.LAURENCE H. TRIBE.
Az Alkotmány a
cyberspace területén .Jog és szabadság.az elektronikus határ fölött Fordította: dr. Gyulavári Tamás
T
émám az, hogyan „térképezhet√ fel” az Alkotmány szövege és struktúrája a „cyberspace” szerkezetét és topológiáját illet√en. A „cyberspace” kifejezést William Gibson „cyberpunk” újító alkotta, amelyet ma sokan használnak annak a „hely”-nek a leírására — egy hely fizikai értelemben vett falak vagy még inkább fizikai dimenziók nélkül —, ahol a szokványos telefonbeszélgetések „történnek”, ahol a hangposta és az elektromosposta üzeneteket tárolják, visszaés továbbküldik, ahol a számítógép által készített grafikákat továbbítják és átalakítják, interaktív formában. Némelyeket valós id√ben, másokat késleltetve, számtalan felhasználó között, továbbá a felhasználók és maga a számítógép között. Egyesek fantáziavilágok vagy a Gibson Neuromancer cím∫ regényében leírt „látszólagos tények” megjelölésére használják a „cyberspace”-koncepciót, amelyben az emberek lefordíthatják értelmüket számítógépes felületekre, amelyek képesek felfogni és feltárni az információs mátrixot. A „látszólagos tények” egész elképzelése természetesen kissé szokatlan hangot üt meg. Ahogyan Lily Tomlin egyik legemlékezetesebb figurája kérdezte egyszer: „Mi a valóság, ha nem kollektív sejtés?” Egyre inkább olyan emberek dolgoznak ezen a területen, akik osztják a híres megfigyelést, miszerint a valóság túlértékel√dött. Bármennyire így lehet ez, a „cyberspace” kifejezés jelentése egyes felhasználók számára magában hordozza azokat a technológiákat, amelyeken a Szilí-
cium-völgyben dolgoznak , amikor megpróbálják kifejleszteni a „virtuális labdát” a mozgássérültek számára, a számítógépes tervezési rendszert, melynek segítségével az építészek keresztül sétálhatnak az „igazi épületen”, és átalakíthatják, miel√tt még megépítenék, a „virtuális konferenciákat” üzleti találkozók céljára, vagy talán egy szép napon még „virtuális napközi otthonokat kulcsos gyerekek számára” is. A használó egyszer csak bekapcsol egy nagyteljesítmény∫ számítógépes terminálra csatlakoztatott szemüveget, felvesz egy speciális keszty∫t (és talán még más eszközt is), amely ugyanarra a számítógépes rendszerre van kötve, és az ember kicsit hasonlóan néz ki, mint Darth Vader. Lényegében belép egy számítógép által vezérelt, kábítószer nélküli, háromdimenziós, interaktív, a hallucináció korlátlanul kiterjeszthet√ világába, amely a látással, hanggal és érintéssel teljessé lesz — szó szerint lehet√vé téve, hogy a felhasználó keresztül haladjon az információn, és megtapasztalja azt. Én sokkal tágabb értelemben használom a „cyberspace” kifejezést, mint sokan mostanában. Én úgy értelmezem, hogy az felöleli a számítógép által közvetített audió- és/vagy videó- interakciók teljes skáláját, amelyek már széles körben elterjedtek a modern társadalmakban, az olyan, mindenütt jelenvaló dolgoktól kezdve, mint a szokványos telefon, olyanokig, amelyek most kerülnek el√térbe, például a számítógépes hirdet√táblák és hálózatok, mint a
Laurence H. Tribe: The Constitution in Cyberspace. A First Conference on Computers, Freedom & Privacy konferencia megnyitó el√adása, 1991. március 26-án.
165
Laurence H. Tribe
Prodigy vagy a WELL (Elektronikus Világkapcsolat), amelynek központja San Franciscóban van. Témám, tágan véve, ennek a gyorsan terjeszked√ területnek a jelent√sége és hatása alkotmányos rendünkre. Az alkotmányos rend hajlamos feldarabolni a társadalmi, jogi és politikai univerzumot a „fizikai hely” vagy „id√beli közelség” vonalai mentén. Azt a kritikai megjegyzést kell tenni, hogy ezeknek a vonalaknak a formája a „cyberspace” területén vagy megtörik, elhajlik, vagy pedig fokozatosan elhalványodik. A kérdés ebben az esetben akként vet√dik fel, hogy mi történik magával az Alkotmánnyal akkor, amikor a vonalak, amelyek mentén Alkotmányunk meg van húzva, meghajlanak vagy elt∫nnek.
mer√s a bíróság legfiatalabb bírója, mint az √ fiatalabb joggyakornoka számára, kifejtett bizonyos hatást, amikor Scalia bíró fortélyosan segítségül hívta a látszólagos alkotmányos realitást, még ha Scalia bíró nem csinál is szójátékot a látszólagos valóságból. Sejtésem szerint a Szembesítési Klauzuláról alkotott eltér√ véleménye arra kényszerít minket, hogy szembenézzünk a visszatér√ rejtvénnyel: hogyan kellene értelmezni és alkalmazni a két évszázaddal ezel√tt írott alkotmányos rendelkezéseket az állandóan változó körülmények között. Meg kell-e engedni, hogy a jelenkori társadalom technológia által vezérelt költségel√ny megállapítása gyengítse a közvetlen szembesítés régies értékét, amelyet az Alkotmány látszólag gonddal √rzött, mint alapvet√ értéket? Remélem, nem. Ebben a vonatkozásban teljesen egyetértek Scalia bíróval. De az új technológiai lehet√ségek — amelyek segítségével tisztán láthatod a vádlódat anélkül, hogy √ látna téged — módot adnak arra, hogy megkíméljük a vádlót minden kellemetlenségt√l, amelyt√l a vádlót nem lehetett megkímélni a detektívtükör vagy a zártláncú TV kifejlesztése el√tt. El kellene gondolkodnunk azon, hogy a kölcsönös szembesítés, amely során a vádló feltételezhet√en kellemetlenül érzi magát és így kevésbé valószín∫, hogy hazudik, a lényegi értéke-e a Klauzulának. Ha igen, akkor a gyakorlati szembesítést alkotmányos szempontból elégtelennek kell tartanunk. Ha nem — ha a Szembesítési Klauzula lényeges értéke pusztán annak a lehet√ségnek a biztosítása, hogy lásd a vádlódat, amint kimondja: te tetted —, akkor a „látszólagos” szembesítésnek elegend√nek kell lennie. Az új technológiáknak mélyebben el kell gondolkodtatniuk bennünket azon, hogy „milyen értékeket” igyekszik az Alkotmány meg√rizni. Az új technológiáknak nem kellene arra késztetniük bennünket, hogy rugalmasan, valahogy reagáljunk: vagy feltételezve, hogy azok a technológiák, amelyekr√l az Alkotmány megfogalmazói nem tudtak, az √ aggodalmaikat és értékeiket elavulttá teszik, vagy feltételezve, hogy azok az új technológiák valószín∫leg nem tudtak új kiutakat mutatni a régi dilemmákra, és azért nem kellene róluk tudomást venni. Az egy irányban átlátható tükör találó metaforát szolgáltat a feladat leírására, amellyel szembenézünk. Amint a Legfels√bb Bíróság egy más összefüggésben megállapította néhány évvel ezel√tt: „Az itt el√adott tükör-hasonlat azt igényli, hogy megoldása érdekében keresztüllépjünk egy analitikus üvegen”. A világ, amelyben a Hatodik Módosítás Szembesítési Klauzuláját ratifikálták, olyan volt, amelyben „szembesítve lenni” szükségszer∫en egyidej∫ fizikai szem-
