Csuang Ce bölcsessége Fordította: Brelich Angelo Forrás: A TAO

Csuang Ce bölcsessége Fordította: Brelich Angelo Forrás: http://www.freeweb.hu/hitbenhat/textzip/csuangce.zip "Csuang Ce a dolgok gyökeréig hatolt, megértette igaz természetüket, fölemelkedett a te-remtmények lényegéig és első princípiumáig. Az ember, aki ezen keresztül megtisztul, le-rázhatja magáról a földi port s vissza térhet a titokzatos princípiumig, ennek a nyugalmába és láthatatlanságába." Kuo Hiang, az első kommentátor "Csuang Ce egyre újabb problémákat vet fel s minden szabálynak fittyet hányva, tárgyalja ezeket." Csu Hi "Amit azelőtt gondoltam, nem tudtam szavakban kifejezni. Most, hogy látom ezt a könyvet, megtaláltam a szívemet." Szu Tung Po, a költő

A TAO A Tao az a központi fogalom, amelynek legalább megközelítő megértése nélkül a kínai bölcsesség kapuit zárva találjuk magunk előtt. Ez a fogalom nemcsak a kínai szavak sokrétűsége miatt nem adható vissza a sokkal fogalmibb jellegű európai nyelvek bármelyikén, de maguk a Tao bölcsei is hirdetik meghatározhatatlanságát és megnevezhetetlenségét. Lao Ce, a taoizmus atyja, munkáját épp ezzel kezdi (Tao Te King, 1.) : - “amit meg lehet nevezni, az nem az igazi Tao”. Alapjelentésében benne van az “út” fogalma. Kínai írásjele, amelyet az olvasó a címlapon láthat, három elemből áll: fölül az állás, középen a fej, alul a menés jele különböztethető meg benne. A Tao lenne tehát az az út, amelyen a mindenség halad, a mindenség létezési módja, iránya és ritmusa. De még ezzel a meghatározással is messze maradunk megértésétől, hiszen nem szabad azt hinnünk, hogy először adva van a Mindenség (ez a fogalom különben alig szerepel a kínai gondolkodásban, amely sokkal inkább Égről és Földről beszél, s aztán ez a mindenség a Tao szerint folytatja létét, hanem Lao Ce és minden taoista szerint - éppenséggel meg-fordítva: minden a Taoból lesz, a lét ebből a meghatározhatatlanból kel ki, amelyet egyszerűen nemlétnek fognak nevezni, mert hiszen a lét már maga is bizonyos meghatározottságot jelent; a taoista “nemlét” kifejezés nem a lét tagadását, hanem a meghatározott léten innen levést, lételőttiséget jelenti. Minden ebből származik, előtte semmi nincs, a mindenség mintegy a Taoból bomlik ki. A Tao tehát - ismét európai fogalommal élve - az az “ősEgy”, amelyből az ellentétek és a sokszerűség világa származik, amely ott van, egyedül és változatlanul, örökkévalóan és meghatározatlanul a létező dolgok mögött. Helytelen volna a Tao-ban emiatt valami misztikus elgondolást látni. Bármilyen kevéssé visszaadható racionális fogalmakban, amelyek a sokszerű világ meghatározására alakultak ki, a Tao sem misztikus, sem elvont fogalom. Ideája a világ ősi és örök egységének közvetlen élményéből született. Hogy a világ egy - s akármiképpen nézzük, az egység, az összefüggő rendszer, a végső homogeneitás mindig letagadhatatlan marad a számunkra adott világban -, ezt fedezték föl a tanizmus születésével körülbelül egy időben a görögök is, - akik az egy “arché”-t, a közös lételvet keresték a sokszerű világban. Ez Hérakleitos logos-a - s volt is fordító

(A Rémusat), aki a Tao szót egyszerűen a “logos”-szal akarta visszaadni - ez Parmenides egy -e, ez Anaximandros apeiron-ja és Anaxagoras nous-a. Mind ugyanazt mondják, más-más oldalról pillantva meg a princípiumot, amely a hérakleitosi örök változó és ellentét-gazdag világ mögött mégis csak parmenidesien egy és változatlan - ha másban nem, abban, hogy változatlanul változó -, és amely annyira innen van minden meghatározott egyedi alakon, hogy Anaximandros csak “a meghatározatlan”-nak tudja nevezni és amely végül is a világ benső rendjét, értelmét, anaxagorasi nous-át jelenti. Mindez a legpontosabban áll a Taora is, amelyről éppúgy hirdetik, hogy meghatározatlan, éppúgy, hogy a legnagyobb értelem és rend, éppúgy, hogy változatlan és egy s másrészt minden változás és ellentét forrása: hiszen a változó világ, amelyet a kínaiak leginkább a váltakozó évszakokkal szeretnek szimbolizálni, a Tao-ból szárinazik, az ellen-tétek egymásból bomlanak ki (Lao Ce, 2, 40,- Yin Fu King: “Az élet a halál gyökere, a halál az élet gyökere”) és egy-más nélkül meg sem állnak. Az út követhető visszafelé is: mert míg minden ellentét a Tao egységéből hajt ki, másrészt az ellentétek csak együtt adják ki az egész Tao-t (Lao Ce, 6. - Yi King III. függelék). A kínaiak ősi dualizmusa, amely a Yang és Yin princípiumokban nyert pregnáns kifejezést - a Yang a fény, a nyár, a dél, a nappal, a meleg, az élet, az ég, a férfiasság, csúnya modern szóval: a pozitív princípium, a Yin a sötét, a tél, az észak, az éj, a hideg, a halál, a föld, a nőiesség negatív princípiuma -, tökéletesen megfér tehát a Taoval, amelyből Yin és Yang származnak s amelyet csak együttesen alkotnak[1]. * Mindebben tehát semmi absztrakció nincs, mindehhez semmiféle papírszagú gondolati erőfeszítés nem vezet: az örök változás, alakulás és az örök állandóság, a sokszerűség és, a lényegi egység, minden egyszerűen maga a világ, úgy, ahogyan ezt bárki bármikor átélheti, sőt ahogy ezt mindenki szüntelenül éli is. Igaz azonban, hogy az egységre való óriási történeti rádöbbenés és maga az a tény, hogy élmény, mégpedig sorsdöntő és termékeny élmény lett abból, ami voltaképpen a legtermészetesebb és legmindennapibb tapasztalat lehetne, jelentős és mély lélektani előfeltételeket sejtet, mind a kínai, mind az európai gondolkodás megszületése mögött. Az egységre akkor kell, sőt nyilvánvalóan csak akkor lehet ily fölfedezésszerűen ráakadni, amikor az egység el-veszett a szem elől. Ez pedig - mindkét tájon egyaránt és még időben is egyszerre - akkor következik be, amikor az ember - ez a Sophokles szavai szerint legdöbbenetesebb dolog a világon -, elindult az egyedi lét útján, tudata révén mintegy saját világot konstruált magának, saját törvényeket állított föl, egyéni szempontjait és érdekeit követte, egyéni igényeit akarta érvényesíteni s ezzel messze kiszakadt a mindenség valamennyi többi dolga és lénye közül. Az embernek ez a kiszakadása a lét egységéből - amelynek álma az aranykor, vagy a Paradicsom mítoszában jár majd vissza -, a világ minden nagy mitológiájának, egyúttal pedig a filozófia kezdetének egyik legdöntőbb és legdrámaibb témája. A visszatérés-vágy a mindenség egységéhez, az embernek, ennek az ős-elhagyatottnak, ennek a kitett gyermeknek a honvágya és otthonkeresése: minden emberi és szellemi tevékenység legősibb rugója. A kínai és a görög filozófia első két és egymástól elválaszthatatlan tette: fölfedezni a lét egységét és hirdetni annak szükségességét, hogy az ember ebbe az egységbe tartozzék. Hérakleitos a logos-szerinti életet, Phytagoras a harmóniát hirdeti Kínában megszületik a taoizmus. Kína egyébként sokkal a tanizmus előtt és egyáltalában a filozófiai tudatosodás előtt éli már ezt az ősélményt a világ egyetemes rendjéhez való simulás szükségességét. Ez a kínai vallás lényege. A kínai vallás - hogy ismét és szándékoltan európai analógiát helyezzünk előtérbe - e tekintetben a legmesszebbmenő hasonlóságot mutatja föl a római vallással. Egyikben sincs meg a nagy mítosz-alkotó népek plasztikus látásmódot megengedő distanciája a világegyetemmel szemben: mindkettő a természetbe ágyazott emberi létből indul ki, erre épül fel. A világ változatos életében bizonyos rend nyilvánul meg; mint az agrárnépeket, a kínait és a rómait egyaránt a föld életének rendje ragadja meg, az évszakok és napszakok váltakozása, termés és hervadás, keletkezés és

pusztulás ritmusa, hideg és meleg, fény és sötét egyensúlya. Ehhez a természeti rendhez kell az embernek igazodnia - s látni fogjuk, hogy kínai és római egyaránt az állam keretein belül, az állam irányításával tesz erre szüntelen kísérletet, nehogy a természet rendjében zavar álljon be; ha ez mégis megtörténik, helyre kell állítani kiengesztelő szertartásokkal -, a pax deorum-ot, a kozmikus és ezen belül az emberi egyensúlyállapotot. A filozófia sohasem mond lényegileg újat, nem is ez a célja. A filozófia csupán tudatosít egy helyzetet, amelyet nem tudatos formában gyakran már előtte is fölismert az ember. A taoizmusban (és, mint látni fogjuk, a konfucianizmusban is) az ősi kínai vallás alapélménye nyert tudatos alapot. A taoizmus hirdeti a visszatérést a világ egyénfölötti rendjéhez. Az ember azzal, hogy csupán saját magára van tekintettel, szem elől veszti a világrendet, pedig csak ezen belül lehet tökéletes és egyúttal boldog. A Tao szerinti élet felé vezető út tehát az egyéni törekvések feladásában áll. Egyéniségünk az a szűk és merev korlát, amely nem enged minket a határtalan világmindenséggel harmonizálni. Egyéniségünk kiszab számunkra bizonyos kereteket, érzékeink és értelmünk, érzéseink és szellemünk számára kijelöl egy bizonyos meghatározott területet és irányt, mint a szemellenző a ló számára. Ez az egyéni élet, a mindenség tág Létével szemben, korcs és természetellenes; egyéni törekvéseink ütköznek a kozmikus lét törekvésmentes, sima harmóniájával. A Tao követője tehát mindenekelőtt megpróbál magáról lehántani mindent, ami benne pusztán egyéni. S minthogy az egyéniség elsősorban egy bizonyos törekvésirányt jelent, a Tao követőjének első életszabálya: semmije sem törekedni, mindent hagyni menni a maga útján, tartózkodni a szándékolt és célszerű beavatkozástól: minden cél lényegénél fogva egyoldalú, minden akarati aktus erőszak természetünk teljességén. Természetünk teljessége, avagy természetes tulajdonságaink teljessége: ez a szó, mely csak jól-rosszul adja vissza a kínai kifejezést, gyakran fordul elő a Csuang Ce-szövegben (Wilhelm “élet”-tel, mások “erény”-nyel próbálják fordítani) s ez az, ami az emberileg elérhető legmagasabb fok. Ugyanezt mondja másutt Csuang Ce “égi természetünk”-nek, szemben azzal, ami az “emberi” bennünk: s hogy itt mennyire nem szabad valami misztikus fogalmat keresni, azt Csuang Ce frappánsan triviális példája bizonyítja: az ökörben és lóban az “égi természet” az, hogy például négylábúak, míg “emberi” bennük az, hogy igát vonnak. A törekvéstől való tartózkodás;’ a nem-cselekvés (vu-vei) lehetővé teszi aztán a többi korlátozd momentum kikapcsolását: ilyenek a szempontok, elméletek, a ragaszkodás az élethez, vagy bármely javához - legyen ez tárgy, vagy személy -, a félelem és így tovább. Mindezek levetkőzésével jut az ember ahhoz az állapothoz, amelyet a Taoizmus - mint a buddhizmus is - ürességnek nevez. A tökéletes ember üres, mint a falon vágott ablakrés, - mégis tőle kap fényt az egész szoba. Mert ami az ürességet betölti, az többé nem a pszicho-fizikai egyéniség bármely meghatározott, tehát korlátolt terméke, hanem a kozmikus lét üteme és bősége: a Tao. Ezt az azonosulást a mindenséggel megint nem szabad valami misztikus követelménynek, vagy lehetőségnek fölfogni, bár - mint látni fogjuk, a tanizmusból később széles út nyílt a misztika felé, sőt magának Lao Ce-nak és Csuang Ce-nak is van egy-egy misztikusra hangolt fejezete. Hiszen az egyéníségt6l és az akarattól való megszabadulás útja ez is lehet: Indiában és Tibetben éppen ezt az utat ragadták meg kezdettől fogva: a lemondás, a szigorú aszkézis, a jóga útját, a fokozatos és tudatos kikapcsolódás útját. Csuang Ce maga is híve a böjtnek és magánynak, a meditációnak és koncentrációnak. De a kínai szellem páratlan életderűje mégsem ebben a módszerben talál magára s ismeretes, hogy a buddhizmus mily szelíd, laza és égiesen derűs alakban jut el majd Kínába, ahol az ősvallás, a tanizmus és a konfucianizmus egyenlőképpen termékeny talajt készített elő számára. Csuang Ce a legtermészetesebb útnak a Tao felé egyszerűen az “elfeledkezést” tart-ja. Szereti a tökéletes embert a létükbe teljesen belefeledkezett nemes állatokhoz, a vágtató paripához és a vadászkutyához hasonlítani. A Sárga Föld urának elveszett “sötétszín gyöngyét” - legyen ez a boldogság vagy a tökéletesség, a bölcsesség vagy a Tao

szimbóluma - nem tudja visszahozni sem a Tudás, sem az Éleslátás, sem az Éleselméjűség; ekkor küldi ki a nagy uralkodó az Elfeledkezést s íme, csodálatos, épp az elfeledkezés akad rá az elveszett kincsre. A mindenről elfeledkezett, céltalan, törekvéstelen, harmonikus élet - ez a Tao szerinti élet, amely lényegében semmi egyéb, mint az, amelyet a nap, a hold, a föld, az állatok, a virágok élnek, melyik - melyik a maga módján és a maga eszközeivel s az ember is követheti ezt, hiszen végül is a napnak fénye van, a virágoknak illatuk s az embernek szelleme.... Csuang Ce nem riad attól sem vissza, hogy a boldog kor embereit így jellemezze: “megtömték szájukat eledellel és boldogok voltak”. De ez csak extrém hangsúlyozása a természetességnek. Az igazi szép példát a Tao szerinti életre Csuang Ce nem itt adja s nem is azokban a fejezetekben, amelyek a magasrendű taoista bölcs alakját állítják elénk, aki szavak nélkül tanít, azaz puszta létével sugározza magából a Taot, - hanem ott, ahol egy - egy egyszerű emberről, egy szakácsról, fafaragóról mesél, akik tisztán csak azzal, hogy egyek lettek a természet rendjével, munkájukban is tökéleteset alkotnak. A természet rendjének intuitív ismeretével a szakács .könnyen tájékozódik a feldarabolandó ökör izületei és csontjai közt, - akárcsak a Bergson által említett darázs, amely pontosan a hét ideggócpontnál szúrja meg az áldozatát, anélkül, hogy anatómiát tanult volna; a fafaragó pedig annyira látja a fa természetes vonalait s a fában már adott isteni mű lehetőségét, hogy neki is - akárcsak Michelangelonak a márványról - éppen csak le kell fejtenie a feleslegeset s a mű ott áll készen. A szakács és a taoista bölcs között nincs értékbeli különbség: mindkettő tökéletesen azonosul a Tao-val. A Sárga Föld ura kétszer földig hajol a lópásztor-gyerek előtt is, amikor ráismer ennek természetes bölcsességére. A tökéletességnek - akár a görög filozófia szerint - a kínai szerint is boldogság a velejárója és ismérve. Boldogság és tisztaság; - Lao Ce, mint Jézus Krisztus is, a gyermeket helyezi ideálul az ember elé. A tanizmus bölcsei boldogok - a keleti művészet a kövérség és mosoly evidens ősszimbólumaival ábrázolja majd a bölcs boldogságot és Csuang Ce legmegkapóbb szimbolikus alakja, az ősköd, végeláthatatlan bölcsességében “ugrándozik, mint egy madár és hasát verdesi”. A Meghatározatlanban, vagyis minden egyéni determinációtól mentesen élni, ez a taoista ideál; a “nemlét”-ben “kószálni”, “pihenni és elfeledkezni” ez az a létforma, amelyet nemcsak bölcs, de bárki is elérhet, ha nem törekszik egy vagy több valamire, nem akar semmit, nem ragaszkodik semmihez: a Meghatározatlan akkor hal meg - az egeik legfrappánsabb Csuang Ce mesében -, amikor rajta is megfúrják azokat a lyukakat, amelyek révén az ember érintkezik az érzéki világgal. * Érthető, ha az ilyen alapokra épült; taoista történetszemlélet nem evolúcionisztikus, hanem éppen ellenkezőleg, a dekadenciát ismeri fel az emberiség fejlődésében. Kezdetben, a tudatosodás előtt, volt a boldogság és tökéletesség. A kínaiak aranykor-leírásai szinte motívumszerűen megfelelnek a görög-római aranykorleírásoknak és a mediterrán Paradicsom-elképzeléseknek. A teremtmények egymással elvegyülve élnek, minden, ami van, magától van, nincsenek törvények, nincs korai halál. Az ember szakad csak ki ebből a paradicsomi teljességből, amikor tudatra ébred: ekkor jönnek a törvények. Ekkor jön egyáltalában az erkölcs, mert amíg nem voltak egyéni törekvések, gyermeki tisztaság jellemezte az embert. Az erkölcs megszületése - mint már Lao Ce látta -, a rossz megszületését is jelenti. Csuang Ce odáig megy, hogy a bölcseket vádolja az emberiség elerkölcstelenedéséért. A jelen kor rossz, a világ végzetesen letért a Tao útjáról. A bölcs még azt is tudja, hogy ezen az 6 szavai nem segíthetnek. Az emberiségnek ebben a vaskorában nem lehet egyebet tenni, mint magunkban helyreállítani a rendet és - nem törődni a többiekkel... ARÁNYOK

(XVII. 1.) Az őszi áradások ideje volt: százával ömlöttek a vadvizek a Sárga Folyóba, amelynek zavarossá váló hullámai úgy megdagadtak a két part között, hogy az egyikről a másikra nézve nem lehetett megkülönböztetni egymástól egy ökröt és egy lovat. Büszkén örvendezett ezen a Folyóisten, abban a hitben, hogy a világ minden szépsége most az övé. A folyó hátán lesiklott hát az Északi Tengerig s, arccal keletnek, szemlélődött. Ám sehol sem látta a vizek határát. Ekkor visszafordította tekintetét, fölpillantott a Tengeristenre és sóhajtva így szólt: “A közmondás, amely szerint aki száz utat ismer, azt hiszi, hogy senki sem ér föl vele, nyilvánvalóan rám is talál. Láttam ugyan már embereket, akik Konfucius tapasztalatát és Pei Igazságosságát semmibe sem vették, de mindeddig nem akartam hitelt adni nekik. Csak most veled szemben látom, mit jelent valóban az igazi határtalan nagyság. Ha nem jöttem volna a te utcádba, annak a veszélynek tettem volna ki magam, hogy a nagy megvilágosodás mesterei joggal kinevetnek.” Az Északi Tenger ura így válaszolt: “Kúti békával nem lehet a tengerről beszélni, mert őt saját gödre korlátozza; a nyári rovarral nem lehet a jégről beszélni, mert őt évszaka korlátozza; az egy szemponthoz ragaszkodó tudóssal nem lehet a Taoról beszélni, mert őt doktrínája korlátozza. Ma te kiléptél medredből és megláttad a nagy tengert: megismerted semmiségedet, így hogy ily módon már szóba lehet veled állni a nagy princípiumokról. Minden vizek közt az ég alatt a legnagyobb a tenger. Szünet nélkül számtalan folyó ömlik bele és ő mégsem növekszik. Másrészt a keleti Sziklánál szünet nélkül párolog s mégsem csökken soha. Tavasz és ősz mit sem befolyásolják; áradásról és aszályról tudomása sincs. Ebben áll éppen fölmérhetetlen fölénye, még az olyan folyókkal szemben is, amilyen a Csiang és Ho. Mindamellett én soha nem tartottam magam nagyra, mert összehasonlítom a1akomat az Éggel és a Földdel s tudom, hogy életerőmet a Yin-nek és Yang-nak köszönhetem. Éggel és Földdel szemben csak annyi vagyok, mint egy kicsiny kő, vagy gyenge fa a nagy hegy csúcsán. Ily kicsinynek látom magam, miért tartanék sokat magamról? Azt hiszed tán, hogy a négy nagy óceán összesen az Ég és Föld mellett több, mint egy kis emelkedés, vagy bemélyedés a végtelen őstengerben? Birodalmunk a mély tenger mellett csak annyi, mint egy szem búza a csűrben. Amikor a létező dolgok számáról beszélünk, miriádokat emlegetünk: s az ember csak egy ezek közül. Mind a kilenc provinciát emberek lakják, akik gabonából élnek s hajóval s kocsival közlekednek: az egyén csak egy ezek közül. Ha már most a dolgok miriádjaihoz hasonlítjuk őt, nem lesz-e csak annyi, mint egyetlen vékonyka szál szőr a ló testén? Így lehet fölmérni mindazt, amit az öt Ti örökölt egymástól; mindazt, amiért a három dinasztia uralkodói küzdöttek; mindazt, amiért a bölcsek törték magukat s amiért a hivatalnokok fáradnak. Pei I-t hírnevesnek mondták, mert elhárította magától a kormányzást, Konfuciust nagynak tartották előadásaiért. Ők aztán természetesen nagyra tartották magukat, hasonlóan hozzád, aki csak az imént ön-magadtól elteltél, vized mennyisége miatt.” MÉRTÉK (XVII. 2.) A Folyóisten így szólt: “Helyes-e tehát, ha azt mondom, hogy az Ég és a Föld nagy, míg egy hajszál hegye kicsi?”

“Nem - válaszolt az Északi Tenger ura. - A dolgok mértéke nem határozott: az idő

sohasem áll meg, az ember sorsa. szüntelenül változik s a kezdetet és véget nem lehet feltartóztatni. Ezért a mély bölcsességű ember, közeli és távoli dolgokra tekintve, nem gondolja, hogy amit kicsinynek lát, az jelentéktelen, amit nagynak, az fontos, hiszen tudja, hogy a dolgok mértéke nem határozott. Okosan szemléli a múlt és jelen eseményeit, anélkül, hogy kétségbeesnék azon, ami elmúlt és kapaszkodnék abba, ami most van: hiszen tudja, hogy az idő sohasem áll meg. Értelmesen mérlegeli a bőség és szükség megmutatkozásait, anélkül, hogy különösképpen lelkendeznék a nyereség, vagy elkeserednék a veszteség miatt: hiszen tudja, hogy az ember sorsa szüntelenül változik. 6 tisztában van a sima ösvénnyel s nem talál túlzott örömet abban, hogy megszületett, sem túlzott fájdalomra okot abban, ha meghal: hiszen tudja, hogy a kezdetet és véget nem lehet feltartóztatni. Föl kell ismernünk, hogy az, amit az ember tud, sokkal kevesebb annál, amit nem tud s hogy az idő, amely születésünk óta telt el, lényegesen rövidebb, mint az, amely

születésünk előtt folyt le s ha az ember megkísérli a kisebbel betölteni a nagyobbat, ez csak tévedésre vagy zűrzavarra vezet, aminek soha-sem lesz vége. Ebből a szemszögből tekintve tehát a dolgokat, hogyan is tudhatnám én azt, hogy egy hajszál hegye vajon elég kicsi-e ahhoz, hogy a kicsiség meghatározására használjam, s honnan tudnám, hogy az Ég és a Föld elég nagyok-e ahhoz, hogy teljesen kimerítsék a nagyság fogalmát?” A NAGY EMBER (XVII. 3.) A Folyóisten így szólt:

“A földi gondolkodók azt mondják, hogy ami a legszubtilisabb, annak nincs is testi formája s a legnagyobb pedig fölmérhetetlen. Ez valóban az igazság?”

