Dán 1,1-21 Négy ifjú Babilonban

Dán 1,1-21 Négy ifjú Babilonban „Jojakim, Júda királya uralkodásának harmadik esztendejében jöve Nabukodonozor, a babiloni király Jeruzsálemre, és megszállá azt. És kezébe adá az Úr Jojakimot, a Júda királyát, és az Isten háza edényeinek egy részét; és vivé azokat Sineár földére, az ő istenének házába, és az edényeket bevivé az ő istenének kincsesházába. És mondá a király Aspenáznak, az udvarmesterek fejedelmének, hogy hozzon az Izráel fiai közül és királyi magból való s előkelő származású ifjakat, A kikben semmi fogyatkozás nincsen, hanem a kik ábrázatra nézve szépek, minden bölcseségre eszesek, és ismeretekkel bírnak és értenek a tudományokhoz, és a kik alkalmatosak legyenek arra, hogy álljanak a király palotájában; és tanítsák meg azokat a Káldeusok írására és nyelvére. És rendele nékik a király mindennapi szükségletül a királyi ételből és a borból, melyből ő iszik vala, hogy így nevelje őket három esztendeig, és azután álljanak a király előtt. Valának pedig ezek között a Júda fiai közül: Dániel, Ananiás, Misáel és Azariás. És az udvarmesterek fejedelme neveket ada nékik; tudniillik elnevezé Dánielt Baltazárnak, Ananiást Sidráknak, Misáelt Misáknak, Azariást Abednegónak. De Dániel eltökélé az ő szívében, hogy nem fertőzteti meg magát a király ételével és a borral, a melyből az iszik vala, és kéré az udvarmesterek fejedelmét, hogy ne kelljen magát megfertőztetnie. És az Isten kegyelemre és irgalomra méltóvá tevé Dánielt az udvarmesterek fejedelme előtt; És mondá az udvarmesterek fejedelme Dánielnek: Félek én az én uramtól, a királytól, a ki megrendelte a ti ételeteket és italotokat; minek lássa, hogy a ti orczátok hitványabb amaz ifjakénál, a kik egykorúak veletek? és így bűnbe kevernétek az én fejemet a királynál. És mondá Dániel a felügyelőnek, a kire az udvarmesterek fejedelme bízta vala Dánielt, Ananiást, Misáelt és Azariást: Tégy próbát, kérlek, a te szolgáiddal tíz napig, és adjanak nékünk zöldségféléket, hogy azt együnk, és vizet, hogy azt igyunk. Azután mutassák meg néked a mi ábrázatunkat és amaz ifjak ábrázatát, a kik a király ételével élnek, és a szerint cselekedjél majd a te szolgáiddal. És engede nékik ebben a dologban, és próbát tőn velük tíz napig. És tíz nap mulva szebbnek látszék az ő ábrázatuk, és testben kövérebbek valának mindazoknál az ifjaknál, a kik a király ételével élnek vala. Elvevé azért a felügyelő az ő ételöket és az ő italokul rendelt bort, és ad vala nékik zöldségféléket. És ada az Isten ennek a négy gyermeknek tudományt, minden írásban való értelmet és bölcseséget; Dániel pedig értett mindenféle látomáshoz és álmokhoz is. Miután pedig elmúlt az idő, a mikorra meghagyta vala a király, hogy eléje vigyék őket, bevivé őket az udvarmesterek fejedelme Nabukodonozor elé. És szóla velök a király, és mindnyájok között sem találtaték olyan, mint Dániel, Ananiás, Misáel és Azariás, és állának a király előtt. És minden bölcs és értelmes dologban, a mely felől a király tőlök tudakozódék, tízszerte okosabbaknak találá őket mindazoknál az írástudóknál és varázslóknál, a kik egész országában valának. És ott vala Dániel a Cyrus király első esztendejéig.” Bevezetés Tudjuk, hogy Izrael népét Isten a babiloni fogságba a bűneik miatt vitette el. Nem egyszerre történt a babiloni fogság, hanem több ütemben, most erre nem akarok kitérni. Most arról olvastunk, amikor Jojákim király idejében Nabukodonozor már elvitte az Úr háza edényeinek egy részét, sok népet is elvitt fogságba. A királyi magból valókat, nemeseket is vitt, azok között fiatalokat is. Az volt a szándéka, hogy ezek közül a fiatalemberek közül kiválaszt egy

