„Hamilton minden egyes könyvével csak jobb lesz.” Publishers Weekly „Hamilton könyvei erotikusak és démonian borzongatóak. Szexi, szókimondó és maróan ironikus stílusa magával ragadja az olvasót, és nem ereszti egyedi világából. Hamilton történetmesélése egyetlen szóval jellemezhet : hibátlan.” Jayne Ann Krentz „Anita Blake szúr, mint a kihegyezett karó, és kemény, mint egy ezüst pisztolygolyó.” J. D. Robb „Letehetetlen. Nem lehetünk elég hálásak, hogy Hamilton rendíthetetlenül írja az egyre izgalmasabb folytatásokat.” UK Edition „Az izgalom egy percre sem hagy alább, a végkifejletet körömrágva várjuk. Csak ínyenceknek!” New York Review of Science Fiction „Perg és élvezetes, tele furcsa figurákkal, szellemes párbeszédekkel és gyilkos akcióval.” VoYA „Anita Blake teljesen egyedi világa olyan, mint egy gyönyör en és aprólékosan megalkotott festmény. A sötét és komor, horrorosan fekete árnyalatot id nként a kék és zöld üde és életvidám színei váltják fel, hogy azután az egész kavalkád nyakon legyen öntve egy nagy adag erotikus és vadítóan perverz vörössel. Mesterm , minden egyes pillanatával.” Böjtös Gábor, Fangoria Horrormagazin
A szerz eddig megjelent regényei az Agave kiadásában:
Laurell K. Hamilton: Anita Blake-sorozat: nös Vágyak A Nevet Holttest A Kárhozottak Cirkusza Telihold Kávézó Véres Csontok Gyilkos Tánc Ég Áldozatok Sápadt Hold Obszidián pillangó Leláncolt Nárcisszusz Égkék B nök Lidérces Álmok Haláltánc A Harlekin Merry Gentry-sorozat: Árnyak csókja Alkony ölelése A holdfény csábítása
Laurell K. Hamilton: Blood Noir Copyright © Laurell K. Hamilton 2008
Hungarian translation © Török Krisztina, 2010
A magyar fordítás az alábbi angol kiadás alapján készült: Laurell K. Hamilton: The Harlequin Berkley 2008
Fordította: Török Krisztina
ISBN: 9 789639 868823 Agave Könyvek Felel s kiadó: Varga Bálint, Meznerics Gerg A borítót és a kötetet tervezte: Kuszkó Rajmund Felel s szerkeszt : Csurgó Csaba Szerkeszt : Rácz I. Peter Korrektúra: Feketéné Pintér Anna Tördel szerkeszt : Téglás Zoltán Nyomta és kötötte a Kaposvári Nyomda Kft. – 100470 Felel s vezet : Pogány Zoltán igazgató 10987654321 faj: Fantasy.
Jonathonnek, aki még legsötétebb napjaimon is szeret, és gyertyát gyújt mellettem a sötétben, ha a feketeség már elviselhetetlenül s re n tt.
Köszönet Darlának, aki egyszer en nélkülözhetetlen; Sherrynek, hogy a sok m vészt mind egybetartotta a házban; Marynek, hogy ügyelt a rendre, és annyi jó tanáccsal szolgált; Charles-nak a biztonságunkért, a céllövési szaktanácsokért, a kutatásért és azért, hogy soha nem engedte, hogy Jonnal elfeledkezzünk róla, mennyire klassz dolog ez az egész; Shawnnak a szakmai segítségért és egyszer en azért, hogy létezik még egy emberi lény a földön, aki megért; Moriarity rend rbírónak, aki ugyan ehhez a könyvhöz már kicsit kés n érkezett, de lesz még könyv, lesz még hely a tanácsoknak. Addig is kellemes nyugdíjas éveket neki! A „Jason színpadi neve”-verseny gy zteseinek: Kim Montanónak (Maitland, FL) R. Malinennek (Finnország) Sarah Sheltonnak (Arlington, TX) Írócsoportomnak, az Alternatív-történészeknek: Tom Drennannek, Rett MacPhersonnak, Marella Sandsnek, Deborah Millitellónak, Sharon Shinn-nek és Mark Sumnernek. Soha ne adjátok fel, soha ne törjetek meg! Robert J. Cooney hadnagynak, a Mobil Bevetés (HRT) parancsnokának, K-9, 1964 és 2008 között.
A FEKETE VÉR
1 Két férfit találtam a konyhaasztalnál, amikor hazaértem. Egyikük a szívszerelmem, akivel együtt is élek. A másik a legjobb barátunk. Az egyikük vérleopárd, a másik vérfarkas, mindketten vetk táncosok. Havonta átlag egyszer nem egyszer en a ruhájukat dobják le magukról a színpadon, hanem alakot is váltanak, méghozzá telt ház el tt. Ami több mint érthet , mert máshol is láthat az ember pucérra vetk fiúkat a színpadon, de mutasson nekem valaki még egy olyan helyet, ahol még a rüket is ledobálják! Ezt nevezem én attrakciónak! Nathaniel elém sietett, hogy magához öleljen, megcsókoljon. Jó volt hozzásimulni, a kezem elt nt a mélyvörös hajzuhatagban, végigsiklott a szálkás háton, az izmos fenéken, és még mindig a selymes hajban bolyongott, de folytathattam volna az utat végig a hosszú, izmos lábakon egészen a bokáig, addig ért ugyanis a haja. Amikor megismertem, akkor is ilyen hosszú volt, ahhoz képest csak a termete változott. A hétcentis cip sarkaimmal is alacsonyabb voltam nála. Huszonegy éves korára a teste végre belen tt a korába, korábban se keskeny vállaihoz er södött, és az arcszerkezete is keményedett valamicskét. Még most is inkább gyönyör volt, mint jókép , és az is marad egész életére, de már nem az a ies arc nézett rám, a törékenységet férfias markánsság kezdte ellensúlyozni éppen ízléses mértékben, vagyis végre nem nézett ki fiatalabbnak amúgy is zsenge koránál. Lila szemekkel mosolygott le rám. A jogosítványába kéket írtak, a hatóságok nem voltak hajlandóak befogadni se a lilát, se a levendulát, mint szemszínt, pedig – bár árnyalataiban mindig változott, a kedélyállapotától és ruháitól függ en – kék aztán soha nem volt. 8
LAURELL K. HAMILTON
Kezei betévedtek a blézerem alá, végig az oldalamon egészen a derekamig, a szoknyám korcáig, bár a Browning BDM okozott némi fennakadást a hónom alatt. A fegyverviselés nehezen egyeztethet össze az ölelkezéssel, na! Szorosan magamhoz öleltem meztelen fels testét. Csak egy kis sortot viselt, amiben nem volt semmi rendhagyó, amint beköszöntött a kellemes évszak, eljöttek a nyári napok, itthon több ruhát nem is lehetett látni rajta. Az alakváltók nagy része pucéran érezte magát jól a b rében, amit viszont én toleráltam nehezen. Toleranciánk félúton találkozhatott, és kiegyeztünk a kisgatyában. Nathaniel így tisztelte meg az érzékenységemet. Bár rossz nyelvek szerint engem már messzir l elkerült bármiféle erkölcsi érzékenység, de a rossz nyelvek gonoszak és tévednek. És eszi ket a sárga irigység. Amit így, Nathaniellel a karjaimban, orromban b re megnyugtatóan édes vaníliaillatával meg is tudtam érteni. Persze az irigység nem feltétlenül az érzéki örömeimnek szólt, és nem is csak annak, hogy végre rám talált a szerelem. Sokkal inkább a hatalomnak, amire a rossz nyelvek vágytak, mert nekik nem jutott ki, velem ellentétben. A ténynek, hogy nem más, csakis én vagyok St. Louis Város Urának, Jean-Claude-nak halandó szolgája. És persze a már-már végtelen áldozati statisztikámnak, amib l feketén-fehéren kiderül, hogy az Egyesült Államok-szerte én vagyok a leghatékonyabb vámpírhóhér, ameddig a szem ellát. – Egy másodosztályú testrészemet adnám, ha engem valaki így üdvözölne egy nehéz nap végén – hallottam ekkor Jason hangját. Nathaniel válla fölött kellett átkukkantanom, hogy lássam. Az étkez asztalnál ücsörgött egy nagy bögre kávéval, amit úgy babusgatott, mintha kávénál valami üt sebb lenne benne, de nem lehetett, éreztem az illatát. Jason két évvel volt id sebb Nathanielnél, ami annyit tesz, mint huszonhárom. Vicces, hogy mind a kett jüket tizenkilenc évesen ismertem meg, mármint k voltak tizenkilenc, nem én. Jason – egy centi pluszmínuszt leszámítva – épp olyan magas volt, mint én. Haja élénk sz ke, amilyenért a hollywoodi sztárok ölni tudnának, de legalábbis vagyonokat 9
A FEKETE VÉR
hagyni neves hajzseniknél. Jasonnek nem került semmibe, és nem kellett havonta felfrissítenie a tövét. Visszafogott frizurája volt, egészen rövid, mint egy könyvel nek, és még én is beláttam, pedig a hosszú haj nagy fanja volnék, hogy neki így áll jól, sokkal helyesebb rövid hajjal, mert így nem vonja el semmi a figyelmet a vonásairól. Kék póló volt rajta, hogy kiemelje szeme égkékjét. Nekem mindig a nyári égboltot idézi ez a kék, a derült, semmi felh eget, amire még nem ült rá a h ség, de hol van már a május! Ám hiába a színharmónia, a ruha csak rejtegette azt, ami Jasonben a legszebb volt, a teste meztelen valóját. Szóval nem azért nem jártunk Jasonnel, mert nem tetszett. Hanem azért, mert a legjobb barátok voltunk. – Hát Perdita? Még együtt jártok, vagy nem? – Együtt járunk – vigyorgott Jason. – De édesen fogalmazol. – Mert hogy kellett volna mondanom? – ráncoltam a homlokom. – Tényleg édes vagy – csókolt a ráncok alá Nathaniel. – Nem vicceltem – húzódtam kicsit hátrébb, hogy telibe lássam mind a kett t. – Hogy máshogy nevezitek ti? Mert nem csak keféltek. Nem is egyéjszakás kaland volt. A barátn d, komoly kapcsolat. Ez az, amit együttjárásnak nevezünk. – Csak úgy hangzik a szádból, mintha valami barátsággy t váltottam volna vele. Perdy a szeret m volt, hiába er ltette, hogy másra rá se nézzek. – Na de te magad se akartál másra nézni, nem? – Téged nem számítva. – Stop. Mi ez a múlt id ? Csak nem szakítottatok? – Választás elé állította – kottyant közbe Nathaniel. Végigsimította a karomat, ahogy a pult felé indult. – Kapsz egy kis kávét. Az asztalhoz mentem, és elfoglaltam Nathaniel székét. – Miféle választás elé? – Azt akarta, hogy ne feküdjek le se Jean-Claude-dal, se Asherrel, se veled. Soha többé – morogta Jason bele a kávésbögréjébe. – Jean-Claude-dal meg Asherrel soha nem is feküdtél le. Vagy kima10
LAURELL K. HAMILTON
