CSODÁLATOS TÖRTÉNET, GAZDAGON ÁTSZŐVE NEMZETEK KÖZTI EMBERI ÉS BELSŐ KÜZDELMEKKEL. PUBLISHERS WEEKLY

„CSODÁLATOS TÖRTÉNET, GAZDAGON ÁTSZŐVE NEMZETEK KÖZTI EMBERI ÉS BELSŐ KÜZDELMEKKEL.” PUBLISHERS WEEKLY „Mérhetetlenül szórakoztató fantasy. Ha nem tudod elképzelni, milyen lehet egy olyan regény, amely félúton van Susanna Clarke híres Hollókirály a és a néhai Patrick O'Brian történelmi regényei között, el kell olvasnod ezt a csodálatos, lebilincselő könyvet.” Stephen King „Lenyűgöző történet.” Time „Amikor már azt hiszed, nem lehet újfajta sárkányos történetet kitalálni, egyszer csak jön Naomi Novik, és bebizonyítja, hogy tévedtél.” Terry Brooks „Megkapóan eredeti, tökéletesen kidolgozott, és a szereplőivel muszáj együttérezni.” David Weber Évek óta az egyik legjobb történet, amit olvastam – egészen újféle megközelítés, (…) amely egy élvezetes csavarral újra életre kelti a napóleoni érát.” David Feintuch Pompás! Az Őfelsége sárkánya egy csodálatos könyv, stílusos, elmés, magával ragadó, elgondolkodtató.” Elizabeth Moon

2

NAOMI NOVIK

PUSKAPOR ÉS

SárkányvéR

3

Naomi Novik: Black Powder War Copyright ©Naomi Novik, 2006 Hungarian translation ©Görgey Etelka, 2009 A magyar fordítás az alábbi alapján készült: Naomi Novik: Black Powder War Ballantine Books, 2006 Fordította: Görgey Etelka A sorozat borítóit készítette: Szabó Levente Borító tipográfia: Szabó Levente ISBN 978 963 986 844 1 Agave Könyvek Felelős kiadó: Varga Bálint, Meznerics Gergely A borítót tervezte: Szabó Levente A kötetet tervezte: Kuszkó Rajmund Felelős szerkesztő: Csurgó Csaba Szerkesztő: Balázs Eszter Korrektor: Boncz Éva Tördelőszerkesztő: Téglás Zoltán Nyomtatta és kötötte a Kaposvári Nyomda Kft. – 290581 Felelős vezető Pogány Zoltán igazgató 10987654321 Műfaj: Gyermek- és ifjúsági irodalom

4

Anyámnak – kis viszonzásul a sok bajki cudowne-ért1

1

Csodálatos mese (lengyel)

5

Prológus Még amikor éjszaka nézett ki a kertekbe, Laurence akkor sem tudta elhinni, hogy otthon van. Túl sok fényes lámpa világított ehhez a fák között, a vörös és arany fények befestették a tetők felfelé ívelő széleit, és még a nevetés is idegenül csengett. A zenész hangszerén mindössze egy húr volt, amelynek kíséretével egy remegő, halk hangon énekelt melódiát adott elő. A zene úgy olvadt össze a párbeszéd hangjaival, mintha az is csupán zene volna: Laurencenek igen keveset sikerült megtanulnia a nyelvből, ráadásul amikor ilyen sokan beszéltek egyszerre, még kevésbé volt képes kihámozni a szavak értelmét. Így csak mosolygott, amikor valaki megszólította, értetlenségét megpróbálta elrejteni egy csésze világoszöld tea mögé, aztán az első adandó alkalommal néma csöndben ellopódzott a terasz végébe. Amikor végre senki sem látta, a félig kiivott teáscsészét letette az egyik ablakpárkányra. Olyan íze volt, mint az illatosított víznek, és vágyódva gondolt vissza az otthoni erős tejes teára, sőt, kávéra. Már több mint két hónapja nem ivott kávét. A holdnéző pavilon egy, a hegység oldalából kiálló kis sziklakiszögellésen helyezkedett el. Elég magasan volt ahhoz, hogy az alatta elterülő hatalmas császári kertekre átfogó kilátást nyújtson: nem volt annyira alacsonyan, mint a legtöbb terasz, de annyira magasan sem, mint amikor Temeraire hátán ülve nézett szét az ember. Olyan magasról a fák már inkább gyufaszálaknak látszottak, a nagy pavilonok pedig gyermekjátékoknak. Kilépett az eresz alól, és a kerítéshez sétált. Most, az eső után kellemesen hűvös volt a levegő, és Laurence egyáltalán nem bánta az arcába csapó nedves ködöt, hiszen a tengeri évek miatt ez ismerősebb volt a számára, mint jelenlegi környezete. A szél közben elfújta a vihar utolsó foszlányait is, és most pára gőzölgött lustán az ösvények kerek kövei fölött. A már háromnegyedig teli hold fényében az út csúszós szürkének látszott és fénylett, a szellő pedig a fákról a kövezetre potyogott, túlérett sárgabarack illatát hozta felé. De más fény is villant a göcsörtös, ősi fák alatt. Tompa, fehér fény haladt az ágak között, amelyek hol eltakarták, hol látni engedték. Egyenletes sebességgel az egyik közeli dísztó partja felé tartott. A fényt lépések tompa dobogása kísérte. Laurence először nem sokat látott, de hamarosan kicsi, furcsa menetnek lehetett szemtanúja: pár szolga meggörnyedve egy egyszerű faravatalt cipelt, rajta egy szemfedéllel letakart holttest. Mögöttük néhány fiatalabb fiú jött ásókkal, ők időnként ideges pillantással tekingettek a hátuk mögé. Laurence elgondolkozva bámulta a menetet, míg aztán a fák teteje megremegett, és kilépett közülük Lien. A szolgák mögött lépett a tisztásra, fodros fejét mélyen lehajtotta, szárnyát az oldalához szorította. A vékonyabb fák elhajoltak vagy kitörtek előtte, a sárkány válláról faágak és levelek lógtak. Ezek voltak az egyedüli díszei: csodálatos rubint és arany ékszerei ugyanis nem voltak sehol. A sárkány a testének szinte átlátszó fehérségét feloldó ékszerei nélkül kiszolgáltatottnak látszott, a sötétben feketén csillogó vörös szeme üresen meredt a semmibe. A szolgák letették terhüket, és nekifogtak, hogy az egyik ősöreg szomorúfűz alatt sírt ássanak. Munka közben nagyokat nyögve dobálták a puha földet, széles, sápadt arcukra fekete csíkot húzott a por és az izzadság. Lien lassan lépkedett a tisztás szélén, néha lehajolt, hogy kitépjen egy-egy rossz helyen kihajtott csemetét, s a fiatal fákat egy kupacba hányta. Más gyászolók nem voltak, kivéve egy sötétkék ruhás férfit, aki Lien nyomában sétált. Mozgásában, testtartásában volt valami ismerős, de Laurence nem látta az arcát. A férfi végül a sír mellé állt, és onnan nézte némán a szolgák munkáját. Sem virágok, sem hosszú temetési me6

netek nem voltak, pedig ilyeneket Laurence azelőtt már látott Peking utcáin: a családtagok megszaggatták ruháikat, mellettük pedig kopaszra borotvált papok tömjénszagú füstölőket lengettek. A furcsa éjszakai zugtemetés akár egy koldusé is lehetett volna – ha nincsenek a háttérben a fák mögött megbúvó aranyzsindelyes császári pavilonok, valamint Lien, aki úgy állt a munkások mellett, mint egy hófehér kísértet: szörnyű volt és hatalmas. A szolgák anélkül helyezték a holttestet a földbe, hogy a szemfedelet eltávolították volna róla – ami nem is volt meglepő, hiszen Junghszing halála óta már több mint hét nap eltelt. Ennek ellenére furcsa volt, hogy egy császári herceget így, lopva temessenek el, még akkor is, ha gyilkosságban volt bűnrészes, és bátyja trónjára tört. Laurence eltűnődött. Elképzelhető, hogy a temetést korábban megtiltották, sőt az is, hogy még most sem engedélyezték. Közben a lepelbe csavart test eltűnt a gödörben, majd halk dobbanás hallatszott. Lien felnyüszített. Hangja alig volt hallható, és hamar elhalt a fák között, mégis, a kellemetlen zajtól felállt Laurence hátán a szőr. Váratlanul úgy érezte, mintha leskelődne, bár a lentiek mindeddig nem vették észre. Ha azonban most akarna távozni, biztosan feltűnést keltene, mivel mögötte rengeteg lámpa ragyogott. A szolgák közben elkezdték betemetni a sírt. Gyorsan kaparták vissza az imént kiásott földet, és hamarosan már el is simították a tetejét lapátjaikkal. A sírt nem jelölte semmi, csupán egy kis területnyi csupasz föld, és a fölé hajló szomorúfűz, melynek ágai szinte óvón takarták a helyet. A két fiú visszasietett a fák közé, és nagy rakásnyi avarral tértek vissza. A régi leveleket és gallyakat addig hordták a sírra, míg végül már nem lehetett környezetétől megkülönböztetni: teljesen eltűnt az avatatlan szemek elől. Amikor ezt a műveletet befejezték, kissé tétován hátrébb álltak. Most nem volt hivatalnok, aki a szertartást vezesse, így nem volt senki, aki parancsot adhatott volna nekik. Lien nem foglalkozott velük, magába fordulva gubbasztott a földön. Végül a férfiak felvették vállukra a lapátokat, és elszivárogtak a fák között, bár menet közben igyekeztek a lehető legnagyobb ívben kikerülni a sárkányt. A kék ruhás férfi ellépett a sírtól, majd keresztet vetett. Ahogy most elfordult, Laurence végre megláthatta az arcát. Azonnal tudta, ki az: De Guignes, a francia nagykövet, a lehető legvalószínűtlenebb gyászolók egyike. Junghszing ugyanis mindent utált, ami nyugati: nem tett különbséget francia, brit vagy portugál között. De Guignes soha nem kerülhetett volna a herceg ismerősei közé, és sárkánya sem viselte volna el. Most azonban mégis jól látszottak a kissé hosszúkás, arisztokratikus és eltéveszthetetlenül francia vonások: jelenléte egyszerre volt tagadhatatlan és érthetetlen. De Guignes tétovázott egy pillanatig, majd Lienhez fordult. Szavai a távolság miatt nem hallatszottak, de tartásából látszott, hogy kérdést tett föl. A sárkány nem válaszolt neki, sőt, semmilyen hangot nem adott ki: mélyen előregörnyedt, és úgy bámulta a rejtett sírhelyet, mintha örökre az emlékezetébe akarná vésni. A nagykövet egy pillanat múlva meghajolt, és elegáns léptekkel magára hagyta. A sárkány mozdulatlanul ült a sír mellett, az elszálló felhők és a faágak árnyékában fehér bőre csíkosnak látszott. Laurence ugyan egyáltalán nem érzett megbánást a herceg halála miatt, Lient azonban megsajnálta: igencsak valószínűtlen, hogy talál magának másik társat. Laurence addig nézte a falnak támaszkodva, amíg a hold túl alacsonyra nem süllyedt, és az árnyékok eltakarták a szeme elől. Ekkor ismét hangos kacagást hallott a terasz felől, és tudta: a zenének nemsokára vége.

7

I. rész

8

1. fejezet Hiába fújt a forró szél Makaóban, semmi felfrissülést nem hozott, csupán felkavarta a kikötő rohadó, sós szagát, amelybe döglött halak, hatalmas algakupacok, valamint ember- és sárkányürülék bűze egyaránt keveredett. Ennek ellenére a Honvágy legénysége kint tolongott a fedélzeten annak reményében, hogy elkap egy kis szellőt. Hogy jobban elférjenek, egymásnak támaszkodtak. Időnként mozgolódás tört ki közöttük, kisebb lökdösődés, de a rekkenő hőség hamar elfojtotta a veszekedéseket. Temeraire a sárkányfedélzeten kókadozott, pillantása a nyílt óceán fehéres távolába veszett. A szolgálatos legénység félálomban szendergett óriási árnyékában. Laurence maga is engedett valamit a protokollból, és levetett kabáttal ücsörgött Temeraire könyökénél, ahol mások nem láthatták. – Biztos vagyok benne, hogy ki tudnám húzni a hajót a kikötőből – mondta Temeraire, a héten már nem először. Amikor baráti ajánlatát ismét elutasították, felsóhajtott. Szélcsendes időben bizonyára képes lett volna még a hatalmas sárkányszállítót is kivontatni, széllel szemben azonban csak kimerítette volna magát, mégpedig teljesen fölöslegesen. – Még szélcsendben sem tudnád jelentős távolságra elvontatni – tette hozzá békéltető hangon Laurence. – A nyílt óceánon pár mérföld már sokat számítana, ebben az esetben azonban akkor sem tudnánk rendesen haladni, ha kint lennénk, ezért még mindig jobb a kikötő viszonylagos kényelmét élvezni. – Szerintem borzalmasan idegesítő, hogy állandóan a szélre kell várnunk, amikor pedig minden készen áll, és mi is készen állunk – panaszkodott Temeraire. – A lehető leghamarabb szeretnék végre otthon lenni: olyan sok tennivalónk lenne! – Farkával a nyomaték kedvéért csapott egyet a fedélzeten. – Csak arra kérlek, hogy ne éld bele magad túlzottan – mondta Laurence. Ő maga egyáltalán nem táplált nagy reményeket Temeraire terveivel kapcsolatban, és hiába próbálta már korábban is lehűteni a sárkány lelkesedését, semmire sem ment vele. Most sem számított sikerre. – Fel kell készülnöd néhány késleltető tényezőre, nemcsak itt, hanem otthon is. – Jó, jó, ígérem, türelmes leszek – mondta Temeraire, majd azonnal megcáfolta Laurence esetlegesen feltámadó reményeit azzal, hogy ellentmondást nem tűrő hangon hozzátette: – Ámbár biztos vagyok benne, hogy az Admiralitás maga is hamar be fogja látni, hogy igazunk van. Hiszen nyilvánvaló, hogy nem igazságos megtagadni a fizetést a sárkányoktól, amikor a legénységet megfizetik. Mivel Laurence azelőtt, hogy Temeraire reptetője lett volna, tizenkét éves korától fogva folyamatosan hajón élt, sőt, kapitány is volt, igencsak jól ismerte az Admiralitásnak azokat a tagjait, akik a Haditengerészetet és a Repülő Hadtestet felügyelik, és tudta, hogy a kifinomult igazságérzet nem igazán tartozik fő tulajdonságaik közé. Éppen ellenkezőleg: hivataluk mintha minden emberi tulajdonságuktól és valós értékeiktől megfosztotta volna viselőiket, csaknem egytől egyig csúszómászó, politikai érdekemberek voltak. Az itteni, kínai sárkányok kitűnő életkörülményei ugyan meggyőzték a vonakodó Laurence-t arról, hogy Nyugaton bizony gonoszul bánnak a sárkányokkal, de hogy ezt az Admiralitás is belássa – főleg ha még költeni is kell rá! –, nos, abban egyáltalán nem bízott. Titkon abban reménykedett, hogy ha majd újra otthon lesznek, a csatorna melletti támaszpontjukon, Temeraire, még ha nem is adja fel céljait, de legalább visszafogja magát. Laurence igazán nem legyinthetett ezekre a célokra, hiszen természetesek és jogosak voltak, de Anglia 9

mégiscsak harcban állt, és tudta, hogy Temeraire nem lesz olyan szemtelen, hogy ilyen körülmények között támasszon követeléseket a kormánnyal szemben, hiszen ez már-már zendülésnek számított volna. Mégis megígérte, hogy segíteni fog neki, és nem vonhatja vissza a szavát. Temeraire, ha úgy akarná, akár itt is maradhatna Kínában, és élvezhetné az őt éteri származása folytán megillető privilégiumokat. Főleg miatta, Laurence miatt tér vissza Angliába, és persze amiatt, hogy bajtársai helyzetén javítson. Laurence tehát kételyei ellenére sem tiltakozhatott, bár időnként hazugnak érezte saját hallgatását. – Igazán okos dolog volt, hogy azt tanácsoltad, a fizetéssel kezdjük – folytatta Temeraire, még jobban felszítva Laurence lelkiismeret-furdalását. Laurence azért javasolta, mert még ez volt a legkevésbé radikális Temeraire elképzelései közül. Szerinte például London egész negyedeit le kellene rombolni, és aztán úgy visszaépíteni őket, hogy a sárkányok is kényelmesen elférjenek az utcákon, sőt, sárkány képviselőket kellene küldeni a parlamentbe. Ez utóbbi azonban nemcsak az épület teljes átépítésével járna, de az is valószínű, hogy az emberi küldöttek sem mernének részt venni az üléseken. – Ha már a fizetés megvan, biztos vagyok benne, hogy a többi könnyebb lesz. És akkor majd mi is fizethetünk az embereknek, akik úgyis annyira szeretik a pénzt, mint például azok a szakácsok, akiket nekem fogadtál. Elég finom illata van – tette hozzá hirtelen témát váltva, mivel a jól átsütött hús kellemes, erős illata még a kikötő bűzét is elnyomta. Laurence aggodalmasan pillantott lefelé: a hajókonyha közvetlenül a sárkányfedélzet alatt volt, és most sűrű, fehér füst szállt fel a fedélzet deszkái között. – Dyer! – intette magához az egyik küldöncét. – Menjen, nézze már meg, mit csinálnak odalent. Temeraire ugyanis megkedvelte a kínai sárkánykonyhát. Ízlésének azonban a brit fedélzetmester, aki csak egyszerű mészáros volt, nem tudott eleget tenni, így Laurence keresett két olyan kínai szakácsot, akik vállalták, hogy a magas fizetésért hazájukat is elhagyják. Az új szakácsok nem beszéltek ugyan angolul, de öntudatosságban nem szenvedtek hiányt, így mostanra igencsak dúlt a féltékenység és a versengés a hajószakács csapata és közöttük. A háború célja természetesen a konyhai lábosok feletti uralom volt. Dyer lesétált a fedélzet hátsó részéről induló lépcsőn, és benyitott a hajókonyhába. Abban a pillanatban sűrű füst csapott gomolyogva az arcába, és a vitorlakötélzeten elhelyezkedő őrök felkiáltottak: – Tűz van! Az ügyeletes tiszt azonnal verni kezdte a kolompot, a nyelv csattogva-csilingelve csapódott a harang falának. Laurence utasításokat kiabált embereinek, hogy menjenek, és segítsenek a tűz oltásában. A tengerészek fásultsága semmibe tűnt. Mindenki vödröt és csöbört ragadott, a bátrabbak közül néhányan bevetették magukat a konyhába, majd pár eszméletlen testet húztak ki a füstből: a segédszakácsokat, a két kínait és az egyik hajósinast; a hajószakácsnak azonban nyoma sem volt. Ekkorra már a tele vödrök is megérkeztek: a fedélzetmester pálcájával a fővitorla árbocát csapkodta egyenletes ütemben, hogy a láncmunka ritmusát megadja. Bár egyre több vödör víz zúdult be a konyhába, a füst mit sem csökkent, sőt, sűrűbb lett, és most már a fedélzet szinte minden deszkája alól előtört. A sárkányfedélzet láncait meg sem lehetett érinteni, olyan forrók voltak, és a két vasbakra hurkolt kötél füstölni kezdett. Az ifjú Digby, aki mindig is gyors felfogású volt, egy másik csoportot szervezett, hogy a köteleket kioldják, és nagyokat sziszegtek, ahogy kezük időnként a forró vashoz ért. A többi reptető a fedélzet korlátja mellett állt, vödröket eresztettek a vízbe, majd tartalmukat a sárkányfedélzetre borították. Ilyenkor gőz tört a magasba, és szürkés só maradt vissza a hőségtől hasadozó deszkákon. A fedélzet úgy nyögött és recsegett, mint egy kórusnyi öregember, a deszkák közötti szurok megolvadt, és bűzös füstöt eregetve folyt végig a fedélzeten. Temeraire is feltápászkodott mostanra, és egyik lábáról a másikra nehezedett, ahogy sütötte lábát a forróság, pedig Laurence többször látta heverészni a déli nap hevétől felforrósodott sziklákon. 10

Riley kapitány is ott izzadt a vízmerítők között, és ahogy a vödrök oda-vissza jártak, bátorító szavakat kiáltott. Hangjából azonban kiérződött a kétségbeesés: a tűz szinte izzott, a hajótest deszkázatát pedig kiszárította a forró kikötőben töltött hosszú várakozás. A hajó hatalmas raktárai ráadásul már útra készen vártak az indulást: tele voltak árukkal. Volt közöttük csodálatos porcelán, amelyet száraz szalmával kitöltött faládákba csomagoltak, több bála selyem, új vitorlaszövet a javításokhoz. A tűznek mindössze négy-fedélzetnyi utat kell megtennie lefelé, és máris tönkreteszi mindet, utána pedig már szabad az út a lőporraktár felé, ami a hajó végét jelenti. A reggeli szolgálatosok, akik eddig a fedélzetközben aludtak, fulladozva törtek utat a fedélzetre. Nyitott szájjal kapkodtak levegő után, és ijedtségükben megbontották a láncba állt emberek sorát. Bár a Honvágy igazi behemót volt, a legénység mégsem fért el az első és a hátsó fedélzeten, miközben a sárkányfedélzet szinte lángokban állt. Laurence megragadta az egyik árboc előkötelet, és felhúzódzkodott a hajókorlátra, hogy a kavargó tömegben megkeresse saját embereit. Többségük kint dolgozott a sárkányfedélzeten, de volt néhány, akit nem látott sehol: Therrowst, akinek a pekingi csata óta még mindig sínben volt a lába, Keynest, az orvost, aki valószínűleg könyvei társaságában a kabinjában ücsörgött, és másik küldöncét, Emily Rolandot. A kislány alig volt tizenegy éves. Nyilván nem könnyű kitörnie a küszködő, erőlködő férfiak között. A konyha kéményéiből magas hangú fütty tört elő, a teafőző sípolásához hasonló, a fém kéményfejek megrogytak, és úgy hajlottak a fedélzet felé, mint az érett kalászok. Temeraire ösztönösen felszisszent és hátrébb lépett, fejét, amennyire csak hosszú nyakától tudta, behúzta, nyakfodra teljesen rásimult a nyakára. Hátsó lába ugrásra készen megfeszült, egyik mellső lábával pedig a korlátnak támaszkodott. – Laurence, ott biztonságban vagy? – szólította meg aggodalmasan. – Igen, minden rendben, azonnal szállj fel! – felelte Laurence, miközben a fedélzeti kabin felé irányítottá az embereit. Tartott tőle, hogy leszakad Temeraire alatt a deszkázat. – Ha a fedélzeten is áttör a tűz, majd jobban hozzá, tudunk férni – tette hozza leginkább azért, hogy a hozzá közel állókba némi lelket öntsön. Valójában el sem tudta képzelni, hogyan oltják el a tüzet, ha már a sárkányfedélzeten is áttör. – Jó, akkor megyek, és segítek – mondta Temeraire, és a levegőbe emelkedett. Néhány férfi, akit nem érdekelt annyira a hajó, mint a saját bőrük, leeresztette a mentőcsónakot a tatról. Óvatosak voltak, nehogy valamelyik tiszt meglássa őket, de azokat teljesen lekötötte a tűzzel való küzdelem. A férfiak ijedten próbáltak elevezni a hajótól, ám Temeraire egyszer csak megkerülte a hajót, és lecsapott rájuk. Az emberekről tudomást sem vett: karmai közé kapta a csónakot, majd, mint egy vödröt, megmerítette, aztán a levegőbe emelkedett, miközben a csónakból potyogni kezdtek az evezők, és ki-kiloccsant a víz. Óvatosan egyensúlyozva a sárkányfedélzet fölé repült, majd ráborította. A hirtelen áradat sziszegett és pattogott a forró deszkákon, majd vízesésként ömlött végig a lépcsőn. – Hozzatok fejszéket! – kiabálta Laurence. Kemény munka volt a forróságban, izzadva hasogatni a deszkákat. Mindenhol szállt a gőz, a fejszék meg-megcsúsztak a nedves, kátrányos fán, a résekből pedig dőlt a füst. Amikor Temeraire újra és újra elárasztotta őket, alig tudtak megkapaszkodni, mégis, csak a víznek köszönhették, hogy folytatni tudták a munkát. Sűrű füst gomolygott mindenfelé. Munka közben néhányan meginogtak, majd összerogytak, de arra sem volt idő, hogy a hátsó fedélzetre vigyék őket: minden perc számított. Laurence a fegyvermestere, Pratt mellett dolgozott. Ingeiket hosszú, fekete izzadságcsíkok mocskolták be, ahogy újra és újra a magasba emelték fejszéiket. Végül váratlanul, egy puskalövésszerű zaj kíséretében a sárkányfedélzet nagy része megrogyott, és az alatta tomboló lángok közé hullott. Laurence egy pillanatig a hasadék szélén imbolygott, míg főhadnagya, Granby arrébb nem rántotta. Együtt tántorogtak hátrébb. Laurence, akit félig megvakított a füst, szinte Granby karján lógott. Alig kapott levegőt, tüdeje majd' szétrobbant, szeme égett. Granby már félig lesegítette a lépcsőn, amikor egy újabb áradat mindkettejüket nekisodorta a fedélzetköz egyik 11

negyvenkét fontos ágyújának. Laurence-nek sikerült annyira összeszednie magát, hogy a korláton áthajolva öklendezni kezdjen, de a hányás nem marta annyira a torkát, mint amennyire a hajából és a ruhájából áradó büdös, füstös szag fojtogatta. Lassan a többiek is lejöttek a sárkányfedélzetről, így most már szabadon ömölhetett a víz a lángokra. Temeraire egyenletes ritmusban dolgozott, s hamarosan oszlani kezdett a füst. A konyhaajtóból fekete, kormos víz ömlött a hátsó fedélzetre. Laurence fáradtnak és betegnek érezte magát, és hiába vett mély lélegzeteket, a tüdeje mintha nem akart volna megtelni. Riley rekedt parancsokat recsegett a hangtölcsérébe, de a sziszegő gőz zaja mellett alig lehetett hallani, mit mond. A fedélzetmester hangja teljesen elment: puszta kézzel lökdöste vissza a sorba az embereket, és a fedélzeti nyílások felé mutogatott, így nemsokára elérte, hogy feladogatták az alsóbb fedélzeteken maradt embereket. Laurence örömmel látta közöttük Therrowst. Közben Temeraire újabb adag árvizet zúdított az utolsó zsarátnokokra, majd a kormányos, Basson kidugta a fejet a fő lejáróban, és kikiabált: – Nincs több füst, uram, és a hálófedélzet deszkái is már csak langyosak. Azt hiszem, sikerült! Szaggatott, de szívből jövő örömkiáltás szakadt fel az emberekből. Lassan Laurence is úgy érezte, hogy már képes levegőt venni, bár még minden köhögés után muszáj volt kiköpnie. Végül Granby segítségével fel is tudott állni. A fedélzet fölött úgy ült a füst, mint a hosszú ágyúzások után, amikor pedig Laurence felkapaszkodott a lépcsőn, látta, hogy a sárkányfedélzetből csak szénné égett deszkák maradtak. A deszkázat szakadozott széle úgy nézett ki, mint az égett papír. A roncsok közepén a hajószakács elszenesedett teteme feküdt: a koponya feketére égett, a lábakból csupán szomorú csonk maradt, a többi hamuvá porladt. Temeraire letette a mentőcsónakot, egy ideig bizonytalanul lebegett a hajó fölött, majd belecsobbant a tengerbe, mivel a hajóra nem tudott leszállni. Aztán odaúszott hozzájuk, karmával a korlátba kapaszkodott, és aggodalmasan nyújtogatni kezdte a nyakát a fedélzet felé. – Jól vagy, Laurence? És a legénységem is jól van? – Igen, mindenki megvan – mondta Granby, és Laurence felé bólintott. Emily, akinek szőke haját korom pöttyözte, egy jókora vizeskorsóval lépett oda hozzájuk. A korsóban állott volt a víz, szaga a kikötő bűzéhez hasonlított, mégis jobban esett, mint a bor. Riley is felmászott melléjük. – Micsoda pusztulás! – mondta a roncsokra nézve. – Hála istennek, legalább a hajó túlélte, de bele sem merek gondolni, milyen sokára indulhatunk csak útnak. – Hálás pillantással vette át Laurence kezéből a korsót, alaposan meghúzta, úgy adta tovább Granbynek. – Szörnyen sajnálom, ami történt. Gondolom, az összes felszerelés elpusztult – tette hozzá a száját törölgetve: a reptetők hálói ugyanis a hajó orr-részéhez közel, a konyha alatt helyezkedtek el. – Édes istenem – mondta kissé üres tekintettel Laurence – fogalmam sincs, mi lehet a kabátommal. – Négy, négy nap – mondta a szabó tört angolsággal, és a biztonság kedvéért feltartotta négy ujját is. Laurence felsóhajtott. – Jó, rendben. – Csekély vigasz volt, hogy bőven ráértek, hiszen a hajó kijavításához legalább kér hónapra lesz szükség, addig embereivel együtt a parton lesznek kénytelenek vesztegelni. – És meg tudja javítani a másikat? Mindketten lenéztek arra a kabátra, amelyet Laurence mintának hozott: immár nem palackzöld volt, hanem fekete, a gombok világosszürkék lettek a hőtől, mindezek mellé füstés sósvíz-szagot árasztott. A szabó nem vágta rá azonnal a nemet, de arcából pontosan ki lehetett olvasni a véleményét. – Ezt vigye el – mondta inkább, majd a bolt hátsó részéből egy újabb ruhadarabot hozott elő. Nem volt európai értelemben vett kabát, inkább a kínai katonák egyenruhájának fölsőrészére emlékeztetett: elöl tunikaszerűen megköthető, nyakánál keskeny, felfelé álló gallérral.

12

– Hát… – nézegette Laurence bizalmatlanul. Selyemből volt, jóval világosabb zöld, mint a kabátja, ráadásul a szegélyek mentén végig vörös-arany hímzés díszítette. Egyetlen jó tulajdonsága az volt, hogy nem volt annyira díszes, mint azok a ruhák, amelyeket a korábbi, ünnepélyes alkalmakkor viselnie kellett. Mivel azonban mind neki, mind Granbynek részt kellett vennie a Kelet-indiai Társaság megbízottjai számára rendezett vacsorán, mégsem jelenhetett meg sem félmeztelenül, sem abban a télikabátban, amelyben a szabóhoz érkezett. Amikor pedig visszaért a parti főhadiszállásra, ahol Dyer és Roland elmondták, hogy nincs az a pénz, amiért megfelelő kabátot lehetne kapni a környéken, még inkább belenyugodott abba, hogy kínai ruhát fog viselni. A kabát-hiányon nem csodálkozott: egy úriember sem öltözne magától reptetőnek, arról nem is szólva, hogy a sötétzöld szín sem számított közkedveltnek a nyugatiak között. – Talán ezzel fog divatot teremteni – jegyezte meg Granby félig vigasztaló, félig tréfálkozó modorban. Ő talált ruhát saját hórihorgas alakjára: az egyik szerencsétlen szárnysegédtől kobozta el, akinek a hálóhelye a hajó alsó részében volt, így ruhatára nem vált a tűz martalékává. Igaz, kabátjának ujja túl rövid volt, jóval a csuklója fölé ért, sápadt arca pedig kipirosodott a naptól, s ezek miatt jóval fiatalabbnak nézett ki, mint huszonhat, de legalább senki sem fogja ferde szemmel méregetni. A széles vállú Laurence azonban egyik fiatalabb tiszttől sem vehette kölcsön a kabátját, és a Riley által felajánlott kék egyenruhában sem akart mutatkozni. Nem akarta, hogy azt higgyék: szégyelli, hogy reptető lett belőle, és úgy tesz, mintha még mindig hajóskapitány volna. I.aurence-t és társait egy tágas, tengerparti házban helyezték el. A ház egy helyi holland kereskedő tulajdonában volt, aki szívesen átengedte nekik, maga pedig inkább beköltözött a város központjába, ahol nem kellett sárkányok szomszédságában laknia, Temeraire ugyanis a sárkányfedélzet pusztulása miatt kénytelen volt a tengerparton aludni. Ennek sem a helybeli nyugati kolónia tagjai, sem Temeraire nem örült: utóbbi azért nem, mert a homokos part tele volt kicsi, de roppantul idegesítő rákokkal, amelyek nagy sziklának nézték, és amikor aludt, megpróbáltak felkapaszkodni rá, és elrejtőzni rajta. Laurence és Granby vacsorára menet elköszöntek a sárkánytól. Temeraire-nek tetszett Laurence új ruhája, szerinte a színe éppen megfelelő árnyalatú volt, az aranyozott gombok és hímzések pedig különösen szép mintájúak. – Nagyon jól megy a kardhoz – tette hozzá, miután minden oldalról körüljárta és megvizsgálta. Az említett kardot ő adta Laurence-nek, így nyilvánvaló volt, hogy azt vélte a felszerelés legfontosabb tartozékának. Tény, ami tény: a kard volt Laurence ruházatának az egyetlen olyan darabja, amely miatt nem kellett szégyenkeznie. Inge, melyet szerencsére elrejtett a kabát, a sok mosás ellenére is úgy nézett ki, mint egy darab rongy, bricsesze szintén csak távolról nézve látszott tisztának, harisnyáját pedig jótékonyan elrejtette a magas szárú hesseni csizma. A búcsú után hagyták, hadd lásson neki Temeraire a vacsorának. A sárkány nem maradt egyedül: nemcsak a szárnysegédek egy csoportja ügyelt rá, de a Kelet-indiai Társaság katonáinak egy csapatát is kirendelték, hogy megvédje – nem annyira a veszélyektől, mint inkább csodálóitól. A nyugatiakkal ellentétben ugyanis, akik inkább elmenekültek parti otthonaikból, a kínaiak nem féltek a sárkányoktól, mivel azok már gyerekkoruk óta köztük éltek. Az éteriekből pedig annyira kevés volt, és ők is olyan ritkán hagyták el a császári körzeteket, hogy hitük szerint már a puszta látványuk – nemhogy a megérintésük – is szerencsét hozott. Staunton azért szervezte meg ezt a vacsorát, hogy kissé elvonja a tisztek figyelmét a szerencsétlenségről és az azzal járó gondokról; igazán nem tudhatta, milyen kellemetlen helyzetbe hozta ezáltal a ruházatukat vesztett reptetőket. Laurence ilyen jelentéktelen semmiség miatt nem akarta visszautasítani a nagylelkű meghívást, és az utolsó pillanatig reménykedett abban, hogy talál magának megfelelő öltözetet. Most már előre készült a vacsora alatti kellemetlen helyzetekre, és arra, hogy az egész társaság az ő rovására fog szórakozni.

13

Megjelenésekor egy pillanatra döbbent csend támadt, de amint kezet rázott Sir Georgedzsal és elfogadott egy pohár bort, újraindult a beszélgetés. A társaság egy idősebb tagja, aki időnként előszeretettel tettette magát süketnek, félhangosan megjegyezte: – A reptetők meg a kis hóbortjaik! Ki tudja, legközelebb mit vesznek a fejükbe? Granby szeme idegesen villant, de a szoba kitűnő akusztikája következtében néhány kevésbé nyílt megjegyzést is hallani lehetett. – Hát, végül is nyugodtan öltözhet keleti hercegnek, ha úgy látja jónak – mondta GrothingPyle, és miután hátrafordulva kíváncsi pillantást vetett Laurence felé, vállat vont. – Nekünk legalábbis teljesen mindegy. Érzi? Ez szarvashús! Már legalább egy éve nem ettem szarvast! Laurence sértődött felháborodásában az egyik nyitott ablak felé fordult. Sosem gondolta, hogy így fogják majd értelmezni, amit tett: a császár kizárólag pro forma fogadta örökbe, mégpedig azért, hogy a kínai szokásoknak eleget tegyenek, mivel csak a császári család ragjai lehetnek az éteriek társai. A britek örömmel fogadták az ötletet, mert így zökkenőmentesen megoldódott a Temeraire tojásának megszerzése körüli huzavona. Zökkenőmentesen – de nem Laurence számára. Saját dölyfös apjával már eddig is meggyűlt a baja, és nem szívesen gondolt arra, mi lesz akkor, ha az örökbefogadásról tudomást szerez. Igaz, ez mégsem akadályozta meg a döntésben: az áruláson kívül bármibe belement volna, csak hogy Temeraire-rel együtt maradhasson. Ilyesfajta kétes dicsőségre azonban nem vágyott, egészen elszörnyedt, ha arra gondolt, az emberek azt hiszik, csupán politikai törtető, aki saját szülőhazájának hagyományainál többre becsül valamilyen keleti címet. Zavarában meg sem tudott szólalni. Szokatlan öltözékének történetét anekdotaként szívesen elmesélte volna, de hogy ezzel mentegesse magár, arra nem volt hajlandó. Ha megszólította valaki, röviden válaszolt. Dühében egészen elfehéredett, és – bár nem tudott róla – arca olyan dühös, sőt vészjósló kifejezést öltött, hogy körülötte mindenhol elhalt a beszélgetés. Pedig arckifejezése általában jóindulatú volt, bőre a tengereken töltött évtizedeknek köszönhetően, ha nem is volt sötét, de bronzbarnás árnyalatú, szája pedig állandóan mosolyra állt. Most éppen ellenkezőleg. Pedig ezek az emberek majdnem mindenüket neki köszönhették. Igaz, talán az életük nem, de a vagyonuk mindenképpen attól függött, képes lesz-e sikerre vinni pekingi küldetését: a bukás ugyanis nyílt háborúságot és a kínai kereskedelem végét jelentette volna. A siker azonban vérontásba, sőt, jó néhány emberének életébe került. Laurence ugyan nem várt hálás köszönetnyilvánításokat, sőt, ha lettek volna, maga utasítja vissza őket, de a durva gúnyolódás felháborította. – Menjünk hát beljebb! – jelentette be Sir George a megszokott időpontnál hamarabb, aztán az asztalnál megtett mindent, hogy megtörje a társaságra telepedett kényelmetlen csendet. A komornyikot legalább féltucatszor leküldte a borospincébe, és az minden alkalommal egyre különlegesebb italokkal tért vissza, az étel pedig annak ellenére kitűnő volt, hogy Staunton szakácsának is igencsak szűkös készletek álltak a rendelkezésére. A fogások közt szerepelt sült ponty, amit apró, főtt rákokból készült ágyra fektettek, főfogásként pedig kettő roston sült őzcomb, amit egy tál ragyogó, aranyszínű ribiszkedzsemmel tálaltak. A beszélgetés lassan újra megindult. Laurence ugyan nem volt haragtartó alkat, és tudta, hogy Staunton őszintén szeretné, ha mindenki jól érezné magát, mégis csak a kitűnő burgundi hatására kezdett felengedni. Szerencsére senki sem tett több megjegyzést a kabátjára vagy a császári családdal való kapcsolatára, így néhány fogás után már megenyhült annyira, hogy bőségesen szedjen magának a kívánatos nápolyis-piskótás süteményből, amelyet finom, narancsos ízű vaníliaszósszal öntöttek le. Ekkor azonban kintről zaj hallatszott, ma|d egy velőtrázó női sikoly, amely ismetelten elnémította az ebédlőben ekkor már szabadon, hangosan folyó beszélgetést. Csend lett, a poharak megálltak félúton, néhányan hátrébb tolták a széküket. Staunton kissé imbolyogva felállt, és elnézésüket kérte, mielőtt azonban a zaj okát megtudakolhatta volna, az ajtó kivágódott, és Staunton szolgája esett be a helyiségbe. A szolga aggodalmas hangon, sietősen magyarázott valamit kínaiul, ám közben egy másik keleti férfi finom, de határozott mozdulattal odébb tolta. Az illető bélelt kabátot viselt, és boltozatos, fekete gyapjúval szegé14

lyezett kerek kalapot. Ruhája poros volt, helyenként sárgás elszíneződések tarkították, és nemigen hasonlított a helyi viseletre. Kinyújtott kezén egy dühösnek látszó sólyom egyensúlyozott; barna és aranytollait felborzolta, szeme villámokat szórt. Csőrével csattintott egyet, majd kényelmetlenül fészkelődött ülőhelyén, miközben karmai belemélyedtek a bélelt anyagba. Amikor végül mindenki – a vacsorázók és a férfi is – alaposan megbámulták egymást, az idegen újabb meglepetést okozott az összegyűlteknek: hibátlan angolsággal szólalt meg. – Elnézést kérek, uraim, amiért félbeszakítottam a vacsorájukat, de sürgős ügyben jöttem. Itt van önök között William Laurence kapitány? Laurence nem tudott azonnal reagálni: a jó bor és a meglepetés elvették a szavát, végül azonban felállt, ellépett az asztaltól, és a sólyom barátságtalan tekintetétől kísérve átvette a vízhatlan anyagba burkolt csomagot. – Köszönöm, uram – mondta. Most, hogy közelebbről látta a férfit, megállapította, hogy szögletes arca nem teljesen keleties. Szeme, bár sörét színű volt, és enyhén vágott, formájában mégis inkább európainak látszott, kissé kreolos színű bőrét pedig valószínűleg a nap barnította ilyenre. Az idegen udvariasan meghajtotta a fejét. Örülök, hogy szolgálatára lehettem. – Nem mosolyodott el, de szeme csillogásán látszott, hogy a helyiségben lévők reakciója – akik nyilvánvalóan durva betolakodónak tartották – szórakoztatja. Aztán a férfi vetett meg egy utolsó pillantást a társaságra, bólintott egyet Staunton felé, majd amilyen gyorsan jött, ugyanolyan gyorsan távozott: sietős léptekkel haladt el a zajra időközben elősiető szolgák mellett. – Kérem, menjenek, és adjanak Mr. Tharkaynek némi frissítőt – szólt oda halkan Staunton a szolgáknak, és ezzel őket is kiküldte a szobából. Közben Laurence figyelme a csomag felé fordult. A zárópecsét egészen megpuhult a nyári hőségben, így alig lehetett kivenni rajta figurát. Letörni sem volt könnyű, úgy ragadt, mint valami olvadt édesség, ujjai egészen ragacsosak lettek tőle. Tartalma pusztán egy lap volt, amelyet Lenton tábornok saját kezűleg vetett papírra Doverben, csupa hivatalos hangvételű utasítás. Laurence első olvasásra is kivette a lényegét. „...így tehát utasítjuk, hogy minden további időveszteség nélkül induljon Isztambulba, ahol a III. Szelim szolgálatában álló Avraam Maden hivatalában átveheti azt a három tojást, amelyek a megegyezés szerint immár Őfelsége Repülő Hadtestének tulajdonát képezik. Ezek szállítása folyamán ügyeljen arra, hogy az elemektől őket megfelelően megóvja, és a várható kikelésükre való tekintettel azonnal szállítsa őket Dunbarba, ahol átadja az erre kijelölt tiszteknek, akik Önt már várni fogják…„ Ezek után nem volt más, csak a szokásos fenyegető záróformula: „Amennyiben Ön vagy bármelyik beosztottja hibájából hiúsulna meg a küldetés, az okozott kárért haditörvényszék előtt kell felelnie.” Laurence átadta a levelet Granbynek, majd odabólintott, hogy adja tovább Riley-nak és Stauntonnak, aki közben követte őket a könyvtárba. – Laurence – fordult felé Granby, amint továbbadta a levelet –, nem várhatunk itt tovább hónapokat, amíg a hajó helyreállítása befejeződik. Azonnal indulnunk kell. – Akkor hogyan akarnak menni? – kérdezte Riley a levélből felnézve, amelyet eddig Staunton válla fölött átnézve olvasott. – Nincs még egy olyan hajó a kikötőben, ami akár csak pár órára elbírná Temeraire súlyát, márpedig megfelelő pihenőhely hiányában nem tudnak átrepülni az óceánon. – Nem Új-Skóciába igyekszünk, hogy csak tengeri úton mehetnénk – felelte Granby. – Választhatjuk a szárazföldi útvonalat is. – Ugyan már, az bolondság! – csattant fel türelmetlenül Riley. – Miért lenne az? – vágott vissza Granby. – Ha hajóval megyünk, nemcsak a javítást kell kivárnunk, de az is tetemes időveszteség, amíg Indiát megkerüljük. Szárazföldön egyenesen Tatárország felé vehetnénk az irányt…

15

– Na igen, utána meg beugranának a tengerbe, és úsznának Angliáig? – felelte Riley. – Jobb korábban, mint később, de jobb később, mint soha, és a Honvágy a leggyorsabb módja a hazautazásnak. Laurence csak fél füllel hallgatta a szóváltást, inkább újra elolvasta a levelet. Nem tudta eldönteni, valóban sürgős-e az ügy, vagy pusztán a szokásos siettetésről van szó. Egy-egy sárkánytojás kikelésére ugyan igencsak sokat kell várni, mégsem lehet a végtelenségig húzni az időt. – Azt is vegye figyelembe, Tom – fordult Riley-hoz hogy ha nem sikerül jó időt kifognunk, akkor legalább öt hónapi hajóút ide Basra, onnan pedig mindenképpen repülnünk kellene Isztambulig. – Ráadásul a végén már három sárkányfióka várna, nem három tojás – jegyezte meg Granby. Amikor Laurence megkérdezte a véleményét, elmondta, hogy szerinte hamarosan kikelnek, de ha nem is annyira hamar, vesztegetni való idejük akkor sincs. – Nagyon kevés olyan fajta van, amely két évnél több időt tölt a tojásban – magyarázta az Admiralitás pedig nem vesz olyan tojásokat, amelyek nem érték el legalább a félidőt, fiatalabb tojásokról ugyanis elképzelhető, hogy ki sem kelnek. Nem várakozhatunk tovább. Éppen ezért nem is értem, miért minket küldenek, miért nem egy gibraltári csapatot. Laurence-ben még nem merült fel ez a kérdés, mivel nem sokat tudott a hadtest csapatainak állomáshelyéről, most azonban ő is meglepődött, hogy éppen őket küldik, holott mindenkinél távolabb vannak az úti céltól. – Ők hány nap alatt tennék meg az utat Isztambulba? – kérdezte nyugtalanul, hiszen még ha az egész partszakasz is francia kézben van, akkor sem lehetnek őrök mindenhol, egy sárkánnyal pedig bárhol lehet pihenőhelyet találni. – Két-három hét, talán valamivel kevesebb, ha repülnek – felelte Granby. – Mi pedig még akkor sem érünk oda két hónapnál hamarabb, ha a szárazföldi útvonalat választjuk. Staunton, aki eddig aggodalmasan hallgatta beszélgetésüket, közbeszólt. – Ebben az esetben elképzelhető, hogy az utasítások nem is annyira sürgősek. Véleményem szerint a levélnek legalább három hónapra volt szüksége, hogy ideérjen. Néhány további hónap már semmiképpen nem számít, hiszen akkor a hadtest egy közelebbi egységet küldött volna. – Már ha van olyan közelebbi egység, amit küldeni lehet – felelte Laurence mogorván. Anglia nem állt olyan jól sárkányokból, hogy vészhelyzet esetén akár egyet vagy kettőt is nélkülözni tudott volna, különösen nem egy hónapig, amennyibe az oda-vissza út kerül, pláne nem egy nehézsúlyút, mint amilyen Temeraire. Elképzelhető, hogy Bonaparte ismét megpróbált átkelni a csatornán, vagy megtámadta a földközi tengeri flottát, ebben az esetben pedig egyedül Temeraire és még néhány Bombayben és Madrasban tartózkodó sárkány állt a rendelkezésükre. – Nem – jelentette ki végül Laurence, miután az összes lehetőséget végiggondolta. – Nem hiszem, hogy van időnk. Arról nem is beszélve, hogy a „minden további időveszteség nélkül” szófordulatot is nehéz másként értelmezni. Temeraire készen áll. Árulónak tartanék egy olyan hajóskapitányt, aki ilyen paranccsal késlekedne, amikor pedig mind a dagály, mind a szél kedveznek neki. Amikor Staunton látra, milyen döntésre jutott, felé fordult. – Kapitány, kérem, gondolja át alaposabban, milyen hatalmas kockázatot vállal – mondta. Riley kilenc év ismeretség után kissé nyersebben fogalmazott. – Az isten áldja meg, Laurence, nem gondolhatja komolyan ezt az őrültséget! – mondta, majd hozzátette: – Szerintem az, ha megvárják a Honvágyat, nem késlekedés. Sőt, ha valóban a szárazföldi útvonalon mennek, az olyan, mintha egyenesen az orkánba repülnének bele, pedig csak egy hetet kellene várni arra, hogy kitisztuljon az ég. – Maga úgy beszél az utazásról, mintha a torkunk elvágására készülnénk! – kiáltott fel Granby. – Nem mondom, hogy nem lenne nehézkes, sőt, veszélyes egy karavánnal nekivágni

16

az útnak, de ha Temeraire-rel megyünk, akkor egyrészt senki sem mer megtámadni minket, másrészt csak annyi időt töltünk a földön, amíg pihenünk. – Meg amíg egy ilyen elsőrendű sárkánynak élelmet találnak? – vágott vissza Riley. Staunton nagy bólogatással kísérte Riley szavait. – Azt hiszem, nincs vele igazán tisztában, milyen hatalmas kihalt területeken kell átvágniuk. – A könyveihez lépett, átlapozott párat, majd átnyújtott néhány térképet Laurence-nek. A területek nagy része még így, a pergamenen is elég barátságtalannak látszott, a névtelen pusztaságban csak egy-két kisebb település árválkodott, a hegyek mögött hatalmas sivatagok nyújtózkodtak, és a poros, szakadozott anyagra valaki régies kézírással oda is írta: „E helyütt három héten át nem vala vizünk.” – Ne haragudjon, ha túl gorombán fejezném ki magam, de erre menni esztelenség, és biztos vagyok abban, hogy ezt még az Admiralitás sem kívánja öntől. – Én pedig abban vagyok biztos, hogy Lenton soha nem egyezne bele abba, hogy hat hónapig fütyörészve várjunk a szélre – felelte Granby. – Emberek is szoktak arrafelé jönnimenni, ott van például az a Marco Polo nevű úriember két évszázaddal ezelőtt. – Na igen, de gondoljon csak Fitch és Newbery expedícióira? –mondta Riley. – Három sárkányt is elveszítettek a hegyek között a hófúvásban, mert ugyanilyen esztelen… – Ez a férfi, Tharkay, aki a levelet hozta – fordult Laurence Staunton felé, hogy ezzel félbeszakítsa az egyre parázslóbb vitát –, ő is a szárazföldi úton jött, nem? – Remélem, nem őt akarja követni – felelte Staunton. – Egy ember el tud jönni ott is, ahol egy csoport nem, különösen egy olyan tapasztalt utazó, mint ő. De hogy még határozottabban fogalmazzak: ő csak a saját életét tette kockára az utazással, magának azonban számolnia kell azzal, hogy egy kimondhatatlanul értékes sárkánnyal megy, amelynek pusztulása még e küldetés kudarcánál is súlyosabb veszteség volna. – Ha rám hallgatsz, induljunk azonnal – jelentette ki a kimondhatatlanul értékes sárkány, amikor Laurence az ő véleményét is kikérte. – Szerintem nagyon izgalmasan hangzik. – Temeraire egészen felélénkült a hűvös esti levegőben, farkával pedig lelkesen ide-oda csapkodott, és ezzel két embermagasságú homokdűnét emelt a tengerparti homokba. – Vajon milyen sárkánytojások lehetnek? Képesek lesznek tüzet fújni? – Istenem, bárcsak adnának egy Kazilikot! – sóhajtott fel Granby. – De szerintem egyszerű középsúlyúak lesznek. Az ilyen megállapodások fő célja általában a vérvonalak frissítése. – Semmilyen más módon nem érhetünk hamarabb haza – mondta Temeraire, miközben oldalra hajtott fejjel, egy szemmel nézte a térképet, amelyet Laurence terített ki számára a homokra. – Te is tudod, milyen lassan megy a hajózás, nekem pedig nincs szükségem állandó szélre sem. A nyár vége előtt otthon leszünk. – Becslése nemcsak optimista volt, de teljességgel valószínűtlen is, mivel Temeraire nem igazán tudta felmérni a térképen a távolságokat. Ennek ellenére valószínűnek látszott, hogy szeptember végére valóban Angliába érnek, és ez olyan ösztönző hatással volt rá, hogy még az óvatosságról is megfeledkezett. – Van azonban valami, amit nem értek – mondta Laurence. – Mi jelenleg a Honvágy legénységéhez tartozunk, és Lentonnak úgy kellett számítania, hogy azon indulunk haza. Van valami szertelenség abban, ha most egyszerre csak nekivágunk a régi selyemútnak, és ne – nézett jelentőségteljesen Temeraire-re –, ne gyere azzal, hogy semmi veszéllyel nem jár. – De hát nem lehet annyira veszélyes! – mondta Temeraire tántoríthatatlanul. – Hiszen úgysem hagyom, hogy egyedül maradj és megsebesülj! – Abban nem kételkedem, hogy egy egész sereggel is szembeszállnál, csak hogy minket megvédj – mondta Laurence. – De egy hegyi orkánnal még te sem tudnál mit kezdeni. – Riley beszámolója a Karakorum hágóin elveszett expedícióról ugyancsak óvatossá tette. Laurence könnyen el tudta képzelni, milyen halálos következményekkel járhat egy ilyen vihar: Temeraire-t a fagyos szél földközelbe kényszerítené, ahol a hó- és jégszemcsék olyan helyeken is ráfagynának a szárnyára, ahol már egyik embere sem érné el őket. A förgetegben nem látná a sziklafalakat, és akár órákig is körbe-körbe szállhatna, arról nem is szólva, hogy az alacsony hőmérsékletben maga a sárkány is sokkal nehézkesebb és erőtlenebb, így könnyen a

17

jég prédájává válhat egy olyan vidéken, ahol még menedékre sem számíthatnak. Ebben a helyzetben Laurence előtt két választás állna: vagy megparancsolja Temeraire-nek, hogy szálljon le, és akkor emberei életéért cserébe gyors halálra ítélné, vagy együtt szállnak tovább a biztos, de lassú pusztulásba. Ezerszer inkább szeretett volna csatában halni meg, mint így. – Éppen ezért lenne jobb, ha minél hamarabb indulnánk – szállt be a vitába Granby is. – Augusztusban minden bizonnyal kevesebb a hófúvás, mint októberben. – Viszont gyorsabban megsülnek a sivatagban – vágta rá Riley. Granby felé fordult. – Azt pedig nem is akartam eddig mondani – mondta szikrázó tekintettel, hogy az ilyen érvek kissé öregasszonyosan hangzanak… – Mert nem úgy hangzanak – szólt közbe éles hangon Laurence. – Igaza van, Tom. A veszélyt nem annyira a hófúvások jelentik, hanem az, hogy fogalmunk sincs, milyen nehézségek várnak ránk az úton. Először tehát ezekről kell megtudnunk valamit, és csak utána dönthetünk arról, megyünk-e vagy várunk. – De ha pénzt kínál neki, persze hogy azt fogja mondani, hogy biztonságos! – vitatkozott Riley. – Aztán egyszerre csak otthagyja magukat a semmi közepén, ahonnan a visszautat sem ismerik! Staunton is megpróbálta lebeszélni Laurence-t, amikor másnap reggel Tharkay elérhetőségét tudakolta. – Néha leveleket hoz, néha a társaság számára teljesít megbízásokat Indiában – mondta Staunton. – Az apja úriember volt, ha jól tudom, magas rangú tiszt, és odafigyelt arra, hogy a fia jó nevelést kapjon. Mégsem hiszem, hogy kifinomult stílusa ellenére teljesen megbízható lenne. Az anyja valamilyen tibeti vagy nepáli bennszülött nő volt, és életének nagy részét a föld elvadult vidékein töltötte. – Ami engem illet, én inkább megyek egy félig brit származású vezetővel, mint olyasvalakivel, akivel képtelen vagyok megértetni magam – jelentette ki utólag Granby, amikor Laurence-szel együtt Makaó szűk utcáin haladtak céljuk felé. A csatornák még mindig csordultig voltak a késői esőzések vizével, és az elszóródott szemetet vékony, nyálkás, zöld réteg bontotta. – Arról nem is szólva, hogy ha Tharkay nem lenne bennszülött, semmire sem mennénk vele. Hogy pont ezzel van bajuk! Tharkay lakóhelyére azonban csak jó idő múlva találtak rá: egy nyomorúságos, kétemeletes ház volt a kínai negyedben. Teteje berogyott, és csak a szomszéd épületek tartották meg. A házak itt úgy támaszkodtak egymásnak, mint összesúgó, részeg öregemberek. Tharkay a ház középső udvarában ült, és éppen a sólymot etette egy nyers hússal tele tálból. Bal kezének ujjai tele voltak fehér hegekkel ott, ahol a vadmadár régebbi etetések alkalmával belevájt a csőrével, de volt néhány most is vérző, kisebb sebe is. – Igen, a szárazföldi úton keresztül jöttem – felelte Laurence kérdésére –, de maguknak nem ajánlom ezt az utat, kapitány. Kényelmetlen, a hajózáshoz semmiben sem hasonlítható utazás lenne. – Az etetést beszéd közben sem hagyta abba. Felemelt egy darab húst amelyet a sólyom kicsippentett az ujjai közül, majd nyelés előtt harciasan körülnézett, miközben csőre kér oldalán kilógott a véres cafat. Azt sem igazán tudták, hogyan szólítsák meg: nem volt sem szolga sem úriember, sem bennszülött, iskolázott beszéde pedig szöges ellentétben állt gyűrött, szakadt ruhájával és nyomorúságos környezetével. Igaz, meglehet, hogy nem furcsa kinézete, hanem kifejezetten ellenséges kedvence miatt nem sikerült jobb szállást szereznie. A férfi viselkedésén mindenesetre nem látszott, hogy zavartatni magát társadalmi helyzete miatt, éppen ellenkezőleg, viselkedésében volt egy adag önteltség, ráadásul közvetlenebbül viselkedett velük, mint Laurence tette volna ilyen rövid ismeretség után. Mintha ezzel is tiltakozni akart volna az ellen, hogy szolgaszámba vegyék. Mégis készségesen válaszolt kérdéseikre, és amikor befejezte az etetést, sapkát húzott a madárra, és letette aludni. Utána megmutatta azt a felszerelést, amelyet utazásai során hasz-

18

nált, hogy Laurence-ék is megvizsgálhassák. Volt ezek között egy speciális, sivatagi szőrmével bélelt sátor, melynek szélein bőrrel megerősítet rések húzódtak. Ezek Tharkay magyarázata szerint arra szolgáltak hogy ilyen sátrak egész sorát egymáshoz kapcsolják, s így akár egy tevét, akár – sok sátor esetén – egy sárkányt is megvédjenek ; homok-, jég- vagy hóviharról. A felszereléshez tartozott egy szép formájú, bőrbe csomagolt kulacs, amelynek vastag viaszrétege meg akadályozta a folyadék elszivárgását, kupakjához pedig fonálon kis ónkupát erősítettek, amelyet a szélei mentén vésetek díszítettek Volt még egy apró iránytű fadobozban, valamint egy vastag, sok-sok kézzel rajzolt térképből összefűzött mappa, melyeken apró, precíz betűs kézírással szerepeltek a feliratok. Mindegyiken látszott, hogy gyakran használják, de jól karbantartják őket: Tharkay jól tudta, mit csinál, és – Riley aggodalmaival ellentétben – egyáltalán nem lelkesedett fel Laurenceék ajánlatán. – Nem szándékozom visszatérni Isztambulba – mondta, amikor Laurence végre eljutott odáig, hogy felkérje a társaság vezetőjének. – Nincs ott semmi dolgom. – Miért, máshol van? – kérdezte Granby. – Maga nélkül talán sosem érünk oda, magának pedig a hazáját kellene szolgálnia! – És természetesen megfizetjük a fáradozását – tette hozzá Laurence. – Nos, ebben az esetben… – sóhajtott fel Tharkay, és kényszeredetten elmosolyodott. – Most már csak abban reménykedhetek, hogy lesznek, akiknek az ujgurok nem harapják át a torkát – mondta Riley borúsan, amikor a vacsora végére feladta, hogy megpróbálja lebeszélni őket. –Velem vacsorázik holnap a hajón, Laurence? – kérdezte, és a csónakjába lépett. – Rendben. Majd átküldőm a nyersbőrt meg a hajó-kovácsot – kiáltott még vissza, ahogy hangja egyre kevésbé hallatszott az evezők csobbanásaitól. – Senkinek nem hagyom, hogy elharapja a torkotokat – szólalt meg méltatlankodva Temeraire. – Egyébként szívesen megnéznék egy ujgurt magamnak. Biztosan valami sárkányféle. – Azt hiszem, inkább madárféle – mondta Granby. Laurence kételkedve hallgatta, de nem szólt, mert ő maga sem volt teljesen biztos benne. – Egy bennszülött törzs – mondta másnap reggel Tharkay. – Értem – felelte kissé csalódottan Temeraire. Embereket már látott bőven. – Nem hangzik túl izgalmasnak, hacsak nem vad harcosok – fordult reménykedve Tharkay felé. – Van elég pénze harminc tevére? – kérdezte Tharkay Laurence-t, amikor sikerült végre elmenekülnie a sárkánytól, aki alaposan kikérdezte az utazás várható izgalmairól, a vad homokviharokról és a fagyos hegyi hágókról. – Repülni fogunk – felelte értetlenül Laurence. – Temeraire fog vinni minket – tette hozzá, miközben azon gondolkodott, vajon hol értette félre Tharkay. – Tunhuangig talán – bólintott egykedvűen Tharkay. – De ott már tevéket kell vennünk. Egy tevére ráfér egy Temeraire-hez hasonló méretű sárkány napi vízadagja, utána pedig elfogyaszthatja. – Erre valóban szükség van? – kérdezte Laurence, akit aggasztott az időveszteség. Úgy gondolta, hogy a szelek szárnyán hamar átkelnek a sivatagon. – Temeraire jó száz mérföldet is meg tud tenni naponta, ha szükséges. Ilyen távolságon belül csak találunk vizet! – A Takla-Makánban nem – rázta meg a fejét Tharkay. – A karavánútvonalak lassan teljesen elnéptelenednek, csakúgy, mint a városok, az oázisok nagy része pedig kihalt. Magunknak és a tevéknek talán találunk vizet, de az sem lesz teljesen tiszta. Ha nem akarja megkockáztatni, hogy a sárkány szomjan haljon, muszáj vizet vinnünk magunkkal. Ez az érvelés be is rekesztette a vitát, Laurence-nek azonban Sir George hoz kellett fordulnia támogatásért, hiszen amikor Angliából elindult, még nem sejtette, hogy anyagi forrásaival harminc szomjas tevét és felszerelésüket is finanszíroznia kell. – Ugyan már, semmiség – jelentette ki Staunton, amikor Laurence kötelezvényt akart cserébe adni. – Bizonyos vagyok benne, hogy ha minden rendben megy, ötvenezer fontot keresek

19

a maga utazásán. Csak attól tartok, egyenesen a halálba küldöm önöket. Laurence, ne haragudjon, hogy ilyen kellemetlen kérdést szegezek önnek, de van valami, ami azóta foglalkoztat, amióta indulni készülnek. Nem gondolt még arra, hogy a levél esetleg hamisítvány? Laurence döbbenten nézett rá. – Nem gondolt még arra – folytatta Staunton –, hogy a levélben megfogalmazott parancsokat még azelőtt adták, hogy az ön kínai sikereinek híre Angliába juthatott volna? Már ha egyáltalán eljutott oda a hír. Gondoljon csak bele, milyen hatása lett volna a tárgyalásokra, ha ön és Temeraire egyszerre csak minden magyarázat nélkül távoztak volna! Tolvaj módra kellett volna elhagyniuk az országot, ráadásul egy ekkora mértékű sértés minden bizonnyal háborút szült volna. Képtelen vagyok elhinni, hogy a minisztérium bármilyen okból ilyen utasításokat adna. Laurence elküldetett a levélért és Granbyért, majd közösen tanulmányozni kezdték a keletre néző ablakokon betűző erős napfényben. – Ugyan nem vagyok szakértője az ilyesféle dolgoknak, de szerintem ez Lenton kézírása – mondta bizonytalanul Granby, és visszaadta a levelet. Laurence is hasonlóan gondolta a vékony, kissé reszketeg kézírás alapján, csakhogy – bár ezt nem árulta el Stauntonnak – az ilyen kézírás a reptetők között nem számított ritkának. Ők ugyanis hétéves korukban kezdték a szolgálatot, a legígéretesebbek pedig tízéves korukra már futárok lettek, így a gyakorlati kiképzés miatt az elméleti tanulmányaikat erősen elhanyagolták. Saját fiatal kadétjai is sokat morgolódtak amiatt, hogy Laurence ragaszkodott hozzá: rendesen tanulják meg a szépírást és a trigonometriát. – Különben is, ki küldene ilyesmit? – kérdezte Granby. – A francia nagykövet, De Guignes előttünk hagyta el Pekinget, szerintem már félúton van Franciaország felé. És ő jól tudja, hogy a tárgyalásoknak már vége. – Lehetnek azonban a levél mögött kevésbé jól informált francia ügynökök is – mondta Staunton. – Sőt, ennél is rosszabb: olyanok, akik tudnak a sikereikről, és most megpróbálják csapdába csalni önöket. A sivatagi rablók igencsak szívesen fogadnak némi ajándékot annak fejében, hogy önöket megtámadják. Arról nem is beszélve, hogy van valami gyanús az üzenet időzítésében. Túlságosan is jókor jött: a Honvágy megsérült, önöket pedig nyilván bosszantja a kényszerű várakozás. – Hát az egyszer biztos, én nem csináltam belőle titkot, hogy minden tiltakozás és baljós előjel ellenére szívesen indulnék már – mondta Granby, amikor már a szállásuk felé sétáltak. A sárkány legénysége időközben vad készülődésbe fogott, amitől a tengerpart homokján mindenütt furcsa buckák magasodtak. – Lehet, hogy veszélyes, de hát nem kólikás csecsemők dajkálására fogadtak fel minket! A sárkányok pedig azért élnek, hogy repüljenek, és újabb kilenc hónap ücsörgés a parton és a sárkányfedélzeten kikezdené Temeraire repülési morálját. – Ahogy a fiúkét is, ha már eddig ki nem kezdte – morogta mogorván Laurence, ahogy a fiatal tisztek sürgés-forgását figyelte. Nem igazán tetszett nekik, hogy váratlanul újra munkára fogták őket, ez a szokásosnál lármásabb viselkedésükön jól látszott. – Allen! – szólt rá az egyikre Granby éles hangon. – Figyeljen oda jobban a hám szíjaira, ha nem akarja, hogy meglazuljon maga alatt! – A fiatal zászlós ugyanis nem csatolta be rendesen a repülőhámjának szíjait, amelyek most hosszan kígyóztak utána, szinte várva, kit gáncsolhatnak el. A földi legénység irányítója, Fellowes és a hámosok még mindig a repülő felszerelésen dolgoztak, ezt ugyanis csúnyán megrongálta a tűz. A szíjak jó része megkeményedett a sótól, megrohadt vagy elégett, ezért ki kellett cserélni. A csatok többsége deformálódott a hőtől, ezeket Pratt, a fegyvermester próbálta meg újra kikalapálni a parton hamarjában felállított kovácsműhelyben. – Egy pillanat, mindjárt kiderül – mondta Temeraire, amikor ráadták, hogy kipróbálja, és szúrós homokvihart kavarva ellökte magát. Egy kis kör után leszállt, és magyarázni kezdett. – A vállszíjat erősítsétek meg egy kicsit, a farhámot pedig vegyétek hosszabbra – mondta, de néhány kisebb állítás után elégedetten közölte, hogy megfelel. 20

Vacsora előtt levették Temeraire-ről a szíjakat. A sárkány elé egy jókora, nyárson sült bivalyt tálaltak, amelyhez nagy rakás zöld és piros paprikát sütöttek, valamint egy jó adag gombát, melyet Temeraire Capetown-ban kedvelt meg. Közben Laurence a saját embereit is vacsorázni küldte, maga pedig kievezett a Honvágyhoz, hogy elköltse utolsó vacsoráját Rileyval. A vacsora csöndes, de baráti hangulatú volt, alig ittak, és a végén Laurence átnyújtott néhány levelet, melyet anyjának és Jane Rolandnak címzett. A hivatalos leveleket már korábban átadta. – Hát akkor szerencsés utat – mondta Riley, miután a hajó oldaláig kísérte. A nap már alacsonyan állt, sőt, csaknem eltűnt a város házai mögött, mire Laurence kiért a partra. Temeraire éppen az utolsó csontokat szopogatta tisztára, és az emberek is kijöttek a szállásukról. – Minden rendben – mondta Temeraire, amikor újra felszerszámozták. Ezután a legénység is felmászott, és saját hámjaik karabinereit beakasztották Temeraire hámjába. Tharkay, aki állig begombolkozott, könnyeden mászott fel Laurence közelébe, Temeraire nyakának tövéhez. A madarára csuklyát húzott, és egy kis ketrecben a mellkasához szíjazta. A Honvágyról váratlanul ágyúdörgés hallatszott: a hivatalos üdvözlésre válaszul Temeraire örömteli üvöltést hallatott. A főárbocon feltűnt a zászlójel: kedvező szél. A sárkány összes izma és ina megfeszült, majd hatalmas levegőt vett, amelytől légkamrái kitágultak, azután felemelkedett. Alattuk a város és a kikötő keringve tűnt a semmibe.

21

2. fejezet Gyorsan, nagyon gyorsan haladtak, Temeraire igencsak megörült annak, hogy újra kinyújtóztathatja a szárnyait, és nem kell nála lassabb társaira várakoznia. Bár Laurence eleinte óvatosan irányította, Temeraire-en nyoma sem látszott a túlerőltetésnek. Sem izmai, sem válla nem forrósodott túl, így az első néhány nap után Laurence hagyta, hadd döntse el maga, milyen sebességgel szeretne haladni. Amikor időnként egy-egy megfelelő méretű város mellett leszálltak, csodálkozó és kíváncsi hivatalnokok sereglettek köréjük. Laurence-nek több alkalommal is fel kellett vennie a császár ajándékát: a súlyos, arany sárkányruhát, mert csak ettől hallgattak el a kérdezősködők, és úgy már senki sem kért tőlük okiratokat – csak hajlongtak és bólogattak. Laurence is egészen megszokta már egyéni gyártmányú zöld kabátját. Ezek után ahol lehetett, megpróbálták elkerülni a településeket: a Temeraire számára szükséges húst inkább pásztoroktól szerezték be, éjszakánként pedig elszigetelt templomokban és útszéli pavilonokban pihentek, sőt, egyszer még egy elhagyatott, beomlott tetejű laktanyában is leszálltak. Az épületnek már csupán a falai álltak, azok is csak félig, ők azonban összefűzhető sátraikból ponyvát rögtönöztek a romok fölé, tábortüzet pedig a beomlott tető gerendáiból raktak. – Észak felé kell mennünk, a Vutang mentén Lojangig – mondta Tharkay. Csöndes, magának való útitárs volt, aki általában csak ujjának egy mozdulatával jelezte a hámra erősített iránytűn, merre kell menniük, aztán hagyta, hogy Laurence adja ki az utasításokat Temerairenek. Aznap este azonban, Laurence kérésére a porba rajzolta, merre kell menniük. A tűz mellett ültek, és Temeraire érdeklődve figyelte őket. – Ott aztán nyugatnak fordulunk Hszien, a régi főváros felé. Az idegen hangzású nevek semmit sem mondtak Laurence-nek, ráadásul az ő hét különböző térképén hét különböző módon szerepeltek a nevek. Ezeket a térképeket Tharkay megvetéssel méregette, és nem volt hajlandó használni őket. Laurence azonban a nap és a csillagok állása alapján elég jól fel tudta mérni, milyen sebességgel haladnak. A városok és falvak sorra maradtak el mögöttük, miközben odalent gyermekek futottak Temeraire elsuhanó árnyéka után, integettek és kiáltoztak. Aztán kanyargó folyókat láttak, majd bal oldalon lassan hegyek emelkedtek ki a tájból. Oldalaikat zöld moha fedte, tetejükön pedig mozdulatlan felhőkorona ült, amely alól csak ritkán bukkantak ki a csúcsok. Ha sárkánnyal találkoztak, azok elkerülték őket, udvariasan lejjebb ereszkedtek, és utat engedtek a magasabb rangú Temeraire-nek. Csak egy kivétel volt, egy agár alkatú jáde sárkány: a császári udvar sárkánykövetei ugyanis olyan magasan repültek, ahol a többi fajta a hideg és a levegő hiánya miatt már egyébként sem tudott volna megmaradni. A kis sárkány örvendezve ereszkedett le hozzájuk: úgy csapongott Temeraire feje körül, mint egy apró kolibri, de aztán újra felemelkedett, és elsietett. Ahogy egyre északabbra jutottak, az éjszakák már nem voltak olyan fojtogatóan forrók, csupán kellemesen melegek, a vadászat és a gyűjtögetés pedig még akkor is bőséges zsákmánnyal kecsegtetett, amikor nem találkoztak vándorló nyájakkal. Amikor már csak egynapi repülésre voltak Hszientől, korábban megszakították utazásukat, és egy kis tó mellett táboroztak le. Vacsorára három szarvast húztak nyársra, s amíg sültek, az emberek a helyi parasztoktól vett kenyeret és gyümölcsöt kóstolgatták. Granby maga mellé ültette Rolandot és Dyert, és a tűz fényénél szépírást gyakoroltatott velük, miközben Laurence a trigonometriairományaikat bogarászta. Ez nem volt éppen könnyű, mivel a gyerekek a levegőben írták őket, 22

ahol a szél gyakran belekapott az írótáblába, de Laurence örömmel látta, hogy legalább már addig eljutottak, hogy az átfogók nem lettek rövidebbek a befogóknál. Amikor Temeraire-ről leszedték a hámot, egyből belevetette magát a kis tóba. A tavacskát minden oldalról hegyi patakok táplálták, az alját simára csiszolódott kavics borította. Igaz, így, augusztus középén kissé sekély volt, de Temeraire vizet locsolt a hátára, és lelkesen hancúrozott, pancsolt a kavicsokon. – Egészen felfrissültem! De azt hiszem, itt az ideje egy jó kis vacsorának! – jelentette ki, miután kikászálódott a vízből, és sóvár tekintettel a sülő szarvasok felé pillantott. A szakácsok azonban fenyegetően intettek felé óriás nyársaikkal: szerintük még nem volt kész a vacsora. Temeraire felsóhajtott, és mielőtt leült volna Laurence mellé a partra, megrázta a szárnyait, amivel kisebb záport fröcskölt a nyakukba, a tűz pedig sziszegve tiltakozott. – Igazán örülök neki, hogy nem vártunk tovább a parton. Sokkal jobb repülni, amerre csak tetszik, hosszú-hosszú mérföldeken át – jegyezte meg, és ásított egyet. Laurence lehorgasztotta a fejét. Angliában bizony nem lehetett így repülni: egy hét alatt oda-vissza bejárták volna a szigeteket. – Jólesett a fürdés? – váltott inkább témát. – Ó, nagyon, ezek a kavicsok igazán simogatóak voltak – mondta Temeraire szomorkásán. – Bár nem annyira, mint Mej. Lung Csín Mejjel, az elbűvölő birodalmi sárkánnyal Temeraire Pekingben ismerkedett meg, és Laurence már az indulás óta azon aggódott, hogy Temeraire titokban vágyódik utána. Ezt a váratlan megjegyzést azonban nem követte másik, és Temeraire hangja sem volt epekedő. Granby azonban ivás közben váratlanul felnyögött. – Édes istenem! – Majd felállt, és a többiek felé fordult. – Mr. Ferris! Mr. Ferris, szóljon, kérem a fiúknak, hogy öntsék ki azt a vizet, és inkább az egyik patakból merítsenek! – Temeraire! – kiáltott fel elvörösödve Laurence, amikor megértette, mi történt. – Igen? – nézett rá értetlenül Temeraire. – Miért, neked nem kellemesebb Jane-nel lenni, mint… Laurence sietősen felpattant. – Mr. Granby, kérem, szóljon az embereknek, hogy kész a vacsora! – mondta, és úgy tett, mintha nem hallaná ki Granby hangjából a visszafojtott nevetést. – Igenis, uram! – bólintott a tiszt, majd távozott. Hszien, az ország régi fővárosa igazán ősi település volt. Utcái a régi dicsőség visszfényét sugároztak, bár a széles úton döcögő szekerek és gyalogosok furcsán magányosnak tűntek, a városba vezető utakat pedig benőtte a gaz. Elrepültek néhány magas, árokkal körülvett, szürke téglás fal fölött. A pagodatornyok sötétek és üresek voltak, csupán itt-ott láttak néhány egyenruhás őrt és pár unatkozó, skarlátvörös sárkányt. Föntről nézve az utcák a várost úgy osztották részekre, mintha sakktábla volna. Rengeteg különféle templomot láttak, amelyek sokszor nem is illettek egymáshoz: a csúcsos minaretek szorosan a pagodatetős szentélyek mellett álltak. A sugárutakat vékony nyárfák és ősöreg, törékeny tűlevelű fenyőfák szegélyezték. Laurence-éket a város magisztrátusa mellett, a főpagoda előtti márványburkolatú téren fogadtak, ide gyűltek össze a város hivatalnokai, hogy meghajlással köszöntsék őket. Érkezésük híre megelőzte őket, valószínűleg a jáde futársárkány jóvoltából. A Vej folyó mellett, egy susogó búzatáblát vigyázó, öreg pavilonban látták őket vendégül. Forró tejlevest kaptak, és nyárson sült birkahúst, míg Temeraire számára három egész birkát sütöttek. Távozásukkor ünnepélyesen kettétörtek egy-egy fűzfaágat, amely a biztonságos hazatérést jelképezte. Három nappal később Tiensuj közelében szállták meg, olyan barlangokban, amiket vörös kőzetből vájtak ki. A falakról mosolytalan Buddhák néztek le rájuk: kezük és arcuk kidomborodott a falból, kőruhájukon nem ejtett gyűrődést az idő. A barlangok szájából látszott, hogy odakint esik az eső. Amikor továbbindultak, óriás alakok bámultak utánuk a kavargó ködben, ahogy a folyót, illetve mellékfolyóit követték a hegyek közé, néhol olyan keskeny hágókon

23

keresztül, hogy Temeraire kiterjesztett szárnnyal éppen csak átfért rajtuk. A sárkány nagyon élvezte a száguldozást. Itt minden ügyességére szüksége volt, hiszen szárnya szinte súrolta a lejtőkből ki-kiálló furcsa cserjéket. Ezt egészen addig folytatta, míg egy délelőtt az egyik hágóban egy váratlan szélroham belekapott a szárnyába, és csaknem nekicsapta a sziklás falnak. Temeraire ügyetlenül felrikoltott, de sikerült egy elkeseredett szárnymozdulattal félfordulatot tennie a levegőben, így csak a lába csapódott neki a függőleges falnak. A laza palás kőzet azonnal engedett, és a füves-bokros növényzet sem volt képes visszafogni a sárkány súlya alatt megcsúszó talajt. – Húzd be a szárnyad! – kiáltotta Granby a szócsövébe, mivel Temeraire ösztönösen megpróbált újra a levegőbe emelkedni, amivel csak azt érte volna el, hogy lezuhan. Így azonban, hogy csaknem teljesen behúzta a szárnyát, és csupán kis csapásokkal egyensúlyozott, esetlenül ugyan, de sikerült lecsúsznia a meredélyen, és a patakágyban keresztben megállt. Kifulladtan lihegett. – Szólj az embereknek, hogy letáborozunk – szólt oda gyorsan Laurence Granbynek, majd kiakasztotta karabinerjeit, és a hámot alig érintve, félig csúszva tette meg a jó hatméteres szakaszt a földig, és rögtön Temeraire fejéhez sietett. A sárkány lehajtotta a fejét, fodrai és nyúlványai meg-megremegtek, ahogy levegő után kapkodott. Remegett a lába, mégis tartotta magát, hogy a csüngők és a földi legénység le tudjon kászálódni róla. Az eszeveszett ereszkedés közben felvert, szürkés portól fulladozva, tántorogva hagyták el a helyüket az emberek. Bár még alig egy órája repültek, mindenki örült a pihenőnek: boldogan terültek el a poros, sárga füvű parton. – Biztos, hogy sehol sem érzel fájdalmat? – kérdezgette aggodalmasan Laurence, miközben Keynes motyogva vizsgálgatta a sárkány vállízületeit. – Nem, jól vagyok – mondta Temeraire inkább szégyenkező, mintsem fájdalmas hangon, bár örült, hogy lábait megmártóztathatja a patakban. Amikor pedig kiemelte őket, az emberek megtisztították, és kipiszkálták a karmai mellett lévő, megkeményedett bőr alá ragadt koszt és kavicsokat. Ezután lehunyta a szemét, és szundikált egyet; egyáltalán nem úgy nézett ki, mint aki indulni akar. –Tegnap bőségesen belaktam, nem vagyok nagyon éhes – mondta, amikor Laurence felvetette, hogy elmennének vadászni. – Inkább alszom egyet. Néhány órával később azonban visszatért Tharkay – már ha visszatérésnek lehet nevezni, hogy előkerült, ugyanis senki nem vette észre, mikor ment el –, és hozott neki egy tucatnyi kövér nyulat, amiket a madarával fogott. Ez normál körülmények között csupán pár falásra lett volna elég, a kínai szakácsok azonban sós disznózsírral, répával és némi friss zöldséggel feldúsították a sült húst, így Temeraire jót étvággyal felfalta őket, amivel egyszersmind meg is hazudtolta korábbi kijelentését. Még másnap reggel is a szokásosnál visszafogottabban viselkedett. Felágaskodott a hátsó lábára, nyakát kinyújtotta, amennyire csak tudta, és nyelvét a levegőbe nyújtva megpróbálta meghatározni, milyen szél fúj. Utána akadékoskodott egy kicsit a hám miatt, de nem tudta pontosan megmondani, mi zavarja, mindenesetre elég hosszú ideig kellett igazgatni. Aztán szomjas lett, ám az éjszaka folyamán a víz túlságosan sárossá vált ahhoz, hogy ihasson belőle, így az embereknek kis gátat kellett építeniük, hogy az ott megálló, mélyebb vízből ihasson. Laurence már-már azon gondolkodott, hogy a baleset után azonnal tovább kellett volna menniük, amikor Temeraire hirtelen kijelentette: – Jó, hát akkor induljunk és abban a pillanatban, hogy mindenki a hátán volt, a levegőbe emelkedett. Ott, ahol Laurence ült, jól tapintható volt a vállízület feszültsége, de már rövid idő múlva feloldódott. Temeraire mégis sokkal óvatosabban röpült tovább, és a hegyek között végig lassan haladt. Három nappal később elérték a Sárga-folyót, ami azonban annyira tele volt hordalékkal, hogy inkább látszott sárnak, mint víznek. Felszíne sötétbarnásan csillogott, a zöldellő partokról pedig mindenhol kisebb-nagyobb fűcsomók szakadtak a vízbe. Az egyik folyami bárkáról nyersselymet kellett venniük, hogy ivás előtt átszűrjék rajta a folyó vizét, de még így is kellemetlen, sáros íze volt a belőle főzött teának. 24

– Sosem hittem volna, hogy egyszer sivatagba fogok vágyakozni, de lassan úgy érzem, leborulnék a homokra, ha már ott lennénk – jegyezte meg Granby pár nap múlva. A folyót ekkorra már rég maguk mögött hagyták, a hegyek pedig váratlanul eltűntek, helyüket alacsonyabb dombságok és bozótos síkságok vették át. Vuvej melletti táborukból már látszott a barna sivatag. – Szerintem, ha valaki véletlenül leejtene Európát ebbe az országba, sosem találná meg újra. – Ezek a térképek teljesen hasznavehetetlenek – bólintott Laurence, majd sebességmérőjén ismét bejelölte a dátumot és megbecsülte az aznap megtett távolságot. Térképeik szerint lassan már Moszkvánál kellett volna tartaniuk. – Mr. Tharkay – fordult utána vezetőjükhöz, aki szintén odatelepedett a tűzhöz. – Elkísér holnap a tevevásárlásra? – Még nem vagyunk a Takla-Makánnal – felelte Tharkay. – Ez még csak a Góbi, itt nincs szükségünk tevékre. A széle mentén haladunk majd, lesz elegendő víz. Viszont nem ártana némi húst venni a következő pár napra – tette hozzá. Társai megrökönyödését észre sem vette. – Szerintem egy sivatag egy útra bőven elég – morogta Granby. –Ha ilyen sebességgel haladunk, legfeljebb karácsonyra érünk Isztambulba, vagy még később. Tharkay összeráncolta a homlokát. – De hát több mint ezer mérföldet tettünk meg két hét alatt! Nem lehet elégedetlen a sebességgel! – Ezzel bemászott a sátorba, hogy átnézze a készleteiket. – Persze, nagyon gyors, de ez nem vigasztalja azokat, akik otthon várnak – jegyezte meg kesernyésen Granby, amikor azonban Laurence meglepetését látta, elvörösödött kissé. – Elnézést, hogy ilyen mogorva vagyok, csakhogy anyám és bátyáim Newcastle-upon-Tyneban élnek. A városka az edinburgh i és a middlesbrough-i búvóhelyek között helyezkedett el félúton, ráadásul Nagy-Britannia széntermelésének egyik központja volt: ha Bonaparte úgy határozna, hogy végigbombázza a sziget partját, kitűnő célpontot nyújtana, mivel a Repülő Hadtest nem tudna ilyen hosszú partszakaszt védeni, csak ha nagyon elaprózzák erőiket. Laurence némán bólintott. – Sok testvéred van? – kérdezte Temeraire, akit nem tartott vissza az etikett, nem úgy, mint Laurence-t, aki nem kíváncsiskodhatott. Granby azelőtt sosem beszélt a családjáról. – Milyen sárkányokkal szolgálnak együtt? – A testvéreim nem reptetők – mondta Granby, majd kihívó arccal hozzátette: – Apám szénkereskedő volt, két bátyám pedig a nagybátyám üzletét viszi tovább. – Miért, szerintem az is érdekes munka – felelte őszinte együttérzéssel Temeraire, mivel ő nem értette meg, amit Laurence azonnal felfogott: Granby anyja özvegyen maradt, nagybátyjának pedig minden bizonnyal voltak saját fiúgyermekei, így Granbyt valószínűleg azért küldték a hadtestbe, mert nem tudták eltartani. A hétéves fiú után csak egy alacsony összeget kellett fizetni, mégis szakmát adhattak a kezébe – még ha nem is volt igazán tiszteletreméltó a szakma –, így családja megtakaríthatta eltartásának és neveltetésének a költségeit. Ráadásul a Haditengerészettől eltérően itt nem volt szükség sem befolyásra, sem családi kapcsolatokra; éppen ellenkezőleg, a hadtest állandó létszámhiánnyal küzdött. – Biztos vagyok benne, hogy ágyúnaszádok állomásoznak arrafelé – mondta Laurence témát váltva. – Valamint azt is hallottam, hogy Congreve röppentyűket akarnak bevetni a légibombázások ellen. – Nem is rossz ötlet. Ha mi magunk felgyújtjuk a várost, akkor a franciáknak már nem lesz okuk a támadásra – próbálkozott Granby egy tréfával, de hamarosan kimentette magát, és takarójával elvonult aludni a pavilon egyik sarkába. Öt nappal később Csiajü Kapujához értek. Az elhagyatott területen álló magányos várat sárga téglából építették, amit talán épp abból a homokból égettek, aminek közepén az épület magaslott. Külső falai kétszer olyan magasak voltak, mint Temeraire, és hatvan centi vastagok: ez volt az utolsó helyőrség Kína központi része és a nyugati, nem túl régen elfoglalt tartományok között. Az őrök rosszkedvűek és kelletlenek voltak, de még így is sokkal inkább

25

katonának néztek ki, mint azok a boldogan vigyorgó újoncok, akikkel Laurence a korábbi helyőrségekben találkozott. Bár csupán néhány rossz és elhanyagolt muskétájuk volt, bőrhüvelybe dugott kardjaikon a hosszú használat fénye csillogott. Gyanakodva szemlélték Temeraire nyakfodrát, mintha attól tartottak volna, hogy csalás áldozatai lettek, amikor azonban egyikük megtapogatta a sárkány egyik tüskéjét, Temeraire elveszítette a türelmét, és rájuk mordult. Ekkor kicsit óvatosabbak lettek, mégis ragaszkodtak hozzá, hogy átnézzék a csoport csomagjait, és hosszasan tanakodtak Laurence egyik szerzeménye fölött, amelyet nem akart a Honvágyon hagyni, hanem inkább magával hozott: a csodálatos, vörös vázát, amelyet még Pekingben vásárolt. Egy hatalmas könyvet vettek elő, annak a kódexnek egy részletét, amely az ország külkereskedelmét szabályozta, és először maguk között, majd Tharkayt is bevonva azon kezdtek vitatkozni, hogy Laurence miért nem adja át a vásárlást igazoló nyugtát – ami persze sosem volt a birtokában. Végül Laurence elveszítette a türelmét. – De hát apám ajándéka lesz, az isten szerelmére, nem kereskedni akarok vele! Amikor lefordították nekik, végre megenyhültek. Laurence szigorú arccal figyelte, ahogy visszacsomagolják: nem akarta most elveszíteni, amikor már túlélt egy tüzet és közel háromezer mérföldnyi utazást. Úgy vélte, ezzel az ajándékkal talán sikerül elfogadtatnia a császári örökbefogadást Lord Allendale-lel, aki közismert műgyűjtő. Az apja ugyanis bizonyosan dühbe gurul, ha a hír a fülébe jut, hiszen már annak sem örült, amikor Laurence beállt a hadtestbe. A vizsgálat egészen kora délelőttig elhúzódott, de egyikük sem akart még egy éjszakát eltölteni ezen a kietlen helyen, amely valaha oly sok örömteli találkozás színhelye volt: karavánok induló- és érkezőhelye. Most már csak azok a száműzöttek álltak meg itt, akiknek el kellett hagyniuk az országot, és ez rányomta bélyegét a helyőrség hangulatára is. – Még a nagy meleg előtt Jümenbe érhetünk – mondta Tharkay, miközben Temeraire nagyot ivott a helyőrség kútjából. Az egyetlen kijáraton át hagyták el a várat: a hatalmas alagút a belső udvarból indult, és végigfutott az egész homlokzati fal alatt. Az alagutat nem túl sűrűn elhelyezett, halvány, villogó fényű lámpások világították meg, a falakat szinte mindenhol tinta borította, illetve helyenként sárkánykarmok nyoma: indulás előtti utolsó, szomorú üzenetek voltak ezek, könyörgő és a hazatérésért esdeklő imádságok. Nem mindegyik volt régi: az alagút vége felé friss bevésések virítottak a kifakult betűk fölött, mire Temeraire megállt, és csöndesen felolvasta az üzenetet Laurence-nek. Tízezer li köztem és a sírod között, Tízezer li, de még mennem kell tovább. Kitárom szárnyam, és kilépek a gyilkos napra. A sötét folyosó homálya után a nap tényleg gyilkosnak tűnt. A föld száraz volt, és repedezett, homok és apró kavics borította. Amikor már mindannyian kint voltak, a két kínai szakács, akik az elmúlt éjjel igencsak szomorúnak tűntek – bár az utazás folyamán honvágynak még a nyoma sem látszott rajtuk –, távolabb sétáltak tőlük, felvettek egy-egy kavicsot, és az erőd falának dobták. Laurence igencsak furcsának találta ezt az ellenségességet. Csing Csaó köve visszapattant a falról, de a másik kő, Kung Szué megcsúszott a falon, és a meredek lejtőn a fal aljába csúszott. Erre a szakács ijedten levegő után kapkodott, majd azonnal Laurence-hez sietett, és hevesen mentegetőzni kezdett. A szavak értelmét Laurence még sekélyes kínai tudása ellenére is ki tudta venni: nem akar tovább jönni velük. – Azt mondja, hogy mivel a kavicsa nem pattant vissza, az azt jelenti, hogy sosem fog viszszatérni Kínába – fordította Temeraire, miközben a másik szakács, Csing Csaó már a fűszereit és a lábosait adogatta fel a sárkányra, hogy tegyék a többi felszerelés közé. Az eredmény őt épp annyira nyugtatta meg, amennyire Kung Szut kétségbe ejtette. – Ugyan már, ez csupán légből kapott babona – mondta Laurence Kung Szunak. – Maga biztosított engem afelől, nem bánja, hogy itt kell hagynia Kínát, én pedig előre kifizettem hat 26

hónapi bérét. Most nem várhatja el, hogy a visszaútját is fizessem, amikor alig egy hónapja dolgozik nekem, ráadásul a szerződést is fel akarja bontani! Kung Szu erre tovább szabadkozott. Elmondta, hogy a pénzt otthon hagyta az anyjánál, akinek rajta kívül se barátja, se támasza, bár Laurence maga is találkozott a tagbaszakadt, de határozott asszonnyal, aki tizenegy másik fiával együtt jött ki Makaóban Kung Szu búcsúztatására. – Hát legyen – mondta végül Laurence. – Adok magának némi pénzt, amivel visszaindulhat, mégis jobban tenné, ha velünk jönne. Szörnyen hosszú időbe telik majd a hazaút a szárazföldön, a költségeket nem is számítva, és biztos vagyok abban, hogy végül megbánja majd, amiért így döntött. – Az igazat megvallva, Laurence inkább küldte volna haza Csing Csaót, aki sokkal veszekedősebb volt társánál, és állandóan a földi legénységet szidta kínaiul, amiért szerinte nem bántak elég elővigyázatosan a felszerelésével. Laurence hallotta, hogy néhányan közülük már megkérdezték Temeraire-t egyik-másik kifejezés jelentéséről, hogy megtudják, mit kiabál rájuk, Laurence pedig gyanította, hogy Csing Csaó megjegyzései nem éppen kedvesek, így a helyzet várhatóan csak romlani fog. Kung Szu elbizonytalanodott. – Talán csak azt jelenti ez a jel, hogy annyira megszereti majd Angliát, hogy inkább ott telepszik le – ütötte tovább a vasat Laurence. – De bárhogy legyen is, biztos vagyok benne, hogy nem szabad megrémülni az ómenektől. Az ember nem kerülheti el a sorsát. – Ez a megjegyzése meggyőzte Kung Szut, aki rövid gondolkodás után mégiscsak felkapaszkodott a sárkányra. Laurence a helyzet nevetségessége miatt megcsóválta a fejét, és Temeraire-hez fordult. – Micsoda badarság! – Hát igen – felelte Temeraire egy kissé bűntudatosan, és úgy tett, mintha eddig nem egy derékig érő kővel szemezett volna, amit ha a falnak dobott volna, bizonyára kitör a pánik a védők között, mert azt gondolják, hogy tüzérségi tűz alá vették őket. – Ugye visszatérünk majd valamikor, Laurence? – kérdezte vágyakozva. Ő nemcsak azt a néhány, magához hasonló éteri sárkányt hagyta itt, akik egyedüli rokonai voltak, hanem a császári udvar kényelmét és a kínai rendszer szabadságát is, amelyet az itteni sárkányok olyan magától értetődőnek tartottak: azt, hogy őket is szinte emberként kezelik. Laurence számára Kína nem jelentett ilyen vonzerőt. Számára inkább az aggódást és a veszélyt jelentette, a külpolitika mocsaras talaját, és – ha őszinte akart lenni magához – egy jó adag irigységet is. Egyáltalán nem volt kedve visszatérni. – Ha vége lesz a háborúnak, akkor jövünk, amikor csak akarod – mondta azonban csöndesen, és egyik kezét Temeraire lábára tette, hogy megnyugtassa. Közben a legénység befejezte a pakolást, és felkészült a repülésre.

