki keresztbe tett lábbal ült a földön és látszólag magában beszélt. Közelebbről láthatóvá vált, hogy imádkozik. Gyors, érthetetlen szavakat küldött a mennyország felé, abban a biztos tudatban, hogy már nincs sok hátra. A következő sarkon egy fiatal, izmos férfi állt egy szál farmernadrágban. Keservesen zokogott. A fényképeit kiszedte a pénztárcájából és szabályos sorokba rendezte őket a betontalajon. Letörölte a könnyeit és elkezdte sorra felragasztgatni a képeket a repülőgépe, egy régi P-51-es Mustang oldalára. Whitmore megértette, hogy a szeretteinek a képei azok, akiket elveszített a robbanás során. A fiatalember fájdalmát Whitmore is átérezte, és akarva-akaratlanul azokra a percekre

gondolt, amikor Marilyn szorítását gyengülni érezte a karján. Hirtelen Grey fogta meg a karját, és elhúzta a helyszínről. Katonaszemmel nézve siralmas látványt nyújtottak az újonnan verbuvált emberek. Egy homlokát ráncoló hatvanéves férfi ült egy orosz MiG pilótafülkéjében és egy lehetetlenül vastag kezelési útmutatót olvasót, amely gyenge minőségű fordítása volt az eredeti orosznak. Whitmore váltott vele néhány szót és megtudta, hogy nem vezetett semmilyen gépet a koreai háború óta. Mégis ő volt a leggyakorlottabb pilóta a csoportjában. A többiek közül legtöbben még egyáltalán nem repültek. Egy csoport tagjai az egyik gép szárnyán és törzsén ácsorogtak, miközben egy kaliforniai repülésoktató a pilótafülkében ült és “gyorstalpaló” tanfolyamot tartott arról, hogyan lehet egy repülőt a levegőben tartani. Ezek az emberek önként jelentkeztek a legutolsó és legkegyetlenebb feladatra, amelyet Mitchell kiosztott. Az ő feladatuk az lesz a harc során, hogy azokkal a gépekkel repülnek, amelyekhez nem volt lőszer a támaszponton. Ők lesznek a csalétkek, hogy rájuk lőjenek a földönkívüliek, miközben a nagyobb gyakorlattal rendelkező pilóták megtámadják a nagy hajót. Whitmore egy pillanatra megszakította a kiképzést, hogy köszöntse ezeket a pusztulásra ítélt fiatal férfiakat és nőket, majd továbbment. Végül elért a hangár elejébe, az F-15-ösökhöz. Whitmore jól ismerte a járművet. Jó néhány órát eltöltött a csillogó gépben, mielőtt előléptették volna a lopakodókra. Meglepődve tapasztalta, hogy az elnöki gép kapitányát, Birnham kapitányt is ilyen gépre osztották be. Még meglepőbb volt számára az a tény, hogy Birnham figyelmesen hallgatta, amint egy dús szakállú, egyszálbélű fickó – akit Malacnak becéztek – a repülőgép bizonyos funkcióit ecsetelte. Malacnak volt egy nagy motorja, és a hétvégeken a bandájával motorozott, akik a Pokol Angyalainak voltak az utódai. Fekete bőrnadrágot viselt és a farmerdzsekijére gót betűkkel volt ráírva a neve egy obszcén ábra fölé. Whitmore bekapcsolódott a beszélgetésükbe, és megtudta, hogy a motoros évekig állomásozott San Diegóban, ahol tengerészeti főműszerész volt. Whitmore nem kérdezte meg Malactól, honnan tanult meg F-15-ösön repülni. Biztos volt benne, hogy nem akarja tudni a választ. Sok ideges pilóta követte Whitmore-t és Greyt a kijárat felé, és annak a híre, hogy az elnök ott tartózkodik már eljutott a hangárajtó mögötti táborhelyre is. A sátrakban és a járművekben sorra kigyulladtak a lámpák, amint a hontalan civilek kiszállingóztak az éjszakába. Az elnök fellépett a hangosbeszélővel felszerelt dzsip hátuljára, néhányszor megkocogtatta a mikrofont, aztán beszélni kezdett. – Jó reggelt! – kezdte bizonytalanul. A hangár belsejéből gyorsan előjöttek az emberek a gépeik mögül, hogy összegyűljenek a nyitott ég alatt, közel az F-15-ösökhöz. Whitmore megfordult, hogy megnézze, látni lehet-e már az éjjeli égbolton a közeledő hajnal jeleit. A kelő Nap helyett azt látta, hogy a kimerült menekültek a hangárajtó felé masíroznak. Az elnök néhány percig csendesen állt a mikrofon mögött. Kínosan nézett a várakozással teli arcok felé, nem tudva mit is mondjon nekik. Aztán, anélkül, hogy tudta volna, hol is kezdje, belefogott. – Nem egész egy óra múlva Önök közül több mint százan elindulnak észak felé, hogy szembeszálljanak az ellenséggel, amelynél hatalmasabbat a Föld nem ismer. A világ minden tájáról csatlakoznak magukhoz pilóták, akik hasonló támadásokat indítanak a Földet megtámadó másik harmincöt űrhajó ellen. Ez a harc az emberiség történetének legnagyobb légi összecsapása lesz – szünetet tartott, hogy eltűnődjön a gondolaton.

– Emberiség. Ez a szó a mai nappal új jelentést nyer. Ha bármi jó származik a bolygónkat ért kíméletlen és igazságtalan támadásból, akkor az annak a felismerése, hogy milyen sok a közös bennünk, emberekben. Új szemszögből nézzük majd ezután, hogy mit jelent együtt élni ezen a bolygón. Ez a konfliktus megvilágította, mennyire jelentéktelenek az egymás közti csekély különbségek, és emlékeztetett minket arra, hogy mi az emberek jól fölfogott közös érdeke. A támadás megváltoztatta a történelem menetét, és új értelmezést adott annak, hogy mit jelent embernek lenni. Ettől a naptól kezdve lehetetlen lesz elfelejteni, hogy a világ népei és nemzetei mennyire egymásra vannak utalva. – Azt hiszem egy kissé ironikus, hogy ma van július 4-e, az Amerikai Egyesült Államok függetlenségének évfordulója. Talán a sors keze, hogy a mai nap újra a szabadságért való küzdelem kezdetét jelzi. De ez alkalommal valami sokkal alapvetőbb dologért küzdünk, mint a szolgaság, az üldöztetés vagy az elnyomás felszámolása. Olyan ellenség ellen harcolunk, amelyik nem lesz elégedett, amíg az utolsó szálig meg nem semmisít bennünket. Ez alkalommal az élethez való jogunkért harcolunk, az emberiség fennmaradásáért. Az elnök egyre magabiztosabban folytatta: – Egy óra múlva szörnyű ellenséggel szállunk szembe. Egy olyan hadsereg ellen fogunk harcolni, amely sokkal hatalmasabb, mint amilyet az emberiség eddig valaha látott. Nem teszek hiú ígéreteket. Nem vállalhatok semmilyen garanciát arra, hogy győzedelmeskedünk. De ha van olyan csata, amelyben érdemes harcolni, ez az. És ahogy körbenézek, rá kell jönnöm, milyen szerencsés vagyok, hogy itt lehetek ebben a kritikus pillanatban, olyan emberekkel körülvéve, mint maguk. Maguk hazafiak, a szó legeredetibb és legigazabb értelmében: olyan emberek, akik szeretik a hazájukat és hajlandóak szolgálatába állítani a tehetségüket, az ügyességüket, sőt néhány esetben még az életüket is hajlandók feláldozni annak érdekében, hogy megvédjék. Megtiszteltetésnek tartom, hogy magukkal harcolhatok, és elmondhatom, hogy akár győzünk, akár vesztünk, nem megyünk csöndesen az éjszakába! Nem tűnünk el harc nélkül, hanem elszántan küzdünk azért, ami a miénk. – És ha sikerül, ha sikerül valahogy elérni azt, ami annyira lehetetlennek tűnik, akkor ez lesz az elképzelhető leghatalmasabb diadal. Július 4-e nemcsak amerikai ünnep lesz többé. Ez lesz az a nap, amikor a Föld minden nemzete összefogott és azt kiáltotta: “Nem fogunk lefeküdni és meghalni. Tovább fogunk élni! Életben maradunk!” Ma ünnepeljük a Függetlenség Napját! – mennydörögte. Whitmore hátralépett a mikrofontól. A tömeg tombolt. A körülötte összesereglett férfiakat és nőket mélyen megindította a beszéd. Elfelejtették félelmeiket, öklüket a magasba lendítették. Bárhova követték volna vezetőjüket. A taps és az ordítás tovább folytatódott, amikor Whitmore leugrott a dzsipről és átverekedte magát az F-15-ösökhöz. Grey látta, hogy az elnök gyorsan közöl valamit Mitchell őrnaggyal és az elnöki gép pilótájával, Birnhammel. Amikor észrevette, hogy Birnham átadja a repülős dzsekijét és sisakját a főparancsnoknak, Grey elindult felé a tömegen keresztül. – Tom Whitmore – szólt Grey reszelős hangján, eljátszva a mérges mentort –, mégis, mi a fenét csinálsz? Whitmore már beöltözött a repülős ruhába, és épp az egyik repülőt vizsgálta. Rámosolygott

régi barátjára. – Én pilóta vagyok, Will. A levegőben a helyem – azzal felrakta a sisakját és még hozzátette: – Nem kérhetem ezeket az embereket, hogy olyan kockázatot vállaljanak, amelyre én magam nem vagyok hajlandó. – Gondolj arra, mit jelentene az emberek számára, ha megtudnák, hogy az amerikai elnök meghalt. – Will, azt hiszem, ez az utolsó esélyünk. Ha nem jövök vissza, holnap úgysem számít már, hogy van-e elnök vagy nincs. Grey meg akarta győzni, de látta, hogy az elnök tántoríthatatlan. Szólt a titkosszolgálat emberének, de az csak megvonta a vállát és a fejét csóválta. Hivatalosan nem támogatta, amit az elnök csinált, de magában csodálta azért, amit tesz. Amikor Grey visszanézett, Whitmore már mászott befelé a pilótafülkébe, és élénk beszélgetésbe mélyedt egy emberrel, akinek a dzsekijén a következő felirat állt: MALAC. Grey magánkívül hagyta el a hangárt, hogy elfoglalja pozícióját a haditeremben. *** A felszállás előtti feszültségterhes pillanatokban a műszakiak még egyszer leellenőrizték az-űrhajót. A pilótafülkét egy tucat papírfecnivel aggatták teli, amelyek a vezérlőpult különböző pontjairól lógtak alá, filctollal készült ábrákon ismertetve a különböző eszközök használati utasítását. Nem igazán professzionális megoldás, de a célnak megfelelt. A hajó körül álló emberek azon töprengtek, hogy bocsássák a két űrutazót útjára. Senki sem mondta ki hangosan, de mindenki ugyanarra gondolt: Steve és David egymillió módon vallhat kudarcot a küldetésük során, de csak egy módon érhetnek el sikert. Valószínűleg nem térnek vissza többé, és ez még nehezebbé tette a búcsúzást, még véglegesebbé. – Amikor visszajövök, meggyújtjuk a maradék tűzijátékot – mondta Steve Dylannek. Jasmine megpróbált mosolyogni. Steve vállaira tette a kezét, közel hajolt a hozzá, és súgott valamit a férfinek, amitől amaz elvigyorodott. Amikor Jasmine a mondandójának végére ért, megpuszilta Steve-et, felkapta Dylant, és felment a megfigyelő emelvény lépcsőin. Megszólalt a hangosbeszélő: – Egy perc a felszállásig. Hagyják szabadon a területet. – David, figyelj! Julius volt az. Félrehívta a fiát, körbepillantott, hogy látja-e őket valaki, aztán széthúzta a dzsekit. – Tessék, ezeket vidd magaddal. Szükséges esetére! Az övébe egy pár elcsent egészségügyi tasak volt bedugva, amelyeket emlékként tett el az elnöki gépen való utazásról. A fehér zacskókon az elnöki pecsét díszelgett. David mosolygott,