néhányat, akiket tanítani tud, akiket érdemes tanítani, mert értelmesek. Megtanítja a kaldeusok nyelvére, a kaldeusok bölcsességére, és ott fognak majd a királynak szolgálni. Azt láttuk az Igében, hogy mindegyik zsidó volt ugyan, mindegyik királyi magból való nemes fiatalember volt, mégis ezek közül négy kitűnt: Dániel és a három társa. Olyan dolgot tettek, ami igen nagy merészség volt: megtagadni azt, hogy ők nem esznek a király ételéből, nem isznak a király borából. Megtartják az Úr törvényét idegen földön is, mint elnyomottak, mint foglyok, akiknek tulajdonképpen semmi szavuk nem lehetett volna. Leigázott nép volt. Mi volt a bátorságuk titka? Az első kérdés, ami felmerült bennünk, az, hogy mi volt ennek a négy ifjú bátorságának az alapja? Mi volt a titka, miért voltak ők bátrabbak, mint a többiek? Miért volt olyan csodálatos az életútjuk? Mert az volt: a három ifjú a tüzes kemencéből menekült meg, Dániel pedig az oroszlánveremből, de olyan dolog történt mindegyikük életében, hogy a királynak el kellett ismernie, hogy ezeknek az Istene az igazi Isten, élő Isten. Nincs más, csak az az Isten. Mi volt a titkuk, hogy ők így tudtak eljárni? A Zsidókhoz írt levélben olvashatunk erről: „A kik hit által országokat győztek le, igazságot cselekedtek, az ígéreteket elnyerték, az oroszlánok száját betömték Megoltották a tűznek erejét, megmenekedtek a kard élitől…” (Zsid 11,33-34), és így tovább. Betömték az oroszlánok száját, megmenekedtek a tűztől, nyugodtan mondhatjuk akár ezt is, hogy az ígéreteket elnyerték, országokat győztek le. Nem karddal, de legyőzte valami bennük a király ellenállását, hogy meglássa, milyen hatalmas az ő Istenük. Mi volt tehát a titka? A hit. Már az Ószövetségben is így van megírva, hogy az igaz ember pedig hitből él. Aki meghátrál, abban nem gyönyörködik az én lelkem. Mi volt az ő hitük? Akkor a hit kicsit más tartalmú volt, mint ahogy most gondoljuk, hogy mi a hit. Végeredményben törvény alatt voltak. Ezt cselekedd, és élsz! Ugye a mózesi törvényben benne volt az is többek között, hogy nem szabad bálványimádónak lenni, és az a nép bálványimádó volt. Azt tudjuk, hogy a király olyan borból ivott, meg olyan ételből evett, amit felajánlottak az ő bálványisteneiknek. Azért volt ezeknek az ifjaknak a szívében, hogy mi ezekkel nem fertőztetjük meg magunkat, mi nekünk semmi közünk az ő bálványaikhoz. Tehát, megtartották a törvényt, de a hit ott jött be ebbe, hogy idegen földön is megtartjuk a törvényt, nehéz körülmények között is megtartjuk a törvényt, még ha Isten büntetése van rajtunk, akkor is megtartjuk az Ő törvényét, mert ez a jó. Akkor bízhatunk Istenben, hogy kegyelmesen fog velünk cselekedni, ahogy Ő jónak látja. Hiszünk Benne, hogy ez a jó, amit Ő mondott, minden körülmények között ez a jó. Ez az értelmes dolog, az Ő Igéje szerint járni. Ezért tudtak a szerint járni, és ezért tudta Isten megáldani az Ő életük útját. Így vagyunk mi is. Hit nélkül lehetetlen Istennek tetszeni. Bennünket is Isten belelenged nehéz helyzetekbe, amikor talán úgy gondoljuk, hogy itt már nem lehet hűségesen élni, itt már nem lehet úgy, ahogy az Úr kívánja, de ha hiszünk az Úrban, bízunk Benne, hűségesek vagyunk Hozzá, akkor lehet. Ne felejtsük el, hogy a hit meg a hűség, az ugyanaz a szó a görög nyelvben, a Bibliában. Sokszor nem is tudják, hogyan fordítsák le: hitnek