radtam valamib l? – Ezt a pofát, ember! – mosolygott rám a sz ke, majd kiscserkész esküre emelte a kezét. – Se a jelenben, se a legtávolabbi múltban soha nem feküdtem le se Jean-Claude-dal, se Asherrel. Nathaniel friss kávét tett elém, és az asztal túloldalán húzott ki széket magának. Így mind a ketten láthattuk Jasont, és legfeljebb egymás kezét szorongathattuk, semmi extra fogdosás, ami nem is baj, a beszélgetés várható komolyságát tekintve. Elég gyakran elvontuk egymás figyelmét, ha egy bizonyos mérték alá esett a köztünk lév fizikai távolság. – De Perdy nem hitte el. – De mennyire, hogy nem – kortyolt a kávéjából Jason. – Miért nem? – Honnan tudhatnám? – Ha zavarta a barátn det, hogy táplálod az ardeurömet, ami ugye bizonyos szempontból szexnek min sül, szólnod kellett volna. – Jean-Claude pomme de sangja vagyok, a véralmája, vagyis a vérdonora. Oda megyek, és azt teszem, amit a mesterem mond. Te meg az ardeurrel táplálkozol, ahogy a vámpírok a vérrel, és az én mesterem halandó szolgája vagy. Asherrel is megoszt engem, de hát a szárnysegéde. ket vérrel, téged a testemmel táplállak, és ha Jean-Claude így rendeli, az így van jól, így kell lennie. Hiszen az övé vagyok, hozzá tartozom. És ezt Perdy is tudja, tudhatja is, azért rúgták ki Cape Codról, mert itt több akart lenni, mint egyszer vérdonor a Város Uránál. – Samuel err l egy szót se szólt. És a fia is csak annyit mondott, hogy Perdita azért maradt, hogy t szemmel tartsa. – Na de Sampson hazament, Perdy pedig itt maradt. Sampson, Samuel fia azért ment haza, mert St. Louist megszállták a rusnya, gonosz vámpírok, akikbe még nekünk is kis híján beletört a vámpírfogunk, és Jean-Claude nem akarta egy szövetséges vámpírúr els szülöttjét kockáztatni idegen földön. Ráadásul Sampson sell , akik amúgy se túl üt képesek a szárazföldön. Perdy is sell , bár én egyiküket se láttam másként, mint emberi alakban, semmi pikkely meg halfarok. Csak prózai 11
A FEKETE VÉR
emberek. – Perdy miattad maradt – jegyezte meg Nathaniel. – Azt akarta, hogy teljesen az övé legyek – biccentett Jason. – Iszonyatosan féltékeny volt, rám telepedett. És nekem ez nem pálya. – Vagyis volt egy n d, aki úgy üdvözöl, mint engem Anita, csak épp a többi ponton nem stimmelt a dolog – foglalta össze Nathaniel. – Nem, Nathaniel. Régebben tényleg így fogadott, de az már tényleg régen volt. Pár hete csak a marakodás volt, a kiabálás, hogy: Hol voltál? Kivel voltál? Megint lefeküdtél a Város Urával, mi? Asherrel keféltél, ugye? Megint Anitával voltál, igaz? – Mondjuk, nekem is derengett, hogy Perdy éppenséggel nincs oda a gondolattól, hogy velem vagy, ezért is hanyagoltalak mostanában. De azt nem hittem volna, hogy másokra is ennyire féltékeny. Honnan vette, hogy a vámpíroknak mást is adsz a véren kívül? – rülten féltékeny, és egyszer en nem hisz nekem, hiába mondok bármit. Azért kértem meg Jean-Claude-ot, hogy ne nagyon akarjál mostanában t lem semmit, ha lehet. Gondoltam, ha beszüntetem veled a szexet, akkor lenyugszik. Összenéztünk Nathaniellel. vállat vont. Én kérdeztem. – És? Lenyugodott? – Úgy látszik? Nem – szögezte le, és kiitta a kávéját. Felállt, a kávéshöz ment, és már majdnem töltött is, aztán váratlanul meggondolta magát. – Nem bírok már több kávét. – Pedig kávéból sosem elég – szaladt ki a számon, de csak berakta a mosogatóba a bögréjét. – Gondolod te, Anita – mosolygott rám –, de mi, egyszer halandók kiakadunk azon a koffeinszinten, amin te létezel. – Mi történt, Jason? Kissé lehervadt a mosolya. Ünnepélyes képpel fordult szembe velünk, hátát a konyhabútornak támasztotta. De a tekintetünket kerülte. – Azt akarta, hogy elvegyem. Ásó, kapa, nagyharang, míg a halál el nem választ és a többi. Egy sell évszázadokig is elél, nem halhatatlan, 12
LAURELL K. HAMILTON
mint a vámpírok, ami nekem persze egy hülyeség. – És te nem akartad elvenni – mondtam ki helyette is halkan. – Teljesen a rögeszméjévé lettem – csóválta meg a fejét. – Azt állítja, hogy szeret, de nekem egyáltalán nem olyan érzés, mintha szeretne. Inkább megfojt. – Akkor nem az igazi. – Bagoly mondja verébnek, mi? – vigyorodott el, és szinte a szemét is elérte a vidámság. – Te sem vagy képes egyetlenegynél megállapodni. – Az egészen más. – Csak mert él vámpír vagy, és a szex a táplálékod? Jó kifogás, hogy ne kelljen választanod a sok szeret közül. – Ha tehetném, változtatnék rajta, jól tudod. – Nem akarlak kiakasztani, Anita – lépett hozzám, és átkarolta a vállamat, arcát a fejemnek döntötte. – Isten látja lelkem. De ne mondd, hogy változtatnál rajta, ha lehetne. Szereted Nathanielt és Micah-t, és k is szeretnek téged. És Jean-Claude-ot is szereted, meg Ashert. Ahogy k is téged. Damiant még nem tudod hova tenni, de id vel az is megoldódik. – És persze Requiemet, Londont meg Richardot se hagyd ki – álltam fel ingerülten. – Ja, meg a hattyúkirályt, is beugrik néha. A hangomból sütött a keser ség és a düh. Nem bántam. – Nem akartalak megbántani, Anita. Nem akartam, hogy rosszul érezd magad, azt meg pláne nem, hogy még egy n t magamra haragítsak. Egy estére elég egy. Ne haragudj rám, Anita, kérlek, így is teljesen magam alatt vagyok, el se tudod képzelni, mennyire! Kérlek, kérlek, tudom, hogy egy seggfej vagyok, de ne haragudj meg rám! Vegyük úgy, hogy egy szót se szóltam! Felém nyújtotta a kezét, a könyörgés szobra volt maga. Még soha nem láttam ilyen mélységes bánatot a szemében, többr l volt itt szó, mint szakítás a barátn vel, aki már így is a terhére volt. Nyújtottam hát én is a kezem békülékenyen, de lépni nem léptem felé, kivártam, hogy jöjjön . Jött is, a szeme csillogott a konyha éles fényében. 13
A FEKETE VÉR
Megfogtam a kezét, és ahogy megszorítottam, görcsös sóhaj szakadt fel a melléb l, és már azt hittem, mindjárt sírva fakad, de visszanyelte a könnyeket, amik az el bb már ott remegtek a szemében. És ez megijesztett. Szorosan magamhoz öleltem, pedig kapaszkodott belém, mintha én lennék az utolsó reménye ezen a világon. Annyira nagyon férfira vallott ez az ölelés. Egy n sírva fakadt volna, de legalábbis minden felszakad bel le, kibeszéli magát. Egy férfi eddig jutott el, nem tovább, ennyit tudott felfedni a fájdalmából. Csak öleltem tovább, és igyekeztem megnyugtatni. – Jól van, Jason, nincsen semmi baj, Jason, nincsen semmi baj – suttogtam bele a hajába. Nathaniel is odajött, hátulról simult hozzá, vigasztalta. – Itt vagyunk, Jason, mi mindig itt leszünk neked. Jason pedig csak kapaszkodott, némán és mozdulatlanul, teljes testtel rám simult, éreztem minden porcikáját. Még soha nem öleltem ennyire férfit, és az pláne nem esett még meg velem, hogy egy ölelés közben enynyire távol jártam volna mindent l, aminek köze van és lehet a szexhez. Most csak az zakatolt az agyamban, hogy édes istenem, vajon mi lehet a baj? Vagy Perdy volt neki az igazi, és most beleszakadt a szíve, hogy elveszítette, vagy valami nem stimmel. Mert mi más fájhat neki ennyire? A konyhapadlón kötöttünk ki, a bútornak vetve a hátunkat, ültünk egymás mellett, mint három veréb a dróton. Még mindig nem árulta el, mi a gond, és azt se bökte ki egyel re, hogy Perdita volt-e élete nagy szerelme. Vártam türelmesen, hátha beavat. Ha egy barátn mmel ülünk így, biztosan rákérdezek, de a férfiakkal nem árt az óvatosság. ket be kell cserkészni, mint egy nagyvadnak az áldozatát, és ezt nem azért mondom, mert éppen vérállattal van dolgunk. A férfiak nagyon rejt zköd k, ha érzelmekr l van szó. Egy rossz mozdulat elég, kicsit megpiszkálod ket, és már magukba is fordultak. Óvatoskodva, kivárva sokkal el bb derülnek ki a dolgok. Jó, néha nem árt egy jól irányzott kérdéssel fejbe bunkózni ket, attól megjön az eszük, de az esetek többségében a járható út, ha békén vannak hagyva. 14
LAURELL K. HAMILTON
Jason Nathaniel vállára döntötte a fejét, egyik kezét pedig az én combomon nyugtatta. Hát, legalább a fizikai közelséggel nincs baja az érzelmi krízis közepén, ami a legtöbb férfiról nem mondható el, nekem ebb l a szempontból valahogy mindig szerencsém volt. – Az apám haldoklik. Rákos – szólalt meg egyszer csak közönyös hangon, mintha attól tartana, hogy a legapróbb érzelem is összeroppantja. – Tegnap este hívott az anyám, pont, miután Perdyvel szakítottunk. Nathanielre pillantottam, aki legalább annyira megdöbbent, mint én. Ezt még vele sem osztotta meg Jason. – Jézusom, Jason, annyira sajnálom! – Persze, utáljuk egymást. És a mocskos disznó most haldoklik, a végén még meghal, miel tt megbocsáthatnék neki. – Mit segíthetünk? – kérdezte halkan Jason. Halványan elmosolyodott. Gyengécske próbálkozás volt, de jó jelnek vettem. – Biztos megmondjam? – Ki vele – szólítottam fel. Erre szinte összerándult, mintha nem épp arra kértem volna fel, hogy árulja el, miben lehetnénk a segítségére, mert készek vagyunk bármire, csak neki jobb legyen. – Már nincs Perdy, hogy letiltson. És már neked se mondhatja, hogy ne. Szabad ember vagyok – próbált nevetni, de ezerszer inkább hallatszott zokogásnak. – Értem – bólintott Nathaniel. – Akkor avass be engem is, mert én nem. – Le akar feküdni veled. – Tessék? – Perdy már nem balhézhat vele miatta. Megint lehettek szeret k. – Úgy érted, itt és most? Nathaniel amennyire tudott, vállat vont. Jason elvette a válláról a fejét, a combomról a kezét. – Semmi gond, Anita, elcsesztem, értem én. Veled így nem lehet, tudom is alapvet en. Csak épp tele van a fejem a sok szarral ma este, csak 15