27

3. fejezet Tunhuang zöld oázisát hajnalban hagyták el. A tevék kolompjai panaszosan csörömpöltek, ahogy az állatok vonakodva elindultak a dűnehalmok felé. Bozontos, lapos talpuk összetaposta a dűnék addig éles széleit, amely mintha a napsugarat is feldarabolta volna: a dűnesorok olyanok voltak, mint a tintaceruzával rajzolt óceán, ahol a hullámok egyik fele teljesen világos, míg a másik sötét árnyékba burkolózik, igaz, ez esetben a tinta a homok karamellszínében pompázott. A karavánutak sorra ágaztak el először észak, majd dél felé, az útkereszteződéseket csonthalmok jelezték, melyek tetejére tevekoponyát helyeztek. Tharkay délnek fordította a vezérteve fejét, mire az egész sor engedelmesen ballagott utána: a tevék tudták, mit kell tenniük, még ha gyakorlatlan lovasaiknak fogalmuk sem volt róla. Temeraire úgy lépkedett utánuk, mint egy óriásira nőtt terelőkutya: annyira távol ugyan, hogy ne ijessze meg őket, mégis elég közel, hogy egyiket se engedje visszafordulni. Laurence felkészült a szörnyű hőségre, de a sivatag északi részén még nem volt annyira meleg. Igaz, délre már mindenki átizzadt, egy órával naplemente után azonban már vacogtak, éjjel pedig fehér dér futotta be a vizestömlőket. A sólyom barna pöttyös gyíkokon és apró rágcsálókon élt, amelyekből az emberek csupán a kövek alatt eltűnő árnyékokat látták, Temeraire pedig naponta eggyel csökkentette a tevék számát. Az emberek vékony, szárított hússzeleteken éltek, amiket órákig lehetett rágni, illetve keserű teán, amit egy rossz ízű, de tápláló, pirított bogyókkal ízesített zabkásába kevertek. A tömlőkből csak Temeraire ivott, az emberek saját kulacsaik tartalmát fogyasztották, amiket pár naponta apró, bűzös, sokszor enyhén sós vizű kutakból vagy sekély, rohadó gyökerű tamariszkusszal benőtt tavacskákból töltöttek újra. A sárga víz keserű volt, és tömény, ráadásul még forralva is csaknem ihatatlan. Laurence és Temeraire minden reggel felvitték Tharkayt egy körre, hogy kifigyeljék a tevekaraván előtt álló utat, és eldöntsék, melyik a legjobb irány, bár a láthatárt mindig remegő köd torzította, és így nem láttak el messzire. A délre fekvő Tien-san úgy lebegett előttük, mint egy elmosódott délibáb, mintha a kékes hegyek nem is a földből nőttek volna ki, hanem a levegőben gyökereznének. – Milyen magányosnak látszik – jegyezte meg Temeraire, bár a repülést élvezte. A nap heve ugyanis különösen elevenné tette, sőt valamilyen módon még a légzsákjaira is hatással volt, amelyek segítségével a sárkányok repülni tudtak: szinte erőfeszítés nélkül volt képes a levegőben lebegni. Ő és Laurence gyakran megálltak napközben. Ilyenkor Laurence olvasott neki, vagy Temeraire próbálkozott a versírással. Ezt a szokást Pekingben vette fel, mivel ott a versírást illendőbbnek tartották egy éteri számára, mint a háborúzást. Amikor aztán a nap lejjebb sülylyedt, felszálltak, és a karaván után siettek: a tevék kolompjának zaja még szürkületkor is könnyen odavezette őket. – Uram – szólította meg őket Granby, aki futva közeledett a leszálló sárkány felé. – Az egyik ember eltűnt. A szakács. Ekkor újra felszálltak, hogy megkeressék, de a szerencsétlennek még csak nyomát sem látták: a szél gondoskodott róla, hogy a tevenyomok olyan gyorsan tűnjenek el, ahogy keletkeztek, és a sivatagban, aki tíz percre elmaradt, örökre elmaradt. Temeraire alacsonyan szállt, hogy hallhassa a teve kolompját, de hasztalan: az éjszaka gyorsan leszállt, és a dűnék egyre nyúló árnyéka végül sötétségbe vonta az egész síkságot.

28

– Már semmit sem látok, Laurence – mondta Temeraire szomorúan. A csillagok már felragyogtak az égen, és a holdnak csupán vékony sarlója látszott. – Majd holnap újra megpróbáljuk – mondta Laurence, hogy megnyugtassa, de igazából nem reménykedett. A sátrak mellett szálltak le, és ahogy a többiek várakozón köréjük gyűltek, leszállás közben némán megrázta a fejét. Örömmel elfogadott egy csésze sűrű teát, aztán a tábortűznél felmelegítette átfázott kezét és lábát. – A teve a nagyobb veszteség – mondta Tharkay, és megvonta a vállát. Szavai kegyetlennek hangzottak, de igazak voltak, Csing Csaó ugyanis senkinek sem volt szimpatikus. Még földije, Kung Szu is, akivel pedig régóta ismerték egymást, csak sóhajtott egyet, aztán odavezette Temeraire-t a rá váró sült tevéhez, amelyet aznapra egy tealevéllel belelt gödörben sütött meg, hogy az ízét kissé változatosabbá tegye. Az a pár oázis, amelyet útjuk során kereszteztek, igencsak szomorú hely volt. Az emberek nem voltak ugyan barátságtalanok, csak furcsállták az idegeneket, a piacokon is lustán, lassan járt az idő, a kis, kerek sapkákat viselő, fekete ruhás férfiak kíváncsian méregették őket, miközben az árnyékban pipáztak és a csípős teát kortyolgatták. Tharkay néha váltott velük néhány szót kínaiul vagy más nyelven. Az utcák siralmas állapotban voltak, sokat befújt a homok, az utakba pedig mély nyomokat vájtak az ősi, szöggel kivert szekérkerekek. Laurenceék mandulát és szárított gyümölcsöt vásároltak tőlük, főleg aszalt sárgabarackot és szőlőt, megtöltötték tömlőiket a tiszta, mély kutakból, majd továbbálltak. A tevék már kora hajnalban nyögni kezdtek. Ez volt az első figyelmeztető jel, és mire az őrség felkeltette Laurence-t, már a csillagok sem látszottak az alacsonyan szálló ködtől. – Adjanak Temeraire-nek enni és inni: ez jó ideig eltarthat – mondta Tharkay. A földi legénység két tagja levette kettő lapos hordó tetejét, majd a hideg, nedves fűrészport lekotorták a bennük lapuló bőrtömlőkről. Temeraire lehajtotta a fejét, hogy a jeges vizet a szájába tudják tölteni, s mivel már két hét gyakorlat állt mögötte, egy csepp sem ment mellé: szorosan becsukta a száját, aztán felemelte a fejét, és nyelt egy nagyot. A terhétől megkönynyebbült teve szemet forgatva próbált meg harcolni az ellen, hogy társaitól elválasszák, de hiába: Pratt és társa mindketten jól megtermett férfiak voltak. A sátrak mögé vonszolták, ahol Kung Szu egy késsel átvágta a torkát, majd a vért felfogta egy nagy tálban. Temeraire egykedvűen látott neki: már igencsak unta a tevehúst. A többi tizenötöt azonban fedél alá kellett vinni, így Granby befogta a szárnysegédeket és a zászlósokat, amíg a földi legénység felállította a sátrakat. Eddigre már finom por kavargott a dűnék fölött, csípte kezüket és arcukat, bár felhajtottak gallérjukat és maguk köre tekerték sáljaikat, hogy legalább a szájukat és az orrukat védjék. A vastag, szőrmével bélelt sátrak, amelyeknek a hideg éjszakákon annyira örültek, most fojtogatóan forrók lettek, ahogy a tevéket kínnal-keservvel behajtották, de még a Temeraire fölé emelt vékony bőrsátorban is kis híján megfulladtak. De aztán rájuk tört a porvihar. A dühös, sziszegő hang semmiben sem hasonlított az esőre, és szünet nélkül verte a sátor bőrfalát. Nem lehetett nem tudomást venni róla: a zaj újra és újra felerősödött, néha üvöltés volt, majd susogás, aztán újra üvöltés, így csak rövid, nyugtalan álomba merülhettek. Az arcokon egyre jobban tükröződött a kimerültség. A sátorban nem mertek sok lámpást gyújtani, így amikor a nap lement, Laurence csaknem teljes sötétségben ült Temeraire feje mellett, és hallgatta a szél üvöltését. – Vannak, akik szerint a karaburán a gonosz lelkek műve – szolalt meg Tharkay a sötétben. Éppen a madara számára készített új lábbéklyókat bőrből. A sólyom, fejét a válla közé húzva, csöndesen gubbasztott a kalitkájában. – Hallani is lehet a hangokat, ha valaki figyel rájuk – tette hozzá, és valóban olyan hangok hallatszottak a szélből, mintha valaki idegen nyelven mormogna és panaszkodna. – Nem értem, mit mondanak – mondta Temeraire. Ő egyáltalán nem ijedt meg a gonosz lelkektől, sőt, érdeklődve hallgatta a szelet. – Milyen nyelven beszélnek?

29

– Se nem ember-, se nem sárkánynyelven – felelte komolyan Tharkay. A zászlósok a fülüket hegyezték, míg az idősebbek úgy tettek, mintha őket nem érdekelné a dolog, Roland és Dyer azonban tágra nyílt szemmel másztak közelebb. – Azok viszont, akik túl sokáig hallgatják őket, megzavarodnak és eltévednek. Soha nem találja meg őket senki, csak tisztára sikált csontjaik figyelmeztetik a többi utazót. – Aha – morogta hitetlenkedve Temeraire. – Szeretném látni azt a démont, ami csak úgy bekapna engem – mondta, és igaza is volt, hiszen ekkora feladatra csak egy kiemelkedően gonosz lélek lehetett volna képes. Tharkaynek megrándult a szája széle. – Ezért nem mernek zavarni minket: a hozzád hasonló hatalmas sárkányok igencsak ritka vendégek a sivatagban. – Erre az emberek közelebb húzódtak Temeraire-hez, és többé senki sem említette, hogy ki szeretne menni. – Te már hallottál arról, hogy vannak olyan sárkányok, akiknek saját nyelvük van? – kérdezte halkan Temeraire Tharkaytől egy kicsit később, amikor már majdnem mindenki elszunnyadt. – Én mindig azt hittem, hogy a nyelvet az emberektől tanultuk. – A durzagi nyelv sárkánynyelv – felelte Tharkay. – Olyan hangok vannak benne, amiket az emberek nem képesek kiejteni: a ti szerveitek könnyebben utánozzák a mi hangjainkat, mint fordítva. – Ó! És megtanítasz rá? – kérdezte lelkesen Temeraire, az éteri sárkányok ugyanis – más sárkányoktól eltérően – kikelésük, sőt, gyermekkoruk után is könnyen tanulnak nyelveket. – Nem sok értelme lenne – felelte Tharkay. – Csak a hegyekben beszélik: a Pamírban és a Karakorumban. – Az nem baj – vágta rá Temeraire. – Nagyon jól jön majd, ha újra Angliában leszünk, Laurence, a kormány ugyanis nem mondhatja ránk, hogy csak állatok vagyunk, ha saját nyelvünk is van? – tette hozzá, és kérdőn Laurence-re pillantott. – Ilyet egyébként sem mondana semmilyen értelmes ember… – kezdett volna bele Laurence, de Tharkay horkantva felnevetett. – Éppen ellenkezőleg! – vágta rá. – Ha valaki nem az angolt beszéli, azt már csaknem állatnak nézik, de legalábbis a figyelmükre méltatlan teremtménynek. Jobban teszed, ha inkább egy emelkedettebb beszédstílussal próbálkozol – folytatta, de az utolsó szavakat már más hangon mondta: a felső osztálybeliek között divatos módon húzta el a szavakat. – De hát ez igen furcsa beszédstílus – mondta kételkedve Temeraire, miután maga is megpróbálta néhányszor utánamondani a mondatot. – Egyébként is nagyon különös, hogy az számít, ki hogyan mondja a szavakat, és azt hiszem, nem kis fáradságba kerülne mindegyiket újra megtanulnom. Vagy talán béreljen az ember tolmácsot, aki megfelelően beszél helyette? – Pontosan, ezeket hívják jogásznak – vágta rá Tharkay, és csöndesen felnevetett. – Én a lehető leghatározottabban ellenzem, hogy ezt a beszédstílust felvedd – mondta Laurence szárazon, miközben Tharkay még mindig mulatott magában. – Ezzel csak néhány Bond Street-i figurát tudnál elkápráztatni – persze csak ha nem futnak világgá, amikor meglátnak. – Ez így van. Éppen ezért jobban teszed, ha inkább Laurence kapitányt tekinted példaképednek – mondta Tharkay, és biccentett. – Egy úriembernek így kell beszélnie. Biztos vagyok abban, hogy ezzel bármelyik hivatalnok egyetértene. Az arca nem látszott a homályban, de Laurence úgy érezte, mintha gúnyolódna rajta. Igaz, talán nem rosszindulatból tette, Laurence-t mégis zavarta. – Látom, ön alaposan tanulmányozta ezt a témát, Mr. Tharkay – mondta kissé hűvösen. Tharkay vállat vont. – A szükség nagy úr, és elég keménykezű is – mondta. – Rájöttem, hogy az emberek könynyedén átsiklanak a jogaim felett, ha egy ennyire magától értetődő kifogást találhatnak arra, hogy lerázzanak. Gondolom, te sem fogod túl gyorsnak találni az eljárást – fordult Temeraire felé –, amikor megpróbálsz a jogaidért küzdeni: a hatalommal és előjogokkal bíró emberek nem szívesen osztják meg ezeket másokkal. 30

Nem volt ez semmivel sem több annál, mint amit Laurence Temeraire-nek többször is elmondott, de a Tharkay szavai mögött álló cinizmusból kihallatszott a keserű igazság, és ez még meggyőzőbbé tette a szavait. – De hát nem értem, miért ne akarnának igazságosak lenni – mondta Temeraire, de immár sokkal bizonytalanabbul és aggodalmasan, és Laurence ráébredt, hogy nem szeretné, ha Temeraire túlságosan a szívére venné Tharkay intelmeit. – Mert az igazságosság költséges dolog – felelte Tharkay. – Azért van belőle olyan kevés, és az is csak azok számára, akiknek van elég pénzük és befolyásuk, hogy megengedhessék maguknak. – Talán a világ bizonyos részein ez a helyzet – szólt közbe Laurence, aki nem bírta tovább de istennek hála, Nagy-Britanniában a törvény uralkodik, és a törvény nem engedi, hogy a hatalommal bíró emberekből zsarnokok legyenek. – Vagy felosztja a zsarnokságot több személy között – felelte Tharkay. – Nem hiszem, hogy a kínai rendszer bármennyivel is rosszabb lenne: egy zsarnok sem tud egy bizonyos szintnél több gonoszságot elkövetni, és ha tényleg annyira elvetemült, le lehet taszítani a trónról. Míg száz parlamenti képviselő együtt képes ugyanakkora gonoszságra, sőt, nagyobbra is, eltávolítani mégis nehezebb őket. – És hová tenné ezen a skálán Bonapartét? – tudakolta Laurence, aki már túlságosan felháborodott ahhoz, hogy az udvariasságra is ügyelni tudjon. Egy dolog, amikor a korrupció ellen tiltakozik valaki vagy igazságos reformokat sürget, és egy másik, amikor a brit rendszert az abszolút elnyomáshoz hasonlítja. – Mint férfit, mint államfőt, vagy mint kormányzati rendszert? –kérdezte Tharkay. – Lehet, hogy Franciaországban nagyobb az igazságtalanság, mint másutt, én azonban nem hallottam róla. Igaz, kissé naiv ötlet, hogy valaki a nemesekkel és a gazdagokkal szemben legyen igazságtalan, és a köznépet pártolja, de nem feltétlenül rosszabb; és nem feltétlenül tart túl hosszú ideig. Ami a többit illeti, a maga megítélésére bízom, uram, kit vinne inkább magával a harcba: György királyt vagy a korzikai káplárt? – Inkább Lord Nelsont – felelte Laurence. – Nem hiszem, hogy valaha is megvádolták volna azzal, hogy Bonaparténál kevésbé szereti a dicsőséget, mégis, zsenijét országa és királya szolgálatába állította, kegyesen elfogadta a mások által adott kitüntetéseket, és nem próbálta magát uralkodóvá tenni. – Egy ilyen ragyogó példa minden ellenérvet elhallgattat, így szégyenkeznem kell, ha túlságosan kiábrándítóan nyilatkoztam volna. – Most jól látszott Tharkay félmosolya: kint világosabb lett valamennyire. – Azt hiszem, a vihar kis szünetet tart. Megyek, megnézem a tevéket. – Ezzel egy darab vásznat tekert néhányszor a feje köré, szorosan fejébe húzta a kalapját, felhúzta kesztyűjét és köpenyét, majd lehajolva kisietett a sátorlapok között. – Laurence, a kormánynak muszáj figyelnie ránk, mivel nagyon sok sárkány van – mondta Temeraire nyomatékosan. Amint Tharkay kilépett a sátorból, azonnal rátért az őt érdeklő problémára. – Figyelni fognak – vágta rá Laurence gondolkodás nélkül, mivel még mindig füstölgött mérgében. A következő pillanatban azonban meg is bánta, Temeraire ugyanis készségesen lemondott a kételkedésről, és lelkesen mondta: – Biztos vagyok benne, hogy így lesz. – Ezzel az előző párbeszéd összes haszna, ami várakozásait csökkenthette volna, elveszett. A vihar még egy napig eltartott, és olyan heves volt, hogy idővel lyukakat vájt a bőrsátorba is. Belülről ugyan megpróbálták a lehető legjobban kijavítani, de a por mégis beszivárgott a réseken, bele a ruhájukba, az ételükbe, és kellemetlenül csikorgott a foguk alatt, amikor a hideg szárított húst rágták. Temeraire fel felsóhajtott, és időnként megremegtette a bőrét, mire kis homokpatakok indultak el válláról a földre, amitől lassan a sátor alja is úgy nézett ki, mint a sivatag.

31

Laurence nem tudta, mikor ért véget a vihar: amikor végre beköszöntött az áldott csend, napok óta először mindannyian mély álomba merültek, és csak akkor ébredtek fel, amikor a sólyom odakint elégedetten felrikoltott. Amikor kitámolyogtak a sátorból, láttak, hogy egy teve tetemét marcangolja. A tetem a tábortűz maradványán feküdt kitört nyakkal, bordakosarát már félig megtisztította a homokvihar. – Az egyik sátor nem bírta ki – szólalt meg mögötte Tharkay. Laurence-nek kellett egy kis idő, mire megértette, mit is jelent ez számukra: megfordult, és a nyolc, még élő tevére nézett, amelyek egy kisebb halom takarmány körül álldogáltak. Lábuk még merev volt a hosszú mozdulatlanságtól. A sátor, amely menedéket adott nekik, még állt, bár kissé megdőlt, és egyik oldalát részben befedte a homok. A másik sátornak nyoma sem volt, helyén csupán két, mélyen bevert vascövek látszott, körülöttük néhány barna bőrfoszlány, amely megmeglebbent a szélben. – Hol a többi teve? – kérdezte Laurence növekvő ijedtséggel. Azonnal felszálltak Temeraire-rel, míg az emberek szétszéledtek a szélrózsa minden irányába a tevék után, de hiába: az erős szél minden nyomot eltakarított, még a tetemeknek sem volt semmi nyoma. Délre feladták a keresést, és rosszkedvűen tábort bontottak. Hét teve elveszett a tömlőkkel együtt. A lehetséges következmények súlyosan nehezedtek rájuk. – Tudunk venni újakat Cherchenben? – kérdezte fáradtan Laurence Tharkaytől, és kezével végigtörölt a homlokán. Emlékei szerint a városban, amelyet három napja hagytak maguk mögött, nem járt túl sok állat az utcán. – Bajosan – felelte Tharkay. – A teve errefelé nagyon értékes állat, az emberek megbecsülik őket, és bizonyára lesznek olyanok, akik ellenzik majd, hogy egészséges állatokat élelemnek használjunk. Szerintem nem lenne szabad visszafordulnunk. – Amikor Laurence kétkedő pillantást vetett rá, hozzátette: – Szándékosan több tevét vettünk, mint amennyi szükséges lett volna, éppen a hasonló esetek miatt. Igaz, ez most nagyobb veszteség, mint amivel számoltam, de a Kozsija folyóig kitart. Be kell osztanunk a tevéket, és az oázisok-ban újra kell töltenünk Temeraire vizestömlőit, nekünk pedig még szűkösebben kell élnünk. Nem lesz könnyű, de biztos vagyok benne, hogy sikerülni fog. Nagy volt a kísértés, és Laurence nem akart több időt vesztegetni. Három nap lenne az út vissza Cherchenbe, ott ki tudja, mikor tudnának új hátasállatokat szerezni, ráadásul egy olyan városban kellene Temeraire számára a napi húsadagot biztosítaniuk, amely egyáltalán nincs sárkányokhoz szokva, különösen nem ilyen nagy példányokhoz. Az időveszteség legalább egy hét lenne, Tharkay ellenben biztosnak látszott a dolgában. Laurence mégis félrevonta Granbyt a sátrak mögé, hogy négyszemközt beszéljen vele. Jobbnak látta ugyanis, ha küldetésüket a többiek előtt titokban tartja, amíg csak lehetséges, mivel nem akarta, hogy a háború állása miatt aggódjanak. Így a többiek azt hitték, azért mennek a szárazföldi úton, hogy ne kelljen hónapokat várakozniuk a kikötőben. – Egy hét már elég ahhoz, hogy a tojásokat biztos helyre szállítsuk – jelentette ki Granby türelmetlenül. – Akár Gibraltárra, akár a máltai állomáshelyre. A siker múlhat rajta. Biztos vagyok benne, hogy közülünk bárki kibír egy rövidebb éhezést vagy szomjazást, egyébként is Tharkay azt állítja, hogy nincs igazán nagy veszélye annak, hogy teljesen kifogyjunk a vízből. – És maga teljesen megbízik a véleményében ebben az ügyben? – szegezte neki a kérdést Laurence. – Jobban, mint a sajátomban – felelte Granby. – Miért? Laurence nem tudta, hogy öntse szavakba a kételyeit, igazából azt sem tudta, mi aggasztja. – Talán csak arról van szó, hogy nem akarom teljesen kiszolgáltatni magunkat neki – mondta. – Csak pár nap, és annyira eltávolodunk Cherchentől, hogy a készleteinkkel már nem juthatunk vissza, és ha téved… – Eddig jó tanácsokat adott – jegyezte meg kissé kételkedve Granby. – Bár nem tagadom, néha kissé furcsán intézi a dolgokat.

32

– A vihar folyamán egyszer hosszú időre elhagyta a sátrat – mondta Laurence halkan. – Az első nap után, nagyjából félidőben. Azt mondta, ellenőrzi a tevéket. Némán álltak egy darabig. – Azt hiszem, ránézésre talán meg tudjuk állapítani, mikor pusztult el a teve – javasolta Granby. Amikor azonban meg akarták vizsgálni a tetemet, az már nem volt sehol: Kung Szu feldarabolta a maradványait, és éppen sütötte őket, véleményt pedig nem akart nyilvánítani. Temeraire-t is megkérdezték. – Szerintem kár lenne visszafordulni. Nem bánom, ha csak kétnaponta ehetek – tette hozzá halkan –, különösen, ha ismét teve a menü. – Rendben, akkor menjünk tovább – mondta Laurence rossz előérzete ellenére, s miután Temeraire megebédelt, folytatták útjukat a vihar miatt még kietlenebb tájon. A cserjéket és az egyéb növényeket teljesen elpusztította a vihar, sőt, még a színes kavicsokat is elsodorta, így a szemnek nem sok látnivaló akadt. Még azok közül a szörnyű útjelző csonthalmok közül is szívesen láttak volna egyet, de semmilyen útjelző nem akadt, csak az iránytű és Tharkay ösztönei. Végül eltelt ez a hosszú, száraz nap is, ugyanolyan egyhangúan, mint a vihar. A sivatag mérföldjei lassan fogytak a lábuk alatt, életnek sehol sem volt nyoma, ahogy az omladozó kutaknak sem. A csapat nagy része Temeraire-en ült, aki a nyomorúságos karaván mögött haladt, de ahogy telt-múlt az idő, még Temeraire feje is lehorgadt, mivel ő is fél vízadagon volt. – Uram – szólalt meg Digby, bár szája teljesen kiszáradt. Előremutatott. – Arrafelé látok valami sötét foltot, igaz, nem túl nagy. Laurence nem látott semmit. Már elég későre járt az idő, és a nap hosszú, furcsa árnyékokat rajzolt még az alacsony sziklák és kiugrók mögé is. De Digby fiatal volt, és éles szemű, megbízható megfigyelő, aki nem szokott túlozni, így arrafelé vették az útjukat. Nemsokára már mindannyian látták a sötét foltot, amely azonban túl kicsi volt ahhoz, hogy egy kút szája lehessen. Tharkay megállította mellette a tevéket, és lenézett, Laurence pedig lecsúszott Temeraire nyakán. Az egyik vizeshordó teteje volt az. Ki tudja, hogy került oda, jó harmincmérföldnyire reggeli táborhelyüktől. – Egyék meg az adagjukat! – szólt Laurence Rolandra és Dyerre, akik csak félig ették meg a szárított húst. Mindannyian éhesek voltak, de száraz szájjal igen fájdalmas volt a rágás, és most már minden kortyot, amit megittak, Temeraire tömlőiből csenték: egy újabb hosszú nap múlt el anélkül, hogy kutat találtak volna. Temeraire nyersen ette meg a teveadagját, hogy az a nedvesség is megőrződjön a húsban, amely az elkészítéssel elveszett volna. Már csak hét tevéjük maradt. Két nappal később egy kiszáradt, repedezett öntözőcsatornához értek, itt Tharkay tanácsára északnak fordultak, és ennek nyomvonalát kezdték követni abban a reményben, hogy a forrásánál vízre találnak. A csatorna két oldalán rég halott gyümölcsfák összeaszott, kicsavarodott maradványai álltak, kis, görcsös ágaik papírszárazak és könnyűek voltak, és könyörögve nyúltak ki az eltűnt víz felé. A város lassan bontakozott ki a sivatag porából, ahogy folytatták útjukat: a homokból törött épületfák álltak ki, az évek óta fújó szél kihegyezte őket, és most olyanok voltak, mint a nyársak. A földön törött agyagtégladarabok hevertek, a sivatag által elnyelt város utolsó nyomai. A folyó ágya, amely egyszer életet adott a városnak, most finom porral volt tele. Életnek semmi nyoma, csak némi sivatagi fű próbált megkapaszkodni a dűnék tetején. Ezt a tevék éhesen befalták. Még egy nap, és elvész a reményük arra, hogy visszafordulhatnak. – Tudom, hogy ez nagyon vad területe a sivatagnak, de biztos vagyok benne, hogy nemsokára találunk vizet – mondta Tharkay, amikor egy nagy halom törött épületfát hozott a tábortűzhöz. – Az, hogy megtaláltuk a várost, arról árulkodik, hogy egy régi karavánúton járunk. A tűz ragyogva pattogott és ugrált, a régen kiszáradt fák pillanatok alatt nagy meleget adtak, lángjuk pedig új fénybe vonta a város elhamvadt maradványait, Laurence mégis gondoktól terhelve sétált odébb. Térképei használhatatlanok voltak: nem szerepeltek rajtuk az utak,

33

sőt, mérföldeken keresztül semmi sem volt feltüntetve, türelmét pedig igencsak felemésztette, hogy Temeraire-nek étlen-szomjan kellett gyalogolnia mellettük. – Ugyan, ne aggódj, Laurence, velem minden rendben – próbálta Temeraire megnyugtatni, de közben képtelen volt elszakítani tekintetét a még meglévő tevékről. Laurence-t az is bántotta, hogy látta, napról napra fárad: farkát már sokszor csak húzta maga után a homokban, egyáltalán nem akart repülni, csak ballagott a tevék nyomában, és gyakran megállt pihenni. Ha reggel visszafordulnának, Temeraire kedvére ehetne és ihatna, sőt, még azt is megtehetnék, hogy levágnak egy tevét, a húsát és a tömlőket pedig feltennék a sárkányra, és levegőben tennék meg az utat Cherchenig. Laurence úgy vélte, ha Temeraire-t nem terhelnék meg nagyon, és lenne bőven élelme és vize, két nap alatt ott lennének. A csapatból csak a legfiatalabbakat vinné magával: Rolandot, Dyert és a zászlósokat, mert ők úgyis lassítanák a többieket, akik gyalog követnék őket, és Temeraire-nek sem kellene sok vizet és italt vinnie. Igaz, nem igazán szerette volna elhagyni az embereit, de számításai szerint a víz, amelyet a négy utolsó teve szállított, elég lenne számukra Cherchenig, mindössze húsz mérföldet kellene megtenniük naponta. A pénz persze problémákat vetett fel: nem volt már annyi ezüstje, hogy egy újabb tevekaravánt vásároljon, és az sem biztos, hogy a városban egyáltalán vannak-e tevék. De talán talál valakit, aki hisz a szavának, és elfogad egy magas kamatú kötelezvényt, vagy megdolgoznak a tevékért: a sivatagi varosokban nem éltek sárkányok, és Temeraire erejével igen sokféle munkát képesek lennének hamar elvégezni. A legrosszabb esetben lefeszegeti kardja markolatáról az aranyat és a drágaköveket. Ezeket később pótolhatja, vagy eladja a porcelánvázát, ha talál rá vevőt. Persze, ki tudja, mekkora lenne ez esetben a késedelem: hetek, sőt, talán egy hónap is, és sok új kockázatot kellene vállalniuk. Laurence átadta az őrséget, és úgy feküdt le, hogy még mindig képtelen volt dönteni. Kora reggel arra ébredt, hogy Granby rázza. – Temeraire hall valamit, szerinte lovakat. A felkelő nap fénye megvilágította a város menti alacsony dűnék sorát: tőlük távol egy csoport férfi lovagolt kócos, rövid lábú pónikon. Miközben Laurence és Granby őket figyelte, újabb hat tűnt fel a dűnék tetején, és csatlakozott hozzájuk. A férfiak rövid, görbe szablyát viseltek az oldalukon, némelyiküknél íj is volt. – Bontsák le a sátrakat, és béklyózzák le a tevéket – parancsolta mogorván Laurence. – Digby, maga fogja Rolandot, Dyert és a zászlósokat, és maradjon velük, nehogy elfussanak. Az emberek álljanak őrséget a felszerelés mellett, ott, annál a beomlott falnál. Temeraire felült a hátsó lábára. – Harcolni fogunk? – kérdezte inkább izgatottan, mint idegesen. – Azok a lovak elég finomnak látszanak. – Csak fel akarok készülni minden eshetőségre, és azt akarom, hogy ők is lássák, de nem támadunk elsőnek – felelte Laurence. – Eddig nem viselkedtek támadóan, egyébként is inkább megveszem a segítségüket, mint harcolok velük. Kitűzzük a fehér zászlót, és tárgyalunk. Hol van Tharkay? Tharkay nem volt sehol, ahogy a sólyma sem, és az egyik teve is hiányzott. Senki sem látta elmenni. Laurence első érzése a döbbenet volt. Mégis furcsa volt, hogy ennyire meglepődött, hiszen már egy ideje gyanakodott a férfira. Az érzést azonban hideg, maró düh követte, aztán félelem: már annyira eltávolodtak Cherchentől, hogy az ellopott teve azt is jelentette, nem tudnak oda visszatérni. Ezt az ellenséges csapatot pedig talán éppen a tegnapi tábortűz vonzotta ide. – Rendben – nyögte ki nagy nehezen. – Mr. Granby, ha valaki tud egy kicsit kínaiul, kérem, jöjjön velem, remélem, sikerül megértetnünk magunkat. – De hát maga nem mehet! – kiáltott fel ijedten Granby, de a következő események elejét vették a vitának: a lovasok hirtelen megfordultak, és ellovagoltak. Ahogy eltűntek a dűnék mögött, a pónik megkönnyebbülten felnyihogtak. – Jaj – mondta csalódottan Temeraire, és újból a földre ereszkedett. A többiek egy darabig bizonytalanul ácsorogtak támadásra várva, de a lovasok nem tűntek fel újra. 34

– Laurence – szólalt meg Granby halkan. – Ezek, úgy vélem, ismerik a területet, mi viszont nem. Ha meg akarnak támadni minket, és van egy kis eszük, eltávolodnak, és majd este térnek vissza. Amikor letáborozunk, olyan gyorsan támadnak majd ránk, hogy fel sem tudunk ocsúdni, sőt, talán még Temeraire-t is megsebesítik. Nem hagyhatjuk, hogy csak úgy elmenjenek. – Ráadásul – tette hozzá Laurence – a lovakon nem láttam vizestömlőket. A paták puha nyoma kanyarogva nyugat, majd dél felé vezette őket, aztán fel egy kisebb dombságra. Menet közben forró szellő fújt az arcukba, mire a tevék mély hangon nyögdécselni kezdtek, és kéretlenül is gyorsítottak az iramon. A következő emelkedő után váratlanul zöld nyárfákat pillantottak meg, amelyek hívogatóan integettek feléjük. A védett hasadékban megbúvó oázisnak csak egy apró, enyhén sós kútja volt, a vize is saras, de ennek ellenére nagyon megörültek neki. A lovasok a terület túlsó oldalán gyülekeztek, a pónik idegesen toporogtak, és amikor Temeraire közeledett hozzájuk, forgatni kezdték a szemüket. A lovasok között ott volt Tharkay és a hiányzó teve is. Vezetőjük teljes lelki nyugalommal sétált hozzájuk. – Mondták, hogy találkoztak önökkel – fordult Laurence-hez. – Örülök, hogy követték őket. – Valóban? – kérdezte Laurence. A kérdéstől egy pillanatra meglepődött, Laurence-re nézett, majd szája sarka kis mosolyba rándult. – Jöjjön csak! – mondta, és elvezette őket a kis tavacska mentén. Laurence-ék pisztollyal és karddal a kezükben követték az egyik füves dűne oldaláig, ahol egy nagy, kupolaszerű épület állt vékony agyagtéglákból, amelyeknek ugyanolyan sárgás színük volt, mint az elsárgult fűnek. Az épületnek egy boltíves nyílása volt csak, túloldalán pedig kis ablak látszott, amelyen most betűzött a napfény, egyenesen az épület belsejét betöltő, csillogó vízfelületre. – Ha kiszélesítik a sardoba nyílását, akkor a sárkány is ihat belőle. Csak legyen óvatos, be ne omlassza a tetőt – mondta Tharkay. Laurence őrt állított az oázis túloldalán táborozó lovasokkal szemben, Temeraire-t is odarendelte hátvédnek, majd Pratt fegyvermestert és néhány magasabb szárnysegédet munkára fogott. A mester kalapácsa és a feszítővas segítségével hamar kiemeltek néhány-téglát a nyílás oldalából, így széles lett annyira, hogy a hálás Temeraire be tudja dugni az orrát, és igyon. A sárkány nagy kortyokban nyelte a vizet, majd amikor csöpögő pofáját kiemelte, az utolsó cseppeket is lenyalta hosszú, villás nyelvével. – Ó, milyen kellemes és hideg! – sóhajtotta megkönnyebbülten. – Télen tele vannak hóval – mondta Tharkay. – A legtöbbjét már nem használják, és ezért üres, de reméltem, hogy itt mégis találunk egyet. Ezek a férfiak egyébként jütieniek, és elmondták, hogy a khotani úton vagyunk, csupán négynapi járóföldre a várostól. Ez azt jelenti, hogy Temeraire annyit ehet, amennyit akar, nem kell már beosztania az élelmet. – Köszönöm, de úgy érzem, továbbra is fő az óvatosság – felelte Laurence. – Kérem, kérdezze meg a férfiakat, nem adnak-e el néhány állatot. Szerintem Temeraire örülne egy kis változatosságnak. Az egyik póni lesántult, és gazdája hajlandónak mutatkozott arra, hogy öt kínai ezüstért eladja nekik. – Ez nagyon drága – jelentette ki Tharkay. – Haza sem tudná vinni az állatot. – Laurence azonban jó vásárnak érezte, amikor látta, milyen örömmel veti rá magát Temeraire. Az eladó is elégedettnek látszott, bár nem ilyen hevesen mutatta ki: felmászott egy lovas mögé, aztán négy vagy öt másikkal elhagyták az oázist dél felé. Nyomukban magasra szállt a por. A többi lovas azonban maradt; száraz fűből tüzet raktak, és teát főztek, miközben szemük sarkából lopva a tó túloldalán heverésző Temeraire-t figyelték. A sárkány a nyárfák árnyékába heveredett le, és bár időnként nagyot horkantott álmában, mozdulatlanul aludt. Elképzelhető volt, persze, hogy az állataik miatt aggódnak, de Laurence attól tartott, előző vásárlásuk alapján a

35

lovasok gazdag, kívánatos prédának látják őket, így fenntartotta az őrséget, és csak kettesével engedte embereit a sardobába. Megkönnyebbülésére napnyugtakor a lovasok felszedelőzködtek és távoztak: útjuk jól látszott a felvert porból, amely ködként lebegett a sűrűsödő alkonyatban. Ekkor végre Laurence is belépett a sardobába, letérdelt a víz mellé, és tenyerével merte a szájába a hideg vizet. Friss volt, és sokkal tisztább, mint bármi, amit eddig a sivatagban kóstolt, csupán egy enyhén földes utóíz mutatta, hogy hónapok óta az agyagtéglák között áll. Vizes kezével benedvesítette az arcát és a nyakát. A bőrén összegyűlt portól sárgásbarna víz csöpögött le. Utána ivott még néhány tenyérnyit, minden cseppet kiélvezett, mielőtt felállt volna, hogy a táborverést felügyelje. A vizestömlők újból színültig voltak, de ennek csak a tevék nem örültek, hiszen a súlyt nekik kellett cipelniük. De még ők sem voltak rosszkedvűek: lemálházáskor szokásuktól eltérően nem köpködtek és rugdostak, hanem csöndesen hagyták, hogy lerakodjanak róluk, majd engedelmesen hajtották fejüket a pányvába, és legelni kezdték a tavacska körüli zöld cserjéket. Az emberek is mind jókedvükben voltak, a fiatalabbaknak még játszani is volt kedvük: egy száraz ágat használtak ütőnek, és egy felgöngyölt harisnyát labdának. Laurence biztos volt abban, hogy a körbeadott flaskák némelyikében a víznél erősebb ital volt, bár mielőtt a sivatagi utazást megkezdték volna, megparancsolta, hogy minden szeszes italt öntsenek ki, és vizet töltsenek a helyébe. A vacsora is jól sikerült: a száraz húst gabonával és némi vadgombával együtt megfőzték, utóbbiakat Kung Szu ítélte emberi fogyasztásra alkalmasnak. Tharkay elvette az adagját, majd kissé távolabb felállította kis sátrát, és halkan beszélgetett a madarával. A sólyom csuklyával a fején, némán ült gazdája kezén, ő is bevacsorázott pár figyelmetlen, kövér patkányból. Nem egészen saját jószántából különült el tőlük: Laurence ugyan nem említette gyanúját az embereinek, de látták, mennyire feldúlta reggel Tharkay eltűnése, és szavak nélkül is értették, arról nem is szólva, hogy egyiküknek sem tetszett, hogy csak így eltávozik. Legrosszabb esetben arra készült, hogy félrevezesse őket, egyedül, a pónik nyoma nélkül egyikük sem talált volna rá az oázisra. De még az sem túlságosan biztató, ha csupán sorsukra akarta hagyni őket: saját biztonságát megadta a teve, amely egy ember számára sokáig elegendő vizet szállított. Igaz, lehet, hogy az oázis felfedezése után visszatért volna hozzájuk, de Laurence nem tudta elhinni, hogy csupán fel akarta deríteni a terepet. Miért nem szólt senkinek? Miért nem vitt magával valakit? A magyarázat, ha nem is volt teljesen lehetetlen, nem elégítette ki. Azt sem tudta, hogy mit kezdjen vele ezek után. Vezető nélkül nem jutnak semmire, de Laurence nem akart megbízhatatlan vezetőt, viszont fogalma sem volt, hol találhat másikat. De legalább a döntést elhalaszthatják addig, amíg Jütienbe érnek: ő akkor sem hagyja Tharkayt egyedül a sivatagban, ha a férfi ezt szándékozta tenni velük, ilyen kevés bizonyíték alapján pedig végképp nem. Így tehát hagyta, hogy Tharkay zavartalanul ücsörögjön magában, de amikor az emberek lefekvéshez készültek, Laurence csöndesen megparancsolta Granbynek, hogy a tevék mellé állítson megkettőzött őrséget. Az emberek úgy gondolták, a lovasok miatt van erre szükség, ő pedig meghagyta őket ebben a hitben. Miután a nap lement, a szúnyogok hangosan dongtak körülöttük, még fülre szorított kézzel is jól hallatszott. Az első váratlan kiáltás ezek után csaknem megkönnyebbülést okozott: végre egy tiszta, kivehető emberi hang. De amikor a lovak bevágtattak a táborba, a tevék megbokrosodottan üvölteni kezdtek, és a lovasok olyan hangosan kiabáltak, hogy Laurence képtelen volt túlüvölteni őket. Egyikük kiragadott egy ágat a tűzből, és vonszolni kezdte. Temeraire, aki a sátrak mögött feküdt, felült, és elüvöltötte magát. Ettől a tevék még inkább ki akartak szabadulni, viszont a pónik közül több is vinnyogva megugrott. Laurence minden irányból pisztolylövéseket hallott, a fehér torkolattüzek a sötétségben bántották a szemét. – A fene vigye el, ne lőjenek! – kiabálta, és megfogta a hátratántorodó, sápadt, ijedt Allent. A fiatalember az egyik sátorból hátrált kifelé, remegő kezében egy pisztoly. – Tegye le, ha

36

nem tud… – kezdte Laurence, aztán elkapta a fiú kezéből kihulló pisztolyt. A fiú elernyedt teste a földre csúszott, vállán pisztolylövedék nyoma. – Keynes! – üvöltötte Laurence, azzal az ájult fiút a sárkányorvos karjába lökte, majd kirántotta a kardját, és a tevék felé indult. Az őrök bambán imbolyogtak álltukban, látszott rajtuk, hogy mély álomból ébredtek, mellettük a földön üres flaskák. Digby a tevék béklyójába kapaszkodott, szinte lógott rajtuk, ahogy megpróbálta visszafogni az állatokat. Ő volt az egyedüli hasznavehető ember, bár nyurga, fiatal teste nem volt elég súlyos ahhoz, hogy képes legyen lent tartani a fejüket. Úgy tűnt, mintha a kötelek végét tartva ugrálna, hosszú, világos haja kócosan omlott az arcába. Az egyik lovas, akit félelemtől megvadult pónija levetett a hátáról, talpra állt. Ha eljut a béklyókig, és elvágja őket, nem kell sokat erőlködnie: a riadt tevék maguktól futnak majd világgá, és a lovasoknak nem lesz más dolguk, mint összeterelni őket, s máris eltűnhetnek a környező dűnék mélyedéseiben. Salyer, az egyik őrségbe állított kadét egyik kezével a pisztolyát markolászta, és megpróbálta felhúzni a kakast, míg a másikkal álmos szemét dörgölte. A lovas felemelt szablyával közeledett felé. Hirtelen a semmiből ott termett Tharkay, kivette a pisztolyt Salyer tétova markából, majd mellkason lőtte a támadót. Amikor a férfi elesett, egy hosszú kést vett a kezébe, és amikor egy újabb lovas a feje felé sújtott, Tharkay kimért mozdulattal a lova alá került, és felhasította az állat hasát. A ló sikoltva hemperedett fel, maga alá gyűrt lovasa pedig legalább olyan hangosan üvöltött fájdalmában. Laurence kettőt hasított a kardjával, mire mindketten elhallgattak. – Laurence, Laurence, ide! – kiáltotta Temeraire, és a sötétben az egyik raktársátor felé indult. A széttúrt tűz vöröses maradványai nem sok fényt adtak, de annyit igen, hogy Laurence lássa a sátor körül mozgó sötét árnyékokat és az ágaskodó, prüszkölő lovakat. Temeraire egyet sújtott a mancsával, mire a sátor anyaga szétszakadt, és ráomlott a benne lévő férfira. Erre a többi lovas hirtelen menekülőre fogta, és a paták dobogása elcsendesedett, ahogy a kemény talajról a laza homokra futottak. Nemsokára újra csak a szúnyogok dala hallatszott. Öt embert és kér lovat sikerült harcképtelenné tenniük, míg nekik két emberük sebesült meg: az egyik szárnysegéd, Macdonaugh, akinek egy szablyával felhasítottak a hasát, és most levegő után kapkodott az egyik hirtelenjében összeeszkábált priccsen, a másik pedig Allen: őt lakótársa, Harley lőtte meg ijedtében, amikor meghallotta a patadobogást. Harley most az egyik sarokban sírt csendesen, amíg Keynes a maga nyers módján rá nem reccsent. – Hagyja már abba az egerek itatását, kérem! Gyakorolja inkább a célba lövést. Ilyen rossz célra tartással senkit sem lehet megölni! – Azzal befogta, hogy kötést készítsen a társának. – Macdonaugh erős gyerek – mondta aztán Keynes halkan Laurence-nek –, de nem akarom hitegetni. – És valóban, nem sokkal hajnal előtt egy elfojtott hörgéssel kilehelte a lelkét. Temeraire ásott sírt neki nem messze a tavacskától, a nyárfák árnyékában, jó mélyet, nehogy a porviharok kitakarják a testét. A halott lovasokat egy sekélyebb tömegsírba temették. A lovasoknak a vérveszteség ellenében igen kevés zsákmányt sikerült csak szerezniük: néhány fazekat, egy zsák gabonát és pár takarót, valamint az egyik sátor megrongálódott Temeraire karcsapásától. – Nem hiszem, hogy újra próbálkoznának, de jobb, ha a lehető leggyorsabban elmegyünk innét – mondta Tharkay. – Ha esetleg hamis híreket terjesztenek rólunk Khotanban, igencsak fagyos fogadtatásra számíthatunk. Laurence nem tudta, mit gondoljon Tharkayről: vagy ő a legarcátlanabb áruló, akivel valaha találkozott, vagy a legköpönyegforgatóbb; de az is lehet, hogy saját gyanakvása volt teljesen alaptalan. Igencsak bátor tett volt, amikor kiállt mellette a harcban, a megbokrosodott állatokat védve, holott a támadókat csak a zsákmány érdekelte: könnyen megtehette volna, hogy csendesen meglapul, vagy kihasználja a támadást, és elköt magának egy tevét a kavarodásban. Igaz, lehet valaki bátor harcos, de romlott ember – Laurence mégis furcsán hálátlannak érezte magát ettől a gondolattól. 37

Nem akart többet kockáztatni, legalábbis semmilyen fölösleges kockázatot nem akart vállalni: ha négy napon belül Jütienbe érnek, ahogy Tharkay megígérte, akkor minden rendben, de még egyszer nem kockáztatja meg az éhezést, ha az ígéret mégsem teljesedne be. Szerencsére Temeraire azután, hogy mindkét lovat magába tömte, néhány napig békén hagyta a tevéket, a harmadik napon pedig felszállt Laurence-szel, és a távolból megpillanthatták a Kozsija folyót, amely ezüstös csíkként csillogott a lemenő nap fényében: egy széles, zöld szalag a sivatagban. Aznap este Temeraire jó étvággyal fogyasztotta el a tevéjét, és mindannyian teleitták magukat. Másnap reggel már korán művelt területre érkeztek, amelyet minden oldalról embermagasságúra nőtt kenderbokrok szegélyeztek. A kendert sorokba ültették, hogy megfogják vele a homokot; mellette kiterjedt eperfaligetek álltak, leveleik susogtak az enyhe szellőben. Így érkeztek el a sivatagi nagyvároshoz. A piacot több különálló kerületre osztották: az egyikben élénk színűre festett szekerek álltak, amik egyaránt szolgáltak boltként és szállítóeszközként. A szekereket öszvérek vagy kócos pónik vontatták, sokukat szintén díszes tollakkal ékesítettek. A másik kerületben nyárfaléc keretre feszített vékony vásznak álltak, és pultként szolgáltak, mellettük fényes flitterekkel díszített kis sárkányok heverésztek a tulajok társaságában. Amikor Temeraire elment mellettük, kíváncsian emelték fel a fejüket, pillantásukban egyszerre csillant érdeklődés és mohóság. – Csak ón és üveg – mondta sietve Laurence, még mielőtt Temeraire kérhetett volna a maga számára is egy hasonló díszt. – Nem ér semmit. – Kár, pedig nagyon jól néz ki – felelte bánatosan Temeraire, és megbámulta az egyik kirívó, lila vörös réz fejdíszt, amely leginkább tiarára hasonlított. A díszről hosszú, vékony üveggyöngyökből fűzött láncok lógtak le egészen vállig. Az arcok, hasonlóan a korábban látott lovasok arcához, nem voltak annyira keletiesek, inkább törökös vonások látszottak rajtuk, és sötétbarnára égette őket a sivatagi nap – kivéve persze azokét a mohamedán nőkét, akiknek csak a kezük és a lábfejük látszott ki a súlyos fátylak alól. De nem minden nő rejtette el az arcát, sokan a férfiakéhoz hasonló, szögletes kalapot viseltek, amelynek festett selyemanyagát gazdagon hímezték. Ők sötét szemükkel leplezetlenül bámulták őket, a katonák pedig ugyanilyen nyíltsággal néztek vissza rájuk. Laurence kemény pillantást vetett Dunne-ra és Hackley-ra, a két szertelen, fiatal gyalogosra, mire ők szégyenkezve fordították tekintetüket a kezükre, amellyel még az előbb csókokat dobtak az út túloldalán álldogáló két fiatalasszonynak. A bazár minden talpalatnyi helye eladó árukkal volt telezsúfolva: durva vászonzsákok álltak a földön, bennük gabona, ritka fűszerek, vagy szárított gyümölcs, végekben állt a selyem, melynek furcsa, sokszínű mintázata semmilyen formát nem adott ki, egymásra halmozott ládák csillogtak fényesen, mintha kincset őriznének, és a rézdíszek úgy villogtak rajtuk, mintha aranyból lennének; máshol fényes bronzkorsók lógtak, vagy homorú aljú agyagkorsókat temettek félig a földbe, hogy hidegen tartsák bennük a vizet. Igen sok árus rakodott ki késeket, mégpedig lenyűgöző sokféleségben: volt közöttük szépen megmunkált nyelű, volt berakásos, ékszerrel díszített, a pengék pedig hosszúak, görbék és veszedelmesek. Eleinte gyanakodva rótták a bazár útjait, és szemük folyamatosan az árnyékos helyeket fürkészte, de nem kellett újabb támadástól tartaniuk, a bennszülöttek csak mosolyogtak rájuk, és néha odaintettek pultjaik mögül, sőt, még a sárkányok is odaszóltak nekik, hogy jöjjenek és vásároljanak. A sárkányok kántálásszerű invitálására Temeraire néha megállt, és megpróbált a Tharkaytől tanult sárkánynyelv szavaival válaszolgatni nekik. Itt-ott egy-egy kínai származású kereskedő lépett ki a pultja mögül, és amikor Temeraire elment előttük, mélyen meghajoltak, a többieket viszont értetlenül méregették. Tharkay egyenesen a sárkányos negyedhez vezette őket. Amikor egy szépen festett mecset mellett befordultak, a mögötte lévő tér tele volt imádkozó emberekkel. Volt közöttük néhány sárkány is, akik ugyanúgy leborultak puha, szőtt imaszőnyegeiken, mint az emberek. A piac szélén egy kényelmes pavilonhoz értek, amely elég nagy volt ahhoz, hogy mind Temeraire, mind a legénység elférjen benne: a vászontetőt vékony, magas rudakra feszítették, mellette nyárfák nyújtottak árnyékot. Laurence egyre fo38

gyatkozó ezüstjéből vásárolt pár birkát Temeraire számára, maguknak pedig birkahúsból, gombából és édes mazsolából sütött piláfot, hozzá lapos kétszersült kenyereket fogyasztottak és ízletes görögdinnyét, amelynek a belét egészen a zöld héjig kiették. – Holnap eladhatjuk a megmaradt tevéket – mondta Tharkay, miután a jelentéktelen maradékot eltakarították, az emberek pedig lepihentek a pavilon különböző szegleteiben, hogy nagyot aludjanak a kényelmes szőnyegeken és párnákon. Ő a sólymát etette annak a birkamájnak a darabjaival, amit Kung Szu hagyott neki Temeraire vacsorájából. – Innentől Kashgarig sűrűn vannak oázisok, bőven elég, ha egy napra való vizet viszünk magunkkal. Ez igazán jó hír volt. Laurence most, hogy sikerült gond nélkül megérkezniük, és újra megpihenhetett testileg-lelkileg, még engedményekre is hajlandó volt. Új vezetőt találni időbe kerülne, a körű lőttük sustorgó nyárfák levele pedig mutatta, hogy nincs idejük: színük lassan aranyba fordult, jelezve, hogy közel az ősz. – Tegyünk egy kört – mondta tehát Tharkaynek, amikor a vezető visszatette a madarát a kalitkába, és letakarta éjszakára. Kettesben kissé távolabb sétáltak, vissza a piac sorai közé, ahol a kereskedők már elkezdték elpakolni áruikat és bekötni a száraz élelmet tároló zsákok száját. Az utca ugyan tömve volt, de mivel angolul beszéltek, senki sem értette őket. Laurence a legközelebbi árnyékos helyen megállt, és Tharkayhez fordult, akinek arcán csupán nyugodt érdeklődés tükröződött. – Remélem, sejti, miről szeretnék beszélni magával – kezdte Laurence. – Sajnálom, de nem tudom, kapitány, így kénytelen lesz elmagyarázni – felelte Tharkay. – De talán így lesz a legjobb, és minden félreértést tisztázhatunk. Különben sem tudom, miért kellene tartania attól, hogy őszintén beszéljen velem. Laurence megállt. Tharkay szavaiból ismét gúny csendült ki: a férfi nem volt bolond, és nyilván érezte az elmúlt négy napban, mennyire kirekesztik a többiek. – Hát akkor muszáj lesz elmagyaráznom – mondta Laurence élesebben. – Maga elvezetett minket idáig, és igazán nem mondhatom, hogy nem vagyok hálás érte. Felháborítónak tartom azonban, hogy szólás nélkül ott hagyott minket a sivatag közepén. Nem, erre nincs magyarázat – tette hozzá, amikor Tharkay megemelte a szemöldökét. – Felesleges is, hiszen nem tudom, elhihetem-e. Szeretném a szavát venni, hogy nem hagyja el a tábort még egyszer engedély nélkül. Nem akarok újból ilyen helyzetbe kerülni. – Nagyon sajnálom, hogy nem sikerült a kedvére tennem – felelte pár pillanattal később Tharkay elgondolkodva –, és igazán nem kívánom, hogy pusztán kötelességtudatból egy, az ön számára kellemetlen megállapodáshoz kelljen tartania magát. Számomra tökéletesen megfelel, ha itt elválunk egymástól: ön itt már talál magának helyi vezetőt, ha nem egy, akkor kéthárom héten belül, de ez igazán nem számít sokat: még így is hamarabb hazaér Angliába, mintha a Honvággyal utazott volna. Ezzel a válasszal Tharkay elkerülte, hogy a szavát kelljen adnia, ráadásul nehéz helyzet elé állította Laurence-t. Egyáltalán nem volt idejük sem három, sem egy hetet várni, már ha ennyi idő alatt találnak másik vezetőt, hiszen sem a helyi nyelvet nem ismerték – amely inkább a törökhöz állt közel, mint a kínaihoz –, sem a szokásokat. Laurence abban sem volt biztos, hogy még Kína területén járnak-e, vagy valamilyen más fejedelemségben. Lenyelte haragját, az újból feltámadó gyanakvást és a visszavágást, bár mindhárom mintha a torkát marra volna. – Nem – mondta mogorván. – Nincs vesztegetni való időnk, ahogy, szerintem, ezt maga is tudja. Tharkay hangja nyájas és kifürkészhetetlen maradt, de Laurence számára túlságosan is, és volt valami a tekintetében, ami arról árulkodott, érti sietségük okát. Laurence-nek még megvolt Lenton admirális levele, amelyet a csomagjába rejtve őrzött, de eszébe jutott, milyen piszkos és puha volt a vörös viaszpecsét, amikor a levelet a kezébe verte. Nyilván nem lehetett nehéz egy ilyen hosszú úton kinyitni, majd visszazárni a levelet. Tharkay arckifejezése azonban még a vád említésére sem változott. Meghajolt. – Ahogy kívánja – mondta, majd megfordult, és visszament a pavilonba. 39

4. fejezet A száraz, vörös hegyek olyanok voltak, mintha a sivatag anyagát gyűrték volna magasra, a szirteket széles fehér és okker sávok tarkították, előterükben pedig semmilyen elődombság nem enyhítette az összhatást. Ráadásul csökönyösen a távolban maradtak: bár Temeraire egész nap egyenletes tempóban repült, úgy látszott, mintha semmivel sem jutottak volna közelebb, a hegyek egyre magasabbra nőttek és távolabbra húzódtak, míg hirtelen mindkét oldalon kanyonfalak magasodtak mellettük. Tíz perc repülés után mind az ég, mind a sivatag eltűnt mögöttük, és Laurence rájött, hogy igaziból a vörös hegység az előhegysége az előttük tornyosuló hósipkás csúcsoknak. Egy széles mezőn, magasan a hegyek között táboroztak le. A mezőt erődként vették körül a hegycsúcsok, és ritkás, tengerzöld fű borította, melyből úgy álltak ki az apró, sárga virágok, mint a poros földbe szúrt zászlók. Fekete, szarvas állatok figyelték őket bizalmatlanul: szarvuk között égővörös zsinór lógott. Tharkay a gazdáikkal alkudozott a vételárról a kerek, kúp alakú kunyhókban. Éjszaka hó esett, csillogva tört meg a pelyheken a fény. Egy nagy bőr edényben aztán felolvasztották, ez lett Temeraire itala. Időnként távoli sárkánykiáltásokat hallottak, amiktől Temeraire fodra egészen felborzolódott, egyszer pedig látták is, ahogy a távolban egy vérszomjas pár üldözi egymást, és éles, játékos hangon kiáltoznak, mielőtt eltűntek volna a hegység túlsó oldalán. Tharkay mindannyiuk arca elé vékony fátylat köttetett, hogy megvédje a szemüket a vakító csillogástól. Még Temeraire arcát is letakarták, bár igen csak furcsán nézett ki a fejére kötött selyemdarabról: mintha bekötött szemmel repülne. De minden elővigyázatosság ellenére néhány napon belül mindenkinek leégett az arca. – Irkeshtam után muszáj élelmet vinni magunkkal – mondta Tharkay, és amíg a többiek tábort vertek a régi, leomlott vár mellett, eltávozott, majd egy óra múlva három helybélivel került elő, akik egy kisebb kondányi rövid lábú disznót tereltek maguk előtt. – Úgy érti, ezeket élve kell magunkkal vinnünk? – kérdezte Granby csodálkozva. – Rekedtre üvöltik majd magukat, aztán szörnyethalnak. A disznókat azonban furcsa módon nem zavarta Temeraire jelenléte. Ez őt is meglepte, ezért odahajolt hozzájuk, és az orrával megbökte az egyiküket. A disznó erre elásította magát, és egy puffanással leült a hátsó lábára a hóba. Egy másikuk megpróbált belesétálni az erőd téglafalába, őt a gazdáinak kellett újra és újra visszafordítaniuk. – Ópiumot tettem az ételükbe – magyarázta Tharkay az elképedt Laurence-nek. – Amikor letáborozunk, hagyjuk, hogy kijózanodjanak. Majd kis pihenés után eszünk belőlük, a maradékot meg újra elkábítjuk. Laurence-nek nem igazán tetszett az ötlet, és Tharkay odavetett ígérete sem győzte meg, így alaposan megfigyelte, hogy viselkedik Temeraire az első disznó elfogyasztása után. A disznó teljesen magánál volt, amikor leölték, végig rugdosott, Temeraire azonban nem sok hajlandóságot mutatott arra, hogy evés után vad köröket fusson. A szokásosnál mélyebben aludt aznap, és rettenetes hangosan horkolt. * * * A hágó olyan magasan volt, hogy a felhők fölött kellett repülniük. Itt nem látták a földet sem, csak a közeli hegycsúcsok szolgáltak támpontként. Temeraire-nek sokkal nehezebben 40

ment a légzés, és le kellett szállnia, amikor csak a talaj lehetővé tette. Felszállás után otthagyta teste lenyomatát a hóban. Ráadásul egész nap szokatlanul éberen viselkedett: repülés közben gyakran körbenézett, és néha lebegve megállt, és halkan morgott. Miután átértek a hágón, egy kis völgyben szálltak le, amelyet két oldalról magas csúcsok védtek a szél ellen, és a talaj nem volt hóval borítva. Sátraikat a sziklafalhoz rögzítették, a disznóknak pedig néhány lécből és kötélből kerítést rögtönöztek, amin belül szabadon mozoghattak. Temeraire néhányszor bejárta a völgy felé eső oldalát, de a farka még akkor is meg-megrándult, amikor letelepedett. Laurence teával a kézben ült le mellé. – Nem mintha hallanék bármit is – morogta Temeraire bizonytalanul –, de úgy érzem, mintha hallanom kellene valamit. – Nagyon kedvező helyen táboroztunk le, senki sem lephet megfelelte Laurence. – Ne hagyd, hogy a rossz érzés miatt ne tudjál aludni. Őrt is állítottunk. – Nagyon magas hegyek között vagyunk – szólalt meg váratlanul Tharkay. Laurence meglepődött: nem hallotta, mikor lépett oda melléjük. – Lehet, hogy csak ezt a változást érzed, és nehezen kapsz levegőt, itt ugyanis nem olyan sűrű. – Tehát ezért olyan nehéz levegőt venni! – kiáltott fel Temeraire, majd a következő pillanatban felült a hátsó lábára, a disznók pedig visítani kezdtek. Az égből legalább egy tucat különböző színű és méretű sárkány ereszkedett le. Legtöbbjük a sziklafalra ereszkedett, ahol ügyesen megkapaszkodott, és onnan nézett le a sátrakra. Vékony pofájukon értelem és éhség ült. A három legnagyobb Temeraire és a disznók közé szállt le, és kihívó testtartásban ők is a hátsó lábukra ültek. Egyikük sem volt igazán nagy: a csapatot vezető sárkány valamivel kisebb volt, mint egy Sárga Kaszás, bőre világosszürke volt barna foltokkal, arcán és nyakán egy vörös csík futott le. Fejét sok-sok szúrós tüske keretezte, s ahogy vicsorogni és sziszegni kezdett, ezek a tüskék fel is borzolódtak. Két társa valamivel nagyobb volt nála, az egyik a kék különböző árnyalataiban pompázott, a másik sötétszürke volt, de mindannyian tele voltak fog- és mancstépte hegekkel, korábbi csaták emlékeivel. Temeraire nagyobb volt, mint ők hárman együtt. Egyenesen ült, nyakfodra szelesen kinyílt, mintha széles gallért viselne a feje körül, és válaszul halkan rájuk mordult, hogy figyelmeztesse őket. A vadsárkányok, akik nyilván a világtól elszigetelve éltek, nem tudták, hogy az éteri sárkányok veszélyesebbek, mint más nagytestűek: mivel nemcsak méretükkel és erejükkel kellett számolni, hanem azzal a különleges képességükkel is, amit isteni szélnek neveznek. Ez messze a legveszélyesebb sárkányfegyver: minden eszköz nélkül képes a kő, a fa vagy a csont megrepesztésére. Temeraire ugyan nem használta ellenük az isteni szelet, de morgásában volt valami, amibe Laurence csontjai is szinte beleremegtek. A morgástól a vadsárkányok meghunyászkodtak, a vörös csíkos vezér tüskéi lelapultak a nyakára, aztán úgy rebbentek fel a völgyből, mint egy megriasztott madársereg. – Nahát! Pedig még nem is csináltam semmit! – mondta Temeraire csodálkozva és kissé csalódottan. Fölöttük a hegyek még mindig visszhangozták a morgását, s ahogy újra és újra visszaverték, úgy hangzott, mintha folyamatosan dörögne az ég, és csaknem hangosabb volt, mint az eredeti. Aztán a csúcs fehér sapkája megmozdult a hangtól, sóhajtásszerű hangot hallatott, és elengedte a követ, amelybe eddig kapaszkodott. A hatalmas hó- és jégtábla lassan megmozdult, egy pillanatig még egyben maradt, ahogy lassan csúszni kezdett, aztán pókhálószerű repedések futottak végig a felszínén, és az egész, nagy förgeteget kavarva, magába omlott, majd egyre gyorsulva megindult a lejtőn, egyenesen a tábor felé. Laurence úgy érezte magát, mint egy hajóskapitány, aki a tatról nézi azt a hullámot, amely szétzúzza a hajóját: tökéletesen tisztában volt a katasztrófa elérkeztével, de nem tehetett semmit, hogy elkerülje. Semmire nem volt elég idő, csak arra, hogy nézze a pusztulást. A lavina olyan gyorsan zúdult le, hogy néhány szerencsétlen vad sárkányt, akik nem menekültek el elég gyorsan, magával sodort.

41

– El! El a sziklafaltól! – üvöltötte Tharkay a sátrak mellett álló embereknek, akik éppen a lavina útjában álltak, de már a kiáltás közben leért a lejtőről a görgeteg, átsöpört a táboron, és a forgatag bugyogva és üvöltve beterítette a völgy zöld talaját. Először jéghideg levegő robbant az arcukba, csaknem olyan erővel, mint egy ütés, és Laurence nekiesett Temeraire testének. Esés közben elkapta a hátrahanyatló Tharkay karját, aztán leért a hó is, és elragadta a világot. Olyan volt, mintha arccal előre mély hóba lökték és a hó alatt tartották volna; körülötte minden tompa lett, hideg és kísérteties kékes fénybe burkolózott, míg fülében tompa, súrlódó hang morgott. Laurence kinyitotta a száját, hogy levegőt kapjon, de levegő nem volt sehol, csak hópelyhek és jégforgácsok, amelyek apró késként szabdalták az arcát. Tüdeje zihálni kezdett a mellkasára nehezedő nyomás alatt, kezét-lábát széttárta, de olyan erővel, hogy a válla is belefájdult. Aztán a szörnyű súly amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan tovább is ment, ő pedig ott állt eltemetve a hóban, amely térdig erősen fogta, feljebb azonban egyre vékonyabb volt, míg arcát és vállát csak egy vékony réteg fedte. Hatalmas, elkeseredett erőfeszítéssel kiszabadította a karját, és esetlen, érzéketlen kezével megtörölte a száját és az orrát. Égett a tüdeje, de ezt az első fájdalmas levegővétel megszüntette. Mellette Temeraire állt, aki most fehérnek látszott, nem feketének: olyan volt, mint egy jégvirágos üvegtábla. Köpködve rázta magáról a havat. Tharkaynek sikerült hátat fordítania, mielőtt a lavina elérte volna, ezért valamivel jobb állapotban volt, és már kifelé rángatta a lábát a hóból. – Gyorsan, gyorsan, egy percet sem veszíthetünk – mondta rekedten, és botladozva megindult a völgy túlsó oldala felé, a sátrak irányába, azaz arra, ahol a sátrak voltak azelőtt, most ugyanis nem volt ott más, csak egy meredek kupac hó, talán tíz méternél is vastagabb. Laurence is kirángatta magát és utána indult, csak annyi időre állt meg, amíg Martint kicibálta a hóból: a kadét szalmaszőke hajáról vette észre, hogy ott van. Nem messze állt tőlük, de mivel a lavina ellökte, a hó teljesen beborította. Együtt estek neki a hatalmas görgetegnek. Szerencsére csaknem teljesen puha, nedves hó volt, nem jég vagy kő, mégis rettenetesen nehéz. Temeraire aggodalmas képpel követte őket, miközben hatalmas hódombokat dobott hol erre, hol arra, de óvatosnak kellett lennie a karmai miatt. Nemsokára kiásták az egyik vadsárkányt, aki őrülten küzdött, hogy kiszabaduljon. A kis kék-fehér sárkány nem sokkal volt nagyobb, mint egy Szürkebóka. Temeraire a nyakánál fogva ragadta meg, és szabadította ki egy rántással. A sárkány alá beszorulva megtalálták az egyik félig összezúzott sátrat, valamint néhány sérült, levegő után kapkodó embert. A vadsárkány abban a pillanatban megpróbált elmenekülni, hogy Temeraire letette, de Temeraire megfogta, és rásziszegett sárkánynyelven, amelybe bőven keveredett hétköznapi harag is. A kis sárkány megijedt, és mondott is válaszul valamit, mire Temeraire rásziszegett. A nőstény sárkány erre meghunyászkodott, és segített a többieknek az ásásban: kisebb mancsaival könnyebben tudta úgy hányni a havat, hogy ne sértse meg az alatta fekvő embereket. A másik, narancs-, sárga és rózsaszín színekben pompázó vadsárkányra, aki társánál valamivel nagyobb volt, a görgeteg legalján találtak rá. Igencsak rossz bőrben volt: egyik szárnya eltört, és kuszán meredezett, a sárkány pedig remegve lelapult a földre, és szörnyű, fájdalmas hangon nyögdécselt. – Elég sok idejükbe került – morogta Keynes, amikor kiásták: teljes lelki nyugalommal ült a betegsátorban, és várakozott, míg a halálra rémült Allen az ágyába rejtette az arcát. – Na jöjjön, lenne itt egy kis munka – mondta, azzal egy csomó kötszert és kést nyomott a fiú kezébe, és odavonszolta a szerencsétlen, sérült sárkányhoz. A sárkány bizalmatlanul rájuk sziszegett, de Temeraire rámordult. Erre ő is meghunyászkodott, újra lekuporodott, és hagyta, hogy Keynes tegye, amit jónak lát. Csak akkor nyüszítette el magát, amikor az orvos visszahelyezte az elmozdult csontokat a helyükre. Granbyre eszméletlenül, elkékült szájjal találtak rá. Őt csaknem fejjel lefelé temette be a lavina. Laurence és Martin óvatosan a már megtisztított részhez vitték, és betakarták az egyik kiásott sátor lapjával, amelyre a lövészek mellett akadtak rá. Ők hárman, Dunne, Hackley és 42

Riggs hadnagy egymás mellett álltak a sziklafalhoz közel, sápadtan és csendesen. Emily Rolandnak sikerült kiszabadítania a fejét, és szinte úszva jött fel a hó tetejére, amelynek Temeraire letisztította a felső rétegeit, és addig kiabált, amíg őt és Dyert ki nem szabadították. A két gyerek végig egymás kezét szorította. – Mr. Ferris, megvan mindenki? – kérdezte Laurence fél órával később. Amikor megdörzsölte a szemét, véres lett a kézfeje, mivel teljesen kidörzsölte a hó. – Igen, uram – felelte Ferris halkan. Néhány perccel azelőtt találtak rá Baylesworth hadnagy holttestére: a lavina kitörte a nyakát. Ő volt az utolsó hiányzó emberük. Laurence mereven bólintott. – Fedél alá kell vinnünk a sebesülteket, szükségünk van valamilyen menedékre – mondta, és körülnézett, merre találja Tharkayt. Vezetőjük kissé távolabb állt lehajtott fejjel, kezében sólymának kicsi, mozdulatlan testével. Temeraire szigorú pillantásának hatására a két vadsárkány egy, a sziklafalban megbúvó hideg, jeges üregbe vezette őket. Ahogy azonban beljebb haladtak, egyre melegebb lett, és egyszerre csak egy hatalmas barlang tárult fel előttük. Közepén egy gőzölgő, kénes tavacska bugyborékolt, amelybe egy friss hólét szállító, durván kivájt csatorna torkollott. A barlangban volt még néhány szundikáló vadsárkány. A vörös csíkos vezér egy kiugró párkányon feküdt összegömbölyödve, és egy birkalábat szopogatott elgondolkodva. Amikor Temeraire, hátán a sérült sárkánnyal belépett a barlangba, majd utána a többiek is, a bent lévő sárkányok megriadtak, és sziszegni kezdtek felé, a kis kék-fehér sárkány azonban kántált néhány biztató szót, mire több sárkány is hozzájuk sietett, hogy lesegítsék sérült társukat. Tharkay előrelépett, és saját nyelvükön néhány szót szólt hozzájuk. Azokat a hangokat, amelyeket nem tudott kiejteni, füttyel vagy a szája elé tett tenyérrel próbálta utánozni, aztán a barlang bejárata felé intett. – De hát azok az én disznóim! – méltatlankodott Temeraire. – Mostanra már egészen biztosan elpusztultak a hógörgetegtől, és csak elrohadnának – nézett fel rá meglepetten Tharkay. – Ahhoz pedig túl sok, hogy egyedül edd meg. – Nem értem, hogy ennek mi köze mindehhez – erősködött Temeraire, és felborzolódott nyakán a fodor, ahogy végignézett a többi sárkányon. A vörös csíkosra kifejezetten harcias pillantást vetett. A sárkányok erre kényelmetlenül mocorogni kezdtek, szárnyuk, amelyet mármár kiterjesztettek, újra a hátukra simult, és méregetni kezdték Temeraire-t. – Kedvesem – szólította meg Laurence halkan Temeraire-t, és a lábára tette a kezét. – Csak nézd meg, milyen állapotban vannak. Látszik rajtuk, hogy mind nagyon éhesek, egyébként sosem kezdtek volna ki veled. Igazán barátságtalan gesztus lenne, ha elűznéd őket az otthonukból, csak azért, hogy mi menedéket találjunk itt, ha pedig azt szeretnéd, hogy vendégül lássanak, nekünk is meg kell osztanunk velük, ami a mienk. – Hm – mondta elgondolkodva Temeraire, és a fodor kissé összezsugorodott a nyakán. A vadsárkányok tényleg éhesnek látszottak, csupa inas test, a csontokon megfeszült a bőr, és beesett arcaikból fényes szemek tekintettek kifelé. Sokukon régi betegségek és sérülések nyoma látszott. – Rendben, nem akarok barátságtalan lenni, bár a vitát ők kezdték – engedett végül, majd maga szólt hozzájuk. A sárkányok először meglepődtek, utána viszont alig tudták elnyomni lelkesedésüket. Ekkor aztán a vörös csíkos sárkány röviden felkiáltott, és egy maroknyi csapattal izgatottan távozott. Igen hamar visszaértek a disznók tetemeivel, és érdeklődő tekintetüket el nem fordították volna Kung Szuról, aki a disznók feldarabolásához fogott. Tharkay közben megkérte, hogy hozzanak fát, mire néhány kisebb sárkány elrepült, majd kisvártatva pár viharvert, kiszáradt fenyőcskével tértek vissza, amelyeket érdeklődő arccal nyújtottak át. Rövid időn belül Kung Szu már a meggyújtott tűz mellett állt, melynek füstje a barlang magasan fekvő hasadékain át távozott, a tűz fölött pedig sült malacok illatoztak. Erre már Granby is megmozdult.

43

– Kaphatok belőle majd pár bordacsontot? – kérdezte Laurence nagy megkönnyebbülésére. Nemsokára már fel is tudort ülni, és bár a keze annyira remegett, hogy csak segítséggel tudott inni, egy teát mégis elfogadott. Olyan közel ültették a tűzhöz, amennyire csak bírt. Mostanra már szinte mindenki köhögött vagy tüsszögött az emberek közül, különösen a fiatalabbak. – Be kellene ülniük a vízbe – javasolta Keynes. – Az melegen tartaná a mellkasukat, ami ilyenkor nagyon fontos. Laurence gondolkodás nélkül rábólintott a javaslatra, de hamarosan döbbenten látta, hogy Emily ruha és szemérmesség nélkül fürdik együtt a fiatal tisztekkel. – Azonnal jöjjön ki – szólt rá Laurence, és ahogy kilépett, egy takaróba csavarta. – Muszáj? – kérdezte a kislány megzavarodva. – Jézusom – morogta csak úgy magának Laurence. – Muszáj – mondta aztán határozottan. – Ez nem való. Nemsokára fiatal hölgy lesz önből. – Á, az! – legyintett. – Anyám mindent elmondott arról, de még nem jött meg a vérzésem, és egyébként sem szeretnék egyikükkel sem lefeküdni – mondta, mire a tökéletesen elképedt Laurence-nek nem maradt más ötlete, mint munkára fogni a lányt, aztán visszamenekült Temeraire mellé. A malacokat nemsokára megfordították, s miközben sültek, Kung Szu a belsőségekből, a nyesedékből és az inakból ragut készített, amelybe a vadsárkányok által adott összetevők némelyikét is beleaprította. Ezek mind a sárkányok saját gyűjtései voltak, bár nyilván nem mindhez jutottak hozzá becsületes úton: volt közöttük némi zöld és gumós növény, egy szakadt zsákban jó vékányi tarlórépa, illetve egy másik zsákban gabona, amit láthatólag elloptak ugyan, de aztán nem tudták elfogyasztani. Temeraire közben egyre gyorsabban forgó nyelvvel beszédbe elegyedett a vörös csíkos vezérrel. – Arkadynak hívják – mondta Temeraire Laurence-nek, aki meghajolt a sárkány felé. – Azt mondja, nagyon sajnálja, hogy ekkora bajt okozott nekünk. Arkady kecsesen meghajtotta a fejét, és egy kedves üdvözlőbeszédet mondott, bár túl sok megbánás nem látszott rajta. Laurence biztos volt abban, hogy a következő utazókat ugyanilyen lelkesen támadják majd meg. – Temeraire, kérlek, mondd el neki, milyen veszélyekkel járhat az ilyen magatartás – fordult a sárkánya felé. – Ha továbbra is embereket rabolnak ki, végül valószínűleg mindannyiukat lelövik: a lakosság elkeseredésében vérdíjat tűz majd ki a fejükre. – Azt mondja, ez csak vám – tolmácsolta kétkedő arccal Temeraire, majd egy rövidebb szóváltás után hozzátette: – És senki nem bánja, hogy fizetnie kell, bár nekem el kellett volna engedniük a vámot. – Arkady itt kissé sértődöttebben folytatta, amitől Temeraire tanácstalanul vakarta meg a homlokát. – Bár, azt mondja, hogy az utolsó hozzám hasonló sárkány nem ellenkezett, és egy pár tehenet adott nekik, ha átvezeti őt és szolgáit a szorosokon. – Hozzád hasonló? – kérdezte döbbenten Laurence: a világon csak nyolc Temeraire-hez hasonló sárkány volt, mindannyian innen ötezer mérföldre, Pekingben. De még ha csak a színét nézi, az is meglehetősen egyedülálló volt: mindenhol fényes fekete, kivéve szárnyainak halvány gyöngyszínét, míg a legtöbb sárkány olyan sokszínű volt, mint ezek a vadak. Temeraire tovább kérdezősködött. – Azt mondta, olyan volt, mint én, csakhogy teljesen fehér, csupán a szeme volt vörös – fordította, s közben dühösen felmeredt a nyakfodra, és mérgesen fújtatni kezdett. Arkady ijedten mászott odébb. – Hányan voltak vele? – kérdezte Laurence. – És kik voltak azok? Látta, hogy merrefelé hagyták el a hegyeket? – Csak úgy ömlöttek belőle az aggodalmas kérdések: a leírás alapján nem volt kétsége afelől, kiről van szó. Csak legádázabb ellenségük, Lien lehet az, egy éteri sárkány, aki valamilyen születési rendellenesség miatt albínó lett. Ijesztő volt tudni, hogy ő is elhagyta Kínát, és Laurence biztos volt benne, hogy a legrosszabb szándék vezeti.

44

– Más sárkányok is utaztak vele, akik a férfiakat szállították – mondta Temeraire, és Arkady odahívta a kis kék-fehér sárkányt, Ghernit, aki mivel nemcsak a sárkánynyelvet beszélte, hanem a helyi török nyelvjárást is, a kísérő sárkányok tolmácsa lett, így többet tudott mondani róluk. A hírek a lehető legrosszabbak voltak. Lien egy franciával utazott, aki a leírás alapján nem volt más, mint De Guignes, és Gherni elbeszéléséből kitűnt, hogy a sárkány már megtanult franciául, és folyékonyan beszélt a nagykövettel. Minden bizonnyal Franciaországba tartottak, és csupán egy oka lehetett annak, hogy a sárkány erre az útra vállalkozott. – Nem fogja hagyni, hogy igazán hasznát vegyék – vigasztalta Granby az ezt követő gyors megbeszélésen. – Legénység és kapitány nélkül nem vethetik be az első vonalban, ráadásul Lien sosem fog beleegyezni, hogy hámot tegyenek rá, hiszen milyen botrányt csinált Temeraire ügyéből is! – Ha mást nem is enged, tovább tenyészthetik – mondta sötéten Laurence. – Csakhogy én egy pillanatig sem kételkedem abban, hogy Bonaparte rájön majd, hogyan veheti a legtöbb hasznát. Maga is látta, mit csinált Temeraire, amikor Madeirába tartottunk: egy negyvennyolc ágyús fregattot egy lélegzetre elsüllyesztett, és nem vagyok benne biztos, hogy ne tudna hasonlóan elbánni bármelyik elsőrangú hajóval. – A Haditengerészet hajói voltak NagyBritannia legmegbízhatóbb védelmezői, és egyben a kiszolgáltatott kereskedőhajók által folytatott kereskedelem az ország érverése. A Lien által jelentett fenyegetés egymaga képes felborítani a csatorna két oldalán kialakult erőegyensúlyt. – Nem félek Lientől – dühöngött Temeraire. – És egyáltalán nem bánom, hogy Junghszing meghalt. Semmi oka nem volt rá, hogy meg akarjon ölni, Liennek pedig nem kellett volna hagynia. Csak azt kapta, amit megérdemelt. Laurence megrázta a fejét. Ez a gondolatmenet bizonyosan nem hatott volna Lienre. Albínó volta miatt Lien eleve számkivetett volt a kínaiak között, ezért teljes egészében Junghszingtól függött, sokkal jobban, mint amennyire a többi sárkány függ ember társától. Egészen biztos, hogy nem fog megbocsátani. Igaz, Laurence sosem gondolta volna, hogy ez a büszke, nyugatot megvető sárkány valaha is ezt a száműzetést választja, de ha a bosszúvágy és a gyűlölet idáig elhozta, tovább is fogja vinni.

