1 A Tanya, az jó!
A neonfény kettőt villant, aztán vakítóan öntötte el a hálótermet, és az mintegy varázsütésre telt meg a fiatal lányok nyüzsgésével. Mindenkinek egyszerre jutott eszébe gyorsan továbbadni roppant érdekes mondandóját. Egy lány ült csak csendesen, arcára írt rosszallással, szinte rémülten. Randevúk, filmélmények, iskolai pletykák, ruhavásárlási gondok…- úgy kavargott a sok hiábavaló fecsegés, mint a vihar kavarta avar. - Rosszak vagytok, nem lesz ennek a sok léhaságnak jó vége… Vass Éva gyámoltalan volt, de konok is, és róla köztudottan terjedt el a határtalan prűdsége. Ha moziba hívták, megkérdezte: - Nem erotikus? Mert akkor nem megyek! Először nevettek rajta a kollégiumi társak, később már nem tudták eldönteni, hogy viccel-e, vagy tényleg úgy is gondolja, ahogy mondja. Végül olyan fárasztónak érezték, hogy már komolynak se, viccesnek se tartották. Természetén nem fogott a vidámságuk, ő maradt a begyepesedett, vidéki lány, savanyú mosollyal. Oda ment, ahová küldték, azt látszott elhinni, amit mondtak. (Magában ki tudja, mit gondolt közben, a konok arckifejezése mögé rejtve.) Pedig távközlést tanult szorgalmasan, ott is azt tette, amit elvártak tőle. Kétoldali csípőficammal született, de méginkább egy szörnyen elrontott műtét áldozata volt ő. Mindkét oldali, merevítéssel úgy beszűkítették a medencéjét, hogy csak az egyik lábfejével tudott akkorát emelni magán, hogy a másik lábával egy cipőhosszat léphetett előre. Egy telefonközpontban ülve remekül ellátja majd a feladatát – gondolták az átképző intézet vezetői. Itt mindenki mást tanult, az anyáskodó Marika postatisztnek, az ügyes Ica varrónőnek a komoly Andrea órásnak készült. Csak az volt közös, hogy több-kevesebb mozgáskorlátozottsága volt az itt lakó lányoknak, és mindenki szerelemről, sikerekről, boldogulásról álmodott. Éva mindenképp más volt, mint a többiek, konok jász, de aki plusz még
2 a múltban is rekedt „tanyasi”. Gyakran jegyezte meg, hogy ez egy bűnös város. - A tanya! Az a jó! Ott az igazi, jó levegő, jó emberek. - Nem egészen értették, de ő is mást értett ezen, mint amit a valódi vidéki tisztaság jelent. Szegény Éva! Addig lakhatott az intézetben, amíg elvégezte a képzést, de aztán nem fogadta el a felajánlott munkahelyet, sem a javasolt leányszállót úgy, mint a többiek, ő nem maradt az általa bűnösnek nevezett fővárosban, hanem hazament, vissza, társai hamar el is felejtették hová. Jellegzetes, kimért hangsúlyozása úgy megmaradt Andrea fülében, hogy maga se hitte volna, ha nem történik meg a következő eset, több mint húsz év múlva. Szívét a barátságos dunántúli szülőfalu húzta vissza, de egy alföldi kisvárosba ment férjhez, ott kellett úgy berendeznie az életét, hogy jól is érezhesse magát benne. Egy fárasztó nap után még beültek a Trabantba, hogy benézzenek néhány üzletbe. Férjének kerestek kötött kabátot. Az áruház emeletén, pultok és gondolák közt bóklászva, megütötte a fülét egy jól ismert hang: - Lábravalót szeretnék venni, jó meleget. Felkapta a fejét, lecsapta a pultra, a kiválasztásra méltónak látszó darabot. Felkiáltott: - Ez Vass Éva! Sanyi, a férj értetlen pillantásától követve, elindult megkeresni a hang gazdáját. Tekintgetett, forgolódott, de csak egy fekete fejkendős öregasszonyt látott az eladónővel. Ahogy az újra megszólalt, magyarázva, de ki nem mondva, hogy mi az, amit keres, újra azt a hangot hallotta. Hiába nézett körül, ott bizony nem volt más. - Hol vagy Éva, te vagy az, Vass Éva?! - kiáltotta felé élénken, az pedig idegenül nézett rá, de akkorra már felfedezte a régi vonásokat is a kendőbe rejtve. Nem hitt a szemeinek, hisz Éva nála fiatalabb volt, a hang gazdája pedig öreg, kopott kis nénike, sötétkék zakó a karton szoknya felett, a vékonyka lába ormótlan félcipőben. - Szervusz Éva! Nem ismersz meg? Andrea vagyok! Pápay Andrea… Marczibányi tér…Naa, Vass Éva! - kiabálta boldogan.