A KIINDULÓPONTOK KIJELÖLÉSE
A
hhoz, hogy kindulópontokat felállítsunk, át kell gondolnunk a Maryland kontra Craig esetben meghozott ítéletet, amelyben az Egyesült Államok Legfels√bb Bírósága meger√sítette az államoknak azt a jogát, miszerint egy gyermekkel szembeni er√szakoskodással vádolt személyt úgy állítson bíróság elé, hogy a vádló nem a vádlott jelenlétében tesz tanúvallomást, hanem egyirányúan, azaz zártláncú televízión keresztül. A Hatodik Módosítás, amely természetesen másfél évszázaddal megel√zte a televíziót, kimondja: „Mindennem∫ büntet√ vádemelésnél a vádlottnak joga van ahhoz, hogy az ellene valló tanúkat szembesítsék vele”. O’Connor bíró az öt bíró egyszer∫ többségének véleményeként el√adta, hogy az állam eljárásában megtalálta a helyes egyensúlyt a vádlottnak okozott költségek és az áldozatnak, valamint a társadalom egészének nyújtott el√nyök között. Scalia bíró — akihez csatlakozott akkor a bíróságon a három „liberális” (Brennan, Marshall és Stevens bírók) — nem értett egyet a Hatodik módosítást magyarázó költségel√ny megközelítéssel. ◊ a következ√ket írta: „ A Bíróság meggy√z√en bizonyította, hogy a marylandi eljárás valós érdeket szolgál, és gyakorlatilag megadja a vádlottnak mindazt, amit a Szembesítési Klauzula el√ír (mindent, kivéve a szembesítést). Ennélfogva meg vagyok gy√z√dve arról, hogy a marylandi eljárás virtuálisan, azaz látszólag alkotmányos. Mivel azonban ténylegesen nem alkotmányos, ezért nem értek vele egyet.” Lehetséges, hogy a magasszint∫ technológia, a zártláncú televíziós kontextus, amely ugyanúgy is-
166
Jog és szabadság az elektronikus határ fölött
besítést jelentett, hogy a vádlód megértse, téged vádol. A zártláncú televíziók és az egyirányban átláható tükrök mindezt megváltoztatták, megkett√zve a szembesítés két dimenzióját, megváltoztatva az információ átadás feltételeit, s ez sokféleképpen jellemz√ a cyberspace-re. Mit jelent ez a fajta elmozdulás az alkotmányos analízis tekintetében? Az egyik szokásos reakció, hogy úgy kezelik a mintát, mint ahogy az az új technológia megjelenése el√tt létezett (a példa, amelyben „A”-t tenni szükségszer∫en magában foglalta „B”t tenni, mint lényegileg önkényeset, vagy véletlent). Figyelembe véve ezt a megközelítést, ha egyszer a technológia változása lehet√vé teszi, hogy „A”-t megtegyük „B” nélkül — láthatod a vádlódat anélkül, hogy √ látna téged, vagy hogy más példát vegyünk alapul, elolvasni valakinek a postáját a tudta nélkül —, ez magában foglalja, hogy a „régi” alkotmány rendelkezése „B” vonatkozásában irreleváns, ez magában foglalja, hogy elegend√, ha a kormány csupán „A”-t garantálja. Néha ez lesz a helyzet, de alapvet√ fontosságú megérteni azt, hogy más esetekben viszont nem. A modernitás jellemz√ vonása a cél alárendelése a véletlennek — akut értékelése annak, hogy gyakran milyen váratlanok és véletlenül egybees√k a kapcsolatok, amelyek létesítésére tanítanak minket. Mi, mint modernek, értjük, hogy a világ feldarabolásának és szervezésének sok módja visszatükrözi mindazt, amit a társadalomtörténetünk, kulturális örökségünk és talán ideghálózatunk ad a világnak, és nem „csak úgy vannak a dolgok”. Jorge Louis Borges 1966-ban írott esszéje, a Más vizsgálódások szép példával szolgál. Ebben az író az állatok királyságának alábbi taxonómiáját írja le; állítása szerint egy √si kínai enciklopédiában, a Mennyei Birodalom jószándékú tudásá-ban jutott nyomára. A régi lapokon az áll, hogy az állatok a következ√kre vannak felosztva: (a) akik az uralkodóhoz tartoznak (b) akiket bebalzsamoztak (c) akiket kiképeztek (d) szopós disznókra (e) sell√kre (f) mesebeli egyedekre (g) kóborkutyákra (h) akik beletartoznak ebbe az osztályozásba (i) azokra, akik reszketnek, mintha √rültek lennének (j) megszámlálhatatlan egyedekre (k) akiket nagyon szép tevesz√r kefével megfésülnek
(l) másokra (m) akik eltörtek egy vizeskancsót (n) akik nagyobb távolságból a legyekre hasonlítanak. Kortárs írók Michel Foucault-tól, A tudás archeológiájá-nak szerz√jét√l, George Lakoffig, A n√, a t∫z és veszélyes dolgok szerz√jéig használják Borges kínai enciklopédiáját egy sor különböz√ probléma illusztrálására, de a lényegi kérdés a mindenfajta kulturális úton kikényszerített kategóriák önkényességében van, s így bizonyos értelemben politikai jelleg∫. Ez a feltevés egyfel√l mély igazságot fejez ki, és er√sítheti az alázatot a kulturális imperializmus elleni küzdelem iránt. Másfel√l ez a feltevés veszélyes hazugságot is tartalmaz: azt sugallja, hogy leereszkedünk abba a nihilizmusba, amely megszállta Nietzschét és más gondolkodókat — egy világban vagyunk, ahol minden relatív, az összes határvonalat megragadják, minden elv és kacsolat pusztán szubjektív preferenciáknak vagy — ami még roszszabb — önkényes szokásnak a tárgya. Az a kérdés például, hogy hiba-e állatot ölni, megkülönböztethetetlenné válik attól, hogy élvezzük-e, ha babot, rizst vagy tofut eszünk. Ez különösen veszedelmes elképzelés egy olyan korban, amikor életünk egyre nagyobb hányadát a cyberspace-ben töltjük el, egy „helyen”, ahol a legbizalmasabb dolgaink újrarendez√dnek, vagy elt∫nnek, mert még a legfelvilágosultabbak között is — és talán különösen köztük — érvényesül egy mindent átható tendencia. Ez annak az elfelejtésére irányul, hogy azok az emberi értékek és eszményképek, amelyeknek magunkat szenteljük, valójában talán nem is egyetemesek és nem szükségszer∫en függenek attól, hogy a mi sajátos kultúránk vagy legújabb technológiánk hogyan darabolja fel az általunk lakott világegyetemet. Bölcs kollégám, Art Leff a Yale-r√l volt az, aki megfigyelte egyszer, hogy még egy olyan világban is, ahol nincs megegyezés szerinti Isten, egyetérthetünk abban — még ha matematikailag nem tudjuk is bizonyítani —, hogy „helytelen, ha kisgyermekeket napalmmal elpusztítunk”. Az alkotmányos alapértékeket meggy√z√désem szerint nem kellene átalakítani, vagy nem kellene feledésbe merülniük a cyberspace homályos zugaiban. De még ha azt mondjuk is, hogy nem kellene elveszniük, nehéz azt jósolni, hogy nem fognak. Ellenkez√leg, a veszély, hogy ezek az értékek el fognak veszni, nyilvánvaló és jelen van, az olyan fajta további gondolatok és tudatosság nélkül is, mint amilyeneket ez a konferencia is szolgáltatott.