“Ha a kicsinek a szempontjából tekintjük a nagyot - felelte az Északi Tenger ura -

nem is tudjuk felfogni. Ha a nagy szempontjából tekintjük a kicsit, nem is tudjuk tisztán kivenni. Mármost a legszubtilisabb valami a legkisebb kicsiség, míg a természet egésze a legnagyobb nagyság. S mivel ez a kettő különböző, a két fogalmat különbözőképpen lehet alkalmazni: mindamellett mindkét fogalom - a szubtilis és a tömegszerű - egyaránt csak testi dolgokra vonatkozik. Aminek nincs testi alakja, azt nem lehet számszerűen fölosztani; ami fölmérhetetlen, azt nem lehet számszerűen kimeríteni. Amiről szavakban beszélni lehet, az a tömegszerű tárgy, amiről fogalmilag gondolkodni lehet, az a szubtilis tárgy. Amiről viszont nem lehet szavakban beszélni és fogalmilag gondolkozni, az a szubtilitás és tömegszerűség önmagukban véve. A nagy ember, míg cselekedeteivel senkit nem sért meg, nem kérkedik szeretetével és jóságával; míg maga nem igyekszik nyerészkedni, nem veti meg a szolganépet, mint alacsonyabb rendűt; míg egyáltalában nem töri magát javak és kincsek után, nem kérkedik azzal, hogy mindezt elutasítja, míg ügyeiben nem támaszkodik mások segítségére, nem kérkedik azzal, hogy mindent saját erejéből végez s nem veti meg azokat, akiket mohóságuk az alacsonyrendű dolgok felé sodor. S mert magatartása eltér a tömegétől, azért még nem kovácsol magának érdemet ebből az eltérő magatartásból. Igyekszik a tömeghez alkalmazkodni és nem veti meg a simaszájú hízelgőket. A világi dicsőségek és javak nem izgatják őt, a világi szégyen és kudarc nem jelentenek számára szerencsétlenséget. Ő tudja, hogy a helyest és helytelent nem lehet élesen elválasztani, tudja, hogy a kicsit és a nagyot nem lehet világosan meghatározni. Hallottam valaha azt mondani, hogy a Tao embere névtelen marad s a legmagasabb rendű tulajdonságok nem törekszenek sikerre. A nagy embernek voltaképpen nincs is énje: ez a legnagyobb, amire a sors fölötti uralkodásban el lehet jutni.” VISZONYLAGOSSÁG (XVII. 4.) A Folyóisten így szólt: “Vajon a dolgokon kívül, vagy a dolgokon belül van a mérték, amely eldönti, mi nemes és mi alacsonyrendű, mi nagy és mi kicsi? Az Északi Tenger ura így válaszolt: “A Tao szempontjából tekintve a dolgok sem nem nemesek, sem nem alacsonyrendűek; a dolgok szempontjából tekintve a dolgok mindegyike önmagát tartja értékesnek és a többieket értéktelennek. A közvélemény szempontjából az érték és értéktelenség nem önmagukban á1ló dolgok. A dolgok egymástól való különbözősége szempontjából, ha valamit azért nevezünk nagynak, mert nagyobb valami másnál, nincs a világon semmi, ami ne lenne kicsi. Fölismerni, hogy ég és föld csak annyi, mint egy rizsszem s egy hajszál hegye akkora, mint egy hegység - ez az eredménye a dolgok összevetésére épülő szemléletnek. Hasznosságuk szempontjából tekintve, azaz betudva mindennek azt, amire használható, nincs dolog, amely ne lenne hasznos; de ha azt nézzük, amire valami nem használható, nincs dolog, ami ne lenne használhatatlan. Fölismerni, hogy kelet és nyugat egymással ellentétben állnak s egyik sem teszi fölöslegessé a másikat: ez az eredménye a hasznosság szempontjára épülő szemléletnek. Saját hajlamaik szempontjából tekintve végül a dolgokat, ha azt helyeseljük, amit helyeselnek, nincs a világon dolog, ami ne lenne helyeselhető; s ha elítéljük, amit elítélnek, nincs a világon semmi, ami ne lenne elítélhető. Ez az esete Yao-nak és a zsarnok Kie-nek,

akik mindketten helyesnek tartották a maguk útját és elítélték a másikét: ez az eredménye a dolgok hajlamai szerinti szemléletnek. Egykor Yao és Sun lemondtak a trónról: s mindkettőjüknek kiváló utódjaik akadtak; Csi Kuai lemondott a trónról s ez államát romlásba döntötte. Tang és Vu harcoltak az uralomért: s mindketten királyok lettek; Pei hercege harcolt az uralomért s ez tönkretette őt. A küzdésnek és lemondásnak ezek a példái, valamint Yao és Kie magatartása azt mutatják, hogy a nemes és alacsonyrendű tettnek egyaránt megvan a maga ideje: s az egyes tulajdonságok .nem döntőek önmagukban véve. A faltörő kos kiválóan alkalmas arra, hogy egy város falán rést üssünk vele, de csöppet sem felel meg egy rés betömésére: az eszközök különbözőek. A versenyparipa ezer mérföldet is begaloppoz egy nap alatt: de egeret fogni távolról: sem oly alkalmas, mint a róka, vagy a menyét: a teremtmények képességei különböz6ek, a fülesbagoly éjjel is képes bolhát fogni és egy hajszálat is meglát, viszont nappal hiába mereszti tekintetét, nem lát egy hegyet sem: a természetek különbözőek. Ezért az, aki csak a helyeset akarja követni és tisztelni, a rosszról pedig hallani sem akar, a rendet hirdeti s nem ismeri e1 a zűrzavart, azt árulja el, hogy fogalma sincs Ég és Föld törvényéről s nem ismeri a dolgok különböző természetét. Ez pontosan ugyanannyi lenne, mini tisztelni az Eget, és figyelembe sem venni a Földet; vagy például tisztelni a Yin-t és nem törődni a Yang-gal. Világos, hogy az ilyen magatartás téves: Aki továbbra is szüntelenül ilyen értelemben beszél, az vagy ostoba, vagy hazudik. A régi idők uralkodói különböző módokon mondtak le a trónról s a három dinasztia királyai különböző módon hagyták utódaikra a trónt. Aki korának igényeivel és szokásaival ellentétben uralkodik, azt zsarnoknak nevezik, aki pedig megfelel korának és az általánosnak elfogadott erkölcsöknek, azt tisztességesnek mondják. Béke legyen veled, ó Folyóisten. Hogyan is akarnád eldönteni, hogy mi a nemes és mi az alacsonyrendű, mi a kicsi és mi a nagy?” AZ IGAZ TÖRVÉNY (XVII. 5.) A Folyóisten így szólt: “Igaz, valóban. De hát akkor mi az, amit tennem kell és mi az, amit nem szabad tennem? Mi irányítson engem mindezek után abban, hogy mit fogadok el és mit utasítok vissza, mit követek és mit dobok el?” Az Északi Tenger ura válaszolt:

“A Tao szemszögéből nézve mi a nemes és mi az alacsonyrendű? Ezek a szavak a

valóság végletes kiélezései. Ne ragaszkodjál makacsul elgondolásaidhoz, amelyek ellentétbe sodornak a Taoval. Mi a kevés és mi a sok? Ezek a szavak csak arra jók, hogy adásnál és megköszönésnél alkalmazzuk őket. Ne légy egyoldalú, mert ez maga megmutatja, mily távol állsz a Taotól. Légy szigorúbb, mint az uralkodó, aki nem önző célokkal osztogatja kegyeit. Légy meggondolt, mint a földistenség, amely mikor áldozatot kap, nem osztogatja pártoskodva áldását. Légy tág, mint a tér, amelynek négy sarkpontja határtalan és nem jelent korlátokat a világban. Mindent átfogni, egyformán, előszeretet és különös pártfogás nélkül: ez az, amit úgy lehet nevezni, hogy valaki minden egyoldalú kötöttségtől mentes. Minden dolgot egyformán kezelni: akkor meg már nincs köztük rövid, vagy hosszú. A Taonak nincs vége és nincs kezdete, csak a lények halnak meg és születnek és nem érnek el oly tökéletes állapotot, amelyben megmaradhatnának. Hol üresek, hol megtelnek, nem tudnak egy alakot változatlanul megtartani. Az évek nem térnek vissza, az időt nem lehet megállítani. Hanyatlás és gyarapodás, teltség és üresség, ha megszűntek, újra kezdődnek. Így lehet elmondani, mi az igazi törvény s mi a dolgok princípiuma. A dolgok léte olyan, mint a vágtató ló. Minden mozdulat változást jelent, minden pillanat alakulást idéz e1ő. Mit kell tenned? Mit nem kell tenned? Egyszerűen csak hagyd, hogy a dolgok változása haladjon szabadon a maga útján. ÉGI ÉS FÖLDI TERMÉSZETÜNK (XVII. 6.) A Folyóisten így szólt: “Igen, de miben áll voltaképp a Tao értéke?

“Aki ismeri a Taot - válaszolt az Északi Tenger Ura -, megérti a természet törvényeit.

Aki megérti a természet törvényeit, tudja, mihez tartsa magát a változó körülmények sodrában. S aki ezt tudja, abban semmi kárt nem tehetnek a dolgok. Azt, aki

tökéletes, a tűz nem égeti el s a víz nem fojthatja meg; fagy és hőség nem gyötri, madarak és vadállatok nem árthatnak neki. Ez nem jelenti azt, hogy az ilyen ember közömbös az ilyesmivel szemben, hanem azt, hogy pontosan tudja, mi az, ami üdvös békét s mi az, ami veszedelmet hoz rá; hogy egyaránt nyugodt a szerencsétlenségben és a boldogságban; hogy gondos abban, amit kerül és abban, amit megközelít; ezért nem árthat neki semmi. Ezért mondják: ami bennünk égi, az bensőnkben, ami földi, az külsőnkben van. Benső tulajdonságaink az égi természeten alapulnak. Aki fölismeri önmagában az éginek és az emberinek a működését, az gyökereit az égbe ereszti és saját tulajdonságaira támaszkodik. Aki ezt elérte, az visszatért a lényeghez és tökéletességre tett szert.””De mi az égi? Mi az emberi?” kérdezte a Folyóisten. Az Északi Tenger ura így válaszolt: “Hogy az ökörnek és lónak négy lába van, ez az ő égi természetük. Hogy a ló fejére zablát tesznek s az ökör orrát átfúrják, ez az, amit emberinek lehet nevezni. Aki nem rombolja szét az égit az emberivel, aki nem rombolja szét szándékaival saját útját, aki nem teszi tönkre hírét azzal, hogy hajszolja, aki gondosan vigyáz s nem veszti el imagát, az tért vissza igazi természetéhez.” A TAO HOLLÉTE (XXII. 5.) Tung Ko Ce megkérdezte Csuang Ce-t:

“hol van az, amit Taonak neveznek?” “Mindenütt” - felelte Csuang Ce. “Mondd meg pontosabban” - szólt Tung Ko Ce. “Ebben a hangyában, itt” - felelte Csuang Ce. “S még lejjebb?” - kérdezte Tung Ko Ce. “Itt, ebben a gyomban” - felelte Csu-ang Ce. “Mondj egy még alacsonyabb példát”, - szólt Tung Ko Ce. “Ebben a cserépdarabban”, - felelte Csuang Ce. “S hol még lejjebb?” - kérdezte amaz. “Ebben a trágyadombban” - felelte Csuang Ce. Tung Ko Ce elhallgatott. Csuang Ce ekkor így szólt:

“Kérdéseid nem vezetnek a lényeghez. Úgy csinálsz, mint a vásári felügyelő, aki a disznók kövérségét vizsgálja a lábával: minél mélyebben talál benne zsírt, annál jobb. Ne keress egy bizonyos meghatározott irányban, akkor nem tévesztesz szem elől semmit. Mert ez a Tao természete. Úgy van ez, mint a szavakkal, amelyek valami nagyságot fejeznek ki. “Egyetemes” “teljes”, “mindenütt való” - mindezek a szavak ugyanegy dologra vonatkoznak és jelentésük egy. Kíséreld meg és kövess engem a nemlét birodalmába, ahol minden egy. Ott beszélhetünk a végtelenről. Kíséreld meg, gyere velem a nem-cselekvés tájára, az egyszerűségbe és csöndbe, az elmélyülésbe és tisztaságba, a harmóniába és nyugalomba. Ott minden különbség eltűnik. Akaratomnak nincs célja, nem tudom, honnan jövök. Jövök és megyek és nem tudom, hol állok meg. Ide-oda kószálok s nem tudom, hol lesz ennek vége. Lebegve adom át magamat a végtelen térnek. Ott a legmagasabb rendű tudás sem ütközik korlátokba. Amiből a dolgok származnak, azt a dolgok nem korlátozzák; csak a dolgoknak maguknak vannak korlátjaik. A Tao a határtalan határa, a határtalan határtalansága. Teltségről és ürességről beszélünk, növekvésről és csökkenésről: de maga az, amiből a teltség és üresség származik, sem nem telt, sem üres, amiből a növekvés és csök-kenés származik, sem nem gyökér, sem a fa koronája. Amiből a fölgyülemlés és a szétszóródás lesz, maga sem gyülemlik föl, sem nem szóródik szét.” MIT KELL TENNI?

(XII. 4.) Yün Ciang, a felhőlovag, forgószél szárnyán keletre vándorolva, váratlanul összetalálkozott Hung Meng-gel, az ősköd urával. Hung Meng ott tengett-lengett hasát simogatva s ugrándozva, mint egy madár. Meghökkenve Yün Ciang ekkor tisztelettudóan félreállt és megszólította a másikat:

“Tiszteletreméltó Uram, ki vagy te és mit csinálsz?” Huang Meng tovább szökdécselt, verdeste hasát, majd válaszolt: “Kószálok.” A Felhőlovag így szólt: “Szeretnék kérdezni valamit.” Az ősköd ura fölemelte fejét, megnézte az idegent s csak ennyit mondott: “Hah”

“Az Ég lélegzete - mondotta Yün Ciang - elvesztette harmóniáját, a Föld lélegzete

gátlásokba ütközik; a hat elem összhangjában zavar állt be; a négy évszak egymás hatáskörébe gázol. Szeretném mármost az összhangot a különböző hatóerők között helyreállítani, hogy az élőlényeket tápláljam: hogyan járjak el?” Hung Meng tovább verdeste hasát és ugrándozott s fejét rázva így felelt: “Nem tudom. Nem tudom. “ Yün Ciang nem kérdezősködhetett tovább. De három év múltán, mikor ismét keleten vándorolt és túlhaladt Sung pusztáján, ismét összetalálkozott az Ősköd urával. Nagyon megörült ennek, hozzásietett és így szólt:

“Elfeledtél engem, ó Égi Lény? Elfeledtél engem, ó Égi Lény?” Kétszer meghajolt előtte és a földet érintette fejével, abban a vágyban égve hogy oktatásban részesüljön tőle. Hung Meng így szólott:

“Én tengek-lengek itten s nem tudom, mit akarok; ide-oda bolyongok és nem tudom merre. Karba tett kézzel járkálok és szemlélem, hogy minden a maga rendje és módja szerint folyik: mit tudnék én egyebet?” A Felhőlovag így szólt:

“Magam is céltalanul bolyongok: de az emberek mindenüvé követnek, amerre csak járok. Nem tudok rajtuk segíteni. Ők mindig csak engem akarnak utánozni s ezért szeretnék tőled hallani egy útbaigazító szót.” Az ősköd ura így válaszolt:

“Az, hogy a világ rendjében zavar állt be, hogy a dolgok természetében ütközések

fordulnak elő, hogy az Ég kikutathatatlan működése nem folyik le simán, hogy az állatok nyájai felbomlanak és a madarak éjszaka dalolnak, hogy fűre és fára vész jön s még a férgek is sínylődnek - az mind onnan van, hogy az embereket kormányozni akarják és rendet akarnak köztük teremteni.”

“De hát akkor mit tegyek?” - kérdezte Yün Ciang. “Mindez puszta méregkeverés - folytatta Hung Meng -, hagyj utamra!” “Nem éppen könnyű dolog veled találkozni, ó égi Lény - mondotta Yün Ci-ang -, ezért szeretnék tőled egy szót hallani.”

“Valóban - felelte az ősköd ura - szükséged is van rá. Maradj hát a nem-levés mellett és hagyd, hogy a dolgok maguktól alakuljanak. Hagyd a testedet; ne törődj látásoddal és hallásoddal; feledd el a külső dolgokat; hasonlítsál az őskezdethez; oldd fel szívedet; szabadítsd fel szellemedet; s légy olyan, mintha nem is volna személyiséged: akkor aztán minden dolgok visszatérnek a maguk gyökeréhez. Visszatérnek valamennyien a meghatározatlanság eredendő állapotába, amelyet soha többé nem hagynak el. Ha megismerésre tennének szert, elhagynák ezt az állapotot: ezért nem kell nevük után kérdezni: nem kell kémlelni természetüket; s csak e módon jutnak a maguk életéhez.” Yün Ciang így szólt:

“Égi Lény, föltártad nekem működésedet, kinyilatkoztattad titkodat. Egész életemben

egyebet sem kerestem s most végre elértem.” Ezzel kétszer meghajolt, fejével a földet érintette. Majd felállt, búcsút vett és eltávozott. A MEGHATÁROZATATLAN HALÁLA (VII. 7.) A Déltenger ura a Vigyázatlan volt, az északi Tenger ura az Elhamarkodott, míg a Közép uralmát a Meghatározatlan gyakorolta. A Vigyázatlan és az Elhamarkodott gyakran jártak a Meghatározatlan országában és a Meghatározatlan mindig barátságosan fogadta őket. ők azon tűnődtek, mivel hálálhatnák meg a szíves fogadtatást és így szóltak:

“Az embereken hét nyílás van, hogy lássanak, halljanak, táplálkozzanak és

lélegezzenek, csupán rajta nincs egyetlenegy sem. Próbáljuk meg, fúrjunk rajta is ilyen nyílásokat.” Ettől kezdve minden nap egy nyílást fúrtak a Meghatározatlanon; a hetedik nap a meghatározatlan meghalt. A NEMLÉT LÉTE ( XXII. 7.) A Fény megkérdezte a Nem-létet:

“Mester, létezel te, vagy nem létezel?” Nem kapott választ. Feszülten szemlélte a Nemlét alakját, de. csak mély űr volt mindenütt. Egész nap nézte, anélkül, hogy látta volna; hallgatta anélkül, hogy hallotta volna; nyúlt utána, de nem tudta megragadni. Ekkor így szólt:

“Ez az, ami a legmagasabb. Ki érheti ezt utol? Lét nélkül tudok lenni, a lét nélkül nem. Ha még ezen túl van a Nemlét, hogyan lehetne őt utolérni?” A TUDÁS NEM M1NDEN (III. 1.) Életünk véges, de a tudás végtelen. Valami végessel igyekezni a végtelent megközelíteni, veszedelmes vállalkozás. S ha ezt tudván, továbbra is hajszoljuk a megismerést, ezzel menthetetlenül veszélybe kerülünk. A jótettel nem jár együtt a dicsőség, sem rossz gyakorlásával a büntetés: harmóniában lenni az élet lényegével: egyedül ez vezet ahhoz, hogy testűnket megóvjuk életünket megtartsuk, a hozzánk tartozókat tápláljuk és éveink sorát beteljesítsük. A TAO HARMÓNIÁJA (II. 1.) Nan Ko Ce Ki ült és asztalára támaszkodott. Föltekintett az égre halkan sóhajtozott, mintha nem lett volna magánál és elvesztette volna öntudatát. Yen Csöng Ce Yü, aki szolgálatában volt és ott állt előtte, így szólt:

“Mit jelent ez? A testet valóban olyanná lehet tenni, mint az elszárad fa és a szellemet, mint a kiégett hamu. Oly más vagy most Mester, ahogy asztalodra támaszkodsz, mint amilyennek eddig bármikor láttalak.”

“Yen - felelte Ce Ki - jókor kérdezel meg e dolgok felől. Éppen most vesztettem el az énemet; de tudod-e te, hogy ez mit jelent? Te talán hallottad az emberek orgonajátékát, de nem hallottad a Földét; talán hallottad a Föld orgonajátékát, de nem hallottad az igét.”

“Szabad megkérdeznem - szól Ce Yü - miben áll ez?” “Amikor a Nagy Természet erősen kilélegzik - felelte a Mester - ezt úgy hívják, hogy

szél. Most éppen nem fúj; amikor fúj, ezernyi nyílásból búg vad zsivaja. Még nem hallottad ezt a lármát? Figyeld meg az erdő borította hegyek lejtőit: a hatalmas fák üregei és nyílásai olyanok; mint megannyi orr, fül és száj; hol szögletesek, hol olyan kerekek, mint egy serleg, vagy egy mozsár; hol egy nagy lábnyom, hol egy tócsa alakját öltik fel. S ezekből aztán dőlnek a legkülönbözőbb hangok, mint a fröccsenő

víz, mint a nyíl suhogása, mint a kormányrúd nyikorgása, mint a sóhaj, mint a sivítás, mint a haragos kiáltás, mint a zokogás, mint az éles és elnyújtott panaszszó. Az első hangok élesek, de ezeket a mélyebb zúgás harmonikusan követi. Gyönge szellőre halk a válasz; viharos szélre erős. S mikor a vad szélroham elül, az üregek már mind kiürültek; nem láttad még soha, mint hajladozik minden ág és levél?”

“A Föld orgonajátéka tehát - felel Ce Yü - egyszerűen az, ami az ezernyi nyílásból és üregből zeng elő éppúgy, mint az embereké a bambuszcsövekből. Szabad-e tehát megkérdeznem, milyen az Ég orgonajátéka?”

“Amikor zúg - felelte a Mester -, ezernyi különböző helyről indul s különösképpen szűnik meg. Mindez magától történik: de valami csak van, ami hajtja.” A VITATKOZÁS CÉLTALANSÁGÁRÓL (XXIV. 5.) Csuang Ce így szólt:

“Ha egy íjászt, aki minden célzó nélkül, véletlenül, a célba talál, jó íjásznak lehetne ezért nevezni, akkor a világ minden halandója oly kitűnő íjász volna, mint I volt. Igaz?”

“Igaz” - felelte Hui Ce. “Ha - folytatta Csuang Ce - nem uralkodhatnék a földön semmiféle általánosan elfogadott igazság s mindenki a maga elgondolását tarthatná igaznak, a világ minden halandója olyan bölcs len ne, mint Yau volt. Igaz?”

“Igaz” - felelte Hui Ce. “Mármost - folytatta Csuang Ce - itt vannak a konfuciánusok, itt vannak a Mo Ti követű, Yang Csu iskolája, Kung Szu Lung tanítványai: négy külön irányzat amelyhez ha még téged is hozzáveszlek Mester, az épp ötöt tesz ki. Melyikőtök oldalán van mármost az igazság? Vagy úgy áll talán a dolog, mint a Lu Kü-ről szóló történetben? Ehhez a bölcshöz ugyanis eg«szer így szólt a tanítványa - Mester, végre megértettem a Taot amelyet hirdetsz. Télen fölforralom a üstömet, - nyáron jeget gyártok. - Lu K azonban igy felelt: Ez csak onnan van hogy kihasználod a Yang erejét, hogy melegét és a Yin-ét, hogy hidegét szolgálatodba állítsd. Az efféle fogások még nem jelentik a Tao ismeretét. Megmutatom neked, hogy mit értek én a Taon. - Ezzel fölhangolt két lantot. A egyiket az egyik szobába, a másikat a másik szobába helyezte el. Mikor aztán az egyiken megpendítette az alaphangot a másikon is fölhangzott ugyanaz a alaphang; amikor pedig az egyiken az alaphang tercét ütötte meg, a másikon is a terc csendült fel, mert mindkét hangszert ugyanegy alaphangra hangolta volt. Ha azonban az egyik lantnak más hangolást adunk,.úgyhogy az egyes hangok nem felelnek meg egymásnak a két hangszeren, s akkor pendítünk meg egy húrt rajta,a másik lant huszonnégy húrja nagy összevisszaságban zúg-zeng rá vissza. S mindez azért, mert az uralkodó hangnem nem egyezik a két lanton. - Így van ez azzal is, amit te igazságnak tartasz?”

“Ha ama bizonyos négy iskola - felelte Hui Ce -, mind síkra szállna ellenem, mind le

akarna gyűrni, túl akarna kiabálni engem, s ez mégsem sikerülne neki -, mit szólnál ehhez?” Csuang Ce így válaszolt:

“Úgy csinálsz, mint az egyszeri Ci-i ember, aki eladta fiát Szongba ajtónállónak, mit sem gondolva arra, hogy az ajtónállóknak levágják lábukat; de közben gondosan óvta és bebugyolálta vázáit és harangjait. Vagy úgy, mint aki elveszett fiát úgy akarta keresni, hogy lakhelyéről azért el se kelljen mozdulnia. Az ilyen magatartásban a dolgok közti viszony félreismerése nyilatkozik meg.. Olyan vagy, mint az a bizonyos Csu-i szolga, aki hajón utazott a hely felé, ahol mint ajtónálló akart szolgálni. Ám mikor éjjel a hajó elhagyatott vizeken járt, összeverekedett a matrózokkal s így, mielőtt egyáltalán partraszállhatott volna, máris épp elég megpróbáltatást vett a nyakába.[2]” A HELYES ÚT ÖSZTÖNÖS ISMERETE

(IX. 12.) Sui[3] olyan köröket tudott alakítani, amelyek pontosan megfeleltek a körzővel leírt körnek. Ez a tudás ujjaiban volt, úgyhogy soha nem is gondolkozott rajta. Ezért lelke egységben működött, mindenféle zavaró mozzanat nélkül. Akinek tökéletes a cipője, meg-feledkezik a lábáról. Akinek tökéletes az öve, nem érzi a derekát. Aki megfeledkezik érvről és ellenérvről, annak van tökéletesen helyén a szíve. Aki nem ingadozik és nem hagyja magát másoktól irányitani, az talál rá a tökéletes viselkedésre. Aki mindig a helyeset teszi és soha nem téved, az megfeledkezik arról, hogy mi a helyes. A TÖKÉLETESSÉG FORRÁSA A TAO (III. 2.) Ven Hui herceg szakácsa egy ökröt darabolt fel. Ráillesztette kezét, vállával nyomást fejtett ki rá, elhelyezkedett lábával, nekifeszítette térdét s ahogy a bőr sercegve repedt és a kés tovasiklott a húsban, az egész művelet ritmikusan folyt: a hangok és mozdulatok úgy kapcsolódtak egybe, akárcsak a “Szedererdő” táncában, vagy a King Sou muzsikájában.