A FEKETE VÉR
a nagy összevisszaságot látom. Bocs! És felállt, majd az ajtóhoz ment. Már nyitottam a számat, hogy igen, és ne menjen. De nem jött ki hang a torkomon, ugyanúgy csuktam vissza a számat, ahogy kinyitottam. És akkor különös dolog történt. Nathanielre néztem. Az utóbbi id ben rengeteg változás történt az életünkben, él vámpírként a szex éltet elememmé vált, Nathaniel pedig a hívóállatommá. A szerelmem volt, és még annál is több. Beleláttunk egymás érzelmeibe, energiáiba, gondolataiba. – Ezek most a te gondolataid a fejemben, igaz? – kérdeztem meghökkenve. – Ki is zárhatod ket, ha úgy tetszik. – Valamib l kimaradtam? – fordult meg Jason az ajtóban. – Biztosan ezt szeretnéd? – néztem mélyen a szerelmem szemébe. – a legjobb barátom. – Tudod, a legtöbb faszi nem er ltetné, hogy a csajuk a haverjukkal töltse az éjszakát. – Ha még soha nem feküdtél volna le Jasonnel, az más lenne. De már megtettétek, többször is. Miben lenne más ez az este? Értelmes észérveket kerestem, hogy miért is lenne más, miért is lenne helytelen. Mert nem úgy terveztem? Mert kurvásnak érzem? Valahogy egyik se t nt épp jó érvnek. – Eddig csak sajnáltattam magam – cövekelt le a konyhaajtóban Jason, félig már elnyelte a nappali sötétje. – Sajnálatból nem akarok az ágyadba jutni. – Volt id , amikor magasról tettél rá, miért fekszem le veled. – Ja, régebben nagy ringyó voltam. – Nem így értettem, Jason. – Maradj velünk ma este! – kérte Nathaniel. – Miért? Miért maradjak? – fordult úgy, hogy az arca félig árnyékban legyen. Megrántottam a vállam, Nathaniel kezdte, Nathaniel legyen most 16
LAURELL K. HAMILTON
okos. – Mert a barátunk vagy. Mert fontos vagy nekünk. – És te, Anita? Te mit gondolsz? Ránéztem, volt valami kihívó a testtartásában, mint aki arra számít, hogy most bántani fogom. Nagyon koncentráltam, hogy ne legyen igaza, és ne bántsam. – Mert nem hagyhatom, hogy csak úgy kisétálj, ebben az állapotban. Maradj velünk! Ha a szex nem is jön össze, attól még összebújhatunk, és aludhatunk együtt. – Melletted nem tudok csak aludni, Anita – rázta a fejét. – Akkor nem tudom, mit mondhatnék – vonultam vissza. Eléggé öszszezavart. – Mondd, hogy akarsz! Már nyitottam a számat, de Nathaniel megfogta a kezem. – Az igazat, Anita. – És mi az igazság? – próbáltam elrántani a kezem. – Az érzéseidr l beszélj. Mondd el neki, hogy érzel iránta! Mély leveg t vettem. Mi is az igazság? Mit érzek igazából? – Az egyik legjobb barátom vagy, Jason. És ma este nem szabadna egyedül lenned. – Alhatok Jean-Claude-dal is. – De neki úgyse hagynád, hogy átöleljen, amikor nyomorultul érzed magad. – Ezt meg honnan veszed? – Mondjuk, hogy megérzés. Úgy állt ott a konyhaajtóban, mint aki a földbe gyökerezett, mint aki nem tudja, menjen-e vagy maradjon. Az el bb neki kellett hozzám jönnie. Most én mentem hozzá. Átöleltem, magamhoz húztam. – Maradj itt velünk, Jason, kérlek! – Miért? – lehelte bele a hajamba. – Mert maradni szeretnél. – Ez még kevés. 17
A FEKETE VÉR
– Mert érzem, mennyire fájna Nathanielnek, ha hagynánk, hogy elmenj, és egyedül aludj. – Aludni nem akarok, Anita. Aludni félek. Félek az álmoktól. Tegnap éjjel is… borzalmas volt. – Tegnap éjjel tudtad meg – néztem rá, és bólintott. – Rémálmaid voltak? – Még annál is rosszabb. Apám betegsége felkavarta bennem a sok gyerekkori szart. Nathaniel vágya, hogy Jason velünk maradjon, újult er vel zúdult az agyamba. Próbáltam kirekeszteni a gondolatait, de nem lehetett, legf képpen azért, mert én is nagyjából ugyanazt éreztem. Én is azt gondoltam, hogy a legjobb lenne, ha Jason most velünk maradna. És Nathanielnek igenis igaza volt, miféle különbséget jelentene most megint lefeküdni Jasonnel? Már régóta a szeret m. Miért érzem mindig b nnek, ha valakire vágyom? Miért ne ismerhetném el, hogy szeretek Jasonnel lefeküdni, hogy jó vele az ágyban? Miért csak akkor tudom ezt elfogadni, ha valami miatt muszáj? Egyszer miért ne tehetném meg azért, mert ehhez van kedvem? – Hazamegyek – nyomott egy csókot a homlokomra. – Nagyon örülnék, ha maradnál – öleltem még er sebben. – Ez most úgy hangzott, mintha komolyan gondolnád – nézett rám. – Komolyan is gondolom. – És az el bb tényleg egy „kérlek”-et hallottam? – mosolygott régi mosolya halovány másával. – Hallhattad – bólintottam. – Még soha nem hallottam, hogy egy férfit kértél volna, hogy maradjon veled. – Nem gyakran vagyok rászorulva. – Maradj itt! – kérte Nathaniel is. – Igen, maradj! – Alaposan tele lesz az ágy, ha Micah is hazajön. – Nem alszik itthon. Nincs a városban. 18
LAURELL K. HAMILTON
– Új leopárd akar csatlakozni a falkához. Vele találkozik – magyarázta Nathaniel. – Nem mintha nem bírnám Micah-t. – De nem a legjobb barátod, mint Nathaniel. És fiú. – És ma este nem vágyom közönségre – egészítette még ki Jason. – Damian pedig a vámpírszerelménél alszik – tisztázta Nathaniel. – Miénk az egész ház. – Nincs nekem bajom senkivel – könnyebbült meg érezhet en Jason –, csak néha terhemre van ez a nagy bandázás. Perdyvel is ezt bírtam eleinte. Hogy csak van meg én. – Az ember nem vágyik minden éjszaka csoportszexre, de azért folyvást kettecskén, az se való neked – sommázta Nathaniel. – Jól el vagyok cseszve – bólogatott Jason. – Még nem, de hosszú még az éjszaka – húztam beljebb. – Hálószoba, fürd , nappali vagy konyha? – vigyorgott szélesen Jason. – A konyhapadló kemény és hideg. Mi a baj a puha ágyikóval? – próbálkoztam. Jason Nathanielre pillantott, aki megint vállalta a megmondó ember szerepét. – Jason csak és kizárólag az ágyban csinálta, amióta Perdy volt neki. – Azt megértem, hogy a fürd kádat meg a zuhanyt hanyagoltátok, egy sell nek nem lehet egyszer a vízben nem alakot váltani. De attól még nem csak az ágy létezik – meredtem döbbenten Jasonre. – És a pózokat se variáltátok? – Jason csak bólintott, én meg csak néztem. – Jaj, Jason, bocs, nem tudtam. Annyira sajnálom – húztam megint magamhoz egy szoros ölelésbe. – Jövök itt az életem katasztrófájával meg a haldokló faterral – nézett a szemembe –, és te azon akadsz ki, hogy a csajommal csak a misszionárius pózt nyomtuk? – Szereted a szexet – próbáltam szavakat találni a gondolataimhoz. – És elég jól is csinálod. 19
A FEKETE VÉR
– Hú, kösz – vigyorgott. – A szex az egyik legszemélyesebb vonulata az életünknek – folytattam, mert kivételesen nem fogom hagyni magam kizökkenteni. – Ha valaki puszta szeretetb l ebben is korlátoz bennünket, ha az ágyban is szabályok közé szorítanak, akkor vége mindennek. Az a lélek halála. Már nem vigyorgott, csak nézett rám komolyan, mélyen. Ezt szerettem a legjobban Jasonben, hogy pillanatokra lehámlott róla a komolytalan bohóc maszkja, és megmutatta magát a lelke legmélyéig, az elgondolkodó, értelmes lelkét, hagyta, hogy id nként belelássak, hiába rejt zködött olyan magabiztosan a nevet szemei mögé az id nagy részében. Ett l a komoly pillantástól egyszeriben öregebbnek tetszett, de még ez is jól állt neki, ezt is imádtam. – Te mit l lettél ilyen bölcs? – kérdezte halkan. – Van pár bölcs haverom, akik néha megdobnak egy-egy okosabb gondolattal – mosolyogtam rá. – Amiket igyekszem nem elfelejteni. – Szóval akkor tényleg választhatok, hogy hol szeretkezzünk? – maszszírozta végig a hátam. Én meg bólintottam, hogy tényleg. – Csak mert egy ideig mindig ugyanúgy csináltam? – Igen. – És ha valami olyat mondok, ami neked már sok? – Akkor beintek, és kitalálhatsz valami szalonképesebbet. – És ez nem csak duma – fürkészte az arcom ünnepélyesen. Két kezem közé fogtam az arcát. – Igyekszem nem csak a leveg be dumálni, Jason. Ez nálam szabály – tettem még hozzá egy csókkal megtoldva. A keze lejjebb csúszott a hátamon, és magához szorított, hogy ismét minden porcikáját érezhettem. Ahogy azt is, hogy a teste ezúttal mennyire értékeli az ölelést és a közelségemet. – Neked mihez lenne kedved? – nézett a fejem mellett Nathanielre. – Te vagy a vendég. – Imádom bennetek, srácok – kapott fel a földr l az öleléssel –, hogy veletek nem érzem magam furának. 20
LAURELL K. HAMILTON
– Mert mi furábbak vagyunk? – Nem. Hanem mert ti egy hullámhosszon vagytok. A ti kapcsolatotok úgy jó, ahogy van, és ett l úgy érzem, hogy biztos akad egy másik fura figura is a világban, aki csak énrám vár. És akivel egyszer majd tutira találkozunk. – A fürd be ha lehet, inkább ne – nyilatkozott meg mégis Nathaniel. – Évekbe tart, mire megszárad a hajam. – Mit szólnátok a nappalihoz – engedett vissza a földre Jason. – Van egy csomó szék, és a kanapénak is van karfája meg háttámlája – vetette ellen Nathaniel. – És a dohányzóasztal? Elég masszív? – Annyira azért nem. – Annyira nem, hogy azon dugjunk – kapcsolódtam be a tanácskozásba. – És ha elkezdjük a nappaliban, és folytatjuk a hálóban? – gyurmázta a lehet ségeinket tovább Jason. Nathaniel csak megrántotta a vállát, hogy neki jó. – Megdumáltuk – mondtam ki a végs szót.
