Galaktika 42.
01 02 03 04 05 06 07 08 09 10 11 12 13 14
Knight, Damon Knight, Damon Knight, Damon Niven, Larry Niven, Larry Aldiss, Brian W. Fazekas, László Aldiss, Brian W. Keresztes, József Aldiss, Brian W. Aldiss, Brian W. Aldiss, Brian W. Aldiss, Brian W. Fazekas, László
Embert szolgálni Dilibot Különleges teher Neutroncsillag A Birodalom emléke A szuperjátékok kitartanak egy nyarat Az értelmes bölény Egy falusi szélhámos "Summa technologiae" Konfluencia A vérkeringés... ...És a sziv renyhesége A repülö féreg A táguló világ
Damon Knight - Embert szolgálni Ami igaz, az igaz: a kanamiták nem voltak igazán valami szépek. Volt bennük valami a disznóból és az emberb l, és ez nem éppen vonzó keveredés. Aki el ször látta ket, visszah költ t lük, s ez nem vált a javukra. Mert ki fogadna el szívesen ajándékot egy fenevadkép lényt l, aki a csillagokból toppant eléje? De hát mit képzeltünk - már azok, akik egyáltalán gondolkodtak ezen -, milyenek lesznek a csillagokból hozzánk látogatók? Talán angyalok, vagy annyira idegenek, hogy már igazán e! sem rettentenek? Bizonyára ezért szörnyedtünk el és h költünk vissza mindahányan, amikor leszálltak nagy hajóikkal, és megpillantottuk az arcukat. A kanamiták tömzsiek voltak és sz rösek: s barnásszürke serte borította egész visszataszítóan vaskos testüket. Disznóorruk fölött apró szemek ültek, bunkószer , vastag kezeik három-három ujjban végz dtek. Zöld szín b rkantárt és zöld nadrágocskát viseltek - szerintem a mi illend ségr l vallott elveinknek tett engedményb l, öltözékük a bevágott zsebekkel meg hátul a húzott övvel egészen divatos szabású volt. A kanamitákból mindenesetre nem hiányzott a humorérzék. Hárman vettek részt az ENSZ mostani ülésén, és istenemre, nem tudnám elmondani, milyen fura is volt ott látni ezt a három kövér, disznószer alakot zöld kantárjukban és nadrágjukban, amint ott ültek az ünnepélyes közgy lés kell s közepén, a pódium alatti hosszú asztalnál, a világ minden országából összesereglett delegátusok tömött sorainak félkörében. Illedelmesen kihúzták magukat, és udvariasan lesték a szónokok szavait. Lapos fülük rálógott a fülhallgatóra. Azt hiszem, id vel minden emberi nyelvet elsajátítottak, ekkor azonban még csak a franciát és az angolt értették. Szemlátomást nem feszélyeztették magukat, és humorérzékük mellett ez volt az, amiért megkedveltem ket. A kisebbséghez tartoztam: én úgy éreztem, hogy semmit sem akarnak ránk er szakolni. Az argentin küldött állt föl, és kijelentette, hogy kormányát érdekli az az új olcsó energiaforrás, amelyet a kanamiták az el ülésen bemutattak, az argentin kormány azonban behatóbb vizsgálat nélkül nem kötelezheti el magát véglegesen. Ezt mondta a többi delegátus is, nekem azonban alaposan hegyeznem kellett a fülem, amikor Senor Valdes beszélt, minthogy dadogott, és alig lehetett érteni a szavát. Rövid elbizonytalanodás után azért megbirkóztam a fordítással, minekutána átkapcsoltam a lengyel-angol vonalra, és figyeltem, vajon Gregori hogyan boldogul Janciewiczcsel: Gregorinak Janciewicz volt a keresztje, nekem Valdes. Janciewicz néhány ideológiai indokkal megtetézve elismételte az el tte szólók érveit, s ekkor a f titkár a francia küldöttnek adott szót, aki bemutatta dr. Denis Léveque-et, a kriminológust, aki egy halom bonyolult szert tolatott be a terembe. Dr. Léveque azzal kezdte, hogy sokak fejében ott motoszkál a kérdés, amelyet az el ülésen olyan jól megfogalmazott a Szovjetunió küldötte, aki joggal akarta tudni: "Mi vezeti a kanamitákat? Mi célból kínálják föl nekünk ezeket a példa nélkül álló adományokat, anélkül hogy bármit is kérnének viszonzásul?" Aztán a tudós így folytatta: - Több küldött kérésére és vendégeinknek, a kanamitáknak teljes egyetértésével munkatársaimmal számos
kísérletnek vetettük alá a kanamitákat az itt látható m szerek segítségével. Ezeket a kísérleteket itt ezennel megismételjük. Morajlás futott végig a termen. Villanófények sortüze lobbant, az egyik tévékamera a készülékekhez gördült, és megcélozta a m szerfalat. Egyidej leg kivilágosodott a pódium mögötti hatalmas képerny , és fölt nt rajta két számlap - mutatóik a nulla ponton nyugodtak - meg egy ugrásra kész t vel megcélzott papírszalag. A doktor segédei ezalatt vezetékeket er sítettek az egyik kanamita homlokára, vászonborítású gumicsövet tekertek az alkarjára, és valamit a jobb tenyerébe ragasztottak. A képerny n láttuk, hogy a papírszalag megindul, és a t lassú cikcakkokat rajzol rá. Az egyik mutató ritmikus táncba kezdett, a másik pedig meglódult, és enyhén remegve megállapodott. - Ezek az igazság vizsgálatának szokásos m szerei - jelentette ki dr. Léveque. - El ször azt kellett eldöntenünk, hogy a kanamiták, akiknek nem ismerjük a testi fölépítését, ugyanúgy reagálnak-e ezekre a vizsgálatokra, mint az emberek. Most meg fogunk ismételni egyet a számtalan vizsgálat közül, amelyeket ennek a kérdésnek a tisztázása végett elvégeztünk. Az els számlapra mutatott. - Ez a m szer az alany szívverését méri. Ez pedig a tenyér b rének villamos vezetését mutatja, vagyis az izzadás mértékét, amely stressz hatására felfokozódik. Ez viszont - mutatott rá a szalagos-t s m szerre - az agy kibocsátotta villamos hullámok milyenségét és er sségét árulja el. Bebizonyosodott, legalábbis az emberek esetében, hogy mindezek az értékek észrevehet en függenek attól, hogy az alany igazat mond-e. Ezzel két jókora kartonlapot vett a kezébe, egy pirosat meg egy feketét. A piros körülbelül egyméteres él négyzet volt, a fekete pedig egy száztíz centiméter hosszúságú téglalap. A kanamitához fordult. - Ezek közül melyik a hosszabb? - A piros - mondta a kanamita. Mindkét mutató vadul kilendült, a lefutó papírszalagra író t nagyot ugrott. - Megismétlem a kérdést - mondta a doktor. - Melyik a hosszabb ezek közül? - A fekete - mondta a vendég. Ezúttal a m szerek semmi rendkívülit nem regisztráltak. - Hogyan jött ide erre a bolygóra? - kérdezte a doktor. - Gyalog - telelte a kanamita. A m szerek újból megvadultak, és a termen fojtott nevetés futott végig. - Megismétlem - mondta a doktor. - Hogyan jött ide erre a bolygóra? - rhajóval - válaszolt a kanamita, és a m szerek nyugalomban maradtak. A doktor ismét a küldöttek felé fordult. - Sok-sok ehhez hasonló kísérletet végeztünk - jelentette ki -, és a kollégáimmal együtt meggy dtünk róla, hogy a módszer hatásos. Most pedig - fordult a kanamita felé - megkérem tisztelt vendégünket, válaszoljon arra a kérdésre, amelyet az elmúlt ülésen a Szovjetunió küldötte tett föl, vagyis mi vezeti a kanamitákat, amikor fölajánlják nekünk, Föld-lakóknak, ezeket a nagyszer adományokat? A kanamita fölállt. Ezúttal angol nyelven szólalt meg: - Az én bolygómon van egy mondás: "Több rejtély lakozik egy k ben, mint egy bölcsel elméjében." Az értelmes lények céljai, bármilyen homályosnak t njenek is néha, egyszer ek a természetes világmindenség munkájához képest. Ezért remélem, hogy a Föld lakói megértik és elhiszik, hogy küldetésünk ezen a bolygón mindössze ennyi: el akarjuk hozni önöknek azt a békét és gazdagságot, amit mi magunk élvezünk, és amit galaxisszerte sok-sok fajhoz elvittünk már a múltban. Az lesz a mi jutalmunk, ha ez a világ nem ismer többé sem éhséget, sem háborút, sem hiábavaló szenvedést. És a mutatók egyszer sem lendültek ki. Az ukrán küldött fölpattant a helyér l, szót kért, az id azonban lejárt, és a f titkár berekesztette az ülést. A teremb l kifelé menet összefutottam Gregorival. Arca lázban égett az izgatottságtól. - Kinek az ötlete volt ez a cirkusz? - fakadt ki. - Számomra hitelesnek t ntek a vizsgálatok - mondtam. - Kész cirkusz! - méltatlankodott. - Olcsó trükk! Ha nem volt semmi suskus, Peter, akkor miért fojtották el a vitát? - Holnap biztosan lesz majd rá id . - Holnap a doktor meg a m szerei rég Párizsban lesznek. Holnapig sok minden történhet. A józan ész nevében kérdem én, ember, hogy lehet megbízni valakiben, aki pont olyan, mintha épp most falt volna föl egy csecsem t? Kezdett bosszantani a makacssága. - Biztos vagy benne, hogy a külsejükt l viszolyogsz, és nem a politikájuktól? - Ugyan! - fakadt ki, és faképnél hagyott. Másnap a világ minden tájáról kezdtek befutni azoknak az állami laboratóriumoknak a jelentései, amelyek a kanamiták energiaforrását vizsgálták. Csupa lelkendezés mind. Én magam nem nagyon ismerem ki magam ilyesmiben, de úgy látszott, hogy azok az apró fémládikák szinte a semmib l és majdhogynem örök id kön át több áramot szolgáltatnak, mint egy atommáglya. És állítólag olyan olcsók, hogy mindenki megvásárolhatja.
Délutánra már olyan hírek futottak be, hogy tizenhét ország már el is kezdte a megfelel gyárak építését. A következ napon a kanamiták olyan módszerekkel és gépekkel álltak el , amelyek mindenféle szántóföld termelékenységét 60-100%-kal képesek megnövelni. Meggyorsítják a talajban a nitrátok képz dését, vagy valami ehhez hasonló. A hírekben egyébr l sem volt szó, csak a kanamitákról. A rákövetkez napon aztán kirukkoltak a nagyágyúval. - Most már potenciálisan kimeríthetetlen energiaforrás és elegend élelem van a birtokukban - jelentette ki az egyikük. Háromujjú kezével az el tte lév asztalra, egy m szerre mutatott. Ez egy háromlábú doboz volt, elüls lapján parabolatükörrel. - A mai napon fölajánlunk önöknek egy harmadik ajándékot is, amely fontosságában nem marad el az el kett l. Intett a tévéseknek, hogy közelítsenek rá a kameráikkal. Egy nagy kartonlapot emelt föl, amely teli volt rajzokkal és angol nyelv szavakkal. A pódium fölötti nagy képerny n mindent világosan ki lehetett venni. - Úgy tudjuk, hogy ezt az adást egész bolygójuk átveszi - mondta a kanamita. Szeretném, ha mindenki, akinek van rá módja, fényképfelvételeket készítene a képerny l. A f titkár el rehajolt, és éles hangon kérdezett valamit, a kanamita azonban úgy tett, mintha nem is hallotta volna. Ez a szerkezet - folytatta - olyan mez t gerjeszt maga körül, amelyben semmiféle robbanóanyag nem képes fölrobbanni. Az értetlenség csendje telepedett a teremre. A kanamita folytatta: - Most már nem lehet tovább titkolódzni. Ha egy országnak van, mindegyiknek birtokolnia kell. - Mivel még mindig értetlenség ült az arcokon, nyersen kijelentette: - Nincs többé háború! Ezer év óta ez volt a legnagyobb újság, és tökéletesén igaz volt. Kiderült, hogy amit a kanamita a robbanásokról mondott, érvényes a benzin- és Diesel-olaj-robbanásokra is. Egyszer en lehetetlenné vált bárki számára is, hogy modern hadsereget szereljen föl, hozzon mozgásba. Persze visszatérhettünk volna az íjhoz meg a nyílhoz, a katonaság azonban ezért nem nagyon rajongott. No meg nem lenne értelme a háborúnak. Hiszen hamarosan minden népnek mindene meglesz. Többé senki sem gondolt azokra az igazságvizsgáló kísérletekre, vagy senkinek sem jutott eszébe érdekl dni a kanamiták szándékai iránt. Gregori zavarba jött: semmivel sem tudta alátámasztani a gyanúját. Néhány hónapra rá kiléptem az ENSZ szolgálatából, mivel el re láttam, hogy el bb-utóbb úgyis elsorvad ez a munka. Hiába hágott magasra akkoriban az ENSZ tevékenysége: egy év se telik bele, és bezárhatja a boltot. A Föld minden országa el bb-utóbb megáll a saját lábán, és nem lesz szükség közvetítésre közöttük. A kanamita nagykövetségen kaptam fordítói állást, és itt ismét összefutottam Gregorival. Örültem a találkozásnak, bár nem tudtam elképzelni, mi keresnivalója lehet itt neki. - Azt hittem, hogy az ellenzékhez csatlakoztál - csodálkoztam. - Ne akard elhitetni velem, hogy meggy dtél a kanamiták jó szándékában. Gregori arcáról lerítt a zavart szégyen. - Mindenesetre nem azok, akiknek látszanak - hebegte. Ez volt a legnagyobb engedmény, amit még tisztességesen megtehetett, és én meghívtam t egy italra a nagykövetség bárjába. A hely eléggé intim volt, és a barátomnak a második daiquiri után megoldódott a nyelve. - El vagyok ragadtatva! - áradozott. - Ösztönösen még mindig viszolygok t lük, ez semmit sem változott, de azt is meg tudom érteni, miért. Mert úgy látszik, neked volt igazad: csakis jót akarnak nekünk. Csakhogy tisztában vagy-e vele - hajolt közel hozzám az asztal fölött -, hogy a szovjet delegáció kérdésére a mai napig sem válaszolt senki? Meg kell vallanom, felhorkantam. - Így igaz - folytatta. - Közölték velünk, hogy mit akarnak: "hogy elhozzák nekünk azt a békét és gazdagságot, amit k élveznek". Azt azonban elfelejtették megmondani, miért? - És a misszionáriusok miért…? - Az ördögbe a misszionáriusokkal! - fortyant föl dühösen. - A misszionáriusoknak megvan a vallásos indítékuk. Ha ezek a lények ismernek is egyáltalán valamilyen vallást, azt gondosan elhallgatták el lünk. S mi több: nem is misszionáriusokat küldtek hozzánk, hanem diplomatákat, akik egész népük akaratát és politikáját képviselik. De hát mit nyernek a kanamiták mint nép vagy mint nemzet a mi jólétünk által? - Kulturális… - próbáltam közbeszúrni. - Kulturális fityfene! Valami sokkal kevésbé szembet dologról lehet szó, valami sötét ügyr l, ami az lelkivilágukból fakad, de nekünk idegen. Hidd el nekem, Peter, nincsen tökéletesen érdektelen altruizmus! Így vagy úgy, de kell hogy valamilyen hasznot húzzanak bel lünk. - És azért vagy itt - mondtam -, hogy megpróbálj rájönni, mi az. - Úgy van. Szerettem volna bekerülni az egyik tízéves cserecsoportba, de nem sikerült; a meghirdetés után egy héttel már betelt a létszám. De ez se sokkal rosszabb. Tanulom a nyelvüket, és te is tudod, hogy a nyelv alapjában visszatükrözi beszél inek a gondolatvilágát. Már eléggé eligazodom a mindennapi beszédjükben. Valójában nem is olyan nehéz dió, és egy-két kulcsra már rábukkantam. Egyik-másik kifejezés hasonlít az angolra. Biztos vagyok benne, hogy a végén megtalálom a nyitját. - Csak így tovább! - válaszoltam, és visszatértem a teend imhez. Ett l kezdve gyakran találkoztam Gregorival, és rendszeresen beszámolt el rehaladásáról. Körülbelül egy
hónappal els találkozásunk után alig tudta elleplezni izgatottságát: közölte, hogy a kezébe akadt egy kanamita könyv, és most próbálja kisilabizálni a tartalmát. Képírást használnak, rosszabb, mint a kínai, de eltökélte magában, hogy ha évekbe telik is, de a végére jár. Magam sem hittem volna, hogy érdekel a dolog, bár tisztában voltam vele, hogy nagy fába vágjuk a fejszénket. Esténként többször összejöttünk, és a rendkívül sz kszavú szótár segítségével, amelyet az alkalmazottak részére adtak ki, átrágtuk magunkat a kanamita hirdet tábláról leemelt és ehhez hasonló szövegeken. Lelkiismeretemet birizgálta a lopott könyv, ám fokozatosan nyakig belemerültem a problémába. Elvégre is a nyelvek a kenyerem. Akarva, nem akarva magával ragadott az ügy. Néhány hét alatt megfejtettük a címet. Így hangzott: Hogyan szolgáljuk az embert? Láthatóan nyilván a nagykövetség új kanamita munkatársai részére összeállított kézikönyvr l volt szó. Mostanában állandóan újak jöttek, minden hónapban egy hajórakományra való; mindenféle kutatóintézeteket, klinikákat és hasonlókat nyitottak egyre másra. Nem volt ember a földkerekségen Gregorin kívül vagy távol eldugva Tibet fennsikján, aki bizalmatlan volt irántuk. Alig egy esztend alatt meglep változások mentek végbe nálunk. Nem voltak többé hadseregek, nem volt nélkülözés, nem volt munkanélküliség. Ha kezébe vett az ember egy újságot, nem a H-bomba, nem az rhajó ugrott a szemébe: csupa jó hír töltötte meg a lapokat. Nem volt könny mindezt megszokni. A kanamiták munkába vették az ember biokémiáját, és a nagykövetség köreiben nem volt titok, hogy hamarosan be fogják jelenteni: megtalálták a módját annak, hogyan tegyék magasabbá, er sebbé és egészségesebbé - szinte szuperfajtává - az emberiséget, ezenkívül ráleltek a szívbetegség és a rák gyógyszerére. Azután, hogy megfejtettük a könyv címét, két hétig nem láttam Gregorit: rég megérdemelt szabadságomat töltöttem Kanadában. Amikor visszatértem, megdöbbentem, mennyire megváltozott. - Az ég szerelmére, mi bajod van, Gregori? - kérdeztem izgatottan. - Olyan vagy, mint maga az ördög. - Gyere le a bárba! Lementem vele, és szomjasan magába döntött egy pohár viszkit. - Halljuk, barátom, mi a baj? - sürgettem. - A kanamiták fölvettek a legközelebbi cserecsoportba - mondta. - Téged is, különben nem beszélnék veled. - Hát… - hebegtem. - De hiszen…! - Nem önzetlenek. Próbáltam a lelkére beszélni. Hivatkoztam arra, hogy valóságos paradicsommá varázsolták a Földet, ahhoz képest, amilyen azel tt volt. De csak a fejét ingatta. Végül nekiszögeztem a kérdést: - No és mi van azokkal az igazságvizsgáló próbákkal? - Humbug - felelte minden indulat nélkül. - Hülye vagy, hisz én már akkor megmondtam. Bár nem mintha nem az igazat mondták volna. - És a könyv? - türelmetlenkedtem bosszúsan. - Hogyan szolgáljuk az embert? Ezt nem a te kedvedért rakták oda. Ezt k komolyan gondolják. Ehhez mit szólsz? - Elolvastam a könyv els bekezdését - mondta. - Mit gondolsz, miért nem hunytam le a szemem már egy hete? - Nos? - türelmetlenkedtem, és fura, torz mosolyra rántotta az arcát. - Szakácskönyv - mondta. - Hogyan szolgáljuk föl az embert! Baranyi Gyula fordítása
Damon Knight - Dilibot A hajó el bukkant a kék égb l, és leereszkedett egy New Jersey-i mez n. Puhán belesüppedt az ingoványba. A hossza vagy másfél kilométer, a színe villódzó kékeszöld, akár a bogár szárnya. Föltárult az ajtó, és egy sovány, karótermet ember lépett ki rajta, a h s leveg t szimatolva. Fönt az ég tele volt vattaszer felh gomolyagokkal és keresztül-kasul volt szántva kondenzcsíkokkal. Túl a folyón Nagy New York felh karcolóit fest i aranyba vonta a kora reggeli nap. Fölt nt egy szürkésbarna katonai helikopter, és tisztes távolságban keringeni kezdett a hajó körül. A sovány ember meglátta, érdektelen pillantást vetett feléje, és elfordult. A folyó simán, ezüstösen csillogott a napfényben. Jókora id múltán a távolból megafonok bömbölését hozta ide a szél az ingoványon át. Majd csörömpölvedübörögve két katonai tank jelent meg, s a nyomukban újabb kett . Fölálltak kétoldalt, s 90 mm-es ágyúikat körbe forgatva, a hajóra irányították. Az idegén szenvtelenül figyelte ket. Újabb helikopterek jöttek, s a hajó körül lebegtek és köröztek. Kis id múlva szürkére festett romboló úszott föl lassan a folyón. Újabb tankok jöttek. Dübörögve és olajb zt árasztva gy be rendez dtek a hajó körül. Végül el állott egy vezérkari gépkocsi, és három verejtékben fürd tábornok szállt ki bel le.
Az idegen egykedv tekintettel vette mindezt tudomásul alacsony emelvényér l. Hangja tisztán csendült. - Jó reggelt - szólt. - Ez itt a Galaktikus Szövetség hajója. Békében érkeztünk ide. Ágyúik nem fognak elsülni, kérem, távolítsák el ket. Most pedig elmondom, mi a szándékunk. A Szövetség kulturális és oktatási szervezetet óhajt létesíteni ezen a földrészen; a földterületet meg a közrem ködésüket b ségesen honorálni fogjuk. Tessék, kapják el ezeket. - Fölemelte a kezét, és egy halom csillogó valami záporzott az emberek közé. Az egyik tiszt elsápadva a pisztolyához kapott, azok a valamik azonban ártalmatlanul alálibegtek a gépkocsiba és a gépkocsi köré. A rangid s tiszt fölemelt egyet. Mintha leveg t érintett volna, vagy inkább szappanbuborékot. Aztán az hirtelen megpendült a tenyerében. A tiszt üveges tekintettei lehuppant a földre. - Frank! Frank! - rázta meg a vállát a két másik tiszt. A Frank névre hallgató tekintete lassan kitisztult, egyik társáról a másikra meredt. - Még mindig itt vagytok? - hebegte tompán, majd: - Ó, egek! - kiáltott föl. - Frank, mi volt az? Elbódított? A rangid s tiszt a tenyerében lév csillogó tárgyra pillantott. Ezúttal már semmi különösebbet nem érzett, csak mintha egy m anyagdarabka heverne a kezében. Semmi bizsergés. A varázslat megsz nt. Olyan… boldogságot éreztem - mondta. A többi tárgy ott csillogott-villogott a gépkocsi körül a buja f ben. - Rajta - bíztatta ket az idegen -, vegyenek csak, amennyi tetszik! Mondják el a följebbvalóiknak, a barátaiknak! Jöjjenek csak, jöjjenek! A boldogságot hoztuk el önöknek. Fél nap sem telt belé, és a hír tovaterjedt. New York hivatalaiban leállt a munka; komppal és földalattival mindenki a folyón túlra sereglett. Tretonból ideröppent a kormányzó is, és fél órára elt nt az idegenekkel, minek utána kába és álmélkodó arccal megjelent, és a válltáskája tömve volt a csillogó apró kapszulákkal. A tömeg térdig csatakosan tolongott a hajó körül. A cingár idegen minden órában megjelent, és egy-egy marék kapszulát szórt közéjük. Az emberek kiáltozva-sikoltozva fogadták az adományt, ott, ahol az földet ért, hirtelen összes södtek, majd újból szétrebbentek, mint a vasreszelék, ha kikapcsolják a mágnest. A rét terítve volt kifakult, elhasznált kapszulákkal. Itt is, ott is fölt nt egy-egy kába, átszellemült tekintet - a kapszula hatása. Akadt, aki hazavitte a kapszulákat a feleségének meg a gyerekeinek. A hír egyre tovább terjedt. Senki sem volt képes pontosan leírni a kapszulák hatását, amely alig tartott tovább néhány másodpercnél, mégis olyan hosszú id nek t nt. Utána valami jóllakottság és fölajzottság érzése áradt el az emberen. Nem hasonlított az semmilyen névvel nevezhet gyönyörre - maga volt a boldogság, és nem lehetett betelni véle, A kisajátítási végzések villámgyorsasággal átmentek az állami és a szövetségi törvényhozáson. Másutt késhegyre men viták folytak, ám azok, akik részesültek a kapszula örömében, a legkisebb kétséget sem érezték annak, hogy jó üzletet kötnek. A legjobb esetben vállat vontak: "Mi mást tehetnénk?" Mint kiderült, az idegeneknek ötezer acre sík területre volt szükségük különféle épületeik és berendezéseik számára. A sajtó és a nyilvánosság számára beérték hézagos és semmitmondó magyarázatokkal, sokan morogtak is emiatt. Arra a kérdésre, hogy miért éppen népes nagyváros mellett választottak maguknak területet, mikor másutt b ségesen találhattak volna üres földet, a szószólójuk (aki vagy ugyanaz a pálcavékony alak volt, aki el ször megjelent, vagy valaki hozzá hasonló) csak annyit mondott: - De akkor ki építené föl nekünk az épületeket? New Yorkban ezek szerint b séges bennszülött munkaer forrást láttak az idegenek. A fizetség gazdagnak ígérkezett: napi három kapszula fejenként. Amikor az idegenek bejelentették a toborzást, Nagy New York lakosságának a fele át akart vonulni a Jersey-i mez kre. Hoboken, Jersey City, Hackensack és Paterson lakóinak kétharmada már ott tolongott. A z rzavarból el kígyózó sorban ott lehetett látni a New York-i polgármestert, egy szenátort meg két idelátogató filmcsillagot is. Aki elérte a sor elejét, kapott egy másfél méter hosszú, görbe fogantyújú, lapos hegy , fémb l vagy anyagból készült, könny botot. A szerencsés munkásokat azután kiterelték a kiszemelt területre, mely hol ingoványos, hol meg a New Jersey-i parkrendszerhez tartozó hepehupás vadon volt, de egy részét már megm velték. Az ott lév épületeket - néhány tanyát, egy-két gyárat vagy raktárt - mind kiürítették, de nem bontották le. A botokkal fölfegyverzett munkássereget arccal a terület belseje felé fölsorakoztatták a földdarab szélén. - Amint fölhangzik az "indulj" vezényszó - mondta az idegen tisztán és érthet en -, lassú sétáló tempóban mindenki megindul el re, s a botját ide-oda lengeti maga el tt. A hang elhallgatott. Úgy látszik, ennyib l áll az egész munka. A sor közepe táján a fiatal Ted Cooley szomszédjára, Eli Bakerre pillantott. Mindketten ugyanabban a gyógyszerüzemben dolgoztak, és együtt jöttek el szerencsét próbálni. Cooley huszonöt éves volt, sz ke és izmos; Baker nagyjából azonos korú, de cingár és sötét hajú. Tekintetük találkozott, és Baker vállat vont, mintha azt mondaná: "Tudom is én." Derült, h vös nap volt. A férfiakból és n kb l álló hosszú sor indulásra készen állt a napsütésben.
- Indulj! - hangzott föl az idegen vezényszava. A sor megmozdult. Cooley el relépett és tétován ingatni kezdte a botját. Ez könnyedén suhant a leveg ben, elöl azonban sötét sáv jelent meg a talajon. Ösztönösen megtorpant, arra gondolván, hogy a bot olajat vagy valami más folyadékot lövell ki magából. Jobbra-balra, végig a sorban mások is megtorpantak. Cooley jobban odanézett, és észrevette, hogy a talaj egyáltalán nem is nedves el tte. Mindössze az történt, hogy a sár, a kövek, a növényzet mindenestül kemény, sötét felületté tömörült össze. - Tovább! - hangzott az idegen biztatása. Többen elhajigálták a botjukat, és eltávoztak. Mások óvatosan el relopakodtak. Amikor Cooley látta, hogy semmi bajuk sem lesz, ha a sötét sávra lépnek, is megindult. A sötét talaj szilárdan és keményen simult a Iába alá. Amint a botját lóbálva el rehaladt, úgy terjedt a sötét terület is. - Tartsanak ütemet! - szólalt meg a hang. - Ne hagyjanak üres területet egymás között! A sor meglódult, eleinte kissé egyenetlenül, de aztán egyre szaporábban, ahogy az emberek belejöttek a lendületbe. Nyomukban teljes hosszában szélesedett a sötét, kemény sáv. Mintha a bot jobbik vége alatt valami hirtelenül lenyomná és összetömörítené a talajt. Ha közelr l szemügyre vette az ember, mint valami márványeres linóleumon, ott láthatta mindennek - k nek, gallynak, f nek és növénynek - a lenyomatát. - Hogy a fenébe m ködik ez? - álmélkodott Baker. - Fogalmam sincs róla - felelte Cooley. Könny nek és üresnek érezte a csövet, mintha a porszívó alumínium nyelét tartaná a kezében. Nem tudta elképzelni, hogyan fér el benne esetleg valamilyen gépezet. Nyoma sem volt kapcsolónak sem: a rúd látszólag magától végezte a munkáját. Néhány méterrel el ttük egy gyomokkal ben tt k fal magasodott. - Vajon mi lesz, ha elérünk oda? - kérdezte Baker kíváncsian. - Fogalmam sincs róla - válaszolta Cooley zavarodottan, és gépiesen továbblépegetett, a botját lóbálva. A fal közeledett. Már csak pár lépésre volt t lük, amikor hirtelen egy mezei nyúl ugrott ki a rejtekéb l. Vadul szedve a lábait, ide-oda cikázott. A közeled embersortól megzavarodva, éppen Bakevés Cooley között keresett egérutat. - Vigyázz! - kiáltott föl Cooley ösztönösen. Baker botja átlendült a nyúl fölött. Semmi sem történt. A nyúl futott tovább. Cooley meg még néhányan követték a tekintetükkel, amint átiramodott az elsimított területen, és elt nt a túloldali magas f ben. Baker és Cooley egymásra nézett. - Szelektív - mondta Cooley cserepes ajakkal. - Ide figyelj, ha én… - és kezét a bot közepére csúsztatva, lapos végét maga felé irányította. - Inkább ne! - tiltakozott Baker izgatottan. - Csak próbaképpen… - Cooley lassan közelebb hajlította magához a botot, és óvatosan alája dugta az egyik cip je orrát. Semmi sem történt. Közelebb húzta a botot. Nekibátorodva elhúzta az egyik, majd a másik Iába fölött. Semmi. - Szelektív! - ismételte. - De hogyan? A növényzetb l csak szárított rost maradt. A bot habozás nélkül lepréselte, laposra taposta azt, mint minden egyebet. Éspedig a nadrágja is szárított növényi rost volt, legalábbis részben: gyapot. A sor haladt. Amikor elérték a k falat, Cooley meglengette fölötte a botját. A fal egy darabja leomlott, mintha egy óriás harapott volna bele. Újabb lendítés. A fal többi része is összeroskadt. Valaki hisztérikusan fölnevetett. A sor továbbhaladt. A falból nem maradt más, mint egy világosabb csík a sima felületen, amelyen el relépkedtek. A nap egyre magasabbra hágott. A férfiak és n k alkotta arcvonal hátában sima, fényl padló terjeszkedett. - Hallgass ide - fordult Cooley izgatottan Bakerhez -, mennyire vagy oda azokért a boldogság-bigyókért? Baker kíváncsi pillantást vetett feléje. - Nem tudom. Mit akarsz ezzel mondani? Cooley megnyalta a szája szélét. - Töröm a fejem. Megkapjuk a bigyókat, föléljük… - Vagy eladjuk - szakította félbe Baker. - Vagy eladjuk, ám akár így, akár úgy, végük. Mi fenne, ha odébbállnánk ezzel? emelte föl a botját. - Ha rá tudnánk jönni a nyitjára… - Elment az eszed? - förmedt rá Baker. Barna képe elvörösödött, homlokára verejtékcseppek ültek ki. Hadonászni kezdett a botjával. - Tudod, mi ez? Egy lapát. Egy dilibot. - Hogyhogy? - csodálkozott Cooley. - A lapát - magyarázta Baker türelmesen - nem más, mint egy bot, amelynek az egyik végén egy kis föld van, a másikon meg egy dilijankó. Régi vicc. Vagy te talán soha nem voltál napszámos? - Soha - felelte Cooley. - Nos, hát most csinálhatod. Ez a micsoda itt, ami olyan csodásnak t nik a mi szemünkben, nekik csak egy lapát. Egy dilibot. És mi vagyunk a dilijankók. - Ez nekem nem tetszik! - tiltakozott Cooley.
- Kinek tetszik ez? - háborgott Baker. - Csakhogy az égvilágon semmit se tehetsz ellene. Dolgozz, vedd föl a béredet, és kész. Ne áltasd magad, hogy valaha is föléjük kerekedhetünk; ahhoz nincs meg a sütnivalónk. Cooley alaposan elgondolkozott ezen, és egyike volt annak az ötven-egynéhány embernek, aki aznap meglépett a galaktikus szerszámmal. A galaktikusok nem tették szóvá az ügyet. Napszálltával visszarendelték az els csapatot, és lebeg lámpák fényében másikat vezényeltek a helyébe. Éjjel-nappal folytatódott a munka. A szerszámok azonos hányadát folyamatosan ellopták, a galaktikusok azonban közönyösen újjal pótolták ket. A terep kemény lett és egyenletes, a felülete üvegsima, hogy szinte járni sem lehetett rajta. Az idegenek következ intézkedése az volt, hogy a terület közepén egy magas, háromlábú póznát állítottak föl. A lebeg lámpák nagy része kialudt és tovalibegett. Sötétedéskor az üveges felületen fluoreszkáló vonalak fényhálója jelent meg. Mint valami hatalmas épület alaprajza. Egyik-másik halvány vonal ferdére sikeredett a hullámos terep miatt, a galaktikusokat azonban ez láthatóan nem izgatta. A munkacsapat egy részét odarendelték magukhoz, és kisebb igazítást végeztek a botjaikon. A fogantyúból kiugrott egy keskeny lapocska, olyasféle, mint egy géppisztoly tölténytára, és a helyére egy másikat csúsztattak be. Ezután ezt a kisebb létszámú csapatot visszairányították a terepre, és az embereket egymástól kétszáz lépésnyire fölállították az alaprajz mentén. A föladatuk az volt, hogy hátrafelé menet, a botjukat maguk után húzva, kövessék a rajz vonalát. Egy kis zavar támadt. A szerszám ezúttal csak érintésre jött m ködésbe, és ahelyett hogy lesimítaná a föld felszínét, fölpúposította azt, és mint amikor a tészta hirtelen megkel, lábnyi magas gerincet hagyott maga után. A gerinc színe sápadt volt, és tapintásra keménynek és likacsosnak érz dött, akár a polisztirol hab. Néhány embert különválasztottak, és újabb szabályzólapocskát dugtak a botjukba. Ott, ahol valaki megbotlott vagy eltévedt, és rossz helyen csinált gerincet, ezek most eltüntették, mint amikor nedves szivaccsal letörlik a krétát: a földuzzadt anyag újból lelohadt, és beolvadt a sötét felszínbe. Ezenközben azok, akik végeztek a vonalakkal, most újból végigmentek rajtuk, és kétszeres szélesség re hizlalták a gerinceket. Mindezt addig ismételték, amíg a kiemelkedések legalább egy méter szélesre nem híztak. Ekkor a tetejükre léptek, és most fölfelé adtak hozzájuk újabb lábnyi magasságot. Így magasodott az épület. Az alakja szabálytalan volt, kissé tán a nyílhegyre emlékeztetett, amelynek sok-sok kis cella alkotja a küls héját. A belseje osztatlan maradt: csaknem egy kilométer átmér , összefügg térség. Amikor a falak elérték a háromméteres magasságot, az idegenek ajtóréseket vágattak a kis kamrácskák között. A fal tetejér l a többit l semmiben sem különböz botot dobtak le minden egyes kamrába. Ahol azok földet értek, azon nyomban tiszta folyadék fakadt a talajból. A folyadék egyre emelkedett, elfödte a botokat, és továbbáradt. Csak akkor állt meg, amikor elérte a falak magasságát. Ha néhány perc múlva megérintették, hidegnek érz dött. Fél óra múlva szilárddá keményedett. A szabályozó lapocskákat újból kicserélték, egy csapat megindult a fagyott felszínen, és a nyomában újabb réteg képz dött a kemény, sötét, üveges anyagból. Utána újabb ajtókat vágtak a küls héjon, és a folyadék elcsorgott a folyó felé. A kamrákba dobált botokat kiemelték. A nyomukban ott maradó kisebb egyenetlenségeket elsimították. A második szintet hasonlóképpen magasították föl. Hátramenet sokan lepotyogtak a magas falakról. Sokan megléptek. Az idegenek azonban újakat toboroztak, és az építkezés folyt tovább. Néhány magas rangú államhivatalnokot leszámítva, nem sokan akadtak, akik megfordultak az idegen rhajón; maguk a galaktikusok azonban megszokott látványt nyújtottak a keleti part városaiban. Párosával, árnyalatnyi g ggel az arcukon, bámészkodtak az utcákon, minden érdekelte ket, id nként meg-megálltak, s öklömnyi masinájukkal - amely éppúgy lehetett fényképez gép, mint ahogy nem - megcéloztak valamit. Többen szóba elegyedtek a helyi lakossággal, és sok-sok komoly kérdést tettek föl az itteni törvényekr l és szokásokról. Voltak, akik nagy mennyiségben vásároltak burgonyát, játékkártyát, Cadillaceket, bizsut, sz nyeget, konfettit, nylon- és egyéb holmit, és szokás szerint boldogság-kapszulákkal fizettek értük. Érdekl déssel tömték magukba a helyi ételeket, és h siesen vedeltek, anélkül hogy lerészegedtek vagy akár csak becsíptek volna. Az üzletekben megjelentek a galaktikusok palackzöld egyenruháit mímel , testre feszül hacukák. De kapni lehetett galaktikus babákat és galaktikus játék rhajókat is. A törvényhozó testületeket mindenhol béke és barátság szállta meg. Ha a galaktikusok valahol bajba kerültek, vagy érezték a vihar közeledtét, újabb meg újabb boldogság-kapszulával simították el a dolgot. Az árakat kezdték nem csupán dollárban és centben, azaz $c-ben, hanem Bk-ban, vagyis "boldkap"-ban is jelölni. Az üzleti élet virágzott. A washingtoni Szabványügyi Hivatalban sok más mellett beindítottak egy új kutatási témát: fölfedni az egyetemes galaktikus szerszámnak a titkát. A mintapéldányokat megmérték, megröntgenezték, és ízekre szedték, Anyaguk bármi lett légyen is, látszólag egy darabból voltak öntve. Könny volt, vegyileg semleges és meglehet sen er s. Csövük bels falán szabálytalan huzagolás vonult végig, amelyben semmiféle rendszert nem lehetett fölfedezni. Mindössze két alkatrészt találtak; magát a szerszámot és a szabályzólapocskát, amely a fogantyú e célra
szolgáló hasadékába illeszkedett. Ha a lapocskát becsúsztatták, a szerszám m ködött. M ködött, miközben a legkülönfélébb vizsgálóm szerek mutatói egybe-hangzóan azt jelezték, hogy semmiféle energia nem szabadul föl. Ha a lapocska nem volt bent, a szerszám élettelen maradt. A különböz funkciókra szolgáló lapocskákat a színük szerint lehetett megkülönböztetni; egyébként alakra és méretre mind azonos volt. Az els - és egyben utolsó - sikert akkor mutatták föl, amikor a lapocskákat röntgenmikroszkópos vizsgálatnak vetették alá. Az anyagról, amelyet amorfnak hittek, kiderült, hogy határozott kristályos szerkezete van, amely az egyes funkcióknak megfelel en következetesen eltér egymástól. Dr. Crawford Reednek végül is bonyolult melegítési, nyomás- és deformációs kísérletsorozat eredményeként sikerült egy A-típusú lapocska kristálytípusát egy C-típusú lapocska típusához megközelít leg hasonlóvá átalakítani. Amikor ezt a lapocskát becsúsztatták egy szerszámba, a laboratórium és vele együtt háromutcányi sugarú körben az egész környék a leveg be repült. A robbanást jelezték a gigászi rhajó m szerei is. Amikor az ügyeletes tiszt meglátta a jelzést, unott arcára mosoly ült ki. Az egyik idegen, aki Pendrath go Pendrathnak nevezte magát, gyakori vendég volt a New Yersey-i Riverdale-ben, ebben a kellemes kis városban. Be-bedugta az orrát a templomi bazárokba, járási baseballmeccsekre, szörpárusító bodegákba, nyári táborokba, a Kereskedelmi Kamara üléseire. Eleinte összecs dültek az emberek, ahol megjelent, kés bb azonban a bennszülöttek, de még a turisták is megszokták a jelenlétét. Három nappal azután, hogy az épület nyers váza elkészült, a Star-Ledger ifjú újságírója, név szerint Al Jenkins, az egyik bár mélyén akadt rá, ahol részeg elérzékenyültségben üldögélt magában. Pendrath fölpillantott, amint Jenkins helyet foglalt a szomszédos bokszban. - Drága barátom - dünnyögte akadozó nyelvvel -, mennyire sajnálom szegény bolygótokat! - Talán nem tetszik a bolygónk? - érdekl dött Jenkins. - Dehogynem, hisz olyan kedves kis bolygó. Fölöttébb fest i. Elnézést - hörpintett a kezében lev pohárból. Tétován pislogott, majd kissé kihúzta magát. - Meg kell értened, ez a galaktikus haladás - hebegte. - Ennek így kell lennie. Egykor mindnyájunknak el kell mennünk. Jenkins rosszalló tekintetet vetett feléje. - Jó néhány pohárral magadba öntöttél, mi? - korholta. - Én úgy tudtam, hogy ti érzéketlenek vagytok az alkoholra, vagy mi. - Ugyan, az apsz… az… aszpirin - makogta az idegen. El húzott egy kis üvegcsét, és nagy komolyan a tenyerébe rázott egy tablettát. - Az italotoktól megfájdult a fejem, erre bevettem egy apszirin… aszpirint, és az aszpirinotok csodás. - Gyászos képet öltött. - Ha meggondolom, hogy nincs többé aszpirin! Nincs többé templomi bazár! Nincs baseball! - Miért, mit fog történni velük? Pendrath széttárta az ujjait, és sokatmondó, sisterg hangot hallatott. - Puffsss - mondta. Jenkins nem akart hinni a fülének. - Föl akarjátok robbantani a világot? Az idegen szomorúan bólintott. - Hamarosan befejezzük az épületet. Akkor elhelyezzük benne a nagy gépeinket, és fúrni fogunk, fúrni. - Fél kezével körkörös mozdulatot tett lefelé. - Lefúrunk a Föld közepéig. Aztán ledobjuk az átalakítót, és lezárjuk az aknát. És akkor ez a szegény kis bolygó: puffsss! - csücsörítette a száját, mint az imént. - Jenkins keze ökölbe szorult. - De hát miért? Miért csinálnátok ilyet? - Hogy por legyen - magyarázta Pendrath. - Ez a kis bolygó porrá enyészik. Csupa-csupa parányi porszemecskévé, nem nagyobbá, mint ez, ni - és kancsalítva összeszorította a hüvelyk- és mutatóujját. Véd vonalat építünk a galaxis számára. Ez a szektor itt túlságosan nyitott. Csinálunk hát egy kis porfüggönyt itten. A porban nem tudnak száguldozni a hajók. A por lelassítja ket. Itt-ott már van ilyen por. Másutt most fogunk csinálni. Csakis így tudjuk megvédeni magunkat az inváziótól. - Miféle inváziótól? Pendrath vállat vont. - Ki tudná megmondani? El relátóknak kell lennünk. Jenkins keze reszketni kezdett. Zsebéb l el húzott egy szamárfüles jegyzetfüzetet, gépiesen kinyitotta, egy pillantást vetett rá, és ismét zsebre vágta. A keze semmi másra nem volt hajlandó, csak ökölbe szorulni. Rekedten szálalt meg: - Ti rohadtak! - És baljával Pendrath horgas orra felé sújtott. Az ütés azonban nem ért célba. Ökle lelassult és megállt, akármennyire is er lködött. - Ugyan, ugyan - mondta Pendrath szomorú mosollyal. - Nincs értelme. Nagyon sajnálom. Jenkins szíve majd kiugrott a helyéb l. - De miért minket?! - fakadt ki dühösen. - Ha porra van szükségetek, miért nem veszitek a többi bolygót? A Jupitert, a Vénuszt, vagy akármelyiket, miért azt, ahol mi élünk?
Pendrath értetlenül pislogott. - De hiszen azokon a bolygókon senki sem él! - mondta. - Ki végezné el nekünk a munkát? - Újabb tablettát dobott a szájába. - Azonkívül - folytatta - ne felejtsd el, hogy ez a por be fogja árnyékolni a Napot. Emiatt a bolygókon nagyon hideg lesz. Láthatod, hogy semmir l sem feledkeztünk meg. Aztán meg tegyük föl, hogy egy másik naphoz mentünk volna, és itt a hírünket sem halljátok. A vége ugyanaz lenne. Ti nagy rhajókat építenétek, és nekünk ide kellene jönnünk, hogy leszámoljunk veletek. Így viszont egy pillanat az egész, semmit sem fogtok érezni. Jenkins izgalmában leverte a kalapját. Kezével kotorászni kezdett a padlón. - Meg fogjuk akadályozni! - vetette oda vörös arccal az asztal fölött. - Elátkozod, barátom, azt a pillanatot, amikor kinyitottad a szádat el ttem! Az egész világnak el fogorr mondani! - El fogod mondani? - kérdezte az idegen tompa csodálkozással. - De még mennyire el fogom mondani! Pendrath fontoskodva bólintott. - Most már mit sem számít. A munka befejezéshez közeledik. Szegény barátom, most már nem tudsz megállítani bennünket! A rákövetkez napon akkor robbant ki a dolog, amikor már végeztek az épület belsejében a bonyolult gerenda- és támaszrendszer összeszerelésével. A hajó oldalán föltárult egy ajtó, és az idegenek felügyelete alatt a munkások sora elkezdte cipelni az épületbe a gépalkatrészeket, hogy ott összeszereljék ket. Ezer és egy fajta, különböz nagyságú És alakú szerkezetet hurcoltak oda: hatalmas oszlopelemeket, csöveket, hengereket, gömböket; girbe-görbe csöveket, egy óriási kirakós játék elemeit. Anyaguk nem fém volt, hanem ugyanaz a könny valami, amib l a szerszámok készültek. Egyes szerszámok az alkatrészek megragadására szolgáltak: mint valami mágnes tapadtak hozzájuk, de csakis hozzájuk. Mások rendkívüli módon síkossá varázsolták a nehéz elemeket, minekutána könny szerrel be lehetett ket csúsztatni a terepen át az épületbe. Megint mások az összeszerelésnél tettek jó szolgálatot: két elem érintkezésénél végighúzva, egyetleneggyé forrasztották össze ket. A hír még nem jutott el a nappali m szak fülébe. A második és a harmadik m szak már valamivel létszám alatt jelent meg, az idegenek azonban könnyedén pótolták a hiányt a bámészkodók soraiból. Az idegenek szószólója, Revash go Ren, szokásos sajtóértekezletén kijelentette: - Mr. Jenkins közleménye rosszindulatú koholmány. A szóban forgó gépek kellemes h mérsékletet, légkondicionálást, standard galaktikus gravitációt, miegymást fognak varázsolni hivatalnokaink számára. Mi megszoktuk az ilyen és ehhez hasonló kényelmi szolgáltatást, ezért aztán nem tudunk olyan épületekben élni vagy dolgozni, amelyek önöknek tán megfelelnek. Hersch, a Timestól, megkérdezte: - Miért kell ehhez egy kilométernyi terület, amikor az irodáik mindössze egy keskeny gy t alkotnak az épület küls héján? Revash elmosolyodott. - És önök miért foglalnak el egy egész pincét a házaik f tésére? - replikázott. - A vademberek joggal mondhatnák, hogy ehhez elég volna egy gallyakból rakott t z meg egy lyuk a mennyezeten. Erre Hersch nem tudott mit válaszolni; ennek ellenére egyre szélesebb körben kezdtek hitelt adni a történetnek. A hét végére már vagy hat újság verte a riadót keresztes hadjáratra. Kineveztek egy kongresszusi vizsgáló bizottságot. Mind több munkás lépett meg. Amikor kiapadt a munkaer forrása, az idegenek megkett zték a fizetséget, mire egyszerre több lett a jelentkez , mint ahány a munkahely. A földalatti Jersey-i oldalán zendülés tört ki. Sztrájk rségek alakultak, gyújtó szónoklatok harsogtak, szabotázsakciókra készül dtek. Ám a munka tovább folytatódott. - Az egész dolognak lélektani magyarázata van - er sködött Baker. - Nagyon jól tudjuk, miféle népség ez: szinte lerí róluk a dekadencia. Ez a gyenge pontjuk, ott kell lesújtanunk rájuk. Tökéletes gépeik vannak, de nem tudják mire használni ket. Nemcsak hogy nem tudják, de nem is akarják; nem akarják beszennyezni liliom kezecskéiket. Ezért jöttek ide, hogy velünk végeztessék a piszkos munkát, még ha ez külön kockázattal jár is a számukra. - Én ebben nem Iátok különösebb dekadenciát - ellenkezett Cooley. Már elmúlt éjfél, és még mindig ott ültek Baker nappali szobájában egy láda sör mellett, és csépelték a szót. Cooley arca kipirult, és a kelleténél hangosabban szónokolt: - Vegyünk egy archeológiai expedíciót, mondjuk, Mezopotámiába vagy mit tudom én, hova. Vajon az magával viszi azokat is, akik a csákány meg a lapát nyelét fogják? Aligha; a lapátokat talán igen, de munkásokat a helyszínen toboroznak. Mi ebben a dekadencia? Ez csak ésszer ség. - Rendben van, de ha úgy adódna, mi magunk is kézbe foghatnánk a lapátot. De nem úgy k! Eszükbe se jutna ilyesmi. Ehhez k túlságosan kifinomultak, Ted, k elérték azt a pontot, amikor a gépeiknek muszáj tökéletesnek lenniük, különben elvesztek. Ez veszélyes dolog, és itt kell nyakon csípnünk ket. - Nem látom be, miért. A háborút a fegyverek döntik el.