167
Laurence H. Tribe
A PROBLÉMA
Az „egyenletes horizont”, amellyel szemben ez az átalakítás megtörténhet, már világosan látható. Az elektronikus b∫nöz√k — mint Kevim Mitnik — nem elégszenek meg utcai telefonkészülékek rongálásával, hanem behatolnak a NORAD-ba, a Colorado Springsben lév√ Észak-Amerikai Védelmi Parancsnokságra. Ez nem háborús filmben, hanem a való életben játszódik. Nemzetbiztonsági szempontból kisebb veszélyt jelentenek, de szélesebb körben fenyegetnek az olyan számítógépkalózok, akik bárkinek megcsapolják a számláját. Telefonbeszélgetéseiket ráterhelik a mások számlájára, elindítanak „giliszta” programokat, amelyek lezárnak több ezer összekapcsolt számítógépet, továbbá vírusokat terjesztenek az otthoni és munkahelyi számítógépeken keresztül. Nemcsak a kormányzat érzi a számítógépes b∫ncselekmények fenyegetését. A magáninformációs szolgáltatások, számítógépes hirdet√táblák, hálózatok tulajdonosai és felhasználói mind kiszolgáltatottnak érzik magukat a láthatatlan b∫nöz√k egyre nagyobb számával szemben. A veszélyt érzékel√k reakciója gyors és gyakran brutális, amint azt néhány példa illusztrálja. Tavaly márciusban az Egyesült Államok titkosszolgálatának ügynökei meglepetésszer∫en rajtaütöttek Steve Jackson Games-en, egy Texas állambeli austini játékgyártón, és lefoglalták a legújabb szerepjátszó játékának, a „GURP Cyberpunk”-nak az öszszes dokumentációját, és elektronikus terveit, amelyet √ számítógépes b∫nözési kézikönyvnek nevezett. Tavaly tavaszra már az Egyesült Államok pénzügyminisztériumában dolgozó nyomozók egynegyede vett részt egy számítógépes hirdet√táblákat megfigyel√ projectben, amelynek nyilvánvaló célja a számítógépes b∫nöz√k elcsípése; ezt egy újságíró a cyberspace fekete kanyonjának nevezte el. Tavaly májusban, az új, híres Sun Devil m∫veletben több, mint 150 titkosügynök állami és helyi végrehajtási ügynökségekkel karöltve, továbbá az AT & T, az American Express, a US. Sprint, valamint a számos helyi Bell telefontársaság biztonsági embereivel együttm∫ködésben felszerelték magukat több mint két tucat házkutatási engedéllyel és fegyverekkel, és lefoglaltak 42 számítógépet, valamint 23.000 lemezt 14 városban New Yorktól Texasig. Célpontjuk: egy tizenévesekb√l és huszonévesekb√l álló laza csoportosulás, akik a „Végzet Légiójá”-nak nevezik magukat. Nem egy Indiana Jones filmet írtam le. Az 1990-es évek Amerikájáról beszélek.
A
z Alkotmány építménye könnyen elavultnak, irrelevánsnak t∫nhet, vagy legalábbis olyannak, amit lehetetlen komolyan venni egy olyan világban, amelyet gyakorlatilag újraalkotott a mikrochip. Én ma öt alkotmányjogi axióma megvitatását javaslom, öt alapvet√ feltevését, amelyek meggy√z√désem szerint az Amerikában alkotmányjoggal foglalkozó tudósok és bírók jogi problémákkal kapcsolatos álláspontját formálják. Továbbá annak megvizsgálását, hogy mennyiben lehet ezeket az axiómákat a cyberspace korára alkalmazni. Következtetésem szerint (és itt igyekszem nem túl sokat elárulni a csattanóról) az Alkotmány szerkeszt√i valóban nagyon bölcsek voltak. Örök id√kre szóló keretet hagytak ránk, egy igazán megdöbbent√ dokumentumot, amelynek alapelvei minden id√ben és mindenféle technológiai körülmények között a helyzethez alkalmazhatóak.
1. AXIÓMA
ALAPVET◊ KÜLÖNBSÉG VAN A KORMÁNY TEVÉKENYSÉGE ÉS A MAGÁNTEVÉKENYSÉG KÖZÖTT
A
z els√ általam tárgyalt axióma az a probléma, hogy az Alkotmány — egyetlen, a rabszolgaságot tiltó Tizenharmadik Módosítás kivételével — többnyire inkább a kormányzati tevékenységet szabályozza, mint a magánszemélyek és privát csoportok magatartását. A Harvard Law Review 1989. novemberi számában megjelent, Az alkotmányos tér deformálódása cím∫ cikkemben az Alkotmánynak a newtonitól az einsteini és heisenbergi paradigma felé történ√ metaforamorfózisával foglalkoztam. Korábban általánosan elfogadottan az Alkotmány koncepcióját newtoninak tekintették, a gondosan egyensúlyba hozott er√i — ellener√i, valamint (földrajzi és intézményi) „fékek és egyensúlyok” miatt. Valójában ez a paradigma még a jelenkori alkotmányjogot is sokszor és sokféleképpen csapdába ejti és akadályozza fejl√désében. Mindazonáltal ma már néhány posztmodern alkotmányjogász igyekszik a relativitás, a kvantummechanika és a káoszelmélet nyelvén gondolkodni és beszélni. Ez természetesen azt a látszatot keltheti a megfigyel√k számára, hogy az Alkotmány decentralizációs és hatalommegosztásra épített stratégiája — amely a kormányhatalom
168
Jog és szabadság az elektronikus határ fölött
korlátozásában és leválasztásában fejez√dött ki — idejétmúltnak bizonyult. A hatalom intézményi szétválasztása a három központi kormányzati ág között, a hatáskörök földrajzi megosztása a szövetségi és az 50 állam kormánya között, a bels√ határok elismerése, és — mindenekfelett — a közösségi- és a magánszféra közti éles különbségtétel könnyen nevetségessé válik mint egy egyszer∫bb, számítógép el√tti kor relikviái. Így, amint azt Eli Noam állította, a számítógépes hálózatok és ezek társulásai kvázi-kormányzati hatalomra tesznek szert azzal, hogy szükségszer∫en olyan feladatokat látnak el, mint a tagjaik eltér√ érdekei közötti közvetítés, költségmegosztás, a felvételre, hozzáférhet√ségre, eltávolításra vonatkozó szabályaik megalkotása, s√t saját de facto adózási mechanizmusuk kialakítása. Noam professzor szavaival élve „a hálózatok politikai valósággá válnak”, olyan globális hálókká, amelyek nem veszik