vagy hűségnek, mert a kettő ugyanaz, egy tő. Hinni nem egy elméleti dolog, hanem ragaszkodni Hozzá, hűnek lenni Hozzá. A magyarban is látjuk, a régi nyelvben is egy tőből származik. Légy hív mindhalálig. A hív azt is jelenti, hogy hű, meg azt is jelenti, hogy hívő. Tehát egy gyök, egy szó. Rábízni magunkat az Úrra, hűségesnek lenni Hozzá, és bízni Benne. Az Úr velünk van, jó jön ki abból, bármi is jön az életünkben. Miért voltak fogságban? A másik, amiről szólnék, hogy a fogságba vitel a nép bűne miatt volt. Mit vétettek ezek az ifjak? Azt olvastuk az egyik versben, hogy ezek még gyermekek voltak. Ha nem is olyan ifjak, huszonévesek, de azért nem is olyan kicsi gyermekek, hanem, hát úgy gondolom, olyan tizenéves valakik lehettek, akik biztos, hogy annyi bűnt, meg olyan bűnt nem követtek el,

mint az ő atyáik. Mégis, ők is oda kerültek a fogságba, ártatlanul, mondhatnánk így. Ez a négy ifjú nem zúgolódott e miatt. Nem azzal volt elfoglalva, hogy: Miért? Mit vétettünk mi? Miért büntet Isten bennünket? Dániel könyvének a 9. részében azt olvassuk (igaz, hogy ezt Dániel már később mondta el, nem annyira az ifjú korban, de akkor is ez volt a szívében, amikor ifjú volt): „Vétkeztünk és gonoszságot míveltünk, hitetlenül cselekedtünk pártot ütöttünk ellened, és eltávoztunk a te parancsolataidtól és ítéleteidtől. És nem hallgatánk a te szolgáidra, a prófétákra, a kik a te nevedben szóltak a mi királyainknak, fejedelmeinknek, atyáinknak és az ország egész népének. Tied Uram az igazság, mienk pedig orczánk pirulása, a mint ez ma van Júda férfiain, Jeruzsálem lakosain…” (Dán 9,5-7). Tehát végeredményben elismerte, hogy ami rajtunk van, Uram, ez a Te igazságod. Mi is vétkeztünk. Ő sem vonta ki magát, és az nagyon jó, hogy ha mi is így tudunk gondolkodni, amikor nehézség ér bennünket. Beszéltem egyszer egy testvérnővel, nagyon fájdalmasan mondta el nekem, hogy mi baj van. Azzal fejezte be, hogy és én hű voltam az Úrhoz, és én szerettem az Urat, és nem tudom, hogy mivel érdemeltem ezt ki. Ezt őszintén mondta, és tényleg hűséges volt az Úrhoz. Nekünk is jó megtanulni és megalázkodni, hogy igaz-e az a mi életünkre, amit egyszer így mondott Méfibóset, hogy én és az én egész házam népe csak a halált érdemeltük volna. Hogy nincs nekünk igazságunk, nincs olyan, hogy én jobbat érdemeltem volna. Nem érdemeltünk volna semmit sem. Mienk csak az orcánk pirulása, Tied, pedig, Uram, a dicsőség. Amikor zúgolódni szoktunk, kérdezzük-e, hogy miért, vagy elismerjük, hogy mindent jól tett az Úr? Akkor is, ha nem értjük. Nem kérdezünk semmit, mindent jól cselekedett. Igazán a próbákban válik el, hogy kik vagyunk, mint ennél a négy fiatalembernél is. Sokszor lehet, hogy többet gondolunk magunkról, hogy milyen hívők vagyunk, de mi olyan hívők vagyunk, amilyen hívők a legnehezebb próbákban vagyunk. Ne gondoljunk többet magunkról! Mi volt Isten célja? Felmerül azonban egy másik kérdés: Nem volt Istennek valami célja azzal, hogy a hűségeseket is elvitette a fogságba? Mert ha őket nem kellett megbüntetni az ő bűneikért, akkor nyilván volt valami célja Istennek. Az jó, hogy ezek a fiatalemberek úgy gondolkoztak, hogy mi nem vagyunk különbek. Ugye, látszik ebből az Igéből, hogy Istennek a hűségesekkel volt egy külön célja, nem a büntetés volt a célja. A célja az volt velük, hogy ismertté tegyék Istennek a nevét a pogány emberek között, abban az egész birodalomban. Ezt a célt meg is valósította, mert ahogy a bevezetőben is mondtam, Dániel által is, és