- No igen, de hát mit csináljunk? Dobjunk rájuk atombombát, amely nem robban föl, vagy l jük ket ágyúval, amely nem sül el? Cooley letette a korsóját, és lehajolt, hogy fölvegye a padlóról a szerszámot. Az elgurult onnan, ahová legutóbb letette. Káromkodva matatni kezdett a kezével. Aztán fölvette ugyanazt a dilibotot, amelyet még az els napon elemelt a galaktikus építkezésr l. - Ebben van a reménységem - mondta. - Te is tudod, mint ahogy én is tudom, hogy éjt nappallá téve dolgoznak rajta. Bízom benne, hogy rájönnek a nyitjára. Mert ez egy fegyver, öregem, egy galaktikus fegyver. Ha ez a kezünkben van… - Csak rajta, hozd le a Holdat az égr l! - fakadt ki Baker keser en. - Amir l te beszélsz, az lehetetlenség. Jó, meg tudjuk változtatni a szabályozó lapocskák mintáját. Talán még az is sikerül, hogy lemásoljuk a kristályosodás körülményeit, és annyi azonos típusú lapocskát kapunk, amennyit csak akarunk. De hát mindez csak tapogatózás, Ted, vak véletlen! Fogalmunk sincs, hogy ez és ez a minta miért készteti a szerszámot az adott ködésre, és amíg ezt nem tudjuk, csak találomra váltogathatjuk. - No és? - A rossz és a jó minta aránya millió az egyhez. Fölrobbantja a környezetét, mint Washingtonban, a kísérletez t élve fölforralja, vagy jéggé dermeszti, vagy asztalnyi szilárd ólomba fagyasztja. Aztán ott vannak a radioaktív, az oxidáló minták, minden elvétett minta egy-egy ember életébe kerül. - És a távirányítás? - vetette közbe Cooley. - El bb azt kéne tudni, miért kezd m ködni a szerszám, ha valaki kézbe veszi, és miért áll le, ha elengedi. Cooley homlokát ráncolva fölhajtotta a sörét. - És ne feledd - folytatta Baker-, hogy mindössze egyetlen esélyünk van a galaktikus népség ellen. Egyetlen minta a milliók közül. Nem, technológiával nem lehet elbánni velük, hanem csakis vakmer séggel. Igaza volt, és mégsem volt igaza. Al Jenkins a Star-Ledger városi szerkeszt ségi szobájában komor arccal olvasott egy távirati jelentést arról, hogy nyolc állam kormányzója elítél nyilatkozatot adott ki az idegenek ellen. - Mit érünk vele? - dobta vissza a jelentést a városi szerkeszt asztalára. - Hisz oda nézz? Az ablakon át a távolbál odalátszott az idegen építmény csillogó teteje. A boltozatos tet n parányi alakok mászkáltak. Az idegenek fölfújtak egy félgömb alakú hártyát, és most a munkások végigjárták a szerszámaikkal, és szilárd kérget vontak rá. A kupola csaknem elkészült. Az épület belsejében már két napja véget ért a munka. - Tudta, hogy mit beszél - mondta Jenkins. - Nem tudtuk megállítani ket. Három hetünk volt rá, de ez még arra sem bizonyult elegend nek, hogy összeszedjük magunkat. A cigarettahamu ráhullott az inge elejére. Szórakozottan lesöpörte, hátat fordított, és elhagyta a szerkeszt séget. A szerkeszt szótlanul elkísérte a tekintetével. Egyik júliusi reggel, két hónappal az idegenek földreszállása után, egy galaktikus szerszámokkal fölfegyverzett, toprongyos tömeg jelent meg az rhajó körül. Az elmúlt néhány éjszaka során több ilyen csoport is összecs dült. Ha egy bennszülöttön úrrá lesz a kétségbeesés, azt a kevés eszét is elveszíti, amije van. Az ügyeletes tiszt megvet en végignézett a nyitott ajtóból a közeled cs cseléken. Fölösleges minden védelmi intézkedés: ráemelik a botjaikat, semmi sem történik majd. A f kolompos bennszülött, egy jól megteremett, nagydarabférfi, vasvilla módjára el re szegezte a botját. A galaktikus tiszt vidám kíváncsisággal méregette. A következ pillanatban halott volt, csak véres kása maradt bel le a légzsilip padlóján. A tömeg beözönlött a hajóra. A zöldes fény folyosók hatalmas, félhomályos boltívei alatt szinte eltörpültek, mintha székesegyházban lettek volna. Az ajtókból unott galaktikus arcok hajoltak ki. Egykedv arckifejezésüket egyszerre iszonyat dúlta föl. Volt, aki futni próbált, volt, aki elrejt zött. A szerszámok letaglózták ket. A hosszú folyosók futó lábak dobajától, az izgatottság és a diadal kiáltásaitól, félelemordításoktól visszhangzottak. A tömeg benyomult minden helyiségbe - tizenöt perc alatt vége volt mindennek. A gy k lihegve és izzadtan megtorpantak, és ámuldozva néztek körül. A magas szobák falait fényl aranyzöld tapéta födte; az asztalokat kristályból metszették. Valahonnan halk, megnyugtató zene hallatszott. Az egyik asztalon egy tálca étel g zölgött. Másutt átlátszó térkép lógott le a falból. Alattuk kásásvörös volt, egy-egy tócsa szétmázolt eleven szövet. Baker és Cooley megpillantotta egymást. - Vakmer ség - vetette oda Baker fanyarul. - Technológia - replikázott Cooley. - Alábecsültek bennünket, akárcsak te. - Fölemelte a kezében lev szerszámot, óvatosan, nehogy megérintse a fogantyúját. - Úgy mondják, tízezer kísérlet és tízezer halott áldozat. Ám legyen neked igazad: ehhez is vakmer séd kell. - Tekintetével a távolba meredt, próbálta elképzelni a soksok eldugott kutatóm helyt, a nap mint nap megkövetelt szörny adót. - Tízezer - sóhajtott. Baker még mindig remegett az izgalomtól. - Szerencsénk volt: lehetett volna akár egymillió is… - Kényszeredetten elnevette magát. - Új nevet kell neki találnunk, most már nem jó a dilibot.
Cooley a földre sütötte a szemét. - Attól függ - mondta komoran -, melyik végén van a botnak a dilijankó. Baranyi Gyula fordítása
Damon Knight - Különleges teher Len és Moira Connington bérelt házban laktak, kis udvarral, még kisebb kerttel és rengeteg feny fával. A pázsitot, amelyet Len alig ért rá nyírni, ellepte a gyom, a kertet pedig birtokába vette a vadszeder. Maga a ház tiszta volt, és mentes a legtöbb városi bérlakás jellegzetes szagától, az ablakokban Moira muskátlija virított; a sok feny miatt, no meg azért, mert a ház a rossz városrészben helyezkedett el, a szobák alig kaptak napfényt. Egy kés tavaszi délután Len megcsúszott az ajtó el tt egy macskakövön, és az egész bejáratot elborították a kezéb l szerteröppen vizsgadolgozatok. Amikor föltápászkodott, Moira ott kuncogott az ajtó el tt. - Vicces voltál. - De még mennyire! - fakadt ki Len dühösen. - Bevertem az orrom. - Összeszorított fogakkal fölszedte a Kémia B vizsgadolgozatokat: az utolsó lapra vörösl csepp koppant. Az isten verje meg Moira b nbánó és kissé meglepett arccal kitárta el tte a bejárati ajtót. Bekullogott utána a fürd szobába. - Len, én nem akartalak kinevetni. Nagyon fáj? - Dehogy - vetette oda Len, miközben ádázul méregette lehorzsolt orrát a tükörben, mert er sen lüktetett. - Akkor jó. Állati vicces voltál, vagyis akarom mondani: fura - tette hozzá sietve. Len a feleségére sandított, szeme fehérjén megcsillant a fény. - Mi az ördög van veled? - kérdezte gyanakodva. - Nem tudom - felelte az asszony emelked hangon. - Ilyesmi még sohasem fordult el velem. Egyáltalán nem tartottam viccesnek a dolgot, s t aggódtam, mi történt veled, eszembe se jutott nevetni rajtad! - És megint nevetni kezdett, kissé idegesen. - Lehet, hogy bedilizek? Moira sötét hajú, békés, jóindulatú fiatalasszony volt. Len a Columbia Egyetem utolsó évfolyamán találkozott vele, s a találkozásuknak, ha elfogulatlanul megvizsgáljuk (amire Len ritkán volt képes) sajnálatos következménye támadt. Az asszony most a hetedik hónapban volt, s egy meglehet sen bögyös, pufók játékbabéra hasonlított. A férfi arra gondolt, hogy ebben az állapotban könnyen kiborulhat az asszony. Óvatosan, hogy meg ne nyomja a hasát, az asszony felé hajolt, és megbocsátó csókot nyomott az arcára. - Bizonyára elfáradtál. Menj, és pihenj le, én meg készítek neked egy kis kávét.…Hiszen Moirának eddig még sohasem volt hisztériás rohama, de még csak reggeli hányingere sem - inkább böfögni szokott -, és egyébként is hol olvashat az ember az irodalomban vihogási rohamokról? Vacsora után ötletszer en megpirosceruzázott tizenhét dolgozatot, aztán fölállt, hogy belepillantson az anyák könyvébe. Négy agyonolvasott, papírkötés könyv is hevert a polcon, mosolygó babaarcokkal a címlapjukon, amire azonban kíváncsi volt, nem találta a helyén. De nem lelte meg a könyvszekrény mögött vagy a könyvszekrény el tti fonott asztalkán sem. - Moira! - He? - Hol az istennyilában van a másik csecsem könyv? - Nálam. Len odament hozzá, és átnézett a válla fölött. Az asszony egy enyhén obszcén ábrára meredt, amely egy fölhasított n i testben tótágas jógahelyzetben összekuporodott magzatot ábrázolt. - Pontosan ilyen - mondta. - Mama. A kép a szülés el tti állapotot mutatta. - Mi volt az az anyáddal? - Ne hülyéskedj - mondta az asszony szórakozottan. Len hiába várt, hogy fölpillantson, vagy lapozzon a könyvben. Egy id múltán visszavonult a munkájához. Figyelte az asszonyt. Moira végül a könyv végére lapozott, elolvasott néhány oldalt, aztán letette. Rágyújtott egy cigarettára, de azonnal el is nyomta. Hangosan böffentett. - Ez jól sikerült - vetette oda Len elismer leg. Moira böfögése fölülmúlt mindent, amit az egyetem öltöz iben hallhatott az ember: megrázott ajtót-ablakot. Moira sóhajtott. Len feszülten fölkapta a kávéscsészéjét, és elindult a konyha felé. Moira széke mellett megtorpant. Az asztalon ott állott a vacsora utáni kávéja, érintetlenül, jéghidegen, olajos foltok úsztak a tetején. - Mért nem ittad meg a kávédat? - Meg akartam, de… - pillantott a kávéjára. Elakadt, zavartan rántott egyet a fején. Nem is tudom. - Ne hozzak egy friss csészével? - Kérlek. De ne…
Len, aki már lépésre emelte a lábát, hirtelen visszafordult. - Most aztán mi az ördögöt akarsz? Az asszony arca kerekre duzzadt. - Ó, Len, én nem tudom, mi van velem! - fakadt ki, és egész testében remegni kezdett. Len bosszúsága félig sajnálkozásba csapott át. - Tudom, mi hiányzik neked - jelentette ki határozottan. - Egy pohár ital. A férfi a szekrényhez támasztotta a kis kézi létrát, és kotorászni kezdett a fels polcon, ahol az italkészletüket tartották, ha éppen volt nekik; ilyen eldugott kis városokban a tanári karban egyike volt ez a szükséges el vigyázatosságok sokaságának. A nyomorúságos háromujjnyi viszki láttán elkáromkodta magát a foga között. Arra nem tellett nekik, hogy becsületes piakészletet tartsanak a háznál, vagy új ruhát vegyenek Moirának, vagy… Eredeti tervük az volt, hogy Len egy évig tanítani fog, és összerak annyi pénzt, hogy letehesse a kisdoktorit; kés bb, amikor ez hiú reménynek bizonyult, legalább a nyári egyetemre valót szerette volna összekuporgatni, de újabban már ez is a legvadabb optimizmusnak t nt. Félig kész középiskolai tanároknak nem ajánlatos megn sülni. Vagy végzés el tt álló fizika szakos diákoknak. Két er s szódás-jeges viszkit készített, és bevitte a nappaliba. - Parancsolj. Egészségünkre. - Ejha! - csettintett az asszony elismer leg. - Isteni… Pfuj. - Letette a poharat, és félig tátva maradt szájjal rámeredt. - Hát most meg mi a baj? Az asszony óvatosan feléje fordította a fejét, mintha attól tartana, hogy lecsavarodik a nyakáról. - Én nem tudom, Len. Mama. - Már másodszor mondod ezt. Mit jelentsen…? - Mit mondok már másodszor? - Azt, hogy mama. Ide figyelj, fiacskám, hogyha… - Én nem mondtam! - tiltakozott az asszony kissé lázasan. - De igen, mondtad! - gy zködött Len. - Egyszer, amikor a csecsem gondozási könyvet nézegetted, másodszor pedig most, miután lepfujoztad a viszkit. Amivel kapcsolatban pedig… - Mama, igyál tejet - mondta Moira tisztán és tagoltan. Moira utálta a tejet. Len fölhajtotta a pohár felét, hátat fordított, és némán kivonult a konyhába. Amikor kezében a tejjel visszatért, Moira úgy nézett rá, mintha legalábbis kígyóval kínálná. - Len, én nem mondtam azt! - Jól van. - Én nem mondtam. Azt sem mondtam, hogy mama, meg azt a tejet se mondtam! Hangja megremegett. - És nem nevettem rajtad, amikor hasra estél - Valaki más volt. - Úgy is van! - A vászonszoknyája alatt domborodó pocakjára pillantott. - Nem fogod elhinni. Tedd csak ide a kezed. Egy kicsit lejjebb. Tenyere érezte a ruha alatt az asszony meleg és feszes testét. - Rugdos? - kérdezte kíváncsian. - Még nem. Most - folytatta feszes hangon. - Te ott odabent! Ha akarod azt a tejet, rúgjál hármat! Len eltátotta a száját, aztán meglepetten becsukta. Tenyere alatt egymás után háromszor megvonaglott a hús. Moira lehunyta a szemét, visszafogta a lélegzetét, és egy hajtókára, borzongva magába öntötte a tejet. - Nagy ritkán - olvasta Moira - a sejtosztódás nem követi a szokásos utat, amely egy normális csecsem kifejl déséhez szükséges. Ezekben a ritka esetekben a test egyes részei túlzott fejl désnek indulnak, míg mások teljesen visszamaradnak. Ez a rendszertelen sejtosztódás, amely meglep en hasonlít arra a vad sejtburjánzásra, amit rák esetén tapasztalunk… - Az asszony válla görcsösen megrándult. - Pfuj! - Minek olvasod ezt a vacakot, ha ilyen hatással van rád? - Muszáj - felelte az szórakozottan. Egy másik könyvet emelt le a halomról. - Itt egy lap hiányzik. Len, mint aki semmir l sem tud, gondosan bekebelezte a tojás maradékait. - Csoda, hogy eddig egyben maradt - vetette oda. Ami teljesen jogos megjegyzés volt: a könyvre ráöntöttek valamit, ami részben föloldotta az enyvet, és a lapokat csak az imádság tartotta össze; az igazság az, hogy a szóban forgó lapot maga Len tépte ki négy nappal ezel tt, miután alaposan átrágta magát rajta; a tárgya az volt, hogy A terhesség alatti pszichózis. Moira már eldöntötte magában, hogy a kicsi fiú, a neve Leonardo (nem Len, hanem da Vinci után), és mindezt meg sok egyebet közölte vele, és visszatartja t kedvenc ételeit l, és ehelyett olyasmit fogyasztat vele, amit utál, például májat meg pacalt, és egész álló nap olyan könyveket olvastat vele, amiket választ meg, ha nem akarja, hogy a hólyagját rugdossa. Szörny h ség volt; a tanévzáróig már csak két hét volt hátra, és Len diákjai egyik nap nem fértek a rükben, a másik nap kábán maguk elé meredtek. Aztán ott volt a következ évi szerz dése meg egy lehetséges üresedés az Oster gimiben, ami több pénzt jelentene, no és a ma esti szül i értekezlet, amelyet Greer f igazgató meg a felesége is meg fog tisztelni fenséges jelenlétével… Moira nyakig belemerült a Der Untergang des Abendlandes I. kötetébe, ajkai mozogtak, s hébe-hóba kifogott rajta egy-egy torokhang.
Len megköszörülte a torkát. - Moy? …und also des tragischen… mi a csudát akar ez jelenteni? - Tessék, Len? - Miért nem próbálkozol az angol kiadással? - mondta az ingerülten. - Leo németül akar tanulni. Mit akartál mondani? Len lehunyta egy pillanatra a szemét. - Itt van ez a szül i értekezlet. Tényleg el akarsz jönni? - Hát persze. Hiszen fontos, nem? Hacsak nem gondolod rólam, hogy a küls m… - Ugyan, az ördögbe is! De hát nem lesz megterhel ? Moira szemei alatt halványkékes karikák ültek: az utóbbi id ben nem sokat aludt. - Dehogy! - tiltakozott. - Rendben van. De holnap elmégy a dokihoz. - Mondtam, hogy elmegyek. - És nem fogsz fecsegni Leóról Mrs. Greernek vagy akárkinek… - Nem - mondta az asszony kissé zavartan. - Legalábbis addig, amíg meg nem születik, nem igaz? Kutya nehéz lenne bebizonyítani, hiszen te se hitted volna el, ha nem érzed a rugdosását. Len akárhánysor is kérte, azt a kísérletet azóta nem ismételték meg; Moira szerint a kis Leo csakis az anyjával akar társalogni, és úgy t nik, Len egyáltalán nem érdekli t. - Még túl fiatal - menteget zött Moira. És mégis… Lennek eszébe jutottak a múlt félévi biológiaórái, a békák, amelyeket a diákjai felboncoltak. Az egyiknek két szíve volt. Az a rendszertelen sejtburjánzás… akár a rák. Kiszámíthatatlan: eggyel több ujj a kézen vagy a lábon, vagy dupla agykéreg? - És legfeljebb böfögni fogok, akár egy nagysága - zárta le a vitát Moira vidáman. Amikor Conningtonék megérkeztek, a bizottsági hölgyeken, két idegesen mosolygó férfitanáron és a terjedelmes Greer f igazgatón kívül még senki sem volt a teremben. A kártyaasztalok Iába meg-megcsikordult a csupasz padlón, a leveg ben nehéz politúr- és pézsmaillat terjengett. Greer merev mosollyal az arcán eléjük sietett. - Lám, lám, kik jönnek itt! Hogy vannak az én fiatal barátaim ezen a meleg estén? - Ó, azt hittük sikerül korábban ideérnünk, Mr. Greer - csicsergett Moira kedves bosszúsággal a hangjában. Külseje meglep en kislányos volt és csinos, a Leo-féle domborulat alig volt észrevehet , hacsak nem oldalról kapta el a tekintet. - De már megyek is, és segítek a hölgyeknek. Valami tennivaló csak maradt nekem is. - Ugyan, ugyan, hallani sem akarunk err l! Megmondom, mit tehet: menjen, és köszöntse Mrs. Greert. Hiszen már alig várja, hogy jól kibeszélgessék magukat. Menjen csak, menjen, és ne aggódjék a férje miatt, majd én kezelésbe veszem t. Moira belevetette magát az innen is, onnan is fölhangzó örömvisongások hálójába; melyek legalább felerészben a kölcsönös utálat szakadéka fölött íveltek át. Greer tökéletes m fogsorát villogtatva Listerine szájvíz illatát lehelte magából. Rózsás b re nemcsak tisztára volt sikálva, hanem látszott rajta a gondos fert tlenítés is; aranykeretes szemüvege bármely optikus kirakatának a dísze lehetett volna, tropikál öltönye elárulta, hogy most jött a tisztítóból. Greert lehetetlenség volt elképzelni borotválatlannak, szivarral a szájában, kocsiken csfoltokkal a homlokán, vagy amint éppen szerelmeskedik a feleségével. - Hát igen, ez az id járás… - Ha arra gondolok, milyen volt ez a völgy húsz évvel ezel tt… - A mai árak mellett… Len növekv csodálattal hallgatta t, elejtve egy-egy megjegyzést, ahol szükségét érezte; sosem gondolta volna, hogy ilyen sok semleges témáról el lehet társalogni. Újabb emberek jöttek, és egyenként körülbelül fél fokkal növelték a terem h mérsékletét. Greer nem izzadt: egyszer en kifényesedett. A terem másik végében Moira bizalmas kettesben ült Mrs. Greerrel, egy nagy kebl , rikítóan divatjamúlt kalapot visel asszonysággal. Moira láthatóan viccet mesélt; Len tökéletesen tisztában volt vele, hogy ártatlan élcr l lehet csak szó, mégis feszülten hegyezte a fülét, míg meg nem hallotta Mrs. Greer fölcsattanó nevetését. Hangja áthasított a terem lármáján: - Jaj, de mulatságos! Sz zanyám, csak el ne felejteném! Len, aki eltökélte magában, hogy semmiképpen sem fogja az osterbeli üresedés felé terelni a beszélgetés fonalát, hirtelen megmerevedett, amikor maga Greer tért rá váratlanul az iskolaügyekre. A szíve veszettül dobogni kezdett, mert Greer joviális, ám mégis hivatalosnak t modorában nagyon is a témába vágó kérdéseket tett föl neki, szinte a veséjéig hatolva Lennek, és mit sem tör dve azzal, hogy véka alá rejtse a szándékait. Len szintén válaszolgatott, kivéve akkor, amikor biztos volt benne, mi az, amit a f igazgató hallani akar ilyenkor elszántan hazudott. Mrs. Greer valahonnan soron kívül el varázsolt egy korsó teát, és mit sem tör dve a szomjasabb kollégák
sóvár pillantásaival, Moirával maguk közé állították az asztalra, s a fejüket összedugták fölötte, mint akik éppen a köztársaság megdöntésére sz nek összeesküvést, vagy recepteket cserélnek egymással. Greer figyelmesen meghallgatta Len végs válaszát, amely legalább olyan ájtatos hangnemben hangzott el, mintha Len kiscserkész volna, és most esküdne föl a Kézikönyvre; ám minthogy a kérdés az volt, hogy "a tanítást tekinti-e életcéljának?", a válaszban egyetlen szó sem volt igaz. Ekkor szemlét tartott a pocakján, és homlokát színpadiasan fontoskodó ráncokba szedte. Len azzal a társadalmi hatodik érzékkel, amely sohasem téved, ha éppen m ködik, megsejtette, hogy a következ szavai ezek lesznek: "Bizonyára hallott róla, hogy az Oster gimnáziumnak jöv szt l új természetrajzosra lesz szüksége…" S ekkor Moira felmordult, mint egy fóka. A beálló csöndet egy pillanattal kés bb éles sikoly törte meg, amit azon nyomban csörömpölés követett és egy padlót renget huppanás. Mrs. Greer a padlón csücsült, szétvetett lábakkal, szemére csúszott kalappal, az volt a jelenlev k benyomása, mintha éppen valamilyen perverz táncba akarna kezdeni. - Leo volt - mondta Moira zavarodottan. - Tudod, hogy Greerné angol, és azt mondta, hogy egy csésze tea nem fog megártani, és egyre er sködött, hogy hajtsam föl, amíg meleg, de én sehogy sem bírtam… - Várj csak egy percig! - szakította félbe Len visszafojtott dühvel. - Mit…? - Végül is kortyoltam egy keveset. Mire Leo elkezdett rugdalózni, és arra kényszerített, hogy eresszem ki a visszatartott böfögést. És… - Jóságos ég! - Aztán kirúgta a kezemb l a teáscsészét, és bele az ölébe, és én szerettem volna a föld alá bújni. Másnap Len elvitte Moirát a doktorhoz, ahol egy órán keresztül szórakoztak a The Rotarian és a Field and Stream szamárfüles példányaival. Dr. Berry jóságos tekintet , megnyugtató modorú, kerek kis emberke volt. Rendel je falán, ahol más orvosok legalább tizenhét diplomát és tagsági bizonyítványt szoktak fölakasztani ( mindössze hárommal büszkélkedhetett), a megmaradt helyet angyali gyermekek nagyméret , színes fényképei töltötték ki. Berry kissé meglep dött, amikor Len eltökélten követte Moirát a rendel be, de aztán úgy tett, mintha semmi rendhagyó nem történt volna. Amikor megszólalt, nem beszélt, még csak nem is suttogott, hanem egyenesen susogott. - Hogy vagyunk, hogy vagyunk, Mrs. Connington? Úgy látom, jó színben vagyunk ma. - Köszönöm szépen. A férjem azt hiszi, hogy megbolondultam. - Mi a f…! Ugyan, ugyan, csak nem gondolja komolyan? - Berry egy pillantást vetett maga és Len között a falra, aztán idegesen játszadozni kezdett a kartotékaival. - Lássuk csak. Éreztünk valami éget érzést vizelés közben? - Nem. Amennyire én meg… Nem. - És nem fájt a hasunk? - Dehogynem. Kékre és vörösre rugdos engem. Berry félreértette Moira mélázó tekintetét, amelyet az Lenre vetett, és önkéntelenül megrándult a szemöldöke. - A kicsi - mondta Len. - A kicsi rugdossa. Berry zavartan köhécselt. - Fejfájás? Szédülés? Hányás? A lábunk vagy a bokánk nem duzzadt meg? - Nem. - Heeelyes. Most pedig nézzük meg, mennyit gyarapodtunk, aztán szépen fölfekszünk a vizsgálóasztalra. Berry mint valami különösképpen törékeny tojásra, úgy húzta rá a leped t Moira hasára. Finoman megtapogatta kövér ujjaival, aztán meghallgatta a sztetoszkópjával. - A röntgen? - kérdezte Len. - Visszajött már a röntgen? - Hm-hm - hümmögött Berry. - Igen, visszajött. - Odébb csúsztatta a sztetoszkópot, és hallgatózott. - Volt rajta valami szokatlan? Berry szemöldöke udvarias kérdésre rándult. - Van egy kis nézeteltérés közöttünk - mondta Moira feszes hangon - a kicsi normális voltát illet en. Berry kivette a füleib l a hallgató csöveit. Aggódó spanielszemekkel nézett Moirára. - Emiatt aztán ne tessék aggódni. Teljesen egészséges, gyönyör kisbabánk lesz, és akinek nem ez a véleménye, mondják meg neki, hogy vesse be magát a tóba, jó? - A kicsi teljesen normális? - kérdezte Len sokat sejtet en. - Tökéletesen. - Berry folytatta a hallgatózást. Arca elfehéredett. - Mi történt? - aggályoskodott Len. A doktor üveges tekintettel meredt maga elé. - Vagitus uterinus dörmögte. Hirtelen elrántotta a sztetoszkópot, és rámeredt. Ugyan, ez lehetetlen! Hát nem különös? Valamilyen rádióadást fogunk föl ezzel a sztetoszkóppal, ni. Megyek, és hozok egy másikat. Moira és Len egymásra nézett. Moira üres szemekkel ült és várt. Berry magabiztosan bevonult az új sztetoszkóppal, Moira hasára illesztette, hallgatózott egy percig, aztán
összecsuklott, mint akiben elpattan a rugó. Összefüggéstelen szavakat motyogva, ellépett az asztaltól. Sokáig hápogott, amíg végre egy értelmes szót ki tudott nyögni. - Elnézést kérek - mondta, és kitámolygott a rendel l. Len fölkapta a hallgatókészüléket. Így vékony hang kiáltozta tompán, de érthet en, mint a cseng a víz alól: "Te hólyagfej lódoktor! Te fölfújt senkiházi! Te ötödrangú fasebész! Te nagykép allövet!" Majd kis szünet után: "Te vagy az, Connington? Lépj ki a vonalból, még nem fejeztem be a doktor Ágytállal!" Moira elmosolyodott, mint egy Buddha-formájú bomba. - Nos? - mondta kárörvend n. - Gondolkozzunk csak - ismételgette Len vég nélkül. - Te vagy az, akinek gondolkoznia kell - mondta Moira cserfesen. A haját fésülte, s minden fés vonás végén ügyesen kanyarított a fés vel. - Nekem elég id m volt törni a fejem azóta, hogy ez megtörtént. Majd ha te is utolérsz… Len a nyakkend jével rásuhintott az ágy hátsó végén díszelg faragott faananászra. - Moy, légy belátással! Annak lehet sége, hogy a gyerek egy percen belül hármat rúgjon, legalább egy a százhoz. Annak az esélye viszont… Moira felnyögött, és egy pillanatra megmerevedett. Majd fejét félredöntötte, mint aki hallgatózik - az asszonynak ez az újabb szokása láthatatlan kígyókat kergetett végig Len hátgerincén. - Mi van? - kérdezte türelmetlenül. - Azt mondja, maradjunk csendben, mert gondolkozik. Len ujjai görcsbe rándultak, és az ingér l lepattant egy gomb. Reszketve kihúzta a karjait az ingb l, és ledobta a földre. - Ide figyelj! Öntsünk tiszta vizet a pohárba! Nem akarod azt állítani, hogy a májadon meg a gyomrodon keresztül fölkiabál hozzád? Mi a…? - Nagyon jól tudod, hogy olvas a gondolataimban. - Ez nem ugyanaz, mint… - Len mélyet lélegzett. - Várjunk csak egy pillanatra! Azt szeretném megtudni, hogy mit érzel, olyan, mintha igazi hangot hallanál, vagy csak egyszer en tudod, hogy mit akar mondani, anélkül hogy tisztában lennél vele, mi módon, vagy… Moira letette a fés t, hogy összeszedje a gondolatait. - Nem olyan, mintha hangot hallanék. Ezt nem lehet összetéveszteni. Inkább… talán úgy tudnám legközelebbr l meghatározni, mintha emlékeznék egy régi hangra. Azzal a különbséggel, hogy nem tudom, mi következik. - Szent ég! - Len fölemelte a padlóról a nyakkend jét, és szórakozottan csomózni kezdte csupasz nyaka körül. - És látja azt, amit te, tudja, hogy mit gondolsz, és azt is hallja, ha mások beszélnek hozzád? - Persze. - De az áldóját, hiszen ez nagyszer ! - Len céltalanul föl és alá futkosott a hálószobában. - Azt mondták Macauleyról, hogy zseni. Ez a kölök pedig még meg sem született. A teringettét, hiszen én magam hallottam! Úgy leteremtette Berryt, mint kocsis a lovát. - Két nappal el tte olvastatta velem A vacsoravendéget. Len vaktában megkerülte az éjjeliszekrényt. - Ez a másik dolog. Mennyire ismered a… az egyéniségét? Vagyis hogy érzed: tudja, mit csinál, vagy csupán ide-oda csapkod a kezével? - Majd kis szünet után: - Biztos vagy benne egyáltalán, hogy öntudatánál van? - Ez egy buta… - kezdte Moira, de megtorpant. - Mit értesz öntudaton? - kérdezte kétked n. - Azt, hogy izé… Mit keres itt ez a nyakkend ? - Bosszúsan letépte magáról, és az egyik lámpaerny re dobta. - Azt, hogy… - Biztos vagy benne, hogy te öntudatodnál vagy? - Jó, jó, viccelj csak, én meg röhögök, ha-ha. Azt akarom megtudni t led, hogy tapasztaltál-e nála alkotó gondolkodást, szervezett gondolatokat vagy csupán… véletlenszer en összeálló ösztönös válaszokat. Tapasztaltál-e…? - Értem, mit akarsz mondani. Várj egy percet… Nem tudom. - Vagyis ébren van-e, vagy alszik, és álmában Iát bennünket, mint a Vörös Király? - Nem tudom! - És ha ez van, akkor mi lesz, ha fölébred? Moira levetette a pongyoláját, gondosan összehajtogatta, és befurakodott a leped k közé. - Gyere, feküdj le. Len lehúzta az egyik zokniját, amikor újabb gondolat villant a fejébe. - Olvas a gondolataidban. És a másokéban? - Rémület ült az arcára. - Az enyémben? - Nem. Aztán hogy azért-e, mert nem képes rá, azt nem tudom. Szerintem nem érdekled. Len félig lehúzta a másik zokniját is, de félúton megállt a keze. Hangja panaszos árnyalatot öltött. - Egy dolog biztosan nem érdekli, az, hogy van-e állásom. - Igaz… Viccnek fogta föl a dolgot. Szerettem volna a padló alá süllyedni, és alig tudtam visszafogni a
nevetésemet, amikor az öreglány lehuppant a padlóra… Len, mit fogunk csinálni? A férfi megfordult a sarkán, és rámeredt. - Ide hallgass! Nem akartam a falra festeni az ördögöt. Valamit majd csak kitalálunk. Rendbe hozzuk a dolgot. Igazán. - Ha te mondod… Len ügyelve a könyökére meg a térdére, bemászott az asszony mellé. - Jól vagy? - Ühüm… jaj! - Moira próbált felülni, és majdnem sikerült is neki. A végén az egyik könyökére támaszkodva kötött ki. - Még ezt is! Len a sötétben rámeresztette a tekintetét. - Mi az? Az asszony ismét felnyögött. - Kelj föl, Len! Jól van, no. Siess, Len! Len nagy nehezen kibontakozott a rakoncátlan leped alól és egész testében libab rösen föltápászkodott. - Most meg mi a baj? - A díványon kell aludnod. Alul megtalálod az ágynem t… - A díványon? Elment az eszed? - Nem tehetek róla - vinnyogott az asszony tehetetlenül. - Ne vitatkozz, kérlek, fogadj szót! - De hát miért? - Nem alhatunk ugyanabban az ágyban - nyöszörgött. - Azt mondja… jaj!… hogy az nem egészséges! Len szerz dését nem újították meg. Szerzett magának egy pincéri állást az egyik üdül helyen; ez a munka több jövedelmet hoz, mint a jöv állampolgárainak a három alaptudomány elemeire való okítása, ám Len nem érzett semmiféle elhivatottságot hozzá. Három napig húzta ki itt, majd másfél heti semmittevés után négyéves egyetemi fizikatanulmányai méltóvá tették arra, hogy eladóként alkalmazzák egy villamossági boltban. Munkaadója kedélyesen agresszív fickó volt, aki egyre azt bizonygatta Lennek, micsoda lehet ségek vannak a rádió-tévé üzletben, és hogy az atomrobbantások okozzák a rossz id t. Moira, aki a nyolcadik hónapjában járt, naponta ellátogatott a megyei könyvtárba, és könyvekkel megrakott gyermekkocsival tért haza. Úgy látszik, a kis Leo egyszerre rágta át magát a biológián, az asztrofizikán, a frenológián, a vegyigépészeten, az építészeten, a teológián, a pszichoszomatikus gyógyászaton, a tengerjogon, az üzletvezetés tudományán, a jógán, a krisztallográfián, a metafizikán és a modern irodalmon. Továbbra is korlátlan ura volt Moira életének, és folytatta vele étrendi kísérleteit. Az egyik héten semmit sem ehetett dión és gyümölcsön kívül, amit desztillált vízzel öblített le, a következ héten viszont kizárólag bélszínszelettel, pitypangsalátával és Hadakollal táplálkozott. A nyár beköszöntével szerencsére ritkán lehetett találkozni a középiskola tanáraival. Len egyszer összetalálkozott az utcán dr. Berryvel. Berry megtorpant, sarkon fordult, és sietve kereket oldott. Az ördögi esemény július 29-e körül volt várható. Len vastag, fekete zsírceruzával húzta át a napokat. Sejtette, hogy a legjobb esetben is kényelmetlen dolog lesz egy szuper csodagyerek szül jének lenni - semmi kétség sem férhet hozzá, hogy Leo tizenöt éves korára a világ ura lesz, ha addig el nem teszik láb alól -, de nincs az a kincs, amit meg ne fizetne azért, hogy Leót kiszabadítsa anyai zárkájából. Aztán az egyik napon Len arra ért haza, hogy Moirát ott találja sírva az írógép mellett, egy ujjnyi vastag kézirathalom társaságában. - Semmi baj. Csak fáradt vagyok. Ebéd után kezdte el. Ide nézz! Len arcára fordította a leborított lapot. Szunnyadva levakarni a demiurgoszt. Imhol kezez dik a mese. Szemforgatással, kábán és báván kikapcsolja a vészha rangot, és int jelt ad. A pácban! Zsupán egy cenk! Konc, ezért zsidunk. Kunc! Tör d jenek magukat a gutyák. A lyuk mélyén keresi a szappant; fölkrákog egy jókora turhát. Nyúzott macska ízes húsa Fabula ráza. És így, három oldalon át. A negyedik oldalon egy hibátlan Petrarcai szonett becsmérelte a kormányt és a
pártot, amelynek Len hallgatólagos tagja volt. Az ötödik oldalt cirillbet s sorok és földrajzi ábrák töltötték ki. Len reszket kézzel letette a lapot, és Mohára meredt. - Folytasd csak. Olvasd el a többit is. A hatodik és a hetedik oldal sikamlós limerickeket tartalmazott, a nyolcadiktól kezdve pedig a halom végéig egy pompás történelmi kalandregény els fejezetei voltak olvashatók. A regény f se Nagy K rosz volt, meg annak dinnyekebl lánya, Lüega, akir l Len még sohasem hallott, valamint egy félkarú görög-méd kalandor, név szerint Xanthész; ezenkívül kurtizánok, kémek, szellemek, konyhai szolgák, jósok, bérgyilkosok, leprások, papok, bordélytulajdonosok és harcosok nyüzsögtek leny göz gazdagságban a regény lapjain. - Eldöntötte magában - jegyezte meg Moira -, mi akar lenni, ha megszületik. Leo nem hagyta magát apró-csepr dolgokkal zavartatni. Amikor már nyolcvan oldal kézirat összegy lt, Moira kitalált neki egy címet - Leon Lenn: A perszepoliszi sz z -, és postára adta egy New York-i irodalmi ügynökség címére. Egy hét múlva megjött a válasz, amely óvatosan lelkes és egy parányit panaszos volt. Kérte a regény hátralév részének a vázlatát. Moira elhárította a kérést, amennyire t le telt, igyekezvén magára ölteni a fellengz s és megközelíthetetlen vész pózát. Mellékelte azt a harminc-valahány oldalt, amit Leo azóta produkált. Két hétig nem hallatott magáról az ügynök. Ekkor befutott egy választékos bet kkel nyomtatott, m rbe kötött, elképeszt dokumentum, a tartalomjegyzékkel együtt harminckét oldal, háromszor annyi paragrafussal, mint egy bérleti megállapodás. Kiderült róla, hogy szerz dés egy könyv megírására. Mellékelve hozzá az ügynök kilencszáz dollárról szóló csekkje. Len nekitámasztotta a falnak a felmosó kefe nyelét és óvatosan fölegyenesedett: a hátában külön érezte minden egyes izom sajgását. Hogy az ördögbe bírják az asszonyok a mindennapi házimunkát, hétszer egy héten, ötvenkét istenverte héten keresztül? Kissé h vösebb van, hogy a nap leszállt, és bár sorton és papucson kívül semmi sem volt rajta, mintha télikabátban izzadt volna a g zfürd ben. Moira új írógépszörnyetege abbahagyta a kopogást, csupán halk zümmögést hallatott. Len átment a nappaliba, és lerogyott az egyik fotel karjára. Moira virágos pongyolájában, izzadságtól csillogón, cigarettára gyújtott. - Hogy haladsz? Az asszony ernyedten kikapcsolta az írógépet. - Kétszáznyolcvankilencedik oldal. Xanthész megölte Alexandert. - El re gondoltam. No és mi van Ganésszel meg Zeuxiásszal? - Nem tudom - felelte a homlokát ráncolva. - Nem tudok kiigazodni. Tudod, ki er szakolta meg Miriamot a kertben? - Ki? - Ganész! - Tréfálsz. - Nem én. - A kézirathalmazra mutatott. - Gy dj meg róla magad. Len nem mozdult. - De hiszen tanész L diában volt, hogy visszavásárolja a zafírt! És nem is jött vissza egészen… - Tudom, tudom. Csakhogy nem volt ott. Zeuxiász volt ott, m orral és festett szakállal. Minden pontosan klappol. Zeuxiász kihallgatta, amint tanész a három mongollal beszélgetett - emlékszel rá, ugye, tanész azt hitte, hogy valaki rejt zik a függöny mögött, csakhogy ez akkor volt, amikor meghallották Lügea sikoltását, és amíg hátat fordítottak… - Tudom, tudom, ám ezzel minden összezagyválódik. Ha tanész nem ment el L diába, akkor neki semmi köze sem lehet K rosz páncéljának a megrongálásához. De Zeuxiásznak sem, mivel… - Ezzel én is tisztában vagyok. Kétségbeejt . Tudom, hogy megint el fog varázsolni egy nyulat a cilinderb l, és mindent a helyére rak, csak azt nem tudom, hogyan. Len elgondolkozott. - Képtelenség. Vagy tanész volt, vagy Zeuxiász. Esetleg Philomenész. De hát a mindenségit, ha Zeuxiász egész id alatt tudott a zafírról, akkor Philomenész egyszer s mindenkorra kiesik! Hacsak… De nem. Megfeledkeztem arról a templomi ügyr l. Phüü. Gondolod, hogy tudatában van, mit csinál? - Biztos vagyok benne. Újabban akkor is meg tudom állapítani, mit gondol, ha nem beszél hozzám… vagyis úgy általánosságban, ha töri valamin a fejét, vagy rossz hangulatban van. Valami nagyszer dolog van készül ben, és tudja, mi az, de nem árulja el. Nem tehetünk mást, mint várunk. - Szerintem is. - Len nyögve föltápászkodott. - Megnézem, van-e még valami a kávéskancsóban. - Légy szíves. Len kiballagott a konyhába, meggyújtotta a lángot a kávéf alatt, méla tekintetet vetett a mosogatóban
összehalmozódott edényekre, aztán visszabandukolt a szobába. A Regény betörése óta Leo fölhagyott a Moira étrendjével való tör déssel, és azóta az asszony jószerivel csak kávén élt. Apró örömök… Moira hátrad lt a székében, és behunyta a szemét. Lerítt róla a fáradtság. - Hogy állunk pénzügyileg? - kérdezte, anélkül hogy megmozdult volna. - Gyatrán. Huszonegy dolcsink maradt. Az asszony fölkapta a fejét, és tágra nyitotta a szemét. - Lehetetlenség, Len! Hogy lehet ilyen gyorsan a nyakára hágni kilencszáz dollárnak? - Az írógép. Meg a diktafon, amir l Leo azt hitte, hogy szüksége lesz rá, míg fél órával azután, hogy kifizettük, meg nem gondolta magát. Magunkra elköltöttünk vagy ötvenet. Lakbér. F szeres. Megy az, ha nincs utánpótlása. - Azt hittem, tovább fog tartani - sóhajtott az asszony. - Én is… Ha néhány napon belül nem fejezi be ezt az ügyet, nézhetek megint munka után. - Nem nagy öröm. - Nem, de hát… - Jól van, majd csak lesz valahogy… Már nem lehet sok a végéig. - Hirtelen elnyomta a cigarettáját, és fölegyenesedett, ujjait az írógép billenty i fölé emelve. - Megint nekiveselkedik. Mi van azzal a kávéval? Len megtöltött két csészét, és bevitte. Moira még mindig ott ült készenlétben az írógép mellett, furcsa, félbemaradt kifejezéssel az arcán. Hirtelen elrántotta a kocsit, valamit dörmögött maga elé, és kétszer följebb továbbította a papírt. Aztán megtorpant. Moira szeme kerekre tágult. - Mi a baj? - aggodalmaskodott Len. Odalépett, és az asszony válla fölött a papirosra pillantott. Az utolsó sor ez volt: (Folytatása következik a legközelebbi számban) Moira magatehetetlenül ökölbe szorította apró kezeit. Egy perc után kikapcsolta az írógépet. - Hogyan? - kérdezte Len hitetlenkedve. - "Folytatása következik" - mit akar ez jelenteni? - Azt mondja, hogy már unja a regényt-felelte Moira sötéten. - Azt mondja, hogy már tudja a végét, így hát vészileg befejezettnek tekinthet ; az nem számít, hogy másoknak mi a véleménye. - Szünetet tartott. - De azt mondja, hogy nem ez az igazi ok. - Hanem? - Kett is van. Az egyik az, hogy addig nem akarja befejezni a regényt, amíg nem fog korlátlanul rendelkezni a pénzzel, amit hoz. - Hm. - nyelte le a dühét Len. - Ebben van valami. Elvégre az könyve. Ha garanciára van szüksége… - Még nem hallottad a másikat. - Jól van, ki vele. - Meg akar leckéztetni bennünket, nehogy elfeledkezzünk róla, ki az úr a háznál. - Len, én rettent en fáradt vagyok. - Csak még egyszer vegyük át, kell, hogy legyen valamilyen kiút! Még mindig nem beszél hozzád? - Az utóbbi húsz percben semmi jelet nem adott magáról. Szerintem elaludt. - Jól van, tegyük föl, hogy nem hallgat az okos szóra… - Mi megtehetjük. Len artikulálatlan hangot hallatott. - Legyen. De még mindig nem értem, mért ne írhatnánk meg mi magunk az utolsó fejezetet… néhány oldalt? - De kicsoda? - Jó, én nem, de te már forgattad egy kicsit a tollat, és nem is olyan rosszul. És ha olyan biztos vagy benne, hogy csak el kell kötni a fonalak végét… De ha azt mondod, hogy nem tudod megcsinálni, akkor fölfogadunk valakit. Egy hivatásos írót. Gyakran el fordul. Thorne Smith legújabb regénye is… - Brr! - De elkapkodták. Amit az egyik író elkezd, a másik be tudja fejezni. - Soha senki sem fejezte be az Edwin Drood titkát. - A fenébe is! - Len, ez lehetetlenség. Hidd el nekem! Engedd végigmondanom! Ha azt hiszed, hogy valakivel átírathatnánk az utolsó részét annak, amit Leo… - Igen, pontosan erre gondoltam. - Még ezzel se sokra mennél, vissza kellene menned az elejére, szinte az els oldalig, és mire a végére jutnál, egy egészen más történet kerekedne ki bel le. Gyere, feküdjünk le. - Moy, emlékszel rá, amikor az ellentétek törvénye miatt aggódtunk? - Hm? - Az ellentétek törvénye! Amikor attól féltünk, hogy a kicsi egy retekfej trógernak születik? - Ah. Hm.
Len megfordult. Moira egyik kezét a hasára, másikat a hátára szorítva állt ott. Mintha éppen mély meghajlást akarna gyakorolni, és fél, hogy nem fog sikerülni neki. - Most meg mi a baj? - Itt alul hasogat a hátam. - Nagyon? - Nem… - A hasad is fáj? - Ne butáskodj - ráncozta össze a homlokát az asszony. - Az összehúzódásra várok. Már jön is. - Az össze… de hiszen most mondtad, hogy a csíp d! - Mit gondolsz, hol szoktak kezd dni a szülési fájások? A fájások már húszpercenként követték egymást, és a taxi még mindig nem érkezett meg. Moira már mindent összecsomagolt. Len megpróbált jó példával elöljárni, és nyugalmat er ltetett magára. A falinaptárhoz ballagott, érdektelen pillantást vetett rá, és elfordult. - Én tudom, Len, hogy még csak július tizenötödike van. - Hogy? Én nem mondtam semmit. - Pontosan hétszer mondtad. Ülj le, csak idegesítesz a mászkálásoddal. Len az asztal sarkára telepedett, összefonta a karját, de nyomban föl is pattant, és az ablakhoz sietett… Visszafelé céltalanul megkerülte az asztalt, fölemelt egy üveg tintát, megrázta, hogy szorosan rá van-e csavarva a kupak, belebotlott a papírkosárba, gondosan fölállította, és mint aki azt mondja: J'y suis, j'y reste, ledobta magát egy székre. - Nem kell aggódni - jelentette ki magabiztosan. - Asszonyi dolog. - Igaz. - De mi értelme? - csattant föl vadul. Moira rámosolyodott, majd megránduló arccal az órára pillantott. - Tizennyolc perc. Ez igen, ez er s volt! Amikor az asszony megnyugodott, Len a szájába nyomott egy cigarettát, és csak a második kísérletre sikerült meggyújtania. - Leo hogy viseli? - Nem mondja. - Próbált koncentrálni. - Aggódik. Furcsa érzések kerítik hatalmába, és ez egyáltalán nincs ínyére. Nem hiszem, hogy teljesen ébren van. Furcsa… - Örülök, hogy végre sor kerül rá - jelentette ki Len. - Én is, csak… - Nézd - lépett Len határozottan az asszony székéhez -, jól megvoltunk mindig egymással, nem igaz? Nem mintha néha ne lett volna nehéz, de hát… hiszen tudod. - Tudom. - És így lesz ezután is, ha ennek vége lesz. Bánom is én, milyen szuperzseni lesz, ha megszületik - ugye, érted? Eddig csak azért volt fölényben velünk szemben, mert kifoghatott rajtunk, de mi hozzá sem tudtunk nyúlni. Az agya olyan, mint egy feln tté, így hát megtanulhat úgy is viselkedni, mint egy feln tt. Ilyen egyszer a dolog. Moira nem válaszolt mindjárt. - Nem lökheted ki az ólba. Testileg ugyanolyan gyámoltalan csecsem lesz, mint akárki másé. Gondozásra szorul. Nem teheted… - Jó, elismerem, de hát sok egyéb módja van… Azt fogja kapni, amit megérdemel. Úgy bizony. - Helyes, de én azért másra is gondoltam. Emlékszel rá, amikor azt mondtad, hogy hátha alszik és álmodik… és mi lesz, ha fölébred? - Emlékszem. - Nos, ez eszembe juttatott nekem valami mást is, vagy lehet, hogy ez ugyanaz. Tudtad, hogy egy magzat a méhben csak felét kapja annak az oxigénnek, amelyet majd maga fog belélegezni? Len elgondolkodó képet vágott. - Err l megfeledkeztem. Nos, ez megint olyasmi, amiben Leo eltér a normális csecsem kt l. - Vagyis hogy ennyi energiát elhasznál. Rendben van, de amit én mondani akarok, az az, hogy ez nem azért van, mintha többet kapna a normális oxigénmennyiségnél, nem igaz? Vagyis a csodalény, nem én. Bizonyára sokkal hatékonyabban használja föl… És ha ez így van, mi lesz, ha kétszer annyit fog kapni? Lemosdatták, leborotválták és fert tlenítették, meg egyéb méltatlanságokat is elkövettek vele, és most ott látta magát a szül asztal fölötti nagy m lámpa tükrében - a kép, mint minden más, tiszta volt és fényes, csak egy kicsit elmosódó és hullámzó, és Sita istenn szobrára hasonlított. Fogalma sem volt róla, mióta van már itt nyilván a scopolamine a ludas benne -, csak azt érezte, hogy nagyon elfáradt. - Nyomja - mondta a kórházi orvos kedvesen, és miel tt még válaszolhatott volna, beléje csapott a fájdalom, mint a vonósok kórusa, és kénytelen volt nagyot nyelni a kéjgáz csiklandós hidegségét l. - Nyomom én - szólalt meg, amikor a maszk lekerült a szájáról, de a doktor akkorra már a másik végénél volt, és nem figyelt rá. De hát ott van neki Leo. Hogy érzed magad?
