A VASTYÚK Az állomás tornácán a vonatra vártunk. Az égből az első hó pihézett. Késett a vonat. Egy bársonykabátos úri mama a vastyúkhoz vezette a fiacskáját. - No, itt egy húszfilléres: tedd bele. Fogd meg a fogóját: ránts egyet rajta! Négy-öt gyermek is odacsoportosult. Parasztgyermekek. Irigy szemmel nézték, hogyan kotkodácsol a vastyúk, s hogyan veszi ki örvendezve az úri fiúcska a piros, fényes bádogtojást. A peron sarkán két iparosféle beszélget. Az egyik fekete kezű - ruhafestő vagy kalapos. A másik vastag szemöldökű, szintén szennyes kezű, vaskos ember - falusi kovács. - Haj, haj! - hallatszik olykor a festékes kezű sóhajtása. A kovács csak hümmög reá. Micsoda elnyűtt labdái a sorsnak! Különösen a festékes kezű. Fél századnak a nyomorúsága rí le az alakjáról. A kalapja horpadt, ócska kalap, amilyen a szemétdombokon hever. A csizmája csupa folt. A téli kabátjának minden gombja más. Hogy eldobtam a szivarom maradékát, mohón hajolt le érte. Zsíros meggyfa-szopókába illesztette, és apró füsttel szívta.
1
De még a szivarvég se vigasztalta meg. Szomorú volt és sápadt. Hogy egy percre megállottam mellettök, hallottam is a bánata okát. - Hát bezony, sógor - beszélte dünnyögő orrhangon -, így állok én mán egy hete, mint a karó, amelyik mellül a szőlő kiveszett. A kéményem azóta nem füstölt, se pedig söprű nem járta a házat. Idegent fogadjak? Kilopja a szemem világát is. Új asszonyt vegyek? Eltékozolja mindenemet. De meg nem is tanálok én olyan dógos kezű asszonyt többet. - Dehonnem - brummogta vigasztalóan a kovács. A kalapos terebélyes kék zsebkendőt vett elő, és megtörülte vele orrát, szemét. - Aztán, ha kerül is, ki tudja, micsoda veszedelem? Én nem szeretem, hogy az asszony tartogassa a zsebébe a pénzemet. Az én Annám ebbe az erányba nem volt erőszakos. De azér mindent kiteremtett, ami a házho kellett. Ha végigment az utcán, megszólította a parasztasszonyokat: - Csúnya fakó mán az uradnak a kalapja! Hozd el: megföstjük ingyen. Az asszony elhozta a kalapot, de hozott vele egypár tojást vagy egy kötény babot, vagy egy tál lisztet, vagy egy zacskó kását. Néha csirkét is. Sohse vettünk mink pénzen élelmet. A kovács hümmentett. - Ügyes asszony lehetett. Minálunk drága a föstés. Egy koronán alul nem föstenek. A kalapos legyintett: - Az asszony beledobta a kalapot holmi régi maradék föstékbe. Nem köll a parasztnak se bélés, se szalag. 2
A kovács csodálkozva nézett és hümmögött. A városi főorvost pillantom meg a peronon. Hozzá sétálok. Üdvözlöm. Beszélgetünk. Egyszer oldalt pillant a két iparosra, és azt mondja: - Látod azt a kalapost? - Látom. Mi van rajta nézni való? - Annak a szennyes embernek több a pénze, mint valamennyiünknek, akik itt utazunk az első osztályon. - Lehetetlen! - Tudom. - De hiszen fölszedi a szivarvéget. - Azér gazdag. Uzsorás, fösvény kutya. Csak a mi bankunkban magzik vagy százezer koronája. Cigarettát vont elő a zsebéből. A parasztgyerekek mögött, akik a bársonyruhás úri fiút bámulták, egy sápadt fiúcska ácsorgott. Csizma volt rajta és ködmenke, de a fején úri vadászkalap. - Nézd - mondottam -, de kedves arcú gyermek! Olasz templomban láttam egyszer egy fali festményt, egy színehagyott angyalt rajta, akinek a szeme mégis élt... - Ismerem - felelte az orvos a cigarettáját meggyújtva. Azért kedves arcú, mert a másvilág színe van már rajta. - Beteg? Gondolhattam volna. - Szívbajos. Kezeltem. Annak a gazdag kalaposnak a fia. - Szegényke! - Nem éri meg a tavaszt. 3