figyelembe sem az állami, sem a bels√ határokat. Egy országon belül bevezetett, az információ felhasználását korlátozó intézkedések (amelyek szolgálhatják például a magánélet védelmét) az információ más országokba történ√ exportálásához vezetnek, ahonnan feldolgozás és kiválasztás után visszakerülnek a restrikciót bevezet√ államba. Ez a svájci bankokhoz hasonló szerepet betölt√ „adat-kiköt√k” kialakulásához vezethet, ahol csak az információ tárolását és azzal történ√ manipulálást korlátoznák valamelyest. Csábító következtetés lenne, hogy — az ilyen magánhálózatokban a szólásszabadság és más jogok védelme érdekében — ezeket a hálózatokat nem a kormánnyal szemben saját jogokkal rendelkez√ szervezetekként kellene kezelniük a bíráknak, hanem önmagukban véve a tényleges kormányoknak; olyan valóságként, amellyel szemben az egyéni jogokat védeni kell az Alkotmány nevében. Egy ilyen következtetés azonban félrevezet√ módon a végletekig leegyszer∫sített lenne. Természetesen vannak olyan helyzetek, amikor a nem kormányzati szerveket a magánkézben lév√ „társaság-városokat” vagy az óriási bevásárlóközpontokat alá kell vetni a törvényhozói és adminisztratív, felel√s szervek által végzett ellen√rzésnek, vagy még bírói kontrollnak is, mintha az állam szervei lennének, mindazonáltal ez éppen annyira igaz (vagy hamis) lehet a multinacionális társaságokra, alapítványokra vagy transznacionális vallási szervezetekre, s√t még kisvárosi közösségekre is, mint a számítógépes hálózatokra. Téves következtetés lenne azt feltételezni, hogy a kormánynak éppenúgy alkotmányos kötelessége
— vagy esetleg jogköre — garantálni a köz hozzáférhet√ségét egy hálózathoz, mint ahogy egy magánkézben lév√ bevásárlóközponthoz, csak azért, mert egy számítógépes hirdet√tábla vagy hálózat ugyanúgy kezelend√, mint egy bevásárlóközpont. Mint amilyenr√l a híres „Prune Yard Shopping Center” ügyben, a Legfels√bb Bíróság által hozott döntésben szó volt. Mind a törvényekbe foglalt, mind pedig a bíró alkotta jog szabályai, melyeken keresztül minden állam privát jogköröket állapít meg, maguk képviselik a kormányzati tevékenység jellemz√ formáit. Ezért egy szabály, mely felel√sséget ró a magánkiadókra, vagy azok a szabályok, amelyek meghatározzák, mely szerz√déseket támogatják és melyeket nem tekintenek érvénytelennek, alapos vizsgálatnak vetend√k alá abból a szempontból, hogy összhangban állnak-e a szövetségi Alkotmánnyal. De általánosságban elmondható, hogy az Egyesült Államok Alkotmánya csak a kormány tevékenységét korlátozza, amely vagy az el√bb említett szabályokon keresztül, vagy pedig közhivatalok aktusain keresztül történik. És semmiféle új technológia nem szünteti meg az Alkotmánynak azokat a maradandó értékeit, amelyek a kormány fenti és egyéb tevékenységét korlátozzák, és amelyek a kormánnyal szemben nyújtanak védelmet mind a nagyobb, mind a kisebb, azaz valamennyi magáncsoport részére. Igaz, hogy bizonyos technológiák társadalmi szempontból nélkülözhetetlenek. Így például az alapvet√ számítógépes szolgáltatáshoz való egyenl√, de legalább minimális hozzáférhet√ség éppen olyan jelent√s alkotmányos célkit∫zés lehet, mint a franchisehoz való hozzáférhet√ség, vagy az alap- és középfokú oktatáshoz való jog. Mindez azonban azt jelenti (vagy azt kell jelentenie), hogy a kormánynak az alkotmány által történ√ korlátozása inkább a hozzáférhet√séget biztosító, er√sebb kötelezettségek el√írására irányuljon, mintsem csupán az er√szak bizonyos fajtáira vonatkozó negatív tilalmak érvényre juttatására. Például manapság a kormánynak kötelezettsége, hogy a büntet√tárgyalások nyilvánosságát biztosítsa, legalábbis olyan esetekben, amikor nem állapították meg, hogy a nyilvánosság az eljárást veszélyeztetné. Szintén a kormányzat kötelessége, hogy a szegény vádlottak számára ingyenes jogsegélyt adjon, továbbá a tárgyalás gyors megtartása, választáskor a szavazólapok összeszámlálási költségeinek vállalása és a faji megkülönböztetés megszüntetése az iskolarendszerben. De ezek az esetenkénti er√s kötelezettségek nem jelentik (vagy legalábbis nem kell, hogy jelentsék) azt, hogy az Alkotmánynak meg kellene
169
Laurence H. Tribe
szabadulnia a közhatalom és a magánszféra szétválasztásának megdönthetetlen elvét√l. Az információs technológiák nélkülözhetetlensége nem hatalmazhatná fel a kormányzatot arra sem, hogy szigorú tartalmi, hozzáférhet√ségi, árra vonatkozó és egyéb szabályokat írjon el√. Például a könyvek legtöbbünk számára nélkülözhetetlenek, de ebb√l nem következik, hogy a kormány szabályozhatja, mi kerül a könyvesboltok polcaira. A magánkézben lév√ könyvesbolt tulajdonosának az a joga, hogy eldöntse, milyen könyveket árul és milyeneket selejtez ki, milyen könyveket mutat be nyilvánosan, milyeneket csak korlátozottan, sértetlennek kell maradnia. Mellékesen jegyzem meg, hogy a könyvesbolt tulajdonosa nem válik ezáltal „kiadóvá”, aki felel√s a polcain található könyvekben írottakért. Téves lenne azt képzelni, hogy abban a pillanatban, amikor egy számítógépes kapu vagy hirdet√tábla megkezdi kiválasztási és ellen√rzési tevékenységét, hogy ki lehet a rendszerben, automatikusan feltételezzük egy rádió- vagy televízióadó felel√sségét is egy szerz√vel kapcsolatban. Ugyanis a számítógépes kapuk és hirdet√táblák a kibernetika könyvesboltjainak tekinthet√k, többségük számítógépes alakban rendezi és nyújtja az információt, és nem saját maga hozza létre az információ tartalmát.
