UNGARNDEUTSCHES BILDUNGSZENTRUM 6500 Baja, Duna u. 33.
Das „Wanderbündel” im Ungarndeutschen Bildungszentrum Baje 24.-28. Oktober 2016
Projektwoche mit dem Motto: „Sich erinnern und andere erinnern, Brücken schlagen zwischen Generationen, und mit Zuversicht in die Zukunft schauen.” Programm: Auftaktveranstaltung für die Schulklassen in der Aula: Öffnen des Bündels Zeitzeugen erzählen den Schülern über das „Vertriebensein“ Projekttag der Grundschulkinder Projekttag der Gymnasiasten und der Fachgymnasiasten Vortrag von Richard Tircsi (Geschichtslehrer, Hauptabteilungsleiter EMMI) Flashmob auf dem Schulhof: „Nach meiner Heimat…“
Am Montag, dem 24.10.2016 erwartete die Schüler nicht der gewohnte Anblick, als sie unsere Aula betreten haben. Was der Grund dafür war? Das Wanderbündel kam in unserer Schule an und bekam seinen Platz im bäuerlichen Interieur, extra für diesen Anlass eingerichtet. Auf einem Platz, der nicht zu übersehen war. Die UBZ- Schüler gedachten der traurigen Ereignisse vor 70 Jahren mit einem Projekttag. Im Rahmen vielseitiger Programme wurde es den Schülern ermöglicht sich mit der Tragödie des Ungarndeutschtums nach dem II. Weltkrieg auseinanderzusetzen. Altersgemäß wurde das Thema Vertreibung der Schwaben bearbeitet. Was gleich bei jeder Altersgruppe war, ist die feierliche Eröffnung des Projekts gewesen, in deren Rahmen eine Filmsequenz zum Thema angeschaut und das Bündel geöffnet wurde. Reflexionen der Grundschulkinder auf die Bündeleröffnung in „Elfchen“ (besondere Gedichtform) gefasst: 1947 Heimat verlassen mit Bündeln vertrieben In Waggonen ins Ungewisse Schrecklich Haus ohne mich in der Batschka kann es nicht verstehen. Warum??? Ungarn Städte, Dörfer Und hier leben auch viele ungarndeutsche Bürger Vertrieben Land Liebe, Menschen zu Hause sein glücklich in Ungarn leben wollen
Richard Tircsi erzählt über sein Buch, in dem er ein trauriges Kapitel der Ungarndeutschen seines Heimatdorfes bearbeitete
Zeitzeugengespräche im Gymnasium des UBZ
Acht Zeitzeugen von Gara, Hajosch, Kumbai und Waschkut erzählten den Schülern über das Schicksal ihrer Familien. Eine Frau berichtete: Als sie 4 Monate alt war, wurde sie mit ihrer Familie nach Deutschland vertrieben. Nach einem Jahr ist die Familie zu Fuß nach Ungarn zurückgeflohen. Die Reflexion dieser Frau nach dem Gespräch mit den UBZ-Schülern: „Viele haben schon über die Vertreibung erzählt. Uns hat man noch nie gefragt. Auf unsere Geschichte war noch niemand neugierig. Und wie diese Schüler zugehört haben…”
Das Wanderbündel-Projekt im UBZ wurde mit einem Flashmob abgeschlossen, bei dem das Lied „Nach meiner Heimat…“ gesungen wurde.
Ob das „Schwabenbündel“, das von der Landesselbstverwaltung der Ungarndeutschen auf einen Wanderweg geschickt wurde, sein Ziel erreicht hat?
Dazu einige Reflexionen von unseren Gymnasialschülern: „Der Flashmob war sehr schön. Ich hatte das Gefühl, dass wir zusammen als eine Gemeinschaft unsere Gefühle ausdrücken.“ „Meiner Meinung nach ist das Wanderbündelprojekt eine sehr gute Idee, weil damit auch die jüngeren Generationen diese schrecklichen Ereignisse kennenlernen und verstehen.“ „Das Projekt hatte auch emotionale Wirkung auf mich. Wir lernten in dieser Woche einander und die älteren Generationen noch mehr zu respektieren und unser Leben viel mehr zu schätzen. Ich nehme in meinem „Bündel“ Ehre, Mitleid und das Gefühl einer sinnvollen Schulwoche mit.“
Baja város honlapja 2106. október 25. ww.baja.hu/index.php/aktualis-hirek/item/4753-vandorbatyu-orzi-az-eluzottek-emleket
VÁNDORBATYU ŐRZI AZ ELŰZÖTTEK EMLÉKÉT MNÁMK Bajára is megérkezett a 70 évvel ezelőtt szülőföldjükről elűzött magyarországi német kisebbség hányatott sorsát szimbolizáló vándorbatyu (Wanderbündel): október 24-én, hétfőn a Magyarországi Németek Általános Művelődési Központjának diákjai és tanárai fogadták az egy hétig náluk időző batyut.