amikor megpillantotta az ajándékot. – Fantasztikus vagy, apa. Én is szeretnék adni neked valamit. Egy pillanatig kotorászott a számítógépe tokjában, aztán előhúzott egy kapellit és egy kis, bőrkötéses Bibliát. Julius meg volt lepve. Sosem gondolta volna, hogy Davidnél Biblia legyen. David közel hajolt az apjához, és azt suttogta: – Szükség esetére. Julius tetőtől talpig végigmérte a fiát, majd megjegyezte: – Szeretném, ha tudnád, hogy nagyon büszke vagyok rád, fiam! Ezek a szavak sokkal többet jelentettek David számára, mint az apja gondolta volna. Julius félreállt, hogy David elköszönhessen még valakitől. Connie állt az űrhajó mellett. Neki és Davidnek annyi közös elintéznivalójuk volt még, olyan sok mondanivalójuk. Most úgy tűnt újra elveszítik egymást – ezúttal örökre. Annyi mindent szerettek volna még mondani egymásnak – hogy most egyikük sem volt képes megszólalni. – Vigyázz magadra! – Ez volt minden, amit Connie ki tudott préselni magából. David megfordult, és elindult Steve után a létrán. – Állj! Még nem mehetünk! – Steve hirtelen őrült módon kutatni kezdett az egyenruhája zsebeiben, mintha elveszített volna valamit. – Szivar, ember! Szivart kell szereznem! Steve kész volt kiszaladni a teremből. Nem volt babonás túl sok dologban, de tudta, hogy ha nem várja győzelmi szivar az út végén, akkor valami szörnyűség fog történni. Julius elkapta Steve karját és előhúzott két szivart a dzsekije zsebéből. – Tessék. Az áldásommal. – Maga egy életmentő! – mondta neki Steve, és Julius remélte, hogy Steve-nek igaza lesz. Néhány másodperccel később Steve felszökellt a létrán, és beszállt az újjáépített földönkívüli űrhajóba. David félszegen követte. *** Connie csatlakozott Jasmine-hez és a többiekhez a megfigyelőfülke üvegfala mögött. A fülke egy kis helyiség volt, amelyet azért terveztek sok évvel ezelőtt, hogy innen ellenőrizzék az űrhajótároló hatalmas hangárban a biztonságot és más funkciókat. A fülkében található berendezések, amelyek nagy része kihasználatlanul állt, amióta az ötvenes évek végén felszerelték őket, nem voltak túl bizalomgerjesztőek. A gépek nagy részét külön erre a célra készítették, és a műanyag ragasztócsíkok, amelyekkel annak idején feliratozták az irányítópultot, kezdtek már leválni. Néhány a földre hullott, amikor leemelték a műanyag porfogót. Szerencsére a főtechnikus, Mitch azért rájött, hogyan kell kezelni. Miután megnyomott

néhány gombot, az egész szoba megremegett. Magasan fölöttük egy ősi elektromos motor életre kelt és a betontető egy nagy szelete elkezdett kinyírni, aztán egy másik szelet is követte, hogy utat nyisson az űrhajónak. A nyílás a tetőn egy lejtős alagútba vezetett, amelyen keresztül ki lehetett jutni a szabadba. Az alagút körülbelül száz láb széles volt, ami mindössze néhány láb manőverezési helyet hagyott Steve-nek arra, hogy kijuttassa a hatvan láb széles űrhajót. Természetesen az alagút tervezői nem gondoltak arra, hogy a hajónak egy hozzáerősített atombombával kell majd átjutnia az alagúton. Amikor visszajeleztek rádión, hogy a felszíni ajtók is kinyíltak, Mitch intett Steve-nek, hogy szabad a pálya. A pilóta visszaintett a fejével, és jelt adott, hogy kinyithatják a kapcsokat. – Ez most fontos – jelentett be Steve, megvárva, hogy David osztatlan figyelemmel nézzen rá, majd átnyújtotta az egyik szivart. – Vigyázz erre! Ezzel fogjuk megünnepelni a hazatérésünket. Ez lesz a “győzelmi táncunk”. De addig nem gyújtunk rá, amíg nem hallottuk énekelni a kövér hölgyet. Amikor átnyújtotta a szivart, észrevette a zacskókat David ölében. – Egy vallomással tartozom – mondta David, miközben beövezkedett. – Nem igazán lelkesedem a repülésért. Miközben beszélt, a kapcsokat kioldották. A hajó oldalai a földhöz csapódtak, elég hangosan ahhoz, hogy az űrhajóban is hallani lehessen. A gép a levegőbe emelkedett, egy kicsit billegett, aztán tizenkét láb magasságban stabilizálódott és olyan szilárdan állt, mint egy kőszikla. Két fehér kar, mint a póklábak, kiemelkedtek a műszerfalból és kinyúltak, hogy könnyen elérhető távolságban legyenek a pilóta ülésétől. – Szerelmes vagyok ebbe a gépbe – jegyezte meg Steve. David mosolyt erőltetett az arcára. – Én is szeretni fogom, ha egy darabban érünk ki az épületből. A robbanófejre gondolt, amely szinte közvetlenül a széke alatt volt. Steve addig vitte fölfelé a gépet, amíg egy vonalba nem kerültek az alagúttal. David ujjainak nyoma ottmaradt az ülés karfáján. Steve viszont emelkedett hangulatban volt. – Felkészültél? Rendben. Akkor kezdődjön a buli! Steve a hajó orrát az alagút felé irányította, majd hátrahúzta a botkormányt. A gép reagált, de nem úgy, ahogy azt Steve várta. Megiramodott hátrafelé, keresztül a nagy termen és egyre gyorsult, amíg a hátulja a falba nem ütközött. Szerencsére ott volt néhány üvegszálas légkondicionáló cső, amely lecsökkentette az ütközés erejét. – Pardon! David levegő után kapkodott. – Micsoda? Majdnem szívinfarktust kaptam! Steve előrenyúlt, lehámozott egy ragasztószalagot a műszerfalról, és megfordítva ragasztotta vissza a papírfecnit.

– Próbáljuk meg újra! Ezúttal gyengéden előrefelé tolta a botkormányt. A hajó megindult előre, és lassan bekúszott a kijárati alagút szájába. Az alagút felfelé emelkedett. Steve tudta, hogy szerencséje volt az első ütközésnél. Ügyelt arra, hogy nagyon lassan haladjon, és inkább súrolta a tetőt, ho gy elegendő hely legyen az alul lévő robbanófejnek. Amint a gép orra kiért az alagútból, Steve erősen előrenyomta a kormányt. A gép kiszáguldott az alagútból. Az éjszaka éppen kezdte átadni a helyét a nappalnak. Hajnalodott. Ahogy kiértek a kapun, a támadógép spirális alakban vadul gurulni kezdett, mint egy hordó. Egy pillanatra egyenesbe kerültek, aztán újra kezdték a csavarokat meg a zuhanórepüléseket. – Áááááágh – David feltalált egy új hangot, amit egyszerre nyögve és gurgulázva képzett. – Steve, mi a gond? – Gond egy szál se! – nyugtatta meg a pilóta, kiegyenesítve a hajót. – Csak egy kicsit össze akarok melegedni a drágámmal. Kell szereznem magamnak egy ilyen repülőt! – Nézd, kérlek, ne csináld ezt! Tudod, van ez a kis probléma a fülemmel. Nagyon komoly! Steve válaszul újabb manőversorozatba kezdett a villámgyors hajóval. *** Az elnök F-15-ösének pilótafülkéjéből figyelte, amint a támadógép felszállt. Negyven repülő gurult a kifutópálya felé, amerre a keleti égbolt lassan vörösből rózsaszínbe váltott. Amint Steve és David támadógépe kilőtt a világűr félé, a többi pilóta mindössze egy sötét csíkot látott belőle. Amikor a bemutató véget ért, Whitmore beült a pilótafülkébe. Becsatolta a sisakját, majd rádión a haditermet hívta: – Grey, hallasz engem? – Igen, Sas-1, hangosan és tisztán. Maradj készenlétben! – Grey feszült hangja tudatta az adást hallgató pilótákkal, hogy valami nincs rendjén. Egy perccel később a tábornok rossz hírekkel tért vissza. – Sas-1, az elsődleges célpontunk pályát változtatott. Most figyeljük a radarernyőn. – Merre tart? Az elnök azt feltételezte, hogy eltávolodik, és ezzel az egész terv meghiúsul. – Azt hiszem, a mi kis titkunk kitudódott. A hajó keleti-északkeleti irányban halad igen nagy sebességgel. Pontosan felénk tartanak, uram. Becsült idő az érkezésig harminckét perc. Whitmore úgy tervezte, az alkalomra verbuválódott alakulatát felviszi a levegőbe, hogy a pilóták megismerhessék a repülőgépeiket egy kis gyakorlás keretében. Most a tervnek ezt a részét törölni kellett. Tudta, hogy a többi pilóta is hallotta az adást, ezért megpróbálta kedvező színben feltüntetni a változást.

– Ez azt jelenti, hogy nekünk jut az az előny, hogy hazai pályán játszhatunk. Szálljunk fel a levegőbe és jelöljük ki a saját térfelünket! Aztán átkapcsolt a különcsatornára, amelyet Grey nyitott számára. – Will, hallasz? – Mondjad, Sas-1! – Hívj erősítést! Szerezz meg minden segítséget, amit tudsz! Szükségünk lesz rá!

28 David szemei mint két üveggolyó forogtak a szemgödreiben. Amikor épp nem nyögött, úgy nézett ki, mintha magában énekelne. Steve végül megsajnálta utasát, és egyenesbe hozta a gépet. Lenyűgöző szerkezet volt. Villámgyorsan repült, de ugyanakkor pontosan lehetett irányítani. Úgy fordult, mint az álom, és úgy tűnt, mintha lenne valamiféle beépített giroszkópja, melynek segítségével biztonságosan került ki bármilyen meggondolatlan manőverből. Nem holmi lélekvesztőről volt szó. – Itt vagy még? David félénken bólintott. Amint az űrhajó kezdte elhagyni a föld légkörét, a kék ég ibolyaszínűre váltott, majd teljesen befeketedett. Amint elhagyták a külső légkör utolsó rétegét, a gép hirtelen felgyorsult, megszabadulva a gravitáció fogságából. Magasan a Föld fölött, az örök éjszakában, amelyet az örökké vakító Nap világított meg, a támadó megindult fölfelé, a körülöttük ragyogó csillagok közé. Steve számára ez csodálatos pillanat volt. Úgy viselkedett, mint egy kisfiú, akinek egy varázslat folytán végre teljesül a hőn óhajtott vágya. – Régóta vártam erre! Most csöndesen haladtak egyre följebb és följebb. Az egyik oldalukon a Nap volt, a másikon a Hold. Előttük húzódott a világűr végtelenbe nyúló hatalmas fala. Steve egy pillanatra azt hitte, sétarepülésen van, és teljesen megfeledkezett róla, hova is indultak. David nagy nehezen erőt vett magán, és gondosan tanulmányozni kezdte a padlón felállított monitorokat. Meglátott valamit, amitől kis híján elveszítette az eszméletét. A sodrott nejlonnal és strapabíró biztonsági övszalaggal a földhöz erősített monitorok egyike úgy tűnt, mintha életre kelne, és felemelkedett a levegőbe, mint egy csáp. – Érzed? Ez a súlytalanság. Megérkeztünk! Steve-nek már volt némi tapasztalata a súlytalansággal kapcsolatban. Egyszer sikerült meghívót szereznie, hogy egy B-52-es csomagterében utazhasson, amely parabola alakban repült. A repülő felért a pályájának a tetejére, aztán zuhanni kezdett egy gondosan kikalkulált pályán, amely a zéró-gravitációt szimulálta és lehetővé tette, hogy az utasok alkalmanként két-három percig lebeghessenek. Ezért Steve számára a súlytalanság élménye már ismerős volt. Nem úgy Davidnek. Ha eddig csak képzelte volna, hogy a reggelije jön felfelé a nyelőcsövén, akkor most igazából is érezte. – Persze – morogta –, súlytalanság. Erre gondolhattam volna! David megfordult, hogy kinézzen az ablakon, egyenesen a Holdra. Olyat látott, amit eddig alig néhány ember látott a saját szemével: a Hold árnyékos oldalát. De ami igazán megragadta a figyelmét, azt még sosem látta emberi szem: a Hold méretének negyedét kitevő fekete gömb, a távolban elrejtőzve. Az anyahajó, amelynek sima felszínét megvilágította a Nap. Két szörnyű