a három másik ifjú által is megismerte az akkori egész pogány birodalom, az a hatalmas birodalom, hogy kicsoda az igazi élő Isten. Mi is erre gondoljunk, amikor a próbák közé kerülünk. Ne azon gondolkozzunk, hogy én mivel érdemeltem ki, vagy nem érdemlem meg, mert Uram, ha Te megengedted, akkor valamilyen céllal viszel ide bele. Azzal a céllal, hogy nyilvánvalóvá legyen, ami Jóbnál is nyilvánvalóvá lett. Az ördög mindig ezzel vádolná Istent, de most már nincs bejárása, hogy könnyű Jóbnak, mert mindennel megáldottad. Könnyű a hívőnek, mert mindennel megáldottad, hát azért hűségesek, azért imádnak Téged. Lenne csak valamilyen bajuk, megtagadnának Téged! Egyszer hallottam, hogy két hívő ember beszélgetett, az egyik vak volt, a másik pedig annyira sánta volt, hogy derékon alul le volt bénulva, gyerekkora óta. Egy konferencián találkoztak és beszélgettek. Azt mondja a sánta testvér a vaknak: Józsikám! Gondoltál-e már arra, hogy miért vagyunk mi ilyenek? Te vak, én meg ilyen nyomorék? Hát gondolkodtam, de a testvér mire gondol? Én arra gondoltam, hogy azért, hogy majd az Isten előtt minden száj bedugassék, nehogy azt mondja valaki is, hogy könnyű volt a hívőknek, sima útjuk volt. Nem voltak nyomorultak, sánták, vakok, sem a gyerekük nem halt meg fiatalon, sem betegek nem voltak, könnyű volt, mert mindennel megáldottad. Hát igen, amikor Isten bajt enged az életünkben, céllal engedi, hogy azt mondhassa, amit a Sátánnak is mondott, hogy észrevetted az én szolgámat, Jóbot? Ugye, hogy erősen áll még az ő

hűségében, az ő hitében. Jól lehet, ellene ingereltél. Amikor véglegesen látta a Sátán, hogy nem tud mit kezdeni, akkor nem is hozta fel többet ezt, nem is ment Isten eleibe ezzel. Testvérek, ebben a világban mi céllal vagyunk itt. Azt mondja a Filippi levélben az Ige, hogy akik között fényletek, mint csillagok e világmindenségben, életnek a beszédét tartván elébük. Ne legyen olyan a gondolkozásunk, hogy csak magunkról gondolkodunk: miért vagyok én beteg, miért vagyok én nehéz helyzetben, miért így nekem, miért úgy nekem, mindig csak én, én. Arról gondolkodjunk, hogy Uram, mi a Te terved, mi a Te akaratod, mi a Te célod most ezzel, amibe én bele kerültem. Mert én a Tied vagyok, dicsőüljön meg a Te neved! A király parancsa és választása Aztán arról olvastunk, hogy a király, amikor kiadta a parancsot, hogy válasszanak ifjakat, akkor választottak, többek között ezt a négy ifjút is. Ez a négy fiatalember nem akart méltóságba kerülni. Nem úgy volt, hogy ők jelentkeztek, hogy mi majd olyanok akarunk lenni, mint a kaldeusok, és ott akarunk állani a király előtt, hanem kiválasztották őket a többiek közül. Ebben van egy néhány tanulság a mi számunkra. Ha ezek a fiatalok akartak volna közel kerülni a királyhoz, nagy méltóságban lenni, akkor kedvében jártak volna a király akaratának. Amikor a király meghagyta volna neki, hogy így egyenek, igyanak a borból, az ő borából, egyenek az ő ételéből, akkor nem szegültek volna ellent, mert úgy gondolkoztak volna, hogy hát fogadjuk meg a király szavát, így kerülhetünk majd hozzá, járjunk a kedvében... Úgy vagyunk mi is ebben a világban, idegenben. Ha mi akarunk ebben a világban valakik lenni, akármilyen pozícióba jutni, vagy bármit elérni ebben a világban, akkor biztos, hogy meg fogunk alkudni, mert valakik akarunk lenni, és akkor kedvében járunk azoknak, akik valakivé tudnak bennünket tenni. Akkor biztos, hogy így teszünk. De ha Isten mégis valamivé tesz, valamilyen pozícióba tesz ebben a