45

5. fejezet – Innentől kezdve minden perc késés katasztrófát jelent – jelentette ki Laurence, amikor Tharkay utazásuk utolsó szakaszát felrajzolta a barlang sima talajára, egy világos színű követ használt krétának, és olyan útvonalat vázolt fel, amellyel elkerülnék a nagyvárosokat: az arany Szamarkandot, az ősi Bagdadot, aztán elmennének Isfahan és Teherán között: a pusztaság kanyargós útjait járnák végig a nagy sivatagok mentén. – Viszont így több időt kell vadászattal töltenünk – figyelmeztette Tharkay, de Laurence úgy gondolta, hogy még ez is jóval kevesebb időt vesz el tőlük, mintha megkockáztatják a perzsa satrapák vendéglátását, ami minden esetben ennek a többszörösét emésztené fel. Így persze kissé úgy tűnik majd, mintha bujkálva és kúszva, engedély nélkül akarnának átkelni egy-egy idegen nemzet területén, és igencsak kellemetlen lesz, ha rajtakapják őket, de Laurence bízott abban, hogy óvatosságuk és Temeraire gyorsasága végig megsegíti őket. Laurence szeretett volna még egy napig maradni, hogy azok az emberei, akik súlyosan megsérültek a lavinában, még a földön tovább gyógyulhassanak, de most, hogy megtudta: Lien Franciaországba tart, ahol bármikor hatalmas pusztítást okozhat a csatornánál, illetve a Földközi-tengernél állomásozó egységeik között, ez szóba sem jöhetett. Sem a Haditengerészet, sem a kereskedelmi tengerészek nem tudják, milyen kiszolgáltatottak lesznek, ráadásul Lien megjelenése sem árulkodna kilétéről: fehér sárkány ugyanis nem szerepel egy olyan sárkánykönyvben sem, amely a hajókon található, és amelyek alapján a kapitányok felkészülhettek a tűzokádó vagy más, támadó sárkányokra. Ezenkívül Lien jó pár évvel idősebb volt Temeraire-nél, és bár sosem kapott harci kiképzést, fürgén és kecsesen mozgott, és valószínűleg sokkal jobban tudta nála, hogyan kell használni az isteni szelet. Laurence beleborzongott, amikor belegondolt, milyen halálos fegyver került Bonaparte kezébe, és ezt kész bármikor Anglia szívének szegezni. – Reggel indulunk – mondta, de amikor felállt a földről, egy csapat mogorva sárkánnyal nézett szembe. A vadsárkányok ugyanis kíváncsian odagyűltek köréjük, amikor Tharkay felrajzolta az útvonalat, és megkérdezték Temeraire-t, mit jelent az ábra. Amikor pedig megtudták, hogy az ő hatalmas, Kína, Perzsia és az Ottomán Birodalom közötti hatalmas területen elterülő hegyeiket csupán néhány szétszórt vonallal jelölte Tharkay, felháborodtak. – Éppen azt magyaráztam nekik, hogyan utaztunk Angliából Kínába – jelentette ki Temeraire önelégülten Laurence-nek. – Ráadásul Afrika körül. De ők még szinte sosem mozdultak ki a hegyeik közül. Ezután Temeraire tett még néhány megjegyzést, mégpedig igencsak leereszkedő modorban. Valóban bőséges tapasztalata volt, amivel dicsekedhetett, hiszen ünnepelt vendég volt a kínai császári udvarban, ráadásul körülutazta a fél világot, nem is szólva dicső tetteiről, kalandjai mellett pedig ott volt díszes mellvértje, karomvédője, amelyek máris magukra vonták a dísztelen vadsárkányok irigységét. Laurence azt is észrevette, hogy miután Temeraire befejezte ki tudja, miről szóló beszámolóját, őt is kíváncsi tekintetek követték mindenhová. Annak igazán örült, hogy Temeraire most láthatja, hogyan élnek a sárkányok saját, természetes közegükben, minden emberi hatástól távol: a vadak életmódja jól ellensúlyozta a kínai sárkányok különleges körülményeit, amelynek alapján a brit sárkányok helyzete már nem is tűnt annyira rossznak; és annak is örült, hogy Temeraire nyilvánvalóan érzi, mennyivel jobb sora van, mint nekik. Azt viszont egyáltalán nem tartotta bölcs dolognak, hogy így felingerli őket: irigységük könnyen vezethet erőszakhoz is. 46

Minél többet beszélt Temeraire, a vadsárkányok annál többet mormogtak egymás között, és közben kihívó pillantásokat vetettek saját vezetőjük, Arkady felé. Arkady érezte, ahogy kiválóságára árnyék vetül, és irigykedve borzolta fel tüskéit a feje körül. – Temeraire – próbálta félbeszakítani a sárkányt Laurence, bár fogalma sem volt, mit mondhatna. Amikor azonban Temeraire kérdőn rápillantott, Arkady azonnal kihasználta a szünetet: mellkasát kidüllesztette, és egy olyan hivalkodó bejelentést tett, amelytől izgatott mormogás futott végig a vadsárkányok között. – Ó – mondta Temeraire, és farkával bizonytalan mozdulatot tett, aztán végigmérte a vörös csíkos sárkányt. – Mi történt? – kérdezte riadtan Laurence. – Azt mondja, eljön velünk Isztambulba, hogy találkozzon a szultánnal – fordította Temeraire. Ez a reakció, bár nem volt annyira durva, mint amitől Laurence tartott, mégis majdnem annyira kellemetlen volt, ráadásul minden érv fölöslegesnek bizonyult: Arkadyt nem lehetett lebeszélni, ráadásul közben egyre több sárkány határozott úgy, hogy ők is velük tartanak. Tharkay kis idő múlva feladta a küzdelmet, és vállat vonva elfordult. – A legjobb, ha hozzászoktatjuk magunkat a gondolathoz. Semmit nem tehetünk, ha követni akarnak, hacsak nem támadunk nekik. Így másnap reggel csaknem az összes vadsárkány útra kelt velük, csak az a néhány lusta és nemtörődöm maradt, akit nem lehetett fellelkesíteni, valamint a kis törött szárnyú, akit a lavina alól ástak ki; utóbbi kiállt a barlang bejárata elé, és szomorúan kiáltozott utánuk, amíg el nem tűntek a szeme elől. A sárkányok nem voltak jó útitársak: hangosak voltak, könnyen indulatba jöttek, és sokszor ketten-hárman is összeverekedtek a levegőben. Ilyenkor nem látszott belőlük más, csak a karmok villogása, ahogy nekiesnek egymásnak, és hangosan sziszegtek mindaddig, amíg Arkady vagy valamelyik helyettese oda nem repült hozzájuk, és fel nem szólította őket a csata beszüntetésére. – Ezzel a cirkusszal a nyomunkban nem tudjuk észrevétlenül átszelni a vidéket – sóhajtott fel Laurence elkeseredetten a harmadik ilyen incidens után, melynek zaja még mindig ott visszhangzott a csúcsok között. – Valószínűleg néhány nap múlva belefáradnak, és visszafordulnak – felelte Granby. – Még sosem hallottam arról, hogy vadsárkányok önszántukból emberközelbe akartak volna kerülni, hacsak nem azért, hogy élelmet lopjanak. Azt hiszem, ha elhagyjuk a területüket, már nem lesznek ilyen bátrak, és visszafordulnak. A vadsárkányok délutánra, amikor a hegyek helyét átvették az előhegyek, tényleg sokkal idegesebbek lettek. Előttük nem látszott más, csak a nyílt, végtelen horizont zöldes-szürkés íve, fölötte pedig az ég kupolája: teljesen idegen terület. Össze- összesúgtak, idegesen szárnyukat rázogatták a tábor szélén, és szinte semmi hasznukat nem lehetett venni a vadászatkor. Ahogy leszállt az éjszaka, egy közeli falu tüze villogott feléjük narancsosan a távolból, valamint néhány tucat tanya fénye pár mérfölddel előttük. Reggelre a vad sárkányok többsége úgy döntött, hogy ez már bizonyára Isztambul, és mivel nem volt olyan szép, mint amilyenre számítottak, elhatározták, hogy hazamennek. – De hát ez nem is Isztambul! – mondta méltatlankodva Temeraire, és csak Laurence heves integetésére hallgatott el. Így, megkönnyebbülésükre, társaságuk nagy része elvált tőlük, és csak a legfiatalabbak és legkalandvágyóbbak maradtak, köztük a kis Gherni, aki a síkságon kelt ki, így nem volt teljesen idegen számára a vidék, és igencsak örült, hogy ezáltal kiemelkedhet társai közül. A kis nőstény kijelentette, hogy egyáltalán nem fél, és kigúnyolta azokat, akik visszafordulnak. A csúfolódás hatására néhányan úgy döntöttek, hogy mégis továbbmennek velük, de sajnos éppen ezek voltak a legbeképzeltebbek és a legveszekedősebbek. Arkady pedig nem akart úgy visszafordulni, hogy csapatából néhányan velük maradnak: Temeraire túl sok és túl életszerű történetet mesélt kincsekről, lakomákról és hatalmas csatákról. A sárkányvezér attól tartott, hogy ha most távozik, később valamelyik alattvalója nagy di47

csőségben fog visszatérni közéjük – és teljesen mindegy, hogy valós vagy kitalált sikereket tulajdonít majd magának –, és kiköveteli majd az első helyet a csoportban. Márpedig a vezérséghez nem elegendő a nyers erő – hiszen két helyettese is erősebb volt nála –, hanem személyes vonzerőre és gyors gondolkodásra is szükség van, így Arkady helyzete egyáltalán nem volt könnyű. Ő mostanra már minden lelkesedését elveszítette, és színlelt bátorsága ellenére, amellyel aggodalmát leplezte, Laurence remélte, nemsokára meggyőzi a többieket is, hogy térjenek vissza. Helyettesei, Molnar és Wringe – Laurence legalábbis így értette a neveket – szemmel láthatóan jobban szerettek volna hazamenni, akár nélküle is, de amikor a sötétszürke Wringe felvetette ezt az ötletét vezérének, Arkady teljesen feldühödött, nekiugrott, és verés közben olyan szidalmakkal illette, amelyek megértéséhez még tolmácsra sem volt szükség. Éjszakára azonban, amikor a hegyekből már csak a távoli, kékes csúcsok látszottak, összebújt a helyetteseivel, és a többi vadsárkány is hozzájuk húzódott. Temeraire-re, aki beszélgetni próbált velük, csak fél füllel figyeltek oda. – Nem valami kalandvágyó csoport – jegyezte meg csalódottan Temeraire, amikor letelepedett Laurence mellé. – Csak az érdekli őket, mikor fogunk enni, hogy a szultán meg fogja-e őket vendégelni, hogy mit fog adni nekik, meg hogy mikor mehetnek végre haza. Pedig ők aztán teljesen szabadok, oda mehetnének, ahová csak akarnak! – Amikor valaki éhes, drágám, akkor nem igazán tör nagyobb célokra, mint egy jó vacsora – felelte Laurence. – Ráadásul az ő nagy szabadságuk sem teljesen az, aminek látszik: szabadon éhezhetnek, illetve szabadon mészárolhatják le őket. Az pedig igazán nem túl kívánatos cél – magyarázta, majd a pillanatot kihasználva hozzátette: – Mind az emberek, mind a sárkányok jó érzékkel feláldozták személyes szabadságuk egy részét a közösség érdekében, hiszen az egyén jóléte a többiekétől is függ. Temeraire felsóhajtott, de nem vitatkozott, viszont elégedetlenül bökdöste a vacsoráját, legalábbis addig, amíg Molnar észre nem vette, és óvatosan meg nem jegyezte, hogy szívesen enne a húsból. Erre Temeraire rámordult, majd néhány hatalmas harapással eltüntette a maradékot. Másnapra gyönyörű idő lett: az égbolt teljesen tiszta volt, és óriásinak látszott, amelytől útitársaik kellően elbátortalanodtak, és Laurence biztos volt abban, hogy estére az utolsók is hazafordulnak. Csakhogy aznap is olyan rosszul ment a vadászat, hogy Laurence kénytelen volt elküldeni Tharkayt és néhány emberét a legközelebbi tanyára, és venni pár ökröt, hogy jóllakassa őket. Amikor a vadsárkányok meglátták, hogy a hatalmas, barna, szarvas állatokat bevonszolják a táborba, és meghallották elkeseredett bőgésüket, elkerekedett a szemük, de azon még jobban meglepődtek, hogy négyet nekik adtak, hogy osztozzanak meg rajtuk, és örömükben rettenetesen belaktak. A kisebbek utána széttárt szárnnyal, üdvözült arccal, hasukat az ég felé fordítva leheveredtek a földre, lábukat pedig felfújt hasukon nyugtatták. Még Arkady is, aki egymaga csaknem egy egész állattal végzett, széttárt lábbal feküdt az oldalán. Laurence ekkor döbbent rá, hogy még sosem ettek marhahúst, különösen nem tanyasi ökörből, amely hízott volt, és édeskés ízű, és még Anglia legjobb asztalain is megállta volna a helyét. A vadsárkányok számára, akik sovány kecskéhez, hegyi birkához és egy-egy lopott disznóhoz voltak szokva, ez maga volt az istenek eledele. Temeraire pedig feltette az egészre a koronát azzal, hogy meggondolatlanul kibökte: – Biztos vagyok benne, hogy a szultán ennél sokkal finomabbal lát majd vendégül minket. Ezek után számukra Isztambul maga lett a mennyei paradicsom, és remény sem maradt rá, hogy lerázzak őket. – Hát, ha így esett, jobb, ha ezentúl inkább éjszaka repülünk, amikor csak lehetséges – adta meg magát vonakodva Laurence. – Remélem, ha egy földműves meglát minket, legfeljebb azt gondolja, hogy országa repülő hadteste vagyunk, amilyen szedett-vetett társaságnak nézünk ki.

48

Amikor pedig a vadsárkányok végre túljutottak az első ijedelmükön, még hasznukat is tudták venni. Az egyik kisebb, szürkésbarna-zöldessárga csíkos sárkány, Hertaz kitűnő vadásznak bizonyult a napfénytől kiszáradt mezőkön: széllel szemben elbújt, és elfeküdt a magas fűben, miközben a többi sárkány üvöltözve kiugrasztotta az állatokat az erdőből. Ilyenkor a rémült vadak szinte egyenesen Hertaz felé futottak, aki egy mozdulattal akár féltucatnyit is el tudott ejteni közülük. A vadsárkányok ráadásul – Temeraire-rel ellentétben – nem szerették az emberek szagát, és egy alkalommal Arkady figyelmeztetésének köszönhetően tudtak csak elrejtőzni egy perzsa lovascsapat elől. A sárkányok alig bírtak időben lehúzódni a dombok közé, amikor a lovascsapat feltűnt az út egyik kanyarulata mögött. Laurence sokáig lapult rejtőzködve, és ahogy a csapat lassan ellovagolt mellettük, a zászlók csattogását és a kantárok csengését hallgatta, amíg a hang teljesen távolba nem veszett, és leszállt a szürkület annyira, hogy újra megkockáztathatták a felszállást. Ezután a vadsárkányok vezetőjének önbizalma is visszatért, és miközben Temeraire a vacsoráját fogyasztotta aznap délután, Arkady kihasználta az alkalmat, hogy helyreállítsa a renoméját, és csoportjának egy hosszú és bonyolult előadást tartott, hol mesélve, hol táncolva. Laurence először arra gondolt, hogy saját vadásztörténeteit adja elő, vagy valami hasonlóan vad dolgot, de aztán a többi sárkány is be-becsatlakozott az előadásba. Amikor azonban Temeraire végzett a második szarvasával is, és érdeklődve figyelni kezdett, kisvártatva maga is beleszólt a játékba. – Miről beszél? – kérdezte Laurence, aki elcsodálkozott azon, hogy Temeraire is tudja, miről szól a történet. – Nagyon izgalmas – fordult hozzá készségesen Temeraire. – Egy sárkánycsapatról szól, akik egy halom kincset találnak elrejtve egy barlangban. A kincs egy öreg sárkányé volt, aki meghalt, és ők most azon vitatkoznak, hogyan osszák el. A két legerősebb sárkány között igen nagy küzdelem zajlik, mert egyforma erősek, és igazából párosodni szeretnének, nem harcolni, csakhogy egyikük sem tudja, hogy a másik is erre vágyik, ezért úgy gondoljak, hogy ha megszerzik a kincset, odaadhatják a másiknak, és akkor az a kincsért cserébe hajlandó lesz párosodni vele. De van egy másik sárkány is, aki kicsi, de okos, és mindig megtréfálja a többieket, közben pedig apránként egyre többet szerez meg a zsákmányból. Aztán van egy pár, akik összevesztek a részükön, mert a nőstény csak a tojást akarta kikölteni, és nem segítette a hímet, hogy egy nagyobb részért küzdjön, utána azonban a hím nem akart egyenlően osztozni vele, mire a nőstény megdühödött, elvitte a tojást és elrejtette, erre a hím megbánja, amit csinált, de nem találja a nőstényt sehol, ezért felajánlja a zsákmányának egy részét… Laurence ezen a ponton teljesen elveszítette a fonalat, és fogalma sem volt róla, Temeraire hogyan képes követni, és mi érdekeset talál benne. Az azonban világos volt, hogy mind Temeraire, mind a vadsárkányok kifejezett élvezetüket lelték a játékban, olyannyira, hogy egy ponton Gherni és Hertaz össze is verekedtek, mert nem tudtak megegyezni, mi történjen. Addig ütötték egymás fejét, míg Molnar feldühödött, hogy nem folytatódik a mese, és mérgesen rájuk sziszegett. Erre engedelmesen elhallgattak. Arkady végül lihegve, de elégedetten lefeküdt, míg a többi sárkány mind fütyült és a farkával dobolt, Temeraire pedig kínai módra egy sziklához kocogtatta a karmait. – Csak el ne felejtsem, mert amikor hazaérünk, le akarom írni. Tényleg, majd egy olyan írótáblára is szükségem lesz, amilyenem Kínában volt – mondta Temeraire, miután mélyen, elégedetten felsóhajtott. – Lilynek és Maximusnak megpróbáltam emlékezetből elmondani a Principia Mathematica néhány részletét, de nem nagyon érdekelte őket. Biztos vagyok abban, hogy ez tetszeni fog nekik. Talán még meg is jelentethetnénk, Laurence, nem gondolod? – Ahhoz először meg kell tanítanod a sárkányokat olvasni – felelte Laurence. A legénység néhány tagja felváltva próbálta megtanulni a sárkányok nyelvét. A vadsárkányok ugyan elég okosak voltak ahhoz, hogy könnyen megértsék a mutogatást, de ahhoz is megvolt a magukhoz való eszük, hogy értetlenséget színleljenek, ha valami nem tetszett nekik: például, hogy engedjenek át a sátrak számára egy kényelmes területet, vagy hogy éjjel 49

kell repülniük, amikor inkább szundítani szerettek volna. Mivel Temeraire és Tharkay sem volt mindig kéznél, hogy fordítsanak, a fiatalabb, táborállítással megbízott tisztek számára a nyelvtanulás az önvédelem egyik formája volt. Igen mulatságos volt, ahogy fütyülve, dúdolva próbáltak szóba állni a sárkányokkal. – Digby, hagyja már abba. Még a végén azon kapom, megpróbálja rávenni őket, hogy hízelegjenek magának – szólt rá egyikükre szigorúan Granby. – Igen, uram, azaz úgy értem nem, uram, igen – hebegte Digby, zavarában elvörösödött, majd elsietett, mert a tábor túlsó felén hirtelen valami tennivalója akadt. Laurence éppen Tharkayjel tárgyalt, amikor a szóváltást meghallotta, és meglepődve nézett fel. Általában Digby volt a leggyorsabb felfogású a zászlósok között, bár még alig múlt tizenhárom, és azelőtt, legalábbis Laurence emlékei szerint, sosem kellett rendreutasítani. – Semmi különös, csak arról van szó, hogy a legjobb falatokat félretette annak a nagydarab Molnarnak. De a többi fiúnak is megvan a maga kedvence – mondta Granby, amikor hozzájuk lépett. – Persze, érthető, hogy szívesen tesznek úgy, mintha a sárkányok kapitányai lennének, de nem veszélytelen ezekkel a sárkányokkal játszadozni: a vadsárkány attól még nem lesz szelíd, hogy enni adnak neki. – Mégis, úgy látom, hogy tanultak némi illemet. Én úgy tudtam, hogy a vadsárkányok teljesen fegyelmezhetetlenek – felelte Laurence. – Ezek is azok lennének, ha nem lenne itt Temeraire – bólintott Granby. – Csak miatta figyelnek oda. – Ugyanakkor érdekes, hogy ha az érdekük úgy kívánja, egész jól képesek uralkodni magukon – jegyezte meg kissé szárazon Tharkay. – Ez kiemelkedően értelmes életfilozófiára utal. Számomra mindenképpen fontos tanulság, hogy bármelyik sárkány képes a változó körülményekhez alkalmazkodni. Az Aranyszarv-öböl már messziről csillogott feléjük. A város szélesen terült el partjain, és minden dombot minaretek és selymes fényű márványmecsetek koronáztak, a terrakotta tetők közül kék, szürke és rózsaszín foltok villantak elő: a házfalak, valamint a penge formájú ciprusok zöldje. A sarló alakú folyó a széles Boszporuszba ömlött, amely mindkét irányba meszsze kígyózott; Laurence távcsövében feketének látszott, és csillogott rajta a napfény. Ő azonban nem nagyon figyelt másra, mint a túloldali partra: az ott már Európa. A legénységgel együtt fáradt volt és éhes: ahogy a nagyvároshoz közeledtek, egyre nehezebb volt elkerülni a településeket, ráadásul tíz napja csak hideg élelmet fogyasztottak, és mindössze napközben aludtak egy rövidet. A sárkányok repülés közben vadásztak, és amit fogtak, nyersen meg is ették. Amikor túljutottak a következő dombokon, és megláttak egy hatalmas szürkemarha-csordát a szoros ázsiai partján legelni, Arkady vérszomjas kiáltást hallatott, és támadásba lendült. – Ne, ne, azokat nem szabad megenni! – kiáltotta Temeraire, de túl későn, addigra ugyanis már a többi vadsárkány is harsány örömkiáltások közepette vetette rá magát a megrémült, bőgő csordára. A zajt hallva a síkság déli részén álló kőbástya sáncfalai mögül jó néhány, török felségjelet viselő sárkány dugta ki a fejét. – Édes istenem – sóhajtott fel Laurence. A török sárkányok dühös kiáltással kaptak szárnyra, és siettek a vadsárkányok felé. Utóbbiak annyira elmerültek az üldözésben, hogy nem vették észre a veszélyt: elkaptak először egy tehenet, aztán egy másikat, de a könnyű zsákmány miatt annyira fellelkesedtek, hogy még enni sem álltak meg. Igaz, talán éppen ez mentette meg őket: ahogy a török sárkányok lecsaptak rájuk, a vadsárkányok, hogy elkerüljék a támadók karmait és agyarait, azonnal szétszóródtak, de még így is legalább egy tucat megsebesített vagy döglött marhát hagytak maguk után. Arkady és a többiek azonnal visszatértek Temeraire-hez, hogy védje meg őket, és ahogy köré gyűltek, éles, gúnyolódó szavakat kiáltottak a török sárkányok felé, akik a zuhanórepülésből kifordulva dühösen utánuk vetették magukat.

50

– Vonják fel a zászlót, és süssék el a fegyvert az ellenkező irányba! – parancsolta Turnernek, a jelzőzászlósnak, és a még mindig ragyogó színű brit zászló, amely a hosszú út során csak a hajtásoknál fakult meg kissé, ropogva bomlott ki. A török őrsárkányok lassítottak, és bár dühösen vicsorogtak és karmaikat villogtatták, elbizonytalanodtak: a legnagyobb példány is csupán közepes méretű volt, alig nagyobb, mint a vadsárkányok, és ahogy közelebb jöttek, Temeraire szárnyainak árnyéka csaknem mindegyiküket befedte. Öten voltak, és látszott rajtuk, hogy nincsenek nagy megerőltetésekhez szokva: hasukon szokatlan fodrokat vetett a háj. – Kiöregedtek – mondta sajnálkozva Granby, és tényleg látszott rajtuk, hogy miután első dühük elszállt, szinte kapkodnak levegő után. Laurence ügy vélte, hogy általában nem sok munkájuk lehet a csorda őrzésével itt, a fővároshoz közel. – Tűz! – kiáltotta Riggs. A sortűz kissé egyenetlen volt, mivel a lövészek még nem heverték ki teljesen a lavinát, és a legrosszabb pillanatokban tüsszentették el magukat. A jeladás mégis azzal az üdvös következménnyel járt, hogy a támadó sárkányok még inkább lelassítottak, majd Laurence nagy megkönnyebbülésére az elöl repülő kapitány szájához emelte hangtölcsérjét, és hosszasan kiabált bele. – Azt mondja, hogy szálljunk le – fordította Tharkay. Ennél azonban bizonyosan többet mondott, ezért Laurence kérdő pillantást vetett felé. – Ezenkívül éppen gorombán szidalmaz minket, remélem, ezt nem kívánja, hogy lefordítsam – tette hozzá elfintorodva. – Nem értem, miért nekem kell előbb leszállnom. Úgy pont alájuk kerülök – morogta Temeraire. Az egész ereszkedés alatt zsémbesen morgott, és nyakát lehetetlen szögbe csavarta, hogy szemmel tudja tartani a fölötte repülő sárkányokat. Laurence-nek sem tetszett ez a kiszolgáltatott helyzet, de a sértést ők követték el. Bár a tehenek egy része időközben talpra állt, ahogy kábultan álltak, lábuk meg-megroggyant, és egész testük remegett. A többi állat mozdulatlan volt, valószínűleg elpusztultak. A kár igen nagy volt, és Laurence abban sem volt biztos, hogy képes lesz megfizetni, hacsak nem fordul a helyi brit nagykövethez. Ezek után egyáltalán nem csodálkozott a török kapitány módszerén, amellyel alárendeltségüket hangsúlyozta. Temeraire-nak élesen rá kellett szólnia a vadsárkányokra, hogy szálljanak le mellé, sőt, végül még rájuk is kellett üvöltenie, amellyel a maradék csordát még jobban megijesztette. Arkady és a többiek komoran, vonakodva szálltak le, a földön pedig felszállásra készen, kényelmetlenül izegtek-mozogtak. – Nem lett volna szabad a török hatóságok értesítése nélkül eddig eljönnöm velük – mondta Laurence mogorván, ahogy elnézte őket. – Sem emberek, sem állatok közelében nem képesek viselkedni. – Nem értem, miért lenne ez Arkady és a többiek hibája – jegyezte meg Temeraire megértően. – Ha nem tudnám, mi az a magántulajdon, én sem értettem volna, miért nem vehetek azokból a marhákból. – Megállt, majd kicsit halkabban tette hozzá: – Arról nem is szólva, hogy azoknak a sárkányoknak úgy kellett volna elhelyezkedniük, hogy rá is lássanak az állatokra, így ugyanis bárki lophatott volna közülük. A török sárkányok azután sem szálltak le, hogy az utolsó vadsárkány földet ért: lassú, látványos körben keringtek fölöttük, nyilván, hogy felsőbbrendű helyzetüket kimutassák. A bemutatót nézve Temeraire felhorkant, és kissé megrázta magát, nyakfodra szélesen kiterült. – Ez nagyon durva dolog – mondta dühösen. – És egyáltalán nem tetszik nekem. Biztos vagyok benne, hogy simán le tudnánk győzni őket. Úgy néznek ki, mint egy csapat vergődő madár. – Ha ezeket itt elriasztod, száz jön a helyükbe, és nem ilyen kivénhedtek. A török csapatok egyáltalán nem rosszak, még ha ez a pár példány nem is tartozik a legjobb harcosok közé – felelte Laurence. – Kérlek, légy egy kis türelemmel. Nemsokára úgyis megunják. Valójában ő is meglehetősen türelmetlen volt: a forró, poros mezőn semmi sem védte őket a nap erejétől. A talaj is szinte izzott a lábuk alatt, vizük pedig nem volt túl sok. 51

A vadsárkányokat nem sokáig tartotta vissza Temeraire fenyegetése: egyre több pillantást vetettek az elpusztult tehenek felé, és maguk között morogni kezdtek. Laurence, bár nem értette a szavakat, a hangsúly mégis eltéveszthetetlen volt, és végül Temeraire lefordította. – Azok a tehenek pedig csak megromlanak, ha nem eszik meg őket minél hamarabb – mondta elégedetlenkedve. Laurence megrémült. – Talán inkább azt kellene elhitetnetek ezekkel a törökökkel, hogy egyáltalán nem érdekel titeket a mutatványuk – mondta egy hirtelen ötlettől vezérelve. Temeraire arca felderült, és odasuttogott pár szót a vadsárkányoknak, mire mindannyian kényelmesen elterültek a füvön, nagyokat ásítottak, a kisebbek hangosan horkolni kezdtek. A játékban mindannyian benne voltak. A török sárkányok hamarosan elunták a gyakorlatozást, különösen, hogy senki sem figyelt rájuk, ezért lefelé vették a köröket, majd leszálltak velük szemben. A vezető sárkány letette kapitányát a földre. Erre Laurence kényelmetlen érzése többszörösére nőtt: sem magyarázkodni, sem mentegetőzni nem volt kedve, ráadásul a török kapitány, Ertegun, kifejezetten gyanakvóan viselkedett, magatartása pedig felháborító volt: Laurence meghajlását egy apró biccentéssel viszonozta, kezét nem vette le kardja markolatáról, és csak törökül beszélt, de azt is kimért hangon. Miután váltott pár szót Tharkayjel, Ertegun tört franciasággal is elismételte szavait. – Nos? Magyarázatot kérek erre a dühös támadásra! Laurence sem beszélte igazán jól a franciát, de legalább kísérletet tehetett a párbeszéd megindítására. Nagy nehezen eldadogott egy magyarázatot, amely azonban egyáltalán nem enyhített Ertegun sértődöttségén vagy gyanakvásán, ráadásul a beszélgetés további része egyre inkább kihallgatáshoz kezdett hasonlítani: mi Laurence küldetése, mi a rangja, honnan jött és merről, sőt, még azt is megkérdezte, milyen anyagi eszközökkel rendelkezik. Erre már Laurence is türelmetlen lett. – Elég legyen! Talán azt hiszi, hogy harminc veszedelmes ámokfutót fogott, akik elhatározták, hogy hét sárkánnyal megtámadják Isztambul falait? – kérdezte. – Semmi értelme tovább várakoztatni minket a hőségben. Küldje el az egyik emberét a brit nagykövethez, biztos vagyok benne, hogy ő választ ad majd a kérdéseire. – Hát azt nem hiszem, mivel az illető meghalt – felelte Ertegun. – Meghalt? – kérdezte Laurence döbbenten, de amikor kételyének hangot adott, Ertegun bizonygatni kezdte, hogy a nagykövet, Mr. Arbuthnot éppen az előző héten halt meg valamilyen vadászbalesetben. A részleteket nem tudja, a Koronának pedig nincs más képviselője a városban. – Ebben az esetben, uram, képviselet hiányában magamnak kell az ajánlólevelemet bemutatni – mondta még mindig döbbenten Laurence, miközben magában azon gondolkodott, hol tudja majd Temeraire-t elszállásolni. – Egy olyan államközi küldetés miatt érkeztem, amely semmilyen halasztást nem tűr. – Ha a küldetése valóban olyan fontos, a kormánya küldhetett volna jobb küldöttet is – felelte Ertegun támadóan. – A szultánnak igen sok dolga van, nem zavarhatja bármilyen koldus, aki a Boldogság Kapuján akar bekopogtatni. A vezírjeit sem lehet bármilyen üggyel zavarni, ráadásul azt sem hiszem el, hogy maguk tényleg britek. Ertegun arcán széles elégedettség terült el, amikor kimondta ezeket a szavakat. A szándékos ellenségességre Laurence hidegen válaszolt. – Ez a neveletlenség, uram, nemcsak rám nézve sértő, hanem a szultán egész kormányára is. Nem gondolhatja komolyan, hogy a történetünket csupán kitaláltuk. – Természetesen el kell hinnem, hogy a csapata és ez a szedett-vetett állatsereglet, amely Perzsiában csatlakozott magukhoz, brit követek. Értem – vágott vissza Ertegun. Laurence-nek azonban nem volt lehetősége erre az udvariatlanságra válaszolni. Temeraire ugyanis, aki még a tojásban hosszú hónapokat töltött egy francia fregatton, folyékonyan beszélte a nyelvet, és ennél a pontnál beleszólt a társalgásba.

52

– Nem vagyunk állatok, és a barátaim nem tudták, hogy ezek a maguk tehenei – mondta dühösen. – Nem akarnak senkit sem bántani, éppen ellenkezőleg, azért jöttek ilyen messzire, hogy találkozzanak a szultánnal. Temeraire nyakfodra szélesen kinyílt és felborzolódott, félig megemelt szárnyai hosszú árnyékot vetettek, és ahogy előredőlt, vállainak inai megfeszültek a bőre alatt, ahogy fejével a török kapitány felé bökött. Szájában megvillantak a férfiláb hosszúságú, fűrészes fogak. Ertegun sárkánya felkiáltott és előrelendült, a többi török sárkány azonban a kihívó viselkedést látva ösztönösen hátrébb húzódott, és nem követte. Ertegun maga is tett egy akaratlan lépést hátrafelé, amire izgatott sárkánya védekezőn kinyújtotta felé mellső lábait. – Fejezzük be ezt a vitát – ragadta meg Laurence az alkalmat, hogy Ertegun végre nem jutott szóhoz. – Mr. Tharkay és a főhadnagyom egyik emberével bemegy a városba. Mi addig itt maradunk. Biztos vagyok benne, hogy a nagykövet úr személyzete képes mind a szultán, mind a vezírjei számára megfelelő módon lebonyolítani a látogatásunkat, még ha abban önnek igaza is van, hogy jelenleg nincs a városban hivatalos küldött. Abban is bizonyos vagyok, hogy segítenek jóvátenni a szultán csordáján esett kárt, amely, ahogy Temeraire is mondta, baleset, és nem rosszindulat következménye. Ertegunon látszott, hogy a javaslat egyáltalán nem tetszik neki, de nem tudta, hogyan is utasíthatná vissza, mivel Temeraire feje még mindig ott volt a közelében. Néhányszor kinyitotta, majd becsukta a száját, majd halkan belefogott. – De hát ez lehetetlen – kezdte, mire Temeraire feldühödve újból morogni kezdett. Erre a török sárkányok még távolabb léptek, de a következő pillanatban már fülsiketítő bömbölés és sárkányének hallatszott: Arkady és a vadsárkányok csapkodó farokkal és kieresztett karmokkal mindannyian a levegőbe emelkedtek, miközben olyan hangosan rikoltoztak, ahogy csak tudtak. Erre a török sárkányok üvölteni kezdtek, és felszállásra készen csapkodtak a szárnyukkal. Szörnyű volt a zaj, parancskiadásra remény sem volt, mígnem végül Temeraire felült, és elüvöltötte magát. Fenyegető kiáltása mennydörgésként visszhangzott közöttük. A török sárkányok kiáltozva és sziszegve visszatottyantak a hátsó lábukra, szárnyaik öszszegabalyodtak, és ijedtükben ide-oda kaptak. A vadsárkányok kihasználták a zűrzavart: a tehéntetemek felé lendültek, a törökök orra előtt felkapták őket, majd megfordultak, és elmenekültek. Arkady már a levegőből, karmai között egy tehénnel biccentett vissza Temeraire-nek. A többiek mind előtte repültek. Hamar eltűntek: eliszkoltak egyenesen a hegység biztonságos menedéke felé. A döbbent csend talán fél percig tartott. Ezután Ertegun, aki még mindig nem szállt fel a sárkányára, hangosan méltatlankodni kezdett törökül. Laurence, akit az események tökéletesen megszégyenítettek, örült, hogy nem érti, mit mond: legszívesebben maga lőtte volna le az egész bandát. Meghazudtolták a saját emberei és a török kapitány előtt, aki pedig már egyébként is minden alkalmat megragadott, hogy megnehezítse a dolgukat. Ertegun korábbi, megjátszott makacsságát őszinte és igen erős felháborodás váltotta fel. Dühében egészen elvörösödött, homlokán kövér izzadságcseppek gyöngyöztek le egészen a szakálláig, miközben török-francia keveréknyelven tombolva fenyegetőzött. – Majd meglátják, hogy bánunk a betolakodókkal! Úgy lemészároljuk magukat, ahogy a tolvajok lemészárolták a szultán marháit, a tetemüket pedig kitesszük rohadni! – fejezte be végül, aztán tett pár széles karmozdulatot a török sárkányok felé. – Nem hagyom, hogy akár Laurence-t, akár a legénységemet bárki bántsa – felelte Temeraire dühösen, és mellkasa kitágult, ahogy nagy levegőt vett. A török sárkányok erre megrémültek. Laurence már korábban észrevette, hogy más sárkányok is tartanak Temeraire üvöltésétől, még akkor is, ha az isteni szelet még nem tapasztalták meg: az ösztönük figyelmeztethette őket a veszélyre. Reptetőiknek azonban nem voltak ilyesfajta ösztöneik, Laurence pedig egyáltalán nem volt biztos abban, hogy a sárkányok megtagadják a parancsot, ha támadásra vezénylik őket. Egyébként is, hiába győzi le Temeraire ezt a féltucatnyi sárkányt, csak pirruszi győzelmet aratnak.

53

– Elég legyen, Temeraire, lépj vissza – mondta Laurence, majd mereven Ertegunhoz fordult. – Uram, ahogy már mondtam, a vadsárkányok nem voltak a parancsnokságom alatt, és megígértem, hogy megtérítem a kárát. Biztos vagyok benne, hogy nem kíván ürügyet szolgáltatni Nagy-Britanniának a háborúra a kormánya beleegyezése nélkül. Mi sem kívánunk ürügyet szolgáltatni. Tharkay váratlanul megismételte a szavait törökül is, bár Laurence végig franciául beszélt, és elég hangosan tolmácsolt ahhoz, hogy a többi reptető is hallja. Ezek idegesen pillantottak egymásra, Ertegun pedig gyűlölködve mérte végig, magatartásán érződött a dühös csalódottság. Kiköpött. – Maradjanak itt, vagy nem állok jót magamért – mondta, azzal visszaszállt a sárkányára, és pár parancsot kiáltott. Az egész raj eltávolodott tőlük, és egy kis gyümölcsös árnyékában letelepedtek. A gyümölcsös a városba vezető út mellett helyezkedett el, amelyet így teljesen elálltak. Aztán a legkisebb sárkány felemelkedett, és gyors iramban a város felé indult. Nemsokára alig látszott, végül eltűnt a párás levegőben. – Hát, az egyszer biztos, hogy nem jó hírünket fogja terjeszteni – mondta Granby, aki Laurence távcsövén keresztül figyelte. – Nem ok nélkül – felelte mogorván Laurence. Temeraire bűntudatosan kaparászott a földön. – Nem voltak valami barátságosak – védekezett. Nem sok árnyékor leltek, ha nem akartak túl messzire kerülni az őrsárkányoktól, márpedig Laurence nem akart, de végül így is találtak maguknak helyet két alacsony halom között. Itt leszúrtak néhány cölöpöt a porba, és kifeszítettek egy vásznat, hogy legalább a betegek árnyékba kerüljenek. – Kár, hogy az összes tehenet elvitték – jegyezte meg Temeraire sóvárogva, és arrafelé nézett, amerre a vadsárkányok eltűntek. – Ha egy kicsit türelmesebbek lettek volna, ők is, és te is kaptál volna enni, és most vendégként, nem pedig tolvajként bánnának velünk – vágta rá Laurence, akinek már fogytán volt a türelme. Temeraire nem szólt semmit a korholásra, csak lehajtotta a fejét. Laurence felállt, és pár lépéssel odébb ment, mintha távcsövén keresztül a várost akarná megnézni. Semmi változást nem látott, csak annyit, hogy a csordások néhány marhát odatereltek a török sárkányokhoz vacsorának, az emberek pedig ittak. Laurence leeresztette a távcsövét, és elfordult a jelenettől. A szája teljesen kiszáradt, az ajka berepedt: saját vízadagját Dunne-nek adta, aki a legjobban szenvedett a köhögéstől. Már túl késő volt a gyűjtögetéshez, de reggel majd ki kell küldenie pár embert vadászni és vizet keresni. Igaz, ez az idegen országban nem kis kockázattal jár, hiszen még a nyelvet sem ismerik. Azt sem tudta, mihez kezdjenek akkor, ha a törökök továbbra is kérlelhetetlenek maradnak. – Nem kellene megpróbálnunk körülrepülni a várost, és az európai oldalon újra próbálkozni? – kérdezte Granby, amikor Laurence visszatért a rögtönzött táborhelyre. – Az északi hegyeken végig őrök állnak, mert félnek az orosz támadástól – felelte erre Tharkay. – Hacsak nem távolodik el legalább egyórányira, az egész várost felveri. – Uram, jön valaki – mondta Digby, és előremutatott, mire a vitának vége szakadt. A városból egy futársárkány sietett feléjük két nehézsúlyú kísérővel. Bár a lenyugvó nap fénye egyenesen rájuk esett, és nem látszott a színük, Laurence világosan látta a sárkányok homlokán kiálló hatalmas szarvakat, valamint a testük egész hosszán végigfutó tüskéket. Ezelőtt már látott egyszer Kazilikot, még Egyiptomban, a Keletről felszálló füst előterében. A sárkány felgyújtotta a hajó lőszerraktárát, mire az ezerfős legénységű hajó pillanatokon belül porig égett. – A betegek csatolják fel magukat, a puskaport és a bombákat pedig rakodják le – adta ki komoran a parancsot. Temeraire túlélhet egy perzselést, ha nem tudja elkerülni, de ha a legkisebb láng is eléri a hasára kötözött lőszereket és robbanóanyagokat, olyan biztos a veszte, mint azé a szerencsétlen francia zászlóshajóé volt.

54

Megkettőzött erőfeszítéssel dolgoztak: a bombákat kis gúlába rakták a földön, Keynes pedig felszíjazta a legbetegebb embereket a hasháló fölé. A lobogó vásznat, a ruhákat és a tartalék bőröket kidobálták. – Laurence, én majd tárgyalok velük, maga szálljon fel, amíg nem tudjuk, mit akarnak – javasolta Granby, de Laurence türelmetlenül elutasította. A többieket azonban mind felparancsolta a sárkányra, csak ő és Granby maradtak a földön, de ők is Temeraire közelében. A két Kazilik tőlük nem túl távol szállt le, vörös bőrüket feketével szegélyezett zöld foltok tarkították, amelyek leginkább a leopárd foltjaira emlékeztettek, és fekete nyelvükkel néha a levegőbe nyaltak. Olyan közel voltak, hogy Laurence hallotta, hogy testükből halk, félig doromboló, félig sípoló hang tör elő, és még a világos ég háttere előtt is jól látszott a vékony csíkban felszálló gőz, amely lassan a hátukon futó vékony tüskéknél is magasabbra emelkedett. Ertegun kapitány ismét odajött hozzájuk: szeme elégedetten elkeskenyedett. A futársárkányról két rabszolga szállt le, akik nagy igyekezettel lesegítettek egy harmadik férfit, aki a kezüket megragadva lépett rá az előkészített lépcsőkre. A férfi csodálatosan díszes kaftánt viselt, amit a szivárvány különböző színeiben játszó selyemfonalakkal hímeztek ki; fehér, szélesen csavart turbánja alól nem látszott ki haj. Ertegun mélyen meghajolt előtte, majd Laurencenek is bemutatta Hasszán Musztafa pasát. Laurence halványan emlékezett rá, hogy az utolsó szó nem név, hanem rang, mégpedig igen magas vezíré. A gesztus mindenesetre jobb volt, mintha azonnal támadtak volna, és miután Ertegun végzett a kimért bemutatással, Laurence azonnal belekezdett a mondanivalójába. – Uram, remélem, megengedi, hogy bocsánatát kérjem, amiért… – Nem, nem! Elég, eleget hallottunk már erről! – szakította félbe Musztafa, aki sokkal jobban és folyékonyabban beszélte a franciát, és egyáltalán nem törődött saját nyelvbotlásaival. Aztán kinyújtotta kezét, és lelkesen megragadta Laurence jobbját. Ertegun dühében elvörösödve nézte, ahogy Musztafa egy intéssel véget vetett minden további magyarázkodásnak. – Elég szerencsétlen dolog, hogy maguk mellé kellett venniük azokat a nyomorult páriákat, de hát, ahogy az imámok is mondják, a vadon született sárkányok nem ismerik a Prófétát, ezért olyanok, mint az ördög cimborái. Temeraire természetesen sértődötten felhorkant, de a megkönnyebbült Laurence nem akart további vitát. – Ön igazán nagylelkű, uram, és elhiheti, mennyire hálás vagyok önnek – mondta. – Tudom, mennyire nagy szívességet kérek, amikor a segítségét kérem mindazok után… – Nem, nem! – mondta Musztafa, és úgy legyintett, mintha semmiségről lenne szó. – Természetesen nagyon szívesen látjuk önt, kapitány, hiszen messzi útról érkezett. Kövessen minket a városba. A szultán, béke legyen vele, már nagylelkűen elrendelte, hogy önt a palotában szállásoljuk el. Az egyik negyedet elő is készítettük magának, és egy hűvös kertet a sárkánynak. Itt megpihenhet és felfrissülhet a hosszú utazás után, erről a szerencsétlen eseményről pedig ne essék több szó. – Bevallom, az ön javaslata sokkal tetszetősebb, mint amit a kötelességem követel – felelte Laurence. – Igazán hálásak lennénk némi frissítőért, bármi is legyen az, de nem vesztegethetjük az időnket, hiszen a lehető legkorábban útra kell kelnünk: a megvásárolt sárkánytojásokat kell a lehető leggyorsabban Angliába szállítanunk. Musztafa mosolya egy pillanatra mintha elbizonytalanodott volna, és keze megfeszült Laurence kezében. – De hát kapitány, csak nem hiába tett meg ilyen hosszú utat? – kiáltott fel. – Hát nem tudja, hogy a tojásokat nem adhatjuk oda?

55

II. rész

56

6.fejezet A kis elefántcsont-szökőkút sugaraiból előtörő finom vízpermet megnedvesítette a kút fölé hajló narancsfa leveleit és enyhén remegő, érett, illatozó gyümölcseit. Temeraire a naptól és a bőséges étkezéstől eltikkadva a hatalmas palotakert egyik rácsozatos terasza alatt szendergett, oldalának dőlve a két kis küldönc aludt, akik előzőleg megtisztogatták. A kamra olyan volt, mintha egy tündérmesébe lépett volna az ember: a padló és a falak lápiskék és fehér kövekkel voltak kirakva, a zsalukat gyönggyel díszítették, az ablakok mellett bársonyhuzatú párnák hevertek, a padlót a vörös különböző árnyalataiban pompázó vastag szőnyegek borították, a helyiség közepén pedig egy jó méteres, festett váza állt egy alacsony asztalkán, benne csodálatos virágokból és szőlőágakból kötött csokor. Laurence szívesen nekivágta volna a vázát a falnak. – Hát ebből már elég – mondta füstölögve Granby, miközben fel-alá járkált. – Először mindenféle kifogást hordanak össze, aztán gonoszul célozgatnak, például csaknem letolvajozzák ezt a nyomorult Yarmoutht… Musztafa folyamatosan szabadkozott és sajnálkozott: a megállapodást igazából sosem írták alá, magyarázta, mivel attól tartottak, hogy túl nagy késéssel tudnának csak lépni, ezért a fizetség sem érkezett meg a nagykövet szerencsétlen halála előtt. Amikor Laurence végighallgatta ezeket a kifogásokat, gyanakodni kezdett, és követelte, hogy azonnal vigyék a nagykövet szállására, mert beszélni szeretne az embereivel. Erre Musztafa kissé feszengve, de bizalmasan közölte, hogy a nagykövet halála után a szolgái lóhalálában Bécsbe siettek, egyikük pedig, egy bizonyos James Yarmouth, szőrén-szálán eltűnt. – Nem mintha rossz embernek ismertem volna, de hát az arany nagy kísértő – mondta Musztafa, és jelentőségteljesen széttárta a karját. – Sajnálom, kapitány, de muszáj megértenie, nem vállalhatjuk a felelősséget. – Egy szót sem hiszek belőle, egy szót sem – folytatta dühösen Granby. – Sosem küldtek volna értünk egészen Kínáig, ha a szerződést csupán félig-meddig ütötték volna nyélbe… – Nem, ez tényleg valószínűtlen – bólintott Laurence. – Lenton egészen máshogy fogalmazta volna meg a parancsait, ha a megegyezés akár csak részben is bizonytalan lett volna. Ezek pedig szeretnének most úgy kibújni alóla, hogy ne látsszanak hibásnak. Musztafa azonban újra és újra csak mosolygott Laurence ellenkezésén, újra és újra megismételte sajnálkozásait, és újra és újra felajánlotta szíves vendéglátását, amelyet Laurence, mivel a legénysége úgyis fáradt és poros volt, kényszerűen elfogadott. Azt hitte, így könnyebben utánajárhatnak az ügynek, és ha majd a városban vannak, talán találnak valamilyen módot arra, hogy rendbe hozzák a dolgokat. Őt és legénységét a belső palota kert díszes pavilonjában helyezték el. Az épületek kőzött széles gyep húzódott, amelyen Temeraire kényelmesen elterülhetett. A palota a Boszporusz és az Aranyszarv öböl által határolt földnyelven helyezkedett el, és minden irányba kitűnő kilátással bírt, a látóhatáron pedig ott hullámzott az óceán, rajta a nyüzsgő hajótömeg. Laurence túl későn vette észre, hogy aranyozott kalitkába kerültek: a kilátás azért volt ilyen nagyszerű, mert a palotát minden oldalról magas, ablak nélküli falak keretezték, amelyek minden, külvilág felé irányuló kommunikációt lehetetlenné tettek, és a tenger felé néző ablakain vasrácsok feszültek. A levegőből úgy látszott, mintha a pavilonok összeköttetésben állnának a mindenfelé elterülő palotakomplexummal, csakhogy kiderült: az, amit összekötő épületnek gondoltak, mindössze egy tetővel fedett, de oldalt nyitott kerengő, amelynek palota felé vezető ajtajai és abla57

kai zárva voltak: a fekete zsalugáterek és ajtók megakadályozták, hogy a többi részbe akárcsak egy pillantást is vethessenek. A teraszok alatti lépcsők aljában fekete rabszolgák álltak, a kertekben pedig izmos Kazilikok heverésztek, akik vékony metszésű sárga szemüket le nem verték Temeraire-ről. Musztafát is csak a szívélyes üdvözlés végéig látták, amint azonban sikeresen bezárta őket ide, eltűnt, és nem lehetett tudni, mikor kerül elő legközelebb. Azóta azonban már háromszor is hívták imára az igazhitűeket, ők pedig már kétszer is végigjárták tetszetős börtönüket, Musztafának azonban nyoma sem volt. Az őrök nem tiltakoztak, ha valamelyikük lesétált a pavilonok alatti kertbe, hogy Temeraire-rel beszéljen, de amikor Laurence a palota többi része felé vezető sétányok felé intett, barátságosan megrázták a fejüket. Ebből a távolságból a teraszokról és az ablakokból szabadon, bár nem kis dühvel bámulhatták a palotában zajló életet: a sétányokon jövő menő elfoglalt férfiakat, a magas turbános hivatalnokokat, a tálcákkal siető szolgákat, a levelekkel és kosarakkal ide-oda igyekvő apródokat. Egyszer még egy orvosnak látszó, hosszú szakállú úriembert is láttak, egyszerű, fekete öltözékben, aki egy távoli, kis pavilon felé igyekezett. Ezek közül az emberek közül sokan kíváncsian megbámulták Laurence-éket, a fiatal fiúk pedig le is lassítottak, hogy a kertben ülő sárkányokat megnézzék, de a hívásokra nem válaszoltak, sőt, büszkén továbbsiettek. – Nézd, szerinted az ott egy nő? – tréfálkozott Dunne, Hackley és Portis az egyik messzelátót szorongatva. Csaknem fél testtel kilógtak a hat méter magas teraszról, amely alatt kövezett járda húzódott, és megpróbáltak belesni a távolabbi kertbe, ahol egy hivatalnok éppen egy nővel beszélt. Igaz, az illető kinézete szerint akár férfi vagy orangután is lehetett volna, mivel hosszú, sötét selyem-kendőt viselt, amelyet úgy csavart a feje és válla koré, hogy csak a szeme látszott ki, köntöse díszes szandáljáig ért, és még a kezét is a köntös elejére varrt mély zsebbe rejtette. – Mr. Portis – szólalt meg Laurence élesen, amikor az idősebb kadét a szájába kapta a kezét, hogy füttyentsen –, mivel látom, hogy nincs más dolga, kérem, menjen le, és ásson Temeraire-nek egy új árnyékszéket, amikor pedig befejezte a dolgát, temesse be azonnal a lukat. – Erre Dunne és Hackley gyorsan leeresztették a távcsövet, Portis pedig megalázottan kullogott el, bár közben megpróbált ártatlan arcot vágni. Ekkor Laurence a másik kettőhöz fordult – Maguk pedig, uraim… – de a fiúkat Tharkay megmentette egy hasonló büntetéstől, amikor ugyanis Laurence vezetőjük felé pillantott, döbbenettel vegyes haraggal állapította meg, hogy Tharkay maga is a fátyolos nőt figyeli a messzelátóján keresztül. – Uram – sziszegett felé Laurence –, önnek is megköszönném, ha nem figyelné a palotában lakó hölgyeket. – Az a nő nem tartozik a hárembe – felelte Tharkay. – A hárem negyed dél felé van, azok mögött a magas falak mögött, és a nőket nem engedik ki onnét. Biztosíthatom, kapitány, hogy ha az asszony háremhölgy lenne, még ennyit sem látnánk belőle. – De ekkor ő is leeresztette a látcsövet, a nő ugyanis feléjük fordult. Az a vékony csík, amelyet nem fedett a ruha, éppen csak a fekete szempárt engedte látni. Szerencsére nem kiáltott fel, egy pillanattal később pedig mind ő, mind a hivatalnok eltűntek a szemük elől. Tharkay becsukta a messzelátót, visszaadta Laurence-nek, és közönyös arccal elsétált. Laurence keze keményen fonódott a fémhengerre. – Maguk pedig elmennek Mr. Bellhez, és megkérik, hadd segítsenek annak az új bőranyagnak a kiszabásán, amin dolgozik – mondta végül Dunne-nak és Hackley-nek, miután legyűrte a késztetést, hogy valami durvább büntetést rójon ki rájuk. Nem akarta Tharkay helyett is őket büntetni. A fiúk megkönnyebbült arccal siettek el, Laurence pedig járkálni kezdett a teraszon. Az egyik végén megállt, és kinézett a városra, valamint az Aranyszarv-öbölre. Későre járt, Musztafa nyilván ma sem jön már. – Újabb elvesztegetett nap – lépett mellé Granby, miközben felharsant a napi utolsó imádságra hívó hang. A közeli és távoli minaretek müezzinjeinek magas, éles hangja összeolvadt

58

egymással. Az egyik olyan közelről hallatszott, mintha közvetlenül az őket a háremtől elválasztó magas fal mögött volna. Ugyanez a hang ébresztette Laurence-t másnap reggel. Nyitva hagyta ugyanis az ablaktáblákat, hogy bejöjjön a levegő, és hogy éjszaka bármikor rápillanthasson Temeraire-re, de a sárkány egész éjjel biztonságban aludt a palota falaira függesztett lámpások sejtelmes fényében. Aztán aznap ismét végighallgathatták ötször a müezzinek énekét, más hírt nem kaptak a külvilágból, sőt, még annak sem adta senki a jelét, hogy jelenlétüket észrevette. Igaz, az élelmet mindig meghozta néhány gyors és néma szolga, de ők hamar eltűntek, még mielőtt bármit kérdezhettek volna tőlük. Laurence kérésére Tharkay megpróbált törökül szóba elegyedni az őrökkel, de ők csak a vállukat vonogatták, majd kinyitották a szájukat, hogy megmutassák: barbár módon kivágták a nyelvüket. Amikor arra kérték őket, hogy kézbesítsenek levelet, határozottan megrázták a fejüket: vagy azért, mert nem akarták őrhelyüket elhagyni, vagy azért, mert parancsba adták nekik. – Mit gondol, le tudnánk fizetni őket? – kérdezte Granby, amikor már lassan leszállt az éjszaka, de még mindig semmi hírt nem kaptak. – Olyan jó lenne, ha néhányan ki tudnánk jutni innét! Ebben az átkozott városban csak tudja valaki, mi történt a nagykövet embereivel, lehetetlen, hogy mind elmentek! – Talán lefizethetnénk őket, ha volna miből – felelte Laurence. – De teljesen kifutottunk a pénzből, John, és szerintem számukra nem jelentene értéket az, amit fel tudunk ajánlani. Nem hiszem, hogy bármelyikünket is kiengednék a palotából, különösen mivel az az állásukba vagy akár a fejükbe is kerülhet. – Akkor meg kell kérnünk Temeraire-t, hogy döntse le az egyik falat, hogy kimehessünk: erre már csak felfigyelnének! – kiáltott fel félig tréfásan Granby, és a legközelebbi pamlagra vetette magát. – Mr. Tharkay, kérem, tolmácsolna ismét? – kérdezte Laurence, és újból az őreikhez fordult. Ők azonban, bár eleinte kedvesen fogadták rab vendégeik kérdéseit, mostanra már igencsak ingerültek voltak: ez volt ugyanis a hatodik alkalom, hogy Laurence a nap folyamán hozzájuk fordult. – Kérem, mondja meg nekik, hogy a lámpákból és a mécsesekből lassan kifogy az olaj – mondta Laurence Tharkaynek –, valamint hogy a szappanból és egyéb tisztálkodási eszközökből is fogytán vannak a készleteink – rögtönzött néhány kívánságot, amelyek aztán be is váltották reményeiket: az őr elment, és odahozta az egyik apródot, akit már korábban láttak, hogy lássa el őket a szükséges dolgokkal. A fiúnak Laurence felajánlott egy ezüstöt, akit ezzel sikerült annyira lenyűgöznie, hogy vállalta: elvisz egy üzenetet Musztafának. Először azonban gyertyákért és a többi dologért küldték, nehogy felkeltsék az őrök gyanakvását, és amíg távol volt, Laurence leült, és egy olyan szigorú hangvételű levelet fogalmazott meg, amilyet csak tudott, ebben pedig elmagyarázta a csupa mosoly úriembernek, hogy nem hajlandó tovább ülni a lugasban. – Nem igazán értem, mit akarsz mondani a harmadik bekezdés elején – jegyezte meg Temeraire, amikor Laurence felolvasta neki is a francia nyelvű levelet. – „Bármi is legyen az oka annak, hogy összes kérdésünket, amit…” – kezdte fordítani Laurence. – Á! – kiáltott fel Temeraire. – Akkor inkább a conception szót használd, ne a dessint. És azt hiszem, nem azt akartad írni a végén, hogy alázatos domestique vagy. – Köszönöm – mondta Laurence, majd kijavította a hibákat, és megpróbálta helyesen leírni a beuru szót. Ezután összehajtotta a levelet, és átadta a fiúnak, aki időközben egy kosárban gyertyát és erősen illatosított szappant hozott nekik. – Remélem, a kölyök nem egyenesen a tűzbe dobja – mondta Granby, miután a fiú távozott, az ezüstérmét hivalkodva a kezében szorítva. – Sőt, azt is remélem, Musztafa sem. – Mindegy, ma este már nem kapunk választ úgysem – felelte Laurence. – Jobb, ha kipihenjük magunkat, amíg tehetjük. Ha nem kapunk választ, holnap kitaláljuk, hogyan juthatunk

59

el Máltáig. Itt nincs igazi parti tüzérség, ezért biztos vagyok benne, hogy ha egy sorhajóval és pár fregattal térünk vissza, rögtön szóba fognak állni velünk. – Laurence – szólt be Temeraire kintről, félbeszakítva Laurence hajózásról szóló álmát. Laurence felült, és megdörzsölte nedves arcát: az éjszaka megfordult a szél, és a szökőkút vizét egyenesen rá permetezte. – Igen – felelte, majd kábán a szökőkúthoz támolygott, hogy megmossa az arcát. Utána lesétált a kertbe, és útközben odabiccentett a két ásítozó őrnek. Temeraire érdeklődve szaglászta körül. – Jó szagod van – mondta, mire Laurence-nek eszébe jutott, hogy az egyik illatosított szappannal mosakodott meg. – Csak el ne felejtsem lemosni később – mondta szégyenkezve. – Éhes vagy? – Tudnék enni – felelte Temeraire –, de most valami fontosabb mondanivalóm van. Beszéltem Bezaiddal és Seherezádéval, és azt mondták, hogy nemsokára kikelnek a tojásaik. – Kikkel? – kérdezte Laurence tanácstalanul, majd a két Kazilik sárkányra nézett, akik ragyogó szemükkel érdeklődve pislogtak vissza rá. – Temeraire – kezdte lassan –, azt akarod mondani, hogy az ő tojásaikat kellene megkapnunk? – Igen, és még két másikat, de azok meg nem keményedtek meg – magyarázta Temeraire. – Azt hiszem, legalábbis – mondta. – Csak kicsit beszélnek franciául és sárkánynyelven, de már megtanítottak pár török szóra. Laurence erre már nem figyelt, annyira megdöbbentette a hír: Anglia majdnem azóta próbált tűzokádó sárkányokat szerezni, ami óta a hivatalos sárkánytenyésztés megkezdődött. Agincourt után hoztak át néhány Flamme-de-Gloire-t, de az utolsó alig egy évszázaddal később elpusztult, azóta pedig a beszerzési kísérletek sorra kudarcba fulladtak. Franciaország és a Spanyol Királyság természetesen nem adott újabbakat, ahhoz túl közeli szomszédok voltak, hogy ilyen fegyverrel lássák el őket, a törökök pedig sokáig ugyanannyira vonakodtak attól, hogy gyaurokkal tárgyaljanak, amennyire a britek ódzkodtak a pogányoktól. – Aztán nem egészen húsz évvel ezelőtt az inkákkal is tárgyaltak – tette hozzá Granby, miközben izgatottságában kipirult az arca –, de abból végül semmi sem lett. Pedig kész vagyont ígértünk értük, és eleinte úgy látszott, örülnek is neki, de aztán váratlanul visszaadták az öszszes selymet, teát meg fegyvert, amit tőlünk kaptak, és kipenderítettek minket. – Nem emlékszik, mennyit ajánlottunk nekik? – kérdezte Laurence, mire Granby akkora összeget nevezett meg, hogy le kellett ülnie. Seherezádé kissé kérkedve jegyezte meg tört francia nyelven, hogy az ő tojása még ennél is többe került. Laurence el sem akarta hinni. – Édes istenem, el sem tudom képzelni, honnan lehetett ennyi pénzt előteremteni – mondta Laurence. – Ennyiből fél tucat sorhajót lehetne építeni, és még két sárkány szállítót. Temeraire furcsán-hallgatagon ült: farkát szorosan maga köré csavarta, de nyakfodra felborzolódott. – Mi vesszük a tojásokat? – kérdezte. – Persze – kezdte Laurence meglepődve. Most jött csak rá, hogy Temeraire nem tudta: a tojásokat pénzért vásárolják. – Igen, vesszük, de amint magad is látod, ismerőseid egyáltalán nem bánják, hogy át kell adniuk a tojásukat – mondta, és aggodalmasan a két Kazilikra pillantott. Ők valóban teljesen közömbösen fogadták, hogy el kell válniuk utódaiktól. Temeraire azonban türelmetlenül dobbantott a farkával. – Persze hogy nem bánják, mivel tudják, hogy vigyázni fogunk rájuk – mondta. – De te magad mondtad nekem, hogy ha veszel valamit, az a tulajdonod, és azt csinálhatsz vele, amit akarsz. Ha veszek egy tehenet, megehetem, ha veszel egy birtokot, élhetsz rajta, és ha te veszel nekem egy ékszert, akkor én viselhetem. De ha a tojások tulajdonok, akkor az azokból kikelő sárkányok is, így nem csoda, ha az emberek rabszolgaként tartanak minket. Laurence nem tudta, mit mondhatna erre. Mivel rabszolgafelszabadítás-párti családban nevelkedett, tökéletesen nyilvánvaló volt számára, hogy embereket nem lenne szabad adni és venni, és amikor Temeraire így fogalmazott, egyet kellett értenie vele is, mégis, hatalmas kü-

60

lönbség volt a sárkányok és a rabszolgasorba kényszerített nyomorultak életkörülményei között. – Nem egészen. Ha egy sárkányfióka kikel, onnantól kezdve nem tudjuk rávenni, hogy azt csinálja, amit mi akarunk – vette át a szót hirtelen ötlettől vezérelve Granby. – Fogalmazhatunk úgy is, az esélyt vesszük meg arra, hogy elérjük: dolgozzanak velünk. De Temeraire szemében harcias fény villant. – És ha kikelés után vissza akarnak repülni ide? – Hát… – Granby erre nem tudott mit mondani, csak a vállát vonogatta. Az ilyen esetekben ugyanis a vad sárkányfiókát valamelyik tenyésztelepre vitték. – De gondolj csak bele, mi Angliába akarjuk vinni őket, ahol lehetőséged van arra, hogy javíts az életkörülményeiken – próbálkozott Laurence más módon, de Temeraire-t nem lehetett ilyen könnyen megpuhítani. Gondolataiba merülve gömbölyödött össze a kertben, hogy a problémát kielemezze. – Hát, azt hiszem, ezt nehéz lesz megemésztenie – fordult Granby Laurence felé aggodalmasan, miközben visszafelé sétáltak. – Szerintem is – felelte letörten Laurence. Őszintén reménykedett abban, hogy a sárkányok kényelmén képesek lesznek javítani, miután hazaérnek. Biztos volt benne, hogy Lenton admirális, valamint a hadtest idősebb parancsnokai hatáskörükön belül szívesen támogatnak majd néhány ilyen intézkedést. Laurence elhozta magával a kínai típusú pavilon terveit az alulról fűtött kövezettel és a vízvezetékekkel táplált szökőkutakkal együtt, amelyek Temeraire-nek annyira megtetszettek. Kung Szu könnyen megtaníthatja másoknak is, hogyan kell sárkányok számára főzni, ráadásul a Honvágy különböző író- és olvasótáblákat is hoz majd, amiket át lehet alakítani nyugati használatra. Igaz, Laurence személy szerint kételkedett abban, hogy ez a többi sárkányt érdekelni fogja: Temeraire ugyanis nemcsak a nyelvek iránti fogékonyságával, de könyvszeretetével is kitűnt fajtársai közül. Bármilyen hasonló igényt könnyen és nagy költségek nélkül ki lehetett elégíteni, és ez ellen senki sem emelhetett kifogást. Mind megoldhatók a hadtest fizikai és anyagi keretein belül. Abban azonban Laurence tökéletesen biztos volt, hogy ennél többet a kormány magától semmiképpen sem tenne, és csak kényszerrel lehetne rávenni erre. Egy sárkányzendülés ugyan megrázná az országot, de inkább hátrányára lenne az ügynek, mintsem előnyére, mivel csak azt a hitet erősítené a minisztériumban, hogy a sárkányok megbízhatatlanok. Egy ilyen konfliktusnak a háborúra kifejtett hatása pedig egyenesen leírhatatlan, hiszen egymaga elég lenne a háború elvesztéséhez: Angliának túl kevés sárkánya volt ahhoz, hogy, azok bérproblémák és törvényi jogok miatt elhanyagolják kötelességeiket. Akaratlanul is elgondolkodott, hogy egy másik kapitánynak, egy jól kiképzett, igazi röptetőnek vajon sikerült volna-e megóvni Temeraire-t a hasonlóan gyötrő és izgató gondolatoktól, és képes lett volna-e energiáit jobb irányba terelni? Szívesen megkérdezte volna Granbyt, hogy mennyire általánosak az ilyesfajta nehézségek, és van-e valami általános tanács arra, ilyenkor mi a teendő, de mégsem kérhette meg egy beosztottját, hogy Temeraire-rel kapcsolatban tanácsot adjon neki, arról nem is szólva, hogy már egy kissé elkésett volna a tanács. Hogy valaki rabszolgaságnak hívja azt, amikor egy sárkánytojásért félmillió fontot fizetnek, és ez a tojás helyzetén csupán annyit változtat, hogy Angliában, és nem a Fényességes Porta országában kel ki, gyakorlati szempontból teljesen eltúlzottnak hangzott, bárhonnan is nézte. – Ha a tojás megkeményedett, mennyi időnk van még a kikelésig? – kérdezte ehelyett Granbytől, miközben felemelt kézzel a tenger felől fújó szél felé fordult, és magában számítgatni kezdte, vajon mennyi időbe kerülne, amíg hajóval Máltáról ideérnének. Sárkányháton három nap elég az odaúthoz, ha Temeraire elég kipihent és jóllakott. – Hát, akkor már csak hetek vannak hátra, de hogy három vagy tíz, azt a tojás nélkül nem tudom megmondani. De még úgy is tévedhetek. Az ilyenről Keynest kell megkérdeznie – felelte Granby.

61

– De nem elég az utolsó pillanatban megszereznünk a tojást. Ez a fióka ugyanis nem olyan lesz, mint Temeraire, aki már kikelésekor három nyelven beszél. Ilyenről, mint ő, még sosem hallottam. Minél hamarabb meg kell szereznünk a tojást, hogy elkezdhessük angolul tanítani. – A pokolba – mormolta elkeseredetten Laurence, és leejtette a kezét. A nyelvi kérdés eszébe sem jutott. Maga alig egy héttel a kikelés előtt zsákmányolta Temeraire tojását, de mivel nem tudott semmit a tojásokról, egyáltalán nem azon lepődött meg, hogy a sárkány angolul beszél, hanem hogy egyáltalán beszélni tud. Ismét egy újabb hiányosság a kiképzésében, ráadásul olyasvalami, ami miatt még sürgősebben kell lépniük. – A szultán igencsak furcsa uralkodó – kezdte Laurence, leginkább hogy hidegvérét viszszanyerje –, ha eltűri, hogy eltűnjön a kincstárának szánt félmillió font, valamint nyomozás nélkül hagyja, hogy országa területén meghaljon egy nagykövet. Már csak a formális udvariasság keretei között is meg kell ezt tennie, uram, egy szövetségesével szemben. – Hadd biztosítsam, kapitány, hogy a nyomozást lefolytattuk – hangsúlyozta komoly arccal Musztafa, miközben megpróbálta megkínálni egy tálcányi mézben úszó süteménnyel. Musztafa nem sokkal dél után jelent meg, és azzal mentegette magát, hogy váratlan államügy jött közbe, amely a figyelmét követelte. Kiengesztelésként velük maradt vacsorára, amelynek apropóján különleges szórakozást szervezett. Két tucatnál is több szolga nyüzsgött zajongva körülöttük, szőnyegeket és párnákat terítettek a teraszra és a márvány szökőkút köré, és hatalmas tálcákat hoztak a konyháról. A tálakon illatos piláf, padlizsánkrém, rizses hússal töltött káposztalevelek és zöldpaprikák, nyársak, valamint vékonyra szelt, gazdag aromájú sült húsok kellették magukat. Temeraire, aki korlát fölé nyújtott nyakkal figyelte az eseményt, elismeréssel szagolgatta az ételeket, bár egy órával korábban két gyenge bárányt már befalt, és ha egy-egy tálcát a közelében tettek le, egy pillanat alatt elcsente róluk a finomságot, a szolgák pedig értetlenül bámultak az üres, sárkányfogaktól karcolt aranytálcára. Arra az esetre, ha mindez önmagában elégtelen lenne a figyelem elterelésére, Musztafa zenészeket is hozott magával, akik nagy hangerővel kezdtek feladatuknak, valamint egy csoport táncosnőt, akik csupán laza, átlátszó ruhát viseltek. A lányok olyan kihívóan pörögtekforogtak, és a fellebbenő fátylak olyan sokat mutattak meg bájaikból, hogy Laurence nem tudott pironkodás nélkül rájuk nézni, bezzeg a fiatalabb tisztek igencsak megtapsolták az előadást. De a legbotrányosabban a lövészek viselkedtek. Portis ugyan megtanulta a leckét, Dunne és Hackley azonban, akik fiatalabbak és szertelenebbek voltak nála, megbocsáthatatlanul viselkedtek: megpróbálták elkapni a tekergőző fátylakat, és hangosan fütyültek. Dunne egészen odáig elment, hogy fél térdre ereszkedve megpróbálta megérinteni az egyik táncost, mielőtt Riggs hadnagy elkaphatta és visszahúzhatta volna. Laurence-t azonban nem fenyegette az a veszély, hogy eltereljék a gondolatait: a fehér lábú és fekete szemű kaukázusi lányok ugyan szépek voltak, őt mégis annyira felháborította ez az átlátszó húzás, hogy csak dühöt érzett, mégpedig olyan erősét, amely minden kísértő gondolatot elnyomott, még mielőtt feltámadhatott volna benne. Amikor először próbált meg Musztafával beszélni, az egyik lány egyenesen odajött hozzá: széttárt karjai közt jól látszottak formás, csaknem teljesen fedetlen mellei, és csípőjével kihívó köröket rótt le előtte. Ezután kecsesen leült mellé a díványra, és vékony karjait nyilvánvaló szándékkal kitárta felé. Ezzel hatékonyan megakadályozott mindenfajta beszélgetést, mivel Laurence méltóságán alulinak tartotta volna, hogy erőszakkal lökje el magától. Erényességének azonban szerencsére volt egy jóval hatékonyabb őre is: Temeraire odahajtotta a fejét, és féltékenyen végigmérte a lányt. Amikor meglátta a rajta függő aranyláncokat, szeme elkeskenyedett, és felhördült, mire a lány, aki nem volt felkészülve ilyesfajta közeledésre, sietősen felpattant a díványról, és visszavonult társai közé, biztonságos távolságra. Laurence-nek ekkor végre lehetősége nyílt Musztafát az ügyükről faggatni, de a pasa kitérő válaszokat adott. „Hamar, természetesen nagyon hamar, bár sok az államügy, kapitány, bizonyára megérti.”

62

– Uram – fogott végül bele Laurence nyersen. – Pontosan tudom, hogy olyan kifogásokat találhat, amilyeneket csak akar, de ha túl sokáig késlelteti az ügyünket, és emiatt a tárgyalások értelmüket vesztik, elfogy a türelmünk, és valószínűleg azok a lépések, amelyekre ebben az esetben kényszerülni fogunk, nem lesznek kedvére valók. Úgy érezte, ennél a burkolt célzásnál nem fenyegetheti meg jobban a pasát, sőt, nem is szükséges: nyilván a szultán minden minisztere tudja, milyen kiszolgáltatott a város egy tengeri támadás esetén, különösen úgy, hogy a Haditengerészet egységei hatótávolságon belül, Máltán táboroznak. De Musztafán enélkül is látszott, hogy megértette a célzást: ezúttal nem jött elő semmilyen elterelő válasszal, sőt, szorosan összezárta a száját. – Én nem vagyok diplomata, uram – tette hozzá Laurence –, és nem tudom szép szavakba burkolni azt, amit mondani akarok. Maga pontosan olyan jól tudja, mint én, milyen fontos szerepet játszik az idő az ügyünkben, mégis itt kell várakoznom céltalanul, ráadásul e várakoztatást kénytelen vagyok szándékosnak gondolni. Jelen helyzetben nehezen tudom elhinni, hogy a nagykövet valóban halott, a titkára eltűnt, a személyzete pedig váratlanul eltávozott, pedig mindannyian tudták, hogy jövünk, és azt is, mekkora összegről van szó. Erre Musztafa felült, és széttárta a karját. – De hát hogyan tudnám meggyőzni, kapitány? Talán szeretne elmenni a lakhelyére, és körbenézni? Laurence egy pillanatra megdöbbent. Éppen az volt a szándéka, hogy ezt valahogy kipréselje Musztafából, és egyáltalán nem számított arra, hogy a pasa önként ajánlja fel. – Igen hálás lennék, ha lehetővé tenné – felelte. – Szívesen beszélnék azokkal a szolgáival, akik eddig nem mentek el. – Nekem ez nem tetszik – mondta Granby, amikor egypár néma őr jelent meg nem sokkal vacsora után, hogy elkísérje Laurence-t a váratlan kirándulásra. – Magának itt kellene maradnia, hadd menjek inkább én Martinnal és Digbyvel, és ha találunk valakit, majd idehozzuk. – Nem hiszem, hogy csak ügy megengednék, hogy bárkit idehozzunk a palotába, és azt sem hiszem, hogy csak úgy lemészárolnak az utcán, amikor itt van Temeraire és kéttucatnyi ember, aki ennek el tudja vinni a hírét – felelte Laurence. – Minden rendben lesz. – Én sem örülök annak, hogy elmész – elégedetlenkedett Temeraire. – Nem értem, én miért nem mehetek. – Temeraire Pekingben és a pusztaságban hozzászokott, hogy oda mehet, ahová csak akar, így a bezártság most idegesítette. – Sajnos, azt hiszem, hogy az itteni körülmények nem olyanok, mint Kínában – fordult felé Laurence. – Isztambul utcái nem elég szélesek ahhoz, hogy elférj rajtuk, de ha el is férnél, bizonnyal pánik törne ki, ha megjelennél. Hol van Mr. Tharkay? Egy pillanatra döbbent csend telepedett rájuk, mindenki idegesen nézett körbe. Tharkay nem volt sehol. Néhány körkérdés után kiderült, hogy előző este óta senki sem látta, Digby pedig hamarosan ráakadt gondosan felcsavart hálózsákjára, amely kibontatlanul hevert a többi poggyász között. Laurence némán mérte végig a felszerelést. – Rendben. De nem várhatok arra, hogy visszatérjen. Mr. Granby, kérem, ha visszaérkezik, vegye őrizetbe. Beszélni szeretnék vele. – Igenis, uram – felelte Granby sötéten. Laurence fejében tolongtak a kérdések, míg meg nem álltak a nagykövet elegáns lakhelye előtt: az ablakokon zsalu, az ajtó zárva, a küszöbön por és patkányürülék. Az őrök értetlenül bámultak rá, amikor pár mozdulattal megpróbált a szolgák felől érdeklődni, és bár a szomszéd házaknál is próbálkozott, senki sem értett angolul vagy franciául, sőt, még nyökögős latinjával sem ment semmire. – Uram – mondta Digby, amikor Laurence már a harmadik házból tért vissza sikertelenül – , azt hiszem, az az ablak ott, oldalt nincs bezárva, és szerintem be tudnék mászni, ha Mr. Martin bakot tartana. – Rendben, csak ki ne törje a nyakát – bólintott Laurence, aztán Martinnal fellendítették olyan magasra, ahonnan Digby már elérte a balkont. Könnyedén mászott fel az erkély vasrá63

csán, hiszen ez sokkal egyszerűbb volt, mint a repülő sárkány hátára felkapaszkodni, és bár az ablak csak felig volt nyitva, a fiatal zászlós elég sovány volt ahhoz, hogy becsusszanjon. Az őrök megpróbáltak némán ellenkezni, amikor Digby belülről kinyitotta az ajtót, de Laurence nem foglalkozott velük, hanem Martinnal együtt belépett a házba. Az előcsarnokban összegyűlt a szalma és a kosz, és a poros lábnyomok sietős pakolásról és távozásról árulkodtak. A szobák sötétek voltak és üresek, de amikor kinyitották a zsalukat, látták, hogy a bútorok mind megvannak, csak letakarták őket. A kísérteties ház elhagyatottan várakozott, csendjében félelmetesen visszhangzott a lépcsőfeljáró melletti nagy óra hangos tiktakja. Laurence felment a felső szintre, és végigjárta a szobákat. Ugyan talált néhány elszórt papírt itt-ott, de ezek csak a pakolás után ittmaradt fecnik voltak, szakadt lapok és fidibuszok. Az egyetlen teljes ív, amit a nagyháló íróasztala alatt talált, női kézírással íródott, és egy teljesen vidám és hétköznapi levél volt az otthoniaknak, tele kisgyerekekről szóló hírekkel és az idegen város különös történeteivel. A levél középen félbeszakadt. Laurence letette, azt is tolakodásnak érezte, hogy már ennyit elolvasott. Az előtér túloldalán nyíló kisebb háló Laurence véleménye szerint Yarmouthé lehetett: úgy nézett ki, mintha tulajdonosa csupán egy órára hagyta volna el. A vállfákon két kabát lógott, valamint egy tiszta ing, egy öltöny esti viseletre, egy pár fényes cipő, egy üveg tinta, mellette az asztalon kihegyezett toll. A polcon könyvek álltak, az asztalban pedig egy kis kámeát talált egy fiatalasszony arcképével. A papírokat azonban elvitték, semmi sem maradt, amiből bármit is megtudhatott volna. Üres kézzel tért vissza az alsó szintre, ahol sem Digby, sem Martin nem járt nagyobb szerencsével. De legalább sehol sem látták támadás vagy rablás nyomát. Az, hogy mindenütt rendetlenség volt, és a bútorokat hátrahagyták, arról tanúskodott: sietősen távoztak, de erőszaknak nyoma sem volt. A nagykövet felesége, miután a férje olyan váratlanul elhunyt, a titkár pedig gyanús körülmények között eltűnt a hatalmas összegű arannyal, nyilván jobbnak látta, ha fogja gyermekeit és háztartásának többi tagját, és eltávozik, mintsem hogy itt maradjon egy idegen városban egyedül, szövetségesek nélkül. Csakhogy egy Bécsbe küldött levélnek hetek kellenek, mire oda-vissza megjárja az utat, így nyilván nem lehetett idejük arra, hogy még a tojások elvesztése előtt megtudják az igazságot: ez tehát nem cáfolta Musztafa történetet. Laurence rosszkedvűen hagyta el a házat. Az őrök türelmetlenül noszogatták őket, Digby pedig újra bereteszelte az ajtót belülről, majd a balkonon keresztül kimászott hozzájuk. – Köszönöm, uraim, azt hiszem, mindent megtudtunk, amit lehetett – mondta Laurence. Semmi értelme nem lett volna, hogy csüggedésével társait is megfertőzze, így amennyire tudta, aggodalmát palástolva követte őreiket vissza a folyó felé. Gondolatai azonban annyira lekötötték, hogy nem is figyelt környezetére, éppen csak annyira, hogy őreiket ne veszítsék szem elől a tömegben. A nagykövet háza az Aranyszarv-öböl túloldalán, a Beyoglu negyedben volt, ahol főként külföldiek és kereskedők laktak. A Peking után igen csak szűknek tűnő utcákon itt annyi ember volt, hogy sokszor egymáshoz szorultak, és mindenfelé kiabálás hallatszott, ahogy a boltjuk előtt álló kereskedők megpróbálták becsalogatni a portékájukat végigmérő járókelőket. De amikor a parthoz értek, a tömeg, és vele együtt a zaj, egyszerre csak eltűnt. A házak és boltok redőnyei le voltak húzva, és bár Laurence néha meglátott egy-egy arcot kilesni a függönyök mögül az ég felé, ugyanolyan gyorsan vissza is húzódtak. Fölöttük hatalmas árnyak vonultak el, néhány pillanatra még a napot is eltakarták: sárkányok voltak, de olyan alacsonyan repültek, hogy meg lehetett számolni, hány csüngőt visznek. Az őrök aggodalmasan pillantottak fel, és egyre sürgették őket, bár Laurence szívesen megállt volna, hogy jobban megnézze, miért szállnak ilyen alacsonyan a sárkányok egy ennyire sűrűn lakott terület fölött, amikor ezzel még a kereskedelmet is teljesen megfojtják. Azokon az utcákon, amelyek fölött sárkányok köröztek, csak néhány ember járt, ezek is aggodalmasan siettek a dolgukra, egy vakmerő kutya pedig teljes erejéből ugatott, éles hangja az egész kikötőt betöltötte. A sárká-

64

nyok azonban annyi ügyet sem vetettek rá, mint az ember egy piaci légyre, viszont egymásnak gyakran odakiabáltak. A komp kapitánya aggodalmas arccal várakozott rájuk, és idegesen szorongatta a horgonykötelet, talán éppen azon gondolkodott, hogy otthagyja őket. Ahogy meglátta, hogy közelednek, sietve feléjük intett. Amikor már a hajóban voltak, és a túlsó part felé tartottak, Laurence alaposabban körülnézett. Először azt gondolta, hogy a jó tucatnyi sárkány csak gyakorlórepülést végez. Utána azonban észrevette, hogy vastag kötelek feszülnek az öböl fölött, és a sárkányok ezeket vontatják. A kötelek végén társzekerek döcögtek, amiken hordószám álltak a hosszú csövű puskák. Amikor átértek a folyó túlpartjára, Laurence már az őrök előtt kiugrott a hajóból, és a dokkokhoz sietett, hogy alaposabban megnézze, mi történik valójában. Azonnal rájött, hogy nem átlagos készülődésről van szó. Az öbölben egy seregnyi mélymerülésű bárka horgonyzott, rajtuk több száz ember nyüzsgött, akik a társzekerek rakományát osztották szét. Lovak és öszvérek is voltak szép számmal, ezeket valahogy a sárkányok ellenére is sikerült munkára fogniuk, talán mert fölöttük repültek, és így nem látták őket. Laurence itt már nemcsak fegyvereket látott, hanem ágyúgolyókat, puskaporos hordókat és téglahalmokat is: olyan mennyiségű anyagot, amit Laurence számításai szerint hetekig tartana felvinni a meredek domboldalon, most mégis egy szempillantás alatt fent voltak: a dombtetőn éppen sárkányok emeltek fatalpakba hatalmas ágyúcsöveket olyan könnyedén, mintha csak apró fadarabokat mozgatnának. Nem Laurence volt az egyedüli kíváncsiskodó: a helyiek egy nagy csoportja is összeverődött a kikötőben, és az építkezést nézte. Néha kétkedve összesúgtak egymás között. Néhány méterrel távolabb egy csoport janicsár állt mogorván, tolldíszes kalapban, kezük nyugtalanul pihent karabélyaikon. Egy kalandvágyó fiatalember pár fillérért kölcsönadta látcsövét a bámészkodóknak. Nem volt ugyan túl erős, és a lencsék is homályosak voltak, de arra jó volt, hogy közelebbről is megnézzék vele az építkezést. – Kilencvenhat fontos ágyúk, hacsak nem tévedek, legalább húsz darab, és biztos vagyok benne, hogy legkevesebb ugyanennyit állítottak fel az ázsiai parton. Ha egy hajó a tűzvonalukba jut, annak a kikötő halálos csapdát jelent – fordult Laurence komoran Granby felé, miközben a falra erősített mosdótálban az arcát és a kezét mosta. Végül a fejét is beledugta a vízbe, és dühödten megdörzsölte a fejbőrt: ha nem jut hamarosan borbélyhoz, a kardjával kell levágnia a haját. Ahhoz ugyanis sosem nőtt elég hosszúra, hogy varkocsba foghassa, így viszont folyton az arcába csöpögött a víz róla. – És egyáltalán nem bánták, hogy látom. Az őrök egész úton sürgettek, de amikor megálltam, hogy megnézzem, szó nélkül hagyták. – Musztafa bizonyára nevetségessé akart tenni minket – értett vele egyet Granby. – De, Laurence, attól tartok, nem ez az egyetlen… hm… jobb lesz, ha megnézi maga is. – Együtt mentek le a kertbe. A Kazilikok nem voltak sehol, helyettük azonban legalább egy tucatnyi sárkány ücsörgött Temeraire mellett. Olyan sokan voltak, hogy a kertben meg sem lehetett mozdulni, és néhányuk kénytelen volt a többiek mögül kukucskálni. – Nem, nem, ők mind nagyon barátságosak, és csak beszélgetni jöttek – mondta komolyan Temeraire, aki már egészen jól megértette magát egyfajta francia-török keveréknyelven, amelybe a sárkánynyelv szavaiból is bőven vegyített, majd nem kevés erőfeszítéssel és ismételgetéssel bemutatta Laurence-t a török sárkányoknak, akik mind udvariasan bólintottak felé. – De azt mégsem hagynák, ha sietősen távozni szeretnénk – jegyezte meg Laurence, miközben a szeme sarkából a sárkányokat figyelte. Temeraire ugyan gyors volt, sőt, a méretéhez képest nagyon gyors, de a futársárkányok könnyedén lehagyták, és még néhány középsúlyú sárkány is képes vele tartani az iramot annyira, hogy kellően lelassítsa, amíg egy nehézsúlyú ellenfél nem érkezik. De legalább nem dühös őrkutyák voltak, és készségesen válaszolgattak a kérdésekre. – Igen, néhányan elmondták, milyen munka zajlik a kikötőben, ők is azért vannak a városban, hogy segítsenek – bólintott Temeraire, amikor Laurence leírta neki, milyen munkálatoknak volt szemtanúja, és látogatóik szívesen megerősítették Laurence következtetéseit: a kikö-

65

tőt ágyúkkal teszik bevehetetlenné. – Nagyon érdekesen hangzik, szívesen elmennék, és megnézném, ha lehet. – Én is szívesen megnézném közelebbről – szólalt meg Granby. –Fogalmam sincs, hogy voltak képesek a lovakat rávenni a munkára. A sárkányoktól mindig rájuk tör a frász, csoda, ha nem taposnak el, nemhogy még valami hasznos munkát is végezzenek. Ugyanis nem elég, ha nem látják őket: egy ló akár mérföldekről megérzi a sárkányszagot. – Nem hiszem, hogy Musztafa megengedné, hogy közelebbről is körülnézzünk – felelte Laurence. – Egy dolog, hogy látnunk engedte a kikötőben folyó munkálatokat, ezzel ugyanis egy támadás haszontalanságát szerette volna nyomatékosítani. De hogy mindent megmutasson, az egészen más. Tényleg, üzent valamit, vagy küldött további magyarázatot? – Egy sort sem, és Tharkayt sem láttuk azóta, amióta elment – válaszolt Granby. Laurence bólintott, majd aggodalmasan leült a lépcsőre. – Nem verekedhetjük végig magunkat az összes miniszteren és hivatalnokon – jelentette ki végül. – Ehhez túl kevés az idő. Magától a szultántól kell kihallgatást kérnünk, ez a leggyorsabb útja annak, hogy az együttműködésüket kérjük. – De ha ő volt az, akinek a parancsára eddig feltartottak minket… – Nem hiszem, hogy a szultán szándékosan tönkretenné a két ország közötti kapcsolatokat – csóválta meg a fejér Laurence. – Különösen most, hogy Austerlitz óta Napóleon közelebb van hozzájuk, mint valaha. Az, hogy eddig úgy döntött, megtartják a tojásokat, még nem ugyanaz, mintha az egyértelmű, nyílt ellenségeskedést választotta volna. Amíg ugyanis a miniszterei közvetítenek, ó nem köteleződik el, hiszen barmikor rájuk háríthatja a felelősséget. Ráadásul még az is lehet, hogy az egész késleltetés mögött egyéni politikai érdekek húzódnak.

66

7.fejezet Laurence egész délután az újabb levelet fogalmazta, ezúttal azonban sokkal szenvedélyesebben, hiszen magának a Nagyvezírnek címezte. Ez viszont már nem ment el egy ezüstért, csak kettőért, az apród ugyanis rájött, milyen hatalmi pozíciót szerzett, és amikor Laurence beletette az első pénzérmét, nem húzta vissza a kezét, hanem némán várakozva tovább állt előtte, amíg egy másikat is a kezébe nem nyomtak. Bármennyire szemtelen is volt a kölyök, a kapitány nem tehetett mást. Aznap este nem érkezett választ a levélre, de reggel Laurence úgy látta, megérkezett a felelet: nem sokkal napkelte után egy magas, méltóságteljes férfi érkezett gyors, energikus léptekkel, mögötte jó néhány eunuch őr igyekezett. Nagy zajt csapva jött ki a kertbe, ahol Laurence és Temeraire éppen egy újabb levélen dolgoztak. A jövevényen látszott, hogy magas rangú katona és reptető. Hosszú, földig érő kabátjának szegélyét elegáns hímzés díszítette, haját pedig a török reptetők szokása szerint a többi, turbános férfitól eltérően rövidre nyírta. Vitéz ember lehetett, legalábbis a mellén fénylő, virágszerű kitüntetés erről árulkodott: ez volt a törököknél az egyedüli kitüntetés, amit csak ritka alkalmakkor ítéltek oda. Laurence csak azért ismerte föl, mert Lord Nelson is ilyet kapott a nílusi csata után. A tiszt Bezaid nevét említette, amiből Laurence arra következtetett, hogy az egyik Kazilik kapitánya, de nagyon rosszul beszélte a franciát, és Laurence először arra gondolt, hogy azért beszél olyan hangosan, hogy megértesse magát. Hosszasan, sokszor magát ismételve kiabált, aztán ugyanilyen hangosan a Temeraire-t hallgató sárkányokhoz fordult. – De hát csak az igazat mondtam! – jelentette ki méltatlankodva Temeraire, és Laurence, aki egészen eddig az elkapott szavakból próbálta kihámozni a tiszt mondanivalóját, csak most döbbent rá, hogy a férfi rettenetesen fel van dúlva, és érthetetlen kiabálása dühének, nem pedig hiányzó nyelvtudásának köszönhető. A tiszt megrázta az öklét Temeraire orra előtt, majd hevesen Laurence felé fordult. – Még több hazugságot mond, és… – kezdte franciául, aztán elhúzta a kezét a torka előtt. A gesztus nem igényelt fordítást. Miután az összefüggéstelen kiabálást befejezte, sarkon fordult, és kiviharzott a kertből. A nyomában néhány sárkány engedelmesen felemelkedett, és elrepült: immár világosan látszott, hogy valóban nem Temeraire őrzésére vannak ott. – Temeraire – fordult a sárkányhoz Laurence a beálló csendben. – Mit mondtál ezeknek a sárkányoknak? – A tulajdonról beszéltem nekik – felelte Temeraire –, és arról, hogy fizetést kellene kapniuk, és csak akkor kéne háborúba menniük, ha akarnak, és végezhetnének más munkát, például olyasmit, amilyet itt, a kikötőben csinálnak, ami sokkal érdekesebb. És akkor kereshetnének pénzt, amin vehetnének ékszereket és élelmet, és oda mehetnének a városban, ahová csak akarnak… – Te jó isten – nyögött fel Laurence, és tökéletesen el tudta képzelni, mit gondol a török tiszt. A sárkánya nyilván bejelentette, hogy nem akar háborúzni, hanem valamilyen más foglalkozást szeretne, olyasmit, amit Temeraire javasolt neki kínai élményei alapján: lehetne költő, vagy akár szárazdajka is. – Kérlek, azonnal küldd el a többieket, vagy biztos vagyok abban, hogy nemsokára minden török tiszt itt fog fenyegetőzni.