villahegy, mint két kardfog állt ki a hajó aljának tűnő részből, és éhesen íveltek át az űrön. – Ott van! – David kezdte leküzdeni az émelygését. – Tarts egyenesen felé! Steve pontosan ezt tette. Kevesebb mint öt perc telt el, hogy elhagyták a Föld légkörét, és még kevesebb ideig tartott, amíg kikerültek a gravitációból. Referenciapont és sebességmérő nélkül nem tudták megállapítani, hogy egész idő alatt gyorsultak. De amikor Steve egy ujjmozdulattal megváltoztatta a hajó irányát, mindkettőjüket lenyűgözte az a hihetetlen sebesség, amivel a Hold felé repültek. – Ugye tudod, hogyan kell ezt a vacakot lelassítani? – kérdezte David csak úgy mellékesen, nehogy megsértse Steve-et. – Hmmm – mondta Steve hirtelen idegesen. – Hmmm? Ez nem hangzik túl biztatóan – mondta David, aki most már a krátereket is tisztán látta a Hold felszínén. – Mi a baj? – Nem értem. A hajó irányíthatatlanná vált. David ránézett a laptopjára. Amióta a kapcsokat kioldották, most először volt lenyűgözve, hogy a fedélzeten van. – Tudtam – mondta Steve-re nézve. – Vagy legalábbis gondoltam. Ahogy leírtad a városromboló belsejét, rögtön gondoltam, hogy kell lennie egy vontató nyalábnak, amely szabályozza a repülőket. Ez egy számítógépes légi közlekedés irányító mechanizmus. Most emelnek be minket. Steve egy kissé bosszankodva kérdezte: – És mikor tervezted ezt megosztani velem? David mosolyogva válaszolt: – Ne haragudj. *** – Már látjuk. Jóval azelőtt, hogy az 51-es körzethez közeledve a városromboló lőtávolba került volna, óriási, tizenöt mérföld széles alakja már láthatóvá vált. Az elnök és a harminc F-15-ös felemelkedett 30 ezer láb magasságba, jóval a közeledő hadihajó és az amatőr pilóták kavalkádja fölé. Az elnök csoportjában volt három polgári pilóta is, akik még sohasem vezettek hadászati repülőgépet. Meglepően jól ment nekik. Whitmore kipróbáltatta velük a gép célzóberendezését. Ezeken a régebbi gépeken a szemmagasságú adatkijelző, a HUD nem mutatott a harcról semmilyen kijelzést, amelyeket a későbbi modellekbe már beszereltek. A csapat, amelyet Sas-alakulatnak nevezetek, az ellenség becélzásához a haditeremben figyelő technikusokra és a régimódi körbekémlelésre volt utalva.

– Alapjában véve, fiúk, nyitva kell tartani a szemünket – tanácsolta Whitmore, aztán Greyhez intézte a szavait: – Van valami hír a kézbesítésről? – Nincs. – Whitmore szinte látta Grey mogorva tekintetét a rádión keresztül. – Ne kezdjenek harcba, amíg nem igazoljuk vissza a csomag kézbesítését! Legalább egy tucat hang szólalt meg egyszerre a rádióban: – Vétel! – a pilóták tudomásul vették a fontossági sorrendet. – És hagyják ezt a rohadt frekvenciát szabadon! – morogta Grey, majd megfordult, és a radarernyőt kezdte figyelni. A repülők négy csoportba szerveződtek, és köröket írtak le a sivatag fölött, nehogy egymásnak ütközzenek. Grey nézte, ahogy körhintáznak a radarernyőn, aztán Connie és Mitchell őrnagy felé fordulva kifakadt: – Ez a hadművelet a leghülyébb, legtyúkeszűbb baromság, amit valaha láttam! Connie félrehívta az őrnagyot, és kérdezett tőle valamit, ami már egy ideje foglalkoztatta. – Mi van, ha ez a hajó még azelőtt ideér, hogy David bejuttatta a vírust? Mitchell arra koncentrált, hogy az ütközet rá eső feladatát szervezze. Arra gondolt, hogy Connie rájött, mi következhet, és a saját életét félti. Erre most nem volt idő. – Mi elég mélyen a föld alatt vagyunk. Ez biztosít némi védelmet. Connie azonnal látta, hogy nem értették meg egymást. – Nem magunk miatt aggódom. A kint levő emberek miatt. Mitchellnek eszébe jutott, hogy mi történt az Észak-Amerikai Légierő Parancsnokságon, és tudta, hogy az 51-es körzet védelmi rendszere gyenge volt ahhoz viszonyítva. Ha a feléjük tartó városromboló tüzet nyit a nagyágyújából, akkor nem fog számítani, hogy a menekültek fent vannak vagy lent – mindenki meghal. Mégis tudta, hogy ha az embereket leköltöztetik a föld alá, az egy hajszállal több esélyt ad a túlélésre. Elhívta az egyik emberét a célkereső feladatkörből, és őt tette meg az akció vezetőjévé. Minden szó és magyarázat nélkül karon ragadta Connie-t, és sietősen távoztak. *** Az anyahajó akkora volt, mint egy kisebb bolygó, amelyet kettészeltek az egyenlítője mentén. A halványan pislákoló félgömbkupolának szinte a teljes felszínét sima külsejű héj védte, kivéve ott, ahol úgy tűnt, mintha azért lenne felnyitva, hogy láthatóvá tegye az alatta húzódó hosszú, vörösesfekete rétegeket. Lapos aljának egyhangúságát tizenöt mérföld átmérőjű kitüremkedések szakították meg. Ezek voltak a városrombolók kupolaformái, ugyanolyanok, mint a Földet megtámadó hajók. Legalább száz volt belőlük, és piócaként tapadtak az anyahajó aljához. Harminchat üres gyűrű mutatta, honnan váltak le a Földet megtámadó óriás hadihajók. A hajó oldalából félelmetesen meredt előre két agyarszerű

kitüremkedés. Teljesen fehérek voltak és legalább száz mérföld hosszúak. Ezek a rejtélyes építmények mamut méretű méregfogakként íveltek át az űrön. Steve-ék hajóját az egyik sötét, egyenetlen csík felé irányították, amely az anyahajó külsejének kilencven százalékát borító acélkék páncélzat darabjai között szaladt. Közelebb érve az anyahajó teljesen betöltötte a támadógép ablakát. Steve és David már nem is látott mást, csak a közvetlenül előttük lévő fekete felszínt. Ellentétben azzal, amit ezer mérföldes távolságból láttak, a hajó felszíne ilyen távolságból nézve meglepően primitívnek mutatkozott. A vékony héj alatt a hajó felszíne olyan hullámos és egyenetlen anyagból állt, mint egy nemrég kihűlt láva; mintha többmérföldnyi terméketlen neolitkori kő lett volna. Egy hatalmas háromszög alakú bejárat vezetett a vastag falakba – ezt a Föld egyetlen felderítő műholdja sem tudta kimutatni. Halványkék fény szűrődött ki az anyahajóból. Amint David és Steve közeledett ehhez a gigantikus méretű bejárati alagúthoz, több tucat, az övékéhez hasonló támadógépet fedeztek fel, amelyek Nyugodtan várakoztak az űrben. A mögöttük tornyosuló megalithoz képest mikroszkopikusnak tűnő támadógépek ki-be úsztak a nyíláson, olyan finoman, mintha egy láthatatlan óceán hullámain lovagolnának. A sötét alagút belsejébe érve egészen más környezetbe kerültek. A falakat és a plafont rozsdabarna színű csempeszerű lapok borították. Elszórtan fénycsóvák lövelltek ki a falból az alagútban, mintha szilárd oszlopok lennének. Amikor Steve és David elhaladtak egy ilyen előtt, az olyan volt, mint valami holografikus fáklya, mint egy mesterséges fényforrás mesterséges képe amely azért éppen elegendő fényt biztosított, hogy lássák, merre haladnak. A meredek falak, amelyek V alakban találkoztak alattuk, egy sor hatalmas, az alagutat keresztező szerkezettel kapcsolódtak össze. Ezeket a támasztószerkezeteket úgy nőtték be szokatlan formájú, organikus dudorok, mint egy elsüllyedt hajó merevítő rúdjait az évek során rárakódott kagylók. A masszív kábelek apró ablakain fény szivárgott ki, talán azt jelezvén, hogy élet zajuk mögöttük. Annak ellenére, hogy 300 mérföldes sebességgel haladtak, a bejárati alagút és a kábelszerű szerkezetek hatalmas méretei azt az érzést keltették a pilótákban, mintha lassan vánszorognának előre, mélyen a tengerfenéken. Az alagútnak vége szakadt, és az apró hajó elérte a kék fény forrását. Megérkeztek az anyahajó központi kamrájába. Olyan volt, mintha opálos kék vízen úsznának keresztül egy ködös napon. Néhány másodpercig sem David, sem Steve nem látott semmit. Egészen addig, amíg az első torony látótávolságon belülre nem került. Ekkor jöttek rá, hogy a köd húsz mérföldre korlátozza a látótávolságot. A tornyok bütykös, dudorokkal teli építmények voltak, amelyek úgy emelkedtek ki a ködből, mint végtelen hosszú kötelek, amelyekre szoros csomókat kötöttek. Máglyaszerű alakjuk lecsöpögő gyertyaviaszra emlékeztetett, amely végül csúcsos, kúpszerű alakot vesz fel. A tornyok külsején átjárók, bekötőutak rajzolódtak ki vil ágosan, amelyek talán a javításokhoz kellettek. A tornyok szédítő méretei – amelyek mind felfelé, mind pedig előrefele a köd homályába vesztek – olyan érzést keltettek bennük, mintha guppik lennének, akik a cápa akváriumába tévedtek. Amint közeledtek az anyahajó központjához, még különösebb dolgot vettek észre. Úgy nézett ki, mint egy csavar teteje, amely egy kör alakú emelvény fölött lógott. A kör alakú emelvény egy ötven mérföld széles vízszintes mező volt, amelynek a szélei meredeken lejtettek. Steve és David közelebb kerültek hozzá, és vérfagyasztó látvány tárult a szemük elé: több ezer űrlényt pillantottak meg, akik zárt sorokban masíroztak az emelvény szélei felé. A hely