“Ah! - kiáltott fel a herceg - hisz ez bámulatos! Micsoda tökéletes művészet!” A szakács letette a kését és a herceg felé fordulva így válaszolt:

“Szolgád a Tao tisztelóje, ezért halad mesterségében. Amikor először kezdtem

ökröket feldarabolni, semmi egyebet nem láttam magam előtt, mint az állati test egész tömegét. Három év múlva kezdtem aztán nem egészben látni. Ma már teljesen a szellem szerint járok el, nem szemem látása irányít. Érzékeim használatát kikapcsoltam és szellemem szabadon cselekszik. A természetes irányvonalakat követem, behatolva a nagy réseken, áthaladva a test üregein, értékesítek minden adott előnyt. Ügyességem tájékozódik az inak és porcok között és elkerüli a nagyobb csontokat. A jó szakács évente egyszer cserél kést, mert vág; a közönséges szakács havonta egyszer, mert eltöri. Én tizenkilenc éve használom a késemet, többezer ökröt szeltem fel vele s pengéje még ma is épp oly éles, mintha csak az imént került volna ki a köszörűkő aldl. A csontok között vannak hézagok és a pengének nincs vastagsága, az behatol a hézagok-ba és kényelmesen siklik tovább: a pengék számára akad hely bőven. mindamellett, ahányszor csak egy bonyolultabb ízülethez érek, átlátom a nehézségeket, óvatosan és figyelmesen haladok tovább, szememet le sem véve a nehéz pontról s kezem lassan működik. S egyszerre, íme a késnek egy szinte teljesen észrevehetetlen mozdulatára az egész szétválik s úgy hull le, mint rög a földre. Ilyenkor ott állok a késsel a kezemben, körülnézek, bizonyos megelégedettséggel pihenek kicsit, majd megtörlöm tisztára a kést és helyére teszem.” Yen Yui herceg így szólt:.

“Pompás! Szakácsom szavait hallgattam s megtanultam belőlük, hogyan kell bánni az élettel.” A MüALKOTÁS A TAO KIFEJEZöDÉSE (XIX. 10). King, a faszobrász, egy harangállványt faragott. Amikor készen volt, aki csak látta, megcsodálta, mint isteni művet. Lu hercege is megbámulta és megkérdezte Kinget:

“Mi a titka művednek?” King így válaszolt: “Én egyszerű kézműves vagyok és titkaim nincsenek. Mindamellett egyen fordul meg a dolog: mikor megbízást kaptam erre a munkára, óvakodtam attól, hogy erőmet szétfecséreljem. Böjtöltem, hogy szívemnek megszerezzem a nyugalmat. Három napi böjt után nem gondoltam többé sem jutalomra, sem kitüntetésre; öt nap múltán nem gondoltam többé sem dicséretre, sem gáncsra. Hét nap múlva megfeledkeztem a testemről és tagjaimról: ekkor már eszembe sem jutott Fenséged és udvara. Már teljesen munkámban éltem és semmi sem zavart. Akkor kimentem az erdőbe, és elmerültem a fák természetes növésének szemléletében. Amikor a legtökéletesebb fára bukkantam, egyszerre ott állt elóttem a harangállvány, úgy, hogy csak hozzá kellett fognom, a kifaragásához. Ha nem

találtam volna meg ezt a fát, nem is nyúltam volna a munkához. Csak saját természetemnek és a fa természetének összhangja teszi a munkát olyanná, hogy mindenki isteni műként csodálja.” A TAO SZERINTI ÉLET (XII. 11.) Ce Kung elment Csu államba, majd visszatért Cinbe. Miközben a folyó jobb partján járt, megpillantott egy öreg embert, aki veteményes kertjében dolgozott. Öntözőcsatornákat ásott s a kúthoz menve, maga merített vizet belőle és kezében vitte a vödröt, hogy a csatornákba öntse. Ily módon nagy fáradsággal igen csekély eredményt ért e1. Ce Kung így szólt:

“Van már egy olyan találmány, amelynek alkalmazásával egy nap alatt akár száz csatornát is tele lehet tölteni. Csekély fáradsággal sokra megy vele az ember. Nem akarod azt használni? A kertész fölegyenesedett és megnézte

“Mi volna az? - kérdezte. “Egy afféle emelő, fából - felelte Ce Kung -, amely hátul nehéz, elől pedig könnyű. Ezzel sokkal gyorsabban lehet vizet meríteni és annyit, hogy csak úgy ömlik. Úgy hívják, hogy gémeskút.” Bosszúság futotta el az öreg arcvonásait, majd nevetve válaszolt:

“Én úgy hallottam az én mesteremtől, hogy az ilyesfajta ügyes találmányokban furfang és mesterkedés van. Ahol pedig furfang és mesterkedés van, ott a szellem az agyafurtságban merül ki. De ha valakiben ilyen elcsökevényesedett szellem él, annak tiszta egyszerűsége oda van. Ha pedig valakiből kivész a tiszta egyszerűség, annak ingatag lesz a lelkivilága és az ingatag lelkivilággal nem fér meg a Tao. Nem, mintha nem ismerném az efféle dolgokat, de szégyellném alkalmazni őket.” Ce Kung zavarba jött és elszégyellte magdt: földre sütötte szemét és nem válaszolt. Kis idő múlva a kertész szólította meg:

“Tulajdonképpen ki vagy te, uram?” “Konfucius tanítványa vagyok” - fe-lelte Ce Kung.

“Úgy tán bizony egyike vagy azoknak a tudós férfiaknak - felelte a kertész -, akiket nagy tudományuk a bölcsekkel emel egy sorba s akik azzal kérkednek, hogy mindenkinél magasabb rendűek s akik örökös lamentálásukkal igyekeznek maguknak tiszteletet szerezni a birodalomban? Ha sikerülne csak kissé megfeledkeznetek szellemetekről egy kissé kevesebbet törődnétek külsőtökkel, még esetleg vihetnétek is valamire. De mikor még önmagatokban sem ér vényesül az igazi rend, mi címen és jogon akarjátok a birodalmat rendbehozni Menj csak utadra, uram, s ne tarts föl a munkámban! Ce Kung elsápadt és megszégyenülten visszavonult. Zavarban volt, egész az eszméletlenségig, s magához sem tért míg be nem járt három órányi utat. Ekkor tanítványai megkérdezték:

“Ki volt ott az az ember? Miért változott úgy az arcod, mikor vele beszéltél, miért sápadt úgy el, hogy egész nap nem tértél magadhoz?”

“Azelőtt azt hittem - felelte -, hogy csak egy ember van a világon s nem tudtam, hogy ez is itt van. Én úgy hallottam a Mestertől, hogy törekedni kell egész viselkedésünkben, a vállalt dolgokat a lehető legteljesebben megvalósitani s általában a legkisebb erőfeszítéssel a legnagyobb eredményt elérni, ez lenne a bölcs magatartása. Most látom azonban, hogy erről szó sincs Aki kitart a Tao mellett, az tökéletes a maga tulajdonságaiban, s aki tökéletes a maga tulajdonságaiban, az tökéletes testében is; aki pedig testben tökéletes, az tökéletes szellemében is; szellemben tökéletesnek lenni: ez a bölcs útja. Az efféle ember együttél embertársaival s nem lehet tudni, hogy voltaképpen mire törekszik. Mily hatalmas és

teljes az ő tökéletessége! Siker, haszon, ügyességek és találmányok: mindez az ő szemében nem egyéb, mint megfeledkezés saját szívünkről. Az ilyen ember nem megy oda, ahova nem a szíve hajtja s nem tesz semmit, amit nem szíve szerint tenne. Ha az egész világ dicsőíti is őt, ő nem törődik ezzel s magasan elnéz fölötte; ha pedig az egész világ. káromolja őt, ezt elha-nyagolható esetlegességnek tekinti. A világ dicsérete és gáncsa egyaránt nem használ, sem nem árt neki. Az ilyen emberről lehet azt mondani, hogy tulajdonságai teljében van. S az ilyennel szemben én nem vagyok egyéb, mint azoknak egyike, akiket a szél sodor ide-oda.” Visszatérve Lu államba, beszámolt erről a találkozásról Konfuciusnak. Kung Ce[4] így szólt:

“Az az ember az ősidők életformáját akarja megőrizni. Ő ismeri a kezdetet s nem törődik a következményekkel. Rendet csinál önmagában és nem törődik a külvilággal. S ha valóban sikerül neki egy tiszta magatartást megőriznie, nemcselekvés révén visszatérni a természetes egyszerűséghez, saját természete szerint élni és szellemét kezében tartani s ily módon vegyül el a tömegben, teljes joggal szemlélted őt döbbenten. De te, vagy akár én is, mihez kezdhetünk az ősidők életformájával?” A GONOSZSÁG A BöLCSEK BüNE (IX.) Amíg a lovak szabadon élnek, füvet legelnek és vizet isznak: ha tetszenek egymásnak, egymáshoz dörzsölik. nyakukat; ha haragszanak egymásra, hátat fordítanak és kirúgnak. Ez minden,; amit tudnak. De ha igát teszünk a nyakukra és félhold alakú homlokszalagot kötünk a homlokukra, akkor megtanulnak alattomosan lenézni, nyakukat meggörbíteni, gonoszul ágaskodni, zablájukat kivetni szájukból, s gyeplőjüket átharapni: a ló tudománya és ügyessége, amely gonoszságra vezet, Pei Lao-nak, az első lóidomítónak a bűne. He Szü idejében az emberek lakukban ültek, anélkül, hogy tudták volna mít tesznek és járkáltak, anélkül, hogy tudták volna, hova mennek. Megtömték szájukat eledellel, boldogok voltak és hasukat verdesték megelégedettségükben. Ez volt minden ügyességük, De mikor megjelentek a bölcsek, ceremóniájuk és zenéjük minden kötelmével, amelyekkel a világot akarták kormányozni, szeretet- és tisztességtanukat közhírré tették s mindenkit arra biztattak, hogy ezt megkísérelje megvalósítani s ezzel vigasztalja a szívét, akkor aztán mindjárt mindenki elkezdett, tudásszomjtól űzve, törtetni és botladozni, haszonvágyában a többiekkel küzdeni s nem volt többé megállás: ez a bölcs emberek bűne! A V1LÁG ROSSZABBODÁSÁNAK OKA (XVI. 2.) Kezdetben, még a tudatosodás előtti állapotban, az emberek részesültek az egész világnak kijutó nyugalomban. Abban az időben a Yin és Yang csöndes összhangban simultak; zavar nélkül folyt működésük; a négy évszak rendben váltotta egymást; sérelem nem érte a legkisebb létezőt sem s az élőlények nem haltak meg időelőtti halállal. Az emberek a teljes megismerés birtokában voltak, de semmi okuk sem volt arra, hogy ezt hasznosítsák. Ez volt a tökéletes égység állapota. Abban az időben nem létezett célszerű cselekvés, minden szabadon haladt a maga útján. Amíkor ebben az eredendő állapotban romlás állt be, Sui Zsen és Ru Hi vették át a világ uralmát: ekkor ugyan minden jól ment a maga útján, de az ősegység már nem volt meg többé. S mikor a lét tovább hanyatlott, eljöttek Sou Hung és Huang Ti, hogy átvegyék a világ uralmát: ekkor ugyan meg volt a béke, de a dolgok nem mentek többé a maguk útján. Mikor a lét még tovább hanyatlott,Yao és Sun vették át a világ uralmát: ezek vezették be a rendbehozás, javítás módszereit s ezzel bemocskolták a tisztaságot, tönkrétették az egyszerűséget, elhagyták a Taot, s helyére a jó eszméjét állították, a természetes tulajdonságok helyébe pedig az erényeket. Ettől kezdve feledésbe ment a természet s az emberek saját fejük után mentek. Az egyes elmék kicserélték ismereteiket, mégsem tudták a világot nyugalmi állapotába visszatéríteni. Ekkor még a ceremóniát is kitalálták és egyre részletesebben kidolgozták.A for-mák azonnan lehetetlenné tették az egyszerűséget s az értelmet

összekuszálta az ismeretek sokszerűsége. Ekkor kezdtek az emberek a legnagyobb zavarban és bizonytalanságban élni s nem lelték többé az utat, amely igazi természetükhöz és eredendő állapotukhoz visszavezetett volna. ÓNMAGUNK MEGÖRZÉSÉNEK MÓDJA (XVI. 3.) Ebből a szemszögből tekintve’a dolgokat, nyilvánvaló, hogy a világ egyre inkább elvesztette a Taot és a Tao elvesztette a vilégot. Ha pedig a Tao és a világ elvesztették egymást, a Tao követői hogyan is tudnának megbecsülést szerezni a világnak? S a világ hogyan is tudna a Tao előtt ismét megbecsülést szerezni? Ha pedig nincs arra lehetőség, hogy a Tao érvényt szerezzen a világ és a világ a Tao előtt, a bölcs - ha nem is jut eszébe visszavonulni a hegyek erdőibe, tulajdonképpen mégis csak elrejtekezve él, mégpedig anélkül, hogy szándékosan el kellene rejtekeznie. Azok, akiket a régi időben “elrejtekezó bölcseknek” neveztek, egyáltalában nem vonultak vissza, bújtak el az emberek tekintete elől; egyáltalában nem burkolóztak hallgatásba és nem titkolták ismereteiket, de az idők kedvezőtlenek és zavarosak voltak. Ha az idők megengedték volna, hogy nagyszabásúan beleavatkozzanak a világ folyásába, úgy visszavezették volna a világot az ősi egységhez, mintha semmi sem történt volna. Mivel a kedvezőtlen körülmények teljesen lehetetlenné tették működésüket a földön, gyökereiket mélyebbre eresztették és tökéletes csendben várakoztak. Ez önmagunk megőrzésének egyedüli útja. AZ OSTOBASÁGRÓL ÉS TÉVEDÉSRöL (XII. 14.) A kötelességtudó fiú,aki nem hízeleg atyjának és a becsületes miniszter, aki nem csúszik-mászik az uralkodó előtt, a fiúnak és miniszternek legmagasabbrendű fajtájához tarto-zik. Amikor a fiú mindent helyesel, amit apja mond, s mindent jónak talál, amit apja tesz, a közvélemény azt mondja róla, hogy érdemtelen fiú. Amikor a miniszter mindent helyesel, amit ura mond, és mindent helyben hagy, amit ura tesz, a világ közvéleménye azt mondja róla, hogy haszontalan miniszter, bármennyire is kénytelenségből származik magatartása. De ha a közvélemény állit valamit s ezt valaki helyesli, vagy ha a közvélemény ítél jónak valamit, s ezt valaki követi, ekkor sohasem mondják, hogy ez a valaki hizelgő és csúszó-mászó: talán bizony a közvélemény tekintélyesebb, mint az apa és tiszteletreméltóbb, mint az uralkodó? Ha azt mondod egy ilyen embernek, hogy csak másokat követ és hízelkedik, sértődötten fog szidalmazni téged; s továbbra is megmarad, egész életében, mások szolgai követőjének és csúszó-mászónak. Beszédét úgy alakítja, hogy összhangban legyen a többiekkel. Így nyeri meg a tömeg kegyét. De az ilyen ember összetéveszti a kezdetet. a véggel, a fontosat a fölöslegessel. Hosszú uszályt és tarka köntöst visel s még mozdulatát is úgy irányítja, hogy korának ízlése szerint való legyen és még csak eszébe sem jut, hogy csúszó-mászónak érezze magát. A tömeget követi helyeslésben és helytelenítésben s nem is álmodja, hogy ezzel tömegemberré válik: ez aztán a teteje az emberi ostobaságnak. Aki. belátja, hogy ostoba, az már nem is olyan ostoba. Aki belátja, hogy tévedésben leledzik, már nem téved teljesen. Az, aki teljesen elmerült a tévedésben, az soha életében erre nem fog rajönní. Az, aki valóban ostoba, az ezt nem látja be. Ha három ember megy együtt valahová, akik közül csak egyik téved az útirányra nézve, azok célhoz érhetnek, mert a tévedők kisebbségben vannak. De ha ketten tévednek közülük, soha nem fognak megérkezni, mert a tévedőké a többség. Manapság azonban az egész világ téves úton jár s még ha könyörögnék is, hogy térjen a helyes irányba, semmire sem mennék ezzel. Nem szomorú ez? Komoly muzsika nem parasztfülnek való. Ám ha a “Fűzfa eltörését”, vagy “A szép virágokat” hallja a közönséges ember hahotázik örömében. Ugyanígy a mélyenszántó beszéd sem ragad meg a tömeg szívében: s az igaz szót meg sem hallják, mert a közönséges lárma elnyomja azt. Két cserépdarabbal is túl lehet lármázni a csengettyű tiszta hangját, úgy, hogy nem gyönyörködhetik benne az ember. Ha tehát, amikor az egész világ tévedésben él, én hogyan hallathatnám szavamat, amely a helyes útra terelhetne? Ha azonban az ember tudja, hogy nem

érhet el valamit s mégis törekszik rá, ez csak újabb tévedés lenne. Tehát okosabb föladni az ilyen célokat s nem törődni többé velük. De, ha én föladom az emberek világát, kivel oszthatom meg fájdalmamat? Egy rút embernek éjféltájban fia született. Tele izgalommal, sietve gyújtott fényt, hogy megnézze - vajon hasonlít-e hozzá. A BÁTORSÁGRÓL (XVII. 8.) Mikor Kung Ce egyszer Kuang államba utazott, a vidék népe fenyegetően, sűrű sorokban körülzárta ót. S ő mégsem szűnt meg lantját pengetni és énekelni hozzá. Ce Lu hozzálépett, s így szólt:

“Hogy lehet az, Mester, hogy ily vidám vagy?” “Gyere ide - felelt Kung Ce -, megmondom neked. Hosszú ideig azon igyekeztem,

hogy elkerüljem a kudarcot: hogy ez mégsem sikerült, azt mutatja, hogy ez sorsszerű. Hosszú ideig csak arra törekedtem, hogy érvényesüljek: hogy ez nem sikerült, abban a kor a hibás. Yao és Sun alatt senkit a világon ilyen balsiker nem ért, pedig nem kell azt hinni, hogy akkor mindenki bölcs volt. Cie és Csu zsarnoksága alatt senki a világon nem tudott érvényesülni, holott nem kell azt gondolni, hogy senki ne lett volna bölcs. Ez mind kizárólag a kor jellegétől függ. Aki a vízen dolgozik és nem fél a krokodiloktól és sárkányoktól, abban megvan a halász bá-torsága; aki előtt éles pengék villognak s a halálra épp olyan otthonosan tekint, mint az életre, abban megvan a harcos bátorsága. Aki fölismeri, hogy a sikert és a kudarcot a kor határozza meg s így a legnagyobb szorongattatásban sem veszti kedvét, abban a bölcs ember bátorsága van meg. Várj csak, barátom, s meglátod, hogy a sors mit határozott felőlem.” Rövid idő múltán á fegyveres emberek vezére hozzálépett, engedelmét kérte, így szólt:

“összetévesztettünk Yang Hu-val és ezért zártunk körül. Most látjuk, hogy tévedtünk.”

E szavakkal bocsánatot kért és visszavonult.

II. TUDOMÁNY ÉS ERKÖLCS A taoizmus szemvontjából tudás és erkölcs érthetben kétes értékel célkitűzések. Mindkettő törekvés eredménye s már csak ezért is mindkettő a “természetes tulajdonságok” korlátozását vonja maga után. Lao Ce rövid szavakkal jellemzi saját gyermeki tudománytalanságát, ami meg az erkölcsöt illeti, már pontosan megfogalmazza (Tao Te King, 20.) az erre vonatkozó taoista alaptételt: az erkölcs ott születik, ahol a természetes tisztaság meghal. Mert csak egy igazi tudás és ezzel egybevágóan egy igazi erkölcs van: a Tao ismerete és a Tao szerinti élet. Teljesen fölösleges tanulni s magunkhoz venni a külső ismeretek tömegét: hiszen bennünk magunkban, az emberi mikrokozmoszban, égi természetünkben megvan a Tao a maga teljességében. “Anélkül, hogy hazulról kimenne, az ember megismeri a világot” - mondja Lao Ce csaknem egy évezreddel Szent Ágoston előtt, aki így szólt: “Noli foras ire, in interiori homino habitat veritas.” A Tao bölcsei ennélfogva nem is tanítanak. Tanítani nincs mit. Aki viszont éli a Tao-t, az sugározza magából, az maga élő jelképe lesz a harmóniának. Ezért a Tao bölcse szótlanul tanít: ezt Lao Ce röviden kinyilatkoztatja, Csuang Ce pedig szebbnél szebb példákat hoz rá. Nem a bölcs megy az emberekhez, rájuk kényszeríteni tanítását; a bölcs egy helyben marad és éli a maga tökéletességét: de az emberek, ha ő valóban tökéletes, köré sereglenek, hogy tanul-janak tőle; ő egy szót sem szól, neki nincs semmije, amit terjeszthetne, de léte példa, amely áthatja a világot. Az üres ablakrésen át kap fényt a szoba... Ha állást kell. foglalnia bármiféle filozófiai kérdésben, a taoista szükségképp relativistának s a relativizmus alapján agnosztikusnak is bízonyul. Minden zárt ítélet egyoldalú. Elfogadni a jót és elvetni a rosszat? egyoldalúság: a Tao jó és rossz is,

tehát a rossz is jó és a jó, ha csak ezt fortadjuk el, egyoldalú, tehát rossz... Nagynak tartani egy hegyet, kicsinek egy hajszál hegyét? hiszen a nagy is kicsi a Mindenséghez képest s a kicsi is nagy a nála kisebbekhez képest. Pontos mérték nincs a világban, mihelyt fontosságot tulajdonítunk egyedi dolgoknak. Ha pedig így áll a dolog, mi a helyes, mi a helytelen, mi az igaz, mi a téves, mi a jó, mi a rossz? a Tao bölcse ezekre a kérdésekre csak az ősköd urának lebegésével válaszolhat: “nem tudom, nem tudom”. Nincs abszolút jó és rossz - mindenkinek az a jó, ami a természetének megfelel. Fölösleges talán külön hangsúlyozni, hogy ez nem éppen egyértelmű a teljes relativizmussal, vagy legalább azzal, amit ezen érteni szoktak: mert a “természetes tulajdonságok” adják az igaz mértéket és ahelyett, hogy mindenkinek igaza volna, mert ki-ki azt állíthatja, amit jónak tart, senkinek sincs igaza, aki állít valamit: a természetes tulajdonságok korlátlan bősége adja meg az egyetlen emberi mértéket. Talán Protagoras híres tétele sem esett volna annyi megvetésnek áldozatul, ha megmagyarázza, mi is az az ember, aki minden dolgok mértéke... Élni - valamiért, ez máris szükségképp korlátozottságot jelent, vagyis az élet megnyirbálását, A fa akkor tud igazán nagyra nőni, ha mindenre alkalmatlan: különben kivágják és készítenek be1ő1e valamit példázza Csuang Ce. Ami kevés - bár nagyjelentőségü - pozitív erkölcsi útmutatás van a taoistákban, az sem kötelesség formájában lép fel, hanem, mint természetes folyománya a taoisztikus létformának. Lao Ce például, ebben is anticipálva a kereszténységet, kimondja, hogy a bölcs ellenségeivel is jó (Tao Te King, 49.) és hogy az igazságtalanságon a jósággal lehet erőt venni: mindez azonban nem az erkölcsi kötelesség formáját ölti fel, hanem szervesen összefügg a taoista magatartással, amelyet Lao Ce a vízhez hasonlít, a leglágyabb elemhez, amely mégis mindent legyőz. Az, aki mindenhez könnyen és természetesen alkalmazkodik, mert semmihez sem ragaszkodik, és mindenben egyaránt az egyetlen bölcsesség megnyilatkozását látja, aki eléri a teljes kötetlenség állapotát -, az valóban mentes lehet a félelemtől és sérthetetlennek érezheti magát. Lao Ce fogalmazza meg először ezt a motívumot, amely a többi taoistákban, Csuang Ce-ban többször is, visszatér: a bölcs sérthetetlen, semmi sem árthat neki. (Tao Te King, 50.) Tudjuk, hogy az idők során a taoizmus mágiába torkollott, s ennek a motívumnak nyilvánvalóan van ís kiútja a mágia felé: de önmagában véve sem Lao Ce-nál, sem Csuang Ce-nál nem utal mágikus magatartásra, csupán a mindent átfogó bölcsesség veszedelmen kívüliségére, a tisztaság, benső sérthetétlenségére. Európainak nem is kell túlságosan messzire mennie a motívum analógiájáért, elég csak emlékezni egy Horatius-ódára: “Integer vitae scelerisque purus...” Minden egyéb, amit tudásról és erkölcsről mondanak a taoisták, lényegében polémia. Polémia a tudás és erkölcs mesterségbeli űzői és hirdetői ellen. Ilyen, korukban, kétfajta volt: a szo-fisták és a konfuciánusok. A “szofisztika” - ez a görög terminus egész pontosan ráillik a kinai gondolkodás erjedési periódusában felbukkanó egyes iskolák tanítására - Kínában épp úgy, mint Görögországban, a kételyt, voltaképp a termékeny kételyt, hinti el, fogalmak kétértelműségének kihasználásával megzavarja a gondolkodó elmét; de ezzel csak arra kényszeríti, hogy tisztázza a fogalmakat; fölvet olyan eddig észre nem vett kérdéseket, mint a dolgok elsődleges és másodlagos tulajdonságainak kérdése: “a keménység és a fehérség” problémája, amelyre Csuang Ce többször utal némi gúnnyal. A szofizmusnak mindig megvan a maga nagy gondolattörténeti jelentősége, de a taoistákat édeskevéssé izgatták az általa fölvetett problémák. Ahogy pedig a szofisták tetszelegtek zavarbaejtó kérdéseikben és agyafúrt válaszaikban, az szöges ellentétben állt a taoista lelkiállapot vízszerű lágyságával, gyermeki tisztaságával és szelídségével. Csuang Ce-nek nincs is más szava a szofistákra, mint a megvetésé, bár ő láthatólag épp elég művelt és csiszolt elme volt ahhoz, hogy egy olyan szofistával, mint Hui Ce, fölvegye a tréfás harcot: Hui Ce halála után, mint egy anekdótában följegyzi, csak azt siratta, hogy nincs kin élesítenie ezentúl a nyelvét.