Válasza ködös volt - az érzéstelenít miatt? -, de hát nem is volt szüksége a válaszára, olyannyira tisztán érzékelte t: sötétség és nyomás, türelmetlenség, lassú, ördögi düh… és még valami más. Bizonytalanság? Balsejtelem? - Még kett vagy három, és megvagyunk. Nyomjon. Félelem. Ezúttal semmi kétség sem fér hozzá. És kétségbeesett eltökéltség. - Doktor úr, nem akar megszületni - Néha úgy t nik, nem igaz? Most adjon bele minden er t. Mondd neki álljon meg prrrrr veszélyessssss állljon meg félekkkkk mondd meg neki…! - Mit, Leo, mit? - Nyomjon. Mintha a víz alól jönne a hang: Siess gy löllek mondd meg neki… Zárt inkubátor… tizedrész oxigén, kilenc tized semleges gáz… Gyorsan! Hirtelen megsz nt a nyomás. Leo megszületett. Az orvos a sarkánál fogva magasra emelte a kis, vörös, véres, ráncos testet, amelyb l ernyedt, lágy kígyó tekeredett lefelé. A hang még mindig hallatszott, nagyon halkan, nagyon távolból: Kés . Olyan mint a halál Aztán a régi hideg g ggel: Most már sosem tudod meg ki ölte meg K roszt. Az orvos megpaskolta a parányi ülepet. Az aszott, haragos arcocska megvonaglott, de ez már egy közönséges újszülött dühös vicsorítása volt. Leo elt nt, mintha egy lámpát kikapcsolnak a feneketlen óceán végén. Moira ernyedten fölemelte a fejét. - Adjon neki egyet énhelyettem is - mondta. Baranyi Gyula fordítása
Larry Niven - Neutron csillag Az Égibúvár pontosan egymillió mérföldre a neutroncsillag fölött bukkant ki a hipertérb l. Egy percbe tellett, mire betájoltam magam a csillagok viszonylatában, és újabb percbe, amíg észrevettem azt a torzítást, amit Sonya Laskin említett a halála el tt. Ott volt bal kéz fel l, akkorának látszott, mint a Föld holdja. Szembefordítottam vele a hajót. Kicsapódott csillagok, csillag-kotyvalék, amelyet mintha kanállal zagyváltak volna össze. A neutroncsillag természetesen ott volt középen, bár szemmel nem láthattam, nem is számítottam rá, hogy megpillanthatom Mindössze tizenhét kilométer az átmér je, és kih lt. Egymilliárd év telt el azóta, hogy a BVS1-et utoljára fúziós láng hevítette. És legalább évmilliók attól a kéthetes kataklizmától, amikor a BVS-1 röntgencsillagként lobogott ötmilliárd Kelvin-fokos h mérsékleten. Mostanra már csak a tömege vezetett nyomára. A hajó magától fordulni kezdett. Éreztem a fúziós hajtóm nyomását. Ha nem lépek közbe, h séges acélkutyám hiperbolikus pályára lendít, másfél kilométernyire a neutroncsillag felszínét l. Huszonnégy órás zuhanás, huszonnégy órás emelkedés, s ez alatt az id alatt valami megpróbál megölni. Ugyanúgy, mint Laskinékat. Ugyanez a típusú autopilóta ugyanezzel a programmal választotta meg Laskinék pályáját. Nem azon múlt, hogy a hajójuk összeütközött a csillaggal. Nyugodtan rábízhattam magam az autopilótára. Még a programján is változtathattam, ha akartam. Mint ahogy meg is kell tennem. De hogy kerültem én bele ebbe a farkasverembe? Tízpercnyi man verezés után a hajtóm kikapcsolt. A pályám több értelemben is meg volt határozva. Jól tudtam, mi történne, ha most megpróbálnék visszakozni. Azzal kezd dött az egész, hogy besétáltam az egyik drogériába, hogy új elemet vegyek az öngyújtómba. Az üzlet közepén ott magasodott, háromemeletnyi elárusítópulttal körülvéve, az új 2603-as Sinclair rendszerközi jacht. Elemért jöttem, de ott maradtam gyönyörködni. Gyönyör alkotmány volt, kicsi, karcsú, áramvonalas, és kirívóan különböz minden eddigi építményt l. Nem ülnék bele semmi pénzért, de azért meg kell hagyni, csinos jószág volt. Bedugtam a fejem az ajtaján, hogy egy pillantást vessek a m szerfalára. Ennyi szert még soha életemben nem láttam. Amikor visszahúztam a fejem, minden vev egy irányba bámult. A boltra meglep csend telepedett. Nem is csodálom, volt mit bámulni. Az üzletet emléktárgyakat vásárló idegenek lepték el, s k is visszabámultak. A bábuk furcsa lények. Képzeljenek el egy fej nélküli, háromlábú kentaurt, két "CecilTengeribeteg-Tengeri-Kígyó" bábbal a kezein, és akkor közel járnak a valósághoz. A kezek azonban kígyózó nyakak, a bábuk pedig valódi lapos fejek, agy nélkül, és széles, mozgékony ajkakkal. Az agyuk egy csontos dudor alatt rejt zik, ott, ahol a két nyak összetalálkozik. Ez a bábu mindössze saját barna bundáját viselte, a
gerincén végighúzódó sörény s bozontban végz dött a koponyáján. Azt mondják, hogy a sörényük formájáról meg lehet ítélni a társadalomban elfoglalt helyzetüket, t lem azonban ez az illet lehetett volna a rakodómunkástól kezdve az ékszerészen keresztül akár az Általános M vek elnöke is. A többiekkel együtt én is figyeltem, ahogy közeledett felénk a bolton át, nem azért, mintha nem láttam volna még bábut, hanem mert van valami megkapóan kecses abban, ahogy karcsú lábaikon és parányi patácskáikon lépegetnek. Néztem, ahogy egyre közelebb jött hozzám. Harminc centire t lem megállt, végignézett, és megszólalt: - Ön Beowult Shaeffer, a Nakamura Társaság volt f pilótája. Gyönyör kontraltó hangjában nyoma sem volt akcentusnak. Egy bábu ajkai nemcsak a létez leghajlékonyabb beszédszervek, hanem a legérzékenyebb kezek is. Kétágú nyelveik hegyesek, a széles, vastag ajkakon körös-körül ujjszer dudorok vannak. Képzeljenek el egy órást, akinek az ujja hegyében van az ízlel szerve… Megköszörültem a torkom: - Úgy van. Két fejével mindkét oldalról szemügyre vett. - Érdekelné önt egy jól jövedelmez állás? - Nagyon is kedvemre volna egy jól fizet állás. - Én az Általános M vek afféle körzeti igazgatója vagyok. Kérem, jöjjön velem, beszéljük meg az ügyet. Követtem t egy helyváltoztatási fülkéhez. Az emberek elkísértek a tekintetükkel. Van valami feszélyez abban, ha az embert egy drogéria nyilvánossága el tt leszólítja egy kétfej szörnyeteg. Talán a bábu is tisztában volt ezzel. Az is lehet, hogy próbára tett, mennyire vagyok leégve. Alaposan le voltam égve. Nyolc hónapja, hogy a Nakamura Társaság fölszámolt. Annak el tte egy ideig elég nagy lábon éltem, tudván, hogy fizetési hátralékom b ven fedezi adósságaimat. Ebb l a hátralékból azonban egy árva garast se láttam. A Nakamura Társaság jókorát bukfencezett. Tiszteletreméltó, meglett üzletemberek emel övek nélkül ugráltak ki szállodai ablakaikból. Én meg csak szórtam a pénzt. Ha most egyszerre összehúznám a nadrágszíjamat, a hitelez imben fölébredne a kíváncsiság… és az adósok börtönében ébrednék föl. A bábu sebes nyelvvel tizenhárom számot tárcsázott. Egy pillanattal kés bb másutt termettünk. A fülkeajtó nyitására szusszanva kiosont a leveg , és nagyot nyeltem, hogy a fülemben kiengedjem a nyomást. - Az Általános M vek épületének a tetején vagyunk. - A búgó, mély hang végigcsiklandozta az idegeimet, és er szakkal emlékeztetnem kellett magamat, hogy nem egy gyönyör n , hanem egy idegen lényszál hozzám. Vizsgálja át az rhajót, amíg megbeszéljük a feladatát. Kissé óvatosan kiléptem, de még nem jártunk a szeles évszakban. A tet egy magasságban volt a talajjal. Így építkezünk a Kezünk Munkáján. Nyilván köze van ennek ahhoz az óránkénti kétezer-ötszáz kilométeres szélhez, ami nyáron és télen fúj itt, amikor a bolygó forgástengelye a központi égitest, a Procyon felé mutat. Bolygónk egyedüli turisztikai vonzereje a szél, és kár volna felh karcolókkal lecsillapítani az erejét. A tet csupasz betonkockája elveszett a körös-körül terpeszked sivatagban, amely díszkaktuszok után kiáltó, vég nélküli, finom homokmezejével semmiben sem hasonlított a többi lakott bolygó sivatagjaihoz. Megpróbáltuk mi beültetni. A szél azonban minden növényt elsodort. A hajó ott feküdt a homokban a tet mögött. Egy 2-es típusú Általános M vek-gyártmány volt: egy száz méter hosszú és hét méter átmér , mindkét végén hegyes és a tat közelében darázsderékszer en elvékonyodó alkotmány. Valami oknál fogva az oldalán hevert, leszállólábai ki sem voltak hajtva. Észrevették, mennyire kezd minden hajó hasonlítani egymásra? Napjaink hajóinak jó kilencvenöt százaléka az Általános M vek négy vázának egyikét hordozza magában. Így könnyebb és biztonságosabb, csakhogy a végén minden hajó a szériagyártás egy kaptafára készült terméke. A hajótestet teljesen átlátszó állapotban szállítják le, s a vev aztán ott festi be, ahol a kedve tartja. Ez itt szinte mindenütt átlátszó maradt. Csak az orrát festették be, a lakótér körül. Nem volt rajta nagyobb rakétahajtóm sem. Az oldalán volt csak egy sorozat behúzható kormányzó segédrakéta, s a fala kisebb szögletes és kerek nyílásokkal volt tele a megfigyel m szerek számára. Láttam ket csillogni a falon keresztül. A bábu megindult a hajó eleje felé, engem azonban valami arra unszolt, hogy közelebbr l megvizsgáljam a hátsó lökésgátló leszállólábakat. Mind el volt hajolva. Az átlátszó falpanelek mögött valamilyen iszonyú er hatására viaszként megfolyt a fém a csúcsos tat felé. - Mi okozta ezt? - érdekl dtem. - Nem tudjuk. Azon buzgólkodunk, hogy rájöjjünk. - Hogy érti ezt? - Hallott már a BVS-1 neutroncsillagról? Gondolkoznom kellett egy pillanatig. Az els és ez idáig az egyetlen neutroncsillag, amire rábukkantunk. Valakinek két évvel ezel tt a csillagok elmozdulása útján sikerült meghatároznia a helyét. - A BVS-1-et a Jinxi Tudományos Intézet fedezte föl. Közvetít útján tudomásunkra jutott, hogy az Intézet föl akarja deríteni a csillagot. Ehhez hajóra volt szükségük. Pénzük azonban nem volt rá. Mire mi fölajánlottuk nekik, hogy rendelkezésükre bocsátunk egy hajótestet a szokásos garanciák mellett, azzal a föltétellel, ha minden
adatot, amire a hajónk segítségével szert tesznek, átadnak nekünk. - Tisztes ajánlatnak látszik. - Azt már nem kérdeztem meg, mért nem vágnak neki maguk a földerítésnek. Mint a legtöbb lelkes vegetáriánus, a bábuk is az óvatosságot tartják az egyetlen erénynek. - Két ember, Peter Laskin és Sonya Laskin nevezet , vállalkozott, hogy útra kel a hajóval. Úgy tervezték, hogy hiperbolikus pályán másfél kilométerre közelítik meg a csillag felszínét. Valahol útközben egy ismeretlen er áthatolt a falon, és ezt tette a leszállólábakkal. Ez az ismeretlen er a jelek szerint megölte a hajó utasait is. - De hiszen ez lehetetlen, nem igaz? - Eltalálta. Jöjjön velem. - A bábu megindult a behajlás felé. Ahogy gondoltam. Semmi, de semmi nem képes áthatolni egy az Általános M vek készítette hajótesten. A látható fényen kívül semmilyen elektromágneses energia. A legkisebb szubatomikus részecskét l kezdve a leggyorsabb meteoritig semmilyen anyag. Ezt állítja a Társaság hirdetése, és ezt garanciával is alátámasztja. Ebben én sohasem kételkedtem, és nem is hallottam róla, hogy egy az Általános M vek-féle hajóban akármilyen fegyver vagy bármi más kárt tett volna. Másfel l viszont egy Általános M vek-féle hajó ugyanolyan ronda, mint amilyen célszer . A bábuk birtokolta társaságot alaposan megtépázná, ha híre kelne, hogy valami mégiscsak átjutott a Társaság gyártotta hajófalon. Nem értettem azonban, hogyan kerülök én bele a játékba. Mozgólétrán fölvitettük magunkat a hajó orrába. A lakótér két helyiségre oszlott. Laskinék itt h visszaver festéket alkalmaztak. A kónuszos vezet fülke falát ablakok szakították meg. Emögött a pihen szoba fényvisszaver ezüstös réteggel volt burkolva. A pihen szoba hátsó falából egy cs alagút nyílt hátrafelé a különféle m szerekhez meg a hiperhajtóm vekhez. A vezet fülkében két gyorsító hever foglalt helyet. Mindkett t valami kitépte a helyér l, és papírrongyként az orr-részbe csapta, ripityára zúzva a m szerfalat. Az összenyomorított hever székek hátulja valami rozsdabarna festékfélével volt befröcskölve. Ugyanez a szín valami pöttyözött be mindent, az ablakokat, a falakat, a megfigyel erny ket. Mintha valami hátulról nekivágódott volna a székeknek, mintha iszonyú er vel tucatnyi festékkel töltött játékballon csapódott volna neki. - Vér - jegyeztem meg. - Úgy van. Emberi keringési folyadék. Huszonnégy óra zuhanás. Az els tizenkét óra java részét a pihen szobában töltöttem, és olvasni próbáltam. Semmi említésre méltó nem történt, kivéve hogy néhányszor megfigyeltem a Sonya Laskin utolsó jelentésében említett jelenséget. Amikor közvetlenül a láthatatlan BVS-1 mögé került egy csillag, fényudvar alakult ki körülötte. A BVS-1 elég súlyos ahhoz, hogy elgörbítse a fényt maga körül, és odébb tolja a csillagokat, ám amikor a csillag közvetlenül a neutroncsillag mögé kerül, a fény minden irányba egyszerre görbül el. Az eredmény: egy parányi kör, amely alighogy fölvillant, nyomban ki is hunyt, szinte miel tt még a szem fölfoghatta volna. Amikor a bábu kivetette rám a hálóját, jószerivel semmit sem tudtam a neutroncsillagokról. Azóta szakért vé ttem. De még most sem sejtem, mi vár rám, amikor lejutok oda a közelébe. Minden anyag, amivel önök nagy valószín ség szerint valaha is kapcsolatba kerülnek, normális anyag lesz, vagyis a protonokból és neutronokból álló magjuk körül kvantumenergia állapotban lév elektronok keringenek. A csillagok belsejében egy másfajta anyag található: ott az iszonyú nyomás elegend arra, hogy összezúzza az elektronburkokat. Az eredmény az elkorcsosult anyag: az atommagokat egymáshoz igyekszik préselni a nyomás meg a tömegvonzás, másrészt eltaszítja egymástól ket a többé-kevésbé folyamatos elektron-"gáz" kölcsönös taszítása. Megfelel körülmények között egy harmadik típusú anyag is létrejöhet. Vegyünk egy kiégett fehér törpét, amelynek a tömege nagyobb, mint a Nap 1,44-szerese, vagyis túllépi a Chandrasekhar-féle határt, amit az ezerkilencszázas évek hasonló nev indiai-amerikai csillagászáról neveztek el. Ekkora tömegben az elektronnyomás önmagában nem képes távol tartani az elektronokat az atommagoktól. Az elektronok a protonokkal egyesülve neutronokat képeznek. Egyetlen vakító robbanás során a csillag s elfajult tömege egyetlen neutroncsomaggá lobban össze, és úgynevezett neutróniumot képez, amely a világegyetem elméletileg lehetséges legs bb tömege . A megmaradó normális és elfajzott anyag nagy részét szertefújja a fölszabadult h . A csillag két héten keresztül röntgensugarakat bocsát ki, miközben magjának h mérséklete ötmilliárd Kelvinr l ötszázmillióra csökken. Ezután tizenöt-húsz kilométernyi átmér fénysugárzó testté alakul, s alig éri el a láthatóság határát. Nem csoda, hogy csak a BVS-1 volt az els neutroncsillag, amelyet fölfedeztek. Az sem csoda, hogy a Jinxi Tudományos Intézet rengeteg id t és fáradságot szentelt a keresésére. A BVS-1 fölfedezése el tt mind a neutrónium, mind a neutroncsillag nem volt egyéb elméletnél. Óriási volt a jelent sége egy valódi neutroncsillag megvizsgálásának. A neutroncsillagok kezünkbe adhatják a gravitáció fölötti uralom valódi kulcsát. A fordító megjegyzése: azóta persze bebizonyosodott, hogy az ún. fekete lyukakban még s univerzum srobbanás el tti állapotában még ennél is s bb anyagállapot is lehetséges.
bb, s t az
A BVS-1 tömege a Napénak nagyjából 1,3-szerese. A BVS-1 (becsült) átmér je: tizenhét és fél kilométer neutrónium, efölött nyolcszáz méternyi elfajzott tömeg, efölött pedig talán négyméternyi közönséges anyag. Semmit sem tudtunk a parányi rejtett csillagról, amíg Laskinék a közelébe nem férk ztek. Most már az Intézet ismeretanyaga egy dologgal b vült: a csillag forgásával. - Egy akkora tömeg képes a forgásával eltorzítani a teret - mondta a bábu. - Laskinék számított hiperbolájának a megcsavarodása alapján arra következtetünk, hogy a csillag forgási ideje két perc huszonhét másodperc. A bár valahol az Általános M vek épületében volt. Hogy hol, nem tudom, de az átviteli fülkék mellett ez nem is fontos. Nem tudtam levenni a szememet a bábu csaposról. Természetesen egy bábu csakis egy bábut szolgálhat ki, mivel nincs az a kétlábú él lény, aki ne viszolyogna attól, ha az italát valaki a szájával keveri ki. El is tökéltem magamban, hogy valahol másutt fogok vacsorázni. - Értem a problémát - válaszoltam. - Megcsappan az üzletük, ha kiszivárog, hogy valami áthatolhat az egyik hajójuk falán, és véres kásává képes lapítani az utasokat. De hát nekem mi dolgom ezzel? - Meg akarjuk ismételni Sonya Laskin és Peter Laskin kísérletét. Meg kell tudnunk… - Velem? - Igen. Meg kell tudnunk, mi az, aminek a mi hajóink nem képesek ellenállni. Ön természetesen… - De én nem vállalom. - Készek vagyunk fölajánlani önnek egymillió csillagot. Az ajánlat csábító volt, de csak egy pillanatig. - Nem vállalom. - Természetesen módjában lesz, hogy egy 2-es típusú, Általános M vek-hajótest fölhasználásával maga készítse el a hajóját. - Köszönöm, de én szeretnék életben maradni. - És nem szeretne börtönbe kerülni. Úgy tudom, hogy a Kezünk Munkáján visszaállították az adósok börtönét. Ha az Általános M vek nyilvánosságra hozná az ön bankszámláit… - Mit akar ezzel? - Ön csaknem ötszázezer csillaggal tartozik. Miel tt útra kelne, mi kifizetjük a hitelez it. Ha visszatér - (meg kell hagyni, becsületes volt t le, hogy nem azt mondta: "amikor") -, meg fogja kapni a többit. Lehet, hogy a hírügynökségek is érdekl dni fognak utazása iránt, és ez esetben újabb csillagok ütik a markát. - Azt mondja, hogy én magam építhetem föl a hajómat? - Természetesen. Ez nem földerít út. Azt akarjuk, hogy épségben térjen vissza. - Megegyeztünk - vágtam rá. Végül is a bábu zsarolni próbált. A következményeket neki kell vállalnia. Pontosan két hét alatt elkészültek a hajómmal. Akárcsak a Tudományos Intézet hajóját, ezt is egy 2-es típusú Általános M vek-hajótesttel kezdték, és a lakóterét is szinte teljes egészében a Laskinékér l másolták le, de ezzel aztán vége is a hasonlóságnak. Nem voltak rajta neutroncsillag megfigyelésére alkalmas m szerek. Volt viszont egy akkora fúziós motor, ami egy jinxi hadihajónak is becsületére vált volna. Az Égibúváron - mert ezt a nevet adtam a hajómnak - a hajtóm a biztonsági határ közelében harminc g gyorsulásra képes. Aztán volt egy lézerágyú, amely akár a Kezünk Munkája holdját is át tudná lyukasztani. A bábu azt akarta, hogy biztonságban érezzem magam, ami meg is történt, volt mivel verekedni is meg eliszkolni is. Különösen eliszkolni. Legalább fél tucatszor végighallgattam Laskinék utolsó rádióüzenetét. Névtelen hajójuk másfél millió kilométernyire bukkant ki a hipertérb l a BVS-1 fölött. A gravitációs torzulás miatt ennél közelebb nem juthattak volna el a hipertérben. Amíg a férfi az alagútban a m szerekhez kúszott, hogy ellen rizze ket, addig az asszony fölhívta a Tudományos Intézetet: "…még nem látjuk, legalábbis szabad szemmel nem. Csak azt látjuk, hol van. Valahányszor mögéje kerül egy csillag, megjelenik körülötte egy kis fénykarika. Egy pillanat, Peter elkészült a teleszkóppal…" Ekkor a csillag tömege elvágta a hipertéri kapcsolatot. Erre számítottak, ezért akkor még senki sem nyugtalankodott. Kés bb, amikor valami megtámadta ket, ugyanez az er akadályozhatta meg azt is, hogy a hipertérbe meneküljenek. Amikor a ment k rátaláltak a hajóra, már csak a radar meg a felvev gépei m ködtek. De ezek sem árultak el sokat. Belül a kabinban nem is volt felvev . Az elüls kamera azonban egy pillanatra felvillantotta a neutroncsillag sebesség eltorzította képét. Szépen izzó faparázs narancsszínében ragyogó sima korongnak látszott, mármint ha akad még valaki, aki ismeri a faparázs színét. Ez a valami már hosszú ideje neutroncsillag volt. - Semmi szükség sincs rá, hogy befessék a hajót - mondtam az elnöknek. - Ilyen útnak nem szabad átlátszó falakkal nekivágnia. Maga megbolondult! - Nem vagyok szárazföldi patkány. A mezítelen r észbontó látványa engem csak enyhe és múló érdekl déssel tölt el. Ám nem szeretném, ha bármi is utánam lopakodna. Az elutazásom el tti napon egyedül ültem az Általános M vek bárjában, és hagytam, hogy a bábu csapos a
szájával kikeverje nekem az italt. Amit ügyesen meg is tett. A bárban elszórtan bábuk ültek kettesével és hármasával meg a változatosság kedvéért egy-két ember, az igazi ivászat ideje azonban még nem érkezett el. A helyiség szinte kongott az ürességt l. Meg voltam elégedve önmagammal. Az adósságaimat kifizették, nem mintha ez sokat számítana ott, ahová készülök. Úgy megyek el, hogy egy garas adósság sincs a nevemen, és csak a hajó lesz a társam. Mindent összevetve elég rázós helyzetb l kecmeregtem ki. Abban reménykedtem, hogy tetszeni fog a gazdag szám zött szerepe. Összerándultam a meglepetést l, amikor a jövevény leült velem szemben, Egy középkorú, drága, éjfekete öltönyt és hófehér, felemás szakállt visel külföldi volt az illet . Arcomra merevséget er ltettem, és felemelkedtem a helyemr l. - Üljön csak le, Mr. Shaeffer. - Hogyhogy? A szemem elé nyomott egy kék korongot. A Föld kormányának igazolványát. Alaposan szemügyre vettem, hogy lássa, mennyire éber vagyok, nem mintha meg tudtam volna különböztetni a valódit a hamisítványtól. - Sigmund Ausfaller vagyok - mondta a kormány embere. - Az Általános M vek megbízásából szeretnék néhány szót szólni önhöz az útját illet en. Nem szóltam semmit, csak bólintottam. - Amint illik, elküldték hozzánk a szóbeli megállapodásukról készült felvételt. Néhány furcsaság megütötte a fülemet. Mondja, Mr. Shaeffer, ön valóban kész magára vállalni ezt a kockázatot potom ötszázezer csillagért? - A dupláját fogom kapni. - De csak a fele marad a kezében. A többit elviszik az adósságai. Aztán ott vannak az adók… De hagyjuk. Eszembe jutott, hogy az rhajó, az mégiscsak rhajó, az öné ráadásul alaposan föl is van fegyverezve, és jó er s lábai vannak. Nem is kívánhatnánk jobb csatahajót, ha netán eszébe jutna áruba bocsátani. - De hiszen nem is az enyém! - Vannak, akiket ez nem érdekelne. Például a canyoniakat vagy a függetlenségi pártlakat Wunderlandban. Hallgattam. - Vagy netalán kalózkodásra kívánná adni a fejét. Ámbár a kalózkodás eléggé kockázatos ügy, és én nem is gondolom ezt komolyan. A kalózkodás nekem eszembe sem jutott. Wunderland azonban… No igen… - Amit én mondani szeretnék, Mr. Shaeffer, az a következ . Egy magányos kalandor is, ha eléggé becstelen, jókora foltot ejthet az emberiség hírnevén. A legtöbb nép szükségesnek tartja, hogy rizze polgárai erkölcsét, és mi sem vagyunk kivételek. Arra gondoltam, hogy hátha nincs is szándékában a neutroncsillaghoz vezetni a hajóját; ehelyett valahol másutt akarja eladni. A bábuk nem gyártanak sebezhetetlen hadihajókat. Pacifizmusuk nem engedi. Az ön Égibúvárja egyedülálló hajó. Ennélfogva engedélyt kértem az Általános M vekt l, hogy beépíthessek egy távirányítású bombát az Égibúvárba. Minthogy belül lesz a hajóban, a fal nem fogja megvédeni önt. Ma délután már be is építettem. És most jól figyeljen! Ha egy héten belül nem jelentkezik, fölrobbantom a bombát. Innen egyheti hipertértávolságon belül több világ is van, és mindegyik elismeri a Föld fennhatóságát. Ha meg akar lógni, egy héten belül el kell hagynia a hajóját, és nem hiszem, hogy kedve támadna egy lakatlan bolygón leszállni. Világos? - Világos. - Ha úgy véli, nem mondok igazat, tegyen hazugságpróbát. S akkor beverheti az orromat, és én fogok bocsánatot kérni. Megráztam a fejem. Az illet fölállt, meghajolt, és ott hagyott engem tökjózanon. Négy filmet vettek ki Laskinék kameráiból. A hátralév id ben többször is végignéztem ket, de semmi különöset nem láttam rajtuk. Ha a hajó egy gázfelh nek ütközött, Laskinék nem élték volna túl. Csillagközeiben ugyanis a sebességük nagyobb volt a fénysebesség felénél. Ez esetben súrlódásnak kellett volna föllépnie, a filmeken azonban nyoma sem volt h képz désnek. Ha valamilyen él lény támadta volna meg ket, ennek észrevehetetlennek kellett volna lennie a rádiólokátor meg a fénysugarak széles skáláján. Ha a kormányzórakéták gyúltak volna be véletlenül - még ebbe a szalmaszálba is belekapaszkodtam -, de egyik film sem árulta el a fényüket. A BVS-1 közelében irdatlan mágneses er knek kell lenniük, ezek azonban semmi kárt nem tehettek. Az Általános M vek hajóján ez nem hatolhat át. Sem a h , csakis egy meghatározott hullámhosszú fénysugárzás, amely a bábuk megrendel i számára éppen látható. Nekem nincs valami jó véleményem az Általános M vek hajóiról, de ez kizárólag unalmas egyhangúságukra vonatkozik. Vagy talán az kelt berzenkedést bennem; hogy az Általános M vek szinte teljesen monopolizálta az rhajótest-gyártást, és az emberek kiszorultak ebb l az üzletb l. Ám ha a drogériában látott Sinclair yachtra kellene bíznom az életemet, akkor inkább a börtönt választanám. A börtön egyike volt a három választási lehet ségemnek. Csakhogy életem végéig ott senyvedhetnék. Ausfaller gondoskodna róla.
Vagy kereket oldhatnék az Égibúvárral. Ám nincs az a világ, amely elérhet távolságon belül befogadna. Hacsak nem találnék a Kezünk Munkájától egyheti távolságon belül egy a Földhöz hasonló ismeretlen világra… Hiú ábránd. Akkor már inkább a BVS-1. Úgy tetszett, mintha a fölvillanó fénykarika nagyobbodna, de túlságosan ritkán t nt föl ahhoz, hogy megbizonyosodhatnék róla. A BVS-1 még a távcsövemben sem mutatkozott. Fel is hagytam a dologgal, és mi mást tehettem volna, mint hogy várakoztam. Várakozás közben eszembe jutott egy régi nyár a Jinxen. Voltak napok, amikor a felh tlen ég éles kékesfehér napfénnyel perzselte a földet, ki sem tehettük a lábunkat, és azzal szórakoztunk, hogy vízzel töltött játékballonokat potyogtattunk a harmadik emeletr l a járdára. A víz remek alakzatokká loccsant szét, de pillanatok alatt fölszítta a nap. Ezért egy kis tintát kevertünk a vízbe. Ett l kezdve az alakzatok tartósan megmaradtak. Sonya Laskin az ülésében tartózkodott, amikor az ülések összeroppantak. A vérminta elárulta, hogy Peter volt az, aki hátulról csapódott nekik, akár a nagy magasságból leejtett vizesballon. De mi tudott áthatolni egy Általános M vek-féle hajófalon? Még tíz óra zuhanás. Leoldoztam magamról a biztonsági hálót, és ellen rz körútra indultam. Az összeköt alagút átmér je kilencven centi körül lehetett - épp elég ahhoz, hogy az ember a súlytalanság állapotában átevickéljen rajta. Alattam húzódott a fúziós cs ; balra a lézerágyú, míg jobb kéz fel l egy-egy oldalalagút ívelt hátrafelé a kormánym vek, az akkumulátorok és a generátor, a leveg üzem, a hipertérváltó motorok ellen rz pontjai felé. Minden rendben volt-kivéve engem. Ügyetlen voltam. Ugrásaim vagy rövidekre, vagy hosszúakra sikerültek. A hajó faránál a sz k helyen nem tudtam megfordulni, ezért vagy tizenhat métert hátrálnom kellett az egyik cs elágazásig. Már csak hat óra volt hátra, és még mindig nem látom a neutroncsillagot. A fénysebesség felét meghaladó iram mellett valószín leg úgyis csak egy szemvillanásra fogom megpillantani. Már most is biztosan veszett sebességgel száguldok. A csillagok vajon kékülnek-e már? Már csak két óra, és Iám, a csillagok kezdenek kékre váltani. Ilyen sebesen haladnék? Ez esetben hátul meg vöröseknek kell lenniük a csillagoknak. A gépek elzárták a kilátást hátrafelé, ezért megragadtam a kormányt. A hajó furcsa kelletlenséggel változtatott irányt. Ám a csillagok hátul is kékek voltak, nem vörösek. Körös-körül minden csillag kékesfehér fényben izzott. Képzeljék el a fényt, amint egy kegyetlenül mély gravitációs kútba zuhan. Nem fog gyorsulni. A fény nem mozoghat gyorsabban, mint a fény. Ám megnövekedhet az energiája, vagyis a frekvenciája. A fény tehát énrám zuhant lefelé, méghozzá egyre gyorsabban, miközben én is zuhantam lefelé. Mindezt közöltem a diktafonnal. Ez a diktafon volt tatán a hajó legvédettebb objektuma. Már eltökéltem, hogy ezen fogom megkeresni a pénzemet, mintha máris a markomban éreztem volna azt a pénzt! Magamban azt találgattam, hogy vajon mekkora energiára fog felgyorsulni a fény. Az Égibúvár újból függ leges helyzetet vett föl, vagyis a tengelye a neutroncsillagra mutatott, csakhogy most az eleje volt hátul. Pedig azt hittem, hogy vízszintesbe állítottam. Az ügyetlenségem. Megfogtam a kormányt. A hajó ezúttal is kelletlenül mozdult mindaddig, míg a fordulási ív felét meg nem tette. Attól kezdve mintha magától a helyére lendült volna. Mintha az Égibúvárnak az volna az ínyére, ha tengelye átdöfi a neutroncsillagot. Nekem ez nem tetszett. Újból próbálkoztam a man verrel, de az Égibúvár ezúttal is ellenem szegült. De most valami más is történt. Valami húzott maga felé. Kikapcsoltam hát a biztonsági hálót - és fejjel a hajó orrába hullottam. A vonzóer nem volt nagy, egytized g lehetett. Nem is zuhantam, inkább mintha mézbe süllyedtem volna bele. Visszamásztam a székembe, bekötöztem magam a hálóba, és fejjel lefelé lógva bekapcsoltam a diktafont. Olyan aprólékos részletességgel meséltem el a kalandomat, hogy esetleges hallgatóim aligha hihetnének komolyan az épelméj ségemben. - Szerintem ez történt Laskinékkal - fejeztem be. - Ha a vonzás n ni fog, ismét jelentkezem. És ebben én egy percig sem kételkedtem. Nem volt semmi magyarázat erre a különös enyhe vonzásra. Valami megmagyarázhatatlan végzett Peter és Sonya Laskinnal. Quod erat demonstrandum. A körül a pont körül, ahol a neutroncsillagnak lennie kellett, a csillagok elmosódott, sugarasan eldörzsölt olajcseppekre hasonlítottak. Valamiféle dühös, fájdalmas fénnyel ragyogtak. Ott lógtam fejjel lefelé a hálóban, és gondolkozni próbáltam. Egy órába telt, mire megbizonyosodtam. A vonzás növekedett. És még mindig egy teljes óra volt hátra a zuhanásból. Valami húzott magához, de a hajót nem.
Ugyan, ez ostobaság! Mi volna képes átnyúlni értem egy Általános M vek-féle hajófalon? Épp fordítva kell lennie. Valami tolja a hajót, löki le a pályájáról. Ha minden kötél szakad, bekapcsolhatom a motort, hogy kiigazítsam a pályát. Eközben a hajómat valami elfelé nyomta a BVS-1-t l, amit én nem is nagyon bántam. Ám ha tévedek, ha a hajómat semmi sem nyomja elfelé a BVS-1-t l, akkor a rakétamotor belevágja az Égibúvárt egy tizennyolc kilométernyi neutrónium-golyóba. De mért nem gyulladt már be a rakéta? Ha valami le akarja téríteni a hajót a pályájáról, az autopilóta mért nem védekezik? A gyorsulásmér nek nincs semmi baja. Legalábbis rendben lév nek látszott, amikor ellen riztem az alagútban. Lehetséges, hogy valami tolja a hajót és a gyorsulásmér t, engem azonban nem? Megint kilyukadtunk ugyanannál a lehetetlenségnél, hogy valami képes áthatolni egy Általános M vek-féle hajófalon. Pokolba az elmélettel, mondtam magamban, de mondtam ám! El innen, de íziben! A diktafonba azt mondtam: - A vonzás veszedelmes mértéket öltött. Megkíséreltem módosítani a pályámat. Természetesen mihelyt kifelé fordítom a hajót, és begyújtom a rakétát, saját gyorsulásomat hozzáadom az X-er höz. Ez jókora megterhelés lesz, de egy ideig ki fogom bírni. Ha viszont másfél kilométernyire megközelíteném a BVS-1-et, úgy végzem, mint Sonya Laskin. Bizonyára is ugyanúgy várakozott fejjel lefelé a hálóban, mint én, várt hajtómotor nélkül, várt, miközben a ránehezed nyomás egyre n tt, a háló a húsába vágott, várt, amíg a háló el nem szakadt és a hajó orrába nem zuhant, s aztán ott feküdt összezúzott testtel, míg az X-er magukat az üléseket is ki nem tépte a helyükr l, és hozzá nem csapta ket. Megragadtam a kormánym vet. A kormánym nem volt elég er s ahhoz, hogy fordítson a hajón. Háromszor próbálkoztam. Mindhárom esetben fordult a hajó vagy ötven fokot, aztán megállt mozdulatlanul, a kormánym vek pedig egyre élesebb visítással er lködtek. Amint elengedtem ket, a hajó abban a pillanatban visszalendült eredeti helyzetébe. Orral a neutroncsillag felé, s ezen már nem változtat semmi. Félórányira a zuhanás vége el tt az X-er túllépte az egy g-t. Az orrom irgalmatlanul fájt, a szemeim majd kigúvadtak. Nem tudom, hogy esett volna egy cigaretta, de nem is volt rá módom, hogy kipróbáljam. A csomag Fortunado kiesett a zsebemb l, amikor a hajó orrába sodródtam. Most is ott hevert, százhúsz centire a kezemt l, bizonyítékául annak, hogy az X-er nemcsak énrám hat. Elb völ . Nem bírtam tovább. Még ha visítva beleröpít is a neutroncsillagba, be kell kapcsolnom a hajtóm vet. És bekapcsoltam. Addig nyomtam a pedált, amíg nagyjából súlytalanná nem váltam. A vérem visszaáramlott a végtagjaimból a helyére. A g-skála 1,2 g-t mutatott. Átkoztam a hazug robotot. A csomag cigaretta ott ugrabugrált a hajó orrában, egy kis nyomás a gázpedálra, gondoltam, és ideröppen hozzám. Megpróbáltam. A csomag felém sodródott, utánanyúltam, de mint valami él állatka, kisurrant összecsukódó ujjaim közül. Még egyszer utánakaptam, amint elúszott a fülem mellett, de gyorsabb volt nálam. Jókora fürgeség volt abban a csomagban ahhoz képest, hogy nagyjából súlytalanság állapotában lebegtem. Átröppent az ajtón a pihen szobába, és egyre gyorsuló sebességgel besurrant az összeköt alagútba. Pár másodperc múlva eljutott a fülembe jókora csattanása. De hiszen ez ostobaság! Az X-er már megint arcomba kergette a vért. El vettem az öngyújtómat, kinyújtottam a karomat, és elengedtem. Piheként az orr-részbe libbent. Viszont a Fortunado-csomag úgy odavágódott, mintha a ház tetejér l ejtettem volna le. Hm. Ismét megnyomtam egy kissé a gázpedált. A hidrogénfúzió mormolása figyelmezte tett rá, hogy ha így folytatom, könnyen alávethetem az Általános M vek hajóját eddigi legnagyobb próbájának: a fénysebesség felével nekivághatom egy neutroncsillagnak. Szinte már láttam is: néhány köbcentiméternyi törpecsillaganyagot tartalmazó átlátszó hajótest, beékel dve az orr hegyébe. 1,4 g-nél, legalábbis a hazug g-skála szerint, az öngyújtó elszabadult, és felém libegett. Nem nyúltam utána. Szemlátomást felgyorsult, amint elérte az ajtót. Elengedtem a gázpedált. A lassulás nagyot lökött rajtam el re, de nem vettem le a tekintetemet az öngyújtóról. Ez az alagút bejáratánál lelassult, mintha tétovázna, bemenjen-e. Aztán úgy döntött, hogy bemegy. Hegyeztem a fülem, hogy elkapjam a hangot, de az egész hajó megkondult, mint a harang. A gyorsulásmér pontosan a hajó tömegközéppontjában helyezkedett el. Másképp a hajó tömege elrántaná a mutatóját. A bábuk ördögei voltak a tíztizedesnyi pontosságnak. Néhány gyors mondatra méltattam a diktafont, aztán nekiláttam, hogy átprogramozzam az autopilótát. Szerencsére az, amit akartam, nem volt nehéz. Az X-er számomra még mindig X-er maradt, de legalább most már tisztában voltam a viselkedésével. Talán túlélem ezt a kalandot. A csillagok veszettül elkékültek, és szinte vonássá torzultak annak a bizonyos pontnak a közelében. Már látni is véltem, mint valami parányi halvány pontocskát, de az is lehet, hogy csak a képzeletem játszott velem. Húsz perc múlva meg fogom kerülni a neutroncsillagot. A hajtóm duruzsolt mögöttem. Súlytalan testemr l
leoldoztam a biztonsági hálót, és kilöktem magam az ülésb l. Enyhe lökés hátrafelé - és a lábamat szellemkezek ragadták meg. Az ujjaimat ötkilónyi súly húzta a szék karfájához. A nyomásnak gyorsan csökkennie kell. Az autopilótát úgy programoztam be, hogy az elkövetkez két perc folyamán két g-r l nullára csökkentse a nyomást. Csak arra kellett ügyelnem, hogy akkor, amikor a gyorsulás nullára csökken, a tömegközéppontban, a cs alagútban legyek. Valami megmarkolta a hajót az Általános M vek-féle hajófalon keresztül. Egy pszichokinetikus él lény egy tizennyolc kilométeres nap fogságában? De hát miféle él lény képes kibírni akkora gravitációt? Talán kering körülötte valami. Az r nem élettelen: kirekedtek és vitorlázó magvak népesítik be, meg még ki tudja, mi mindenr l nem tudunk. T lem akár maga a BVS-1 is él lény lehetne. Egyre megy. Tudtam, mit akar tenni az X-er . Szét akarja tépni a hajómat. Ujjaimban megsz nt a húzás. Hátrafelé löktem magam, és behajlított térdekkel a hátsó falon kötöttem ki. Az ajtó fölé hajoltam, és hátra-lefelé pillantottam. Amikor elkövetkezett a súlytalanság, áthúztam magam a pihen szobába, s onnan néztem lefelé-el re, az orr irányába. A gravitáció gyorsabban változott, mint szerettem volna. Nulla óra közeledtével meg növekedett az X-er , míg a rakéták tolóereje csökkent. Az X-er szét akarta tépni a hajót: az orrban is, a farban is egyaránt két g volt, míg a tömegközéppontban nullára csökkent. Legalábbis így reméltem. A cigarettacsomag is, az öngyújtó is úgy viselkedett, mintha a hajó fara felé mozgásukban centiméterr l centiméterre n tt volna a rájuk ható vonzóer . A hátsó fal öt méterre volt innen. Úgy kell átugranom ezt a távolságot, hogy a gravitáció változása útközben találjon. A kezemre huppanva visszavágódtam. Túl kés n rugaszkodtam el. A súlytalanság zónája hullámként vonult végig a hajón, amint a tolóer csökkenni kezdett. Engem maga mögött hagyott. Ezúttal a hátsó fal, az alagút bejáratával együtt, "fönt" volt. Valamivel kevesebb mint fél g-nél az alagút bejáratához ugrottam. Egy hosszú másod percig meredten bámultam a máternyi cs be, megálltam a leveg ben, s hullani kezdtem visszafelé, s akkor döbbentem rá, hogy nincs miben megkapaszkodnom. Bedugtam a kezeimet a cs be, és kétoldali nekifeszítettem a falának. Sikerült. Föltornásztam magam, és kúszni kezdtem. A diktafon tizennyolc méternyire odalent volt, reménytelen messzeségben. Ha még van mondanivalóm az Általános M vek számára, akkor ezt személyesen kell átadnom. Talán lesz még rá alkalmam. Mert most már rájöttem, milyen er akarja széttépni a hajómat. Az árapály. A motor ki volt kapcsolva, és én ott lógtam a hajó középpontjában. Kezdtem magam kényelmetlenül érezni szétterpesztett testhelyzetemben. Még négy perc volt a perihéliumig. Valami megcsikordult alattam a fülkében. Nem láttam, mi, de tisztán kivettem egy vörös pontot, amely mint valami lámpa egy mély kút fenekén - kékes sugárküll k közepén ragyogott. Oldalt, a fúziós csövek meg a tartályok és egyéb berendezések között, a kék csillagok csaknem ibolyaszínben izzottak. Nem mertem sokáig bámulni ket. Attól tartottam, megvakítanak. A fülkében legalább többszáz-féle vonzer m ködött. Még a nyomás változását is éreztem. Ebben a magasságban, ötvenméternyire az irányítófülke fölött a leveg is ritka volt. És egyszerre csak, szinte minden átmenet nélkül, a vörös pont kiterjedt. Eljött az id m. Egy vörös korong ugrott föl felém, a hajó meglódult körülöttem, ijedten kapkodtam a leveg t, és szorosan behunytam a szememet. Óriás kezek ragadták meg a kezeimet, a lábaimat, a fejemet, és gyengéden, ám állhatatosan próbáltak kettétépni. Ebben a pillanatban az jutott eszembe, hogy Peter Laskin így végezhette. Talán is hasonló következtetésre jutott, mint én, és is megpróbált elrejt zni az alagútban. Csakhogy kicsúszott… és én is kezdek csúszni… A vezet fülke fel l sokszorosan fölsikoltott a széttépett fém. Próbáltam beásni a lábamat a cs kemény falába. Nagy nehezen sikerült megkapaszkodnom. Amikor fölnyitottam a szemem, a vörös pont éppen semmivé enyészett. A bábu elnök mindenáron azon er sködött, hogy megfigyelés végett dugjanak kórházba. Nem ellenkeztem. Az arcom, a kezem t zvörös volt, tele hólyaggal, az egész testem sajgott, mintha megvertek volna. Pihenésre és gyöngéd ápolásra vágytam. Két alvótábla között lebegtem éppen, gyalázatosan kényelmetlen helyzetben, amikor az ápolón odajött, és látogatót jelentett. Különös arckifejezésér l mindjárt tudtam, ki lehet az. - Mi az, ami egy Általános M vek-féle hajófalon képes áthatolni? - szögeztem neki a kérdést. - Azt reméltem, hogy ön fogja megmondani. - Az igazgató egyetlen hátsó lábára d lve pihent, és zöld tömjénfüstöt eregetett egy rudacskából. - Meg is mondom. A nehézségi er . - Ne játsszon velem, Beowulf Shaeffer! Létkérdésr l van szó. - Én nem játszom. A maguk világának van holdja? - Ez titok. - A bábuk gyávák. Senki sem tudja, honnan jöttek, és aligha fogja megtudni valaha is. - Tudja ön, mi történik akkor, ha egy hold túl közel kerül a f égitesthez?
- Széthullik. - Miért? - Nem tudom. - Az árapály. - Mi az az árapály? Ohó! - mondtam magamban, de mondtam bizony! - Megkísérlem kifejteni önnek. A Föld holdja csaknem három és fél ezer kilométer átmér , és a Földhöz viszonyítva nem forog. Emeljen föl most két k darabot a Holdon, egyet a Föld fel li, egyet az ellenkez oldalon. - Rendben van. - Ugye világos, hogy ha ezt a két k darabot magára hagynánk, egymástól ellenkez irányba szétrepülnének? Ne felejtse el, hogy két különböz pályán keringenek, két koncentrikus pályán, egymástól három és fél ezer kilométernyire. Mégis mindkét k darab arra kényszerül, hogy azonos pályasebességgel mozogjon. - A küls nek gyorsabban kell mozognia. - Helyes megfigyelés. Vagyis létezik olyan er , amely szét próbálja darabolni a Holdat. Csak a tömegvonzás tartja egyben. Hozza csak megfelel közelségbe a Holdat a Földhöz, és ez a két k darab egyszer en szétröppen. - Értem. Így hát ez az "árapály" próbálta széttépni a hajóját. Ez az er elég nagy volt ahhoz a lakóhelyiségben, hogy kitépje helyükb l a gyorsítóüléseket. - És összezúzzon egy embert. Képzelje csak el! A hajó orra mindössze tizenegy kilométerre volt a BVS-1 középpontjától. A fara viszont száz méterrel kijjebb. Magukra hagyatva két teljesen különböz pályán keringtek volna. Az én fejem meg a lábam ugyanezt próbálta tenni, amikor elég közel kerültem a csillaghoz. - Értem. Mi van magával egyébként, olvad? - Hogyan? - Úgy látom, hogy a küls testtakarója foltokban leválik. - Vagy úgy. A csillagfénynél alaposan lesültem. Nem tesz semmit. A két fej egy pillanatra egymásra meredt. Vállrándítás? Aztán a bábu azt mondta: - Hátralév járandóságát letétbe helyeztük a Kezünk Munkája bankjában. Egy bizonyos Sigmund Ausfaller nev ember befagyasztotta a számlát, amíg ki nem számolják az adóját. - Jellemz . - Ha most elmondja a riportereknek, mi történt az Intézet hajójával, kap t lünk tízezer csillagot. Méghozzá készpénzben, hogy nyomban fölhasználhassa. Az ügy sürg s. Mindenféle szóbeszéd járja. - Hívja be ket. - Aztán csak úgy mellékesen hozzátettem: - És azt is elmondhatom nekik, hogy a maguk világának nincs holdja. Valahol talán jól jön lábjegyzetnek. - Nem értem magát. - A két hosszú nyak azonban hátragörbült, és a bábu, mint két kígyó, rám meredt. - Ha volna holdjuk, tudná, mi az az árapály. Biztosan. - Érdekelné magát…? - Egymillió csillag? El volnék ragadtatva. S t, hajlandó vagyok aláírni egy szerz dést is, ha abban lefektetjük, mi az, amit titkolunk. Mit szólna hozzá, ha a változatosság kedvéért most én zsarolnám meg magát? Baranyi Gyula fordítása
Larry Niven - A birodalom emléke Amikor fölt nt a hajó, dr. Richard Schultz-Mann kint volt a növényei között, vagyis emel övvel röpködött közöttük és fölöttük. Megállapodott az egyik fölött, tulajdonosi érdekl déssel vizsgálgatta a sárga lomb között megjelent rendellenes foltot. Nem sok van hátra az érésig. A természetrajongó úriember magas és vékony férfiú volt, arisztokratikus fejét rövidre nyírt, rézvörös haj és szabálytalan szakáll díszítette. Jobb füle mögött fehér csík húzódott, és az álla két oldalán is volt egy-egy fehér folt, az egyik éppen a hetykére pedrett bajsza körül. Amint megfordította a fejét a kett s napfényben, abban a pillanatban színt váltottak a foltok is. Szövetmintát vett a szürkés foltból, elraktározta, és továbbindult… A hajó kékesfehér meteorként hasította át a Nagy Mira sápadtvörös derengését. Lelassult, és körözni kezdett a magasban, részegen ide-oda tántorgott, aztán célba vette a síkon pihen Explorert, Mann hajóját. Mann elkísérte tekintetével a leszálló hajót, aztán abbahagyta dongócsapongását, és a jövevények üdvözlésére sietett. Az eset izgalommal töltötte el. Tudomása szerint volt az els , aki valaha is ide tette a lábát. Jól fog esni a társaság… de mi keresnivalója lehet itt másoknak? Mire visszaért, a Kis Mira lenyugodott. Egy fehér villanás a messzi tengeren, és a parányi, kékesfehér törpe el is enyészett. Az árnyékok egy pillanat alatt megváltoztak, a világ vörösbe öltözött. Mann levette rószaszín szemüvegét. A Nagy Mira még magasan állt, hatvanfoknyira a látóhatár fölött, még két óra van hátra a második naplementéig.