felvonuló térnek tűnt. A teremtmények hosszú szögletes hajókba szálltak be, amelyek az emelvény szélein várakoztak. Egy láthatatlan energiapajzs megvédte őket a világűr vákuumától. – Ez meg mi a fene? – kérdezte David undorodva. – Úgy tűnik, előkészítik az inváziót – válaszolt Steve gombóccal a torkában. Hosszú ideje először érezte azt, hogy fél. Támadógépük magasabbra emelkedett a távolból csavarfejnek látszó hatalmas építmény fölé, amely közvetlenül az idegen lények felvonuló tere fölött helyezkedett el. Ez az építmény fordított hegycsúcsként egy hegyes pontból szélesedett hatalmas bázissá. Több ezer emelet magasra épült, és mindegyik szintet hatalmas ablakokkal látták el, amelyek fényesen világítottak. Minden ablak közelében rövid, szilárd gerendák nyúltak a központi kamra belső tere felé, amelyek két vagy három rájatámadót tartottak. Ez volt a központi kikötő, és az idegen civilizáció idegközpontja. David megfigyelte, hogy – ahogy Okun jósolta – a támadók néhány kapoccsal voltak kikötve a gazdahajóhoz, amelyek a ráják tetején végigfutó uszonyra kapcsolódtak rá. A termináláramkörök egy ujjszerű szegélyben, végződtek, amely lehetővé tette, hogy a kis hajók közvetlenül rácsatlakozzanak az anyahajó számítógép-kompatibilis irányítórendszerére. A kónikus torony millió ablakának mindegyike mellett fityegett egy-egy ernyedt cső. Ahogy közelebb értek, látták, hogy a csövek valamilyen áttetsző anyagból készültek, amelyek leginkább egy nagyon vastag vastagbélre emlékeztettek. Irányítani és programozni lehetett őket, hogy kinyúljanak a falból és rákapcsolódjanak a hajók aljára, rázáródva az ajtóra és átjárót biztosítva a központi hajóba. Ez utóbbira azért volt szükség, hogy megvédje a cső használóját a légüres tértől. – Nem fog sikerülni – mondta Steve, felhívva David figyelmét a nagy ablakra, amely felé közeledtek. – Meglátnak minket, mielőtt még bármit tehetnénk. És valóban, a nagy ablaktáblák mögött, az irányítóteremnek tűnő, jól megvilágított helyiségekben számos űrlényt lehetett látni. A távolság rohamosan csökkent. – Gond egy szál se! – nyugtatta meg David. – Ez a hajó full-extrás. Állítható támlájú pilótaülések, AM/FM oszcilloszkóp és – megnyomott egy gombot a pulton – elsötétíthető ablakok! Azonnal vastag pajzs emelkedett a hajó ablaka elé, amely elzárta az idegen lények elől a belátást, de egyben Steve-et és Davidet is bezárta az űrhajóba. Az utolsó néhány száz láb távolságot vakon repülve tették meg, és csak érezték, amikor a hajó erősen imbolyogva leállt, majd hallották, amint az erős kapcsok közrefogják a felettük lévő uszonyt. A szűk kabinban az egyetlen fényforrást az állandóan villódzó műszerfal és David laptop-monitorának betegesen zöld ragyogása jelentette. – Ez kezd egy kicsit félelmetessé válni – suttogta Steve. David meg se hallotta. Minden figyelmét a számítógép képernyőjén megjelenő változások kötötték le. Abban a pillanatban, hogy a kapcsok összezáródtak, a képernyőn a védőpajzs státuszát mutató mozgás irányt változtatott. David ebből azonnal tudta, hogy rákapcsolódtak a forrásra. Átkapcsolt egy másik képernyőre, amelyiken a következő szöveg látszódott:

“Kapcsolatfelvétel a gazdaszámítógéppel”. Visszafojtott lélegzettel figyelt, miközben a szignálanalizáló program elkezdte próbálgatni a több milliárd lehetőséget. Aztán sokkal hamarabb, mint várta, a gép pityegett egyet és új üzenetet írt ki: “Rákapcsolódás a gazdaszámítógépre”. – Bent vagyunk! Hihetetlen, de bent vagyunk! – Nagyszerű, akkor most mi lesz? – Steve nem volt annyira lelkes, hogy itt kell ücsörögnie ebben az ijesztő dobozban, az űrlények kaptárának kellős közepén. Amikor David válaszra sem méltatta Steve-et, hanem folytatta a munkáját a számítógépén, a pilóta kiövezte magát és közelebb ment a hajó ajtajához, készen állva arra, hogy a csizmájával szájba rúgja az első űrlényt, aki bedugja a kabinba a fejét. – Rendben – mondta David, inkább magának, mint a társának. – Bejuttatom a vírust. A hajó külsején, a támadógép aljához hegesztett kis, fekete doboz villogni kezdett, megkülönböztetve őket a körülöttük parkoló több ezer másik hajótól. *** Az egyik technikus levette a fejhallgatóját, és a konzoltól Grey tábornok felé fordult. – Most juttatja be a vírust. Grey mogorva arckifejezése hirtelen eltűnt és csodálkozó pillantással nézett körül. Nem gondolta, hogy ennek a hibbant tervnek akár egyetlen részlete is sikerülni fog. Aztán megragadott egy kézi mikrofont, és beleszólt. – Sas-1, hallasz? – Hallak – válaszolta Whitmore. – Hangosan és tisztán. – A csomagot most kézbesítik. Készüljetek fel a támadásra! Az elnök alig tudta palástolni izgatottságát, amikor tudomásul vette az üzenetet. – Értettem – mondta gyorsan. – Készen állunk!

29 Az 51-es körzet “napfényes oldalán” nem volt olyan örömteli a hangulat. A menekültek evakuálása szervezett rendben kezdődött el. Az embereket tizenkettes csoportokban kisérték be a létesítménybe és lifttel vitték le őket a föld alatti tudományos komplexumba, ahol a hosszúkás sterilszobában szállásolták el őket. De amint feltűnt a láthatáron a városromboló, a táborban kitört a pánik. Az emberek beszaladtak a lakókocsijaikba, hogy összeszedjék egy-két holmijukat, amit magukkal visznek. Előző életeik utolsó darabjait. Elárasztották a liftezést szervező katonákat a limlomokkal, és ezzel értékes percek mentek veszendőbe. Alicia a Casse család lakókocsijában tombolt. Nem tudta eldönteni, hogy mit vigyen magával. Troyt már előreküldte, megígérve neki, hogy hamarosan találkoznak. A lakókocsi ajtaja kitárult, és Philip dugta be a fejét. – Alicia, gyere! Már jönnek! – Tudom! – ordította a lány, és felkapta az első keze ügyébe kerülő dolgot, amely egy nagy szennyeszsák volt teletömve piszkos ruhákkal. Nekicsapta a falnak, miközben megpróbálta az ajtó felé rángatni a nehéz csomagot. Philip beugrott, és megragadta a zsákot, hogy Alicia kiszuszoghassa magát. – Én majd viszem a zsákot! – mondta megnyugtatóan. – Furcsa első randevú, mi? Alicia mosolygott és nagy levegőt vett. Philipnek sikerült kijózanítania. – Rendben, Rómeó, hova viszel? Philip a vállára emelte a zsákot, és kiléptek a lakókocsiból. Anélkül, hogy Alicia látta volna, hátrapillantott, hogy megállapítsa a közeledő űrhajó helyzetét. Körülöttük mindenki tülekedett. Voltak, akik elveszett családtagjaik után kiabáltak, és voltak, akik a hangár nyitott ajtaja felé rohantak. Alicia megfogta Philip kezét. Tetszett neki a játék, hogy úgy csinálnak, mintha normális vasárnap délután lenne, és ez az elbűvölő udvarló sétálni invitálta volna. Miközben a felfordulás tovább fokozódott körülöttük, a két fiatal egy kis derűs szigetet teremtett az eszeveszetten kapkodó emberek között. Lassan elindultak a homokos úton a hangár felé, mintha egy tavaszi folyó partján sétálnának. A fantáziálásnak hirtelen vége szakadt, amikor egy kéz nehezedett Alicia vállára és megpördítette. Miguel volt az, folyt róla az izzadtság a sok futkosástól. Vad tekintettel kérdezte: – Nem láttad Russellt? Sehol sem találom! *** Egy rádiószignált fogott a támaszpont radarja; a szignált a berendezések azonnal

dekódolták a haditeremben. A David és Steve gépéről érkező rádiójeleket figyelő képernyőn a következő szavak jelentek meg: Bevitel Megtörtént. – Megáll az eszem! – mondta Grey, hitetlenkedve fogadva David és Steve teljesítményét. Aztán bemondta a rádióba: – Sas-1, itt a bázis. A kézbesítés megtörtént. Támadás! – Örömmel, bázis! Whitmore a harminc vadászbombázó kötelékének az élén repült. Amikor megkapták az engedélyt a támadásra, az elnök jelzést adott a pilótáknak mindkét oldalon, aztán gyorsított. A többiek követték a példáját, és növelték a sebességüket. Whitmore bombázóján kinyílt a rakétarekesz, hogy előkészüljön a három AMRAAM rakéta egyikének a ledobásához. A lézer irányítású rakétafej még a rakétahevederben kiszámította a pályáját és ráállt a célpontra, amelyet Whitmore választott a HUD-on. Megnyomta a megfelelő gombot, és a rakéta megindult. Grey hangja hallatszott a rádióban, aki a rakéta pályáját figyelte a radarernyőn. – Most szorítsatok! – recsegett bele a hangja a rádióba. – Gyerünk, bébi! – mondta Whitmore, miközben figyelte a gyorsuló rakétát. Negyed mérfölddel a városromboló felszíne fölött az AMRAAM ártalmatlanul, látszólag még a levegőben, felrobbant. A pajzsok még a helyükön voltak. – Semmi sem történt – mondta be az egyik újonc pilóta a rádión. – Felrobbant a pajzson. A hajón egy karcolást sem esett. – Ennyi. – Grey eleget látott. – Sas-1, támadást azonnal abbahagyni! Gyertek el onnan minél gyorsabban. – Nem! – ordította Whitmore a rádióba. – Tartsátok a köteléket. Már kevesebb mint két mérföld volt a távolság, de az elnök vezette tovább előre az alakulatát, amely ütköző irányszögben tartott a hatalmas hajó oldala felé. Anélkül, hogy bejelentette volna, mit csinál, kiengedte a második AMRAAM rakétáját. A célpontot a hajó elején található magas fekete torony mellett jelölte ki, aztán kilőtte a rakétát. A rakéta elindult és másodperceken belül megérkezett arra a pontra, ahol az eddigi összes rakéta láthatatlan zsákutcába szaladt. Semmi sem történt. A pilóta szem elől tévesztette az AMRAAM-ot. Mintha eltűnt volna. De nem volt idő azon töprengeni, hogy hova lett, mert a bombázók sebesen közeledtek a halálos negyedmérföldes szinthez. Aztán óriási meglepetés érte őket. Hatalmas robbanás villant fel, amely mélyen belemart a városromboló oldalába. Egy nagy, körülbelül háztömbnyi darab, kihasadt a hajóból, aztán lángoló szilánkokra robbant a földhöz közeledve. A haditeremben vad örömujjongások hangzottak fel. Még Grey tábornok, az állandó önmegtartóztatás mintaképe is az égbe lendítette az öklét. A következő harminc másodpercben a felajzott pilóták ordítoztak és kiáltoztak, használhatatlanná téve a rádióvonalat. Túl korán ünnepelték a győzelmet, amelyet még ki sem vívtak. Amikor lecsillapodtak a kedélyek, Whitmore hosszú zuhanórepülésbe vezette a vadászrepülőkből álló osztagát, hogy visszakerüljenek a kezdeti támadó helyzetbe, néhány

mérföldre a továbbra is nyomuló hajó elejétől. – Berepülünk – jelentette be. – Osztagvezetők, foglalják el a helyüket! Ahogy előre megtervezték, a vezérpilóták szétterültek egy hosszú sorban. Aztán lassan, de biztosan a többiek felzárkóztak a csoportvezetők mögé, akik elvezették őket a támadási pozíciójukhoz. Amikor a hatalmas hajót körülvették, a haditeremben tartózkodó támadásirányítók megadták a jelet a harcra. Az osztagvezetők minden irányból egyszerre indították meg a támadást. A gyakorlatlan pilóták, akik nem tudták, hogyan kell támadni, elébe vágtak a többieknek, hogy jobb pozícióba kerüljenek, ahelyett, hogy a magasságukat változtatták volna. Eltalálni egy repülő tárgyat, még ha olyan nagy és lassú is, mint a városromboló, nehezebb feladat volt, mint amilyennek tűnt: a rakéták háromnegyede jóval a célpont mellé trafált. Mindössze harminc körüli volt azoknak a rakétáknak a száma, amelyek célba találtak, és ezek többsége AMRAAM volt, amit a vén légimedvék lőttek ki. Néhány újonc magasan a romboló fölé repült és voltak olyanok, akik alászálltak. Mindannyian egyszerre közeledtek a hajó középpontja felé, és hirtelen az lett a fő gondjuk, hogy ne ütközzenek frontálisan egymásnak. Zavarodottságukban Sidewinderek, Silkwormok és Tomahawkok egész orgiáját repítették a levegőbe. A termikus célkereséssel ellátott bombák saját gépeikre álltak rá, amelyek a tűzvonalban cikáztak, utánuk iramodtak és felrobbantották őket. A légi csata hamar káoszba csapott át, pedig az igazi harc még el sem kezdődött. Aztán elérkezett az a pillanat, amitől mindannyian tartottak. A feketén fénylő tornyon felnyílt a kapu, és rájahajók rajzoltak ki a levegőbe. Együttesen emelkedtek magasra, aztán különböző irányokba indultak, hogy megsemmisítsék a földlakókat.

