"Csontvelőt kell dobálni bele" - A Radnóti Színház a POSZT-on 2012. június 14. csütörtök, 07:02 A POSZT 8. beszélgetésén a Radnóti Színház Vágyvillamos című darabjáról esett szó, a rendező, Zsótér Sándor, Tiwald György, a Katona József Színház rendezőasszisztense, Lőrinczy Attila dramaturg, író és Lévai Balázs moderátor jelenlétében. A darabról: Blanche Dubois középiskolai tanár, egyedülálló. Egy este beállít a húgához, Stellához, aki évekkel ezelőtt elhagyta a családi birtokot, hogy a saját lábára álljon, és most New Orleans egyik nem túl előkelő negyedében él a férjével, a lengyel bevándorló családból származó Stanley Kowalskival. Blanche tépett idegállapotban érkezik. Hogy meddig marad, arról nem esik szó. Belle Réve, a Szép Álom nevű birtok elveszett. A nővérek távol kerültek már a "szép álomtól" és egymástól. Stelláék szűkös lakásában ez a távolság csak nő. Stella már Stanleyhez tartozik. Blanche és Stanley első látásra összecsattannak. Miért? Félelem, lenézés? Taszítják, vonzzák egymást? Mi lesz ebből? Az előadásról: Kovács Adél Blanche DuBois-ja nélkül nemigen tudtam volna elképzelni az idei POSzT-ot. Maga az előadás inkább érdekes. Zsótér Sándor szemtelen játékot űz a nézővel Ambrus Mária városi bérház belső udvarát idéző díszletében. Egyszerre kint és bent játszatja a történetet. A rendezőnek megvan a véleménye a műről, s ezt nem is rejti véka alá: a darab új magyar szövege, jelentős mértékben átirata, is igen élvezetes, és valóban új dimenziókat nyit Williams amerikai történetének értelmezéséhez. Akárcsak a szereplők kint és bent között, úgy cikázik a szöveg az amerikai dél világa és egy pesti bérházé között. A szakmai beszélgetésről: A beszélgetést, szokás szerint, egy videoösszeállítás indította, amelyben a nézők mondhatták el véleményüket a produkcióról. Komoly mondanivalóról, nyomasztó hangulatról, nehezen érthető szövegről, modern feldolgozásról számoltak be, akadt, aki a színészi játékot dícsérte és akadt, aki szerint az előadás zseniális volt.
Lőrinczy Attila pedig a legteljesebb elragadtatását fejezte ki, pedig „nagyon nem bírja” a darabot. „Még kőszínházi dramaturg koromban azzal őrjítettem meg az igazgatókat, hogy Tenessee-t, Millert, O’Neilt és Albee-t fúrtam. De Sanyi előadása példátlanul szikár és minden elemében pontos, nagyszerű (...) Azt ritkán érzem, hogy Zsótér ennyire hagyja, hogy érezzünk is. Ugyanakkor minden érzelmesség, giccs, szentimentalizmus hiányzik az előadásból” – tette hozzá Lőrinczy.
Tiwald György elárulta, hogy már háromszor látta a Vágyvillamost. „Az volt a legdöbbenetesebb élményem, hogy egyszerűen szépnek láttam embereket a színpadon. Olyan figyelem irányult a színészekre, ami számomra egészen szokatlan a magyar színházban. Miközben a történet alakjainak bonyolultságát felfedezem, azt is látom, mennyire gyönyörűek és ez engem nagyon megrendített. Rengeteg bajom van az előadásssal, de ezt a szépséget most megköszönöm” – fogalmazott Tiwald.