67

– Nem érdekel, hadd tegyék – felelte csökönyösen Temeraire. – Ha maradt volna, lett volna hozzá néhány szavam. Ha szeretné a sárkányát, jól bánna vele, és nagyobb szabadságot adna neki. – De most, ebben a helyzetben nem téríthetsz meg embereket! – magyarázta Laurence. – Temeraire, mi itt vendégek vagyunk, sőt, kérvényezők! Csak egy szavukba kerül, és nem kapjuk meg a tojásokat, és akkor teljesen hiába jöttünk ide! Bizonyára te is látod, hogy éppen eléggé akadályoznak már így is, mi lesz, ha mi magunk szolgáltatunk rá okot? Inkább meg kellene nyernünk vendéglátóink jóindulatát, nem pedig feldühítenünk őket! – Miért kellene a sárkányok rovására megnyernünk őket? –vágott vissza Temeraire. – A tojások a sárkányoké, nem értem, miért nem inkább velük tárgyalunk. – Mert ők nem foglalkoznak a tojásaikkal vagy a kiköltéssel. Te is tudod, hogy átadták a tojásokat a kapitányaiknak, ezért ők foglalkoznak velük – magyarázta Laurence. – Egyébként szívesebben tárgyalnék sárkányokkal, sokkal ésszerűbben viselkednek, mint a vendéglátóink – tette hozzá ingerülten. – De ahogy a dolgok állnak, a törökök kényére-kedvére vagyunk kiszolgáltatva, nem pedig a sárkányokéra. Temeraire elhallgatott, de tekergőző farka mutatta, hogy nem nyugodott meg. – De hát nekik sosem volt meg a lehetőségük arra, hogy megértsék, milyen körülmények között élnek, és azt sem, hogy jobb életük is lehetne! Ugyanolyan tudatlanok, mint én voltam, mielőtt Kínába mentem! És ha ennyit sem tudnak meg, hogyan lehetne bármit is megváltoztatni? – Azzal semmilyen változást nem érsz el, ha elégedetlenné teszed őket, a kapitányaikat pedig megsérted – felelte Laurence. – Egyébként is, a hazánkhoz és a háborúhoz fűződő kötelességeink ennél fontosabbak. Ha lenne egy Kazilikunk a csatorna mentén, talán egymaga megszüntetné a megszállás veszélyét, és átbillenthetné a háború mérlegét. Semmi nem olyan fontos, mint ez! – De hát… – kezdte Temeraire, aztán megállt, és karmával megvakarta a homlokát. – De hát otthon sem lesznek akkor jobbak a dolgok! Ha az embereket ennyire elkeseríti, hogy a sárkányuknak szabadságot adjanak, akkor majd ott is azt mondják, hogy a háborús céljainkat akadályozza, ahogy az is, hogy itt és most nem kapjuk meg a tojásokat, nem? Vagy ha a brit sárkányok nem akarnak tovább harcolni, az is a háború érdekeit sérti, ugye? Kíváncsian nézett Laurence-re a válaszra várva, de Laurence nem tudott mit mondani. Ő is pontosan ugyanezt gondolta, és egy ennyire egyenes kérdést csak hazugsággal kerülhetett volna ki. Fogalma sem volt, mi olyat mondhatna, ami Temeraire várakozásait kielégítené. Ahogy hosszúra nyúlt a csend, Temeraire nyakfodra lassan ismét lelankadt és a nyakára simult, nyúlványai lekonyultak. – Akkor sem akarod majd, hogy ilyesmiket mondjak, amikor otthon vagyunk – mondta Temeraire csöndesen. – Eddig csak tréfáltál velem? Vagy azt hiszed, ez mind bolondság, és inkább csöndben kellene maradnunk? – Nem, Temeraire – felelte nagyon halkan Laurence. – Egyáltalán nem bolondság, és minden jogotok megvan ehhez a szabadsághoz. Mégis, azt hiszem, hogy önző dolog. Temeraire megrándult, és rémülten rántotta hátra a fejét, Laurence pedig összefűzött kezére nézett. Most már nem hátrálhatott meg, és lehet, hogy most kell megfizetnie annak az árát, mégpedig kamatostul, hogy eddig halogatta az elkerülhetetlent. – Háború van – folytatta. – És az ügyünk vesztésre áll. Egy olyan tábornokkal harcolunk, akit még soha nem győztek le, és olyan ország élén áll, amely a miénknél nemcsak nagyobb, de természeti kincsekben is gazdagabb. Emlékszel Bonaparte inváziós seregére: nos, bármikor állíthat fel újabbat, és kedvére leigázhatja a kontinenst is, másodszorra talán már elég csak elindulnia. Ilyen körülmények között egy, csupán magántermészetű előnyökkel járó dologért küzdeni, és ezzel komolyan veszélyeztetni a háború kimenetelét, az én véleményem szerint nem nevezhető máshogy. A kötelességtudat megköveteli, hogy hazánk javát a sajátunk elé helyezzük.

68

– De hát – tiltakozott Temeraire annyira halkan, amennyire csak hatalmas mellkasával képes volt – ez nem magántermészetű ügy, én az összes sárkány javára szeretném a változást! – Ha a háborúban vesztünk, mire mész a sok előnnyel, amit ezen az áron tudtál csak elérni? – kérdezte Laurence. – Bonaparte az uralma alá hajtja egész Európát, és senki nem lesz szabad, sem ember, sem sárkány! Temeraire erre nem válaszolt. Összegömbölyödött, és fejét a lábára hajtotta. – Kedvesem, csak türelemre kérlek – mondta Laurence egy hosszú és fájdalmas szünet után, mivel rosszulesett látnia, mennyire elkeseredett Temeraire, de saját szavát sem akarta visszavonni. – Ígérem, ha visszaérünk Angliába, nekifogunk ennek is: keresünk majd barátokat, akik meghallgatnak, és remélem, nekem is van némi befolyásom, amit bevethetek. Tudod, sok olyan előrelépést tehetünk – folytatta, amelyek a gyakorlatban javítanak a sárkányok helyzetén, de a háború kimenetelére semmilyen negatív hatással nincsenek: ezekkel kezdhetnénk. Biztos vagyok abban, hogy aztán később könnyebben elfogadják a merészebb ötleteidet is. A siker egyik titka a türelem. – De első a háború – suttogta Temeraire. – Igen – felelte Laurence. – És bocsáss meg nekem, nem akartam fájdalmat okozni. Temeraire kicsit megrázta a fejét, majd hozzádugta az orrát Laurence-hez. – Tudom, Laurence – mondta, és felállt, hogy beszéljen a többi sárkánnyal, akik még mindig ott várakoztak mögöttük a kertben, és őket figyelték. Miután Temeraire elbocsátotta őket, szomorkás hangulatban lefeküdt a ciprusfák alá. Laurence bement, és az ablakpárkányról figyelte. Nem tudott szabadulni attól a gondolattól, hogy Temeraire boldogabb lenne, ha Kínában maradt volna. – Talán azt mondhatná neki, hogy… – kezdte Granby, de aztán megtorpant, és megrázta a fejét. – Nem, az nem lesz jó – adta meg magát. – Nagyon sajnálom, Laurence, de fogalmam sincs, hogyan mondhatná el tapintatosabban. El sem tudja képzelni, mi zajlik a parlamentben minden egyes alkalommal, amikor pénzt kérünk a búvóhelyek fenntartására vagy a jobb ellátás biztosítására. Ha csak a pavilonokra kérünk pénzt, már akkor óriási felháborodás lesz, pedig ez csupán a legkisebb dolgok egyike! Laurence Granbyre nézett. – Egy ilyen harc nem rontja a maga kilátásait? – kérdezte halkan. Granbynek egy saját sárkányra már most sem volt túl sok esélye: több mint egy éve útra keltek, és így kiesett azoknak az idősebb tiszteknek a látóteréből, akik a főhadnagyok kapitányi kinevezéséről döntenek. Mindezek mellett pedig legalább tíz önként vállalkozó jut egy tojásra. – Szeretném azt hinni, hogy nem vagyok annyira önző, hogy egy ilyen ok miatt ne álljak ki a sárkányokért – felelte Granby tüzesebben. – Egyébként is, még sosem láttam olyat, hogy valaki azért kapott volna tojást, mert annyit aggódott miatta, ezért kérem, erről több szó ne is essék. Nagyon kevés olyan tiszt van, aki, ha hozzám hasonlóan újoncként került a hadtesthez, ennyire előrejuthat: túl sok sárkány öröklődik, és az admirálisok is szeretik, ha a hadtest régi családjai közül jut valaki tojáshoz. Viszont már most elég magas rangban vagyok ahhoz, hogy támogatni tudjam majd egyszer a fiamat vagy valamelyik unokaöcsémet. Nekem ennyi elég is, hiszen egy olyan kitűnő sárkánnyal repülhetek, mint Temeraire. Mégsem volt képes teljesen kirekeszteni a hangjából a vágyakozást. Természetes volt, hogy saját sárkányt szeretne, Laurence pedig biztos volt abban, hogy egy olyan nehézsúlyú sárkányon, mint amilyen Temeraire, a szolgálat nagyobb súllyal esik latba. Persze, azt már nem kérhette Temeraire-től, hogy Granbyre is legyen tekintettel, ez már túl méltánytalan lett volna. Laurence azonban kellemetlenül érezte magát emiatt. Tengerész-pályafutása során igen sok támogatás haszonélvezője volt, igaz, egy részét maga érdemelte ki, és ezért becsületbeli kötelességének tartotta, hogy tisztjei előmenetelét segítse. Kiment az épületből. Temeraire közben még jobban behúzódott a fák közé, és amikor Laurence végül odasétált hozzá, még mindig némán, összegömbölyödve feküdt, fájdalmáról csak azok a barázdák árulkodtak, amelyeket kínjában a földbe karcolt. Fejét a lábára hajtotta, szeme elkeskenyedve a távolba révedt, fodra szomorúan simult a nyakára. 69

Laurence nem igazán tudta, mit is mondhatna, igazából csak azt szerette volna, hogy ne legyen olyan szomorú, és már-már hazudni is kész lett volna, csak hogy megvigasztalja. Közelebb lépett hozzá, mire Temeraire felemelte a fejét, és ránézett. Egyikük sem szólt, de Laurence odament Temeraire-hez, rátette a kezét, mire a sárkány a könyökénél szorított egy kis helyet, ahová a kapitánya leülhetett. Valahol, egy közeli kalitkában legalább egy tucatnyi fülemüle énekelt, de ezenkívül sokáig semmi más nem hallatszott. Hirtelen azonban Emily futott le a kertbe, és hangosan kiabált. – Uram! Uram! – Amikor odaért hozzájuk, lihegve folytatta. – Uram, kérem, jöjjön, mert Dunne-t és Hackley-t fel akarják akasztani! Laurence-nek elkerekedett a szeme, de rögtön felugrott Temeraire mellől, és rohanni kezdett felfelé a lépcsőn az udvarba. Temeraire felült, és fejét aggodalmasan a terasz korlátja fölé emelte: most csaknem mindenki kint volt a boltíves keresztfolyosón, ahol éppen vad küzdelem folyt őreik és néhány eunuch között, akik a palota szolgálatában álltak. Pedig ezek az emberek sokkal magasabb pozícióban voltak náluk, ez jól látszott aranynyelű handzsárjaikon, finom öltözékükön és méltóságot sugárzó megjelenésükön. Rövid nyakúak voltak, de egyáltalán nem némák: miközben a náluk vékonyabb reptetőket a földre gyűrték, hangosan szitkozódtak. A dulakodás középpontjában Dunne és Hackley állt. A két fiatal lövész szuszogva küzdött az őket lefogni akaró, zömök férfiak ellen. – Mi az ördög folyik itt? – üvöltötte el magát Laurence, és hangja bezengte az egész épületet. Temeraire, hogy nyomatékosítsa Laurence közbelépését, hangosan felmorgott. A küzdelem erre alábbhagyott, a reptetőket elengedték, az őrök arcán pedig tisztán látszott a félelem, bár sötét bőrszínük miatt elsápadni nem tudtak. Igaz, foglyaikat nem engedték el, de legalább már elhurcolni sem akarták őket. – Nahát – lépett közelebb dühösen Laurence. – Mi folyik itt, Mr. Dunne? – Dunne és Hackley némán lehajtották a fejüket. Hallgatásuk maga volt a beismerés: nyilván elkövettek valamit, amivel kivívták az őrök haragját. – Menjen, és hívja ide Hasszán Musztafa pasát – fordult Laurence az egyik őrükhöz, akit már többször látott, majd néhányszor megismételte a parancsot. A férfi vonakodva pillantott társaira, mire az egyik idegen eunuch, egy termetes, méltóságteljes férfi, akinek a fején magasra csavart, vörös rubinttal ékesített, hófehér turbán ült, parancsoló hangsúllyal rákiáltott. Erre a néma végre bólintott, és sietősen indult lefelé a lépcsőn a palota másik része felé. Laurence megfordult. – Válaszoljon, kérem, Mr. Dunne, de azonnal. – Uram, mi nem akartunk semmi rosszat – kezdte Dunne –, csak azt gondoltuk… szóval úgy gondoltuk… – Hackley-ra nézett, de a másik lövész nem segített: némán meredt maga elé, hófehérre sápadt bőrén szinte világítottak a szeplők. – Szóval felmásztunk a tetőre, és azt gondoltuk, megnézzük, mi van a palota többi részén, aztán… aztán ezek az illetők üldözni kezdtek minket, mire átmásztunk a falon, és idefutottunk… – Értem – biccentett Laurence hidegen. – Szóval anélkül, hogy akár velem, akár Mr. Granbyvel egyeztettek volna, úgy vélték, hogy ebben a helyzetben ez a legbölcsebb dolog. Dunne nyelt egyet, és ismét a föld felé fordította a tekintetét. A szorongó, kényelmetlen csend hosszúra nyúlt, ahogy várakoztak, de nem sokkal később előkerült Musztafa: igencsak szedte a lábát, ahogy az őr mögött lépkedett. Arca vörös volt a dühtől és a sietségtől. – Uram – előzte meg Laurence –, embereim engedély nélkül hagyták el állomáshelyüket, mindazonáltal nagyon sajnálom, hogy ilyen felfordulást okoztam… – Át kell adnia őket – vágott közbe Musztafa. – Azonnal ki kell végezni mindkettőt. Megpróbáltak betörni a szerájba! Laurence egy pillanatra szóhoz sem jutott, Dunne és Hackley pedig meg jobban összehúzta magát, szemük viszont Laurence arcát fürkészte. – Behatoltak a nők szálláshelyére? – Uram, mi soha… – kezdte Dunne. 70

– Hallgasson! – kiáltott rá dühösen Laurence. Musztafa az őrökhöz fordult. A főeunuch intett az egyik emberének, aki hadarva válaszolt. – Megnézték őket, és integettek nekik az ablakon keresztül – mondta Musztafa Laurence felé fordulva. – Több mint elégséges sértés: a szultánon kívül egyetlen más ember sem láthatja a hárem hölgyeit, senki más nem hálhat velük, és beszélniük is csak az eunuchokkal szabad. Temeraire, aki eddig végig figyelt, hangosan felhorkantott, amivel a szökőkút vizét egyenesen az arcukba fújta. – Hát ez igazán bolond dolog – vágott közbe hevesen. – Nem hagyom, hogy legénységem bármely tagját kivégezzék, egyébként sem értem, miért kell valakit azért megölni, mert beszélt valakivel. Ezzel nem bántott meg senkit. Musztafa válaszra sem méltatta, inkább Laurence felé vetett egy számító pillantást. – Remélem, nem akarja semmibe venni a szultán törvényét, kapitány. Ha jól emlékszem, éppen maga beszélt a népeink közötti kölcsönös tiszteletadásról. – Ha arra utal, uram… – kezdte Laurence, akit feldühített a pimasz célozgatás, de aztán lenyelte a nyelvére kívánkozó szemrehányásokat, például azt, hogy ez alkalommal milyen gyorsan ideért a pasa, holott máskor olyannyira elfoglalt volt, hogy egy pillanatra sem ért rá. De erőt vett magán. – Uram, elképzelhető, hogy az őr, buzgalmában nem tudta pontosan felmérni, mi is történt. Véleményem szerint tisztjeim egyáltalán nem látták a nőket, hanem csak szerették volna látni őket, és ezért kiabáltak nekik. Ez igen nagy ostobaságra vall, és éppen ezért biztos lehet benne – tette hozzá nyomatékosan –, hogy komoly büntetésben fognak részesülni. De hogy csupán egy tanú szava alapján hagyjam, hogy kivégezzék őket, amikor ráadásul e tanúnak minden oka megvolt arra, hogy a felügyeletére bízottak megóvása céljából inkább többet állítson, mint kevesebbet, nos, arra nem vagyok hajlandó. – Musztafa összeráncolt homlokán látszott, hogy szívesen vitatkozna tovább, ezért Laurence hozzátette: – Ha valóban megbecstelenítettek volna valamelyik asszonyt, gondolkodás nélkül engednék a maguk törvényének, de ilyen bizonytalan körülmények között, mindössze egy tanú szava alapján, inkább hajlok a kegyelemre. Kezét ugyan nem mozdította kardja markolata felé, és embereinek sem intett, de amennyire fejének elfordítása nélkül képes volt, felmérte pozícióikat, illetve poggyászuk elhelyezkedését. Utóbbiak jórészt a pavilonokban voltak. Ha a törökök továbbra is el akarják vinni Dunne-t és Hackley-t, az egész legénységgel együtt azonnal fel kell szállnia, és akkor minden itt marad: de ha akár csak fél tucat sárkánynak sikerül Temeraire előtt a levegőbe emelkednie, nincs sok esélyük. – A kegyelem igen nagy erény – mondta végül Musztafa –, és igencsak sajnálatos lenne, ha az országaink közötti viszonyt keserű, igaztalan vádak árnyékolnák be. Biztos vagyok benne – tette hozzá, és jelentőségteljesen Laurence-re nézett –, hogy ön akkor fordított esetben is a másik fél ártatlanságát vélelmezné. Laurence dühösen szorította össze a száját. – Biztos lehet benne – sziszegte, bár tudta, hogy ezzel arra bólintott rá: egészen addig elfogadja a törökök átlátszó kifogásait a tojásokkal kapcsolatban, amíg az ellenkezőjüket bizonyítani nem tudja, és erre igen kicsi az esély. Mégsem tehette meg, hogy a gondjára bízott két fiatal tisztet csupán azért hagyja meghalni, mert csókokat dobáltak néhány lánynak az ablakon keresztül, még akkor sem, ha legszívesebben maga tekerte volna ki a nyakukat. Musztafa erre kicsit elmosolyodott, és bólintott. – Azt hiszem, értjük egymást, kapitány. Akkor hát magára hagyjuk a vétkesek megregulázását, és remélem, a jövőben nem történik hasonló eset: a megbocsátás csak egyszer nevezhető szelídségnek, másodjára már bolondság. Intett az őröknek, és velük együtt távozott, bár azok dühösen tiltakoztak. Ahogy aztán eltűntek a szemük elől, a legénységből többen megkönnyebbülten felsóhajtottak, néhány lövész pedig egészen addig ment, hogy hátba veregette a két fiút: ennek a viselkedésnek azonban azonnal véget kellett vetni. 71

– Elég legyen! – szólt rájuk fenyegetően Laurence. – Mr. Granby, kérem, jegyezze fel, hogy Mr. Dunne és Mr. Hackley nem a reptető-legénység tagjai többé. A nevüket vezesse át a földi legénység nyilvántartásába. Laurence ugyan nem tudta, hogy le lehet-e ugyanúgy fokozni egy reptetőt, mint egy tengerészt, de arckifejezése nem hagyott helyet semmilyen vitának. Senki sem szólalt meg, csupán Granby halk „Igen, uram”-ja hallatszott. Kemény büntetés volt ez, és még akkor is csúnyán fog mutatni a szolgálati lapjukon, ha visszanyerik korábbi pozíciójukat, ahogy Laurence tervezte, de csak azután, hogy alaposan megtanulták a leckét. Más választása nem maradt, ha meg akarta büntetni őket: ilyen távol otthonról nem hívhatott össze haditörvényszéket, ahhoz pedig túl idősek voltak, hogy egyszerűen megvesszőzze őket. – Mr. Pratt, kérem, bilincselje meg őket. Mr. Fellowes, remélem, van annyi tartalék bőrünk, amennyiből korbácsot tud készíteni. – Igenis, uram – vágta rá Fellowes, és zavarában megköszörülte a torkát. – De hát, Laurence – szólalt meg Temeraire a hirtelen beálló csendben: ő volt az egyedüli, aki közbe mert szólni. – Musztafa és az őrök elmentek, most már nem kell megkorbácsolnod Dunne-t és Hackley-t, hiszen… – Elhagyták az állomáshelyüket, és tudatosan kockára tették küldetésünk sikerét, mindezt csupán a testi vágyaik kielégítése céljából – felelte Laurence egyszerűen. – Ne védd őket: bármelyik haditanács felakasztaná őket azért, amit tettek. Az nem kifogás, hogy csak tréfáltak: pontosan tudták, mit csinálnak. Elégtétellel látta, hogy a két fiatalember megremeg, és bólintott. – Ki volt őrségben, amikor távoztak? – fordult a legénység többi tagja felé. Mindenki a föld felé fordította a tekintetét, aztán a fiatal Salyer lépett előre. – Én, uram – mondta remegő hangon. – Látta őket távozni? – kérdezte Laurence halkan. – Igen, uram – suttogta Salyer. – Uram – szólt közbe Dunne hadarva –, uram, mi mondtuk neki, hogy tartsa titokban, és csak tréfa az egész… – Nem kérdezte senki, Mr. Dunne – szólt rá Granby. Salyer nem mentegetőzött. A fiú nem olyan régen lett szárnysegéd; nagyon fiatal volt, bár kamaszosan megnyúlt alakja többnek mutatta. – Mivel magára, Mr. Salyer, még nem bízhatunk őrséget, visszafokozom zászlósnak – jelentette ki Laurence. – Menjen, vágjon le egy vesszőt valamelyik fáról, aztán menjen a lakrészemhez. Salyer vérvörös arcát kezébe rejtve somfordált el. Ezután Laurence Dunne-hoz és Hackleyhoz fordult. – Mindketten ötven ütést kapnak, és még szerencsésen megúszták. Mr. Granby, pontosan tizenegykor gyűlünk össze a kertben a büntetéshez, kérem, ügyeljen rá, hogy szóljon a harang. Utána visszament a pavilonba, és amikor Salyer előkerült, tíz vesszőcsapást mert rá büntetésként. Csekély fenyítés volt, a fiú azonban túl fiatal ágat vágott hozzá, ami miatt az ütések fájdalmasak voltak, és felsebezték a bőrt is, de ha Laurence többet sóz rá, csak megalázza a fiút azzal, hogy elsírja magát. – Ennyi elég is lesz. Vigyázzon, hogy ne felejtse el – mondta, és elküldte, mielőtt a remegő lélegzetvételekből könnyek lettek volna. Ezek után a legjobb ruháját vette elő. Meg mindig nem sikerült a kínai kabátnál jobbat találnia, megkérte hát Emilyt, hogy tisztítsa ki a csizmáját, és Dyert, hogy mángorolja ki a nyakkendőjét, amíg kint a mosdótálnál megborotválkozik. Ezután felöltötte a ruhához illő kardot és a legjobb kalapját, aztán lement a kertbe. A legénység is a vasárnapi ruháját viselte, a sebtében felállított korbácskeret pedig már mélyen a földbe szúrva várakozott. Temeraire idegesen járt-kelt, egyik lábáról a másikra nehezedett, és feltúrta a földet.

72

– Sajnálom, hogy magát kell kérnem, Mr. Pratt, de valakinek meg kell tennie – szólt Laurence halkan a fegyvermesternek, mire Pratt lecsüggesztett fejjel bólintott. – Én majd számolok, magának nem kell hangosan számolnia. – Értem, uram – felelte Pratt. A nap magasabbra hágott. A legénység már több mint tíz perce ott várakozott, de Laurence nem szólt, sőt, meg sem mozdult addig, míg Granby meg nem köszörülte a torkát. – Mr. Digby, kérem jelezze a haranggal, hogy tizenegy óra – mondta szertartásosan, mire tizenegy halk ütés hallatszott. Dunne és Hackley derékig mezítelenül és legrosszabb nadrágjukban várakoztak. Amikor a rudakhoz vezették őket, nem tiltakoztak, kezüket némán nyújtották, hogy kikössék őket. Pratt szerencsétlen képet vágva tíz lépéssel odébb állt, és a korbácson matatott, hol feltekerte, hol kieresztette. Laurence úgy látta, hogy a régi hám egy darabját alakították át, amely már felpuhult a használattól, és nem is túl vastag: az új bőrnél mindenképpen kevésbé fájdalmas. – Kezdheti – mondta Laurence, mire szörnyű csönd telepedett rájuk, amit csupán a korbács csattogása szakított meg időnként. A lövészek kiáltásai és nyögései egyre halkabbak lettek, ahogy múlt az idő, és testük ellazult a keretben: végül már csak a kötél tartotta őket, és hátukon folyt a vér. Temeraire szomorúan felvinnyogott, és fejét a szárnya alá dugta. – Megvan az ötven, Mr. Pratt – szólalt meg Laurence, bár talán még negyvennél sem tartottak, de Laurence biztos volt benne, hogy senki sem számolta. Egyébként is rosszul volt az egésztől. Már tengerészkapitány korában is ritkán fordult elő, hogy tizenkét ütésnél bárkinek is többet ítélt volna, a reptetők között pedig még kevésbé dívott ez az eljárás. Bármilyen súlyos volt is Dunne és Hackley bűne, mindketten nagyon fiatalok voltak, és Laurence részben magát okolta, amiért ennyire elkanászodtak. Mégsem tehetett mást: a fiúk pontosan tudták, mit csinálnak, hiszen csak pár napja fegyelmezte meg őket. Ha ezután ilyen botrányos fegyelemsértést büntetés nélkül hagy, tönkretette volna őket. Granbynek igaza volt ott, Makaóban, hogy a hosszú utazásoknak rossz hatása van a fiatal tisztekre: a tengeri út hosszú tétlensége, hiába követte utána rengeteg kaland, nem pótolta a búvóhelyen megszokott mindennapos gyakorlatozást, márpedig egy katonának nem elég csupán bátornak lennie. Laurence nem bánta, hogy a többiek, különösen a fiatalok is tanúi voltak a büntetésnek, az arcukról ítélve talán ennyi haszna mégis volt ennek a szerencsétlen ügynek. Dunne-t és Hackley-t levágták a keretről, majd óvatosan a nagyobb pavilonba vitték, ahol az egyik árnyékos sarokban a Keynes által korábban már odakészített priccsekre helyezték őket. Hason fekve nyögdécseltek, és nem voltak egészen maguknál. Keynes rosszalló arccal törölte le hátukról a vért, majd mindkettőnek adott negyedpohárnyi laudánumot. – Hogy vannak? – kérdezte Laurence a sárkányorvost később, már az este folyamán, mivel a fiúk az ópiumtól teljesen némán és mozdulatlanul feküdtek. – Elég jól – felelte nyersen Keynes. – Lassan megszokom, hogy ők az állandó pácienseim, hiszen még csak most épültek fel… – Mr. Keynes – szólt közbe halkan Laurence. Keynes felnézett, elcsendesedett, majd visszafordult a sebesültek felé. – Kicsit felment a lázuk, de az ilyenkor természetes. Fiatalok és erősek, a vérzés rendben elállt, reggelre vagy nem sokkal később már fel is tudnak állni. – Kitűnő – mondta Laurence, de amikor megfordult, egyenesen Tharkayjel találta szembe magát. Vezetőjük a sápadt gyertyafényben Dunne-t és Hackley-t figyelte: a két fiú mezítelen hátán a csíkok égővörösek voltak, bár a szélüknél már enyhén lilás színt öltöttek. Laurence egy pillanatra meglepődött, majd nagy levegőt vett, és megpróbált úrrá lenni feltámadó dühén. – Hát visszatért, uram? Már azt hittem, fel sem bukkan többé. – Remélem, kimaradásom nem okozott túl nagy kellemetlenséget – felelte Tharkay halkan, de magabiztosan.

73

– Csak átmeneti jellegűt – felelte Laurence. – Fogja a pénzét és a dolgait, és tűnjön innét a fenébe. – Nos – mondta Tharkay egy pillanattal később –, ha már nincs szüksége a szolgálataimra, akár el is mehetek. Majd átadom Mr. Madennek az ön bocsánatkérését, bár talán eleve nem kellett volna kiállnom ön mellett. – Ki az a Mr. Maden? – kérdezte Laurence a homlokát ráncolva. A név valahonnan ismerős volt. Lassan benyúlt a kabátjába, és előhúzta a levelet, amely miatt hosszú hónapokkal azelőtt otthagyták Makaót, a levelet, amelyet még Tharkay hozott neki: a szélein még mindig ott volt a viasz, az egyik töredéken pedig jól látszott a nagy M betű. – Arról az úriemberről van szó, aki megbízta magát, hogy hozza el nekünk a parancsot? – kérdezte élesen. – Igen – felelte Tharkay. – Bankár itt, ebben a városban, és őt bízta meg Mr. Arbuthnot azzal, hogy találjon megbízható küldöncöt a levélnek, de ő sajnos csak engem ismert – tette hozzá kissé gúnyosan. – Vacsorára hívta meg önt, szándékozik elmenni?

74

8.fejezet – Most! – súgta Tharkay alig hallhatóan. A palotafalnál voltak, az éjszakai őrség az előbb ment el előttük. Tharkay egy csáklyás kötelet dobott át a falon, amelynek segítségével könynyen átmásztak. Nem jelentett nagy kihívást egy tengerész számára: az egyenetlen felületű kőfalon bőven talált magának kapaszkodókat. A külső kertekben tengerre néző pihenőpavilonok, valamint egy, a félhold felé felnyúló oszlop mellett futottak el, keresztül a gyepen, míg végre bevethették magukat a domboldalon szabadon növő bozótosba, ahol borostyán futotta be a régi romokat, beomlott boltíveket és ledőlt oszlopokat. Ezután még egy falon kellett átmászniuk, de ez, mivel a hatalmas terület külső védőfalaként szolgált, túl hosszú volt ahhoz, hogy ugyanolyan jól őrizzék, mint a másikat, így hamarosan már az Aranyszarv-öböl partja felé tartottak. Itt Tharkay csöndesen felkeltett egy révészt, aki kis, nedves csónakján átevezett velük a túlsó partra. A mellékfolyó úgy ragyogott, mintha még a sötétben is hű akarna maradni a nevéhez, az ablakok és a hajólámpások fényei hosszú árnyékokat vetettek mindkét partján, a balkonokon és a teraszokon emberek ültek a friss levegőn, és a víz fölött zeneszót sodort feléjük a szél. Laurence szeretett volna megállni, hogy alaposabban körülnézzen a kikötőben, mert kíváncsi volt az előző nap már látott munkálatok eredményére, de Tharkay megállás nélkül vezette át a kikötőn, az utcákig. Nem a nagykövetség irányába mentek, hanem az ősi Galata-torony csúcsa felé, amely úgy állt az egyik dombtetőn, mint egy őrszem. Az őrtorony körül fekvő városnegyedet alacsony fal kerítette, de már nagyon öreg volt: téglái mállottak és omladoztak, látszott, hogy nem tartják karban. Az itteni utcák csöndesebbek voltak, csak néhány görög vagy olasz kávéház volt kivilágítva, asztalaiknál egy-két férfi beszélgetett halkan, előttük édes illatú almatea gőzölgött, mások vízipipát szívva az utcát bámulták, miközben ajkaik közül kis füstpamacsok törtek az ég felé. Avraam Maden egy szép épületben lakott, ami kétszer olyan széles volt, mint a többi környékbeli ház, körülötte pedig széles lombozatú fák álltak, amiket úgy ültettek, hogy jó kilátást nyújtsanak az ősi toronyra. A hosszú házban, ahol egy cselédlány fogadta őket, minden a jólétre utalt: régi, de gazdag díszítésű és még mindig élénk színekben pompázó szőnyegek, a falakon aranyozott keretben fekete szemű férfiak és nők arcképei – Laurence úgy vélte, inkább spanyol, mint tőrök származásúak lehettek. Maden töltött nekik bort, miközben a cseléd vékonyra szelt kenyeret és csípős padlizsánpástétomot szolgált fel, valamint egy másik, édes krémet, amelybe összevágott mazsolát, datolyát és diót kevertek, és vörösborral ízesítették. – A családom sevillai származású – mondta, amikor Laurence szóba hozta az arcképeket –, de a király és az inkvizíció elűzött minket, a szultán viszont befogadott. Laurence csak reménykedni mert, hogy az étkezés nem lesz túl kellemetlen, mivel volt néhány homályos elképzelése a zsidó étkezési szokásokról, de a vacsora több mint kellemes volt: ízletes báránycomb török módra, parázson sütve, bevagdalva és fűszerezve, hozzá hámozatlan újburgonya fűszeres-olívaolajos öntettel, valamint paprikával és paradicsommal együtt sütött hal, amelyet az errefelé megszokott sárga fűszerrel alaposan megízesítettek, végül pedig olyan ízletesre főzött szárnyas, amely ellen senkinek sem lehetett kifogása. Maden, aki üzleti ügyei révén gyakran állt a brit látogatók szolgálatára, kiválóan beszélt angolul, csakúgy, mint a családja. Az asztalnál öten ültek: kettőjükön kívül Maden, a felesége és a lányuk, Sara, mivel a két fiú már megházasodott és elköltözött. Sara viszont, bár nem volt 75

túlságosan fiatal, még otthon lakott. A húszas éveinek vége felé járt, férjezetlen volta pedig azért is furcsa volt, mert apja révén bőséges hozománnyal rendelkezett, és mind szépsége, mind kedvessége vonzóvá tette. Fekete haja és szemöldöke ugyanis éles kontrasztban állt világos bőrével, mely ugyanolyan előkelő kinézetet kölcsönzött neki, mint az édesanyjának. A vendégekkel szemben ült, szemét szerényen és félénken az asztalra szegezte, amikor azonban kérdezték, udvariasan válaszolt. Laurence nem hozta szóba az őt leginkább érdeklő kérdéseket, mert otrombaságnak érezte volna, inkább vendéglátói kérdésére elmesélte, milyen volt az utazásuk nyugatra. A kérdések eleinte csak formálisak voltak, később azonban igazi kíváncsiság érződött rajtuk. Laurence-t fiatalkorától kezdve arra tanították, hogy egy úriember számára kötelesség a társalgás vacsora alatt, utazásuk pedig bőven ellátta mesélnivalóval, még ha a durvább részleteket mellőzte is. A hölgyek jelenlétében nem akarta sem a homokvihar, sem a lavina leírását túlzottan részletezni, a lovasokról pedig szót sem ejtett, anélkül is volt mit mesélnie. – És ekkor azok a nyomorultak lecsaptak a döglött tehenekre, és egy istenhozzád nélkül elrepültek – fejezte be a történetet a vadsárkányok megalázó viselkedésével, amikor már Isztambul falainál jártak. – Persze az a semmirekellő Arkady még odabólintott távoztában, mi meg csak néztünk utánuk tátott szájjal. Nyilvánvalóan elégedettek voltak magukkal, mi pedig örülhettünk, hogy nem zártak azonnal börtönbe. – Csúf fogadtatás ilyen nehéz út után – mosolygott Maden. – Igen, nagyon nehéz út lehetett – tette hozzá Sara Maden halkan, de továbbra sem nézett fel. – Igazán örülök, hogy mindannyian biztonságban ideértek. A társalgásban kis szünet állt be, majd Maden megfogta a kenyeres tálcát, és odakínálta Laurence-nek. – Nos, igazán remélem, hogy most legalább kényelmesen vannak elszállásolva. A palotában legalább nincs az az állandó zsivaj, mint itt – célzott a kikötőben zajló építkezésekre, ami láthatóan sokakat zavart. – Hogyan lehet egyáltalán bármit is csinálni, amikor azok a bestiák fent röpködnek? – jegyezte meg Mrs. Maden a fejét csóválva. – Ráadásul amilyen zajt csapnak! És mi van, ha egyszer elejtik az egyik ágyút? Igazán szörnyű teremtmények, bárcsak ne engednék be őket a civilizált emberek közé! Persze, kapitány, nem az ön sárkányáról beszélek, ó bizonyára nagyon jól nevelt – tette gyorsan hozzá, amikor rájött, kivel beszél, és zavarában szabadkozni kezdett. – Az ön számára ez bizonyára üres panasznak hangzik, kapitány – sietett felesége segítségére Maden. – Hiszen ön mindennap együtt van velük. – Nem, uram – felelte Laurence bár igazán megörültem, amikor láttam, hogy a sárkányok itt a város felett repülhetnek. Angliában ugyanis a sárkányoknak tilos lakott helyek közelébe menniük, és ha egy-egy város fölött elrepülnek, be kell tartaniuk bizonyos szabályokat, hogy se az embereket, se az állatokat ne izgassák fel, de még olyankor is sokan elégedetlenkednek. Temeraire igencsak fárasztónak találja ezt a kötöttséget. Akkor tehát ezt itt is csak most engedélyezték? – Természetesen – felelte Mrs. Maden. – Még sosem hallottam ilyesmiről, és remélem, nem is lesz rá több alkalom. Ráadásul minden figyelmeztetés nélkül! Teljesen váratlanul tűntek fel valamelyik reggeli imádság után, mi meg idebent remegünk a házainkban. – Igaz, hozzá lehet szokni – tette hozzá Maden, és vállat vont. –Az elmúlt héten minden mintha megállt volna, de azért lassan újra kinyitnak a boltok, akár repkednek a sárkányok, akár nem. – Ez igaz, de nem elég korán – tódította Mrs. Maden. – Hogy is tudnánk elrendezni mindent, amikor nincs egészen egy hónapunk… Nadire – szólította meg a cselédet –, idehozná a bort, kérem? – mondta egy alig észrevehető szünet után. A kis cselédlány odalépett, és átadta az egyik tálalón álló boroskancsót, majd miközben a kancsó körbejárt, újra távozott. Maden szinte odasúgta Laurence-nek, ahogy bort töltött a poharába: 76

– A lányom nemsokára megházasodik – mondta furcsán kedves, csaknem szabadkozó hangon. Kényelmetlen, várakozó csend ereszkedett rájuk, de Laurence nem értette, miért. Mrs. Maden összeharapott szájjal nézett le a tányérjára. A csöndet végül Tharkay törte meg. Magasba emelte a poharát Sara felé. – Az egészségére és a boldogságára – mondta, miközben Sara fekete szeme az asztal fölött egy pillanatra felé villant, aztán azonnal elfordította a fejét, és ő is felemelte a poharát, ennyi mégis elég volt Laurence-nek. – Gratulálok – szólalt meg tehát, hogy megtörje a csöndet, és ő is magasba emelte a bort. – Köszönöm – felelte a lány. Arca kissé kipirult, de udvariasan biccentett, és a hangja sem remegett meg. A csend mégis rájuk telepedett. Végül Sara szólalt meg: kissé megrántotta vállát, majd határozottan Laurence felé fordult. – Kapitány, megkérdezhetem, hogy mi történt a fiúkkal? Laurence szívesen megválaszolta volna a bátor kérdést, de fogalma sem volt, miről kérdezik. Végül Sara elmagyarázta. – Azok a fiúk, akik benéztek a hárembe, nem a maga emberei voltak? – De, sajnos az én felelősségem alá tartoznak – felelte Laurence, és magában elszörnyedt azon, hogy a történet máris eljutott idáig, ráadásul igazán nem szívesen beszélt ebben a helyzetben ilyesmiről: a hárem témája egy fiatal török hölgy számára nyilván olyasmi, mint egy eladósorban lévő angol lány számára egy nagyvilági nő vagy egy operaénekesnő magánélete. – Biztosíthatom, komoly büntetést kaptak kihágásuk miatt, és nem fog megismétlődni az eset. – Akkor hát nem ölték meg őket? – kérdezte a lány. – Örömmel hallom. Legalább megnyugtathatom a háremhölgyeket. Egész nap csak erről beszéltek, és nagyon remélték, hogy a fiúk nem kapnak túl nagy büntetést. – A háremhölgyek gyakran eljárhatnak társaságba? – kérdezte Laurence döbbenten, ő ugyanis mindig úgy képzelte el a háremet, mint egy börtönt, amelynek lakói semmilyen módon nem érintkezhetnek a külvilággal. – Ó, én kira2 vagyok, azaz az egyik kadin3 ügyintézője – felelte Sara. – A háremhölgyek pedig csak kirándulások alkalmával hagyhatják el a háremet, de ez rengeteg vesződséggel jár, mivel senki sem láthatja meg őket, így zárt kocsiban, sok őrrel kell utazniuk, és természetesen a szultán engedélyével. De mivel én nő vagyok, szabadon ki- és bejárhatok hozzájuk. – Akkor remélem, sőt, kérem, hogy adja át bocsánatkérésemet a fiatalemberek zaklatása miatt – mondta Laurence. – Bizonyára jobban örültek volna, ha a fiúk több sikerrel járnak, és nem távoznak olyan gyorsan – felelte kissé tréfálkozva a lány, majd Laurence zavarát látva elmosolyodott. – Jaj, nem olyan helytelenkedésre gondoltam, csupán arra, hogy a hölgyek nagyon unatkoznak odabent, hiszen semmi tennivalójuk sincs, ráadásul a szultánt jobban érdeklik az államügyek, mint a feleségei. A vacsora végeztével mind Sara, mind az anyja elhagyták az asztalt. Sara lesütött szemmel, egyenes háttal és kihúzott vállal vonult vissza, Tharkay pedig némán az egyik ablakhoz sétált, és kibámult a ház mögötti kertbe. Maden némán felsóhajtott, és töltött még az erős vörösborból Laurence-nek, miközben egy marcipános tálcán édességeket hoztak be. – Úgy tudom, szeretne néhány kérdést feltenni nekem, kapitány – dőlt hátra. Madenről hamarosan kiderült, hogy Mr. Arburhnot nemcsak ahhoz vette igénybe a szolgálatait, hogy Tharkayt felfogadja futárnak, hanem bankárként a pénzügyi tranzakció lebonyolításában is szerepet kapott. – El sem tudja képzelni, milyen elővigyázatosak voltunk – mondta. – Az aranyat nem egyszerre szállítottuk ide, hanem több, komoly őrizet alatt álló járművel, a legkülönbözőbb idő2 3

Ügyintéző (török) A szultáni udvarban a szolgálatban álló nők felügyelője (török)

77

pontokban, a ládákon pedig mindenhol öntöttvasnak tüntettük fel a tartalmat. Minden rakomány az én széfembe érkezett, amíg a teljes vételár össze nem gyűlt. – És hogy tudja, uram, aláírták a szerződést a kifizetés előtt? – kérdezte Laurence. Maden tanácstalanul emelte égnek a kezét. – Ugyan, mit számít egy szerződés uralkodók között? És ki döntene egy ilyen vitában? Mindenesetre Mr. Arbuthnot úgy gondolta, hogy a megállapodás megköttetett, egyébként nem vállalt volna ekkora kockázatot ilyen hatalmas összeg ideszállításával. Minden rendben lévőnek látszott. – A pénzt azonban mégsem adták át… – bólintott Laurence. Yarmouth a nagykövet írásos utasításai alapján intézte a kézbesítést, nem sokkal a nagykövet halála és saját eltűnése előtt. – Magam egy pillanatig sem kételkedtem az üzenetben: igen jól ismerem a nagykövet úr kézírását, és tudom, hogy tökéletesen megbízott Mr. Yarmouthban – mondta Maden. – Igazán kedves, házasodás előtt álló, józan fiatalember. Sosem képzeltem volna róla semmi aljasságot, kapitány. – Szavaiban azonban kétely csendült, és egyáltalán nem hangzott olyan magabiztosnak, amilyennek a szavai mutatták. – És maga átküldte a pénzt, ahogy a nagykövet kérte? – kérdezte Laurence rövid szünet után. – Igen, a nagykövet úr szállására – bólintott Maden. – Úgy tudtam, onnan szállítják majd a kincstárba, de másnap meghalt. Szavait aláírt nyugtákkal igazolta, bár ezeket csak Yarmouth írta alá, nem Arbuthnot. Ezeket némileg feszélyezetten mutatta meg Laurence-nek, és miután hagyta, hadd nézze őket, hirtelen megszólalt. – Kapitány, maga nagyon udvarias volt eddig, hadd beszéljek azonban egyenesen. Ez az egyetlen bizonyítékom, ugyanis az emberek, akik az aranyat szállították, már hosszú évek óta a szolgálatomban álltak, a nagykövet házában pedig Yarmouth vette át tőlük a pénzt. Ha kisebb összeg tűnt volna el ilyen körülmények között, hírnevem érdekében saját vagyonomból téríteném meg a kárt. Laurence-ben, ahogy eddig a lámpa fényénél a nyugtát vizsgálta, valóban felmerült, hogy esetleg Maden sem teljesen megbízható. Most azonban letette a papírokat az asztalra, és magára és a világra dühösen az ablakhoz sétált. – Te jó isten! – morogta. – Micsoda pokoli egy hely, mindenki gyanús. – Megfordult. – Uram, kérem, ne aggódjon emiatt. Ön valóban jó képességű ember, de nem hiszem, hogy maga rendezte volna meg a brit nagykövet meggyilkolását, hiszen ez igencsak rossz fényt vetne nemzetére. Különben is Mr. Arbuthnot, és nem maga volt megbízva a brit érdekek képviseletével, és ha ő annyira megbízott Yarmouthban, és tévedett… – Megállt, és megrázta a fejét. –Uram, kérem, ha kérdésem bántó, csak szóljon, és visszavonom, de… nem tudom, ismeri-e Hasszán Musztafát. Nem lehetséges, hogy ő is belekeveredett valahogy? Vagy ő maga is bűnös, vagy összejátszott velük, talán éppen Yarmouthszal. Biztos vagyok benne ugyanis, hogy legalább egyszer szándékosan hazudott, amikor azt mondta, hogy még nem született meg a megállapodás. – Lehetséges? Bármi lehetséges, kapitány. Egy ember meghalt, több tízezer font eltűnt. Mi nem lehetséges ilyenkor? – Maden fáradtan megdörzsölte a homlokát, hogy megnyugodjon, majd egy pillanattal később válaszolt. – Bocsásson meg, kapitány. Nem, nem tudom elhinni róla. Ő és a családja a szultán reformjainak és janicsárok megtisztításának nagy támogatója. Nem mondhatom, hogy nincs folt a becsületén, hiszen hogy is állíthatnám ezt olyasvalakiről, aki ennyire belemerült a politikába? De hogy saját munkáját, saját házát elárulja? Bárki hazudhat azért, hogy egy megalázó helyzetből meneküljön, vagy, hogy kibújjon egy meggondolatlan megegyezés alól, de ettől még nem lesz áruló. – De hát miért lenne meggondolatlan? – kérdezte Laurence. – Nekik is érdekükben áll, hogy megerősítsük csapatainkat a csatorna túloldalán, hiszen ezáltal Napóleon erői nyugaton lesznek lekötve! 78

Maden arcán zavar tükröződött, de csak akkor szólalt meg, amikor Laurence biztatta, hogy mondja ki nyugodtan, amit gondol. – Kapitány, Austerlitz óta az a vélemény járja, hogy Napóleont nem lehet legyőzni, és bolond az a nép, amelyik ellene harcol. Már megbocsásson – tette hozzá Laurence sötét arcát látva –, de ezt mondja mindenki az utcán és a kávéházakban, sőt, valószínűleg az ulémák és a vezírek között is. Ausztria császára csak Napóleon jóindulatának köszönhetően maradhatott a trónján, ezt mindenki tudja. Jobban járt volna, ha sosem áll ki ellene. Tharkay induláskor mélyen meghajolt Maden előtt. – Sokáig marad még Isztambulban? – kérdezte tőle Maden. – Nem – felelte Tharkay. – És nem szándékozom visszatérni sem. Maden bólintott. – Akkor isten áldja – mondta kedvesen, és az ajtóban állt, amíg el nem mentek. Laurence kimerültnek érezte magát, bár nem fizikailag, Tharkay azonban teljesen magába zárkózott. A folyóparton várniuk kellett egy darabig, mire révészt találtak, a Boszporusz felől fújó szél pedig metsző hűvöset hozott, bár még tartott a nyár. Laurence a hideg tengeri szél ellenére kiegyenesedett, és Tharkayre nézett: a férfi arca kifejezéstelen volt, és nyugodtnak látszott, talán csak az utalt erősebb érzelmekre, ahogy a száját összeszorította, de a halvány fénynél Laurence ebben sem lehetett biztos. Az átkelés hosszú volt és csöndes, csak a fa nyikorgása és az evezők csöpögése hallatszott, illetve a révész zihálása, és ahogy az egyenetlen csapásokkal felverte a csónak oldalára a vizet. A távoli parton messziről világítottak a mecsetek: a gyertyafény kiszűrődött a homályos ablakokon, s a kupolás épületek a sötétben szigetcsoportnak látszottak, amelyek közül kiemelkedett az Aja Szófia tömbje. Amikor végre beértek a kikötőbe, a révész kiugrott a csónakból, és tartotta, amíg ki nem szálltak a partra, amit egy másik mecset fényei vontak félhomályba. Ez is jókora épület volt, kupolája körül sirályok keringtek, vadul, rikácsolva kiabáltak, hasukon megcsillant a mecset fénye. Ekkor már nagyon késő volt, a bazárok és a kávéházak bezártak, a kereskedők elmentek, de a halászok még nem kezdték meg a másnapi munkát, ezért üres utcákon indultak a palota falai felé. Talán túlságosan fáradtak és figyelmetlenek voltak, vagy talán egyszerűen csak nem volt szerencséjük, de ahogy az őrök távozása után Tharkay feldobta a csáklyát, és Laurence már a fal tetején várta, hogy ő is felérjen, váratlanul két másik őr tűnt elő az út kanyarulatában. Halkan beszélgettek: egy pillanat, és észreveszik őket. Tharkay elengedte a kötelet, és talppal előre visszaugrott a földre. Az őrök kiabálva rohantak hozzá, közben megmarkolták kardjaikat. Egyikük megragadta Tharkay karját, a másikra azonban Laurence vetette rá magát a falról. Azonnal le is döntötte a lábáról, elkapta a nyakát, majd egy határozott mozdulattal a földnek csapta a fejét, amitől az őr azonnal elájult. Tharkay éppen egy véres kést rántott ki a másik őr kezéből, aztán kifordult a meglazult szorításból, megragadta Laurence karját, felsegítette, és teljes erejükből rohanni kezdtek az utcán, miközben mögöttük felharsant az üldözők zaja. A lármára az előző őrjárat is visszafordult, és utánuk eredt. Utcák és sikátorok útvesztőjén kergették őket keresztül, ahol a szorosan egymás mellé épített házak felső emeletei kíváncsian nyúltak az utca fölé. Világítást csupán a rácsos ablakokban kigyúló fények szolgáltattak, amelyek mintegy jelzőtűzként mutatták követőiknek, merre mennek. Az egyenetlen kövekben gyakran megbotlottak, Laurence csak nagy nehezen tudott kikerülni egy kardcsapást az egyik sarkon, ahol egy mellékutcából eléjük került két őr, és kis híján elkapta őket. Az üldözés sokáig tartott. Laurence vakon követte Tharkayt fel a domboldalon, bár úgy érezte, mindjárt kiszakad a tüdeje, és közben csak remélni merte, hogy nem véletlenül tartanak errefelé, megkérdezni ugyanis nem volt ideje. Tharkay végül egy öreg, romba dőlt háznál állt meg, majd Laurence felé intett. Csak a legalsó emelet maradt épen, de teteje annak sem volt, a padlóból viszont rozsdás pincelejáró nyílt. Üldözőik viszont közel voltak, és megláthat-

79

ták őket lefelé menet, ezért Laurence elbizonytalanodott. Nem akarta egy kijárat nélküli csapdában végezni. – Jöjjön már! – szólt rá türelmetlenül Tharkay, miközben felnyitotta a csapóajtót, és elindult lefelé. A rohadó lépcsők egy földből kivájt pincébe vezettek, melynek túloldalán újabb ajtó vagy inkább kapu nyílt, de olyan alacsony, hogy Laurence-nek le kellett hajolnia, hogy átjusson rajta. Itt újabb lépcsők következtek, ezúttal nem fából, hanem kőből, élük durva, a felszínük síkos, a mélyből pedig csöpögő víz hangja hallatszott. Igen sokáig mentek lefelé. Laurence egyik kezével kardja markolatát fogta, a másikkal a falat, amely egyszerre csak eltűnt, ó pedig bokáig vízbe süllyedt. – Hol vagyunk? – suttogta, de hangja így is visszhangot vert, mielőtt elnyelte volna a sötétség. A padlót mindenhol jó egylábnyi víz borította. Egy fáklya halvány fénye derengett fel mögötte, ahogy az őrök a nyomukba értek, így körbepillanthatott; nem túl messze tőlük egy sápadt oszlop állt, kavicsos, időrágta felszínén nedvesség csillogott. Az oszlop szélesebb volt, mint Laurence széttárt karja, a mennyezet pedig túl magasan volt ahhoz, hogy látni lehessen. Közben néhány szürkés színű, ostoba hal csapódott a lábuknak éhesen: bugyborékolt a víz, ahogy szájukkal élelem után kutattak. Laurence elkapta Tharkay karját, és hátramutatott. Egyszerre kellett megküzdeniük a vízzel és az egyre mélyebb sárral, de mire az első fáklyahordozók leértek, sikerült az oszlop mögé rejtőzniük, innen néztek körül az egyre erősebb, vöröses színű fényben. Az oszlopcsarnok minden irányban folytatódott, bármerre néztek. De igencsak furcsa és torz építmény volt: némelyik oszlop úgy nézett ki, mintha gyerekek hánytak volna egymásra mindenféle köveket, és most az egészet csupán a város rájuk nehezedő súlya tartaná. Pedig egy ekkora terhet inkább Atlasznak kellene tartania, nem a régen elfeledett és eltemetett katedrális néhány omladozó téglaépítményének. Annak ellenére, hogy a csarnok hatalmas volt, a levegőt mégis fojtogatóan elhasználtnak érezték, mintha a fölöttük lévő súly arra is ránehezedne, és Laurence akaratlanul is elképzelte, hogyan omlik be az egész: ahogy a mennyezet távoli boltíve lassan, tégláról téglára enged, míg egy nap már nem képes megtartani a terhet, és a házak, utcák, paloták és csillogó kupolás mecsetek mind bedőlnek ide, a már régóta rájuk várakozó kriptába. Kihúzta magát, és elhessegette ezt a gondolatot, majd némán megérintette Tharkay vállát, és a következő oszlop felé mutatott: az őrök már a vízben gázoltak, és annyi zajt csaptak, ami elfedte az ő csöndes mozgásukat. Az alul lévő iszap feketén kavargott, ahogy továbbmentek, végig az oszlopok árnyékában, csizmáik alatt ropogott a vastag iszap- és törmelékréteg, néhol azonban csontok halvány fénye derengett a víz alól. Nem csak halcsontoké: az iszap tetején egy állkapocscsont látszott, melyben még mindig volt pár fog, az egyik oszlop aljában pedig egy zöldes-nyálkás lábcsont hevert, mintha valami föld alatti áradás vetette volna ki. Laurence-en rémület lett úrrá, ahogy arra gondolt: akár meg is halhat idelent. De nem a szokásos halálfélelem volt ez, hanem valami borzalmasabb érzés, arra gondolt, hogy ő is itt fog elrohadni, névtelenül, a sötétben. Nyitott szájjal vett néhány mély levegőt: nemcsak azért, hogy ne üssön zajt, de a penészes rohadás bűzét sem akarta érezni. Meggörnyedt, és váratlanul rátört az az egyre erőteljesebb, irracionális érzés, hogy álljon meg, forduljon meg, és harcoljon addig, amíg újra szabad levegőre jut. De aztán gallérja sarkát a szája elé fordította, és kitartóan ment tovább. Az őrök egyre módszeresebben kutattak utánuk: láncba álltak, így a csarnok teljes szélességében tudták követni őket. Mindegyikük kezében egy-egy fáklya, amely önmagában ugyan csupán halvány fénykört vetett, de a körök összeértek, és így olyan akadályt képeztek, amelyen nem lehetett észrevétlenül átjutni: legalább olyan hatékony volt, mint egy vaskerítés. Lassú, de biztos léptekkel közeledtek, és valamit kántáltak halk, kongó hangon, miközben fáklyáik visszaverődő világosságával egyre hátrébb szorították a sötétséget. Laurence egyszerre csak észrevette maguk előtt a távoli falat: lassan az egérlyuk végéhez érnek, ahonnan nem tudnak kitörni, csak annyit próbálhatnak meg, hogy áttörik üldözőik vonalát, és megpróbálják ismét lehagyni őket, de lába már elfáradt és átfagyott a mély vízben való gázolástól. 80

Tharkay meg-megérintette az oszlopokat, ahogy Laurence-szel együtt egyiktől a másikig menekült: kezét tapogatva futtatta végig rajtuk, aztán az egyik oszlopnál megállt. Laurence maga is megérintette, és érezte, hogy a kőbe mindenhol vízcsepp alakú, mély mintákat véstek, amelyek aljában megállt a szappanosan csúszós piszok. Egész más volt, mint a többi, félkész oszlop. Üldözőik eddigre már egészen közel voltak, Tharkay mégis megállt, és csizmájának orrával tapogatni kezdte a padlót. Laurence is kivonta a kardját, és miközben magában elnézést kért Temeraire-től a penge ilyen méltatlan használatáért, elkezdte túrni a sarat, amíg meg nem érezte, hogy a kard hegye beleakad egy, a padlóba vésett, sekély csatorna félébe, amely nagyjából egy láb széles lehetett, és teljesen el volt tömődve. Tharkay tapogatózva bólintott, majd Laurence követte, ahogy a csatorna mentén elindult. Most már mindketten futottak, ahogy csak a térdig érő vízben bírtak, lábuk csobbanó zaját mégis elnyomta az utánuk visszhangzó bir–iki–üç–dört, amelyet üldözőik olyan sokszor elismételtek, hogy Laurence lassan rájött: számolnak. A fal most már közvetlenül előttük volt. A vastag, sima vakolaton mindenhol zöld és barna csíkok húzódtak, a csatorna pedig éppolyan váratlanul eltűnt, mint ahogy előbukkant. Tharkay azonban megfordult: az egyik oldalon egy kis melléképület állt, amelynek boltozatát két oszlop támasztotta. Amikor Laurence közelebb lépett, egy pillanatra megtorpant: az egyik oszlop talpánál egy hatalmas arc állt ki félig a vízből, melynek egyik vak, ám most vöröses fényben csillogó kőszeme mintha egyenesen őket nézte volna. Aztán kiáltás harsant: észrevették őket. Rohanni kezdtek. Ahogy elfutottak a ronda szobor mellett, Laurence friss légáramlatot érzett az arcán, valahonnan a közelből jöhetett. Végigtapogatták a falat, amíg egy sötét, keskeny nyílást nem találtak, amelyeket egy kiszögellés elrejtett a fáklyák fénye elől. A lépcsőkön halomban állt a kosz, a levegő posványos bűzt árasztott, Laurence vonakodva kapkodott levegő után, ahogy a szűk járatban felfelé futottak. Egy régi esőcsatornához érkeztek. Félretoltak a rozsdás fedőrácsot, és négykézláb kimásztak. Tharkay meghajolva kapkodott levegő után, Laurence azonban emberfeletti erőfeszítéssel visszatolta a rácsot, aztán tört egy ágat az egyik közeli csemetéről, és a retesz nyílásába tolta. Ezzel sikerült lezárnia. Ezután megragadta Tharkay karját, és tántorogva elsiettek. Az egyik utcát a másik után hagyták maguk mögött, de nem keltettek feltűnést, hacsak valaki jobban meg nem nézte csizmájukat és a kabátjuk alját. A csatornarostély mögött kiabáló hangok egyre távolabbról érkeztek hozzájuk, az arcukat pedig senki sem látta meg az őrült rohanásban. Valamivel odébb találtak egy helyet, ahol a palota falai némileg alacsonyabbak voltak. Ez alkalommal nagyon ügyeltek, hogy észre ne vegyék őket: Laurence feltolta Tharkayt, majd a segítségével maga is átmászott. Fáradtan rogytak le a földre egy növénnyel befutott, régi szökőkút mellett. A kútból csak szivárgott a víz, de kellemesen hideg volt, ők pedig mohón tartották alá a kezüket, aztán kiöblítették a szájukat, és lemosták arcukat, majd a ruháikat is: legalább egy kicsit csökkent a belőlük áradó bűz. Először tökéletesnek hallatszott a csend, de aztán ahogy a szívük nem vert olyan hevesen és tüdejük már nem kapkodott annyira levegő után, Laurence meghallotta az éjszaka szelídebb zajait is: egerek és levelek motozását, a palota belső kertjének röpdéjében csipogó madarakat, valamint azt a csiszoló hangot, amelyet Tharkay kése keltett a köszörűkövön. A férfi lassú, ráérő mozdulatokkal tisztította a pengét, így alig keltett zajt. – Mondanom kell magának valamit – fordult felé Laurence halkan. – Azokkal a dolgokkal kapcsolatban, amelyek köztünk estek meg. Tharkay egy pillanatra megállt, és kést tartó keze megremegett a fényben. – Rendben – mondta aztán, és folytatta a lassú, óvatos munkát. – Ha muszáj. – Ma, amikor találkoztunk, elhamarkodottan beszéltem – kezdte Laurence –, ráadásul olyan stílusban, amit általában igyekszem kerülni az embereimmel szemben. Mégis, még most sem egészen tudom, hogyan is kérhetnék ezért bocsánatot. – Akkor kérem, ne is fárassza magát ezzel – vágta rá Tharkay kimérten, és még a fejét sem emelte fel. – Ami volt, elmúlt, és ígérem, nem veszem nagyon a szívemre.

81

– Sokat gondolkodtam azon, vajon maga miért viselkedik úgy, ahogy – folytatta Laurence, nem véve tudomást Tharkay kitérési kísérletéről. – De fogalmam sincs. Ma nemcsak az életemet mentette meg, hanem küldetésünk sikeréhez is jelentős mértékben hozzájárult. És ha csak azt nézem, hogy utunk során cselekedetei milyen következményekkel jártak, semmi okom a panaszra, sőt, igencsak állhatatosan vezetett minket a veszélyeken át, gyakran saját életét is kockáztatva. De eddig kétszer hagyta el a csapatot, és mindkét alkalommal számos nehézséggel kellett emiatt szembenéznünk. Titokzatoskodása pedig nemcsak fölösleges volt, de erőltetett is, és bizonytalan helyzetünkben kénytelenek voltunk sodródni az eseményekkel. – Az én fejemben meg sem fordult, hogy hiányom ilyen kétségbeesésre adhat okot – felelte közönyösen Tharkay, mire Laurence ismét felpaprikázódott. – Hadd kérjem már, hogy ne próbálja bolondnak tettetni magát előttem – mondta. – Előbb hiszem el, hogy maga a legagyafúrtabb áruló, aki valaha csak létezett – és persze a legkövetkezetlenebb is. – Köszönöm, ez igazán kedves bók – felelte Tharkay, és kése hegyével gúnyosan tisztelgett egyet. – Mégis úgy vélem, nem sok értelme van ennek a beszélgetésnek, hiszen bárhogy is legyen, szolgálataimra nem tart igényt a későbbiekben. – Hagyja már! Egy egész életre elegem van az ilyesfajta játékokból – kiáltott fel Laurence. – Hálás vagyok magának, és ha el is megy, hálás vagyok azért, amit tett. Ha azonban marad, arra kérem, ígérje meg, hogy engedelmeskedik a parancsaimnak, és nem kóborol el engedély nélkül. Nem akarok olyan embert a szolgálatomban, akiben kételkedem. Márpedig maga, Tharkay – tette hozzá váratlan bizonyossággal – szereti, ha kételkednek önben. Tharkay letette a kést és a fenőkövet, arcáról eltűnt a mosoly, de a gúny is. – Inkább azt kellene mondania, hogy szeretem tudni, valóban kételkednek-e bennem, mert ebben az esetben inkább igaza lenne. – Maga mindent megtett azért, hogy ez így legyen. – Tudom, hogy magának az ilyen viselkedés természetellenes dolognak látszik – kezdett bele Tharkay –, de magam már régen megtanultam, hogy arcom és származásom miatt nem lehetek részese az úriemberek jól működő világának, bármit is teszek. Ha pedig nem bíznak meg bennem, akkor már inkább szeretem, ha a bizalmatlanságukat nyíltan is kifejezésre juttatják, és nem kell heteken keresztül alázatosan tűrnöm, hogy a hátam mögött összenézzenek és összesúgjanak. – Nekem is el kellett tűrnöm a társaság, sőt minden egyes beosztottam suttogását. De mégsem valami ostoba teremtmény szolgálatában állunk, amelyik megbújva gúnyolódik másokon, hanem a hazánkéban, és ez a szolgálat jobban védi a becsületünket a minket érő támadásokkal szemben, mint bármilyen erőszakosság! – válaszolta Laurence, mire Tharkay indulatosan vágott vissza. – Vajon akkor is így gondolkodna, ha mindezt tökéletesen egyedül kellene átélnie, ha nemcsak a társadalom vetné meg, hanem fölöttesei és bajtársai is, azaz mindazok, akikkel testvéri viszonyban kellene lennie? Ha a függetlenség és az előrejutás minden lehetőségétől meg lenne fosztva, ráadásul úgy kezelnék, mint valami szolgát, valahol a komornyik és a házőrző kutya között? Elhallgatott, de az általában kifejezéstelen arca most mégsem tűnt természetesnek, olyan volt, mint egy rosszul feltett maszk. – Úgy értsem, hogy mindezeket én követtem el? – kérdezte Laurence egyszerre méltatlankodva és feszengve, de Tharkay megrázta a fejét. – Nem, és éppen ezért bocsássa is meg a kirohanásomat. A sértések, amelyeket említettem, régiek, bár ugyanolyan keserűnek érzem őket, mint amikor kaptam. – Szokásos fintorának árnyékával hozzátette: – Mindazt az udvariatlanságot, amely öntől ért, nem tagadom, magam szítottam. Szeretem előre kiszámítani mások viselkedését, amelyet igen szórakoztatónak vélek, bár ez a viselkedés talán nem éppen igazságos a többiekkel szemben. Így is eleget mondott ahhoz, hogy Laurence különösebb töprengés nélkül el tudja képzelni, mi vezette Tharkayt arra, hogy elhagyja hazájának közösségét, és inkább másoktól távol, ma82

gányosan éljen. Laurence számára az ilyen élet szörnyen sivárnak látszott, ráadásul egy olyan ember veszett ezáltal kárba, aki bebizonyította, hogy sokkal többre rendeltetett. Őszintén nyújtott kezet. – Ha úgy véli, ebben az esetben is erről volt szó, akkor adja szavát, én pedig szavamat adom arra, hogy kiállók azok mellett, akik kiállnak mellettem. Ráadásul úgy vélem, nem is igazán tudom felmérni, milyen hatalmas veszteség érne, ha itt hagyna minket. Tharkay ránézett, és egy pillanatra furcsa, bizonytalan kifejezés jelent meg az arcán. – Rendben – mondta aztán könnyedén. – Bár a szokásaim rabja vagyok, de amennyiben hajlandó hinni a szavamnak, kapitány, úgy vélem, igencsak faragatlan dolog lenne visszautasítani – mondta, és elfogadta a kinyújtott kezet, szorításában azonban nem volt semmi kétszínűség. * * * – Fúj – jegyezte meg Temeraire, miután mindkettejüket beemelte a kertbe, és undorodva nézett a körmére tapadt nyálkás mocsokra. – De nem érdekel, ha büdös is vagy, az a lényeg, hogy visszajöttél. Granby azt mondta, hogy bizonyára sokáig elmaradsz, és nem kell eléd mennem, de már nagyon régen elmentél – tette hozzá panaszosan, majd belelépett az egyik kis, vízililiomos tavacskába, hogy leáztassa magáról a koszt. – Visszaúton kicsit figyelmetlenek voltunk, és menekülnünk kellett, de amint látod, minden jól végződött. Nagyon sajnálom, hogy aggódtál miattam – felelte Laurence, miközben lehányta magáról a ruhát, és belegázolt a tóba. Tharkay már előbb alámerült. – Dyer, vigye el azokat és a csizmámat, Rolanddal próbáljanak csinálni velük valamit, és kérem, hozza ide azt az átkozott szappant is. – Egyszerűen nem áll össze, ha tényleg Yarmouth a bűnös – mondta Granby, miután Laurence lemosdott, majd ingujjban és bricseszben leült, hogy beszámoljon a vacsoráról. – Hogyan tudott volna ennyi aranyat elvinni? Hajóra lett volna szüksége, hacsak nem olyan bolond, hogy karavánon szállítsa. – Igen, biztosan észrevették volna – szúrta közbe halkan Tharkay. – Maden beszámolója alapján több száz pénzesládáról van szó, márpedig ekkora rakományról sem a karavánszerájban, sem a kikötőben nem hallottak: egész délelőtt ezt próbáltam meg kideríteni. Sőt, járművet sem lett volna könnyű találnia: majdnem mindegyik a kikötő megerősítéséhez szállít anyagot, ami pedig nem, elkerüli a várost a sárkányok miatt. – Tényleg, mi van, ha sárkányt bérelt? – kérdezte Laurence. – Keleten láttunk bérelhető sárkányokat, nem lehet, hogy idáig is eljönnek? – A Pamíron innen sosem láttam őket – felelte Tharkay. – Nyugaton nem engedik be a sárkányokat a városokba, így nem tudnak megélni, de ha mégis bemerészkednének, vadsárkányoknak tartanák és a tenyésztelepre zárnák őket. – Ettől függetlenül nem hiszem, hogy az aranyat sárkánnyal vitte el, legalábbis ha vissza akarta kapni – jegyezte meg Granby. – Nem hiszem, hogy bárki, aki megpakol egy sárkányt arannyal és ékszerrel, aztán napokig viteti magát vele, utána csak úgy visszakérheti tőle a kincset. A fojtott hangú párbeszédet a kertben folytatták, ahol Temeraire is hallhatta őket. – Nagyon sok aranyról van szó – suttogta erre, de Granby legutolsó megjegyzését egy pillanatra sem tagadta. – Mi van, ha a városban rejtette el valahol? – Hát, ha tényleg összehordott ennyi aranyat egy olyan helyre, ahova nem térhet vissza többé, akkor igencsak ostoba – vetette ellen Laurence. – Nem, nem ment volna bele ilyesmibe, ha nem tudja elvinni a pénzt. – Csakhogy mind azt mondjátok, hogy az aranyat nem vihették el – érvelt Temeraire. – Ez pedig azt jelenti, hogy még mindig itt van valahol. Csend telepedett rájuk, amelyet végül Laurence tört meg.

83

– Ebben az esetben azonban azt kell feltételeznünk, hogy a miniszterek is benne voltak az ügyben. Márpedig mivel egy ilyen sértést Nagy-Britannia nem hagyhat megtorlás nélkül, felmerül a kérdés, hogy még ha fel is akarják bontani a szövetséget, vajon készen állnak-e arra is, hogy háborút provokáljanak ki, ami sokkal több pénz- és véráldozattal jár majd, mint ez az arany? – Egészen eddig mást sem tettek, csak Yarmouth bűnösségét bizonygatták – felelte erre Granby. – És semmi bizonyíték nincs a kezünkben, ami alapján hadba szállhatnánk. Tharkay váratlanul felállt a földről – mivel a pavilonban nem volt semmilyen székhez hasonló tárgy, török szokás szerint földre terített szőnyegeken ültek. Laurence megfordult, aztán ő és Granby is felálltak: a liget szélén, a ciprusok árnyékában egy nő állt. Valószínűleg ugyanaz a nő, akit korábban láttak már a palotában, bár a vastag fátyoloktól igencsak nehéz volt ezt pontosan megállapítani. – Nem lenne szabad itt lennie – mondta Tharkay halkan, amikor a nő közelebb jött hozzájuk. – Hol a szolgálója? – A lépcsőnél, és köhögni fog, ha jön valaki – felelte a nő hidegen és kimérten, de szemét nem vette le a férfi arcáról. – Szolgálatára, Miss Maden – köszönt Laurence esetlenül, mivel fogalma sem volt, mit kellene tennie. Bármennyire is rokonszenvesnek tartotta a lányt, becstelenségnek tartotta volna, hogy egy titkos találkát, vagy ami még rosszabb, leányszöktetést segítsen, arról nem is szólva, hogy a leány apja lekötelezte. Fogalma sem volt azonban, hogyan utasítsa vissza, ha mégis megkérik rá. Ezért inkább a szokásos formaságokhoz fordult segítségért. – Engedje meg, hogy bemutassam Temeraire-t és a főhadnagyomat, John Granbyt. Granby meglepetésében kissé esetlenül hajolt meg. – Örvendek a szerencsének, Miss Maden – mondta, bár a lány nevét kérdő hangsúllyal ejtette ki, és tanácstalanul Laurence felé nézett. Temeraire nyílt kíváncsisággal bámulta meg, miután bemutatkozott. – Nem kérdezem meg még egyszer – mondta közben Tharkay halkan a lánynak. – Ne beszéljünk arról, ami úgysem lehetséges – felelte a lány, majd előhúzta kezét ruhája zsebéből, de nem azért, hogy megérintse a férfit, ahogy Laurence először gondolta. Ellenkezőleg, a kezét egyenesen feléjük nyújtotta ki. – Sikerült bejutnom a kincstárba, bár csak egy pillanatra, de attól tartok, egyébként is beolvasztották a többit – mondta. A tenyerén egy hamisítatlan font sterling nyugodott, rajta a király arcképe. – Ezekben a keleti kényurakban nem lehet megbízni – jegyezte meg Granby leverten. – Arról nem is szólva, hogy ezután tolvajnak, sőt, gyilkosnak is nevezhetnénk. Ezért vagy lefejeztet, vagy nem. Temeraire sokkal bizakodóbban nyilatkozott. Mivel ő is velük tarthatott, a lehetséges fizikai veszélyeket lekicsinyelte. – Szeretném látni a szultánt – mondta. – Talán van pár érdekes ékszere, aztán végre hazamehetünk. Igazán kár, hogy Arkady és a többiek nincsenek most itt. Laurence egyáltalán nem bánta, hogy nincsenek itt, magában azonban abban reménykedett, hogy minden rendbe jön. Musztafa igencsak komoran bámulta az aranyérmét, és amikor Laurence elmondta, hogy egyenesen a kincstárból szerezték neki, még csak meg sem próbált meglepetést színlelni. – Nem, uram, nem adom ki a forrást – jelentette ki Laurence. – De ha kívánja, szívesen ellátogatok magával a kincstárba. Bizonyos vagyok benne, hogy találunk másikat, ha ennek az eredetében kételkedik. Ezt a felajánlást azonban Musztafa visszautasította, és bár sem bűnösnek nem vallotta magát, sem magyarázkodni nem próbált, váratlanul kijelentette: – Beszélnem kell a Nagyvezírrel – és távozott. Délutánra pedig megérkezett a meghívás: végre a szultán elé vezetik őket.

84

– Nem akarom megszégyeníteni – tette hozzá Laurence. – Bár szegény Yarmouth, isten tudja, jobbat érdemel, ahogy Arbuthnot is, és ha végre Angliában leszünk a tojásokkal, a kormány majd eldöntheti, mit akar tenni velük. Azt azonban már előre tudom, mit mondanának otthon, ha ilyesmivel próbálkoznék. – Valójában már abban is biztos volt, hogy eddigi lépéseiért sem fogják megdicsérni, hiába a tojások érdekében tette, amit tett. – Bárhogy is legyen, remélem, kiderül, hogy az egész csupán a miniszterek ügyködése, és a szultán nem tud róla semmit. A két Kazilik, Bezaid és Seherezádé tértek vissza, hogy megfelelő kíséretet biztosítsanak számukra, bár a három sárkány alig volt egy percet a levegőben. Csupán a palota fölött repültek át, majd a palota kapujánál, az Első Udvar gyepén landoltak. Bármilyen furcsának tűnt is Laurence számára, hogy egy olyan palotába kísérik be ünnepélyesen, ahol már három napot töltött, sorba rendezték őket, melyet a két Kazilik zárt, és fenséges menetben masíroztak be a szélesre tárt bronzkapukon az udvarba. A Boldogság Kapujának gazdagon díszített oszlopcsarnoka előtt megálltak. Az út mentén tökéletes rendben különböző rangú vezírek várakoztak sorban, fehér turbánjaik szinte villogtak a napon, kissé távolabb pedig az ügyeletes őrség ingerült lovai ágaskodtak, amikor elhaladtak előttük. A szultán széles aranytrónján mindenütt zöld drágakövek csillogtak. A trón egy csodálatos mintázatú, virágos, tarka gyapjúszőnyegen állt, de a császár ruhája még ennél is káprázatosabb volt: a barna-narancs és sárga színű, fekete szegélyes szaténruhát egy kéksárga selyemtunika fölé öltötte fel, széles selyemövéből egy gyémántberakásokkal díszített kardmarkolat állt ki, a turbánjára tűzött merev tollakat pedig egy hatalmas, szögletes smaragd, valamint több, sugárirányban elhelyezett apró gyémánt tartotta. Bár az udvar hatalmas volt, és zsúfolásig megtelt, mégsem hallatszott szinte semmilyen zaj. Még a magas rangú hivatalnokok sem suttogtak egymás között, sőt, meg sem moccantak. Igazán lenyűgöző volt a látvány, ráadásul a látogatókat is arra ösztönözte, hogy ne akarják megtörni a csendet. Amikor azonban Laurence előrébb lépett, Temeraire váratlanul felsziszszent mögötte. A szisszenés olyan messze elhangzott, mintha valaki kardot rántott volna, és legalább annyira veszélyes is volt, de amikor a kapitány megfordult, hogy elnémítsa a sárkányt, észrevette, hogy Temeraire mereven néz valamit a bal oldalon. A török államtanács magas tornyának hosszú árnyékában egy hatalmas fehér test pihent: Lien figyelte őket vérvörös szemmel.

85

9. fejezet Idejük azonban nem maradt semmire, még gondolkodásra sem nagyon. A Kazilikok közrefogták Temeraire-t, és Musztafa intett, hogy lépjenek közelebb a trónhoz. Laurence döbbenten lépett előrébb, és a szokásos kecsesség nélkül hajolt meg. A szultán kifejezéstelen tekintettel nézett rá. Széles arca volt, a nyaka nem látszott ruhájától és szögletes, barna szakállától. Vonásai kifinomultak voltak, szép vágású, barna szemében elgondolkodó kifejezés ült, testtartása nyugalomról és méltóságról árulkodott: természetesnek látszott, nem póznak. Laurence fejéből minden előzőleg kigondolt beszéd és begyakorolt mondat kiröppent, ezért egyenesen a szultánra nézett, és egyszerű francia mondatokban beszélni kezdett. – Felséged ismeri küldetésem okát, és tisztában van a nemzeteink közötti megállapodással. Britannia eleget tett az ebben vállalt kötelezettségeinek, és elküldte a fizetséget. Megkapjuk-e hát a tojásokat, amelyekért jöttünk? A szultán nyugodtan fogadta az egyenes beszédet, felháborodásnak nyoma sem látszott rajta. Könnyedén, folyékony franciasággal válaszolt. – Béke legyen országodon és királyodon, és imádkozunk, hogy a barátság sose szűnjék meg közöttünk – kezdte, majd hasonló tirádákkal folytatta még egy darabig, aztán elmondta, hogy miniszterei között még tárgyalások folynak, és megígérte, hogy miután utánanézett a dolgoknak, újra hívatja őket. Laurence, aki még mindig kissé sokkos állapotban volt amiatt, hogy Lient a szultán udvarában, sőt, belső tanácsában látja, csak nehezen tudta követni a szavakat. Az értelme azonban rögtön világos lett a számára: újabb időhúzás, újabb elutasítás, az ígéret beváltásának semmi jele. Egyáltalán nem volt nehéz megérteni a burkolt üzenetet: a szultán nem tiltakozott, nem magyarázkodott, nem színlelt sem haragot, sem döbbenetet, sőt, szemében mintha sajnálat csillant volna, bár ez nem befolyásolta szavai jelentését, és amint végzett, elbocsátotta őket, mégpedig anélkül, hogy Laurence válaszolhatott volna. Temeraire figyelme egy pillanatra sem lankadt, bármennyire is látni szerette volna a szultánt azelőtt, most a csillogás-villogás ellenére rá sem pillantott, a szemét le nem vette volna Lienről, vállának izmai meg-megfeszültek, mellső lábával pedig addig araszolt előre, amíg Laurence-be nem ütközött, mintha magához akarná szorítani. A Kazilikoknak meg kellett lökniük, hogy mozgásra bírják. Nem fordult meg azonban a visszaúton sem, félig hátrálva, félig oldalazva lépegetett, mintha nem akarna hátat fordítani Liennek. Lien azonban meg sem moccant, úgy feküdt, mint a marni készülő kígyó, és tekintete addig követte őket, amíg ki nem értek a palota udvarából a belső kertbe, ahol már fal rejtette el őket a szeme elől. – Bezaid azt mondja, hogy három hete van itt – mondta Temeraire, miközben nyakfodra mereven felborzolódott: amióta Liennel találkozott, egy pillanatra sem simult a nyakára. Amikor Laurence be akart menni a pavilonba, élénken tiltakozott, és nem volt hajlandó a szeme elől veszíteni. Sőt, még a kertben is ragaszkodott hozzá, hogy a mellső lábánál telepedjen le, így tisztjeinek kellett lejönniük a megbeszélésre. – Pont elegendő ideig ahhoz, hogy az ügyünket ellehetetlenítse – fűzte hozzá komoran Granby. – Ha pedig hozzáállásában is hasonlít Junghszingra, nyilván nem okozott gondot neki, hogy Yarmoutht a Földközi-tengerbe dobja, sőt, legalább olyan szívesen tette, amilyen szívesen téged fejbe vágott volna. Ami pedig Arbuthnot balesetét illeti, egy sárkánynak nem kerül semmibe megriasztani egy lovat.

86

– Igen, ezt mind megtehette, sőt, még többet is – bólintott Laurence. – De nem tudott volna így a kegyükbe férkőzni, ha a törökök nem látták volna benne a maguk hasznát. – Teljesen Bonaparte hatása alá kerültek, ez nem vitás – értett vele egyet Ferris hadnagy füstölögve. – Kívánom, élvezzék csak ki, hogy úgy táncolhatnak, ahogy ő fütyül, nemsokára úgyis elegük lesz belőle. – Hamar meg fogják bánni – helyeselt Laurence. A fölöttük megjelenő árnyék mindannyiukat elnémította, kivéve Temeraire-t, aki vadul felmorgott, a két Kazilik pedig ideges sziszegéssel tápászkodott fel, amikor Lien kecsesen körözve leszállt a tisztásra. Temeraire kivillantotta a fogait, és elvicsorodott. – Most egészen olyan vagy, mint egy kutya – mondta erre Lien lekezelő közönnyel, hibátlan francia nyelven. – Legközelebb meg is ugatsz? – Nem érdekel, ha faragatlannak gondolsz – felelte Temeraire, és farkával harciasan csapott egyet. A mögötte lévő fák, falak és szobrok megremegtek. – Ha harcolni akarsz, készen állok, de nem hagyom, hogy akár Laurence-t, akár legénységem más tagját bántsd. – Miért akarnék harcolni? – kérdezte Lien, és leült a hátsó lábára. Háta egyenes volt, mint egy macskáé, farkát gondosan maga köré csavarta, úgy nézett rájuk rezzenéstelen tekintettel. Temeraire hirtelen nem tudta, mit válaszoljon. – Mert… mert… hát nem gyűlölsz? Ha Laurence halt volna meg, én gyűlölnélek téged, hiszen a te hibád volna – jelentette ki egyenesen. – Gondolom, úgy vetnéd rám magad, mint valami barbár, és halálra karmolnál – vágott vissza Lien. Temeraire farka megállt, és csak a hegye remegett meg néhányszor, ahogy zavarodottan a másik sárkányra nézett. Valóban ezt csinálta volna. – Miért? Én nem félek tőled. – Nem – bólintott Lien nyugodtan. – Még nem. – Amikor Temeraire továbbra is csak bámult, hozzátette: – Vajon a halálod visszafizetné-e akárcsak a tizedét is annak, amit elveszítettem? Vagy azt hiszed, a te kapitányod vére ugyanolyan értékes, mint az én drága társamé, a nagy és tiszteletre méltó hercegé, aki annyival különb a te kapitányodnál, mint a tiszta jáde az utcakőnél? – Tessék? – kiáltott fel Temeraire méltatlankodva, és még jobban felborzolta fodrát. – A herceg egyáltalán nem volt tiszteletre méltó ember, különben nem próbálta volna megölni Laurence-t. Laurence százszor többet ér, mint ő vagy akármelyik másik herceg, arról nem is szólva, hogy most már ő is herceg – jelentette ki. – Hát megtarthatod a hercegedet – felelte Lien megvetően. – Én viszont igazi bosszút fogok állni a sajátomén. – Furcsa – horkant fel Temeraire. – Ha nem akarsz harcolni, és nem akarod megölni Laurence-t, miért jöttél egyáltalán ide? Akár most azonnal el is mehetsz, mert egyáltalán nem bízom meg benned – fejezte be kihívóan. – Azért jöttem – kezdte –, hogy biztosan megértsd, mire készülök. Még nagyon fiatal vagy, és ostoba, és a neveltetésed is hiányos, ezért megszánnálak, ha maradt volna bennem szánalom. De nincs, mert te felforgattad az egész életemet, elszakítottál a családomtól, a barátaimtól, az otthonomtól, és tönkretetted társam Kínával kapcsolatos nagyra törő terveit, ami miatt abban a tudatban kell élnem, hogy mindaz, amiért harcolt és küszködött, elveszett. Lelke nyugtalanságban vergődik, sírját nem ápolja senki. Éppen ezért nem, nem öllek meg sem téged, sem a kapitányodat, aki pedig egy idegen országhoz kötöz téged. – Lien megrázta nyakfodrát, előrehajolt, és szinte suttogva mondta: – Addig nem nyugszom, amíg el nem veszítesz mindent, amid csak van, az otthonodat, a boldogságodat, a kincseidet. Mindent megteszek, hogy hazád elbukjon, és szövetségeseid elhagyjanak. Azt akarom, hogy egyedül maradj, barátok nélkül, olyan nyomorultan, amilyen most én vagyok, és akkor felőlem olyan sokáig élhetsz, ameddig csak akarsz, a Föld valamelyik sötét és magányos sarkában. Én elégedett leszek.