világban, akkor Ő abban meg is őriz, és akkor azon a helyen olyanokat tud ránk bízni, amiben megdicsőül az Ő neve. Most ez hasonlóképpen van azzal is, hogy ha valaki, például játszik a bűnnel. Mondjuk, olyan társaságba megy, ahová nem kellene. Akkor azt mondja az Ige, hogy jó erkölcsöt is megrontanak gonosz társaságok. De hogy ha valaki nem akar ilyen helyre menni, mégis Isten úgy alakítja az életútját, hogy ilyen gonosz társaságokba kerül akaratán kívül, munkahelyen, vagy utazás közben, vagy akárhol, akkor nem fog neki megártani, mert Isten tette oda, és céllal tette oda, hogy bizonyságot tegyen valami módon, vagy a beszédével, vagy az életével Istennek a nevéről. Ha valaki azért megy ilyen társaságba, mert az a szándéka, hogy most én elmegyek, mert most én nekik Istenről akarok beszélni, vagy bizonyságot akarok tenni, biztos, hogy ráfizet. Ne menjünk! Mikor én fiatalember voltam az egyetemen, volt olyan lány, aki érdeklődött így az Ige után a csoporttársaim közül, és én az egyiknek bizonyságot tettem, beszélgettünk erről. A következő ifjúsági órán elmondtam a testvéreknek, hogy én ezzel a lánnyal beszéltem, ezt, meg ezt. Akkor azt mondja nekem a testvér, aki vezette ezt az alkalmat: veszélyes, te ne tegyél a lányoknak bizonyságot. Mondtam neki, de hogyha nincs ott más hívő, lehet, hogy csak éntőlem hallhatná az Igét, és ha én nem teszek bizonyságot, elkárhozik. Nem baj, kárhozzon el, te akkor se tegyél neki bizonyságot! De aztán megértettem, most már különösen megértem, amikor már annyi dolgot láttam, hogy fiúk lányoknak, lányok fiúknak elkezdenek bizonyságot tenni, belemennek egy veszélyes helyzetbe, és bizony nagyon súlyos bűnök is kijöttek már ebből. Ha Isten visz bele, akkor nem árt, mert mi nem akarjuk; ha mi akarunk valamit, akkor az rossz. Nem lehet belőle jó dolog. A kiválasztás szempontjai Nézzük meg, hogy mi volt a király választásának a szempontja, milyen alapon válogatott a király. Azt olvastuk, hogy királyi vagy nemesi vérből való legyen az a fiatalember, akit kiválasztanak, akik majd ott álljanak a király előtt. Most szellemi értelemben minden hívő

ember királyi vérből való, mert a király, Jézus Krisztus, ontotta a vérét értünk. Minden hívő ember királyi magból való, mert Isten gyermekei vagyunk, nem romlandó magból, hanem romolhatatlanból. Nos, ilyet gondolt a király, és Isten is ezt akarja, hogy ilyenek legyenek az Ő bizonyságai ezen az idegen földön. Itt, ahol nem itthon vagyunk, fogságban vagyunk, idegen helyen vagyunk. Aztán a másik szempontja az volt a királynak, hogy olyan legyen, amiben semmi fogyatkozás nincs. Szellemi szempontból a hívő embereknek Isten előtt nincs fogyatkozása. Érdekes, hogy amikor az Úr egyrészt velünk beszél, akkor megmondja nekünk a hibáinkat, meg a fogyatkozásainkat. De kifelé, Isten senkinek nem mondja, úgy állít be mindenki előtt, hogy bennünk nincs fogyatkozás. Amikor Bálák azt mondta Bálámnak, hogy átkozza meg e népet, akkor azt mondja az Úr Szelleme által, hogy mily szépek a te sátoraid, óh, Jákób! Csodálatos áldást mond, csodálatos próféciát, nincs benne hiba, nem talált benne. S néhány nap múlva huszonhárom ezret ölt meg az Úr közülük. Szemtől szembe az Úr megmondta, de kifelé azt mondja: ez az én szemem fénye, nincs benne hiba. Az Énekek énekében azt mondja a vőlegény a menyasszonyról: „Mindenestől szép vagy mátkám, és semmi szeplő nincs benned” (Én 4,7). Még annyi hiba sem, mint egy szeplő; nincs benned semmi hiba. Na, ez az Isten látásmódja azok felől, akik