30 – Russell! A kiáltás olyan messzire hallatszott a silány aljnövényzetű sivatagban, amennyire csak a köröző repülőgépek hajtóműveinek zúgása engedte. Miguel elment egészen a parkolóból lett menekülttábor távolabbi végébe, hogy megtalálja nevelőapját, amikor hallott valamit, ami úgy hangzott, mint egy hangrobbanás. A fiú megpördült, és szembetalálta magát a közeledő város rombolóval. Bár a légi hadviseléshez egy cseppet sem konyított, abban biztos volt, hogy ez a sebtében összeverbuvált légierő, nem teljesen úgy végzi a dolgát, ahogy az a nagykönyvben meg van írva. Céltalanul repültek hurokban, az utolsó pillanatban tértek ki, hogy elkerüljék az ütközést egymással, túl lassan és túl közel repültek a földhöz. Miguel nem nagyon bízott abban, hogy ezek pilóták képesek lennének megállítani a városrombolót. De abban a pillanatban, amikor meghallotta a robbanást, tudta, hogy egy rakéta célba talált. Másodperceken belül újabb rakéták indultak útjukra. Még szívesen maradt volna, hogy tovább figyelje ezt a lenyűgöző és valószerűtlen összecsapást, de meg kellett találnia Russellt, mielőtt a hatalmas hajó odaér. Miguel arra gondolt, hogy a nevelőapja talált valahol egy árnyékos helyet, ahol zavartalanul sajnálhatja magát. Piát is biztosan vitt magával, hogy ne legyen olyan egyedül. Valószínűleg a közelben feküdt valahol csontrészegen. Lehet, hogy az eszméletét is elvesztette. Russell újra felelőtlenül rá hárította a család védelmét. Miguel mégsem volt dühös emiatt, inkább fájdalmat érzett: Russell biztosan meghal, ha nem jut el időben a föld alatti labor biztonságába. A Russell utáni kutatás hirtelen abbamaradt, amikor egy gyöngyházszürke támadógép süvített el felette az égen. A fiúnak minden ösztöne azt súgta, hogy keressen menedéket, mégpedig lehetőleg olyan gyorsan, ahogy csak tud. Hátrapillantott a válla fölött, és látta, hogy az űrlények gépei közül egy csoport leszakadt, és egyenesen az 51-és körzet felé tart. Közvetlenül mögötte voltak, és gyorsan közeledtek. Miguel végigrohant a táborhelyen, miközben lézerlövések tépték fel a földet mellette. Lakókocsik robbantak és borultak fel. Legalább százan voltak, akik még nem jutottak el a hangár biztonságába. Ők a járműveik mögött bújtak el, vagy cikázva futottak végig a lakókocsikat és a hangárkaput elválasztó nyílt területen. Miguel robbanássorozatot hallott maga mögött, amely felszakította a talajt; az utolsó pillanatban ugrott félre. A hangár ajtajáig négyszáz yardot kellett megtenni a nyílt úton. Holttestek feküdtek a területen, amelyet át kellett szelnie. Látta bent a katonákat és látott egy fehér blúzos nőt, aki befelé terelte az embereket. Fekete haja volt és sötét szeme, és egy pillan atra Miguel úgy gondolta, mintha felismerné. Félelmében őrült vágtába kezdett a nyílt térségen keresztül. Körülötte egyre-másra csapódtak be a találatok. Leszegte a fejét, és minden erejét összeszedve futott tovább. Holttesteken ugrott át, és a fehér blúzos nőre összpontosított. És célba ért. Átrohant a nagy acélkapun, épp amikor a katonák kezdték bezárni. Ő volt az utolsó, aki még bejutott a hangárba. Miguel követte a nőt a lifthez, amely tele volt sebesültekkel, akik várták, hogy lejussanak. Hatalmas robbanás remegtette meg az épület acélszerkezetét. A

bejárati kapu kirobbant, magával sodorva a katonákat. Connie, a fehér blúzos nő erőset csapott az indítógombra. Örökkévalóságnak tűnt, mire a liftajtó becsukódott. Lézerlövések záporoztak a hangárra. A hangár tartószerkezete nem bírta tovább, és összeomlott. *** Steve a legnagyobb fordulatszámra kapcsolta a hajtóműveket, és olyan erősen rázta a botkormányokat, hogy David biztosra vette, menten kiszakadnak a műszerfalból. – Próbálj valami mást! – kiáltotta David. – Csak juttass ki minket innen! – Nem látod, hogy azon vagyok! Nem tudom kiszabadítani. Ezek a kapcsok túl erősek! Steve elengedte a rudakat, felállt és a kabin hátuljába sétált, hogy megpróbálja kiszellőztetni a fejét. Mikor egy pillanattal később visszatért, David a számítógépén babrált, hogy valahogy kiszabadítsa a gépet a parkoló mechanizmusból. Kétségbeesésében Steve véletlenszerűen nyomkodott gombokat, amelyekről a tudósok képtelenek voltak megállapítani, hogy mire valók. Amikor kipróbálta az összeset, visszatért a pilótaüléséhez és legyőzötten rogyott bele. – Nem így képzeltem el a véget. Tudod, úgy gondoltam, hogy öldöklő közelharcba kerülünk, és magunkkal viszünk a halálba kilenc vagy tíz zsizsiket. – Davidre pillantott, akinek nyilvánvalóan nem tetszett annyira ez az elképzelés. – Hát – folytatta a pilóta –, legalább a vírust bejuttattuk a mama rendszerébe. Megállt bennük az ütő, amikor az ablakpajzs elkezdett lenyílni az ablakról. – Mit csinálsz? Meg fognak látni! David a levegőbe emelte mindkét kezét. – Nem én vagyok az! Ők irányítják a rendszerünket. Steve a földre vetette magát, hogy elrejtőzzön a műszerfal mögött. David, aki kifejlesztett magában egy ösztönt, hogy állandóan a számítógépét védelmezze, óvatosan csúszott le a székéből, és ő is a földre feküdt. Amikor a pajzs teljesen kinyílt, a két férfi egymásra meredt, azon töprengve, hogy most mitévők legyenek. – Nézz ki! – mutatott David az ablak felé. – Csak utánad – hárította el Steve. – Te nézz ki! Te vagy a kíváncsi tudós! – Én civil vagyok – jelentette ki David büszkén. – Úgy gondolom, hogy mint tengerészgyalogosnak a te feladatod… – kereste a megfelelő szót – …felderíteni az ellenséges állásokat! Steve savanyú pillantást vetett rá. Vonakodva araszolni kezdett fölfelé. Amikor felért, óvatosan kikémlelt. Mint amikor az ember teleszkópba néz, Steve-nek néhány pillanatba került, míg rájött, hogy mit is lát. Nagy fejű, nagy szemű űrlények csoportja bámul vissza rá. – Áááááh! – a padlón landolt, és megpróbálta olyan kicsire összehúzni magát, amennyire

csak tudta. – A francba! Egy csomóan vannak, és itt állnak előttünk. – Láttak téged? – Aha. – Tényleg láttak? Jól megnéztek maguknak? – Igen! Húszan vagy harmincan vannak, és erre néznek! – Akkor, Steve – kérdezte David nyugodtan –, miért rejtőzködünk? David óvatosan lerakta a számítógépét, nagy levegőt vett, és kikémlelt az ablakon. A kísérteties teremtmények valóban őrá meredtek nagy fekete szemeikkel. David, miután egy percig idegesen nézett körbe, kiegyenesedett és felállt. Egyre több és több űrlény gyűlt össze az irányítóteremben az üvegfal mögött. Tudta, hogy hamarosan átjönnek a csövön, hogy visszaszerezzék a hosszú ideje elveszettnek hitt hajójuk tulajdonjogát. David a rémülettől kerekre tágult szemmel Steve-re meredt. – Sakk-matt – mindössze ennyit tudott kinyögni.

31 A fények kialudtak, majd újra kigyulladtak, amint egy újabb találat érte az elektromos áramkört, és erős, két másodperces földrengésként rázta meg az 51-es körzet föld alatti laborját. A távolabbi robbanások fojtott dörgése állandó morajlással lüktetett a föld mélyén, rettegésben tartva azt az ezer embert, akik a sterilszobában találtak menedéket. – Julius! – talált rá Connie az apósára, aki a terem egész hosszúságát átszelő folyosó egyik végében állt. A nő átverekedte magát a tömegen. – Julius, jól vagy? – Én? Remekül! Julius kinevezte magát a szüleiktől elszakadt gyerekek óvóbácsijának. Connie két gyereket felismert közülük: Patriciát, az elnök lányát és Dylant, Jasmine fiát. – Persze egy kicsit félünk a zaj miatt – mondta Julius fennhangon –, de nem nagyon aggodalmaskodunk, mert tudjuk, hogy minden rendben lesz. Ugye? – kérdezte a gyerekeket. – Igen! – kiabálták a gyerekek egyszerre. Connie nem hitt a szemének. A totális őrültekháza közepén a vén, szenilis Juliusnak sikerült lecsendesítenie ezeket a gyerekeket, akik amúgy visító hangon üvöltöttek volna félelmükben. Connie-ban minden eddiginél jobban megerősödött a hit, hogy ez az ember valamiféle varázserővel bír. Újabb robbanás borította sötétségbe a termet, és ez rádöbbentette, hogy mennyi teendője van. – Vigyázz magadra – mondta Connie. – Nekem… – arra mutatott, amerre indulnia kellett. Julius bólintott. Neki is volt éppen elég dolga. *** – Miguel, megtaláltad? Connie a megemelt folyosón állt, és a menekültekkel zsúfolásig megtelt szobát fürkészte, amikor meglátott egy tizennégy év körüli kislányt, aki – túlkiabálva a zajt – felé ordított. – Még keresem! – hangzott egy fiúhang közvetlenül mögüle. Connie megpördült, és észrevette, hogy a hosszú hajú fiú, aki utolsóként érkezett be a hangárba, végig követte a sterilszobán keresztül. – Maradj ott, ahol vagy! – kiáltotta Miguel a húgának. – Majd visszajövök, és megkereslek! Alicia bólintott, aztán visszaült, elfoglalva a helyét Philip nyugtató karja alatt. Felemelte a fejét, hogy a fiú szemébe nézzen.