Sokkal inkább közelharcszerű az a polémia, amelyet a taoisták a konfucianizmussal vívnak. Taoizmus és konfucianizmus az idők során ellentétes fogalmakká és főleg ellentétes irányokká is váltak. A két reveláció azonban, ahogy legtisztább formájukban - Lao Ce-nál és Konfucius-nál - csaknem egyidejűleg jelentkezik a történeti megfoghatóság síkján, tulajdonképpen nem mond ellent egymásnak. Ugyanegy helyzet, ugyanegy ősprobléma váltja ki a kettőt; az ember kiszakadása a tudatosodás következtében, a természet ősrendjéből: ez mindkét tanítás alapélménye; hogyan állítsa az ember mármost vissza harmóniáját: ez mindkét tanítás alapproblémája. Ugyanegy élmény, ugyanegy cél vezeti mindkettőt, tehát a különbség már csak ezért sem lehet más, mint pusztán és kizárólag módszertani. Nem tudjuk, a két mester milyen viszonyban volt egymással, ismerték-e egymást egyáltalában. Jellemző, hogy míg a pontos tudós Kung Ce-rő1 pontosan tudjuk születési évét (551) és életének aprólékos körülményeit, a ködbeveszően lebegő Lao Ce életéről úgyszólván alig tudunk valamit; életének idejét a különböző hagyományok egymástól csekély 400 évig terjedő különbséggel jelölik meg s ha a hagyományok túlsúlya alapján a modern tudósok (így Giles is,1933-ban kiadott kínai irodalomtörténetében) elfogadják, hogy idősebb volt Konfuciusnál, mintegy ötven évvel, míg a legújabb időben Forke például 480-390 közé helyezi életét, amely így már a Konfuciussal való személyes ismeretségét is kizárná. Nehéz a szövegekre támaszkodni: a két bölcs közül egyik sem idézi névszerint a másikat. Ha egyrészt úgy látszik, hogy Lao Ce polemizál Konfucius-szal a Tao Te King 18-ban, ahol a “szeretet és tisztesség” ellen nyilatkozik, s az erkölcstant csak a rossz szülőjének tartja, másrészt a Lun Yü-nek is van olyan passzusa, amely szándékolt Lao Ce elleni polémiának látszik; Konfucius visszautasítja, hogy a rosszal szemben jónak kell lenni: “Légy jó a jóval szemben, s a rosszal szemben légy igazságos!” Már ezek a személyes polémiák is - ha valóban azok - csak módszertani kérdésekre vonatkoznak. Lao Ce kitart az egyéni megoldás mellett. Az ember hagyjon föl minden egyéni törekvéssel és lépjen a Tao útjára, amelyen az egész mindenség halad. Konfucius ugyanezt akarja, de egyéni beállítottsága más oldalról láttatja meg vele a megoldás lehetőségét. Megragadottságának alapja: a régi idők, az archaikus kor filozófia előtti bölcsessége, a bomlást megelőző világ természetes rendje. Ebben sem különbözik végletesen Lao Ce-tól és a ta-oistáktól: már Lao Ce, majd még többször és több példával Csuang Ce, hivatkozik a régi időkre, az aranykor harmóniájára. De míg Lao Ce meggyőződése, hogy az aranykor mintegy automatikusan visszatér, ha az emberek - mindegyik külön-külön, elsősorban az uralkodók -föladják a hamis és kozmosz-ellenes magatartást, amely nem fér meg a Tao-val, Konfucius gyakorlati megoldása ez: el kell lesni a régi idők titkát: egyszerűen restaurálni kell a régi időket, pontosan leutánozni azt, amit régen csináltak. Konfucius történelmet tanul és történelmet tanít. Semmi egyébnek nem tartja magát, mint a régiek interpretátorának: “Én csak tovább adok - mondja a Lun Yü-ben - én nem teremtek. Én szeretem és hiszem az ókort.” Munkásságának legnagyobb része a legrégibb kínai írások - a su King, a Si King, a Yi King - kiadásában merült ki; élete, tanítása, szociális kísérletei merő kommentárok ezekhez az írásokhoz. Konfucius az erkölcsöt a régi időkből másolja le: a szeretet és tisztesség látszanak előtte a régi erkölcs alappilléreinek. Bizonyára maga Konfucius sem kételkedett abban, hogy a régi kor-nak nem volt erkölcsfilozófiája; de ő, kora tudatosságával, le tud szűrni egy erkölcsfilozófiát a régi kor magatartásából, mint ahogy az esztétikusok szűrik le a műalkotás törvényeit a már meglévő műalkotások vizsgálatából. A taoisták így kerülnek vele ellentétbe: mert szerintük épp addig lehet igazi tökéletesség, amíg nincs tudatos spekuláció. A szeretet és tisztesség végül is ha hirdetett elvek - korlátok, amelyek automatikusan megteremtik a rosszat. Sőt: csak ott jöhet létre ilyen erkölcstan, ahol a rossz már jelen van. Csuang Ce - Lao Ce és Konfucius képzelt találkozását leírva - megvetéssel utasítja vissza ezt az erkölcsfilozófiát. Az önzetlenségben erényt látni? “hisz ez maga az önzés!” - kiált fel Lao Ce. Az igazi tisztaság nem ismer erényt és nem ismer kötelességet. Konfucius, a tudós, anyagot gyűjt, elemez, interpretál és kommentál; a régi idők minden szokását megfigyeli; restaurálja a ceremóniát, amely voltaképp a nagy

Rendet tükrözte; terjeszti az antik zenét, amely szintén a világ harmóniáját adta vissza. A zene, a maga öthangú skálájával, oly pontosan illeszkedett az öt elem, öt íz, öt szín, öt erény, öt időegység, öt atmoszférikus jelenség, öt boldogság kínai világába, mint ahogy a pythagorasi oktáv összefüggött a pythagorasi szférák zenéjével. De a taoisták valami másféle zenét ismernek - az Ég orgonajátékát, amely mögött egy valami, egy egyetlen valami, mindenek mozgatója áll... A Rend lényege a taoisták szerint, hogy nincs benne törekvés: minden magától megy a maga útján: Vajon kétségbe-vonhatta-e ezt Konfucius a maga óriási történelmi múveltségével, amely neki is csak azt bizonyíthatta, hogy régen a világ sora, minden külön igyekezet nélkül, oly egyenletesen folydogált, mint a Sárga Folyó? Bizonyára nem. De ahhoz, hogy ide visszajussunk, Konfucius szerint törekednünk, tanulnunk kell, hogy aztán ne kelljen törekednünk. Lao Ce szerint pedig épp nem kell törekedni semmire s máris ott vagyunk. Ez az egész különbség. Ez élezi ki, nem annyira a két személy közt, akiknek találkozása pusztán történeti lehetőség, de találkozásuk lefolyása merő legenda, mint inkább a két iskola közt, az ellenté-tet. Konfucius legnagyobb és rendszerező elméjü követóje, Mencius, pontosan kortársa volt Lao Ce legnagyobb követőjének Csuang Ce-nak. Ez ad Csuang Ce-ban új aktualitást a polémiának. Konfucius legendás emberi tökéletessége, példátlan munkássága, fáradhatatlan tudományos erőfeszítése, élete minden kudarca ellenére, rövidesen meghódította a kínai világot. Tekintélye egyre magasabbra szökkent, tanításából végül vallás lett. Konfucius tekintélyével hálátlan volt vitába szállni és tanításának egyes tételei úgy is rokonjellegűek voltak a Tao bölcsességével: így alakult ki a Csuang Ce-nál oly gyakran föllelhető hagyomány, hogy Konfucius élete végén megtért a Tao-hoz. Csuang Ce különben is a legmélyebb tisztelettel említi Konfuciust, számos dialógusban ő képviseli a bölcsesség szavát. De élesen polemizál tanítványai ellen, akik a “szeretet és tisztesség” prédikálásával, a “ceremónia és zene” terjesztésével csak zavart keltenek s az “Énekek Könyvének” ismerete egyébre sem jó nekik, mint ürügynek - Csuang Ce egyik legélesebb és legszellemesebb pamfletjében - a sírrablásra. Sírrablás - ez lett végül a konfucianizmusból. Mindkét iskola fokozatosan degenerálódott. A taoizmus, amely pedig lényegében a világ legtermészetesebb magatartását hirdette, miszticizmus lesz: nagyon könnyű itt az átsiklás a világrendhez való simulástól a világlényeggel való misztikus azonosulásvágyhoz. Sőt mágia is lesz a taoizmusból: aki azonosul a világlényeggel, az mindenható, mint az alchimisták a bölcsek köve birtokában. Csuang Ce még távol áll ettől az irányzattól s mégis a figyelmesebb olvasó talál nála kijelentéseket, amelyekből könnyű a misztika s akár a mágia felé is következtetéseket levonni; s ezt meg is tette a kor, amelynek a számára a hagyomány ősi tisztasága és egyszerűsége már megfoghatatlan volt. A konfucianizmus pedig mivé lett? Szintén csak épp a lényeg halványodott el benne: a rendhez való visszatérés vágya. Tudóskodás, erkölcstan, ceremónia, a hagyománytisztelet külsőségei - ez maradt Konfucius idejéból: a múlt ellen elkövetett sírrablás. Egyaránt túlzás lenne azt állítani, hogy a két revelációban semmi alapja nincs a később elfajuló magatartásnak s azt, hogy a későbbi iskolákban nyoma sem maradt a két reveláció szellemi magvának: de hogy nagyfokú hangsúlyeltolódásról, nagyfokú egyoldalúsodásról van szó (amilyet az európai gondolkodás történetében is annyiszor látunk - gon-doljunk csak úgy hirtelen a sokratikus iskolára) az bizonyos, és épp elég érthetővé teszi a polémiát, amely Konfucius és Lao Ce .hívei között kifejlődött. Csuang Ce, ez a kínai Platon, aki még az ősrevelációk közvetlen hatása alatt áll s már egyúttal az új krízist - a szofizmust, azaz a gondolkodás önkritikájának válságát - is átéli s ugyanak-kor az elkövetkező idők egyre szomorúbb tévelygéseit is tapasztalja csírájukban, nagy, szinte történelmi perspektívájú megértéssel szemléli a szellem próbálkozásait s ez a megértés adja meg polémiájának alaphangját. A TUDÁS LÉNYÉGTELENSÉGÉRöL (II. 8.) Nye Küe ezzel a kérdéssel fordult Vang I-hez:

“Tudod-e, ó Uram, mi az, aminek az állításában és elfogadásában minden teremtménynek meg kell egyeznie?”

“Honnan tudnam?” - hangzott a válasz. “Tudod-e hát azt,hogy mit nem tudsz?” kérdezte ismét, de a válasz megint csak ugyanaz volt. Harmadszor is megkockáztatott egy kérdést:

“Tehát a teremtett lény mind ismeret híján van?” Vang I ismét úgy felelt, mint előbb, de hozzáfűzte:

“Mindamellett szeretném megkísérelni, hogy kifejtsem, amit gondolok. Honnan tudhatom én azt, hogy amire azt mondom, tudom, afelől a valóságban nem vagyok-e tudatlan s amire azt mondom, nem tudom, a valóságban nem tudom-e. S most én kérdem tőled: mikor az ember nedves helyen alszik, belefájdul a dereka és féldoldala elzsibbad tele: de ugyanez történik-e az angolnával is? Mikor egy ta tetején tartózkodik, halálosan remeg félelmében; de ugyanez esik meg vajon a majommal is? Mármost e három teremtmény közül melyik tudja, hogy hol van a helyes tartózkodási hely? Az ember hízott állatok húsával táplálkozik, az őz fűvel, a százlábúnak a kis férgek ízlenek, a baglyok és varjak az egerekben lelik örömüket; de tudja-e négyük közül egyik is, hogy melyik ízlés a helyes? A pávián a nősténymajomban találja meg társát, a szarvasbika a nőstény-szarvassal szeret együtt lenni, az angolna meg a halakkal. Mao Ciang és Li hi az emberek között a Legszebbeknek számítottak, de a halak, amikor látták őket, mélyen a vtz alá buktak, a madarak felröppentek a magasba, az őzek pedig messzire elszaladtak tőlük. Tudja már most e négy lény közül bármelyik is, hogy mi az, ami igazán vonzó az ég alatt? Ahogy én látom a dolgot, az igazság és erkölcs alaptételei, a helyeslés és rosszallás útjai kibogozhatatlanul összekúszálódtak egymással. Honnan tudnám hát megkülönböztetni őket? Nye Küe így szólt:

“Ha te Uram, nem ismered azt, ami hasznos és azt, ami helytelen, vajon a tökéletes ember is az ismeretek híjával; van?” Vang I így válaszolt:

“A tökéletes ember szellem, ha a hatalmas tavak vizei fölforrnak körülötte, neki nincs melege; Ho és Han folyók befagynak, ő nem fázik; a roppant mennydörgéstől a hegyek meghasadnak, a vihar megrázza az óceánt s mindez nem elég ahhoz, hogy megfélemlítse őt. Aki ilyen, az a levegő felhőin utazik, meglovagolja a napot és a holdat s a világ határain kívül kószál, vagy pihen meg. Sem a halál, sem az élet nem változtat benne meg semmit. Mit jelenthetnének hát számára a hasznosságra és a helytelenségre vonatkozó gondolatok?” A TUDÁS LEVETKÖZÉSE ALAPFELTÉTELE A TÖKÉLETESSÉGNEK (VI. 7.) Yen Hui így szólt: “Haladok.”

“Mit akarsz ezzel mondani?” - Kérdezte Kung Ce. “Megszűntem a szeretetre és tisztességre gondolni” - felelt Yen Hui. “Ez helyes, de még nem elegendő” -mondotta Kung Ce. Egy más napon Hui ismét találkozott Kung Ce-val és így szólt:

“Haladok.” “Mit akarsz ezzel mondani?” “Nem gondolok a ceremóniára és a zenére.” “Ez helyes - felelte Kung Ce - de nem elegendő.” Egy következő napon Hui ismét találkozott a Mesterrel és tgy szólt: “Haladok.”

“Mit akarsz ezzel mondani?” “Nyugszom és mindenről megfeledkezem”

Kung Ce-n izgalom vett erőt és megkérdezte:

“Mit akarsz azzal mondani, hogy nyugszol és elfeledkezel mindenről?” Yen Hui így felelt:

“Kapcsolatom testemmel és tagjaimmal feloldódott, érzékeimet elhagytam. Megszabadulva testi alakomtól, búcsút.mondva az ismereteknek egy lettem azzal, ami mindent áthat. Ezt akarom mondani azzal, hogy nyugszom és mindenről elfeledkezem.”

“Ebben az egységben - felelte Kung Ce - te szabad lettél mindennemű vágyakozástól; ebben az átváltozásban szabad lettél minden törvénytől. Most már fölöttem állsz. S csak arra kérlek, hogy követhesselek.” A TERMÉSZETES TULAJDONSÁGOKRÓL (VIII.) A lábujjak között képződött úszóhártya, vagy egy hatodik ujj a kézen, ha természetesen nő is ki, tulajdonképpen fölösleges és több a természetesnél. A kinövések és daganatok is a testből jönnek, mégis természetellenes hozzájárulások. Ugyanígy a különböző elméletek a szeretetről és a tisztességről és ezeknek alkalmazása öt fő szervünkön keresztül, szintén nem a Tao szellemének mégfelelően alakultak ki.Ezért, akinek a lábujjai között úszóhártya van, az csak egy főlösleges darab húst visel magán; akinek hat ujja van a kezén, annak az egyik ujja fölösleges. A szeretet és tisztesség törvényeinek öt fő szervünkön keresztül való gyakorlása szintén túlzás, amely rossz irányba terel és az érzékek túlzott használatára visz. Így a látás képességének a túltengése az öt szín összezavarásához és a cicomázó hajlam elfajulásához vezet: aki ezzel rendelkezik, a zöld és sárga, fehér és fekete, fekete és zöld ragyogtatásában meg sem áll, míg el nem éri Li Csu-t, a festőt. A hallás képességének a túltengése az öt hang összezavarásához vezet és a hat zenei akkord túlzott használatához. Aki ezzel rendelkezik, az érc-, kő-, selyem- és bambusz-hangszerekből előcsalt hangokban, amelyek-hez még a fúvóhangszerek járulnak, meg nem áll, míg el nem éri Si Kuangot, a muzsikust. Az erény túlzott gyakorlata leigázza a természetet s az, aki erre törekszik, legfeljebb hírnevet szerez magának, amelyet aztán síppal - dobbal ünnepelnek az egész világon, mint utolérhetetlen mintaképet; az ilyen ember meg sem áll, míg el nem éri Cöng Sen-t és Sit, az igazságost A túlzott ügyesség a vitatkozásban csak arra jó, hogy a vitatkozó úgy rakosgassa érveit, mint az építők a téglákat, vagy a szövőmester a fonalait. Az ilyen ember fortélyosan alakítja ki tételeit, és olyan fajta fejtegetésekben leli örömét, hogy mi a keménység, és mi a fehérség, miben egyeznek és miben különböznek a nézetek, s bármennyire is kimerül ebben, igyekszik óvatosan, apró léptekkel helytállóvá tenni véleményét: s meg sem áll, míg el nem éri Yang Csu-t,vagy Mo Ti-t. De mindezekben az esetekben a különbözó irányok a maguk minden legváltozatosabb módszerével sem jutnak el arra az útra, amely egyedül helyes mindenki számára az ég alatt. A tökéletesen helyes utat nem szabad elválasztani a természet igazi jellegétől, amely bennünk is él. Így ami természettől fogva van együtt, az nem összenövés, s ami külön van, az nem fölösleg: ami hosszú, az nem túlhosszú, ami rövid, az nem túlrövid. A kacsa lába például rövid, de ha meg akarjuk nyújtani, az fájna neki; a daru lába ezzel szemben hosszú, de ha levágnánk belőle egy darabot, akkor nagyon szenvedne. Ami természettől fogva hosszú, azt nem szabad megnyirbálni, ami természettől fogva rövid, azt ne akarjuk megnyújtani. Akkor aztán nem áll elő fájdalom, amelyet orvosolni kelljen. A szeretet és tisztesség elvei nem tartoznak az emberi természethez, ezért okoz gyakorlásuk annyi fájdalmat. Világos, hogy az, akinek a nagyujját a többihez úszóhártya köti és ezt el akarjuk vágni, sírni fog; ha valakinek hat ujja van s egyet le akarunk metszeni belőle, kiáltozva fog ellenszegülni. Az előző esetben egy taggal kevesebb, az utóbbiban eggyel több van a rendesnél: de mindkettő egyforma fájdalmat okoz. Az erkölcsös emberek pislogva nézik és kárhoztatják a világ bajait és szomorkodnak a dolgok fölött; az erkölcstelen emberek eközben, erőszakkal megmásítva valódi természetüket, vagyon és hírnév után törtetnek. Tehát az erkölcs

általában nem felel meg az emberi természetnek: s a világ kezdete óta egyebet sem okoz, mint zűrzavart és küszködést. Aki körcikkellyel, vonalzóval, körzővel és szögmérővel akarja a dolgoknak a helyes formát megadni, annak le kell belőlük nyírbálnia azt, ami túl esik az ő mértékén; aki kötéllel, zsinórral, csirizzel és ragasztóval akarja őket egymáshoz erősíteni, az erőszakot követ el a természeten. A ceremóniák és a zene formaságai és a szeretet és tisztesség betartásának állandó hangoztatása hiába célozzák az emberek szívének megvígasztalását, mind csak arra mutatnak, hogy a természetes princiniumokkal szemben szakadás állott be. Mindenben ezek a természetes princípiumok működnek, s ezeknek megfelelően, ami görbe, az nem a körcikkelytól lett görbe, ami egyenes, az nem a vonalzónak köszönheti, ami kerek, az nem a körző és ami szöget alkot, nem a szögmérő műve. A részek egyesülését nem a ragasztó éri el, egymáshoz kapcsolódását nem a kötél. A dolgok bizonyos vonzóerő hatására maguktól alakulnak ki, anélkül, hogy sejtelmük volna arról, hogyan történik ez -, az egység létrejön anélkül, hogy tudnák miképpen. Így volt ez kezdettől fogva, így van ez most is s ezen semmi változtatni való nincsen. Mi szerepe lenne hát itt a szeretet és tisztesség elveinek, amelyet kötéllel, zsinórral, csirizzel és ragasztóval akarnak csak egyesíteni? Miért akarnak beavatkozni a Tao hatáskörébe? Ezzel csak a kételyt hozzák a világra. Ahol a kétely csak mellékes dolgokra vonatkozik, ott az irányt hamisítja meg; de ahol lényeges dolgokra, ott magát a dolgok természetét. S hogy én ezt honnan .tudom? Amióta Sun császár a “szeretet és tisztesség” nevében a világot zűrzavarba taszította, ez nem szűnt meg az efféle parancsolatok után rohanni, ami pedig annyit jelent, hogy a szeretet és tisztesség meghamisítja a világ természetét. Megkísérlem ezt pontosan megvitatni: a három dinasztia kezdete óta nem született ember, aki ne hamisította volna meg saját természetét küldő dolgok hatására. A hitványabb ember életét áldozza a haszonért, a tudós a hírnevéért, a nemesek családjukért, a bölcsek a birodalomért. Bármily különböző is legyen ezeknek a csoportoknak a ténykedése s bármily különböző helyet is foglaljanak el a köztiszteletben, egyben valarnennyien megegyeznek s ez az, hogy természetüket megsértik és létüket föladják. Egy pásztor és egy pásztorlány őrizték nyájukat, de mind a ketten elvesztették a rájuk bízott juhokat. Kikérdezték a fiút, mit csinált: azt felelte, hogy könyveket vitt magával és tanult; kikérdezték a lányt is: ez valamiféle játékkal szórakozott. A kettő tehát két teljesen különböző dolgot művelt, de ami a juhok elvesztését illeti, ebben tökéletesen megegyeztek. Pei I a dicsőségért halt meg, a Su Yang hegy lábánál. Csi, a rabló, haszonért halt meg a Tung Ling csúcsán, haláluk tehát különböző okokra száll vissza, de mind a ketten egyaránt meg-rövidttették életüket és erőszakot követtek el a természetükön: miért dicsőitenénk Pei I-t és kárhoztatnánk Csi-t, a rablót? Az efféle önfeláldozások esetében az egész világon, ha az ilyesmi a szeretet és tisztesség nevében történik, “nagy embert” emlegetnek; míg ha pénzért, vagy javakért, akkor “hitvány alak” volt az, aki tette. Pedig az önfeláldozás aktusa csak ugyanaz mindkettőnél, a “nagy ember”-nél éppúgy, mint a “hitvány alak”-nál abban, hogy saját élete ellen tört és vétett saját természete ellen. Csi, a rabló épp olyan volt, mint Pei I: mi címen keresnénk köztük egy nagy embert és egy hitvány alakot? Mármost, ha valaki alárendeli természetét a szeretet és tisztesség követelményeinek és hasonlítani akar Cöng-höz és Si-hez, nem ez az, amit én jónak nevezek. Ha valaki alárendeli természetét az öt íz tudományának s el akarja érni Su tir-t, nem ez az, amit én jónak nercezek. Ha valaki alárendeli természetét az öt hang ismeretének és versenyez Si Kuang-gal, nem ez az, amit én éles hallásnak nevezek. Ha valaki az öt szín ismeretének rendeli alá természetét s eléri ebben Li Csu-t, ez nem az, amit én tiszta látásnak nevezek. Ha én valakit jónak nevezek, nem a szeretetre és tisztességre gondolok: a jóság egyszerűen a természetes tulajdonságok megőr-zése. Amit én jónak nevezek, annak semmi köze az ízléshez, csupán abban áll, hogy szabad folyást engedünk a nekünk megadott természetnek. Amit én jó hallásnak nevezek, az nem valami külső dolog hallása, hanem önmagunk hallása. Amit én tisztá látásnak nevezek, az nem a külvilág látása, hanem saját lényünk látása. Aki

magát nem látja, csak más dolgokat lát, aki önmagét nem bírja, csak külső dolgokat birtokol: az idegen javakat birtokol és a sajátjai fölött nem rendelkezik, s csak olyan eredményeket ér el, amelyek másokra tartoznak, olyanokat pedig nem, amelyek rá tartoznának. Márpedig, aki idegen dolgokat ér el s nem a sajátjait, az akár a rabló Csi-hoz, akár Pei I-hoz hasonlít, egyaránt a tévelygés és fonákság útján halad. S én szégyellném ezt a Tao-val szemben. Ezért egyrészt távol tartom magam a szeretet és tisztesség gyakorlásától, másrészt éppúgy távol tartom magam mindentől, ami túlzott és ha-mis. A BöLCS TANÍTÁSI MÓDJA (XXI. 1.) Tien Ce Fang a Vei-i Van herceg udvarában gyakran idézte Ki Kun-got.