Krisztus vérében megmosattak. Az Efézusi levélben is azt olvastuk: „Hogy majd Önmaga elébe állítsa dicsőségben az egyházat, úgy hogy azon ne legyen szeplő, vagy sömörgözés, vagy valami afféle; hanem hogy legyen szent és feddhetetlen” (Ef 5,27). Hát, ilyeneket választott a király. Azt látjuk, hogy mégis, a több ifjú közül ebben a négyben volt isteni bölcsesség, és azt mondja a király, hogy ilyen nincs, szebbek, tízszerte okosabbak, mint a kaldeusok, a jövendőmondó bölcsek az én birodalmamban. Mi volt a titkuk? A többi is zsidó volt, a többiben sem volt fogyatkozás, a többi is nemesi vérből, királyi magból való volt, és mégis ez a négy. Mi a titka? A hit, ahogy ők ragaszkodtak Istenükhöz. A többi úgy gondolkozott, hogy jó, hát most fogságban vagyunk, ha a király ételéből kell ennünk, eszünk, a borból kell inni, iszunk, ha megparancsolták, most foglyok vagyunk. De a négy azt mondta, a mi Istenünk hatalmasabb Nabukodonozornál is, és mi Neki engedelmeskedünk. Mi csak azt nézzük, hogy Ő mit mond, mi az Ő akarata. Testvérek, ebben a világban minden hívő embert tulajdonképpen erre hívott el Isten, hogy legyünk az Ő kegyelme dicsőségnek a magasztalására. De ki az, akiben meg tud dicsőülni igazán az Úr? Aki hű, aki bízik Benne, aki mindenek fölé helyezi Isten akaratát, Isten szeretetét. Ezek a fiatalemberek az Úrért vállaltak minden szenvedést és minden megaláztatást, mert mindennél több volt nekik az ő Istenük. Tanulnunk kell Azt mondta a király, hogy akiket kiválaszt, azokat meg kell tanítani a kaldeusok írására, és a kaldeusok nyelvére. Nem az tette ezeket a fiatalokat bölccsé, hogy ők megtanulták a kaldeusok tudományát. A kaldeusok voltak Nabukodonozornak, a babiloni birodalomnak a bölcsei, a varázslói. Nem ez tette őket bölccsé, de hogy a király szolgálatára tudjanak lenni, meg kellett tanulni az ő nyelvét, mert nem a király tanulta meg az ő nyelvüket. Meg kellett tanulni, amit a kaldeusok tudtak, mert a király úgy gondolkozott, ahogy azok a kaldeusok gondolkoztak, és nekik meg kellett érteni, hogy azok mit mondanak, hogy tudjanak a királynak egyáltalán szolgálatában lenni és segíteni. Nos, most ugyanúgy vagyunk mi is ebben a világban. Nekünk, hívő embereknek, hogy hűségesek maradjunk az Úrhoz, sok mindenre nem lenne szükségünk ebben a világban. Mégis, hogy Isten használni tudjon a szolgálat miatt, sok mindent meg kell tanulni. Meg kell tanulni a szakmánkat, mégpedig jól meg kell tanulni. Sok mindent, néha mondják is a diákok, hogy minek nekünk ennyi mindent megtanulni, ez felesleges. Én is, amikor gimnáziumba jártam, ugye, annyi mindent tanítottak ott velünk, és akkor a szünetben mindig mondták a gyerekek, mondjam el ezt, azt, vagy amazt, mert ők lusták voltak megtanulni, aztán

gondolták, hogy én 10 perc alatt elmondom, mert én mindig megtanultam. A végén bosszantott, hogy mindig énrajtam akarják, be nem áll a szám, nekem szünetem sincsen, mindig mondjam, mondjam. A végén, később láttam meg, hogy ez miért volt jó, erre az Úrnak való szolgálatra volt lehetőségem. Akkor nem értettem. Na, hát így van, sok mindent meg kell tanulnunk, hogy szolgálni tudjunk az embereknek. De nem ez tesz bennünket bölccsé. Még csak nem is az tette bölccsé ezt a négy ifjút, hogy ők csak zöldséget ettek. Nem az tette bölccsé, nem a zöldség volt a lényeg, hanem a lényeg az volt, amit így olvastunk: „És ada az Isten ennek a négy gyermeknek tudományt, minden írásban való értelmet és bölcseséget...” (17. vers). Isten adott nekik értelmet és