dolláros szerz√i-jogbitorlási kérdéseket felvet√ értékes számítógépes programokra is. Ez egyeseket arra az érvelésre késztet — így például Richard Stallmant (Free Software Foundation) —, hogy a cyberspace-ben ingyenesnek kell lennie mindennek, mivel az információ nem lehet tulajdonlás tárgya. Mások természetesen úgy érvelének, hogy a szerz√i jog és szabadalom védelmének különböz√ formáira van szükség azért, hogy el√ször is a „cyberspace tulajdon” kialakulásának ösztönz√i legyenek. Nem kell mondani, hogy élénk viták folynak arról, milyen az optimális ösztönz√i csomagterv a törvényalkotási és szociálpolitikát illet√en. Alapjában véve azonban az egyedüli alkotmányos probléma nem az optimális politika haszonelv∫ vagy instrumentális megválasztásában áll. A társadalom ítélete, hogy mi az, ami az individuum saját megítélésének tárgya legyen — a John Locke és Robert Nozick által használt értelemben —, és mi az, ami a köz hatáskörében maradjon, mindenekel√tt politikai döntéseket tételez fel. Természetesen e politikai döntéseknek van néhány alkotmányos korlátjuk. Az Alkotmány nem engedi meg, hogy bármi — illetve minden — privát árucikké váljon. Így például a szavazatok elméletileg nem vehet√k és adhatók. Vajon szükséges-e az Alkotmányt úgy értelmezni (vagy módosítani), hogy az lehet√vé tegye az alapvet√ egészségügyi ellátás, lakás, élelmezés, jogi tanácsadás és a számítógépes információszolgáltatás puszta árucikként való kezelését, amely csak a legtöbbet kínálók számára elérhet√. Ezek mind igazán nehéz kérdések, ahogy azt a kelet-európaiak is érzékelik, mid√n kísérletet tesznek saját alkotmányaik megszerkesztésére. De ezek a kérdések soha nem keverend√k össze az olyan problémákkal, hogy mi lehetséges technikailag, mi az, ami tényleg kivitelezhet√, vagy mi az, ami társadalmilag kívánatos. A fentiekhez hasonlóan az Alkotmány nem engedi meg, hogy bármit — illetve mindent — szocializált, illetve társadalmi tulajdonba vegyenek, és így közszükségleti cikké tegyenek, amely bárki számára elérhet√, akinek leginkább szüksége van rá vagy leginkább megérdemli azt. Például remélem, hogy a kormány nem használhatja fel kiemelked√ hatalmát arra, hogy az él√ szerveket — mint a szem, a vese vagy az agyszövet — vegyen azok számára, akiknek szervátültetésre van szükségük, és a számítások szerint különösen produktív életük lenne. Mindenesetre biztosan állítom, hogy bármi legyen is az alkotmányos jog, valamennyiünknek saját testünket kell birtokolnunk, és ragaszkodnunk kell saját gondolatainkhoz, világunkhoz, amelynek nem szabad függenie puszta
2. AXIÓMA
A TÁRSADALMI HASZNOSSÁGON ÉS TECHNOLÓGIAI MEGVALÓSÍTHATÓSÁGON TÚLI TÉNYEZ◊KT◊L FÜGG◊ MAGÁNTULAJDON ÉS A SZEMÉLYISÉG ALKOTMÁNYOS HATÁRAI
A
második alkotmányos axióma szerint, mely szorosan összefügg az els√nek a magán – köz megkülönböztetésével, egy egyén értelme, teste és tulajdona az adott személyhez tartozik, és nem a közhöz mint egészhez. Egyesek szerint a cyberspace kétségbe vonja ezt az axiómát, mert f√ premisszája az olyan elektronikus átvételi hálózatokhoz kapcsolt számítógépek létében van, melyek digitális információt dolgoznak fel. Mivel az ilyen információ „egyesek” és „nullák” sorozatával könnyen másolható, vég nélkül reprodukálható. Bemehetek bármelyik számítógépes könyvtárba, a lemezemre másolhatok egy virtuális könyvet, és ezt a kópiát elküldhetem egy másik számítógépre anélkül, hogy ez hiányként jelentkezne bárkinek a könyvespolcán. Ugyanez igaz a többszáz
170
Jog és szabadság az elektronikus határ fölött
költség–haszon számításoktól, vagy fájdalommentes átültetésekre, illetve megfelel√ mesterséges pótlékok létrehozására alkalmas technológiai eljárások elérhet√ségét√l.
vádját vonhatja maga után. A szólásszabadság alkotmányos jog, de ha valaki egy „Pénzt vagy életet!” tartalmazó cédulát nyújt át a bankpénztárosnak, ez rablásként büntethet√. Valaki naplójának az ellopása büntethet√ mint lopás, még akkor is, ha azt könyv formájában szándékozták publikálni. És a Legfels√bb Bíróság az elmúlt 15 év alatt a reklámot a védelmet élvez√ kifejezési formák körébe vonta fokozatosan, anélkül, hogy megakadályozná kormányt a megtéveszt√ reklámokat illet√en a fogyasztók védelmében. A tanulság röviden az, hogy az alkotmányos elvek elég kifinomultak ahhoz, hogy az ilyen problémákhoz megoldást adjanak. Nem kell √ket szétverni vagy elvetni.
3. AXIÓMA
A KORMÁNY NEM ELLEN◊RIZHETI AZ INFORMÁCIÓ TARTALMÁT
A
harmadik alkotmányos axióma, akárcsak az el√z√ kett√, mély figyelmet fejez ki az egyes individuum integritása és a kormánnyal szembeni egészséges szkepticizmus iránt. Az axióma szerint — bár az információ és a gondolatok ténylegesen hatással bírnak a társadalomban — nem a kormány feladata, hogy számunkra aprólékos gonddal kiválassza eme információ tartalmát vagy eme gondolatok értékét. Ezt a fogalmat néha helytelenül a naiv gyermekdal szintjére redukálják: A „bot és k√ eltörheti a csontjaimat, de a szavak nem sérthetnek”. Akit gyerekek illettek már valami szörny∫ jelz√vel egy iskolaudvarban, az többet tud annál, semmint elhiggyen ilyet. Az Els√ Módosítás valódi alapját nem az a hamis premissza adja, hogy az információnak és a gondolatnak nincs igazi hatása, hanem az abbéli hit, hogy az információ és a gondolat túl fontos ahhoz, hogy rábízhassuk bármiféle kormányzati cenzúrára vagy felügyeletre. Ha nem feledkezünk meg a fentiekr√l — és csak akkor —, képesek leszünk átlátni annak a csábító érvnek hamisságán, hogy az információ korában a szólásszabadság tovább már nem megengedhet√ luxus. Ez az érvelés különösen a cyberspace összefüggésében válik csábítóvá, amikor is a „nullák” és az „egyesek” számsorai virtuális életformává válhatnak. A „számítógépvírusok” bejárják az információs hálózatokat, különféle programokhoz kapcsolódnak, és összezavarják a számítógépeket. Egy vírus megalkotása programírást foglal magában, azután a program sokszorosítja magát, és megváltozik. A benne foglalt elektronikus kód nagyon hasonló a DNA-hoz. Ha az információ tartalma a „beszéd”, és az Els√ Módosítást a cyberspace-ben is alkalmazni kell, akkor a vírusnak nem szabad „beszédnek” lennie — és nem szabad írásukat és terjesztésüket alkotmányosan védelmezni? Ezt a rémes eredményt elkerülend√, nem mondhatjuk, hogy az Els√ Módosítás nem alkalmazandó a cyberspace tekintetében? A válasz nem. A szólás védelmet élvez, de egy szívbeteg emberre hangosan rákiáltott „Hú!” gyilkosság
4. AXIÓMA
AZ ALKOTMÁNY AZ EMBERIESSÉG NORMATÍV KONCEPCIÓJÁN ALAPSZIK, AMELYET A TUDOMÁNY ÉS TECHNIKA FEJL◊DÉSE NEM „CÁFOLHAT” MEG
A
egyedik alkotmányos axióma szerint az emberi lélek több egy fizikai információs processzornál. Ezt az axiómát, amely szerint az ember lelki folyamatai nem egyszer∫síthet√k le teljesen egy számítógépes program m∫veleteire, bármennyire is összetett légyen az, nem szabad összekeverni azzal az ostoba nézettel, hogy mivel a számítógépes m∫veletek csupán számtalan mikrochip „be” és „ki” állapotainak manipulációi, ebb√l következ√en a számítógépek vagy programok kormányzati felügyelete vagy kutatása nem fenyegeti az Els√ Módosításban foglalt jogokat, mert az emberi lelki folyamatokat nem érint. Ezt állítani olyan, mintha azt mondanánk, hogy ha a kormány elkobozza egy újság nyomdáját és másnapi számát, akkor ennek semmi köze sincs a közléshez, ez csupán fém, papír és tinta elvétele. Különösen, ha a feldolgozni vagy az Alkotmányt adni kívánt információ tartalma váltotta ki az elkobzást, illetve a szabályozást, akkor ez az Els√ Módosításban foglalt jogot természetesen teljes mértékben érinti. Azonban annak felismerése, hogy a számítógépes adatfeldolgozás jóval többet jelent mechanikai és kémiai lépések puszta sorozatánál, még mindig hagy potenciális szakadékot aközött, amit a számítógépek képesek elvégezni önmagukban és az egymással történ√ kommunikáció során, valamint ami az emberi agyban és az emberi elmék között végbemegy. A negyedik axióma ezzel az ∫rrel kapcsolatos, ugyanis ennek a szakadéknak a létezése sok vita tárgya.