3 Biztosan erre mondják, hogy ”üveges szemek”. A megszólított teljes értetlenséggel kezet nyújtott, nézett rá, tétován mondta: - Csókolom, Vass Éva a becsületes nevem. - Tudom, ne hülyéskedj, tényleg nem ismersz meg? - Nem is tudom, ... én itt csak egy ..., a bátyámnak akarok vásárolni egy ... – akadozott kínlódva. Ő meg kétségbe volt esve. Már-már ott akarta hagyni, amikor beugrott, hogy az eladónőnek biztosan halvány elképzelése sincs, mi az a „lábravaló”. Közbevágott: - Alsónadrágot. hosszúgatyát. Nem? - Dee, azt - tétovázott Éva egyre nagyobb zavarban. Andrea meg már nevetett, mert pont ez a zavar igazolta, hogy nincs tévedés. Ez rá vall. Ez ő! - Áruld el, hogy kerülsz te ide? – firtatta Andrea. – „Maga” hogy kerül ide? Én itt, Meggyespelén lakom. Összehúzott szemmel, kutatóan nézett rá. Nehezen vergődtek zöldágra, de nem hagyta meglógni. - Az egy közeli, tanyákból álló település - magyarázta a férj, aztán nejét megelőzve rögtön meg is hívta a rettenetesen visszafejlődött, de vélhetően régi ismerőst, és nagyon jól szórakozott az egész histórián. Éva lassan hajlandó volt nem csak emlékezni, őt felismerni, de visszategezni, sőt beszédbe is elegyedni a volt szobatárssal. Mire mindketten megvették ki-ki a maga ruhaneműjét, már el is árulta, hogy melyik rendelőbe jár rendszeresen. - Tényleg? Hát ahhoz mi egészen közel lakunk! – csapott le rá újra a lelkes asszonyka. A csomagátvevő helyen szabadkozott Éva, nem hiszi ám, hogy bármikor maradna ideje a vonat indulásáig - a rendelőben mindig olyan sokan vannak -, elfogy az idő, mire ott rákerül a sor. És így tovább. Andrea bíztatta, majdcsak lesz alkalma, ők szeretnénk, ha bemenne hozzájuk. Egész úton róla beszélt Sanyinak, aki tudni akarta, ki is ez a nő. Még a lakásban is folytatták az emlékei felidézését, miközben megszólalt a csengő és nem akart elhallgatni. Andrea ment ajtót nyitni, mert férje a friss csirkét darabolta, amit akkor vásároltak. - Most van időm a vonatindulásig, gondoltam élek a kedves meghívással… - szólt a kinyíló ajtó előtt álló Éva. Őszintén megörült neki!