21
A FEKETE VÉR
2 Vita kerekedett a cip m témájában. Nathaniel szerette volna, ha rajtam marad, Jason viszont nem. Legf bb érve az volt, hogy nyalókázni akar, és a hétcentis sarkak fájnak. – Fájnak hát, és mi azzal a baj? – jött erre Nathaniel kifogása. – Srácok, javaslom, az döntsön, aki nyalni fog – zártam rövidre a kérdést. – Le a cip vel! – szólított fel Jason, és a pillantása… nekem máris csengettek odalenn az alhasamban, pedig még hozzám sem ért. Le is rúgtam a magas sarkút, ott hevert a nappali félhomályában, míg én a kanapé el tt ácsorogva néztem, ahogy a fiúk félrehúzzák a kisasztalt meg a foteleket. Amint végeztek, Jason letérdelt elém, és úgy nézett fel rám, hogy csak az arcának egyik felére esett fény, ami a konyha fel l szivárgott be. Ennek az egy szemnek a pillantásába is beleborzongtam. És akkor még ehhez jött az, hogy Nathaniel laza mozdulattal ledobta a sortját, és anyaszült meztelenségének teljes pompájában mutatkozott meg. A szívem felugrott a torkomba, és ott kalapált. Jason keze végigsiklott a harisnyámon, fel a szoknyám alá, én meg csak néztem le rá. Két keze elérte a harisnya gumírozott pántját, az elasztikus betét csipkét, ami legyünk bármilyen gondosak is, mindig visszapördül a napi gy désben. Csak úgy lehet kivédeni, ha az ember lánya nem hord harisnyát. Jason ujjai a visszapördült gumiszél alá csusszantak be, követték a csipke játékát, és cirógatták a b römet. Aztán feljebb és feljebb, be a combmelegbe és a hajlatba, ahonnan már csak egyetlen centi a lényeg, ahol olyan édesen meleg van. Egyre ha22
LAURELL K. HAMILTON
tározottabban simogatott, ujjai széjjelebb feszítették a combjaimat, hogy elérje végre azt, amit annyira akart. És amit én is akartam. De mennyire, hogy akartam! Nathaniel mögém lépett. Jól jött, hogy eltakarították az útból a dohányzóasztalt, kényelmesen elfértünk, és nem kellett a kanapénak szorulni. Hátulról ölelt át, karjaimat er sen leszorította, hogy a pisztolyom, amit l még nem volt alkalmam megszabadulni, az oldalamba vágott. Izmai megfeszültek, de ami még ennél is jobban beindított, az a farka volt, ahogy a szoknyámnak és alatta a seggemnek feszült. A pulzusom egyre szaporábban zakatolt, a torkom kiszáradt. – Ez ám az er – nyögtem. – Ez ám a csapda – lihegte a fülembe. Még szorosabban tartott, gondolatnyi híja volt, hogy összeroppantson, de nem roppantott, csak a leheség volt benne a helyzetben, és ett l minden ezerszer izgalmasabbá vált. Mostanában szembesültem – kénytelen voltam, mert Nathaniel szexuális életének intenzíven része a BDSM, és én nem akartam t se korlátozni, se mások karjaiba lökni – saját gerjedelmeim titkos oldalával, amit korábban soha nem ismertem volna be még önmagamnak sem. Hogy nagyon is élvezem a moderált er szakot, már ha az az ágyban, szabályok szerint esik. Imádtam, amikor kényszerhelyzetbe szorítottak, helyesebben, bocsánat, akkor imádtam, ha olyan valaki tette, akiben bíztam, és akit szerettem, akinek átadtam magam, és tudtam, hogy soha nem ártana nekem igazából. Különös, hogy a valóságban mennyire rosszul t rtem a csapdahelyzetet, olyankor megtízszerez dött energiákkal feszültem neki az ellennek. Szex közben ugyanakkor könny szerrel megadtam magam, a szexuális fantázia világában nem bántam, ha uralkodnak rajtam. Pedig most is, ha Jason elkapja a két bokám, és kirántja alólam a lábam, én meg se tudok moccanni, nekem annyi. Ketten gond nélkül legy rhettek volna, azt csinálnak velem, amit akarnak. Hát igen, ez volt benne olyan végtelenül izgalmas, olyan bizserget . 23
A FEKETE VÉR
– Hékás, mit m velsz vele odafenn, hogy így begerjedt hirtelen? – állt meg Jason keze a combomon. – Lefogom, nagyon, nagyon er sen – felelte Nathaniel, és a hangján is hallatszott, hogy milyen erejébe kerül, hogy meg se tudjak moccanni, még ha akarnék se. Jason ujja egyszeriben belém fúródott. Már nem a gyöngéd finomság vezette. – Ez az – szakadt fel bel lem a sóhaj. – Szóval ma ezt játsszuk? – kérdezte Jason, a hangja ismeretlen indulatokkal telt meg, sokkal mélyebbre váltott. – Ezt bizony – éreztem, hogy Nathaniel bólogat is a szavakhoz. Jason ujjai olyan mélyre szaladtak odabenn, hogy felkiáltottam. – Elég, elég! – Ez a biztonsági szó. – Én abbahagytam. – De én nem – morogta a nyakamba Nathaniel. – Nem – lihegtem, és mintha satuba szorultam volna. Leveg t is éppen csak kaptam, mégse fájt eléggé, ahhoz egy leheletnyivel még szorosabban kellett volna tartania. Nathaniel rettenetesen otthon volt a BDSMben, minden csínját ismerte, mindig eltalálta a pontot, ami a legtökéletesebben m ködött. – Tépjem a bugyit vagy levegyem? – kérte az iránymutatást Jason. – Tépd! – morogta Nathaniel. – Légy szíves – nyögtem. – Légy szíves mit? – A bugyit. Le – súgtam, mert már alig kaptam leveg t Nathaniel karjai közt. – Kis leveg t – nyögtem, és Nathaniel egyb l lazított a fogásán. A szex ezernyi válfaja közül a BDSM volt a legbiztonságosabb, fonák módon, ez hozta a legközelebb a partnereket, mert ebben mindent meg kellett beszélni. Nyílttá tett. – Mennyire lehetek vad? – kérdezte Jason, és egy rántással letépte a bugyimat, hogy a testem is rándult vele. A szatén hersenése képlékennyé 24
LAURELL K. HAMILTON
tette a lelkem. A konyhából dereng fényben ott álltam meztelen alsótesttel. – Kezd finomabban, és majd segít – válaszolta meg a kérdést Nathaniel. Csak most esett le, hogy Jason még soha nem oralizált rajtam. már járt a számban, nem is egyszer, de még soha nem kapott lehet séget a viszonzásra. Kezeivel határozottan szétnyitotta a lábaimat. Láncok és kötelek nélkül se volt más választásom, mint engedni. Mennyei volt átadni magam a két srác erejének. A kezei követel dztek, de a szája finoman közelített, mintha lágy csókra készülne. Az agyam kicsit meghasadt a két különböz inger hatására, ekkor azonban a nyelve végigsiklott a vénuszdombomon, be a hasadékba, és engem elsodort a testi gyönyör. Ujjai váratlanul belém hatoltak megint, er sen, élesen, én pedig felkiáltottam, de csak markolt határozottan, szabadon maradt kezével még szélesebbre tárta a combjaim. Éreztem, ahogy Nathaniel karjaiban és vállában megfeszülnek az izmok, és a következ pillanatban a leveg be emelkedtem, így Jason azt tett a combjaimmal és a pinámmal, amit akart. És tette is. A nyelve belém csúszott, er sen, mélyen, én meg sikoltottam. Ahogy felnézett rám, én le rá, mintha mágnesként vonzaná tekintete az enyémet. – Ezt a tekintetet! – sóhajtott. – Édes istenem! – Milyen tekintetet? – lihegtem a maradék kortynyi leveg met is elpazarolva. – Ezt – súgta maga elé Jason, és már csókolt is. Nem sok férfi csókol ugyanúgy odalenn a két lábam között, mint a számon, de Jason éppen olyan szomjasan és alaposan falta azokat az ajkakat odalenn, mint a fentieket, amikkel beszélek. Mélységes szakértelemmel és alapossággal dolgozott rajtam. Azután átcsapott olyasmibe, amit egy szájban az ember soha nem tesz. Nyalogatott, szopogatott, minden részemet és rekeszemet felfedezte és bebarangolta, útvezet je pedig én magam voltam, vagyis a gyönyöröm hangja. 25
A FEKETE VÉR
Nem egyszer en megkereste azt a bizonyos pontot, amit l egy n nek nagyon jó, hanem mindent bejárt, a bels combom finom b rét l kezdve egészen az ajkak közötti árok mélyéig. Nathaniel közben szorosan tartott, néha a szuszt is kipréselte bel lem, néha engedett kicsit, hogy leveg höz jussak, olyankor csak az erejében élvezkedtem, belealéltam a szeret m izmaiba. Máskor meg t rtem, hogy a pisztolyom a húsomba hasítson. Amikor volt leveg m, sikoltottam és sóhajtottam, amikor elfogyott, csak vonaglottam. – Ezt most én csinálom, vagy te? – merült egyszer csak a pinám felszínére Jason. – Én – engedett a vonaglásomra Nathaniel kicsinyt a szorításon. – Olyan nagyon er s – lihegtem. – Jobban oda kell tennem magam – jelentette ki Jason, lehúzta az egyik harisnyámat, és beleharapott a combom puha húsába. Nem finoman, nem harapdált, hanem rendesen harapott, annyira, hogy felsikoltottam. Felbátorodva visszatért a két lábam közé, mindent bevetett, harapott, szopogatott, egészen magába szippantott, végigkóstolta a teljes berendezést, én pedig egyre közelebb és közelebb sodródtam a kéjhullámokon az orgazmushoz. Ahogy felértem a csúcsra, a legmagasabb hullám tetején Nathaniel megragadott, tartott szorosan, én megfeszültem, sikítottam, újra meg újra átadtam magam a forróságnak, és már kezdtem azt hinni, hogy ennek nem is lesz vége, és egy féktelen, folyamatos orgazmusban élem le az életem. Akkor azonban az utolsó hullám is elült, Jason még egyszer alaposan végignyalintott rajtam, hogy beleborzongott az egész testem. – Ez men volt – nézett fel rám térdeltében. Nathaniel tartást váltott, de el nem engedett. – Most dugd meg! – rendelkezett. – Te meg fogod? – nézett most rá Jason. – Igen – morogta alig emberi hangon Nathaniel. Jason végigmért, a furcsa szögben érkez fényben az álla t lem csil26
LAURELL K. HAMILTON
logott. Nedveim látványa összerántotta a méhem, kisebb orgazmus szánkázott végig rajtam, nevetve fogtak le ketten. – Neked mi a véleményed, Anita? – tette fel nekem is a kérdést Jason, amikor lihegve lecsendesültem kicsit. – Dugjál meg… légy szíves… – Nem – szólt közbe Nathaniel. – Most én vagyok a domináns, most én mondom meg, mi lesz. Jason elbizonytalanodott, láttam a szemén, hogy félig-meddig arra számít, hogy csúnyán leugatom ket. És volt id , amikor így is tettem volna, de az utóbbi id ben elég sokat tanultam önmagamról, többek között kiismertem Nathaniel kissé bizarr gusztusát is a szexben. Ami, úgy nt, nekem is legalább annyira a gusztusom. – Mindkett nket te uralsz? – kérdezte hát Jason. – Nem. Mi uraljuk Anitát. Te meg én. – Mindig is sejtettem, hogy ehhez legalább ketten kellünk – mosolyodott el halványan Jason. De a szeme komoly maradt. – Mit csináljak, mondd! – Hozz egy gumit! – mondta Nathaniel.