87

Temeraire tágra nyílt szemmel bámult rá, nem bírta kiszakítani magát a baljós hangulatú szavak hatása alól. Nyakfodra lassan rásimult a nyakára, és mire Lien elhallgatott, teljesen magába roskadt. Mellső lábával azonban még közelebb húzta magához Laurence-t, hogy testével élő pajzsként óvja meg. Lien kibontotta a szárnyát, és kinyújtózott. – Én most Franciaországba indulok, és beállok a barbár császár szolgálatába – jelentette ki. – Bizonyos vagyok benne, hogy száműzetésem igen nyomorúságos lesz, de most, hogy végre beszélhettem veled, jobban fogom bírni. Talán sokáig nem találkozunk, de remélem, mindig emlékezni fogsz rám, és tudni fogod, hogy meg vannak számlálva a napjaid. – Ezzel felugrott, három szárnycsapással felemelkedett, és gyorsan távolodott. – Az isten szerelmére! – kiáltott fel hangosan Laurence, amikor mindenki döbbent némaságba süllyedt. – Nem vagyunk gyerekek, hogy üres fenyegetőzésekkel meg lehessen ijeszteni minket, azt pedig már eddig is tudtuk, hogy a pokolba kíván mindannyiunkat. – Igen, de nem tudtuk ilyen pontosan – suttogta Temeraire, és továbbra sem akarta elengedni Laurence-t. – Kedvesem, ne zaklasd fel magad miatta – vigasztalta Laurence, és kezét Temeraire puha orrára tette. – Azzal csak az ő malmára hajtod a vizet, ha szomorkodsz, és igencsak könnyen adod meg magad, ha néhány szóra megtántorodsz. Ahogy mondtam, a fenyegetőzése üres: bármilyen hatalmas sárkány legyen is, egyedül nem jelent olyan nagy különbséget a háború menetében, Napóleon pedig akkor is megtenne mindent, hogy elpusztítson minket, ha ő nem segítene neki. – De már eddig milyen nagy kárt okozott – tódította Temeraire szomorúan. – A törökök például nem adják oda a tojásokat, amikre pedig olyan nagy szükségünk lenne, és amikért olyan sok áldozatot hoztunk. – Laurence – szólalt meg hirtelen Granby. – Istenemre mondom, ezek a rablók gyakorlatilag elloptak félmillió fontot, és minden bizonnyal ezt a pénzt használták fel arra, hogy megerősítsék a kikötőt, és szamárfület mutassanak a Haditengerészetnek. Ezt nem hagyhatjuk annyiban, muszáj tennünk valamit. Temeraire egy rendes üvöltéssel a fél palotát rájuk rogyaszthatná… – Nem fogunk gyilkolni és rombolni bosszúból, ahogy Lien teszi. Ez olyan elégtétel, amit vissza kell utasítanunk – felelte Laurence. – Nem – folytatta, de amikor Granby tiltakozni akart, felemelte a kezét. – Kérem, menjen, és utasítsa az embereket, hogy egyenek, aztán pihenjenek, és még nappal aludjanak annyit, amennyit csak tudnak. Este pedig indulunk – tette hozzá kimért nyugalommal, mégpedig a tojásokkal együtt. – Seherezádé azt mondja, hogy az ő tojása a háremben van – mondta Temeraire kis kérdezősködés után –, a fürdőkhöz közel, ahol meleg van. – Temeraire, ők nem fognak elárulni minket? – kérdezte aggodalmasan Laurence, a Kazilikok felé pillantva. – Nem mondtam meg nekik, miért kérdezem – vallotta be Temeraire kissé bűntudatosan. – Igaz, ez nem hangzik éppen helyesnek, de hát mi is gondját fogjuk viselni a tojásoknak, ezért biztosan nem bánják, az emberek pedig azért nem tiltakozhatnak, mert megkapták az aranyat. De többet nem kérdezhetek, mert akkor már biztosan tudni akarják, miért érdeklődöm. – Nem kis idő lesz, mire megtaláljuk őket – sóhajtotta Granby. – Gondolom, a palota tele van őrökkel, ha pedig a nők meglátnak minket, azonnal sikoltozni kezdenek. Igazán nehéz feladat. – Azt hiszem, csak pár emberrel megyek – mondta Laurence halkan. – Keresek pár önként jelentkezőt… – Dehogy maga megy! – kiáltott fel Granby dühösen. – Nem, ez alkalommal nem egyezem bele, Laurence. Még hogy maga menjen arra a tömegszállásra, anélkül, hogy fogalma lenne róla, merre is kell mennie, miközben az a legvalószínűbb, hogy belefut egy őrjáratba, és elkapják! Nem, én megyek. Nem indulok vissza Angliába úgy, hogy aztán azt kelljen magya-

88

ráznom, miért ültem malmozva, amíg magát darabokra szedték! Temeraire, nem hagyhatod, hogy menjen, érted? Biztosan megölik, ezt nyugodtan kijelenthetem. – Ha biztos, hogy a behatolókat megölik, senkit sem engedek el! – jelentette ki Temeraire rémülten, és felült, mintha arra készülne, hogy akár erővel is visszatartson bárkit, aki menni akar. – Temeraire, ez csak túlzás – nyugtatgatta Laurence. – Mr. Granby, ön túlzásokba esik, ráadásul túllép a hatáskörén! – Nem, nem lépek túl! – jelentette ki Granby kihívó arccal. –Eddig legalább egy tucatszor befogtam a számat, mert tudom, milyen nehéz csak ülni és várakozni, és magát nyilván nem erre képezték ki. De maga a kapitány, ezért kötelessége vigyáznia magára! Ha kinyírják, az nemcsak a maga ügye, hanem a hadtesté is, meg az enyém is. – Egy pillanat – szólt közbe Tharkay halkan, amikor Laurence mély levegőt vett, hogy visszavágjon Granbynek. – Majd én elmegyek, mégpedig egyedül. Bizonyos vagyok abban, hogy képes vagyok az őrség felriasztása nélkül megtalálni a tojásokat, aztán visszajövök, és odavezetem a többieket is. – Tharkay – rázta meg a fejét Laurence –, ezt nem várhatom el magától. Még olyan embert sem rendelnék ki rá, akit pedig katonai eskü kötelez, hacsak nem önként jelentkezik. – De hát én önként jelentkezem – vigyorodott el Tharkay és valószínűbb, hogy egészben visszatérek, mint ha valaki mást küld. – Viszont az, hogy először maga megy oda és vissza, aztán a csapat, megnöveli a kockázatot – ellenkezett Laurence –, ráadásul minden alkalommal újra ott a lehetőség, hogy belefutunk az őrségbe. – Szóval tényleg annyira veszélyes – jegyezte meg Temeraire, aki eddig szándékosan hallgatott, és felborzolta nyakfodrát. – Ebben az esetben Granbynek igaza van, nem mehetsz, sőt, senki más sem. – A fenébe – morogta Laurence a bajsza alatt. – Úgy látszik, nem maradt más lehetőség, csak én – jelentette ki Tharkay. – Te sem mehetsz! – jött azonnal Temeraire cáfolata Tharkay nagy döbbenetére, aztán makacs arckifejezéssel végignézett rajtuk. Granby karba tette a kezét, és maga is hasonló képet vágott. Laurence nagyon ritkán szokott káromkodni, de ez alkalommal szívesen megtette volna. Talán ha nagyon győzködi, ráveheti Temeraire-t arra, hogy engedjen el pár embert a tojásokért, de csak akkor, ha el tudja fogadtatni vele, hogy a nyereség megéri a kockázatot, abba azonban biztosan nem egyezik bele, hogy Laurence is elmenjen, márpedig Laurence nem volt hajlandó elküldeni az embereit egy ilyen veszélyes küldetésre úgy, hogy ő nem megy velük, ott egye meg a fene a hadtest szabályzatát. Patthelyzet alakult ki. Ekkor azonban Keynes jelent meg a kertben. – Remélem, azok a sárkányok nem értenek angolul, mert akkor lőttek a titkosságnak – mondta. – Ha végre kikiabálták magukat, Dunne szeretne beszélni magával, kapitány, ő és Hackley ugyanis kiruccanásuk alatt voltak a fürdőnél is. – Igen, uram – bólintott Dunne, miközben felült a hevenyészett priccsen. Arca sápadt volt, csak a lázrózsák tüzeltek rajta, viselete egy bricseszből, szétszaggatott hátbőrén pedig egy könnyű ingből állt. Hackley-t, aki soványabb volt nála, jobban megviselte a korbácsolás, és még mindig feküdt. – Legalábbis majdnem teljesen biztos vagyok benne. Amikor kijöttek, mindannyiuk után vizes maradt a föld, a világos bőrű lányok pedig… szóval ők ki voltak pirulva a melegtől. – Szégyenkezve a föld felé fordította a szemét, és anélkül, hogy Laurence-re nézett volna, gyorsan hozzátette: – És egy csomó kémény is volt az épületen, uram, és mindegyik füstölt, bár dél volt, és meleg. Laurence bólintott. – Emlékszik, merre kell menni, és képes megtenni az utat? – Elég jól vagyok, uram – felelte Dunne. – Elég jól van ahhoz, hogy fekve maradjon – szúrta közbe Keynes csípősen. Laurence elbizonytalanodott. 89

– Le tudná rajzolni, merre kell menni? – kérdezte Dunne-t. – Uram – kezdte Dunne, és nagyot nyelt –, kérem, engedje, hogy menjek. Tényleg, ha nem látom az épületeket, nem vagyok biztos benne, merre kell menni. Egy csomót kanyarogtunk. A kedvező körülmény ellenére Temeraire-t igen sok időbe került meggyőzni, végül azonban engedett Granbynek, és hagyta, hogy Laurence is velük mehessen. A legénységgel így az ifjú Ferris hadnagy maradt szolgálatban. – Nézd csak, Temeraire, megnyugodhatsz – jelentette ki Granby elégedetten, ahogy a jelzőfegyvert az övébe tűzte. – Ha akárcsak a legkisebb veszély is leselkedik ránk, fellövök egy jelzőlövedéket, te pedig felveheted Laurence-t, akár nála van a tojás, akár nem. Arról majd gondoskodom, hogy olyan helyen legyen, ahol el tudod érni. Laurence méltatlankodva hallgatta: a helyzetet tökéletesen megalázónak érezte, de mivel ez volt az egyetlen mód, hogy Temeraire és a legénység beleegyezését megszerezze, nem hátrálhatott ki, ráadásul tudta, hogy az Admiralitás a többiekkel értene egyet, sőt, talán még ilyen feltételekkel sem engedné el. Kisse mereven fordult a helyettesítő hadnagyhoz. – Mr. Ferris – kezdte –, kérem, mindannyian legyenek útra készek. Temeraire, még ha nem is hallod a jelzést, de zajt hallasz a palotából, vagy sárkányokat látsz odafent, azonnal szállj fel. A sötétben sokáig nem fognak észrevenni. – Persze. És egy pillanatra se gondold, hogy ha sokáig nem látom a jelzést, elmegyek, úgyhogy erre ne is próbálj meg rávenni – felelte Temeraire, és szemében harcias tűz lobogott. A Kazilikok szerencsére még az est beállta előtt elmentek, helyettük két kisebb őr vette át a szolgálatot, két középsúlyú sárkány, akik tartottak Temeraire-től, ezért inkább a ligetben húzták meg magukat, és egyáltalán nem is zavarták. A hold sarlójából csupán egy keskeny csík látszott, amelynek fényénél éppen csak kivehették, mi van a lábuk előtt. – Te pedig ne feledkezz el róla, hogy a legénység többi tagjának biztonsága rajtad múlik – mondta Laurence halkan Temeraire-nek. – Kérlek, figyelj oda rájuk, ha valami balul üt ki, ígérd meg. – Figyelni fogok – felelte Temeraire –, de nem repülök el, és nem hagylak itt, ezért ígérd meg, hogy óvatos leszel, és amint baj van, értesítesz. Nem akarok itt várakozni, amíg veled valami történik – fejezte be aggodalmasan. – Én sem szívesen hagylak itt, kedvesem – mondta Laurence, és legalább annyira saját maga, mint Temeraire megnyugtatására megsimogatta a sárkány puha orrát. – Sietünk. Temeraire halkan, panaszosan felnyögött, majd felült a hátsó lábára, és félig kinyitotta szárnyát, hogy mozdulataikat eltakarja az őrsárkányok elől, majd a kiválasztott csapat tagjait egyenként, óvatosan feltette a tetőre: Laurence-t, Granbyt, Tharkayt, Dunne-t, Martint, Fellowest, a hámosmestert, aki az összes tartalék bőrt elosztotta a csoport tagjai között, amikkel a tojásokat akarták elhozni, és végül az időközben szárnysegédnek kinevezett Digbyt, hogy őrt álljon. Mivel Salyer, Dunne és Hackley le lettek fokozva, Laurence-nek hirtelen túl kevés lett a fiatal tisztje, a fiú pedig fiatal kora ellenére kemény munkájával kiérdemelte az előléptetést. Sokkal jobban esett őt kinevezni, mint előzőleg a többieket lefokozni, így elszánt kalandjukat egy pohárka alkohollal és egy halk köszöntéssel kezdtek: ittak az új szárnysegédre, a vállalkozás sikerére és végül a királyra is. A ferde tetőkön nehéz és bizonytalan volt a járás, de mivel egyébként sem egyenesedhettek fel, nehogy észrevegyék őket, a kezükre is támaszkodhattak, így sikerült elmászniuk addig, ahol a tető és a hárem fala találkozott. A fal olyan széles volt, hogy megállhattak rajta, és innen a magasból szemügyre vehették a hatalmas, labirintus-szerű épülettömböt: minaretek, magas tornyok, balkonok és kupolák, kertek és árkádok egymás hegyén-hátán, mintha az egész egyetlen épület lenne, egy őrült építész agyréme. A tetők kékesszürke színben pompáztak, amelyet időnként megtört egy-egy kék folt, illetve a padlásablakok négyszöge, ez utóbbiak azonban, már ahogy innen látták, mind rácsosak voltak.

90

Valamivel távolabb egy márvány úszómedence simult a falnak, sok-sok méterrel alattuk, körülötte keskeny, palaszürke sétány futott két szabadon álló boltívig: itt juthattak be. Libasorba rendeződtek, majd Tharkay csúszott le elsőnek. Mindannyian feszülten várakoztak, fürkészték a kivilágított ablakokat, nem látnak-e mozgó árnyékokat, és a sötéteket is, nem gyúl-e valahol hirtelen fény: bármi jele annak, hogy észrevették őket. De nem hangzott fel figyelmeztető kiáltás, ezért Dunne köré gúzst csavartak, majd Fellowes és Granby közösen leeresztették: a kötelet csípőjüknek feszítették, kesztyűs kezükben halkan surrogott, ahogy csúszott. A többiek egyesével ereszkedtek le utánuk. A sétányon továbbra is libasorban mentek. A sok-sok kivilágított ablak fénye sárgásán csillant meg a vízen, a medencére néző teraszokon pedig lámpások ragyogtak. Elérték a boltívet, és beléptek. Odabent olajlámpások táncoló fénye vetült rájuk a falfülkékből, az ut pedig egy keskeny járatban folytatódott: mennyezete alacsony volt, és csupán néhány pislákoló gyertya világította meg, időnként pedig ajtók és lépcsők ágaztak le belőle. Arcukba gyenge huzat lehelt, és mintha emberi hangok suttogását sodorta volna feléjük. Halkan, de nagyon gyorsan haladtak, olyan gyorsan, ahogy csak mertek. Tharkay ment elöl, mögötte Dunne haladt, aki suttogva irányította, már amennyire a sötétben felismerte az utat. Sok kis helyiség mellett haladtak el, némelyikben még mindig érezni lehetett a parfüm illatát: édes volt, és még a rózsánál is kellemesebb. Csak néha-néha kaptak el belőle egy foszlányt, de amikor jobban be akarták szippantani az illatot, elnyomta a tömjén és a fűszerek erősebb szaga. Az épületben mindenhol, a díványokon, a földön elszórva a hárem tétlen óráinak csábító kellékei hevertek: írótáblák, könyvek és hangszerek, hajdíszek, eldobott sálak, szépségápoló festékek és ecsetek. Digby, amikor belesett az egyik ajtón, rémülten kapott levegő után. Többen mellé léptek, és azonnal kardjaik és pisztolyaik után nyúltak, mivel körülöttük mindenhol sápadt, torz arcok tűntek fel. Csak utána jöttek rá, hogy régi tükrök százai állnak velük szemben: repedtek és csorbák, de még a hajdani aranykeretükben támasztották őket a falnak. Tharkay időnként megállította őket, és beterelte egyik vagy másik szobába, ahol csöndben lapítottak, amíg a távoli léptek újra el nem haltak. Egyszer néhány nevető asszony ment el mellettük, magas hangjukba vidámság csendült. Laurence sokára vette csak észre, hogy a levegő egyre nehezebb, egyre párásabb és egyre melegebb. Tharkay visszanézett, és amikor elkapta a pillantását, bólintott. Laurence melle lopakodott: az előttük lévő rácsos keret egy magas, jól megvilágított márványfolyosóra nyílt. – Igen, onnan láttuk őket kijönni – suttogta Dunne, és egy magas, keskeny boltívre mutatott, mely körül a padló fénylett a víztől. Tharkay ujját a szájára tette, majd visszafelé intette őket, a sötétbe. Előrelopakodott, és végtelennek tűnő percekre eltűnt, de aztán újra előkerült. – Találtam lefelé utat – suttogta. – De őrök is vannak. A lépcsők aljánál négy vagy öt egyenruhás eunuch ácsorgott, de mivel késő volt, mindanynyian fáradtak voltak. Egymással beszélgettek, nem igazán figyeltek oda, azonban még így sem lett volna könnyű anélkül megközelíteni őket, hogy fel ne hívják magukra a figyelmet. Laurence kinyitotta tölténydobozát, kivett féltucatnyi pisztolygolyót, kiszedte belőlük a papírfojtást, majd a puskaport a padlóra szórta. Ezután elrejtőztek kétoldalt a lépcső tetején, Laurence pedig legurította a lépcsőn a golyókat, amelyek hangosan csattogtak és csilingeltek a sima márványon. Az őrök inkább meglepődtek, mint megriadtak, majd felfelé indultak. Kutató tekintettel hajoltak a fekete por fölé, ekkor Granby, Laurence jelét meg sem várva, előreugrott, és pisztolya agyával leütötte az egyiket. Tharkay kése nyelével a másikat ütötte ki egy halántékra mért ütéssel, majd az összecsukló testet könnyedén a padlóra fektette. A harmadik nyakát Laurence kapta a könyökhajlatába: először csak elnémította, de aztán el is ájult. A negyediknek, egy hordómellű, bikanyakú eunuchnak azonban sikerült rekedten elkiáltania magát Digby szorításában, még mielőtt Martin leütötte volna. 91

Egy ideig lihegtek és hallgatóztak, de a kiáltásra nem jött válasz, nyoma sem volt annak, hogy ittlétüket megneszelték volna. Az őröket behúzták abba a sötét sarokba, ahol az előbb ők is elrejtőztek, majd sáljaikkal megkötözték őket, és a szájukat is bekötötték. – Most viszont már sietnünk kell – mondta Laurence. Lerohantak a lépcsőn az üres, boltozatos folyosóra, csizmáik hangosan csattogtak a köveken. Benyitottak, de odabent nem volt senki. A fürdő egy hatalmas, márványból és kőből épült helyiség volt, díszes, boltíves menynyezetét barnássárga kövekből rakták. A falak mellett nagy kőtálak és aranycsapok álltak, a sarkokban sötét fából készült paravánok és kis öltözőfülkék, a terem közepén pedig kőemelvények, mindegyik nedvesen gyöngyözött a gőztől. A helyiségből minden irányba boltíves kijáratok vezettek, a magasan elhelyezkedő nyilasokból gőz gomolygott elő, egy keskeny, kőből épített csigalépcső pedig a magasban egy vasajtóhoz vezetett, amelyet alig lehetett megérinteni, olyan forró volt. Összegyűltek az ajtó előtt, majd belökték. Granby és Tharkay azonnal beugrottak a csaknem perzselően forró kamrába. Odabent minden pokoli, vörös-narancs színben izzott. A szobát jórészt egy széles, soklábú kemence töltötte ki, valamint egy hatalmas, forró vizet tartalmazó rézüst; a belőle kiágazó csövek a falban vezettek tovább. A kemence mellett egy jókora halom fa feküdt, ezzel táplálták folyton szélesre tátott száját, mellette egy szénserpenyő, amelyen éppen akkor kezdett izzani a ráterített szén: a kis lángocskák egy felfüggesztett kőedény alját nyalogatták. Pár lépésre tőlük két félmeztelen rabszolga állt, és őket bámulták, egyikük egy hosszú nyelű, vízzel telt merítő edényt tartott a kezében, amellyel a forró köveket locsolta, a másik egy piszkavasat, amellyel a szenet rendezgette. Az elsőt Granby kapta el, majd Martin segítségével legyűrte, és ezáltal el is hallgattatta, de a második csapkodni kezdett a forró piszkavassal, majd megpróbálta leszúrni Tharkayt. Közben már nyitotta a száját is, hogy elkiáltsa magát, de Tharkay egy furcsa, elfojtott nyögést hallatott, majd elkapta a férfi karját, és félreütötte a piszkavasat. Ekkor Laurence előreugrott, és kezét a szájára tapasztotta, Digby pedig leütötte. – Jól van? – kérdezte sietve Laurence Tharkaytől, aki éppen kabátja szárnyával oltogatta a nadrágjába kapott tüzet, és közben igyekezett nem ráhelyezni a testsúlyát a jobb lábára. Végül fájdalmas arccal a falnak dőlt. A levegőben égett hús szaga érződött. Tharkay nem válaszolt, összeharapta az ajkát, de egy kézlegyintéssel jelezte, hogy jól van, majd egy kis rácsos vasajtó fele mutatott a kemence mögé. A rácsokról vöröses rozsda pergett, mögötte pedig a kis kamrában, hatalmas selyemágyakban legalább egy tucat sárkánytojás feküdt. Az ajtót alig lehetett megérinteni, olyan forró volt, de Fellowes elővett pár széles bőrcsíkot, amit Laurence és Granby a kezükre tekertek, aztán leemelték a rácsot, és kinyitották az ajtót. Granby azonnal bebújt, és a tojásokhoz sietett. Félrehajtotta a selymet, és szeretettel simogatta végig a tojásokat. – Ó, itt a mi szépségünk – mondta tiszteletteljesen, és kitakart egy rozsdásvörös héjú tojást, amelyet világoszöld pöttyök tarkítottak. – Minden bizonnyal ez itt a mi Kazilikunk, és ahogy érzem, legfeljebb nyolc hete lehet hátra. Még éppen időben jöttünk. – Visszatakarta, majd Laurence segítségével a selyemággyal együtt óvatosan leemelték a helyéről, és kivitték a fűtőhelyiségbe, ahol Fellowes és Digby azonnal elkezdték köré erősíteni a szíjakat. – Csak nézzen rájuk – sóhajtott Granby, ahogy végignézte a többi tojást, és ujjával gyengéden végigcirógatta a héjukat. – Hogy mit nem adna ezekért a hadtest! De ez a másik kettő az, amit még nekünk ígértek: egy Alaman, egy könnyűsúlyú török harcos, ez, itt – mutatott a legkisebb tojásra: a héja halványsárga volt, és feleakkora, mint egy férfimellkas –, és egy középsúlyú, egy Akai-Teke – simított végig egy, az előzőnél kétszer nagyobb tojáson, melynek krémszínű héját vörös és narancs pöttyök díszítették. Mindannyian együtt dolgoztak azon, hogy feltegyék a tojásokra a hámokat. A bőrt erősen rögzítették a selyemburkolat fölé, bár nedves kezük meg-megcsúszott: folyt róluk a víz, és kabátjaik hátán nagy, sötét foltok ütköztek ki. Becsukták maguk után az ajtót, nehogy felfedezzék őket, így azonban a keskeny ablakok ellenére majdnem megfőttek. 92

Hirtelen hangokat hallottak az egyik szellőztetőn keresztül, mire kezük megdermedt a mozdulatban. Ekkor egy hangosabb, világosabb női hang hallatszott. – Több gőzt – fordított Tharkay, mire Martin felemelte a merítőt, és az egyik kőtálból a kövekre öntötte a vizet. A feltörő gőz azonban nem mind távozott el a szellőzőkön, így a helyiségben már szinte egyáltalán nem lehetett látni. – Muszáj sietnünk: le a lépcsőn, majd a legközelebbi boltívnél kifelé, amilyen gyorsan csak ki tudunk érni a levegőre – mondta Laurence csöndesen, és körülnézett, mindannyian hallották-e. – Én nem veszek részt a küzdelemben, én viszem a Kazilikot – mondta Fellowes, és hagyta, hogy a bőr maradéka a földre hulljon. – Csatolják a vállamra, Mr. Dunne majd segít, hogy el ne essek. – Rendben – felelte Laurence, aztán Martinra és Digbyre rábízta az Akai-Tekét és a kis Alamant. Ő és Granby kivonták a kardjukat, Tharkay pedig, aki a bőrszíjak maradékával elkötötte a sebét, a kését vette elő: puskáikra a csaknem negyedórás, forró, nedves levegő után bizonyára nem számíthattak. – Maradjunk együtt – mondta, majd a víz maradékát egy mozdulattal a forró kövekre és a szénre borította, és kirúgta az ajtót. A hatalmas, fehér gőzgomolyok szinte leröpítették őket a lépcsőn a fürdőbe, és már félúton voltak a boltív felé, mire egyáltalán látni lehetett valamit. Aztán ahogy a gőz oszladozni kezdett, Laurence egyszerre csak egy teljesen meztelen, kivételes szépségű asszonnyal találta szemben magát, aki egy vizeskancsót tartott a kezében. Az asszony bőre halvány kreol színű volt, és csupán ragyogó, nedves, ébenfekete haja volt az egyetlen leple. Hihetetlenül nagy, tengerzöld szeme volt. Egy pillanatra megdöbbent, de aztán élesen felsikoltott, amitől aztán az összes többi nő is felriadt: több mint tucatnyian voltak, mind egyformán gyönyörű, de mind más típusú szépség, riadt hangjuk szinte zeneként csengett körülöttük. – Jézusom – nyögte Laurence elszörnyedve, aztán megragadta az asszonyt a vállánál fogva, egy határozott mozdulattal félretolta, majd a boltív felé lendült. Emberei szorosan a nyomában. Az épület távolabbi részei felől őrök özönlöttek a helyiségbe, kettő csaknem egyenesen belefutott Laurence-be és Granbybe. Túlságosan döbbentek voltak ahhoz, hogy azonnal támadásba lendüljenek, így Laurence gyorsan kiütötte ellenfele kezéből a kardot, majd messze rúgta a padlón. Laurence és Granby aztán hátralökték őket, majd félig csúszva, félig futva kirobbantak a folyosóra. Egyenesen a lépcsőt célozták meg, miközben a két fellökött őr a társainak kiabált. Laurence és Granby két oldalról megragadták Tharkayt a hóna alatt, majd felsegítették a lépcsőn. A többiek a tojást cipelték, mégis jól haladtak, és üldözőik még mindig le voltak maradva: a nők sikoltozása egyelőre erősen késleltette őket. De aztán szemből futó lépéseket hallottak, és ebből tudták, hogy az az út, amelyen bejöttek, elzárult előttük. – Keletre kell menni, arra – mondta Tharkay élesen, majd befordultak a következő folyosón. Futás közben a már olyannyira vágyott friss hideg vágott az arcukba, majd egyszerre csak a szabad levegőn voltak: a fedett márványfolyosó egy négyszögletes udvarra vezetett. Mindenfelé ablakok világítottak körülöttük. Granby azonnal letérdelt, és fellőtte a jelzőtüzet. A jelzés azonban nem működött sem elsőre, sem másodikra, mert a töltetek a nedvesség miatt nem robbantak be. Ekkor Granby káromkodva földhöz vágta a két működésképtelen töltetet, a harmadik viszont, amely mélyebben volt a zsebében, végre berobbant, mire füstölgő kék csík indult az ég felé. Ezután azonban le kellett tenniük a tojásokat, hogy harcolni tudjanak, az első őrök ugyanis beérték őket, és kiabálásukra egyre többen jöttek elő az épületből. Egy vigasztaló dolog volt csak az egészben: a tojások miatt a török örök nem vették elő lőfegyvereiket, és igyekeztek nem túlságosan beszorítani őket, mert abban bíztak, hogy túlerejükkel előbb-utóbb úgyis legyűrik ellenfeleiket. Laurence-nek sikerült az egyik őrt leráznia magáról, először az egyik, majd a másik kezével húzott be neki, és latolgatni kezdte, mikor hallhatja meg először 93

Temeraire szárnycsapásait. Temeraire azonban sokkal hamarabb jött, mint várta. Üvöltve csapott le az udvarra: leszállásának szele szinte mindannyiukat elsodorta. Az őrök kiabálva hátráltak meg. Annyi hely ugyan nem volt, hogy Temeraire leszállhatott volna, csak ha az épületek egy részét elsodorja, az éteriek azonban képesek lebegni: a sárkány súlyos szárnycsapásokkal csaknem tökéletesen egy helyben állt fölöttük. Szárnycsapásainak dörgésszerű hangja azonban így is meglazította a téglákat és a köveket, amik hullani kezdtek a kis udvarra, a környező ablakok pedig éles, robbanásszerű hanggal betörtek, és teleszórták a földet éles szilánkjaikkal. A már felszíjazott legénység köteleket eresztett le hozzájuk. Ezekhez sietősen hozzákötötték a tojásokat, hogy minél hamarabb a hasháló biztonságába helyezzék. Fellowes azonban még most sem tette le drága terhét, hagyta, hogy azzal együtt húzzák a magasba, majd lökjék a hashálóba, miközben kezek nyúltak ki, és rögzítették karabinereit a hámhoz. – Siessetek, siessetek! – kiáltotta Temeraire. Most már teljes volt a riadó, a távolban kürtök rikoltottak, és jelzőtüzek szöktek a magasba, majd az északi kertek felől szörnyű üvöltés hallatszott, és egy égővörös lángoszlop tört fel: saját lángjukon és füstjükön keresztül a Kazilikok emelkedtek a levegőbe. Laurence fellendítette Dunne-t a csüngők várakozó karjába, majd maga is a hasháló felé ugrott. – Temeraire, mind felszálltunk, indulj! – üvöltötte, ahogy a levegőben lógott. A csüngők mindannyiukat felhúzták, Therrows a karabinerekkel a kezében várta Laurence-t. Alant az őrök most, hogy a tojásokat majdnem biztosan elveszítették, immár fegyverekkel tértek viszsza: alakzatba álltak, és puskáikat egy pontra szegezték: ez volt ugyanis az egyetlen módja annak, hogy a sárkányt puskatűzzel megsebezzék. Temeraire minden erejét összeszedte, előrelendítette a szárnyát, és egy hatalmas csapással egyenesen felfelé indult, és egyre meredekebben tört a magasba. Digby egyszer csak felkiáltott: – A tojás! Vigyázzatok a tojásra! – szólt, és a tojás felé lendült, a kis sárga Alaman-tojás selyemterítője beleakadt a talaj egy kiszögel lésébe, és a vörös selyem lassan teljesen kibomlott a hámok közül, mint egy hosszú szalag, s a nedvességtől csúszós tojás túlságosan lazán ült a hámjában. Digbynek sikerült megmarkolnia a tojást, de aztán kicsúszott az ujjai közül, sőt, a hám szíjai, majd a hasháló szíjai közül is, Digby pedig ekkor a másik kezével is utánakapott. Karabinerjei azonban lazán lógtak: még nem kapcsolta be őket. – Digby! – kiáltott fel Martin, és utánakapott, de Temeraire nem tudott még lassítani sem: már a tetők fölött voltak, és egy újabb erős szárnycsapás még magasabbra lendítette őket. A tojás és a fiú együtt zuhantak keresztül a levegőn, és együtt csapódtak be az udvar köveire, a kiabáló őrök közé. Digby széttárt kézzel feküdt a fehér márványon, mellette a széttört tojáshéj darabjai között a sárkányfióka összegömbölyödött, félig kifejlődött teste. A lámpások fénye ijesztően rajzolta ki a két kis összetört testet, ahogy a vér és a tojás nyálkája lassan szétfolyt alattuk, és Temeraire egyre gyorsabban távolodott.

94

10. fejezet Magányosan és elkeseredve menekültek az osztrák határ felé. Mindannyiukat elborzasztotta, ami történt, és csak azért nem engedtek gyászuknak, mert a menekülés volt most a legfontosabb feladat. Temeraire egy szó nélkül lendült előre az éjszakán keresztül, és még Laurence halk szólongatására is legfeljebb egy-egy panaszos vonítással válaszolt. Mögöttük mindent elemésztő tűz lobogott az égen, ahol a Kazilik sárkányok dühükben lángcsóvákkal csíkozták az eget, hogy a nyomukra akadjanak. A hold is lement, így nem maradt más fényforrásuk, mint a felhők között bujkáló csillagok, illetve a néha-néha megkockáztatott ezüstös lámpafény, amellyel az iránytűt ellenőrizték. Temeraire éjfekete-bőre csaknem láthatatlanná tette őket a sötétben, éles füle pedig messziről meghallotta a sárkányszárnyak zaját. Háromszor kellett oldalra kitérniük, ahogy a náluk gyorsabb futársárkányok elröppentek mellettük, hogy a riasztást az egész országra kiterjesszék, és fellázítsák ellenük a vidéket. Temeraire azonban rendületlenül repült tovább, olyan gyorsan, ahogyan csak tudott, ahogy talán még sosem repült, íves szárnyai, mint óriási evezők merültek az éjszakába, és vitték őket egyre előre. Laurence meg sem próbálta visszafogni, mivel most nem lelkesültség vagy harci láz vezette Temeraire-t, s így be tudta osztani saját tartalékait. Lehetetlen volt megállapítani, milyen gyorsan haladnak, hiszen alattuk minden sötétségbe borult, és csak időnként villant fel egyegy kémény távoli ragyogása. Némán bújtak hozzá Temeraire testéhez, amilyen közel csak tudtak, hogy a szemükbe vágó szelet elkerüljék. Az éjszaka keleti fele azonban világosabb kékben kezdett ragyogni mögöttük, és a csillagok lassan kialudtak. Nem volt szükség Temeraire-t gyorsabb tempóra ösztönözni, ha hajnalig nem érik el a határt, valahogy el kell rejtőzniük másnap estig: lehetetlen napközben átkelniük az idegen területek fölött. – Uram, fényt látok arra – törte meg a csendet Allen szomorú, fojtott hangja, és észak felé mutatott. Lassan, egyesével gyenge fáklyalámpások fényei tűntek fel előttük: a vékony fénylánc a határ mentén haladt, és sárkányok dühös morgását hallották, ahogy ingerülten egymást szólongatják a sötétben. Kis alakzatokban repültek el a határ mentén, oda-vissza, mint egy csoport vándormadár, mind bosszúsan fúrta tekintetét a sötétbe. – Nincs egy éjszakai sem közöttük, éppen csak kimerészkedtek a sötétbe – mondta Granby Laurence fülébe, miközben tölcsért csinált a kezéből, hogy meg ne hallják. Laurence bólintott. Az ingerült török sárkányok az osztrák határt is felbolygatták: a Duna túlsó partján Laurence meglátott az egyik domb tetején egy nem túl távoli, de teljesen kivilágított erődöt. Megérintette Temeraire oldalát, mire a sárkány hátranézett: hatalmas szeme könnyben úszott a sötétben. Laurence némán mutatta az irányt. Temeraire bólintott. Nem indult egyenesen a határ felé, hanem egy darabig az erődökkel párhuzamosan repült, és a török sárkányok röptét figyelte. Időnként legénységük valamelyik tagja belelőtt a sötétbe, bár inkább a zaj kedvéért, mintsem a találat reményében. Időről időre erősebb fényeket is fellobbantottak, de reménytelen vállalkozás volt a sok-sok mérföldön keresztül kígyózó határt kivilágítani. Temeraire izmai megfeszítésével figyelmeztette csupán őket az irányváltásra. Laurence lehúzta Allent és a másik őrt, Harley-t maga mellé, és ő is rálapult Temeraire nyakára. Ekkor Temeraire még jobban felgyorsított, majd jó tíz sárkányhosszra a határtól abbahagyta a csapkodást, szárnyait kiterjesztette, mély levegőt vett, amitől az oldala kikerekedett, és két előőrs 95

közötti sötét területen átvágva lebegni kezdett. A két oldalán lévő fáklyák lángja még csak meg sem libbent. Olyan sokáig lebegett, ahogy csak tudott. A végen már annyira közel voltak a földhöz, hogy Laurence érezte a fenyők illatát, mire Temeraire végre megkockáztatott egy szárnycsapást, majd még egyet, hogy a fák csúcsait elkerülje. Utána legalább egymérföldnyivel elkerülte északnak az osztrák állomást, aztán újra megfordult. A török határ most már egyre világosodott mögöttük a fokozatosan szürkülő ég előterében, annak viszont nem volt semmi jele, hogy átkelésüket észrevették volna, a sárkányok tovább folytatták a keresést. Mégis, még a reggel beállta előtt búvóhelyet kellett találniuk, Temeraire túl nagy volt ahhoz, hogy könnyedén elrejtőzzön a vidéken. – Mr. Allen, kérem, vonja fel a nemzeti zászlót, mellé pedig egy fehér zászlót – rendelkezett Laurence. – Temeraire, te pedig olyan gyorsan juss be és landolj, ahogy csak tudsz: inkább a falakon belül legyen felzúdulás, ne akkor, amikor közeledünk. Temeraire most már alig tudta magasan tartani a fejét, talán még soha életében nem repült ilyen gyorsan, ráadásul egy megerőltető indulás és a gyász is fárasztotta: szárnycsapásait nem az óvatosság, hanem a fáradtság lassította le. Egy panaszszó nélkül gyorsított fel azonban az utolsó nekifutáshoz: még egyszer fellendítette magát az erőd fölé, majd egy csapással átrepült a fal fölött, aztán nehézkesen landolt az udvar közepén, egy pillanatra meg is ingott a hátsó lábán. Megjelenése megriasztotta a lovakat, és néhány lovast is: mindegyikük kiabálva menekült előlük. – Ne tüzeljenek! – kiabálta Laurence a szócsövébe, majd megismételte franciául is, aztán felállt, és meglengette a brit lobogót. Ezzel sikerült elbizonytalanítania az osztrákokat, mire a beállt szünetben Temeraire felsóhajtott, leült a hátsó lábára, és fejét a mellkasára süllyesztette. – Nagyon elfáradtam – suttogta. Eigher ezredes megkínálta őket kávéval, aztán adott szállást is, Temeraire-nek pedig felajánlotta azt a lovat, ami a kavarodásban lábát törte; a többit sietve kivitték a falakon kívülre, és egy őrzött legelőre terelték. Laurence egészen délutánig aludt, és amikor fölkelt, még mindig nem volt teljesen kipihent. Odakint Temeraire horkolt, de olyan hangosan, hogy a határ félmérföldes körzetében minden török meghallotta volna, ha nem vették volna körül az erődítmény vastag tömésfalai. – Szóval úgy döntöttek, hogy Bonaparte nótájára táncolnak – jegyezte meg Eigher, amikor Laurence az előző esti szűkszavú beszámolónál bővebben mesélte el kalandjaikat: őt természetesen saját országa szempontjából érdekelte a dolog, hiszen fontos volt tudni, mit várhatnak a szomszédaiktól. – Hát, sok örömük nem lesz benne. Bőségesen megvendégelte Laurence-t, és együtt is érzett vele, de mást nem nagyon tudott tenni. – Szívesen küldeném Bécsbe – sóhajtotta, miközben újabb pohár bort töltött de, istenemre mondom, azt hiszem, azzal csak kiszolgáltatnám magukat. Szégyellem ugyan ezt mondani, de vannak ott olyan, magukat embernek nevező teremtmények, akik tálcán nyújtanák az önök fejét Bonaparténak, ráadásul mindezt térden csúszva. – Már azért is nagyon hálás vagyok, uram, hogy befogadott minket – felelte halkan Laurence –, és a világ minden kincséért sem okoznék diplomáciai problémákat a hazájának, hiszen tudom, hogy békét kötöttek a franciákkal. – Békét! – köpte keserűen Eigher. – Mondaná inkább, hogy a lábánál kushadunk, abban több igazság volna! A vacsora végére az ezredes csaknem három üveg bort elfogyasztott. Az alkohol hatása azonban alig jelentkezett rajta, ami jól mutatta, hogy nem csupán ma este tett kivételt. Úriember volt ugyan, de nem származott gazdag családból, ami miatt nem emelkedhetett magasabbra, feladatai pedig, vélte Laurence, mélyen képességei alatt voltak. Mégsem ez volt az oka annak, hogy inni kezdett, hanem az a nyomorúság, melynek okát az este folyamán Laurence meg is tudta, miután még egy üveg brandy is csatlakozott a társaságukhoz.

96

Austerlitz volt az ezredes gonosz szelleme, ahol a végzetes csatában Langeron tábornok alatt szolgált. – Az ördög adta nekünk a Pratzen-magaslatokat – búsongott –, és magát a várost is. Napóleon meg szándékosan visszavonta az embereit a legjobb helyről, és úgy tett, mintha visszavonulna. Hogy miért? Hogy megtámadjuk! Neki ötvenezer embere volt, nekünk az oroszokkal együtt kilencven, mégis ő csalt minket csapdába? – Örömtelenül felnevetett. – És hát mért ne adta volna oda? Hiszen pár nappal később úgyis könnyedén visszavette – intett kezével a térképasztal felé, amelyre közben felvázolta a csataképet. Ez mindössze tíz percébe került, bár addigra teljesen berúgott. Laurence viszont nem ivott annyit, amennyi döbbenetét eltompíthatta volna. Az austerlitzi katasztrófáról Kína felé tartó útján szerzett tudomást, még a tengeri utazás alatt, és csak pár töredéket hallott, és az utána következő hónapokban sem jutott frissebb hírekhez, így fokozatosan elhitette magával, hogy a győzelem nagyságát eltúlozták. Ahogy azonban Eigher az ólomkatonáit és a fasárkányait mozgatta, a figurák a maguk impozáns módján igen kellemetlen érzést keltettek benne. – És ekkor hagyta, hadd örüljünk még egy kicsit annak, hogy megtörtük a jobbszárnyát, így végül szinte teljesen kiürítettük a középhadat – folytatta Eigher –, aztán egyszerre csak ott termett tizenöt sárkány és vagy húszezer ember. Erőltetett menetben küldte fel őket, nekünk meg fogalmunk sem volt arról, hogy jönnek. Ezután még sántikáltunk néhány órán keresztül, az orosz cári testőrség ugyan okozott nekik némi veszteséget, de végül ennyi volt. Kinyúlt, felpöckölte a kis, lovas vezérfigurát, majd csukott szemmel hátradőlt a székében. Laurence felemelte az egyik kis sárkányt, és forgatni kezdte a kezében. Fogalma sem volt róla, mit mondhatna. – Ferenc császár meg másnap reggel ment, és kisírta a békét – fűzte hozzá még Eigher egy kicsivel később. – A Szent Római Birodalom császára egy korzikai előtt hajbókolt, aki pedig úgy lopta magának a koronát – morogta érzelmektől fűtött hangon. Ezután nem szólalt meg többet, lassan mély álomba süllyedt. Laurence otthagyta az alvó ezredest, és kiment Temeraire-hez. A sárkány ébren volt ugyan, de továbbra sem volt vidámabb. – Digby halála már magában is szörnyű lett volna – kezdte Temeraire –, de a sárkányfiókát is megöltük, pedig neki semmi köze nem volt az egészhez: nem ő akarta, hogy eladják nekünk, azt sem, hogy visszatartsák, semmit sem tudott tenni ellene. Úgy gömbölyödött a két megmaradt tojás köré, mint egy kotlós. Szorosan magához szorította őket, talán ösztönből, és időnként villás nyelvével végigsimított a héjakon. Csak vonakodva egyezett bele, hogy Laurence és Keynes megvizsgálja őket, de közben olyan szorosan a nyakukban lihegett, hogy a sárkányorvos rá is szólt. – Vedd már el innen azt a busa fejedet! Semmit sem látok, minden fényt eltakarsz! Keynes óvatosan végigkocogtatta a héjakat, fülét hozzájuk nyomta, és hallgatózott, majd megnyalta egyik ujját, megdörzsölte vele őket, és megkóstolta. Amikor a vizsgálatot befejezte, és ellépett, Temeraire ha lehet, még szorosabban tekeredett a tojások köré, és aggodalmasan várta az ítéletet. – Mindkettő jó állapotban van, egyik sem fázott meg – jelentette ki Keynes. – Fontos, hogy továbbra is a selyemben hagyjuk őket, és az sem baj, ha ő – bökött hüvelykjével Temeraire felé – egy kicsit anyáskodik fölöttük. A középsúlyú még sokáig nem fog kikelni, a hangból úgy ítélem, hogy még ki sem formálódott teljesen a fióka, vele talán hónapokat is kell várnunk. Ami azonban a Kazilikot illeti, legfeljebb nyolc hét van hátra és legalább hat, egy pillanatot sem veszíthetünk. Azonnal haza kell vinnünk. – Ausztria nem biztonságos, ahogy a német hercegségek sem, mind tele van francia katonákkal – felelte Laurence. – Úgy vélem, északnak kellene fordulnunk, Poroszország felé, arra másfél héten belül elérnénk a tengerpartot, és onnan már csak pár napi repülés Skócia. – Akármerre is, de gyorsan menjenek. Megpróbálom a jelentésemet kissé késve küldeni Bécsbe, így ki tudnak jutni az országból még azelőtt, hogy azok az átkozott politikusok kimó97

dolnák, hogyan hozhatnak még nagyobb szégyent Ausztriára – mondta Eigher, amikor aznap este ismét Laurence-szel beszélt. – Menlevelet is tudok adni a határig. De nem lenne jobb, ha inkább a tenger felé mennének? – A Gibraltár megkerülése legalább még egy hónapunkba kerülne, és az út folyamán többször kellene menedéket találnunk Itália partjainál – felelte Laurence. – Azt tudom, hogy a poroszok eddig nem tettek semmit Bonaparte ellen, de mit gondol, elképzelhető, hogy átadnak neki? – Átadnák neki? Nem – jelentette ki Eigher. – Háborúra készülnek. – Napóleon ellen? – kiáltott fel Laurence. Ez váratlan jó hír volt. Régóta a poroszoké volt a legjobb hadsereg Európában, ha időben csatlakoztak volna a korábbi koalícióhoz, bizonyára más lett volna a végeredmény: és annak, hogy most belépnek a háborúba, Laurence szerint Napóleon minden ellenségét örömmel kellene, hogy eltöltse. De Eigher arcán látszott, hogy egyáltalán nem boldog a dologtól. – Igen, és amikor majd őket is a koszba tapossa, meg az oroszokat is, senki nem marad Európában, aki visszatarthatná – borongott az ezredes. Laurence nem mondta ki hangosan, mit gondol az ilyesfajta pesszimizmusról. A hírek őt egészen felderítették, de talán egy osztrák tiszt, bármennyire is utálja Bonapartét, nem szívesen látja, hogy a porosz hadsereg győzedelmeskedik ott, ahol a sajátja vereséget szenvedett. – Legalább nekik nem lesz okuk arra, hogy utazásunkat hátráltassák – mondta inkább tapintatosan. – Hát csak siessen, hogy még a harcok előtt átérjen, különben Bonaparte maga fogja hátráltatni – figyelmeztette Eigher. Másnap este a sötétség leple alatt indultak. Laurence hagyott jó pár levelet Eighernek, hogy küldje el őket Bécsbe, majd onnan Londonba, bár remélte, hogy ő hamarabb hazaér. Azt akarta azonban, hogy ha velük történik valami, tudják, mit tettek eddig, és mi a helyzet a Török Birodalommal. Az Admiralitásnak küldött jelentése, amelyet – más nem lévén – az egy évvel ezelőtti titkosírással rejtjelezett, még a szokásosnál is merevebb stílusban íródott. Nem volt bűntudatos, mivel Laurence magában tökéletesen meg volt győződve saját cselekedeteinek helyességéről, de pontosan tudta, minek tűnhet mégis mindez egy ellenséges érzelmű szemlélőnek: egy sekélyes bizonyítékokra épülő, vakmerő és meggondolatlan kalandnak, amit nála magasabb rangú hatóság nem hagyott jóvá. Könnyen lehet úgy magyarázni az eseményeket, mintha a törökök ellenségessége a lopás következménye, nem pedig indoka lett volna. Azzal sem mentegetőzhetett, hogy csak a kötelességét teljesítette: soha senki nem tartaná jogosnak, hogy egy katona ilyen vad és elkeseredett küldetésbe fogjon, amelynek hatása egy külföldi hatalommal való kapcsolatukat ilyen erősen befolyásolja, hacsak parancsot nem kapott rá. Éppen ellenkezőleg. Azt pedig igazán kifacsart dolognak tartotta volna, ha faarccal úgy mentegeti magát, hogy Lenton parancsára hivatkozik, miszerint haza kell vinniük a tojásokat. Nem volt más mentsége, csak a sürgősség, máskülönben az egyetlen értelmes dolog az lett volna, ha azonnal hazatér, és hagyja, hogy a minisztérium bogozza ki ennek a szövevényes ügynek a szálait. Nem volt biztos abban sem, vajon maga egyetértene-e saját döntéseivel, ha másoktól hallja őket: a világ éppen az ilyen kiszámíthatatlan dolgok miatt kezelte másként a reptetőket, és talán igazuk is volt. El sem tudta képzelni, hogy haditengerészként hajlandó lett volna hasonlóan kockázatos dolgokra. Természetesen nem szándékos önmentegetés volt ez, ha az lett volna, igencsak szegényes lett volna, egyébként sem volt soha ravaszkodó típus. Csakhogy egészen más dolog volt egy olyan élő sárkány kapitányának lenni, aki maga is részt vállalt a kötelezettségekből, és nem lehetett az akaratáról függetlenül csak úgy adni-venni. Laurence szorongva vette számításba, hogy talán abban a veszélyben forog: minden törvényes hatalom felett állónak gondolja magát. – Én egyáltalán nem értem, mi olyan jó a törvényes hatalomban – mondta Temeraire pihenés közben, amikor Laurence másnap reggel megpróbálta megosztani vele a kételyeit. Egy szélárnyékos hegyoldal tisztásán táboroztak le, ahol az imént még néhány birka legelt. A bir98

kák most Kung Szu gondos felügyelete alatt sültek a tűzágyakon, így ugyanis nem füstöltek annyira, és jobban elkerülhették a figyelmet. – Úgy látom, csak arra szolgál, hogy olyan dolgokat kényszerítsen rá az emberekre, amiket nem akarnak csinálni, és ha nem tudja rávenni őket, akkor megfenyegeti – folytatta. – Igazán örülök, hogy ránk mindez nem vonatkozik. Egyáltalán nem lennék boldog, ha valaki elvenne téged tőlem, és egy másik kapitányt nevezne ki, ahogy egy hajón. Laurence erre nem tudott mit mondani, és bár maga máshogy fogalmazta volna meg, mi is az a törvényes hatalom, mégsem akarta megtenni, mert hamis dolognak érezte volna: neki is tetszett a megkötések nélküli, szabad élet, legalábbis eddig, és még ha szégyelli is, legalább ne hazudjon róla. – Hát, gondolom, igaz, hogy bármelyik ember szívesen lenne zsarnok, ha megtehetné – sóhajtott fel szomorúan. – Még egy jó ok arra, hogy ne adjunk több hatalmat Bonaparténak, mint amennyi már van neki. – Laurence – szólította meg Temeraire elgondolkodva. – De ha ő ennyire rémes alak, akkor miért teszik meg az emberek, amit mond? Meg a sárkányok is? – Ó, hát nem hiszem, hogy annyira rémes alak volna – vallotta be Laurence. – A katonái legalábbis szeretik, bár ez egyáltalán nem csoda, hiszen sorra nyeri velük a háborúkat. És minden bizonnyal van némi kisugárzása is, ha ilyen magasra bírt emelkedni. – Akkor miért olyan szörnyű a gondolat, hogy övé legyen a törvényes hatalom, ha valakié úgyis lesz? – kérdezte Temeraire. – Én például még sosem hallottam, hogy a király valaha is megnyert volna egy csatát. – A király hatalma egész másmilyen – válaszolta Laurence. – Ő az állam feje ugyan, de nincs abszolút hatalma, sőt, Angliában senkinek nincs. Bonaparténak azonban senki sem szab határt, akaratát nem korlátozza semmi, így azokat a javakat, amelyekkel bír, pusztán a maga hasznára fordítja. A király és a miniszterek pedig bizonyos értelemben elsősorban az ország szolgái, csak utána a maguké, legalábbis a nagy részük. Temeraire felsóhajtott, de nem vitatkozott tovább, kedvetlenül gömbölyödött újra a tojások köré. Laurence aggodalmasan figyelte. Ez nem a veszteség fájdalma volt, bár Temeraire mindig nagyon elszomorodott, amikor legénységének valamelyik tagja meghalt, olyankor azonban inkább visszafojtott harag uralkodott el rajta, nem ez a letargia. Laurence magában attól félt, hogy az igazi ok kettejük véleménykülönbsége a sárkányok szabadságának kérdésében. Márpedig ez olyan mély csalódottság, amelyet az idő nem fog meggyógyítani. Persze, megpróbálhatna mesélni Temeraire-nek a rabszolga-felszabadítás lassú politikai munkájáról, a hosszú évekről, amelyek alatt Wilberforce lassan, egyik kis módosítást a másik után vitte keresztül a parlamenten, és arról, hogyan próbálják mostanában a kereskedelmet megszüntetni, de aztán túl sovány vigasznak találta, és nem is igazán célravezetőnek: a lassú, kiszámított haladás egyszerűen nem illett Temeraire türelmetlenségéhez, és különben sem érnek rá politizálni, amikor ott vannak a katonai kötelességek. Mégis, egyre erőteljesebben érezte, hogy muszáj felmutatnia valami reményt, mert bármennyire nem volt képes félretenni azt a meggyőződését, hogy a háborús szolgálat a legfontosabb kötelességük, azt sem bírta elviselni, hogy Temeraire ennyire levert legyen. Az osztrák vidék zöld volt, és aranysárga, ahol beérett a gabona. A nyájak kövérek és elégedettek voltak, legalábbis amíg Temeraire fel nem kapott közülük néhány állatot. Sárkányt nem láttak sehol, így nem volt igazi ellenfelük. Átkeltek Szászországon, majd újabb két napon keresztül haladtak észak felé anélkül, hogy csapatösszevonásokat láttak volna, de aztán átkeltek az Érchegység utolsó nyúlványain is, és egyszerre csak belefutottak a Drezda melletti hatalmas gyűjtőtáborba. Hetvenezer vagy még több ember, és csaknem kéttucatnyi sárkány szállása terült el az előttük kinyíló völgyben. Laurence kissé késve adta ki a zászlófelvonás parancsát, ezért odalent riadót fújtak, az emberek fegyvert ragadtak, a legénységek pedig sárkányaikhoz szaladtak. Amikor azonban a brit

99

zászlót meglátták, teljesen megváltozott a magatartásuk, és intettek Temeraire-nek, hogy ereszkedjen le a rögtönzött búvóhely egyik sietősen kiürített tisztására. – Az emberek ne szálljanak le – mondta Laurence Granbynek. – Remélem, nem sokat állunk itt, ma még legalább száz mérföldet meg tudunk tenni. – Ezzel lecsúszott a hámon a földre, miközben gondolatban kifogásokat és kéréseket fogalmazott franciául, és megpróbálta leporolni magáról a rátapadt kosz nagy részét. – Hát éppen ideje volt! – szólalt meg egy hang csengő angol nyelven. – No és hol a fenében vannak a többiek? Laurence megfordult, és elkerekedett a szeme: egy brit tiszt állt előtte komor arccal, lábát a lovaglóostora szárával ütögette. Laurence akkor sem lett volna jobban meglepődve, ha hasonló körülmények között egy londoni halpiaci kofával találja szembe magát. – Édes istenem, hát mi is megkezdtük a mozgósítást? – kérdezte. – Ó, elnézését kérem – tette hozzá egy pillanattal később, amikor összeszedte magát –, William Laurence kapitány és Temeraire, szolgálatára. – Na igen. Richard Thorndyke ezredes, összekötő tiszt – mutatkozott be az ezredes is. – És mit ért ezalatt? Nagyon jól tudja, hogy már régóta várunk magukra. – Uram – felelte Laurence még döbbentebben. – Azt hiszem, összetéveszt minket valaki mással. Nem lehetünk azok, akiket ön vár: mi egyenesen Kínából jövünk Isztambul érintésével, és legfrissebb parancsaim is több hónaposak. – Micsoda? – döbbent meg immár Thorndyke is, és egyre jobban feldühödött. – Azt mondja, hogy egyedül van? – Ahogy látja – bólintott Laurence. – Csak azért álltunk meg, hogy biztonságos átkelést kérjünk: éppen Skóciába tartunk a hadtest egy sürgős küldetésében. – Hát szeretném én tudni, mi sürgősebb, mint az a háború, amit a hadtestnek is vívnia kellene! – dühösködött Thorndyke. – Ami engem illet – vágta rá Laurence –, én pedig azt szeretném tudni, mivel indokolja, hogy a küldetésemről ilyen becsmérlő módon nyilatkozik! – Indok! – kiáltott fel Thorndyke. – Bonaparte seregei itt vannak a láthatáron, és maga még azt kérdezi, mivel indoklom! Húsz sárkányra várok, akiknek már két hónappal ezelőtt meg kellett volna érkezniük ide, hát ez az én rohadt indokom!

100

III. rész

101

11. fejezet Hohenlohe herceg kifejezéstelen arccal hallgatta végig Laurence magyarázkodási kísérleteit. Hatvan év körüli lehetett, joviális arcát a szokásos fehér, rizsporos paróka inkább mutatta tiszteletre méltónak, mint kellemetlenül merevnek, hangja határozottan csengett. – Britannia eddig nem túl sokat tett azért, hogy legyőzzük azt a zsarnokot, akit állítólag annyira gyűlölnek – mondta, amikor Laurence elhallgatott. – Egy sereg sem érkezett a partjaikról, hogy támogassanak minket a harcban. Mások talán panaszkodnának, hogy a britek inkább hoznak anyagi, mint véráldozatot, de Poroszország nem fél attól, hogy megvívja a háborút. Csakhogy azt a húsz sárkányt megígérték, sőt, garantálták, és most itt állunk a háború előestéjén, és egy sincs itt. Talán Britannia felrúgja a saját megállapodását? – Nem, uram, egyáltalán nem, esküszöm – mondta Thorndyke, és szeme figyelmeztetőn Laurence felé villant. – Bizonyára nem erről van szó – felelte Laurence is. – Nem tudom, mi okozhatja a késést, uram, így azonban még fontosabb, hogy hazatérjünk. Már csupán egyheti út választ el országunktól, és ha menlevelet biztosít a számomra, még a hónap vége előtt visszatérek, mégpedig, ebben biztos lehet, a megígért alakulattal együtt. – Valószínűleg nincs annyi időnk, és nem vagyok hajlandó újabb üres ígérgetést végighallgatni – jelentette ki Hohenlohe. – Ha a megígért alakulat megérkezik, megkapja a menlevelet. Addig azonban a vendégünk marad, vagy, ha úgy gondolja, teljesítheti a nekünk tett ígéretek egy részét: ezt az ön megítélésére hagyom – mondta, ezzel bólintott az őrének, aki kitárta a sátorajtót, hogy jelezze: a meghallgatásnak vége. A herceg, bármennyire udvariasan beszélt is, fegyverrel támasztotta alá szavainak súlyát. – Remélem, nem lesz olyan bolond, hogy kivonja magát a küzdelemből, és még nagyobb szégyent hoz ránk – mondta Thorndyke, amikor kiléptek a sátorból. Laurence dühösen fordult felé. – Azt reméltem, hogy a pártunkra áll! Ehelyett még bátorította is a poroszokat arra, hogy ne szövetségesként, hanem fogolyként bánjanak velünk, és most a hadtestet szidalmazza! Szép kis magatartás ez egy brit tiszttől, aki ráadásul tisztában van küldetésünk körülményeivel is! – Nem tud meggyőzni arról, hogy pár tojás van olyan fontos, mint ez a hadjárat – felelte Thorndyke. – Az isten szerelmére, hát nem látja, mi történik? Ha Bonaparte őket is maga alá gyűri, mit gondol, merre fordul legközelebb, ha nem a csatorna felé? Ha nem állítjuk meg itt, jövőre London előtt kell megállítanunk, vagy legalábbis megpróbálnunk, és közben hagynunk, hogy a fél országot felperzselje. Maguk, reptetők, bármit megtennének, csak hogy megóvják ezeket a vadállatokat, amelyeket annyira kedvelnek, ezt mindig is tudtam, de az, hogy maga sem látja be… – Ebből elég legyen! A fenébe, elég! – kiáltott fel Laurence. – Istenemre mondom, most túl messzire ment! – Ezzel hátat fordított a férfinak, és dühösen távozott. Bár természete szerint nem volt civakodó típus, és ritkán akart elégtételt kérni, de most azt, hogy Thorndyke nemcsak bátorságát és kötelességtudatát kérdőjelezte meg, hanem katonai becsületét is, nagyon nehéz volt megemésztenie. Biztos volt benne, ha körülményeik nem lennének ennyire kétségbeejtőek, nem tudta volna visszafogni magát. Az a szabály azonban, amely megtiltotta a hadtest tisztjeinek a párbajozást, nem egy átlagos, könnyen megkerülhető előírás volt, ráadásul itt, egy háború közepén a legkisebb sebesü102

lést sem engedhette meg magának. Arról nem is szólva, hogy ha meghal, akkor nemcsak ő esik ki a küzdelemből, de Temeraire is teljesen maga alatt lesz. Mégis, a becsületét ért sértés mélyen a lelkébe gázolt. – … ráadásul biztos vagyok benne, hogy az a nyavalyás huszár most azt gondolja magában, hogy olyan gyáva vagyok, mint egy nyúl – fejezte be keserűen. – Úgy tett, ahogy tennie kellett, hála az égnek – vigasztalta Granby, és egész belesápadt a megkönnyebbülésbe. – Az illető tényleg egy mocskos alak, de nem vállalhatjuk a kockázatot. Önnek nem kell többet találkoznia vele, Ferris és én szívesen közvetítünk kettejük között, ha ez a későbbiekben szükséges lesz. – Köszönöm, de előbb lövetem le magamat vele, mint hogy azt gondolja, hogy félek a szemébe nézni – felelte Laurence. Granby a búvóhely bejáratához jött ki elé, onnan sétáltak vissza a kis, kietlen tisztásra, amit kijelöltek számukra. Temeraire megpróbált a lehetőségekhez mérten kényelmesen összegömbölyödni, és közben a közeli porosz sárkányok beszélgetését hallgatta. Füle és nyakfodra felállt a feszült figyelemtől, miközben körülötte a legénység tüzet gyújtott, és sietősen főzéshez készülődött. – Indulunk? – kérdezte Granby, amikor Laurence megérkezett. – Nem, attól tartok, nem – felelte Laurence, és két idősebb tisztjét, Ferrist és Riggset is odaintette, hogy csatlakozzanak hozzájuk. – Nos, uraim, a közepében vagyunk – jelentette be komoran. –Nem adnak menlevelet. Amikor beszámolt az egész helyzetről, Ferris nem tudta visszafogni magát. – De hát, uram, akkor harcolni fogunk, nem…? Mármint akkor harcolunk mi is? – igazította ki gyorsan a kérdést. – Nem vagyunk sem gyerekek, sem gyávák, hogy egy sarokban lapítsunk, amíg mások csatát vívnak, ráadásul ennyire fontosat – válaszolta Laurence. – Lehet, hogy bántón viselkedtek velünk szemben, de azt is meg kell hagyni, hogy igencsak próbára tették a türelmüket. De még ha felháborító módon bánnának is velünk, büszkeségből sem hanyagolnám el a kötelességünket, és ebben a helyzetben egyáltalán nem kérdéses, mi az. Csak azt szeretném tudni, hogy a hadtest vajon miért nem küldte el az ígért alakulatot. – Erre csak egy magyarázat lehet – felelte Granby –, az, hogy máshol volt szükség rájuk. Valószínűleg ugyanez az oka annak is, hogy minket küldtek a tojásokért. A különbség esetleg annyi, hogy nem a csatorna körül bombáznak, hanem valahol külföldön zajlanak az összecsapások: esetleg Indiában kavartak háborút, vagy Halifaxot támadják… – Ó, talán visszafoglaljuk az amerikai kolóniáinkat? – kérdezte Ferris, mire Riggs megjegyezte, hogy szerinte a gyarmatiak inkább Új-Skóciát szállták meg, amilyen hálátlan, lázadó terület, és már-már vitatkozni kezdtek, amikor Granby félbeszakította az értelmetlen találgatásokat. – Igazából nem számít, pontosan hol, az Admiralitás sosem hagyná védtelenül a csatornát, bármilyen erővel támadna Bonaparte másutt. Ráadásul, ha a tartalék sárkányokat tengeren szállítják haza, bármilyen kisebb akadály is feltarthatta őket. De ha tényleg két hónapja késnek, most már bármelyik pillanatban itt lehetnek. – Már megbocsásson, kapitány, hogy ezt mondom, de én akkor is itt maradnék harcolni, ha holnap ideérnek – szólalt meg újra Riggs a maga keresetlen, egyenes módján. – A tojásokat bármikor átadhatjuk egy középsúlyúnak, hogy vigye őket haza, de szerintem szégyen lenne, ha nem fűtenénk kicsit alá Boncinak. – Természetes, hogy maradunk és harcolunk – szólt közbe Temeraire is, és farkának egy legyintésével elintézte az egész kérdést. Sosem volt könnyű visszatartani, ha a közelében valahol csata zajlott: a fiatal, hím sárkányok nem arról voltak híresek, hogy vonakodnak harcolni. – Csak azt sajnálom, hogy Maximus, Lily és a többi barátunk nincs itt, de azért mégiscsak örülök, hogy újra a franciák ellen küzdhetünk. Biztos vagyok benne, hogy ez alkalommal meg is verjük őket, és akkor talán – tette hozzá váratlanul, felült, szeme kikerekedett, nyakfodra

103

pedig lelkesen felmeredt –, talán a háború be is fejeződik, mi pedig hazamehetünk, és gondoskodhatunk a sárkányok szabadságjogainak megalkotásáról. Laurence döbbenten konstatálta, mennyire megkönnyebbült Temeraire lelkesedésétől: csak most, hogy Temeraire újra felvillanyozódott, vette észre, milyen nagyon el volt keseredve eddig. Megkönnyebbülésében még a lehetséges problémákról sem beszélt, például hogy még az olyannyira fontos győzelem sem lenne képes Bonapartét megbuktatni. Igaz, próbálta győzködni magát: talán ha ebben a hadjáratban sikerül teljesen megverni, elképzelhető, hogy Bonaparténak engedményeket kell tennie, és így legalább egy időre békét köthetne Britanniával. Hangosan azonban csak annyit mondott: – Örülök, ha mindannyian egyetértünk abban, uraim, hogy harcolnunk kell, valamit azonban kezdenünk kell a másik felelősségünkkel is: drága vér- és pénzáldozat árán elhoztuk idáig ezeket a tojásokat, de most elveszíthetjük őket. Egyáltalán nem lehetünk biztosak abban, hogy a hadtest időben ideér, és biztonságosan haza tudja szállítani, ha pedig ez a hadjárat több mint egy vagy két hónapig tart, ami nagyon is valószínű, a Kazilik-tojás egy csatamező közepén fog kikelni. Egy pillanatig egyikük sem szólt, Granby világos arca azonban elvörösödött, majd újra elsápadt, és tekintetét a földre szögezve hallgatott. – Jól be vannak burkolva, uram, a sátrukba teszünk szenes-serpenyőt, és néhány zászlóst kirendelünk, hogy folyamatosan figyeljék őket – mondta Ferris egy pillanattal később, Granby felé pillantva. – Keynes azt mondja, hogy semmi bajuk sem lesz, ha pedig igazi harcra kerül sor, a legjobb, hogyha a földi legénységet lent hagyjuk velük, jóval a vonalak mögött, és persze Keynest is, hogy vigyázzon a tojásokra. Ha pedig vissza kell vonulnunk, megállunk, és gyorsan felvesszük őket. – Ha nagyon aggódtok – szólalt meg váratlanul Temeraire –, amint még jobban megkeményedik a héja, és már megérti a beszédet, megkérhetem, hogy várjon, amíg tud. Mindannyian rábámultak. – Megkéred, hogy várjon? – kérdezte döbbenten Laurence. – Mármint… a fiókát? Ő dönti el, hogy mikor…? – Hát, az éhség a kikelés egyik fő oka, de igazából akkor éheznek meg a sárkányok, amikor már megrepedt a héj – magyarázta Temeraire úgy, mintha köztudott dolgot ismételne. – Ráadásul, amikor a fióka elkezdi érteni, amit beszélnek körülötte, sokkal érdekesebb lesz a kinti világ. De biztos vagyok benne, hogy egy keveset azért tud majd várni. – Édes istenem, az Admiralitásnak ki fog esni a szeme – mondta Riggs, miután megemésztette a meglepő újdonságot. – Bár lehet, hogy csak az éteriek ilyenek, az biztos, hogy én még egy sárkányt sem hallottam a tojásbeli élményeiről beszélni. – Hát mert nincs is miről beszélni – felelte Temeraire egyszerűen. – Odabent elég unalmas, azért kell kikelni. Ezután Laurence elbocsátotta őket, hogy menjenek, és táborozzanak le, már amennyire ez szűkös felszerelésükből lehetséges. Granby egy bólintás után elsietett, a másik két hadnagy először összenézett, aztán utána siettek. Laurence biztosra vette, hogy a haditengerészekkel ellentétben a reptetőknél ritkán esett meg az, hogy valaki azért tudott előrébb lépni, mert jó időben volt jó helyen, hiszen a fiókákra szigorúbb szabályok vonatkoztak, mint a zsákmányul ejtett hajókra. Megismerkedésük első napjaiban Granby maga is azok között volt, akik haragudtak Laurence-re Temeraire miatt. Laurence megértette feszélyezettségét, és hogy nem akart véleményt nyilvánítani: nyilván nem támogathatott egy olyan tervet, amelynek végén csaknem teljes bizonyossággal ő lesz a rangidős tiszt, amikor a fióka kikel. Másrészt nem is tiltakozhatott az ellen, hogy esetleg a lehető legkedvezőtlenebb körülmények között kell majd megkísérelnie befogni a fiókát: harcolniuk kell, a tojás még csak pár hete van náluk, ráadásul igen ritka fajta, és szinte egyáltalán nem ismerik – viszont ha a befogással kudarcot vall, minden jövőbeli előléptetési esélyét elbukja.

104

Laurence az estét azzal töltötte, hogy kis sátrában leveleket írt: ez volt ugyanis a hivatalos „szálláshelye”, ráadásul ezt is saját legénysége állította fel, mivel senki sem ajánlott fel szállást sem neki, sem az embereinek, bár körülöttük a búvóhelyeken a porosz reptetőknek mind voltak barakkjaik. Laurence azt is elhatározta, hogy reggel bemegy Drezdába, és megnézi, fel tud-e venni pénzt a bankjából. Igaz, így vagyonának maradékát a háborús árak miatt valószínűleg egy nap alatt el fogja költeni az emberei és Temeraire ellátására, de a körülmények miatt semmi kedve nem volt ahhoz, hogy a poroszoktól bármit is kérjen. Nem sokkal sötétedés után Tharkay kocogtatott az egyik sátor cölöpön, belépést kérve. Csúnya sérülése szerencsére nem mérgesedett el, de még mindig sántított egy kicsit, és combján élete végéig meg fog maradni egy mély vágás, ahol a hús kiégett. Laurence felállt, és az egyik dobozra mutatott, amelyre párnákat helyeztek: ez volt most az egyedüli székük. – Nem, üljön csak le, nekem így is tökéletesen megfelel – rázta meg a fejét Tharkay, és török stílusban ledőlt a földre helyezett párnákra. – Csak egy pillanatra jöttem – folytatta aztán. – Granby hadnagy azt mondta, hogy nem folytatjuk az utunkat, és Temeraire-t itt tartották húsz másik sárkány helyettesítésére. – Ha így fogalmazza meg, ez igencsak hízelgő ránk nézve – felelte Laurence savanyúan. – De végül is a lényeg ez. Akaratunk ellenére itt kell maradnunk, akár képesek vagyunk ellensúlyozni a húsz hiányzó sárkányt, akár nem, mi pedig úgy döntöttünk, megtesszük, amit tudunk. Tharkay bólintott. – Akkor hadd tartsam be, amit ígértem – mondta –, és hadd jelentsem be, hogy távozni szeretnék. Úgy vélem, egy képesítetlen ember egy légi csatában csupán veszélyt jelentene Temeraire hátán, önnek pedig nincs szüksége vezetőre, amikor úgysem teheti ki a lábát a táborból. Nem tudok tovább a hasznára válni. – Nem – felelte Laurence lassan, vonakodva, de nem tudott mit felhozni ellenvetésként. – Éppen ezért nem is erőltetem, hogy jelen körülmények között maradjon. Igaz, elképzelhetőnek tartom, hogy a jövőben újra szükségem lenne magára, ugyanakkor nem tudom úgy megjutalmazni a fáradozásait, ahogy megérdemelné. – Hát akkor azt egyelőre csak függesszük fel – válaszolta Tharkay. – Egyébként is, ki tudja, talán ismét találkozni fogunk: a világ végtére is nem olyan nagyon nagy – fejezte be halványan mosolyogva, majd felállt, és kezet nyújtott Laurence-nek. – Remélem, találkozunk – jelentette ki Laurence, és megrázta a felajánlott jobbot –, és azt is, hogy akkor talán én lehetek az ön segítségére. Amikor felajánlotta Tharkaynek, hogy megpróbál egy személyre szóló menlevelet szerezni a számára, Tharkay elutasította az ajánlatot. Laurence azonban még rossz lába ellenére sem féltette túlzottan. Azután Tharkay különösebb fontoskodás nélkül fejébe húzta köpenyének csuklyáját, felemelte kis csomagját, és kilépett a búvóhely zajos forgatagába. A sárkányok körül nem volt sok őrszem, ezért könnyedén átcsúszott a tábortüzek és az átmeneti szállások között. Laurence néhány kimért szóval tudatra Thorndyke ezredessel, hogy felajánlják szolgálataikat a poroszoknak, mire másnap reggel az ezredes megjelent a búvóhelyükön, egy porosz tiszt társaságában. A tiszt fiatalabb volt, mint a többi parancsnok, viszont igazán lenyűgöző volt a bajsza, ami egészen az álla alá lógott, mindehhez pedig éles, sólyomszerű tekintet társult. – Fenség, hadd mutassam be William Laurence-t, Őfelsége Repülő Hadtestének a kapitányát – kezdte Thorndyke. – Kapitány, ő Lajos Ferdinánd herceg, az elővéd parancsnoka, önt az ő csapatába osztották be. A herceggel csak franciául tudták megértetni magukat, mire Laurence szomorkodva azzal nyugtatta magát, hogy legalább javul valamelyest a nyelvtudása. Az utóbbi időben igencsak rá volt szorulva a használatára, ráadásul kettejük közül végre nem ő volt a gyengébb beszélő, Lajos herceg ugyanis erős, csaknem érthetetlen akcentussal bírt. – Hadd lássuk a hatósugarát és a képességeit – kezdte a herceg, és Temeraire felé intett.

105

Az egyik szomszédos búvóhelyről odahívta Dyhern kapitányt, és néhány szóval utasította, hogy nehézsúlyú sárkányával, Eroicával és csapatával mutasson be egy gyakorlatot, hogy értsék, miről van szó. Laurence kissé aggódva állt meg Temeraire feje mellett, és onnan nézte a gyakorlatot: amióta eljöttek Angliából, egyáltalán nem gyakoroltak semmilyen formarepülést, márpedig az hosszú hónapokkal ezelőtt volt, ráadásul saját alakulatuk nem volt képes olyan repülésre, mint ezek. Eroica, a Temeraire-rel egyidős Réztestű, a legnagyobb méretű ismert sárkányfajtához tartozott, és csaknem akkora volt, mint Maximus; s bár nem repült gyorsan, a formákat pontosan követte, miközben a többiekhez mért távolsága olyan kevéssé változott, hogy szabad szemmel nem is lehetett látni. – Nem értem, miért repülnek pont így – mondta Temeraire, a fejét oldalra hajtva. – Azok a fordulatok olyan furcsák, amikor pedig megfordulnak, bárki beférkőzhet közéjük. – Ez csak gyakorlat, nem harci felállás – felelte Laurence. – De biztos lehetsz benne, hogy ha ilyen fegyelmezetten képesek végrehajtani ezeket a nagy pontosságot igénylő manővereket, akkor a harcban még jobban fognak teljesíteni. Temeraire felhorkant. – Szerintem több értelme lenne olyan dolgokat gyakorolni, amiknek haszna is van. De látom, hogy mi ennek a formációnak a lényege, és akár most is meg tudom csinálni – tette hozzá. – Biztos vagy benne, hogy nem akarod megnézni még egyszer? – kérdezte aggodalmasan Laurence, mivel a porosz sárkányok eddig csupán egyszer mutatták be a gyakorlatot, és ő maga nem bánta volna, hogy először külön is gyakorolhatnak egy kicsit. – Nem. Bármennyire fura is, egyáltalán nem nehéz – felelte Temeraire. Talán nem ez volt a legjobb hozzáállás a közös gyakorláshoz, ráadásul Temeraire már a kevésbé szigorú brit stílusú formarepülést sem kedvelte. Bár Laurence végig megpróbálta lassítani, Temeraire az egész gyakorlatot szédítő sebességgel csinálta végig, jóval gyorsabban, mint a porosz alakulat: egy könnyűsúlyúnál nehezebb sárkány nem is lett volna képes lépést tartani vele, majd egy elegáns csigavonal után landolt. – Azért tettem bele a fordulatot, hogy mindig ki tudjak nézni az alakulat kötelékéből – magyarázta Temeraire, miközben önelégülten leereszkedett. – Úgy nem tudnak majd meglepetésből támadni. Az okos magyarázat azonban sem Lajos herceget, sem Eroicát nem győzte meg, utóbbi elégedetlenül felprüszkölt, mire Temeraire nyakfodra kifeszült, ő pedig összeszűkült szemmel felült a hátsó lábára. – Uram – kezdett bele gyorsan Laurence, hogy a vitát megelőzze. – Talán nem tud róla, de Temeraire egy éteri sárkány, és van egy különleges képessége… – de itt megtorpant, mivel rájött, hogy ha az „isteni szél” kifejezést szó szerint fordítja, nemcsak finomkodónak, de túlzásnak is hangzik. – Ha lenne olyan kedves megmutatni – intett Lajos herceg. A közelben nem volt megfelelő célpont, csupán egy kis facsoport, amit Temeraire egy mély morgással engedelmesen szétforgácsolt. Bár e kiáltás semmi nem volt ahhoz képest, amire képes lett volna, mégis felverte vele a közeli búvóhelyek sárkányait, akik hangos kiáltásokkal kérdezgették egymástól, mi történt, de közben elhallatszott hozzájuk a lovasság paripáinak rémült nyihogása is, pedig ők a tábor túlsó végén kaptak elhelyezést. Lajos herceg érdeklődve vizsgálta meg a szétrepedt törzseket. – Ohó! Ha sikerül visszaszorítanunk őket az erődítményeikbe, akkor ez jól jöhet – állapította meg. – Milyen távolságból hatékony? – A kiszárított fával szemben nem ennyire látványos – felelte Laurence. – Ahhoz Temeraire-nek olyan közel kell mennie hozzájuk, ahol már lelőhetik. Gyalogosok és lovasok ellen viszont nagyon kedvező a hatótávolsága, és biztos vagyok abban, hogy kitűnő hatás… – Csakhogy ez túl nagy árat követelne! – ellenkezett Lajos herceg, és egyik kezével a még mindig nyugtalanul nyihogó lovak irányába intett. – Az a hadsereg, amely lecseréli a lovassá-

106

gát sárkányalakulatokra, vereséget szenved a harcmezőn, ha ellenfele seregének gyalogsága kitart, ezt Nagy Frigyes munkája tökéletesen meg is mutatta. Harcolt már földi hadseregben? – Nem, uram – vallotta be kényszerűen Laurence. Temeraire-rel eddig csupán néhány hadmozdulatban vett részt, és ezek mind légi ütközetek voltak. És bár Laurence jó néhány éve állt már szolgálatban, mégsem lehetett ilyen tapasztalata, hiszen míg a reptetők nagy része a ranglétra valamelyik fázisán kapott némi gyalogsági képzést, ő ezeket az éveket a tengeren töltötte, és még soha nem vett részt szárazföldi ütközetben. – Hm – rázta meg a fejét Lajos herceg, és kiegyenesedett. – Nem próbáljuk meg most kiképezni – mondta. – Inkább keresünk valami hasznosabb elfoglaltságot maguknak. Eroica alakulatával indulnak a küzdelembe, és az lesz a feladatuk, hogy az alakulatot megvédjék a hátulról jövő támadásoktól. Ne szakadjanak le tőlük, és lehetőség szerint ne hozzák rá a frászt a lovasságra. Ezután Temeraire állománya felől érdeklődött, és ragaszkodott hozzá, hogy rendelkezésükre bocsásson néhány porosz tisztet és féltucatnyi segítőt, hogy meglegyen a legénység létszáma. Laurence nem tagadhatta, hogy a segítők jól jönnek mindazon fájdalmas veszteségek után, amelyeket elszenvedtek, és nem volt lehetőségük pótolni, amióta Angliát elhagyták: Digby és Bayleswort voltak a legutolsó áldozatok, Macdonaugh a sivatagban halt meg, a kis Morgant pedig a szerszámosok felével együtt még Madeirában ölték meg, amikor éjjel rájuk támadtak a franciák, nem sokkal azután, hogy felvonták a horgonyt. Az új embereken látszott, hogy tudják a munkájukat, de alig beszéltek pár szót angolul, franciául pedig még annyit sem. Nem szívesen kockáztatta meg, hogy ilyen emberekkel dolgozzon odafent, ráadásul a tojások miatt is aggódott. A poroszokat nem nagyon hatotta meg, amikor úgy döntött, segít nekik: igaz, Temeraire és legénységé irányába sokkal kedvesebben viseltettek, a Repülő Hadtestet azonban még mindig árulóként emlegettek. Ezzel az önigazolással nemcsak az volt a baj, hogy Laurence rosszul érezte magát miatta, mivel a poroszok akarata ellenére itt tartották, hanem az is, hogy azon sem lepődött volna meg túlságosan, ha megpróbálják kihasználni a helyzetet a Kazilik tojás megszerzésére – már amennyiben rájönnek arra, hogy a tojás kikelés előtt áll. Amikor útja sürgősségére hivatkozott, nem mondta el, milyen közel is van a tojás a kikeléshez, azt pedig főleg nem, hogy egy Kazilikról van szó, ez utóbbi ugyanis igencsak nagy kísértés lett volna, mivel a poroszoknak sem volt tűzokádó sárkányuk. Azáltal viszont, hogy a porosz tisztek állandóan ott voltak velük, a titok veszélyben forgott, ráadásul azt sem tudták, hogy német beszédükkel akaratlanul is németül tanítják a tojást – és így később még jobban járhatnak, ha megszerzik maguknak. A témáról nem beszélt ugyan a tisztjeivel, de erre nem is volt szükség, mivel ők is osztották aggodalmait, Granbyt szerették a többiek, de még ha közutálatnak örvendett volna is, a legénység akkor sem örült volna annak, hogy a nagy nehézséggel megszerzett zsákmány valaki más ölébe hulljon. Így mondani sem kellett semmit, mindenki tartózkodóan viselkedett a porosz tisztekkel, és ügyeltek arra, hogy a tojásoktól távol tartsák őket. A tojásokat továbbra is a selyempólyákban tartották a táboruk közepén, mégpedig megháromszorozott őrség mellett. Ezeket az őröket Ferris állította, valahányszor Temeraire hadmozdulatokat gyakorolt. Ilyesmi nem történt túl gyakran: a poroszok nem szívesen fárasztották sárkányaikat, hacsak nem volt igazi harci helyzet. Az alakulatok persze naponta gyakorlatoztak, és felderítésre is mentek a vidéken, de sosem túl messze, és mindig leglassabb tagjaikhoz szabták a távolságot. Amikor Laurence felajánlotta, hogy mélyebben is behatol a környékre, megtiltották neki, mégpedig azzal a magyarázattal, hogy ha összefutnak egy nagyobb francia erővel, könnyen fogságba kerülhetnek, vagy éppen elvezetik őket a porosz táborhoz, és így sokkal több információt adnak magukról, mint amennyit az ellenségről nyernek: ez is Nagy Frigyes bölcsességei közé tartozott, amikről mostanára meglett Laurence-nek a maga nem túl hízelgő véleménye. Csak Temeraire volt tökéletesen boldog: a porosz legénységnek köszönhetően némettudása rohamosan gyarapodott, ráadásul nem kellett állandóan együtt gyakorlatoznia az alakulattal. 107

– Nem hiszem, hogy attól, hogy nem kell négyzet alakban repülnöm, rosszabbul fogok teljesíteni a csatában – magyarázta. – Kár, hogy a vidékből nem láthatok többet, de nem érdekes, ha megvertük Napóleont, bármikor visszajöhetünk látogatóba. Tökéletesen biztos volt abban, hogy a közelgő csatát meg fogják nyerni, ahogy csaknem mindenki a táborban, kivéve a morgolódó szászokat, akiknek a többségét akarata ellenére sorozták be. A remények nem voltak teljesen alaptalanok: a katonák engedelmessége csodálatra méltó volt, Laurence még sosem látott ehhez hasonlóan alapos gyalogsági kiképzést. Még ha Hohenlohe nem is volt Napóleonhoz hasonló kaliberű hadvezér, mégis igencsak katonás tábornok volt, és egyre növekvő serege hiába volt nagy, a teljes porosz haderőnek csupán kevesebb, mint a felét foglalta magába. És akkor még az oroszokat nem is vették számításba, akik keleten, lengyel területeken gyülekeztek, hogy majd a segítségükre siessenek. A franciák többszörös létszámhátrányban lesznek, ráadásul igencsak messze az otthoni területeiktől, ami egyben azt jelenti, hogy hadtápellátásuk is akadozni fog, és nem tudnak sok sárkányt sem magukkal hozni. Mindeközben oldalról Ausztria, hátulról pedig Britannia fenyegeti őket, ami nyilván arra kényszeríti Napóleont, hogy erői egy részét hátrahagyja hátvédnek, nehogy meglepje valamelyik, a háborúhoz később csatlakozó fél. – Különben is, kikkel harcolt eddig, az osztrákokkal, az itáliaiakkal meg néhány egyiptomi pogánnyal! – jegyezte meg Dyhern kapitány egy alkalommal a kapitányi kantinban, ahová Laurence-t is nagy udvariasan beengedték. A kapitányok ebből az alkalomból boldogan váltottak franciára, hogy ezen a nyelven mondhassák el neki, hogyan közeledik a franciák végső veresége. – A franciák nem igazi harcosok, nincs bennük harci szellem: elég néhány nagyobb vereség, és az egész sereg szétmállik majd. A többi tiszt bólogatva helyeselt, Laurence pedig szívesen emelt poharat Bonaparte vereségére, bár nem igazán hitte, hogy eddigi győzelmei nem jelentenek semmit: eleget harcolt a franciákkal ahhoz, hogy tudja, jó harcosok, még ha nem is annyira jó hajósok. Ennek ellenére a poroszokat jobb katonáknak tartotta, és igazán jólesett neki, hogy olyan emberek között lehet, akik ennyire erősen meg vannak győződve saját diadalukról: ebben a kérdésben nem voltak sem bátortalanok, sem határozatlanok. Nagyszerű szövetségesek voltak, Laurence pedig kérdés nélkül tudta, hogy bátran melléjük állhat a harcban, és bátorságukra rábízhatja saját életét is – ennél nagyobb dicséretet pedig senkiről sem tudott volna mondani. Éppen ezért érte különösen kellemetlen meglepetésként, amikor Dyhern egy alkalommal, amikor este együtt távoztak a kantinból, félrevonta. – Remélem, nem bántódik meg azon, amit mondani akarok – kezdte Dyhern. – Én igazából sosem szólnék senkinek, hogyan bánik a sárkányával, de maguk olyan sokáig voltak Keleten, és azt hiszem, a sárkánya feje tele van furcsa elképzelésekkel, nem? – Dyhern ugyan egyenesen beszélt, de nem támadóan, és szavaiban kedvesség csendült, emiatt még megalázóbb volt az egész helyzet, ráadásul a végén még hozzá is tette: – Lehet, hogy az a baj, hogy nem gyakorlatoztatták eleget, vagy túl gyakran kimaradt a küzdelmekből, ilyenkor mindig túl sokat foglalkoznak a saját gondolataikkal. Saját sárkánya, Eroica természetesen iskolapéldája volt a poroszos sárkányfegyelemnek, még kinézetre is olyan volt, amilyennek lennie kellett: a súlyos, egymásra simuló csontlapoktól, amelyek nyakáról kezdve egészen a válláig és a szárnyáig húzódtak, úgy nézett ki, mintha páncélt viselne. Nagy teste ellenére nem hajlott a lustaságra, sőt, előszeretettel korholta azokat a sárkányokat, akik munka közben ellankadtak, és bármikor hajlandó volt egy kis gyakorlatozásra. A többi porosz sárkány odavolt érte, és étkezésekkor önként engedték, hogy ő válogasson először az ételben. Miután eldöntötték, hogy csatlakoznak a poroszokhoz, Temeraire-t is meghívták, hogy a többiekkel együtt egyen, de Temeraire féltékeny volt saját elsőbbségére, és nem akarta átengedni Eroicá-nak. Igaz, ami igaz, Laurence sem örült volna, ha így tesz. Ha a poroszok úgy döntöttek, nem veszik hasznát Temeraire tudásának, az az ő bajuk, sőt, örült annak a kifogásnak, hogy túl későn csatlakoztak a csapathoz, mert így nem kellett részt venniük a csodálatosan precíz közös formációk gyakorlásában. Mégis, ha valaki Temeraire képességeit kétségbe 108

vonta volna, erőteljesen tiltakozott volna, sőt, még azt sem tűrte el szívesen, hogy valaki ne tartsa Temeraire-t egyenrangúnak Eroicával – ő maga persze többre tartotta. Eroicát egyáltalán nem zavarta, hogy meg kell osztania a vacsoráját, a többi porosz sárkány azonban kissé keserűen vette tudomásul Temeraire merészségét, és amikor Temeraire nem azonnal falta fel az ételt, hanem Kung Szuhoz vitte, hogy főzze meg, teljesen meglepődtek. – Ha nyersen eszed, mindig ugyanolyan íze van – magyarázta Temeraire az értetlen tekintetek előtt. – Sokkal finomabb, ha megfőzik, kóstoljátok meg, majd rájöttök, miről beszélek. Eroica erre nem válaszolt, csak felhorkant, majd szándékosan marcangolni kezdte a saját, nyers teheneit, és a patáikon kívül nem is hagyott mást. A többi porosz sárkány követte a példáját. – A legjobb, ha az ember nem enged a hóbortjaiknak – tette hozzá Dyhern, félbeszakítva Laurence gondolatait. – Az ugyan egyszerűbb dolognak látszik, tudom, és miért is ne engedhetnénk meg nekik egy kis örömet, amikor nem harcolnak? De ugyanaz velük a helyzet, mint az emberekkel. Fegyelemre és rendre van szükségük, akkor sokkal boldogabbak. Laurence ebből rájött, hogy Temeraire legalább egyszer említette reformgondolatait a porosz sárkányok előtt, így nagyon röviden válaszolt, és visszasietett a tisztásukra. Temeraire-t összegömbölyödve találta: rosszkedvű volt és csöndes. Laurence, aki azzal a céllal ment, hogy megdorgálja, csalódott képét látva meggondolta magát: odament hozzá, és megsimogatta puha orrát. – Azt mondjak, puhány vagyok, mert főtten eszem az ételt és olvasok – panaszkodott Temeraire halkan –, és azt gondolták, hogy megbolondultam, amikor azt mondtam, hogy a sárkányoknak nem lenne muszáj harcolniuk. Egyikük sem akart meghallgatni. – Hát, kicsim – mondta Laurence kedvesen –, ha tényleg azt akarod, hogy a sárkányok szabadon dönthessék el, mit akarnak, fel kell készülnöd arra is, hogy néhányan nem akarnak majd semmilyen változtatást, hiszen ehhez vannak hozzászokva. – Igen, de azt csak belátja mindenki, hogy mégis jobb, amikor lehet választani – ellenkezett Temeraire. – Nem arról van szó, hogy én nem akarok harcolni, bármit is mond az. az ostoba Eroica – tette hozzá váratlanul méltatlankodva, fejét felkapta a földről, és nyakfodra felborzolódott. – Sőt, nem érdekel a véleménye semmiről sem, mert nem tud másra gondolni, mint hogy hány szárnycsapás telik el kér forduló között. De legalább én nem vagyok annyira bolond, hogy naponta tízszer gyakoroljam, hogyan tudom a legjobban mutogatni a hasamat annak, aki a lágy részeimnél szeretne támadni. Laurence elhűlve hallgatta a kitörést, majd megpróbálta meg nyugtatni Temeraire felborzolt kedélyét, de nem sok sikerrel. – Azt mondta, a panaszkodás helyett a közös repülést kellene gyakorolnom – folytatta Temeraire hevesen. – Pedig én két lépésből el tudnám látni a bajukat. Igenis, neki kellene otthon maradnia és tehenet falnia egész nap, akkor több haszna lenne a csatában is. Végül azért hagyta, hogy kapitánya megnyugtassa, és Laurence nem is gondolt többet a kitörésére, de másnap reggel, amikor elment, hogy együtt olvasson Temeraire-rel – most félig saját szórakozására a híres költő, Goethe egyik hírhedtté vált regényét, Az ifjú Werther szenvedéseit –, látta, ahogy az alakulat felszáll harci gyakorlatokat végezni. Temeraire, még mindig sértett hangon, kihasználta az alkalmat, hogy kritikus megjegyzéseket tegyen az alakzatra, amelyek Laurence saját megítélése szerint mind jogosak voltak. – John, maga szerint csak kíméletlen, vagy téved is? – kérdezte meg Laurence Granbyt utólag négyszemközt. – Ha tényleg vannak ezek a hibák, azt bizonyára ők is észrevették volna! – Az igazat megvallva, nem egészen értek mindent, amire céloz – felelte Granby –, de amit igen, abban szerintem igaza van, és maga is bizonyára emlékszik, otthon, még a képzés alatt milyen sokszor gondolt ki ő maga új alakzatokat. Kár, hogy sosem volt igazán lehetőségünk kipróbálni őket.

109

– Remélem, nem veszi tolakodásnak – fordult Laurence Dyhern-hez aznap este –, bár tudom, hogy Temeraire ötletei néha igencsak szokatlanok, mégis tehetséges benne, ezért úgy gondolom, hiba, ha nem említem meg önnek is az általa felvetett problémákat. Dyhern megszemlélte a Laurence által sebtében összeállított diagramokat, majd végül halvány mosollyal megrázta a fejét. – Nem, nem, egyáltalán nem haragszom, hogyan is tehetném, amikor maga is olyan udvariasan viselte a figyelmeztetésemet – tiltakozott. – De értem, mit akar mondani: ami beválik az egyiknél, nem mindig jó a másiknál. Furcsa, mennyire különbözőek tudnak lenni a sárkányok. Gondolom, a magáé boldogtalan és haragos lenne, ha állandóan tiltással fegyelmezné. – Ó, nem! – szörnyülködött el Laurence. – Dyhern, én nem ilyesfajta célzást akartam tenni! Kérem, higgyen nekem, hogy teljesen őszintén csak a védelem lehetséges gyengeségeire szerettem volna felhívni a figyelmet, semmi más nem áll szándékomban! Dyhernen látszott, hogy nem győzték meg Laurence szavai, de azért egy kicsit hosszabban is átlapozta a diagramokat. Végül felállt, és Laurence vállára csapott. – Ugyan, ne aggódjon – mondta. – Természetesen mindig lehet találni gyenge pontokat, nincs manőver gyengeség nélkül. De egyáltalán nem olyan könnyű ezeket a levegőben kihasználni, mint ahogy az papíron látszik. Maga Nagy Frigyes hagyta jóvá ezeket a gyakorlatokat, ezekkel vertük el a franciákat Rossbachnál, és ezekkel fogjuk megverni őket itt is. Laurence-nek meg kellett elégednie ezzel a válasszal, de igen kedvetlenül távozott: úgy vélte, egy jól kiképzett sárkány jobban meg tudja ítélni a légi manővereket, mint egy ember, és Dyhern válasza inkább volt szándékos vakság, mint katonai ítélet.