4 A konyhában hatalmasra kerekedett szemmel csodálkozott rá a precízen szorgoskodó férfiemberre. Félszegen ült le a szobában és súgva kérdezte, szinte dermedten: - Ő is fogja megfőzni? - Á, dehogy! Csak összevágja, neki erősebb a keze – nevetett az asszony, mert olyan furcsán nézett rá a vendég. - De jól tud főzni is folytatta büszkén. Éva vontatottan bólintott erre. (A szeme azt mondta: nahát!) Körülbelül fél órát töltött náluk, nem fogadott el semmit, csak beszélgettek. Körülményesen fogalmazott, de rendesen elbeszélgetett. Mivel cukorbeteg, gyakran jár ide a rendelőbe. Most látta, tényleg csak pár lépésnyire van a lakáshoz. Azt is szeretné, hogy ők is menjenek az ő tanyájukra, majd meglátják, milyen jó ott a levegő. Aztán hamarosan újra eljött. Akkor is úgy csengetett, mint az államrendőrség. Munkáját letéve sietett ki elé Andrea. Éva csinosan volt felöltözve, csomagokkal felpakolva érkezett; gyönyörű tojással, szépen mosott, válogatottan szép zöldséggel, egy zacskó tarkababbal. Délelőtt lévén, kettesben voltak. Bátrabban mesélt, megismételte a meghívást. Sokáig maradt. A háziasszony ebéddel is megkínálta, amit jóízűen evett, de aggodalmaskodott, hogy ő nem ehet mindent, sőt nem is igazodik el az ajánlott ételeken. Nevelnek csirkét, de mi az a grillcsirke? Hát a gránátos kocka? Próbálta magyarázni Andrea, és nagyon sajnálta. Pláne, amikor ezt mondta a szép rendben tartott, de egyszerűen berendezett lakásukra: - Hát, nálunk nincsen ám ilyen fényesség! De majd meglátod, mennyivel jobb ott a levegő. Jó, hogy nem volt most itthon a férjed. Félek ám én az ilyen férfiaktól! - Ugyan már! Milyenektől? - Hát, az ilyen nyakkendősöktől (!) - súgta, vendéglátója meg arra gondolt, látná csak, amikor hazaér a gyár programirodájából a ledolgozott műszak után, amikor átöltözik munkásruhába - rá se ismer még ő sem -, és lemegy a garázsba barkácsolni. Éva véleményét úgysem lehetett volna befolyásolni, hisz még a csirkebontását is rosszallva rótta fel neki. (Vagy azt a feleség rovására írta?) Késő őszi, vasárnap délután kocsiztak ki Meggyespelére. Vittek egy szép kis hálóinget, meg az ebédre, frissen grillezett csirke combját. Csípős hideg, téli idő volt.
5 Andrea kellemes délutánra számított, hasonlóra, mint egy régi, dunántúli kiránduláson. Arra emlékezve el is mélázott: Nagynénjének barátnője az édesanyjával kettesben élt ott, álmai tanyáját megvalósítva a szőlőhegyen. Nagynénikéje áradozva mesélt róla, ajánlva, hogy egyszer nézzék meg azt a tanyát. Méhes is van, szíves vendéglátás is lesz. Az, mint egy mesesziget, úgy maradt meg az emlékezetében. Kerítés nélkül, dús lombú fák védelmében takaros kis ház állt és néhány gazdasági épület félkörben ölelte a tiszta, füves teret. Hátul ólak, baromfiudvar elkerítve, tisztára söpörve. Hatalmas diófa alatt reggeliztették meg őket, természetes vendégszeretettel. Körülbelül ilyenre volt felkészülve. Gondolta, egy agyondicsért tanya, az csakis olyan lehet. Éva azt mondta, jó kis búbos kemence is van… Takaros portákat elhagyva, hosszas keresgélés után találtak rá a meggyespelei tanyára. Messziről meglátva, rezzenve fohászkodott: - Jaj, nehogy ez legyen az! - de bizony