27
A FEKETE VÉR
3 Jason megmarkolta a seggemet, hogy a lábaimat még szélesebbre tárja. Nathaniel épp ellenkez leg, ismét szorító ölelésbe ment át, mint aki végre tényleg belepréseli a karjaimat az oldalamba. Csak a hangok maradtak meg nekem, de ki akart tiltakozni?! Jason megemelt alulról, hogy becélozhasson, és utána minden korábbi gondosságot és óvakodást meghazudtolva belém akasztott. Olyan lendülettel hatolt belém, hogy még a leveg m is bennszakadt. De nedvességi problémáim már rég nem voltak, minek is finomkodott volna. Gyorsan és keményen dugni kezdett, én meg felnyögtem, de nem ilyen nyögésre vágyott. – Nem jó ez a szög – morogta az orra alatt. – Mit szeretnél? – kérdezte Nathaniel, aki mögülem nem hallhatta a szavakat. Egyedül nem lihegett, bár izommunkát is végzett. Jason megállt. Az agyam beindult. – Új póz kellene – nyögtem. – Ja, ha még beszélni is tudsz, tényleg elcsesztem valamit – mondta Jason, és ismét belendült, ezúttal lassan be, lassan ki, lassan be, lassan ki. Belealéltam a gyönyörbe, de azt azért éreztem, hogy ebben a pózban ez így a végtelenségig mehet, én ugyan nem jutok fel sehova. – Tényleg kéne egy új póz – néztem bele a szemébe. Jason elnevette magát, és szájon csókolt. Ha nem a saját nedvességemet éreztem volna meg az ajkán, akár baráti csóknak is mondhattam volna. – Ezen azért van, aki besért dik. – Te nem az a fajta pasi vagy. Neked fontos, hogy mit gondol a másik. 28
LAURELL K. HAMILTON
Nathaniel már nem szorított, már csak ölelt és tartott. – Más pózt akarsz? – kérdezte, de nem t lem. – Igen – bólintott Jason. – De el bb még szeretnék valamit. – Mit tegyek? – Amit az el bb. Pár másodperc kellett csak, és Jason már kapcsolt is. És újra elindult bennem, bár a nagy eszmecsere során veszített a keménységéb l, azért még képes volt az iparra. Nekem meg már az is elég volt, hogy Nathaniel az úr. Asher segítségével kezdtem ráérezni a BDSM-re és kiderült, hogy ez a kiteljesedés csak még jobban elmélyítette a kapcsolatunkat, mármint Nathaniellel. Valami legbels boldogság szabadult fel benne, amir l még csak nem is sejtettem, hogy létezik. Ahogy Jason ki-be járt bennem, Nathaniel hátul is felhajtotta a szoknyámat, és a k kemény farkát a seggem vájatába passzírozta. Nem hatolt belém, csak hozzám dörzsölte magát, de nekem ez is elég volt. A fejemet hátravetve, kifordult szemmel élveztem. – Mit m velsz vele? – érdekl dött Jason. – Dörzsölöm. Milyen póz legyen? – A kanapén. A hátán – felelte Jason. Engem már teljesen kihagytak a beszélgetésb l, hiszen most Nathaniel volt a f nök. Persze, rosszat úgyse mondhattak volna, nekem már minden jó volt. Csak az a kérdés, hogy tízszer jó vagy százszor jó. Nathaniel farka végigcsusszant a vájatomban, és én beleborzongtam. Asherrel ez is egy lecke volt. Megtapasztaltam, hogy nem kell ahhoz akár egyiküknek se bennem lennie, hogy én mégis nagyon-nagyon szeressem. Szendvicsben két pasi merev farka közé szorulni… a legjobb diéta. Jason visszakeményedett, neki se volt azzal baja, hogy én borzongok és futkos rajtam a kéj. Az ilyesmit bírják a férfiak, egy verg csaj – bejön nekik nagyon. A testem igazolta, hogy jó nyomon jár. Az én testem az övét, az övé az enyémet. Ezt nevezem én csapatmunkának.
29
A FEKETE VÉR
4 Id vel aztán eljutottunk a kanapéra is. Nathaniel már csak a kezemet fogta, a fejem fölött, átvetve a karfán. Nem olyan volt ez, mintha le lennék szorítva, inkább mintha épp elhajítottak volna a leveg be a trapézról, és ez a két kéz tartott volna meg a leveg ben, ahol pöröghetek, foroghatok kedvemre, mert vigyáznak rám, nem fogok leesni. Jason rátalált a megfelel szögre, er sen, gyorsan dolgozott rajtam, és mivel az ereje nem egyszer emberi er volt, az er s itt nagyon er snek értend , a gyors pedig nagyon gyorsnak. Fölém magasodott, egészen kinyomta magát félfekv be fölöttem, hogy tényleg csak a csíp nk ért össze, de az nagyon. Így csak kicsit kellett megemelnem a fejem, és láttam, ahogy ki-be jár bennem, és már ebbe a látványba beleborzongtam, a testem összerándult, a fejem visszahanyatlott. Ki akartam volna rántani a kezem Nathaniel szorításából, hogy megfoghassam végre Jasont, hogy a karmaimat belevájjam a fara édes b rébe, de Nathaniel minden láncnál er sebben tartott. Jason egy nagyot döfött, felnéztem rá. Végignéztem, ahogy a teste önkéntelen görcsbe rándul, ahogy t is elragadja az orgazmus, éreztem, ahogy kilövell bennem a magja, és a puszta érzés elég volt, hogy én is ráüljek a hullámra, hogy nekem is jó legyen. Azután rám rogyott, lihegve, kimerülten, és még a blúzomon át is éreztem a mellkasában rülten dörömböl szívét. – Én jövök – mondta a fejem fölött Nathaniel. – Meg se tudok mozdulni – nevetett Jason. – Fordulj le róla, hogy kihúzhassam alólad! – rendelkezett Nathaniel, és nem lehetett neki ellentmondani. Jason oldalra gördült, és lehuppant a 30
LAURELL K. HAMILTON
padlóra. Nathaniel megragadott a hónaljamnál fogva, átcibált a karfán, és ölbe kapott. Pontosan tudta, hogy lábra úgyse fogok állni, kár is azzal próbálkozni. A hálóba cipelt, és az ágyra dobott. Türelmetlen lázzal a szemében lerángatta a zakómat, kioldotta az övemet, hogy utána levehesse a pisztolytáskát is. Akartam volna segíteni, de a kezemre csapott. Most volt az úr, nekem vagy engedelmeskedni kellett, vagy legalább t rni. Mivel az engedelmesség esetemben jellemidegen, beérte azzal, hogy t rök. Egyedül hámozott hát ki a ruhámból, és feljebb tornázott az ágyon. – A bilincsbe. A kezeid – utasított. Alig ismertem még ezt a hangját, annyira friss volt ez a kiteljesedett, domináns Nathaniel, de élveztem, hogy bontogatja a szárnyait. Még soha nem voltam a bilincsben. Nem rendes, hagyományos darabok voltak, mert mereven elzárkóztam mindent l, amib l a magam erejével nem menekülhettem, ha esetleg úgy hozza a helyzet. Ezért hát tép záras bilincseket szereztünk, és szereltünk fel az ágy végébe. Nathaniel már többször tartózkodott benne, Micah is, bár inkább a mi kedvünkért, a játék végett, nem a saját gyönyörére. Belenéztem a szemébe, láttam benne a vágyat és a félelmet, hogy esetleg megint nemet mondok, pedig most az úr. Kikötöz set már játszottunk Asherrel, és nagyon is bejött nekem. Akkor most miért is ne mennék bele?! Ne legyek már ultrafafej! – Jó – bólintottam. És már a mosoly, ami Nathaniel arcán felragyogott, megérte. Rám er sítette a tép zárat, szorosan, stabilan, én meg még rántottam is egyet rajta. Nem bírtam ki, éreznem kellett, mennyire tart, és meddig mehetek. Én meg a korlátok… igen jól viseljük egymást. Nathaniel fölém hajolt, nem ért hozzám, pedig bent térdelt a két széttárt lábam között. A haja sátorként borult fölénk, simogatott, beburkolt. Más férfinál a véletlen szerencsének tudtam volna be, Nathaniel azonban ugyanúgy használta a haját, tudatosan, mint minden egyéb testrészét. A fellépései során is része volt az attrakciónak, ahogy hullámzott, libegett, 31
A FEKETE VÉR
lángolt, és most is, illatosan egy másik világba ragadott bennünket, és finoman cirógatott. Gyöngéden, puhán megcsókolt. Meglep dtem, nem erre számítottam. – Meg foglak dugni – mosolygott a meghökkenésemen –, szét fogom kúrni az agyad, de el bb még akartam, hogy tudd, végtelenül szeretlek. – Gyere belém, Nathaniel, kérlek! – mosolyogtam vissza rá. Ügyeltem, hogy ott legyen a mondat végén a kérlek, az is a játék része volt. Kezdtem megtanulni a játékszabályokat. Beleborzongtam a pillantásába. Sötéten, a soknál is többet ígér n nézett le rám, hogy önkéntelenül is megcibáltam a bilincseket. Veszedelmes pillantás volt, hiába tudtam, hogy szeret engem, hogy mindenkinél jobban bízhatok benne, soha nem bántana. A BDSM-ben valahogy az volt, hogy az utolsó pillanatban az embert azért torkon ragadta a bizonytalanság, hogy mi van, ha most az egyszer, a biztos szó dacára is továbbmegy a határokon a másik, mi van, ha most tényleg fájni fog? Hagytam, hadd csillanjon fel szememben a félelem, ami valóban végigcikázott a tagjaimon, mert a szadomazóban az ember megadja ezt az szinte pillantást a partnerének, hogy igen, látom benned a sötét er t, a gonoszt, de tudom, hogy most sem szabadítod rám. Mert bízom benned. Ebben a játékban nagyon kellett bízni. Meg is lep dtem, hogy ennyire rá tudom bárkire is bízni magam, komolyan. Félrecsapta a haját, ahogy más a köntösét, és elindult felém. nem húzott óvszert, praktikusan szólva nem is volt rá szükség, hiszen szedtem a gyógyszert, és évekig minden más nélkül csináltam, de egy ideje meghúztam a vonalat, csakis Micah maradhatott gumitlan, mert elköttette magát. Újabban azonban Nathaniellel is leszoktunk róla, mert gumi nélkül annyival jobb volt. Én is éreztem a különbséget, is. Volt valami extra szépség abban, hogy kikötözött, és most kényekedvére belém hatol gumi nélkül. A BDSM egyebek közt az illúzióról is szólt, épp, mint a sztriptíz. Az utóbbiban a kuncsaft megveszi az illúziót, hogy akár meg is kaphatná a táncos tökéletes testét, csak akarnia kellene. A szadomazóban ugyanígy benne van a látszat, hogy akár fájhat is. Hogy 32