171
Laurence H. Tribe
Mi történik akkor, ha az olyan matematikusok és fizikusok, mint Roger Penrose, az Uralkodó új értelme cím∫ könyv szerz√je, tévednek az emberi elmét illet√en? Ebben az újonnan megjelent provokatív könyvében nem ért egyet a Mesterséges Intelligencia (a továbbiakban MI) guruival, akik ragaszkodnak ahhoz, hogy az emberi gondolatok és érzések tökéletes szimulálása vagy tisztán fizikai m∫veletek sorozataival történ√ megismétlése már csak id√ kérdése, és ragaszkodnak ahhoz is, hogy az egész csak neuronok égetése és neuronközvetít√k áramlása, a megfelel√ számítógépes rendszer tökéletes modellezésének alárendelve. A MI ortodoxia hívének, akit Penrosenak nem sikerült meggy√znie, vissza kellene utasítania azt az alkotmányos védelmet, mint a cyberspace szempontjából irrelevánsat, amely arra az antiMI feltételezésre támaszkodik, hogy az elme nem redukálható igen ötletes számítógépekre. Meg kell fontolni például az Ötödik Módosítást, amely úgy rendelkezik, hogy „nem lehet senkit arra kényszeríteni, hogy büntet√ügyben önmaga ellen tegyen vallomást”. A Legfels√bb Bíróság hosszú ideig fenntartotta, hogy a gyanúsítottat — az alkotmányos védelem ellenére — lehet „vallomás” természet∫ bizonyíték adására kötelezni, mint például vérvétel vagy még inkább a kézírás- vagy hangminta. A múlt évben a Legfels√bb Bíróság a „Pennsylvania kontra Muniz” esetben megállapította, hogy a válaszok a még olyan egyszer∫ kérdésekre is, mint például „mikor volt a hatodik születésnapja”, „vallomás” természet∫ek, egyenesek, de szellemi aktivitás kifejtésére késztetnek, és így a gyanúsított értelmét használja ellene. De mi történik akkor, ha a tudomány végül a gondolkodást a biciklizésnél vagy mondjuk az emésztésnél nem bonyolultabb folyamatként írja le? A neurobiológia vagy a számítástechnika területén bekövetkez√ változás végeredményben megdöntheti a Muniz-döntés feltevéseit? Remélem, nem. Mivel az Alkotmány premisszái, helyesen értelmezve, inkább normatívak, mint leíró jelleg∫ek. David Hume-nak, a filozófusnak igaza volt, amikor azt tanította, hogy a „kellene” sohasem származtatható logikusan a „van”-ból. Ha valaha is el kellene törölni a megkülönböztetetten és egyetemesen emberi alkotmányos védelmét, akkor ez nem azért fog bekövetkezni, mert a robot vagy genetikai tervezés, illetve a számítástechnika mélyebb igazságokhoz vezetett el bennünket, hanem inkább azért, mert mélyebb z∫rzavarba csábított bennünket. A tudomány és a technika választási lehet√ségeket nyithat meg, lehet√ségeket teremthet, javasolhat, fenye-
getéseket gerjeszthet. Nem változtatja meg azt, hogy mi a „jó” és mi a „rossz”. Az a tény, hogy azok az elképzelések nehezen megfoghatóak és végtelen vitákra vannak ítélve, nem teszi √ket teljesen a jelenkori technológia függvényévé.
5. AXIÓMA
AZ ALKOTMÁNYOS ELVEKNEK NEM KELLENE A TECHNOLÓGIA HIBÁIVAL EGYÜTT MÓDOSULNIUK
B
izonyos értelemben az ötödik és egyben utolsó alkotmányos axióma, amelyet szorgalmazok, úgy szól, hogy az Alkotmány normáinak a legmélyebb értelmükben változatlanul kell maradniuk a pusztán technológiai átalakítások esetén. Alkotmányjogunk a bírói interpretáción keresztül fejl√dik, esetr√l esetre, olyan érvelési folyamat során, amelyben az analógia a precedensre támaszkodik. Ennek a folyamatnak a legjobb oldala az ideális arra, hogy betekintsen a felszín alá, és mélyebb elveket merítsen korábbi döntésekb√l. A legrosszabb oldala azonban az, hogy a folyamat megrekedhet korábbi esetek felületes aspektusainál, lényegtelen vonásokat állapít meg, miközben elsiklik alapvet√ elvek és értékek mellett. Amikor a Legfels√bb Bíróság 1928-ban legel√ször foglalkozott a lehallgatással, és az „Olmstead kontra Egyesült Államok” esetben megállapította, hogy az olyan lehallgatás, amely nem valósított meg „kutatást” vagy „elkobzást” a Negyedik Módosítás szerinti értelemben, amely tiltja az „ésszer∫tlen kutatást és elkobzást”, a bírók többsége úgy érvelt, hogy a kutatás materiális dolgokra vonatkozik — az illet√ házára, papírjaira vagy ingóságaira. Mindezek alapján azt mondták, hogy „nem min√sült kutatásnak” az, amikor a gyanúsított telefonját lehallgatták, mert az Alkotmány szövege nem tágítható és nem terjeszthet√ ki úgy, hogy magában foglalja a telefonvezetéket, amely az egész világot eléri a vádlott házából és irodájából. Mindezek után, állapította meg a bíróság, a vezetékek „nem tartoznak jobban a házához vagy az irodájához, mint az autóutak, amelyek mentén a vezetékek ki vannak húzva. Az 1960-as években ez az „érvelés” még egy joghallgató számára is rendkívül mesterségesnek t∫nt. Az Olmstead-doktrína azonban még mindig hatást gyakorol. Ezen a ponton megvilágítom a különbséget a Legfels√bb Bíróságnak egy új technológia által kiváltott, az Olmstead-esetben született kezdeti reakciója, va-
172
Jog és szabadság az elektronikus határ fölött
lamint egy másik, új technológia megjelenésére a „Maryland kontra Craig” (az 1990-es zártláncú televíziós) esetben született reakciója között, amellyel ezt az értekezést kezdtük. A Craig-esetben a bírák többsége feltételezte, hogy amikor a Szembesítési Klauzula szerkeszt√i belevették a kétirányú fizikai szembesítés garanciáját, akkor ezt kizárólag azért tették, mert az id√ tájt technológiailag még nem volt kivitelezhet√ az, hogy a vádlott anélkül lássa a vádlóját, hogy a vádló nézné a vádlottat. Most, hogy ez a technológiai akadály megsz∫nt, a bírók többsége feltételezte, hogy az egyirányú szembesítés kielégít√. Elegend√, hogy a vádlottat olyan nyilatkozat alapján nem lehet vád alá helyezni, amelyek nem a jelenlétében hangzottak el. Az Olmstead-esetben a bírók többsége feltételezte, hogy amikor a Negyedik Módosítás 18. századi szerz√i egy ember házába vagy birtokaiba történ√ betörés elleni garanciánál a „fizikai” megfogalmazást használták, akkor ezt nem kizárólag azért tették, mert