“Ő volt a mestered?” - kérdezte Ven herceg. “Nem - felelte Tien Ce Fang -, csak szomszédom volt. Gyakran igen szépen beszélt a Taoról, ezért idézem szívesen,”

“Hát nem is volt egyáltalában mestered?” - kérdezte a herceg. “Dehogynem” - volt a válasz. “S ki volt az?” “Sun mester volt, a keleti kerületből” - felelte Ce Fang. “Hogyan lehet akkor - kérdezte Ven herceg -, hogy őt soha nem idézed?” Ce Fang igy szólt:

“Olyan ember ő, aki elérte a tökéletességet. Külsőre ember, de valójában maga az Ég. Teljes szabadságban illeszkedik a világba és magába rejti önmaga lényegét. Ő maga tiszta s mégis hagyja, hogy mindenki kedvére cselekedjék. Amikor valaki elvéti a helyes utat, ő pusztán a saját viselkedésével képes olyan példát nyújtani, hogy annak kinyílik a szeme. Az ember mellette elfelejti saját gondolatait. S mégsem lehet egy szavát sem idézni.” Amikor Ce Fang elment, Ven herceg mozdulatlan maradt egész napra és nem szólt egy szót sem. Később behivatta egy bizalmasát és így szólt hozzá:

“Mily messze áll fölöttünk a tökéletes ember! Idáig azt hittem, a legmagasabbrendű

dolog a bölcsesség igéit meg tárgyalni s a szeretet és tisztesség jegyében cselekedni. De most, hogy Ce Fang mesteréről hallottam, testem elernyedt s mintegy megbénult, szám össze zárult és alig,tudok beszélni. Mindaz amit eddig tanultam, merő hamu és por. Egész Vei hercegség mily terhes nekem! AZ ELFELEDKEZÉS (XII. 4.) Huang Ti átvándorolva Vörös Folyón túlra, fölhágott a Kua1 Lun hegy csúcsára, hogy áttekintsen Dél tájaira: eközben elvesztette sötét színű gyöngyét. Hazatérve elküldte a Tudást, hogy keresse meg, de ez nem lelte föl. Elküldte tehát az Éleslátást[5], hogy keresse, de ez sem lelte föl. Elküldte akkor az Elfeledkezést aki megtalálta. Huang Ti fölkiáltott:

’”Valóban csodálatos, hogy épp az E1feledkezés tudta megtalálni!” A HASZONTALANSÁG HASZNA (IV. 5.) Nan Pei Ce Ki a Sang-i dom-bok között barangolván, megpillantott egy óriási nagy fát. Akár ezer fogat is elfért volna árnyékában. Ce Ki így szólt:

“Micsoda fa is ez! Mily roppant faanyag lehet benne!” Am mikor föltekintett a magasba, észrevette, hogy a fa ágai oly csomósak és csavarosak voltak, hogy egyáltalában nem lehetett volni akár csak egy gerendát is faragni be1ő1ük; mikor pedig lenézett a gyökerére, látta, hogy az annyi felé ágazott el, hogy sem koporsót, sem másféle ládát nem lehetett volna készíteni fájából. Amikor megnyalta egy levelét, csípős íz marta ki a száját; szagától meg három napra is kábulatba esett volna az ember.

“Ez aztán valóban egy semmirevaló fa - mondta a bölcs -, s épp ezért tudott ilyen hatalmasra nőni. Ah, ezért kell haszon nélkülien élnie a szellem emberének is!” A TÖKÉLETES BÖLCS TANÍTÁSA (V. 1.) Lu államban élt egy bizonyos Fang Tai, aki féllábú volt. Épp oly számos tanítvány követte, mint Kung Ce-t. Csang Ki megkérdezte ekkor Kung Ce-t felőle:

“Hogyan van az, hogy Vang Tai hitvány nyomorék és tanítványai mégis egyenlő arányban osztják meg Lu államot a tieiddel? Ő együtt van velük s nem is tanítja őket, nem is beszél velük s mégis ezek üres kézzel mennek hozzá s tele marokkal térnek vissza tőle. Létezhet hát valóban tanítás szavak használata nélkül? S lehet, hogy míg valakinek nyomorék a teste, szelleme teljes egész legyen? Miféle ember ez?”

“Ez az ember - felelte Kung Ce - az elhivatottak közé tartozik. Én elkéstem s csak ezért nem tehettem őt meg mesteremmé. Mennyivel inkább kellene ez azoknak megtenniök, akik még annyira sincsenek, mint én! Nem is csak Lu államot, de az egész világot szeretné hozzáirányítani.”

“Ez itt egy nyomorék - mondotta Csanc Ki - s még nálad is magasabbrendű!

Mennyivel előbbre lehet hát a többi embereknél! Vajon mi az ő szellemének titka?”

“Élet és halál - felelte Kung Ce igen fontos dolgok ugyan, de rá a legkisebb hatással sincsenek. Ha ég és, föld összeomlanának, ez neki csekély kárt okozna. Övé a minden csalékonyságtól mentes dolog ismerete s bármi is változzék, ő változatlan marad. A dolgok átalakulásaikban benső törvényüket követik, s ő, ennek birtokában, csaknem ura a változó világnak.”

’”Mit jelent ez?” kérdezte Csang Ki. “Ha a dolgokat különbözőségükben tekintjük felelte Kung Ce -, úgy látjuk, hogy más a máj és más az epe, más a Csu állam és más a Jü állam; ha azonban közösségükben tekintjük őket, valamennyi dolgot egynek látjuk. Aki idáig eljut, azt nem érdeklik azok az ismeretek, amelyeket a szem és fül szed össze, hanem szíve ott jár, ahol a dolgok a végső harmóniában csendülnek össze. A nagy egységet látja és a hiányokon túlnéz. Így ez az ember. is úgy fogja fel lába elvesztését, mintha egy darab földet hagyott volna hátra maga mögött.”

“Ő csak magával foglalkozik - vála-szolta Csang Ki. Megismerésére alapította gondolkozását; gondolkozására építi lelkiállapota egyensúlyát. Hogyan lehetséges hát az, hogy mások is oly sokat tartanak felőle?”

“Az ember - felelte Kung Ce - a saját képmását nem a folyóvízben, hanem az állóvíz tükrében szemléli. A földből termő dolgok közül csupán a fenyő és a ciprus a kivételes, télen és nyáron egyaránt zöldell. Az ég fiai közül csupán Sun volt a kiválasztott, akinek megadatott a boldogság, hogy életét tökéletessé fejlessze és másokat is a tökéletesség útjára tereljen. Ennek az eredendő tökéletességnek a megértése elsősorban is a félelmet nem ismerésben mutatkozik meg. Egy bátor hős pusztán a hírnév vágyától sarkallva - kilenc ellenséges seregen keresztülverekszi magát. Ménnyivel rettenthetetlenebbnek kell annak lennie, aki uralkodik a világ fölött, mintegy a természet egészét rejti magában, aki testében csak vendégként száll meg, aki számára szeme és füle tanusága csupán a dolgok hasonlatát nyújtja, aki minden tudást egységen lát, s akinek szelleme nem ismeri a halált! Az ilyen ember maga választja ki a napot, amelyen el ákar távozni. Az emberek köré gyűlnek, hogy kövessék őt: de hogyan törődhetnék ő a többiekkel?” TUDÓSOK ÉS BÖLCSEK (XVII. 9.) Kung Szun Lung így szólt egyszer Mou-hoz, Vei hercegéhez:

“Már ifjú koromban áttanultam a régi uralkodók tanait; amióta felnőttem, gyakorlom

a szeretet és tisztesség erényeit.összevetettem az egymással egyező és egymásnak ellentmondó dolgokat: átvizsgáltam az olyan fogalmi problémákat, amilyen például a fehérség és ke-ménység kérdése; mélyére néztem annak, hogy mit kell állítani, mit tagadni, mi megengedhetö és mi nem; gondosan tanulmányoztam az összes filozófiai

irányzatokat s magam a mesterek mestere lettem. Úgy látom, valamennyi tárgyat illetőleg hozzáértéssel rendelkezem. S íme, most hallottam Csuang Ce igéit, amelyek a legmélyebben megdöbbentettek. Nem tudom, hogy ez dialektikus készségem csődjét jelenti-e, avagy ismereteimben árul el hiányokat. Kétségtelen csak az, hogy ki sem tudom nyitni a számat, s most tőled szeretnék tanácsot kérni, mitévő is legyek.” Mou herceg az asztalára támaszkodott, sóhajtott egy nagyot, égre emelte szemét, majd mosolyogva válaszolt:

“Hallottál-e valaha az ócska kőkút békájáról, amely így szólt a Keleti Tenger teknőcéhez: · Mily nagy is az én boldogságom! Fölpattanok a kút szélére s mikor ismét lekívánkozom, a kútfal téglatöredékeinek kiszögellései levezetnek egész a vízig. A vízben aztán behúzom a lábamat, fölszegem az államat s lemerülök az iszapig, ahol addig turkálhatok, míg egészen befedi a lábamat. Ha körülnézek, látom, hogy nincs a kagylók, rákok és ebihalak közt egyet-len egy sem, aki fölérne velem e képességekben. Nem is lehet annál nagyobb gyönyörűség, minthogy így a rendelkezésemre áll az öreg kútgödör egész vize. Nem akarsz, mester, olykor idejönni s magad is megpróbálni ezt az örömet? - A Keleti Tenger teknőce azonban, mielőtt bal lábát a vízbe nyújtotta volna, észrevette, hogy jobb térde fogvamarad és nem mozdul. Óvatosan visszahúzódott s elkezdett mesélni a Keleti Tengerről. · Ezer mérföld sem méri föl kiterjedését s ezer ölnél is mélyebb. Yü idejében tíz év közül kilencben nagy áradások voltak s vize mégsem lett nagyobb. Tang idejében nyolc év közül hétben nagy volt az aszály, de a part sziklái nem jelezték, hogy a tenger visszahúzódott volna. Rövid, vagy hosszú külső befolyások egyaránt semmit sem változtatnak rajta, nagy vagy kis hozzáadások nem növelik, elvonások nem csökkentik vizét: ebben állnak a Keleti Tenger örömei. Mikor ezt a kőkút békája meghallotta, szörnyen megrökönyödött és rémületében elvesztette eszméletét. Mármost te, aki még annyira sem jutottál a bölcsességben, hogy a jó és rossz kérdéseinek végére látnál s máris Csuang Ce igéiről akarsz magadnak fogalmat alkotni, úgy teszel, mint a légy, amely egy hegyet akar a hátára venni, vagy a százlábú, amely versenyt akar futni a Sárga Folyammal: világos, hogy mindkettőjüknek meghaladja erejét az ilyen feladat. Te továbbá, aki még annyira sem jutottál a bölcsességben, hogy az igazán mély problémákra vonat-kozó szavakat ismerd, s mégis minden alkalmat megragadsz, hogy fitogtasd éles dialektikádat, nem hasonlítasz-e tán a kőkút békájához? Ez a mester hol leszáll az alvilági folyamok mélyéig, hol föl az ég legmagasabb szférájáig. Számára nincs dél és nincs észak: szabadon mozog bármely irányban s lemerül a fölmérhetetlen mélybe. Számára nincs kelet és nyugat: az örvényes mélységekből elindulva, eljut a legragyogóbb érthetőségig, amikor te most tanácstalanul az ő nézeteit akarod fölülvizsgálni s kutatsz bennük valami vitatárgy után, úgy jársz, mint aki egy csövön keresztül akarja áttekinteni az égboltozatot, vagy egy ár hegyével akarja eltakarni a földet. Nem találod kicsiknek ezeket az eszközöket? Menj csak az utadra, uram! Vagy tán nem hallottál a Sao Ling-i tanulókról, hogyan jártak Han Tan-ban? Mielőtt ugyanis megtanulták volna azt, amit abban a fővárosban megtanulhattak volna, elfelejtették azt, amit saját városkájukban annak idején megtanultak volt, úgyhogy csúfosan tértek vissza hazájukba. Ha te most nem állsz odébb innen, az a veszély fenyeget, hogy elfelejted eddigi tudományodat is és csődöt mondasz mesterségedben.” Kung Szun Zung tátott szájjal nézett a beszélőre s be sem tudta csukni a száját: nyelve szájpadlásához tapadt. Aztán elrohant. A BÖLCS ÉS AZ URALKODÓ (XXIV. 1.) Nyü Sang miniszter közbenjárására Szü Vu Kui kihallgatást nyert Vu-nál Vei hercegénél. Vu herceg sajnálta őt és így szólt:

“Beteg vagy tán, uram? Az élet a hegyekben és erdőkben kimerített, ezért határoztad el, hogy fölkeresel?” Szü Vu Kui így szólt:

“Azért jövök, hogy Fenséged iránti részvétemet kifejezzem: mi címen sajnál engem Fenséged? Ha Fenséged szabadjára engedi vágyait és kívánságait, minden hajlamát és ellenszenvét, életereje meg fogja sínyleni; ha azonban vágyait és élvezeteit elnyomja, hajlandóságait és ellenszenveit gátolni igyekszik, ettől nagyon fog szenvedni. Ezért sajnálom én Fenségedet - mi oka volna Fenségednek engem sajnálni? Vu herceg találva érezte magát és nem válaszolt. Rövid hallgatás után Szü Vu Kui újra beszélni kezdett:

“El szeretném mondani Fenségednek, hogy ítélem meg a kutyákat. A

legközönségesebb fajta csak telezabálja magát és egyébbel nem törődik ezenkívül, akárcsak a vadállatok. Középső fajta az, amely, mintha mindig a napba tekintene. De a legmagasabbrendű fajta az, amely a vadászatban teljesen megfeledkezik magáról. Még jobban értek a lovakhoz. Ha olyan lovat látok, amely nyílegyenesen fut, olyan fordulatra képes, mint amilyet szögmérővel mérnek, pontosan derékszöget ír le s olyan kört, mintha körzővel rajzolták volna - az ilyen lovat méltónak tartom egy állam uralkodójához. De hol van ez még a világbirodalom uralkodójához méltó lótól? Ennek a vérében van a tudása: szinte mindenről megfeledkezve, elveszetten száguld, háta mögött hagyja a port s eltűnik az emberek szeme elől.” Vu herceg örvendezett és nagyot kacagott. Szü Vu Kui ekkor eltávozott. Nyü Sang, a miniszter megkérdezte:

“Uram, hogyan csinálod, hogy hercegünknek tanácsot tudsz adni? Én csak a dalok, a történelmi írások, a ceremóniák és a zene könyveivel tudom őt foglalkoztatni s azokkal a harcászati írásokkal, amelyek behatóan tárgyalnak minden lehető körülményt. De hiába teszem, hercegünk még soha sem derült föl. Ugyan mit tudtál neki mondani, hogy ily vidám lett tőle?” Szü Vu Kui így szólt:

“Elmeséltem neki, hogyan ítélem meg a kutyákat és lovakat. “Vagy úgy” - hümmögött Nyü Sang. “Nem tudod te - szólt Szü Vu Kui – milyen az, amikor valakit messze távol űznek

hazájától? Ha néhány napi távollét után találkozik egy régi ismerősével, nagyon örül neki; ha hetekig és hónapokig távol van hazájától s akár olyan valakivel is találkozik, akit otthon csak egyszer látott, már ennek is nagyon örül; ha pedig évekig van távol, már akkor is boldog, ha valakit olyant lát, aki hasonlít a hazájabeliekhez. Nem igy van ez mindenkivel? Minél tovább van valaki távol az emberektől, annál hevesebben vágyódik utánuk Ha valaki a pusztába vonul, ahol tüskés cserje szegélyezi a menyétek útját, ahol lépésről-lépésre lehet csak óvatosan előrehaladni, mily öröm neki, ha egyszerre emberi léptek zaját hallja meg! S még mennyivel nagyobb öröm, ha hirtelen testvérének, vagy rokonána hangjára figyel föl! Valóban, hercegünk mellett már nagyon rég hangzott el igazi emberi szó!” A FÖLÖSLEGESRöL (XXVI. 7.) “Fölösleges dolgokról be szélsz” - szólt Hui Ce Csuang Ce-hez.

“Kell ismernünk a fölöslegest, mielőtt a szükségesről szólhatunk. A föld nagy és

széles, de az embernek ahhoz hogy megálljon rajta, épp elegendó akkora hely, amekkorán a lába elfér. Ha azonban közvetlen a lába mellett az alvilágig tátongó hasadék nyílna meg, lenne még valami haszna az embernek abból a helyből, amelyen áll?”

“Semrni haszna sem lenne” - felelt Hui Ce.

“Világos tehát - szólt Csuang Ce - hogy a fölösleges is szükséges.” AZ EMBERI TÖKÉLETESSÉGRöL (V. 4.) Ai, Lu hercege megkérdezte Kung Ce-t:

“Vei államban él egy rút ember, akinek neve Ai Tai To. A férfiak, akik közelében élnek, annyira nagyrabecsülik, hogy nem akarnak megválni tűle.A lányok akik meglátják, így szólnak szüleikhez: - Inkább lennék ennek az embernek az ágyasa, mint valaki másnak a felesége.-Vitában soha nem hallatja hangját, mintha mindenkivel egy nézeten volna. Nem székel uralkodói trónuson, hogy megmenthetné az embereket a pusztulástól; nincsen vagyona, vagy jövedelme, hogy segélyezhetné embertársait. Emellett olyan csúnya, hogy valósággal ijesztő. Egyetért mindenkivel, ahelyett, hogy igyekeznék másokat a maga meggyőződésére bírni; ismeretei aligha terjednek túl közvetlen környezetén. Mégis, férfiak és nők egyaránt körülveszik. Kétségtelenül van benne valami más, mint a többiekben: Magamhoz hivattam és meg-néztem: valóban rémítően rút volt. Mégis, alig élt mellettem néhány hónapot, már vonzódtam hozzá; s mielőtt még egy évet töltött volna környezetemben, már teljes bizalmam volt hozzá. Mivel államomnak nem volt főminisztere akkor, felajánlottam neki ezt a tisztet. Aggo-dalmasan válaszolt, bizonytalanul nézve maga elé, mintha jobban örült volna, ha elutasíthatta volna ajánlatomat. Szinte elszégyeltem magam, de végül is sikerült rábírnom a kormányzásra. Nem sokkal ezután mégis elhagyott és eltávozott tőlem. Elszomorodtam, mintha gyász ért volna és úgy éreztem, hogy senkim sincs, aki megoszthatná velem a birodalom örömeit. Miféle ember volt ez?” Kung Ce így szólt:

“Egyszer, amikor Csu államba küldtek követnek, láttam egy csomó malacot ahogy

halott anyjukon szoptak. Nemsokára azonban fölpillantottak s otthagyták őt mindnyájan, eliramodtak. Megérezté hogy anyjuk nem néz már rájuk s idegen lett tőlük. Amit anyjukban szerettek, az nem az ő teste volt, hanem az, ami ezt a testet éltette. Mármost ennek a csúf Tonak mindenki hisz, bár ő nem beszél; mindenki szereti őt, bár ő a tesz sernmit; az uralkodó ráruházza a kormányzást, s csak attól fél, hogy nem fogadja el azt. Nyilvánvalóan oly ember ő, akinek képességei tökéletesek, de nem nyilatkoznak meg testi alakjában.”

“Mit jelent ez - kérdezi Ai herceg -hogy képességei tökéletesek?” “Élet és halál - felelte Kung Ce - keletkezés és elmúlás, siker és kudarc, gazdagság és szegénység, méltóság és alacsony helyzet, dicsőség és szégyen, éhség és szomjúság, hőség és hideg, mindez a körülmények változásán áll, sorsunk forgandóságán. Éj és nappal egymást követi előttünk s nincs az a tudós, aki eredetüket föltárná. Ezek kedvéért nem érdemes tehát a harmóniákat megzavarni; nem szabad megengedni hogy ezek betörjenek a lélek kincsesházába. Aki meg tudja őrizni mindig a harmóniát és a boldogságot, aki nem enged éjet és napot váltakozni önmagában és viselkedésében az örök tavasz ragyog, aki szellemében mindig ahhoz simul, ami az idő magával hoz - annak képessége nyilvánvalóan tökéletesek.”

“Mit jelent, hogy ezek a képességek nem nyilvánulnak meg testi alakban?” “Semmi sem oly sima - volt a válasz, mint a csendes tó vize. Ez szolgáljon hasonlatul. Megmarad kerületén belül, kívűlről semmi zavar nem éri. A harmónia tökéletes elérése: ez az, ami igazán hatni tud. Ez nem nyilvánul meg testi alakban, mégis senki sem tud elszakadni tőle.” Néhány nap múlva Ai herceg elmesélte ezt a beszélgetést Min Ce Kien-nek: “Azelőtt azt hittem, hogy az uralkodó dolga udvarában arccal Délnek fordulni, kellő figyelemmel adózni a nép kívánságainak, nehogy a pusztulás érje ezt utól: azt hittem, ez mindennek a teteje. Most, hogy hallottam a tökéletes ember jellemzését, attól tartok, hogy elgondolásom hamis volt s hogy, túlságosan könnyen véve a dolgokat államom romlását okozhatom. Köztem és Kung Ce közt a viszony nem az uralkodóé és az alattvalóé, hanem olyan, mint két igaz barát kapcsolata.”

AZ ÉGI TERMÉSZET EGYEDÜLI FONTOSSÁGÁRÓL (V. 5.) Egyszer egy ember, akinek olyan óriási golyvája volt, mint egy agyagkorsó, a Vei-i Ling herceg szolgálatában állt, aki annyira szerette őt, hogy a legtökéletesebb külsejű embert is túlságos vékony nyakúnak találta. így van az, hogyha valaki szellemileg rendkívüli, testi formájáról az ember méltán meg is feledkezik. Ha az ember nem feledi el azt, amiről el kellene feledkeznie s elfeledi azt, amit nem kellene, ez az igazi feledékenység. ezért a bölcs ember megtartja azt, amiben szíve örömét leli s a tudást semmibe sem veszi. A másokkal való megegyezést csiriznek tekinti; a jóságot adás-vételnek; az ügyességet árunak. A bölcs ember nem kovácsol terveket: mire használná hát tudását? Nem ismer vágást és szakadást: mit érne a csirizzel? Nincs hiánya semmiben: miért lenne szükség adásvételre? Nincsenek javai: mire kellene neki az áru? Mind e téren ő égi táplálékkal él; tápláléka égi eledel. Ha pedig az Ég ellátja őt, mit akarhatna még az emberektől? Csupán alakja emberi, az ember szenvedélyei és vágyai nincsenek meg benne. Mivel alakja emberi, az emberek közt él; de mivel ember, szenvedélyei és vágyai nincsenek, az emberek helyeslő, vagy rosszalló ítéletei nem érdeklik. Mily lényegtelen, és hitvány az, ami őt emberivé teszi? És mily hatalmas és nagy ő, égi természetének tökélyében! LAO CE ÉS KONFUC1US TALÁLKOZÁSA (XIII. 7.) Kung Ce nyugatra utazott hogy letegye néhány írását a Csu könyvtárba. Ce Lu a következő tanácsot adta neki:

“Úgy tudom, hogy ennek a császár könyvtárnak a főtisztviselője azelőtt egy bizonyos Lao Tan[6] volt, aki aztán otthagyta hivatalát és most visszavonultan él otthonában. Ha.már most, Mester, odamész, hogy elhelyezd munkáidat miért nem látogatsz el őhozzá, hátha segítségedre lehetne?”

“Jó” - mondta Kung Ce s elment meg látogatni Lao Tant, aki azonban megtagadta tőle támogatását. Ekkor, hogy más belátásra bírja, előadta neki a “Tizenkét Klasszikus” kivonatát. Ám Lao Tan félbeszakította 8t beszéd közben és így szólt:

“Mindez túl körülményes. Mondd el röviden a lényegét.” “A lényeg - válaszolt Kung Ce - a szeretet és tisztesség.” A másik így szólt:

“Szabad kérdeznem:a szeretet és tisztesség az ember természetéhez tartozik?” “Nyilvánvalóan - felelte Kung Ce - Az erény szeretet nélkül nem teljes és a tisztesség nélkül nincs is[7]. Ezek teszik ki az ember igazi természetét.”

“Szabad kérdeznem - válaszolt Lao Tan -, mi is tulajdonképpen a szeretet és tisztesség?”

Kung Ce így válaszolt:

“Szívünk mélyén minden lényt szeretni és önzetlennek lenni, ez a szeretet és tisztesség lényege.”