bölcsességet. Ebben a 17. versben azt is olvassuk, hogy Dániel pedig értett mindenféle látomáshoz és álmokhoz is. Nagyon érdekes, mert a törvény ezt tiltotta, álmokat magyarázni, és jövendőt mondani. Mintha ellentmondás volna, hogy hogy Dánielnek Isten bölcsességet adott ehhez is? Érdekes megfigyelnünk, talán Józsefről olvashatjuk legelőször, hogy mielőtt idegenbe került, Egyiptomba, álmodott, és amikor oda került, megfejtette a fáraónak az álmát. Pogány népek között ugyanis ez ment, így ment a jövendőmondás, és az álmoknak a megfejtése. Ugyanígy ment Nabukodonozornál is, ahová ezek a fiatalok kerültek. Itt, az idegenben, Isten különös kegyelmet adott, hogy tényleg az Ő Szelleme által fejtsék meg az álmokat, mert tényleg Isten üzent az álmon keresztül a fáraónak is, meg Nabukodonozornak is. Mert azok az álmok, amiket nem Isten üzent, azokra a kaldeusok mindenféle sötét dolgokat magyaráztak, de itt tényleg Isten üzent, és mivel Isten álom által tudott szólni a fáraóhoz és Nabukodonozorhoz, ezért adta Józsefnek és Dánielnek azt a képességet, hogy meg is tudják ezt magyarázni. „Eltökélte a szívében...” Azt olvastuk a 8. versben, hogy Dániel eltökélé az ő szívében, hogy nem fertőzteti meg magát a király ételével és a borral, a melyből az iszik vala, és kéré az udvarmesterek fejedelmét, hogy ne kelljen magát megfertőztetnie. Az a feltűnő ebben, hogy eltökélte a szívében, de nem úgy állott oda az udvarmesterek fejedelme elé, hogy én aztán nem, én inkább meghalok, velem csináljon, amit akar, ebből a bálványáldozati húsból én nem eszek! Nem így állott elébe, hanem alázatosan kérte, hogy ne kelljen nekem ebből enni, mert ez megfertőz engem, ezt nem engedi a lelkiismeretem, mert nem engedi Isten törvénye. Kérlek, ne kelljen! Ez egészen más hozzáállás, és ez a hívő magatartás, az alázatos magatartás a helyes. Hallottam én fiatalembereket úgy munkahelyen és egyéb helyeken is, hogy úgy álltak a főnökeik elé, hogy én hívő vagyok, én nem csinálok ilyesmit, nem írom alá, én inkább elmegyek, én nem! Ez így nem beszéd, ez így gőgösség. Bár lehet, aki így csinálta azt gondolta, hogy ez egy gerinces kiállás. A szívben kell eltökélni, és utána krisztusi alázattal és indulattal lehet kérni. Egyszer odajött hozzám egy fiatalember, nem olyan régen, és mondja, hogy ő mit csináljon: most kezdte a szakmáját, értelmiségi, és azt mondta neki a főnöke, hogy el kell járni továbbképzésre, konferenciákra, értekezletekre, hogy legyen széles látóköre, tanuljon szakmát, mert hát az egyetemen is tanultak, de hát igazából majd most fogja megtanulni, a gyakorlatban, meg ezeken. Azt mondta, elment egy-két ilyenre, és nem szeret ilyenekre járni, mert azzal végződik mindegyik, hogy megterítik az asztalt, és akkor ott eszem-iszom, és ő ezt nem szereti. El is határozta, hogy meg fogja mondani a főnökének, hogy ő nem megy ilyen helyekre. Ezt hogy gondolod, hogy megmondod neki? - kérdeztem. Megmondod, és a főnököd majd elkezd gondolkodni, hogy hoz majd helyetted mást, és téged majd elküld. Ezt így nem lehet csinálni. Miért kell neked a végén, amikor eszem-iszom van, ottmaradni? Mehetsz nyugodtan haza, nem? De hát ő nem szeret más városba sem elmenni, mert neki otthon van a családja, és minden este otthon szeretne lenni, mert most született kisgyermeke. Legfeljebb kérhetsz, hogy főnök úr, most született a kisgyermekem, és egy félévig, évig, ha lehet, ne tessék elküldeni, inkább ide, valahová közel, hogy hazamehessek. Úgy nem lehet beszélni, ahogy te gondoltad.