az volt! Kőkeményre fagyott, barázdás útról láttak meg egy düledező épületet, a szépen gondozott tanyáktól kissé távol. Még a fák is satnyábbak, szinte bánatosan hajladoztak a kopasz udvar egyik oldalán. Míg vártak, egy őrjöngő, csimbókos kutya ugatta rekedtre magát a jókora lánc végén, körbe-körbe rohangálva a lánc hosszától meghatározott, fagyott körbarázdában. Alig várták, hogy végre kinézzen valaki. Inkább visszafordult volna, miközben tudta, oda be kell menniük. Nem siettek eléjük. Előbb a bejárati ajtó, majdnem átláthatatlan, kicsi ablakán kilesett - majd a kutyát söprűvel kísérelte meg elhallgattatni -, egy ijesztő külsejű férfi. Ez volt Éva bátyja. (No, hozzá képest a barkácsoló ruhába bújt férj valóban egy snájdig úr volt!) Bent leírhatatlan szag, hideg és félhomály fogadta őket. Andrea nem mert nagyon nézegetni. Beljebb terelték őket, a másik helyiségbe, ami szobaként szolgált. Homály és rossz levegő ott is. Hellyel kínálták, nézett, hová ülhetne le, aztán a rég kihűlt búbos kemence padkáját választotta. Azon végig volt terítve, egy házi szőttes szőnyeg. Andrea kínosan feszengett, egyszerre tolakodón zavarónak
6 kezdte érezni bundáját, jól ápolt frizuráját. Óvatosan járatta körbe a szemeit. (Sanyi a szeme sarkából figyelte feleségét.) Pici ablakon próbált áttörni a fény, kevés sikerrel. Vastagon bogárpiszkos volt a homályos üveg, ami akkor láthatott vizet, ha az eső verte kintről. A belső párkányon szürkés üvegpoharak borultak búbánatosan egy poros tálcára. A földön időcsipkézte elfeketedett linóleumdarabkák. Azok a falak talán csak újkorukban voltak meszelve. Az ablakocskán alig szűrődött be fény, de azt látni engedte, milyen vastagon lep be mindent a sokéves zsíros pára, füst. Már értette a fényességet, amit náluk látni vélt Éva. Mielőbb túl akart lenni ezen a kínos viziten. Éva kint időzött, elnézést kért, a tűzre kellett tennie még a kukoricaszárból, mert fő a tyúk. - Már a holnapi ebéd? - kérdezte Andrea naivan és zavarát leplezendő. - Nem. A mai ebéd, csak vén a tyúkmama - mondta szabadkozó szellemeskedéssel a gazdaasszony. - Nem tartunk ám fel, csak benéztünk, hoztam a grillcsirkémből, kérdezted, milyen az - nyújtotta feléje bátorítóan, de bátortalanul. Gondoltam, cukorbetegnek többször ennie kell, kóstold meg. Éva büszkén: - Van nekünk csirkénk is, főleg tavasszal, de köszönöm azért – és savanyú mosolyával kísérve bontogatni kezdte, egy csipetnyit óvatosan a szájába is vett: - Nem rossz - mondta, ők meg összenéztek. - Nem rossz – ismételte és enyhe fanyalogással letette a mennyei husikát rejtő csomagot. A vendég sietve előkotorta a hálóinget. Mintha annak sem örült volna a megajándékozott. Megkérdezték, milyen segítségre van szükségük, félve várta a választ. Meglepődve hallgatta a kívánságot. - Azt mondtad, neked gondozónő segít takarítani. Nekem is segíthetne valaki, hogy megértsem a könyvecskét a cukros diétáról, és kicsit összetakarítani itt - mutatott körbe. ”Szent Ég, hol kellene itt kezdeni!” - húzta be a nyakát Andrea, míg tanulmányozni lapozta fel a kis könyvet. Döbbenetét titkolva, siette mondani: - Mosnak is, biztos nehéz az neked, és be is vásárolnak, ha kell.