“Ah - kiáltott fel Lao Tan -, mily alacsonyrenddségre vall mindez! Mindenkit szeretni: mily túlzó szavak! S tisztességesnek nevezni az önzetlenséget - ez maga az önzés! Ha azt akarod, ó Mester, hogy az emberek ne legyenek pásztor nélkül, gondolj az Égre és a Földre, amelyek örök rendjüket követik; a Napra és a Holdra, amelyek mindig megtartják fényüket; a csíllagokra és csíllagképekre, amelyek saját pályájukon haladnak. A madarakra és a halakra, amelyek rajokba és csordákba tömörülnek; a növényekre, amelyek helyűkön maradnak. Ezeket utánozd inkább, Mester. Fogj hozzá és kövesd útjukat. Akkor bizonyára eléred célodat. Mit kell ezek után még görcsösen a szeretettel és tisztességgel előhozakodni,mint aki dobot veret és úgy keresi megszökött fiát? Ah, Mester, mindezzel csak zavart keltesz az ember természetében!” MINDENT CSAK A MAGA HELYÉN ÉS IDEJÉN

(XIV. 4.) Amikor Konfucius Ve államban utazgatott, Yen Yüan megkérdezte Kin-t, a tudós muzsikust:

“Mi a benyomásod a Mester útjáról?” “Ah - felelte a zenész -, a Mester biztos kudarcnak néz elébe.”

“Hogy-hogy?” - kérdezte Yen Yüan. “Mielőtt a szalmakutyákat a halotti áldozatnál

felállítják, elhelyezik őket egy szekrénykében és hímzett ruhákkal burkolják be testüket, míg a halott képviselője és az áldozópap böjttel; tisztítják meg magukat, hogy felajánlhassák őket. Az áldozat után azonban eldobják őket, a járókelők lábbal tiporják fejüket és hátukat, míg aztán valaki összeszedi és elégeti maradványaikat. Ha már most valaki ehelyett ismét szekrénykébe helyezné őket, hímzett ruhákba öltöztetné s vándorútján, vagy akár otthon, mellettük aludnék, annak kétségtelenül rossz álmai, és lidércnyomásai lennének. Nos, Mesterünk ugyanily módon gyűjti össze a régi bölcs királyok szalmakutyáit s tanítványokat gyűjt, akikkel vándorolva, vagy otthon, ezek mellett .alszik. Ennek köszönhető, hogy Szung államban a fát, amely alatt megpihent, kivágták; ennek, hogy Ve-t el kellett hagynia; ennek, hogy megbukott Sang-ban és Csu-ban. Ezek a tapasztalatok vajon nem rossz álmok? Ellenségei bekerítették őt Csen és Cai határán, úgy, hogy hét napig nem jutott meleg ételhez s élet és halál közt lebegett. Ezek a tapasztalatok vajon nem lidércnyomások? Aki vizen akar utazni, annak hajóra van szüksége, a szárazföldi utas legjobban teszi, ha kocsit használ. Ha valaki fog egy hajót s csak azért, mert a vizen kitűnően használható, a szárazföldön is azzal akar közlekedni, egy életen át hiába fáradozik vele. Mármost a régi idők és a mai kor olyanok, mint a víz és a szárazföld. A Csu-dinasztia állama és Lu, olyanok, mint a hajó és a kocsi. Csu rendjét akarni megvalósítani Lu-ban, olyasvalami, mint hajót vezetni a szárazföldön. Reménytelen fáradság és még veszedelem is. De ő nem vette észre, hogy egy bizonyos rendszert nem lehet más körülményekre is csak úgy egyszerű-en ráhúzni, anélkül, hogy csúfos kudarc ne lenne a vége. Nem láttál még gémeskutat? Ha az ember lehúzza, lejön: ha elereszti, ismét fölszalad. Az embernek kell húznia és nem a gémeskút húzza az embert; amikor fölmegy, akkor sem az ember ellen tesz: a három Vang és öt Ti különböző törvényei, szokásai is nem azért kiválóak, mintha mind egyformák lennének, hanem, mert valamennyien alkalmasak voltak a kormányzásra. Hasonlíthatjuk ezeknek az uralkodóknak a törvényeit a szederhez, körtéhez, narancshoz és gránátalmához: valamennyi-nek különböző az íze, mégis valamennyi igen ízletes. Ugyanígy a törvények és szokások is a különböző korokhoz illeszkedve változnak. Ha például veszel egy majmot és ráadod Csu herceg ruháit, az szét fogja tépni és harapni s csak akkor érzi jól magát, ha levetted róla az egészet. A régi idők és a jelen kor közt is van olyan különbség, mint a majom és Csu herceg között. A világszép Szi Si, amikor egyszer szomorú volt, összeráncolta homlokát és így látta egész környezete. Meglátta őt egy csúnya nő és megcsodálta szépségét. Ha ment ő is szívére szorította kezét és összeráncolt homlokkal mutatta magát környezetének. Szomszédságának gazdag emberei meglátták, bezárták előtte kapuikat és ki sem merészkedtek házukból, a szegények pedig fogták asszonyaikat, és gyermekeiket és elszaladtak előle A csúnya asszony tudta csodálni az ősszeráncolt homlokú szépséget, de nem tudta, hogy nem az összeráncolt homlok tesz valakit széppé. Ó jaj, Mesterünk biztos kudarcnak néz elébe!” A SÍRRABLÁS (XXVI. 4.) Két ifjú írástudó az előírt énekek és ceremóniák közepette föltárt egy sírt. Mesterük föntről lekiáltott hozzájuk:

“Szürkül már Keleten, hogy halad munka?” Az egyik ifjú felelt:

“Még nem bontottam ki halotti ruháját, de szájában igazgyöngy van. Teljesen helyes tehát, amit az Énekek Könyve mond:

“A dombokon zöldell a gyep, ki életében jót sosem tett, gyönggyel sírjában mire megy?”

E.szavakkal a hullát egyik kezével üstökön ragadta, másikkal szakállát fogta meg, míg a Mester érckalapáccs felütötte a száját. A legnagyobb óvatosággal nyitották szét állkapcsait, nehogy az igazgyöngy megtaláljon sérülni...

III. AZ ÁLLAM Mint említettük, a kínai és római vallásosság egyik legmélyebb analógiája abban a szerepben áll, amelyet mindkettőben az állam eszméje játszik. A világrendhez való alkalmazkodás - amely mindkét vallásban központi helyet foglal el - messzemenően állami feladat: az állam vállalja magára a közvetítő funkciót, egyén és mindenség között; az állam dolga, hogy kiismerje a nagy törvényeket és ezekhez szabja saját törvényeit. Mint Rómában, Kínában is a papi teendőket az állami főhivatalnokok bonyolítják le: a papi készség a legszorosabban hozzátartozik az államférfi alakjához. Valamennyi tisztségviselő fölött azonban - mint később Rómában a császár - áll az uralkodó, egyben az igazi pontifex maximus, aki hidat ver államának benső rendje és a világrend között. A római és kínai nép egyaránt elsősorban a természet jelenségeiből olvasta ki a nagy rend irányvonalait. Az évszakok, a csillagvilág befolyása a természetre - arra, ami a földmüvesnépnek a legfontosabb ; ez volt elsősorban az, amit mindennél pontosabban tisztáz kellett, s amit aztán nem volt szabad elhanyagolni: ezért áll ott mindkét nép vallásosságának központjában és történetének szinte kezdetén a kalendárium, amelyet Kínában maga az uralkodó szabályozott. Másrészt a rend fogalma bizonyos állandóságot és meghatározottságot is magába zár, úgyhogy a rend irányvonalaival tisztában lenni egyúttal annyit is jelentett, mint a jövőbe tekinteni. A látható világ rendje a nagy megfoghatatlan rendtől függ, a kettő közt bizonyos megfelelések állnak fenn, ennélfogva a látható világból lehet következtetni az irányító elvekre: ez a közös alapmeggyőződés juttatja óriás szerephez a kínai és a római vallásban a jóslatot, amely szintén állami teendő. Az egyik legrégibb kínai irodalmi emlék, a Yi King (A változások könyve amelyet jóslat-könyvnek használtak, széles bepillantást enged a kínai jóslás lényegébe. Már a Yi King előtt létezett a Pa Kua, ez a nyolc jel, amelynek mindegyike három egyenes vonalból áll aszerint, hogy a három vonal közül hány volt töretlen (-) és hány törött (- -)s hol voltak elhelyezve a töretlen, és a törött vonalak, az egyes jelek más más nagy világvalóságot juttattak kifejezésre. (Így például az Ég, míg : a Föld jele volt: a két véglet, a két dualisztikus princípium a maga legtisztább formájában. A Yi King mármost trigrammák helyett hexagrammákat állít föl, azaz hat vonalkából á1ló jeleket - ilyenből már nem nyolc, hanem hatvankettő jön ki -, s mindegyikhez kommentárt fűz. Ezeknek a jeleknek a kínaiak nem pusztán allegórikus jelentést tulajdonítottak, hanem tényleges kifejezését látták bennük a valóságnak: innen érthető, hogy amikor a jós, égetéssel fölrepedeztetett teknősbékahéjban ilyen vonalkákat fedezett fel, csak megnézte a Yi King-et és tisztában volt a világhelyzettel, amelyre pilla-natnyilag tekintettel kellett lenni. Az alapvető dualizmus, vagyis az a meggyőződés, hogy a két elem, a Yin és Yang, elvegyüléséből s ennek különbözó módjaiból és fokaiból á11 elő az egész világ, a Yi Kinget és a kínai jóslatrendszert is befolyásolja tehát, de éppen így az egész államilag irányított vallásos életet. A nyárban a Yang ért teljes kibontakozásához,a télben a Yin: s ott van a kettő között a tavasz, amelyben a Yang uralma fokozódik egyre, s az ősz, amelyben egyre csökken. A Yang hazája a dél, a Yiné az észak, kelet, ahol a Nap fölkel, az uralomra jutó Yang, nyugat az uralomra jutó Yin világtája. Ilymódon évszakok és világtájak között is észlelhető a pontos megfelelés és harmónia: ehhez illeszkedni állami feladat, lehet mondani az uralkodó legfőbb feladata. A kínai uralkodó a nyarat, az őszt, a telet és a tavaszt birodalma - vagy ehelyett gondosan orientált palotája - déli, nyugati, északi, illetőleg keleti sarkában tölti s igy reprezentálja egész államának illeszkedését. Arccal mindig dél felé fordul, a Yang, az égi princípium felé.

Bármiféle zavar áll be az állam életében - háború, éhínség, árvíz, elemi csapások -, a kínai éppúgy, mint a római, biztosan tudja, hogy az ember igazodása hagyott kívánnivalót maga után s a kínai egyenesen az uralkodót teszi felelőssé. A Yi Kingnek vannak erre nézve egészen megkapó részletei: az uralkodó hibás magatartása miatt bomlik meg a harmónia az Ég és a nép közt s ebből származnak a népre a csapások. Az ilyen megbomlásokat a római nép is a csapásokon, a monstrumokon és a prodigiumokon mérte le: s bekövetkezésük után nem lehetett mást tenni, mint a jóslatot megkérdezni, mily módon - milyen kiengesztelés révén - állítható vissza a kozmikus harmónia. Az államkormányzás Kínában tehát elsőrangúan vallásos feladat. A kínaiaknál nagyon eleven aranykor-mítosz odavezetett, hogy a legendás ókort minden tökéletességgel felruházták s úgy képzelték, hogy a régi uralkodók és az első dinasztiák idejében a kormányzás tökéletes volt s teljes harmónia uralkodott a földön. Kevés az, amit szigorúan történetileg megragadhatunk a legendás uralkodókból, amilyenek elsősorban a Csuang Ce szövegben is egyre visszatérő Yao és utódja Sun voltak, akiknek kora, a Kr. előtti 3-ik évezred második felére tehető; az első dinasztia, a Hszia-dinasztia 1766-ig, az utána következő Sang-dinasztia 1122-ig volt uralmon; ezután következett a Csu-dinasztia. Hogy ezekben a messze időkben az állapotok valóban lényegesen jobbak voltak-e, mint később, s ha igen, minek; volt ez köszönhető, - ennek kikutatása legfeljebb a történészek feladata lesz: ami számunkra fontos, az az, hogy a filozófia ébredésének idején senki sen volt megelégedve a közállapotokkal, mindenki úgy tapasztalta, hogy az összhang Ég és állam között megbomlott és érthetően mindenki az uralkodó magatar-tását bírálta, nosztalgiával gondolva az elveszett, csupán könyvekben megörökített aranykorra, a szent Yao és Sun uralkodására. A filozófia, amelynek feladata első sorban a tudatosítás, nem zárkózott el egy pillanatig sem az államvezetés problémája elöl. A modern európai olvasó, aki nem ismerne semmit az állam olyan szerepéből, amelyet a fentiekben igyekeztünk röviden ismertetni, értetlenül csodálkoznék azon a tényen, hogy a kínai filozófiai írások legnagyobb része az állammal és a kormányzás problémájával foglalkozik. De - hogyan is lehetne ez másképp, amikor. egyedül az állam biztosíthatja az egyén helyét a világban? Tanizmus és konfucianizmus születésével két egymással ellentétes megoldás születik a kormányzás problémájára. Taoizmus és konfucianizmus tulajdonképpen csak módszerükben ellentétes, céljuk és alapmeggyőződésük a legpontosabban egyezik: van egy nagy világrend - amit Tao-nak nevez gyakran Konfucius is - és ehhez kell hasonulni. Am Konfucius ezt a rendet ki akarja tanulni és - mint filológus és történész - a múlt idők ismereteiből merít hozzá adatokat. Abból indul ki, hogy a rend régen megvolt, mert Yao, Sun és a többiek tökéletesen kormányoztak, tehát, aki ma is tökéletesen akar kormányozni, annak első és egyetlen feladata, hogy a legpontosabban kövesse a régi uralkodók kormányzási eljárásait. Hogy ezt megtehes-se, ahhoz természetesen ismerni kell ezeket, tehát tanulni kell s mindenben hajszálpontosan betartani az elóírásokat, amelyek a régi könyvekben föllelhetők. De ez a szinte kínos igyekezet a múlt leutánozására és az illeszkedésre poláris ellentétben áll azzal, amit minden taoista legelsőrendű életelvének vall: a semmirenem-igyekvéssel. Hiszen a régi uralkodók titka éppen ez volt! Ezt állítja Lao Ce (Tan Te King, 3., 57., 60. stb.). Ezt példázza az itt következő fejezetben Csuang Ce is. A különös és első pillanatra meglepő az, hogy ezt voltaképpen a nagy Konfucius tudta hiszen hogy is ne tudta volna épp ő - a történész -, és a Lun Yü-ben (XV. 4..) szó szerint ezt mondja: “aki nem volt aktív és mindamellett kormányzott, Suny volt, Mit is csinált ő tulajdonképpen? Önmagát gondozta és arcával Délnek fordult - ennyi az egész”. A Li Ki-ben (III. 1.) pedig világosan megmondja, hogy a Li (“mérték”) szerint uralkodók az Ég Tao-ját valósítják meg az államban. A különbség taoista és konfuciánus államkormányzástan között tehát ennyi: Konfucius úgy akar eljutni a lényegébéni taoisztikus államvezetéshez, hogy gondos munkával leutánozza a régi uralkodók vezetésmódját, amely épp a nemcselekvésben állt; a taoisták ezt sokkal

egyszerűbben, egyenesen önmagukból, a nemcselekvés megvalósításával, a törekvés kikapcsolásával, a belső harmónia biztosításával akarják elérni. Konfucius számára erény az, ami a taoisták számára természetes állapot. “Aki erényesen kormányoz mondja a Lun Yüben (II. 1.) -, olyan, mint a sarkcsillag; helyén marad és minden csillag körülötte forog.” A taoisták - az erénynek, mint csinált és igyekezettel elért magatartásnak örök ostorozói - megvetik ezt az álláspontot. Számukra épp a nembeavatkozás, az akarati aktus teljes kikapcsolása, az uralkodóban magában kiteljesedő harmónia a helyes kormányzás kulcsa. Hogy az emberileg elérhető legtökéletesebb magatartás, a legszebb erények teljessége és az igazi Tao-val való harmonizálás közt ugrás, lentről fölfelé soha nem áthidalható távolság van, azt Csuang Ce tudja a maga roppant költői fantáziájával érzékeltetni, jobban, mint bármelyik elődje és követője. A bölcs Yao hiába terjeszti ki szeretetét mindenkire, hiába pártfogolja az elhagyottakat, hiáiba viseli gondját az államnak -, ez kevés. Sun rámutat arra, hogy a nap és csillagok róják a maguk útjait, az évszakok rendben követik egymást... S mikor egy tanítvány megkérdezi Lao Ce-t, vajon a legtökéletesebb ember, a Tao hű kutatója. fölér-e a régi királyokkal, az öreg bölcs megvetéssel válaszol: az ilyen tökéletes ember csak törtető azokhoz képest, akik a “nemlétben” kószáltak s akikről a nép nem is tudott, mégis a belőlük sugárzó harmónia áthatotta az egész államgépezetet. A BÖLCS NEM AKAR URALKODNI (I. 2.) Yao le akart rnondani a trónró1 Hü Yu javára és tgy szólt hozzá:

“Amikor fölkel a Nap, vagy a Hold, és nem oltjuk kí a fáklyákat, ezeknek alig látszik

már a fényük. Amikor eljönnek az esős évszak záporai és mi mégis tovább öntözünk, nem hiábavaló-e fáradsá-gunk annyi vízzel szemben? Te, ó Mester, a trónon biztosítanád a birodalom rendjét: ha én mégis tovább uralmon maradnék, hiábavalóan foglalnám el helyemet. Kérlek tehát, hogy átadhassam neked az uralmat.” Hü Yu azonban így válaszolt: “Kormányzatod mellett a birodalom rendje fennáll. Ha én mégis átvenném helyedet, nem lenne ez pusztán a név kedvéért? A név pedig nem egyéb, mint a valóság vendége: játsszam hát a vendég szerepét? Az ökörszem a sűrű erdő mélyén rakja fészkét, de csak egy ágra van szüksége; a vakondok a Ho folyó vizébő1 iszik, de csak annyit, amennyivel megtömi bendőjét. Maradj csak a helyeden, nekem semmi dolgom a trónnal. Még ha a szakács nem is végezné jól a dolgát a konyhán, az áldozópap akkor sem hagyná ott kelyheit, hogy a helyére lépjen.” NEM KORMÁNYOZNI A LEGHELYESEBB KORMÁNYZÁS (XIII. 6.) Egykoron Sun megkérde Yaot-t:

“Szíved, ó felség, mi módon fejti a maga tevékenységét?” Yao így felelt:

“A védtelenekkel szemben nem vagyok fennhéjázó,a szegényeket nem vetem meg, gyászolom a halottakat, szeretettel viseltetem ax árvák iránt és részvéttel kezelem az özvegyeket.”

“Ez csodálatraméltó - felelte Sun -, ám ez még nem az igazi nagyság.” “Hogyan kellene hát tennem szerinted?” - kérdezte Yao.

“Az égi természet - mondotta Sun - a nyugalomban nyilvánul meg. A Nap és Hold

csak ragyognak, s a négy évszak befutja pályáját, a nappal és az éj pontos rendhez igazodik s a felhők járása szerint hull az eső.”

“Akkor, hát - kiáltott fel Yao - hiábavaló zavargás az egész életem. Míg te az éggel akarsz összhangban lenni, én az emberekkel elérhető összhangot kerestem.”

Az Ég és Föld volt az, amire a régiek leginkább gondoltak. Huang Ti, Yao és Sun egyaránt ezeknek adóztak csodálatukkal. Ezért a régiek nem is igyekeztek cselekedni: egyszerűen hagyták, hogy az Ég és a Föld működjenek.

A BÖLCS URALKODÓKRÓL (VII. 4.) Yang Ce ICü fölkereste Lao Tant és így szólt:

“Ha valaki buzgó és er8teljes,mindenben kiváló, világos és átfogó értelmű és fáradhatatlan kutatója a Taonak: az ilyen embert összehasonlíthatjuk a régi bölcs királyokkal?” Lao Tan igy válaszolt:

“Az ilyen ember a régi bölcs királyokkal szemben csak olyan, mint a törtető, aki

testét és lelkét különböző apró gondokban emészti föl. Ezenkívül a tigrisnek és leopárdnak éppen szép bőre vonja magára a vadász figyelmét; a majom és a kutya épp ügyességének köszönheti, hogy pórázra fogják őket. Az ilyen ember hozzájuk hasonlít: hogyan lehetne hát őket a bölcs királyokhoz mérni? Yang Ce Kü zavarba jött és így szólt: “De hát akkor hogyan is uralkodtak a régi bölcs királyok?

“A bölcs királyok uralkodása olyan volt - felelte Lao Tan -, hogy az egész világra

kiterjedt, s mégsem tűnt fel, mintha belőlük származott volna. Átalakító hatásuk minden létezőt utolért és az emberek mindebből mit sem vettek észre. Nevüket senki sem emlegette s mégis ő általuk lett mindenki boldog. Csak a fölmérhetetlenben lakoztak s a nemlétben barangoltak.” A BÖLCS NE AVATKOZZÉK A KORMÁNYZÁSBA (IV. 1.) Yen Hui elment Kung Ce-hoz, hogy búcsút vegyen tőle.

“Hová készülsz?” - kérdezte Kung Ce. “Vei-be megyek” - felelte amaz. “S mit akarsz ott? “ - kérdezte Kung Ce. “úgy hallottam” - volt a válasz - , hogy Vei

hercege, aki legszebb korában van, senkire nem hallgat, úgy bánik államával, mintha valami könnyű anyag lenne, és fogalma sincs saját hibáiról. Könnyű szívvel öleti meg alattvalóit. A hullák szanaszét hevernek birodalmában, mint fű a mezőn és a nép nem tudja mitévő legyen. Én tőled hallottam, 6 Mester, e szavakat: - kerüld el az országot, amelyet jól kormányoznak és ke-resd fel azt, ahol a zűrzavar uralkodik. Az orvos háza előtt sok a beteg. Mármost szeretném alkalmazni is, amit tanultam, kigondolni valami olyan módszert, amely esetleg segíthet ezen az államon.” Kung Ce így szólott:

“Óh haj, az a veszély fenyeget, hogy egyszerűen csak a büntetésbe rohansz. A helyes

út nem a beavatkozásé. a beavatkozás túlterheléshez vezet, a túlterhelés a nyugtalansághoz, a nyugta-lanság a gondhoz. Aki pedig aggodalmaskodik, az már menthetetlen. A régi idők nagy emberei önmagukban valósították meg a rendet s csak azután keresték a többiekben. Ha valaki még önmagával sincs tisztában, hogyan találhat fölösleges időt arra, hogy egy zsarnok eljárásával törődjék? Emellett nem tudod, hogy a szellem mily könnyen elpazarlódik s hogy a tudás mennyire szeret kérkedni? A szellem az elismerésben pazarlódik el, a tudás, a másokkal való vitázásban válik hivalkodássá. Az elismerés irigységet támaszt az emberek között és a tudás a vetélkedés fegyvere lesz. Mindkettő rossz eszköz s nem vezet sehogyan sem arra, hogy szabaddá. tegye utunkat a cél felé. Még ha benned valóban magasrendű szellem és őszinte meggyőződés is él, s még ha mentes is vagy a becsvágytól, ez még nem jelenti, hogy ismered azoknak az észjárását is, akikre hatni szeretnél. Ha tehát ilyenkor erőszakosan hirdeted a szeretetet és tisztességet s a legerélyesebb és legegyenesebb szavakkal fejezed ki ezt a zsarnok előtt, ő meggyűlöli ezeket az erényeket benned, épp azért, mert az ő hibáira vetnek fényt s ebben sértést fog látni. Aki pedig megsért valakit, bizonyos lehet abban, hogy visszasértik. Tehát bajosan kerülheted el, hogy téged ott sérelem ne érjen! Ezenkívül, mit tudni, hátha ő is örömét leli az értékes emberekben és gyűlöli az értékteleneket: akkor meg miért igyekeznél magadat különbözőnek feltüntetni? Hívatlanul érkezel: ő, mint uralkodó, helyzeti előnyét használja majd fel, hogy diadalt arasson fölötted. Akkor ott állsz majd zavartan, tekintetedben tévedt

bizonytalansággal és igyekszel úgy nézni rá, hogy megnyerd tetszését; szavaidat gondosan megválogatod; magatartásodban teljesen hozzá alkalmazkodol s ezzel csak megerősited őt az ő gondolkodásmódjában. Ezzel azokban csak tüzet adsz a tűzhöz, és vizet a vízhez és csak növeled a bajokat. Ha csak el is kezdenél ily módon szájaize szerint beszélni, ennek sohasem lenne vége. Ha pedig nem törődnél a jó tanáccsal és erőteljesebb szavakat hangoztatnál, kétségtelenül életeddel lakolnál a zsarnok kezétől. Valamikor a zsarnok Kie megölette Ku-an Lung Feng-et.És a zsárnok Csu ugyanígy tett Pi Kan herceggel. Mindkét áldozat jeles ember volt, akik az elnyomott nép iránt részvétet éreztek s kedvéért szembeszálltak az uralkodóval. De ezek épp fennkölt gondolkozásuk miatt végeztek velük. Másrészt ott volt a szentéletű Yao, aki megtámadta Csung Csi és Hü Ao államokat s a szentéletű Yü, aki megtámadta Hu uralkodóit. Ezeket az államokat rosszul vezették s népük pusztult. Ám a háború végeérhetetlenül elnyúlt s az igaz törekvések nem akartak soha beteljesüléshez jutni. Ez lett a sorsuk azoknak, akik a régi időkben a jó hírt és a sikert össze akarták egyeztetni. Hát nem tudod, hogy a hír s a való helyzet összeegyeztetése még a szenteknek sem sikerült? Hogyan sikerülhetne akkor épp neked? Ámbár bizonyára vannak erre nézve elgondolásaid; próbáld hát meg kifejteni nekem.” Yen”‘ Hui így szólt:

“Ha tisztességes és alázatos lennék s minden igyekezetemben egyszerű -, vajon így sem érnék el eredményt?”