Ezután Zsótér Sándor felelt a kérdésre, szereti-e a darabot. „Bálint András választotta Tenessee-t. Amikor elkezdtem a munkatársakkal foglakozni a szöveggel, átléptem egy határt, majd a színészekkel való munkában is átléptem egy határt, és mire az utolsó határt is megpróbáltam átlépni a Vágyvillamosnővel, Adéllal, már belegabalyodtam a darabba, rabjává váltam. (...) Szerettem volna rájönni azokra a titkokra, furcsaságokra, amiket a szerző elrejtett benne, és érdekelt, hogy az ő kódjait lehet-e működtetni. Amikor Tenessee színpadra kerülhetett a 60-as években, revelatívnak számított. Idővel kialakult egy játszási hagyománya, ezért később az ember azt érezhette, hogy jutalomjátéknak szedik őt elő. Szerintem A vágy villamosa sokkal provokatívabb, irritálóbb darab, mint ahogy azt általában színre viszik, vagy ahogy mi bemutattuk. Ha még jobban belementem volna az apró részleteibe, akkor tulajdonképpen egy ijesztő, felháborító előadást illett volna csinálnom, minden kellemességet el kellett volna hagynom. (...) Azt hiszem ezt a darabot sok színházi ember bulvárnak tartja, de szerintem felnőtt művészeknek csak akkor érdemes eljátszania, ha a vérüket csorgatják. Csontvelőt kell bele dobálni, mert akkor szikrázik fel az, amit a szerző el akar benne dugni” – fejtette ki a rendező, aki az újrafordításról is beszélt, amit Ambrus Mária díszlettervezővel együtt készítettek.
Úgy gondolták nem tesz rosszat a darabnak, ha mai utalásokkal, plusz jelzőkkel tűzdelik meg. „A szinonimasorért én vagyok a felelős (egy ízben Blanche hosszan jellemzi különféle jelzőkkel és hasonlatokkal saját magát). Szerettem volna meggyőzni az Adélt arról, hogy Blanche a bekattanásnak egy olyan furcsa állapotát éri el, amelyben egy ilyen sort végig tud mondani hitelesen az ember, hogy ’puha, sima, kőből kirakott gázló’ és ki tudja még mi vagyok. Nem az volt a törekvés, hogy mást írjunk, vagy ironizáljunk a szövegen. Volt például az a mondat, hogy ’meghíztál!’ és ebből lett a ’zsíros vagy, kell hozzád egy kis saláta’. Ez a Mari találmánya, ünnepi szépségűnek gondolom és komolyan is veszem. A fordítás sokszor magyartalan is, de annyira komolyan akartam venni a mű ritmusát, mert a lüktetés egy csomó mindent meg tud teremteni” – magyarázta Zsótér Sándor.
Tiwald György úgy vélte nem különös, de korrekt a szöveg, viszont „tolja a színészt”. „Eldönthettem, hogy az említett dadogás, a szinonimaszótár az őrület vagy a zavar, vagy a terelés eszköze. (...) A fulladás ritmusa figyelhető meg” – mondta a rendezőasszisztens, aki kiemelte Blanche játékát Mitch és Stanley megszólításával, azt, hogy időnként tegezi, néha magázza őket. „Ezt időnként én is tapasztalom. Ilyesmi működik ebben az országban is. (..) Az előadás egy rekonstrukció, valaminek a helyreállítási kísérlete, nem csak a darab helyreállításának, hanem az emberi méltóság visszaszerzésének kísérlete. Arra keresi a választ, hogy vissza lehet-e kúszni a szerencsétlenségből, ami olyan, mint egy átok, a megbélyegzettségből? (...) Mostanában mindenki nyomja bele a pofámba, hogy mit gondol erről az országról, de nem veszi észre a mellette álló embert. Nagyon aktuális beszélni arról a fajta küzdelemről, ami végigkíséri Adél játékát. Komoly értéknek tartom, hogy a humánum kerül középpontba ebben az előadásban” – vélekedett Tiwald György.