Szauter Terézia, az MNÁMK főigazgató-helyettese elmondta: a batyut a Magyarországi Németek Országos Önkormányzata indította útjára tavaly, azóta járja az ország német tannyelvű oktatási intézményeit. – Kovács Imre, a Nemzeti Parasztpárt politikusa 1945-ben tette azt a hírhedtté vált kijelentést, miszerint a svábok egy batyuval érkeztek az országba, ezért úgy is menjenek el. Ennek szellemiségében, a kollektív felelősségre vonás elvét alkalmazva kezdődött a magyarországi németek elűzetése 1946 januárjában. A hetvenedik évfordulón különösen fontos, hogy ezt a témát feldolgozzuk a diákokkal. Egy-egy iskolában a hét folyamán célzott foglalkozásokat tartanak a tanárok. A rendszerváltás óta ugyan már nem tilos erről beszélni, előtte azonban nem volt szabad: a történészek is csak titkokban kutathatták ezt az időszakot. A magyar történelem tankönyvekbe pedig még nem került be a téma megfelelő feldolgozással. Ebben próbál segítséget nyújtani a korhű batyu – ismertette az intézményvezető. Hozzátette: a vándorbatyut Sombereken állították össze idős emberek, az ottani múzeumban. Beletették mindazon egyszerű használati tárgyakat, amelyeket az elűzött svábok magukkal tudtak vinni: dunyhát, párnát, evőeszközöket, edényeket, néhány ruhadarabot, és nem hiányozhattak az imakönyvek, rózsafüzérek, szentképek sem. Az ágytakaróba kötött batyuban egy festett faládikát is elhelyeztek: ebbe a fogadó intézmények diákjai tehetik bele saját reflexióikat.
Az MNÁMK-ban október 24-én minden diák megismerkedhetett a batyu történetével. Ott-jártunkkor éppen a nyelvi előkészítő tagozatos diákok és a szakgimnázium tanulói bontották ki az emlékbatyut, Balatoni Hajnalka történelem szakos tanár felügyeletével. A közös rendhagyó történelemórán a pedagógus igyekezett megértetni a diákokkal az otthon, a haza fogalmát, szemléltetve, mit jelentett a kitelepítettek számára hirtelen, parancsszóra felszámolni addigi életüket, háztartásukat, és mindössze egy 50 kg-os batyuba összecsomagolni a holmijukat. A tanulók megnéztek egy kisfilmet is, amelyet Sombereken, a batyu összeállításakor készítettek. Az 1700 lelkes településről 1948 júniusában a német lakosság harmadát űzték el Szászországba. A kisfilmben kortanúként meséli el megrázó történetét Rott József, akinek édesapja elesett a háborúban, bátyja elmenekült, így édesanyjával ketten kerültek fel a kitelepítettek listájára. Az akkor tizenegy éves gyermek szekrényből próbált utazóládát eszkábálni, de nem bírta megemelni a nehéz alkalmatosságot, ezért zsákba csomagolták össze kevéske holmijukat, majd az első transzportról lemaradva egy hétig éltek a kopár házban, mígnem közölték velük, hogy a kitelepítés leállítása miatt otthon maradhatnak. A kisfilm megtekintése után a diákok együtt bontották ki a batyut, egyenként kiemelve belőle a különféle tárgyakat és ruhadarabokat, majd közösen énekelték el a Nach meiner Heimat…kezdetű, az elhurcolásról szóló dalt.