abban az id√ben a „fizikai” betolakodás jelentette ez egyetlen, magánélet elleni fenyegetést, hanem abból a független és jól elkülöníthet√ okból, hogy a nem érzékelhet√ háborítások nem fenyegetik a Negyedik Módosítás által védeni kívánt magánélet egyetlen lényeges dimenzióját sem. Bizonyos értelemben az Olmstead-döntés értelmetlenül „kiértelmezett” az Alkotmányból egy új technológiát, míg a Craig-döntés szórakozottan „beleolvasott” egy új technológiát az Alkotmány szövegébe. Mindkét döntés — az Olmstead- és a Craig-esetekben — azzal a hatással járt, hogy visszatartotta az alkotmányos védelmet olyan fenyegetésekkel szemben, amelyeket az új információs technológiák idéztek el√. Az Olmstead-esetben elfogadhatatlanul értelmezték az Alkotmány szövegét, tudatos döntés eredményeként nem terjesztették ki a védelmet olyan fenyegetésekre, amelyeket a 18. századi gondolkodók egyszer∫en nem láttak el√re. A Craig-esetben némileg elfogadhatóbban — de még mindig átgondolatlanul — úgy kezelték két analitikusan elkülönül√ védelemnek az Alkotmány általi láthatóan világos összekapcsolását, mint a technológiai el√relátás és képzelet hiányát, és nem pedig mint tudatos értékválasztást. Úgy t∫nik, hogy a Craig-esetben a többségi álláspontot érthet√ módon részben az a szempont vezérelte, hogyan lehet közvetlenül megvédeni a nyomasztó emlék∫ bírósági tárgyalástól egy olyan rokonszenves csoportot, mint a bántalmazott gyerekeké. Az Olmstead-esetben a többség megközelítése valószín∫leg egyrészt tükrözi azt az eltúlzott értéke-
lést, hogy milyen nehéz lenne még teljesen indokolt esetben is megszerezni a lehallgatási engedélyt, és annak az elégtelen érzékelését, hogy egy új információs technológia közvetlenül fenyegethet mindannyiunkat. Bár mind a Craig-, mind pedig az Olmsteadeset az új technológiák és a régi értékek közötti kölcsönhatás vonatkozásában a tudatosság nem kielégít√ szintjét mutatja, de a Craig-döntés legalább védhet√nek t∫nik, még ha félrevezetett is, míg az Olmstead-döntés egyszer∫en téves. Körülbelül 23 évvel ezel√tt, mint akkoriban végzett jogászgyakornok, Potter Stewart legfels√bb bírósági bírónak dolgoztam, és egy olyan eset munkájában vettem részt, amelyben a kormány egy b∫ncselekmény elkövetésével gyanúsítottat elektronikus eszközökkel figyelt meg — egy pici eszköz segítségével, amelyet egy utcai telefonfülke külsejére rögzítettek. Mivel a gyanúsított magánéletét nem „az alkotmányos védelemben részesített terület” fizikai háborításával zavarták meg, a Szövetségi Kormány az Olmstead-döntésre hivatkozva úgy érvelt, hogy ez nem valósított meg „kutatást” vagy „elkobzást”, és ennélfogva a Negyedik Módosítás, azaz „a jog a személyi biztonsághoz, a ház, a papírok, és az ingóságok biztonságához az ésszer∫tlen kutatás és elkobzással szemben” nem alkalmazható. El√ször, négy szavazat támogatta az Olmsteadesetben hozott döntés megmásítását, és annak megállapítását, hogy a Negyedik Módosítás alkalmazható a lehallgatásra és az elektronikus módon történ√ megfigyelésre. Büszkén jegyzem meg, hogy 26 éves fiatalemberként legalább egy kis szerepem volt abban, hogy a négy szavazat hétre növekedett, valamint abban, hogy a hét f√s többség 1967 decemberében elfogadta, hogy a Negyedik Módosítás „embereket véd, nem pedig helyeket”. A „Katz kontra Egyesült Államok” esetben a Legfels√bb Bíróság végül is elutasította az Olmstead-döntést és a számtalan erre alapozott döntést, és úgy érvelt, hogy figyelembe véve az elektronikus telekommunikáció modern társadalomban betöltött szerepét, a szólásszabadságot véd√ Els√ Módosítás, továbbá magánélet védelmét szolgáló Negyedik Módosítás céljai miatt „kutatásnak” kell tekinteni valamely személy bizalmas telefonbeszélgetéseibe való beavatkozást, fizikai beavatkozás útján vagy anélkül egyaránt. Másodszor, 9 évvel ezel√tt, a „Smith kontra Maryland” esetben a Legfels√bb Bíróság visszalépett a Katz-alapelvt√l, megállapítván, hogy nem történt kutatás, így nem kellett engedély, amikor a rend√rség a telefontársaság együttm∫ködésével egy „hívás nyil-
173
Laurence H. Tribe
vántartót”, egy mechanikus eszközt telepített valakinek a telefonvonalára, amelynek segítségével rögzítettek valamennyi hívást és a hívások id√pontját. A Legfels√bb Bíróság — Stewart, Brennan és Marshall bírók ellenvéleménye mellett — nem találta a magánélet védend√ elemének a hívott telefonszámokat, mivel a számokat és a tárcsázásokat a telefontársaság rutinszer∫en rögzíti a számlázás céljából. Amint Stewart bíró, a Katz-döntés szerz√je, helyesen rámutatott, „ez az észrevétel nem több, mint a telefonhívások alapvet√ természetének egyszer∫ leírása. [...] Nem elég a Katz-döntés után egyszer∫en azt mondani, hogy a telefonszámok nem esnek a magánélet védelme alá, mert a hívó feltételezi a kockázatát, a telefontársaság a rend√rség tudomására hozza √ket.” Ma a Smith-döntés logikáját felhasználva azt mondják, hogy az embereket nem illeti meg a magánélet védelme, ha vezeték nélküli telefont használnak, mivel tudják — illetve tudniuk kellene —, hogy a rádióhullámok könnyen lehallgathatók. Könnyen pesszimistává tesz az a gyakorlat, amelylyel a Legfels√bb Bíróság az új technológiákra reagált. A Smith-eset sajnálatos módon több tekintetben sokkal jellemz√bb a bíróság gyakorlatára, mint a Katz-esetben hozott döntés. Például amikor a filmet feltalálták, és néhány évtizeddel kés√bb a bíróság kimondta, hogy a moziel√adásokat nem illeti meg az Els√ Módosítás által biztosított védelem. Amikor a közösségi kábeltelevízió született, a bíróság megakadályozta azokat a helyi próbálkozásokat, amelyek arra irányultak, hogy a szolgáltatást alacsony áron biztosítsák. A bírók arra hivatkoztak, hogy azok a szabályok, amelyek a háztulajdonosokat arra kötelezik, hogy kis kábeldobozokat szereljenek a lakóházba, a tulajdon jelent√s korlátozását valósítják meg. Továbbá a „Red Lion kontra FCC” esetben, 22 évvel ezel√tt hozott döntésben, amelyet azonban még a mai napig nem változtattak meg, a bíróság jóváhagyta a kormánynak a rádió- és televíziósugárzások feletti ellen√rzését, azzal a kétes logikával, hogy az elektromagnetikus spektrum ritkasága nem pusztán az eladásra, találomra eljuttatásra vagy a spektrum pártatlan szabályok szerint, másként történ√ kiadására irányuló kormánypolitikát igazolja, hanem a sokkal tolakodóbb kormányzati szabályozást is az úgynevezett „méltányossági doktrína” formájában. Jóllehet a Legfels√bb Bíróság és az alsóbb szint∫ szövetségi bíróságok némileg felvilágosultabb álláspontot foglaltak el a kábeltelevízióval kapcsolatban, ezek a döntések többségükben furcsa jogalkalmazói vakságot tükröznek, mintha az Alkotmányt minden