110

12. fejezet A haditanácsok tökéletesen követhetetlenek voltak Laurence számára. Ennek két oka volt: az egyik a nyelv, a másik pedig az, hogy a búvóhelyeik távol voltak a sereg többi alakulatától, és így még a táborban keringő pletykákról sem értesülhetett. Amit mégis meghallott, ellentmondásos volt, vagy éppen túlságosan elnagyolt: Erfurtnál gyülekeznek – vagy éppen Hofnál, a Saale folyónál csapnak le a franciákra – vagy mégis a Majnánál. Eközben az időjárás ősziesre fordult, a levelek is sárgulni kezdtek, de még mindig nem történt semmi. Csaknem két hét eltelt, amióta a táborba érkeztek, mire végre történt valami: Lajos herceg az egyik közeli farmhoz hívta a kapitányokat, és kiadósan vendégül látta őket saját költségére, de még ennél is jobb volt, hogy néhány hírhez juthattak. – Dél felé fogunk indulni, a türingiai erdőkön keresztül – jelentette be. – Hohenlohe tábornok Hofon keresztül Bamberg felé indul, míg Brunswick tábornok és a fősereg Erfurton át Würzburg felé – folytatta, miközben egy nagy térképen, amelyet előzőleg a vacsoraasztalra terített, mutogatta a helyeket. Az említett városok arrafelé voltak, amerre tudomásuk szerint a francia hadsereg a nyáron táborozott. – Még mindig úgy tudjuk, hogy Bonaparte nem hagyta el Párizst. Ha pedig ők úgy döntöttek, hogy a helyőrségeikben csücsülve várnak meg minket, annál jobb. Úgy rajtuk ütünk, hogy azt sem tudják, mi érte őket. Az ő célállomásuk az elővéd többi csapatához hasonlóan Hof városa lesz, a nagy erdő mellett. A vonulás nem lesz túl gyors: a rengeteg embert nem könnyű élelmezni, és hetven mérföldet kell megtenniük addig. Útközben biztosítani kell az utánpótlási vonalakat is, ezért raktárakat építenek, főleg a sárkányok számára, valamint futárállomásokat hoznak létre. Mindezen ellentmondásosságok ellenére Laurence sokkal elégedettebben tért vissza a tisztásra: végre tudott valamit, és a vonulás még mindig jobb lesz, mint ez a várakozás, még akkor is, ha a gyalogság, a lovasság és az utánpótlás-állomány menetelési üteméhez mérik, ezért igencsak lassan fognak előrehaladni. – De miért nem megyünk előrébb? – kérdezte Temeraire, amikor kétórás rövid repülés után a következő búvóhelyükre értek. – Itt sincs semmi dolgunk, hacsak az nem, hogy pár tisztást csináljunk magunknak, ráadásul még a lassú sárkányok is képesek lennének ennél hosszabb utat megtenni. – Nem akarják, hogy túlságosan eltávolodjunk a gyalogságtól – felelte Granby. – Nemcsak miattuk, hanem miattunk is: ha nagyon előretörünk, és belefutunk egy francia sárkányalakulatba, amelyet mondjuk gyalogság és pár ágyú kísér, egyáltalán nem lenne olyan szórakoztató a repülés. Az ilyen esetekben az ellenséges sárkányok oldalán állna a helyzeti előny, az ágyúk ugyanis szabad mozgásteret adnának számukra, amelyen belül újra csatasorba állhatnak, vagy akar meg is pihenhetnek, míg azok a sárkányok, akiket nem támogat a gyalogság, veszélybe kerülnek, és igen könnyen beszoríthatják őket. A magyarázatok ellenére Temeraire tovább sóhajtozott, és csak nagy morogva vette rá magát, hogy kiszedjen néhány fát tüzelőnek, valamint, amíg a gyalogságra várnak, előkészítse a búvóhelyeket magának és a porosz sárkányoknak. Ebben a lassú tempóban tettek meg huszonöt mérföldet két nap alatt, amikor hirtelen megváltozott a parancs. – Először Jénánál gyülekezünk – mondta Lajos herceg, majd szomorkásán vállat vont az idősebb risztek hóbortjai miatt, akik a futársárkányokat felhasználva továbbra is naponta találkoztak. – Brunswick tábornok ugyanis szeretné, ha Erfurtig együtt maradna a sereg. 111

– Először szinte semmit sem mozdulunk, utána meg irányt változtatunk – morogta Laurence Granbynek ingerülten: ők már délebbre voltak, mint Jéna, és a parancs azt jelentette, hogy nemcsak nyugat, de észak felé is kell mozdulniuk, amely a gyalogság lassúsága miatt legalább félnapos késést jelentett. – Jobb lenne, ha kevesebb lenne a tanácskozás és több a határozottság. A hadsereg októberre gyűlt csak össze Jénánál, de addigra nem Temeraire volt az egyetlen, aki elégedetlen volt a tempóval. Még a lassabb porosz sárkányok is nyugtalanok voltak, amiért ilyen hosszú időn keresztül ilyen keveset mozoghattak, és naponta nyújtogatták a fejüket nyugat felé, mintha a puszta kívánság előrébb vihetné őket. A város a széles és átgázolhatatlan Saale folyó partján terült el, amely a továbbiakban védelmi vonalként is funkcionált. Eredeti célállomásuk, Hof csak húszmérföldnyire délre volt a folyó mentén, és Laurence, amikor az egyik nagy sátorban hevenyészve felállított kapitányi kantinban megnézte a térképeket, a fejét csóválta. Jelen helyzetük olyan volt, mintha minden ok nélkül meghátráltak volna. – Nem, nem, tudja, a lovasságot és a gyalogságot egyébként is előreküldték Hofba – magyarázta Dyhern. – Ez egy kis elterelő hadmozdulat, hogy azt higgyék, arrafelé megyünk, de Erfurt és Würzburg felől fogunk rájuk támadni, és így akkor tudunk rajtuk ütni, amikor még nem gyűltek össze. A terv nagyon jónak hallatszott, mindössze egy kis probléma volt vele, amely nem sokkal később jutott a tudomásukra: a franciák már Würzburgban voltak. A hír úgy futott végig a táboron, mint a bozóttűz, pár perccel azután, hogy a lihegő futár beért a tábornok sátrába, már a reptetők is tudták. – Azt mondják, maga Napóleon is itt van – mondta az egyik kapitány. – A császári testőrség Mainzban van, a marsalljai pedig Bavariában: az egész Grandé Armée-t mozgósították. – Nos, annál jobb – vágta rá Dyhern. – Legalább nem kell tovább menetelnünk, hála istennek! Ők jöttek hozzánk egy jó kis vereségért. Mivel mindannyian szívesen lovalták magukat ebbe a lelkiállapotba, a táboron hirtelen lelkesültség vett erőt: mindenki érezte, hogy a csata már nagyon közel van, a rangidős tisztek pedig gyakran tartottak zárt megbeszéléseket. Most már nem voltak szűkében a híreszteléseknek, szinte minden órában újabb hírek érkeztek hozzájuk, bár a poroszok maguk igen kevés felderítőt küldtek ki, mivel féltek attól, hogy elkapják őket. – Uraim, azt hiszem, ezen a híren igazán jót fognak mulatni – jelentette ki Lajos herceg egyik alkalommal, amikor bejött a kantinba: – Napóleon egy sárkányt is megtett tisztnek: látták, ahogy a repülő hadtest kapitányainak parancsokat osztogatott. – Bizonyára csak a saját kapitányának – tiltakozott az egyik porosz tiszt. – Nem, ráadásul nem is volt legénysége – felelte Lajos herceg nevetve. Laurence-nek nem volt ennyire jókedve a hírektől, különösen, amikor megerősítették a gyanúját, hogy az illető sárkány teljesen fehér színű. – Majd gondoskodunk róla, hogy megküzdhessen vele harc közben, ne aggódjon – legyintett Dyhern, amikor Laurence röviden elmondta nekik, amit Lienről tudott. – Haha! Talán a franciák majd nem gyakorlatoznak eleget, ha ő parancsol nekik! Még hogy egy sárkányt tisztnek kinevezni! Legközelebb a lovát fogja kinevezni tábornoknak! – Szerintem ez egyáltalán nem mulatságos – mondta Temeraire fintorogva, amikor neki is átadták a hírt. Lien gyors előrelépése a francia seregben zsémbessé tette, különösen, ha arra gondolt, vele hogy bánnak a poroszok. – Ő viszont nem tud annyit a csatákról, Temeraire, mint te – felelte Granby. – Junghszing teljesen odavolt azért, hogy az éteriek ne harcoljanak, nyilván még Lien sem vett részt soha harcban. – Anyám viszont azt mondta, hogy Lien igen tudós sárkány – vágott vissza Temeraire és nagyon sok könyv íródott Kínában a légi taktikákról, az egyiket maga a Sárga Császár írta, bár nekem soha nem volt lehetőségem arra, hogy belenézzek – tette hozzá bánatosan. – Ugyan már, könyvből szerzett tudás – legyintett Granby. Laurence viszont komor maradt. 112

– Bonaparte nem bolond. Biztos vagyok benne, hogy pontosan tudja, mit csinál. Ha Lient csak úgy tudta meggyőzni a részvételről, hogy tiszti rangot adott neki, biztos vagyok, hogy akar marsallnak is gond nélkül kinevezte volna. Most azonban minden félnivalónk megvan az isteni széltől: az, ami igazán veszélyes a porosz csapatokra, nem annyira Lien tábornoki rangja. – Ha bántani akarja a barátainkat, meg fogom akadályozni – mondta Temeraire, de aztán morogva hozzátette: – Bár abban biztos vagyok, hogy ő nem pazarolta az idejét mindenféle buta repülési alakzatra. Másnap reggel Lajos herceggel és az elővéddel együtt kivonultak Jénából Saalfeld városa felé, tízmérföldnyire a sereg többi részétől, hogy ott várják be a francia előrenyomulást. Amikor megérkeztek, minden csöndes volt, és Laurence kihasználta az alkalmat, hogy a gyalogság érkezése előtt bemenjen a városba. Abban reménykedett, hogy egyik fiatal porosz risztje, Badenhaur hadnagy segítségével vásárolhat némi jó bort és a szokásosnál finomabb elemózsiát: miután Drezdában sikerült szert tennie pénzre, elhatározta, hogy aznap este megvendégeli a rangidős tisztjeit, és a legénység számára is főzet valami finomat. Az első összecsapásra bármikor sor kerülhetett, és az azt követő hadmozdulatok folyamán erre mind az ellátmány, mind az idő kevés lesz. A Saale folyó élénken vágtatott a medrében, bár az őszi esőzések még meg sem kezdődtek. Laurence megállt a híd középén, és egy hosszú ágat szúrt a vízbe, olyan mélyen, ahogy a keze engedte, de nem érte el a feneket. Ekkor letérdelt, hogy még mélyebbre érjen, ám ekkor a víz sodrása kiragadta az ágat a kezéből. – Ezen nem próbálnék meg átkelni, legalábbis a tüzérséggel nem – mondta kezét törölgetve, ahogy lesétált a hídról, és bár Badenhaur szinte egyáltalán nem beszélt angolul, egyetértőn bólogatott: most nem volt szükség tolmácsra. A lakók nem nagyon örültek annak, hogy megszállók érkeznek álmos kisvárosukba, de a boltosokat hamar kiengesztelte az arany, még ha az asszonyok határozott mozdulattal be is zárták az ablakok spalettáit, amerre jártak. Sikerült megállapodniuk az egyik kisebb fogadó tulajdonosával, aki reményvesztetten adta el nekik élelme nagy részét, hiszen amint a fősereg megérkezik, a maradékot úgyis rekvirálják. Két fiatalabb fiát is rendelkezésükre bocsátotta, hogy segítsenek visszaszállítani a készleteket. – Kérem, mondja meg nekik, hogy nincs mitől félni – mondta Laurence Badenhaurnak, ahogy átkeltek a folyón és a búvóhely felé indultak, az izgatott sárkányok ugyanis a szokásosnál nagyobb zajjal társalogtak egymással, és a fiúk szeme elkerekedett félelmükben. Bármit is mondott nekik Badenhaur, nem nyugtatta meg őket, és alig várták meg, hogy Laurence néhány pénzérmét a kezükbe nyomjon, máris inaltak haza. Mivel azonban az ételt otthagyták, és a kosarakból ínycsiklandozó illatok áradtak, ezt senki sem bánta. Kung Szu azonnal lecsapott az ételre: immár nemcsak Temeraire számára főzött, hanem az egész legénység számára is. Ezt a munkát régebben a földi személyzet tagjai látták el felváltva, de nem túl nagy sikerrel. Így lassan hozzászoktak ételeik keleties ízéhez, mégpedig annyira, hogy mostanában inkább azt vették volna észre, ha a szokásos fűszerek elmaradnak. A szakácsnak amúgy sem volt egyéb dolga, Eroica ugyanis meghívta Temeraire-t a sárkányok közös lakomájára. – Gyere, egyél velünk! A csata előtt a legjobb a friss hús, a meleg vér, hogy tüzet gyújtson a mellkasodban! – biztatta, mire Temeraire, aki alig tudta elrejteni a meghívás fölött érzett elégedettségét, elfogadta az invitálást, és jóízűen tépte szét a számára előkészített tehenet. Igaz, később a többieknél nagyobb gondossággal tisztította meg a száját, sőt, maga is megmosdott a folyóban. Mire a lovasság első századait átúsztatták a folyón, a táboron ünnepi hangulat lett úrrá. A lovak hangja és szaga csak a fák között szűrődött át hozzájuk, csakúgy, mint az ágyukat húzó fogatok éles csikorgása, olajos szaga: az emberek majd csak reggel érkeznek. Ahogy leszállt az este, Laurence rövid, magányos repülésre vitte Temeraire-t, hogy kimozgassa magából a

113

feszültséget, amit a hosszú földi tartózkodás okozott. Magasra szálltak, hogy ne riasszák meg a lovakat, majd Temeraire lebegve bámult bele az alkonyi sötétbe. – Laurence, nem leszünk itt túlságosan nyílt terepen? – kérdezte Temeraire a fejét forgatva. – Nem leszünk képesek gyorsan visszavonulni a folyónál, ha csak az az egy híd van, ráadásul mindenhol erdő veszi körül. – Senki nem akar visszavonulni a hídnál, nekünk kell kitartani, amíg a sereg többi része meg nem érkezik – magyarázta Laurence. – Ha ugyanis ideérnek, de közben a franciák elfoglalták ezt az oldalt, nagyon nehéz lenne átkelni, miközben ők védekeznek, tehát addig kell kitartanunk, amíg csak tudunk. – De hát nem látom a sereg többi részét – felelte Temeraire. – Mármint úgy értem, hogy latom Lajos herceget és az elővédet, de mögötte senkit, előttünk pedig nagyon sok tábortűz ég. – Az átkozott gyalogság bizonyara lopakodva nyomul előre – mondta Laurence, és maga is észak felé nézett, de csak Lajos herceg menetének fényeit látta, ahogy a város melletti táborba igyekezett. Mögötte nem volt semmi más, csak messze elnyúló sötétség. Dél felé azonban sok-sok füstös tábortűz villogott feléjük, mint fénylő szentjánosbogarak az egyre növekvő sötétben: a franciák alig egy mérföldre voltak. Lajos herceg nem késlekedett: hajnalra zászlóaljai gyorsan átkeltek a hídon, és elfoglalták a helyeiket. Majdnem nyolcezer ember volt vele, és negyvennégy ágyú, bár a katonák fele besorozott szász volt, akik minél közelebb voltak a franciák, annál hangosabban elégedetlenkedtek. Az első puskalövések valamikor később csattantak el: ez még nem a csata kezdete volt, csak néhány előőrs lövöldözött ötletszerűen a francia járőrökre. Délelőtt kilencre a franciák kijöttek a dombok közül, de végig a fák mellett haladtak, ahol sárkánnyal nehéz volt rájuk támadni. Eroica és alakulata néhányszor fenyegetően elrepült fölöttük, Temeraire kissé lemaradva követte őket, de nem értek el semmit: Temeraire-nek ilyen közel a lovassághoz tilos volt használnia az isteni szelet. Külön idegesítő volt, hogy nem sokkal később már vissza is hívták őket, hogy a lovasság és a gyalogság támadhasson. Eroicán feltűnt a jelzőzászló: „Leszállás”, és Badenhaur, aki Laurence-hez közel ült, fordított. Nemsokára mindannyian újra a búvóhelyen voltak, ahová hamarosan egy lihegő futár érkezett, Dyhern kapitánytól hozott friss utasításokat. – Nos, barátaim, nagy szerencsénk van! – hívta össze az alakulatokat Dyhern vidáman, és feje fölött meglengette az üzenetet. – Az odaát Lannes marsall, ami azt jelenti, hogy igen sok dicsőséget szerezhetünk ma! A lovasság egy időre visszafordul, mi pedig eléjük vághatunk, kereshetünk magunknak néhány francia sárkányt, és megküzdhetünk velük! Ismét felszálltak, ez alkalommal magasan a csatatér fölé, és látták, hogy a francia katonák, miután a sárkányveszély elmúlt, előtörtek az erdőkből, és megtámadták Lajos herceg erőinek első sorait. Mögöttük mindössze egy lovas zászlóalj vonult fel, valamint néhány könnyűlovasosztag: nem volt még igazán nagy a küzdelem, de a csata végre tényleg elkezdődött, és az ágyúk is megszólaltak mély, mennydörgő hangon. Az erdős dombokon árnyak mozogtak, de nem lehetett pontosan látni a mozdulataikat, amikor pedig Laurence feléjük fordította messzelátóját, Temeraire hangosan felüvöltött: egy francia sárkányalakulat emelkedett a magasba, és indult feléjük. Az alakulat jóval nagyobb volt, mint Eroicáé, de főként kisebb sárkányok alkották, a legtöbbjük könnyűsúlyú, sőt, néhány futárféle is volt közöttük. Mozgásukból teljesen hiányzott a poroszok precizitása: piramisféle alakzatban repültek, de ez igencsak bizonytalannak látszott, mivel az eltérő sebességű sárkányok menet közben állandóan váltogatták egymással a helyeiket. Eroica alakzata tökéletes rendben szállt a gyorsan közeledő franciák fölé, majd két különböző magasságban két dupla sort alkottak. Temeraire-nek csaknem vissza kellett kanyarodnia, hogy el ne hagyja a balszárnyat, ahová Laurence-t kirendelték, de a poroszok már készen álltak, mire a franciák odaértek, és a lövészek máris célzásra emelték fegyvereiket, hogy félelmetes sortűzzel várják őket.

114

Ahogy azonban lőtávolba értek, és a fegyverek felugattak, a francia alakulat teljesen felbomlott: a sárkányok szerteröpültek, így a sortűznek szinte semmilyen hatása nem lett. Laurence-nek el kellett ismernie, igazán ügyesen vették rá őket a tüzelésre, mégsem látta át, mi a tervük, mit tehetnek ilyen helyzetben, hiszen a kis francia sárkányok nem hordozhattak akkora legénységet, amely a tüzet viszonozhatta volna. Igaz, nem is úgy viselkedtek, mintha ez lenne a céljuk, ehelyett inkább eszeveszett, döngő felhőként cikáztak körülöttük, ahhoz túl távol, hogy átszállhattak volna rájuk, legénységük pedig összevissza lövöldözött: hol itt, hol ott kerestek maguknak célpontot, és csak egy-egy karmolás vagy harapás erejéig szúrtak oda, ahogy a porosz sárkányok alakzatában rés mutatkozott. Ezekből azonban nagyon sok volt: Temeraire durcás kritikái sajnos túlságosan igaznak bizonyultak. Hamarosan csaknem mindegyik porosz sárkány vérzett valahol, miközben zavarodottan fordultak hol erre, hol arra, hogy végre rendesen szembenézzenek ellenfeleikkel. Mivel Temeraire-nek nem kellett a többiekkel együtt mozognia, sokkal jobban el tudta kerülni a kisebb sárkányok szurkálódását, sőt, vissza is tudott vágni. Mivel ilyen kicsi ellenfelekkel szemben az átszállás nem volt jó taktika, a lövöldözés pedig csupán a muníciót pazarolta volna, Laurence hagyta, hadd tegyen, amit jónak lát, embereinek pedig intett, hogy lapuljanak le, és ne akadályozzák. Temeraire vadul cikázva egymás után kapta el a kisebb francia sárkányokat: alaposan megrázta őket, és addig karmolta, míg nem rikoltoztak fájdalmukban, és vissza nem vonultak a csatamezőről. Ő azonban egyedül volt, az apró sárkányok pedig jóval többen, mintsem mindet elkaphatta volna, Laurence ezért szerette volna megüzenni Dyhernnek, hogy engedje felbomlani az alakulat felállását, hadd harcoljanak az egyes sárkányok, ahogy tudnak: úgy legalább csökken a sebezhető felület, és nagyobb súlyukkal jobban tudnak védekezni a kisebb sárkányok ellen, de nem volt rá lehetősége. Néhány összecsapás után azonban Dyhern is erre az eredményre jutott: újabb jelzés szállt fel, mire az alakulat feloszlott, és a vérző, fájdalomtól felingerelt sárkányok új erővel támadtak a franciákra. – Ne! Ne! – kiáltotta Temeraire Laurence nagy ijedségére, majd hátrafordult, úgy folytatta. – Laurence, nézz oda le, nézd… Laurence kihajolt Temeraire nyaka mellett, és közben elővette a messzelátóját is. Odalent egy nagy francia gyalogosalakulat tört elő nyugat felől az erdőből, és teljesen körülvette Lajos herceg jobbszárnyát, miközben a középhadat kemény, kitartó küzdelemben visszaszorították. Egyre több embert toltak a híd felé, a lovasságnak pedig nem volt a támadásra helye. Most lett volna a legalkalmasabb pillanat a sárkányok számára, hogy az oldaltámadást megállítsák, de mivel az alakulat felbomlott, erre egyáltalán nem volt lehetőség. – Temeraire, támadj! – kiáltott Laurence, mire Temeraire behúzta a szárnyát, és kilőtt lefelé, az előretörő francia csapatok fele, de közben már szívta befele a levegőt: oldala egyre jobban kidagadt, Laurence pedig fülére szorította a kezét, hogy valamelyest csillapítsa az üvöltés erősségét, amikor Temeraire végül útjára engedte az isteni szelet. A csapás után felfelé fordult, maga mögött hagyva a csatateret, ahol emberek feküdtek és görnyedtek mozdulatlanul a földön: orrukból, fülükből, szemükből vér folyt, körülöttük pedig a fácskák úgy törtek ketté, mint a gyufaszálak. A védekező porosz seregek maguk is elkábultak, ahelyett, hogy felbátorodtak volna, és a döbbent csendet kihasználva egy francia tiszt ugrott elő a fák közül, át a holtakon, és zászlót lobogtatva kiáltozni kezdte: – Vive l’Empereur! Vive la Francé!4 Ahogy előretört, a francia elővéd egész maradéka követte: csaknem kétezer ember támadt a poroszokra, félreütötték bajonettjeiket és szablyáikat, és olyan mélyen behatoltak közéjük, hogy Temeraire nem tudott újra támadni, mert azzal saját embereiket is megölte volna. A helyzetük egyre reménytelenebb lett: a gyalogságot szinte mindenhol nekiszorították a Saale folyónak, az emberek csizmái és a lovak patái pedig belesüllyedtek a partok mély sará4

Éljen a Császár! Éljen Franciaország! (francia)

115

ba. Miközben Temeraire fent lebegett, Laurence látta, hogy Lajos herceg a lovasság maradékát összevonva támadást intéz a középhad ellen. A lovak összegyűltek körülötte, majd bátran előrevetették magukat. Itt azonban francia huszárok várták őket, és kardjaikon nagy csengéssel csúsztak félre a szablyák. Az összecsapás felzavarta a körülöttük gomolygó vastag, fekete lőporfüstöt, és most úgy kavargott a lovak lábai között, mint valami sötét viharfelhő. Laurence egy pillanatig reménykedett, hogy a kísérlet sikeres lesz, de aztán látta, ahogy Lajos herceg lehanyatlik, és kicsúszik a kard a kezéből. Amikor a porosz zászló is lehullott mellette, a franciák szörnyű örömrikoltásban törtek ki. Nem érkezett felmentő sereg. Legelőször a szász zászlóaljak törtek meg, és rohantak vissza a hídon keresztül, vagy adták meg magukat felemelt kézzel. A porosz csapatok részekre szabdaltan is megpróbáltak kitartani, mivel Lajos herceg tisztjei továbbra is fenn tartották a rendet az embereik között. Ágyúik nagy része őrizetlenül maradt a mezőn, a francia tüzérség azonban szörnyű tüzet nyitott rájuk: mindenhol emberek hullottak a földre, egyesek a folyóba ugrottak, hogy elmeneküljenek. Mások a folyó mentén észak felé próbáltak meg visszavonulni. A híd nem sokkal dél után esett el, eddigre Temeraire és a többi sárkány is a visszavonulókat fedezte, és megpróbálták a gyorsan ide-oda szálló francia sárkányokat megakadályozni abban, hogy a visszavonulást fejvesztett meneküléssé fordítsák. Nem sok sikert értek el: a szászok hanyatt-homlok menekültek, a kis francia sárkányok pedig hol egy ágyút, hol egy lovat markoltak ki a porosz erők közül, némelyiket kiáltozó lovasukkal együtt, ezeket aztán a francia gyalogság mellett tették le, akik mostanra letáboroztak a Saale túlsó partján, a még mindig zsaluzott ablakú házak között. A harc befejeződött, a porosz állásokon sauve qui peut5 jelzőzászlók lobogtak szomorúan, a füst pedig lassan oszladozott. Végül a francia sárkányok is elmaradoztak, ahogy a visszavonulás túl távol került az őket támogató gyalogságról, mire a fáradt és rosszkedvű Temeraire és a porosz sárkányok Dyhern engedélyével végre leszállhattak kifújni magukat. Dyhern nem próbálta meg jobb kedvre deríteni őket: jókedvre nem volt semmi ok. Az alakulat legkisebb sárkánya, egy könnyűsúlyú Lajos herceg holttestét hozta óvatosan a karmai között, ádáz küzdelemben szerezte meg a csatatérről. – Vegyék föl a földi személyzetet is, és vonuljanak vissza Jénába, majd ott találkozunk – mondta röviden Dyhern.

5

Meneküljön, aki tud (francia)

116

13. fejezet Laurence a csata előtt jóval a Saale partvonala mögött tette le a földi személyzetet egy elrejtett, erdős szorosban, amelyet felülről sem lehetett könnyen észrevenni. A csapat tagjai most mind egymás mellett álltak, elöl az erősebbek szekercékkel, szablyákkal és lövésre emelt pisztolyokkal, Keynes és a küldöncök pedig hátul, mellettük a tojások beburkolva és felszíjazva egy kis, rejtett tűz mellett. – Az ágyúkat egyre közelebbről hallottuk, miután elmentek, uram – mondta Fellowes aggodalmasan, miközben ő és emberei már Temeraire hámját ellenőrizték, nincsenek e rajta szakadások. – Igen – bólintott Laurence. – Lerohanták az állásainkat, vissza kell vonulnunk Jénába. – Úgy érezte, mintha egy mély üregből beszélne. Szörnyen kimerült volt, mégsem mutathatta ki. – Mr. Roland, Mr. Dyer, kérem, a légi személyzet minden tagjának osszanak ki egy adag rumot – mondta, miközben leereszkedett a földre. Emily és Dyer körbehordozták a szeszes üveget és egy poharat, és mindegyik férfi ivott egy kupicányit. Laurence ivott utoljára. Nagyon jólesett: a perzselő ital azonnali megkönnyebbülést hozott. Ezután hátrament Keyneshez, hogy a tojásokról kérdezze. – Nincs semmi bajuk – mondta az orvos. – így akár egy egész hónapig kibírják, nem lesz semmi gond. – Tud már valami közelebbi időpontot, mikor fognak kikelni? –kérdezte Laurence. – Semmi sem változott – felelte Keynes szokásos, zsémbes modorában. – Még mindig legalább három, legfeljebb öt hetünk van, különben szóltam volna. – Kitűnő – jelentette ki Laurence, majd elküldte az orvost, hogy nézze végig Temeraire-t, nincs-e rajta bármilyen izomsérülés a túlerőltetés miatt, amit a csata hevében és utána keserűségében nem vett észre. – Az volt a legnagyobb baj, hogy teljesen megleptek minket – nyögte gyászosan Temeraire, miközben Keynes mindenhol végigtapogatta. – És azok a szörnyű alakzatok, jaj, Laurence, többször kellett volna szólnom, hátha meghallgattak volna. – Erre szinte semmi remény nem volt azok között a körülmények között – válaszolta Laurence. – Ne emészd magad, inkább gondolkodj azon, hogyan lehetne ezeket az alakzathibákat úgy kijavítani, hogy ne kavarjuk nagyon össze a többieket. Remélem, ezután meg tudjuk győzni őket, hogy figyeljenek a tanácsodra, és ha így lesz, legalább egy nagy taktikai hibát kijavíthatunk, mindössze egy összecsapás hibájából okulva. Bármilyen fájdalmas volt ez a lecke, még szerencsésnek mondhatjuk magunkat, hogy ennyivel megúsztuk. A kora hajnali órákban érkeztek Jénába, és fentről jól látszott, hogy a sereg szorosra vonja a gyűrűt a város körül, mintha saját magába vonulna vissza. Ráadásul a franciák elfogták az egyik régen várt utánpótlás-szerelvényt Geránál, és a város raktárai csaknem teljesen üresek voltak. Temeraire-nek például csupán egy kis birka jutott, amit Kung Szu megfőzött gulyásnak, és a helyi fűszerekkel alaposan megízesített, így Temeraire végül jobban belakott, mint az emberek, akik kénytelenek voltak beérni egy adag zabkásával és némi keményre sütött kenyérrel. Az egész táborban nagy volt a felbolydulás, amikor Laurence elsétált a tábortüzek mellett, a csatatérről elmenekült szászok mindenfelé azt terjesztették, hogy ők viselték a támadás oroszlánrészét, és őket áldozták fel, hogy a franciákat megállítsák. Ennél is rosszabb volt azonban, hogy volt aznap egy másik vereség is: Tauentzein tábornok a francia előrenyomulás 117

miatt elhátrált Hoftól, de ezáltal Soult marsall elől egyenesen Bernadotte marsall karjába futott, csöbörből vödörbe, és négyszáz embert veszített, mielőtt visszavonulhatott volna. Már ennyi elegendő lett volna bárki megriasztására, különösen olyanokéra, akik könnyű győzelemre számítottak. A fölényes magabiztosságnak nem sok nyoma maradt. Laurence Dyhernt és a többi porosz reptetőt egy igencsak szegényes, düledező tanyaépületben találta meg, amit a lakói akkor hagytak el lélekszakadva, amikor a sárkányok leszálltak az udvaron. – Nem teljes változtatást javaslok – fogott bele azonnal Laurence, és kiteregette a diagramjait, amelyeket Temeraire utasításai szerint rajzolt –, csupán olyan apróságokat, amiket könynyű végrehajtani. Bármennyire is veszélyes módosítani most, a végső órában, mégis sokkal veszélytelenebb, mint a biztos vereséggel szembenézni, amennyiben nem csinálunk semmit. – Igazán kedves öntől, hogy nem vágja a szemembe, hogy „én megmondtam'' – felelte Dyhern –, de ennek ellenére hallom a szavaiból. Mégis legyen: hallgassuk meg, mit tanácsol nekünk egy sárkány, és nézzük meg, mit tehetünk, legalább nem úgy ülünk a búvóhelyeinken a sebeinket nyalogatva, mint a kivert kutyák. Ő és kapitányai eddig a szinte teljesen üres asztal mellett ültek, és rosszkedvűen, némán iszogattak: de most Dyhern hatalmas erőfeszítéssel, személyiségének erejét felhasználva új erőt töltött beléjük, és kirángatta őket a levertségből. Csaknem kézen fogva kellett kihúznia a kapitányokat az udvarra, vissza a sárkányaikhoz, a tevékenység azonban jobb kedvre derítette őket, főleg Temeraire-t: csillogó szemmel ült fel, amikor a többiek újult örömmel vetették bele magukat a gyakorlatozásba, és megmutatta nekik, milyen új repülési mintákat talált ki. Ezekhez a mozgássorokhoz sem Laurence, sem Granby nem tett hozzá sokat, annál többet vett el belőlük: főleg azokat a manővereket, amelyeket Temeraire könnyedén végrehajtott, a nyugati sárkányfajták számára azonban fizikai képtelenség volt. Mégis bármilyen lassan mutatta be, a porosz sárkányok eleinte csak nehezen követték mozdulatait, később azonban megmutatkoztak az előnyei a rendszeres gyakorlatozásaikat jellemző pontosságnak, és vagy egy tucatnyi ismétlés után fáradtan, de diadalittasan szálltak le. Közben a sereg más sárkányai is odajöttek, hogy megnézzék, mit csinálnak, és nem sokkal később a kapitányaik is, így amikor Dyhern és az alakulata leszállt pihenni, szinte megostromolták őket a kérdéseikkel, majd nemsokára néhány másik alakulat is felemelkedett, hogy kipróbálja a látottakat. A gyakorlatozást azonban aznap délután félbe kellett szakítaniuk, mivel a tervekbe újból változás állt be: a sereg Weimar mellett gyülekezik, hogy a visszavonulással megvédjék az őket Berlinnel összekötő közlekedési vonalakat, és ismét a sárkányoknak kellett elöl menniük. A hírt mérges morgással fogadták: ezelőtt nem volt semmi bajuk a sok ide-oda meneteléssel és a változó parancsokkal, mert úgy tekintették őket, mint a háború változó eseményeinek elkerülhetetlen következményét. De ez a hebehurgya visszavonulás mindenkit dühített: mintha néhány kis francia győzelem elég lenne ahhoz, hogy hazaűzze őket, ráadásul az egymásnak ellentmondó parancsok azt az igencsak nyugtalanító érzést keltették, mintha a parancsnokok nem lennének képesek döntést hozni. Ráadásul ebben az általános, rossz légkörben érte őket az újabb hír, miszerint a balsorsú Lajos herceg Hohenlohe egy nem egészen világos parancsát követve foglalta el a saalei hídfőállást, a parancs ugyanis azt sugallta, hogy az előrenyomulás folyamatban van, holott erre sem Brunswick, sem a király nem bólintott rá, és a fősereg végül el sem indult dél felé: Hohenlohe nyilván meggondolta magát. – Küldött persze parancsot, hogy vonuljunk vissza – magyarázta Dyhern keserűen, mivel ő a híreket egyenesen Lajos herceg egyik adjutánsától hallotta, aki gyalog küzdötte el magát a táborig, mivel a lova átúsztatás közben belefulladt a Saaléba. – De addigra már elkezdődött a csata, és a hercegnek csupán egy órája maradt az életéből. Így vesztette el Poroszország az egyik legjobb saját katonáját. Azt nem lehetett mondani róluk, hogy lázongtak, de mindannyian nagyon dühösek voltak, s ami még ennél is rosszabb, újból elkeseredtek: mindaz a jó érzés, ami délután még eltöltötte

118

őket, semmivé lett. Mindannyian némán ballagtak vissza tisztásaikra, hogy az indulásra előkészüljenek. A búvóhelyen mindenki gyűlölte már az útnak induló futársárkány hangját, mivel azt jelentette, hogy ismét egy végtelennek tűnő, de tökéletesen értelmetlen megbeszélés kezdődik. Laurence egy ilyen sárkány repülésének zajára ébredt a kora reggeli órákban. Még sötét volt, amikor mezítláb és ingujjban kilépett a sátrából, hogy a vizeshordónál megmossa az arcát. A víz ugyan még nem volt fagyos, de elég hideg volt ahhoz, hogy teljesen felébressze. Temeraire még aludt, orrlyukán gőzként tört elő a meleg levegő. Amikor Laurence a kis sátor felé pillantott, Salyer éberen nézett fel: ő és az éppen horkoló Allen őrizték a tojásokat. Ez a sátor volt a tábor legmelegebb helye: a sátorvásznat duplán terítették a póznákra, és egy szenes serpenyőben állandóan izzott a parázs. Egy Jénától északra fekvő búvóhelyen voltak, a csaknem teljesen egyesült porosz sereg keleti széléhez közel, Brunswick hercege az éjszaka folyamán megközelítette csapataikat. Az egész vidék ragyogott a tábortüzektől, de a tüzek füstjébe a távoli, égő város füstje is belekeveredett: Hohenlohe erői között ugyanis kétségbeesett zendülés tört ki az előző este, amelynek oka egyaránt volt a túl kevés élelem és a túl sok rossz hír. A francia előőrs ismét feltűnt délen, az utánpótlást hozó szállítmányok közül azonban rengeteg nem érkezett meg, és ez túl soknak bizonyult, főleg a szászok számára, akik eleinte is vonakodtak, mostanra pedig teljesen kiábrándultak az egész vállalkozásból. Mivel a búvóhelyek a tábortól elkülönítve helyezkedtek el, Laurence maga nem látott sokat a szerencsétlen eseményekből, de még mielőtt a rendet helyreállíthatták volna, tűz ütött ki az épületek között, és most a reggeli levegő csípős és maró volt a szálló koromtól és füsttől, és nedves a sűrűsödő ködtől. Még csak október tizenharmadika volt, egy hónap telt el azóta, hogy Poroszországba érkeztek, de még mindig nem kapott hírt Angliából: a posta igen lassan működött, hiszen a vidék tele volt hadseregekkel. Ahogy teájával a kezében, magányosan állt a tisztás szélén, vágyakozva nézett észak felé. Annyira szeretett volna végre kapcsolatba lépni az otthoniakkal, olyan nagyon közel volt hozzájuk – még soha ennyire nem kívánta, hogy bárcsak otthon lehetne, még akkor sem, amikor több ezer mérfölddel távolabb volt. A nap felkúszott a horizont fölé, de a fenyegető köd kitartott, a szürkeség az egész tábort beborította. A hangok csupán rövid távolságra hallatszottak el, aztán furcsán elhaltak, illetve mintha a semmiből törtek volna föl: az egyik irányban teljesen hangtalanul mozgó, kísérteties alakok látszódtak, míg a másikból testetlen hangok szálltak feléjük. Az embereknek nem volt kedvük fölkelni, és szinte egy szó nélkül fogtak munkába: fáradtak voltak, és éhesek. A parancsok nem sokkal délelőtt tíz óra után érkeztek meg: a fősereg visszavonul észak felé, Auerstadt irányába, míg Hohenlohe erői a helyükön maradva fedezik a visszavonulást. Laurence némán olvasta végig, majd megjegyzés nélkül adta vissza Dyhern küldöncének: sem a porosz parancsokra, sem a porosz tisztekre nem tehetett becsmérlő megjegyzést. A poroszok már nem voltak ennyire tartózkodóak, amikor a parancsok elhangzottak, hangosan kiabáltak saját nyelvükön. – Azt mondják, itt kellene harcba szállnunk a franciákkal, és úgy vélem, teljesen igazuk van – fordította Temeraire. – Miért vagyunk itt, ha nem harcolunk? Akkor akár Drezdánál is maradhattunk volna. Ez a sok vonulás olyan, mintha elfutnánk előlük. – Nem a mi dolgunk ezeket megítélni – ellenkezett Laurence. – Olyan forrásaik lehetnek, amelyek nekünk nincsenek, és ezek ismeretében a hadmozdulatoknak is bizonyára több értelme van. – Olcsó vigasz volt ez, és maga sem igen hitt benne. Még egy darabig nem fognak innen elmozdulni, ráadásul mivel a sárkányokat már három napja nem etették rendesen, parancsot adtak ki, hogy ne terheljék őket, mivel bármelyik pillanatban újra indulniuk vagy harcolniuk kell, bár ez utóbbi pillanatnyilag nem tűnt valószínűnek. Temeraire ezért visszadőlt szunyókálni, bizonyára bárányokról álmodott, Laurence pedig Granbyhez fordult.

119

– John, én elmegyek, és egy magasabb helyről körülnézek, ahol nincs ilyen átkozott köd – adta ár a parancsnokságot. A Jéna melletti fennsíkot egy lapos tetejű magaslat, a Landgrafenberg uralta. Laurence újra maga mellé vette az ifjú Badenhaurt vezetőnek, és ketten együtt felmásztak a fás domboldalra vezető kanyargós vízmosásban, ahol helyenként gonoszul beléjük karmoló vadszederbokrokkal kellett megküzdeniük. Kissé feljebb a csapás elveszett a magas fűben: itt senki sem kaszál, mivel a domb túl meredek volt, bár itt-ott kivágták a magasabb fákat, és a vízszintes tisztásokat lelegelték a birkák. Néhány még most is ott ácsorgott, ezek unott képpel néztek végig rajtuk, majd bevonultak a hanga közé. Egy óra fárasztó mászás után, kiizzadva értek fel a csúcsra. – Íme – mondta Badenhaur, és egy kézmozdulattal a kilátás felé intett. Laurence bólintott. A távolban füstös kék hegyek zárták le a kilátást, de a kitűnő megfigyelési pontról az egész tálszerű völgy úgy terült el körülöttük, mint egy élő térkép. A kisebb dombokon már sárgultak a bükkök levelei, közülük egy-egy kisebb csoport örökzöld és néhány fehér törzsű nyírfa világított ki. A mezők barnás-sárgás színűek voltak, és üresek, mivel az aratás már szinte mindenhol befejeződött. Az őszi fényben az elszórtan fekvő tanyaépületek kissé elmosódtak, mégis csodálatos színben pompáztak, bár ősz révén olyanok voltak a fények, mintha már későre járna az idő. Egy kövér felhőcsoport sietett egyenesen nyugat felé, így eltakarta előlük a reggeli napot, árnyéka pedig felmászott a domboldalakra. Vele szemben a Saale folyó egy kis darabkáján, amely a dombok között kanyargott tova, megcsillant a napfény, és teljes erővel ragyogott a szemükbe úgy, hogy Laurence szeme könnybe lábadt tőle. A szél mély, tompa morajlássa] támadt fel, olyan hangot adott ki, mint amikor a vitorla felfúvódik, csak nem hallgatott el, a levelek és a száraz ágak pedig zörögni kezdtek. Ezt leszámítva teljes volt a csend. A levegő furcsán tisztának tűnt: sem állat, sem rothadás szaga nem keveredett belé, a talajt pedig már megkeményítette a fagy. A hegynek azon az oldalán, ahol feljöttek, a porosz sereg sűrű állásai sorakoztak, bár nagy részüket elfedte a vastag ködtakaró: itt-ott azonban megcsillant a napsugár a bajonetteken, ahogy Brunswick légiói megkezdték visszavonulásukat Auerstadt felé. Laurence óvatosan átment, hogy a másik oldal felé is kinézzen, amerre a város feküdt. A franciáknak nyomát sem látta, de a város tüzei lassan kialudtak: narancsosan izzó maradványai, amelyek ilyen magasságból zsarátnoknak látszottak, egyenként elsötétültek, miközben kivehetetlen kiabálás zaja hallatszott. Laurence ebből a távolságból éppen csak a körvonalait tudta kivenni a lovaknak és a szekereknek, amelyek a folyóról hordták a vizet. Sokáig állt a környéket figyelve. Badenhaur ugyanígy tett, csak néha szóltak egymáshoz egy-két francia szót. De aztán mindketten elnémultak: egy széllökés elsodorta a város fölül a magasba szálló füstoszlopot, mögötte pedig keletről egy sárkány közeledett. Lien volt az. Gyorsan, csaknem egy kolibri sebességével repült el a város fölött, bár néhol megállt, hogy valamit alaposabban szemügyre vegyen. Egy rémisztő pillanatig Laurence azt hitte, hogy egyenesen feléjük tart, utána azonban rá kellett döbbennie: nem tévedett, valóban erre halad. Badenhaur megrántotta a karját, mire mindketten a földre vetették magukat, és bemásztak a vadszederbokrok alá, bármennyire is tépték őket a tüskék. Pár méterrel odébb találtak egy gödörszerű búvóhelyet a bozót közepén, minden bizonnyal a birkák túrták ki maguknak. A bokor levelei azonban azután is tovább zörögtek, hogy belapultak a mélyedésbe, és egy pillanat múlva egy birka küzdötte át magát az ágak között, és bemászott melléjük. Gyapjából jókora csomókat megfogtak a tüskék, ezek most jótékonyan takarták mindannyiukat. A birka remegve bújt hozzájuk, talán biztonságot remélt az emberi társaságtól, miközben odakint a fehér sárkány behajtotta óriás szárnyait, és kecsesen leereszkedett az oromra. Laurence teste megfeszült: ha Lien meglátta őket, ha miattuk jött ide, néhány tüskebokor nem sokáig fogja feltartóztatni. De Lien máshová nézett: őt is inkább a kilátás érdekelte, amit az előbb figyeltek. Volt valami szokatlan a megjelenésében: Kínában aranyból és rubintokból készült ékszereket viselt, Isztambulban nem volt rajta semmilyen dísz, most azonban mintha 120

egy diadém lett volna a nyakfodra tövében, amelyet ügyes kézzel az állkapocs alatt rögzítettek. Inkább fémesen, mint aranyosan fénylett, de a közepén egy hatalmas, tyúktojásnyi gyémánt ült, amely még a reggeli fényben is vakítóan csillogott. Egy francia egyenruhás férfi csúszott le a hátáról, majd ugrott a földre. Laurence igencsak meglepődött, hogy Lien utast enged a hátára, különösen egy ennyire közönséges kinézetűt: a tiszten nem volt paróka, fekete, ritkás haját rövidre vágva viselte, vadászruhája fölött mindössze egy súlyos bőrkabátot hordott; bricseszét fekete csizmába gyűrte, oldalán pedig egy kézre álló kard lógott. – Milyen nagyszerű dolog, hogy ellenségeink így összegyűltek az üdvözlésünkre – mondta furcsa francia kiejtéssel, majd kihúzott egy messzelátót, hogy végignézzen a porosz seregeken. Különös figyelmet szentelt az északi úton menetelő seregnek. – Túl sokáig várakoztattuk őket, de ez már nem sokáig lesz így. Davout és Bernadotte hamarosan visszaküldik azokat a jóembereket. Viszont nem látom a király zászlaját. Te igen? – Nem, és nem is kellene addig állnunk itt, amíg meg nem látjuk. Nincsenek errefelé előőrseink, és itt túlságosan kiszolgáltatott helyzetben vagy – morogta Lien neheztelő hangsúllyal, és közömbösen végignézett a mezőkön: vörös szemével nem látott igazán jól. – Ugyan már, a te társaságodban csak biztonságban vagyok? – vágott vissza a tiszt nevetve, és mosolya, amellyel egy pillanatra a sárkány felé fordult, az egész arcát felderítette. Badenhaur olyan erősen szorította meg Laurence karját, mintha fájdalom hasított volna belé. – Bonaparte – sziszegte, amikor Laurence ránézett. Laurence döbbenten fordult vissza, és megpróbálta a tüskéken keresztül jobban szemügyre venni a férfit. A korzikai nem volt olyan törpe, amilyennek a brit újságok alapján mindig képzelte: inkább masszív testalkatú volt, mintsem alacsony. Ráadásul így, hogy nagy, szürke szeme tettre készen csillogott, arca pedig kipirult a hideg szélben, meglehetősen jóképű volt. – Nem kell sietnünk – tette hozzá Bonaparte. – Azt hiszem, még adhatunk nekik újabb háromnegyed órát, hadd indítsanak útjára még egy szakaszt. Egy kis séta ide-oda pont a megfelelő lelkiállapotba hozza őket. Ezek után az engedélyezett időt azzal töltötte, hogy az orom szélén ide-oda sétált, és az alatta elfekvő fennsíkot nézte ragadozóhoz illő arckifejezéssel, miközben Laurence és Badenhaur nem mozdulhattak, és kénytelenek voltak elviselni, hogy bajtársaikért nem tehetnek semmit. Aztán Laurence érezte, hogy mellette megrándul Badenhaur, és amikor felé fordult, látta, hogy a hadnagy keze a pisztolya felé tart, miközben arcán szörnyű kétség dúl. Laurence Badenhaur karjára tette a kezét, hogy lefogja, mire a fiatalemberből azonnal kiszállt a hév: elsápadva és szégyenkezve a föld felé fordította a pillantását. Laurence némán megszorította a vállát, hogy együttérzéséről biztosítsa. Tökéletesen meg tudta érteni a kísértést: lehetetlen, hogy ne bukkanjon fel az ember agyában, amikor Európa összes bajának okozója alig tíz méterre áll tőlük. Ha a legcsekélyebb remény lehetett volna arra, hogy foglyul ejtsék, mindenképpen meg kellett volna próbálniuk, még akkor is, ha ezzel saját életüket teszik kockára, de a bokorból semmilyen sikeres támadást nem indíthattak: már az első mozdulatuk riadóztatná Lient, Laurence pedig személyes tapasztalatból pontosan tudta, milyen gyorsan tud mozgásba lendülni egy éteri sárkány. Egyetlen lehetséges esélyük valóban a pisztoly maradt: hogy rejtett pozíciójukból orgyilkos módjára hátba lőjék. Ezt azonban nem tehették meg. Feladatuk igen egyszerű volt: várniuk kell és rejtőzködniük, aztán amilyen gyorsan csak tudják, elvinni a hírt a táborba, hogy Napóleon csapdába csalta őket, és akkor talán ők csalhatják csapdába, és becsületes küzdelemben nyerhetnek. Ebben az esetben azonban minden perc drága volt, így szinte kiállhatatlan kínzásnak érezték, hogy némán és mozdulatlanul lapulnak, ügy nézik a gondolataiba merült császárt. – Felszáll a köd – mondta Lien, farka idegesen megrezdült, és egy aggodalmas pillantást vetett lefelé, Hohenlohe tüzérsége felé, akiknek tiszta rálátásuk volt a hegyre. – Nem kellene

121

így kockára tenni az életedet. Induljunk. Különben is megkaptuk az összes szükséges információt. – Igenis, dadus – felelte Bonaparte gondolataiba merülve, és továbbra is a messzelátójával vizsgálgatta a környéket. – De más, amikor az ember a saját szemével látja. Legalább öt helyen rosszul tünteti fel a térképem a magasságokat, ez különösebb megfigyelés nélkül is látszik, azok pedig ott, a lovas tüzérség mellett nem három-, hanem hatfontosok. – Egy császár nem lehet felderítő is – korholta tovább Lien. – Ha nem bízol a beosztottjaidban, le kell cserélni őket, nem pedig a munkájukat elvégezni. – Na, most tényleg megkaptam! – kiáltott fel játékosan méltatlankodva Bonaparte. – Még Berthier sem mer velem így beszélni. – Pedig kellene, ha bolond módra viselkedsz – felelte Lien. – De most már gyere, egyébként felcsalod őket ide, és akkor a magaslatot jobban tudják majd tartani ellened – tette hozzá hízelgő hangon. – Arról már lemaradtak – felelte Napóleon. – De jól van, hallgatok rád, úgyis ideje végre dolgozni. – Eltette a távcsövet, és úgy lépett a sárkány behajlított karmai közé, mintha egész életében sárkányokkal foglalkozott volna. Lien alig emelkedett a magasba, Badenhaur máris őrülten mászni kezdett kifelé a tüskék között. Laurence szorosan a nyomában tört ki a tisztásra. Még egy pillantást vetett körbe, hogy megnézze, hol állomásozik a francia sereg. A köd már majdnem teljesen felszállt, és most kitűnően látta Jéna körül Lannes marsall francia csapatait, akik éppen lőszer- és élelemraktárakat állítottak föl a tábor számára. A leégett épületekből fát és egyéb anyagokat szedtek ki, ezekből üres karámokat emeltek. De, bár Laurence a látcsövét is elővette, és minden irányba körülnézett, sehol nem látott a közelben nagyobb francia csoportosulást, legalábbis a Saale folyó innenső oldalán. Hogy honnan akarta venni az embereket Bonaparte a támadáshoz, fogalma sem volt. – Megszállhatnánk ezeket a magaslatokat, mielőtt az övéit helyezi ide – motyogta közben félig magának, félig Badenhaurnak. Egy tüzérségi üteg ebből a magasságból az egész fennsíkot uralni képes, ezért nem volt csoda, hogy Bonaparte is meg akarta szerezni. De most úgy tűnt, lemaradt arról, hogy megvesse itt a lábát. Ekkor azonban a távoli erdőkből váratlanul sárkányok emelkedtek fel, nem olyan könnyűsúlyúak, mint amilyennel a saalfeldi ütközetben találkoztak, hanem középsúlyúak, akik minden légierő fő tömegét adják: Pêcheur-ök és Papiilonok közeledtek gyorsan, de semmiféle alakzatot nem tartva. A jénai francia csapatok mellett szálltak le, de megjelenésükben volt valami furcsa. Laurence megállt, hogy távcsővel jobban szemügyre vegye őket, és látta, hogy szinte minden porcikájukról emberek lógnak. Nem csupán a saját legénységük, hanem gyalogsági egységek is: utóbbiak olyan selyem hordozóhálókba kapaszkodtak, amilyet még Laurence Kínában látott a személyszállító sárkányokon, csakhogy ezekről sokkal több ember lógott. Minden ember kezében ott volt a fegyver, hátán pedig a hátizsák, a legnagyobb sárkányok száznál is több emberrel érkeztek. De karmaik sem voltak üresek: óvatosan teljes lőszerkocsikat, hatalmas élelmiszeres zsákokat és – meglepő módon – élő állattal teli hálókat tartottak. Amikor ezeket az állatokat letették a karámokba, és kiengedték, kábultan kóvályogtak ideoda, nekiütköztek a kerítésnek, és elestek: látszott rajtuk, hogy elkábították őket ugyanúgy, mint Temeraire disznóit, amiket a hegyeken keresztül hozott magával nem is olyan régen. Laurence elhűlve ébredt rá, milyen okos ez a terv: ha ugyanis a francia sárkányok magukkal hozzák az élelmüket, bármennyi sárkányt idevezérelhettek, nem csak azt a pár tucatnyit, amellyel eddig úgy számoltak, mint egy idegen területre behatoló sereg maximális állományával. Tíz perc alatt csaknem ezer ember gyűlt össze a földön, miközben a sárkányok máris fordultak vissza újabb szállítmányért. Laurence becslése szerint alig öt mérföldet kellett megtenniük, igaz, ezen az öt mérföldön nem vezetett keresztül út, viszont sűrűn nőtt az erdő, és ke-

122

resztülszelte a folyó. Egy átlagos alakulatnak jó pár órába került volna, hogy ezt az utat megtegye, így azonban néhány percen belül felsorakozhattak új állásaikban. Laurence el sem tudta képzelni, hogyan vette rá Bonaparte az embereit, hogy felkapaszkodjanak egy sárkányra, és a levegőben utazzanak, de ideje sem maradt ezen gondolkozni, mert Badenhaur hevesen rángatni kezdte. A távolban ugyanis felszálltak a nehézsúlyúak: az Armée 1' Air-ek, a Grand Chevalier-k és a Chanson deGuerre-ek, és a maguk csodálatos, mégis ijesztő nagyságában egyenesen a hegycsúcs felé tartottak: ők nem élelmet vagy muníciót szállítottak, hanem ágyúkat. Laurence és Badenhaur nekilendültek a domboldalnak, hogy minél gyorsabban eltűnjenek a helyről: a vízmosás egyenetlen, kavicsos talaján csak botladozva és csúszkálva jutottak előre. Mire a sárkányok leszálltak a tetőn, mindkettejük arcát vastagon fedte a por és a száraz levelek. Félúton lefelé Laurence annyi időre megállt, amíg egy pillantást vethetett hátrafelé: a nehézsúlyúak két-három zászlóaljat is szállítottak. Amint leugráltak az emberek, az ágyúkat kezdték vonszolni, míg mások a sárkányok hashálóit akasztották le, amik tele voltak ágyúgolyókkal és kartácslövedékekkel. Immár senki sem szállhatott szembe velük a csúcsért, és a visszavonulásra sem volt esély. A csata úgy fog lezajlani, ahogy Napóleon óhajtotta: a francia ágyúk árnyékában.

123

14. fejezet A tüzérség már azelőtt lőni kezdett, hogy Laurence elhagyhatta volna Hohenlohe sátrát, de ekkorra már a leggyorsabb futársárkányok Brunswick és a király után repültek, és nyugatra, hogy a weimari tartalékosokat behívják. Nem volt más lehetőségük, mint a lehető leggyorsabban összegyűlni és csatába szállni. Ami Laurence-t illeti, ő csaknem hálás volt azért, hogy a franciák végre utolérték őket. Nem a támadás váratlanságának örült; de mind ő, mind Temeraire ügy vélték, hogy a tábornokok az utóbbi hetekben mintha azt a háborút próbálták volna elkerülni, amit éppen ők robbantottak ki, és amire az összes emberük készen állt: ez. a gyáva halogatás azonban rontotta a harci kedvet, csökkentette készleteiket, és különítményeikkel egyenként végeztek, ahogy tettek például szegény Lajos herceggel. A csata előszele elfújta a táboron uralkodó rosszkedvet, és az általános fegyelem és kiképzés meghozták a maguk gyümölcsét: ahogy Laurence sietősen visszafelé tartott, nevetés és tréfálkozás hangjait hallotta, a sorakozó parancsára mindenütt azonnal engedelmeskedtek. És bár az emberek mindenhol gyászos állapotban voltak, átáztak és éhesek voltak, fegyvereiket jó karban tartották, lobogóik pedig vidáman bomlottak ki fölöttük, és a hatalmas zászlók úgy csattogtak, mint megannyi puskalövés. – Laurence, siess, siess, mindjárt harcolunk! – kiabált oda neki Temeraire sürgetően. A hátsó lábain ült, és fejét kidugta a búvóhelyről, így még azelőtt meglátta Laurence t, mielőtt a tisztást elérte volna. – Ígérem, akkor is harcolhatsz kedvedre, ha késve csatlakozunk a küzdelemhez – felelte Laurence, de olyan sebességgel ugrott Temeraire várakozóan kinyújtott markába, amely megcáfolta saját türelemre intő szavait, majd Granby kinyújtott kezének segítségével gyorsan a helyére lendült. A legénység már mind a helyén volt, a poroszok ugyanügy, mint a britek, és Badenhaur, akit közben kiképeztek jelzőtisztnek, idegesen ült Laurence helye mellett. – Mr. Fellowes, Mr. Keynes, remélem, nagyon odafigyelnek a tojásokra – kiabált le Laurence, aztán karabinereit beakasztotta a hámba – éppen időben, mert Temeraire már a levegőbe emelkedett, így csak pár integetést kapott válaszul, a szavakat a szárnycsapások zajában nem hallotta. Aztán máris a csatamező első vonalai felé tartottak, hogy szembeszálljanak az előrenyomuló francia elővéddel. Néhány órával később, amikor a délelőtti összecsapásoknak vége volt, Eroica leszállította őket egy kis völgyben, hogy igyanak pár korty vizet és kifújják magukat. Laurence örömmel látta, hogy Temeraire jól tartja magát, és a kedve sem rossz, bár visszaszorították őket. Igaz, azáltal, hogy a hegytetőre feltelepítették a tüzérségüket, eleve kevés esély volt arra, hogy megállítsák a francia előrenyomulást, de így is alaposan meg kellett küzdeniük minden egyes méterért, míg a poroszok elég időt nyertek ahhoz, hogy felvonultassak saját erőiket. Sem Temeraire, sem a többi sárkány nem esett azonban kétségbe, sőt, igencsak izgatottak voltak a csata miatt, és alig várták a további összecsapásokat. Arról nem is szólva, hogy munkájuknak megvolt a maga jutalma: igen kevés sárkány akadt, aki ne ragadott volna meg egykét döglött lovat, amikkel most sokkal jobban tele volt a hasuk, mint napok óta bármikor, és ebből következően tele voltak energiával. Ahogy a forrásnál egymásra vártak, még dicsekedtek is saját bátor tetteikkel, és hogy hogyan bántak el az egyik vagy másik ellenséges sárkánynyal. Ezeket a beszámolókat Laurence túlzottnak tartotta, mivel a csatamező nem áldozataik tetemeivel volt tele, de saját kételyei semmivel sem csökkentették a kérkedés keltette örömet.

124

Az emberek nem szálltak le a sárkányokról, csupán pár kulacsot és kétszersültet adtak körbe, a kapitányok azonban összegyűltek egy rövid tanácskozásra. – Laurence – szólította meg Temeraire, miközben Laurence lemászott, hogy csatlakozzék a többiekhez –, ez a ló. amit eszem, nagyon furcsa: kalapot visel. A mancsában lévő kókadt, himbálózó fej valóban fura sisakféleséget viselt, amit a kantárhoz erősítettek. A sisak vékony, pamutszerű anyagból volt, nagyon könnyű, a szemek körül fából készült kerettel, az orrlyukakat viszont teljesen lefedte. Temeraire feltartotta Laurencenek, aki késével felvágta az orrnál lévő vastagabb részt: a kis erszényféleségben szárított virágok és fűszerek voltak, amiknek a szagát Laurence még úgy is érezte, hogy most a vér és a ló izzadságszaga is hozzákeveredett. – Nyilván, ha ilyen van a ló orrán, nem érzi meg a sárkányokat, és nem bokrosodik meg – magyarázta Granby, aki leszállt, hogy megnézze. – Valószínűleg ugyanígy alkalmazzák együtt a lovasságot és a sárkányokat Kínában. – Ez rossz hír, nagyon rossz – mondta Dyhern, amikor Laurence megosztotta vele az újságot. – Azt jelenti, hogy még sárkányok jelenlétében is képesek lesznek használni a lovasságukat, míg mi nem. Schleiz, menjen, és jelentse a tábornokoknak – fordult az egyik könnyűsúlyú sárkány kapitánya felé, aki bólintott, és futva távozott. Ugyan alig negyedórát töltöttek a földön, amikor felemelkedtek, látták, hogy a környék teljesen megváltozott. Hatalmas küzdelem látványa bontakozott ki előttük, Laurence még sosem látott ekkorát. Öt teljes mérföldön keresztül falukon, mezőkön és erdőkön keresztül seregek álltak egymással szemben: vas és acél csillant a napfényben a többezernyi, sőt, tízezernyi zöld, vörös és kék egyenruha tengerében. Az összezsúfolódott hadseregek úgy mozogtak, mintha egy óriási táncos előadást gyakorolnának, amihez a zenét a lovak metsző nyihogása, az utánpótlásszekerek kerekeinek csikorgása és csattogása, valamint az ágyuk mennydörgésszerű robaja adja. – Laurence – szólalt meg Temeraire. – Vajon hányan lehetnek? – Olyan óriási volt a csatamező, hogy még a sárkányok is törpének érezték magukat, márpedig Temeraire nem nagyon volt hozzászokva ehhez az érzéshez. Bizonytalanul állt meg, és bizonytalanul lebegett, miközben a látványt méregette. A mezők fölött szürkésfehér lőporfüst szállt fel, majd tűnt el a tölgyesek és fenyvesek rengetegében. A porosz balszárnyon kemény küzdelem folyt egy kis falu körül: Laurence becslése szerint több mint tízezer ember harcolt egymással, de az egész szempontjából valójában lényegtelen létszám volt. Máshol a franciák megtorpantak, hogy megerősítsék állásaikat a harc közben megszerzett területeken: a Saale hídjain szinte özönlöttek át a lovak és az emberek, zászlaikon ragyogott az aranysas, de még többen érkeztek sárkányháton. A reggeli csatatéren mindkét fél otthagyta a holttesteket, csak a győzelem vagy az idő ad majd számukra végső nyugvóhelyet. – Nem tudtam, hogy a csaták ilyen hatalmasak – mondta Temeraire halkan. – Merre menjünk egyáltalán? Az emberek egy része nagyon messze van, nem segíthetünk mindegyikükön. – Mindössze annyit tehetünk, hogy legjobb tudásunk szerint megtesszük, amit tudunk – felelte Laurence. – Egy sárkány vagy egy ember nem képes megnyerni ezt a csatát, ez a tábornokok feladata. A miénk csak annyi, hogy azonnal engedelmeskedjünk a parancsoknak és a jelzéseknek, és megtegyünk, amit kérnek tőlünk. – De mi van, ha a tábornokaink nem elég jók? – kérdezett vissza Temeraire bizonytalanul morogva. A kérdés kellemetlenül találó volt, és Laurence magában akaratlanul is összehasonlította azt a vékony, csillogó szemű, önbizalomtól és hatalomtól duzzadó férfit, akit a magaslaton látott, az öregekkel: tanácskozásaikkal, vitáikkal és folyton változó parancsaikkal. Lentről, a csatatér végéről idelátszott Hohenlohe a lován ülve, rizsporos parókával a fején. Körülötte a szárnysegédei siettek ide-oda, Tauentzein, Holtzendorf és Blücher a saját csapataival mozogtak, míg Brunswick fejedelme még nem ért vissza a csatatérre a félbeszakított visszavonulásból. Mindegyikük hatvan év körüli, a francia oldalon pedig olyan marsallok álltak szemben 125

velük, akik ugyan végigküzdötték és -szenvedték a forradalom háborúit, de mindegyikük jó húsz évvel fiatalabb volt a poroszoknál, csakúgy, mint az a férfi, aki vezette őket. – Akár jók, akár rosszak, a mi feladatunk ugyanaz, mint bárki másé – felelte Laurence, és gyorsan kiürített az agyából minden nem helyénvaló gondolatot. – Ha a sereg fegyelmezett, akkor is megnyerheti a csatát, ha a stratégia hibás, míg a fegyelem hiánya a vereség biztosítéka. – Megértettem – felelte Temeraire, és folytatta a repülést: előttük francia könnyűsúlyú sárkányok emelkedtek a levegőbe, hogy szétbomlasszák a lassan felálló porosz zászlóaljak sorait. Eroica és alakulata feléjük indult. – Ilyen sok ember, és mindnek engedelmeskednie kell, vagy kitör a káosz: ők még annyira sem látják át a saját helyzetüket, mint mi, és fogalmuk sincs a csata egészének állásáról. – Elhallgatott, majd halkan, aggodalmasan tette hozzá: – Laurence, ha… de csak ha elveszítjük ezt a háborút, és a franciák ismét megpróbálják elfoglalni Angliát, képesek leszünk megállítani őket? – Inkább ne veszítsük el – vágta rá Laurence mogorván, és máris újra a sűrűjében voltak, a csatatér hatalmas jelenete pedig sok száz egyéni küzdelemre esett körülöttük. Kora délutánra úgy tűnt, hogy végre melléjük szegődik a szerencse. Brunswick seregei kétszer olyan gyorsan jöttek vissza, sokkal korábban, mint ahogy Bonaparte számított rájuk, Hohenlohe pedig kiküldte összes saját zászlóalját: közülük húsz már támadásra kész alakzatban várta, hogy nekitámadjon a francia gyalogság vezető csapatainak, amelyek a csatatér közepén, egy kis faluban lapultak. A francia nehézsúlyúak azonban továbbra sem szálltak be a küzdelembe, míg a porosz sárkányok egyre jobban elfáradtak. Temeraire meg is jegyezte: – Egyáltalán nem jó, hogy csak ezekkel a kicsikkel hadakozunk, hol vannak a nagy sárkányok? Ez egyáltalán nem fair küzdelem. –Eroica hangos morgásán lehetett hallani, hogy ezzel ő is tökéletesen egyetértett, és egyre kevesebb lelkesedéssel csapott oda a kis francia sárkányoknak. Nem sokkal később az egyik porosz futársárkány, egy magasan repülő Mauerfuchs megkockáztatott egy gyors kört a francia tábor fölött, amíg a többiek sakkban tartották a francia könnyűsúlyúakat. Nagyon hamar visszaért, szárnyai szinte követhetetlen sebességgel verdestek, és jelentette, hogy a nagyobb testű francia sárkányok befejezték a személyszállítást, most mind fekszenek, esznek, sőt, vannak, akik alszanak. – Micsoda? – kérdezte Temeraire felháborodva. – Hát akkor mindannyian gyáva férgek, ha alszanak, amikor pedig harcolni kellene! Vajon hogy gondolják? – Hálásak lehetünk érte, nyilván teljesen kifáradtak az ágyúhurcolástól – felelte Granby. – Viszont így kipihenten fognak beszállni a küzdelembe – vetette közbe Laurence, ők ugyanis már órák óta éppen csak addig álltak meg pihenni, amíg ittak. – Talán nekünk is váltanunk kellene egymást. Temeraire, nem szállnál le egy kicsit? – Egyáltalán nem vagyok fáradt! – tiltakozott Temeraire. – Különben is, nézd, azok a sárkányok készülnek valamire arrafelé – tette hozzá, és válaszra sem várva, sebesen a jelzett irányba indult, majd olyan hévvel ütközött össze a levegőben a két riadtan sikoltozó francia sárkánnyal, hogy mindannyiuknak erősen kapaszkodnia kellett, hogy a helyükön tudjanak maradni. A két könnyűsúlyú, aki eddig a csatatér fölött cirkált, azonnal elmenekült. Mielőtt azonban Laurence megismételhette volna a javaslatát, hangos ujjongás hangzott fel alulról, és figyelmüket más vonta magára: a továbbra is szörnyű ágyútűzben személyesen Lujza királyné lovagolt végig a porosz harcvonalak előtt, mégpedig csupán néhány sárkány kíséretében. A porosz lobogó hullámzott a kis csoport nyomában. A királyné tábornoki egyenkabátot viselt ruhája fölött, haját pedig a szintén tábornoki viseletnek számító keményített szélű kalap alá tűzte. A katonák vadul kiabálták a nevét: ő volt a porosz háborús párt szíve, aki már régóta kívánta, hogy álljanak ellen Napóleon európai térhódításának. Bátorsága lelket öntött a férfiakba, míg a király felvonult a mezőn, zászlója a porosz balszárny előtt lobogott, ahol a rangidős tisztek mindenhol kiálltak a sorok elé, kiszolgáltatva ezzel magukat és embereiket az ellenséges tűznek.

126

Alig hagyta el a királyné a csatamezőt, máris újabb parancsot adott: másfajra bátorítás érkezett az embereknek. A sorokban üvegeket adtak végig, a férfiak az erős szeszt egyenesen azokból itták. Aztán dobpergés hallatszott, a lovasság előreszögezett bajonettekkel kilovagolt az arcvonalak elé, majd a férfiak durva hangon felüvöltöttek, és eldübörögtek a falucska keskeny ösvényein. A tettet hatalmas emberveszteség követte: minden kerítés és ablak mögül francia céllövők egyenesedtek fel, és tüzelni kezdtek. Csaknem minden golyó célba talált, ráadásul lentről a falu fő útjai mellett felállított tüzérség is lőni kezdett, és a kartácslövedékek halálos szilánkokká robbantak szét, amikor az ágyúcsövet elhagyták. De a poroszok ellenállhatatlanul törtek előre, és a fegyverek egymás után hallgattak el, ahogy betörtek a házakba, az istállókba, a kertekbe, a hizlaldákba, és hatalmas csapásokkal lemészárolták a francia katonákat. A falu elveszett, mire a francia alakulatok visszavonulót fújtak: igaz, rendezett sorokban masíroztak, mégis visszavonulás volt, a nap folyamán először. A poroszok felüvöltöttek, és vágtattak tovább: a falu után altisztjeik utasítására ismét felsorakoztak, és szörnyű sortüzet adtak le a visszavonuló franciákra. – Ez nagy győzelem, Laurence, ugye? – kérdezte diadalmasan Temeraire. – Most majd visszaverjük őket, nem? – De – felelte Laurence, akit kimondhatatlan megkönnyebbülés töltött el, és előrehajolt, hogy kezet rázzon Badenhaurral. – Most meglátjuk, milyen az igazi küzdelem. De nem volt lehetőségük, hogy az alattuk kibontakozó csatát figyeljék, Badenhaur arcára ugyanis a kézszorítás közben döbbenet ült ki, majd a fiatal porosz tiszt hirtelen előremutatott: a Landgrafenberg magaslata fölött az égre emelkedtek a francia légi hadtest alakulatai, hadba szálltak a nehézsúlyúak is. A porosz sárkányok csaknem egyszerre kiáltottak fel örömükben, majd megújult energiával gúnyolódni kezdtek a francia sárkányok késlekedésén, miközben arra vártak, hogy ellenfeleik hadrendbe álljanak és közel jöjjenek. A francia könnyűsúlyúak, akik eddig olyan vitézül állták a sarat egész nap, most egy utolsó, hősies erőfeszítéssel mintegy választófalat vontak a közeledő sárkányok elé: a porosz sárkányok szeme előtt cikáztak, hogy zavarják a megfigyelést, szárnyaik szinte az arcukba csaptak. A nagyobb sárkányok néha-néha türelmetlenül horkantottak és odacsaptak, de igazából nem figyeltek rájuk, inkább a fejüket forgatták, hogy lássanak valamit. Végre az utolsó pillanatban a könnyűsúlyúak felszálltak, és Laurence azonnal látta, hogy a franciák nem valamelyik alakzatban álltak fel ellenük. Azaz nem egészen: volt valamiféle alakzat, a lehető legegyszerűbb, egy ék, amelyet kivétel nélkül nehézsúlyúak alkottak. A csoportot egy Grand Chevalier vezette, vékonyabb, de szélesebb vállú sárkány, mint Eroica, mögötte három Petit Chevalier, mindegyikük nagyobb Temeraire-nél, majd ismét mögöttük egy sorban hat Chanson-de-Guerre, akik ugyan alig voltak kisebbek, megjelenésük mégis oda nem illően vidám volt: narancssárga bőrüket élénksárga foltok tarkították. Bármelyikük lehetett volna alakzatvezér is akár, ehelyett azonban egy hatalmas, bár kissé lomha csoportot alkottak, amelyet egy óriási, szintén rendezetlen alakzatba verődött középsúlyú sárkány vett körül. – Ó, hát ez is valamiféle kínai taktika? – kérdezte elámulva Granby. – Vajon most mi az ördöggel fognak próbálkozni? Laurence megrökönyödve rázta meg a fejét. Amikor a kínai sárkányok között voltak, láttak néhány hadgyakorlatot, és ott nagyjából ugyanúgy mozogtak a levegőben, mint az emberek a földön: sorokat és oszlopokat alkotva – sosem ilyen kaotikus összevisszaságban. Eroica és alakulata a porosz sorok közepénél várt rájuk, majd Eroica kivillanó fogakkal vetette magát előre, egyenesen a Grand Chevalier felé, miközben csengő hangú kihívást kiáltott oda. A porosz zászlók úgy lengtek a vállain, mintha egy másik pár szárnya nőtt volna. A két alakulat egyre növekvő sebességgel száguldott egymás felé: a mérföldek rohamosan csökkentek, már csak méterek voltak, aztán még annyi sem.

127

Közel volt az ütközés – de mégsem következett be, és Eroica döbbenten fordult hátra a levegőben: a hatalmas francia sárkányok mindegyike elkanyarodott mellette, és alakulatának szárnyait támadták meg, amit kisebb, középsúlyú sárkányok alkottak. – Feiglings!6 – üvöltötte utánuk Eroica teljes erőből, ahogy karmaikkal szétkergették az alakulat szárnyain repülő sárkányokat. Csaknem egyedül repült, de ahogy visszafordult és ismét támadott, három francia középsúlyú kihasználta a helyzetet, és körbevette. Ahhoz ugyan túl kicsik voltak, hogy megsebesítsék, ezért meg sem próbálták, hátuk azonban tömve voltak emberekkel. Három egész csáklyázó különítmény ugrott át a határa, csaknem húsz ember, és kardokat és pisztolyokat szorongatva belekapaszkodtak a hámjába. Eroica legénysége azonnal dulakodni kezdett, hogy lerázzák a betolakodókat, a karabélyosok pedig vállukhoz emelték fegyvereiket, majd váratlanul sortűz dördült, s az égnek emelt kardok megcsendültek, ahol a golyók nekik csapódtak. Vastagon szállt fel a lőporfüst, miközben Eroica megszállottan hányta-vetette magár a levegőben, fejével pedig hol erre, hol arra kapva próbált meg hátranézni, hogy lássa, mi folyik éppen, és megvédje a kapitányát. Erőfeszítéseivel elérte, hogy a szerencsétlen csáklyások többsége leesett, ezek csapkodva hullottak alá a levegőben, mások azonban már biztosan felcsatolták magukat, és Eroica mozdulatai miatt saját legénysége sem tudott talpon maradni, nem csak a támadók. A kavarodás végül a franciáknak kedvezett: két, egymásba kapaszkodó hadnagynak sikerült e rázkódások közepette is talpra állnia, miközben Eroica legénysége nem bírt megkapaszkodni, és a franciák a pillanatnyi előnyt arra használták ki, hogy előrevetődjenek, és egyszerre vagy nyolc ember karabiner szíját átvágják, akik ettől halálos zuhanásba kezdtek. A küzdelem ezek után heves volt, de rövid, mivel a megszállóknak sikerült a sárkány nyakához küzdeniük magukat. Dyhern kettőt lelőtt közülük, egyet pedig a kardjával szúrt le, de a penge megakadt a férfi mellében, nem tudta kihúzni, és az aláhulló test kicsavarta a markolatot a kezéből. A franciák megragadták a karját, majd egyikük egy kést szorított a torkának, és odakiabált Eroicának tört németséggel: „Geben Sie oben!”7 , közben a sárkányról letépték a porosz zászlót, és feltették a helyébe a franciát. Szörnyű veszteség volt, amit sehogy sem tudtak megakadályozni, ugyanis Temeraire-t is öt középsúlyú üldözte, mindegyikük emberekkel terhelten, és minden sebességére és ügyességére szüksége volt, hogy elkerülje őket. Bár sosem sikerült igazán közel jönniük, néhányan időnként mégis megkockáztatták, hogy átugorjanak a hátára, de ezeket Temeraire egy gyors, nyaktörő fordulattal azonnal lerázta, vagy valamelyik ülő végzett velük karddal vagy pisztolylyal. Egy merész Honneur-d'Or azonban egyenesen Temeraire fejét vette célba. Temeraire ösztönösen lebukott, de ahogy ellenfele fölé került, jó néhány csüngő lecsatolta magát, és egyenesen Temeraire vállára ugrott. Allent leterítették, Laurence-t és Badenhaurt pedig egymásnak lökték, amitől össze is gabalyodtak. Laurence vakon nyúlt támaszték után, Badenhaur azonban egy bátor mozdulattal Laurence-re vetette magát, hogy megvédje, ezzel azonban megakadályozta, hogy a kapitány felálljon. Mozdulata értelme azonban hamar kiderült: levegő után kapva omlott Laurence karjába, és vállának mély sebéből folyt a vér. A francia, aki rásújtott, éppen visszahúzta a kardját, hogy újra támadjon, de Granby egy kiáltással a támadókra verette magát, és három lépéssel visszaszorította őket. Laurence ekkor visszanyerte egyensúlyát, és ijedten felkiáltott: Granby ugyanis lecsatolta magát, hogy támadni tudjon, és most két francia tiszt karjánál fogva átlökte a sárkány oldalán. – Temeraire! – üvöltött fel Laurence. – Temeraire! Mintha kihúzták volna a földet a lába alól: Temeraire azonnal megfordult, és behúzott szárnnyal Granby zuhanó teste után indult. Laurence levegőt sem kapott a szörnyű, szédítő zuhanástól, a homályos talaj egyre közelebb jött, a mellettük elszáguldó lövedékek hangja pedig olyan volt, mintha sok-sok méhkas döngene körülöttük: a csatatér fölött megsűrűsödtek a 6 7

Gyávák! (német nyelvjárás) Az értelme: „Adják meg magukat!” (német)

128

golyók. Aztán Temeraire egy dugóhúzó-mozdulattal kitört a zuhanásból, miközben farkának egy csapásával szilánkokká zúzott egy fiatal tölgyet. Laurence araszolva leereszkedett a szíjakon, és átnézett Temeraire válla fölött: Granby Temeraire karmai között feküdt lihegve, miközben megpróbálta elállítani az orrából ömlő vért. Laurence talpra ugrott, és a kardjához kapott. A franciák ismét támadásba lendültek. Laurence az első támadót kardja markolatával ütötte arcba, de olyan vadul, hogy még kesztyűs kézzel is érezte, ahogy a csont megreccsen alatta. Aztán kirántotta a kardot a hüvelyéből, és a második felé lendítette. Ez volt az első alkalom, hogy a kínai karddal élőlény ellen támadt: a kard szinte ellenállás nélkül hatolt keresztül a másik nyakán, és vágta le a fejét. Laurence döbbenten bámult a fej nélküli testre, keze még mindig a kardot szorongatta. Ekkor, bár kissé megkésve, Allen teljesítette a kötelességét, és elvágta az utolsó francia köteleit. Ahogy a testek lezuhantak, Laurence ismét magához tért. Gyorsan megtörölte a kardját, és elrakta, aztán megkönnyebbülten visszamászott a helyére Temeraire nyakán. A franciák ugyanezt a sikeres hadmozdulatot alkalmazták a többi alakulat ellen is: a nehézsúlyúak az alakulat szárnyaira vetették magukat, ezzel elszigetelték a vezetőket, hogy a középsúlyúak támadni tudjanak. Eroica nyomorult képpel, kivert kutya módjára repült tova, és ezzel nem volt egyedül. Nemsokára három másik porosz nehézsúlyú sárkány is követte: mindannyian olyan lassan vertek a szárnyukkal, hogy folyamatosan süllyedtek a föld felé. Alakulataik többi tagja bizonytalanul kóválygott a nyomukban, a veszteség túl gyorsan jött, és ők nem tudták azonnal megemészteni. Pedig arra az esetre is vannak különböző alakzataik, ha a vezető elesik, de mivel egyszerre támadták meg mindannyiukat, kábán, sokszor egymást akadályozva repültek ide-oda, kiszolgáltatva ellenségeik kénye-kedvének. Ekkor a francia nehézsúlyúak újra támadtak, és brutálisan szétszórták őket újra és újra, karabélyosaik szörnyű mészárlást rendeztek legénységük soraiban. Úgy hullottak az emberek, mint viharban a jég, és a veszteség olyan nagy volt, hogy a sárkányok anélkül megadták magukat, hogy elfoglalták volna őket, csakhogy kapitányukat és legénységük maradékát mentsék. A három utolsó porosz alakulat, akik látták, hogy jártak bajtársaik, már sokkal zártabb alakzatban sorakozott fel, hogy vezetőit megvédje, de ennek megvolt az ára: bár sikeresen hárították a betörési kísérleteket, a hatalmas nyomás alatt egyre távolabb kerültek a csatamezőtől. Temeraire helyzete egyre kilátástalanabb lett: hol erre, hol arra fordult, állandóan tűz alatt állt, míg saját emberei megállás nélkül tüzeltek vissza. Riggs hadnagy úgy számolt, mintha tüzelőgyakorlaton lennének, bár a karabélyosok így is olyan gyorsan töltöttek, amilyen gyorsan csak tudtak. Temeraire pikkelyei és a páncéling, amit lejjebb viselt, visszaverték a véletlenül felé tartó golyók nagy részét, bár néha egy-egy bele-beletépett szárnyának finom szövetébe vagy belefúródott a húsába. Temeraire meg sem rezdült, a harci láz annyira magával ragadta, hogy a kisebb sebesüléseket meg sem érezte: minden erejével azon igyekezett, hogy kitérjen ellenfelei elől. De még így is megfordult Laurence fejében, hogy nemsokára el kell menekülniük a csatatérről, ha nem akarnak megadásra kényszerülni: a nap fáradalmai megmutatkoztak Temeraire-en, mozdulatai egyre lassultak. Azt, hogy visszavonulási parancs nélkül otthagyja a csatát, és meneküljön, el sem tudta képzelni, ám a porosz sárkányok maguk is egyre hátráltak, és ha nem hátrál velük, nemcsak azt kockáztatja, hogy őket elkapják, hanem még azt is, hogy a tojások ellenséges kézre kerülnek. Laurence pedig nem akarta ilyen nagylelkűen visszafizetni a franciáknak, hogy annak idején hozzá került Temeraire tojása: már-már kiadta a parancsot Temeraire-nek, de amikor levegőt vett, egy váratlan fordulat megkímélte ettől a lelkiismereti tehertől. Harsonaszó csendült fel, egyszerre örömteli és rémisztő, és ellenségeik döbbenetes hirtelenséggel tűntek el mellőlük. Temeraire háromszor is megfordult, hogy megbizonyosodjon róla: valóban békén hagyták, és csak ekkor kockáztatta meg, hogy addig lebegjen, amíg Laurence meg nem látja, mi történt.

129

A csengő hívás Lien hangja volt. Ő maga nem vett részt a csatában, de most ott lebegett a levegőben, a francia sárkányok vonalai mögött. Nem volt rajta sem hám, sem legénység, de a fejét ékesítő gyönyörű gyémánt tüzes narancsszínben csillant meg a lemenő nap fényében, majdnem olyan tüzesen, mint vörös szemei. Ismét kiáltott, mire válaszul Laurence dobszót hallott, lobogók röppentek a francia seregek fölé, és a domb taréján egy szürke harci ménen maga Bonaparte jelent meg, és nézett végig a csatatéren. Mellette úgy csillogtak a rettegett császári testőrség páncéljai, mint az olvasztott arany. Most, hogy a porosz sárkányalakulatokat szétszórták vagy elkergették, a francia sárkányok a teljes légi csatatér urai lettek, és válaszul Lien szólítására mindannyian egy vonalban álltak fel egymás mellett, majd indultak előre. Alattuk a francia lovasság egy emberként fordult meg, és olyan gyorsan vonultak vissza, ahogy csak tudtak. A gyalogság is hátrálni kezdett, de menet közben továbbra is állandó muskéta- és ágyútűz alatt tartották az ellenfelet. Lien még magasabbra emelkedett, és nagy levegőt vett: nyakfodra kiterült feje körül az acéldiadém alatt, oldala pedig úgy dülledt ki, mint viharos szélben a vitorla, majd szájából az isteni szél szörnyű dühe tört elő. Kiáltásának azonban nem volt célpontja, így nem döntött le egy ellenfelet sem, sőt, még csak sérülést sem okozott, de rettentő ereje ott zengett a fülükben. Olyan volt, mintha a világ összes ágyúját egyszerre sütötték volna el. Lien több mint harmincéves volt, míg Temeraire csupán kettő. Egy kicsit nagyobb is volt nála, de mindenképp tapasztaltabb, így nem csupán a nagyobb test ereje érződött a kiáltás mögött, hanem egy különleges zengés is, hangjának ütemes emelkedése és esése, amely mintha a végtelenségig nyújtotta volna a kiáltást. Az emberek a csatatér minden pontján hátratántorodtak, a porosz sárkányok fejvesztve menekültek, sőt, még Laurence és legénysége is, akik ismerték az isteni szelet, ösztönösen megrándultak, de annyira, hogy karabinereik szíjai megfeszültek, mint az íj. Az üvöltést teljes csönd követte, amelyet csak halk, ijedt kiáltások és a harctéren fekvő sebesültek nyögése szakított meg, de még mielőtt a visszhangja teljesen elhalt volna, a francia sárkányok teljes vonala felemelte a fejét, és teljes erőből üvöltve zuhanni kezdett a föld felé. Zuhanásukat éppen csak annyira tompították, hogy ne csapódjanak a földbe, bár némelyiküknek ez nem sikerült, és az égből lezuhanva szinte teljes porosz zászlóaljakat gyűrtek maguk alá, és bár szárnyaikon átfordultak, felsikoltottak kínjukban. A többiek azonban meg sem torpantak: farkukat és karmaikat maguk alatt húzták alig néhány méterrel a föld felszíne fölött, így hatalmas, széles sávokat hasítottak a felkészületlen és döbbent porosz gyalogság soraiba: nyomukban csak véresre szaggatott holttestek maradtak, ahogy a levegőbe emelkedtek. Az emberek sora megtört. Mielőtt a sárkányok elérték volna az első sorokat, a hátsó szakaszok között teljes fejetlenség tört ki, majd a pánikba esett emberek menekülni próbáltak, és miközben különböző irányokba igyekeztek, egymással szálltak harcba. Frigyes király felállt a kengyelben, de három embernek kellett tartania riadt és ziháló ménjét, hogy le ne vesse magáról. Egy hangtölcsérbe parancsokat kiabált, miközben jelzőzászlók ugrottak fel. – Visszavonulás – mondta Badenhaur, és megragadta Laurence karját. Hangja teljesen közömbösnek hallatszott, de piszkos arcába világos csíkokat szántottak a könnyek, amelyeket talán észre sem vett. Odalent a csatatéren Brunswick fejedelmének ernyedt, vérfoltos holttestét vitték éppen a sátrak felé. Az emberek azonban nem voltak olyan állapotban, hogy figyelni és engedelmeskedni tudtak volna: néhány alakulatnak ugyan sikerült együtt maradnia és védekező alakzatba állnia, embereik vállt-vállnak vetve emelték bajonettjeiket, mások azonban félőrülten futottak vissza, át a falun, az erdőn, amelyet hatalmas veszteségek árán csak az előbb foglaltak el. Ám ahogy a francia sárkányok lihegve, vérrel szennyezett hassal leszálltak pihenni, a francia lovasság és gyalogság hatalmas áradatként indult meg a hegyről, és egyre tört feléjük: a romlást és pusztulást emberi üvöltések hangja tette még szörnyűbbé.

130

15. fejezet – Nem, semmi bajom – mondta Granby rekedten, amikor a búvóhelyen lefektették. – Az isten szerelmére, ne késlekedjen miattam, csupán abba fáradtam bele, hogy mindig fejbe vágnak. – Bármit is mondott, beteg volt és elesett, és amikor megpróbált meginni egy kis erőlevest, azonnal kihányta. Így bajtársai újra szeszt adtak neki, amelyből csak egy vagy két kortyot ivott, aztán elaludt. Laurence a fogságba esett sárkányok földi legénységéből annyit akart alkalmazni, amenynyit csak tudott, de a legtöbbjük hitetlenkedve utasította vissza az ajánlatot: a búvóhely a csatatértől délre helyezkedett el, így ők semmit sem láttak a nap eseményeiből. Badenhaur sokáig vitatkozott velük, közben egyre feszültebbek és hangosabbak lettek. – Fogják már vissza magukat, a fenébe is! – szólt rájuk Keynes, miközben a legénység óvatosan behelyezte a bebugyolált tojásokat a hashálóba. – A Kazilik már elég érett ahhoz, hogy megértse – magyarázta Laurence-nek halkan. – Pont arra van szükségünk, hogy ez a szerencsétlen már a tojásban halálra rémüljön, akkor aztán igencsak félénk példány lesz. Laurence komoran bólintott, közben azonban Temeraire fáradtan felemelte a fejét, és felnézett az egyre sötétedő égboltra. – Egy Fleur-de-Nuit repül odafent, hallom a szárnycsapásait. – Mondja meg nekik, hogy vagy maradnak a saját felelősségükre, vagy most azonnal felszállnak – mondta Laurence Badenhaurnak, miközben egy intéssel felparancsolta saját legénységét. Apolda mellett szálltak le átfázva, fáradtan és törődötten. A város szinte teljesen romokban állt: az ablakok betörtek, a szennyvízcsatornákban bor és sör folyt, az istállók és ólak üresen tátongtak. Az utcákon nem volt más, csak részeg, kötekedő katonák, véres, szakadt egyenruhában. A legnagyobb fogadó verandáján Laurence-nek egy síró férfin kellett átlépnie: a férfi jobb kezébe temette az arcát, bal keze ugyanis hiányzott, a csonkot pedig csak egy rongyba burkolták. A fogadóban csupán néhány alacsony rangú tiszt volt, mind sebesültek vagy félholtak a kimerültségtől, de egyikük tudott annyira franciául, hogy figyelmeztesse: – Mennie kell. A franciák itt lesznek reggelre vagy még hamarabb. A király Sömmerdánál táborozik. A hátsó pincékben Laurence talált egy polcot, amelyen ép üvegek sorakoztak, és egy hordó sör: utóbbit Pratt vette a vállára, míg Porter és Winston annyi üveget markoltak fel, amennyit csak tudtak, úgy mentek vissza a tisztásra. Temeraire időközben széthasított egy öreg, villámcsapástól kiszáradt tölgyfát, és a férfiaknak sikerült tüzet gyújtaniuk: ott feküdt mellette, a legénysége az oldalához bújt. Megosztoztak az üvegeken, a hordót pedig kinyitották Temeraire-nek, hogy igyon, bár igencsak szűkös vigasz volt ez ahhoz képest, hogy újra fel kell szállniuk. Laurence habozott: Temeraire annyira ki volt merülve, hogy félig csukott szemmel ivott. De a kimerültségnek volt más veszélye is: ha egy francia sárkányőrjárat rajtuk üt, Temeraire nem tud elég gyorsan felszállni ahhoz, hogy elmeneküljön. – Muszáj mennünk, kedves – ébresztgette csöndesen. – Képes vagy rá? – Igen, Laurence, tökéletesen jól vagyok – felelte Temeraire, és nagy nehezen feltápászkodott, bár utána halkan megkérdezte: – Nagyon messze kell mennünk?