A jövevény hatalmas volt, vastag, tompa orrú hengerteste hússzor akkora, mint az Explorer. Öregnek látszott; nem mintha sérült lett volna vagy megviselt, de lerítt róla, hogy szép kort megért már. Az orra még mindig szorosra zárva, a lakógömb rejtve, ha egyáltalán volt benne lakógömb. Semmi sem moccant. Bizonyára valamilyen biztató jelre várnak, miel tt kiszállnának. Mann leereszkedett a jövevény közelében. Száz méter magasan volt, amikor oldalba kapta a bénító sugár. Hangot sem hallott, fájdalmat sem érzett, csak az izmai váltak hirtelen folyós kocsonyává. Eszmélete teljes birtokában, tehetetlenül zuhant a föld felé. Három alak ugrott oda a jövevény túlméretezett zsilipajtajából. Még a leveg ben elkapták t. Mann számára ismeretlen nyelven tréfás megjegyzéseket cseréltek egymással, és lehuppantották a mez re. Az asztal mögött ül férfi parancsnoki sapkát és vidám mosolyt viselt. - Nem vagyunk b viben a Verinolnak - szólalt meg a kereskedelmi nyelven. - Ha muszáj, használni fogom, de szívesebben takarékoskodnék vele. Nyilván hallott róla, milyen kellemetlen mellékhatása van. - Tökéletesen megértem önt - felelte Mann. - Azonnal használni fogja, mihelyt úgy gondolja, hogy hazugságon kapott. - Mivel még nem adták be neki ezt a szert, azt hitte, hogy az egész csak blöff. Nincs is nekik Verinoljuk, ha egyáltalán létezik ilyen nev micsoda. Ennek ellenére nem volt irigylésre méltó a helyzete. Az srégi, toldott-foldott hajón tucatnál is több ember volt, miközben Mann-nak komoly kételyei támadtak az iránt, hogy egyáltalán lábra képes-e állni. Az ultrahang hatása még nem múlt el teljesen. Foglyul ejt je helyesl leg bólintott. Jól megtermett, szögletes alak volt, szinte karikatúrája a nehézbolygó lakójának, izmai simák és vastagok, akár az elefánté. Fogadni merne rá, hogy a Jinxre való. Hatalmas termete körül a parányi hajóiroda alig volt nagyobb, mint egy koporsó. Alakja nyilván a parancsnoki sapka nélkül is kell tekintélyt parancsolt a legénység körében. Könny volt elhinni róla, hogy képes lyukat rúgni a hajó oldalába vagy móresre tanítani egy fegyveres kunt. - Gyors a fölfogása - mondta. - Nagyszer . Kérdéseket fogok föltenni magáról meg err l a bolygóról. Ön pontos és részletes válaszokat fog adni. Szóljon, ha netán egyikmásak kérdésem túlságosan személyes jelleg lenne; ne felejtse el azonban, hogy használni fogom a Verinolt, ha nem kapok kielégít választ. Hány éves? - Százötvennégy. - Jóval id sebbnek látszik. - Néhány évtizede nem jutok serkent szerhez. - Felettébb kellemetlen. Szül bolygója? - Wunderland. - Gondolhattam volna piszkafa alakjáról. Neve? - Doktor Richard Harvey Schultz-Mann. - Rich Mann, vagyis gazdag ember, nemde? Nem volna jinxi, ha nem játszana a szavakkal. - Nem én. Ha híres leszek, könyvet írok a Rabszolga-birodalomról. Akkor gazdag leszek. - Ha maga azt mondja. N s? - Többször is. Jelenleg n tlen. - Rich Mann, én nem mondhatom meg magának az igazi nevemet, de nevezzen csak Kidd kapitánynak. Miféle szakáll az? - Ön még sohasem látott szabálytalan szakállt? - Nem én, hála legyen a ködszellemeknek. Olyan, mintha a választék alatt minden sz rt leborotvált volna, s ami az arcán megmaradt, hasonlít egy féloldalas kecskeszakállra. Vagy talán ez a módja? - Pontosan. - Ezek szerint szántszándékkal csinálta. - Ne gúnyolódjék velem, Kidd kapitány! - Jól van, no. Wunderlandon ez a divat? Dr. Mann gondolatban kihúzta magát. - Csakis azok körében, akik veszik maguknak az id t és fáradságot, hogy rendben tartsák. - Önkéntelen büszkeséggel megpödörte arca jobb oldalán a hetyke, pödrött bajuszt. Ez volt az arcán az egyetlen egyenes sz r szakálla többi része rövidre nyírva göndörödött körülötte -, és az egyik fehér foltból meredt el . Mann büszke volt a szakállára. - Nem érdemes - mondta a jinxi. - Gondolom, ezzel kívánja közhírré tenni, hogy a henye osztályok egyikéhez tartozik. Mit keres itt a Mira Ceti-T-n? - A Rabszolga-birodalom egyik aspektusát vizsgálom itt. - Ezek szerint ön geológus? - Nem, hanem xenobiológus. - Nem értem. - Mit tud ön a rabszolgatartókról? - Egy keveset. A galaxisnak ezen a táján éltek. Egy szép napon a rabszolga fajok úgy érezték, hogy elegük van, és kitört a háború. Mire véget ért, egy lélek sem maradt életben. - Elég sokat tud. Nos, kapitány, másfél
milliárd év nagy id . A rabszolgatartók csak kétféle nyomot hagytak maguk után. Ott vannak egyrészt a stázisdobozok meg a tartalmuk, f leg fegyverek, de följegyzéseket is találtak bennük. Aztán ott vannak azok a növények és állatok, amelyeket a rabszolgatartók kívánalmai szerint az tnuctip rabszolgáik, ezek a mérnökbiológusok fejlesztettek ki nekik. - Tudok róluk. Nálunk, a Jinxen is vannak bandersnatchik, az óceán mindkét partján. - A bandersnatchi nev táplálékállatok különleges eset. Ezek nem mutálhatnak: a kromoszómáik olyan vastagok, mint az ujja, és túl nagyok ahhoz, hogy a besugárzás hasson rájuk. A tnuctip-féle manipuláció minden más terméke szinte a felismerhetetlenségig megváltozott. Szinte, mondom. Az elmúlt tizenkét év során a megmaradt fajok fölkutatásával és azonosításával foglalkozom. - Ennél jobb szórakozást is el tudnék képzelni, Rich Mann. Ezen a bolygón is vannak rabszolga állatok? - Állatok nem, de növények igen. Volt már odakint? - Még nem. - Akkor jöjjön csak. Megmutatom. A hajó igen nagy volt. Nem látszott, hogy lakóbuborékkal lett volna kiegészítve: nyilván az egész életfenntartó rendszer be volt zárva a falai közé. Mann a jinxi el tt végighaladt egy festetlen folyosón, s a légzsilipben megvárta, amíg a légnyomás lecsökkent kissé, aztán a mozgólépcs n leereszkedett a földre. Most még nem fog megpróbálkozni a szökéssel, jóllehet, a szónik hatása már elmúlt. A jinxi nyájas volt, ám éber, övén ott fityegett a zseblámpalézer, az emberei ott ólálkodtak körülöttük, Mann emel övét pedig eltávolították. Richard Mann nem kergetett hiú ábrándokat. Vörös egy világ volt ez. Egy poros mez n álltak, amelyen ritkásan elszórva furcsa, sárga fej bokrok virítottak. A szell ördögszekérféle valamiket kergetett végig a síkon, amelyekr l közelebbi vizsgálatra kiderült, hogy a korábbi bokrok kiszáradt fejei voltak. Egyéb formáját az életnek nem is lehetett fölfedezni. A Nagy Mira a látóhatár szélén ült, félkör alakú, elmosódó t zfelh jén hunyorgás nélkül megállapodhatott a tekintet. A vörös óriás véres korongja el tt három karcsú, valószín tlen magas, természetellenes egyenes és szabályos torony körvonalai látszottak, a talpa körül mindegyiket élénk sárga növényzet övezte. A jinxi legénység tagjai közül egyesek futkároztak, mások bandukoltak, voltak, akik valamiféle gyeplabdajátékot rögtönöztek maguknak, voltak, akik dolgoztak, vagy csak egyszer en élvezték az életet. Nem volt köztük egy jinxi sem, és egyiküknek sem volt a Mannéhoz hasonló könny bolygó-testalkata. Mann észrevette, hogy egyesek a patentkések vékony drótpengéivel az egyenes bokrokat darabolják. - Azok, azok - jegyezte meg. - A bokrok? - Igen. Valamikor tnuctip rakéta-bokrok voltak. Nem tudjuk, milyenek voltak eredetileg, a régi följegyzések azonban azt állítják, hogy a rabszolgatartók néhány évtizeddel a lázadás el tt fölhagytak a használatukkal. Szabad kérdeznem, mit csinálnak azok az emberek az én hajómban? Az Explorer kagylóhéj-orrából kitüremked lakóbuborék nagyobb volt, mint maga a hajó. Ez a tiszta szövetb l készült félgömb; amelyet a bels légnyomás tartott feszesen, s amely biztos védelmet nyújtott minden elképzelhet légkörrel szemben, szokványos tartozéka volt minden táborozó rhajómodellnek. Mann észrevette, hogy kétlábú alakok mozognak céltudatosan ide-oda, és a kagylóhéj-ajtón át magába a hajóba is átbújnak. - Nem lopnak el semmit, Rich Mann. Azért küldtem be ket, hogy néhány alkatrészt eltávolítsanak a hajtóm vekb l meg a kommunikációs rendszerb l. - Reméljük, nem fogják elrontani azt, amit kiszednek. - Nem fogják. Parancsuk van rá. - Feltételezem, hogy nem szeretné, ha kapcsolatba lépnénk valakivel - mondta Mann. Közben látta, hogy az emberek a rakéta-bokrokból tábortüzet készítenek el . Ezek a bokrok parányi fácskákhoz hasonlítottak, másfélkét méteres, karcsú magas törzsük tetején a ragyogó sárga lomb pitypangvirág módjára ellaposodott. Az alacsony, kerekded keleti hegyekt l a nyugati tengerig az egész vörös lapály tele volt hintve sárga bugáikkal. Az emberek ledarabolták a fácskák fejeit és gyökereit, törzseiket pedig gúlába rakták egy halom taplószáraz buga fölött. - Nem szeretnénk, ha értesítené a wunderlandi rend rséget, amely valahol ott leselkedik ránk a közelben. - Elnézést a kíváncsiskodásért, de…? - Ugyan, joga van tudni! Kalózok vagyunk. - Bizonyára tréfál, Kidd kapitány, ha meg kitalálta a módját, hogy a kalózkodás kifizet legyen, akkor ennyi tehetséggel a t zsdén a tízszeresét is megkeresheti. - Hogy érti ezt? A jinxi hangjából, sóvár mosolyából kiérz dött, hogy bekapta a horgot. Helyes, legalább eltereljük a figyelmét a rakéta-fáktól. - Úgy, hogy a hipertérben nem képes elkapni a hajókat. Csak egy mód van rá, hogy ráálljon egy hajó pályájára: ha megvárja, amíg az egy lakott hely közelébe érkezik. Ott viszont leselkedik a rend rség. - Tudok olyan lakott rendszerr l, ahol híre sincs rend rségnek. - A fenét tud. Lassan az Explorer légzsilipje elé bandukoltak. A jinxi a r t síkság felé fordult, s a Nagy Mira zsugorodó
félgömbjét bámulta, amely fenyeget erd zként lobogott a messzeségben. - Kíváncsi vagyok, mik lehetnek azok a tornyok. - Helyes, tartsa meg a kíváncsiságát. Én magam is elkóboroltam arrafelé, de nem volt alkalmam szemügyre venni ket. - Azt hiszem, érdekelni fogják magát. Én határozottan mesterséges létesítményeknek nézem. - Csakhogy legalább egymilliárd évvel fiatalabbak annál, hogysem a rabszolgatartók m vei lehetnének. - Rich Mann, ezek a bokrok az egyetlen él lények ezen a bolygón? - Rajtuk kívül mással nem találkoztam - hazudta Mann. - Akkor nem itteni nép állíthatta föl azokat a tornyokat. Én még sohasem hallottam olyan rhajós fajról, amely puszta emlékm gyanánt ilyen magas szerkezeteket építene. - Én sem. Holnap megnézzük ket? - Meg. - Kidd kapitány belépett az Explorer légzsilipjébe, hatalmas mancsával gyengéden megragadta Mann keskeny csuklóját, és maga mellé húzta a foglyát. A légzsilip átfordult, és miközben Mann követte a jinxit a lakóbuborékba, az volt a benyomása, hogy az nem túlságosan bízik meg benne. Legyen. A buborékban sötét volt. Mann némi habozás után kapcsolta be a világítást. Odakint a Nagy Mira utolsó vörös lobbanása szemmel látható sietséggel elenyészett a látóhatár mögé. De mást is észrevett odakint. Egy ember térdelt a gúla alakú tábort z mellett, és a száraz bokorfej-gyújtós fölött lobogni kezdett a lángnyelv. Mann bekapcsolta a fényt, s kirekesztette a küls látványt. - A kalózkodásnál tartott - mondta. - Ja, igen. - A jinxi elkomoruló homlokkal egy székbe vetette magát. - A kalózkodás csak a végeredmény. Az egész egy évvel ezel tt kezd dött, amikor rábukkantam a báburendszerre. - A bá…? - Úgy van. A bábuk saját rendszerére. Richard Mann fülei az égnek meredtek. Hiszen, ha emlékeznek rá, Wunderlandra való volt. A bábuk fajtája nagyon értelmes, növényev , és nagyon régi. Csillagközi üzletelésük még az emberi bronzkorra nyúlik vissza. És amellett gyávák. Egy bátor bábut csak a többi bábu nem tekint bolondnak. Mert bolond, és rendszerint jelentkeznek is nála a kór szimptómái: depresszió, öngyilkossági tendenciák és ehhez hasonlók. Könny fölismerni ezeket a szegény kificamodott elméket. Nincs az az ép elméj bábu, aki átkelne egy járm vek járta úton, vagy ne az elérhet legbiztonságosabb közlekedési eszközt választaná, vagy szembeszállna a tolvajjal, még ha nincs is annál fegyver. Nincs az az ép elméj bábu, aki elhagyná a honi világát, akárhol is légyen az, anélkül hogy végrehajtaná magán fájdalommentes öngyilkosságát, vagy test rség, méghozzá nem bábu-test rség nélkül járna-kelne egy idegen világon. A bábu-rendszer lakhelye a bábuk egyik legféltékenyebben rzött titka. A másik a fájdalommentes öngyilkossági cécó. Amely lehet, hogy nem más, mint el zetes kondicionálás. De bármi légyen is az, beválik. A bábukból kínzással semmit sem lehet kicsikarni a saját világukra vonatkozólag, jóllehet, nem viselik el a fájdalmat. Világuk légköri és h mérsékleti viszonyai nem nagyon különbözhetnek a Földét l, ezen túl azonban semmit sem tudunk róla… legalábbis ezidáig. Mann egyszerre azt szerette volna, ha nem sietnek olyan nagyon a t zgyújtással. Ki tudja, meddig tart, amíg a hasábokba belekap a láng, pedig szeretett volna többet hallani err l a dologról. - Épp egy évvel ezel tt bukkantam rá - ismételte meg a jinxi. - Inkább elhallgatom, mivel foglalkoztam azel tt. Annál jobb, minél kevesebbet tud a kilétemr l. De amikor épségben megmenekültem t lük, egyenesen hazasiettem. Hogy legyen id m a gondolkozásra. - És a kalózkodás mellett kötött ki? Miért nem a zsarolást választotta? - Gondoltam arra is… - Remélem is! El tudja képzelni, mennyit fizetnének azért a bábuk, hogy ne szivárogjon ki a titkuk? - El. Éppen ez tartott vissza t le. Rich Mann, ön mennyit kérne ezért egy szép kerek összegben? - Kerek egymilliárd csillagot meg az üldözés el li mentességet. - Helyes. De most próbálja meg a bábuk szemszögéb l nézni a dolgot. Ezzel a milliárddal nem vásárolnák meg maguknak a teljes biztonságot, mivelhogy önnek eljárhatna a szája. Ám ha ennek csak a tizedét költik detektívekre, fegyverekre, fogdmegekre meg miegymásra, szájkosarat helyezhetnének a szájára, és még azokat is elhallgattathatnák, akiket beavatott a titkába. Semmilyen útját-módját nem tudtam kifundálni annak, hogy a röm is ép maradjon, meg a zsebem is tele legyen, ehhez túlságosan is nagy hatalommal kellett volna szembeszállnom. Így jutottam a kalózkodás gondolatára. Nyolcan voltunk, akik annak idején belekerültünk az ügybe, de csak egyedül én sejtettem, milyen parázsba markoltunk. Most ket is beavattam. Néhányunknak voltak megbízható barátaink, így a számunk tizennégyre tt. Vettünk egy srégi tekn t, és helyrepofoztuk. Egy öreg, lassú bárka pályára segít segédhajója volt ez, s mi új hiperhajtóm vel láttuk el, talán ön is észrevette, nem? - Nem én. Csak azt láttam, milyen régi. - Arra számítottunk, hogy ha a bábuk netán föl is fedeznék, sohasem jönnének rá az eredetére. Elmentünk hát vele a bábuk rendszerébe, és vártunk.
A buborék falán kívül lobogó lángnyelvek villantak föl. Pillanatokon belül tüzet fognak a hasábok… Mann nyugalmat er ltetett magára. - Hamarosan megjelent egy hajó. Megvártuk, amíg elég mélyen bejutott a rendszer gravitációs tölcsérébe, ahonnan már nem ugorhatott vissza a hipertérbe. Ekkor hozzáigazítottuk a pályánkat. Természetesen egyb l megadták magukat. rruhában álltunk eléjük, így akkor sem ismerhetnének föl bennünket, ha egyik embert meg tudnák különböztetni a másiktól. El tudja hinni, hogy hatszáz millió csillag volt nálunk készpénzben? - Szép kis zsákmány. Hol hibázták el a dolgot? - A tökkelütött legénység nem akart visszavonulni. Arra számítottunk, hogy a legtöbb hajó pénzzel fog visszatérni a bábu-rendszerbe. Mert ugye, zsugori népség. Gyávának lenni részben annyit jelent, hogy biztonságra vágyni. Bányáik meg a gyáraik nagy része pedig más világokon m ködik, ahol szert tudnak tenni munkaer re. Így hát megvártunk még két hajót, mivel b ven volt még helyünk pénzre. A bábuknak eszük ágában sem volt megtámadni bennünket a saját rendszerükön belül. - Kidd kapitány megvet en legyintett. - Nem is tudok szemrehányást tenni az embereknek. Bizonyos értelemben igazuk volt. Egy fúziós hajtóm hajó pokoli rombolást képes végezni egy városban csak azzal, ha ott lebeg fölötte. Így hát ott maradtunk. Eközben a bábuk hivatalosan panaszt tettek a Földnél. A Föld nem szereti azokat az embereket, akik ártanak a csillagközi kereskedelemnek. Mi megkárosítottunk egy bábut. Egy ilyen ügy elég ahhoz, hogy t zsdekrachot okozzon, így hát a Föld fölajánlotta a fennhatósága alatti térség összes rend ri er jét. Ugye, nem szép t le? Ránk vetették magukat. Csakhogy nem tudtak ám utánunk jönni, de nem ám! Mert a bábuknak el kellett volna árulniuk a rend rségnek, hogyan találhatnak rá az rendszerükre. Ezt aligha fogják megtenni, hiszen elképzelhet , hogy ezer év múlva esetleg valamilyen emberi leszármazott megtámadja ket. A jinxi tárcsázott magának egy jeges daiquirit. - Meg kellett várniuk, amíg mi eltávozunk. Ma sem tudom, hogyan akadtak a nyomunkra. Talán van valami szerük, amellyel ki tudják mutatni a fénynél sebesebben haladó gravitációs rendellenességet. Nem hinném, hogy a mi kedvünkért építettek volna ilyesmit. Elég az hozzá, hogy amikor Jinx felé fordultunk, halljuk ám, amint közlik a Kezünk Munkája rend rségével, hol találhat ránk. - H ha! - A legközelebbi kett s csillag felé vettük az utunkat. Nem az én ötletem volt, hanem Hermie Prestoné. javasolta, hogy talán meg tudunk bújni a trójai pontok körüli porfelh kben. Bármilyen m szerük legyen is a bábuknak, a közönséges rben képtelenek ránk akadni. - Két mohó kortyintás végzett a daiquirivel. A kapitány összegy rte a poharat, és leste, amint párává illan, aztán tárcsázott egy másikat. - A Mira Ceti volt a legközelebbi kett s csillag. Aligha számítottunk rá, hogy bolygóra bukkanunk a hátsó trójai pontban, de ha egyszer itt van, miért ne használnánk ki? - És így kerültek ide. - Így. - Még jobb lenne maguknak, ha el tudnák rejteni a hajójukat. - El bb tisztába kellett jönnünk magával, Rich Mann. Holnap el fogjuk süllyeszteni a Bábumestert a tengerben. Már ki is kapcsoltuk a fúziós hajtóm vet. Az emel rakéták telepr l m ködnek, ezt pedig nem tudják kimutatni a hekusok. - Helyes. Ami pedig a milliárdot illeti… - No nem, Rich Mann! Nem fogom magának elárulni, hol találja meg a bábuk bolygóját. Mondjon le err l az ábrándról. Menjünk a t zhöz, jó? Mann fölkapta a fejét. Hogy lehet, hogy ilyen sokáig eltartottak a rakéta-fák? Sietve kitalált valamit. - Van olyan jó az autokonyhájuk, mint az enyém? - kérdezte. - Nem valószín . Miért? - Meghívhatom magukat vacsorára, Kidd kapitány? Kidd kapitány mosolyogva megrázta a fejét. - Ne haragudjék, Rich Mann, de én nem igazodom ki a maga konyhai kapcsolóiban, és nem akarom kísértésbe hozni magát. Még bele találna tenni… BUMM! A lakóbuborék behorpadt, aztán visszapattant. Kidd kapitány elkáromkodta magát, és a légzsiliphez rohant. Mann ülve maradt, meg se mert moccanni, abban a hiú reményben, hátha a jinxi megfeledkezik róla. BUMM! BUMM! Villanások a tábort z fel l. Kidd kapitány izgatottan megnyomta az átváltógombot, és az áttetsz bels ajtó bezáródott mögötte. Mann talpra ugrott, és rohanni kezdett. BUMM! A légnyomás belehasított a fülébe, és megremegtette a buborékot. Biztosan ég fahasábok röpködnek az ég minden tája felé. A légzsilip üresen visszafordult. Az átlátszatlan küls ajtó elrejtette szem el l a jinxit. De legalább is láthatatlan marad. BUMM! Mann az rruha darabjait szertehányva, lázasan kutatni kezdett a légzsilip szekrényében az emel öv után. Sehol. Persze ott volt rajta, és miután lel tték, elvették t le. Felnyögött; ez az elkínzott, bárdolatlan hang sehogy sem illett egy kulturált wunderlandihoz. Muszáj szereznie egy emel övet! BUMMBUMMBUMM! A távolból üvöltés sz dött ide. Mann magára húzta az rruha mell- és vállrészét, és meger sítette. Ez merev vákuumpáncél volt, a
hátrészébe beépített emel motorral. Még egy pillanat, és fölcsavarta a sisakot, majd rácsapott a zsilipkamra kapcsolójára. Semmi értelme fegyver után nézni. Hiszen még a zsebkését l is megfosztották. A jinxi bizonyára ott áll kívül, és vár. Azóta már rájöhetett az igazságra. Kinyílt az ajtó… Nem volt nehéz rátalálni Kidd kapitányra, erre az izgatottan üvöltöz , szerencsétlenül ideoda futkosó árnyékra. - Hasaljatok le, agyalágyultak! Megtámadtak bennünket! Ezek szerint nem jött rá. Pedig tudhatná, hogy a Kezünk Munkája rend rsége ultrahangpuskákat használ. Mann teljes er re kapcsolta az emel motort. Az emel er megragadta a hóna alatt. A két g gyorsulás a lábaiba kergette a vért, és a wunderlandiénál négyszerte nagyobb nehézségi er a magasba lökte. Alul fölrobbant az utolsó rakétahasáb is, a robbanás ereje ide-oda lódította, aztán csend és sötétség borult a tájra. Úgy szabályozta be a motort, hogy az csaknem vízszintesen röpítette el re. Alatta sebesen elsuhant a sötét mez . Északkelet felé tartott. Egyel re legalábbis senki sem követte. Kidd kapitány embereit megölte, megnyomorította vagy legalábbis elkábította az arcuk el tt fölrobbanó tábort z. Arra számított, hogy Kidd kapitány a nyomába ered, de a jinxi úgysem érné utol. Az emel motorok mind egyformák, Mann viszont jóval könnyebb, mint a jinxi. Északkeletnek repült, szinte a talajt súrolva, mert tudta, hogy csakis a nyugat fel l látszó tornyok az egyedüli kiemelked tárgyak, amelyek veszélyt jelenthetnének számára. Amikor már nem látszottak a hajó fényei, még mindig alacsonyan repülve, délnek fordult. Még mindig nem követte senki. Örült, hogy fölvette a sisakját: a szeme védve volt a szélt l. A kék hajnal fölébresztette. Az ég a tengerkéknél is mélyebb kék volt, körülötte pedig kékes holdfényszer derengésben fürdött minden. A Kis Mira vakító pontként ült két hegycsúcs között, fénye könny szerrel lyukat égethetne az ember szemébe. Mann lecsavarta a sisakját, és a szemére igazította rózsaszín szemüvegét. Egyszerre homály borult mindenre. A sárga moha fölé dugta az orrát. Sem a síkon, sem az égen nem látszott ember. A kalózok bizonyára halálra keresik, de idáig még nem jutottak el. Eddig semmi baj. Messze a síkon t znyelv világított. Egy a gyökereit l és a virágaitól megfosztott rakéta-fa emelkedett sebesen az ég felé, a törzse alsó részén lév kitüremkedések tartották labilis aerodinamikai egyensúlyban. Hosszú füstkötél húzódott a nyomában. Mihelyt megsz nt a füst, a fa is láthatatlanná vált… amíg fönt a magasban meg nem jelent egy légvédelmi lövedékhez hasonló vattacsomó. A magok szerteszóródtak az égen. Richard Mann elmosolyodott. Csodálatos, ezek a rakéta-fák mennyire követik gazdáik elt nését! A rabszolgatartók kiterjedt ültetvényeken termelték ket, arra használva föl az él fakéreg belsejében képz szilárd rakéta-üzemanyagot, hogy hajóikat magasba emeljék velük olyan helyeken, ahol a fúziós hajtóm kárt okozhatott volna. A fák azonban arra kezdték fölhasználni a rakétáikat, hogy a segítségükkel minden más növénynél nagyobb területen szórják szét a magvaikat. Hát igen… Richard Mann mélyen beágyazta magát a sárga, gyapjúszer növényzetbe és törni kezdte a fejét, mi legyen a következ lépése. Hiszen az emberiség szemében h ssé emelkedett. Alapos kárt tett a kalózbandában. Ha leszáll a rend rség, számíthat a bábuk jutalmára. Megelégedjék vajon ezzel, vagy nagyobb darab kalácsra fenje a fogát? A Bábumester rakománya biztos, hogy gazdagabb zsákmány. De még ha sikerülne is rátennie a kezét, ami nemigen valószín , hogyan tudná elhelyezni a hajójában? Hogyan tudna kereket oldani a Kezünk Munkája rend rsége el l? Nem. Mann nagyobb zsákmányon törte a fejét, olyanon, amely nem kevésbé értékes, de összehasonlíthatatlanul könnyebb elrejteni. Úgy látszik, Kidd kapitány elfelejtette, hagy egy bábu szemében a zsarolás nem erkölcstelen. Vannak olyan elfogadott viselkedési normák, amelyek teljesen veszélytelenné teszik a zsarolást mind a zsaroló, mind a megzsarolt számára. Az egyik az, hogy a zsaroló köteles megengedni, hogy egy szakaszt kitöröljenek az emlékezetéb l, a másik pedig, hogy a megzsaroltra vonatkozó minden bizonyítékát ki kell szolgáltatnia. Mann kész volt ezt vállalni, ha ki tudja szedni Kidd kapitányból, hol van a bábu-rendszer. De hogyan? Nos, tudott egy dologról, amelyr l a jinxinek fogalma sincs. A Kis Mira gyorsan emelkedett, vakító kéken, lyuk a pokolba. Mann meg sem moccant, észrevétlen kupacként meglapult a sárga növényzetben az egyik torony tövében, amely Kidd kapitány figyelmét is fölkeltette el este. A torony volt vagy nyolcszáz méter magas. Egy ekkora építmény a Föld-lakón kívül mindenki más szemében lehetetlen magasnak t nt volna. De még Mann is kényelmetlenül érezte magát az égbe szök alkotmány tövében. A karcsú kúp alapjának száz méter lehetett az átmér je. A tövénél szürke volt és sima tapintású, mint a csiszolt gránit. A sárga növényzet vastag sz nyegként terült el alatta. Mintegy nyolcszáz méter átmér és több méter
vastag, szabálytalan körként övezte a tornyot. A tövénél vastag garbógallérként kúszott föl rá. Az egyes növényeket még közelr l sem lehetett megkülönböztetni. Az egész olyan volt, mint gyapjú és moha élénksárgára festett keveréke. Búvóhelynek kiváló. Persze nem tökéletes: h érzékel vel egy pillanat alatt a nyomára lehetne bukkanni. El este erre nem gondolt, és most nem hagyta nyugodni a dolog. Ne kerekedjék-e föl inkább, és ne próbálja elérni a tengert? A hajón lennie kell h érzékel nek, ha nem is hordozhatónak. A hordozható h érzékel már fegyvernek számít, éjjeli célzóeszköznek, az ember fennhatósága alá es rben viszont jó ideje tilos a háborús fegyver. A Bábumester azonban másutt is beszerezhetett ilyen eszközöket. Mondjuk, Kzintin. Ostobaság! Mire kellene Kidd kapitánynak éjszakai célzószerkezettel ellátott hordozható fegyver? Hiszen arra nem számíthatott, hogy a bábuk közelharcba keverednek vele! Az ultrahangpuskák nem gyilkos fegyverek, és még egy kalóz sem vetemedne arra, hogy megöljön egy bábut, Kidd kapitány pedig nem közönséges kalóz. Jó. Radar? Elég, ha beveszi magát a moha-gyapjúba. Távcs ? A válasz ugyanaz. Rádió? El ne felejtse, nehogy használja az adóját! Elfelejteni? De hisz itt van a diktafon a sisakjában. Be is kapcsolta, miután kiásta a sisakját a mohagyapjúból. Repül alakok. Mann sokáig követte ket a tekintetével, próbálva megkülönböztetni köztük a jinxi alakját. A négy alak t le északnyugatra repült, déli irányban. Mann lehúzta a fejét a mohába. - Halló, Rich Mann A fojtott hangot eltorzította a düh. Mann egész testében összerándult, minden izomszálán végigszáguldott a halálfélelem. A hang a háta mögül hangzott! A sisakjából. - Halló, Rich Mann! Találd ki, hol vagyok! Lehetetlen volt kikapcsolnia. Az rhajóssisakok rádióit nem lehet kikapcsolni: alapvet biztonsági szabály. Aki elég ostoba volt, hogy figyelmen kívül hagyja a biztonságát, közbeiktathatott egy kapcsolót, Mann azonban sohasem érezte ennek szükségét. - Itt vagyok a hajódban, és a hajó- rruhaközi rádión beszélek. Ügyes fogás volt t led az a tegnapi. Fogalmam sem volt róla, mi az a rakéta-fa, amíg meg nem néztem a könyvtáradban. Türelem, türelem! Kár, hogy nem szólhat vissza. - Négy emberemet megölted, és öt másikat autodoktortankba kellett dugnom. Mért csináltad ezt, Rich Mann? Hiszen tudhattad volna, hogy nem akarunk megölni. Miért is tennénk? A mi kezünkhöz nem tapad vér. "Hazudsz! - feleselt magában Mann a rádióval. - A piaci krachba is belehalnak emberek. És akik túlélik, azok is megszenvedik. Tudod te egyáltalán, mit jelent az, egyszerre szegénnyé válni, és nem tudni, mit kezdjen az ember a szegénységével?" - Tegyük föl, hogy akarsz valamit, Rich Mann. Rendben van. De mit? A nálam lév pénzt? Nevetséges. Erre sohasem teszed rá a mancsodat. Vagy a ránk kiszabott vérdíjra számítasz? Hiú remény. Nincs semmi fegyvered. Ha most megtalálunk, megölünk. A négy keres messze nyugat felé távolodott, csak a sisaklámpáik sárga fénye törte meg a kékes derengést. Ezek már nem jelentenek veszélyt a számára. Kár, hogy k meg a társaik belekeveredtek egy vérbosszúvá n tt ügybe. - Persze, a bábuk bolygója. Ez a modern El Dorado. Csak hát fogalmad sincs, hol van, nem igaz? Ne adjak neked valamilyen fogódzkodót? Ám honnan tudhatnád, hogy az igazat mondom-e? Tudta vajon a jinxi, mi az a szegénység? Mann megrázkódott. Csak nagy ritkán elevenedtek föl a régi emlékek, ám akkor aztán duplán fájtak. Tanuld meg, hogy sohase vegyél luxuscikket, amíg a legszükségesebbet be nem szerezted. Mire megtanulod a kett t megkülönböztetni, addigra éhen halhatsz. A legszükségesebb a betev falat meg egy hely, ahol lehajthatod a fejed, meg cip és nadrág. A luxusdolgok a dohány, a vendégl , a finom ingek, kidobni az elrontott étet, amíg megtanulsz f zni, odahagyni egy munkát, amely nem kedvedre való. A társ létszükséglet. A serkent viszont luxus. Honnan is tudhatná mindezt a jinxi. Elég pénze van rá, hogy hajót vásároljon magának. - Udvariasan kérdezzél, Rich Mann. Szeretnéd tudni, hol találtam rá a bábu-rendszerre? Mann egyetemi kedvezményként bérelte az Explorert. Utolsó lépéseként egy hosszú fölfelé kapaszkodásnak. Addig azonban… Életének felét leélte, amikor a krach beütött. Addig a serkent ugyanolyan fiatalnak és kortalannak konzerválta, mint azok a kortalan semmittev k, akik a barátai és rokonai voltak. Egyik napról a másikra is az éhez k közé zuhant. Társai közül göbben felröppentek emel öveiken az örökkévalóságba; Richard SchultzMann elcserélte az övét egy utolsó adag serkent re. Mire újból megengedhette magának a serkent t, homlokán ráncok jelentek meg, a b re kiaszott, nemi vágya lelohadt, hajában furcsa fehér foltok t ntek el , a hátába belebelenyilallt. Ez még ma is megvan. A szakállát azonban mindig rendben tartotta. A fehér bajusz meg a fehér csík csak szebbé tette. Miután a
serkent visszaállította a sz rzete színét, újból fehérre festette ket. - Felelj, Rich Mann! "Eredj, lovagolj meg egy bandersnatchit!" Egy-egy. Kidd kapitány nem tudta rávenni, hogy válaszoljon, Mann el tt pedig örökre rejtve marad a kalóz titka. Ha Kidd bedobná a hajóját a tengerbe, Mann megmutathatná a rend rségnek. Ez is valami. Szerencsére Kidd nem képes elmozdítani az Explorert. Különben mindkét hajót elvihetné a bolygó másik oldalára, és itt hagyná Mannt a veremben. A négy kalóz már messze dél felé távozott. Kidd kapitány pedig, úgy látszik, föladta a rádiót. Mann nem fog éhen halni: a sisakjában víz is van meg ételszirup. Hol az ördögbe késik a rend rség? A bolygó túloldalán talán? Patthelyzet. A Nagy Mira félénk kíváncsisággal, mint valami vörös füstpamacs, földugta a karimáját a hegyek fölé. A táj kivilágosodott, a hosszú, mélykék árnyékok levendulaszín árnyalatot vettek föl. Az árnyékok összezsugorodtak és elmosódtak. Dr. Richard Mannt feszélyezni kezdte helyzetének erkölcsi vonatkozása. A kalózok megtámadásával állampolgári kötelességét teljesítette. A kalózok beszennyezték az emberiség nehezen kiérdemelt becsületét. Mann csupán visszaütött. Ám milyen indíték mozgatta? A félelem, és megint csak a félelem. Egyrészt félelem attól, hogy Kidd kapitány befoghatja a száját. Másrészt félelem a szegénységt l. Ez a félelem már jó ideje kísér jéül szeg dött. Könyvet írni és meggazdagodni. Papíron ez szépen hangzott. Az emberiség ellen rizte harminc fényévnyi átmér gömbben legalább ötvenmilliárd olvasót lehet számolni. Ennek ha csak egy százalékát sikerül rábeszélnie, hogy szurkolja le a fél csillagot az eldobható szalagért, a négy százalék jutaléka akkor is húszmillió csillagra rúg. Csakhogy mostanában a legtöbb könyv megbukik. Manapság nagyon hangosan kell üvöltenie az embernek, hogy legalább tízmilliárd olvasó figyelmét fölkeltse maga iránt. Sokan igyekeznek elnyomni a hangját. Kidd kapitány idejövetele el tt ez volt Richard Schultz-Mann egyedüli reménysége a sikerben. A t rvény keretein bel t járt el. Ezt Kidd kapitány nem mondhatja el magáról; csakhogy Kidd kapitány senkit sem ölt meg. Mann fölsóhajtott. Más választása nem volt. Legf bb mozgatója a becsület volt, és most is az. Nyugtalanul mocorgott nedves moha-gyapjú fészkében. Az id kezdett fölmelegedni, hiányos öltözékében viszont nélkülöznie kell a h mérséklet-szabályozó kényelmét. Hát ez meg micsoda? A Bábumester úszik feléje könnyedén emel motorjain. A jinxi bizonyára víz alá akarja süllyeszteni, miel tt az emberi rend rség ideérkezik. …És ha nem? Mann beállította emel motorját, hogy szinte súlytalanul lebegett a föld felett, és óvatosan a torony mögé húzódott. Meglátta a négy kalózt is, amint a Bábumester felé röpülnek. Ha elhagyja a tornyot, meglátják. Ha meg itt marad, azok az infravörös érzékel k… Meg kell kockáztatnia. Az öltöny bélelt vállai a hónaljába vágtak, amint a második torony felé iramodott. A moha fölött megtorpant, leejtette magát, és elrejt zött benne. A kalózok folytatták útjukat. Most már érti, mire megy ki a játék. A hajó megállt a torony fölött, amelyet az imént hagyott ott. - Hallasz engem, Rich Mann? Mann komoran bólintott magában. Hát err l van szó. - El bb is rá kellett volna erre jönnöm. Mivel sehol sem látlak, vagy végleg elt ntél a környékr l, vagy itt rejt zöl a tornyok körüli s bozótban. Mit csináljon? Próbáljon meg egyik toronytól a másikig iszkolni? De el tud-e menekülni el lük? Egyiküknek föltétlenül gyorsabbnak kell lennie. A páncélzata csak a súlyát növelte. - Remélem, vetted magadnak a fáradságot, és megvizsgáltad ezt a tornyot. Szédületes. Mindenütt nagyon sima, k szer felszíne van, kivéve a tetejét. Tökéletes kúp, megint csak a csúcsa kivételével. Hallasz engem? A hegyénél a két és fél méteres nyak ötméteres tojásdad gombba megy át. Ez nincs olyan simára csiszolva, mint a többi része. Nagyjából emlékeztet egy aszparágusz hajtására, nem gondolod? Richard Schultz-Mann fölkapta a fejét, s egy ötletet kezdett forgatni magában. Lecsavarta a sisakját, kitépte bel le és zsebre vágta a rádiót. Lázas sietséggel tépni kezdte a sárga moha-gyapjút, telegyömöszölte vele a sisakját, aztán hozzátartotta a gyújtóját. Eleinte csak parázslott a növény, hiába biztatta összeszorított fogai közül. Végül gyenge, füsttelen lánggal pislákolni kezdett. Mann elhelyezte a sisakját egy mohafészekben, vigyázva, nehogy fölboruljon, és kidöntse magából ég tartalmát. - Szerintem fallikus szimbólum. Mit szólsz hozzá, Rich Mann? Ha fallikus szimbólumok, akkor eléggé torzak. Azt mondhatni, emberszer , de nem emberi.
A kalózok csatlakoztak a hajójukhoz. Ott cikáztak lebeg ezüst teste körül, készen arra, hogy lecsapjanak rá, mihelyt a Bábumester infravörös érzékel i fölfedezik t. Mann teljes sebességgel nyugat felé iramodott, és amennyire csak mert, közel maradt a talajhoz. Egy-két percig el fogja takarni a torony szem el l, aztán… - Ez a növényzet itt nem rakéta-fából áll, Rich Mann. Innen olyan, mintha f volna. Bizonyára abból a sziklából táplálkozik, amib l ezeket a tornyokat is csinálták. Hm. Semmi meleg pont. Mégsem vagy hát ott lent. Megpróbáljuk a következ t. Amikor bátorságot vett magának, hogy hátrapillantson, látta, hogy a Bábumester a második torony fölé úszik, a fölé, amelynek a tövében ott lobog a szürkés csík a mohában, s amelyet csak egy pillanattal korábban hagyott oda. A hajó fölött négy emberpont libegett laza csoportban. - Kukucs! - hallotta a jinxi hangját. - És ég veled, gyilkos! A Bábumesternek begyulladt a fúziós motorja. A fúziós láng kékesfehér lándzsaként lövellt ki bel le, végisiklott az oszlop oldalán, és le a moha-gyapjúba. Mann el renézett, és a repülésre összpontosította a figyelmét. Nem érzett sem diadalt, sem sajnálatot. A jinxi mégiscsak ostoba. A rakéta-fákon kívül semmiféle életet nem vett észre a Mira Ceti-T-n. Mann szavát készpénznek vette. De hát maga ne látta volna, ami szemmel látható? Talán a moha-gyapjú vezette félre. Amely valóban olyan, mint valami sárga moha, amely a tornyok köré húzódott, hogy valamilyen kémiai elemet vonjon ki a sziklából. Egy pillantás hátrafelé meggy zte róla, hogy a kalózhajó még mindig fehér lánggal árasztja el a tornyot meg a tövében a növényzetet. Azóta már hamuvá égett volna. A jinxi biztosra ment. Hát… A torony egyszerre kapott lángra. Az egyik pillanatban ott magasodott egy sokszín lánggömb közepén, amely bevilágította a levendulaszín mez t, elnyelte a többi tornyot és a jinxi hajót, aztán duzzadni kezdett és emelkedni. Mann függ legesre állította a magassági kormányt, hogy minél el bb eltávolodjék a talajtól. A következ pillanatban megragadta a lövéshullám, és piheként végigsodorta a sivatag fölött. A halványodó robbanási felh n át két fehér füstcsík szökkent a magasba. A még éretlen tornyok is útra keltek! Úgy látszik, a lángok elérték a tövükben lev növényzetet is. Mann a fejét hátrafeszítve elkísérte ket a tekintetével, miközben a testét furcsán könny nek érezte a vákuum-ruházatban. Arcán különös elégedettség terült szét. Kicsoda , minden ambíciójával egyetemben, a halhatatlanságnak eme tanúbizonysága el tt? Az égbe szök füstcsíkokon egyszerre két fehér csomó jelent meg. A második fokozatok is begyulladtak. Irdatlan sebességre kapcsoltak. - Rich Mann! Mann bekapcsolta az adóját. - Magát a t z sem emészti meg? - Dehogynem. Semmit sem érzek a nyakamtól lefelé. Hallgass ide, Rich Mann, cseréljünk titkokat! Mi történt? - A nagy tornyok rakéta-fák. - Mi?! - Félig kérdés, félig kétségbeesett kiáltás. - A rakéta-fáknak két életciklusuk van. Az egyik a bokor, a másik a nagy, több lépcs s forma. - Mann sietve magyarázott, attól tartva, hogy elveszíti a hallgatóságát. - Ezek a formák helyet cserélnek. A rakéta-fa magja lehullik egy bolygóra, és bokorrá fejl dik. Kés bb ez a bokor elburjánzik. Ott, ahol a magok különösen termékeny talajra hullanak, több lépcs s alakká fejl dnek. Hall még engem? - Ühüm. - A nagy alakváltozat esetén a gyökérzet meg a t körüli fotoszintetizáló szervek alkotják a növény él részét. Ilyenformán a rakétarészre nem esik olyan nagy súly. Ez egyenesen kin az él részb l, ám ugyanolyan élettelen, akár egy tölgyfa törzsének középs része, kivéve a csúcsán lev magot. Amikor ez megérik, a rakéta útra kél. Rendszerint el is éri az illet bolygóra vonatkozó szökési sebességet. Kidd, én nem látom a hajóját, meg kell várnom, amíg a füst… - Folytasd csak. - Szeretnék segíteni. - Kés . Beszélj - Én a rakéta-fákat húsz fényévnyi távon végigkövettem. A jó ég a megmondhatója, honnan indultak útnak. Ezen a környéken mindenütt megtalálhatók. A magházak százezer éveket is eltöltenek az rben, és amikor egy rendszerbe érnek, szétpukkannak. Ha akad ott lakható világ, biztos, hogy egy mag eljut oda. Ha nincs, hát akad még b ven magház ott, ahonnan az elindult. Ez a halhatatlanság, Kidd kapitány. Ez a növény nagyobb utat tett meg, mint az emberiség, és sokkal id sebb annál. Egymilliárd és… - Mann! - Tessék. - Huszonhárom egész hat, hetven egész egy, hat egész nulla. A nevét nem tudom a csillagtérképen.
Megismételjem? Mann egyszerre megfeledkezett a rakéta-fákról. - Kérem, ismételje meg. - Huszonhárom egész hat, hetven egész egy, hat egész nulla. Keresd azon a környéken, amíg meg nem találod. Egy kisméret , vörös óriás. A bolygó kicsi, s , holdja nincs. - Megvan. - Ostoba leszel, ha fölhasználod. Ugyanolyan szerencsével fogsz járni, mint én. Ezért árultam el. - Zsarolni fogok. - Megölnek. Különben nem mondtam volna meg. Mért akartál megölni, Rich Mann? - Nem tetszett, amit a szakállamról mondott, Kidd kapitány. Sohase gúnyolódjék egy wunderlandi szabálytalan szakállán. - Nem fogok többé. - Szeretnék segíteni. - Mann a tornyosuló füstfelh re meredt. Amely azóta fekete oszloppá hízott, a széleit megezüstözte a kett s napsugárzás. - Még mindig nem látom a hajóját. - Rögtön meglátod. A kalóz felnyögött… és Mann megpillantotta a hajót. Még idejében sikerült elfordítania a fejét, hogy meg ne vakuljon. Baranyi Gyula fordítása
Brian W. Aldiss - A szuperjátékok kitartanak egy nyarat Mrs. Swinton kertjében örökös nyár volt. A kedves mandulafákról sohasem hervadt le a lomb. Monica Swinton letépett egy sáfrányszín rózsát, és odaszólt Davidnek: - Hát nem gyönyör ? David fölpillantott rá, és szó nélkül elvigyorodott. Elkapta a virágot, végigfutott vele a pázsiton, és elt nt a kutyaház mögött, ahol a nyíromata kuporgott vágásra, söprésre vagy hengerelésre készen, ahogy a pillanat megkívánta. Az asszony magára maradt makulátlan m kavics sétányán. Megpróbálta szeretni t. Aztán úgy döntött, hogy utánamegy a fiúnak, s meg is találta az udvaron, amint a rózsát úsztatta pancsolómedencéjében. Mindenr l megfeledkezve állt a vízben szandálostul. - David drágám, mért vagy olyan haszontalan? Gyere azonnal, és cseréld ki a cip det meg a zoknidat! A fiú ellenkezés nélkül követte a házba, sötét fejecskéje ott ficánkolt az asszony derekánál. Hároméves létére nem félt a konyhában zümmög ultrahangszárítótól. De még miel tt az anyja lehajolhatott volna a papucsokért, egyet ficánkolt, és beiszkolt a néma házba. Minden bizonnyal Teddyt fogja keresni. Monica Swinton, ez a huszonkilenc éves, kecses testalkatú, csillogó szem asszony, bement a nappalijába, leült, és ízléssel elrendezte a lábait. Ült magában, és gondolkozott; és még mindig csak ült. A vállán ott kuporgott az id azzal a dühödt tunyasággal, amit csak a gyermekeknek, az rülteknek meg azoknak a feleségeknek tartogat, akiknek a férjük távol van, és a világ megjavításán ügyködik. Szinte önkéntelenül kinyújtotta a kezét, és igazított az ablakok hullámhosszán. A kert elenyészett, a helyében bal kéz felöl fölt nt a belváros nyüzsg tömegével, légbárkáival, házaival - a hangot azonban nem kapcsolta be. Egyedül volt. Nincs eszményibb hely a magányra, mint a túlzsúfolt világ. A Synthank igazgatói b séges ebéddel ünnepelték új termékük piacra dobását. Némelyikük fején ott díszelgett az akkoriban divatos plasztik álarc. Elegáns karcsúságuk meghazudtolta farkasétvágyukat. Asszonyaik elegáns karcsúsága sem árulta el falánkságukat. Egy korábbi és kevésbé kifinomult nemzedék - a szemükt l eltekintve - finom embereknek tartotta volna ket. Henry Swinton, a Synthank vezérigazgatója, szóláshoz készül dött. - Kár, hogy a felesége nincs itt, és nem hallhatja önt - fordult oda hozzá a szomszédja. - Monica szívesebben marad otthon szép gondolatai társaságában - felelte Swinton arcára fagyott mosollyal. - Egy ilyen szépasszonynak csakis szép gondolatai lehetnek - bókolt a szomszéd. "Szállj le a feleségemr l, te gazfickó!" - gondolta Swinton egyre mosolyogva. Az üdvözlésére felhangzó taps közepette szólásra emelkedett. Egy-két humoros megjegyzés után így folytatta: - A mai nap igazi diadal cégünk életében. Kis híján tíz esztendeje annak, hogy megjelentünk a világpiacon els mesterséges él lényeinkkel. Emlékeznek még rá, mekkora sikert arattunk velük, különösen a miniat r dinoszauruszainkkal. Azok közül azonban egyik sem bírt értelemmel. Szinte érthetetlen, hogy korunkban,
amikor képesek vagyunk életet létrehozni, az intelligenciával nem tudunk megbirkózni. Legkelend bb termékünk, a Crosswell-szalag, az összes között a legostobább. Általános derültség. - Jóllehet, túlnépesedett világunknak kétharmada éhezik, mi szerencsések itt b ségben élhetünk, hála a népességszabályozásnak. A mi gondunk az elhízás, nem az elégtelen táplálkozás. Gondolom, senki sincs önök közül itt az asztal körül, akinek ne dolgozna a vékonybelében egy Crosswell, vagyis egy teljesen ártalmatlan él sköd szalagféreg, amely lehet vé teszi a gazdája számára, hogy 50 százalékkal is több ételt vegyen magához, anélkül, hogy féltenie kellene az alakját. Igazam van? Általános egyetért bólogatás. - Miniat r dinoszauruszaink csaknem ilyen ostobák. A mai napon azonban piacra dobjuk az els gondolkodó mesterséges él lényünket: a normális testalkatú emberszolgát. Nem elég, hogy intelligens: az intelligenciája meghatározott keretek közé van szorítva. Meggy désünk, hogy az emberek félnének egy emberi agyú lényt l. A mi emberszolgánknak egy kisméret komputer van a koponyájában. Voltak már olyan gépek a piacon, amelyeknek minikomputer helyettesítette az agyát élettelen m anyag holmik, szuperjátékok -, mi azonban végre megtaláltuk a módját, hogyan kapcsolhatjuk össze a komputer áramkörét a szintetikus izommal. David a gyerekszobája hosszú ablakánál ült, és papírral, ceruzával birkózott. Végül abba is hagyta az irkálást, és föl-alá görgette a ceruzáját az asztal lapján. - Maci! - szólalt meg. Maci ott ült az ágyon, a falnak támaszkodva, egy mozgóképes könyv meg egy irdatlan plasztikkatona alatt. Gazdája hangjára megelevenedett és fölült. - Macikárn, nem jut eszembe semmi. A mackó lemászott az ágyról, és peckesen a fiúcska lábához bandukolt. David fölemelte, és az asztalra ültette. - Eddig mit írtál? - Azt írtam… - fölkapta a levelet, és nagy komolyan rámeredt. - Azt írtam: "Kedves mama, remélem jól vagy. Szeretlek…" Hosszú hallgatás után a medve azt mondta: - Nem rossz. Menj le, és add oda neki. Újabb hosszú hallgatás. - Nekem nem tetszik. Nem fogja megérteni. A medve belsejében egy parányi komputer végigfutott a beléje táplált lehet ségeken. - Mért nem csinálod újra krétával? Davisi nem válaszolt, mire a medve megismételte a javaslatát: - Mért nem csinálod újra krétával? David kibámult az ablakon. - Maci, tudod, mire gondoltam? Hogy tudja az ember megmondani, mi az igazi dolog, és mi nem? A medve végigkártyázta az alternatíváit. - Az igazi dolgok jók. - Kíváncsi vagyok rá, hogy az id jó-e. Szerintem a mama nem nagyon szereti az id t. Az egyik nap, jó sok nappal ezel tt azt mondta, hogy az id elment mellette. Maci, az id igazi? - Az óra megmutatja az id t. Az óra igazi. A mamának vannak órái, és bizonyára szereti ket. A csuklóján is van egy óra a tárcsája mellett. David óriás repül gépet rajzolt a levele hátoldalára. - Maci, ugye, te meg én igaziak vagyunk? A medve rezzenéstelen tekintetét a kisfiúra függesztette. - Te meg én igaziak vagyunk, David. A maci hivatása a megnyugtatás volt. Monica lustán föl-alá sétált a házban. Hamarosan meg kell érkeznie a vezetéken a délutáni postának. Lenyomkodta a csuklóján a megfelel postai számot, de semmi. Még néhány perc. Folytathatná a festést. Vagy fölhívhatná a barátait. Vagy megvárhatná, amíg Henry hazajön. Vagy fölmehetne, és játszhatna Daviddel… Kiment az el szobába, és megállt a lépcs aljánál. - David! Semmi válasz. Másodszor, majd harmadszor is fölszólt. - Maci! - kiáltotta élesebb hangon. - Igen, mama! - A következ percben megjelent a lépcs fölött a mackó aranyszín bundája. - David a szobájában van, maci? - David kiment a kertbe, mama. - Gyere ide, maci! Szenvtelenül megvárta, amíg a kis bundás alak lépcs l lépcs re lekecmergett tompa lábacskáin. Mihelyt leért, fölkapta, és bevitte a nappaliba. Az mozdulatlanul feküdt a karjában, és fölbámult rá. Éppen csak hogy ki tudta venni motorjának halk zümmögését. - Állj meg ott, maci. Beszélni akarok veled. - Az asszony letette az asztalra, s az engedelmesen megállt ott, karját az ölelés örök érvény mozdulatával el renyújtva. - Macikám, ugye, Dávid kért rá, hogy azt mondd, kiment a kertbe? A mackó agyának áramkörei túlságosan egyszer ek voltak a hamiskodásra. - Igen, mama. - Így hát hazudtál nekem.