S megszólította a fiút. - Hogy vagy, Bandika? A fiúcska az orvosra emelte bágyadt, kék szemét. - Jól - felelte mosolyogva. De olyan panaszos volt a tekintete, hogy most is előttem van. Semmi se szomorúbb a beteg gyermeknek a szeménél! Folytattuk a sétánkat a tornácon. - Kár azért a szép gyermekért - szólottam elgondolkozva. Mondtad a kalaposnak? - Hogy mondtam volna? Az orvos nem jósol essőt sohse. Csak napfényt. Sétánkban ismét a tornác végére értünk, ahol a kalapos beszélgetett. Az orvos elhallgatott. A gyermek ott húzgálta az apja kezét, és rimánkodott neki: - Apám! Szeretnék egy vastojást... egy vastojást... A kalapos úgy tett, mintha nem hallotta volna. Csakugyan volt az arcán valami a fösvények vonásaiból. A soványsága, a szeme kígyói hidegsége, ajka vékonysága. - Apám - esengett újra a fiúcska -, az a tyúk tojik... ott la... - Elhallgass! - mordult rá a kalapos. - Csak egyszer... - Mindjárt agyoncsaplak! No nézd! Eltékozolna itt húsz fillért semmiért! Már a zsebembe nyúltam, hogy adjak a gyermeknek egy vastojásra valót, de bedübörgött a vonatunk. Mindenki a
4
táskáját kapkodta. A vonat csak egy percet áll azon az állomáson. A következő év júniusában ugyanazon a tornácon éppúgy vártuk a vonatot. Az idő borús volt, a peron kőszénszagú. A várakozók közt a kalapost pillantottam meg. Nyári ruha van rajta, de azért megismerem. Még soványabb, mint a télen volt, s még fakóbb az arca. A fiúcskát nem látom vele. A kalapos unatkozó arccal őgyeleg a tornácon. A hóna alatt valami elfakult, régifajta zsáktáska. Egy percre se teszi le, pedig látszik, hogy nehéz. A vastyúk felé egy csoport falusi iskolás gyerek siet. Valamelyiköknek pénze van. Kijöttek a faluból a vastyúkhoz. Izgatottan az örömtől. - Én teszem belé! - kiáltja az egyik. - Én már tudom, hogyan kell. Egy idősebb, izmos pofás gyerek félrelöki: - Eriggy innen! Én vagyok ennek a mestere! És a tyúk csakhamar kotkodácsol és tojik. Az utazók gyermekei is odacsoportosulnak. Egy hatéveske kis szeplős képű parasztgyerek álldogál az anyja kezén lógva a tyúk közelében. Elálmélkodva nézi az iskolásokat és a csodatyúkot. Aztán az anyjához fordul: - Anyó! Hadd tojassak én is! - Hallgass! - feleli kedvetlenül az asszony. - Drága az! És fölemeli a köténye sarkát, törül egyet vele a gyermek orrán. 5
- Csak egyszer - rimánkodik a gyermek. - Hallgass! - Ó, Istenem... - Hallgass! A kalapos ott állt. Gondolkodva bámult rájok. Egyszer csak leereszti a lábához a táskáját. A nadrágja zsebébe nyúl. Nagy, piszkos bugyellárist von onnan elő. Kiválaszt egy húszfillérest. - Nesze - mondja komolyan -, tojasd meg a tyúkot. És könnyes szemmel nézett a gyermekre.
6