131

Ugyan csak tizenöt mérföldről volt szó, sokkal többnek érezték. A város hirtelen tűnt eléjük a semmiből: a határán egy hatalmas máglya égett, és néhány porosz sárkány nézett fel aggodalmasan, amikor Temeraire leszállt mellettük. Az összetiport mező volt a sárkányszállás: főleg könnyűsúlyúak, néhány futár, pár középsúlyú, együtt még egy alakulatot sem adtak volna ki, ráadásul nehézsúlyú nem is volt közöttük. Örömmel gyűltek „a biztonságot nyújtó Temeraire köré, és még döglött lóból álló vacsorájukat is elé tolták. Temeraire azonban csupán néhányat tépett a húsba, aztán kimerülten lerogyott. Laurence hagyta, hadd aludjon, közben a kisebb sárkányok odabújtak az oldalához. Elküldte embereit, hogy keressenek maguknak élelmet, vagy bármit, amivel kissé kényelmesebbé tehetnek a táborukat, majd egyedül vágott neki a városhoz vezető útnak. Az éjszaka csöndes volt, de csodálatos: a fagyos levegőben a csillagok fényesen ragyogtak, Laurence-nek azonban minden porcikája fájt, nyaka és válla szinte izzott, lába merev volt és többször be is görcsölt, gyakran ki kellett nyújtóztatnia. Amikor egy kerítés mellett elhaladt, a kifutóban álló, fáradt lovassági mének felemelték a fejüket és idegesen nyihogtak: valószínűleg erősen érződött rajta a sárkányszag. A seregnek csak igen kis része érkezett el Sömmerdába: a legtöbben gyalog menekülnek utánuk, és valószínűleg egész éjszaka gyalogolni fognak, már ha képesek rá egyáltalán. A várost nem rabolták ki, és a rendet is nagyjából fenntartották: a sebesültek nyögésé egy kis templom melletti kórházbarakkból hallatszott, és a király huszárgárdistái hadirendben álltak a legnagyobb épület előtt, ami azonban nem volt erődítmény, csupán egy masszív, tekintélyes külsejű kúria. A főhadiszálláson nem talált más reptetőket, sem olyan rangidős tisztet, akinek jelentést tehetett volna most, hogy Dyhern fogságba esett. A nap korábbi szakaszában először Tauentzein tábornok parancsait követte, később Blücher marsallét, de ahogy hallotta, még egyikük sem érkezett meg. Végül egyenesen Hohenlohéhoz ment, a herceg azonban éppen haditanácsot tartott, és egy fiatal szárnysegéd olyan nyersen, amely még jelen körülmények között is megengedhetetlen volt, közölte vele, hogy kint várjon a folyosón. Miután vagy fél órán át várakozott kényszerűen az ajtón kívül úgy, hogy még egy székre sem ülhetett le, és csupán időnként hallott pár elfojtott mondatot, leült a padlóra, felhúzta a lábát, és a falnak dőlve elnyomta az álom. Arra ébredt, hogy valaki németül beszél hozzá. – Köszönöm, nem – mondta még félálomban, aztán kinyitotta a szemét. Egy nő állt előtte: kedves arcán mosoly játszott. Azonnal felismerte a királynét és néhány testőrét, akik ott álltak mellette. – Édes istenem – nyögte Laurence, és szégyenkezve talpra ugrott, majd franciául bocsánatot kért. – Ugyan már, semmiség – mondta a királyné, miközben kíváncsian méregette. – De mit csinál maga itt? – Amikor Laurence elmagyarázta, a királyné benyitott a helyiségbe, majd Laurence hatalmas zavarára be is ment: ő inkább várakozott volna még idekint, minthogy azt higgyék, panaszkodni akar. A királyné hangjára Hohenlohe felelt németül, aztán a királyné intett, és bekísérte Laurence-t. A szobában jókora tűz égett, a falon pedig hatalmas szőnyegek akadályozták meg a kőfalakat abban, hogy kiszippantsák a meleget a helyiségből. A meleg nagyon jólesett Laurence-nek, aki a hideg kövön való ücsörgésben még jobban elmerevedett. A kandalló mellett a falnak támaszkodva Frigyes király állt fáradtan. Nem volt sem annyira rokonszenves, sem olyan tettre kész, mint a felesége. Hosszúkás, sápadt arca volt, és mivel erősen kopaszodott, magas, fehér homloka; vékony szája fölött keskeny bajusz díszelgett. Hohenlohe egy nagy, térképekkel borított asztal mellett állt, mellette Rüchel és Kalkreuth tábornokok, valamint néhány magas rangú tiszt. Hohenlohe egy hosszú pillanatig Laurence-re bámult, majd nagy nehezen kinyögte: – Jó isten, hát maga még itt van?

132

Laurence nem tudta, hogyan kellene érteni a megjegyzést, hiszen Hohenlohe nem is tudhatta, hogy a városban van, de a következő pillanatban elöntötte a düh, és teljesen magához tért. – Sajnálom, hogy megzavartam önöket – vágta ki. – Ha úgyis arra várt, hogy megszököm, szívesen távozom. – Nem, nem így gondoltam – felelte Hohenlohe, majd némileg összefüggéstelenül tette hozzá: – Isten a tudója, hogy senki nem vádolhatja magát semmivel. – Kezével megtörölte az arcát, mire kosztól szürke parókája félrecsúszott, és Laurence megsajnálta. Most már látta, hogy Hohenlohe is teljesen kimerült. – Csak azért jöttem, hogy jelentest tegyek, uram – mondta Laurence ezúttal sokkal visszafogottabban. – Temeraire nem szenvedett jelentős sérülést, a veszteségünk mindössze három sebesült, halott nincs. Ezenkívül elhoztam vagy háromtucatnyi földi sárkányszemélyzetet Jénából, és a felszerelésük egy részét. – Hámokat és kovácsműhelyeket? – kérdezett közbe Kalkreuth, a fejét felkapva. – Igen, uram, bár az utóbbiból a magunkén kívül csak kettőt – felelte Laurence. – Túl súlyosak voltak, többet nem bírtunk el. – Már ez is valami, hála istennek – bólogatott Kalkreuth. – A hámjaink fele, úgy tűnik, tönkrement. Ezután sokáig nem szólt senki. Hohenlohe meredt szemmel a térképeket bámulta, de arckifejezéséből kitűnt, hogy nem látja, amit néz, Rüchel tábornok szürke, fáradt arccal az egyik fotelbe rogyott, míg a királyné a férje mellett állt, és halk, bizalmas hangon suttogott neki valamit németül. Laurence nem tudta, kérheti-e, hogy elbocsássák, bár nem hitte, hogy miatta hallgatnak: a kimerültség sűrű miazmaként mérgezte a szoba levegőjét. Aztán a király hirtelen megrázta a fejét, és visszafordult a szoba közepe felé. – Azt tudjuk, hogy hol van? Nem volt szükség arra, hogy kifejtse, kire gondol. – Bárhol az Elbától délre – motyogta az egyik fiatal segédtiszt, aztán elvörösödött, mert a szoba csöndjében hangja kiáltásnak hangzott, és többen fenyegetően meredtek rá. – Ma minden bizonnyal Jénában, uram – felelte Rüchel, miközben haragosan nézett a fiatal tisztre. Talán egyedül a király nem hallotta meg az akaratlan megjegyzést. – Elképzelhető, hogy fegyverszünetet kössünk vele? – Azzal az emberrel? Lehetetlen – felelte megvetően Lujza királyné. – Semmilyen tisztességes feltételbe nem fog beleegyezni. Egyébként is, inkább behódolok az orosz seregnek, minthogy kiszolgáltassam magam annak a parvenünek. – Hohenlohe felé fordult. – Mit tehetünk? Biztos van valami, amit tehetünk. Hohenlohe kiegyenesedett és átlapozta a térképeit, közben különböző helyőrségekre és állomáshelyekre mutatott. Félig francia, félig német nyelven sorolta el az alakulatokat, amelyekből mostanra csupán a tartalékosok maradtak meg. – Bonaparte emberei hetek óta meneteltek, aztán egész nap harcoltak – mondta végül. – Ezért azt remélem, van néhány napunk, mielőtt üldözőbe vennének minket. Valószínű, hogy a menekülő sereg nagy része erre és Erfurt felé tart, össze kell gyűjtenünk őket, és akkor viszszavonulhatunk… De ekkor katonacsizmák csattogtak végig az előszobán, majd erőteljes kopogás hallatszott az ajtó felől. A jövevény, Blücher marsall nem várt bebocsátásra, hanem minden teketória nélkül belépett. – A franciák Erfurtban vannak – jelentette ki olyan egyszerűen, hogy a német nyelv ellenére Laurence pontosan értette. – Murat öt sárkánnyal szállt le és ötszáz emberrel, mire megadták magukat azok a kuraf… – Itt azonban zavarodottan elhallgatott, és bajsza alatt teljesen elvörösödött: csak most vette észre a királynét. A többieket azonban jobban érdekelte a hír, mint a stílusa, egymás szavába vágva beszéltek, és a segédtisztek azonnal lapozgatni kezdtek a szétszórt papírok és térképek között. 133

Laurence ugyan nem tudta követni a párbeszédet, mivel németül folyt, de az értelme ennek ellenére világos volt. – Elég! – mondta hirtelen hangosan a király, mire a vita megállt, a mozdulatok lecsillapodtak. – Hány emberünk van? – fordult Hohenlohe felé. Újból a papírokat kezdték lapozni, bár ezúttal halkabban, mire végül megtalálták azt a lapot, amely a különítmények legutolsó összeírásának adatait tartalmazta. – Tízezer Szász-Weimarban, valahol Erfurttól délre menetelnek – olvasta Hohenlohe a papírról. – Másik tizenhétezer Hallénál Württemburt irányítása alatt, a tartalékaink, valamint az a nyolcezer, aki megmaradt és eddig ideért a csatából, de ők bizonyára többen lesznek még. – Már ha a franciák rajtuk nem ütöttek – jegyezte meg valaki csöndesen. Scharnhorts, Brunswick nemrég elhunyt fejedelmének vezérkari főnöke volt az. – Nagyon gyorsan mozognak. Nem várhatunk tovább. Uram, az összes emberünkkel át kell kelnünk az Elbán, aztán felégetni magunk mögött a hidakat, egyébként Berlint is elveszítjük. Sőt, már most küldhetünk futárokat azzal, hogy kezdjék meg a visszavonulást. A bejelentés újabb dühös szóváltást eredményezett: a szobában csaknem mindenki kiabálni kezdett. A vita jó alkalom volt arra, hogy kieresszék az érzelmeik keltette vad indulataikat. Egyáltalán nem volt meglepő, hogy ezek a büszke emberek így éreznek: saját és országuk büszkesége a porba hullott, és egy olyan halálos és engesztelhetetlen ellenség kezétől kellett alázatot és félelmet tanulniuk, aki – ezt mindannyian érezték – továbbra is a sarkukban van. Laurence is ösztönös ellenszenvet érzett egy ilyen megalázó visszavonulás iránt, őrültségnek látszott ilyen hatalmas területeket feladni anélkül, hogy rákényszerítenék a franciákat: küzdjenek meg érte. Bonaparte nem az a fajta ember, akit egy nagy harapás kielégít, amikor felfalhatja az egészet, arról nem is szólva, hogy a seregével sok sárkány vonult, így a hidak elpusztítása szinte semmilyen akadályt nem jelent, csak saját gyengeségüket ismerik el vele. A zűrzavarban a király odaintette magához Hohenlohét, félrevonta az egyik ablakhoz, aztán váltottak néhány szót. Amikor a többiek kikiabálták magukat, visszasétáltak az asztalokhoz. – Hohenlohe herceg veszi át a sereg irányítását – jelentette ki a király halkan, de határozottan. – Visszavonulunk Magdeburghoz, ahol összegyűjtjük az erőinket, és eldöntjük, hogyan tudjuk a legjobban megszervezni az Elba vonalának védelmét. Szavára halk, engedelmes mormogás és egyetértő szavak feleltek, ezután a király és a királyné elhagyták a szobát. Hohenlohe parancsokat kezdett osztogatni, utasításokat küldött szét, a rangidős tisztek egymás után hagyták el a szobát, hogy kiadják saját parancsaikat. Laurence most már szörnyen fáradt volt, és elcsigázta a várakozás is, így amikor már csak néhány segédtiszt maradt, és ő még mindig nem kapott sem utasítást, sem távozási engedélyt, Hohenlohe pedig újra a térképeibe temetkezett, Laurence elveszítette türelmét, és előrelépett. – Uram – szakította félbe Hohenlohe gondolatait megkérdezhetem, kinek jelenthetek, vagy ha nincs kinek, mik a parancsai számomra? Hohenlohe felnézett, de tekintete ismét üresen meredt a semmibe. – Dyhern és Schliemann fogságba estek – mondta kis idő múlva. – Abend is. Vajon ki maradt? – kérdezte, és körülnézett. Szárnysegédei bizonytalanul néztek vissza rá, végül az egyik megszólalt. – Nem tudjuk, mi történt George-dzsal? Újabb megbeszélés következett, és néhány embert elküldtek kérdezősködni, de ezek mind hírek nélkül tértek vissza. – Azt mondják, hogy a tizennégyből egyetlenegy nehézsúlyú sem maradt? – kérdezte végül Hohenlohe. Mivel a poroszoknak sem savköpő, sem tűzokádó sárkányai nem voltak, alakulataikat úgy szervezték, hogy a lehető legnagyobb erőt képviseljék, nem úgy, mint a britek, akik arra helyezték a hangsúlyt, hogy a speciális képességekkel bíró sárkányaikat a lehető legjobban megvédjék. A porosz nehézsúlyúak majdnem kivétel nélkül alakulataik vezetői voltak, és mint ilyenekre, a franciák különös figyelmet fordítottak, és ők lettek támadásaik célpontjai. A 134

francia taktika ráadásul különösen kiszolgáltatottá tette őket, mivel sokkal lassabbak és nehézkesebbek voltak, mint azok a középsúlyúak, amelyek a csáklyázás kivitelezői voltak, ráadásul erejüket és egyébként is véges mozgékonyságukat lecsökkentette az egész, napos repülés. Laurence öt sárkány elesésének volt tanúja a csatatéren, de egyáltalán nem csodálkozott azon, hogy később, a káosz kitörése után elfoglalták vagy elkergették a többit is. – Adja Isten, hogy néhányan még előkerüljenek az éjszaka – sóhajtott fel Hohenlohe. – Az egész irányítást újra kell szerveznünk. Megállt, és elgyötörten Laurence-re nézett: mindkettejüket elnémította az a felismerés, hogy Temeraire az egyetlen, biztosan rendelkezésre álló nehézsúlyú sárkány, így jelenléte csaknem nélkülözhetetlen a védekezés megszervezéséhez, miközben Hohenlohe nem kényszerítheti őket maradásra. Laurence maga is őrlődött a két választás között: egyrészt legfontosabb feladata a tojások védelme volt, és ehhez, az előző napi katasztrófából okulva, egyenesen Angliába kéne repülnie velük. Ugyanakkor, ha ebben a helyzetben elhagyja a poroszokat, az olyan, mintha elveszettnek tekintené a helyzetet, amin többé nem tud segíteni. – Akkor tehát mik a parancsai, uram? – mondta hirtelen: nem tudta rávenni magát a távozásra. Hohenlohe nem hálálkodott, de arckifejezése megenyhült egy kicsit, és néhány ránca kisimult. – Arra kérem, hogy holnap reggel induljon Halléba. A tartalékaink ott vannak: mondja meg nekik, hogy vonuljanak vissza. Ha némi fegyvert is tudna szállítani nekik, még jobb lenne. Ott minden bizonnyal találunk magának munkát, Isten a tudója, hogy az lesz bőven. – Jaj! – kiáltott fel Temeraire hangosan. Laurence felült, és kinyitotta a szemét. Hátának és lábának izmai élénken tiltakoztak, feje pedig furcsán tompa volt a kevés alvástól, a sátorba még csupán halványan szűrődött be a fény. Amikor azonban kilépett, látta, hogy ez inkább a köd, semmint a korai időpont miatt van: a búvóhelyen már pezsgett az élet, és ahogy kinyújtózott, észrevette, hogy Roland a parancsához híven éppen jön, hogy felébressze. Keynes Temeraire-en állt négykézláb, és a golyókat szedegette ki: mivel a harc után olyan sietősen távoztak a csatamezőről, nem maradt idő a sebesülések ellátására. Temeraire mostanáig elég jól viselte a sebeket, sőt, észre sem vette őket, ráadásul ennél súlyosabb sérüléseket is elviselt már panasz nélkül, most azonban minden kiszedett golyótól megrándult és felkiáltott, ahogy egyet-egyet kiemelt Keynes – igaz, nem túl óvatosan. – Mindig ez van – jegyezte meg Keynes savanyúan. – Szórakozásból hagyod, hogy darabokra szedjenek, de amikor megpróbállak összefoltozni, folyton nyavalyogsz. – Mert az sokkal jobban fáj – panaszkodott Temeraire. – Egyébként sem értem, miért kell kiszedned őket, egyáltalán nem zavartak eddig. – Az viszont bizonyára zavarna, ha vérmérgezést kapnál miattuk. Ne mozogj, és hagyd abba a nyávogást. – Egyáltalán nem nyávogok – morogta Temeraire, majd hozzátette: – Jaj! A levegőben finom illat szállt: három újabb sovány döglött lovat hoztak a sárkányok etetésére, és ebből tíz éhes sárkányt kellett volna jóllakatni. Mielőtt azonban az elkerülhetetlen civakodás kitört volna, Kung Szu lecsapott a tetemekre, és elkobozta őket. A csontokat alaposan megsütötte egy tűzgödörben, utána pedig a hússal együtt megfőzte néhány házi készítésű üstben: a sárkányok mellvédőjét használta fel átmenetileg erre a célra, és a legénység összes fiatal tagját beállította keverni. A földi legénység többi tagját önkényesen elküldte, hogy szerezzenek, amit csak tudnak (bár utólag ennek mikéntjéről nem kérdezte őket senki), aztán a zsákmányból kiválogatta, mit tegyen még bele az ételbe. A porosz tisztek idegesen nézték, ahogy sárkányaik ellátmánya a kádakba vándorol, de a sárkányok lelkesen segítettek kiválogatni, mi kerüljön még bele: javaslatukat úgy juttatták a tudomására, hogy egy zsáknyi sárga gombát elé toltak, míg jó pár zsák, számukra nem túl kívánatos rizst többször is félrelöktek. Ezeket végül Kung Szu nem hagyta kárba veszi, miután kimerte a sárkányok számára az adagot, a leves egy részét visszatartotta, és a húsos lében

135

megfőzte a rizst, így a reptetők jobb reggelit ettek, mint a táborban bárki más, ez pedig még a furcsa eljárás miatt békétlenkedő embereket is lecsillapította. A sárkányok hámjai kivétel nélkül siralmas állapotban voltak: tépetten és rojtosan lógtak, sok helyen már csak a bőrbe erősítésként belevont huzalok tartottak ki, máshol még azok sem. A legrosszabb állapotban Temeraire hámja volt. Arra sem idejük, sem anyaguk nem volt, hogy rendesen megjavítsák, de a hallei indulás előtt legalább a legszükségesebb pótlásokat meg kellett ejteniük. – Sajnálom, uram, de bármilyen gyorsan is dolgozunk, dél előtt nem leszünk képesek végezni – szabadkozott Fellowes, miután felmérte a károkat, és a szerszámosokat munkába állította. – Valószínűleg az okozza, ahogy Temeraire fordul, ezek tovább növelik a szakadásokat. – Tegyék meg, amit tudnak – válaszolta Laurence röviden, mert semmi értelmét nem látta a sürgetésnek: mindenki a legjobb képességei szerint dolgozott, ráadásul nem is voltak kevesen, mivel a megmentett szerszámosok közül sokan beálltak segíteni. Közben legalább rávehette Temeraire-t, hogy aludjon, és tartalékolja az energiáit. Temeraire nem ellenkezett, leheveredett a konyhai tűz még mindig meleg hamvai mellé. – Laurence – kérdezte halkan egy pillanattal később –, Laurence, vesztettünk? – Csak egy csatát, kedvesem, nem a háborút – felelte Laurence, bár aztán az őszinteség megkövetelte, hogy hozzátegye: – Bár tény, hogy egy fene fontos csatát. Tartok tőle, hogy a sereg feléből hadifogoly lett, a másik fele meg szétszóródott. Rosszkedvűen dőlt neki Temeraire mellső lábának: eddig a buzgó tevékenységgel tartotta távol magától a jelen helyzetüket elemző gondolatokat. – Nem szabad azonban elkeserednünk – mondta legalább annyira magának, mint Temeraire-nek. – Még van remény, de ha nem lenne, akkor sem szabad leeresztett kézzel, sírva megadni magunkat a sorsunknak. Temeraire nagyot sóhajtott. – Mi fog történni Eroica-val? Ugye, nem bántják? – Nem, dehogy! – felelte Laurence. – Biztos vagyok benne, hogy egy tenyésztelepre zárják, sőt, talán ha a feltételeiket elfogadja, még szabadon is engedik. Addig csupán annyit kell tenniük, hogy Dyhernt lakat alatt tartják. Hogy szegény ördög mit érezhet most! – Kiválóan el tudta képzelni a porosz kapitány helyzetének minden szörnyűségét: nemcsak nem tehet semmit hazájáért, de ebben éppen kifejezhetetlen értékű sárkányát felhasználva akadályozzák meg. Temeraire nyilván hasonló dolgokon gondolkodott, csak éppen Eroica szemszögéből: mellső lábával közelebb húzta magához Laurence-t, és addig bökdöste, amíg Laurence meg nem simogatta, erre a megnyugtatásra végre el tudott aludni. A szerszámosok végül gyorsabban végeztek a munkával, mint ígérték, és már tizenegy előtt megkezdhették a felszerszámozás fárasztó munkáját: a hatalmas tömegű szíjak, kapcsok és gyűrűk felszerelése csak Temeraire segítségével mehetett, mivel egyedül ő volt az, aki egyáltalán fel tudta venni a masszív, majdnem három láb széles vállszíjat a róla lelógó láncokkal, amelyek az egészet a helyén tartották. Éppen ennek a munkának a közepén tartottak, amikor több sárkány is felnézett, mert valami hang közeledett, amit egyedül ők hallhattak. A következő percben már mindannyian meglátták a kis futársárkányt, amely furcsán egyenetlen szárnycsapásokkal tartott feléjük. A mező közepén szállt le, de azonnal össze is rogyott: mindkét oldalán mély vágások húzódtak. Ő azonban sürgetően kiabálva ide-oda kapkodta a fejét, a kapitányát szerette volna meglátni. Egy alig tizenöt éves fiú lógott lankadtan a szíjak között, lábait ugyanolyan mély vágások szelték keresztbe, mint a sárkány testét. A fiúról levágták a véres hámot, majd leemelték, aztán Keynes, aki leszállásuk pillanatában egy vasrudat dugott a forró parázs közé, az izzó felületet a nyitott és nedvedző sebekre nyomta, amelytől szörnyű, égett szag kezdett terjengeni. – Nem ért sem vénát, sem artériát, meg fog maradni – mondta, miután szemügyre vette munkájának eredményét, majd a kezelést megismételte a sárkányon is.

136

Amikor aztán egy kis brandyt öntöttek a fiú szájába és repülősót nyomtak az orra alá, magához tért, és németül elmotyogta az üzenetet, bár a szavak között hosszan, reszketve szívta be a levegőt, nehogy elsírja magát. – Laurence, ugye, nekünk Halléba kellett volna mennünk? – kérdezte Temeraire, miközben a fiút hallgatta. – Mert ő most azt mondta, hogy a franciák elfoglalták a várost: ma reggel volt a támadás. – Nem tudjuk tartani Berlint – jelentette ki Hohenlohe. A király nem tiltakozott, csupán bólintott. – Mennyi idő, amíg a franciák elérik a várost? – kérdezte a királyné, aki sápadt volt, de nyugodt, kezét szorosan összefűzve tartotta az ölében. – Ott vannak a gyerekek. – Nincs vesztegetni való idő – mondta Hohenlohe röviden, és nem is volt szükség többre. Ekkor a tábornok elhallgatott, aztán elhaló hangon hozzátette: – Felség… könyörgök, bocsásson meg… A királyné felpattant, kezével megmarkolta a férfi vállát, és egy csókot nyomott az arcára. – Le fogjuk győzni – jelentette ki indulatosan. – Ne csüggedjen! Keleten találkozunk. Hohenlohe, aki ettől némileg összeszedte magát, még egy kis ideig tervekről és célokról motyogott, arról, hogy összeszedi a szétszóródottakat, nyugatra küldi a tüzérségi szerelvényeket, a középsúlyúakat alakulatokba rendezi, visszavonulnak Stettin erődjéig, megvédik az Odera vonalát – de nem úgy hangzott, mintha hitt volna benne. Laurence feszengve állt a szoba legtávolabbi sarkában, olyan messze, amennyire csak tudott. – Elviszi őfelségééket? – kérdezte fáradtan Hohenlohe, amikor Laurence beszámolt neki a helyzetükről. – Uram, bizonyára itt lesz ránk szüksége – felelte Laurence. – Egy gyors futár… – De Hohenlohe megrázta a fejét. – Azután, ami ezzel a hírhozóval történt? Nem, nem vállalhatunk ekkora kockázatot. Őrjárataik körülöttünk mindenütt harckészültségben várakoznak. Amikor a király hasonlóképpen ellenkezett, neki is ugyanezt válaszolta. – Önt nem foghatják el – jelentette ki. – Az lenne a vég, uram, mert utána ő diktálná a feltételeket saját kénye-kedve szerint, vagy ha, isten mentsen, ön meghalna, és a koronaherceg még Berlinben lenne, amikor odaér… – Édes istenem! A gyermekeim annak a szörnyetegnek a kezében… – szólalt meg a királyné. – Nincs időnk tovább beszélgetni, induljunk azonnal! – Ezzel az ajtóhoz sietett, és behívta a kint várakozó komornáját, hogy hozza a kabátját. – Bírni fogja? – fordult hozzá a király halkan. – Miért, talán gyermek vagyok, hogy féljek tőle? – kérdezte gőgösen a királyné. – Már repültem futárokon, ez sem lehet annyira más! – Csakhogy egy lónál alig kétszer nagyobb futársárkányt össze sem lehetett hasonlítani egy nehézsúlyúval, amely nagyobb volt, mint az egész istálló. – Az a sárkány az, amelyik a dombon fekszik? – kérdezte később Laurence-től, amikor a búvóhely közelébe értek. Laurence sehol nem látott dombot, de aztán rájött, hogy a királyné a Temeraire hátán fekvő Berghexére mutat. Mielőtt azonban kijavíthatta volna, Temeraire felemelte a fejét, és feléjük nézett. – Ó – mondta erre a királyné elhaló hangon. Laurence, aki még emlékezett arra az időre, amikor Temeraire még olyan kicsi volt, hogy elfért a Kevély egyik függőágyában, néha maga sem tudta elhinni, hogyan nőhetett ekkorára. – Teljesen szelíd – mondta végül, hogy megnyugtassa, bár ha Temeraire előző napi gyilkos harcára gondolt, ez arcátlan hazugság volt, mégis ez látszott a leginkább helyénvaló mondatnak. Az összes sárkány legénysége ijedten pattant fel, amikor a királyi pár belépett a rögtönzött búvóhelyre, és görcsösen, kapkodva próbáltak eleget tenni a feladataiknak: a reptetők nem szoktak ekkora kegyhez, mivel általában a kis futársárkányok szállították a fontos utasokat,

137

így az ő szállásaik voltak csak alkalmasak erre. A királyi pár is kényelmetlenül érezte magát, különösen, amikor a sárkányok, akik rájöttek, mi okozza legénységük izgatottságát, maguk is nyújtogatni kezdték a nyakukat, hogy legalább egy pillantást vessenek rájuk. Végül a király kecsesen a karját nyújtotta a királynénak, majd körbejárt, és néhány dicsérő szót váltott a kapitányokkal. Laurence arra használta fel a pillanatot, hogy sietve magához intette Granbyt és Fellowest. – Fel tudunk rá állítani egy sátrat? – kérdezte kapkodva. – Nem tudom, sikerül-e, uram, hiszen mindent otthagytunk Jénában, amire nem volt szükségünk, az a fajankó Bell meg kisajátította a sátrakat, hogy helyet csináljon a szerszámainak, mintha nem tudnánk bárhol felállítani neki egy bőrcserző műhelyt – felelte Fellowes idegesen a nyakát dörzsölve. – De majd összeütünk valamit, ha ad egy pár percet, talán valamelyik ezek közül a cimborák közül kölcsön tud adni pár rongyot. A sátrat végül valóban két nagydarab maradék bőrből varrták össze, amelyekből a legénység hámjait foltozták, közben sietősen összecsomagoltak némi elfogadható minőségű hideg vacsorát, és ezt egy üveg bor társaságában kosárba helyezték. Bár arról, hogy a borosüveget hogyan nyitják majd ki repülés közben anélkül, hogy kiömöljön az ital, Laurence-nek fogalma sem volt. – Ha készen vannak, őfelségéék, indulhatunk – szólította meg őket bizonytalanul, majd amikor a királyné bólintott, felajánlotta neki a karját. – Temeraire, feltennél minket? Kérlek, légy nagyon óvatos. Temeraire engedelmesen leeresztette mancsát, hogy beleléphessenek. A királyné kissé elsápadva nézegette: a karmok akkorák voltak, mint az ő alkarja, csak éppen mintha fényesre csiszolt fekete szarvból lettek volna, a szélük éles, a végük hegyes. – Menjek először? – kérdezte halkan a király, mire a királyné dacosan felemelte a fejét. – Nem, természetesen nem – felelte, és belelépett a várakozó mancsba, bár kissé aggódva nézte a fölötte összezáruló karmokat. Temeraire érdeklődve nézte, majd miután letette a vállára, odasuttogott Laurence-nek: – Laurence, én mindig azt hittem, hogy a királynéknek sokkal több ékszerük van, neki viszont egy sincs. Ellopták őket? Szerencsére angolul beszélt, egyébként megjegyzése nem maradt volna titokban, hiszen akkora szájjal próbált suttogni, amellyel egy lovat is be tudott kapni egyszerre. Laurence sietősen a sátorba vezette a királynét, még mielőtt Temeraire németre vagy franciára váltott volna, és egyből őfelségét kérdezte volna a hiányzó pompáról. A királyné ugyanis igen bölcsen csupán egy egyszerű, vastag gyapjúkabátot viselt hosszú ruhája fölött, amelynek egyedüli díszei az ezüstgombok voltak, valamint egy szőrmesálat és egy kalapot, amelyek valóban alkalmasak voltak a repülésre. A királynak megvolt az a helyzeti előnye, hogy katonai vezetőként gyakran találkozott sárkányokkal, így látszólag habozás nélkül lépett Temeraire tenyerébe, bár lehet, hogy magában ő sem így érzett. Kíséretük és az őrség azonban már attól is idegesnek látszott, hogy közelebb jöjjenek. A király végignézett a sápadt arcokon, majd röviden mondott valamit németül. Laurence a szégyenkező, de megkönnyebbült arcok láttán rájött, hogy nyilván engedélyt adott nekik a maradásra. Temeraire ezt a helyzetet használta ki, hogy – szintén németül – megtegye a maga megjegyzését, amellyel döbbent pillantásokat váltott ki a körülötte állókból. Amikor viszont kinyújtotta a csoport felé a mellső lábát, valószínűleg nem egészen azt a hatást érte el, amit szeretett volna, legalábbis Laurence szerint nem, néhány pillanaton belül ugyanis csak négy testőr és egy idős szolgáló maradt mellette. Utóbbi büszkén felhorkant, és minden teketória nélkül belemászott Temeraire mancsába, hogy őt is feltegye. – Mit mondtál nekik? – kérdezte Laurence félig ingerülten, félig somolyogva. – Csak azt, hogy butaság, amit csinálnak – felelte Temeraire megbántottan. – És ha bántani akarnám őket, sokkal könnyebben tudnám úgy, amíg ott állnak, mint a saját hátamon.

138

Berlin forrongott: a polgárok utálkozva nézték az egyenruhás katonákat, és amikor Laurence végigsietett a városon, hogy némi ellátmányt szerezzen, minden utcasarkon és boltban azt hallotta, hogy a háborús pártot szidalmazzák. A szörnyű vereség híre már elért idáig, ahogy az is, hogy a franciák a város ellen vonulnak, a városban mégsem tapasztalta ellenállás vagy lázongás nyomait, de különösen nagy elkeseredettséget sem. Éppen ellenkezőleg, az emberek mintha egyfajta dacos elégedettséggel konstatálták volna, hogy igazuk volt. – A szegény királyt is belevitték, tudja, a királyné és azok a forrófejű fiatal tisztek – magyarázta a bankár Laurence-nek. – Azt bizonygatták, hogy meg tudják verni Bonapartét, de nem tudták, és kinek kell fizetni a büszkeségük miatt, no, mit gondol? Hát nekünk! És olyan sok szegény fiatalember meghalt, arra pedig még csak gondolni sem merek, mekkorák lesznek ezek után az adók! Miután azonban mindezt elsorolta, hajlandó volt egy nagyobb tétel aranyat kölcsönözni Laurence-nek. – Inkább legyen a pénzem a Drummonds egyik számláján, mint itt, amikor az éhes sereg bevonul – jelentette ki egyenesen, miközben két fia egy kicsi, de annál nehezebb pénzes ládát hozott elő. A brit nagykövetségen teljes volt a felfordulás, a nagykövet már elutazott egy futársárkányon, és szinte senki sem maradt, aki tudott vagy akart volna bármilyen hírt megosztani vele, zöld kabátja pedig egyedül arra volt jó, hogy őt is levelesfutárnak nézzék. – Már több mint három éve nem volt semmi felfordulás Indiában, csak tudnám, miért kérdez ilyesmit? – kérdezte egy nyúzott titkár ingerülten, amikor Laurence végül fizikai erővel állította meg az egyik folyosón. – Azt sem értem, hogy a hadtest miért nem teljesítette az ígéreteinket, még szerencse, hogy nem álltunk ki még szilárdabban amellett a gyülevész banda mellett. Ezzel a politikai véleménnyel Laurence természetesen nem tudott egyetérteni, de amikor a titkár a hadtestet szidalmazta, nem szégyent, hanem dühöt érzett. Összeszorította a száját, hogy az elsőre kikívánkozó választ visszanyelje, majd nagyon hidegen megkérdezte: – Biztosított a menekülési útvonal? – Igen, természetesen – felelte a titkár. – Stralsundnál szállunk hajóra. És maga is jobban tenné, ha azonnal Angliába indulna. A Haditengerészet hajói ott cirkálnak a Balti- és az Északi-tengereken, hogy segítsék a Danzig és Königsberg körzetében folyó hadműveleteket, bár nem értem, miért, de legalább a tengeren simán haza lehet jutni. Bármilyen nyúlszívű tanács is volt ez, a hírek megnyugtatták Laurence t. Nem várt rá azonban semmilyen levél, amely a titkár véleményét árnyalhatta volna, arról nem is szólva, hogy ezután már egy levelet sem kaphat. – Még azt sem tudom megírni, merre leszünk – mondta Granby-nek, amikor már visszafelé, a palota irányába ballagtak. – Csak Isten a tudója, hol leszünk két nap múlva, hát még egy hét múlva. Ha valaki ír nekem, csak címezze nyugodtan William Laurence kapitánynak KeletPoroszországba, aztán tegye egy üvegbe, és dobja be a tengerbe, legalább ennyi eséllyel találna meg az is, amit postával küld. – Laurence – szólalt meg Granby váratlanul. – Őszintén remélem, hogy nem gondol majd gyávának, de nem kellene inkább hazamennünk, ahogy a titkár mondta? – Beszéd közben végig egyenesen maga elé nézett, és kerülte Laurence tekintetét, miközben arca hol vörösre, hol sápadtra váltott. Laurence azonnal megértette a kérdés okát, amely azonban csak tetézte a gondjait. Maradását az Admiralitás úgy is tekintheti: szándékosan tartja magánál a tojásokat azért, hogy Granbynek esélye legyen a sárkány megszerzésére. – A poroszoknak alig maradt nehézsúlyú sárkányuk, nem hagyhatjuk itt őket – mondta végül, bár nem egészen válaszként. Granby sokáig nem válaszolt, csak amikor már Laurence szállásán voltak, és becsukhatta maguk mögött az ajtót, négyszemközt kibökte: – Nem mintha megállíthatnának, ha menni akarnánk… 139

Laurence némán bámult bele a konyakos pohárba. Nem tiltakozhatott, de még csak meg sem feddhette Granbyt, hiszen a gondolat magának is jó néhányszor az eszébe jutott. – Veszítettek, Laurence, nem csak a seregük és az országuk felét, most már nincs értelme a maradásnak – tette még hozzá Granby. – Nem tehetem meg, hogy biztosra vegyem a vereségüket – jelentette ki Laurence határozottan erre az utolsó, csüggedt megjegyzésre, és Granby felé fordult. – A legszörnyűbb vereségsorozat is megfordítható, amíg vannak olyan férfiak, akik nem adják fel, és a tisztek dolga éppen az, hogy ebben segítsék őket. Remélem, nem kell külön kérnem arra, hogy az ilyesféle érzéseket tartsa meg magának. Granby elvörösödött. – Nem azt mondom, hogy fussunk el, és közben kiabáljuk azt, hogy vége a világnak – mondta hevesen. – De otthon is szükség van ránk, jobban, mint eddig bármikor, Napóleon bizonyára már fél szemével a csatornát nézi. – Nemcsak azért maradunk, hogy eleget tegyünk a kihívásnak – felelte erre Laurence –, hanem azért is, ami szerintem könnyen belátható, hogy jobb itt, még az otthonunktól távol harcolni Bonapartéval. Ha egyáltalán nem lenne remény, vagy erőink nem játszhatnának jelentős szerepet a háború menetében, akkor magam is amellett lennék, hogy menjünk. De hogy ebben a helyzetben, amikor segítségünk létfontosságú lehet, itt hagyjam őket, ebbe nem egyezem bele. – Komolyan gondolja, hogy képesek jobban teljesíteni, mint eddig? Napóleon minden szempontból felülmúlta őket az első pillanattól fogva, és most sokkal rosszabb helyzetben vannak, mint akkor. Ezt nem lehetett tagadni. – Talán fájdalmas volt a lecke, de az eddigiekből bizonyára sikerült valamennyit tanulniuk arról, hogyan gondolkozik Napóleon, hogyan építi fel a haditervét, és ezek alapján a porosz hadvezérek kénytelenek újragondolni saját terveiket, amiket, attól tartok, az első összecsapás előtt leginkább a túlzott önbizalom jellemezett. – Abból azonban még mindig jobb a több, mint a kevesebb – vágta rá Granby – én pedig nem igazán látok okot a legkisebb önbizalomra sem. – Remélem, sosem leszek annyira meggondolatlan, hogy kijelentsem: bízom abban, hogy képes vagyok megfordítani a harc állását, amikor Bonaparte az ellenfelem – mondta Laurence. – De igen jó, sőt, gyakorlati okaink is vannak a reményre. Jusson csak eszébe, hogy a poroszok keleti tartalékai és az orosz csapatok együtt másfélszer akkorák, mint Bonaparte serege. A franciák pedig addig nem jöhetnek előrébb, amíg utánpótlási vonalaikat nem biztosították, és ahhoz legalább egy tucatnyi stratégiai fontosságú erődöt kell bevenniük, amelyeket erős helyőrség véd. Először ezeket kell megostromolniuk, utána pedig saját helyőrséggel ellátni. Ezek azonban csak szavak voltak: ő maga is nagyon jól tudta, hogy nem a számok döntik el a csata kimenetelét. Bonaparte Jénánál is számbeli hátrányban volt velük szemben. Granby távozása után még legalább egy órán keresztül járt föl alá a szobában. Kötelessége volt magabiztosabbnak mutatni magát, mint amennyire valójában volt, ráadásul nem engedhette meg magának, hogy kedvét veszítse, mert ez az érzés hamar átterjedt volna az embereire is. Nem volt azonban teljesen biztos abban, hogy helyes, amit csinál, maga is tudta, hogy döntésében nagy szerepet játszott, hogy a dezertálásnak már a gondolatát is utálta. Annak ellenére, hogy nem saját jószántából került ebbe a helyzetbe, egy ilyen lépést mégis becstelennek tartott volna, ráadásul nem volt meg az a jó tulajdonsága sem, hogy egyszerűen máshogy hívja magában, és ezáltal a szó elveszítse gyalázatosságát. – Nem akarom feladni én sem, de már szeretnék otthon lenni – sóhajtott fel Temeraire. – Olyan rossz, hogy egymás után veszítjük el a csatákat, a barátainkat pedig fogságba ejtik. Csak azt remélem, a tojásokat nem szomorítja el nagyon – tette hozzá, mivel Keynes minden megnyugtatása ellenére aggódott értük. Lehajolt, és orrával kedvesen, óvatosan megérintette

140

őket. A tojások a fészkükben ültek, a palota fő kertjének egy pereme alatt, két szenes serpenyő között, és arra vártak, hogy őket is felrakodják. A király és a királyné éppen búcsúzkodtak: gyermekeiket egy-egy futársárkánnyal KeletPoroszország jól védett erődítményébe, Königsbergbe küldték. – Velük kellene menned – mondta a király halkan, de a királyné megrázta a fejét, és gyors búcsúcsókot nyomott a gyerekek arcára. – Én sem akarok elmenni, anyám, hadd maradjak veletek! – tiltakozott a második herceg is, egy kilencéves, tömzsi fiú, és csak nagy nehezen, sok tiltakozás közepette lehetett végül felpakolni a sárkányára. Addig álltak egymás mellett, amíg a kis futársárkányokból már csak annyi látszott, mintha madarak lennének, aztán már annyi sem. Ekkor visszamásztak Temeraire hátára, és néhány bátor kísérőjükkel folytatták az útjukat kelet felé: szomorú kis társaság volt ez. Az éjszaka folyamán egymást érték a rossz hírek a városban. Igaz, ezekre a hírekre mindenki számított már, csak nem ilyen hamar. Weimar tartományának seregén rajtaütött Davout marsall, és a tízezer ember közül nem menekült meg senki: aki nem halt meg, fogságba esett. Bernadotte elérte Magdeburgot, és elvágta Hohenlohe seregeit, az Elba átkelőhelyei francia kézre kerültek, egy hidat sem romboltak le, Bonaparte pedig már útban van Berlin felé. Amikor Temeraire a levegőbe emelkedett, láthatták is, mégpedig nem túl távolról a közeledő sereg füstjét és porát: egyre csak meneteltek, fölöttük sárkányok hada. Az éjszakát egy, az Odera melletti erődítményben töltötték, amelynek sem a parancsnoka, sem az emberei nem hallották még a híreket, így igencsak elkeseredtek a helyzet hallatán. Laurence végigszenvedte a vacsorát, amelyre a parancsnok meghívta őket: rosszkedvű és csendes étkezés volt, amelyet a tisztek nyomott hangulata és a királyi pár jelenléte miatt érthető elfogódottság teljesen élvezhetetlenné tett. Az erődítményhez épített kis, fallal körülvett búvóhely elhagyatott volt, poros és kényelmetlen, Laurence mégis nagy megkönnyebbüléssel menekült ki a szegényes szállásra, ahol az ágyat csupán egy szalmazsák jelentette. Halk, pergő kopogásra ébredt, mintha valaki az ujjaival dobolt volna: Temeraire óvón föléjük kinyújtott szárnyát verte a szürke, kitartó eső, és ez egyben azt is jelentette, hogy nem lesz tűz reggelre. Laurence elfogyasztott egy csésze kávét a várban, miközben a térképeket tanulmányozta, és beállította, milyen irányba kell repülniük aznap ahhoz, hogy a sereg Lestocq tábornok parancsnoksága alatt álló keleti tartalékait megtalálják, melyek valahol a nemrég megszállt lengyel területeken táboroztak. – Poznan felé megyünk – jelentette ki a király fáradtan, látszott rajta, hogy nem aludt jól az éjjel. – Ha Lestocq maga nincs is ott, a városban van legalább egy helyőrség. Az eső egész nap kitartóan esett, alattuk a völgyekben nyúlós köd terjengett. A formátlan szürkeségben az iránytű és az óra segítségével tájékozódtak, valamint Temeraire szárnycsapásait számolták, hogy megsaccolhassák a sebességet. A sötétség kedvező változást hozott: az ellenszél, amely eddig az arcukba verte az esőt, lecsillapodott, és már nem fáztak annyira bőrkabátjaikban. Alattuk falusiak siettek menedékbe, amikor elrepültek felettük, de életnek sokáig nem látták más nyomát. Aztán amikor egy mély folyóvölgy fölött repültek el, öt vadsárkány, akik eddig egy védett szirten aludtak, észrevette őket, és felemelt fejjel figyelték Temeraire röptét. Hamarosan felugrottak a szirtről, és Temeraire felé indultak. Laurence idegesen méregette őket: attól tartott, hogy vitát provokálnak vagy követni akarják őket, ahogy Arkady és a hegyi vadsárkányok, de ők kis, csoportszerető lények voltak, és csupán egy darabig követték őket, miközben némán gúnyolódva bemutatót tartottak repülési képességeikből: hirtelen felíveléseket és mély zuhanásokat végeztek. Fél órával később a völgy széléhez értek, itt a vadsárkányok néhány éles rikoltással búcsút vettek tőlük, és visszaindultak saját területükre. – Nem értettem őket – mondta Temeraire, miközben a válla fölött utánuk nézett. – Fogalmam sincs, milyen nyelven beszéltek, egy kicsit hasonlított a sárkánynyelvre, de ahhoz nagyon különbözött, hogy a szavakat kivehettem volna, legalábbis amikor olyan gyorsan beszéltek. 141

Végül nem érték el aznap estig a várost: jó húszmérföldnyivel előtte a sereg egy kis, ázott tábortüzénél szálltak le, és ezen a nyomorúságos, nedves átmeneti szálláson töltötték az éjszakát. A búvóhelyhez Lestocq tábornok személyesen jött ki, hogy üdvözölje a királyi párt, a gyaloghintókat olyan közel hozta, amennyire csak rá tudta venni a hordozókat: nyilvánvaló volt, hogy előre figyelmeztették az érkezésükről, valószínűleg futár útján. Laurence-t természetesen nem hívták meg, hogy tartson velük, de aztán azt az egyszerű udvariasságot sem tették meg, hogy szállást ajánlottak volna neki, ráadásul a személyzeti tiszt, akinek az ellátásukat kellett biztosítania, sietségében igencsak szűkmarkúan mérte az adagokat. – Nem – jelentette ki Laurence növekvő türelmetlenséggel –, egy fél birka nem lesz elég. Kilencven mérföldet repült rossz időjárási körülmények között, és ehhez mérten kell enni adni neki. Ne nézzen úgy rám, mintha a sereget sovány koszton tartanák. – Végül a tiszt egy teljes tehenet kényszerült kirendelni a számukra, a többiek azonban átfázva és éhesen éjszakáztak: csak némi vizes zabkását és kétszersültet kaptak, húst egyáltalán nem, talán bosszúból. Lestocq-kal csupán egy kisebb sárkányhadtest vonult: két alakulat, élükön viszonylag kistermetű nehézsúlyúakkal, akiknek a mérete meg sem közelítette Temeraire-ét, valamint alakulatonként négy középsúlyú és néhány futársárkány, leginkább dísznek. Az ő kényelmükkel sem törődött senki, legénységük nagy része a sárkányaik hátán aludt, csupán a tiszteknek jutott néhány kisebb sátor. Temeraire, miután leszerszámozták, mindenhová beszimatolt, megpróbált egy kis száraz helyet keresni magának, de nem járt sikerrel, a búvóhely földje nem volt más, mint jó húszcentis sár. – A legjobb, ha egyszerűen lefekszel – mondta Keynes. – A sár kellemesen melegen tart, ha már teljesen belefeküdtél. – De biztos egészségtelen – aggodalmaskodott Laurence. – Ugyan már! – rázta a fejét Keynes. – Ha nem hetekig fekszik benne, nem lesz semmi baja. – Állj, állj! – szólt közbe Kung Szu teljesen váratlanul. Bár lassan egyre jobban megtanult angolul, hogy ne szigetelődjön el annyira a többiektől, még mindig szégyellte, ha meg kellett szólalnia, kivéve, amikor főzéssel kapcsolatos ügyekről volt szó. Most gyorsan végignézte az üvegeit és a fűszereszacskóit, majd előhúzott egy üveg őrölt pirospaprikát, azt, amelynek egy csipetjével az egész tehenet ízesítette. Felvett egy kesztyűt, besietett Temeraire hasa alá, majd szétszórt néhány maroknyit. Temeraire a lábai között átnézve figyelte. – Így biztos meleg lesz – jelentette ki Kung Szu, miután kilépett alóla, és újra szorosan bezárta az üveget. Temeraire óvatosan ereszkedett bele a sárba, amely közben hangos, szellentésszerű hangokkal bugyborékolt körülötte. – Fúj – morogta. – Hogy mennyire hiányoznak a kínai pavilonok! Ez egyáltalán nem kellemes. – Elhelyezkedett. – Tényleg meleg, de valahogy olyan furcsa. Laurence-nek egyáltalán nem tetszett Temeraire bepácolása, de nem tudott mit tenni ellene, legalábbis erre az éjszakára nem. Ráadásul az is eszébe jutott, hogy amikor Hohenlohe irányítása alatt ennél nagyobb alakulatokkal voltak együtt, akkor sem kaptak jobb ellátást, csak a jobb idő miatt voltak kényelmesebbek a körülmények. Granby és az emberek azonban egyáltalán nem lepődtek meg a helyzetükön, csak a vállukat vonogatták. – Amikor Laetificattal Indiában voltam, egyszer az aznapi csatamezőn kellett táboroznunk – mesélte Granby. – Körülöttünk mindenfelé sebesültek nyöszörögtek egész éjjel, a földet meg bajonettek és kardpengeszilánkok borították. Mindezt csupán azért, mert nem akartak kivágni néhány bokrot, hogy jobb helyet biztosítsanak számunkra. Portland kapitánynak másnap reggel hadbírósággal kellett megfenyegetnie őket, hogy jobb belátásra térjenek. Laurence eddigi reptetői karrierjének nagy részét a kifejezetten kényelmes Loch Laggan-i és doveri búvóhelyeken töltötte, amelyek – még ha kínai szemszögből nem is számítottak 142

megfelelőnek – rendesen kiszárított, fával körülvett tisztásokat kínáltak, a legénység és a fiatalabb tisztek barakkokban aludtak, míg a kapitányoknak és a főhadnagyoknak a hadiszálláson biztosítottak saját szobákat. Nyilván irreális dolog hasonlóan jó körülményeket elvárni egy hadjárat alatt, különösen, ha a hadsereg mozgásban van, de ennél azért bizonyára jobb helyet is ki lehetett volna alakítani: viszonylag közel, alig negyedórányi repülésre innét dombok magasodtak, amelyek talaja nyilván nem volt ennyire nedves. – Mit csináljunk a tojásokkal? – kérdezte Keynest. A két nagy batyu most egy rakás láda tetején pihent vízhatlan anyagba csavarva. – Nem lesz bajuk a hidegtől? – Éppen ezen gondolkodom – csattant fel Keynes ingerülten, miközben Temeraire körül körözött. – Biztos vagy benne, hogy nem heversz rájuk éjjel? – kérdezte a sárkánytól. – Persze hogy nem fogok ráfeküdni a tojásokra! – méltatlankodott Temeraire. – Akkor hagyjuk őket a viaszosvászonban, és temessük ide, az oldala mellé a sárba – fordult Keynes Laurence-hez, miközben Temeraire méltatlankodva tovább dünnyögött. – Ilyen esőben remény sincs arra, hogy tüzet gyújtsunk. Az emberek eddigre már teljesen átáztak, mire pedig kiásták a gödröket, nyakig sárosak lettek, de legalább kimelegedtek a mozgástól. Laurence egész idő alatt ott állt mellettük, és bár ő is bőrig ázott, kötelességének érezte, hogy emberei kényelmetlenségében osztozzon. – Osszák ki a maradék viaszosvásznat, és mindenki aludjon a sárkányon – mondta, miután a tojások már biztonságban voltak a sárfészkekben, majd maga is felmászott éjszakai szállására: a Temeraire hátán álló, most üres sátrat meghagyták a számára. * * * Miután majdnem kétszáz mérföldet repültek két nap alatt, igen csak kellemetlen volt viszszaállni arra, hogy a gyalogság nyomában haladjanak, vagy – ami még ennél is rosszabb – az utánpótlásszekerek után, amelyek legalább olyan sok időt töltöttek a sárba ragadva, mint amennyit mozogtak. Az utak szörnyű állapotban voltak: homokos-földes, kövezetlen ösvények, amelyek minden lépés alatt bugyogtak és cuppogtak, a beléjük ragadt hullott levelektől pedig még csúsztak is. A sereg kelet felé mozgott abban a reményben, hogy találkozik az oroszokkal, de a szörnyű körülmények és a vereségek folyamatosan érkező hírei ellenére sem bomlott meg a fegyelem, a hadoszlop teljes rendben menetelt előre. Laurence rájött, hogy igazságtalan volt az ellátásért felelős tiszttel: a sereget igenis sovány koszton tartották. Bár az aratást mostanában fejezhették be, a vidéken mégsem találtak utánpótlást, akármerre jártak. A lengyelek széttárták a kezüket, amikor eladó terményeik felől érdeklődtek, teljesen mindegy volt, milyen árat kínáltak. A termés rossz volt, az állatok pedig betegek, állították, ha nagyon erőszakoskodtak, és üres magtárakba és istállókba vezették őket, bár a disznók és a marhák fényes, fekete szeme néha kicsillant a földjük mögött húzódó erdő fái közül, és időnként egy-egy vállalkozó szellemű tisztnek sikerült rábukkannia titkos gabona- vagy burgonyaraktárra valamelyik pincében vagy csapó ajtó alatt. De egyébként nem voltak kivételek, még akkor sem, amikor Laurence aranyat kínált, sőt, még azokban a házakban sem, ahol a gyerekek soványak voltak, és a közelgő tél ellenére rosszul öltözöttek. Egyik alkalommal pedig, amikor egy putriszerű házban elkeseredésében már kétszeres mennyiségű aranyat mutatott a háziaknak, és a bölcsőben didergő csecsemőre mutatott, a fiatal háziaszszony néma megvetéssel mérte végig, Laurence ujjait visszasimította az aranyakra, majd az ajtóra mutatott. Laurence szégyenkezve távozott, és bármennyire aggódott Temeraire-ért, aki sosem kapott eleget enni, nem volt képes haragudni a lengyelekre, hiszen országuk felosztása és megszállása ellen tiltakoztak így. Szégyenletes esemény volt, amit Laurence apjának politikai körei erősen megvetettek, és Laurence mintha halványan emlékezett volna arra, hogy a kormány formálisan tiltakozott is ellene, bár nem volt egészen biztos benne. Akár így volt, akár nem, nem számított sokat, a földre éhes Oroszország, Ausztria és Poroszország úgysem engedett volna: mindnyájan lépésről lépésre szélesítették ki a határaikat, nem törődtek azzal, hogy gyenge

143

szomszédjuk igazságért kiált. Végül középen találkoztak, közöttük pedig nem maradt másik ország: nem csoda hát, hogy ezen országok egyikének katonáit olyan hidegen fogadják. Két napba került, hogy megtegyék Poznanig a húszmérföldnyi távolságot, de a városban még hűvösebb, sőt, egyenesen ellenséges fogadtatásban részesültek. Ezt a várost már elérték a rémhírek, bár a hadsereg megjelenésével a jénai vereséget nem is lehetett volna eltitkolni. Azonban más, fájdalmas információ is érkezett: Hohenlohe gyalogsága megmaradt töredékével megadta magát, s ezáltal Poroszországnak az Oderától nyugatra fekvő teljes területének védelme kártyavárként omlott össze. A francia marsall, Murat, ugyanazt a trükköt alkalmazta, ami Erfurtnál már egyszer bevált, egymás után vette be a várakat, noha igazi fegyver nem volt a kezében, csak az arcátlan pimaszság. Ez a módszer úgy nézett ki, hogy megjelent a várkapu előtt, ahol bejelentette: azért jött, hogy a megadás feltételeiről tárgyaljanak, majd addig várt, amíg a kapuk ki nem tárultak, és a kormányzó be nem eresztette. De amikor a stettini kormányzó, akit több száz mérföld választott el a csata helyszínétől, és így nem tudta, mi történt, felháborodottan visszautasította ezt az igen kedves ajánlatot, megmutatkozott, mi is rejlik az arcátlanság alatt: két nappal később harminc sárkány, harminc ágyú és ötezer ember jelent meg a falak alatt, lövészárkokat ástak, és hatalmas halmokban bombákat halmoztak fel, hogy a támadás komolyságát bizonyítsák. A kormányzó erre megszelídült, és átadta a kulcsokat és a helyőrség parancsnokságát. Laurence legalább öt alkalommal hallotta ezt a történetet, pedig csak egyszer ment körbe a város piacterén: igaz, a nyelvet nem értette, de a nevek ugyanazok voltak, a hangsúly pedig nemcsak tréfálkozó, hanem egyenesen diadalittas. A sörözőkben üldögélő férfiak egymás között mormogtak csupán, de amikor nem volt egy porosz sem hallótávolságra, megemelték vodkás poharaikat, és Vive l’Empereur kiáltással kiittak őket. Néha akkor is megtettek, ha voltak a közelben poroszok, ez csupán attól függött, mennyi fogyott az üvegből. A város általános légkörét a lázadozás és a reménykedés jellemezte. Laurence minden piaci bódéba benézett, amit csak látott: itt legalább a kereskedők nem állították kirakodott áruikról, hogy nem eladó, de a város tartalékai ettől függetlenül nem voltak bőségesek, és ezek nagy részét is kisajátították. Hosszú keresés után Laurence végül egy disznót talált csupán, de ezért is a szokásos ár ötszörösét kellett fizetnie. A malacot aztán egyik szerszámosa fejbe kólintotta, majd talicskán tolta vissza. Temeraire amint meglátta, nyersen elfogyasztotta: túl éhes volt ahhoz, hogy a főzésre várjon. Utána fájdalmas arccal nyalta tisztára a karmait. – Uram – mondta Laurence erőt véve a dühén –, a készletek nem elegendők arra, hogy megfelelően ellássanak egy nehézsúlyút, és a napi távolság, amelyet megteszünk, csupán tizede annak, amennyit a sárkány megtenni képes. – És ez mit jelent? – dühödött fel Lestocq tábornok. – Ne tudom, hogy ott maguknál, Angliában milyen a fegyelem, de amikor ennek a seregnek a tagja, akkor ezzel kell együtt vonulnia! Mi van, ha éhes a sárkánya? Az emberek is éhesek! Szép kis rend lenne itt, ha hagynám, hogy a sárkányok akár ötven mérföldre is eltávolodjanak, csak hogy teleegyék magukat. – Minden este együtt táboroznánk a… – kezdte Laurence. – Nemcsak minden este fognak – vágott a szavába Lestocq –, hanem minden reggel, minden délben, sőt, minden pillanatban együtt kell menetelniük a többi sárkánnyal, vagy dezertőrnek nyilvánítom! Most pedig takarodjon a szemem elől! – Látom, jól mentek a dolgok – jegyezte meg Granby Laurence arcára pillantva, amikor a kapitány visszatért abba a kis, elhagyatott pásztorkunyhóba, amely aznap a szállásuk volt. De még így is ez volt az első alkalom a Poznanból való távozásuk óta eltelt egy hétben, hogy száraz helyen aludtak. Laurence dühösen vágta a priccsre a kesztyűjét, majd leült, hogy levegye a csizmáját, amelyet bokáig sár borított. – A végén mégiscsak fogom Temeraire-t, és lelépek – dühöngött. – Az az átkozott vén bolond meg tartson nyugodtan dezertőrnek, ha akar!

144

– Várjon csak! – mondta Granby, majd egy marék szénát vett fel a földről, megfogta Laurence csizmájának a sarkát, és segített, hogy ki tudja húzni a lábát. – Bármikor elmehetünk vadászni, aztán ha látjuk, hogy harcra kerül a sor, visszajövünk – javasolta, miközben megtörölte a kezét, és visszaült a saját priccsére. – Úgysem fognak elkergetni. Laurence először majdnem számításba vette az ötletet, de aztán megrázta a fejét. – Nem, de ha így folytatódik… Nem úgy folytatódott, sőt, a menet tempója tovább lassult, és az élelemnél már csak a jó hír volt kevesebb. A táborban elterjedt a pletyka, hogy a franciák békét ajánlottak, mire a fáradt seregek szinte egy emberként sóhajtottak fel, de ahogy múltak a napok, és a bejelentés nem érkezett, elhalt a remény. Ezután új, döbbenetes szóbeszédek kaptak lábra: az Elbától keletre fekvő porosz területek mind megadták magukat, Hannover is, hatalmas kártérítéseket kell fizetni, sőt, a koronaherceget felháborító módon Párizsba küldték „a mi császárunk felügyelete alá, hogy népeink között a megértés és a barátság uralkodjék” hangzott a gonosz indoklás. – Édes istenem, ez lassan úgy viselkedik, mint egy keleti kényúr, nem? – kérdezte Granby, amikor meghallotta a legutóbbi hírt. –No, és mit csinál, ha a poroszok megszegik a békediktátumot, guillotine alá küldi? – D'Enghient ennél kevesebbért végeztette ki – felelte Laurence, és sajnálkozva gondolt az elbűvölő és bátor királynéra, akit ez a friss, személyes fenyegetés minden bizonnyal teljesen maga alá gyúrt. Ő és a király messze előttük jártak, hogy a cárral tárgyaljanak: ez legalább reményt keltő hír volt. Sándor cár ugyanis kiállt a háború folytatása mellett, és az orosz sereg már Varsó felé tartott, hogy ott találkozzon velük. – Laurence – szólalt meg Temeraire, mire Laurence borzongva tért magához egyik régi rémálmából. Az álomban teljesen egyedül volt első hajója, a Belize fedélzetén, körülöttük orkán tombolt, a felkorbácsolt óceánon megcsillant a villámok visszfénye, és sehol nem látott emberi arcot. Új elem volt az álomban, hogy egy sárkánytojás is görgött a fedélzeten, egyenesen a nyitott hátsó csapóajtó felé, de túl távol volt ahhoz, hogy elkaphassa. A tojás azonban nem a zöld pöttyökkel tarkított Kazilik volt, hanem Temeraire sápadt porcelánszínű tojása. Megdörgölte arcát, hogy elűzze az álmot, majd belehallgatott a távolról ideszűrődő zajba: túl egyenletes volt ahhoz, hogy mennydörgés legyen. – Mikor kezdődött? – kérdezte a csizmájáért nyúlva. Az ég csak most kezdett világosodni. – Néhány perce – felelte Temeraire. November negyedike volt, háromnapi járóföldre voltak Varsótól. Aznap egész nap hallották szólni az ágyúkat kelet felől, éjszaka pedig vöröses tűz fénylett. Másnap délelőtt már halkabban szóltak az ágyuk, délutánra pedig teljesen elhallgattak. A szél nem változott. A hadsereg nem mozdult a déli táborhelyről, az emberek szinte meg sem mozdultak, mintha várakozás közben egyszerre tartották volna vissza a lélegzetüket. A futárok, akiket aznap reggel küldtek ki, néhány óra múlva sietve tértek vissza, és bár kapitányaik egyenesen a tábornokhoz mentek, már azelőtt elterjedt valahogy a hír: a franciák elfoglalták Varsót. Az orosz sereg vereséget szenvedett.

145

16. fejezet A kis kastélyt réges-régen vörös téglából építették, de háborúk rombolták, építőanyagot kereső parasztok bontották, eső és hó simították az eleit. Mostanra már alig maradt meg belőle valami, csak egy fal állt a két félig leomlott torony között, rajta ablakok, amelyek mindkét oldalon nyílt mezőre néztek. Mégis örültek, hogy fedett helyen lehetnek. Temeraire összekuporodott, hogy elrejtőzzön a leomlott falak négyszögében, a többiek egy keskeny folyosóra húzódtak be, amelynek padlóját vastagon fedte a vörös téglapor és a leomlott vakolat. – Még egy napig maradunk – jelentette be Laurence reggel, bár inkább megállapítás volt ez a részéről, mintsem döntés: Temeraire alig tudott mozdulni a kimerültségtől, de a többiek sem voltak sokkal jobb formában. Vadászatra is az önként jelentkező Martint és Dunne-t küldte. A vidék tele volt francia, sőt, lengyel őrjáratokkal, utóbbiakban olyan lengyel sárkányok szolgáltak, akiket csupán most eresztettek szabadon a porosz tenyésztelepekről, ahol a Lengyelország felosztása óta eltelt tíz évet töltötték. Az évek során felgyúlt bennük az indulat, kapitányaik pedig meghaltak a porosz fogságban, ki a kora miatt, ki betegségben: az így elárvult sárkányok tele voltak keserűséggel, amelyet Napóleon ki is használt. Annyira nem voltak fegyelmezettek, hogy csatakban is használhatták volna őket, különösen nem kapitány és legénység nélkül, de nagyon jól beváltak a felderítési feladatoknak és az sem volt baj, ha időnként megtámadtak néhány összeverődött porosz katonaszökevényt. A porosz hadsereg pedig mostanra leginkább szökevényekből állt, akik csak ímmel-ámmal igyekeztek a még harcoló északi porosz erődítmények felé. Igazi győzelemre nem volt remény, a tábornokok csupán azt szerették volna elérni, hogy kissé jobb feltételekkel üljenek tárgyalóasztalhoz. Laurence nevetségesnek gondolta elképzelésüket, biztos volt abban, hogy nem lesz semmilyen tárgyalás. Napóleon a saját seregeit villámgyorsan dobta át Lengyelország sáros útjai fölött: egy szekér sem tartotta őket vissza, mivel az összes utánpótlást sárkányok szállították. Igaz, kockázatos volt, hogy képes lesz-e elérni és megverni az oroszokat még azelőtt, hogy elfogy az élelem és az emberei éhezni kezdenek. Mindent egy lapra tett fel, és győzött: a cár seregei teljesen gyanútlanul lézengtek Varsó utcáin, ő pedig három nap alatt három csatában minden seregüket elsöpörte. A gyalogló porosz sereget gondosan elkerülte: csupán csaliként szolgáltak, hogy minél gyorsabban kicsalogassák az oroszokat saját határaik közül – erre a poroszok csak utólag ébredtek rá. A Grande Armée éles agyarai lassan összezárultak körülöttük. A sereg elkeseredetten indult észak felé, egész alakulatok szöktek meg egyszerre, Laurence gyakran látott az úton elhagyott ágyúkat és lőszereket, élelemszállító szekereket, amelyeken madársereg lakmározott az éhező emberek által kiszórt gabonából. Lestocq ugyan azt a parancsot küldte a búvóhelyre, hogy a sárkányalakulatok egy tíz mérfölddel odébb lévő kis faluban gyülekezzenek, Laurence azonban gombóccá gyűrte a parancsot, ledobta, beletaposta a sárba, majd amennyi élelemmel csak tudta, felparancsolta embereit Temeraire hátára, és addig repültek észak felé, amíg Temeraire bírta. Hogy egy ekkora vereség mit fog jelenteni Anglia számára, elképzelni sem tudta. Most már csak egy célja maradt: Temeraire-t, az embereit és a két tojást hazajuttatni. Most mindannyian szánalmasan kevésnek látszották arra a feladatra, hogy hazájukat megvédjék Európa új császárától, aki az egész világot meg akarta hódítani. Most már nem tudta, mit tenne, ha ismét ott

146

lenne a hegyen a bokorban. Napóleon pedig annyira közel, és az éjszaka éber óráiban elgondolkodott, vajon Badenhaur gyűlöli-e azért, hogy akkor nem engedte lőni. Most nem volt sem levert, sem dühös, mint általában vereség után, csak azt érezte, milyen hatalmas távolságra van otthonától. Nyugodt maradt mind embereivel, mind Temeraire-rel szemben, sőt, sikerült még egy térképet is szereznie, amellyel a Balti-tengerig eljuthattak, és általában azt tanulmányozta, hogyan kerülhetik ki a városokat, illetve hogyan térhetnek vissza a helyes irányba, ha egy-egy őrjárat miatt menekülni vagy rejtőzni kényszerülnek. Bár Temeraire sokkal gyorsabban haladt, mint a gyalogság, jóval feltűnőbb jelenség is volt, így az állandó kerülőkkel nem volt jelentősen nagyobb a sebességük, mint a sereg többi részéé. A vidéken ráadásul alig maradt gyűjtögetni való, és mindannyian éhesek voltak: amit csak tudtak, Temeraire-nek adtak. Most pedig, a kastély romjai között emberei vagy aludtak, vagy fásultan, nyitott szemmel, mozdulatlanul bámulták a falat. Martin és Dunne egy órával később tértek vissza egyetlen kis birkával, amit fejbe lőttek. – Sajnálom, hogy használnom kellett a puskát, uram, de féltem, hogy elmegy – mentegetőzött Dunne. – Nem láttunk senkit – tette hozzá Martin idegesen. – Teljesen egyedül volt, nyilván elkóborolt a nyájától. – Csak azt tették, amit tenniük kellett, uraim – felelte Laurence gondolkodás nélkül. Ha mégis hibáztak, akkor sem lett volna érdemes megszidnia őket. – Majd én – jelentette ki Kung Szu nyomatékosan, és megfogta a karját, amikor Laurence egyenesen Temeraire-nek adta volna. – Hadd csináljam, ügy több lesz belőle. Mindenkinek csinálok levest, víz van. – Nem maradt már sok kétszersült – állt mellé Granby, bár igen csendesen és puhatolódzva. – Erőt öntene az emberekbe is, ha egy kis húst ehetnének. – Nem kockáztathatjuk meg, hogy tüzet gyújtunk – ellenkezett Laurence határozottan. – Nem gyújtunk nyílt tüzet – mutatott Kung Szu a toronyra. – Odabent csinálom, a füst lassan jön ki itt – kocogtatta meg a mellettük lévő falon a téglák közét. – Mint a füstölőből. Az emberek kijöttek a zárt folyosóról, de Kung Szu is csak egykét percig bírta ki odabent, amíg megkavarta a levest, aztán kormos arccal, köhögve jött ki. A füst azonban tényleg csak vékony csíkokban távozott a réseken, nem szállt fel nagy füstoszlop. Laurence visszafordult a térképeihez, amiket a ledőlt fal egy asztal nagyságú síkjára terített ki. Úgy számolta, néhány napon belül elérhetik a tengerpartot, akkor pedig dönteniük kell, merre mennek tovább: nyugatra, Danzig felé, ahol talán már a franciák az urak, vagy keletre, Königsbergbe, ami majdnem biztosan porosz kézen van, de jóval távolabb az otthontól. Most nagyon hálás volt, hogy összefutott Berlinben azzal a követségi titkárral, akitől megtudhatta azt a felbecsülhetetlen értékű hírt, miszerint a Haditengerészet hajói a Balti tengeren cirkálnak. Temeraire-nek csupán a hajókig kell elérnie, és biztonságban van, semmilyen üldöző nem fogja követni őket a hajóágyúk torkába. Éppen harmadjára számolta ki a távolságokat, amikor egyszerre csak komoran felnézett: az emberek mintha megdermedtek volna. A szél kis énektöredékeket sodort feléjük: nem volt igazán dallamos, de a lány tiszta hangjában lelkesedés csendült, a következő pillanatban pedig már meg is látták, amint befordul a fal mentén. Csupán egy kipirult arcú parasztlány volt, haját kendője alatt szoros copfban hátrakötve viselte, karján egy dióval és szederrel tele kosarat cipelt, amelynek tetején sárga és vörös leveles ágak hevertek. Amikor befordult a sarkon, és meglátta őket, hirtelen elnémult, és nyitott szájjal, elkerekedett szemmel bámult rájuk. Laurence felegyenesedett: pisztolyai ott feküdtek előtte, azokkal nyomta le a térkép sarkait, Dunne, Hackley és Riggs a puskáikat szorongatták, mivel éppen akkor tisztították őket, Pratt, a fegyverkovács pedig a lánytól alig egy karnyújtásnyira támaszkodott a falnak: csak egy szó, és máris elkapják és elhallgattatják. Laurence kinyújtotta a kezét, és megérintette a pisztolyt. A hideg vas érintése szinte égette a bőrét, és azonnal rájött, hogy helytelen, amit tenni készül.

147

Egész felsőtestében megrázkódott, aztán ismét saját maga volt az úr a teste fölött, érzéseiben pedig döbbenetes változás állt be: egyszerre csak fájdalmasan, szörnyen éhesnek érezte magát. A lány eddigre elfutott, teljes erejéből szaladt lefelé a domboldalon, kosarat az aranyló levelekkel együtt elhajította. Befejezte a mozdulatot, és visszatette az övébe a pisztolyt, majd hagyta, hogy a térkép feltekeredjen. – Nos, úgyis mindjárt felriaszt mindenkit tíz mérföldön belül – jelentette ki élénk hangon. – Kung Szu, hozd ki a levest, hadd együnk legalább egy keveset, mielőtt indulnunk kell, aztán Temeraire ehet, amíg mi pakolunk. Roland, Dyer, maguk ketten menjenek, gyűjtsék össze a diót, és törjék meg. A két küldönc átugrott a falon, és gyűjteni kezdte a parasztlány kosarából szétszóródott gyümölcsöket, közben Pratt és társa, Blythe bementek, hogy segítsenek kihozni a hatalmas leveses kondért. – Mr. Granby – szólalt meg újra Laurence. – Kérem, csináljanak valamit, hogy egy őrszemet felküldhessünk abba a toronyba. – Igenis – ugrott fel azonnal Granby, és Ferrisszel együtt noszogatni kezdte fásult embereit, hogy a kőtörmelékből és a téglák maradékából lépcsőfélét rögtönözzenek a torony mellé. A munka lassan ment, mivel az emberek fáradtak és roskatagok voltak, de lassan belejöttek, ráadásul a torony sem volt túl magas. Hamarosan sikerült egy kötelet dobniuk a mellvéd egyik kiszögellésére. Martin pedig felmászott, hogy megkezdje az őrködést, és közben visszaszólt: – De meg ne egyétek a részemet! Megjegyzése nagy nevetést váltott ki, pedig annyira nem volt vicces, ám az emberek már vették is elő saját óntáljaikat, az üstöt pedig óvatosan letették a földre, nehogy akár egy csepp is kárba vesszen belőle. – Sajnálom, hogy ilyen gyorsan mennünk kell – mondta Laurence Temeraire-nek, és megsimogatta az orrát. – Semmi baj – felelte Temeraire, és szeretettel megbökdöste. – Laurence, jól vagy? Laurence elszégyellte magát, hogy az előbbi furcsa hangulata ennyire nyilvánvaló lett. – Igen, és sajnálom, hogy annyira rossz hangulatban vagyok – felelte –, hiszen végig neked volt a legrosszabb a helyzeted. Nem lett volna szabad belefognom ebbe az egész vállalkozásba. – De hát nem tudtuk, hogy veszíteni fogunk! – tiltakozott Temeraire. – Én nem bánom, hogy megpróbáltunk segíteni, gyávának éreztem volna magam, ha csak úgy elfutunk. Kung Szu kiadagolta a sovány levest. Nem jutott sok, mindenkinek egy fél merőkanál, hozzá Ferris kiosztotta a kétszersültet, de legalább teát annyit ihattak, amennyit csak akartak, mert a kastély két tó között állt. Mindannyian lassan ettek, megpróbáltak mindent kétszer megrágni. A végén Roland és Dyer körbementek, és kiosztották a váratlan, de mégis ízletes desszertet: a kissé éretlen és kesernyés diót. A lila kökényt azonban túl savanyúnak találták, ezért azt Temeraire nyalta ki egy mozdulattal a kosárból. Amikor mind befejezték az evést, Laurence felküldte Salyert Martin helyett, hogy a kadét is meg tudja enni a saját adagját, végül Kung Szu elkezdte a feldarabolt birkahúst Temeraire nyitott szájába adagolni. Egyszerre mindig csak egy darabot tett bele, nehogy a forró léből akár egy csepp is kárba vesszen. Temeraire is alaposan megrágott mindent nyelés előtt, de alig ette meg a fejet és az egyik lábat, amikor Salyer a mellvéden áthajolva kiabálni kezdett, majd lemászott a kötélen. – Légi őrjárat, uram, öt középsúlyú közeledik – lihegte. A fenyegetés nagyobb volt, mint amilyentől eddig Laurence tartott: az őrjárat minden bizonnyal az egyik közeli faluban állomásozott, és a lány nyilván egyenesen hozzájuk szaladt. – Úgy becsültem, öt mérföldre lehet… A nemrég elfogyasztott étel és a közvetlen fenyegetés mindannyiukat erővel töltötte el, pillanatokon belül felpakolták a felszerelést Temeraire hátára, majd kiterítették a könnyű, láncos páncélzatot, a nehéz vértlemezeket már több meneküléssel ezelőtt elhagyták. Ekkor azonban Keynes szólalt meg váratlanul. 148

– A jó isten áldjon meg, ne edd meg az összes húst! Temeraire, akihez szólt, éppen az utolsó falatért nyitotta a száját Kung Szu felé. – Miért ne? – kérdezte döbbenten. – Még mindig éhes vagyok. – Mert az a nyomorult fióka most kel ki – felelte Keynes, miközben olyan gyors mozdulatokkal kezdte tépni a tojásról a selyempólyát, hogy csak úgy szállt mindenfelé a zöld, vörös és borostyánszínű, csillogó anyag. – Mit állnak csak ott a szájukat tátva? Segítsenek már! – kiabált rájuk. Granby és a többi hadnagy azonnal a segítségére sietett, közben Laurence megparancsolta, hogy a második, még becsomagolt tojást tegyék vissza Temeraire hashálójába, ez volt ugyanis a csomag utolsó darabja. – Ne most! – szólt rá Temeraire a tojásra, amely most már olyan erősen ingott előre-hátra, hogy tartaniuk kellett, egyébként elgurult volna a talajon. – Menjen, hozza a hámot – mondta Laurence Granbynek, és elfoglalta hadnagya helyét a tojás mellett. A tojáshéj kemény volt, áttetsző, és furcsán forró, így gyorsan felhúzta a kesztyűjét, míg Ferris és Riggs a tojás túloldalán váltogatva el-elkaptak a kezüket. – Most rögrön indulnunk kell! Nem kelhetsz ki! Különben sincs szinte semmi étel! – tette hozzá Temeraire, de ez semmiféle hatással nem volt a tojásra, sőt, odabentről dühödt kopogó hang hallatszott. – Nem is figyel rám – mondta sértett arccal, és a hátsó lábára ülve szomorúan nézett az üstben lévő maradékra. Fellowes már jóval ezelőtt elkészítette a sárkányfióka felszerelését a hám legpuhább részeiből, hogy mindig kéznél legyen, de ez a maradék bőranyagokkal együtt valahol a csomagjaik legmélyén lapult. Amikor végre sikerült előszedniük, Granby csaknem remegő kézzel vette át, és itt-ott igazított rajta valamit. – Semmiség, uram – mondta Fellowes halkan, a többi tiszt pedig bátorító mormogással hátba veregette. – Laurence – fordult felé Keynes suttogva. – Azt hiszem, már az előbb szólnom kellett volna, de a legjobb, ha olyan messzire viszi innen Temeraire-t, ahogy csak tudja, mert nem fog tetszeni neki. – Micsoda? – kérdezte egyszerre Laurence és Temeraire, utóbbi igencsak felháborodva. – Mit csináltok? Miért van Granbynél az a hám? Laurence először rémülten arra gondolt, hogy Temeraire a sárkány hámba fogása ellen tiltakozik, de Temeraire kiigazította: – Nem erről van szó. De Granby az én legénységem tagja! – jelentette ki csökönyös hangon. Ezzel az ellenvetéssel ráadásul minden jelenlévőt kizárt a próbálkozásból, talán csak Badenhaurt és a többi porosz tisztet nem, akiket nem tekintett annyira sajátjának. – Nem értem, miért kell odaadnom neki az ételemet, ráadásul még Granbyt is. De ekkorra már elkezdett megrepedni a héj: már nem volt sok idő hátra. Az őrjárat időközben óvatosan lelassított, nyilván úgy vélték, hogy mivel a britek nem fogtak menekülésbe, a falak takarását felhasználva védekezni akarnak. De az óvatosság nem fogja őket sokáig viszszatartani: nemsokára valamelyikük átrepül fölöttük, hogy megnézze, mi folyik, és utána rögtön teljes erőből támadni fognak. – Temeraire – kezdte Laurence, miközben egyre távolodott a többiektől, hogy elvonja Temeraire figyelmét a kifelé tartó fiókáról. – Csak gondolj bele, hogy a kis sárkány teljesen egyedül lesz, neked meg egymagadnak mekkora legénységed van. Biztos te is látod, hogy ez nem tisztességes. A fiókának is szüksége van valakire, ráadásul – tette hozzá hirtelen ötlettől vezéreltetve – neki semmilyen ékszere nem lesz, nem úgy, mint neked. Ez bizonyára nagyon el fogja szomorítani. – Ó – kiáltott fel Temeraire, majd közel dugta a fejét Laurence-hez. – Nem lehetne inkább Allen? – kérdezte halkan, majd vetett egy pillantást hátrafelé, hogy megbizonyosodjon: a nehézkes mozgású fiatal zászlós nem hallotta, amit mondott. Allent azonban teljesen lekötötte, hogy ujjat többször is végighúzza a nagy üst szélén, és lenyalja róla a leves maradékát. 149

– Jaj, Temeraire, ez olyan méltatlan hozzád! – feddte meg Laurence. – Ráadásul Granbynek jár az előléptetés. Csak nem akarod megvonni tőle a jogot, hogy kapitány legyen? Temeraire zsémbesen felsóhajtott. – Hát, ha muszáj… – nyögte barátságtalanul, majd duzzogva összetekeredett, és két mellső mancsa közé vette zafír melldíszét, hogy orrával és pofájával dörgölve kifényesítse. Beleegyezése éppen időben érkezett: a héj nem csupán kinyílott, hanem szinte szétrobbant, gőzfelhőt eresztve a magasba, és tojásfehérjés héjdarabkákkal terítette be mindannyiukat. – Hát én nem csináltam ekkora koszt – jelentette ki rosszallóan Temeraire, majd lesöpörte a bőrére repült darabkákat. A sárkányfióka is tojáshéjat köpködött szét minden irányba, és hozzá fuldokolva sziszegett. Formára teljesen úgy nézett ki, mint a felnőtt Kazilikok, ugyanolyan szúrós tüskék borították, színe skarlátvörös volt, kivéve a hasán, ahol lilás színben csillogtak a pikkelyei. Még a szarvai is ugyanúgy ágaskodtak, bár kisebbek voltak; egyedül a zöld foltok hiányoztak róla. A kis sárkány szúrós, sárga szemében dühös méltatlankodással végignézett rajtuk, köhögött egyet, aztán még egyet, majd mély levegőt vett, amelytől úgy kidudorodott az oldala, mint egy labda. Ettől a tüskéiből kis gőzsugarak lövelltek ki sziszegve, majd kinyitotta a száját, és egy jó kétméteres lángot köhögött ki magából, amitől a körülötte állók döbbenten hátrahőköltek. – Na végre – mondta elégedetten a kis nőstény, majd a hátsó lábára ült. – így már sokkal jobb. Most pedig hadd egyem meg azt a húst. Granby cserzett bőre ugyan teljesen sápadt volt, mégis sikerült biztos hangon megszólalnia, amikor közel lépett. A hámot úgy tette a kezére, hogy azt a sárkány is jól lássa, de nem tette azonnal a nyakába. – John Granbynek hívnak – mondta. – És igazán örülnénk, ha… – Igen, igen, a befogás – szakította félbe. – Temeraire már említette. Laurence Temeraire felé fordult, aki kissé szégyenkezve úgy tett, mintha a melldíszén lévő karcolást csiszolgatná, és Laurence-ben felmerült a gyanú, hogy más dolgokat is mondhatott a tojásban lévő fiókának, akit csaknem két hónapig pesztrált. Közben a sárkányfióka kinyújtotta a nyakát, és megszagolta Granbyt, fejét először jobbra, majd balra billentette, és végigmérte. – Te voltál Temeraire első tisztje? – kérdezte számonkérően, mint aki referenciákra kíváncsi. – Igen – felelte Granby, és elvörösödött. – Nem szeretnél egy saját nevet? Nagyon jó dolog ám az, és én szívesen adok neked. – Ó, azt már rég eldöntöttem! – jelentette ki Granby és a többi reptető nagy megrökönyödésére. – Iskierka szeretnék lenni, mint akiről az a lány énekelt. Laurence Temeraire-t minden előző tervezés nélkül fogta be, és azóta nem látott egy kikelést sem, így fogalma sem volt arról, hogyan szokott az ilyesmi menni, emberei arckifejezése alapján azonban biztos lehetett abban: nem így. De a kis Kazilik már folytatta is. – De én nagyon örülnék annak, ha te lennél a kapitányom, és azt sem bánom, ha befogsz, és harcolnom kell Anglia megvédéséért, csak siess, mert nagyon éhes vagyok. Szegény Granby, aki valószínűleg hétéves kadétkora óta erről a napról álmodott, alaposan kigondolta minden részletét, és már a nevet is réges-rég kiválasztotta, egy pillanatnyi tökéletesen érthető szünet után váratlanul hangosan felnevetett. – Rendben, akkor hát legyen Iskierka – egyezett bele nagyvonalúan, miután visszanyerte a lélekjelenlétét, majd felemelte a hám nyaki részét. – Bedugnád ide a fejed? Iskierka gyorsan engedelmeskedett, bár miközben Granby megerősítette a hám szíjait, fejét türelmetlenül a kondér felé nyújtogatta, s amikor végre elkészült a hám, nemcsak a fejével, de mindkét mellső lábával egyszerre ugrott a kondérba, hogy Temeraire vacsorájának maradékát felfalja. Nem kellett sürgetni, hogy siessen: a maradék hihetetlen sebességgel tűnt el, a kondér pedig ide-oda ingott, amikor tisztára nyalta.

150

– Nagyon finom volt – mondta, amikor kiemelte a fejét és kis szarvairól még csöpögött a lé, de még éhes vagyok. Menjünk vadászni. – Ezzel kísérletképpen kiterjesztette szárnyait, amelyek még mindig puhán és gyűrötten lapultak a hátához. – Most nem lehet, muszáj eltűnnünk innen – mondta Granby, miközben büszke arccal szorongatta a hámot, ám ekkor szárnycsapásokat hallottak: az egyik őrsárkány végül odajött, hogy megnézze, mit csinálnak. Temeraire felült és ráüvöltött, mire amaz gyorsan elhátrált, de a baj már megtörtént, és a barátait hívta. – Mindenki szálljon fel, azonnal! – üvöltötte Laurence, mire a legénység sietősen felkapaszkodott a hámra. – Temeraire, neked kellene hozni Iskierkát, feltennéd? – Magam is tudok repülni! – szólalt meg a kis sárkány. – Harcolni fogunk? Most? Hol? – Valóban sikerült a levegőbe emelkednie, de Granby nem engedte el a hámot, mire Iskierka rángatni kezdte. – Nem, most nem lesz csata – felelte Temeraire, egyébként is túl kicsi vagy még a harchoz. Lehajtotta a fejét, és állkapcsa bezárult a kis sárkány teste körül. A szem- és az őrlőfogai között lévő résbe a fióka éppen belefért, és bár az végig dühösen tiltakozott, felemelte, és letette a vállára. Laurence felsegítette Granbyt a hámra, hogy azonnal utána tudjon mászni, aztán maga is követte. Amint mindnyájan fenn voltak, Temeraire egy ugrással nekilendült, felüvöltött, és úgy sodorta el a falon keresztül nekik támadó sárkányokat, mint a kuglibábokat. – Hé! Hé! Ezek minket támadnak! Gyorsan öljük meg őket? – kiabálta Iskierka vérszomjasán, és megpróbált a levegőbe emelkedni. – Az ég szerelmére, állj már le! – szólt rá Granby, és egyik kezével kétségbeesetten szorította a szíjat, míg a másikkal megpróbált karabinerek után tapogatni, hogy Iskierka hámját erősen Temeraire-éhez rögzítse. – Sokkal, de sokkal gyorsabban fogunk repülni, mint amenynyire te képes vagy, ezért legyél némi türelemmel! Később annyit repülhetünk, amennyit csak akarunk, csak várd ki a sorodat! – De hát most van a csata! – kiáltotta a kis sárkány, és megpróbált megfordulni, hogy láthassa az ellenséget. Granby nem tudta rendesen megfogni, mert mindenhol szúrt a tüskék miatt, ráadásul karmaival Temeraire nyakát és hámját kaparászta, amelyek nem sértették ugyan fel a bőrt, de Temeraire szuszogásából és mozgásából ítélve csiklandozták. – Maradj már nyugton! – nézett hátra Temeraire, és az ellenfél átmeneti zavarodottságát kihasználva felgyorsított, és egy észak felé lévő vastag felhő felé vette az útját, hogy elrejtőzzön. – Így nagyon nehéz repülnöm! – De nem akarok nyugton maradni! – rikoltozta Iskierka. – Menj vissza, menj vissza! A harc arra van! – És hogy szavait alátámassza, újabb tűzcsóvát lehelt a levegőbe, amely majdnem leégette Laurence haját, aztán türelmetlenül toporzékolt, miközben Granby teljes erőből tartotta. Az őrjárat gyorsan a nyomukba ért, és akkor sem adták fel az üldözést, amikor a felhő már elrejtette Temeraire-t a szemük elől, hanem kitartottak, bár lelassítottak, és egymásnak kiabáltak a ködben, hogy mindig tudják, hol a másik. A nedves hideg nem esett jól a kis Kaziliknak, aki így feltekeredett Granby mellkasa és válla köré, hogy kissé megmelegedjen, s miközben félig megfojtotta, félig felnyársalta kapitányát, morogva panaszkodott a gyáva menekülés miatt. – Pszt, picikém, hallgass el, úgy, ügyesen – simogatta Granby. – Így elárulod, hogy hol vagyunk. Tudod, ez olyan, mint a bújócska: csöndben kell maradni. – Nem kellene sem csöndben maradnunk, sem ebben a csúnya, hideg felhőben bujkálnunk, ha visszamennénk és szétzúznánk őket – morogta, de aztán elhallgatott. Egy idő múlva üldözőik hangjai elhaltak, ők pedig újra elő mertek bújni a felhőből, ám ekkor új nehézség jelentkezett: Iskierkát meg kellett etetni. – Muszáj megkockáztatnunk – mondta Laurence, ezzel a tavak és az erdők helyett az egyik művelt terület felé indultak, miközben messzelátóikkal a földet figyelték.