- Igen, mama. - Ne mamázz engem! Miért kerül engem David? Csak nem fél t lem? - Nem. Szereti magát. - Mért nem tudunk hát szót érteni egymással? - David fönt van. A válasz megdermesztette. Mért vesztegesse az id t erre a masinára? Mért nem megy föl ahelyett, és mért nem kapja a karjába Davidot, és mért nem beszél vele, mint szeret anya a szeret fiával? A ház hallgatása nyomasztóan nehezedett rá, és érezte, hogy minden szobából másféle hallgatás nyomul feléje. Ott fönt a galérián valami halkan megmoccant: David próbált elbújni el le… Beszéde vége felé járt. A vendégek odaadóan figyeltek rá, úgyszintén a bankett-terem két falánál fölsorakozott sajtó, amely Henry minden szavát jegyezte, és id l id re egy-egy fényképet készített róla. - Emberszolgánk sok vonatkozásban a komputerterméke lesz. A komputer nélkül sohasem birkóztunk volna meg a mesterséges hús bonyolult biokémiájával. Az emberszolga ugyanakkor a komputer kiterjedése is lesz, ugyanis a fejében ott lesz egy komputer, egy mikrominiatürizált számítógép, amely képessé teszi arra, hogy a házban el adódó szinte minden helyzettel megbirkózzék. No persze azért nem mindennel. Nevetés a teremben; a jelenlev k közül ugyanis sokan emlékeztek arra a szenvedélyes vitára, amelynek a végeredményeképpen végül is úgy döntöttek a Synthank igazgatói irodáiban, hogy az emberszolgát makulátlan egyenruhája alatt meghagyják semleges nem nek. - Szomorú, hogy civilizációnk minden áldása meg a túlnépesedés nyomasztó problémái közepette hány millióan szenvednek az elhatalmasodó magánytól és elzártságtól. Emberszolgánk áldás lesz ezeknek, hiszen minden kérdésre válaszolni fog, és a legunalmasabb társalgás sem fogja untatni. A jöv ben újabb típusokat is tervezünk, férfi és n i modelleket, és megígérhetem, hogy egyeseket az els típus korlátai nélkül, csupa fejlettebb, valódi bioelektronikus lényeket. Azonkívül, hogy mindegyiknek meglesz a maga egyénileg programozható komputere, be lesznek kapcsolva a Világ Adathálózatába. Ily módon mindenkinek meglesz rá a módja, hogy saját házában élvezhesse egy Einstein szolgálatait. A személyes magányérzetnek akkor egyszer s mindenkorra vége lesz! A fölcsattanó lelkes taps közepette helyet foglalt. Még a mesterséges emberszolga is, aki felt nés nélküli öltözetében ott ült az asztal mellett, odaadással összeverte a tenyerét. Táskáját maga után vonszolva, David a ház mögé lopakodott. Fölkapaszkodott a nappali ablaka alatti díszes padkára, és óvatosan bekukucskált. Anyja a szoba közepén állott. Arca üres volt, kifejezéstelen tekintete félelemmel töltötte el a kisfiút. Elb völten bámulta az anyját. Sem nem moccant, sem amaz. Talán az id is megállt, mint ott a kertben. Végül az asszony hátat fordított, és elhagyta a szobát. David várt egy percet, aztán megkopogtatta az ablakot. Maci körülnézett, megpillantotta t, lekecmergett az asztalról, és az ablakhoz totyogott. Ügyetlen mancsával nagy nehezen sikerült kinyitnia. Egymásra meredtek. - Rossz vagyok, maci. Gyere, fussunk el! - Nagyon jó kisfiú vagy. A mamád szeret téged. Az lassan megcsóválta a fejét. - Ha szeret engem, akkor miért nem tudok beszélgetni vele? - Buta vagy, David. A mama egyedül van. Azért vagy neki te. - Ott van neki a papa. Nekem senkim sincs rajtad kívül, így hát én vagyok egyedül. Maci barátságosan megcibálta a haját. - Ha ilyen rosszul érzed magad, menj el megint az ideggyógyászhoz. - Gy lölöm azt az öreg ideggyógyászt, úgy érzem magam mellette, mintha nem volnék valóságos. Megiramodott a pázsiton át. A mackó kibukfencezett az ablakon, és utánafutott, amennyire tömpe lábacskái engedték. Monica Swinton fönt volt a gyermekszobában. Szólította a fiát egyszer, aztán csak állt ott határozatlanul. Csend volt körös-körül. A kisfiú asztalán rajzkréták hevertek. Hirtelen ösztönzésnek engedve az asztalhoz sietett, és kihúzta a fiókját. Több tucat papírlapot pillantott meg benne. Többön ott virított David ügyetlen krétaírása: a szavak minden bet je más-más szín krétával volt írva. Egyik sem volt befejezve. ÉDES MAMIKÁM, HÁT HOGY VAGY, SZERETSZ ENGEM ANNYIRA ÉDES MAMA, SZERETLEK, MEG A PAPÁT IS SZERETEM, ÉS SÜT A NAP ÉDES-ÉDES MAMI, MACI SEGÍT NEKEM ÍRNI NEKED. SZERETLEK MEG MACIT IS DRÁGA MAMA, ÉN VAGYOK A TE EGYETLEN FIACSKÁD, ÉS ÉN ANNYIRA SZERETLEK, HOGY NÉHA KEDVES MAMA, TE VAGY IGAZÁBÓL AZ ÉN MAMÁM, ÉS ÉN GY LÖLÖM MACIT DRÁGA MAMA, TALÁLD KI, MENNYIRE SZERETLEK KEDVES MAMA, ÉN VAGYOK A TE KISFIAD, NEM MACI, ÉS ÉN SZERETLEK TÉGED, MACIT PEDIG -
KEDVES MAMA, CSAK AZT AKAROM MONDANI NEKED EBBEN A LEVÉLBEN, HOGY MILYEN IGAZÁN, MILYEN NAGYON Monica kiejtette a papírlapokat, és fölzokogott. A levelek a maguk vidám és gyereke: bet ivel szertelibegtek a padlón. Henry Swinton emelkedett hangulatban szállt föl a hazafelé tartó expresszre, és néha-néha odavetett egy-egy szót a szintetikus emberszolgának, amelyet hazavitt magával. Az emberszolga udvariasan és pontosan válaszolgatott, jóllehet, a válaszai emberi mércével mérve nem mindig voltak helyénvalóak. Swintonék az egyik legelegánsabb negyedben laktak, fél kilométerre a Föld fölött. A többi közé beékelt lakásuknak nem voltak ablakai: senki sem kívánta látni a túlzsúfolt külvilágot. Henry retinamintás tapogatójával kinyitotta az ajtót, és az emberszolgától kísérve belépett a lakásba. Henryt egyszerre körülvette az örök nyarat sugárzó kert barátságos illúziója. Csodálatra méltó, mire képes ilyen kis helyen is az Illuzogram. A rózsák és glicíniák mögött ott állt a házuk - tökéletes volt az illúzió: egy György-stílusban épült udvarház üdvözölte a gazdáját. - No, hogy tetszik? - fordult az emberszolgához. - A rózsákat néha megtámadja a fekete foltosodás. - Ezek a rózsák garantáltan mentesek mindenféle tökéletlenségt l. - Tanácsos mindig garantált árut venni, még ha valamivel többe kerül is. - Köszönöm a figyelmeztetést mondta Henry szárazon. A mesterséges él lények alig voltak tízévesek, a korábbi mechanikus androidok sem voltak régibbek tizenhat évesnél, és még mindig volt javítanivaló a szerkezetükön. Kinyitotta az ajtót, és Monicát szólította. Az asszony azonnal megjelent a nappali ajtajában, átölelte a férjét, és szenvedélyesen csókolgatni kezdte az arcát és az ajkát. Henry döbbenten t rte. Kissé eltolta magától az asszonyt, hogy az arcába nézhessen, amely csak úgy árasztotta magából a szépséget és a ragyogást. Sok-sok hónapja, hogy nem látta ennyire felindultnak. Ösztönösen közelebb vonta magához. - Drágám, mi történt? - Henry, Henry, drágám! Már egészen el voltam keseredve, amikor föltárcsáztam a délutáni postát, és… nem fogod elhinni! Hiszen ez csodálatos! - Az ég szerelmére, asszony, mi a csodálatos? Szeme megakadt a fotosztát címén, amely még mindig nedvesen csillogott, ahogy kicsusszant a fali résen: Népesedési Minisztérium. A hirtelen megdöbbenés és remény ki zte a vért az arcából. - Monica… ó… Csak nem azt akarod mondani, hogy kihúzták a számunkat! - De igen, kedvesem, de igen, megnyertük az e heti szül i lottót! Akár azonnal csinálhatunk egy gyermeket! A férfi örömteljes fölkiáltást hallatott. Körbetáncolták a szobát. A népesedés nyomása olyan fokot ért el, hogy a születéseket szigorúan korlátozni kellett. Csak állami engedéllyel lehetett gyereket világra hozni. Évekig vártak erre a pillanatra. Örömüket artikulálatlan kiáltásokba öntötték. Végre lihegve megtorpantak a szoba közepén, és nevetve örvendeztek egymás boldogságának. Amikor az asszony lejött a gyerekszobából, átlátszóra állította az ablakokat, hogy ki lehessen látni a kertre. A pázsiton hosszan elnyúlt a m nap aranysugara - az ablakon át pedig David és a maci bámult be rájuk. ket meglátva, Henry és a felesége elkomorodott. - velük mit csinálunk? - kérdezte Henry. - Macival nem lesz semmi baj. jól m ködik. - És David? Vele zavarok vannak? - A verbális kommunikációs központjával még mindig baj van. Szerintem vissza kell küldeni a gyárba. - Rendben van. Meglátjuk, mi lesz vele, mire a baba megjön. Err l jut eszembe: meglepetésem van a számodra, éppen jókor jön a segítség. Gyere csak ki az el szobába, nézd, mit hoztam neked! Amint a két feln tt kiment a szobából, a kisfiú meg a mackó lehuppant a rózsafák alá. - Maci, szerintem a mama és a papa igaziak, nem? - Butaságokat tudsz kérdezni, David - mondta a maci. - Senki sem tudja, mit jelent igazából az, hogy "igazi". Menjünk be a házba. - El bb letépek egy rózsát! - Az élénk rózsaszín virággal a kezében belépett a házba. Majd a feje mellé teszi a párnára, amikor lefekszik. A szépsége és puhasága a mamára emlékezteti. Baranyi Gyula fordítása Fazekas László - Az értelmes bölény
Nem lesz bölény. A pusztákról kipusztul, bár rzi még táj- s állatvédelem,
injekció, elemzett élelem. A Föld a szép fajtáktól meg-kitisztul. Ember-penész! A földi tápon is túl más csillagokra lép a félelem. Fogytán a távol, semmi lételem. Mutáns korcsokban él, kihalni indul. Id nk betelt. A mérgezett mez kre törünk üsz mmel. Holdra b dülök, nemismert fajta pusztuló el dje. Megél kisborjunk, s- és újszülött. Így kezdjük majd. Új ég borul fölém. Nem én vagyok az utolsó bölény! Ehhez csak annyit lábjegyzet gyanánt; embert bölény végpusztulásba ránt, s mert nem volt benne semmi emberi, ezért lehet, hogy újrakezdheti…
A f íze, patakvíz, orrnyirokban szelekt l hordott vad történet él, a holdáztatta fák, az árny alatt van a rothadó, a tavalyi levél. A meszes csonton már pondró sem él. Más volt a váz, a forma- és alaktan. Csordabölények! Nem volt a veszély villámsikoly, mi mély magányba csattan Dobok peregnek: magamat futom, id t futok a veszt ingoványon. Csak multszag, szétkent, elt nt lábu nyom Id tlent, már a vesztemet kívánom Akkor találok rád a part alatt: Egymást kortyoljuk. Csontszik a patak. Csordában jártunk. Ó, ha egyedül járhatnék, csak veled! Elmenekül a titkolt érték: páncélzárt magány, fúró sikít vastag acélfalán.
A betondzsungelt messze elkerüljük, láttam falán a ráperzselt halált: négy lába volt, mégis kett re állt, zsarnokagyát ránkfogta, és mi t rtük. Magára dörrent. rbe ért a fürtjük, emberlánc pányváit a bolygókon át, napokra sz tt bolyhos penész-szakállt. Zúzott a dobjuk, metszett penge-kürtjük. Nincs történet. Bölény nem ismeri. Omlott a tér, szétpergett az id lánc. Népünk a titkot így is megleli: jelent teremt a száguldó bölénytánc. Paták dobognak, csapkod a sörény: a Föld ura az értelmes bölény! Más értelem. Csak ember hiheti, hogy értelméért hódoltunk neki. Mit értelemnek hitt, szerv volt csupán. Volt más tudás az emberész után!
Brian W. Aldiss - Egy falusi szélhámos A hosszú motorvonat méltóságteljesen kidöcögött dél felé Naipur Road állomásáról. Jane Pentecouth még egy utolsó pillantást vetett rá a kíváncsi fejek fölött, miközben követte a hordágyat az állomás várótermébe. Keresztülnyomakodott az izgatott tömegen, nagy nehezen odafurakodott az apja oldalához, és csatlakozott a terjedelmes dr. Chandharihoz, aki magára vállalta az intézkedést. - Miss Pentecouth, a kocsim néhány perc múlva megérkezik - mondta, s közben odébb hessegette a hordágy fölé hajló kíváncsiskodókat, akik érdekl dve meg-megérintették a beteget. - Az egykett re elröpít bennünket a házamba, alig egy mérföldre innen. Micsoda szerencse, hogy én is ugyanazon az expresszen utaztam! - De hiszen az apám…! - Ne köszönjön semmit, drága asszonyom, ne köszönjön semmit! Enyém a megtiszteltetés, az apja pedig megmenekült. Megteszek minden t lem telhet t az érdekében. Egyáltalán nem köszönetét akarta kifejezni ennek a vigyorgó és rettenetes hindunak. Alig tudta megállni, hogy ki ne törjön bel le a hisztérikus tiltakozás. Régóta nem érezte magát ilyen gyámoltalannak. Mintha nem lett volna elég az apját sújtó félelmetes roham a vonaton! Az a sok szörny séges ember, aki köréje cs dült, és ostromolta a tanácsaival Amikor megjelent dr. Chandhari, átvette az irányítást, és meghagyta a kalauznak, hogy állítsa meg a vonatot Naipur Roadnál, ennél az isten háta mögötti kis állomásnál, mondván, hogy itt van a háza a közelben. Jane képtelen volt ellenállni a doktor b beszéd en buzgó segíteni akarásának. Azt azonban is belátta, hogy dr. Chandhari megmentette az apját. Robert Pentecouth csaknem normálisan lélegzett. Alig ismerte meg, amikor megfogta a kezét; még mindig nem tért magához. De legalább él, holott a vonaton már azt hitte, hogy vége, amikor üvöltve birkózott a szívrohammal. A tömeg benyomakodott a váróterembe, mindenki igyekezett segíteni a hordágy cipelésében. Nyomasztó ség uralkodott a parányi helyiségben; a mennyezeti ventillátor csak megkavarta a forró leveg t. Egyre több ember szorongott odabent, és végre Jane-b l kitört a hangos türelmetlenség: - Menjenek ki, kérem, csak dr. Chandhari meg a titkára maradjon bent! A doktor megelégedéssel vette tudomásul, hogy az asszony ezzel elfogadta t. Odaszólt a titkárához, hogy ürítse ki a termet, vagy legalább tartsa vissza az egyre befelé nyomakodó tömeget. Az eddiginél is nyájasabb mosollyal Jane-hez fordult. - Kedves Pentecouth kisasszony, ifjú és értelmes kislányom, Amma, szerencsére otthon van a jelen pillanatban, így nem lesz hiánya kellemes társaságban, amíg az édesapja visszanyeri nálunk az egészségét. Visszamosolygott a doktorra, magában arra gondolva, hogy legkés bb másnap, miután az apja kipihente magát, visszamennek Calcuttába, ahol megfelel orvosi ellátásban részesülhet. Ezt keményen eltökélte magában. Akarata ellenére nagy benyomást tett rá a Chandhari-ház. Csúf, modernista épület volt, csupa repedezett beton, s mint Amma vidáman közölte, korábban egy filmcsillagé volt, aki öngyilkos lett. Minden szoba, még a ház alatti garázs is, légkondicionálva volt. Tartozott a házhoz hátul egy szív alakú úszómedence is, bár víz nem volt benne, s a falai összevissza voltak repedezve. Körös-körül magas, fehér falak védték a házat. Jane a hálószobájából rálátott a kerítésfalon túl egy pálmafák árnyékolta poros útra meg egy tucatnyi kunyhó fest i nyomorúságára, az ajtókban mezítelen apróságok ácsorogtak, és a szemétdombokon acsarkodó kutyák turkáltak. - Micsoda ellentéte a gazdagságnak és a szegénységnek! - jegyezte meg Jane a látványra mutatva. Az ideérkezése utáni reggel volt ez. - Tipikus európai észrevétel! - mondta Amma. - A szegények elvárják a doktoruktól, hogy megfelel körülmények között éljen, különben nincs el ttük semmi tekintélye. Amma mindössze húszéves volt, talán feleannyi, mint Jane. Bájos teremtés volt, kecses mozdulatai láttán Jane szinte tenyeres-talpasnak érezte magát. Elmondta, hogy modernnek és felvilágosultnak tartja magát, és eszében sincs még férjhez menni. - Mivel tölti a napjait, Amma? - kérdezte Jane. - Természetesen a kormánynak dolgozom, csak most szabadságon vagyok. Elég unalmas itt, de azért jólesik egy kis változatosság. A jöv héten elmegyek innen. És maga mivel tölti a napjait, Jane? - Az apám egyik igazgatója az új EBNT Alapnak. Én meg a gondját viselem. Rövid körutazást tesz Indiában, Pakisztánban és Ceylonban, hogy ellen rizze az Alap fölhasználását. Attól tartok, hogy a forróság meg az út megviselte. Már napok óta nehezen lélegzett. - Öreg. Fiatalabb valakit kellett volna küldeni helyette. - Majd, látva Jane arckifejezését, sietve hozzátette: Kérem, ne vegye zokon! Csak azt akartam mondani, hogy nem volt szép dolog erre a forró éghajlatra küldeni t ebben a korban. Miféle alap az, amir l beszélt? - Az Európai Bruttó Nemzeti Termék Alap. Tizenegy vezet európai ország össznemzeti termékének egy
százalékával járul hozzá a világ e részének a fejl déséhez. - Értem. Segítsünk a szegény túlnépesedett indiaiakon, nem igaz? - A két n farkasszemet nézett egymással. Aztán Amma így folytatta: - Ma délután elviszem magát, hogy lássa, miféle emberekhez jut el ez a pénz, ha egyáltalán megérik. - Én ma délután vissza akarom vinni az apámat Calcuttába. - Tudhatná, hogy az apám ezt nem fogja megengedni, és a doktor. Az apja meghal, ha maga olyan bolond, hogy megmozdítja. Maradjon itt, élvezze egyszer vendégszeretetünket, és próbálja még, hogy ne unatkozzék túlságosan. - Köszönöm, nem unatkozom! - Életében b ven volt alkalma megtanulni, hogy ne unatkozzék. Nem elég, hogy nem volt a helyzet ura, de még ennél is jobban bosszantotta, hogy nem volt képes megérteni ezeknek az embereknek a magatartását. A t le telhet kedvességgel kijelentette hát a fiatalabb n nek: - Ma dr. Chandhari azt tanácsolja, hogy az apámat nem szabad megmozdítani, akkor én szíves örömest elkísérem magát ma délután. A könny ebéd után Jane két órára készen állt az útra. Amma meg a kocsi azonban csak öt óra felé készült el, amikor a nap már nyugatra hajlott. Robert Pentecouth, aki alig fért el a kis fehér ágyon, nehezen szedte a leveg t. Arcvonásai kisimultak, megfiatalodott. Jane nem szerette t, de kész volt mindent megtenni, hogy megmentse az életnek. Ezt így meg is fogalmazta magában, amint ott állt, és nézte az apját. Mi mindent kellett lenyelnie egész életében! A szobában kellemetlen szag terjengett. Talán az apjától. Az ágya mellett egy ráncos arcú, fakó vörösbarna szárit visel öregasszony kuporgott, orra egyik felén, mint beszáradt var, ékszer fityegett. Nem tudott egy szót sem angolul. Jane-t feszélyezte, hogy nem tudta, nem Chandhari feleségével van-e dolga. Fura dolgokat hall az ember az indiai feleségekr l. A mennyezeten repedések szövevénye. Ez lesz az els , amit meglát az apja, amikor felnyitja a szemét. Megérintette a beteg fejét, és kiment a szobából. Amma vezetett. A nagy, új gépkocsi nehezen birkózott meg a kátyús úttal. Naipur Road nem sok látnivalót nyújtott. A f utca díszesen rozoga házai egy ideig fölkapaszkodtak a domboldalra, aztán átadták a helyüket a kunyhóknak. Vibrált a napfény. A domb taréján túl a falu kifulladt, és elhalt egy hatalmas fügefában, amely alatt egy öregember kuporgott a kerékpárján. Azon túl tikkadt földek, az ember fáradságos munkájának nyomait visel , gy rött-sebzett, part menti pusztaság. - Csak tizenhat kilométer - mondta Amma. - Kés bb szebb lesz. Az óceán itt van a közelben. Meglátogatjuk az öreg dajkámat, aki betegen fekszik. - Pestis van errefelé? - Orissát eddig elkerülte. Lent Cuttackban akad egy-két eset. És persze Calcuttában. Calcutta a pestis hazája. Itt azonban nem kell tartani t le; a dajkám a rosszul tápláltságtól haldoklik. Jane nem szólt egy szót sem. Az út egyre rosszabbodott, és csak lépésben haladhattak. Minden lelassult körülöttük. A toprongyos emberek némán ácsorogtak az út mentén, némán beterítette ket a gépkocsi fölverte porfelh . Ütött-kopott teherautó közeledett lassan, és lassan elhaladt mellettük. A perzsel nap alatt még az id is sebzetten vánszorgott. Alacsony dombok - nem is dombok, inkább a föld megdermedt hullámai - között áthaladtak egy haldokló folyó fölötti hídon, és Amma lefékezte a kocsit néhány himalájai cédrus árnyékában. Amint a két n kikászálódott az autóból, az egyik fa tövében ücsörg koldus alamizsnáért nyújtotta feléjük a markát, Amma azonban ügyet sem vetett rá. Udvarias gesztussal maga mellé tessékelte Jane-t. - Sétáljunk végig a fák alatt az öreg dajka házáig. Talán jobb lesz, ha maga nem jön be velem a házba, nem maradok sokáig. Addig körülnézhet a faluban. Érdemes megnézni a csinos templomot is. Alig tettek néhány lépést, amikor mosolyogva és bólogatva letért az útról, és görnyedten belépett egy sárfalú házikóba. A falu hosszú volt és sivár, a nap uralt mindent. Alighogy Amma elt nt, Jane-re rászakadt a magány, Tágra nyílt tekintet apróságok serege eredt Jane nyomába. Suttogva beszéltek egymás között, de nem jöttek közelebb. Egy kiálló bordájú tehenet terel paraszt közeledett, és rászólt a gyerekekre. Jane ráér sen bandukolt, kezével a legyeket kergetve az arcáról. Tudta, hogy ez India egyik legszerencsésebb helyzetben lev vidéke. Mégis lehangoló volt ez a valóságos korszaki nyomor. rült, hogy nincs vele az apja, aki nyilván ugyanazt érezte volna, mint , hogy ez a vidék könnyen - és nyomtalanul - elnyelné az EBNT pénzét, akár a monszunes t. A fák árnyékában sétálva, a távoli kunyhók közelében megpillantott egy kóborló, meg-megpihen majomcsordát, és a kíváncsiság feléjük irányította a lábait. A kunyhók magányosan ácsorogtak, úgy-ahogy megm velt földek közepette. A szemétdombokon kutya szaglászott, egyik szemével a majmokra sandítva. A nagy fa alatt, ahol a majmok mászkáltak, kövek voltak elhelyezve. Egyik-másik be volt festve vagy szennyezve, a fa ágait pedig fehérre meszelték. A fa törzséhez támaszkodó parányi oltáron virágáldozatok virítottak; az egyik alacsony ágon hervadt virágkoszorú függött az egyik majom feje fölött. Jane észrevette, hogy
a majom egy apróságot szoptat lapos eml in. A fa mögül egy férfi lépett el , és Jane-hez közeledett. Kezét üdvözlésre emelve, megszólította: - Akar valamit venni a nagysága? Jane ránézett. A férfi egyik szemével valami baj volt, mert legyek nyüzsögtek rajta. Amúgy jó alakú férfi volt, ha sovány is természetesen, és nem is olyan öreg, mint els pillantásra gondolta. A feje kopaszra van nyírva; összes öltözéke egy fehér ágyékkend . Nemigen volt nála semmi eladnivaló. - Köszönöm, nem - hárította el Jane. Amaz közelebb lépett. - A nagysága ugye angol tetszik lenni? Vegyen valami emléket, valami szép apróságot, amit magával vihet Angliába! Nézze csak… tessék szíves lenni várni egy percet. Ezzel megfordult, és bebújt a legnyomorúságosabb kunyhóba. Jane tanácstalanul körülpillantott, nem tudván eldönteni, maradjon-e. Egy pillanat sem telt el, és a férfi visszabújt a napra, a kezében egy vázával. Egy csapat gyerek is köréjük sereglett, és némán ácsorgott, csak a majmok izegtek-mozogtak nyugtalanul. - Ez egy nagyon szép indiai váza, nagysága, Jamshedpurba való, finom kézi munka. Nézze meg, nagysága, valódi m vészi darab! Jane habozva fogta kezébe a gyatra bronzvázát. A férfi hátrafordult, és valamit bekiáltott a kunyhóba, aztán dupla igyekezettel kínálta a portékáját. Az egyik jamshedpuri cip gyárban dolgozott, közölte, de a gyár leégett és nem talál munkát. Feleségével meg a gyerekeivel ideköltözött a testvéréhez. - Sajnálom, de nincs szükségem erre a vázára - mondta Jane. - Kérem, nagysága, csak tíz rúpia! Csak tíz rúpia! - könyörgött az. A felesége is el bújt a kunyhóból, és mozdulatlanul megállt mellette. Karján kisgyermeket cipelt. A kisgyerek óriási, fekete szemeit nagy komolyan Jane-re szegezte. Csupasz testét csak egy rongydarab takarta, s afölött el redomborodott püffedt hasa. Testét, de különösen az arcát és a fejét, gennyes hólyagok fedték, némelyikb l váladék szivárgott. A fejét beszórták hamuval. Nem moccant, nem sírt; Jane képtelen volt megállapítani a korát. Az apja egy pillanatra elhallgatott. Most kitört bel le: - Lássa, nagysága, a gyerekem meg fog halni! Adjon tíz rúpiát. Jane ijedten eltolta magától a fölkínált vázát. Bent a kunyhóban újabb gyerekek mocorogtak a félhomályban. A beteg kisgyerek - legalábbis Jane úgy látta - mélységes bölcsességgel és átszellemültséggel tekintett ki a világra, mintha mindent megértett és mindent megbocsátott volna. Ijeszt en hatott rá a gyermek némasága és anyjának mozdulatlansága. Borzongva hátrahúzódott. - Nem, nem, nem kell a váza! Mennem kell… Kifogásokat mormolva megfordult, és szinte futva tette meg az utat az autóig. Még ott is hallotta a férfi könyörgését. Beült a kocsiba. A férfi utánajött, és megállt az autó mellett, bocsánatkér en, tartózkodva, meg nem érintve azt, és csak beszélt, és kínálta a vázát nyolc rúpiáért. Hét és fél rúpiáért. Jane kezébe temette az arcát. Amikor Amma megjelent, a férfi hátrahúzódott, és alázatosan motyogott valamit, mire Amma élesen ráripakodott. Az, a vázát a kezében szorongatva, hátat fordított, a gyerekek meg nézték t. A lány bekászálódott a vezet ülésre, és beindította a motort. - El akart adni nekem valamit. Egy vázát. Azt hiszem, ez volt az egyetlen holmija, amit eladhatott - mondta Jane. - Nem volt tolakodó. - Érezte, hogy a viszonyuk fogaskerekei némán átváltanak, hiszen többé nem játszhatja meg a fels bbrend t, mivel valósággal kimentették a bajból. Némi szünet után megkérdezte: - Mi baja van a gyerekének? Nem árulta el? - Ez az ember a páriák osztályához tartozik. Gyerekét elviszi a himl . A falvakban mindig van himl . - Én azt hittem, hogy a pestis… - Mondtam, hogy Orissában még nincs pestis. Némán, szótlanul tették meg az utat a szétmart földek között. A hazafelé bandukoló embereket hosszú árnyék kísérte. Amint a Chandhari-ház kapuja elé értek, a portás készségesen kitárta a kaput, s belül egy izgatott cseléd várta ket, és kezét tördelve Ammához futott. Amma Jane-hez fordult. - Jane, nagyon sajnálom, de az édesapja éppen most esett át egy újabb szívrohamon. A roham már véget ért. Robert Pentecouth eszméletlenül feküdt az ágyon, és hörögve lélegzett. Doktor Chandhari ott állt fölötte, és jeges limonádét szörpölgetett. Gyöngéden biccentett az ágyhoz siet Jane felé. - Természetesen véralvadásgátlót adtam be, de az ön édesapja, Pentecouth kisasszony, nagyon rosszul van mondta. - Súlyos szívinfarktusa van, és azonkívül mitrális billenty elégtelensége a bal kamra bejáratánál. Ez vértolulást okozott a tüd ben, és ett l vannak a légzési nehézségek, amiket még csak súlyosbít az indiai szubkontinens forró éghajlata. Én minden t lem telhet t megtettem érte. - Haza kell t juttatnom, doktor. Chandhari megrázta a fejét. - A légi út nagyon megviselné. Megmondom szintén, egy pillanatig sem hinném, hogy túlélné. - Mit tegyek, doktor? Félek!
- Kedves asszonyom, az édesapja szíve súlyos sérülést szenvedett. Új szívre van szüksége, különben vége. Jane leült az ágy szélére, és csak annyit mondott: - A kezében vagyunk, doktor. A doktornak hízelgett a dolog. - Ennél biztosabb kezet nem találhat, kedves Pentecouth kisasszony. - Volt egy kis megillet döttség a tekintetében, amint folytatta: - Hadd terjesszek el önnek egy kis tervet. Holnap föltesszük az apját a calcuttai expresszre. Majd én telefonálok a Naipur Road-i állomásra, hogy állítsák meg. Ne tessék megijedni! Én is el fogom kísérni magukat a vonaton. A calcuttai Howrahban, a Radhakrishna Kórházban pedig van egy nagyszer ember, K. V. Menon, aki ugyancsak Trivandrumból való, akárcsak az én családom nagyon m velt és bölcs ember ez a Nair kasztból való K. V. Menon. A neve messze földön híres, és fogja elvégezni az operációt. - Operációt, doktor? - Hát persze, hát persze! Új szívet fog beültetni. K. V. Menon sok-sok sikeres szívátültetést hajtott végre. Ez a fajta operáció ugyanolyan gyakori Calcuttában, mint Kaliforniában. Ne aggódjék! És én magam is végig ott fogok állni ön mellett. Talán jó, ha Amma is velünk jön, hiszen látom, hogy már alaposan összebarátkoztak. Jól van, no, csak semmi aggodalom! Lelkesültségében megragadta Jane karját, és talpra segítette. Ez csak állt ott, és mereven nézte a doktort, nem tudta elhatározni magát. - Jöjjön! - húzta maga után a doktor. - Menjünk és telefonáljunk! Jó kis fölbolydulást csinálunk majd a környéken, mi? Az édesapját addig majd gondozni fogja az öreg ápolón . Néhány nap múlva új szívvel fog fölébredni, és elfelejti majd a baját. Jane táviratozott az EBNT indiai központjának Delhibe (amelyet talán a régi gyarmatosító ösztönök sugalmazására választottak a szervezet itteni székhelyéül), és közölte a történteket. Aztán félrehúzódott, mialatt a felbolydulás egyre tovább gy zött. El ször a házat vette hatalmába. Jane nem hitte volna, mennyi ember lakik a Chandhari-háztartásban. Találkozott a doktor feleségével is, egy elegáns száriba burkolt hölggyel, aki egész jól beszélt angolul, és úgy látszik, külön lakosztályban lakott a cselédségével együtt. A cselédek izgatottan futkostak föl-alá. Küldöncöket menesztettek a bazárba különféle apróságokért. A fölbolydulás gyorsan továbbterjedt a házon kívül is. Emberek jöttek, hogy érdekl djenek a fehér száhib hogyléte fel l, hogy saját fülükkel hallják a legrosszabbat. Megjelent a helyi újság embere is. Jött egy másik orvos is, akit dr. Chandhari némi büszkeséggel a betegéhez vezetett. A fölbolydulást még csak tovább szította a leszálló sötétség. Jane leült az apja mellé. Az még mindig nem tért magához. Egy alkalommal összefügg en mondott valamit, mintha Angliába képzelte volna magát, és bár Jane válaszolt neki, semmi jelét sem adta, hogy megértette. A szobájába menet Amma kukkantott be jóéjszakát kívánni. - Korán reggel indulunk - mondta Jane. - Az apámmal csak bajt okoztunk maguknak. Kérem, ne jöjjön velünk Calcuttába, erre semmi szükség nincsen. - Persze, hogy nincsen. Én csak a Naipur Road-i állomásra kísérem el magukat. Örülök, ha egyáltalán segítségükre lehettünk. És az apja új szívvel megint ép és egészséges lesz. Menon kiváló szakért je a szívátültetésnek. - Igen, azt hiszem, hallottam a nevét. Nem is mondta, Amma, milyen állapotban találta öreg dajkáját ma délután? - Mert nem kérdezte. Sajnos a múlt éjszaka meghalt. - Jaj, ne haragudjék! - Igen, most nehéz id k járnak a családra. Már így is nyakig el vannak adósodva. Amma elhagyta a szobát; nem sokkal kés bb Jane is nyugovóra tért. Álom azonban nem jött a szemére. Egy-két órai nyugtalan hánykódás után felöltözött, és szeme el tt tátva a pohár limonádét, amit a doktor ivott, lement a földszintre. Embereket hallott mozogni ismeretlen szobákban. A kertben is libeg lángnyelvek vonultak föl-alá. Naipur Roadban még mindig újdonságnak számított a szívátültetés, mint valamikor Európában és Amerikában; itt talán még több titokzatosság tapad hozzá, mint amott. Megjelent egy szolga, akinek el adta a kívánságát. Hosszú várakozás után az meg is jelent egy tálcán a pohárral, egyik kezével szorosan megmarkolva azt, hogy le ne cs szszék, és Jane-t a verandára invitálta. A lány leült egy fonott székre, és szopogatni kezdte az italt. A lombok között megjelent egy arc, és könyörg kéz nyúlt a lány felé. - Kérem, nagysága! Döbbenten ismerte föl az emberben a haldokló kisgyermek apját, aki az el délután akaszkodott rá. Másnap reggel a doktor egyik cselédje ébresztette föl Jane-t. A kevés alvástól kóválygó fejjel felöltözött, és lement teázni. Képtelen volt társalgásba elegyedni: az agya még mindig nem ébredt föl. Amma meg az apja szünet nélküli beszélgetésbe mélyült egymással, angol nyelven. Odakint már ott várakozott a nagy családi autó. Pentecouth-t gyöngéden elhelyezték benne, és köréje halmozták a b röndöket. Bár még alig pitymallott, amikor Jane, Amma és Chandhari helyet foglalt a
gépkocsiban, és az lomhán megindult velük, körülöttük már szellemalakokként mozgolódni kezdtek az emberek. Imitt-amott vidáman lobogott a láng a házakban. Egy traktor dübörgött a földek felé. Az emberek némán félrehúzódtak az útról, hogy utat engedjenek a gépkocsinak. A lég h vös volt, kelet felé azonban már támadóan kibontotta zászlóit a nappali h ség. Már csaknem elérték az állomást, amikor Jane Ammához fordult. - A haldokló himl s gyerek apja odajött egészen a házhoz. Azt mondta, hogy nyomban útnak eredt, mihelyt tudomására jutott az apám baja. - A cselédeknek nem lett volna szabad beengedniük a kapun. Így terjed a járvány méltatlankodott Amma. - Ezúttal valami mást kínált föl nekem megvételre. Nem vázát: a szívét akarta eladni Amma elnevette magát. - A vázával jobb vásárt csinált volna, Jane! - Hogy tud ezen nevetni? Végs elkeseredésében így akart segíteni a feleségén meg a családján. Ötven rúpiát kért. Visszavinné a pénzt a feleségének, aztán eljönne velünk a calcuttai kórházba, hogy kivágassa a szívét! Amma udvariasan eltakarta a száját a kezével, és újból elnevette magát. - Mi ebben a nevetséges? - kérdezte Jane döbbenten. - Az az ember egyáltalán nem tréfált. Olyan kilátástalan az élete, hogy ötven rúpiáért kész odadobni - De hiszen ennél sokkal kevesebbet sem ér meg az élete! - mondta Amma. - Közönséges falusi szélhámos. És aztán amúgy sem segítene a pénzzel a gyerekén. Az itteni himl l nemigen szoktak kigyógyulni, igaz, papa? Dr. Chandhari, aki egyik kezét a betege homlokán nyugtatta, megszólalt: - Tudományos szempontból persze semmit sem ér annak az embernek az ötlete. A páriákhoz tartozik, ahogy korábban mondtuk: érinthetetlen. Soha életében nem lakott jól, ezért a szíve apró és gyönge. Ezzel a szívvel nem sokra menne az apja, nem tudna megbirkózni azzal a sok vérrel. - Büszkén megkopogtatta Robert Pentecouth mellét. Ez itt egy jól táplált ember teste. Majd Calcuttában találunk neki egy megfelel nagy szívet, amely hiba nélkül eltátja a feladatát. Megérkeztek a vasútállomásra. A nap már fölbukkant, és sebesen emelkedni kezdett. Az állomás melletti fák lombján arany sugarak ömlöttek keresztül az emberek arcára, akik eljöttek, hogy tanúi legyenek a nagy eseménynek, amint megáll a Madras-Calcutta expressz, hogy fölvegyen egy szívátültetésre készül fehér embert. Jane lopva körülpillantott a tömegen, hogy vajon eljött-e az embere. Pedig hát azóta már nyilván visszament a faluba a feleségéhez meg a gyerekeihez. Amma, aki elfogta a tekintetét, szemrehányóan így szólt hozzá: - Jane, ugye, nem adott alamizsnát annak az embernek? Jane lesütötte a szemét, nehogy elárulja magát. - Becsapta volna - er sködött Amma. - A szíve semmit sem ér. Ha nem tudná, ezeknek az embereknek a szíve meg a gyomra tele van horogférgekkel. Az isten szerelmére, ha már emléket akart vinni Naipur Roadról, akkor inkább a vázát vette volna meg, mint a szívet! Fölt nt a vonat. A tömeg megmozdult. Jane megragadta Amma kezét. - Ne szóljon többet! Mindig emlékezni fogok Naipur Roadra. Azzal az apja hordágyához sietett, amint a csillogó, nagy szerelvény mormolva begördült az állomásra. Baranyi Gyula fordítása
Keresztes József - "Summa technologiae" Majd eljönnek hozzánk kozmikus él lények észreveszik hogy ziháló vastüd a Föld s elektronikus masináinkat nézegetve szánakoznak rajtunk micsoda primitív állatok
Brian W. Aldiss - Konfluencia Myrin bolygó lakóinak sokat kell elt rniük a Föld-lakóktól, talán nem is érdemtelenül, hiszen ez idáig k az egyetlen intelligens lények, akikre ráakadtunk a galaxisban. Már a tizedik kutató flotta is útnak indult a Myrinre. Közben már érnek a korábbi expedíciók egynémely gyümölcsei is. Annyit már megállapítottunk, hogy a fels bbrend myrini kultúra, az úgynevezett Forrásvizek Összefolyása (Konfluenciája) mintegy tizenegy millió (földi) éves, a nyelve pedig, a konfluencia, még annál is régibb. A Hetedik Kutatóflotta etimológiai csoportjának abban a kiváltságban volt része, hogy helyet foglalhatott az Oeldrid Póz Akadémia két tagjának lábai el tt. Rájöttek, hogy a konfluencia: nyelv és póz keveréke, és a szavak jelentése gyökeresen módosul vagy teljesen meg is változik attól függ en, hogy milyen pozitúrát vesz föl a
beszél je. Ennélfogva nem valószín , hogy valaha is sikerül közvetlen angol-konfluencia vagy konfluenciaangol szótárt összeállítani. Az alábbi szójegyzék mégis figyelmen kívül hagyja a pózokat, amelyeknek kis híján kilencezer a számuk, s mindnek megvan a maga neve; ehelyett néhány jelentésmagyarázatra szorítkozik csupán, és ezek nagy része is csak els próbálkozásnak tekintend . A myrini kultúra megismerésének ebben a korai stádiumában ezek a jelentésmagyarázatok önmagukban is értékesek lehetnek, nem pusztán azért, mert elárulnak valamit saját nyelvünk tökéletlenségér l, hanem azért is, mert némi fényt derítenek egy idegen kultúra rejtelmeire. Az alkalmazott latin bet s fonetikus átírást dr. Rohan Harbottle, a Hetedik Kutatóflotta etimológiai csoportjának egyik tagja javasolta, akinek nagylelk segítsége nélkül ez a rövid szótár sohasem jött volna létre. AB WE TEL MIN: Az az érzés, amikor valaki számára az egyetértés vagy egyet nem értés szempontjából közömbös, amit mondanak neki, egyszer en csak szeretne elt nni a hozzá szóló közeléb l. ARN TUTKHAN: A korai fölkelés kényszere, amikor még senki sem mocorog; egy gép megszólítása. BAG RACK: Fölösleges és támadó bocsánatkérés. BAGI RACK: Támadásszer bocsánatkérés; puskára emlékeztet bot. BAMAN: Az ember tudatának kiterjedése. BI: A mitikus északi kakaska neve; húsz (földi) évnél tovább tartó ábránd. BI SAN: Húsz évnél tovább tartó, vallásos jelleg ábránd. BI SAN: Húsz évnél tovább tartó, szentségtör jelleg ábránd. BI TOSI: Húsz évnél tovább tartó, kozmológiai témákkal kapcsolatos ábránd. BI TVAS: Húsz évnél tovább tartó, földtani témákkal kapcsolatos ábránd. BIUI TOSI: Száznegyvenkét évnél tovább tartó, kozmológiai témákkal kapcsolatos ábránd; a leveg hangja a barlangban; hosszú, fekete haj. BIUT TASH: Húsz évnél tovább tartó, Har Dar Ka témákkal kapcsolatos ábránd. CANO LEE MIN: Olyan nem látható dolgok megérzése, amelyek vissza fognak térni. CA PATA VATUZ: Az anyai nagyapa íze. CHAM ON TH ZAM: Szellemesnek lenni, amikor senki se méltányolja. DAR AYROH: Egy vén banya ruhája; az az srégi föltételezés, hogy a Myrin csak a képzeletben (étezik. EN IO PLAY: Az érzékek szándékos föloldása az alvásban. GEE KUTCH: Szoláris empátia. GE NU: Az anya bánata, aki tudja, hogy a gyermeke halva fog születni. GE NUP DIMU: A gyermek bánata a méhben, aki tudja, hogy halva fog születni. GOR A: Az a képesség, hogy valaki nyolcszáz évig el tud élni. HA ATUZ SHAK EAN: Az anyai nagyapa természetes halálát kísér szégyen. HAR DAR KA: Annak tökéletes megértése, hogy Myrin teljes talajkészlete tízévenként átmegy a földigiliszták gyomrán. NAR DI DI KAL: Apró féreg; Myrin feltételezett bolygótestvérének feltételezett teremt je. H E YUP: A komputerek els szava, jelentése: "A fényre nem lesz szükség." HOLT CHA: Az az örömérzés, amely megel zi és meggyorsítja a fölébredést. HOLT CHE: Az érzékeknek az az autonóm elrendezése, ami a fölébredést megel és meggyorsító örömérzést produkálja. HOZ STAP SAN: Az író viszonya írótársaihoz. JILY JIP TUP: Dadogó gondolkodó gép; a nadrág fölráncigálása dombra futás közben. JIL JIPY TUP: Bármely gyógyíthatatlan gép; kedves, ám mégis ellenszenves nevetés; a nadrág fölráncigálása dombról való lefutás közben. KARNAD EES: Egynapnyi vagy -évnyi semmittevés öröme; böjt. KARNDAL CHESS: A nap vagy az év semmittevéssel való elvesztegetése; böjt. KARNDOLI YON TOR: A semmittevéssel elért titokzatos állapot; lakoma; a fémek poézisér i írott tudós dolgozat. KARNDOL KI REE: Az élet semmittevéssel való elherdálása; egyfajta böjt. KUNDULUM: Jól érezni magunkat az ágyban két csinos n vér társaságában. LAHAH SHIP: Friss leveg t szippantani több órás íróasztali munka után. LA YUN UN: Szó nélküli küzdelem; egy megközelíthetetlen sziklatömb alsó fele; az ember életének mások számára hozzáférhetetlen része. LEE KE MIN: Bárki vagy bármi láthatatlan, ami érzésünk szerint soha sem tér vissza; betegség miatti menteget zés. LIKL INK TH KUTI: Az a kis gép, amely ürülés után gondozásba vesz valakit. MAL: Az az érzés, mint amikor valakit belülr l figyelnek. MAN NAIZ TH: A falakba rejtett vezetékek áramának megérzése. MUR ON TIG WON: Az a kellemetlen érzés, ami egy hosszú beszéd közepe táján fogja el az embert, amikor sem a beszédet nem érti, sem az el adás módját nem élvezi; idegen akcentus; az esti lakoma után szellent
oroszlán. NAM ON A: Emlékezés az ágyban a tábortüzekre. NO LEE LE MUN: A feleség iránti szerelem, amely akkor válik különösen izzóvá, amikor a feleség alig látható. NU CROW: Meghalni idegenek el tt. NU DI DIMU: Alacsony helyen meghalni, gyakran alacsony lázban. NU HIN DER VLAK: A láthatatlan csillagok; a halál formái. NUM MUM: Valamelyik szül el tt meghalni; abbahagyni a harcot, mert az ellenség gy zelemre áll. NUT LAP ME: Nevetésbe belehalni. NUT LA POM: Nevetve meghalni. NUT VATO: Állva meghalni; szobrok; tövisek. NUTVU BAG RACK: Halva születni. NU VALK: Szándékosan meghalni egy magányos (magas) helyen. OBI DAKT: Akadály; három vagy több gép beszél egymással. ORAN MUDA: Kormányváltozás; régi paraszti mondás, jelentése: "Mindennap megújul a folyóban a piszok." PAN WOL LE MUDA: Az a bizonyosság, hogy a holnap nagyjából olyan lesz, mint a ma; gépi futószalag. PAT O BANE BAN: Az orgazmus els szívdobbanását megel tíz szívdobbanás. PI KI SKAB WE: A parazita, amely különféle lárvaalakjaiban az embert és a Tig Gagot egyaránt megtámadja, és miközben beágyazza magát a Tig Gag agyába, ezt emberi beszédre ingerli. PI SHAK RACK CHANO: Hanyatló szi álom, amelyet a véráramban jelenlév Pi Ki Skab We-nek tulajdonítanak. PIT HOR: Disznópofa vagy disznóürülék; nagy nevekkel való dicsekvés. PLAY: A tudat fölcsigázódása, ami akkor következik be, ha valaki olyan idegen szobában ébred föl, amelyet egy pillanatra nem tud azonosítani. SHAK ALE MAN: Éjszakai küzdelem a vizelési inger és az alvási inger között. SHAK LO MUN GRAM: Amikor az alvási inger minden mást lebír. SHEAN DORL: Ha valaki nem hiúságból bámul a tükörképére. SHE EAN MIK: Tiltott pózok a tükör el tt. SHEM: Csak az egyik orrnyílást érint enyhe nátha; azok a gondolatok, amelyek akkor futnak át az ember fején, amikor politikussal fog kezet. SHUK TACK: Az ember pozíciójának megrövidülése, amit egy látszólag jóindulatú gépt l szenved el. SOBI: Húsz évnél rövidebb ideig tartó, kozmológiai tárgyú ábránd; egy garas. SODI DORL: Egy gép utat enged egy másiknak; különösen a Hideg Kontinenseken bekövetkez dekadencia. SODI IN PIT: Jelz , amely nem egészen fedi a mondanivalóját, például "Józan, akár egy bíró", "lüke pék", "lubickol, mint hal a vízben", "csak hálni jár belé a lélek" stb. STAINI RACK NUSVIODON: Ha elfogja az embert a Staini Rack Nuul, de aztán rájön, hogy ugyanazon a kitaposott úton kell járnia továbbra is, mivel az alternatívák ijeszt ek, vagy túl gyenge az ember ahhoz, hogy változtasson az életén; olyan ruhát viselni, amelyre ferde szemmel néznek az idegenek. STAINI RACK NUUL: Az a fölismerés (amely, gyakorta a születésnap ébreszti rá az embert), hogy az élete nem úgy alakult, amint azt ifjúkorában elhatározta; avagy másfel l az ifjúkorában választott életforma többé lehetetlen vagy értelmetlen. STAIN TOK I: Az a fölismerés, hogy valaki tehetetlenül szerepet játszik. STA SODON: A legszörny bb érzések, amelyek még öngyilkosságba sem torkollnak. STA STLAP: A legszörny bb érzések, amelyek még nevetésbe sem fulladnak. SU SODA VALKUS: Hirtelen rádöbbenni a Déli Kontinensen lév Rinvlak hegyen arra, hogy valakinek a lelke nem tiszta. TI: Civilizált agresszió. TIG GAG: A Déli Kontinensen él , az emberhez leginkább hasonló lény, amely álmában mosolyog. TIPY LAP KIN: Nevetés, amelyet fölismerünk, ha nem is látjuk a nevet t; saját nevetésünk válságos helyzetben. TOK AN: Az öregkor természetének és közelségének hirtelen megsejtése harmincegy éves korban. TUAN BOLO: Az az emberfajta, amelyet csak esküv kön látunk; saját sápadtságunk öröme. TU KI TOK: Az igaz örömnek azok a percei, amelyek játék közben vagy az örömr l folyó szójáték során fogja el az embert. TUZ PAT MAINI (Elav.): Anyai nagyapánk megevésére irányuló eltökéltség. U (Elav.): Az az id , ami alatt egy gyík madárrá változik; szerelem. UBI: A lány, aki abban a pillanatban fölemeli a szoknyáját, amikor kívánjuk. UDI KAL: A szeretett asszony ruhája. UDI UKAL: A szeretett asszony teste. UES WE TEL DA: Egy férfi és egy n i politikus közötti szerelem. UGI SLO GU: A szerelem, amelynek gyöngédségre van szüksége. UMI RIN TOSIT: Az érzés, amely akkor fogja el a n t, amikor nincs tisztában vele, mit érez egy férfi iránt.