LAURELL K. HAMILTON
minden ígért és eljátszott fájdalom lehetne akár igazi is, csak akarni kellene. Olyan mélyen elmerült bennem, amennyire csak tudott. Majd megtorpant a mozdulatban. A perifériás látásommal észleltem Jasont az ajtóban. – Jasonre vártál? – préseltem ki két nyögés közt, mert Nathaniel újra elindult, átadta magát a szexnek, ahogy meglátta a barátunkat. – Igen – felelt, és tényleg csinálta, amit beígért, dugni kezdett, keményen és a hüvelyem minden centijén éreztem t. Úgy ismerte a testem, mint senki más. Bejárta a G-pontot meg a többit, és már érett is, izzott bennem az orgazmus, amikor hirtelen és váratlanul lecsapott rám az a másik gyönyör, ami egészen a méhnyaktól indul és löki szét a testben az orgazmust. Az egyik pillanatban még a ritmusán hintáztam, a másikban már a láncaimat szaggattam, hogy körmeimet belevájhassam Nathaniel hátába, hogy is érezze a gyönyör ségemet. Amikor a testem lecsendesült, Nathaniel visszább húzódott, épp csak a farka hegye maradt bennem, azzal cirógatott édesen odabenn. A másik ponton dolgozott, és milyen remekül, mert már beintegetett a következ fényesség, éreztem, ahogy egyre följebb és följebb jutok. Id közben Jason is beljebb jött, már az ágy mellett állt, az ágy egyik lábának támaszkodva figyelt bennünket. Nathaniel ránézett, szerette a közönséget. Majd visszafordult hozzám, már csakis rám ügyelt, én pedig néztem, ahogy hullámzik a teste felettem, rajtam, de nem ér hozzám, csak azon az aprócska ponton kapcsolódunk egymáshoz, amib l majd mindjárt a kéj is megszületik. Élvezkedve legeltettem a szemem izmos testén, lapos hasán, ágyékán, derekán és a faszán, minden szempontból atletikus termetén. És az orgazmus átcsapott rajtam, magába szippantott, a testem átadta neki magát, gerincem megfeszült, fejem hátracsapódott, a szemem lehunytam, és csak kiáltottam, sikoltottam. Kezem belefeszült a bilincsbe, és szerettem azt is, ez is hozzátett a gyönyör séghez. Soha fel nem foghatom, mit szeretek rajta, de szeretem, ha lefognak. Egyszer en szeretem. A szex pedig nem az ésszer dolgok birodalma, a szex az, ami jólesik és pont. 33
A FEKETE VÉR
Nathaniel még egyszer kivárta, amíg lenyugszom kicsit, még egyszer felvitt a csúcsra, és csak akkor ment el is. Kicsit beleélveztem még az gyönyörébe is, ahogy lüktetett belém a spermája, abba megint beleremegtem kicsit, és még sikítottam is. Fölém hajolt, édes izzadtság fénylett a mellkasán, és rám mosolygott. – Szeretlek, Anita. – Én is szeretlek, Nathaniel. Jason még mindig az ágyat támasztotta. Nem volt ellenére a m sor, az arcára és a testére volt írva. De bujkált a szemében valami elveszett szomorúság. A barátai voltunk, a legjobb barátai, de az azért mégsem ugyanaz. Még akkor sem, ha a szex is belekerült a képletbe. Bizony, akkor se teljesen ugyanaz.
34
LAURELL K. HAMILTON
5 Amikor lábra tudtunk állni, lezuhanyoztunk. Utána visszabotorkáltunk az ágyba, és elhelyezkedtünk, persze megint én kerültem középre. Ahogy az már lenni szokott. – Fura, hogy a szex gondolatával mennyire nem vagy kibékülve, Anita – morfondírozott Jason –, aztán, amikor csinálni kell, egészen átadod magad. Leny göz vagy. – Te se voltál éppen rossz – lihegtem. Felkacagott, fiúsan, mélyen, és ha nem is volt épp a világ legeslegjobb numerája az el bb, ett l a régi Jasonös nevetést l mégis bekerült az els ötbe. – Apám azt gondolja, buzi vagyok. Nathaniellel egymásra néztünk. – Mi a fenéért? – mondtam ki végül én. – A gimiben meg a f sulin f leg csajokkal lógtam, a legjobb haverom buzi volt és maradt is. Ráadásul sportolni se akartam. Csak táncra jártam, általánostól végig, még a f sulin is. – Az egyetlen srác a lányos osztályban – bólogattam. – Pazar volt – vigyorgott –, én jártam a csajokért, én kísértem haza ket, csakis én. És a kórusban is én voltam a fiú szólista. – Az éneklés az nekem új. – Jó, hát táncolni jobban táncolok – nevetett –, de énekelni is tudok, színésznek se vagyok rossz és még táncolok is. Elég ritka kombináció egy vidéki gimiben. Pláne a fiúk közt. – Nem üzleti f sulira jártál? – kérdeztem meglepetten, mert ez a vonulat tényleg nagyon új volt nekem. – Mert amikor megismertelek, tutira 35
A FEKETE VÉR
nem színházasdit tanultál. – Mert a szüleim csak az üzleti sulit fizették. Színésznek nem akartak adni. – De ha állták az iskolát, minek kezdted a sztriptízt? – Egyrészt rohadtul rühellték, és már ez is jó pont, de így fel is léphettem, viszont hét közben járhattam suliba. – És a családod is azt hiszi rólad? – Az id sebb n vérem tutira. A többiek? Tippem sincs. Gondolom, ja. Vetk táncos vagyok, és Jean-Claude-dal élek. Kell ennél több? – k is azt hiszik, hogy lefekszel vele. Mint Perdy – summázta Nathaniel. – Ja. – Biztos azért akadtál ki annyira rá. A családodra emlékeztetett – simogattam meg Jason hasát. Nem szexisen, csak kedvesen. – Ja, hát elég hülyén id zített. – És nem tehetsz semmit? – könyökölt fel Nathaniel a csíp mre. – Azon túl, hogy szerzek egy rendes állást, mármint, amit az apám rendes állásnak tart, megn sülök és csinálok fél tucat gyereket, semmit – fészkelte be magát a párnák közé, hogy ne lássuk az arcát. – Nem fogjátok elhinni, mit akar az anyám. – Mit? – kérdeztük Nathaniellel kórusban. – Hogy vigyek haza egy lányt magammal, hogy az apám elhiggye végre, hogy nem vagyok meleg. És békében haljon meg – somolygott bele a vállamba Jason. – Elég vacak id zítés volt épp most szakítani. – t amúgy se vihettem volna haza. El se tudjátok képzelni, mennyire iszonyatosan féltékeny volt már az utóbbi id ben. Kikaparta volna az elvolt csajom szemét, ha otthon rám köszön az utcán. – Bele rült a féltékenységbe? – Mondtam anyámnak, hogy pont most hagyott el a csajom – bújt hozzám Jason. – Erre azt mondta, hogy nem számít, csak hozzak valakit. Annyi barátn m van, nem számít, hogy nem járunk, csak vigyem haza, és 36
LAURELL K. HAMILTON
tegyem vele boldoggá az apám. – Hogyhogy annyi barátn d van? – Mindig is voltak. A gimiben nagy kurva voltam, azzal feküdtem le, aki csak hajlandó volt velem eljönni. A fél város azt hitte, hogy a haverommal egy pár vagyunk, de persze a kalandjaimról is tudtak, így minimum biszex voltam a szemükben. De a legtöbb ember agyában az már buzi. – Ja, az ember vagy hetero, vagy nem. És akkor buzi – bólogatott Nathaniel. Volt valami a hangjában, amire felkaptam a fejem. – Neked is voltak gondjaid? – Akadtak – vonta meg a vállát. – Ma már tudom, ki vagyok, már nem izgat. De fiatalkoromban nem ment egyszer en. – Huszonegy múltál. Az se épp matuzsálemi kor. – Hosszú, nehéz gyerekkorom volt – csókolt meg mosolyogva. – Az minimum duplán számít. Még nem volt tíz, amikor utcára került, pár hónapra rá már a testét árulta. Tizenhárom évesen drogos lett. Tizenhét éves kora óta tiszta, de azt mondani, hogy Nathanielnek nehéz gyerekkora volt olyan, mintha a Titanic katasztrófáját csónakbalesetnek neveznénk. Magamhoz húztam, és megcsókoltam. – Ennél még nekem is hosszabb id kell, hogy ismét harcra kész legyek – nevetett a szemembe. – Nem olyan csók volt – tiltakoztam, de alaposan belepirultam. – Olyan édes, hogy elpirulsz – nézett fel Jason. – Le lehet szállni rólam. – Bocs – sietett Jason. – És haza akarsz vinni valakit? – folytatta a beszélgetést Nathaniel. – Nem bánnám, ha az apám orra alá dörzsölhetném, hogy igenis a csajokat bírom. Azzal se lenne gondom, ha tényleg meleg lennék, nem az. Csak az, hogy nem hisz nekem, az… – rejtette el az arcát az egyik párnába. – rjít – fejezte be helyette Nathaniel. 37