“Szó sincs róla” - hangzott a válasz -, hogyan is érnél? Az olyan fajta ember örökké azt fitogtatja, hogy tele van erénnyel és óriási becsben tartja önmagát. Szeszélyei teljesen kiszámít-hatatlanok. Senki sem mer neki ellentmondani, úgyhogy csak tovább halad az úton, amelyen abban tetszeleg, hogy a saját feje után mehet. E1 lehet mondani róla, hogy a mindennapos és állandó hatások sem érik őt utól -, hogyan hatnának hát rá akkor a te nagyszabású térítő kísérleteid? Nyilván megmarad a maga álláspontján és nem tűri, hogy megjavítsák. Lehet, hogy látszólag igazat adna neked, de magában sohasem lesz hajlandó megalázkodni. Tehát ezt jobb meg sem próbálni.”

“Akkor hát - szólt Yen Hui - igyekszem belül törhetetlenül megtartani álláspontomat s látszatra mégis bizonyos hajlékonyságot felölteni. Beszédeimben pedig a régi idők példáira fogok hivatkozni. Aki belül törhetetlen, az az Ég szolgája. Aki az Ég szolgája, az tudja, hogy az Ég fiát és őt az Ég egyaránt gyermeknek tekinti. S mikor csak magamhoz intézem szavaimat, kell-e vajon törődnöm azzal, hogy valaki helyesli, vagy ellenzi őket? Ily módon aztán az emberek is úgy tekintenek, mint gyermeket. Ez az, amit úgy lehet nevezni, hogy valaki az Ég szolgája. Amikor pedig külsőleg hajlékony vagyok, ezzel az emberek szolgájának szerepét vállalom. Illik letérdelni és földig hajolni; ezt teszik az uralkodó szolgái. Vajon, amit mindenki megtesz, azt épp én merjem nem megtenni? Ám, ha azt teszem, amit mindenki más, akkor senki sem gáncsolhat. Ez az, amit úgy nevezhetünk, hogy valaki az emberek szolgája. Aki a régi idők példáira hivatkozik, az az ősök szolgája. Szavaimban lehet valami elítélő is, mert hisz ezek a szavak nem sajátjaim, hanem az ősi időkéi. Úgy, hogy bátran ki is lehet ezeket mondani, anélkül, hogy gyűlöletet vonnának maguk után. Ez az, amit úgy nevezhetünk, hogy valaki az ősök szolgája. Ezen a módon sikerülni fog vállalkozásom?”

“Szó sincs róla” - felelte Kung Ce - Hogyan is sikerülhetne? Sok a terved, de kevés a

megfontolásod. Lehet ugyan, hogy ha kitartasz e módszered mellett, elkerülöd a gáncsot, de ez lesz az összes eredményed. Mert miképpen érhetnéd el ezen a módon, hogy átalakítod a zsarnok jellemét?”

“Akkor hát - szólt Yen Hui -, egyebet nem tudok mondani. Szabad tőled kérnem tanácsot?”

“Böjtölj! - felelte Kung Ce -. Megmondom neked úgy , ahogy van! Ha valaki egy

módszerre támaszkodik, az nagyon könnyen veszi a dolgot. Aki pedig könnyen vesz valamit, az nem cselekszik a fényes Ég akarata szerint.”

“Családom szegény - szólt Hui - Hónapok óta nem ittam szeszes italt s nem vettem magamhoz tiltott húst, vagy erős szagú növényi ételt. Ez az, amit böjtnek nevezhetünk?”

“Ez az áldozathoz szükséges böjt - volt a válasz -, de nem a szív böjtje. “Szabad megkérdeznem - szólt Yen Icui -, mi akkor a szív böjtje?” “Tartsd meg magadban - felelte Kung Ce -, a teljes egységet. Nem füleddel kell hallanod, hanem az eszeddel, nem is az eszeddel kell hallanod, hanem a szellemeddel. A külső hallás maradjon a fülednél; eszed maradjon az ellenőrzésnél; igy a szellem üres és szabad marad és nyitva áll a dolgok számára. És a Tao az, ami ezt az ürességet betölti. Ez az üresség a szív böjtje.” Hui így szólt:

“Ha számomra járhatatlan ez az út, csak azért van, mert én még mint Yen Icui létezem; - ha járható lesz, az a Icui, aki vagyok, megszűnik létezni. Ez az amit ürességnek nevezel?”

“Tökéletesen - felelte a Mester -. S meg ia mondom neked, hogy ilv módon

kényelmes bejáratot találsz a zárt falak közé, anélkül, hogy beléjük ütköznél. Ha hajlandók téged meghallgatni, csak mondd el mondókádat; ha nem, hát hallgass. Ne keress más ajtót, ne alkalmazz más eszközt az emberek megközelítésére. Légy velük, lakjál közöttük, mintha ez nem is lehetne másképpen s így nem maradsz messze az eredménytől. Nem lépni egyet sem, könnyű; de úgy járni a földön, hogy ne érintsük a földet, nehéz. Emberek módjára cselekedve az ember cselhez is nyúlhat. Ám az Ég szerinti cselekvés összeegyeztethetetlen a csalással. Te tudod, hogy szárnyakkal lehet repülni, de még nem hallottad, hogyan lehet repülni szárnyak nélkül. Ismered a tanulással elért tudást, de még nem hallottad, hogyan lehet valaki bölcs anélkül, hogy tanult volna. Nézz hát erre a nyílásra ott a falon: az egész lakás fényt kap rajta keresztül. Akinek ilyen a szíve, annál van otthon a boldogság -, de nem korlátozódik csupán őreá, mert róla azt mondhatjuk, hogy bár egy helyben marad, áthatja a messzeséget. Benső szemét és benső fülét használja a dolgok tapasztalására s nincs szüksége a csupán értelmi megismerésre.,Az ilyen emberhez a láthatatlan szellemek is eljönnek, hogy nála üssék fel tanyájukat, hogyne jönnének hát hozzá az emberek! Így tudja ő átalakítani a világot. Ehhez tartották magukat egykor Yü és Sun, ezt gyakorolta egész életében Fu Hi és Csi Csu: mennyivel inkább kell ezt az utat járniuk a többi embereknek?” A KORMÁNYZÁS BöLCSESSÉGE (XXIV. 3.) Huang Ti, a Sárga Föld Ura, elment, hogy a Tökéletesség hegyén fölkeresse a Magasztos Urat. Látás vezette kocsiját, Hallás volt a harmadik bennülő, Ízlés és Szaglás lovagoltak. elől, míg az utóvédet Érzés és Értelem biztosították. Mikor a világ határaihoz Sziang Cseng pusztájához érkeztek, valamennyien eltévedtek és nem tudták, kihez forduljanak útbaigazításért. Véletlenül észrevettek egy fiút, aki lovakat legeltetett. “Megkérdezték tőle:

“Ismered a Tökéletesség hegyét?” “Igen” - felelte a fiú. “Tudod-e azt is, hol tartózkodik a. Magasztos Úr?” “Igen” - felelte ismét a fiú.” Huang Ti fölkiáltott. “Sajátságos gyermek! Ismered a Tökéletesség Nagyét, sőt a Magasztos Úr lakhelyét is! Megkérdezhetlek hogyan kell kormányozni a világbirodalmat?”

“Akik a világbirodalmat kormányozzák - felelte a gyermek -, ugyanúgy tesznek, mint

én. Mi van abban? Amikor fiatalabb voltam, a tér határain felül kószáltam: így lettem rövidlátó. De akkor egy öregember kioktatott és azt:. mondta, hogy szálljak fel a Nap kocsijára és járkáljak Sziang Cseng pusztáin. Szemeim máris gyógyulnak s most továbbra is a térbeli világon kívül kóborlok. Így kell a világbirodalmat is kormányozni. De mi közöm nekem ehhez?

Huang Ti így szólt:

“Valóban nem a te dolgod, gyermek, a világbirodalom kormányzása. Mégis szeretném megtudakolni tőled, hogyan is kell kormányozni?”

A gyermek előszőr elhárította magától a kérdést, de a Sárga Föld Urának ismételt kérdezősködésére így szólt:

“A világbirodalom kormányzása miben sem különbözik a 1ó1egeltetéstől. Ki kell küszöbölni azt, ami a lovaknak árt. Kész..” Huang Ti kétszer a földig hajolt, a gyermeket égi mesterének nevezte és tovább utazott.

IV. ÉLET ÉS HALÁL Az életre és a halálra vonatkozó kér-dések és megoldások szervesen bontakoznak ki a taoista bölcsesség egészéből. életnek és halálnak egymással szemben semmi külön értékük nincs: egyik sem jobb a másiknál, sem rosszabb. mindkettő természetes folyamat, hozzátartozik az időbeli világ tökéletes rendjéhez. Emellett halál, abszolút értelemben nincs is: a taoista elgondolás szerint semmi sem múlik el, semmi sem szűnik meg véglegesen, minden csak átalakul. Szemben a Tao-val, amely az örök változatlanság, a létező világ az örök alakulás. Távol minden etikusan színezett eschatológiai elképzeléstől - amilyen a buddhizmusé, vagy nyugaton, Platoné és a Pythagoreusoké,a taoisták úgy látják, hogy ennek az átalakulásnak nincs semmiféle meghatározott törvénye: általában minden valamiből lesz és mindenből lesz valami, de hogy miből mi, arra nincs szabály. A születés sem abszolút születés: Csuang Ce azt mondja feleségéről, hogy a születésen túlról származott, sőt egyáltalában az anyagi léten túlról, sőt egyáltalában a hatóerő bármely formáján túlról - a láthatatlanból és megfoghatatlanból, ahonnan minden lét, másszóval abból a “nemlét”-ből, amely Csuang Ce-nál, mint láttuk, minden lét mögött áll, mint ősfeltétel - a Taoból. Ott történt valahol a változás, amelynek révén hatóerőhöz jutott, ez öltött aztán testi formát s ez született meg. A halál csak további alakulások sorát nyitja meg. Csuang Ce ezekre a teljesen szabad és kötetlen alakulásokra gazdag fantáziával mond példákat: ő maga élményszerűen éli át milyenségüket, amikor pillangónak álmodta magát, majd újra falébredt, mint Csuang Ce. “Ilyenek az átalakulások!” - zárja le élményének leírását. S mikor szereplőinek egyike-másika halálán van, s a jövőbeli alakulások bő lehetőségei ötlenek fel képzeletében: “patkáymájat csinál majd belőled a Teremtő, vagy ép-pen légylábat?” - kérdezi a bölcs haldokló barátjától. Ragaszkodni az éléthez, természetellenes és kicsinyes dolog: a bölcs bátor, mert nincs mit féltenie. A természet sem ragaszkodik a nyárhoz, az évszakok állandóan váltakoznak. Élet és halál tulajdonképpen egymás feltételei, már csak azért sem lehet egyiket elfogadni és a másikat nem. A Yin Fu King, ez a talán legrégibb, még Lao Ce előtti taoista mű a lét legmélyebb mélységeibe nyúl, amikor ezt mondja: “Az élet a halál gyökere, a halál az élet gyökere”: Görögországbán ugyanekkor valami olyat hallunk, hogy “Dionysos és Hades egy” és hogy “az íjak neve élet, müve halál”. S ha ugyancsak görög földön Anaximandros felismeri, hogy minden, ami van, más kárára van és ezért a törvény szerint halállal is lakol, ugyanezt látja a Yin Fu King szerzője is, aki először beszél a létező dolgokról, mint “rablók”-ról és Lie Ce - aki a hagyomány szerint a Csuang Ce előtti nemzedék nagy bölcse volt, bár a mai kritika századokkal későbbre helyezi működését -, szép anekdotát kerekít a boldog és gazdag bölcs köré, aki állítja, hogy mindenét “lopta” s a közönséges ember, félreértve a szavakat, maga is lopással próbálkozik, míg le nem fogják: a bölcs csak a végén magyarázza meg, hogy a lét bármely formája rablás a természet egészétől. Élet és halál tehát összefüggnek, sőt a legszigorúbb korrelációban állnak egymással, s így egyenlő értékűek. Éppígy nem szabad az emberi életet a lét bármely formájával szemben előnyben részesíteni. A létezés végső értelme a természet nagy rendjében van, tehát az alakulások mindig helyesek, s tiltakozni ellenük annyi, mint “fikarcnyit sem érteni a

sorsból”. Ez a Rend a nagy Ércöntő s a természet kohójában olvadó ércnek nincs joga egy meghatározott formát követelni. Mindamellett, mint mindennek, életnek és halálnak is megvan a maga benső és összéhasonlíthatatlan önértéke. A kínaiak ősidőktől fogva mélységesen tisztelték a hosszúéletűséget. Szerintük ez, mint az egyik legfőbb jó - a Hung Fan öt boldogságának egyike - jele annak, hogy valaki helyesen él. Már a Su King, ez a valószínűleg legrégibb kínai írásmű, a Kr. e. II. évezred derekán, azt állítja, hogy az Ég - amely ebben a tanizmus előtti időszakban körülbelül a későbbi Tao-nak megfelelő szerepkört tölt be - az ember igazságossága szerint ad neki hosszabb vagy rövidebb életet. Tulajdonképpen nem is az Ég műve, hogy az ember egyáltalán meghal, hanem az ember maga. szakítja félbe életét. Hogy az életből mindenki annyit kap, amennyit érdemel, ez egyre visszatérő gondolat a kínaiak közt. Mindenesetre van, szerintük, egy természetes életkor, amelyet csak az él végig, aki összhangban van a természet rendjével: ezért emeli ki a legenda Lao Ce csodálatosan hosszú életét, amely százhúsz, százötven, egyesek szerint kétszáz évig is eltartott. Az ember saját természetellenes magatartásával bontja meg “évei sorát”. A korai halál, sőt a korai öregedés is csak annak jele, hogy az ember nem ismeri fel a dolgok rendjét és nem simul hozzá. “Hogyan lehet - kérdezi valaki egy bölcstől az egyik itt nem közölt Csuang’Ce fejezetben (VI. 2.) -, hogy te, aki olyan magas életkort értél már meg, még mindig oly üde vagy, mint egy gyermek?” - “Én megismertem a Tao-t” - válaszol a bölcs. - Az élet ellen tenni eszerint annyi, mint a természet rendje ellen tenni: amíg élünk, addig a természet rendje adja életünket, ennélfogva ez a helyes és nincs semmi mentség annak számára, aki szándékosan megrövidíti életét. Míg Konfucius, akár a sztoikusok, hirdeti, hogy az erényes ember juthat olyan helyzetbe, hogy az erénye és élete közt kell választania s ilyenkor az erényt illeti az elsőbbség (Lun Yü, VI. 2u.), a taoisták minden ilyen “nagyon is emberi” felfogásra elfintorítják orrukat. Csuang Ce pontosan egy nívóra helyezi a hőst, aki hazájáért dobja el életét és a rablót, aki életével lakol garázdálkodásáért. hlindkettő erőszakos úton avatkozott bele élete sorába, mindkettő valami külső értéket - legyen ez a haszonvágy vagy a dicsőség - fölébehelyezett az életnek, amely pedig - pusztán azáltal, hogy természetes jelenség - .abszolút és összehasonlíthatatlan érték. A teknősbéka inkább vonszolja hátulját elevenen az iszapban, minthogy holtan a király templomában, selyemmel bélelt kosárban, vallásos tisztelet központja legyen. Az áldozati ökör, hiába cicomázzák fel ünnepélyesen, a legelárvultabb borjúval is szívesen cserélne. Az élet tehát igazi önérték a taoisták szemében, hiszen semmi önmagán kívül eső értékből nem meríti megbecsülendőségét: élni megfelel a természet rendjének, sőt tulajdonképpen csak az élet felel meg neki, mert minden természetellenes, életidegen szempontoktól irányított cselekedetünk egyben életellenes is, és éveink sorát rövidíti. Másrészt a halálnak is van ilyen benső értéke. Az egyéni létet a Tao gondolatának virágkorában, mindenképpen tehernek kellett érezni. hiszen voltaképpen az egyéni élet szakit ki mindnyájunkat a nagy Egész harmóniájából. Az egyén, a bölcsesség magas fokán, illeszkedik a rendhez s ezzel megközelítheti az ősi egységet, épp azzal, hogy kivetkőzik egyéniségéből. De a legbiztosabb visszatérés mégis csak az egyéni forma fölbomlása: a halál. A bölcs nyugodtan mondhatja: “ami jóvá tette életemet, jóvá teszi halálomat is” és hogy: “a Természet nagy egésze ez: testem benne találta támaszát, életem benne fogyott és merült ki; öregkorom benne keresett nyugalmat; mint halott is békét lelek benne”. De az, akinek életében nem si-kerül ilyen magas fokra jutni? Az egyéni élet szenvedélyei és vágyai, küzdelmei és megpróbáltatásai, természetellenes törekvései tulajdonképpen állandó és egyre újabb gátakat emelnek az ember és a Tao közé. Csuang Ce egy lépéssel még tovább megy: maga az élet - az örök változó világ sodra - már szükségképp alacsonyabbrendű állapot, mint a Tao mozdulatlansága, amelyet a halálban érhetünk el - s ezzel a Kr. e. IV. sz.-i bölcs mintegy kétszáz évvel anticipálja a buddhizmus bevonulását Kínába. A halott, akinek koponyájával - hamleti tartásban - beszélget a vándor Csuang Ce - dicshimnuszát zengi a halálállapotnak: “ott - mondja - nincsenek urak és nincsenek szolgák; és nincs az évszakok változása. Virágunk és alkonyunk Ég és Föld állandó léte. Az uralkodó királyok boldogsága sem ér fel a mienkkel!” S az állandó létbe való

visszatérés boldogsága zeng a haldokló Csuang Ce ajkán is: “Ég és Föld az én koporsóm, Nap és Hold az én jade-ékszereim, a csillagok az én gyöngyeim és drágaköveim s az egész Teremtés a gyászkíséretem. Temetésem tehát valóban pompás lesz...” A HALÁL TERMÉSZETES (VI. 3.) Szi Ce, Yü Ce, Li Ce és Lai Ce társalogtak:

“Ki az, aki képes azt megvalósítani, hogy a Semmi legyen a feje, az Élet a törzse és a Halál a farka? Ki az, aki tudja, hogy születés és elmúlásélet és halál egy egyetlen egységbe tartoznak? Az ilyen embért szeretném barátomnak!” A négy férfiú egymásra nézett és elnevette magát; s mivel valamennyien ugyanígy gondolkoztak, szoros barátságra léptek. Nem sok idő múltán Yü Ce megbetegedett. Szi Ce elment meglátogatni. Amaz így kiáltott fel:

“Mily nagy a Teremtő, aki ilyenné tett engem!” Rút, púpos volt, legfőbb szervei teste felső részében szorultak össze, álla a köldökéig ért, válla magasabban állt, mint a feje, amelyen csúf fekély nézett az ég felé. Melle zihált: ám lelkében nyugodt volt és állapota csöppet sem zavarta. Elvánszorgott a kútig, megtekintette tükörképét és felkiáltott:

“Ó, hogy elbánt velem a Teremtő!” “Ez bánt téged?” - kérdezte Szi Ce. “Ó nem felelte Yü ce -, hogyan is bántana? Ha ő most felbomlaszt engem és bal karombál például kakast formál, éjjelenként harsányan jelentem majd az időt; ha felbomlaszt és jobb karomat íjjá alakítja, sütnivaló baglyot lövök vele; ha felbomlaszt és csípőcsontjaimbó1 kocsit, szellememből lovat csinál, rászállok és semmi más közlekedési eszközre nem lesz szükségem. Annak, hogy eljövünk, megvan a maga ideje: s hogy eltávozunk, együtt jár a dolgok rendjével. Aki a rá kiszabott idővel beéri és simul a dolgok természetes lefolyásához, azon nem vesz erőt sem öröm, sem fájdalom. Most érek ahhoz, amit a régiek úgy neveztek: a kötelékek felbomlása. Ám senki sem bonthatja föl magát, amíg kötelékei fogva tartják. De régen ismeretes tény, hogy a kötelékek nem erősebbek a természetnél. Mi bánthatna akkor engem?” Nem sokkal ezután Lai Ce is ágynak esett és hörögve haldokolt, miközben felesége és gyermekei sírva vették körül. Li Ce elment meglátogatni őt, és rászólt a sírókra:

“E1 innen! Vonuljanak vissza! Ne akadályozzák az ő átalakulását!” - Majd az ajtónak támaszkodott és így szólt: “Nagy a Teremtő! Vajon mi szándékai vannak veled? Mivé akar vajon tenni és hova ragad el? Patkánymájat csinál belőled, vagy tán légylábat?”“Amikor a szülők azt parancsolják fiuknak - felelte Lai Ce -, hogy menjen kelet, vagy nyugat, dél, vagy észak felé, ő egyszerűen követi a parancsot. A Yin és a Yang többek az embernek, mint a szülei. Ha ők most siettetik halálomat, és én nem nyugodnám bele, csökönyös és lázadó lennék. A természet nagy egésze ez: testem támaszát benne találtam, életem benne fogyott és merült ki; öregkorom benne keresett nyugalmat; mint halott is békét találok ölében. Ami életemet jóvá tette, halálomat is jóvá fogja tenni. Olyan ő, mint a nagy Ércöntő: ha az olvasztott érc egyszerre előugranék s azt mondaná: én a Mo Ye csodakardja akarok lenni -, a nagy Ércöntő bizonyára használhatatlannak tartaná. Ha én most azt kiabálnám: - én mint ember akarok lenni! megint ember! - a Teremtő kétségtelenül használhatatlannak találna. Ha megértjük, hogy Ég és Föld nem egyéb, mint a nagy olvasztókemence, és a Teremtő a nagy Ércöntő, hova is mehetnénk, hogy ez ne lenne megfelelő nekünk? Meghalok hát, nyugodtan elalszom s nyugodtan ébredek majd ismét fel.” A DOLGOK ÁTALAKULÁSÁRÓL (II. 12.) Egyszer én, Csuang Csu, azt álmodtam, hogy pillangó voltam, pillangó, mely összevissza szálldogált, boldog örömben. Nem tudtam semmit Csuang Csuról. Hirtelen azonban felébredtem s megint én magam voltam én, az igazi Csuang Csu. Mármost nem tudom, hogy előbb Csuang Csu álmodta-e azt, hogy pillangó, vagy a pillangó álmodja most azt, hogy ő Csuang Csu. Pedig Csuang Csu és egy pillangó közt

mégis csak van különbség. Így változnak a dolgok. A HALÁL CSAK ÁTALAKULÁS (XVIII. 2.) Csuang Ce felesége meghalt. Hui Ce elment részvétlátogatásra és ott találta Csuang Ce-t ülve, kinyújtott lábbal a földön, ahogy épp egy edényen dobolt és énekelt. Hui Ce tgy szólt:

“Ha az embernek a felesége, akivel együtt élt, aki neki gyereket szült és nevelt, meghal, épp elég, ha az ember nem siratja; de hogy még tetejében doboljon és énekeljen, ez már igazán több a soknál.”