– Ha meghalok, akkor borzasztóan dühös leszek. Philip mosolygott, és előrehajolt, hogy megcsókolja Aliciát. Connie átverekedte magát a termen. Miguel árnyékként követte, akárhova ment. *** Annak ellenére, hogy sikerült eltalálni az óriási hajó külső páncélját, az nem szenvedett súlyosabb károsodást. Megsérült és füstölgött az első bombatalálatoktól, de rendíthetetlenül haladt előre, és céltudatosan tört az 51-es körzet felé, elszántan arra, hogy megsemmisítse a nyugat-amerikai ellenállás utolsó bástyáját. Egy rövid pillanatig úgy tűnt, hogy az emberek esetleg győzedelmeskedhetnek, hogy miniatűr bombáikkal addig marcangolhatják a tizenöt mérföldes hajót, amíg az le nem zuhan. De attól kezdve, hogy a rájagépek kirajzottak a reggelbe, a hajó szinte semmilyen további sérülést nem szenvedett. Számos gyakorlatlan pilóta, akinek az is elég nagy feladat volt, hogy elkormányozza a repülőjét, teljesen kikészült, amikor az ellenséges támadógépek megjelentek, és sorra lőtték le őket. Annak ellenére, hogy Grey többször is nyugalomra intette őket, a legtöbben elpazarolták az utolsó rakétáikat, Vadul lövöldözve a támadóikat. A haditeremben a radarernyőn követték, amint az utolsó rakéták is a sivatag homokján landolnak. – Fogytán a muníció, tábornok! – jelentette az egyik technikus. – És nem okozunk elég nagy kárt a anyahajóban. Whitmore elnök 18 ezer láb magasból szemlélve a káoszt. Harminc gépből álló osztaga lecsökkent nyolcra. Néhányat a rájahad ellentámadásának első őrült pillanataiban lőttek le. A többiek leszakadtak tőlük a visszavonulás során. Az elnök gyors összegzést készített, és megtudta, hogy a csoportjában levő pilótáknak kevesebb mint tíz rakétájuk maradt összesen. – Találjon mindegyik célba! – emlékeztette őket. Connie azért ment be a haditerembe, hogy megnézze, tud-e valamit segíteni. Grey mögött állt és a nagy radarernyőt figyelte, amelyik a hatalmas városromboló háromdimenziós képét mutatta. Amiatt, hogy a támaszpont néhány főradarját megsemmisítették, a kép nem volt teljes az ernyőn. Úgy villogott, mint egy kísértet. Connie érezte, hogy végigszalad a hátán a hideg, amikor valaki jelentette, hogy a városromboló pontosan felettük van. Mutatott valamit Grey tábornoknak a szakadozott, zavaros képen. Grey megértette, mit mutatnak neki, és azonnal megragadta a mikrofont, hogy felhívja rá a még megmaradt pilóták figyelmét. – Figyelem! Elkezdték kinyitni az alsó kaput, hogy előkészítsék a nagy ágyút. Valaki szálljon alá, és lője ki azt a szart, mielőtt még használni tudnák!!! Connie megszédült a hír hallatán. Kilépett a teremből, és elment Miguel mellett, aki beosont mögötte a nagy zűrzavar közepette. A szoba sarkában állt, hogy ne legyen útban, és kihallgatta Whitmore rádióbeszélgetését.

– Értettem, bázis – válaszolt Whitmore. – Még maradt egy AMRAAM lövedékem és útban vagyok. – Megindult függőlegesen lefelé, felpörgetve a hajtóművet. Fiúk, fedezzetek! Az osztaga vízszintesbe állította a repülőit, és a hajó alatt cirkáltak. A légtér előttük teli volt a saját repülőikkel és az ellenséges támadógépekkel, amelyek mindenfelé repkedtek. Whitmore nagy sebességgel cikázott a repülők között, és úgy irányozta a támadását, hogy a rakétája betaláljon a két hatalmas, lefelé ereszkedő ajtó között. Bekapcsolta a HUD-ját, és a célpontot a hatalmas ágyú nagy, gyémánt alakú csúcsára állította, amelyikből a pusztító erejű sugár készült kilövellni. A szeme sarkából látta, hogy valami elhúz mellette, amikor az AMRAAM rakétakilövő mechanizmusa leereszkedett a gépből. Azt gondolta, hogy t ámadógépek, amelyek túl későn érkeztek. Amint előrenyúlt, hogy útjára indítsa a rakétát, az F-15-ös, amely tőle néhány yardra jobbra haladt, váratlanul felrobbant, és ezer darabra hullott szét. A robbanás megrázta Whitmore gépét, és letérítette a pályájáról az éppen akkor kirepülő rakétát. Az elnök figyelte a röptét, és látta, amint a dombok közé csapódott. – A fenébe! Sas-2, állj az élre! Hátramaradók és megpróbálom feltartani őket. – Vettem – válaszolta a pilóta, miközben vezető pozícióba állt. Mögötte Whitmore és a többi pilóta az érkező támadógépek pozícióit igyekeztek megadni. A nyílás a városromboló alján biztosan sebezhető pont volt, mert egy tucat raja rajzolt az űrlények védelmére, amint az osztag közeledett a támadási ponthoz. Olyan nagy volt a zű rzavar a rádiósávokon, hogy a pilóta nem hallotta meg, amikor Whitmore figyelmeztette, hogy térjen ki. Az egyik rája mögé került, és lézertüzet nyitott rá. Egy másik F-15-ös, Malac Sas-12-ese átrepült a többi amerikai pilóta fölött, amíg a gépének az orra közvetlenül a raja hátába került. Telepumpálta az ellenséges gépet 50-es kaliberű lövedékekkel, de egy kicsit elkésett. Sas-2 kigyulladt és felrobbant, még mielőtt a pilótája be tudta volna állítani a célzórendszerét. A megsérült rája megindult a városromboló belsejének biztonsága felé, de Sas-12 rátapadt, és szünet nélkül lőtte, amíg az robbanás nélkül darabokra nem hullott a levegőben. – Szép munka volt, 12-es – mondta az elnök. – Maradt még valakinek rakétája? *** Connie belépett a kórházrészleg ajtaján, és egyszerre úgy érezte csöbörből vödörbe került. Egyenruhás katonák és néhány önkéntes még mindig hordta befelé a tábort ért légitámadás polgári sebesültjeit a már amúgy is túlzsúfolt szobába. A sebesülteket a földre fektették vagy a falnak támasztották. Nyögéseiket a felülről érkező bombázás állandó robaja kísérte. Akármilyen szörnyűnek is tűnt a pillanat, Connie tudta, hogy ez csak előjátéka a hamarosan bekövetkező katasztrófának. Az összes jajveszékelésnek vége szakadt egy ezredmásodperccel azután, hogy a fölöttük lebegő mamuthajó kilőtte rájuk rémületes pusztító fénycsóváját. – Adjon valami feladatot! – Connie elkapta Dr. Issacs karját, amint az elsietett mellette. Az orvos mostanra már túl volt a végkimerülés határán. Az egyetlen szín, ami még az arcán

maradt, a szeme alatt húzódó karikák feketéje volt. Egy pillanatig zavartan nézett, aztán a szomszédos szoba felé mutatott. – Segítsen neki! – kiáltotta jó hangosan, hogy hallani lehessen. – Az operációhoz készíti elő a betegeket. – Azzal indult tovább. Connie belépett az ajtón, és Jasmine-t találta a szobában. Épp egy sebesültet mosott le, akinek közvetlen az ágyéka fölé hatolt be egy szilánk: Amikor Connie odaért az asztalhoz, Jasmine azonnal a kezébe nyomott egy törülközőt, és megmutatta neki, hogy hol kell nyomást alkalmazni a vérzés csillapítására. Connie, aki normális esetben rosszul lett a vér látványától, rányomta a rongyot, hogy a beteg szervei ne forduljanak ki az asztalra. Jasmine kiszedte a sebből a törmelék utolsó darabját és közben megtisztította a sebet. – Nagyon ügyesen csinálod – jegyezte meg Connie. – Csak így tovább, és még profi is válhat belőled! – Kösz – mosolygott Jas, anélkül, hogy felnézett volna. – Szeretem csinálni és amíg másokon segítek, legalább elterelem a gondolataimat. Connie először azt gondolta, hogy biztosan a robbanásról beszél, ami bármely percben lecsaphat rájuk a tetőn keresztül, de aztán rájött, hogy a férjére gondol. – Nem semmi így tölteni a nászéjszakát, nem gondolod? – Mi? Ja igen. Nem semmi – helyeselt Connie elgondolkodva. Ránézett a férfira, aki az asztalon feküdt. Állandóan a fejét emelgette, hogy lássa, mi történik vele. A fogai minduntalan összekoccantak. Dr. Issacs bekiabált a szobába. – Rendben van, hozzák be a műtőbe! *** Számos pilóta jelezte vissza, hogy nincs rakétája. Grey gyors konferenciát tartott az emberekkel a haditeremben, aztán visszatért a rádióhoz. – Sas-1, menj a Headly Légi Támaszpontra, a kanadai Manitobába. Azt hiszem, elegendő az üzemanyagod. Felhívtuk őket. Kiküldenek egy fogadóbizottságot, hogy találkozzanak veled. Ez lesz az új központod. Whitmore megtagadta a háború abbahagyását, amikor olyan közel voltak a győzelemhez. – Nincs senkinek egy istenverte rakétája? A zöld fénysugár, amely a hajó tüzelő ciklusának első fázisát jelentette, kilövellt a hatalmas tüzelőtűből, hogy ráálljon a célpontra. Whitmore tudta, hogy csak másodpercek kérdése, és a robbanás felhasítja a földet, ahol a kislánya rejtőzött. Nem akarta ölbe tett kézzel végignézni az eseményeket. – Sas Osztag – mondta vonakodva –, induljunk észak felé. Kövessetek! Vettétek?

– Sajnálom, hogy elkéstem elnök úr! – üvöltötte túl a zúgó motorzajt egy ismeretlen hang a rádióban. – Ki vagy? – Csak segíteni jöttem! Az elnök megfordult, és valami egészen hihetetlen dolgot látott: egy bizonytalanul repülő, régi piros duplafedeles gép közeledett, amelyhez hasonlóval von Richthofen báró repülhetett az első világháborúban. A repülő zötykölődött a levegőben. Gumikötéllel és zsinórral a pilóta oldalához volt erősítve valami, ami úgy nézett ki, mint egy rakéta. – Mit művel? – Ne aggódjon, uram. El vagyok látva. Russell ellopta a legnehezebb, legrondább rakétát, amit talált. Túl nehéz volt a régi duplafedelesnek és minden alkalommal, amikor a szél megemelte a gépet, a bomba félelmetes hanggal zuhant neki a pilótafülke vékony falának. Egy gomb méretű piros lámpa villogása jelezte, hogy a fegyver ki van élesítve. – Azt szeretném kérni magától, uram, hogy néhány másodpercre tartsa távol tőlem ezeket a fickókat. Whitmore körülnézett, és látta, hogy egy raj támadógép repült feléjük. Az amerikai pilóták megindultak, hogy feltartóztassák őket és zárótüzet nyitottak az ingatag duplafedeles védelmére. A repülő imbolyogva közeledett az óriási tüzelőtű felé. A haditeremben minden szem a radarernyőre szegeződött és a hajó radarmodelljét figyelték. A radarernyőn egy kis pötty haladt lassan a fénycsóva kiindulási pontja felé. Grey megragadta a mikrofont. – Pilóta, azonosítsa magát! – A nevem Russell Casse – válaszolta a pilóta –, és szeretném, ha megtennének nekem egy szívességet… – Ki ez a fickó? – töprengett az egyik technikus. – Russell! – Miguel odarohant a katonákhoz, akik a monitorok körül tömörültek. – …mondják meg a gyerekeimnek, hogy nagyon szeretem őket. Miközben az egyik rádiótechnikus az elnököt és az osztagát figyelmeztette az ellenséges hajók pozíciójára, Miguel beleordított a mikrofonba: – Apa! Ne! Russell nem tudott nem mosolyogni, hogy Miguel “Apá”-nak nevezte. Nem tudta, hogy Miguel hallja-e, de visszakiabált neki a rádión keresztül: – Meg kell tennem! Te úgyis mindig jobban viselted a gondjukat, mint én. – Aztán még hozzátette. – Ezt mindenképpen meg kell tennem. Russell kikapcsolta a rádióját, és a de Haviland olyan meredeken kezdett emelkedni, ahogy csak a motor akadozás nélkül bírta. A gép orrát a tüzelőtű felé irányította. A duplafedeles gép