egyes új technológia születésekor újra ki kellene találni. A 18. századi alkotmánylevelet (Bill of Rightsot) értelmez√ bírák hajlamosak elfeledkezni arról, hogy annak értékei el fogják veszteni azt a védelmet, amit valaha élveztek, amennyiben kikötéseit nem kifejleszt√ és dinamikus módon értelmezik. Ironikusan megfogalmazva, az eredeti értékekhez való h∫ség rugalmas szövegértelmezést követel meg. Robert Bork bíró, aki nem a rugalmasságáról híres, szorgalmazta ezt a felvilágosult nézetet, amikor Scalia bíróval együtt üléseztek az Egyesült Államok Fellebbviteli Bíróságán az „AC Circuit ügy”-ben. A jogalkalmazási hiba ezen a területen egyre inkább abban a formában jelenik meg, hogy kimondja: a modern technológia használatával a telefonkészülékt√l a televízión át a számítógépekig „felvállaljuk a kockázatot”. Ez azonban tipikusan szükségessé teszi a kérdést. Harlan bíró két évtizeddel ezel√tt egy eltér√ véleményt tartalmazó írásában ezt írta: „Mivel a jog feladata a megformálás és tervezés, de ugyanígy a visszatükrözés és visszajelzés is, ezért nem kellene pusztán felsorolnunk a veszélyeket anélkül, hogy megvizsgálnánk, mennyiben kívánatos megterhelni velük a társadalmat.” Én még azt is hozzátenném: nem kellene pusztán felsorolnunk a veszélyeket anélkül, hogy megvizsgálnánk, ezeknek a veszélyeknek a kivetése hogyan hat az alapvet√ alkotmányos értékekre, a szabadságra, a magánéletre és az egyenl√ségre. Azt hiszem, a szövetségi bíróságok és a Kongresszus alapvet√ hibája, hogy elmulasztotta megvizsgálni ezt a kérdést az alábbi területeken: — a rádió- és televízióadások sugárzásának szabályozása, az Els√ Módosítás értékeinek megfelel√ figyelembevétele nélkül; — annak a feltételezése, hogy videoprogramok kábelkészülékek útján történ√ kiválasztása és összeállítása kevesebb, mint a kifejezés egy formája; — a telefontársaságok kizárása a kábeles és egyéb információs piacokról; — annak a feltételezése, hogy a „nullák” és „egyesek” számítógép általi feldolgozása kevesebb, mint a „beszéd”, mert ez csak adatok cseréje, és — az elektronikus úton feldolgozott információnak általában akként való kezelése, mintha az az el√z√ pontban említett oknál fogva kevesebb védelemre lenne jogosult. Meg kell tanulnunk azt a leckét, hogy ezeket a választásokat és hibákat nem az Alkotmány diktálja. Ezeket a döntéseket nekünk kell meghoznunk a méltóságteljes okirat interpretációja és az Alkotmány által alapított alapelvek érvényre juttatása során.
174
Jog és szabadság az elektronikus határ fölött
tást nyújtott, amelyet a Legfels√bb Bíróság olyan döntéseiben ismert el, mint a híres „Griswold kontra Connecticut” (1965) születésszabályozási eset. A Kilencedik Módosítás üzenete egyszer∫ : az Alkotmány szerz√i és elfogadói által használt szöveg nem meríti ki az összes értéket, amelyet Alkotmányunk elismer. Talán a Huszonkettedik Módosítás hordozhat párhuzamos és ugyanilyen egyszer∫ üzenetet. Az Alkotmány szerz√i és elfogadói által jól ismert technológiák nem merítenek ki minden fenyeget√ veszélyt, melyekkel szemben az Alkotmány valódi értékeinek védelmet kell nyerniük. A legutóbbi, 1971-es Huszonhatodik Módosítás kiterjesztette a szavazati jogot a 18 éven felüliekre. A Huszonhetedik Módosítás, amelyet legalább a komoly vitákért érdemes lenne javasolni, 1991-ben így szólna: „A szólásszabadság, sajtószabadság, petíciós és gyülekezési szabadság Alkotmányban foglalt és az észszer∫tlen kutatás, illetve elkobzás elleni, valamint az élett√l, szabadságtól vagy tulajdontól történ√ jogszer∫tlen megfosztás elleni védelmét úgy kell értelmezni, hogy az teljes terjedelemben alkalmazandó, tekintet nélkül arra a technológiai módszerre vagy eszközre, amely segítségével az információ tartalmát létrehozzák, tárolják, kezelik, közvetítik vagy ellen√rzik.”
KONKLÚZIÓ
H
a jogászi és jogtudósi életemnek csak egy hagyatéka lehet, szeretném, ha az a felismerés lenne, hogy az Alkotmány mint egész az „embereket védi, és nem a helyeket”. Ha ez megvalósul, akkor az Alkotmányt egy átlászó lencsén keresztül kell értelmezni. Ezt az elvet meg kell ragadnunk, mint a szerkesztés és értelmezés egy szabályát — és a „cyberspace következményének” nevezhetjük el. Ez az Alkotmány megfelel√ 27. Módosítását képezné, amely a Bill of Rights 200. évfordulójához is méltó volna. Akár egyszerre fogadják el, mint alkotmánymódosítást, akár fokozatosan illeszkedik be értelmezési elvek formájában — mely egyébiránt álláspontom szerint az Alkotmány szövegének formális változását nem kell maga után vonnia —, az általam javasolt következmény azt jelentené 1991-ben a technológiában, amit meggy√z√désem szerint az Alkotmány 1791-es Kilencedik Módosítása jelentett a szöveg szempontjából. A Kilencedik Módosítás szövege így szól: „Bizonyos jogoknak az alkotmányban történ√ felsorolása nem úgy értelmezend√, hogy az emberek más jogait tagadni vagy lekicsinyelni kellene.” Ez a módosítás a sokat vitatott, ám ma már széles körben elfogadott „magánélethez való jog szempontjából sok támoga-
Peter Tyndall: Valaki m∫alkotást néz…, 1984.
175