151

– Mit szóltok azokhoz a tehenekhez? – kérdezte vágyódva Temeraire egy kicsivel később, mire Laurence messzelátóját a közelebbi célpont felé fordította. Valóban: egy takaros marhacsorda legelt az egyik lejtőn. – Hála az égnek – sóhajtott fel. – Temeraire, szállj le, kérlek, ott, abban a mélyedésben jó lesz – tette hozzá, és megmutatta. – Megvárjuk, amíg besötétedik, aztán elkapjuk őket. – Mármint a teheneket? – kérdezte Temeraire, majd leszállás közben döbbenten hátranézett. – De hát azok nem valakinek a tulajdonai? – De, azt hiszem, igen – jött zavarba Laurence. – De a jelen körülmények között muszáj kivételt tennünk. – De hát mi a különbség a mostani helyzet és aközött, amikor Arkadyék elvitték azokat a marhákat Isztambulnál? – kérdezte Temeraire. – Ők is éhesek voltak akkor, és mi is éhesek vagyunk most, tehát ugyanaz a helyzet. – Mi vendégként érkeztünk oda – magyarázta Laurence és azt hittük, a törökök a szövetségeseink. – Tehát akkor nem lopás, ha nem szereted azt, akinek elveszed a tulajdonát? – csodálkozott Temeraire. – De hát akkor… – Nem, nem – vágott közbe gyorsan Laurence, aki látta, hogy ingoványos talajra tévedtek. – De jelenleg… a háború szükségletei… – próbált magyarázkodni, de aztán feladta. Persze hogy lopás, bár a térkép szerint még porosz területen voltak, így akár rekvirálásnak is lehetett volna nevezni. Csakhogy nehéz lett volna elmagyarázni, mi a különbség a rekvirálás és a lopás között, és Laurence nem szívesen árulta volna el, hogy ilyen értelemben az összes múlt heti eleségük lopott volt, sőt, nemcsak az, hanem a hadsereg egész ellátmánya is. Mindegy, akárhogy is nevezték, szemérmetlen lopásnak, vagy valami finomabb szóval illették, mindenképpen szükséges volt: a sárkányfióka még túl fiatal volt ahhoz, hogy megértse, mit jelent az éhezés, ráadásul nagyon nagy szüksége volt élelemre. Laurence még jól emlékezett, mennyit evett, és milyen nagyot nőtt Temeraire élete első néhány hetében. Ráadásul nekik is szükségük volt arra, hogy csöndben legyen, márpedig ha rendesen etetik, az első hetekben minden bizonnyal végigalussza az etetések közötti időt. – Istenem, igazi kis terrorista, ugye? – kérdezte Granby kedveskedő hangon, és megsimogatta csillogó bőrét: Iskierka, bármennyire éhes volt is, elaludt, amíg a sötétség leszálltára vártak. – Alig kelt ki a tojásból, máris tüzet okádott, nem lesz könnyű megbirkózni vele – mondta, de hangjából kiszűrődött, hogy nem bánja. – Azt azért remélem, hogy gyorsan megjön az esze – morogta Temeraire, mivel még mindig rosszkedvű volt: a kis sárkány gyávaságára tett megjegyzései igencsak feldúlták, mint ahogy az is, hogy vissza akart menni harcolni. Ő is ennek örült volna a legjobban, bármennyire tudta, mennyire haszontalan lett volna. Furcsa volt, hogy a tojások iránti kedvessége nem terjedt ki azonnal a kis sárkányra is, de talán ennek pusztán az volt az oka, hogy meg kellett osztania vele a vacsorát. – Még nagyon fiatal – felelte Laurence, és megsimogatta Temeraire orrát. – Biztos vagyok abban, hogy én soha nem voltam ennyire esztelen, már akkor sem, amikor kikeltem – vágott vissza Temeraire, de Laurence jobbnak látta, ha erre a megjegyzésre inkább nem válaszol. Egy órával naplemente után odalopóztak széllel szemben a lejtőhöz, hogy titokban lecsapjanak. Ők legalábbis így tervezték, Iskierka azonban izgatottságában kibújt az őt visszafogó karabinerek közül, átvetette magár a kerítésen, rá az egyik alvó gyanútlan állatra. A tehén ijedten elbődült, majd a csorda többi tagjával felugrott, és szaladni kezdett. A sárkányfióka továbbra is ott lógott a hátán, és tűzcsóvákat okádott mindenfelé, kivéve a szükséges irányba, így az ügy egyre inkább cirkuszra, mint lopásra hasonlított. A házban felgyúltak a fények, és a tanya lakói puskákkal és fáklyákkal kirontottak a házból. Valószínűleg rókára vagy farkasra számítottak, így most döbbenten bámultak a kerítésnél, ami nem is volt csoda: a tehén vadul ugrándozott, közben Iskierka, aki alaposan belemélyesztette karmait a nyaka körüli zsírba, fé-

152

lig izgatottan, félig dühösen kiabált, és párszor megpróbálta átharapni áldozatának a nyakát is, csakhogy ehhez még túl kicsi volt az állkapcsa. – Na, most nézd meg, mit csinált – morogta Temeraire önelégülten, majd a levegőbe lendülve egyik mancsával elkapta a tehénen lovagló sárkányfiókát, míg a másikkal egy másik tehenet. – Sajnálom, hogy felébresztettük önöket, csak két tehenet viszünk el, de ez nem lopás, mert háború van – mondta a dermedt, sápadt csoport fölött lebegve, az emberek döbbent értetlenségét azonban nem a nyelvi akadály, hanem Temeraire óriási, szörnyű alakjának megjelenése okozta. Laurence lelkiismeret-furdalásában az erszénye után nyúlt, és ledobott pár aranyérmét. – Temeraire, sikerült elkapnod? Akkor azonnal tűnjünk el innen, mert az egész környéket ránk uszítják. Temeraire elkapta, ezt jól lehetett hallani az alulról jövő tompa, de érthető kiáltásokból: – Ez az én tehenem! Az enyém! Én kaptam el! – Kiabálása tovább csökkentette esélyüket az elrejtőzésre, és amikor Laurence hátranézett, látta, hogy a falu úgy világít mögöttük a sötétben, mint egy hatalmas fáklya: egyik házban a másik után gyúltak fel a fények, amely minden bizonnyal mérföldekre ellátszott. – Jobban jártunk volna, ha fényes nappal vesszük el őket, harsonaszó kíséretében – nyögte Laurence, aki úgy érezte, ez volt a büntetése a lopásért. Nem sokkal később végső elkeseredésükben leszálltak: abban reménykedtek, hogy ha megetetik Iskierkát, akkor elhallgat. A kis sárkány először nem akarta elengedni a tehenét, amely időközben megdöglött, mivel Temeraire hatalmas karmainak egyike átszúrta, pedig nem volt képes még arra sem, hogy átharapja a bőrét, és neki kezdjen az evésnek. – Az enyém – morogta egyre, míg végül Temeraire rá nem ripakodott. – Maradj már csöndben! Csak felnyitják, hogy meg tudd enni! Engedd már el! Különben is, ha akartam volna, bármikor elvehettem volna. – Azt próbáld meg! – rikkantott Iskierka, de Temeraire egy gyors mozdulattal felé kapta a fejét, és rámordult. A fióka ettől ijedten felnyüszített, és Granby karjába ugrott. Granby azonban nem volt felkészülve arra, hogy megtartsa, ezért hanyatt esett. – Ez nagyon csúnya dolog volt! – panaszkodott Iskierka, miközben Granby válla köré tekeredett. – Csak mert még kicsi vagyok! Temeraire-ben volt annyi tisztesség, hogy kissé elszégyellte magát. – Úgysem vettem volna el a tehenedet – mondta békülékenyen. –Van nekem is egy. De amíg ilyen kicsi vagy, muszáj kicsit udvariasabbnak lenned. – Most akarok nagy lenni – duzzogott Iskierka. – Ha nem hagyod, hogy enni adjunk, sosem leszel nagy – szólt közbe Granby, és ezzel azonnal megszerezte a kis sárkány figyelmét. – Gyere, megnézed, hogyan készítjük el, jó? – Hát, nem bánom – felelte vonakodva, mire Granby odavitte a vállán a tehénhez. Kung Szu felvágta az állat hasát, és először a szívet és a májat emelte ki, majd ezeket ünnepélyesen Iskierka felé nyújtotta. – Azt mondják, ha egy kis sárkány ilyet eszik először, akkor nő a legjobban – mondta. – Tényleg? – kapott Iskierka két manccsal az étel után, és jó étvággyal befalta. Pofája két oldalán folyt a vér, ahogy egyik falatot a másik után tépte ki, és nyelte le. Ezután azonban, bármennyire is igyekezett, csupán az egyik lábszárat tudta befalni, aztán mindenki nagy megelégedésére mély álomba merült. Miközben Temeraire befalta a saját tehenét, Kung Szu durva, de gyors mozdulatokkal feldarabolta az állat maradékát, és a húst a kondérokba pakolta. Húsz perccel később már újra a levegőben voltak: a kis sárkány Granby karjában mélyen aludt. A kivilágított falu fölött a távolban azonban sárkányok köröztek, és amikor felszálltak, egyikük feléjük fordult: ragyogó szeme szinte világított a sötétben. Egy Fleur-de Nuit volt az, a kevés éjszakai fajok egyike. – Észak – mondta komoran Laurence. – Tarts egyenesen északnak, Temeraire, amilyen gyorsan csak tudsz. Irány a tenger! 153

Egész éjszaka menekültek, de a Fleur-de-Nuit furcsa hangja sosem halt el mögöttük. Olyan volt, mint egy mély hangú kürtszó, amelyre az őt követő középsúlyúak magas hangja rárákontrázott. Temeraire sokkal nagyobb súlyt hordozott, mint üldözői: a teljes földi legénységet, a felszerelést, ráadásul még Iskierkát is, aki már Laurence szerint most nagyobbnak látszott, mint kikelésekor. Mégis sikerült megtartania előnyét, de arra már nem volt remény, hogy lehagyják őket: az éjszaka hideg volt és világos, a hold csaknem teljesen kerek. A mérföldek egyre maradtak el mögöttük, aztán feltűnt alattuk a Visztula sötéten csillogó vonala. A vízen meg-megtört a fény, ahogy a folyó a tenger felé kúszott. A legénység közben megtöltötte fegyvereit, és előkészítette a villanóporos löveteket, majd Fellowes és a szerszámosok óvatosan felkúsztak Temeraire oldalán egy tartalék láncinggel, hogy Iskierka számára is védelmet biztosítsanak. Amikor ráterítették és apró hámjának csatjaihoz erősítették az inget, a kis sárkány csak mormogott, és közelebb húzódott Granbyhez, de nem ébredt fel. Laurence először azt hitte, hogy az ellenség nyitott rájuk tüzet a távolból, de amikor újra megszólalt a hang, felismerte: nem puskák, hanem tüzérségi ágyúk szóltak a távolban, nyugaton. Temeraire azonnal arrafelé fordult, mire előttük kinyílt a Balti tenger széles, fekete tömbje, s újból felugattak a Danzig falait védő porosz ágyúk.

154

17. fejezet – Igazán sajnálom, hogy magukat is beszorították ide – mondta Kalkreuth tábornok, miközben egy palack kitűnő portóit adott körbe, de Laurence csak annyit tudott megállapítani róla, hogy túl jó az ő gyenge teához és vizezett rumhoz szokott gyomrának. A bort jó néhány órányi alvás, majd egy vacsora követre, és Laurence örömmel látta, hogy Temeraire végre annyit ehet, amennyit akar. Az élelmet még nem adagolták, még nem: a raktárakat telehordták, a falakat megerősítették, a helyőrség katonái lelkesek voltak és jól képzettek, nem lesz könnyű őket sem kiéheztetéssel, sem csüggedéssel rávenni a megadásra. Az ostrom jó ideig eltarthat, ez a franciákon is látszott, akik ráérősen készülődtek a megkezdésére. – Amint látja, ez egy kényelmes egérfogó – mondta Kalkreuth, és a délre néző ablakokhoz vezette Laurence-t. A növekvő szürkületben Laurence jól látta a várost laza körben körülölelő francia tábor sorait, amelyek kívül estek a tüzérség hatótávolságán, viszont két oldalról uraltak a folyót és az utakat. – Naponta látom, ahogy a délről érkező, Lestocq seregéből megmaradt alakulatok egymás után szépen belesétálnak a kelepcébe. Eddig legalább ötezer foglyot ejtettek. Igaz, a közemberektől csupán elveszik a fegyverüket és a behívólevelet, majd hazaküldik, hogy ne kelljen őket élelmezniük, a tiszteket azonban fogva tartják. – Hány emberük van? – kérdezte Laurence, ahogy megpróbálta összeszámolni a sátrakat. – Kitörésre gondol? Én is gondoltam rá – felelte válasz helyett Kalkreuth. – De ahhoz túl távol vannak: könnyen elszakíthatnák a kitörő csapatot a várostól. Ha majd megkezdik az ostromot, és kicsivel közelebb jönnek, talán kicsaphatunk rajuk, de mi haszna az egésznek most, hogy az oroszok békét kötöttek? Igen, igen – bólogatott, amikor Laurence döbbent arcát meglátta. – A cár végül úgy döntött, nem pazarol el egy teljesen jó hadsereget, meg talán nem is kívánta egész életét francia fogságban tölteni, ezért fegyverszünetet kötöttek, és jelenleg a két uralkodó, mint két jó barát, a békekötés feltételeiről tárgyal Varsóban. – Ugatva felnevetett. – Hát ezért sem törik magukat, hogy kipiszkáljanak innét: a hó végére talán magam is citoyen8 leszek. Kalkreuth egyike volt azoknak, akik megmenekültek Hohenlohe herceg csapatainak megsemmisítésekor. Danzigba rendelték, hogy erősítse meg a várat egy hasonló ostrom esetén. – Alig egy héttel utánam jelentek meg a kapuk előtt – mesélte – de azóta minden hír a rendelkezésemre áll: az az átkozott marsall, amilyen szemtelen, minden napiparancsáról megküldi számomra a másolatot, és meg az arcába sem vághatom, mert az en futáraim nem képesek áttörni az ostromgyűrűn. Temeraire maga is alig jutott el a falakig: szerencséjére azonban a blokádot biztosító francia sárkányok zöme éppen a város túloldalán tartózkodott, ahol a tengertől próbálták elszigetelni, a meglepetés pedig a francia tüzérségi támadástól óvta meg őket. Most azonban ők is pácban voltak: a francia ágyúk között jó néhány borságyú is megjelent, a földbe pedig mindenfelé messzehordó mozsárágyúkat ástak be. A fallal körülvett belső vár ötmérföldnyire volt a tengeri kikötőtől. Kalkreuth ablakából Laurence láthatta a Visztula csillogó szalagját, ahogy egyre tágabbra nyíló szájjal fut bele a tengerbe, és azt is látta, hogy a Balti-tenger sötétkék vizén mindenhol fehér vitorlás brit hadihajók lebegnek. Laurence a messzelátó segítségével meg is tudta számolni őket: három harmadosztályú cirkáló, amiből kettő hatvannégy, egy pedig hetvennégy ágyús, utóbbin széles 8

Polgár (francia)

155

árbocszalag lengett, a kíséretük néhány kisebb fregatt, mind kissé távol a parttól, a kikötőben pedig, a hadihajók ágyúinak oltalmában hatalmas szállítóhajók várakoztak: ezeknek lett volna a feladata az orosz erősítés ideszállítása, de ez az erősítés már sosem fog megérkezni. Igaz, csak öt mérföldre voltak, de mivel köztük ott volt a francia tüzérség és repülő hadtest, a távolság akár ezer is lehetett volna. – Már bizonyára tudják, hogy itt vagyunk, de nem tudunk összeköttetésbe kerülni velük – eresztette le Laurence a távcsövet. – Legalábbis valószínűtlen, hogy ne látták volna meg, amikor tegnap berepültünk, a franciák elég nagy zajt csaptak. – Az a Fleur-de-Nuit jelenti a legtöbb problémát, aki idáig követett – tette hozzá Granby. – Egyébként azt mondanám, hogy várjuk ki, amíg elfogy a hold, és elég sötét lesz, aztán menjünk, de most biztosak lehetünk abban, hogy ő csak erre vár, és még a falakat sem hagynánk el, máris mind a nyakunkon lennének. Aznap éjjel tényleg újra láttak a nagy, sötétkék sárkányt, ahogy árnyéka kirajzolódott a holdfényben fürdő tenger előtt. A francia búvóhelyen ült és figyelt, hatalmas, sápadt szemét csaknem rezzenéstelenül szegezte a város falaira. – Maga jó vendéglátó – mondta Lefébvre marsall vidáman, és tétovázás nélkül hagyta, hogy még egy gyenge galambot a tányérjára tegyenek. Olyan jó étvággyal tömte magába a húst és a főtt burgonyát, hogy az sokkal jobban illett volna egy őrjárat őrmesteréhez, mint Franciaország marsalljához. Ez azért nem volt teljesen meglepő, mert katonai pályafutása előtt egy molnár fia volt. – Az utóbbi két hétben főtt füvet meg varjút ettünk csak a kétszersültünkhöz. Kerek parasztarca volt, göndör, ősz haját nem rizsporozta. Ő küldött követeket Kalkreuthhoz, hogy nyíltan tárgyaljanak, majd őszintén és tétovázás nélkül elfogadta a gúnyos választ: jöjjön be a városba, és vacsora közben tárgyaljanak a megadás feltételeiről. A marsall csupán pár lovas kíséretében lovagolt a vár kapujához. – Egy ilyen vacsoráért ennél nagyobb kockázatot is vállalnék – felelte dübörgő nevetéssel, amikor a porosz tisztek kissé udvariatlanul megpedzették a bátorságát. – Egyébként sem érnek vele semmit, ha bezárnak egy pincébe, csak a feleségem sírna egy kicsit. A császárnak viszont sok másik embere van még. Miután elpusztított mindent, amit elé tettek, és kenyerével kitörölte az utolsó cseppet is a tányérjából, hátradőlt, és azonnal elszundított a székében, miközben a többiek bort fogyasztottak. Csak akkor ébredt fel ismét, amikor elé rakták a kávét – Á, ez ad igazi erőt egy férfinak! – kiáltott fel, majd gyorsan felhajtott egymás után három csészével. – Nos tehát – folytatta aztán várakozás nélkül –, maga értelmes embernek és jó katonának látszik. Ragaszkodik hozzá, hogy tovább húzzuk itt az időt? Kalkreuth, akinek egyáltalán nem állt szándékában azt a látszatot kelteni, hogy komolyan fontolgatja a megadás feltételeit, hidegen válaszolt. – Remélem, képes leszek addig megmaradni becsülettel a posztomon, amíg őfelségétől más parancsot nem kapok. – Hát, márpedig nem fog – mondta Lefébvre egyszerűen –, ugyanis ő meg Königsbergbe van bezárva úgy, ahogy maga ide. De biztos vagyok abban, hogy ez nem hoz szégyent a nevére. Nem akarok úgy tenni, mintha én lennék Napóleon, de azért remélem, hogy kétszeres túlerővel és a szükséges ostromágyúkkal be tudok venni egy várost. Csak szeretném, ha minél kevesebb ember pusztulna el mind a maga, mind az én katonáim közül. – Én azonban nem Ingersleben tábornok vagyok – felelte Kalkreuth arra a tábornokra utalva, aki olyan gyorsan átengedte Stettin várát. – Nem fogom átadni a posztomat egy puskalövés nélkül, és még az is lehet, hogy keményebb diónak találtatunk, mint gondolná. – De hát teljes tisztelettel engedjük ki magukat – felelte Lefébvre, és nem vette fel a kesztyűt. – Maga és a tisztjei szabadon elmehetnek, csupán arra kell szavukat adják, hogy tizenkét hónapig nem harcolnak Franciaország ellen. Az embereinek természetesen elvesszük a fegy-

156

vereit. Ez a legtöbb, amit ajánlhatok, de szerintem még mindig sokkal jobb, mint ha lelövik vagy fogságba ejtik az embert. – Köszönöm a kedves ajánlatot – állt fel Kalkreuth –, de a válaszom nem. – Kár – felelte Lefébvre kétségbeesés nélkül, majd felemelte kardját, amit előzőleg a székére akasztott. – Nem mondom, hogy örökké állni fog az ajánlatom, de remélem, a fejében tartja a következő hetekben. – Amikor azonban megfordult és meglátta Laurence-t, aki tőle távolabb ült, az asztal mellett megállt és hozzáfűzte: – Sajnos azonban már most el kell mondanom, hogy ez nem vonatkozik egy jelen lévő brit katonára sem. Már megbocsásson – mondta most egyenesen Laurence-nek a császár egyébként is nagyon szeszélyes, ha angolokról van szó, de személy szerint magát illetően külön parancsaink vannak, már ha maga az, aki azzal a nagy kínai sárkánnyal átrepült fölöttünk pár napja. Ha! Nem mondom, mi meg csak bámultunk tátott szájjal! – Ezzel nagyot nevetett saját magukon. Amikor kilépett, egy füttyentéssel odahívta magához a kíséretét, és visszalovagolt. A poroszokat elkedvetlenítette jókedve, és éjszaka Laurence azokon a szörnyű parancsokon gondolkodott, amiket Lien tanácsolhatott Bonaparténak, hogy tönkretegye Temeraire életét. – Remélem, nem kell mondanom, kapitány, hogy nem áll szándékomban elfogadni az ajánlatát – közölte Kalkreuth Laurence-szel másnap reggel. A tábornok közös reggelire hívta, amelyen biztosíthatta álláspontjáról. – Uram – felelte Laurence halkan –, azt hiszem, jó okom van félni attól, hogy a franciák fogságba vetnek, de remélem, nem azért döntött úgy, hogy feláldozza tizenötezer katonájának az életét, és isten tudja hány civil lelket, hogy engem megmentsen ettől a sorstól. Ha ugyanis felállítják az ütegeiket és az ostromágyúkat, és nem hiszem, hogy ezt a végtelenségig el lehetne odázni, a város vagy elesik, vagy romba dől, mi pedig mindenképpen meghalunk. – Addig még igen sok időnk van – felelte Kalkreuth. – A fagyott talaj miatt csak lassan tudják elvégezni az ostromhoz szükséges földmunkákat, márpedig egy kegyetlenül hideg télre számíthatunk, és hallotta, mit mondott a készleteikről. Bizonyos vagyok benne, hogy márciusig nem lesznek képesek jelentős előrelépést tenni, addig pedig nagyon sok minden történhet. Becslése először jónak tűnt: ahogy Laurence távcsövén keresztül elnézte, a francia katonák fásultan csákányoztak és lapátoltak, de öreg, rozsdás szerszámaikkal amúgy sem haladtak gyorsan a keményre fagyott talajban, amely, mivel a folyóhoz közel feküdt, nedves volt, és ez a nedvesség már a tél elején megfagyott. A szél folyamatosan havat hozott a tenger felől: hol szemerkélt, hol erősen esett, és a zúzmara minden reggel egyre magasabbra mászott az ablakpárkányokon és a reggeli mosdóedény oldalán. Lefébvre azonban továbbra sem sietett: néha látták, ahogy szárnysegédeivel elsétál a sekély lövészárkok előtt, arckifejezése azonban nem sugárzott elégedetlenséget. Mások azonban túl lassúnak találták az iramot: Laurence és Temeraire alig két hete voltak a városban, amikor Lien megérkezett. Késő délután jött meg dél felől. Utasa nem volt, nyomában pedig csupán két középsúlyú és egy futár repült, és igencsak meg kellett küzdenie azzal a hideg orkánnal, ami alig fél órával érkezése után csapott le a városra és a táborra. A városban csak az őrszemek látták, Laurence pedig a vihar mindkét napja alatt, amikor a hó teljesen eltakarta előlük a francia tábort, abban reménykedett, hogy tévedtek. Amikor azonban kiderült az ég, dörömbölő szívvel Lien szörnyű üvöltéseinek elhaló visszhangjára ébredt. A hideg és a még el nem takarított, bokáig érő hó ellenére hálóingben és házikabátban szaladt ki a mellvédre: a nap halványan sütött, fénye azonban így is megcsillant a fehér mezőkön és Lien márványfehér bőrén. A sárkány a francia vonalak szélénél állt, és a talajt vizsgálgatta, aztán Laurence a döbbent őrökkel együtt láthatta, ahogy ismét levegőt vesz, felrebben, majd üvöltését egyenesen a fagyos talaj felé irányítja. A hó úgy kavarodott fel, mintha hóvihar lenne, és itt-ott sötét porfelhők is kerekedtek. Laurence csak később értette meg, mi volt Lien célja, amikor a francia katonák kétkedő arccal folytatták a csákányozást és a lapátolást. A föld ugyanis többméternyi mélységben fellazult, mélyebben, mint a fagyhatár, így sokkal gyorsabban folytathatták a munkát. Egy hét alatt töb157

bet csináltak meg, mint azelőtt összesen, a fehér sárkány felügyelete alatt pedig lázas iramban haladt a munka, Lien ugyanis a sorok mögött fel-alá járkálva hamar észrevett minden lazaságot. A francia sárkányok csaknem naponta próbálták meg áttörni a város védelmét, bár fő feladatuk a porosz tüzérség figyelmének lekötése volt, amíg odalent a gyalogság a lövészárkokat és az ütegeket ásta. Az ágyúknak általában sikerült távol tartaniuk a francia sárkányokat, előfordult azonban, hogy valamelyikük lőtávolon kívüli magasságban szállt el a város felett, és onnan szórt bombákat a város erődrendszerére. A bombák ilyen magasságból persze általában célt tévesztettek, és legtöbbször a város házaira és utcáira hullottak, a város nyomorult lakói pedig, akik többségükben nem germán, hanem szláv származásúak voltak, mindannyiukat a pokolba kívánta. Kalkreuth naponta osztotta ki embereinek az elhasználható lövedékadagot, bár inkább csak azért engedélyezte a tüzelést, hogy a harci hangulatot fenntartsa, sok kárt ugyanis nem tudtak tenni a munkálatokban, mivel azok túl távol folytak. Néha-néha egy szerencsés lövés elsodort egy ágyút vagy pár ásó katonát, sőt, egyszer még nagy derültségükre egy zászlót is eltaláltak, és a kettétört rúdon gyászosan lógott a sas. Aznap este Kalkreuth mindenkinek dupla adag szeszt rendelt ki, tisztjeit pedig vacsorára hívta. A haditengerészet, amikor csak a vízállás és a szél engedte, közelebb húzódtak a parthoz, és megpróbáltak hátulról puskatüzet zúdítani a francia táborra, de Lefébvre nem volt bolond: egyik előőrse sem volt lőtávolon belül. Néha Laurence és Temeraire látták, hogy a kikötőben kisebb összecsapások zajlanak, és néhány francia sárkány bombázza a szállítóhajókat, de a hadihajók kartács- és borslövedék-zárótüze hamarosan visszaverte őket: egyikük sem volt képes a másikon felülkerekedni. A franciák talán idővel kiépíthettek volna egy tüzérségi vonalat, amivel felülkerekedhettek volna a brit hajókon, de nem hagyták, hogy eltérítsék őket az eredeti céljuktól, a város elfoglalásától. Temeraire ugyan mindent megtett, hogy visszaverje a légitámadásokat, de néhány kis futársárkányt és a fiókát leszámítva ő volt az egyetlen sárkány a városban, és az ő erejének és sebességének is megvolt a határa. A francia sárkányok felváltva, egész nap a város körül röpködtek, és amint ellanyhult egy kicsit Temeraire vagy a tüzérség figyelme, azonnal kihasználták az alkalmat, hogy lecsapjanak, és egy kis kárt okozzanak, mielőtt elűznék őket. Közben pedig a lövészárkok egyre nőttek és szélesedtek: a katonák olyan szorgalmasak voltak, mint a vakondokok. Lien nem vett részt ezekben az összecsapásokban: nyugodtan, maga köré csavart farokkal ült, és rezzenéstelen tekintettel szemlélte őket, egyetlen feladata az volt, hogy minél jobban felgyorsítsa az ostrom előmunkálatait. Ha használta volna az isteni szelet, bizonyára igen sok embert megölhetett volna a mellvédeken, de rangon alulinak tartotta volna, hogy személyesen is kivonuljon a csatamezőre. – Véleményem szerint Lien egy gyáva nyúl – jelentette ki Temeraire, és örömmel fújtatott egyet Lien irányába. – Én soha nem rejtőznék el, miközben a barátaim harcolnak. – Én nem vagyok gyáva! – kiabálta közbe Iskierka, aki most ébredt, és nem értette pontosan, miről van szó. Senki nem kérdőjelezte meg állítását: egyre vastagabb láncokkal kellett lekötözni, hogy ne szálljon csatába nála hússzor nagyobb, kifejlett sárkányokkal, bár ahogy múltak a napok, a méretkülönbség egyre csökkent. Növekedése új problémákat vetett fel: bár ereje rendkívüli volt, arra nem volt elég, hogy hatékonyan tudjon harcolni vagy repülni, viszont menekülés esetén igen nagy terhet fog jelenteni Temeraire számára. Most is dühösen rázta a láncait. – Én is harcolni akarok! Engedjetek el! – Majd akkor harcolhatsz, ha nagyobb leszel – vágta ra gyorsan Temeraire. – Edd meg a birkádat. – Már most sokkal nagyobb vagyok – dünnyögte sértődötten, de miután felhabzsolta a birkát, újra elaludt, így legalább egy kis időre csönd lett.

158

Laurence azonban nem értett egyet Temeraire-rel: abból, ahogy Lien a Tiltott Városban Temeraire-rel harcolt, tudta, hogy nem hiányzik belőle sem a bátorság, sem a fizikai készség. Talán részben még mindig az a kínai előírás fogta vissza, ami szerint éteri sárkányok nem harcolhatnak egymás ellen. De inkább azt gyanította, hogy visszahúzódása a közvetlen összecsapásoktól nem más, mint a jó vezető önuralma, hiszen a francia vonalak tökéletesen biztosítva voltak, ő pedig túl értékes volt ahhoz, hogy némi jelentéktelen előny érdekében az életét kockáztassa. Naponta láthatták, mennyire természetesen irányítja a többi sárkányt, és mennyire jól ért ahhoz, hogyan használják fel jelenlétüket, és ez hamar megerősítette Laurence-t arról, hogy nagyon jól döntöttek a franciák, amikor ilyen szokatlan tisztséggel ruházták fel. Irányítása alatt a sárkányok megtanulták, hogyan harcoljanak nem csupán nagy alakzatokban, hanem kisebb csetepaték alkalmával, amikor nem annyira éles a küzdelem, de az ásásba is beállította őket, amitől aztán a lövészárkok sokkal gyorsabban mélyültek. A katonákon eleinte látszott, hogy nem érzik jól magukat a sárkányok közvetlen közelében, de Lefébvre saját viselkedésével győzte meg őket: maga is ott járkált a dolgozó sárkányok között, megütögette az oldalukat, hangosan tréfálkozott a legénységükkel. Igaz, amikor Lient paskolta meg, a sárkány igencsak harapós pillantást vetett rá, olyat, amilyet egy hercegnő vethet az arcát csipkedő parasztra. A franciákat nem csupán a sok győzelem által megerősített harci szellem lelkesítette, hanem az is, hogy ilyen módon még a kemény tél beállta előtt bevehetik a várost. – De nem ez a lényeg, hanem az, hogy nemcsak a kínaiak tudnak hozzájuk szokni, akik gyakorlatilag velük együtt nőnek fel, hanem a franciák is – magyarázta Laurence Granbynek, miközben gyorsan bekapott pár falat vajas kenyeret, amíg Temeraire egy kora reggeli összecsapás után leszállt egyet pihenni. – Igen, sőt, ezek a porosz fickók is, akik kénytelenek megosztani a szállásukat Temerairerel és Iskierkával – bólintott Granby, és megsimogatta sárkánya oldalát, ami úgy süllyedt és emelkedett mellette, mint a kovácsfújtató. Iskierka kinyitotta a szemét, bár nem ébredt fel, és elégedetten felmorgott. Morgás közben tüskéi hegyéből kis gőzpamacsok törtek ki, majd újra bezárultak. – De hát miért ne szoktak volna hozzánk? – kérdezte Temeraire, miközben úgy morzsolt el pár lábszárat a fogai között, mintha kétszersültet ropogtatna. – Aki nem bolond, az megismert bennünket, és tudja, hogy nem bántjuk őket. Hacsak Iskierka nem, de ő is csak véletlenül – tette aztán hozzá kissé bizonytalanul: a kis sárkány ugyanis az utóbbi időben rászokott, hogy megperzselje az ételét fogyasztás előtt, arra azonban sosem ügyelt, hogy ilyenkor lehetőleg ne legyen a közelében senki. Kalkreuth többé nem próbálta felbecsülni a helyzetet, sem a várakozás hosszát, és embereit naponta gyakorlatoztatta, hogy készen álljanak a közeledő francia támadásra. – Amint az ágyúk lőtávolába kerülnek, lecsapunk rájuk éjjel – mondta komoran. – Azzal, ha mást nem is érünk el, legalább lekötjük őket, amíg maguk elmenekülnek. – Köszönöm, uram, igazán lekötelez – felelte Laurence. Bár az elszánt kísérlet minden résztvevője a halált vagy a sebesülést kockáztatta, mégis inkább ezt választották, mintsem hogy csendben átadják Laurence-t és Temeraire-t a franciáknak. Laurence egy pillanatig sem kételkedett abban, hogy Lien ittléte az ő jelenlétüknek szól: a franciák nem bánták volna az időveszteséget, egyedüli céljuk ugyanis a belső vár elfoglalása volt, Lient azonban más célok vezérelték. Bármit is tervezett ő és Napóleon Britannia tönkretételére, Laurence úgy vélte, hogy fogságba ejtésük és Temeraire kivégzése ennek a tervnek a része, így bármilyen más vég sokkal kívánatosabb volt, mint Lien karmai közé kerülni. – Remélem, uram, azért nem kockáztat többet, mint amennyi feltétlenül szükséges a megmenekülésünkhöz – mondta mégis – hiszen annak könnyen az lehet a következménye, hogy visszavonják a fegyverletétel lehetőségét, különösen ha ők is úgy vélik, hogy közel a győzelem, és sajnos ez nagyon valószínű.

159

Kalkreuth megrázta a fejét, de nem Laurence szavait tagadta, hanem az ajánlatát utasította vissza. – És akkor? Még ha el is fogadjuk Lefébvre ajánlatát, és elmehetünk, akkor mi van? Az összes embert lefegyverzik és szélnek eresztik, a tisztek kezét esküvel kötik meg egy évre. Mi lesz tehát a különbség a tárgyalásos és a feltétel nélküli fegyverletétel között? A hadsereg így is, úgy is tökéletesen szétrázódik, akárcsak a többi része. Az egész porosz hadsereget feloszlatták. Minden alakulat felbomlott, a tiszteket elfogták, így még olyan személyek sem maradtak, akik körül újra gyülekezhetnének. – Felnézett a térképeiből, és rosszkedvét lerázva ferdén elmosolyodott. – Szóval be kell látnia, nem olyan nagy dolgot ajánlok, amikor tartom a hátam magukért: egyébként is a teljes pusztulással kell szembenéznünk. Nekikezdtek a készülődésnek. A feléjük irányzott ágyúkról vagy a több mint harminc, útjukban álló sárkányról egyikük sem beszélt, úgysem tudtak volna mihez kezdeni ellenük. A rajtaütés napját már két nappal korábban kitűzték az újhold első éjszakájára, amikor a sötétség a Fleur-de-Nuit kivételével mindenki más szeme elől elrejti őket. Pratt az ezüstlapokat is páncéllappá kalapálta, Calloway villanóport tömött a bombákba, Temeraire pedig, hogy még véletlenül se adjon okot szándékaik megsejtésére, szokása szerint a város fölött lebegett. Ekkor egy pillanat alatt minden tervük és készülődésük füstbe ment: – Laurence, még több sárkány jön – jelentette be váratlanul, és a tenger felé mutatott. Laurence kinyitotta távcsövét, majd a napsütésben hunyorogva maga is meglátta a közeledé) erőket: egy nagyjából húsz főből álló csapat haladt gyorsan a víz fölött. Nem is volt szükség több szóra, visszaszálltak az erőd udvarára, hogy riadót fújjanak, és az erőd ágyúi mögé rejtőzzenek a közeledő támadás ellen. Granby aggodalmasan állt a szundikáló Iskierka mellett, ő is meghallotta Laurence kiáltását. – Hát ez mindent eldönt – mondta, miközben felmászott Laurence-szel a mellvédre, és kölcsönkérte a messzelátó ját. – Esélyünk nincs, hogy még kéttucatnyi… – Elhallgatott, a francia sárkányok egy csapata ugyanis sietősen védekező pozícióba állt az újonnan érkezőkkel szemben. Temeraire felállt két hátsó lábára, és kinézett a városfal mögül, hogy lássa, mi történik, mire a mellvéden állomásozó katonák ijedten menekültek hatalmas karmai elől. – Laurence, ezek harcolnak! – kiáltotta lelkesen. – Csak nem a barátaink azok? Maximus és Lily? – Istenem, milyen remek időzítés! – lelkesedett Granby is. – De hát az nem lehet – mondta Laurence, bár mégis reménykedni kezdett, mert eszébe jutott a húsz megígért brit sárkány. Csak épp fogalma sem volt, miért jöttek éppen most, és pont Danzig falai alá. De az, hogy a tenger felől érkeztek, és harcba szálltak a franciákkal, erre vallott. Igaz, sehol egy alakulat, csak kaotikus összecsapás, de mégis összecsapás… A támadás váratlanul érte a kis francia őrsárkánycsapatot, és most döbbent kavarodással vonultak vissza, közben egyre közelebb szorultak a falakhoz. Mielőtt azonban a csapatuk többi része a segítségükre siethetett volna, az újonnan érkezettek áttörték a vonalukat, előrelendültek, majd hangos és örömteli vinnyogással egymás hegyén-hátán értek földet az erőd udvarán: mindenhol szárnyak és színek, majd egyszer csak Arkady állt meg Temeraire előtt pofáján önelégült vigyorral, és hetvenkedve vetette fel a fejét. – Hát ti mit kerestek itt? – kiáltott fel Temeraire, aztán megismételte a kérdést sárkányul is. Arkady azonnal hosszú és zavaros magyarázatba kezdett, amit a többi vadsárkány állandó közbeszúrásai is meg-megszakítottak. Látszott, hogy mindenki szeretne részt venni a mesélésben. Hihetetlen volt a hangzavar, ráadásul a sárkányok sokszor egymással is összevitatkoztak, és ilyenkor felüvöltöttek, sziszegtek vagy egymást csapkodták. Még a reptetőket is megrémítette a zaj, hát még a szegény porosz katonákat, akik még mindig nem szoktak teljesen hozzá a fegyelmezett Temeraire-hez és az állandóan alvó Iskierkához sem: ők szinte sokkos állapotba kerültek.

160

– Remélem, nem baj, hogy megjöttünk – szólalt meg egy halkabb hang Laurence mögött. Laurence megfordult, és egyenesen Tharkay-jel találta szembe magát. Haját és ruháját ugyan teljesen felborzolta a szél, de arcán ugyanaz a kissé cinikus mosoly ült, mintha naponta mutatna be hasonló mutatványokat. – Tharkay? Nagyon örülünk, hogy itt van, és gondolom, ez is a maga műve – mutatott körül Laurence. – Igen, de biztosíthatom, alaposan megbűnhődtem a vétkeimért – jegyezte meg Tharkay szárazon, miközben Laurence-szel és Granby-vel is kezet fogott. – Először nagyon okos ötletnek látszott, de aztán át kellett szállnom velük két kontinensen, és ez után az utazás után úgy vélem, isteni kegyelem, hogy végre megérkeztünk. – Azt meghiszem – felelte Laurence. – Hát ezért távozott? Nem is említette. – Mert egyáltalán nem voltam biztos abban, hogy sikerül elérnem – vont vállat Tharkay. – De amikor a poroszok a húsz brit sárkányt követelték, arra gondoltam, miért ne hozzam őket, talán ők is jók lesznek valamire. – És csak úgy eljöttek? – kérdezte Granby a vadsárkányokat bámulva. – Még sosem hallottam olyat, hogy vadon felnőtt sárkányok beleegyeztek volna a befogásba. Hogyan győzte meg őket? – A hiúság és a kapzsiság segítségével – felelte Tharkay. – Arkady szívesen vállalkozott arra, hogy megmentse Temeraire-t, amikor leírtam neki a helyzetet, a többieknek pedig jobban tetszett a szultán csordája, mint a hegyek között található sovány kecskék és malacok, én pedig megígértem, hogy a maga vezetése alatt fejenként egy tehenet kapnak. Remélem, nem ígértem túl sokat. – Húsz sárkányért cserébe? Akár egy csordát is felajánlhatott volna fejenként! – felelte Laurence. – De hát hogyan találtak ránk? Nekem úgy tűnt, mintha a fél világot bejártuk volna azóta. – Hát, nekem is – bólintott Tharkay. – És nem a társaságomon múlt, hogy sikerült megőriznem hallószerveim épségét. Jénánál elvesztettük a nyomaikat, aztán néhány hétig rettegésben tartottuk a vidéket, míg végül találtam egy bankárt Berlinben, aki találkozott magával. Ő mondta, hogy ha eddig nem kapták el, vagy itt, vagy Königsbergben van a sereg maradékával, és íme, most itt vagyunk. – Kezével a sárkánybanda felé intett, akik most mind az udvar legjobb szegleteit próbálták megszerezni maguknak. Iskierka, aki valamilyen csodás módon végigaludra a zajos tolongást, egy kényelmes, meleg helyen, hátát a tábori konyha falának vetve pihent, de aztán Arkady egyik alvezére lehajolt, hogy odébb noszogassa. – Jaj, ne – nyögött fel Granby riadtan, és az udvarra vezető lépcső felé indult. Teljesen feleslegesen: Iskierka csak annyira ébredt fel, hogy egy figyelmeztető lángot kieresszen nagy, szürke orrán, mire a másik sárkány ijedt kiáltással ugrott hátrébb. A csoport ezután tiszteletteljesen kikerülte, bármilyen kicsi volt is, majd lassan elhelyezkedtek a többi kényelmes helyen: a tetőkön, az udvarokon és a város nyílt teraszain a lakók rémült kiáltozásai közepette. – Húszan vannak? – kérdezte Kalkreuth, és az erkélyén alvó kis termetű Ghernire nézett, akinek hosszú, hegyes farka belógott az ajtón keresztül a szobába, és időnként megrándulva megütötte a padlót. – És engedelmeskedni fognak? – Hát, Temeraire-re többé-kevésbé hallgatnak, na meg a vezérükre is – felelte óvatosan Laurence. – Ennél többet nem garantálhatok. Ráadásul csak a saját nyelvükön meg valamilyen török keveréknyelven beszélnek. Kalkreuth némán az íróasztalán fekvő papírvágó késsel kezdett játszani, majd a hegyét a kárral nem törődve az asztal polírozott lapjába döfte. – Nem – jelentette ki végül, félig magában. – Ez csak elodázná az elkerülhetetlent. Laurence némán bólintott: az elmúlt pár órában maga is azon gondolkodott, mi módon használhatnák fel újonnan érkezett légi erejüket arra, hogy elűzzék a franciákat a várostól. De a francia sárkányok még mindig kétszeres túlerőben voltak, a vadsárkányok pedig képtelenek

161

még a legegyszerűbb hadmozdulat végrehajtására is. Egyenként nem küzdöttek rosszul, de képzett harcosok ellen nem volt esélyük. – Ahhoz viszont, remélem, elegen vannak, hogy kisegítsék magukat innen, kapitány – tette hozzá Kalkreuth. – És ezért igen hálás vagyok nekik. Ön nagyon sokat segített nekünk, menjen hát, amilyen gyorsan csak tud. – Uram, nagyon bánom, hogy nem voltam többre képes, és köszönöm – felelte Laurence. A lehajtott fejű Kalkreuth akkor is az asztala mellett állt, amikor kilépett a szobából. Laurence egyenesen az udvarra ment. – Tegyék fel rá a páncélt, Mr. Fellowes – mondta Laurence halkan a földi legénység vezetékének, és Ferris hadnagy felé bólintott. – Amint besötétedik, indulunk. A legénység némán fogott neki a munkának: senki nem örült annak, hogy ilyen körülmények között kell távozniuk. Mindegyikük ugyanarra gondolt, amikor a várban elszórtan heverésző sárkányokra nézett, milyen jól fel lehetne őket használni a vár védelmére, s így a szökési kísérlet, amit eddig terveztek, hirtelen hatalmas önzésnek látszott, különösen, hogy ezeket a sárkányokat is viszik magukkal. – Laurence – kérdezte meg váratlanul Temeraire –, várjunk, miért hagyjuk így itt őket? – Én is sajnálom, hogy ezt tesszük, kedves – felelte Laurence nehéz szívvel –, de a vár nem tartható sokáig, bármit is teszünk, előbb-utóbb elesik. Nekik pedig semmi hasznuk abból, ha itt maradunk, és velük együtt fogságba esünk. – Nem így értettem – rázta meg a fejét Temeraire. – De olyan sokan lettünk: miért nem visszük magunkkal a katonákat? – Vajon tényleg meg tudjuk csinálni? – kérdezte Kalkreuth, miközben kétségbeesetten próbálták kiszámolni, mit tehetnek. A kikötőben lévő szállítóhajók ugyan elég nagyok voltak a legénység befogadásához, bár így minden hajó az orrtól a tatig tele lenne zsúfolva. – Jól ráhozzuk majd a szívbajt azokra a tengeri medvékre, amikor a semmiből egyszerre a nyakukba pottyanunk – sóhajtott fel Granby kételkedve. – Remélem, nem lőnek le még a levegőben. – Hacsak nem veszi el az ijedtség teljesen az eszüket, látni fogják, hogy nagyon lassan megyünk, ezért nem lehetünk támadók – felelte Laurence. – Ráadásul én előremegyek Temeraire-rel a hajókhoz, és figyelmeztetem őket. Ő legalább tud lebegni, így a többiek köteleken leereszkedhetnek róla. Mindenki másnak le kell szállnia majd a fedélzetre. Még szerencse, hogy egyikük sem olyan nagy. Az elegáns polgári házak minden függönyét és lepedőjét feláldozták az ügy érdekében, bár a tulajdonosok ennek nem örültek annyira, ráadásul a város összes varrónőjét is munkára kötelezték: a tábornok szállásának nagy báltermében varrták a hordozóhálókat Fellowes irányítása alatt. – Uraim, már elnézésüket kérem, de nem mernék megesküdni arra, hogy bármelyik is kibírja majd – mondta. – Hogy a kínai szállítóhálók hogy néznek ki, egyáltalán nem tudom, ezek az izék azonban, amiket most csinálunk, életem legfurcsább sárkányhámjai lesznek. Ennél többet nem mondhatok. – Tegye, amit tud – vágta rá Kalkreuth határozottan aki fogságba akar esni, maradhat. – A fegyvereket és a lovakat természetesen nem tudjuk elvinni – mondta Laurence. – Az embereket mentsék! A fegyverek és a lovak pótolhatok – jelentette ki Kalkreuth. – Hány fordulóra van szükség? – Én legalább háromszáz embert elbírok, ha nincs rajtam páncél – mondta Temeraire, a megbeszélést ugyanis az udvaron tartották, hogy ő is hozzá tudjon szólni. – A kicsik azonban nem fognak ennyit bírni. Amikor az első hordozóhámokat lehozták felpróbálni, Arkady kissé zavartan visszahúzódott, amikor azonban Temeraire tett néhány megjegyzést, és megfordult, hogy a saját hámjának egy szíját megigazítsa, a vadsárkány azonnal előrelépett, kidüllesztette a mellét, és nem akadékoskodott tovább. Igaz, miközben megigazították rajta a hámot, többször is megfordult,

162

hogy megnézze, mit csinálnak, így néhány szerszámos leesett. Amikor végeztek a felszerszámozással, Arkady azonnal parádézni kezdett a társai előtt, pedig eléggé nevetségesen nézett ki: hámját ugyanis részben valamilyen tarka selyemből készítették, amely azelőtt bizonyára egy hölgy budoárját díszítette. Arkady azonban pompásnak találta, a többi vadsárkány pedig irigyen súgott össze mögötte. Sokkal nagyobb nehézséget okozott, hogy az embereket rávegyék arra: másszanak fel rá. Végül Kalkreuth átkozódni kezdett, gyávának nevezte mindegyiküket, majd maga mászott fel elsőnek. Szárnysegédjei azonnal követték, sőt, még össze is vesztek azon, ki másszon fel utána elsőnek, végül e példát látva a vonakodók is megszégyenültek annyira, hogy felkapaszkodtak. Tharkay, miközben az eseményeket figyelte, kissé szárazon megjegyezte, hogy bizonyos értelemben az emberek és a sárkányok nem is különböznek annyira. Arkady, bár nem ő volt a legnagyobb termetű vadsárkány – inkább személyisége, mint mérete miatt lett a vezető –, száz-egynéhány emberrel könnyedén felemelkedett a földről. – Csaknem kétezer embert tudunk elszállítani – jelentette ki Laurence a főpróba után, majd átadta a palatáblát először Rolandnak, majd Dyernek, hogy ők is ellenőrizzék az összegeket, nem vetett-e hibát. A küldöncök persze morogtak, hogy ilyen jelentős helyzetben is tanulniuk kell. – Viszont még véletlenül sem terhelhetjük őket túl – tette azonnal hozzá. – El kell tudniuk menekülni, ha az akció közepén megtámadnának minket. – Márpedig meg fognak, ha azt a Fleur-de-Nuit-t valahogy ki nem iktatjuk – mondta Granby. – Mi lenne, ha ma este nekimennénk…? Laurence megrázta a fejét: maga is ezt tette volna, ha nem kételkedett volna a rajtaütés sikerében. – Nagyon vigyáznak rá, sosem hagyják egyedül. Ha csak megpróbálunk a közelébe kerülni, a tüzérségük hatósugarába kerülünk, sőt, egyenest a tábor közepébe. Amióta megjöttünk, nem láttam, hogy akár egyszer is kimozdult volna a búvóhelyéről. Csak figyel arról a szirtről, de nem támad. – Ráadásul ha ma este támadást indítunk ellene, maguktól is tudni fogják, hogy holnapra tervezünk valamit – szólt közbe Tharkay. – Inkább közvetlenül indulás előtt csináljunk vele valamit. Ezzel senki nem vitatkozott, abban a kérdésben viszont jó darabig megoszlottak a vélemények, hogy mi legyen az. Végül a figyelemelterelést találták a legjobb ötletnek: a kis sárkányokkal megtámadják és bombázni kezdik a franciák első sorait, a füst majd eltakarja őket a Fleur-de-Nuit szeme elől, és addig a többi sárkány dél felé távozik a városból, és egy nagyobb kört leírva száll a tenger fölé. – A füst azonban hamar eloszlik – mondta Granby –, utána meg az összes sárkány utánunk fogja vetni magát, még Lien is, és Temeraire nem harcolhat ellene úgy, hogy közben háromszáz ember lóg a hátán. – Igen, egy ilyen támadás az egész tábort felveri, és valaki előbb-utóbb biztosan meglát minket – bólogatott Kalkreuth is. – De így is több időnk van, mintha azonnal észrevennék az indulásunkat, és legalább a csapat felének esélye van a túlélésre. – De ha olyan nagy kört írunk le, sokkal később érünk a tengerhez, és még annyit sem tudunk kimenteni – ellenkezett Temeraire. –Talán ha egyenesen őt támadnánk meg, és gyorsan megölnénk, akkor még azelőtt kijutnánk, hogy észrevennék. De legalább leüthetnénk, hogy elkábuljon. – Igazából arra lenne szükségünk – szólalt meg Laurence hirtelen –, hogy félreállítsuk. Mi lenne, ha elkábítanánk? – A beállt csendben hozzátette: – Az egész hadjárat során olyan állatokkal etették a sárkányokat, amiket előzőleg ópiummal elkábítottak. Ha sikerülne bejuttatnunk egy teljesen kábult állatot, valószínűleg észre sem venné, hogy más az íze, vagy csak túl későn. – A kapitánya nem fogja hagyni, hogy olyan tehenet egyen, amely kábultan botorkál – vetette közbe Granby.

163

– Ha a katonák főtt füvet esznek, akkor a sárkányok is minden bizonnyal szűk koszton vannak – felelte Laurence. – Szerintem inkább utólag fog bocsánatot kérni, nem előre engedélyt, ha egy tehén véletlenül felé kóborol az éjjel. Tharkay vállalta, hogy elintézi. – Szükségem van egy pár sárga nadrágra, egy laza felsőre és egy uzsonnáskosárra – mondta. – Biztos vagyok benne, hogy úgy nyugodtan végigsétálhatok a táboron. Ha valaki megállít, majd keverék nyelven válaszolok, és valamelyik rangidős tiszt nevét emlegetem. Ha kapok pár üveg altatóval ízesített brandyt, az még jobb, legalább az őrök is elkábulnak kissé. – De vissza fog tudni jönni? – kérdezte Granby. – Meg se próbálok – felelte Tharkay. – Hiszen az a cél, hogy kijussunk. Azt hiszem, én jóval azelőtt kijutok a kikötőbe, hogy maguk behajóznának, és aztán csak találok egy halászt, aki kivisz. Nagyon gyorsan mozognak a kis hajóikkal. Kalkreuth szárnysegédei négykézláb mászva rajzoltak fel a térképet krétával az udvar kövezetére, elég nagy méretben ahhoz, hogy a vadsárkányok is kivehessék a részleteket, ráadásul igen színesre és változatosra festették, így sikerült felkelteni az érdeklődésüket. A folyó kék csíkja volt a vezérük: keresztülfolyt a városon, majd nagy kanyart véve torkollt a kikötőbe, miközben keresztülvágott a francia táboron. – Libasorban fogunk menni, a víz felett – magyarázta Laurence –, és kérlek, bizonyosodj meg arról, hogy a többiek is megértették a feladatot – mondta nyomatékosan Temeraire-nek. – Olyan csöndesen kell mozognunk, mintha valamilyen gyanakvó állatfajtát szeretnénk becserkészni. – Jó, újra elmondom nekik – ígérte meg Temeraire, és felsóhajtott. – Örülök, persze, hogy itt vannak – halkította aztán le a hangját –, és tényleg egész készségesen hallgatnak rám, főleg ahhoz képest, hogy soha nem tanultak ilyesmit. De mégis sokkal jobb lenne, ha Maximus és Lily lennének itt, vagy esetleg Excidium, ők pontosan tudnák, mit kell tenni. – Ezzel nem vitatkozom – felelte Laurence, bár Maximus esetében igen sok szervezésre lenne szükség, mivel egyedül el tudna vinni legalább hatszáz, vagy még annál is több embert, hiszen még a Királyi Réztestűek között is igen termetes példánynak számított. Aztán elbizonytalanodva elhallgatott. – Elmondanád, mi aggaszt? Attól félsz, hogy majd a pillanat hevében elveszítik a fejüket? – Jaj, nem, nem erről van szó – felelte Temeraire, majd lefelé fordította a tekintetét, és kissé megpiszkálta a vacsoráját. – De ez most megfutamodás, nem? – bökte ki hirtelen. – Én nem így nevezném – felelte Laurence, akit meglepett a kérdés: azt hitte, Temeraire tökéletesen egyetért a tervükkel, különösen így, hogy a porosz helyőrséget is kimentik, a maga részéről pedig igazán zseniális hadmozdulatnak tartotta, már ha, persze, meg tudják lépni. – Nincs semmi szégyellnivaló abban, ha valaki a következő csatára tartogatja az erejét, amikor megvan a győzelem lehetősége. – Úgy értem, ha mi most elmenekülünk, az Napóleon győzelmét jelenti – mondta Temeraire. – És akkor Anglia még sokáig háborúzni fog, mert akkor minket akar majd elfoglalni. Ami azt jelenti, hogy semmilyen változást nem kérhetünk a kormánytól a sárkányok javára, csak tesszük, amit mondanak, amíg le nem győzzük. – Lehorgasztott fejjel tette hozzá: – Tényleg megértem, Laurence, és megígérem, hogy megteszem, amit kell, és nem fogok folyton panaszkodni, csak nagyon sajnálom. Laurence csak Temeraire lovagias beszédét hallgatva döbbent rá, hogy saját hozzáállása a kérdéshez időközben megváltozott, s amikor ezt elmondta Temeraire-nek, a sárkány – legalább ennyire csodálkozva – Laurence régi ellenvetéseit hozta fel az érvei ellen. – Nem meggondoltam magam, legalábbis remélem – magyarázkodott Laurence legalább annyira saját maga, mint Temeraire előtt –, hanem máshogy látom a dolgokat. Napóleon az egész világ számára világossá tette, micsoda előnyökkel jár a modern hadsereg számára a sárkányokkal való szoros együttműködés. Nemcsak azért megyünk vissza Angliába, hogy újból elfoglaljuk a helyünket, de azért is, hogy ezt a fontos hírt megvigyük. Ezáltal pedig nem csu-

164

pán személyes kívánság, hanem sokkal inkább katonai kötelesség, hogy a változások előmozdítói legyünk. Temeraire-nek nem volt szüksége több győzködésre, és bár Laurence-t feszélyezte, hogy ennyire ingatagnak tűnik, zavarát enyhítette Temeraire ujjongása. Ugyanakkor arra is rá kellett mutatnia: a korábbi akadályok továbbra sem hárultak el, és Laurence biztos volt abban, hogy igen határozott ellenkezéssel fogják szembe találni magukat. – Nem érdekel, más mit gondol – jelentette ki Temeraire –, és az sem, ha sok időbe kerül. Laurence, én most olyan boldog vagyok, alig várom, hogy végre otthon legyünk! A következő éjjel és nappal folyamatosan a hámokon dolgoztak: hamarosan a lovasság ménjeiről is lekerültek a szerszámok, és azokat is feldolgozták, a bőrcserző műhelyeket pedig gyakorlatilag kiürítették. Már közeledett a naplemente, de Fellowes embereivel még mind a sárkányok hátán kúszott-mászott, újabb hordozóhámokat varrt föl mindenből, amit csak talált: bőrből, kötélből, nyersselyemből, míg végül a sárkányok úgy néztek ki, mintha valaki szalagokkal, csokrokkal és fodrokkal ékesítette volna fel őket. – Ez még a királyi udvarban is elmenne – nevetett fel Ferris többször is, ahogy a szeszes üveg körbejárt. – Egyenesen Londonba kellene mennünk, és bemutatnunk őket a királynőnek. A Fleur-de-Nuit a szokásos időpontban kezdte meg őrködését: a hátsó lábaira ülve készült az éjszakai szolgálatra. Ahogy az éjszaka közeledett, sötétkék bőre lassan beleolvadt a környező sötétségbe, míg végül csupán hatalmas szeme derengett tejfehéren, ahogy a tábortüzek megcsillantak benne. Néha megmozdult vagy megfordult, és elnézett az óceán felé, ilyenkor a szempár egy pillanatra eltűnt, de aztán újból felbukkant. Tharkay csupán néhány óraja lopódzott ki a városból. Aggódva várakoztak, szívverésükkel számolták az időt nagyjából két homokórányi ideig. A sárkányok sorokba rendeződve várakoztak, az első csoport már rájuk kapaszkodott, hogy bármikor indulhassanak. – Ha nem sikerül… – kezdte halkan Laurence, de ekkor a halványan izzó szem pislantott, először egyet, majd egy hosszabbat, aztán egy harmadikat, majd a szemhéj teljesen eltakarta, a sárkány bágyadtan a földre rogyott, s már résnyire sem tartotta nyitva a szemét. – Mérjék az időt! – szólt le Laurence az alant ácsorgó ideges szárnysegédeknek, akik felemelték homokóráikat, aztán Temeraire elrugaszkodott, bár kissé nehézkesen indult a súly miatt. Laurence kissé furcsán érezte magát attól, hogy ilyen sok ember van mögötte a sárkányon, ennyi idegen: az izgalomtól felgyorsuló lélegzetek úgy hangzottak, mintha reszelnének valamit, de az elfojtott kiáltások és átkozódások hamar elcsöndesedtek, és a szél sem vágott annyira élesen az arcukba így, hogy egymáshoz préselődtek. Temeraire a városfalon kívül a folyó vonalát követte: olyan közel repült a vízhez, hogy annak csobogása egészen a tengerig elnyomja szárnycsapásainak hangját. A folyó két oldalára kihúzott csónakok nyögtek és mormogtak, ahogy a sodrás a köteleiket rángatta, majd a kikötő nagy daruja úgy magasodott fel előttük, mint egy víz fölött keringő keselyű. A folyó simán és feketén kanyargott alattuk, itt-ott fények csillantak meg az apró hullámokon: a francia tábortüzek visszfénye. Mindkét oldalon a francia tábor terült el alattuk: a lámpások fénye hol egy sárkány testét világította meg, hol egy behajlított szárnyat, hol egy acélkék ágyúcsövet. A katonák mélyen aludtak átmeneti szállásaikon, szorosan összebújtak a durva gyapjútakarók és kabátok alatt, alattuk csupán némi szalma, lábuk a tűz felé kinyújtva. Ha érkezett is valamilyen hang a tábor felől, Laurence nem hallotta, a szíve olyan hangosan dobolt a fülében. Lassan, csaknem lebegve haladtak, Temeraire szinte bágyadtan emelgette a szárnyát. De aztán fellélegezhettek: a tüzek és a fények egyre ritkásabbak lettek, aztán biztonságosan áthaladtak a tábort a sáros tengerparttól elválasztó csaknem mérföldnyi területen is, és meghallották a megtörő hullámok zaját. Temeraire gyorsított, és a szél fütyülni kezdett a szárnya szélénél, és Laurence hallotta, hogy valaki az alul lévő felszerelésen lógva elhányja magát. Ekkor már a tenger fölött voltak, a hajólámpások hívogatón pislogtak feléjük: így, hogy nem volt fenn a hold, szinte vakítóan fényesnek látszottak. Ahogy közelebb értek, Laurence látta

165

az egyik hajó tatablakában álló gyertyatartót: a hetvennégy ágyús cirkáló volt az. A gyertyák megvilágították a taton virító feliratot: Élharcos. Laurence előrehajolt, és Temeraire-t arrafelé irányította. Az ifjú Turner előremászott Temeraire vállára, majd amikor már látótávolságon belül volt, felemelte az éjjeli jelzésekhez használt lámpást, és kis, színes rongyokat elé tartva leadta a baráti szándékú közeledés jelét: egy hosszú, kék fényt, két rövid vöröset, majd három rövid fehéret, amellyel azt kérte, hogy némán válaszoljanak, aztán ezt a közeledés alatt többször megismételte. Nem jött azonnal válasz: talán az őrszem nem látta meg? Vagy már más volt a jelzés? Laurence már több mint egy éve nem látott új jelzőkönyvet. De aztán felvillant a gyors kék-vörös-kék-vörös válasz, majd ahogy ereszkedtek, egyre több fény gyúlt a fedélzeten. – Ahoj, hajó! – kiáltott Laurence, kezével tölcsért formálva. – Ahoj, levegő! – jött az őrtiszt fojtott válasza, alig lehetett hallani. – Ki az ördög vagy? Temeraire óvatosan lebegni kezdett, ők pedig leeresztették a csomózott köteleket, melyeknek vége tompán dobbant a hajó fedélzeten, aztán az emberek kapkodva igyekeztek lekapcsolni magukat a hámról, hogy minél hamarabb leszállhassanak. – Temeraire, mondd meg nekik, hogy legyenek nagyon óvatosak – mondta élesen Laurence. – A hám nem bírja ki ezt a ráncigálást, és a következei fordulóra is gondolnunk kell. Temeraire halkan rájuk mordult németül, mire a kapkodás kissé lecsillapodott, aztán amikor egyikük mellényúlt, és hangos kiáltással lecsúszott a kötélen, majd végül tompa dongással beverte a fejér a deszkapadlóba, szinte teljesen elült. A többiek már sokkal óvatosabban ereszkedtek le, tisztjeik kezüket és botjaikat használva pedig azonnal a hajóperem mellé irányították őket, hogy a többiek is elférjenek. Alig ütöttek zajt. – Mindenki lent van? – kérdezte Temeraire Laurence-t, amikor már csak a legénysége maradt a hátán. Laurence bólintott, mire Temeraire óvatosan leereszkedett, és egy csobbanás nélkül belemerült a hajó melletti vízbe. A hajon azonban annál nagyobb volt a zaj: a tengerészek és a katonák izgatottan, de hasztalan próbáltak szót érteni egymással, a tisztek pedig az emberek feje fölött kiabáltak át egymásnak. Közben a tengerészek vadul táncoltatták lámpásaikat. – Elég legyen! – szólt rájuk Temeraire élesen, és a fejét a korlátra tette. – És tegyétek el azokat a lámpákat, hát nem látjátok, hogy egészen idáig lopakodtunk? Ha pedig valaki nem figyel arra, amit mondok, vagy sikoltozni kezd, mint valami csecsemő, mert sárkányt lát, azt megfogom, és beledobom a vízbe! Érthető? – tette hozzá. – Hol a kapitány? – szólt bele Laurence a tökéletes csendbe: Temeraire fenyegetését mindannyian komolyan verték. – Will? Will Laurence? – hajolt át egy hálóinges férfi a korláton kikerekedett szemmel. – Az ördögbe, cimbora, hát annyira hiányzott a tenger, hogy a sárkányából is hajót csinált? – Gerry! – vigyorodott el Laurence. – Megtenné, hogy kiküldi az összes csónakját és megüzeni a többi hajónak, hogy éppen a helyőrséget menekítjük ki, és ha nem végzünk reggelig, a franciák alaposan alánk fűtenek? – Micsoda? Az egész helyőrséget? – kérdezett vissza Stuart kapitány. – Hányan vannak? – Nagyjából tizenötezren – felelte Laurence. – De ne aggódjon! –tette hozzá, amikor Stuart levegő után kapott. – Csak zsúfolja őket össze valahogy, aztán vigye át Svédországba. Igen bátor emberek nem akartuk őket otthagyni. De mi most folytatjuk a kiürítést, isten tudja, mennyi időnk van, mielőtt észrevesznek minket. A város felé menet szembetalálkoztak az alaposan megpakolt Arkadyval, aki épp két fiatalabb beosztottjának a farkát harapdálta, hogy egyenesben tartsa őket. Üdvözlésként megemelte a farka végét, amikor elhaladtak egymás mellett, aztán Temeraire egész testében kinyújtózott, és megpróbált olyan gyorsan és olyan halkan repülni, ahogy csak tudott. Az udvaron láthatólag teljes volt a felfordulás, ahogy a különböző alakulatok saját sárkányaikhoz araszoltak, aztán megpróbáltak a lehető legkevesebb zajjal felszállni.

166

A kövezeten külön megjelölték minden sárkány helyét, de a jeleket már összekarcolták a katonacsizmák és a sárkánykarmok. Temeraire saját nagy sarkában landolt, aztán az őrmesterek és a tisztek gyorsan előreterelték az embereket, akik felmásztak a hátán, majd fejüket és vállukat átdugták a legmagasabban lévő üres hurkokon, aztán tapogatózni kezdtek a hámon és a fölöttük állók lábán, hogy szilárd kapaszkodót találjanak maguknak. Winston, az egyik szerszámos lihegve emelte fel a fejét. – Van valami, amit meg kell javítani, uram? – kérdezte, majd a tagadó választ hallva a következő sárkányhoz futott: Fellowes és meg jó néhány másik szerszámos ugyanilyen sebességgel sietett ide-oda, és a hámok legkisebb szakadását is azonnal javították. Temeraire ismét felszállásra készen állt. – Idő? – kiáltott le Laurence. – Nagyjából egy és negyed óra, uram – válaszolta Dyer magas hangja. Rosszabb időt repültek, mint amire Laurence számított, és a sárkányok többsége is még csak a második kört szállította. – Meglátod, egyre gyorsabbak leszünk – jelentette ki Temeraire határozottan. – Jó, de most siessünk, ahogy tudunk – válaszolta Laurence, és már fel is szálltak. Tharkay-jel akkor futottak össze, amikor a második fordulót engedték le a kikötő egyik szállítóhajójára: valahogy feljutott a fedélzetre, aztán felmászott az egyik kötélen, a lefelé tartó katonákkal szemben. – A Fleur-de-Nuit elkapta a birkát, de nem ette meg az egészet – mondta halkan, amikor Laurence mellé ért. – Csak a felét, a többit pedig elrejtette. Nem tudom, hogy ettől meddig fog aludni. Laurence bólintott, hiszen úgysem tehettek semmit: addig kell fordulniuk, amíg lehet. Keleten derengeni kezdett az ég alja, de a város utcáin még mindig sokan várakoztak a beszállásra. Arkady igencsak jó vezérnek mutatkozott a válságos helyzetben: a többi vadsárkányt gyorsabb repülésre nógatta, és maga is nyolcszor fordult. Amikor pedig Temeraire még csak a hetedikkel szállt fel, a vadsárkány éppen a kilencedikért érkezett, ugyanis a több embernek több idő kellett mind a fel-, mind a leszálláshoz. A többi sárkány is szépen teljesített: a kis tarka, amit a lavina után Keynes gyógyított meg, különösen nagy hévvel dolgozott, s bár csak húsz ember fért rá, ezeket nagy elszántsággal és sebességgel szállította. Amikor Temeraire leszállt, éppen tíz sárkány ült a szállítókon, és várták a lerakodást. Többnyire nagytestűek voltak, ami azt jelentette, hogy a következő körrel nagyjából kiürítik a várost. Laurence a nap felé nézett: az idővel kell versenyt repülniük. Ekkor azonban a francia búvóhelyről kis, füstöskék sugár tört elő, és Laurence iszonyodva látta, ahogy a folyó felé fordul. A három sárkány, aki éppen abban a pillanatban repült arra, riadtan felkiáltott, és megrándultak a váratlan villanástól, mire hordozóhámjukból emberek zuhantak a folyóba. – Ugrás! Ugrás, a fene egye meg! – kiabált Laurence a Temeraire hámjáról függeszkedő emberekre. – Temeraire! Temeraire felkiáltott németül, de addigra már felesleges volt: az emberek leugráltak a sárkányokról. Sokan a vízbe estek, mire a hajók legénysége ijedten hozzáfogott, hogy kihalássza őket. Néhányan belegabalyodtak a hordozóhálókba, vagy nem merték elengedni a köteleket, de Temeraire nem várt tovább: a többi sárkány is a levegőbe emelkedett mögötte, és együtt siettek vissza a városba, keresztül a mostanra fényesen kivilágított és felbolydult francia táboron. A földi legénység azonnal szálljon fel! – kiáltotta Laurence a szócsőbe, amint Temeraire utoljára is leszállt az udvaron, miközben odakint a francia ágyúk fel-felugattak. Pratt az utolsó sárkánytojást ölelve futott feléjük, a tojást gondosan bebugyolálta, hámot és viaszosvásznat is terített rá, már csak be kellett emelni Temeraire hashálójába. Fellowes és az emberei azonnal abbahagyták a hámjavítást, hosszú gyakorlatban kicsiszolódott mozdulatokkal kapaszkodtak fel a köteleken, majd Temeraire eredeti hámjához rögzítették magukat.

167

– Mindenki megvan, uram – kiáltott Ferris Temeraire hátáról, de szócsövet kellett használnia, hogy érthető legyen: a falakon kívül már hallatszott a tüzérség dübörgése, a tarackágyúk mély köhögése, a kartácsok sípoló vinnyogása, míg az udvaron Kalkreuth és szárnysegédei az utolsó egységeket vezényelték sárkányhátra. Temeraire szájába kapta Iskierkát, majd átlendítette a válla fölött. A kis sárkány nagyot ásított, majd álmosan felnézett. – Hol a kapitányom? Hé! Most harcolni fogunk? – Az ágyúk robajára, és az arra felelő puskák csattogására teljesen kinyílt a szeme. – Itt vagyok, ne izgulj – mondta Granby, és az utolsó pillanatban kúszott oda hozzá, hogy a hámhoz rögzítse, éppen, mielőtt sikerült volna felrepülnie. – Tábornok! – kiáltotta Laurence, mire Kalkreuth tagadóan intett feléjük. Szárnysegédei azonban megragadták, és fellendítették, az emberek pedig elengedték a hámot, megfogták, és egyre feljebb adták, amíg oda nem került Laurence mellé. Nagyokat szusszantott, haja ezerfelé állt: parókája valahol elveszett a felszállásban. A dobos a végső visszavonulás jelét ütötte: az emberek a fegyvereket hátra hagyva lejöttek a falakról, egyesek a mellvédekről egyenesen a sárkányok hátára ugráltak, ahol vakon tapogattak fogás után. A nap felkelt a keleti várfal mögött, az éjszaka sötétkékje egyre világosodott a körben izzó narancssárga fényben: nem volt több idejük. – Felszállás! – kiáltotta Laurence, mire Temeraire egy óriás üvöltéssel elrugaszkodott hátsó lábáról, és a levegőbe emelkedett. Az emberek csak lógtak a hámján, néhányan kicsúsztak, és hiába kapkodtak a levegőbe, sikoltva az udvar kövére hulltak. Mögötte a többi sárkány is felszállt, üvöltések és szárnycsapások zaja kavarodott a levegőbe. A francia sárkányok elhagyták búvóhelyüket, és az üldözésükre indultak, legénységük még mindig nem volt teljesen harcra kész. Temeraire lelassított, hagyta, hogy a vadsárkányok elsuhanjanak mellettük, aztán hátraszólt: – Ha annyira akarod, hát most fújj rájuk tüzet! – mire Iskierka felsikoltott örömében, megfordult, és egy óriási lángcsóvát fújt hátra Temeraire háta mentén, egyenesen üldözőik arcába, akik erre megtorpantak. – Gyorsan! Siess! – kiabált Laurence, amint egy kis egérutat nyertek, de ekkor Lien is felszállt. Ahogy a francia tábor fölé emelkedett, parancsokat kiabált, mire a francia sárkányok, akik eddig nem tudtak mihez kezdeni legénységük zavarodottsága miatt, azonnal csatasorba álltak. Lien előző visszafogottságának nyoma sem volt: amikor látta, hogy menekülnek, dühödt sebességgel eredt a nyomukba. Hamarosan maga mögött hagyta az összes sárkányt, kivéve a kis futárokat, de azoknak is küzdeniük kellett, hogy a nyomában tudjanak maradni. Temeraire kinyújtózott, és teljes sebességre váltott, lábát maga alá húzta, nyakfodra szorosan a nyakára simult, szárnya úgy merte a levegőt, mint egy óriási evező, szinte falták a mérföldeket, de Lien egyre közelebb került hozzájuk. A hadihajók messzehordó ágyúinak mennydörgésszerű robaja hívogatóan szólt feléjük, és biztos révvel kecsegtetett. Az első csípős füstpamacsok elérték az arcukat, és Lien kinyújtotta a karmát, bár még nem érte el őket. Őt utánozva a kis futársárkányok is megpróbáltak néhány embert elkapni. Iskierka válaszul ujjongva fújta tüzét a képükbe. Aztán hirtelen elvakította őket a vastag lőporfüst, és mire kikerültek belőle, Laurence szeméből dőlt a könny: most már távol voltak a tábortól, és viharsebesen kerültek még távolabb. A város pislákoló fényei minden szárnycsapással egyre halványabbak lettek, aztán kiértek a kikötőbe. A vízbe dobott katonákat a szállítók időközben kimentették, majd végre a hadihajó tüzérségi ágyúi ugattak fel mellettük: a kartácslövedékek úgy suhantak el, mint sűrű jégeső, és megállították a francia sárkányokat. Lien azonban áttört a felhőn, és a forró tűzesőn keresztül is megpróbált utánuk jönni, de a kis francia sárkányok tiltakozva felsikoltottak, néhányan pedig a hátára vetették magukat, hogy megpróbálják az ágyúk hatótávolságán kívül tartani. Lien egy erős mozdulattal lerázta magáról mindet, és már ment is volna tovább, de ekkor egy másik kiáltott fel, majd halált megvető bátorsággal elé vetette magát. Forró, fekete vére összekente Lien mellkasát, amikor a 168

lövés, amely őt találta volna el, a futársárkány vállába csapódott. Ekkor végre megtorpant Lien, harci dühe elpárolgott, és elkapta a futárt, még mielőtt lezuhanhatott volna. Aztán aggodalmas kísérőinek csapatával végre visszavonulót fújt, de amikor lőtávolon kívülre ért a havas parton, megállt, és egy utolsó, csalódott kiáltást hallatott, amelybe minden vad vágyakozását belesűrítette. Olyan hangos volt, hogy szinte kettérepedt tőle az ég. Temeraire gyorsított, és felszállt a kikötőből a nyílt víz fölé, de fülükben még akkor is ott dobolt a visszhang. Amikor azonban láthatóvá vált előttük az ég, nem volt más, csak a mély, felhőtlen kékség: a szél és a víz végtelen útja. Az Élharcos jelzése utánuk villant a főárbocról: – Jó szelet, uram – tolmácsolta Turner, ahogy elröpültek a hajók mellett. Laurence belehajolt a hideg tengeri szélbe, amely tiszta volt, és szinte vágott, belekapaszkodott Temeraire oldalának mélyedéseibe, és letisztította róla a füst utolsó foszlányait is, mely szürke porfelhőként szállt a nyomukban. Riggs megfordult, és rákiabált a lövészekre, hogy hallgassanak, mivel Dunne és Hackley már a szokásos vitájukat folytattak fegyvertisztogatás közben, és elpakolták a lőporos zacskókat. Még hosszú út állt előttük: így, hogy szembe fújt a szél és sok kisebb sárkány is volt a társaságukban, legalább egyheti repülés. De Laurence-nek mégis már-már úgy tűnt, mintha Skócia sziklás partjait látná maga előtt, a megbarnult és lilásra fonnyadt hangás mezőket, a zöld dombok mögött pedig a fehér sipkás hegyeket. Hirtelen erős vágyakozás töltötte el a dombok iránt, az élesen és fenségesen égbe törő hegyek, a tanyák négyszögletű mezőinek learatott, sárgás foltjai, a télen kövérre és gyapjasra hízó birkák és a búvóhelyeket őrző fenyő- és kőrisligetek iránt, amelyek Temeraire tisztását is körülvették. Előttük Arkady rágyújtott egy indulóra, amelyre a többi vadsárkány magas hangja felelt, hangjuk felcsendült az égen. Kisvártatva Temeraire is csatlakozott a kórushoz, mire Iskierka kaparni kezdte a nyakát, és követelőzve kérdezte: – Mit mondanak? Ez mit jelent? – Hazarepülünk – fordította Temeraire. – Mindannyian hazafelé repülünk.

169

Részletek egy, a Királyi Társaság Filozófiai Hírlevelében megjelent levélből 1806. április

Tisztelt Uraim, Tisztelt Királyi Társaság! Őszinte felindulás késztetett arra, hogy tollat ragadjak, és eme tiszteletre méltó Társasághoz forduljak Sir Edward Howe nemrég megjelent beszéde ügyében, amelyben a sárkányok matematikai képességéről beszélt. Ha ugyanis egy olyan szerény képességű ember, mint jómagam, próbál fordulni egy ennyire illusztris személyiséghez, minden bizonnyal beképzeltnek tűnhet; ráadásul őszintén tartok attól, hogy ezt az úriembert vagy az őt okkal támogató személyek valamelyikét megbántom. Csupán azért merek mégis, természetes vonakodásomat legyőzve ellenkezni olyasvalakivel, akinek tudása oly messze felülmúlja az enyémet, és aki egyébként feltétlen tiszteletemet bírja, mert legmélyebben meg vagyok győződve saját ügyem igazáról és értékéről, sőt, ami még ennél is fontosabb, aggodalommal tölt el az az alapvetően hibás irány, amelybe a sárkányok tanulmányozása tart. Ezért ezúton szeretném bizonyítékaimat, amelyeket magam ugyan megcáfolhatatlannak érzek, e Társaság elé vizsgálat céljából terjeszteni. Tény, hogy e munkához nem vagyok megfelelően képzett, és természettudományos érdeklődésemnek határt szabnak egyházközségem ügyei, mégis, e vitában csupán érveim súlyával szeretnék győzni, nem pedig mély benyomást keltő referenciák hatására… Semmi esetre sem kívánom lebecsülni ezeket a nemes teremtményeket, és vitába sem óhajtok szállni azokkal, akik őket csodálatra méltónak tartják, erényeik ugyanis nyilvánvalóak. Főként barátságos természetük, amely abban is megnyilvánul, hogy hagyják: az emberek a szeretet útján irányítsák őket, nem pedig kényszer alkalmazásával, amely persze képtelenség is volna velük szemben. Ebben igencsak hasonlónak mutatkoznak a sokak számára ismerősebb és kedvesebb teremtményhez, a kutyához, amely saját fajtájának társaságát elhagyja gazdája kedvéért, és így, a vadállatok közül csaknem egyedüliként, a nálánál jobbak társadalmát választja. A sárkányok javára legyen mondva, ők is meghozták ugyanezt a döntést, és senki sem tagadhatja, hogy mindehhez hozzájárul még az is, hogy sokkal értelmesebbek az állatvilág minden tagjánál, amely által ők a legértékesebbek és leghasznosabbak a háziasított állatok között… Mégis, néhány éve sok kiváló úriember találja elégtelennek mindezeket a dicsőítő szavakat, és azt próbáljak a világ tudomására hozni, óvatosan, kis lépésekkel haladva, olyan munkák által, amelyek nagy többségükben szinte ugyanazzal az intencióval íródtak, hogy tudniillik arra az elkerülhetetlen és csábító következtetésre késztessék a gondolkodó embert, hogy a sárkányok egyáltalán nem tartoznak az állatok közé, és hogy az emberével minden mértékben egyenlő gondolkodási képességgel és intellektussal rendelkeznek. Egy ilyen gondolat szükségszerű következményeit nyilván szükségtelen felsorolnom… Eme tudósok legfontosabb érve az, hogy az állatok közül egyedül a sárkányok bírnak saját nyelvvel, és a megfigyelő számára világos, hogy rendelkeznek a szabad érzelem és akarat képességével. Ezt az érvet azonban én nem tartom még meggyőző erejűnek sem, nemhogy perdöntőnek. A papagáj is képes elsajátítani bármilyen emberi nyelvet, a ló és a kutya is beidomítható, hogy megértsen egyes szavakat, sőt, ha ez utóbbi megfelelő beszélőszervvel bírna, talán nem beszélne hozzánk, nem követelne-e magának még több figyelmet? De továbbmenve: bárki, aki hallott már kutyát vonítani, amikor gazdája magára hagyta, nem tagadhatja, hogy az állatnak is vannak érzelmei, és bárki, aki már zárt lovat karámba, és onnan nem engedte ki, tanúsíthatja, hogy bír valamiféle – bár gyakran igencsak ellentmondásos! – akarattal. Ezeken az állatvilágból vett példákon túl Von Kempelen báró és M. de Vaucanson híres munkájából tudjuk azt is, hogy némi cin és réz felhasználásával egy döbbenetes képességű gép készíthető, amely néhány emelőkar segítségével képes az emberi beszédet utánozni, sőt, a gya170

nútlan szemlélő számára élethű módon mozogni, bár csupán néhány fogaskerékből és áttételből áll. Ne keverjük hát össze az állati vagy gépi intelligencia ilyetén csalóka árnyait az igaz értelemmel, amely csupán az ember sajátja… Miután tehát ily módon megcáfoltuk a sárkányok intelligenciáját támogató elégtelen bizonyítékokat, elérkeztünk Sir Edward Howe legutóbbi tanulmányához, amelyben egy nem ilyen könnyen megcáfolható érvet hoz elő: eszerint a sárkányok képesek elvégezni elvont matematikai számításokat, amely pedig egy olyan tulajdonság, amellyel sok, egyébként tanult ember sem bír, az állatvilágban másutt fel nem lelhető, és semmiféle gépezettel nem utánozható. Amennyiben azonban közelebbről is megvizsgáljuk a kérdést, rádöbbenhetünk, hogy… e tulajdonságot csupán a legesetlegesebb bizonyíték alapján szándékozzák velünk elfogadtatni: a sárkány kapitánya és tisztjei, azaz szerető és elkötelezett társai tanúsága alapján, amelyet Sir Edward Howe csupán egy, jóllehet személyesen végzett, de mindössze néhány órás vizsgálat alapján fogadott el. Ennyi bizonyíték talán olvasóim némelyikének elégséges is, főként mivel a téma kevéssé ambiciózus előfutárai már hihetővé tették. Számomra azonban engedtessék meg, hogy rámutassak: e korábbi munkákat is csupán a bizonyítékok igazán törékeny építménye támogatja… Hallgatóságom joggal szeretne tudni, mi alapján lehet ilyesfajta állítással előállni, akár szándékos, akár nem; így én, anélkül, hogy vádaskodni próbálnék, e nyomásnak engedve nem csupán a valóságos, de a valószínű indokokon is szeretnek elgondolkodni, jóllehet csak azokon, amelyeket önös érdekeken túlinak nevezhetünk. Remélem, hogy ezek elégségesek lesznek ahhoz, hogy eloszlassák azt a gyanút, mely szerint durva összeesküvést sejtetek a háttérben, mert ennél semmi nem áll tőlem távolabb. Természetes, hogy a vadász ragaszkodik a kutyájához, és annak állati ragaszkodásában emberi szeretetet lát, hogy olvas annak mély ugatásában, és szemének csillogásából kiérti az érzelmeket: de ez mind a vadász által adott értelem, amely az illúzióból valóságot csinál, és falkájának még gondosabb őrévé teszi. Azt sem kétlem, hogy a Repülő Hadtest tisztjei hasonlóképpen kommunikálnak a sárkányaikkal, de ezt is az emberek, és nem az állatok értelméből kell eredeztetni, bármennyire őszintén tagadják is az illetők. … Azt is el kell mondanom, hogy azok, akik szeretik ezeket a nemes teremtményeket, és körülményeik javulását kívánják, sőt, ahogy hallottuk, egyenesen emberi rangú mivoltuk elismerését, köteleznek bennünket arra, hogy valóban barátságosabban bánjunk velük, mint eddig, ezt pedig csupán önzetlenségnek lehet hívni, semmi másnak… Eddig azonban nem tettem mást, csak mások munkáját cáfoltam. Hogy azonban mindezek bizonyítására magam pozitív állítást is tegyek, csupán a vadon élő sárkányok körülményeit kell megvizsgáljam, és az előzőeknek igazsága nyilvánvaló lesz előttünk. Hosszasan beszéltem azokkal a jó szándékú pásztoremberekkel, akik a Pen Y Fan-i tenyésztelepet ellátják, és akik napi munkájuk során kapcsolatba kerülnek e vadsárkányokkal. Ők, munkájukból kifolyólag kevéssé romantikus szemszögből vizsgálják eme állatokat, amelyek, ha magukra hagyják őket, és nem fogják be, valóban mutatnak magukkal született ravaszságot, de ez csupán állati intelligencia, semmi több. Nem használnak nyelvet, csak az állatoknál szokásos morgást és sziszegést, nem alkotnak társadalmat, viszonyaik nem civilizáltak, sem művészetük, sem iparuk nincs, nem állítanak elő semmit, még búvóhelyet vagy eszközöket sem. Ugyanez azonban nem mondható el még a Föld legkihaltabb részén élő legelvadultabb népekről sem, amit tehát a sárkányok erről tudnak, az emberektől tanulták, nem saját fajtájuk eredendő tulajdona. Enynyi bizonyíték már bizonnyal meggyőző erejű ahhoz, hogy ember és sárkány között különbséget tegyünk – már ha erre bármilyen bizonyíték szükséges… Ha azonban mindeme érveimmel nem sikerült meggyőznöm olvasóimat, hadd zárjam levelemet azzal a végső állítással, hogy egy ilyen elrugaszkodott következtetésnek, amely minden egyházi és szentírási tekintéllyel, valamint számos megfigyeléssel szemben áll. Elsősorban igazságát, és nem hamisságát szükséges bizonyítani, és még ha valóban megfontolásra érdemes is, szükséges, hogy az én csekély képességeimből eredő, tisztán jó szándékkal elősorolt ellenérveimnél nagyobb súlyú kihívással szembesítsék, és a jelenleginél sokkal több bizonyítékot szerezzenek, amelyeket közismerten elfogadott és pártatlan megfigyelők 171

igazolnak. E cáfolatomat abban a reményben terjesztem elő, hogy talán sikerül nálam bölcsebb embereket kételkedésre és új vizsgálatokra késztetnem, és a legőszintébben kérem mindenki bocsánatát, akit akár véleményemmel, akár ennek kifejtéséhez szükséges képességeim hiányával megbántottam volna. Engedtessék meg nekem, hogy levelemet a legnagyobb tisztelettel zárjam. Maradok hű és alázatos szolgájuk: D. Salcombe Brecon, Wales 1806. március 3.

172

Köszönetnyilvánítás Az 1806-os hadjárat átformálásakor igen sokszor támaszkodtam David G. Chandler művére (The Campaigns of Napoleon), valamint Vincent J. Esposito dandártábornok és John R. Elting ezredes térkepeire (A Military History and Atlas of the Napoleonic Wars). Mindkét mű igazi erénye, hogy képesek a nem szakavatott szem számára is érthetővé tenni a történteket. A hibák és a valótlanságok az én hozzá nem értésem következményei, az ő műveiket csupán dicséret illeti. Köszönetet szeretnék továbbá mondani azoknak a segítségéért, akik ezt a kötetet a nyomdába kerülés előtt végigolvasták: Holly Bentonnak, Francesca Coppának, Dana Dupont-nak, Doris Egan-nek, Diana Foxnak, Vanessa Lennek, Shelley Mitchellnek, Georgina Patersonnak, Sara Rosenbaumnak, L. Salomnak, Rebecca Tushnet-nek, valamint Cso Ve Zennek. Hálával tartozom továbbá Betsy Mitchellnek, Emma Coode-nak és Jane Johnsonnak, az én kiváló szerkesztőimnek, valamint ügynökömnek, Cynthia Mansonnak. De természetesen legfőképpen Charlesnak.

173