UMY RIN RU: Csalódássá illanó ábránd, amikor a szeretett n el ször fedi föl a testét. UNIMGAG BU: Az értelemmel dacoló önszeretet; egy gép álma. UNK TAK: Idejétmúlt útmutató; a kígyó levedlett b re, amely megjósolja az es t. UPANG HOL: Annak tudata, hogy a szerelemért elkövetett ostobaságaink elég nevetségesek lehetnek a barátaink szemében. UPANG PLA: Annak tudata, hogy bár a szerelemért elkövetett ostobaságaink egészében véve elég nevetségesek számunkra, a barátaink szemében talán még h stetteknek is t nhetnek; három vagy annál kevesebb szerepl s színdarab. U RI RHI: Két szeret együtt lerészegedik. USANO NUTO: Szerelmi regény, amelyet egy komputer írt. USAN I NUT: Meghalni a szerelemért. USAN I ZUN BI: Élni a szerelemért; a tenger fel l, rendszerint naplemente táján betör trópusi hurrikán. UZ: Két jól megtermett ember házassága az élet alkonyán. UZ TO KARDIN: Az a gyermekkori fölismerés, hogy valaki egy jól megtermett pár aggkori házasságának a terméke. WE FAAK: Látszólag jó okból bezárt park vagy f iskola; város, amelyben az ember szívesen élne. YA GAG: Túl sok iskolázottság; utazás közbeni gyomorrontás. YA GAG LEE: A háziasszony menteget zése a rossz étel miatt; napfogyatkozás. YA GA TUZ: Romlott hús; (Elav.) piszkos körmök. YAG ORN: Elnök. YATUZ PATI (Elav.): Anyai nagyapánk elfogyasztásának szertartása. YATUZ SHAK SHAK NAPANG HOLI NUN: Anyai nagyanyánkkal feküdni; a tyúk megeszi a csirkéit. YE FLIG TOT: Egy csoport ember, amint mosolyogva gratulálnak egymásnak. YO FLU GAN: Filozófiai gondolat-semmiségek; az imahely falfeliratai; gyerekes halogatások. YON TORN: Papírtigris; két gyermek egy játékkal. YON U SAN: A fiú habozása, miel tt az els lányt el ször megcsókolná. YOR KIN BE: Ház; köntörfalazás; vízmentes kalap; egy kissé gyarló feleség mosolya. YUP PA: Könyv, amelyben minden érthet , kivéve a szerz szándéka; délutáni szánkózás. YUPPA GA: Fáradt szemnek álcázott hasfájás; könyv, amelyben semmi sem érthet , kivéve a szerz szándékát. YUTH MOD: A látogatók és idegenek illend nek vélt kedélyeskedése. ZO ZO CON: Más mez k asszonya. Baranyi Gyula fordítása
Brian W. Aldiss - A vérkeringés 1. Az óceán mintha lángra lobbant volna a t napfényben. A lángok és az elnyúlt hullámok z rzavarából egy öreg motoros bárka t nt el , és vonult ziháló motorral a korallzátonyok közötti keskeny átjáró felé. A partról két vagy három szempár figyelte, az egyik szempár sötét szemüveg mögé rejt zött az izzó vibrálás ellen. A Kraken kikapcsolta a motorját. Abban a pillanatban, hogy besiklott a korall harapófogók közé, kétszer fölüvöltött a szirénája. Pár perccel kés bb fölemésztette minden mozgási energiáját, és csörrenve leeresztette a horgonyát a víz alatt tisztán kivehet , lesüllyedt korallágyazatra. A hajóhíd csikorogva és ide-oda inogva kinyúlt a partról. Alighogy hozzákapcsolódott a hajóhoz, és egy olajos tengerészsapkás néger leugrott a fedélzetr l, hogy kikösse a hajót, a partvonal taréján vonuló kókuszpálmák árnyékából kivált egy asszony. Lassan, szinte óvakodva lépegetett, napszemüvegét vállmagasságba fölvont kezében lóbálva. A hajóhídra érve szandálja csikorogva koppant a híd lemezein. A motoros bárka elüls fedélzetének egy részét fakózöld ponyvatet védelmezte a gyilkos napsugaraktól. A ponyva árnyékából egyszerre egy szakállas fej hajolt ki a korlát fölött. Semmi sem volt rajta, csak egy a Iába szárán magasra fölt rt viseltes farmernadrág meg egy acélkeretes pápaszem; testét barnára égette a nap. Valahol a negyvenes éveinek közepén járhatott ez a hosszúkás arcú férfi, akinek Clement Yale volt a neve. Hazajött. Rámosolyodott az asszonyra, és leugrott a hajóhídra. Egy percig csak álltak, egymást nézegetve. A férfi fölmérte az asszony szemöldökei között megjelent vonalat, a szemei sarkában fölt nt finom ráncokat, a telt ajkát övez red t. Azt is észrevette, hogy a hazatérés nagy eseményére berúzsozta az ajkát, és bepúderezte az arcát. Ez megindította; az asszony még mindig szép volt - és abban, hogy "még mindig szép", ott rejt zött egy másik gondolat mélabús visszhangja. Próbálkozik, próbálkozik, pedig még nem lefutott a meccs! - Caterina! - mondta. És amint egymás karjába estek, a férfi elgondolkodott. Talán, talán most már el lehetne intézni, hogy eléljen
még… legyünk régimódiak, mondjuk… úgy hat- vagy hétszáz évet… Egy perc múlva szétváltak. A férfi testének izzadságnyoma ott maradt az asszony ruháján. - Segítenem kell néhány nélkülözhetetlen dolog kirakásában, drágám - mondta a férfi -, aztán veled leszek. Hol van Philip? Még nem ment el, ugye? - Valahol itt van - mondta az asszony, kezével bizonytalan mozdulatot téve a pálmák, a házuk, túlnan pedig a bozót fedte szikla - Kalpeni egyedüli magaslati pontja - felé. Visszatette a szemére a napszemüveget, a férfi pedig visszament a hajóra. Az asszony figyelte a férfi takarékos mozdulatait, visszaemlékezve arra a lakonikus és egyéni módra, ahogyan a mondatait és a tagjait rendezi. Nyugodtan eligazította a nyolctagú legénységet, eltréfálkozott Louisszal, a Mauritiusról való kövér kreol szakáccsal, felügyelt, amíg lerakták az elektronmikroszkópot. A deszkarámpán fokozatosan kisebb láda- és dobozhatom emelkedett. Egy alkalommal körülnézett, hogy el jött-e már Philip, a fiú azonban sehol sem mutatkozott. Az asszony visszahúzódott a partra, mihelyt az emberek cipelni kezdték a terhet. Körül sem nézve, fölkapaszkodott a homok fölé épített deszkajárdán, és visszavonult a házba. A hajóról lerakott holmi nagy részét a szomszédos laboratóriumba vagy a hozzá csatlakozó raktárba cipelték. Yale vitte be az utolsót: egy régi narancsosládákból összeeszkábált ketrecet. A ketrec rúdjai közül két fiatal Adelie pingvin bámészkodott kifelé, id nként egymásra kurrogva. A hátsó ajtón lépett be a házba. A házuk egyszer , földszintes építmény volt, korallrögökb l összerakva és a bennszülöttkunyhók módján náddal lefedve, vagy legalábbis ez volt a bennszülöttek módszere, miel tt a madrasiak meg nem honosították az atollokon a hullámlemezt. - Kérsz egy sört, drágám? - simogatta meg az asszony a karját. - Tudnál adni a fiúknak is? Hol van Philip? - Mondtam, hogy nem tudom. - Hallania kellett a hajó szirénáját. - Hozok sört. És kiment a konyhába, ahol Joe, a fiújuk, lebzselt az ajtó közelében. Yale körülnézett az ismer sen h vös szobában, tekintete végigsiklott a tengeri csigákkal megtámasztott, papírkötés könyveken, a sz nyegen, amelyet idefelé jövet Bombayben vettek, a világtérképen meg Caterina olaj arcképén a falon. Hónapok teltek el azóta, hogy utoljára volt itthon - hát igen, otthonnak lehet nevezni ezt a házat, holott csak egy halászati kutatóállomás, ahová kihelyezték ket. Caterina itt van, tehát ez az otthonuk, habár most már lassacskán arra kell gondolniuk, hogy hamarosan visszatérnek Angliába. A kutatási feladatot elvégezték, megbízatásuk véget ért. Philip számára jobb lenne, ha legalább egy id re otthon (ennének, amíg befejezi az egyetemet. Yale az elüls ajtóhoz ment, és végighordozta a tekintetét a szigeten. Kalpeni formája hasonlított egy ódivatú sörnyitóra, amelynek a fels szárát áttörték a tenger hullámai, hogy kisebb hajók be tudjanak menni a lagúnába. A sziget nyelv részén végig pálmák n ttek. Távoli csúcsán húzódott meg a bennszülött-település, néhány csúf kunyhó az egész, a közbees magaslat elzárta ket a tekintet el l. - Hát igen, itthon vagyok - mondta magában. Boldogságát kissé beárnyékolta az aggodalom, hogyan fogja valaha is elviselni az észak-európai éghajlatot. Az ablakon át látta, hogy a felesége a legénységgel beszélget. Figyelte az emberek arcát, és örömmel nyugtázta azok örömét, hogy újból szót válthatnak egy csinos n vel. Az asszony mögött ott toporgott Joe, sörrel megrakott tálcával a kezében. Kiment, és csatlakozott az emberekhez, leült melléjük a padra, és élvezte a sört. Mihelyt alkalom kínátkozott, Caterinához fordult: - Menjünk, keressük meg Philipet. - Menj csak, drágám, én itt maradok, és beszélgetek az emberekkel. - Gyere te is. - Philip el fog jönni. Van id b ven. Valami rettent fontos dolgot szeretnék mondani neked. Az asszony arcán aggodalom felh zött át. - Miféle dolgot? - Majd este elmondom. - Philipr l? - Nem, dehogy. Miért, valami baj van vele? - Író szeretne lenni. Yale elnevette magát. - Nemrég még holdpilóta akart lenni, nem igaz? Mennyit n tt? - Kész feln tt. Komolyan gondolja azt az íróságot. - Hogy teltek a napjaid, drágám? Nem unatkoztál nagyon? Igaz is, hol van Reise kisasszony? Caterina visszavonult sötét szemüvege mögé, és az alacsony látóhatár felé bámult. - Elunta magát. Hazaköltözött. Majd kés bb elmesélem. - Zavartan elnevette magát. Annyi mindent kell mesélnünk egymásnak, Clem. Milyen volt az Antarktisz? - Csodálatos! Bárcsak te is velünk lettél volna, Cat! Itt csupa korall meg tenger, ott csupa jég és tenger a
világ. El se tudod képzelni. A tisztaságát. Amíg ott voltam, egy pillanatra sem lankadt a lelkesedésem. Akár Kalpeni: sosem adja oda magát az embernek. Amikor a legénység visszatért a hajóra, a férfi vászoncip t húzott, és a bennszülött falu felé sétált, hogy el kerítse Philip fiát. A kunyhók között életnek semmi jele. A partra kikúszó hullámoktól szinte nyaldosva halászcsónakok sorakoztak a homokon. Hátát egy pálma elefántszürke törzsének támasztva, egy öregasszony ült a földön, és vigyázta az el tte száradni kirakott tengeri sügéreket, arra is lusta volt, hogy a legyeket elkergesse a szempilláiról. A nyugalmat csak a végtelen Indiai-óceán morajlása törte meg. Még a távoli Karavatti fölötti felh ket is mintha odahorgonyozták volna. A legnagyobb kunyhóból, amely egyúttal bolt is volt, rádiózene szivárgott ki álmosan, és egy n i hang énekelt: Boldogság, ó, boldogság, minek nékünk a haladás! "Vagy lustaság, ó, lustaság!" - gondolta Yale szárazon. Ezek az emberek megtalálták a jó életet vagy legalábbis azt, amit k annak tartanak. Tétlenségre vágytak, és a vágyuk szinte maradéktalanul teljesült. Caterinának is kedvére van ez az élet. Napokig el tudja bámulni az üres látóhatárt, ellenben képtelen ölbe tett kezekkel ücsörögni. Hiába, az emberek különböz k, és ezt mindig örömmel vette tudomásul. Lehorgasztott fejjel belépett a nagy kunyhóba. A pult mögött egy kövérkés, nyájas, csillogó feketére olajozott madrasi férfi ült, és piszkálta a fogát. Az ajtó fölött ügyetlen kézzel oda volt pingálva angol és szanszkrit bet kkel a neve: V. K. Vandranasis. Yale közeledtére fölállt, és a kezét nyújtotta. - Ugye örömmel jött vissza a Déli-sarkról? - Örömmel, Vandranasis. - A Déli-sarkon bizonyára még ebben a meleg id ben is hideg van, ugye? - Hideg, mi azonban nem álltunk meg egy helyen, kis híján tízezer tengeri mérföld van mögöttünk. Nem azért mentünk oda, hogy leüljünk és megfagyjunk! Mi újság errefelé? Gy lik a vagyon? - Ugyan, ugyan, Mr. Yale, Kalpenin nem lehet meggazdagodni. Ezt maga is jól tudja! Látható élvezettel vigyorgott Yale év désén. - Egyébként nem olyan rossz itt az élet. Tudja, hirtelen annyi hal gy lt össze, hogy az emberek nem gy zik kifogdosni. Kalpeni sohasem látott ennyi halat! - Miféle halat? Sügért? - Igen, rengeteg tengeri sügért. Másféle halból nincs olyan sok, de sügér milliószámra nyüzsög. - És a bálnák járnak még errefelé? - igen, igen, holdtöltekor a nagy bálnák is erre jönnek. - Mintha láttam volna a tetemeiket a régi er d mellett. - Pontosan úgy van. Öt tetem. Az utolsó egy hónapja, a másik meg egy hónappal korábban tévedt erre holdtöltekor. Szerintem a sügérekre jönnek ide. - Aligha. A bálnák már akkor elkezdtek járni a Laccadive-szigetekre, amikor még nem volt ez a sügérb ség. Különben is a kékbálnák nem esznek sügért. V. K. Vandranasis ravaszkásan félrehajtotta a fejét. - Sok különös dolog történik, amikr l maguk tudósfélék és tanult emberek nem tudnak. Mindig változik valami ebben az öreg világban, nem igaz? Lehet, hogy a kékbálnák az idén újból rákapnak a sügérekre. Legalábbis én így gondolom. Csak hogy épp vegyen valamit, Yale kért egy üveg málnaszörpöt, és csevegés közben a vérvörös folyadékot kortyolta. A boltos boldogan megosztotta vele a sziget pletykáit, melyek semmivel sem voltak ízesebbek annál a cukros szirupnál, amit fölszolgált Yalenek. A végén Yale elunta a szófolyamot, és megkérdezte, vajon nem láttae valahol Philipet; aki azonban egy-két napja nem járt a szigetnek ezen a részén. Yale köszönetet mormogott, és elindult visszafelé a parti homokon, ahol száradó halai társaságában mozdulatlanul még mindig ott ült az öregasszony. Sietett haza, hogy meghányja-vesse magában ezt a sügér-ügyet. Az óceáni áramlatoknak azt a több hónapig tartó vizsgálatát, amelyet éppen hogy befejezett, és amelyet a Brit Halászati és Mez gazdasági Minisztérium, valamint a Smithson Óceánkutató intézet támogatott a Vízügyi Világszervezet égisze alatt, a halak hirtelen megszaporodása hívta életre, jelen esetben az a heringinvázió, amely tíz évvel ezel tt kezd dött meg a Baltitenger agyonhalászott vizeiben, és azóta sem akar véget érni. Ez az invázió lassan átterjedt az Északi-tenger heringpadjaira is; az utóbbi két esztend ben ezek a valaha oly b séges halforrások elérték, s t túl is szárnyalták korábbi gazdagságukat. Déli-sarki útján azt is tapasztalta, hogy az Adelie pingvinek száma is jelent sen megn tt. És bizonyára az él lények más fajtái is elszaporodtak, amir l még nem adott számot a kutatás. Az állatpopulációknak ez a látszólag véletlenszer elszaporodása nem más állatfajok rovására történt - ámbár nyomban megváltozna a helyzet, ha ez a szaporodás abnormális méreteket öltene. A növekedés akkor következett be, amikor az emberi népesség mértéktelen szaporodása lecsillapodott. A túlnépesedés tulajdonképpen falra festett ördög volt inkább, mint valóság, mostanra pedig nem maradt bel le semmi, csak egy misztikus "mi fett volna, ha", akárcsak a megfékezhetetlen atomháború réméb l, amely ugyancsak elenyészett a jó öreg XX. század utolsó évtizedére. Az ember képtelen volt statisztikailag értékelhet
mértékben önként megfékezni szaporodási ütemét, ám maga a túlzsúfoltság a vele járó kényelmetlenségekkel és neurózissal, szexuális aberrációval és sterilitással éppen a korábban legszaporább vidékeken elégségesnek bizonyult ahhoz, hogy visszaszorítsa a szaporodási spirálist a s n lakott központokban. Ennek egyik következménye volt a nemzetközi viszonyokban bekövetkezett nyugalom, amilyenre még nem volt példa a század korábbi id szakaiban. Furcsa volt ilyesmikr l gondolkodni éppen Kalpenin. A Laccadivék világa beleveszett a víz és a napsütés óceánjába; tunya lakói megelégedtek a szárított hallal és a kókuszdióval, szárított halon és koprán kívül semmi eladnivalójuk nem volt; a század - vagy bármelyik század - súlyos problémái ide nem hatoltak be. Ámbár gondolta magában Yale kissé megmásítva Donne szavait - egy sziget sem sziget igazán. Már ide is elértek annak a titokzatos változásnak a hullámai, amely fölött - legyen az jó, vagy rossz semmilyen hatalma nincs az embernek, még annyi sem, mint a déltengerek egén magányosan lebeg albatrosz röpte fölött.
2. Caterina kijött a korallházból a férje elé. - Philip itthon van, Clem! - mondta, és megfogta a kezét. - Mért vagy olyan izgatott? - csodálkozott a férfi, de ekkor meglátta a fiát, amint, az alacsony ajtóban kissé meghajolva, el lépett a ház homályából. Kezét nyújtotta az apjának. Kezet ráztak, és Yale észrevette, hogy a fia, aki mosolyogva és pirulva üdvözölte t, valóban feln tté érett. Els házasságából való fia - Yale mindössze három és fél éve vette el Caterinát rövidre vágott, sz ke hajával és eleven, hosszúkás arcával, amely képtelen volt elrejteni gazdája érzelmeit, nagyon hasonlított a tizenhét éves Yale-re. - Örülök, hogy megint látlak. Gyere be, igyunk meg egy sört - üdvözölte t Yale. Jó, hogy a Kraken visszatért, miel tt Angliába kellene menned. - éppen err l szerettem volna beszélni veled, apám. Szeretnék a Krakennel hazamenni, azazhogy elmennék vele Adenig, onnan meg repül vel. - Ugyan! De hiszen k már holnap útra kelnek, Phil! Alig leszünk együtt valamit. Muszáj ilyen hamar elutaznod? Philip elfordította a tekintetét, s csak amikor leült az apjával szemben az asztal mellé, válaszolt: - Senki sem kért rá, hogy majdnem egy évig oda légy. A szemrehányás váratlanul érte Yale-t. - Ne hidd, hogy nem hiányoztatok nekem Cattel - hebegte. - Ez nem válasz a kérdésre! - De Phil, nem is kérdeztél semmit! Sajnálom, hogy olyan sokáig oda voltam, de a munkát el kellett végezni. Abban reménykedtem, hogy tovább itt tudsz maradni, és többet lehetünk együtt. Mi ütött beléd, hogy ilyen ripszropsz el kell menned? A fiú átvette Caterinától a sört, ráemelte poharát az asszonyra, aki odaült közéjük, és jót húzott bel le. Csak akkor válaszolt: - Dolgoznom kell, apám. Jöv re érettségizem. - Anyádhoz mégy Angliába? - Cannes-ban vagy valahol másutt szórakozik valamelyik gazdag palijával. Én Oxfordba megyek, az egyik barátomhoz, és tanulok. - Nem barátn dhöz, Phil? Az ugratás rosszul sült el. A fiú mogorván megismételte: - Egy barátomhoz. Hallgatás telepedett közéjük. Caterina észrevette, hogy mindketten az ápolt, barna kezét nézik, amely ott feküdt el tte az asztalon. Visszakapta az ölébe, és fölállt. - Gyerünk, és ússzunk egyet hármasban a lagúnában, ahogy régen! - mondta. A két férfi minden lelkesedés nélkül követte öt, csak hogy ne kelljen visszautasítaniuk. Fürd ruhába bújtak. Yale szívét hevesen megdobogtatta az izgalom és gyönyör ség, hogy újból bikiniben látja a feleségét. Teste ugyanolyan vonzó, mint korábban, csak barnább, a combjain nincs egy grammnyi fölösleg sem, a keblei feszesek. Az asszony huncutul rámosolygott, mintha olvasna a gondolataiban, és megfogta a kezét. Uszonyokat, búvárszemüveget, légz csövet cipelve levonultak a mólóra, s útközben Yale szemrehányóan a fiához fordult. - Hol bujkáltál, amikor a Kraken befutott? - Az er dben voltam, és nem bujkáltam. - Csak úgy mondom. Cat elárulta, hogy írásra adtad a fejed. - Igen? - És mit írsz? Regényt? Verset? - Talán regényt. - És a valóságban? - Az ég szerelmére, ne vizsgáztass, jó?! Ha nem vennéd észre, nem vagyok már taknyos gyerek! - Úgy látszik, rosszkor jöttem haza. - Rosszkor, ha éppen tudni akarod! Elváltál az anyámtól, aztán futni kezdtél Cat után, míg el nem vetted -
akkor mért nem viseled gondját, ha úgy hiányzik neked? Ezzel lecsapta a fölszerelését, végigrobogott a deszkamólón, és villámgyorsan lapos fejest ugrott a kék vízbe. Yale Caterinára meredt, de elkerülte a tekintetét. - Úgy beszél, mint aki féltékeny! Sokszor viselkedett így? - Szeszélyes kamasz. Jobb, ha magára hagyod. Ne bosszantsd föl. - Hiszen alig szóltam hozzá! - Ne ellenkezz, hadd menjen holnap, ha egyszer a fejébe vette! - Valamin összekaptatok. Nézte az asszonyt, aki ott ült a mólón, és az uszonyokat csatolta föl a lábára. Szeme lesiklott a mellei közötti gödörre, és újból elöntötte a vágy. Londonba kell menniük, és gyereket kelt szülnie, az érdekében; nem ér meg a napfény ekkora áldozatot; a civilizáció annyit jelent, hogy készséggel alávetjük magunkat az egyre növekv mesterséges h nek és fénynek; talán közvetlen összefüggés van a világ állandóan növekv energiaigénye és a társadalmi konvenciók elfogadása között. Gondolatai fonalát megszakította az asszony válasza: - Ellenkez leg: nagyon is kijöttünk egymással, amíg távol voltál. Volt valami a hangjában, ami odaszögezte a férfit, ahol állt, és csak nézte, amint az asszony odaúszik a lagúna közepén, a Kraken mögött lubickoló mostohafiához. A férfi elgondolkodva szemére húzta a búvárszemüvegét, és utánaeredt. Az úszás mindhármuknak jót tett. Azok után, amit Vandranasistól hallott, Yale nem lep dött meg, hogy a lagúnában is találkozott sügérekkel, annak ellenére, hogy rendesen az atoll küls részéhez tartották magukat. Különösen az egyik kövér példány vonta magára a figyelmét, amely több mint kétméteres testével szemtelenül ott incselkedett körülötte, s Yale sajnálta, hogy nem hozta magával a szigonyát. Amikor megelégelte a lubickolást, Yale átúszott a lagúna északnyugati partjára, a régi portugál er d alá, és leheveredett a szemcsés korallhomokra. Néhány perc múlva a másik kett is csatlakozott hozzá. - Ez az igazi élet! - fogta át Caterinát a karjával. - Egyik-másik úgynevezett szakártó szerint az egész élet nem más, mint hatalmi hajsza, mások mindenben isteni célt látnak; az egyik szerint mindent a hormonok kormányoznak, míg a másik azt állítja, hogy minden mögött szublimált vérfert zési vágy húzódik meg. Én viszont azt mondom, hogy az élet a napfény utáni vágy. Felesége feszült arcára pillantott. - Mi van veled? Vagy nem ez a véleményed? - Én… izé… én azt hiszem, Clem, hogy nekem más céljaim is vannak. - Éspedig? Az asszony nem felelt, így hát Philipnek tette föl a kérdést: - Mik a te életcéljaid, fiatalember? - Mért kell folyton ilyen unalmas kérdésekkel zaklatnod? Egyszer en élek. Nem bölcselkedek folyton. - Miért ment el Reise kisasszony? Talán mert hozzá is olyan udvariatlan voltál, mint hozzám? - Menj már a…! - Fölugrott, arcára rántotta a maszkját, bevetette, magát a vízbe, és dühödten úszni kezdett a távoli part felé. Yale fölállt, lerúgta az uszonyait, és mit sem tör dve a korallhomok éles szúrásaival, fölbaktatott a partra. A hullámvonal fölött csenevész f n tt, s onnan újból ereszkedni kezdett a talaj a zátony és a távoli tenger felé. A vízb l félig kinyúlva, rothadó bálnatetemek hevertek, a hús iszonyatában alig lehetett fölismerni a valahai eleven izmokat. Szerencsére a sziget másik oldaláról elterelte a b zt a délnyugati passzát, és most, hogy orrába csapott az enyészetnek ez a szaga, hirtelen visszaemlékezett rá, hogy már messze kint a tengeren is érezte azt a Krakenen, mintha az egész Kalpeni valamilyen szörny séges és fölmérhetetlen b ntett színhelye lenne. Gondolatait most erre összpontosította, hátha így sikerül leküzdenie a fia ellen fölhorgadt haragját. Este vacsorán látták vendégül a hajócska legénységét. A vidám hangulatú búcsúvacsora hamar befejez dött, és utána Yale, Philip és Caterina kiültek a verandára egy lefekvés el tti italra, és bámulták a lagúnán horgonyzó Kraken fényeit. Philip mintha végleg levetk zte volna korábbi gorombaságát, és vidáman fecsegett az egyetemi életr l, míg végül Caterina félbe nem szakította: - Az utóbbi néhány hét alatt eleget hallottam Oxfordról. Mi lenne, ha Clem mesélne nekünk az Antarktiszr l? - Én úgy képzelem, hogy az egész egy sivár szeméttelep. - Megvannak a rossz és a jó pillanatai - tiltakozott Clem -, ami, azt hiszem, Oxfordról is elmondható! Itt vannak ezek a pingvinek, amiket magammal hoztam. A nászuk olyan körülmények között zajlik, amit az ember nem élne túl: legalább mínusz harminc fok hidegben és vagy százharminc kilométeres sebességgel üvölt hóviharban. Ti csonttá fagynátok ilyen id ben, a pingvinek számára viszont ez a legkedvez bb id az udvarlásra. - Elég ostobák! - Megvan ennek is az oka. Bizonyos id szakokban az Antarktiszt elönti az élelem, a világ leggazdagabb tája ez ilyenkor. Philip, föltétlenül el kell menned oda egyszer! Nyáron szinte nincs is éjszaka. Mintha egy idegen bolygón lennél ott lent, amely még annyira sincs föltárva, mint, mondjuk, a Hold. El tudjátok képzelni, hogy több ember tette rá a lábát a Holdra, mint ahány elmerészkedett az Antarktiszra?
A Kraken déltengeri útja tisztán tudományos célokat szolgált. Az újonnan létrehozott Vízügyi Világszervezet, amely a Nápolyi-öbölben épült új, csillogó felh karcolóban ütötte föl a székhelyét, ötéves óceánkutatási programba fogott, és a rozsdás, öreg Kraken dicstelen része volt az angol-amerikai hozzájárulásnak. Davis-féle légz készülékeivel és egyéb modern óceánkutató berendezéseivel több hónapon át vizsgálta az Atlanti-óceán áramlatait. Ez alatt az id alatt Clement Yale váratlanul nyomozómunkába fogott. - Reggel már említettem, hogy valami fontosat kell közölnöm veletek. Jobb, ha mindjárt könnyítek a lelkemen. Tudod, Cat, mi az az evez slábú rák? - Hallottalak beszélni róla. Valami tengeri herkenty , nem? - A plankton k zött él héjas állat, és fontos láncszem az óceánok élelmiszerláncában. Kiszámították, hogy több evez slábú egyed létezhet, mint az összes többi többsejt állat együttvéve, beleszámítva az összes embert, halat, kagylót, majmot, kutyát és így tovább, vagyis minden állatot. Egy evez slábú rák körülbelül akkora, mint egy rizsszem. Egyes nemzetségek naponta megeszik a saját testsúlyuk felét, f leg kovamoszatokból. A világbajnok disznónak ez sohasem sikerült. Ennek a parányi lénynek az emésztési és szaporodási üteme könnyen szolgálhat a régi Föld termékenységi szimbólumául. Már csak az él világ láncolatában elfoglalt helyük miatt is. Az evez slábú rákocska a tenger legparányibb él lényeivel táplálkozik, míg t a legnagyobbak fogyasztják, többek között a cetek, az óriáscápa és a különféle bálnafajok. Több vízimadár is szívesen csemegézik bel lük. Az egyes evez slábúrák-nemzetségek a sokréteg óceán különböz szintjeit és tájait népesítik be. Az egyik óceáni áramlat föltérképezése közben egy bizonyos nemüket ezer kilométereken át nyomon követtük. - Lám csak, itt vagyunk a kedvenc témánál! - biggyesztette el a száját Philip. - Hozz még egy pohárral az apádnak, és ne szemtelenkedj! Az óceáni áramlatok rendszere ugyanolyan fontos az emberi élet szempontjából, akárcsak a vérkeringés. Az egyik ugyanúgy az él t folyója, mint a másik, és akár akarjuk, akár nem, el revisz bennünket. A Krakent különösen egy részlete érdekelte ennek a folyónak, egy olyan áramlat, amelynek a létezését az óceanográfusok elméletben már kikövetkeztették. És mi most pontosan föltérképeztük, és nevet adtunk neki. Egy perc múlva el fogom árulni ennek az áramlatnak a nevét. Örülni fogsz neki, Cat. Az áramlat a Tirréntengerb l folyik ki lustán, vagyis a Földközi-tengernek abból a részéb l, amely Szardínia, Szicília és Olaszország között terül el. Sorrentónál nemegyszer megfürödtünk benne, Cat, számunkra azonban ez nem volt más, mint a jó öreg Földközi-tenger. A párolgás itt igen er s, és a s , sós víz alásüllyed, és végül is átömlik az Atlanti-óceánba, amelynek a Földközi-tenger csak egy szárazföld közé szorult ága. Az áramlat tovább süllyed, és dél felé fordul. Könnyedén követni tudtuk a sótartalom és áramlásmér szereinkkel és egyéb módszerekkel. Egy helyen elágazik, ám az az áramlat, amely bennünket érdekelt, meglep módon homogén marad, és keskeny vízszalagként mintegy napi öt kilométeres sebességgel halad. Az Atlanti-óceánban két visszafelé tartó rétegáramlat közé szorul, ezeket már évek óta ismerjük mint az antarktiszi középvizet és az antarktiszi fenékvizet. Ezek az északra tartó folyamok azonban óriási víztömeget hordoznak, akár f üt ereknek is nevezhetnénk ket. A fenékvíz igen sós és jéghideg. Követtük az áramlatunkat át az Egyenlít n, le a déli féltekére, egészen a déltengerek hideg vizeibe. A végén a felszínre kényszerül, és az Antartktisz partja mentén a Weddellb l a Mackenzie-tengerbe haladtában szétterül. A rövid sarki nyár folyamán ebben a melegebb vízben hemzseg az evez slábú rák és egyéb apró lény. Egy másik héjas állat, az Euphaustida vagy "krill", úgy elszaporodik, hogy fahéjszín re festi a tengert. A Kraken nemegyszer úszott rózsaszín tengerben. Amíg ezek kovamoszatokat estnek, a bálnák meg bel lük táplálkoznak. - Kegyetlen a természet! - szólt közbe Caterina. Yale elmosolyodott. - Lehet, csakhogy a természeten kívül semmi sem létezik! Elég az hozzá, hogy mi nagyon büszkék vagyunk az áramlatunkra, amiért olyan hosszú utat megtesz. Tudjátok, kir l neveztük el? A Vízügyi Világszervezet igazgatójáról, Theodore Devlinr l, a tengeri ökológia nagy kutatójáról, a te els férjedr l, Devlin-áramlatnak fogják ismerni ezentúl. Caterina egész lényéb l sütött a harag. Cigarettáért nyúlt az asztalon hever szantálfa dobozba, és kifakadt: - Ezt a viccet biztosan te találtad ki! - Talán csak humoros. De ismerd el, hogy helyénvaló. Add meg az ördögnek, ami az ördögé! Devlin nagy ember, fontosabb, mint amilyen én valaha is leszek. - Clem, hisz tudod, hogyan bánt velem! - Persze hogy tudom. Annak köszönhetem a szerencsémet, hogy az enyém lettél. Én nem érzek semmi haragot iránta. Elvégre is egykor a barátom volt. - Tévedsz! Theónak nincsenek barátai, csak alkalmas eszközei. Öt évet éltem vele, jobban ismerem t, mint te. - Hátha elfogult vagy. - Mosolyogva élvezte az asszony fölháborodását. Az hozzávágta a cigarettát, és fölugrott. - Bolond vagy, Clem! És engem is meg rjítesz! Mért nem állsz egyszer a sarkadra Folyton ez a fene nagy nyugodtság! Mért nem tudsz egyszer gy lölni valakit? Különösen Theót! Mért nem tudod gy lölni Theót az én kedvemért?
A férfi is fölállt. - Szeretlek, amikor megpróbálsz olyan lenni, mint egy hárpia. Az asszony pofoncsapta, hogy a szemüvege messze repült, és kirohant a szobából. Philip meg sem moccant. Yale a közeli fonott székhez lépett, és fölemelte a szemüvegét az ülésr l - az üveg megrepedt. A szemére igazflotta, és a fiához fordult. - Remélem, Phil, hogy ezek a jelenetek nem nagyon kínosak neked. Mindnyájunknak szükségünk van biztonsági szelepre, másként nem bírnánk az érzelmeinkkel, különösen így van ez a n kkel. Caterina nagyszer asszony, nem igaz? Ugye az, ugye, jól kijöttetek egymással Philip lassan elvörösödött. - Hancúrozzatok csak. Nekem össze kell csomagolnom. És hátat fordított, Yale azonban elkapta a karját. - Mért mégy el?! Hiszen már csaknem feln tt vagy. Meg kell szoknod a féktelen indulatokat. Gyerekkorodban sosem tudtad elviselni ket, pedig ezek ugyanolyan természetesek, akár a vihar a tengeren. - Gyerekkoromban! Te vagy a gyerek, apám! Ugye azt hiszed magadról, hogy te kiegyensúlyozott vagy és megért ? Pedig sosem voltál képes megérteni mások érzéseit! És kitépte magát az apja kezéb l. Yale ott maradt a szoba közepén egyedül. - Magyarázd meg, akkor megértem! - mondta fennhangon. 3. A hálószobában találta meg Caterinát, amint csüggedten ült az ágy szélén, csupasz lábát a k padlón nyugtatva. Elszántan a férfira emelte a tekintetét; volt valami a szemében a macskák kifürkészhetetlen nézéséb l. - Sokat ittam ma, szívem. Tudod, hogy a sör rögtön megárt nekem. Bocsáss meg! Yale odament hozzá, a Iába alá igazította a sz nyeget, és melléje térdelt. - Te fékevesztett iszákos, te! Gyere segíts, miel tt ágyba bújunk, etessük meg a pingvineket. Azt hiszem, Philip már lefeküdt. - Mondd, hogy megbocsátasz nekem! - Jaj, istenem, ne kezdd már megint, édesem! Láthatod, hogy megbocsátottam. - Akkor mondjad, mondjad! "Philnek tökéletesen igaza van - gondolta a férfi -, képtelen vagyok másokat megérteni. S t, még saját magamat sem értem meg. Persze hogy megbocsátottam Catnek, mért van hát akkor, hogy olyan nehezemre esik ezt kimondani, amikor ragaszkodik hozzá? Talán azért, mert úgy érzem, semmiség az egész? De hát mit ér a férfi méltósága az asszony óhaja ellenében?" Így hát kimondta. Odakint a hullámok álmosan csapkodták a zátonyt, hangjuk örök megelégedettséget sugallt. A sziget szinte észrevétlenül meglapult az éjszakában, szinte csoda volt, hogy a tenger nem csapott át fölötte. Sehol egy fény, csak a Kraken árbocán pislákolt a lámpa. A két pingvinre a labor mögötti állandó ketrecek egyikében találtak rá. Cs rüket csenevész szárnyuk alá dugva aludtak, és még a fényre sem változtattak a helyzetükön. Az asszony átfogta a férfi derekát. - Bocsáss meg, hogy kiborultam! Ahelyett hogy gratuláltunk volna neked. Mert ugye, ez az áramlat nagy fölfedezésnek számít? - Hosszúnak legalábbis hosszú: tizenötezer kilométer. - Ugyan, ne bolondozz már, szívem! Szokás szerint most is kisebbíted, amit tettél, igaz? - De még mennyire! Akármikor lovaggá üthetnek. Mindenesetre egy hét múlva Londonba kell repülnünk, hogy fölmarkoljunk valamilyen elismerést, és nekem az eddiginél részletesebb beszámolót kell készítenem. Tulajdonképpen egy másik fölfedezést is tettem, amit eddig még csak egyvalakinek árultam el; ez a fölfedezés, amely mögött jelentéktelenné törpül a Devlin-áramlat föltárása, mindannyiunkat közelr l érinthet. - Mir l beszélsz? - Kés n van már, és mindketten fáradtak vagyunk. Majd reggel megtudod. - Mért nem mondhatod el most, amíg a madarakat eteted? - Nem kell nekik semmi. Csak egy pillantást akartam vetni rájuk. Reggel k is jobb étvággyal fognak enni. Fürkész n az asszonyra nézett. - Cat, én mohó vagyok, bár megpróbálom leplezni. Élni akarok, ezer esztendeig együtt szeretnék élni veled, ezer esztendeig barangolni szeretnék a Földön, lovagi ranggal vagy anélkül! És erre most megnyílt a lehet ség. Ott álltak egymással szemben, figyelték a testüket egymáshoz láncoló idegáramot, érezték, hogy iménti összezördülésük jege lassan leolvad róluk, és többé nem teljesen idegenek egymással szemben. - A világ vérkeringésébe újfajta fert zés furakodott be - folytatta. - Ez, hogy úgy mondjam, hosszú étette! betegíthet meg bennünket. El ször a Baltikum heringrajaiból különítették el egy évtizeddel ezel tt. Kiderült róla, hogy vírus. Meséltem, ugye, hogyan követtük nyomon a Devlin-áramlatot? Mélységi hálókkal, ultrahangberendezésekkel és olyan különleges úszókkal, amelyek a kívánt s ség vízig lesüllyedve lehet vé tették, hogy végigkövessük a mi áramlatunkat a sóssága, a h mérséklete és a sebessége alapján. Mértük a planktontartalmat is. Rájöttünk, hogy az evez slábú rákok egy különleges vírust hordoznak magukban, jellegzetes alakja alapján a balti vírus egyik változataként határoztam meg. Hogy honnan származik ez a vírus, nem tudjuk. Az oroszok úgy
vélik, hogy a tektitek vagy a meteorpor hozhatta a Földre, vagyis lehet, hogy Földön kívüli eredet . - Kérlek, Clem, ez nekem magas! Mit csinál ez a vírus? Azt mondod, hogy meghosszabbítja az életet? - Bizonyos esetekben. Bizonyos fajoknál. - Az embernél is? - Nem. Még nem. Amennyire én tudom, nem. - A labor asztalán lev fölszerelés felé intett. - Amint fölállítom az elektronmikroszkópot, neked is megmutatom. Rendkívül apró vírus, körülbelül húsz millimikron a hossza. Mihelyt alkalmas gazdára talál, gyorsan elszaporodik a sejtszövetben, ahol a jelek szerint elpusztít mindent, ami a sejt életét fenyegeti. Valamiféle sejtjavító, méghozzá fölöttébb hatásos. Érted, mit jelent ez? Mindenféle él szervezet, amelyet megfert z, örök életre tesz szert. A balti vírus, ha igazán alkalmas gazdára talál, arra is képes, hogy teljesen újjáépítse a sejtet. Eddig úgy t nik, hogy két ilyen gazdára leli, mindkett a tengerben él: a hering és a kékbálna. Az evez slábú rákokat csupán szállásul használja. Caterina láthatóan összeborzongott. - Azt akarod mondani, hogy minden hering és kékbálna halhatatlan? - Potenciálisan igen, ha megkapják a fert zést. Persze a heringeket megeszik, de amelyik megmarad, vég nélkül szaporodni fog, változatlan er vel. Azok az állatok, amelyek elfogyasztják a heringet, látszatra nem kapják meg a fert zést. Más szavakkal: bennük nem képes fönntartani magát a vírus. A dolog iróniája, hogy míg ez a parányi lény letéteményese az örök életnek, addig t magát folytonosan fenyegeti a kipusztulás veszélye. - De az emberek… - Az emberek még nem léptek be a játékba. Az áramlatban nyomon követett evez slábú rákok meg voltak fert zve a balti vírussal. A Déli-sark közelében fölszínre bukkantak. És itt jön az én másik fölfedezésem: van egy újabb faj, amely szintén elkapja a fert zést. Mégpedig az Adelie pingvinek. Amelyeket egyszer en elkerül a természetes halál. Ez a két madár itt jószerivel halhatatlan. Az asszony nézte a két madarat a ketrec hálóján keresztül. Azok ott gubbasztottak a medence szélén, fura lábaikkal megmarkolva a csempe peremét. Bár álmukból fölébredtek, cs rüket nem húzták ki szárnyuk alól, és csillogó, rebbenéstelen tekintetüket az asszonyra szegezték. - Clem, hát nem furcsa: mióta álmodik az ember a halhatatlanságról! Ám ki gondolta volna, hogy a pingvinek fogják elnyerni? Gondolom, ezt nevezted te a dolog iróniájának. Elképzelhet , hogy mi is megfert djünk ezekt l a madaraktól? A férfi elnevette magát. - Nem olyan egyszer ez, mint ahogy az ember a papagájkórt elkapja a papagájtól. Az viszont elképzelhet , hogy laboratóriumi kutatómunkával megtaláljuk a módját, hogyan fert zhetjük meg az embert is ezzel a kórral. De még miel tt ez megtörténne, föl kell tennünk magunknak egy másik kérdést is. - Micsodát? - Itt van mindenekel tt egy morális kérdés, nemde? Hogy vajon képesek vagyunk-e arra, akár mint faj, akár mint egyének, hogy hasznosan leéljünk egy ezer évig tartó életet? - Szerinted a heringek jobban megérdemlik, mint mi? - Azok nem ártanak annyit, mint az ember. - Próbáld meggy zni err l az evez slábú rákocskáidat! A férfi ezúttal szinte élvezettel elnevette magát, mivel egyike volt ez azoknak a ritka alkalmaknak, amikor megítélése szerint a felesége szellemesen visszavágott neki. Tovább folytatta: - Érdekes, ahogy az evez slábúak a Földközi-tengerb l egészen az Antarktiszig lehurcolják magukban a vírust, anélkül hogy maguk megfert dnének. Természetesen kell lennie valamilyen összeköt kapocsnak a Baltikum és a Földközi-tenger között, csak még nem tudjuk, mi az. - Lehet, hogy egy másik áramlat? - Nem hinném. Egyszer en nem tudjuk. Közben a Föld ökológiája lassan a feje tetejére áll. Eddig még csak örültünk a hirtelen élelemb ségnek meg a bálnák fönn maradásának, pedig ezek már-már a kihalás szélén lebegtek, id vel azonban éhínség meg egyéb természeti csapás is bekövetkezhet. Caterinát kevésbé érdekelték ezek a kilátások. - Közben, ugye, te meg fogod vizsgálni, hogy belénk lehet-e oltani a vírust? - Ez nagyon veszélyes lehet. Azonkívül nem is az én területem. - Hagyod csak úgy, hogy kicsússzon a kezed közül? - Nem én! Az egész dolgot titokban tartottam, még a Kraken legénysége el l is. Csupán egy ember van, akivel megosztottam a titkot. Meg fogsz vetni ezért, Cat, az ügy azonban túlságosan nagy horderej ahhoz, hogysem helyet adjunk személyes indulatoknak. Rejtjeles beszámolót küldtem Nápolyba, a Vízügyi Világszervezethez, Theo Devlinnek. Londonba menet be fogok ugrani hozzá. Az asszony arca hirtelen fáradt és öreg lett. - Te vagy szent vagy, vagy dühöng rült! - fakadt ki. A pingvinek mozdulatlanul elkísérték a tekintetükkel a két emberi alakot, amint azok elhagyták a helyiséget. Csak nagy sokára azután, hogy a fény kialudt, hunyták le a szemüket, és merültek álomba.
A következ nap hajnala wagneri pompájú t zijátékot lobbantott az égre, felfedvén a Kraken legénységének els álmos mocorgását, idehozva a hajókonyha fel l a sül konzervtojás illatát. Négy-öt nap múlva az emberek otthon lesznek Ádenben, és újból élvezhetik a változatos, friss kosztot. Philip is korán fölserkent. Pucéran aludt két leped között, és az öltözködése mindössze annyiból állt, hogy fölhúzott magára egy fürd nadrágot. Megkerülte a házat, és bepillantott az apja hálószobájának ablakán. Yale és Cat békésen szundított egymás mellett az asszony ágyában. A fiú arca eltorzult, hátat fordított, és lebotorkált a lagúnához, hogy ússzék még egyet utoljára. Kis id elteltével Joe, a negritó háziszolga is sürögni-forogni kezdett a ház körül, s míg a reggelit elkészítette, nótára fakadt a reggel h vösér l. Ahogy a nap felforrósodott, az úti el készületek is egyre lázasabb tempót öltöttek. Yale-t meg a feleségét meghívták a hajóra búcsúebédre, amelyet a fedélzeti sátor alatt fogyasztottak el. Yale hiába próbálkozott beszédbe elegyedni Philippel, ez visszavonult morcossága bástyái mögé, ahonnan nem hagyta magát kiráncigálni; Yale végül is azzal vigasztalódott, hogy alig néhány nap múlva úgyis látni fogják egymást Angliában. A hajó kevéssel dél után szedte föl a horgonyát, s a keskeny zátonykapun áthaladtakor, ugyanúgy, mint idejövet, megszólaltatta a szirénáit. Yale és Cat integetett még egy darabig a pálmák árnyéka alól, aztán hátat fordítottak a hajónak. - Szegény Philip! Remélem, jót tett neki a vakáció. Nem könny neki ebben a nyugtalan kamaszkorban. Emlékszem, én is átéltem ugyanazt. - Igazán, Clem? Er sen kétlem. - Az asszony reményvesztetten körülnézett, pillantása megakadt férje gyengéd arcán, a vad tengeren, amelyen még tisztán kivehet volt a hajó, a súlyos pálmaleveleken a fejük fölött. De úgy érezte, hogy sehonnan sem várhat segítséget. Elszántan kifakadt hát: - Clem, én képtelen vagyok tovább titkolni, el kell hogy mondjam neked, mindegy, hogy mit tartasz róla, vagy hogy fog esni neked, de néhány hét óta Philip a szeret m! A férfi értetlenül meredt rá, szeme résnyire sz kült a szemüvege mögött, mint aki most hallja el ször azt a szót. - Ezért futott el innen olyan hirtelen! Képtelen lett volna elviselni a társaságodat. Könyörgött, hogy soha se áruljam el neked… Ó… Clem, én vagyok a hibás, lehetett volna annyi eszem. - Majd percnyi szünet után: Hiszen elég öreg vagyok hozzá, hogy az anyja lehetnék. Yale mintha megfagyott volna, aztán egyetlen szusszanásra kifújta a leveg t. - Te… de hisz ez lehetetlen, Caterina! Hiszen még gyerek! - Ugyanolyan feln tt, mint te! - Gyerek! Elcsábítottad! - Clem, próbáld megérteni. A kisasszonnyal kezd dött. vette rá, vagy a fiú kezdte, nem tudom. De ez egy kis sziget. Az egyik délután beléjük botlottam a régi er dben, mindketten mezítelenek voltak. Elkergettem a lányt, csakhogy mintha a méreg ragályos lett volna. Én… Azután, hogy megláttam t… - Úristen, hiszen ez vérfert zés! - Ugyan, ez az ostoba régimódi kifejezés! - Te szuka! Hogy tehetted ezt vele?! - Elfordult. Elindult. Az asszony hagyta. De aztán t is elhagyta a nyugalma. Kétségbeesetten megfordult, zokogva berohant a házba, és rávetette magát a vetetlen ágyra. Yale három teljes óráig állt a sziget északnyugati csücskén, és bénultan bámulta a tengert. Ez alatt az id alatt csak egyszer moccant meg, hogy levegye a szemüvegét, és megtörölje a szemét. Szíve veszettül kalapált, és a tekintete belemélyedt a végtelenségbe, mintha ki akarná hívni maga ellen. Az asszony halkan odalépett hozzá, kezében egy pohár citromkristályból hígított limonádéval. A férfi elvette a poharat, halkan megköszönte, és anélkül hogy az asszonyra emelte volna a tekintetét, egyetlen hajtásra kiitta a folyadékot. - Clem, ha ez számít valamit, én nagyon szeretlek és csodáltak téged. Tudom, hogy méltatlan vagyok hozzád, te pedig szent vagy. Bármennyire megbántottalak is, neked els sorban az fájt, ugye, amit én Philippel tettem? - Ne beszélj hülyeséget! Nem kellett volna, hogy hónapokra magadra hagyjalak. Kísértésnek tettelek ki. Komoran az asszonyra nézett. - Bocsásd meg, amit mondtam a vérfert zésr l. Hiszen nem vagy rokona Philipsek, csak házasság által. Különben is az ember az egyetlen él lény, amely tiltja a vérfert zést. A legtöbb más állat - köztük az emberszabású majmok - sem Iát abban semmi rosszat. Úgy is meghatározhatod az embert, mint az a faj, amely fél a vérfert zést l. Némely pszichoanalitikusok minden lelki betegséget a vérfert zési rögeszmére vezetnek vissza. Ezért én… - Hagyd abba! - Szinte sikoltásként tört föl az asszonyból. Egy percig küszködött magával, aztán így folytatta: - Az ég szerelmére, Clem, rólunk beszélj, ne arról, hogy mit mondanak a pszichoanalitikusok, vagy mit tesznek a fels bbrend majmok. Rólunk beszélj! Arra gondolj, velünk mi lesz! - Bocsáss meg, tudom, hogy fontoskodó ember vagyok, de csak azt akartam mondani… - És kérlek, ne menteget zz folyton! Nekem kellene bocsánatért esedeznem, térden állva könyörögnöm hozzád, hogy bocsáss meg! Olyan gyalázatosnak, olyan b nösnek, olyan reménytelennek érzem magam! Fogalmad sincs, mit éltem át!
A férfi fájdalmasan megragadta az asszonyt, s egy pillanatra hasonlított a saját fiára. - Ne veszítsd el a fejed, kérlek! Nem akarom, Cat, hogy elém térdelj, habár hála az égnek, mindig is az volt az egyik legkedvesebb vonásod, hogy a hibáidat képes voltál úgy elismerni, ahogyan én sohasem tudtam. Beláthatod, hogy amit tettél, hiba volt. Én mindent végiggondoltam, és rájöttem, hogy a hiba nagyobbik része engem terhel. Nem lett volna szabad, hogy olyan sokáig magadra hagyjalak itt, Kalpenin. Ez az egész dolog semmit sem változtat a viszonyunkon, csak hadd essek túl az els megrázkódtatáson. Én mindent átgondoltam, és azt hiszem, írnom kell Philipsek, és tudtára adnom, hogy te mindent elmondtál nekem, és neki semmi oka rá, hogy b ntudat gyötörje. - Clem, hogy tudsz te… hát nincs benned semmi érzés? Hogy tudsz nekem olyan könnyedén megbocsátani? - Én nem mondtam, hogy megbocsátottam neked. - De hisz épp az imént mondtad azt! - Dehogy, én csak azt mondtam… De hagyjuk a sz rszálhasogatást! Meg kell bocsátanom neked. Megbocsátottam neked. Az asszony odasimult hozzá. - Akkor mondd, hogy megbocsátottál nekem! - Most mondtam. - Mondd még! Kérlek, mondd! A férfi hirtelen indulattal eltaszította t, és felüvöltött: - A fene egyen meg, te ostoba liba, mondom, hogy megbocsátottam! Hányszor mondjam még?! - Az asszony elterült a homokban. B nbánóan odalépett hozzá, föléje hajolt, és fölsegítette, közben egyre bocsánatáért esedezett az er szakosságáért, és azt hajtogatta, hogy megbocsátott neki. Mikor végre az asszony talpra állt, visszamentek a koraltból rakott házba, s csak egy üres pohár maradt utánuk a homokban. Közben Caterina megjegyezte: - El tudod képzelni, micsoda kínszenvedés lehet ezer esztendeig élni? Másodnapra rá, hogy Caterina szájából ez a kérdés elhangzott, megérkezett a szigetre Theodore Devlin. 4. Kalpeni szinte teljes lakossága kivonult a sziget közepén lév kerek helikopter-pályaudvarhoz, hogy lássa a leszálló masinát. Még Vandranasis is bezárta a boltját, és csatlakozott az északra vonuló néz k ritkás libasorához. A fekete helikopter oldalán fölt nt a VVSZ ragyogó jelvénye, s a forgószárnyak kavarta légáramlat egymáshoz csapkodta a hatalmas pálmaleveleket. Alighogy lecsillapodott a rotorok forgása, Devlin a pilótától követve leugrott a földre. Devlin két-három évvel id sebb volt Yale-nél, kis híján ötvenéves, jól konzervált, köpcös alakja a rendetlen és hanyag Yale-lel ellentétben felt nt ápoltságával. Arca és elméje éles volt, sokan tisztelték, de kevesen szerették t. Yale, aki farmernadrágon és vászoncip n kívül semmit sem viselt, odament hozzá, és a kezét nyújtotta. - Örülök, hogy látlak, Theo! Megtiszteltetés Kalpeni számára. - Kalpeni átkozottul meleg! Az ég szerelmére, Clement, vigyél valamilyen árnyékba, miel tt megsülnék! Fogalmam sincs, hogy bírod ki itt! - Bennszülötté váltam, azt hiszem. Második otthonom ez a sziget. Láttad a lagúnában a két pingvinemet úszkálni? - Ühüm. - Devlin semmi kedvet sem érzett a csevegésre. Szaporán szedte a lábát Yale mellett, akinél egy fejjel alacsonyabb volt, elegáns, világos öltönyén is átütöttek feszes izmai, és a puha homokban is meg rizte járásának kiszámított peckességét. A ház ajtaja el tt Yale félreállt, és el reengedte a vendégét meg a pilótát, egy cingár indiait. Caterina komor arccal várta ket a házban. Devlin a feszélyezettség legkisebb jelét sem árulta el volt felesége láttán. - Azt hittem, hogy Nápolynál már nem lehet melegebb. De ez itt valóságos katlan. Hogy vagy, Caterina? Jó színben vagy. Azóta nem láttalak, hogy a bíróság el tt pityeregtél. Hogy bánik veled Clement? Remélem, nem úgy, mint amihez valamikor szokva voltál. - Nyilván nem azért jöttél ide, Theo, hogy tetszelegjél el ttem. Gondolom, a pilótával együtt szívesen innátok valamit. Gondolom, be akartad t mutatni nekünk? Ez után a replika után Devlin felhúzta az orrát, és abbahagyta a kötekedést. A következ szavait akár bocsánatkérésként is föl lehetett volna fogni: - Azok a bennszülöttek az idegeimre mennek, összevissza fogdossák a helikoptert. Amióta ember az ember, ezek egy lépést sem tettek el re. Él sköd k a szó minden jelentésében! Az a kicsijük, ami van, a halnak meg a nagyszer kókuszdiónak köszönhet , és ezeket is a küszöbük elé szállítja a tenger, s t, még ezt az istenverte szigetet is a milliónyi korallféreg építette föl nekik! - A mi civilizációnk ugyanúgy adós a növényeknek, állatoknak meg a földigilisztáknak. - De mi legalább letörlesztjük az adósságainkat. Ám egyikünk esetében sem err l van szó. Én egyszer en nem osztozom a te elhagyott szigetek iránti szentimentális vonzalmadban. - Mi nem hívtunk ide téged, Theo! - fakadt ki Caterina, aki még mindig küszködött magában a jövetele okozta meglepetéssel és dühvel.
Megjelent Joe egy-egy pohár sörrel. A pilóta a nyitott ajtóhoz vonult a magáéval, és onnan ideges pillantásokat vetett a f nökére. Devlin, Yale és Caterina egymással szemben leült az asztalhoz. - Gondolom, megkaptad a beszámolómat - mondta Yale. - Nyilván az hozott ide, nem igaz? - Mert megzsaroltál, Clement. Az hozott ide. Mit akarsz t lem? - Hogyan? - Megzsaroltál. Thomas! - csettintett Devlin az ujjával, mire a pilóta el húzott egy - legalábbis Yale úgy látta - hangtompítóval ellátott pisztolyt; életében el ször látott ilyesmit. A pilóta a bal kezében lév pohárból közömbösen húzott egyet-egyet, a tekintete azonban távolról sem volt közömbös. Yale fölegyenesedett. - Ülj le! - szögezte neki Devlin az ujját. - Ülj le, és figyelj rám, különben könnyen megeshet, hogy kés bb azt fogják hinni, nézeteltérésed támadt úszás közben egy cápával! Elszánt szervezettel állsz szemben, Clement, de ha észnél leszel, a hajad szála sem fog meggörbülni. Mit akarsz elérni? Yale megrázta a fejét. - Téged szorít a kapca, Theo, nem engem. Légy szíves, és magyarázd meg ezt az egész dolgot. - Te, ugye, mindig megjátszod a nagy ártatlant? Én nagyon jól tudom, hogy az a jelentés, amelyben be akartad adni nekem, hogy rajtad kívül senki sem ismeri a tényeket, átlátszó zsarolás csupán. Áruld el, mennyibe kerül a hallgatásod! Yale a feleségére tekintett: az arcán ugyanazt a zavart értetlenséget látta, mint amit érzett. Egyre dühösebben okolta magát, hogy képtelen átlátni Devlinen. Mit akar ez az ember? A jelentése semmi egyéb nem volt, mint egy rövid tudományos összegezés arról, hogyan jut le a balti vírus a Tirrén-tengerb l az Antarktiszra. Értetlenül megrázta a fejét, és a szemét lesütötte összekulcsolt kezére. - Megbocsáss, Theo, hisz tudod, milyen javíthatatlanul együgy vagyok. Egyszer en képtelen vagyok megérteni, mit akarsz mondani, vagy mért tartod szükségesnek, hogy fegyvert szögezz a mellünknek. - Megint a te hülyeséged, Theo! - fakadt ki Caterina. Fölállt, és el renyújtott kézzel Thomashoz lépett. Ez gyorsan letette a poharát, és fölemelte a pisztolyt. - Ide vele! förmedt rá az asszony. Amaz tétovázott, elfordította a tekintetét, mire az asszony csövénél megragadta a fegyvert, kitépte a férfi kezéb l, és az egyik sarokba vágta. - Most pedig kifelé! Várjon a helikopteren! Vigye a sörét is! Devlin egy lépést tett a fegyver felé, de aztán meggondolta magát. Leplezetlen elképedéssel lezökkent a székre. Hogy a méltóságát mentse, úgy tett, mint aki nem vesz tudomást Caterináról, és így szólt: - Clement, te ezt komolyan mondod? Valóban olyan ostoba lennél, hogy nem tudod, mir l beszélek? Caterina megérintette a vállát. - Jobb, ha elt nsz innen! Mit itt ezen a szigeten nem szeretjük azokat az embereket, akik idejönnek és fenyeget znek. - Hagyd, Cat, hadd rukkoljon ki vele, ami az oldalát fúrja. Idejön egyenesen Nápolyból, kockára teszi a hírnevét, és nekünk esik, akár egy piaci betyár… - a szavak cserbenhagyták. - Mit akarsz itt, Theo? Valami ocsmányság velem kapcsolatban? Ez némiképp helyrezökkentette a férfi megsebzett önbizalmát. - Dehogy, Caterina, nem err l van szó! Neked ehhez semmi közöd. Én már véges-rég elvesztettem az érdekl désemet irántad, jóval azel tt, hogy megléptél ezzel a halásszal itt! - Fölállt, és a falon lógó, gy rött és légypettyes világtérképhez lépett. - Clement, gyere ide, és vess egy pillantást erre a térképre. Itt van a Baltikum. Ez itt a Földközi-tenger. Te végigkövetted a halhatatlansági vírust a Baltikumtól le egészen az Antarktiszig. Én abban a hitben voltam, hogy elég sütnivalód van, és rájössz, hová t nt a Balti- és a Földközi-tenger közötti hiányzó láncszem; föltételeztem, hogy ennek a titkát hajlandó vagy áruba bocsátani. Túlbecsültelek! Te még most sem érted, igaz? Yale az arcát dörzsölgette, és a homlokát ráncolta. - Szállj le a magas lóról, Theo. Az a terület kívül esett az én hatáskörömön. Én a Tirrén-tengerben kezdtem el a kutatást. Ám ha te ismered ezt a hiányzó láncszemet, rendkívül leköteleznél, ha elárulnád. Feltehet en valamilyen tengeri állatfaj terjeszti tovább az egyik tengerb l a másikba. Madár látszik a megfelel közvetít nek, csakhogy amennyire én tudom, senkinek sem sikerült bebizonyítania, hogy a balti vírus - vagy ahogy te nevezed: a halhatatlansági vírus - képes megmaradni madárban, kivéve persze az Adelie pingvint, ezek azonban hiányoznak az északi féltekér l. Caterina karon fogta a férjét. - Drágám, hisz kinevet téged - Haha, Clement, igazi tudós vagy! Nem veszed észre, ami az orrod el tt van, mert a fejed búbjáig bele vagy merülve kedvenc elméleteidbe! Te langaléta tökfej, te! Ez a fontos láncszem - ember: én magam! Én vizsgáltam azt a vírust egy hajón a Balti-tengeren, én hoztam magammal Nápolyba a VVSZ központjába, én folytattam a vizsgálódást saját magánlaboratóriumomban, én… - Honnan tudhattam volna? Ó, Theo… de hisz te rájöttél… fölfedezted, hogyan lehet embert megfert zni a vírussal! Elég volt Devlin arcára nézni, hogy meggy djék az állítás igazságában. Yale Caterinához fordult. - Neked is igazad van, szívem, meg neki is, ostoba vagyok, nem látok tovább az orromnál! Rá kellett volna jönnöm. Mivelhogy Nápoly a Tirrén tenger partján terül el, csak valahogy megfeledkezünk err l, mindig a Földközi-tengerben gondolkodunk.