A FEKETE VÉR
– Felrobban t le az ember – tettem hozzá a magamét. – Az is – emelkedett fel, hogy ránk nézhessen. – Valahogy nem jöttünk ki egymással, soha. Az egyetlen fia vagyok, két lány után. Azt bírta volna, ha velem lehet a fiús dolgokat csinálni végre. Focista ösztöndíjjal végzett a f sulin. – Nyilván magasabb nálad. – Több mint egynyolcvan. Én alig n ttem túl az anyámat. – Pech. – Nem gond, hogy alacsony vagyok. Csak az apámnak van t le herótja. És ha nem nyomatja annyira, talán még sportoltam is volna, de mondjuk egyébként se nekem találták ki a focit meg a többit. – Miért nem viszed el Anitát? – kérdezte hirtelen Nathaniel. – Hova? – meredt rá Jason. – Haza. Hogy találkozzon az apáddal. Kórusban bámultunk rá Jasonnel. Olyan hosszan néztük, hogy már is zavarba jött. – Most meg mi van? – kérdezte végül. – Hogyhogy mi van? – kérdeztem vissza. – Kivételesen én is vágom, Nathaniel. Az egész olyan… röhejes lenne. Hazaviszek egy csajt, egy barátn t, aki nem a csajom, de ezzel bizonyítom az apámnak, hogy nem vagyok buzi. Ez olyan gyenge. – Barátok vagytok vagy nem? – ült fel Nathaniel. A takaró lecsúszott az ölébe, kezdett szinte semmit se takarni. – Aha – mondtam bizonytalanul. Egyikünk se értette, mire megy ki a játék. – Az hát – helyeselt ugyanolyan gyanakodva Jason is. – És szeret k is, nem? – kérdezte, mire mindketten kelletlenül bólintottunk. Mert tényleg azok voltunk. – Sokat lógsz velünk. Együtt mozizunk itthon, eljárunk kajálni. Nem úgy vagy velünk, mint Micah, de azért sokat vagyunk együtt. – Igen, de – próbálkozott Jason. – Mit de? Anita a barátod, Anita lány, és dugtok is. Nem hazudtok be38
LAURELL K. HAMILTON
le semmit. Jasonre pillantottam, vissza. Megrántotta a vállát. – Szerintem az anyja nem egy baszócimborára gondolt, Nathaniel – foglaltam össze. – Annál ti sokkal többet jelentetek egymásnak. És ezt kivételesen még te is tudod. Erre nem tudtam mit mondani. Éreztem, hogy létezik jó érv az ellen, hogy a valóságban is kivitelezzük ezt az rültséget, csak épp nem jutott eszembe. De ha egy kicsit hagynak gondolkodni… – Nem vihetem haza Anitát a családomhoz – segített ki Jason –, mert azzal olyan dolgokat állítanék, amik nem igazak. Na, tessék, meg is van az érv. Éppen erre gondoltam én is. – Hát ja. – De senki se fogja azt állítani, hogy eljegyzitek egymást. Az anyád csak annyit kért, hogy vigyél haza egy barátn t. Hát vigyél haza egyet! Vagy ha teszel az apádra meg arra, amit gondol, akkor szard le! De ha számít, akkor akár Anitát is vihetnéd. Jason rám nézett, és nagyon kezdett nem tetszeni az a nézés. – Jaj, ne! – Nyugodtan mondhatsz nemet, Anita, amúgy is túlságosan nagy szívesség lenne. – Komolyan azt hiszed, hogy az apád könnyebben adná be a kulcsot, ha engem hazacipelnél? – kérdeztem, és igyekeztem nem túlságosan gunyorosan hangozni. Azt hiszem, nem sikerült. – Kegyetlen görény az öreg. Az anyámnak se hagyta, hogy korábban szóljon. Azt mondta, ha életében nem érdekeltem, ne a halálán akarjak csámcsogni. Meg szánakozni. – De… – De a dokik szerint alig pár hete van hátra. Karácsonyt már nem éri meg, az fix. – És mikor láttad utoljára? – Három éve. 39
A FEKETE VÉR
– Hosszabb ideig nem táplálhatom egyedül Jasonnel az ardeurt – fordultam Nathanielhez. – Tudod, hogy már nagyon jól bírod. És Jean-Claude fel tudja osztani közöttünk, ahogy a legutóbb is. Jó, persze, akkor a B nös Vágyak közönségéb l nyerted az energiát, tudom, de azért érdemes lenne megpróbálni. Ahogy egy hosszabb nyomozás alatt is csináljuk. – Most komolyan, lehet, hogy igent mondasz? – nézett rám döbbenten Jason. – Komolyan úgy gondolod, hogy m köd képes az ötlet? – dobtam vissza a kérdést. – Lehet, hogy inkább katasztrofális – vigyorgott –, de azt azért megnézném, ahogy a vén görénnyel osztjátok egymást. – Haldoklik, Jason. Azt gondolnám, jobban örülnél, ha kedves lennék vele. – Persze, ha is kedves veled. De az apám egy tulok, azt nem akarnám, hogy hagyd magad, ha szekál. – Tényleg nem szereted, ugye? – Kicsit sem – bólogatott. – Bántott? – tette fel a nagy kérdést Nathaniel. – Valahogy „véletlenül” mindig fájdalmat okozott, hogy megeddzen – nézett rá távoli, üres tekintettel Jason. – Ha valamit együtt játszottunk, sportoltunk, mindig úgy ügyeskedett, hogy a végén tele voltam sebbel meg lila foltokkal. Végül aztán focizni tanított, és eltörte a karom. Onnantól fogva az anyám soha nem hagyott bennünket kettesben. Arra viszont mindig nagyon ügyelt, hogy ne t njék szándékos bántalmazásnak. Okolni soha nem lehetett, de mindig túlságosan kemény volt velem. Még gimiben javasolta az egyik nevel , hogy járjak terápiára, pszichológushoz. Vele jöttem rá, hogy igenis bántalmazott az apám. Fájdalmat akart okozni. – Úgy sajnálom, Jason – simogattam meg az arcát. – Hát én is – bólogatott ünnepélyesen. – Egyedül haza se mennél, nem igaz? – nézett a szemébe Nathaniel. 40
LAURELL K. HAMILTON
– Hát, legszívesebben téged kérnélek meg, hogy kísérj el, de akkor aztán az apám végleg berakna a melegházba. Meg az egész város – hirtelen vigyorba húzódott a szája. – Kivéve a lányos apákat, azok mind ismerik a fajtám. Rühellnek is. – És az nem dobta fel az apád? Mármint, hogy végigkúrtad a várost? – Azt hinné az ember, mi? Pedig nem. Amiatt csak még jobban utált. – Ha valaki utálni akar, akkor a fejed tetejére is állhatsz, akkor is utálni fog – vonta le a tanulságot Nathaniel. – Valahogy úgy – biccentett Jason. – Világéletemben utált. Nem is emlékszem másra. – Te vagy a legjobb barátom – jelentette ki ünnepélyesen Nathaniel. – Ha azzal támogathatlak, szívesen elkísérlek. – Ne sért dj meg, Nathaniel – ingatta szomorú mosollyal a fejét Jason –, de veled aztán végképp nem gy zném meg az apámat, hogy hetero vagyok. – Nathaniel hetero. – Csakhogy az öregemnek más elképzelése van a heterókról. Nála csakis a látszat a lényeg. – Mennyi ideig akarsz maradni? – vettem egy nagy leveg t. – Pár napot biztosan. – Nem hiszem el, hogy ezt mondom, de ha akarod, elmegyek veled – böktem ki. – Most viccelsz? – nézett döbbenten Jason. – Úgy nézek ki, mint aki éppen viccel? – Nem – ült fel a takaróra. Hülye dolog, de hiába, hogy alig fél órája még szaporáztunk, mint a nyulak, most zavarba jöttem a látványtól. Nálam néha mellékvágányra fut az utójáték. – Még soha ekkora szívességet nem tett nekem senki. – Hát az adósom leszel egy hosszú életen át, azt elkönyvelheted. Valami átfutott az arcán, valami, amit nem ismertem. Aztán a szeme végtelen boldogsággal és érzelemmel telt meg, hogy majd túlcsöppent. Alig bírtam állni a tekintetét. 41
A FEKETE VÉR
– Tényleg megteszed ezt nekem? Egy ennyire ostoba, röhejes valamit? Tényleg megteszed? – Igen, Jason, tényleg – kaptam el végül mégiscsak a tekintetem. – Még akkor is, ha repül vel kell menni? – A fenébe! Akkor két életnyire rúg majd az adósságod. – Akkor is megteszed, ha repülni kell? Pedig rettegsz… – Mondtam, hogy megteszem – állítottam le. Ezt nem hallgathattam tovább, hogy most még a lelkembe is belegázol. – Milyen hosszú az út? Gyerekes boldogsággal dobta magát az ölembe, és ez az öröm rögtön sokkal ésszer bbé tette az eddig nevetségesnek t döntésemet. – Tudom, hogy nem úgy szeretsz, mint Nathanielt vagy a többieket. De igazán fontos vagyok neked, igaz? Belenéztem az arcába, abba az arcba, ami már évek óta a jó barátom arca, és egy éve már annál is több. – Igazán – mondtam ki az egyetlen lehetséges választ.