7 - Az jó lenne. Főleg a cukros diétás dolgokat. Pista nem nagyon tudja. De megbocsáss, teszek a tűzre. – Nehéz járásával indult kifelé. Amikor visszajött, mondta, hogy szívesen fizetne bármennyit, csak lenne kinek. Erre Sanyi váratlanul közbeszólt: - Évike, jó lenne magának egy gáztűzhely. Szívesen megveszem, ki is hozom, be is jelentem, hogy kössék be. Csak a tűzhely és palack árába fog kerülni. Akciót is kifoghatunk. Olcsó is, egyszerű is, és nem kell folyton etetni a tűzrevalóval. - Lenne minekünk rávaló pénzünk, van nekem nyugdíjam is, de Isten ments, nem akarunk mi olyan elegáns dolgokat beépíteni ide! Jászberény egyik szép utcájában van egy nem kis házunk, de még oda se… - tiltakozott Éva. - Semmi rombolás nem kell ahhoz, akár az udvaron is felállítható lenne. - Nem, nem, jobb a csuta. Hogyha ott kell hagynom, nem fut ki az étel, mert a csuta leég – sietett a praktikus kibúvóval. – - Nem lenne jobb, mégis beköltözni a városba? - Á, itt sokkal jobb, itt ez a jó levegő… Látták a dülöngélő szekrényeket, a több féltéglával magasra felpócolt lábú ágyakat a két, szemközti fal sarkában. Az egyik ágy alól szedte ki Éva a tojásos kosarat. - Miért emeltétek úgy meg, nehéz lehet neked oda felmászni. - A kotlós miatt van! - magyarázták meg. - Így fér be a keltető véka, felette még bele tud bújni a tyúk-anyó. Szinte elmenekültek a jószívvel adott tojásokkal. Másnap bejelentette őket a Gondozási Központba. Otthon, nagyon sokáig visszatérő emlékképek gyötörték Andreát. A döbbenettől hetekig nem szabadult. Megegyeztek, hogy minden hónapban hoz a Pista abból a gyönyörű tojásból húsz darabot, ha az árát elfogadják. Egy-kétszer még bejött Éva is, és ők is kimentek a tanyára nyáron, hátha javul a benyomása. Sajnos nem javult. Egyszer épp' a zöldséges veremből mászott ki Éva, egy kosárral. Neki kellett oda lemennie? Hogyan engedhette ezt a testvére?
8 Megengedte, mert Évának a tanyasi asszonyok életét kellett élnie, munkáját elvégeznie, ha bírta, ha nem. Pista, a „családfenntartó” a ház ura, a férfi, éjjeliőr volt az Ipartelepen. Az utolsó jel Évától egy köszöntő, karácsonyi képeslap volt. Megköszönte a cukormentes piskótát, amit diétás recept után sütött neki Andrea az ünnepre. A városi házuk kertjében termő szilvafáról szedett gyümölcsből is küldött Éva. Abból olyan szilvalekvárt főzött Andrea, mint a nagyanyja annak idején. Ők semmi pénzért nem akartak oda beköltözni, mert a bűnös városnál jobb a jó levegőn élni. El sem adták, mert a birtok, az birtok. Halálukig jártak hozzájuk a gondozónők. Bevásároltak és elhozták a mosni valót. Őket kérdezgette róluk Andrea. A tanyán egy éjszaka kirabolták őket. Autó állt meg, beletuszkolták a birkáikat, csak a bégetést és az ajtók csapódását, a kutyaugatástól kísért, felbőgő motor zaját hallották bentről. Ha kiment hozzájuk a háziorvos, félórákig toporgott az út szélén, mire beengedték. Egy kemény téli napon úgy találtak rájuk, hogy a tárt bejárati ajtó küszöbén feküdt a halott Pista, a farkasordító hideg szobában pedig Éva, a hideg ellen alig védő ágyban – még élve, de kihűlve. A mentők szállították kórházba, ahonnét pár nap múlva követte testvérét a másik világba. Ott már nem kell életformák között választani. Egyszerre temették el őket. A temetésen - az addig soha nem látott örökösök -, bizalmatlanul nézegették a központból ott megjelent két gondozót… Éva egyetlen percig sem dolgozott annak az üzemnek a telefonközpontjában, aminek a címét egyszerre tették kezébe a leányszállóéval, ott, a bűnös városban. Őt hívta a tanya!