farka eltűnt a nyílásban. A zöld fény hirtelen eltűnt. Két másodperc múlva feltűnik a fehér fény és lecsap a pusztítás csóvája az 51-és körzetre. – Sziasztok, fiúk! Visszatértem! – kiabálta Russell. – És hogy a generációm kifejezésével éljek: EZT NEKTEK!!! Az öreg gép orra belefúródott a tüzelőtűbe jelentéktelen robbanást okozva, amelynek füstje kigomolygott a városromboló alján. Úgy tűnt, nem sikerült igazi kárt tenni a nagy hajóban. De ahogy a halálos fehér sugárnyaláb előtört a hajó aljából, hirtelen el is tűnt. A hajó felemelkedett, és hatalmas sebességgel megindult. Ugyanabban a pillanatban az összes támadógép is megfordult, hogy kövessék. Az egész raj elhúzott a sivatag fölött. Egyik sem jutott túl messzire. A hatalmas városromboló középpontjában egy éles robbanás lyukat robbantott a kupolatetőbe, mint ahogy egy koponya robban kifelé egy öngyilkos golyótól. Russell bombája olyan láncreakciót indított el, amely megolvasztotta a belülről tizenöt mérföld széles hajót és az egészet szétrepesztette. Az egymást követő viharos erejű robbanások a levegő szörnyetegét tűzvörösre festették, és feltárták a belső szerkezetét, akár egy röntgenfelvétel. Pillanatok alatt az egész hajó megsemmisült. Még mindig a levegőben volt, amikor egy időben robbant befelé és kifelé, majd kis töredékekre hamvasztva magát hatalmas lángoló darabokban hullott a földre. A láncreakció a haditeremben folytatódott, ahol hatalmas üdvrivalgás tört ki. Megtalálták a módját a legyőzhetetlen ellenséges csatahajó elsüllyesztésének. Mindenki megmámorosodott az örömtől, egymás ölelgették, a kezeiket lóbálták a magasba és vadul nevettek. Mindenki együtt örült, kivéve Miguelt. Miközben örömujjongások töltötték meg a szobát, ő csendesen kinyitotta az ajtót, és kilépett a menekültekkel teli folyosóra. Az ott várakozók nem tudták mire vélni a fiú szomorú arckifejezése és a belülről hangzó örömujjongások közötti ellentmondást. Az állandóan józan Grey tarkón ragadta az egyik ünneplőt, rárivallt. – Menjen vissza a rádióhoz – vicsorogta –, és magyarázza el az összes osztagnak a világ többi részén, hogyan kell lelőni ezeket a szemeteket! *** Steve azt gondolta, hogy hallani fogja a kövér hölgyet énekelni. Még mindig a földön feküdve benyúlt a mellényzsebébe, elővette a szivarját, és meggyújtotta. – Azt hiszem, nincs már mit tenni – mondta, miközben a szivarjával meggyújtotta Davidet –, csak felrobbantani az atomot, mielőtt még bejönnek, és valami csúnya dolgot művelnek velünk. David, aki még mindig farkasszemet nézett az üvegfal mögött sorakozó teremtményekkel bólintott. Próbált megbarátkozni a gondolattal, hogy hamarosan meg fog halni. A szivart nézegette és így elmélkedett: – Furcsa, mindig azt gondoltam, hogy az ilyen dolgok fognak a sírba vinni. Rendben,

adjunk nekik is tüzet! Steve feltápászkodott a földről, és beült a pilótaszékébe. Megpróbálta kerülni a visszataszító teremtmények fürkésző pillantásait. Felnyitotta a fekete doboz fedőlapját és beütötte a kioldókódot. A folyadékkristályos kijelző gyorsan villogott, két lehetőséget kínálva fel: Kioldás és Törlés. – Örültem, hogy találkoztunk, ember! – azzal átnyúlt és megszorította David kezét. – Én is – biztosította David. – És majdnem meg is úsztuk! – Majdnem – értett egyet Steve. – Kész vagy? – Szia Bolyhos. Szia Pislogó. – integetett David az űrlényeknek, akiknek saját neveket adott. – Viszlát Tojásfej és viszlát Békus. – Szerinted tudják, mi vár rájuk? – kérdezte Steve, miközben lenyúlt, hogy kioldja a bombát. – Halvány dunsztjuk sincs. Abban a pillanatban, amikor Steve ujja megérintette a gombot, a kis kabin erősen visszarúgott. A nyolc láb hosszú rakéta kirepült, füstcsíkot húzva maga után. Tűz és üvegszilánkok voltak mindenütt. Mire Steve és David felpillantott, a rakéta már áttörte a krist ály megfigyelőablakot, átrepült a megfigyelőszobán, és beleállt egy távoli falba, miközben a motorja még mindig füstölgött. A földönkívüliek mesterséges légköre megsérült. Az űrlények az üveg mögött forogni kezdtek és szörnyen felfúvódtak, amint a testüket minden irányba szívta a légüres tér vákuuma. A hagymaformájú fejek szétpattantak és szétloccsantak, mint a véres pattogatott kukorica magok. Miközben a hátborzongató események zajlottak a támadógép ablaka előtt, a hajót tartó kapcsok váratlanul kinyíltak, és a hajó jó néhány lábnyit emelkedett felfelé. A megfigyelőtorony robbanása hátralökte a hajót, amely elcikázott egy mellette parkoló hasonló hajó mellett, majd kacsázva eltávolodott. – Elszabadultunk! – Nem számít – mondta David –, a játszmának vége. Steve ránézett a kioldószerkezet kijelzőjére. A digitális számláló mutatta a nukleáris robbanófej robbanásáig hátralévő időt:… 22… 21… – Én nem hallok semmilyen kövér hölgyet – mondta, azzal bepattant a pilótaülésbe és megfordította a hajót. Davidnek még volt annyi ideje, hogy ő is beugorjon az ülésébe, mielőtt Steve ütközésig tolta a botkormányt, a hajót maximális energiával gyorsítva. – Felejtsd el ezt a kövér hölgyet! Te megszállottja vagy ennek a kövér hölgynek! Csak juttass ki minket! Gyorsabban, mint bármilyen emberi pilóta tudott volna, egy maroknyi támadógép eredt a nyomukba. Steve még nem űzte mesterfokon a gép kormányzását, de most nem maradt más választásuk, mint nyaktörő sebességgel előrenyomulni. Szédítően cikázva száguldottak át az

anyahajó belsejének félhomályos labirintusán. Az üldözők addig nem nyitottak tüzet a zsákmányukra, amíg az el nem érkezett a kijárati alagút szájához. Akkor viszont hirtelen keresőtüzet lőttek ki rá, de nem találták el a megfelelő szöget, és Steve beszáguldott a kijárat hoz vezető háromszög alakú alagútba. – Bezáródik! – kiáltotta David. – A kapuk bezáródnak! – Én is látom! – Steve-nek volt elég aggódnivalója e nélkül is, és nem hiányzott neki, hogy belekotyogjanak a vezetésbe az anyósülésről. A kijárat az alagút végén pillanatról pillanatra kisebb lett, amint a három vastag ajtó egyre közelebb ért egymáshoz, elzárva előlük a menekülés útját. Steve szinte letörte a kormányokat, hogy kifacsarja a gépből az utolsó csepp energiát is, és elzúgtak a záródó kapu felé. Rápillantott a fekete dobozra: …09 …08 … – Túl késő, becsukódott. David látta, hogy az utolsó néhány csillag is eltűnik a háromszögletű ajtónyílás mögött. Amikor látta, hogy Steve mégis megpróbálja, becsukta a szemét és lélegzet-visszafojtva várt. Átsuhantak a keskeny nyíláson, amely csak hüvelykekkel volt szélesebb, mint az űrhajó. – Elvis elhagyta az épületet! – ordította Steve. – Köszönöm szépen – kapcsolódott be David, gyengén utánozva a Királyt. Amikor kiértek a világűrbe, Steve a Föld felé fordította a hajót. … 01… 00. A támadó gép tovább gyorsult, több ezer mérföld per órás sebességgel szelve át az űrt. Aztán egy olyan fényes villanás tört fel, mintha a gépük hátulja lángolna. Steve-nek és Davidnek csak annyi ideje maradt, hogy aggodalmas tekintettel egymásra nézzenek, aztán a robbanás ereje, amely tovaterjedt az űrben, elkapta őket hátulról. Mint amikor a hullám felkap egy szörfdeszkát, a kis hajójuk úgy lovagolt a robbanás taraján, amely kedvére dobálta. Steve rövid ideig megpróbálta átkormányozni a hajót a turbulenciahullámokon, de aztán elveszítette az uralmát a gép felett, és a robbanás lángjai teljesen elnyelték őket.

32 Az elnök gépének ablaka kinyílt, és a gépből egy kesztyűs ököl emelkedett a magasba. Whitmore lehúzta a maszkját, és kilépett a pilótafülkéből az F-15-ös szárnyára. A Sas osztagból heten tértek vissza, és harminc körüli volt azoknak a szedett-vedett gépeknek a száma, amelyek beérkeztek a landolásra. A levegőben maradtak és közelharcot vívtak az utolsó megmaradt támadógépekkel, amíg a szürke ráják elveszítették az összes energiájukat, és lezuhantak a sivatagban. Nyilvánvalóan csak korlátozott volt a fedélzeti tartalékenergiájuk. Amikor Whitmore kiszállt a bombázóból, elismerően mutatott rá az egyik pilótára, a hosszú hajú, szakállas Malacra. Malac visszamutatott az elnökre. Éljenző katonák rohantak elő, hogy üdvözöljék a pilótákat. Amikor az elnök kiadta a parancsot, elvezették őket egy nyíláshoz. Egy vészkijárat volt, amely a kutatólaborba vezetett. Whitmore és a többi pilóta követték a katonákat a lejáratban. A lépcsők vége a bemosakodó szobába torkollott. Amikor az elnök befordult a sarkon és belépett a hosszú sterilszobába, egy percbe telt, mire ráismert. A korábban a laborban látott kapucnis munkások helyett most közönséges polgárokkal találta szemben magát, akik még percekkel érkezése előtt is halálra váltan várakoztak. Hangos, kitartó éljenzéssel ünnepelték a hősöket, akik lelőtték a városrombolót. Whitmore elérzékenyült a fogadtatástól. Kezet fogott az emberekkel és hagyta, hogy megöleljék, miközben haladt keresztül a tömegen. Aztán észrevett egy ismerős arcot. Julius felrakta Patriciát az átjáróra, a kislány megiramodott, és olyan gyorsan szaladt az apja felé, ahogy csak a lába bírta. Whitmore felkapta Patriciát a leve gőbe és magához szorította. Egy fiatal, hosszú hajú fiú állt a közelben, és szenvtelenül figyelte az eseményeket. Valaki megérintette a vállát. – Hülye Miguel! – Troy újra a régi makacs kölyök volt. – Nem hallottál minket? Már tíz perce ordítunk neked. Alicia Philip segítségével átverekedte magát az ünneplő tömegen. Miguel arca azonnal elárulta, hogy Russell halott. – Alicia könnyekben tört ki. Otthagyta Philipet és Miguel karjaiba zuhant. – Hé, mi történt? – kérdezte Troy. – Mi a baj? Miguel megfogta a fiú kezét, és közel húzta magához Troyt. *** Amikor Whitmore beviharzott a haditerembe, újra tapssal üdvözölték. Grey mindeddig meglehetősen mogorva tekintettel járt fel-alá, de ahogy észrevette az elnököt, valami mosolyféle futott át az arcán. Megölelte a barátját.