“Szó sincs róla - felelte Csuang Ce -, amikor meghalt, magamat is elfogott a

fájdalom. De mikor elgondolkodtam, hogy tulajdonképpen honnan is jött ő, fölismertem, hogy a születésen túlról származott, s nemcsak a születésen túlról, hanem a testi léten túlról. S nemcsak a testi léten túlról, hanem egyáltalán a hatóerő bármily formáján túlról. Ott történt valami keveredés, a láthatatlanban és megfoghatatlanban s e változás eredményeképpen jutott hatóerőhöz; ez a meghatározatlan hatóerő változott s öltött aztán testi jelleget s ez a testiség jutott el aztán a születésig. Most aztán ismét beállt egy változás és meghalt. Ezek a folyamatok úgy követ-keznek egymásra, mint tavasz, nyár, ősz és tél, az évszakok rendje. Most ott hever és szunnyad a nagyszobában - minek sirassam és sóhajtozzam utána? - az annyit jelentene, hogy fikarcnyit sem értek a sorsból. Ezért az ilyesmit inkább mellőzöm.” A HALÁL NEM OK A BÁNKÓDÁSRA (III. 4.) Amikor Lao Tan meghalt, Cin Si elment részvétlátogatásra, ám mindössze három gyászkiáltást hallatott s máris eltávozott a sztnhelyről. Tanítványai megkérdezték:

“Nem voltál talán a Mester barátja?” “De az voltam” - válaszolt: “Illik-e hát csak ennyire nyilvánítani a részvétet, amennyire te tetted?” kérdezték. “Úgy van” - válaszolt - Eleinte azt hittem, hogy ő volt az igazi ember s most látom, hogy nem egészen így volt. Mikor kevéssel ezelőtt beléptem, hogy elsirassam, láttam ott öregeket, akik úgy siratták 6t, mintha fiúkat vesztették volna el, s láttam fiatalokat, akik úgy siratták, mintha anyjuk halt volna meg. Ahhoz, hogy ennyire magához kösse őket, olyan szavakat kellett mondania, amilyeneket nem lett volna szabad és akkor kellett sírnia, amikor nem kellett volna. Ez azonban eltérést jelent attól, ami benne az égi természet volt s a pusztán emberi érzések túltengését; elfeledését annak, amit az ember adományul kapott. Azt jelenti, egyszóval, amit a régiek úgy neveztek, hogy büntetés, amelyet az égi természet elha-nyagolása von maga után. A Mester akkor jött a világra, amikor ennek itt volt az ideje; s ha most eltávozott, az ennek egyszerű következménye. A csöndes megnyugvás abban, ami a maga idején történik, nem ad okot örömre, vagy fájdalomra. A régiek úgy hívták ezt: a kötél elszakadása, amelyen Isten függve tart. Amit befejeződni látunk, az a tűzifa, amely elég, de a tűz megmarad és nem tapasztaljuk, hogy egyáltalában vége lenne.” A HALÁLÁLLAPOT A LEGBOLDOGABB ÁLLAPOT (XVIII. 4.) Csu állam felé vándorolva Csuang Ce egyszer az úton észrevett egy leszáradt, de még sértetlen emberi koponyát. Megpiszkálta lovaglóostorával és a következő kérdéseket intézte hozzá:

“Vajon a mohóság térített-e le a józan útról és ezért kerültél ebbe a helyzetbe?

Avagy egy állam ellen törtél, mire bárddal nyisszantották le fejedet s azért kerültél ebbe a helyzetbe? Va-jon szüleid fejére szégyent hozva, ocsmány életet folytattál s így kerültél ebbe a helyzetbe? Vagy a fagy és a koplalás végzett veled, s így kerültél ebbe a helyzetbe? Vagy esetleg életed virága és alkonya is elkövetkezett, s így kerültél ebbe a helyzetbe?” E szavak után a koponyát párna gyanánt használva, elszundított. éjféltájban megjelent neki álmában a koponya és igy szólt:

“Szószátyár módjára beszéltél hozzám. Mindaz, amit említettél, az élők gondjához, bajához tartozik. A halálban mindebből semmi sincsen. Akarod, hogy meséljek neked a halálról?”

“Igen” - felelte Csuang Ce. “A halálban - szólt a koponya - nincsenek uralkodók és nincsenek szolgák; és nincs az évszakok váltakozása. Virágunk és alkonyunk az Ég és Föld állandó léte. Az uralkodó királyok boldogsága sem ér föl a mienkkel.” Csuang Ce kétkedve. így válaszolt:

“Ha ki tudnám eszközölni a sors urától, hogy tested újra életre keljen, húsod, csontjaid, bőröd és izmaid legyenek s ismét legyen apád, anyád, feleséged, gyermeked, szomszédaid és is-merőseid - nem vennéd talán szívesen?”

A koponya rámeresztette üres szemüregeit, összeráncolta homlokát és így szólt:

“Hogy én elvessem királyi boldogságomat és nyakamba vegyem újra,az emberi lét terhét?” MINDEGY, MIVÉ ALAKULUNK (XXVII. 20.) Csuang Ce haldokolt. Tanítványai pompás temetést terveztek számára. Csuang Ce így szólt:

“Ég és Föld az én koporsóm, Nap és Hold az én jade-ékszereim, a csillagok az én gyöngyeim és drágaköveim, az egész Természet az én gyászkíséretem. Temetésem tehát valóban pompás lesz: mit akartok még ehhez hozzáadni?” Tanítványai így szóltak:

“Attól félünk, Mester, hogy a varjak és héják prédája leszel.” “Ha nem földelnek el - felelte Csuang Ce -,,a varjaknak és héjáknak szolgálok

táplálékul, ha meg elföldelnek, a férgeknek és hángyáknak. Elvenni valamit az egyiktől, hogy odaadjuk a másiknak, nem volna ez részrehajlás?

V. GYAKORLATI ÚTMUTATÁSOK Hogyan is él hát, a gyakorlatban a taoista bölcs? Elöre lehet tudni: semmiféle rendszabály; semmiféle életelv, vagy program nem köti. Inkább csak az a fontos, amit nem szabad tennie: s ez sem korlátozó tilalmakat jelent, hanem épp ellenkezőleg, minden korlátozó momentum kiküszöbölését. Nem szabad, vagy legalább is nem ajánlatos, közéleti szerepre vállalkozni. A nagy tisztségek terhe megfosztja az embert attól a teljes.szellemi szabadságtól, amely egyedüli feltétele az élet és szellem kiteljesedé-sének. Csuang Ce visszautasítja az államvezető pozíciót, mert jobb iszapban mászkáló teknősbékának lenni, mint fölékesített és tiszteletben tartott szent teknősbékahéjnak; jobb elárvult, de szabadon legelésző borjúnak lenni, mint cicomás áldozati bikának. Lao Ce is, annak idején, lemondott még az aránylag békés császári könyvtárosi tisztről is, hogy teljes nyugalomba vonuljon vissza. Csuang Ce beérte egy fiatalkori kis városi hivatalnokoskodással, de idővel ebből is elege lett. Csak igyekezzenek a konfuciánusok kamatoztatni tudományukat! Nem szabad továbbá, vagy nem ajánlatos, semmiféle szempontból kitűnni: aki kitünik, magá-ra vonja az irigységet s aztán bajlódhatik, hogy áldozatul ne essék neki. S minél tehetségesebb valaki, annál inkább ki van téve ennek a veszedelemnek. Épp a legügyesebb majom hívta ki a végzetet, míg a többi elszökött, mikor a királyi vadászok megjelentek: addig hősködött előttük, míg valamenn«ien célba nem vették s le nem terítették. Különben á tehetségről Csuang Ce tud valami olyat mondani, ami a modern tehetségkultusz mellett figyelmet érdemel. Szemben az utóbbi évszázadban nyugaton általánossá lett nézettel, amely szerint a tehetséget föl kell fedezni és a lehető legnagyobb mértékben ki kell fejleszteni, Csuang Ce attól 6v, hogy

tehetségünk rabjai legyünk. A tehetség mindig egy bizonyos irányt, egy bizonyos oldalunk fejlettségét jelenti: ha már most csak azért, mert ezen a te-hetségünk által kijelölt téren könnyen érünk el valami rendkívüli fokot - vagy akár rekordot -, csak ennek a tehetségünknek élünk, hová lesz létünk teljessége és harmóniája? Csuang Ce életével példázta ezt a bölcsességet. Minden fejezetéből kiviláglik, mennyire kora magaslatán volt műveltségben és filozófiai iskolázottságban: mindemellett, ha el is szórakozott pompás riválisával, Hui Ce-vel, elméjét és nyelvét fogas kérdések köszörűjén élesítve, távol állt tőle, hogy súlyt fektessen ezekre a képességeire. Fantáziája, mesélőkészsége, kifejezései és hasonlatai a legnagyobb írókkal helyezik egy sorba: mégis, az sincs kizárva, hogy tulajdon-képpen egy sort sem irt s egész műve csak tanítványainak a tanítás közvetlen élményének melegében leírt följegyzéseiből áll. Erre mutat az egyes részek közt tapasztalható stíluskülönbség, a számos olyan fejezet, ahol neve harmadik személyben fordul e1ő, a kimutathatóan nem hiteles részek belevegyülése a mű egészébe (volt kommentátor, aki az első hét részen kívül az egész ránk maradt harminckét részből csak hármat ismert el hitelesnek). Csuang Ce ma csóválná a fejét, ha látná, hogy valaki, pusztán mert gyorsan tud futni, egész életét a gyorsfutás szolgálatába állítja s ezzel szerez nevet, pénzt, dicsőséget és - megbecsülést a kultúrájára oly büszke nyugaton. De pontosan ilyen rosszallóan nézné a művészeket és tudósokat is. Nem szabad természetesen a vagyonhoz sem tapadni, mint egyáltalában bármely földi jóhoz, hiszen mindez csak lehúz és egyoldalúvá tesz. De Csuang Ce-ban van annyi fölény, hogy azt is megveti, aki erkölcsi tőkét kovácsol magának abból, hogy nem tapad a vagyonhoz... Egyáltalában: szabadság az egész vonalon, ez a bölcs ember egyetlen gyakorlati normája. Csuang Ce-t sehol sem látjuk másképp, mint sétálva, beszélgetve, halászva, énekelve. Egyik legbájosabb fejezetében úgy érzi, megismeri a halak boldogságát, amelyek a vízben lubickolnak, amikor ő a folyó gátján kószál és lubickoló vidámsággal cserél eszmét az agyafürt Hui Ce-vel. Csak ez a kötetlenség tesz valakit képessé a legnagyobb dologra, az egész Kozmosz létének teljes élésére, saját szellemének végső kitágítására. S ezt a legnagyobbat nem szabad aprópénzre váltani. Az óriási tökből Hui Ce hasztalanul és méltatlanul akar kis merítőedényeket gyártani, ahelyett, hogy hatalmas úszóteknőket készítene, amelyeken a nagy folyók vizeit járhatná. És a mesés Yen-i herceg inkább egy évig nem fogott egy pontyot sem, de mikor óriási horgára ráakadt a csodahal, egész birodalmát jóllakatta belőle... Az igyekezet és a tanulmány vezethet világraszóló képességekre - csak épp az egyetlen fontos dolog, a teljesség elérése siklik ki észrevétlenül a legnagyobb dolgokra képes ember kezeiből, aki úgy jár, mint Csu Ping Mao: hiába tanulta szorgalmasan, hogyan kell sárkányt ölni, mire már tudott, nem talált sárkányt, hogy kipróbálhassa ügyességét. A taoisták szent közönye a világi javakkal és a világi bajokkal szemben nem a sztoikusok hősi magatartásával rokon. A világtól való elvonulásuk nem aszkétaideál, nem görcsös kapaszkodás a szellembe. Csuang Ce meg is mondja, hogy anélkül is el lehet vonulni, hogy az ember az erdős hegyekbe vegye be magát remetéskedni. Amikor az emberi élet súlypontja már a teljességre, a léttel való tökéletes harmonizálásra helyeződött, a szent és derűs közöny s a belső elvonultság maguktól fejlődnek ki, mint gyümölcs a fán. A BÖLCS NEM VÁGYIK TISZTSÉGEKRE (XVII. 10.) Csuang Ce halászgatott egyszer a Pu folyóban. Ekkor történt, hogy Csu állam királya hozzáküldte két magasrangú tisztviselőjét, azzal az üzenettel, hogy szeretné rábízni egész birodalma kormányzását. Csuang Ce, kezében a horoggal, föl sem nézett, úgy válaszolt:

“Hallottam, hogy Csu államban őriznek egy szent teknősbékát, amely háromezer év előtt halt meg: a király a templomban tartja, selyemmel bélelt kosárban. Mit gondoltok, mi volna jobb ennek a teknősbékának: igy, halottan, ily

megtiszteltetésben részesülni teknőjével, vagy elevenen vonszolni hátulját az iszapban.”

“minden bizonnyal - felelte a két úr - jobban szeretne élni s vonszolni hátulját az iszapban.”

“Menjetek hát utatokra - szólt Csuang Ce -, magam is inkább vonszolom hátulsómat az iszapban.”

A BöLCS ÉS A SZABADSÁG (XVII. 11.) Hui Ce miniszterkedett Liang államban. Csuang Ce elment egyszer oda, hogy meglátogassa. Valaki ekkor azt mondta Hui Ce-nek, hogy Csuang Ce ki akarja őt túrni állásából. Hui Ce megrémült és három éjen és három napon át kerestette az idegent. Csuang Ce ekkor elment hozzá és így szólt:

“Valahol délen van egy csodálatos madár, - hallottál róla? Fölszáll a Déli tengeren és

elrepül az Északi Tengerig. meg nem pihen, ha csak nem a szent fákon; nem is eszik, csak épp a melía szent gyümölcséból; egyetlen itala a kristálytiszta források vize. Volt egyszer egy bagoly, amely szert tett egy rothadt patkányra. Egyszerre meglátta, hogy arra vonul a csodamadár: föltekintett rá s haragosan visított. Liang miniszteri székéről most te akarsz rám ily módon visítani?” A SZABADSÁG MINDEN KÖRÜLMÉNYEK KöZÖTT A LEGJOBB (XXVII. 19.) Egy herceg követet küldött Csuang Ce-hez, hogy meghívja őt udvarába. Csuang Ce fogadta a követet és így szólt:

“Láttál már áldozati bikát? Pompásan hímzett ruhákkal ékesítik föl és friss fűvel és zöldséggel táplálják. De amikor eljut odáig, hogy elvezetik a templomba, akkor szívesen cserélne a legelárvultabb borjúval is. Azonban akkor már késő.” NE FITOGTASSUK KÉPESSÉGEINKET (XXIV. 8.) Vu királya egyszer a Jang ce kiang-on hajózott s kiszállt a Majmok Szigetén. Amikor a majmok megpillantották, megrettentek s mindenüket otthagyva elillantak, hogy elrejtőzzenek a sűrű cserje közé. Csupán egyetlenegy majom maradt ott, ágról-ágra ugrálva, mintegy fitogtatva ügyességét a király előtt. A király megcélozta nyilával, ámde a majom ügyes mozdulattal röptében elkapta a gyors nyilat. Ekkor a király, bosszankodásában, megparancsolta egész kíséreténék, hogy vegye célba a majmot és a vége az lett, hogy a sok nyíl le is terítette az állatot. A király ekkor kegyencéhez, Yen Pu I-hoz fordult s így szólt:

“Ez a majom ügyességével kérkedett, erre bízta magát s azt hitte, hogy kigúnyolhat engem. Ennek köszönheti vesztét. Tanulj ebbő1 az esetből! Ne igyekezz külső dolgok kedvéért a többiek fölé emelkedni!” Yen Pu I hazatért s mesteréül Tung Vu-t választotta, hogy az ő oktatása segítségével levetkőzze külső előnyeit. Leszokott az élvezetekről és mindenről, ami szembetűnő volt rajta: három év múltán az egész nép csak a legnagyobb megbecsüléssel tudott róla beszélni. NE KÉRKEDJÜNK ERÉNYEINKKEL (CXVII. 3.) Cöng Sen kétszer viselt állami hivatalt és kétszer történt szívében változás. Így szólt:

“Állami hivatalt viseltem, mikor még szüleim éltek. Keveset kerestem, mégis boldog voltam vele. Később igen jövedelmező állásba jutottam, de szüleim már nem éltek s így csupán bánatot tudtam érezni.” Tanítványtársai ezzel a kérdéssel fordultak Kung Ce-hoz:

“Cöng Sen-rő1 ugyebár el lehet mondani, hogy nem ragaszkodik túlságosan a külső javakhoz?”

“Pedig ragaszkodik felelte a Mester. Mert ha valaki nem ragaszkodik a külső

dolgokhoz, miért nyilatkozik róluk ilyen melankólikusan. Nagy jövedelem és kis jövedelem, mindezt olybá kellene vennie, mint hogy egy daru száll-e el a szeme előtt, vagy egy szúnyog.” NE APRÓZZUK FEL A NAGY DOLGOKAT (I. 4.) Hui Ce így szólt Csuang Ce-hez:

“Ve királya megajándékozott egy bizonyos tökfajta magjaival: elültettem ezeket s

mikor kikeltek, szokatlanul óriási gyümölcsöket hoztak. Víztartályoknak akartam használni, de oly nagyok voltak, hogy egyedül föl sem bírtam emelni őket. Ekkor szétvagdaltam a tököt, hogy merítőedényeket csináljak belőle, ám ilyen szétvagdalt alakban sehogy sem állt meg s a víz nem maradt benne. Roppant nagysága ellenére, semmi előnye nem volt. Haszontalansága arra indított, hogy darabokra törjem.”

“Ügyetlen vagy, ó Mester - felelte Csuang Ce -, és nem tudsz a nagy dolgokkal bánni. Volt egyszer Szungban egy ember, aki olyan kenőcsöt tudott készíteni, amely megóvta a kéz bőrét a megrepedezéstől. Utódjai nemzedékeken át, selyemmosásból tengették életüket. Eljutott a kenőcs híre egy idegenhez, aki azt ajánlotta a családnak, árulják el neki a készítés módját, száz ezüstért. Az egész család összeült és megtanácskozta az ügyet. - Nemzedékek óta - mon-dották - csak selymet mosunk, de alig keresünk néhány ezüstöt, most egy perc alatt száz ezüstöt megkereshetünk: adjuk hát el a receptet. - Így szerezte ezt meg az idegen. Ez aztán a Vu-i ki-rállyal közölte, aki éppen Yüe-vel állt háborúskodásban. A király hálából rábízta a parancsnokságot s az idegen, tengeri csatában, tönkreverte Yüe hadát. Yüe területéből elszakítottak egv darabot és azt neki adományozták. Mármost az eszköz, amely a kézbőrt megóvta a repedéstől, mindkét esetben ugyanaz volt; ám a különböző alkalmazás folytán egyik esetben az uralomhoz vezetett, a másik esetben csak a selyemmosásból való tengődéshez. Ha már most neked, uram, olyan óriási tökfajtád terem, miért nem gondoltál arra, hogy hatalmas úszóteknőket készítsél belőle, amelyekkel folyókon és tavakon kelhetsz át, ahelyett, hogy bosszankodtál volna, mert a szétszabdalt tökdarabok nem álltak meg és így nem voltak alkalmasak merítőedénynek? Elméd, ó Mester, nem nyílt meg az értelem számára!” CSAK NAGY DOLGOKRA FüGGESSZÜK TEKINTETÜNKET (XXVI. 3.) A Zsen-i herceg fia készített egy óriási horgot, erős fekete kötelet alkalmazott hozzá, csalétkül tizenöt ökröt akasztott rá, föltelepedett a Gui Ki hegyre és kivetette horgát a Keleti Tengerre. Nap-nap után minden reggel így horgászott egy éven át, de egyetlen halat sem sikerült fognia. Ekkor azonban egyszer egy óriási hal kapta be a horgot, leszállt vele a tenger mélyére, de vergődve újra csak felszínre jött, uszonyaival felkorbácsolta a vizet és a fehér hullámok, mint hegyek emelkedtek a magasba, míg a tenger merő habbá nem változott, pokoli zsivaj támadt és ezer mérföldnyire is mindenkit rémület fogott el. De miután a herceg-nek sikerült kifognia az óriási halat, szeletekre vágatta és kiszárította. És egész birodalmában mindenki bőségesen jóllakhatott a halból, a történetírók pedig nemzedékről-nemzedékre megőrizték az esemény hírét. Ha ő csak egy egyszerű horgot használt volna, vékony zsineggel s kis tavakban, vagy csatornákban pontyokra halászott volna, aligha jutott volna ily hatalmas fogáshoz. Aki szavakat csűr-csavar, hogy kitűzött jutalmakat kaparintson meg, az bizony messze van a legnagyobb sikertől. Aki ezt a Zsen-i mesét nem szívleli meg soha nem lesz alkalmas valami magas tiszt betöltésére. A LEGNAGYOBB ROSSZ A KÜLSöSÉGEKHEZ VALÓ KÖTÖTTSÉG (XXIV. 4.) Ha az okosok nem találnak maguknak problémát és gondot, nem érzik boldognak magukat; ha a szofistáknak le kell mondaniok beszédművészetük bravurjairól, nem érzik boldognak magukat; ha a kritikusoknak nincs semmi kifogásolnivalójuk, nem érzik boldognak magukat. Ezek mindnyájan a tárgyi világ rabjai. Akik embertársukat maguk köré tudják csoportosítani, uralkodóházat alapítanak; akik meg tudják nyerni maguknak a népet, sokra becsülik a hivatalokat és méltóságokat; a nagy testi erejű emberek nehéz tettekkel büszkélkednek, a bátor és vitéz emberek a szükség pillanatában fejtik ki buzgalmukat; a jó fegyverforgatók

a harcot élvezik; az öreg és elaszott emberek pusztán hírükre adnak; a joghoz és törvényhez értő emberek az uralkodói befolyás kiterjesztésére törekszenek; a ceremóniához és zenéhez értő emúerek csak külsejükkel törődnek; a szeretet és tisztesség emberei nagy tettekre keresnek alkalmat. Ha a kertésznek nem kell fűvel és gyommal bíbelődnie, nem tudja mihez tartani magát; ha az árusnak sincs több dolga az utcán és a piacon, nem tudja mihez tartani magát. A tömeg csak akkor tud némi erőt kifejteni, ha mindennapos foglalkozását gyakorolhatja. A kézműves tehát ahhoz, hogy jó1 érezze magát, kézügyességétől és szerszámai kezelésétől függ. A fösvény szomorú, ha nem halmozhatja pénzét és javait.A büszke vigasztalan ha nem terjesztheti ki hatalmát és befolyását. Akiket viszont a hatalom és a pénz rabszolgasorba juttatott, csak akkor boldogok, ha változás áll be helyzetükben: ha eljön a pillanat, amelyben módját ejtik a cselekvésnek, semmi áron nem szalasztják el az alkalmat. Mindezzel az emberek saját útjukat róják, oly szabályszerűen, mint ahogy az évszakok ismétlődnek. Valamennyien a tárgyi világ rabjai és nem tudnak változtatni magukon. Egyre csak loholnak - külsőleg és belsejükben egyaránt -, nyakig merülnek a tárgyi világba és egész életükben nem tudnak magukhoz térni. Ó, de siralmas mindez! NE TÖREKEDJÜNK HIÁBAVALÓSÁGOKRA (XXVII. 10.) Csu Ping Mao kitanulta a sárkányölést: egész vagyonát erre költötte. Három év alatt elérte a tökéletességet ebben a művészetben, de soha nem nyílt alkalma, hogy éljen is vele. A TERMÉSZETES ÉLET A BOLDOG ÉLET (XVII. 12.) Csuang Ce sétált egyszer Hui Ce-vel a Hao gátján s így szólt:

“Milyen örömmel ugrálnak ki ezek a halak a vízből: ez az ő boldogságuk.” “Te nem vagy hal - felelte Hui Ce -, honnan tudod hát, hogy miben áll a halak boldogsága?”

“Te nem vagy én - vágott vissza Csuang Ce -, honnan tudod hát, hogy én nem tudom, miben áll a halak boldogsága?”

“Én nem vagyok te - felelte Hui Ce -, tehát valóban nem ismerhetlek, ezt

megengedem. Másrészt azonban, mivel te nem vagy hal, te sem ismerheted a halak boldogságát.”

“Térjünk vissza a kiindulóponthoz - felelte Csuang Ce. Te azt kérdezted, honnan

ismerem a halak boldogságát. Tehát tudtad, hogy ismerem s azért kérdezted. Nos megmondom: itt a Hao fölött kószálva éltem át.[8]” -------------------------------------------------------------------------------[1] Hogy ez az abszolutum maga Isten lenne? Ez a gondolat nyugaton felötlik Hérakleitosnak, aki úgy felel rá, hogy "a logos elfogadja és nem fogadja el. Zeus nevét". Tökéletesen párhuzamos a kínai válasz, amely szintén nem lát helyet a nagy Egy mellett egy személyes, tehát már determinált Istennek (ez Kínában a Sang Ti, az Égisten lehetett volna, aki a Su Kingben és a Si Hingben még meg is kapja a későbbi Tao legtöbb attributumát, sőt a Su King azt mondja, hogy a Tao az ő útja),- másrészt szabadon vetíti a Tao-ra az Isten, a Teremtő, az Ég valamennyi tulajdonságát. A kínaiak mindenesetre nem jutottak egy következetes monotheisztikus isteneszméhez, inkább az ellentétek változó világán belül hagyták működni isteneik sokaságát. [2] Hui Ce is, mielőtt eljutna a megismeréshez, a többi iskolákkal való vitázásában merül ki. [3] Íjkészítő mester. [4] Konfucius eredeti nevének ez a rövidített formája szerepel, más variánsok mellett, leggyakrabban szövegünkben. A könnyebb érthetőség kedvéért a fordításban mindenütt ezt vettük át. [5] Az eredeti Li Csu, a festő, nevével jelzi ezt a fogalmat, míg az Éleselmét Csia Csu, szofista nevével. Az Elfeledkezés szót jobb híján használtuk: Wilhelm Selsbtvergessen-t Legge "Purposeless"-t és Wieger "Abstraction"-( ! ) mond.

[6] Lao Ce. [7] Wilhelm-nél az erény az alany; Legge: "ha felsőbbrendű ember nem szerető, nem tölti be jellemét, ha nem tisztességes, olyan, mintha nem is léteznék". [8] A szöveg csak annyit mond: “Itt a Hao fölött ismertem meg.”.Wilhelm: “ismerem a halak örömét, a magam örömérdl, amelyet a folyóparti séta alatt érzek.” - Legge: “nos (a magunk örömébő1) ismerem, a Hao fölött.” - Wieger: “közvetlen megfigyelésből, a patak gátján.