Dánielnél azt látjuk, hogy kérte, hogy ne kelljen magát megfertőztetnie ezzel. Amikor az udvarmesterek fejedelme azt mondta, de én félek a királytól, mert mit fog szólni a király erre? Hitványabb lesz a ti ábrázatotok? Akkor azt mondta, hogy tegyünk tíz napig tartó próbát. Ebben benne volt az a hit, hogy az én Istenem nem fog cserbenhagyni, legyen próba. Nézd meg, szebbek leszünk, hogy ha mi csak zöldséget eszünk, mint aki a király ételéből eszik. Legyen próba. Ez egy alázatos beszéd így. Amikor a felügyelő ezeken gondolkozott, akkor itt olvasunk egy érdekes igét: „És az Isten kegyelemre és irgalomra méltóvá tevé Dánielt az udvarmesterek fejedelme előtt” (9. vers). Kegyelemre és irgalomra méltóvá tette, Isten végezte el végül is ennek a főembernek a szívében, hogy így legyen, és azután Isten rendezte el, hogy szebbek, egészségesebbek legyenek, bölcsebbek legyenek. Ha mi ragaszkodunk az Úrhoz, és alázatosak vagyunk, és tudjuk, hogy elhívásunk van, milyen nagy a felelősségünk, akkor Isten el is fogja rendezni minden területen az életünket. A király előtt Aztán eltelt a három év, eljött az idő, amikor meg kellett állani a király előtt: „És szóla velök a király, és mindnyájok között sem találtaték olyan, mint Dániel, Ananiás, Misáel és Azariás, és állának a király előtt. És minden bölcs és értelmes dologban, a mely felől a király tőlök tudakozódék, tízszerte okosabbaknak találá őket mindazoknál az írástudóknál és varázslóknál, a kik egész országában valának” (19-20. vers). Miért voltak tehát okosabbak? Azt mondja az Ige, hogy a bölcsességnek a kezdete, az Úrnak a félelme. Az eszesség pedig a Szentnek az ismerete. Már itt, az elején megtapasztalták azt, hogy alázatosan járni Isten előtt, csodáknak az útját jelenti. Hogy milyen csodálatosan rendezte Isten az udvarmester előtt az életüket, az egészségi állapotukat, az arcuk színét, a bölcsességet, mindent rendezett Isten. Így van ez a mi életünkben is. Az Úr félelme a garancia mindenre, ez a bölcsességnek a kezdete. Az Ő Igéje szerint járni, ha Őhozzá akarunk hűségesek lenni, ha alázatosan járunk. Nem úgy, hogy én vagyok a hívő, és akkor el az utamból mindenki, mert jön a nagy, hanem úgy, hogy én senki nem vagyok, de az Úr azért tett ide ebbe a világba, hogy valamit rajtam keresztül megmutasson az Ő szeretetéből. Ha ebben az alázatban járunk, akkor Ő rendezi a mi utunkat. Befejezés Azzal az Igével fejezem be, amit mondtam is, de most elolvasok a Filippi levélből: „Mert Isten az, a ki munkálja bennetek mind az akarást, mind a munkálást jó kedvéből. Mindeneket zúgolódások és versengések nélkül cselekedjetek; Hogy legyetek feddhetetlenek és tiszták, Istennek szeplőtlen gyermekei az elfordult és elvetemedett nemzetség közepette, kik között fényletek, mint csillagok e világon. Életnek beszédét tartván elébök; hogy dicsekedhessem majd a Krisztus napján, hogy nem futottam hiába, sem nem fáradtam hiába” (Fil 2,13-15). Ámen. Derecske, 1999. június. 13.