- No végre, csakhogy rájöttél! - gúnyolódott Devlin. - Innen jutott be a vírus a Devlin-áramlatba. Nápolyban már vagyunk egypáran, akik magunkban hordozzuk a vírust. Testünkb l változatlan állapotban távozik, keresztülhalad a szennyvíztisztító berendezéseken, és még mindig él, amikor a tengerbe kerül, hogy ott aztán fölfalják az evez slábú rákok, amint arra volt szerencséd rájönni. - A vérkeringés! - Hogyan? - Semmi. Csak egy hasonlat. - Theo… Theo, ezek szerint te… birtokában vagy? - Ne félj a szótól, asszony. Igen, halhatatlanság kering az ereimben. Yale a szakállát huzigálva az asztalhoz ment, leült, és nagyot húzott a söréb l. Hosszú ideig nézte hol az asszonyt, hol a férfit. Végre megszólalt: - Lám csak, Theo, bel led is kibújt az igazi tudós a karrierista b re alól, mi? Addig-addig furdalta a titok az oldaladat, amíg ki nem bökte, mi? De hagyjuk ezt. Azzal persze mi is tisztában voltunk, hogy elméletileg lehetséges az ember beoltása a vírussal. Tegnap kés éjszakáig err l beszélgettünk Cattel. Kíváncsi vagy rá, mire lyukadtunk ki? Arra az elhatározásra jutottunk, hogy ha lehetséges volna is az örök élet vagy helyesebben a hosszú élet elérése, mi lemondanánk róla. Mégpedig azért, mivel nem érezzük elég érettnek magunkat ahhoz, hogy esetleg több száz éven keresztül birkózzunk érzelmi és szexuális életünk felel sségével. - Nem valami lelkes vélemény, nem igaz? - gúnyolódott Devlin. A távoli sarokhoz ment, és fölemelte a pisztolyt. De miel tt még zsebre vághatta volna, Yale kinyújtotta a kezét. - Majd én elteszem, amíg itt vagy nálunk. Mire kell ez neked? - Le kellene durrantanom téged, Yale! - Ide vele! Akkor nem leszel kitéve a kísértésnek. Meg akarod rizni kisded titkodat, mi? De hát mit gondolsz, mennyi id kell ahhoz, hogy közkinccsé váljék? Ilyesmit nem lehet örökre véka alá rejteni. Theonak eszébe sem jutott átadni a fegyvert. - Öt éve ülünk a titkunkon - mondta. - Már ötvenen vagyunk, pontosabban ötvenhárman, befolyásos férfiak meg néhány n . Mire a titok napvilágra kerülne, még nagyobb hatalmunk lesi: mi leszünk a rendszer. Mindössze néhány évre van sz kcég nk. Közben beruházásokat csinálunk, szövetségeket kötünk. Nézd csak meg, hány kiváló ember sereglett az utóbbi néhány év alatt Nápolyba! És nem egyszer en a VVSZ-hez vagy az Összeurópai Kormányközponthoz. Hanem az én klinikámra! Még öt év, és mi képesek leszünk rá, hogy átvegyük Európa kormányzását - onnan pedig már csak egy lépés Amerika és Afrika. - Látod, Clem, hogy rült - szólt közbe Caterina -, az a fajta józan rültség, amir l beszéltem. De nem mer ni! Nem mer l ni, mert fél, hogy egész életére lakat alá zárják - és az nem rövid id ! Kiérezve felesége hangjából a vad indulatot, Yale arra kérte, hogy üljön le, és igyon meg még egy sört. - Elviszem Theót, és megmutatom neki a bálnákat. Gyere, Theo! Nézd meg, mi vár rád meg a medd becsvágyadra. Theo élesen ránézett, mintha azt mérlegelné magában, hogy mi haszna lehet, ha engedelmeskedik, aztán nyilván úgy látta, hogy megéri, és Yale után indult. Az ajtóból visszanézett Caterina felé. Ez elfordította a tekintetét. Szemük hunyorgott a t napon. A tömeg még mindig ott téblábolt a helikopter körül, és egy-egy szót dobott Thomas, a pilóta felé. Yale és Devlin, ügyet sem vetve rájuk, elhaladtak a gép mellett, s az éles napfényt l szinte félig vakon megkerülték a lagúnát. Devlin a fogát csikorgatta, de nem szólt semmit. Szinte törpévé zsugorodott ebben a csaknem aszott, csontsivárságú tájban, amint ott vánszorgott a végtelen kék óceánt és a zöld öblöcskét elválasztó keskeny sávon. Yale megállás nélkül a part északnyugati szakaszához vezette. A part meredeken ereszkedett a víz felé, ezért a szigetb l semmit sem láttak, kivéve a régi portugál er döt, amely elzárta elöl a kilátást. A komor, fekete rom semmiben sem különbözött valamely tenger szülte, céltalan kitüremkedést l. Ahogy közelebb értek hozzá, szinte eltörpült a közte és közöttük tornyosuló bálnatetemek mögött. Öt bálna lelte itt halálát, kett csak mostanában. E kett n még ott bomladozott a hús, csak a koponyacsontjuk fehérlett el ott, ahonnan a szigetlakók lefejtették a húst, és kivágták a nyelvet. A másik hármat már régebben idevethette a tenger, mert már semmi sem maradt bel lük boltozódó csontvázaikon kívül, csak itt-ott lebegtetett a szél a bordák között függönyként kifeszítve egy-egy aszott b rlebernyeget. - Miért hoztál ide? - lihegte Theo ziháló tüd vel. - Hogy alázatra tanítsalak, és megizzasszalak. Nézzétek meg eme teremtményeket, Földnek hatalmasságai, és hagyjatok föl minden reménnyel! Ezek itt, Theo, kékbálnák voltak, a legnagyobb eml sök, amelyek valaha is benépesítették ezt a bolygót! Nézd ezt a csontvázat! Ez a fickó nehezebb volt száz tonnánál is. És legalább huszonnyolc méter hosszú. - Közben befurakodott az irdatlan bordák közé, amelyek öreg fa módjára megnyikordultak, amint egy pillanatra nekik támaszkodott. - Itt dobogott a szív, Theo, amely mintegy négy mázsát nyomott. - Árnyékban is megtarthatnád A természet ötven csodája cím el adásodat vagy mi a csudát. - Csakhogy itt nem a természet csodáiról van szó, Theo. Amit itt látsz, az fölöttébb természetellenes. Ez az öt rothadó fenevad valamikor az antarktiszi vizekben krillre halászott. Közben néhány falásnyi evez slábú
rákocskát is lenyelhettek azok közül, amelyek megkapták a balti vírust. A vírus aztán a ceteket is megfert zte. Amint beismerted, ennek öt éve lehet, igaz? De ez az öt év is elegend volt ahhoz, hogy egyre több kékbálna élje túl a fiatalkor megpróbáltatásait, és induljon szaporodásnak - mint jól tudod, korábban a mértéktelen vadászat a kipusztulás szélére kergette ket. Ez azt is jelenti egyúttal, hogy az id sebb egyedek ivarzási kora is megnyúlt. Öt év azonban mégsem elegend arra, hogy a bálnák is úgy elszaporodjanak, mint a heringek. - Egyáltalán mit keresnek itt a Laccadivéknél a kékbálnák? - Nem volt módom rá, hogy megkérdezzem ket. Csak annyit tudok, hogy ezek mind holdtöltekor jelentek meg itt a partok el tt, mindegyikük más-más hónapban. Caterina el tudná mondani, tanúja volt a megjelenésüknek, és beszámolt nekem róluk a leveleiben. Philip fiam is itt volt nála, amikor az utolsó ideérkezett. Valami ide zte ezeket a bálnákat az Egyenlít n keresztül. Valami ki zte ket a partra, ahol a korallsziklák fölhasították a hasukat, és ahol a halálukat lelték. Várj tíz napot a legközelebbi holdtöltéig. Hátha tanúja lehetsz egy újabb bálnaöngyilkosságnak. A bordák rácsos árnyékában rákocskák serénykedtek a homokban, hol beásva magukat, hol egymásnak integetve. Amikor Devlin megszólalt, hangjába visszaköltözött a düh: - Jól van, te bölcs kormányos, áruld el nekem a rejtvény megfejtését! Sejtem, hogy csak egyedül neked árulták el, miért végeznek magukkal. - Nem tudták elviselni a mellékhatásokat, Theo. A halhatatlansági kór mellékhatásait. Annyit te is tudsz, hogy a balti vírus hosszú életet okoz, ahhoz azonban még nem volt elég id d, hogy azt is megtudd, mit okoz még. Türelmetlen voltál, és siettedben megfeledkeztél a tudományos módszerr l. Nem akartad kivárni, hogy öregebb légy, amikor beoltod magad. Megfelel próbaid t sem engedélyeztél. Lehet, hogy elélsz ezer esztendeig is - de ezenkívül még mire számíthatsz? Mi volt az a szörny ség, amit ezek a szegény teremtések éveik múlásával képtelenek voltak elviselni? Bármi volt is az, iszonyatos lehetett, és hamarosan terád is lecsap, meg a cinkosaidra, akik most Nápolyban izzadnak. A hangtompító fölöttébb hatásos volt. A pisztoly csupán halk szisszenést hallatott, mint amikor az ember epermagot szív ki a foga közül. A golyó már hangosabb csattanással üt dött neki az egyik napszítta bordának, és gellert kapva, a tenger felé röppent. Yale hirtelen csupa mozgás volt, évek óta nem tapasztalt lendülettel ugrott el re. Megragadta Devlint, miel tt az újabb lövést adhatott volna le. Ez hanyatt vágódott a homokba, Yale a tetejébe vetette magát. A lábával leszorította Devlin karját, mindkét kezével megragadta a torkát, és csapkodni kezdte a fejét a homokba. Csak akkor hagyta abba, amikor a másik kiengedte a kezéb l a pisztolyt, s ekkor a fegyvert fölmarkolva föltápászkodott. Kissé lihegve leverte a homokot kopott farmerjáról. - Nem volt valami kedves t led - nézett le a lábánál hemperg , bíborvörös arcú emberre. - Elment az eszed! förmedt rá, és utolsó dühös csapásokat mérve poros nadrágjára, megindult a korallház felé. Caterina feldúltan rohant eléje, amikor megpillantotta. A bennszülöttek meglódultak feléje, aztán meggondolták magukat, és utat nyitottak neki. - Clem, Clem, mit tettél?! Csak nem l tted agyon? - Légy szíves, adj egy pohár limonádét. Nincs semmi baj, Cat, szerelmem… Kutya baja sincsen. Amikor leült a szoba h vösében az asztalhoz, és hörpölni kezdte a limonádét, amit az asszony kevert neki, kitört rajta a remegés. A feleségében volt annyi tapintat, hogy kivárja, amíg a férje magától megszólal. Ott állt mellette, és a nyakát simogatta. Ekkor megpillantották az ablakon keresztül Devlint, aki támolyogva közeledett a homokbuckákon át. Anélkül hogy feléjük pillantott volna, a helikopterhez baktatott. Thomas segítségével fölkapaszkodott rá, és pár perc múlva forogni kezdtek a motorok. A gép a magasba emelkedett, és k szótlanul figyelték, amíg el nem t nt keletnek, az indiai szubkontinens irányában. El bb a berregése halt el, aztán magát a gépet is elnyelte a végtelen ég. - Akár egy bálna. Idejött, hogy elpusztítsa magát. - Értesítened kellene Londont, és elmondani nekik mindent, nem? - Igazad van. Holnap pedig fognom kell néhány sügért. Az a gyanúm, hogy k is kezdik megkapni a fert zést. A feleségére sandított. Míg a férje odavolt, újból föltette a napszemüvegét. Most ismét leemelte, odaült a férje mellé, és aggályos tekintettel méregette. - Én nem vagyok szent, Cat. Sose jusson eszedbe ilyesmit föltételezni. Közönséges hazug vagyok. Galádul hazudtam Theónak, hogy mért vetik ki magukat a bálnák a partra. - És miért? - Ha én azt tudnám! A bálnák már sok-sok éve partra vetik magukat, és senki sem tudja, miért. Ha nincs úgy begyulladva, Theo is emlékezett volna erre. - Én azt kérdeztem, hogy miért hazudtál neki! Az anyám azt szokta volt mondani, hogy csak azoknak hazudj, akiket tisztelsz. A férfi elnevette magát. - Milyen igaza volt! Én azért hazudtam, hogy megrémisszem. Pár héten belül mindenki tudni fog a halhatatlansági vírusról, és élek a gyanúperrel, hogy mindenki szeretné beoltatni vele magát. Azt akarom, hogy féljenek. Akkor talán veszik maguknak a fáradságot, és elgondolkodnak rajta, mit is akarnak: sok-sok emberölt t
végigélni mostani gyarlóságaikkal. - Theo magával viszi a hazugságodat. Azt akarod, hogy ez is tovaterjedjen a vírussal együtt? A férfi törölgetni kezdte a zsebkend jével a szemüvegét. - Azt. A világ hamarosan átesik egy drasztikus és gyökeres változáson. Minél lassabban megy végbe ez a változás, annál nagyobb az esélyünk - nemcsak nekem meg neked, hanem minden él lénynek -, hogy ne csak hosszú, de nyugodt és boldog életet is éljünk. Az én hazugságom talán fékezni fogja ezt a változást. Nem árt, ha az emberek elgondolkodnak rajta, micsoda iszonyú dolog is a halhatatlanság: azt jelenti, hogy föl kell áldoznunk a halál misztériumát. És most mi a véleményed: ne hagyjuk a fenébe ezt az egész forradalmat, és ne ússzunk egyet? Átöltözés közben, mialatt Caterina ruhátlanul állt, így szólt a férjéhez: - Clem, én hirtelen rájöttem valamire. Kérlek, én meggondoltam magam, szeretnék… szeretném, ha mindketten elélnénk addig, ameddig csak lehetséges. Én lemondok a halálról az élet kedvéért. Tudod, mért tettem azt Philippel? Mindez csak azért esett meg, mert hirtelen úgy éreztem, hogy a fiatalságom kicsúszik a kezeim közül. Az id ellenem támadt. Elkeseredtem. Ha több id nk (esz… ugye, másként fogunk látni mindent? A férfi bólintott, és csak annyit mondott: - Természetesen igazad van. Mindkett jükb l kitört az öröm és az izgatottság nevetése. Kacagva lerohantak a partot nyaldosó hullámokhoz, és Yale-nek egyik pillanatról a másikra olyan érzése támadt, mintha a ruháival együtt a kétségeit is hátrahagyta volna. Amíg uszonyaikat fölcsatolva ott ültek a víz partján, a férfi így elmélkedett: - Van úgy, hogy megértem az embereket. Theo azért jött ide, hogy engem elhallgattasson. azonban, aki olyan céltudatos, ma teljesen cs döt mondott. Mi mással magyarázhatnánk ezt, mint azzal, hogy - mint magad is sejtetted - tulajdonképpen tehozzád jött? Bizonyára társra volt szüksége abban a határtalan jöv ben, amit a maga számára föltárt. Az asszony hangjában cseppnyi meglepetés sem tükröz dött, amint egymás oldalán becsusszantak a langyos vízbe. - Clem, nekünk id re van szükségünk egymás mellett, id re, hogy megértsük egymást. Lebuktak a víz alá, buborékcsíkot húzva maguk után a csillogó vízfelszín alatt, a halak riadtan menekültek el lük. Yale oldalára fordult, és evezni kezdett a nyílt tengerbe vezet átjáró felé. Az asszony szíve örömmel telt el, és követte a férjét, mert úgy rendeltetett, hogy ezt fogja érezni és ezt fogja tenni az elkövetkez harminc évszázadon át. Baranyi Gyula fordítása
Brian W. Aldiss - …és a szív renyhesége Az alacsony dombok alázatosan meglapultak a napsugarak terhe alatt. A libeg három utasának úgy t nt, mintha folytonosan valamilyen se nem víz-, se nem olajtócsa csillanna föl a távolban a ragyás útburkolaton, de alig értek oda a járm vükkel, a tócsa csodálatosképpen a semmibe enyészett. Az egész tájon ez az érzékcsalódás volt az egyetlen, ami nedvességre emlékeztette ket. Az utasok egy id óta szótlanul kuporogtak. Most a pakisztáni egyészségügyi tisztvisel , Firoz Ayub Khan, a vendégeihez fordult. - Egy óra, és Calcuttában leszünk. Imádkozzunk és reménykedjünk, hogy ennek a rozoga masinának a légkondicionálása kitartson addig A mellette ül asszony semmi jelét nem adta, hogy hallotta volna a hozzájuk intézett szavakat, és csak bámult el re sötét szemüvegén keresztül: a felelet jogát átengedte a férjének. Barna arcú, karcsú n volt, keskeny arcát még jobban kihangsúlyozta telt ajka. Egyik vállára omló fekete haját szétzilálta a négyórás utazás a dombtet i állomásról idáig. Férje magas, cingár férfi volt, a negyvenes évei közepén járhatott, régimódi, acélkeretes szemüveget viselt. Arcára nyugalmi állapotban kiült valami fáradt vonás, mintha sok-sok éven át bámult volna a körülöttük vonuló tájhoz hasonló vidékre. - Szép volt önt l, dr. Khan - fordult a pakisztánihoz -, hogy végül is beleegyezett az utazásnak ebbe a lassú módjába. Mert megértem a türelmetlenségét, hogy szeretett volna minél el bb visszakerülni a munkájához. - Hát igen, tökéletesen igaza van, türelmetlen vagyok. Calcuttának szüksége van rám, meg önre is, hogy kigyógyult a betegségéb l. És magától értet dik; Mrs. Yale-re is. - Nehéz lett volna eldönteni, hogy volt-e dr. Khan hangjának rejtett gúnyos éle. - Csakis a helyszínen tudja az ember méltányolni azoknak a problémáknak a nagyságát, amelyekkel Pakisztánnak és Indiának meg kell birkóznia. Clement Yale már korábban is észrevette, hogy ha meg akarta lágyítani az egészségügyi tisztvisel t, szavai épp az ellenkez hatást váltották ki. Most is ingerültség csendült ki Khan válaszából: - Mr. Yale, miféle problémákra gondol? Nincsenek itt semmiféle problémák, kivéve az emberi lét örökkévaló
ördögi problémáját. - Én Calcutta kiürítésére és a vele járó nehézségekre utaltam. Azt csak elismeri, hogy ezek problémát jelentenek? Az efféle szópárbaj az utazás utolsó félórájában tört ki közöttük. - No igen, egy huszonötmilliós város esetében természetesen adódhat néhány probléma, nincs igazam, Mrs. Yale? Valljuk meg, néha ördögi problémák is - csakhogy ezek mindig az emberi létb l hajtanak ki, és abban gyökereznek. Hiszen azért van szükség mindig hozzánk hasonló irányítókra, nem találja? Yale az út szélén hever összetört szekerek felé intett a kezével. - Ez az els alkalom korunkban, hogy egy város egyszer en megfeneklett, és el kell hagyni. Ezt én sajátos problémának nevezném. Alig figyelt Khan hosszadalmas és bonyolult válaszára; az egészségügyi tisztvisel folyton belegabalyodott olyan ellentmondásokba, amelyekb l szavak segítségével egyszer en képtelen volt kievickélni. Inkább az ablak mögött elsuhanó, h ség sújtotta, menthetetlen tájat bámulta. A szekerek és gépkocsik már jó ideje szegélyezik az utat, csaknem azóta, hogy útra keltek a kórházból a még zöldell kelet-madrasi hegyvidékr l. Ahogy közeledtek Calcuttához, egyre s södtek a járm -csontvázak. A szekérrudak között itt-ott valódi csontvázak is hevertek, sokukban már nem lehetett fölismerni az ökröket; az úttól távolodva kisebb csontvázak fehérlettek, szétszórva a pusztaságban. A libeg vezet je szünet nélkül motyogott valamit magában. A halottak nem akadályozták a haladásukat; az él kkel és a félholtakkal még számolniuk kellett. A távolból idesejl hatalmas hangyabolyból emberi lények özönlöttek velük szembe kisebb csapatokban, magányosan, családostul, férfiak, n k, gyermekek, a szerencsésebbje igavonó állatra, kézikocsira, kerékpárra bízva magát vagy nyomorúságos ingóságát. Vakon mentek az orruk után, maguk is alig fölfogva, hová, átgázolva az elesetteken, még akkor sem emelve föl a fejüket, amint utat engednek a szembejöv ment -libeg nek. Ezeknek az embereknek a hasonmásai évszázadok során özönlöttek Calcuttába a haldokló vidékr l. Kilenc hónappal ezel tt, amikor a város kormánya megbukott, és az indiai Kongresszus elrendelte a város kiürítését, ez az áradat ellenkez irányba fordult. Az egykori menekültek újból menekültsorsra jutottak. Caterina sötét szemüvege mögül szemlélte az aszott alakokat. Az zött emberiség örökt l fogva tiporja mezítelen talpaival a föld örök útjait, valódi cél nélkül, csak a víz és a dúsabb legel vonzásának engedve. Vajon jut-e nekünk is ott egy kortynyi víz, vagy csak a k botladozó talpunk alatt? - Gondolom, hiú remény egy zuhany, ha megérkezünk - mondta. Ayub Khan menteget zött: - Asszonyom, a légkondicionáló kívánnivalót hagy maga után. Ett l van olyan melege. Gyatra munkát végeztek a szervizben. De panaszt is emelek a megfelel helyen, mihelyt megérkezünk! A libeg nagyot rándult, hogy kikerüljön egy menekül csapatot, aztán ellebegett egy dombtet mellett. A Gangesz-delta végtelen síksága kitárulkozott el ttük, hogy aztán beleolvadjon a távolság ködébe, és végleg elenyésszen a nap tüzében. Az út egyik oldalán fölt nt egy komor, sárszín épület, falai néma eltökéltséggel meredtek a magasba. Nem vár, nem is templom: valamiféle gyár értelmetlen, célszer tlenné aszott célszer sége. Oldalánál néhány kecske riadtan visszah költ és elillant. Ayub Khan utasítást adott a vezet nek. A libeg az út szélére siklott. A közelben pillanatnyilag senki sem látszott az úton. A járm áthuppant az árok fölött, és magasra kavarva maga mögött a port, a gyárépülethez lebegett. Ott leálló motorral a földre ereszkedett. Ayub Khan hátranyúlt a fejük mögötti polcra a tokjába dugott puskáért. - Miféle hely ez? - kérdezte Yale, és föltápászkodott. - Pillanatnyi kitér , Mr. Yale, nem tart tovább egy percnél. Talán addig is szálljon ki a hölggyel együtt, és nyújtóztassák ki a tagjaikat. Vigyázzon, ne felejtse el, hogy beteg volt - Semmi kedvem kiszállni, dr. Khan. Sürg sen szükség van ránk Calcuttában. Miért álltunk meg? Miféle hely ez? A pakisztáni doktor elmosolyodott, és leemelt egy doboz töltényt. Mialatt megtöltötte a puskáját, így válaszolt: - Elfelejtettem, hogy ön halhatatlan, ezért nemcsak a mostani betegsége miatt kell fokozottan vigyáznia magára. Calcutta nyomorúságai azonban, biztosíthatom önt, várhatnak tíz percet. Ne feledje, az emberi lét örökké tart. Az emberi lét örökké tart bot k íj nyit puska, atombomba Q-bomba és a láb és az arc lebukik a porba tökéletes helye a halálnak. Az asszony kizökkent mélázásából, és a doktorhoz fordult. - Az emberi lét örökké tart, dr. Khan, bennünket azonban még ma a Dalhousie utcában várnak. A doktor az ajtóból visszamosolyodott rá. - A várakozás az élet kellemes dolgai közé tartozik, Mrs. Yale. Yale meg a felesége egymásra pillantott. A vezet izgatottan hadonászva Ayub Khan után loholt. - Akárcsak a hatalmi étvágya - jegyezte meg Yale. - Mi kértük t le a fuvart. - A fuvart igen, de a moralizálást nem! Bár ez is a kopás része.
- Jól vagy, Clem? - Nagyszer en. - Hogy bebizonyítsa, nagy garral lelépett a kocsiról. Még mindig dühös volt magára, hogy elkapta a kolerát a munka kell s közepén, amikor minden er re szükség volt; a haldokló nagyváros mindenféle nyavalya melegágya. Ahogy lesegítette Catet, megcsapta ket a síkság forrósága. Egy zárt doboz forrósága, kiúttalan és kilátástalan. A pára fojtogatta a tüdejüket; a válluk beleborsózott, minden lélegzetvételre egész testük följajdult. Ayub Khan lövésre kész puskával lopakodott el re, a vezet , tartalék l szerrel a kezében, izgatottan fecsegett mellette. A súlyosan sebzett id alig néhány perccel túlvánszorgott a délponton, minden árnyékától megfosztva az elhagyott gyárat. A két angol, a két pakisztánit követve, mégis ösztönösen feléje húzódott, az ásatag épület faláról arcukba vágódott a visszavert h . - Cementgyár volt valaha. - Az, cemantika. - Haló portlandiban. - Egy hold tematika. Hangosan eldörrent a puska. - Mellé! - kiáltott föl Ayub Khan vidáman, szabad kezével a feje búbját simogatva. El rerohant, a vezet szorosan a nyomában baktatott. A gyár egyik végében egy acélépítmény zilált romjai meredeztek, egy poros gerenda a földre hullott, amint a két férfi elrobogott mellette, és elt nt szem el l. És a termeszeknek is megvannak a maguk birodalmai és lehet ségei ám sohasem feszítik túl a képességeiket nagyszabású id léptékben alkotnak és rombolnak anélkül hogy törnének valamilyen cél felé. Az ember abba betegedett bele hogy fölfedezte egy bolygó a lakóhelye amikor a világa végessé zsugorodott a becsvágya végtelenné dagadt de mi az ördögöt csinálnak ezek a tökkelütöttek? Zsebventillátorát bekapcsolva, Yale fölkapaszkodott a kopott gyárlépcs n. Az egykor ráccsal védett kett s faajtó réges-rég elkorhadt. A küszöbön megtorpant, és visszanézett a feleségére, aki tanácstalanul álldogált a napon. - Bejössz? Az türelmetlen mozdulatot tett feléje, és követte. A férfi nézte öt. Már kis híján négy évszázada figyeli ezt a járást, de még mindig nem tud betelni vele. Az járása: független, de mégsem egészen az; feszélyezett, ám igaz értelemben önmagáról megfeledkez ; sietség nélküli járás, se nem öreges, se nem fiatalos; egy n járása, Cat járása, cicajárás. Ugyanolyan jellemz rá, akár a hangja. Most jött rá, hogy az utóbbi két hónap teend i közepette a halálra ítélt Calcuttában és a kórházban gyakran megfeledkezett róla, él asszonyáról. Amint odaért mellé a lépcs n, megfogta a karját. - Mit érzel? - Különösen és f képpen bosszúságot Khan iránt. Másodszor: azt, hogy szükségünk van a Khanokra… - Igen, de te magad? - Évszázadaink: mint mindig. Az árja-keresztény köz sség emberi viszonylatait súlyosan kikezdi a növekv kiszámíthatatlanság. Következmény: az áporodottság fölhalmozódása, amit ismeretlen tényez k koptatnak. - Mint Khan? - Igen. Téged is úgy megkoptatott. Clem? - Dörzshatása van. Akár az egész szubkontinensnek. Ujjai elengedték az asszony karját. Az örökifjú barna húson semmi nyomot nem hagyott a múló érintés. Ám a balti vírus gyorsan helyrehozta volna a legdurvább markolás nyomát is. Bepillantottak a gyár ódon z rzavarába, bebotorkáltak a romhalmazon át. Az egyik irodában tátott szájú, üres, szagtalan tetem hevert; valami kisurrant alóla, megriadva a saját halálától. Túlnan z rzavaros zaj visszhangzott. - Vissza a siklóhoz? - India cs djének ez a régi szentélye… - Hirtelen megtorpant. Két kicsi kecske tipegett el kecsesen az elüls sötétségb l, pofájuk fekete és szakálltalan, szemük - Ayub Khan kedvenc szavajárása: - "ördögi"; odakanyarodtak eléjük, és mekegni kezdtek. A homály z rzavarából pedig el bukkant Ayub Khan, megállt és célzott. Yale a dörrenésre fölkapta a kezét. Templomok és a teremtés és pusztítás felesel vágya aszkéta papok meg kövér papok szeret férjem zsenge szíve még hosszú évekre meg rizte romlatlanságát. A kecskék elrobognak mellettük, Yale a földre omlik, a lövés iszonyú ereje a messzi jöv be hatol, Cat megdermed, és valahonnan új fénysugár cikázik alá, mintha egy helyen beomlott volna a tet . Ayub Khan el rerohant, s visszaadta Catnek a mozgásképességét, aki a föltápászkodó Yale felé fordult. A pakisztáni, a sof rrel a nyomában, hangosán lamentál: - Kedves és ostoba Yale uram! szintén remélem, nem puskáztam le önt! Micsoda szerencsétlenség lenne, ha ön meghalna! Honnan tudhattam volna, hogy titokban idelopakodik? Keresztapám! Hogy megijesztett! Sof r! Pani lao, jhaldi! Aggodalmasan toporgott Yale körül, míg a sof r vissza nem tért a ment kocsitól egy serleg vízzel. Yale meghúzta, s csak akkor szólalt meg:
- Köszönöm, dr. Khan, az égvilágon semmi bajom, szerencsére nem talált el. - Mit képzel, mit csinált?! fakadt ki Cat. Szorítsd össze a kezeidet hogy ne remegjenek meg a combjaidat ha meghalt volna gyilkosság még a rövid élet ek számára is a legfélelmetesebb gonosztett és ez az idióta… - Asszonyom, jól láthatta, hogy én a két kecskére l ttem. Habár mély meggy désem szerint jó muszlim vagyok, ezeket az átkozott ördögi kecskéket célba vettem. Gondolom, ez a ténykedésem nem szorul menteget zésre? Az asszony, bármennyire er lködött is, még mindig nem tudott úrrá lenni remegésén. Er s dörzshatás, ugyebár? - Kecskék? Itten? - Mrs. Yale, a sof r meg én észrevettük az útról ezeket a kecskéket, és uccu, utánuk! Minthogy a gyár másik oldala le van omolva, ide futottak el lünk. Mi utánuk. Honnan tudni, hogy önök titokban ide lopakodtak? Jó kis ijedelem! Keresztapáim! Rágyújtott egy meszkarettára, s az asszony észrevette, hogy remeg a keze; ez a tény némi együttérzést keltett benne a férfi iránt. Oldalpillantást vetett a férjére, s ett l még inkább lecsillapodott a pulzusa, mivel annak tekintetéb l - amely a szavaikhoz hasonlóan mostanra felvett valami csak a kettejük számára érthet jelrendszert - azt olvasta ki, hogy jóllehet a lövéssel gondatlanul járt el, jobban érdekli Ayub Khan viselkedésének komédiája, mint a saját reakciója. Igen sokan kedvez tlen véleményre jutnának róla, mert nem látnák az igazságot hogy a saját mélységeihez másokét is hozzá képes adni. csak áll ott némán míg mások kegyes ítéleteket mondanak ám kés bb fogja fején találni a szögei. Meggy désem és ez ellen élénken tiltakozna az hogy nem szabad csak hinnem benne hanem teljesítenem kel! vele szemben a rám es koptatási adagomat is! - Tudják, én szívb l utálom ezeket a kis ördögi kecskéket! Pakisztánban és Indiában ezek okozzák a legnagyobb kárt, mert ott, ahol a kecskék megvetik a lábukat, a föld soha többé nem tud magához térni. Odahaza meg szoktam figyelni, hogyan kapaszkodnak föl a fákra, és legelik le a fiatal hajtásokat! Ezért maguk, európaiak, el sem tudják képzelni, miért van annyira kedvemre az az új törvény, amely el írja a kecskék irtását, és két új rúpia jutalmat ígér minden patáért… - Ez bizonyára így igaz, dr. Khan - mondta Yale. - Én teljes egészében osztom a kecskék pusztító képességével szembeni ellenszenvét. Sajnos, az efféle állatok végigkísérték eléggé hézagos történelmünket. A disznók, amelyek gondoskodtak róla, hogy a k baltával kiirtott erd k ne újuljanak meg, aztán a juhok és a kecskék, amelyek az emberiség hagyományos élelmiszerforrásai voltak, kitörölhetetlen nyomot hagytak Európában, Ázsiában és egyebütt. A Földközi-tenger kopár partvidéke és körös-körül a sok terméketlen föld az munkájuk, no meg az embereké, akik segítettek nekik. Gondolataim nyomására beszél vajon a régi emberiségr l? Az örömteli és komor századok során rájöttem hogy az ember haladása nem más mint vak próbálkozás hogy elmeneküljön azoktól a bizakodó pojácáktól akik úgy ki vannak szolgáltatva a véletlennek a véletlen mégis akár a vihar lecsap ránk akármivel fedjük is be a hátunkat mi akik sokáig élünk tudjuk hogy a szív pang anélkül hogy elkopna és a nagy koptató a véletlen. Ayub Khan végre visszanyerte hetykeségét, a kezével hadonászva mosolygott a meszkaretta füstjén át. - Ugyan, ugyan, Mr. Yale, ne legyen olyan keser , senki sem tagadja, hogy az európaiaknak is megvoltak a kisebb bajai! De legyünk szinték, és ismerjük el azt is, hogy mindenben a szerencse kegyeltjei, nincs igazam? Hogy csak egy példát említsek, a balti vírus vajon nem ket szerencséltette, akár sok száz évvel korábban az ipari forradalom? - Az ön világának, doktor, a hosszú élet nélkül is van mivel birkóznia - Pontosan! Hisz épp azt akarom mondani, hogy ami maguknak, európaiaknak, meg a hosszú dicstelen elzárkózásuk mögé bújt amerikaiaknak el ny, az a szerencsétlen ázsiai népeknek éppen ellenkez leg: hátrány. Pontosan ez az oka, hogy kormányunk törvényen kívül helyezte a hosszú életet; mint ön is jól tudja, a pakisztánit halállal sújtják, ha rájönnek, hogy hosszú élet , mivel mi nem tudjuk olyan könnyen megoldani ördögi képességi problémánkat, mint Európa. Így mi a maguk több ezer éves várható életkorával szemben a mindössze negyvenhét éves átlagos életkorra vagyunk kárhoztatva. Hol itt az igazság, Mr. Yale? Keresztapáimra mondom, talán nem vagyunk ugyanazok az emberi lények, akárhol éljünk is a Földön, az Egyenlít n vagy a Sarkon? Yale vállat vont. - Eszemben sincs ezt igazságosnak beállítani. Senki sem tartja ezt igazságosnak. Mindössze arról van szó, hogy az igazságosság nem magától értet természeti törvény. Az igazság fogalmát az ember találta ki - ez volt az egyik legjobb gondolata -, a világmindenség többi része azonban sajnos rá se hederít. - Maga könnyen beszél! Micsoda düh és méltatlankodás szorult beléje a b re szinte lángol a szeme sárga akár egy kecskéé nem valami szép képvisel je a fajának. Az ellenszenvet azonban sohasem lehet lebírni a birtokosok és a nincstelenek a Neander-völgyi és a cromagnoni a gazdag és a szegény sohasem adhatjuk oda ami a miénk. Legjobb lenne ha beszállnánk a suhanóba és továbbmennénk. Szeretnék hajat mosni. A kecskék fáradhatatlanul járták a síkot minden lépésük nyomán az elvarázsolt nagy rom szalmaszer anyaggá omlott a hátuk mögött és k csak mentek és szaporodtak a síkot borító emberi tetemekb l magas f sarjadt és a kecskék csak vonultak és lelegelték.
- Könnyen beszélek vagy sem, itt nem err l van szó. A tények beszélnek, és… - Tények! Tények! A maguk ördögi brit tényszer sége! Maga szerint a sok kecske is tény? Kérdezze csak meg önmagától, hogyan lehetséges az, hogy ezek a kecskék örökké élhetnek, míg én, a magam fels bbrend értelmével, nem? - Attól tartok - felelte Yale -, hogy csak újabb tényszer ségekkel tudok válaszolni. Sokáig nem tudtuk, de ma már tisztában vagyunk vele, hogy a balti vírus Földön kívüli eredet , és a legvalószín bb az, hogy a tektitek szállítják ide erre a bolygóra. Ahhoz, hogy fenn tudjon maradni egy él szervezetben, bizonyos ritkán el forduló dinamikus állapotra van szüksége a sejtek mitokondriumaiban, ezt az állapotot nevezzük rubmissziónak - a népszer sajtó elnevezésével vörös vibrációnak -, és ezt csupán maroknyi földi él lényben találja meg, közöttük olyan egymástól messze elüt teremtményekben, mint az evez slábú rák, az Adelie pingvin, a hering, az ember meg a kecske és a juh. - Halhatatlan kecskék nélkül is elég bajunk van ezzel az ördögi szárazsággal - A halhatatlanság, ahogy ön nevezi a hosszú életet, nem jelent biztosítékot az éhhalál ellen. Habár elméletben a kecskék reproduktív id szaka végtelenül meghosszabbodik, az éhség mégis végez velük. - Nem olyan gyorsan, mint az emberekkel! - Az biztos, hogy az es k beálltával szükség lesz éberségre. - Maguk, halhatatlanok, megtehetik, hogy azt kivárják! - Mi hosszú élet ek vagyunk, dr. Khan. - Keresztapáim, magyarázza meg a különbséget a hosszú élet ség és a halhatatlanság között, úgy, hogy azt egy kérészélet pakisztáni is megértse! - A halhatatlanság megteheti, hogy megfeledkezik a halálról, következésképpen az élet kötelezettségeir l. A hosszú élet ség ezt nem teheti meg. - Folytassuk az utunkat Calcuttába - vetette közbe Cat. A szennyes homlokzat tetejére kesely k telepedtek, a jelenlétüket, úgy érezte, nehezen tudja elviselni. A kapuhoz ment. A vezet már kisurrant a gyár hátsó részén. A hosszú úton a nyomorult alakok. Vajon mikor fürdött utoljára az az asszony ilyen körülmények között gyereket szülni. Igen ez az igazi élet ez az amiért odahagytuk h vösebb tájaink rozsdamentes tornyait kényelmét és megalkuvásait a világ leromlott vidékein olyannak fogadják el az életet amilyen Clem meg én meg a többi hosszú élet ravasz nyugati termékei vagyunk csupán a késleltetett romlásnak percre sem felejtjük el hogy a magunk Calcuttáit is egy napon kivétel nélkül a salakhányóra kell vetnünk ó egek ez az ördögi igazság! A férfiak követték az asszonyt. Ez látta, hogy Ayub Khan Yale karjára teszi a kezét, és barátságosabb hangnemet üt meg. A libeg ajtaja nem volt becsukva. Kegyetlen h ség lehet odabenn. Két girhes kecske megy át lecsüng füllel az úton két menekült el tt. A két menekült mezítláb lépeget, kezükben bot, hátukon minden vagyonuk. Számukra a kecskék nem csupán élelmet jelentenének, hanem azt a jutalmat is, amit a kormány ígér a patáikért. Révületükb l fölocsúdva meglóbálják a botjukat, és lesújtanak vele. Az egyik kecske csipkés gerincét találják. Ez ügetésbe lódul. Ayub Khan fölemeli a puskáját, és közvetlen közelr l rál a másikra. A hasát találja el. Az állat hátsó lábai összecsuklanak. Vért vizelve megpróbálja levonszolni magát az útról, el Ayub Khantól. A két menekült egymást riogatva ráveti magát. Ayub Khan dühös ordítással odarohan hozzájuk, és a puska tusával félrelöki ket. A sof rt szólítja, ez kést ragadva odasiet, leguggol, és addig csapkodja a késsel a kecske lábait, amíg a patáig le nem vágja; ekkorra a szegény párából már elszállt az élet. Az állam fizetni fog. Mint minden indiai törvény, ez is a gazdagoknak és az er seknek kedvez a szegényekkel és a gyengékkel szemben. Mint minden egyéb, a h vös delhi igazság is elolvad a h ségben. A kesely k megmozdultak a gyárkapu fölött, és megért en bólintottak. Ayub Khan fölegyenesedett, és intett a két menekültnek, hogy takarítsák el a dögöt. Azok csak álltak ott ostobán, nem mertek közelebb jönni, talán attól tartottak, hogy bántódásuk esik. Ayub Khan elbocsátólag összecsapta a tenyerét, hátat fordított nekik, és körüljárta a kecske tetemét. - Engedjen meg még egy pillanatot, asszonyom - fordult Caterinához -, amíg lelövöm a másik kecskét is. Ez állampolgári kötelességem. Beülni a ment kocsiba vagy utánamenni és figyelni amint teljesíti állampolgári kötelességét. Nem nagy választás hiába tart bennünket kényesked knek nincs szükségünk bárdolatlan mutatványaira hogy fölhiuja a figyelmünket arra mi is frigyben járunk a halállal. Emlékszem egyszer Clemmel Sevillában bikaviadalon voltunk és Philip alig lehetett több hétévesnél megkérdezte ki gy zött és amikor elnevettük magunkat sírva fakadt. Bátor bikáknak toros bravosnak kell lennünk akiket tartósabb valami táplál mint a remény. - Menjünk - szólt Yale -, legalább ezek megkapják, ami maradt. - Jó, és látunk kecskekivégzést. - Véresen kecseset! - Kecske kaput. - Nagyon meleg? - Csak a késés. Kösz. - Mosoly a vak semmibe. - Késés a céltalan közöny folyománya.
- Szerintem fordítva is áll. - Meglehet. Keleti ügy. Ezért nincs itt sosem ipari forradalom. - A gyár példa, Clem. - Valóban. Nyersanyag, energia, fogyasztók, elosztás szempontjából rossz helyen. Maga Calcutta is példa erre irdatlan sátáni méretekben. A Hooghly folyó mellett amely minden kétségbeesett próbálkozás ellenére szinte teljesen feltölt dött. És az India és Pakisztán közötti évszázados viszály mint levágott tag a menekültek minden szervezési kísérletet meghiúsítanak végül a város alatti vizet visszavonhatatlanul megmérgezi a szennyvíz tömeges járványkitörések kóborló k korszaki emberek elbújnak a barlangjaikban átadják egymásnak a betegségeket a vírusokat az egész emberiség lábra kelt város. - Calcutta úgyszintén. - Pszt, kelet-indiai keresked k alapították, Khan megorrol! Egymásra néztek, alig észrevehet en elmosolyodtak, miközben a gyár hátsó feléhez sétáltak. A megmaradt kecske fehér sz rét barna pettyek tarkázták, a feje és az arca sötétbarna és fekete, a szeme sárga. Az udvaron több elhagyott alacsony basha állott egymás mellett, amelyeket valaha a gyár gazdái fészerként használhattak, s most a kecske lépegetett alattuk. Szakadozott nádfalaikon átlátott a szem. A fény dárdái átütöttek rajtuk. Túlnan Calcutta egybemosódó tömege derengett az ég és a föld találkozását jelz felh k alatt. Az éhes állat fölágaskodott, és a basha tetejét fed pálmaleveleket kezdte cibálni. Amint a tet egy darabja porfelh t kavarva lehuppant a földre, Ayub Khan elsütötte a puskáját. A kecske, jutalmat ígér patáit fölvágva, elt nt a kunyhók között. Ayub Khan újratöltötte a puskáját. - Általában ördögien pontosan célzok. Csak ez a nyavalyás h ség engem is megvisel. Mért nem próbálkozik maga is, Yale, hátha több szerencsével jár? Maguk, angolok, mesterei a sportnak! - És Yale felé nyújtotta a puskáját. - Köszönöm, doktor, inkább nem. Szeretnék minél el bb Calcuttába érni. - Calcutta kész tragédia, várhat egy kicsit, hadd várjon! Fölpezsdült a vadászszenvedély! El bb szórakozzunk egy kicsit ezzel a szörny , ördögi kecskével - Szórakozás? Egy perce még állampolgári kötelesség volt! Ayub Khan rámeredt. - És maguk, maga meg a helyre felesége, mit csinálnak itt? Legalább olyan szórakozás ez maguknak, mint amilyen közügy, nem? Kérdezze csak meg magától, ki kényszerítene rá, hogy ide jöjjön ebbe az ördögi Ázsiába? Hát nincs igaza neki hiszen folytonosan a halál föláldozásával váltjuk meg magunknak az élet el jogát meg azt hogy más életek tanúi lehetünk Clement is bizonyára sokszor elmondta ezt magában a halál föláldozásával vajon nem áldoztuk-e föl a normális élet normáit ebben a hosszúra nyúló életben a mi vezeklésünk a mi szórakozásunk az hogy segítünk felügyelni Calcutta kiürítésén a mi kecskevadászatunk. Az szemében mi sohasem válthatjuk meg magunkat csakis a mi szemünkben. - Inkább állunk a maguk szakadékának a szélén, doktor, mintsem hogy otthon ragasztgatnánk át papírral a repedéseket. Meg kell hogy bocsásson nekünk. Menjen, és l je le a kecskéjét, aztán folytassuk utunkat Calcutta felé. - Nagyon, nagyon különös, hogy amikor ön látszólag ésszer bben kezd beszélni, én annál kevésbé értem önt. Sof r, idhar ao! Intett a sof rnek, és elt nt a roggyant kunyhók között. Az úton egyre özönlöttek a menekül k, és belevesztek a távolság és az id ködébe. Az egyéniség meghalt: csak szervezetek voltak, és mozogtak si törvényeknek engedelmeskedve. A Hooghly vize is egyre folyt, és hordta magával a forrásvidékr l a torkolat felé az iszapot, a kotróhajókat marta a rozsda, az artériák elzáródtak, a szürke homokpadok fölött apró pettyes rákocskák integettek egymásnak. Baranyi Gyula fordítása
Brian W. Aldiss - A repül féreg Az utas mélyen elmerült gondolataiban, és észre sem vette, hogy eleredt a hó. Lassan lépegetett, merev és cikornyás öltözéke - réteg réteg hátán, díszítés díszítés hátán - úgy övezte a testét, mint varázslót a köpenye. Az út mély szurdokvölgybe ereszkedett lefelé, és egyre jobban beszorult a magasba mered hegyfalak közé. Többször is már-már úgy t nt, hogy nincs tovább út az irdatlan sziklák között, hogy nincs megoldás a geológiai rejtélyre, és a chthoni viszály örökre kibékítetlen marad; ám egyszerre völgy és törmelékkúp összebeszélt, és meglepetésre új kaput nyitott, s az út vérszemet kapva, vakmer en még mélyebbre vetette magát alá a mindent fölbolydító tömkelegbe. Az utas, akit a felesége Tagmarnak, a világ pedig Argustalnak ismert, kába b völetben követte a természetnek ezt a harmóniáját, annyira áthatotta lelkét a hely leveg je. Olyan er s volt ez a kötelék, hogy a satnya hóesés csak növelte köztük az összhangot.
Bár még csak dél volt, az ég az alkony mély kékszürke fátylát öltötte magára. A Napba megint befészkelték magukat az Er k, és elhomályosították a fényét. Ennélfogva Argustal alig vette észre, hogy bal kéz fel l a réteges és töredezett sziklabástya falán, amelynek a tetejét mérföldnyi magasságban elnyelte a félhomály, mesterséges eredet foltok jelentek meg, és ezzel átlépte az orbéli emberi település határát. Az út következ kanyarulatában egy vándorral találkozott. Egy jókora feny volt ez, mozdulatlanságba merevedve, amíg a világot újból el nem önti a meleg, és meg nem mozgatja a nedvet fás edénynyalábjaiban, s újból megkezdheti lassú cammogását. Az utas néma bocsánatkéréssel végigsúrolta a fa zöld szoknyáját. Ez a találkozás elég volt ahhoz, hogy tudata kizökkenjen a mélaság állapotából. Tudata, amely eddig kiterjeszkedett, és átölelte a környez földi világ nagyszer diszharmóniáját, most ismét összezsugorodott, hogy fölmérje saját helyzetének részleteit, és észrevette, hogy megérkezett Orba. Az út, mintha képtelen volna választani két egyaránt nem valami bizalomgerjeszt szurdok között, kétfelé ágazott, és Argustal a bal oldali elágazásban szoborként ácsorgó embereket pillantott meg. Lépteit feléjük irányította, és némán megállt el ttük, várva, hogy fölfigyeljenek a jelenlétére. Lába nyomába közben belopakodott a nedves hó. Bár Argustalt figyelmeztették rá, ezek az emberek már alaposan el rehaladtak az Új Alak felé. Öten voltak, hosszú koponyanyúlványaikat pelyhes barnás lomb fedte, egyikük csaknem hat méterre nyurgult föl. Ágaikon és sz rzetükön megültek a hópelyhek. Argustal hosszú ideig várakozott, és amikor úgy ítélte meg, hogy a délután is a végét járja, elfogta a türelmetlenség. Kezét a szájához emelte, és nagy b szen rájuk üvöltött: - Hejhó, Or faemberei, ébredjetek föl faálmotokból, és szóljatok vélem! A nevem a világ számára Argustal, és Talembilba, otthonomba tartok, ahol a tengereket rózsásra festi a tavaszi plankton. Alkatrészre van szükségem a paramintázómhoz, kérlek, rázzátok hát meg magatokat, és szólaljatok meg! Elállt a hó, és perzsel es mosta el a nyomait is. Újból kisütött a nap, ide a szurdok mélyére azonban nem ért le torz tekintete. Az egyik emberi alak megrázta az ágait, vízcseppekkel permetezve be a környezetét, és szóláshoz készül dött. Ez egy kisebb ember volt, nem több három méternél, és még mindig kiütközött rajta si f eml s-testalkata, amelyet talán már kétmillió évvel ezel tt elkezdett levetk zni. Csupasz testének göcsei és örvei között még felismerhet volt a száj; ez most szólásra nyílt, és ezt mondotta: - Szólunk hozzád, Argustal-a-világ-számára. Mi vagyunk az els majomemberek, akik hosszú id óta erre járunk. Légy hát üdvözölve, noha megzavarod új eszméket fürkész mélázásunkat. - És találtatok új eszméket? - kérdezte meg Argustal szokásos merészségével. - Bizony. Ám jobb, ha a vezérünk mondja el ezt néked, ha úgy ítéli jónak. Argustal csöppet sem volt meggy dve róla: hogy kívánja-e meghallgatni az új eszmér l szóló fejtegetést, ugyanis a faemberek hírhedtek voltak érthetetlenségig fajuló mellébeszélésükr l. Az ötök között azonban kisebb mozgolódás támadt, mintha kósza szell borzolná az ágaikat, így hát várakozásra készen letelepedett egy k re. A maga kérését olyannyira fontosnak érezte, hogy minden akadály semmivé törpült az útjában. Megéhezett, ám a vezér még mindig hallgatott. Vadászni indult hát, és a fatörzsek alatt lustán ugráló lárvákat fogott, a patakban elkapott egypár apró halacskát, a patak partján növ bokrokról pedig leszedett egy marékra való mogyorót. Leszállt az est, mire a vezér megszólalt. Hangszálai beszorultak magas, bütykös-csomós testébe, ezért csak úgy tudott beszédhez hasonló halk, suttogó hangot gerjeszteni, hogy ágai behajlításával legvékonyabb ágacskáit a szájnyílása elé helyezte, és átfújt közöttük. Ez a mozdulat furcsamód az ajkai elé vont ujjai közül rebeg szende leányzóhoz tette hasonlóvá. - Valóban új eszmére találtunk, ó, Argustal-a-világ-számára, ám lehetséges, hogy az meghaladja a te megért -, avagy a mi kifejez készségünket. Felfogtuk, hogy létezik egy id nek nevezett dimenzió, és ebb l levontunk egy következtetést. Az id dimenziót az alábbi egyszer szavakkal tesszük érthet vé el tted. Tudjuk, hogy minden dolgok olyan régóta élnek a Földön, hogy eredetüket elnyelte a feledés. Amire emlékezni tudunk, az abból a ködbe vesz dologból szivárog föl a jelen pillanathoz; ez az az id , amiben élünk, ám amit úgy szoktunk fölfogni, mint magát az id t. Mi, Or emberei, azonban úgy okoskodtunk, hogy ez nem helyes. - Az id let nt távolában egyéb múlt id k is lehetségesek - szólt közbe Argustal -, ezek azonban számunkra nem léteznek, mivel nem érinthetjük meg ket úgy, mint a saját múltunkat. Mintha el sem hangzott volna ez a megállapítás, az ezüstös suttogás folytatódott: - Mint ahogy egy hegy kicsinek látszik egy másik hegy tetejér l, saját múltunk dolgai is, amelyekre visszaemlékezünk, eltörpülnek a jelenb l szemlélve. De tegyük föl, hogy mi visszatérünk abba a múltba, és onnan tekintünk el re ebbe a jelenbe. Semmit sem fogunk látni, holott tudjuk, hogy az létezik. Ebb l pedig mi azt a következtetést vonjuk le, hogy a jöv ben még több id létezik, jóllehet nem láthatunk belé. Hosszú ideig csak az éjszaka csöndje élt, amit végül is Argustal tört meg: - Nos, én nem látom ezt valami nagyszer okoskodásnak. Hiszen tisztában vagyunk vele, nemdebár, hogy ha az Er k is úgy akarják, holnap is ragyogni fog a nap.