– A cím körülbelül annyit jelent: hazámba vágyom újra vissza. Ez a dal számunkra nagyon fontos, a kiűzetéshez és a kényszermunkára való elhurcoláshoz is köthető. Minden diákunk megtanulta, és október 27-én, csütörtökön de. 11 órakor az iskola előtti téren villámcsődület keretében is elénekeljük közösen – ismertette Manz Alfréd német szakos tanár. Hozzátette: cél, hogy a diákok megismerjék az 19458-48-as események hiteles történetét. – Ennek érdekében intézményünkbe meghívtunk nyolc olyan idős személyt, akik átélték az elűzetés borzalmait, erről fognak mesélni a diákoknak. A hét további részében a tanulók csoportos foglalkozások keretében ismerkednek a történetek egy-egy aspektusával, gazdasági és pszichológiai vonatkozásaival. Tizenkettedikeseink tudományos munkát is végeznek, mivel ez a téma érettségi tételük is, ezért ők már forrásokkal is dolgoznak. A batyu kibontásánál is elmondtam: valós képet szeretnénk mutatni a diákoknak. Magyarországon sokáig kitelepítésként emlegették az eseményeket, de most már történészeink is azt mondják: elűzetés. A kettő között jelentős a különbség: akit elűznek, annak mindenét elveszik. Szüleinkkel, nagyszüleinkkel ez történt – részletezte a pedagógus. A vándorbatyu az ország csaknem száz tanintézményébe jut el. Tavaly Pécsről, a Valeria Koch Iskolaközpontból indult útjára, Bajára Bonyhádról érkezett és Gyönkre megy tovább, míg január 19-én Budaörsön fejezi be körútját. Sándor Boglárka
Baja város honlapja 2016. október 25. http://www.baja.hu/index.php/aktualis-hirek/item/4751-szozattal-uzent-az-eluzott-nagyapa
SZÓZATTAL ÜZENT AZ ELŰZÖTT NAGYAPA MNÁMK A magyarországi németség 1945-48 közötti elűzetésére emlékeznek projekthét keretében a Magyarországi Németek Általános Művelődési Központjának diákjai és tanárai az őszi szünet előtti héten. Október 24-én, hétfőn megérkezett iskolájukba az országjáró vándorbatyu, és nyolc egykori kitelepített is eljött, hogy személyes élményeit és emlékeit ossza meg a fiatalokkal, kötetlen beszélgetés keretében.
Az egyik legmeghatóbb történet a 70 éves Egyed Istvánné Schadt Erzsébeté: mindössze négy hónapos volt, amikor családjával együtt Vaskútról kitelepítették. A megpróbáltatásoktól elapadta az édesanyja teje, a kis csecsemőt csak nagy nehézségek árán tudták táplálni út közben. Bár neki magának személyes emlékei nem lehetnek erről a tragikus időszakról, azt mondja, annyiszor hallotta a történetüket, hogy pontosan ismeri annak minden mozzanatát. – Négy hónapos voltam, szüleimmel, nagyszüleimmel és hat évvel idősebb nővéremmel keltünk útra 1947. augusztus 19-én. Sajnos, már csak a nővérem él, ő pedig mindenre pontosan emlékszik. Hosszú, viszontagságos utazás után érkeztünk meg Auerbach-ba. Ott betereltek minket egy nagy helyiségbe, több családdal együtt. Mindenki kapott egy címet, azt mondták, ezt keressük meg, és ott fogunk lakni. Hatszemélyes családként felkerekedtünk, nagy nehezen, estére megtaláltuk a címet. Ott persze nemcsak hogy nem fogadtak be minket, de alaposan lehordták a szüleimet, hogy ilyen kicsi gyerekekkel ilyen hosszú útra indultak. Éjszakára ezért vissza kellett mennünk a közös helyiségbe. Másnap ismét kaptunk egy címet, de arra már édesapám azt mondta a nagyapámnak: Papa, jegyezze meg, itt bennünket senki
nem akar. Ha még egy címet kapunk, nem magyarázkodunk semmit, ott maradunk! Így is lett – elevenítette fel az emlékeket Lizi néni. Végül Rebesgrünbe kerültek, onnan szöktek vissza 1949. november 3-án. – Nagypapát elvitték az ércbányába dolgozni, de nem bírta, szívbeteg volt, tüdővérzést kapott. Alig volt ennivalónk, sokat éheztünk, édesapám nem bírta ezt tovább nézni. Vonattal, aztán gyalogszerrel, határokon átszökve indultunk el haza. Azt mesélték, átérve Magyarországra, kukoricásban éjszakáztunk: édesapám a levágott szárakat kötötte össze kunyhónak, és gyertyalángnál melegítették meg a tejecskét a kis bögrében, hogy engem megetethessenek. November 12. körül érkeztünk meg Vaskútra, ott a tanyások szeretettel fogadtak be minket – mesélte az idős hölgy. Kezében megfakult papírlapok, szép, szálkás, régies kézírás: az immár hazakerült nagypapa írta a levelet a másik térségbe szökött gyermekeinek, unokáinak. – Ez a levél bizonyítja, mennyire ragaszkodtak az édes hazához, a szülőföldjükhöz. „A jóisten vezéreljen benneteket egy boldogabb jövőbe, legyetek egymáshoz mindig jók és megértők. Gyermekeitekbe, unokáitokba plántáljátok át a magyar haza iránti szeretetet, mely őseinknek, szüleinknek, nekünk és nektek otthont adott, dacára annak, hogy velünk ez megtörtént. Ne feledjétek el ezt az örökszép verset: Hazádnak rendületlenül/ Légy híve, ó, magyar!/ Bölcsőd az, majdan sírod is,/ Mely ápol s eltakar./ A nagyvilágban e kívül/ Nincsen számodra hely./ Áldjon vagy verjen sors keze,/ Itt élned, halnod kell.” Sándor Boglárka