Ezt követően Lőrinczy Attila a díszletet méltatta: „Nem is értem hogy lehet ennyire magától értetődővé tenni azt, hogy valaki a légkondícionálón napozik, de abban a pillatanban terasz lett belőle. (..) A fényváltásokkal hányféle teret, képet tud csinálni a darab, hogy ebben milyen könnyű jelenetet váltani! Ambrus Mari egy istennő. (...) Minden tárgy és ruha is végtelenül pontos. Hirtelen ennyit tudok rajongani” – mondta az író. Tiwaldnak már nem tetszett ennyire a tér, de elfogadta. Őt a díszletben való mozgás zavarta, úgy találta, hogy a mászkálás körülményessé teszik az előadást. Azt is hozzátette, hogy Wéber Kata Eunice Hubbel-je, a veszekedős szomszéd alakja eltűnik a falak mögött, kicsit hiányzik a jelenléte. Zsótér elismerte, hogy ezzel adós maradt. „Két nagyvadról van szó a darabban, de ebben az előadásban csak egyet látok. Blanche-nak ugyanis nincs ellenfele. Az első szó ami eszembe jut Stanleyvel kapcsolatban az a hadarás. Én mérhetetlenül szeretem érteni a szöveget, de vadásznom kellett arra, hogy mit mond a Sanyi (Csányi Sándor). (...) Mindig vagy túlfutott, vagy lekésett, ezért nem tudott teljesen a Stanley mögé állni, minden mondatot, mint a súlylökő meglökött, de felszínesebb, flegmább lett, mint amit vártam tőle. (..) Csodálatos lett volna, ha egy nyugodt, harmonikus magabiztosság ficamodik ki, mert valójában Blanche-ban az az őrületes, hogy mindenki alól kihúzza a szőnyeget” – taglalta tovább Tiwald György a színészi játék hiányosságait.
Koltai Tamás kritikus, zsűritag is felszólalt: „Az, hogy Williams írt egy szentimentális atmoszféradrámát, amit el kellett valahogy tüntetni, ezt tudjuk és látjuk. Ennek sok fontos komponense, volt az előadásban, például a nyelv. Erről nem érdemes beszélni, mert pontosan tudjuk mi a különbség aközött, hogy valaki azt mondja „néha milyen közel az isten’, vagy azt mondja: „néha mintha lenne isten”, „én mindig bíztam az idegenek jóságában” vagy hogy „én mindig az idegenek jóságában bíztam”. (...) Én régen a Madách Színházban dolgoztam, ezért hetenként néztem a Tolnay-Avar-Pécsi-féle előadást, ami Vámos életének kimagasló rendezése volt, de csak egyfajta értelmezése a darabnak. Izgazából Mary McCarthy cinikus kritikus járt közel az igazsághoz, amikor azt mondta, a darab a férfiúi veseműködésről szól és arról a játékról, ami a fürdőszoba-használatért folyik. Arról, hogy ti kidobtátok az összes vacak kelléket, hülyeség beszélni. Szerintem ennél lényegesebb, hogy itt két ember az élet birtoklásáért harcol. Mindig azon vitatkozott a nemzetközi kritika, hogy melyiküknek van igaza. Ebben a feldolgozásban Blanche a világgal szemben van egyedül, a körülötte lébő emberek gondtalanabbul fogják fel az életet, nem jut el hozzájuk az a kollíziósorozat, ami Blanche-ban lejátszódik. (...) Csontig lerágja a saját húsát, mert ebben a világban nem lehet élni, és ezt a színész melodráma nélkül, halálpontosan jeleníti meg, ugyanakkor azzal a kegyetlenséggel, teljes önfeladással, tudatossággal, amit nem nagyon látok magyar színpadon. (...) Én nem szoktam ilyet mondani, de szeretném megköszönni az előadást” – összegzett Koltai Tamás, akinek szavait taps fogadta. A cikk a Színház.hu és a poszt.hu számára készült. http://szinhaz.hu/fesztival/46665-csontvelot-kell-dobalni-bele-a-radnoti-szinhaz-a-poszt-on