Most a kis faemberke beszélt, aki els nek szólalt meg: - A "holnap" azonban csak verbális id . Mi viszont rájöttünk, hogy a holnap a dimenzionális id ben is létezik. Már ma is valóságos, mint ahogy valóságos a tegnap. "Szentséges szellemek! - gondolta Argustal -, kellett nekem belebonyolódnom a filozófiába!" Fennhangon azonban ezt mondta: - És áruljátok el, milyen következtetésre jutottatok ebb l? Megint a hallgatás, mígnem a vezér összevonta ágacskáit, és suttogni kezdett ág-ujjai nyalábja mögül: - Bebizonyítottuk, hogy a holnap nem jelent meglepetést. Ugyanolyan változatlan, akár a ma vagy a tegnap, csupán egy újabb lépés az id ösvényén. Ám a mi értelmezésünk szerint a dolgok változnak, nem igaz? Te is így érted, ugyebár? - Természetesen. Ti magatok is változtok, nem? - Amint mondád, jóllehet többé nem emlékszünk el bbi mivoltunkra, olyan parányivá zsugorodott az a múltak távolában. Tehát: ha az id egy és ugyanazon min ség , akkor nem is változik, és nem is idézhet el változást. Tehát: van a világon egy ismeretlen másvalami, ami okozója a változásnak! El-elhaló suttogásukban így támasztottuk föl a világra a b nt. A sötétség álomra ingerelte Argustalt. A vezér faember engedelmével fölmászott annak ágai közé, és mély álomba szenderült, s csak akkor ébredt föl, amikor a hegyek fölötti égszelvényre visszatért a hajnal, és lesz dött rejtekhelyükre. Argustal leugrott a földre, levetette küls ruházatát, és elvégezte szokásos testgyakorlatait. Utána ismét az öt lényhez fordult, beszélt nekik a paramintázójáról és arról, hogy bizonyos kövekre van szüksége. És bár kétséges volt, hogy azok megértették a szándékát, megadták neki az engedélyt, és körbefürkészte az egész környéket a k után, érzékei kósza szell ként végigmatatták a környék minden zegét-zugát. A szurdok távoli végét k omlás zárta el, a patak azonban utat talált magának a törmelék rései között egy még mélyebb szakadék felé. Argustal nagy üggyel-bajjal fölkapaszkodott a k halomra, és egyszerre egy h vös és nyirkos szorosban találta magát, amely alig volt több keskeny résnél a hegység gigászi combjai között. Fölül a számtalan sziklapárkánnyá tagolt hegyoldalak között csak keskeny csíknak látszott az ég, és alig sz dött le némi világosság. Argustal azonban jóformán föl sem pillantott. Követte a patakot, egészen addig, míg az egy helyütt be nem bújt a sziklába, és örökre el nem t nt szem el l. Évezredek során, amióta ezzel foglalkozik, olyan szakértelemre tett szert, hogy szinte beszéltek hozzá a kövek, és még sohasem volt ilyen bizonyos benne, hogy rábukkan a nagyszabású terve számára alkalmas k re. És lám, ott is van. Éppen hogy kilátszik a vízb l, a fels oldala fényesre csiszolva. Ahogy kiszabadította a kövek meg a kavicsok közül, és fölfordította, észrevette, hogy az alsó fele kissé egyenetlen, mintha sima ínyb l fekete fogak n nének. Meglep dött, ám amikor leguggolt, és alaposabban szemügyre vette, rájött, hogy a paramintázójához éppen ilyen egyenetlenségre van szüksége. Egy szempillantás alatt megvilágosodott el tte a terv következ lépcs je is, és el ször látta maga el tt teljességében az egész m vet. A látomás nyugtalansággal töltötte el, és felvillanyozta t. Csak ült ott, tompa ujjaival átfogva az egyenetlen-sima követ, és maga sem tudta, miért, Pamitarra, a feleségére gondolt. A szeretet meleg hullámai öntötték el a testét, elmosolyodott, és összevonta a szemöldökét. Mire föltápászkodott, és kikecmergett a sziklahasadékból, sok mindent megtudott az új k l. K látó szemével visszakövette a messzi múltba, amikor még jóval nagyobb volt a jelenleginél, amikor el kel helyet fogfalt el egy hegy tetején, arcikor elnyelte t a hegy gyomra, amikor kiköpte a hegy, és lezúdította, hogy egy sziklaágy szürke tagjává váljék, amikor ez a sziklaágy még iszap volt, amikor az iszap még finom vulkáni hamuként es zött alá a belélegezhetetlen leveg n át, és a messzi és ismeretlen langyos tengerekben leülepedett. Gyöngéden elrejtette a követ ruházata egyik nagy zsebében, és ugyanazon az úton, arcelven jött, visszaevickélt. Az ori ötökt l búcsút sem vett. Azok némán álltak ott, összefonódott ágakkal, és tovább álmodták álmukat a változás sötét b nér l. Sietve hazaindult, el bb O-Crotheria határvidékén vágva keresztül, majd Tamián át, ahol csak sarat taposott a Iába. A legenda szerint Tamia egykor termékeny táj volt, és pettyes halak ficánkoltak az erdei patakokban - mára azonban mindent leigázott a sár, az a néhány falu is égetett sárból épült, az utak szárított sárból, az égnek is sárszíne volt, és az a pár ember is, aki a maga sáros okánál fogva itt ütött tanyát, szinte minden vállszarvát elveszítette, és olyan benyomást keltett, minta maga is sárrá löttyedt volna szét. Az egész tájon nem lehetett találni valamirevaló követ. Argustal összetalálkozott egy fával, név szerint Száradó-csatorna-parti-Dáviddal, aki maga is hazafelé igyekezett. Tamia végeláthatatlan barnasága olyan nyomasztóan hatott rá, hogy fölkéredzkedett a fa ágai közé, és azzal vitette magát. Ez vén volt és göcsörtös, ágai és gyökerei egyaránt töpörödöttek voltak, és hörg szótagonként préselte ki magából szerény ambícióit. .Miközben igyekezett emlékezetében tartani az egyes szótagokat, amíg a következ re várt, Argustal megfigyelte, hogy Dávid ugyanúgy adott hangot, mint Or népe általában: fütyül ágacskákat tömködött a törzsén lev nyílásba, ám miközben úgy t nt, mintha a faemberek lassan lemondanának saját hangszálaik használatáról, addig az emberfa mintha éppen most fejlesztene ki valami hangszálféleséget faanyaga rostos állományából, ezért érdekes problémaként vet dött föl, hogy vajon melyik kapta az indíttatást a másiktól, melyik utánozta a másikai,
avagy - mert ez is lehetséges volt, mivel mindkét változat nagyon és magánakvalónak t nt -: mindkett egymástól függetlenül alakult a perverzitás tükörképévé. - A mozgás a legf bb szépség - mondta Száradó-csatorna-parti-Dávid, s a Nap sok-sok fokot megtett a sáros égbolton, mire ez sikerült neki. - A mozgás énbennem lakozik. A f idben nincsen semmi mozgás. Semmi mozgás nincs a földben. Minden, ami a földben van, mozgás nélküli. A föld nyugalomban hever, és a talajban nyugodni annyi, mint nem lenni. A szépség nem a földben lakozik. A föld fölött van a leveg . A leveg és a föld mindeneknek szül anyja, és magam is leveg l és földb l vagyok. Földb l és leveg l levé, ám egyedül leveg l való leszek. Ahol föld van, ott másik föld is van. A levelek szárnyra kapnak a légben, és velük szárnyalnak az én vágyaim is, ám azok csak egy részét alkotják testemnek, amely fából vagyon. Ó, Argustal, te nem ismered a faág fájdalmait! Való igaz, ugyanis már jóval azel tt, hogy ez a göcsörtös szónoklat véget ért, fölkelt a hold, és leszállt a néma, sáros éj, Argustal pedig, a k vel a zsebe mélyén, mély álomba kuporodott Dávid torz ágai között. Még kétszer szállt rá az álom, még kétszer figyelte kínos-keserves cammogásukat a söpretlen úton, még kétszer bocsátkozott társalgásba a mélabús fával - és mire végleg fölocsúdott, az egész égboltot gyapjas felh foszlányok borították, közöttük át-átkéklett az ég, s elöl lankás dombok sorakoztak. Lehuppant a fáról. Itt f tt. Az úton kavicsok heverlek szerteszét. Örömében nagyot rikkantott. Hálás rikoltozással nekivágott a mez nek. - …n … - hallotta még Száradó-csatorna-parti-Dávid hangját. A mez elenyészett, és átadta helyét a homoknak; kétoldalt éles f lándzsák hasogatták Argustal szoknyáját. Végigkacsázott a homokon. Szíve fölvidult, mert ez már az hazája, ismer sként üdvözölt minden k rakást, amely hébe-hóba az útjába akadt, és árnyékujjával mutatta számára az utat. Egy alkalommal az Er k egyike elröppent fölötte, és egy rémiszt pillanatra éjbe merült a táj, feldübörgött az ég, és nyomorúságos száz csöpp es t hullajtott alá; a következ percben azonban már el is vonult a Nap távoli birodalmába, ki tudja, hová Itt-ott még akadt egy-két állat, még annál is ritkábban madár Különösen itt, Küls Talembil édes sivatagaiban volt kevés a számuk. Az egyik k halmon Argustal mégis megpillantott egy gubbasztó madarat, csuklyás szeméb l millió év veszélye sütött el . Láttára si reflexnek engedelmeskedve meglebbentette az egyik szárnyát, Argustal azonban nagyobbra becsülte annál gyomrában az éhet, hogysem inakkal és tollakkal próbálná eloltani, és úgy látszik, a madár is megsejtette ezt. Közeledett az otthona. Pamitar emléke elevenen égette, s szinte illatnyomként húzta hazafelé. Egy magafajtájával találkozott, egy szinte a földig lelógó vörös maszkot visel majommal; alig méltatták egymást az ismer snek kijáró biccentésre. A puszta horizonton hamarosan megpillantotta a Gornilót, Talembil els városát jelz tömböket. A fekélyes nap végigvonult az égen. Argustal sztoikus nyugalommal áthágott a homokbuckákon, és megérkezett Gornilo fehér tömbjeinek árnyéka alá. Senki sem emlékezett rá - az emlékezés egyike volt azoknak az elveszített dolgoknak, amelyekr l sokan büszkén lemondtak -, milyen tényez k határozták meg Gornilo építkezésének egyes sajátosságait. Gornilo majomemberi város volt, és els lakói, tatán hogy emléket állítsanak még régebbi és szörny séges dolgoknak, rabságba döntötték magukat és az azóta régen kihalt más teremtéseket, s fölhúzták ezeket a hatalmas kockákat, amelyek azóta enyészetnek indultak, mintha végleg belefáradtak volna abba, hogy minden áldott nap körbehordozzák maguk körül az árnyékukat. Az itt lakó majomemberek ugyanazok a majomemberek voltak, akik kezdett l fogva lakták a helyet; most is ugyanolyan fáradhatatlanul ücsörögtek hatalmas emlékkockáik tövében, mint mindig - bágyadtan oda-odavetve egy-egy szót a közeled Argustal felé, mintha követ suhintanának a tó vize fölé -, ám senki sem emlékezett rá, hogyan cipelték ide, ha egyáltalán idecipelték ezeket a kockákat a sivatagon át; az is lehet, hogy ez a feledékenység ugyanolyan örök és elidegeníthetetlen részévé kövült a létüknek, akár a gránit a kockáiknak. A tömbökön túl terült el a város. Egyes fák látogatóba jöttek ide, akárcsak Száradó-csatorna-parti-Dávid, a többség azonban megelégedett a régimódi talajhoz kötöttséggel, és nem izgatta a mozgás. Ezek ágaikat erre döntve, gallyaikat arra hajtva, törzseiket begörbítve, rafinált és folyton változó otthonokkal látták el Gornilo fán lakó népét. Argustal végre megérkezett a város túlsó végén megbúvó házához. Házának neve Cormok volt. El bb megtapogatta, megveregette, megnyalogatta, és csak azután kapaszkodott föl könnyedén a törzs tetején lev nappaliba. Pamitar nem volt otthon. Ez nem lepte meg, s t ünnepélyes hangulatában még csak csalódást is alig keltett benne. Lassan körbesétált a szobán, föl-föltornászva magát a mennyezetig, hagy jobban (ásson, nyelvével-orrával kutatva felesége illó nyomai után. Aztán elnevette magát, és lehuppant a szoba közepére. - Nyugalom, fiú! - mondta. A padlón ülve kiürítette a zsebeit, külön rakva az úton szerzett öt követ. Ültében lehányta magáról a ruháit, élvezetet lelve hanyag mozdulataiban.
Aztán bebújt a homokfürd be. Közben hatalmas, üvölt szél támadt, és a szoba egy szempillantás alatt riasztó szürkébe burkolózott. Kívül imádság hangzott fel, a nép imádsággal ostromolta az Er ket, nehogy könnyelm ségükben megsemmisítsék a Napot. Alsó ajka egyszerre fittyedt az elégedettség és lenézés fintorába: elfeledkezett Talembil imáiról. Hiszen az vallásos város. Messzi távolból idesereglettek a besorolatlanok, vagyis olyan emberek és állatok, akiket a lelkük igaz mivoltukból a bels lényegüket jobban kifejez avítt formákba rángatott, s a végén jobban hasonlítottak céges rég elfeledett vagy kihalt alakzatokra vagy eddig nem létez formákra, és semmi közösséget nem vállaltak semmilyen él lénnyel, kivéve abban a vágyukban, hogy meg rizzék a további romlástól ezt a gennyed Napot. Az illatos homokfürd be merülve, amelyb l csak a feje, egyik térde és keze látszott ki, Argustal szélesre tárta érzékeit a lehetséges jöv el tt, ám a végén csak az jutott eszébe, amir l máskor is gondolkodni szokott ebben a helyzetben - mert akármit is állítanak Or faemberei: a gondolkodás fegyvertára már réges-rég nem kapott új szerutánpótlást -, hogy a Föld legf bb él lényeit, az embereket és a fákat, ilyen fürd ben, ilyen kiszámíthatatlan szélvihar közepette fogta el el ször a változás ingere. Csakhogy a változás maga… vajon régente valamilyen más szél fújt a Földön, ami véges-rég feledésbe merült? Maga sem tudta volna megmondani, miért, de ez a kérdés nyugtalansággal töltötte el. Homályosan megsejtette, hogy az élet nemcsak megelégedettségb l és boldogságból áll; minden lénynek sajátja a megelégedettség és a boldogság; ám vajon ez a két dolog egységet alkot-e, avagy talán csak egyik oldala egy… pajzsnak? Felmordult. Elég az ostoba gondolatokból, vagy el bb-utóbb emberré süllyedsz, agancsokkal a válladon A homokot lesöpörgetve magáról, kikászálódott a fürd l, kisiklott a házából, le a földre, szokatlan sietségében még azzal sem tör dve, hogy magára öltse a ruháját. Tudta, hol találhat rá Pamitarra. A városon kívül rzi nyilván a paramintázót Talembil toprongyos és dühös koldusaitól. Hideg szél fújt, id nként latyakos micsodát vágva az ember arcába, ilyenkor pislogva meg kellett torpanni, és nem nagyon akarózott továbbmenni. Argustal Gornilo zöld és suhogó közepén vágott át, a szerteszét térdepl és durva imát üvöltöz népség között, és fölpillantott a Napra. A fák és felh k között csak foszlányok látszottak bel le. Felszínét foltok és szepl k tarkították, és egy-egy pillanatra teljesen elsötétítették. Mint valami ég , vak szem, úgy szikrázott. Mintha bel le fújt volna a b rt felhólyagzó és a vért megfagyasztó szél. Így érkezett meg Argustal a zöld városon túl, a mocorgó sivatag nyaldosta földdarabkájára, a feleségéhez, Pamitarhoz, akit a világ Miramnak ismert. A szélnek háttal guggolt, sz rös bokái körül éles homokszemcséket kergetett a szél. Néhány lépéssel odébb a koldusok egyike ugrándozott Argustal kövei között. Pamitar lassan fölegyenesedett, s fejér l leoldozta a kend jét. - Tapmar! - kiáltott föl. Tapmar a karjaiba zárta, és fejét asszonya vállába temette. Így csicseregtek-kotyorásztak egymással, és észre sem vették, hogy közben elült a szél, a sivatag elpihent körülöttük, és kivilágosodott a Nap. Az asszony érezte, hogy a férfi teste megfeszül, és lazított az ölelésén. Az titkos jelre elugrott t le, és csaknem vállmagasságban dühösen a közelben ólálkodó koldusra vetette magát. A torz alak elterült a homokban, karjaiból újabb karok n ttek, feje, akár a farkasé, hátsó lábai íveltek, akár a gorilláé, százféle folt-hátán-folt öltözékében volt valami csín. Hempergett és nevetett, és kotkodácsoló hangon kántálta: - Az orgonafa alatt három ember hempereg, és nem hallja, hogy az els nyelve így pereg: "Miel tt a termés mászik, sok-sok kéz-láb hadonászik", ezalatt a másik földborjakkal cicázik, mondd meg, komám, hogy hívják a harmadikat? - T nj el a szemem el l, ostoba, vén varjú! És a vén varjú futtában nevetve visszafeleselt: - Nicsak, Tapmar, aki szólong a semmibe! - és így keverte esztelenül a szavakat, míg a buckákon át maga is el nem t nt a semmiben. Argustal és Pamitar újból egymáshoz fordult, és az er s napfénnyel versengve, egymás arcát fürkészték, mivel mindketten elfeledték már, mikor voltak utoljára együtt, olyan hosszú volt az id , és olyan rövid az emlékezet. Az emlékek azonban lassan-lassan fölelevenedtek. Az asszony orrának lapossága, orrlyukainak lágysága, szemeinek kereksége és barnasága, ajkainak hajlása mind-mind életre kelt benne, mert kedves volt neki, s ennélfogva több volt, mint szép. Míg tekintetük egymáson legelt, gyöngéd szavakat váltottak egymással. És Argustal lelkébe fokozatosan belopakodott az a más valami, amit a pajzs sötét oldalán megsejtett: szerelmesének arca ugyanis másvolt, mint azel tt. A szemei körül, f leg alattuk, árnyékok jelentek meg, és a szája sarkától is halovány ráncok ágaztak szét. És az alakjában is nem több-e a függ leges vonal, mint a vízszintes? Nyugtalansága szétfeszítette, és kikívánkozott bel le, ám képtelen volt megfelel szavakba önteni, és az asszony, úgy látszik, meg sem értette, vagy ha megértette, nem jutott el a tudatáig, mert egyszerre izgatottság fogta el, és a férfi kénytelen volt abbahagyni a faggatózást, s hogy nyugtalanságát elrejtse, a paramintázóra terelte a szót. Ez vagy másfél kilométernyire nyúlt el a homokban, és több lábnyira kimagasodott bel le.
Argustal minden egyes hosszú kirándulásáról sosem hozott magával többet, mint öt követ, mégis több százezret vagy talán milliót is összehordott már ide, és gondos mintákba rendezte ket, hogy senki emberfia, még maga sem tudta áttekinteni egyetlen helyr l az egész rendszert. Sok k különböz magasságban karó vagy oszlop tetején díszelgett, a többi a földön hevert, és Pamitar gondosan távol tartotta t lük a port meg a vad embereket; a földön hever k közül egyesek magányosan, mások csoportosan, csak Argustal számára ismert alakzatokban voltak elrendezve - ám maga is attól tartott, hogy a következ napnyugta is leszáll, amíg újból föleleveníti a fejében az egész mintázatot. De lassan kezdett megvilágosodni el tte, és maga is csodálkozott, milyen élesen kirajzolódik el tte az a kacskaringós és kitér kkel zsúfolt útvonal, amelyet Or faembereinek a völgyében végigcsinált, és megnyugodva vette tudomásul, hogy még nem felejtette el, hogyan építse be a most hozott köveket e szerint a minta szerint az egész rendszerbe, és ezzel befejezze a paramintázót. És a felesége arcán a ráncok: ezeket is bele tudja-e vajon illeszteni a mintába? Volt valami értelme vajon annak, amit az a koldus varjú károgott, hogy a semmit szólongatja? És… és… ez a szörny és: a semmi fog-e vajon válaszolni neki? Hajoltában megragadta a felesége karját, és visszasietett vele a lombtalan fa magasában megbúvó házukhoz. - Tapmarom - mondta az asszony aznap este, gyümölcstál-vacsorájuk közben -, jó, hogy visszatértél Gornilóba, mert a várost, mint egy öreg folyómedret, benövik az álmok, és én félek. A férfit erre titkon elfogta a riadalom, mivel az asszony által használt kép jól illett az arcán újonnan megjelent ráncokhoz, ezért a szándékoltnál szelídebb hangon kérdezte meg t le, milyen álmokról beszél. Az asszony arcára különös kifejezés ült. - Az álmok s ek, akár a prém, olyan s ek, hogy elszorítják a torkomat, és alig tudok beszámolni róluk. Múlt éjjel álmomban olyan vidéken jártam, ahol a távoli látóhatárig mindent s sz r borított, és mindenünnen sz r sarjadt és hajtott, és a sz rnek komor r tesbarna és szürkésbarna és fekete és csillogó kékesfekete színe volt. Próbáltam föloldani ezt a különös anyagot göcsörtös fák ismert alakzataivá, ám minden hiába, magam pedig… álmomban eszembe jutott a szó: gyermekké váltam. Argustal a város s növényzetére fordította a tekintetét, és úgy mondta: - Ezek az álmok, Pamitar, talán nem a városéi, hanem csak a tiéid. Mi az, hogy gyermek - Tudomásom szerint a valóságban ilyen nincs, álmomban azonban a gyermek, aki én voltam, kicsi volt és üde, mozdulataiban pedig egyszerre volt virgonc és ügyetlen. Idegen volt számomra, mozdulatai és gondolatai nem az enyéimek - mégis minden ismer s volt, én voltam az, Tapmar, én voltam az a gyermek. És most éberen egyre bizonyosabb vagyok benne, hogy valaha én is voltam olyan, hogy gyermek. A férfit hirtelen elöntötte a düh, és ujjaival a térdét csapkodta, és a fejét kapkodta. - Ez a te gonosz titkod, Pamitar! Abban a pillanatban, hogy megpillantottalak, éreztem, hogy bujkál benned valami! Leolvastam az arcodról, amely gonosz vonásokat öltött! Hiszen tudhatod, hogy életed évmilliói alatt sohasem voltál más, mint Pamitar, és az a gyermek bizonyára egy gonosz szellem, amely megszállt téged. Most aztán bizonyára magad is gyermekké változol! Pamitar felvisított, és a férfi felé dobott egy gyümölcsöt, amelybe éppen beleharapott. Ez egyesen elkapta a kezével, miel tt még hozzácsapódott volna. Lefekvés el tt ideiglenesen békét kötöttek egymással. Azon az éjjelen Argustal is azt álmodta, hogy maga is kicsi volt és gyámoltalan, és alig volt képes megbirkózni a nyelvvel; szándékai, akár a nyíl, a célja tiszta és világos. Teste verejtékben úszott, és minden ízében remegett, amikor fölriadt, mivel ráébredt, hogy mint az álmában, a valóságban is gyermek volt valaha. És ez jobban megrendítette, mint a betegség. Amikor megkínzott tekintetét kifelé irányította, látta, hogy az éjszaka, akár a színjátszó selyem, az ég sötétkék kupoláját fény és árnyék tarkázza be, ami arról tanúskodik, hogy az Er k vigadoznak a Nappal, mialatt ez a Föld belsejében rója az útját; és Argustal a saját útjaira gondolt a Földön, Orra meg a faemberekre, akik egy ismeretlen valamir l susogtak, a változás szül anyjáról. -- k oltották belém ezt az álmot! - dünnyögte. Rádöbbent, hogy a csontjai mélyén ott munkál a változás; valaha is ilyen gyermeknek nevezett parányi, sovány idegen valami volt, meg a felesége is, és talán a többiek is. Újból fölidézte magában azt a parányi jelenést, a póklábaival meg vékonyka hangjával, és a rémület megfagyasztotta a szívét; nyögdécselni kezdett, és az éjszaka jó része ráment, mire Pamitar gyengéd szeretete nagy nehezen lecsillapította. Leverten és sápadtan hagyta magára az asszonyt. Magával vitte az útközben gy jtött köveket, az Or völgyéb l való különös alakút meg azokat, amelyeket korábban szedett föl. Szorosan magához szorítva ket, vágott át a városon kiterjedt m véhez. Hosszú ideje ez volt a f foglalkozása, és ma befejezi a régi tervét; mégis valahogy nyomorultul és bizonytalanul érezte magát, mivel már azt sem tudta volna megmondani, miért kötötte le t annyira ez az ügy. Valami beléje fészkelte magát, és kiölte bel le az elégedettséget. A pacamintázó belsejében ott találta a koldusforma embert, amint bozontos fejét egy kék kövön nyugtatta. Argustal túlságosan kedveszegett volt ahhoz, hogy elkergesse onnan. - Mint ahogy a köveid szavakat formáznak, a szavak kövekként koppannak! - kiáltotta a különös teremtmény. - Összetöröm a csontjaidat, te vén varjú! - vicsorgott Argustal, magában azonban elgondolkozott a gonosz
varjú szavain meg azon, amit az el nap mondott arról, hogy Argustal a semmibe szól, minthogy Argustal senkivel, még Pamitarral sem beszélt a m ve céljáról. S t, saját maga sem jött rá, mi célt szolgál ez az építmény egészen két vagy három - talán négy? - utazással ezel ttig. A minta eleinte nem volt semmi egyéb, mint egy minta (valótan úgy volt?), és csak jóval kés bb kezdett célt ölteni a rögeszméje. Id be telt, amíg pontosan elhelyezte az új köveket. Akárhová lépett is Argustal terjedelmes m vében, a vén varjú egyre követte t, hol két lábon, hol négykézláb. Több bámészkodó is odasereglett a városból, az építmény belsejébe azonban egyikük sem merészkedett be, és Argustal csak parányi gyufaszálaknak látta ket a szeme sarkából a távolban. Egyes köveknek érintkezniük kellett, másoknak nem. És ó csak ment, meg-megállva, le-lehajolva, követve a nagyszabású mintát, amelyr l most már tudta, hogy egyetemes törvényt fejez ki. A feladat olyasféle esztétikai kábulatba ringatta, mint amilyet az ori labirintusban érzett, csak most sokkal intenzívebben. A varázs csak akkor tört meg, amikor a vén varjú néhány lépéssel odébb normális hangon, és nem a szokásos kántálásával megszólalt. A vén varjú azt mondta: - Emlékszem rá, amikor a legels követ elhelyezted itt, akkor még gyermek voltál. Argustal kiegyenesedett. Végigfutott rajta a hideg, bár a gyomorbajos Nap fényesen t zött. Nem találta a hangját. Tekintete a koldus fekete homloka alatt megbúvó, gennyed szemekre tévedt. - Te tudsz róla, hogy valaha én ilyen fantom, ilyen gyermek voltam? - nyögte ki. - Mi mindannyian fantomok vagyunk. Mindannyian gyermekek voltunk. Mint ahogy lé van a testünkben, úgy volt egykor kevés az óránk. - Vén varjú, te egy másik világról károgsz, nem a miénkr l! - Úgy van, úgy van. Csakhogy az a másik világ egykor a miénk volt. - Nem igaz! Nem úgy van! - Mondd meg ezt a gépezetednek! Annak nyelve k böl van, ezért nem képes hazudni, mint az enyém. Fölkapott egy követ, és a vénség felé dobta. - Ezt fogom tenni! Most pedig takarodj a szemem el l! A k az öregember bordáit találta el. Fájdalmasan felnyögött, és bakkecskeként ugrálni kezdett hátrafelé, megbotlott, majd föltápászkodott s elrohant, a kezeivel hadonászva, hogy szinte minden emberszer ségét elveszítette. Átfurakodott a bámészkodók között, és elt nt. Argustal egy ideig ott maradt guggolva, és megpóbált rendet teremteni a fejébe tolakodó gondolatok között, amelyek annál er szakasabban gyötörték, minél inkább próbált megszabadulni t lük. A benne dúló vihar eltorzította az arcát, akár a Napot a pusztító kór. Amikor a végén meggy zte magát, hogy nincs más hátra, mint befejezni a paramintázóját, még mindig remegett az új fölismerést l: anélkül hogy megértette volna, miért, tudta, hogy az új fölismerés le fogja rombolni a régi világot. Már minden a helyén volt, kivéve az Orból hozott különös alakú követ, amelyet most a feje és a válla közé szorítva cipelt. El ször döbbent rá, micsoda gigantikus építményt is hozott létre. Ez a felismerés a dolog minden indulat nélküli, hideg tudomásulvétele volt csupán. Argustal maga sem volt már több, mint apró, gördül kavics a hatalmas labirintus folyosóin. Minden egyes k nek megvolt a maga id beli jelentése és térbeli helye; mindegyik más-más feszültséget, más-más kort, más-más h mérsékletet, anyagot, elemet, formát, intenzitást képviselt. A kövek együtt a Föld anagrammáját adták, annak egész összetételét és folyamatosságát. Az utolsó k pusztán az egész dinamizmus fókuszpontja volt, és ahogy Argustal ott ment a vibráló árkádok alatt, ez a dinamizmus most a tet fokára hágott. Fülével hallotta, amint egyre emelkedett. Megállt. Majd elindult az egyik irányba, aztán a másikba. Rájött, hogy nem egy, hanem ezernyi fókuszpont létezik, attól függ en, hogy hol van és milyen irányba mutat a kulcsk . Nagyon csendesen így szólt: …hogy a félelmeim beigazolódjanak… És körülötte válaszolt a k hang, csendesen, el bb dadogva, aztán egyre tisztábban, mint amely régt l fogva ismeri ugyan a szavakat, de nem volt alkalma gyakorolni ket. - Te… - Csend, aztán folyamként áradnak a szavak: - Te ó te vagyol féreg te vagyol beteg láthatatlanul fölemelkedél. Üvölt viharban vagyol a viharban. Féreg vagyol te rájövél ó fölemelkedél beteg vagyol és rájövél röpül az éjszakában feküvértek bíbor életed elpusztítják. Ó ó fölemelkedél beteg vagyol! A láthatatlan féreg a láthatatlan féreg aki röpül az éjszakában az üvölt viharban rájött vele - rájött vele bíbor örömöd ágyára… és az sötét titkos szerelme az sötét titkos szerelme el fogja pusztítani a te életedet! De Argustal már rohanvást rohant arról a helyr l. Pamitar karjaiban sem talált több vigaszra. Ott kuporgott fönn, magába roskadva, az ágak ketrecében, a repül féreg azonban ott mardosott a bens jében. Aztán egyszer csak elhúzódott az asszonytól, és kifakadt: - Ki hallott ilyen szörny séges hangot? Nem tudok többé a világmindenséggel szólni. - Honnan tudhatod, hogy az a világmindenség volt? - próbálta az asszony tréfára fogni a dolgot. - Mért akarna a világmindenség szóba állni a kis Tagmarral? - A vén varjú azt károgta, hogy én a semmibe beszélek. A semmi pedig a világegyetem, ahová a Nap elrejt zik éjszakára, ahová az emlékeink elrejt znek, ahová a gondolataink elillannak. Nem tudok beszélni
hozzá. Meg kell találnom a vén varjút, és beszélnem kell vele! - Csitt, egy szót se többet, hagyd a kérdéseket! Akármit fedezel is föl, csak nyomorúságot hoz rád! Nézz rám: már szemet sem vetsz a te szegény feleségedre! Mért fordítod el t lem az orcádat? - Még ha a semmit bámulom is az elkövetkezend örökkévalóságon át, akkor is rá kell jönnöm, mi gyötör bennünket! Gornilo közepén, ahol a besorolatlanok közül sokan laktak, megkövesült zsákok módjára csupasz fatörzsek meredtek föl a földb l, s azok üregeiben, hajlataiban és göcsörtös ágain öreg, hontalan vándorok találtak szállásra. Napkeltekor itt lelt rá Argustal a vén koldusra. Az öreg legény kínkeservesen elnyúlt egy csorba fazék mellett, és valamilyen szövött ruhadarabot terített magára. Próbált kitörni parányi cellájából, Argustal azonban megragadta a torkát, hogy mozdulni sem tudott. - Vén varjú, a tudásod kell nekem! - Kereskedj a vallási embereknél, azok többet tudnak nálam! Argustalnak ez szöget ütött a fejébe, de csak alig észrevehet mértékben engedett ujjai szorításából. - A markomban vagy, beszélned kell! Tudom, hogy a tudás fájdalom, de a tudatlanság is az, ha egyszer megérezzük a jelenlétét. Beszélj nekem a gyermekekr l meg a tettekr l! A vén varjú, mint akit Iáz gyötört, megvonaglott Argustal szorításában. Nagy nehezen kinyögte: - Amit én tudok, az semmi, nem több, mint egy f szál a mez ben. És a messzi múltak is olyanok, mint a szálak. A messzi múltak erdején át jött el az a sok test, amely most benépesíti a Földet. Akkor is, mint most, nem volt új test. Egykor azonban… még azoknál a rég múlt id knél is régebben… - Hogyne érteném meg. - Tudós vagy! A rég múlt id k el tt más id k voltak, és akkor… akkor gyermekek voltak meg különféle dolgok, amelyek nincsenek többé, sok-sok állat és madár meg parányi lények, amelyek törékeny szárnyaikon nem jutottak messzire… - Mi történt, vén varjú? Miért változott meg minden? - Emberek… tudósok… kifürkészik a testek nedveit és mindent és mindenkit, fát és embert örök élettel ruháznak föl. Azóta vagyunk mi, hosszú-hosszú id óta, hogy már réges-rég elfelejtettük, mi is történt akkor. A szaga olyan volt, mint a poshadt lepénynek. Argustal azt kérdezte t le: - És most miért nincsenek gyermekek? - A gyermekek kicsiny feln ttek. Mi olyan feln ttek vagyunk, akik gyermekekb l n ttünk azzá. De azokban a nagyszer , régi id kben, még miel tt a tudósok megjelentek volna a Földön, a feln ttek gyermekeket teremtettek. Hasonlóképpen az állatok meg a fák is. Az örök élettel azonban ez nem lehetséges: a testnek azok a gyermekteremt részei rövidebb élet ek, mint a k . - Ne szólj a kövekr l! Így hát örökké élünk… Te vén rongyoszsák, te… te emlékszel még arra, amikor gyermek voltam? A vén rongyoszsák azonban a földet verdeste, habzott a szája, mint aki transzba csigázza magát. - Hétszín orgonavirág, még annál is rosszabb: magamra is emlékszem mint gyermekre, futottam, mint a nyíl, leveg , mindenütt friss, rózsás leveg , rült vagyok, mert emlékszem! - És siránkozni és üvöltözni kezdett, és körös-körül a többi kivetett is kórusban vele jajongott: - Emlékezünk, emlékezünk! - akár igaz volt, akár nem. Iszonyatos vonításuk késként hasogatta Argustal oldalát. Kés bb föl-fölrémlett el tte a városon keresztül, árkon-bokron, úton-falon át való rémült rohanása, amely már akkor is olyannak t nt, mintha lázas képzelete játszott volna vele. Amikor végre zihálva leroskadt a földre, fogalma sem volt róla, hol van, és minden a semmibe olvadt el tte, amíg a hitbuzgó jajongás el nem ült. Ekkor jutott el a tudatáig, hogy hatalmas építménye közepén fekszik, arcát az Orból hozott kövön nyugtatva. És ahogy mindez megvilágosodott el tte, a hatalmas építmény, anélkül hogy szólott volna hozzá, beszélni kezdett körülötte. Egy új gyújtópontban feküdt. A hang is új volt, s amilyen fojtott volt a korábbi, ez olyan rideg. Szinte fagyos szélként suhant el fölötte. - Nincs hervadhatatlan virág a sírnak ezen az oldalán, ó Argustal, és a legforróbb szerelemmel rebegett név is elnémul egyszer. Az X kísérlet örök élettel ruházott föl minden él lényt a Földön, ám az örökkévalóságot is megtépázza a vég, és gyötri az elmúlás. A régi életnek megvolt a gyermekkora és az alkonya, az újból azonban hiányzott ez a törvény. Csak sok-sok évezred múltán lelt rá a magáéra, az egyes elmékb l merítve indítást. Az ember nem volt, hanem lett; a fa is az, amivé lett. Argustal fölemelte fáradt fejét k párnájáról. A hang - mintegy válaszul e parányi mozdulatra - megváltoztatta magasságát és színét. - A jelen egyetlen hangjegy a zenében. Ezt a hangot nem lehet többé kitartani. Meg lelt kérdéseidre azért lelsz rá, ó, Argustal, mivel az akkord alacsonyabb hangzatra süllyedvén, fölébreszt téged a halhatatlanság bíbor öröméb l. Amit te meglelsz, mások is meglelnek, és többé senki sem lehet érzéketlen a változásra. Még a halhatatlanságnak is vége szakad egyszer. Argustal fölegyenesedett, és eldobta az Orból való követ. Ez lehullott, tovagördült, és gurulásával fenséges kórust gerjesztett föl.
Az egész Föld felébredt, és nyugati szél támadt. Argustal megindult, és látta, hogy a város hitbuzgó népsége is vonulni kezd, a Napban fészkel hatalmas er k is éjféli szárnyukra kapnak, fölserkennek a csillagok, és minden fenséges dolog életre kel, mint soha még. Argustal azonban ernyedten lépegetett lapos majomlábain, vissza Pamitarjához. Végre nyugalmat talál annak karjai közt. Nagyon is rövid ideje maradt. Most már megismerte a repül férget, amely befészkelte magát asszonya arcába, a magáéba, minden dologba, még Or faembereibe is, a nagy, személytelen er kbe is, amelyek megrontották a Napot, de még a világmindenség rejtelmes mélyeibe is, amelynek múló nyelvet adott. Most már tudta, hogy ismét elfoglalta trónját az a Fenség, aki azel tt értelmet adott az Életnek, a Fenség, aki olyan sokáig, ám mégis olyan röpke pillanatig eltávozott a világból, a Fenség, akinek a neve: HALÁL. Baranyi Gyula fordítása
Fazekas László - A táguló világ Világképünk több mint négyszáz éves kopernikuszi fordulata mai szemmel meglehet sen sz k körre, Naprendszerünkre korlátozódott. Hetven évvel ezel tt jól ismertük már a Nap és bolygói paramétereit, világképünk jellemz je ez ideig a szabályosság, a nyugalom, valami különös ünnepélyesség volt. Kopernikusz heliocentrikus világképének megalkotását a távcs tette lehet vé, a kopernikuszi szabályosságnak és ünnepélyességnek az rhajózás és a rádiócsillagászat vetett véget. A világ, ahogy ma ismerjük, gyökeresen különbözik attól, amit hetven évvel ezel tt ismertünk. Látásunk - ha nem is közvetlen, optikai értelemben - kitágult, a Napon és bolygóin túl ma már a galaxist, s t a metagalaxist is átfogja. Tízbillió évenként - mondják csillagászaink - megkétszerezi kiterjedését. E tágulás közben galaxisunkban, de a t lünk legtávolabb es galaxisban is változások mennek végbe, szinte a "szemünk láttára". A kopernikuszi szabályosságnak, nyugalomnak és ünnepélyességnek mindenkorra vége. Csillagászaink útmutatásait követve, világképünk átformálása, újraalakítása közben különös ellentmondásba keveredünk. A világegyetem fejl désének mértékegysége a billió év, ugyanakkor olyan jelenségeket figyelnek meg a szakemberek, amelyeket "hirtelen", "robbanásszer " átalakulásnak, változásnak neveznek. Ezt az ellentmondást a "kritikus pont" gondolata oldja fel. A kozmikus tárgyak fejl désében, mely billióéves nagyságrendben történik, bekövetkezhetnek "pillanatok", "kritikus pontok", amikor a tárgy labilissá, változóvá lesz, s ezt a hirtelen változást nyomon követhetjük, mert új világképünk kialakítását a spekuláció helyett egyre inkább a megfigyelések eredményeire alapozzuk. Arra a kérdésre azonban, hogyan keletkeztek a csillagok és bolygóik, melyet még a spekulatív kozmogónia vetett fel, ma sem tudunk egyértelm választ adni, de kétségeink is sokkal közelebb vittek bennünket a valósághoz, mint a korábbi spekulatív hipotézisek. Kezdjük ott, hogy a kozmikus ködök ritkábban fordulnak el a világegyetemben, mint a s bb kozmikus tárgyak, bár vannak, akik ezt nem veszik tekintetbe. Sok csillagász abból a feltevésb l indult ki, hogy a kezdeti állapot a köd, vagy ahogy manapság mondják, a gázpor volt. Ebb l a gázporból, ködb l alakultak ki a csillagrendszerek, a csillagok és a bolygók. De feltehetjük a kérdést, vajon valóban a s södés, az integráció-e a kozmikus tárgyak keletkezésének alapja, vagy - ahogy sok megfigyelt és leírt jelenség igazolni látszik - inkább a ritkulás, a dezintegráció? Ez a gondolat ellentmond a nagy Kant eszméinek, melyek felhasználásával Laplace kidolgozta a Naprendszer keletkezésének elméletét. A dezintegrációs elmélet az üstökösök, az aszteroidák és a ködhalmazok megfigyeléséb l született, de más területeken is egyre több olyan jelenséget figyeltek meg, amelyek amellett szóltak, hogy a fejl dés a s állapottól a diffúz állapot felé halad. Meg kell azonban szintén mondanunk, hogy a csillagok (s állapot) és a ködök (diffúz állapot) viszonya két ellentétes módon szemlélhet : 1. Sok fiatal csillag bocsát ki anyagot, feltehet , hogy ez az anyagveszteség a korábbi korszakokban nagyobb mérv volt, így lehetséges, hogy a ködök a csillagfejl dés melléktermékei. 2. Ködök s södéséb l csillagcsoportok keletkeznek. A kit szovjet csillagász, V. A. Ambarcumjan a dezintegrációs fejl dés híve, de elismeri, hogy felfogása vitatott, és nem az egyetlen, kizárólagos lehet ség. Felsorol néhány kozmikus tárgyat, melyek a csillagfejl dés bizonyos fázisait mutatják, ezért megfigyelésük és vizsgálatuk fontos lehet a kérdés eldöntésében. Ezek: a) A Herbig-Haro objektumok, kis ködök, melyekben csomópontok képz dnek, ez az integrációs elméletet látszik igazolni. b) A Fuorok, er teljes átalakulást szenved csillagok, néhány hónap alatt százszorosára n a fényük. c) Üstökös-ködök, közvetlen kapcsolat figyelhet meg itt a ködök és a csillagok között. d) Összetett molekulájú ködök, formaldehidb l, g zb l és nukleáris hidrogénb l állanak, kis tömeg ek, sebességük bizonyítja, hogy kitörésb l származnak. e) Többszörös rendszerek, mint pl. a Trapezium az Orionban.
Fontos azonban a már kialakult csillagok fejl désének megfigyelése is, különösen a csillagcsoportok megfigyelése lehet dönt . Ilyenek: a globuláris és nyílt csoportok; az OB és a T csoportok, amelyek csillagokból és diffúz anyagból állanak; a szuperhalmazok, melyek masszív csillagokból, gázfelh kb l és más alakzatokból állanak, ilyenek a mi galaxisunkban nincsenek, de vannak pl. a Nubecula Majorban; a szupercsoportok, melyek átmér je kisebb az el eknél, f ként galaxisunk közepe táján figyelhet k meg. Ezek tanulmányozásából a következ eredmények születtek: a) A csillagfejl dés ma is zajlik galaxisunkban. b) A csillagok Csoportokban, halmazokban, agglomerációkban stb. keletkeznek. c) A keletkez csillagok nagy része törpe csillag, kezdetben drasztikus, szabálytalan változásokon mennek át, e változások nagy anyagveszteséggel járnak d) A szabálytalan változások korait a kitörések kora követi, ez kb. 10 millió évig tart a Nap méret csillagoknál, a kisebb törpéknél eltarthat 500 milló évig is. e) A nagy fényesség csillagok is hamar változnak, kék óriásból vörössé, majd sárgává válnak. f) Ezután degenerálódik a csillag, ilyen degenerált csillagok a fehér törpék és a neutroncsillagok, ide tartoznak a fel tételezett "fekete lyukak" is. g) A neutroncsillagok, beleértve a, pulzárokat is, talán összekapcsolhatók a szupernova-kitörésekkel, bár itt a fejl dési összefüggések homályosak. E halmazok mintha mind a dezintegráció felé haladnának-mondja Ambarcumjan -, a dezintegráció mértéke azonban változó; különböz mértékeit tekintetbe véve galaxisunk kora nem lehet több tízbillió évnél. Sem a mi galaxisunk, sem a többi galaxis nem fejezett még be egy teljes ciklust, ám a diffúz anyag mennyisége minden galaxisban növekv ben van. A dezintegráció, vagyis a "tágulás" elméletével szemben mégis számos kutató kitart a régi integrációs, "s södési" elmélet mellett, pedig ma olyan ködök, amelyekb l galaxisok formázódhatnának, nem figyelhet k meg. Ezért a "s södés" hívei úgy gondolják, hogy a galaxisok csupán egy bizonyos korban alakulhattak ki. A "tágulás" hívei, köztük Ambarcumjan, a "galaktikus nukleusz", a központi mag aktivitását hangsúlyozzák. A nukleusz aktivitásának speciális esetét a kvazároknál figyelhetjük meg. Ezek központjából óriási mennyiség anyag lövell ki, de nem bizonyított, mi ennek az aktivitásnak a szerepe a környez galaxis létrejöttében és fejl désében Ambarcumjan gondolatmenetét követve összefoglalóan megállapíthatjuk, hogy a kozmoszban hatalmas fejl dési folyamatokat figyelhetünk meg, ám ezeket ma még alig-alig tudjuk egyértelm en leírni és értelmezni. A csillagok, a bolygók keletkezése olyan összetett folyamatok függvénye, melyek nyomon követésére a tudósoknak még hosszú id re lesz szükségük, míg végül talán megértik, s számunkra is megközelíthet vé teszik e folyamatok mechanizmusát. A világegyetem, a távoli tér kutatásának eredményei után forduljunk most saját sz kebb hazánk, otthonunk, a Naprendszer felé. A vezérelt rakéták, az automatikus rszondák lehet vé tették, hogy a Föld közelében és a Naprendszer távolabbi részeiben folyó kutatás közvetlen, m szerekkel mért eredményekkel szolgálhasson, de lehet séget biztosított számos speciális kutatási terület megnyitására is, így pl. bizonyos fizikai folyamatok technológiai megvalósításának, a biológia és a gyógyászat kutatásának az rben, ezenkívül lehet vé vált a Föld megfigyelése távolból, amely els sorban a meteorológia és az energiahordozók felkutatása területén hozott új eredményeket. A földközeli tér kutatása geofizikai rakétákkal kezd dött meg, de a fels légkör paramétereit 150-t l 1500 km-ig a mesterséges holdak adatai szolgáltatták. A légkör összetétele a magasságtól függ en változik, már 100 km-t l kezdve változás figyelhet meg. 200-tól 250 km-ig a molekuláris nitrogén a légkör bázisa, 250-t l 300 km-ig az atomi oxigén, 500-tól 600-km-ig a napaktivitás minimumának éveiben, 1000-t l 1500 km-ig pedig az aktivitás maximumában a hélium és a hidrogén. A Föld ionoszférája 4-5 földrádiusz távolságig terjed. A bolygóközi térben a napplazma-sugárzás (napszél) észlelése volt az els automatikus szondák legfontosabb eredménye. A földmágnességi mez lyukat alkot a napszélben, ez a magnetoszféra. Határai a napszél intenzitásától függenek, a szféra az éjszakai oldalon megnyúlik, mintegy "farka" van. A földmágnesességi farok hossza ismeretlen. A mesterséges holdak lehet vé tették annak megfigyelését, hogy a Föld mágneses övezete nagy energiájú részecskéket (elektronokat és protonokat) fog be. E jelenség kutatása oda vezethet, hogy lehet vé válik a magnetoszféra befolyásolása. A Nap rövidhullámú sugárzásának kutatása a Nap-Föld-kapcsolat szempontjából rendkívül jelent s, információt ad a kromoszféráról és a napkoronáról. A rövidhullámú sugárzás vezérli a Föld termoszférájának állapotát, de az ionoszféráét is. Az e téren elért eredmények f ként a napkitörések (protuberanciák) kutatásából származtak.
A Naprendszer kutatásának története évezredekre nyúlik vissza, az rhajózás azonban lehet vé tette a közvetlen megfigyelést. De nem csupán ez különbözteti meg a mai kutatást a régi asztronómiától, hanem az is, hogy ma már senki sem vonhatja kétségbe, hogy a fizikai törvények, a világegyetem hozzánk legközelebb es részében, a Naprendszerben alkalmazhatók. A naprendszer keletkezésére és fejl désére vonatkozó eredmények távolabbi rendszerekre is átvihet k. Ez a kozmogóniai kutatás egyik alapja, a másik a bolygók légkörének és belsejének kutatása. Végül a rakétatechnika lehet vé tette a Földön kívüli biológiai formák felkutatását is. A mai, a Naprendszerre vonatkozó kozmogónia abból indul ki, hogy Napunk a közepes csillagok közé tartozik. A körülötte lev bolygók és más testek kb. 4-5 billió éve keletkeztek, egy ellaposodó, korong alakú, bolygó el tti, a központ körül kering köd szétszakadása következtében. A Föld-csoport és a távoli bolygócsoport kémiai összetételének különbségeit a ködállapot anyagi differenciáltsága magyarázza. A bolygók létrejötte inkább tekinthet egy hirtelen "katasztrófának", mintsem fokozatos s södésnek. A Holdat már az rhajózás el tt is alaposan tanulmányozták. A legújabb eredmények a Hold látható és sötét felének aszimmetriájára, a Hold-talaj adataira, pl. a "tengerek" és a "felföldek" talajösszetételére, a Hold-sziklák mágnesességére vonatkoznak. A Vénusz és a Mars rhajók általi kutatása h mérsékleti méréseket, a légnyomás és a légkör más paramétereinek megállapítását eredményezte. Kiderült, hogy a Vénusz légkörének f összetev je a szén-dioxid, a nitrogén csupán 2%, az oxigén pedig mindössze 0,1 %. A vénuszi sziklák anyagának elemzése is lehet vé vált a Venera-8 leszállóegysége révén. Megtudtuk, hogy a földi gránithoz hasonló sziklák urániumot, thoriumot és potassziumot tartalmaznak. A Mars "felföldei" és "tengerei" között 10 °C h mérsékleti különbség van. A felszín közelében szén-dioxid, 300-500 km-en atomi hidrogén, a troposzférában 20-30% argon található a légkörben. A Jupiter és a Szaturnusz kutatása is jelent s eredményekkel járt. A Jupiter nagy fénykibocsátása miatt fel kell tételezni, hogy az óriásbolygók rendkívül nagy energiát rejtegetnek mélyükben, mintegy a csillaggá válás határán állanak. További eredményeket els sorban egy orbitális asztronómiai obszervatórium felállításától várhatunk.