– A fenébe, Tom. Rám akarod hozni a szívbajt? – Hogy alakul a támadás? – Kitűnően. Már van nyolc biztos találatunk és jó néhány, amely majdnem biztos. – Van egy újabb, tábornok! – kiáltotta az egyik katona. – A holland légierő épp most lőtt le egy hajót Hollandia légterében. A hír újabb ujjongásra sarkallta az embereket, de amikor Connie lépett be az ajtón a szoba lecsendesedett. Közvetlenül mögötte lépkedett Jasmine, Dylannel a karján. – És a kézbesítő fiúk? – kérdezte Whitmore. – Van valami hír föntről? Grey vonakodva válaszolt: – Sajnos, elveszítettük az összeköttetést Hillerrel és Levinsonnal ötven perccel ezelőtt, egy-két pillanattal azután, hogy az anyahajó felrobbant. Whitmore Connie-ra és Jasmine-re nézett, amikor meghallotta a rossz hírt. Megindult feléjük, hogy részvétét nyilvánítsa, de ekkor az egyik monitor előtt ülő technikus felkiáltott. – Várjanak! Valamit mutat a radar! Úgy tűnik, újabb látogatónk érkezik. Mindenki a monitor elé tömörült: egy parányi kis pontot figyeltek, amely a radarernyőn haladt keresztül. *** Egy órával később egy utasokkal teli Humvee robogott át a sivatagon, hosszú porfelhőt hagyva maga mögött. A volán mögött Mitchell őrnagy ült, aki a félig sportkocsi, félig tank járművet a távolból feltörő fekete füst felé kormányozta. A haditerem technikusai nyomon követték az ernyőn áthaladó járművet, amíg az földet nem ért, körülbelül kilenc mérföldre a támaszponttól, mélyen a semmi közepén. A Mitchell melletti pilótaülésben Jasmine ült, ölében Dylannal. Közvetlenül mögötte Connie, Whitmore elnök és Grey tábornok foglalt helyet. A tágas csomagszállító részben Julius ült az elnök lányával, Patriciával. Egy kicsit lemaradva tőlük egy másik jármű, egy fegyveres katonákkal teli dzsip követte őket. Három mérföld távolságból már látni lehetett, hogy a hajó belezuhant egy sziklás dombba. Senki nem volt biztos benne, hogy ez ugyanaz a hajó, amellyel Steve és David szállt fel az űrbe –, és még kevesebb ok volt azt feltételezni, hogy a két férfi még életben van. A szétroncsolódott támadógépet elborították a lángok. Apró, sötét foltok tűntek fel a látóhatáron. Ahogy a Humvee közeledett, világosan látszott, hogy két élőlény az. Grey kiáltott Mitchellnék, hogy lassítson, aztán előreküldte a katonákkal teli dzsipet. A kocsiban a katonák számos géppuskát céloztak a két alakra. Amikor már csak ötven yardra voltak a két alaktól, Mitchell leállította a járművet. – Megáll az eszem! – mondta Grey hitetlenkedve. A két titokzatos figura szivarozott.

Hiller és Levinson véghezvitték a lehetetlent, és élve megúszták. Bejutottak az űrlények erődjébe, egy ócska számítógépes vírussal működésképtelenné tették a pajzsukat, felrobbantották a bolygó nagyságú égitestet, aztán visszarepültek Nevadába, mielőtt még kimerült volna a hajójuk energiakészlete. És most páváskodva sétálnak a homokban, gondtalanul és magabiztosan, mintha csak a jól végzett napi munka után tartanának hazafelé. Jasmine feltépte az ajtót, és keresztülszáguldott a forró homokon. Meg sem állt, amíg bele nem vetette magát a férje karjaiba. Úgy szorította Steve-et, mintha soha többé nem akarná elereszteni. A feltoluló érzelmektől elcsukló hangon mondta: – Halálra rémisztettél! Azt hittük, bennragadtatok! Steve vigyorgott: – Igen, de micsoda drámai belépő! – Na, már megint kezdődik! Azt hiszem, az önbizalmad mostantól kontrollálhatatlan lesz, és lehetetlen, lesz veled élni! – Talán. Még mindig ki akarod próbálni, Csirkelábú? Nagyot nevetett: – Hajlandó vagyok adni neked egy esélyt, Dumbofülű! Connie és David lassan közeledtek egymáshoz, aztán megálltak, és egymásra néztek. Connie nagyon büszke volt Davidre, David számára pedig az volt a legnagyobb öröm abban, hogy életben maradt, hogy újra láthatta Connie-t. De egyikük sem tudta, hogy mit akar a másik, ezért inkább megtartották a három lépés távolságot. – Nos? – kérdezte David, körbenézve az üres égbolton. – Működött? A kérdés hirtelen kijózanította Connie-t. Már elképzelte, milyen lesz, amikor egészen közel érnek egymáshoz, s ajkán érzi majd David csókját. De természetesen David tudni akarta, hogy a zseniális terve sikeres volt-e. Connie zavarban volt titkos gondolatai miatt. – Igen, igen – mondta Davidnek –, remekül működött. Néhány perccel a vírus bejuttatása után az összes pajzs kikapcsolt, és elkezdődhetett bombázás. Aztán mesélni kezdte a történteket, de David néhány mondat után félbeszakította. – Nem, én úgy értem, hogy – Connie-ra mutatott, aztán magára – működött? Connie széles mosolyra húzta a száját. Az arca fényesebben ragyogott, mint a délutáni nap. – Meghiszem azt – mondta Davidnek. Átszelték a közöttük húzódó senki földjét és átölelték egymást. – Meghiszem azt. Amikor a két pár egymásba karolva visszatért a járművekhez, Whitmore helyeslően bólintott. – Nem rossz! – mondta nekik, mintha most vizsgáztak volna, és nagy nehezen összevaka rtak volna egy hármast. De a következő pillanatban már fülig ért a szája, és nem tudta palástolni, mennyire csodálja, amit a két hős véghez vitt. – Egyáltalán nem rossz!

Kezet fogott Steve-vel, aztán odafordult a nyurga MIT-es öregfiúhoz, aki évekkel ezelőtt orrba vágta. – Úgy látom, hogy annál is okosabb vagy, mint gondoltam – mondta, miközben kezet fogtak. – És sokkal bátrabb, mint azt valaha is feltételeztem volna. Köszönöm, David. – Én csak azt szeretném tudni, hogy lehet az, hogy Mr. Egészség egyszeriben az én egyik undorító szivaromat szívja? Julius a Humvee lökhárítóján ücsörgött, a lábai nem értek le a földre. David elengedte Connie-t és megölelte apját. – Most meg már profi birkózó! David letette az öreget, és gyanakvóan méregette. Amikor Julius rendbe szedte magát, megigazítva a haját és a ruháját, amit a fia összezilált, megkérdezte Davidet, hogy mi olyan érdekes rajta. – Hogy csináltad, apa? – Mit, hogy csináltam? – kérdezte az öreg. – Fogalmam sincs, hogy miről beszélsz. – Tudod jól, hogy mire gondolok. – erősködött David. – Először eljuttattál Washingtonba, aztán az 51-es körzetbe és aztán, amikor azt hittük, hogy nincs remény, te adtad a vírus ötletét. Feltételezem, erre is csak azt mondod, hogy véletlenek sorozatos egybeesése, mi? A másodperc törtrészéig Julius arcán végigszaladt egy ravasz, játékos vigyor, aztán újra felöltötte az örökös csipkelődő, bosszantó arckifejezését. – Nem tudom, mi történt veled az űrben, de azt kell gondoljam, hogy azok az űrlények valami furcsát csináltak az agyaddal. A két férfi egymásra mosolygott. Steve Dylan mellett térdelt, és épp megölelték egymást, amikor Grey tábornok odalépett, hogy szót váltson a kapitánnyal. – Nos, katona, mozgalmas egy hétvégéje volt. – Igen, uram, az volt – bólogatott a pilóta. – És rendkívül jó munkát végzett. Mindannyian büszkék vagyunk magára. Grey tisztelgett, amelyet Steve és Dylan is viszonoztak. A csoport tagjai beszálltak a Humvee-ba, hogy visszatérjenek az 51-es körzetbe. Útközben Patricia Whitmore felmutatott az ég felé, és felkiáltott. – Az micsoda? A csoport tagjai időben néztek fel, hogy lássanak egy vörös és narancssárga tűzgolyót elhúzni a fejük fölött. Olyan volt, mint egy hullócsillag. Aztán egy újabb fénycsóva érkezett, amely sárgán fénylett, miközben áttört a tengerkék égen. A felrobbant anyahajó darabjai zuhantak alá és lobbantak lángra, amikor beléptek a Föld légkörébe. A színes meteorok egész este hullottak.

Steve felemelte Dylant. – Tudod, milyen nap van ma? – kérdezte. – Igen – felelte Dylan. – Július 4-e. – Pontosan, fiam. És nem megígértem, hogy lesz tűzijáték?!

33 A harc az 51-es körzet fölött aránylag vér- és fájdalommentes győzelemmel zárult. Kevesebb mint háromszázan haltak meg a támadás során. Ám a helyzet nem volt ilyen rózsás az ország más részein és szerte a világon. Az emberiség nem pusztult el, de hatalmas árat kellett fizetnie a túlélésért. Több millióan meghaltak és ugyancsak több millió volt a sebesültek száma. Sokan sosem gyógyultak ki az invázió során elszenvedett testi és lelki sérüléseikből. A győzelmi ünnepségek örömteli kiáltásait egy összeomlott, rombadőlt világ visszhangozta vissza. A legtöbb helyen a pusztítás olyan mérvű volt, hogy az élők irigyelték a holtakat. A világ legnagyobb városai közül több mint száz eltűnt a föld színéről. Megsemmisültek a világ legragyogóbb múzeumai és könyvtárai, a legnagyobb repülőterek és gyárak, üzemek, piacok, irodaházak és minden harmadik otthon. A déli féltekén volt a legsúlyosabb a helyzet, ahol a tél közepén jártak Azonnal tömeges vándorlás indult meg a Föld mérsékelt égöve alá, tovább csökkentve az amúgy is túlfeszített ökológiai tartalékokat. A Földön a víz, a talaj és a levegő erősen szennyezetté vált a rövid, de világkatasztrófát előidéző háború után. Úgy tűnt, az emberiség mindent elveszített, de azért nyert is valamit. Annak a biztos tudásnak a birtokában, hogy az emberiség nincs egyedül a világegyetemben, a faji és nemzetiségi ellentétek gyilkos viszályai egyszeriben őrültségnek tűntek. A támadás következtében a Föld lakói végre ráeszméltek, hogy a bennük lévő közös vonások sokkal fontosabbak, mint az apró különbségek. Bizonyos értelemben az emberi fajok felnőtté váltak, de sajnos hatalmas áldozat árán. Akaratuk ellenére taszították az emberiséget az érettség felé. Az is tudatosult az emberekben, hogy egymásra vannak utalva: a világnak fel kell készülnie egy hasonló invázió eshetőségére. Whitmore reménye valóra vált: július 4-e többé már nemcsak amerikai ünnep volt. Az emberek új jövő előtt álltak és az olyan vezetők, mint Whitmore türelmetlenül várták, hogy segítsenek egy új világot létrehozni a régi romjain. Tudták, hogy az újjáépítés irányvonalai és jellegzetességei hamar, az első néhány hónapban fognak testet ölteni. Megvolt a lehetőség arra, hogy az Egyesült Államok népe, a világ egyik legerőszakosabb és legmegosztottabb nemzete szétszakadjon a szűkös tartalékok utáni küzdelem során, de arra is volt esély, hogy az emberek összefogjanak és együttműködjenek egy olyan közösség szellemében, amely példát mutathat az egész világnak. Alighogy véget ért a háború, Whitmore újra kampánykörúton volt, és ugyanúgy szolgálatra valamint áldozathozatalra szólította fel az embereket, mint az elnöki kampánya során. De ez alkalommal nemzetköziek voltak a méretek és sokkal nagyobb volt a kockázat. Milyen világot tud majd a lányának átadni? Amint az újjáépítés elkezdődött, egy tény azonnal világosan kirajzolódott: az emberi szellem – akár az alkalmazkodóképes és szívós moha, amely már áttört a romokon – képes újra megerősödni és szilárdabbá, bölcsebbé és egészségesebbé válni, mint valaha.