42
LAURELL K. HAMILTON
6 Még éjjel felhívtuk Jean-Claude-ot, hogy id ben értesüljön róla, mit tervez a pomme de sangja és a halandó szolgája. Azt gondoltam, hogy esetleg majd a fejünkhöz vágja, mekkora ostobaság ez az egész, és megtiltja vagy valami hasonló. Végül is, Jason f nöke és mestere, ahogy az enyém is, bár velem azért ritkán ülhet fel a ranglétra fels fokára. Jason beszámolt neki a tervr l, aztán nyújtotta a telefont. – Veled akar beszélni – mondta, és kiment a fürd szobába. – Szia, Jean-Claude – köszöntem a telefonba. – Meglepve hallom, hogy belementél ebbe, ma petite. – Magam is meglep dtem. Elnevette magát, azon a gyönyör , szinte testet ölt hangján, én meg bizseregtem a vonal túlsó végén. Nathaniel közelebb fészkelte magát, mintha neki is kijutott volna a metasimogatásból. – Köszönöm, hogy gondját viseled Jasonnek, ahogyan én azt soha nem tehetném meg. – Szóval nem is akarsz lebeszélni? – Azt szeretnéd? Bizony, ha a szívembe néztem, azt szerettem volna. Így, hogy megígértem, kezdett az egész irreálisnak t nni. Kezdtem kínosan érezni magam. – Olyan… kínos lesz. – Nehéz helyzetben leszel, kétségtelenül. Egyetlen támasza leszel ebben az érzelmileg rendkívül kiszolgáltatott és traumatikus helyzetben. – Hú, úgy beszélsz, mint egy pszichológus, Jean-Claude. – Miért, szerinted mit kellene mondanom? 43
A FEKETE VÉR
– Amit gondolsz. Igazából. Megint az a nevetés, és a pajzsom már le is hullott, ahogy megláttam t a szobájában. Az ágyán ült, a takaró alatt épp ugyanannyira alulöltözve, mint mi. Megpillantottam hollóhaja fürtjeit, alatta selymesen fehér vállát. Sietve visszarántottam a pajzsot, különben oda a beszélgetés. Legalábbis a komolyabbik fele. Épp sikerült visszavonulnom, miel tt belenéztem volna éjkék szemeibe. Nagy leveg , nagy leveg , egyenletesen, és még tízig is elszámoltam, lassan, hogy eltereljem a vágyaimat, vissza a gondolataimhoz. Ha nem ügyeltem, könnyen elvonta a figyelmemet, annyira szoros és él volt köztünk a kapocs. – Mire gondolsz, ma petite? – Rád és arra, hogy ne gondoljak rád. Hol van Asher? – Kés bb jön. – Jason már reggel indulni akar. Csak az a kérdés, hogy ha mind a ketten lelépünk, mit fogsz enni. – Önkéntes donorokkal tele a pince, ma petite – mondta ezt olyan hangsúllyal, hogy egyb l megszállt a vad féltékenység. Egyb l le is bunkóztam, és gondolatban agyon is tapostam, miel tt még komolyabban átadtam volna magam neki. – Csak vigyázz, nehogy valaki megfeküdje a gyomrod! – Féltékeny vagy, ma petite? – Megeshet. – Én is. – Te? – Jason hazavisz a családjához. Valami egészen hétköznapit, egészen emberit csináltok kettesben, amit t lem megtagadott örökre a lét. – Ezt nem értem. – A családom évszázadok óta halott, ma petite, nem mutathatlak be nekik. Nem mutathatom meg neked az életem korábbi arcát, nem ismerheted meg, honnan jöttem, az enyéimet. – A vérvonalad teremt jével volt alkalmam találkozni. Gondolom, 44
LAURELL K. HAMILTON
Belle Morte a te családod. – Korántsem, ma petite. a mesterem, vagyis már csak volt a mesterem, de a családom soha nem volt. A szeret m volt, az istenn m, de nem a családom. – Féltékeny vagy Jasonre, mert az családja még él? És most hazavihet hozzájuk? – Oui. Csak feküdtem ott a fülemen a kagylóval. Mit lehet erre mondani? – Soha eszembe se jutott, hogy az ilyesmi neked számít. – Nem bánom, hogy az vagyok, ami és aki, ma petite; azt viszont sajnálom, hogy bizonyos dolgokról örökre le kellett mondanom. Sokat nem adnék érte, ha találkozhatnál anyámmal és a testvéremmel. – Az apáddal nem? – Zsenge ifjúkoromban meghalt. Nem sok emléket rzök róla. És megint valami, amit eddig nem is gyanítottam. Az éjszaka tele van meglepetésekkel. Kiderült például, mennyire nem ismerem azokat, akik pedig a legközelebb állnak hozzám. – Az is zavar, hogy én nem viszlek haza, hogy megismerd a családom? – tettem fel a logikus kérdést. – Jaj, nem… – nyögött fel. Azután elnevette magát, de nem az elb vönevetéssel, egyszer en csak önmagát nevette ki, azt hiszem. – Vagy talán igen, egy kicsit. Talán lobog bennem a kétely, hogy nem tartasz elég jónak magadhoz. – Csak attól tartok, hogy Blake nagyanyám feszülettel és szenteltvízzel zne ki a házból. Ez az egy dolog, amit l tartok. – Hív asszony? – Fanatikus. Azt hallottam, imádkozik a lelkem üdvéért miattad. – Elidegenítettelek a családodtól, ma petite? – Dehogy, el voltam én már korábban idegenedve, ha már ezt a szót használjuk. Blake nagyi már az egész „szállj ki zombi a sírból” téma miatt is imádkozott a lelkem üdvéért. Az, hogy azóta összeadtam magam a vérszopókkal már csak hab a tortán. 45
A FEKETE VÉR
– Sajnálom, ma petite, nem tudtam. Megrántottam a vállam, igazán nem volt jelent sége. Aztán kapcsoltam, hogy a telefonon ez nem látszik. – Nincs jelent sége – verbalizáltam. – Tehát elkíséred Jasont, és a barátn je leszel. – Féltékeny vagy. – A hangomból ezt nem hallhatod. – Ja, de akkor is tudom, hogy féltékeny vagy. Amikor ennyire ügyelsz, hogy valamit ne halljak a hangodon, tehát nem hallok semmit a hangodon, olyankor mindig titkolsz valamit, ezt már megtanultam. Tudod, hogy Jasonre kár féltékenynek lenned. – Nem úgy vagyok féltékeny, ahogy hiszed. – Hát hogy? Nathaniel egészen beledermedt a nagy hallgatózásba az oldalamon. – Még harminc se vagy, Jason meg alig huszonhárom. Mindketten nagyon fiatalok vagytok, és most elutaztok ketten, egy idegen városba, a szül városába, ma petite, és együtt lesztek ketten, fiatalon. És én soha nem lehetek veled így, a fiatalság bolondságában, felel tlenségében. – Ha fiatal lennél és felel tlen meg bolondos, már nem is te lennél, Jean-Claude. Ráadásul olyannak szeretlek, amilyen vagy. – Az el bb úgy hallatszott, hogy erre a mondatra vágyom, ma petite? – Igen. – Különös érzés ez, ma petite – nevetett, és végigborzongott a gerincem. Nathanielhez bújtam. – Ellentmondásos. Jason a pomme de sangom, igen fontos nekem. És hogy a halandó szolgám ilyen odaadón figyel rá, mellette áll, egészen elbájol. A többi Város Ura mind nagyon érz úrnak fog gondolni, hogy az enyéim így óvják egymást. Egyedül én tudom, hogy azért teszed mindezt, mert neked magadnak fontos Jason. Aki nagyon fiatal, jókép és elbájoló. – Nehogy már elbizonytalanodjál! – Miért is ne? – Mert gyönyör séges vagy, és csodálatos veled az ágyban, azért. Ja, 46
LAURELL K. HAMILTON
és mert szeretlek. – Viszont Jason tud olyasmit is kínálni, amit t lem soha nem kaphatsz meg, ma petite. – Mit? – A halandó életet. Melletted. Együtt lehettek fiatalok, mellette állhatsz a z rös családjában, megmutatja, hol járt iskolába, hol volt gyerek, bemutat olyanoknak, akik ismerték kicsi korában. Én csak vámpíroknak mutathatlak be, akik halandó emberként nem is ismertek. – De ez az egész csak neked jelent bármit is, Jean-Claude, nekem semmit. Igazából nem sok vonzót érzek abban, hogy elinduljak az emlékek bájos ösvényén Jasonnel a kis családjához meg a görény apjához. – Érzem és tudom, hogy tényleg így is gondolod, ma petite, és mégis elhatalmasodott rajtam ez a különös irigység. Rég hiányzott így utoljára a családom. – De most hiányzik. – Azt hiszem – mondta, és szomorúan csengett a hangja. – Átmenjünk ma este? – Ugyan mi értelme volna? Alig hajnal hasadta el tt érkeznétek, és már azel tt elindulnátok, hogy felébrednék. – Van egy olyan érzésem, hogy jólesne egy búcsúcsók. – Köszönöm, hogy tör dsz az érzéseimmel, ma petite, ám a saját fájdalmaimmal csak én magam vehetem fel a harcot. Neked is lesz éppen elég gondod, amint hazaértek Jasonnel. Most erre mit lehet mondani? Pláne, hogy nagyon is igaz. – Jó, hát az biztos. – Jet’aime; ma petite. – Én is szeretlek. Mert végül is, ez az, ami igazán számít, nem?
47
A FEKETE VÉR
7 Még egy telefonos beszélgetést le kellett bonyolítanom, miel tt elrepültem napnyugatra Jasonnel. Micah mobilját hívtam, mert amikor városon kívül járt, így lehetett a legegyszer bben utolérni. – Hahó – szólt bele boldog elégedettséggel a kagylóba. Egy szó elég volt, és mindent éreztem, amit irántam érez. – Neked is hahó – viszonoztam az érzelmi töltetet is. Így voltunk Micah-val gyakorlatilag találkozásunk legeslegels pillanatától kezdve. Nem mondom, hogy szimpla szerelem els látásra, mert nálunk ez meg volt spékelve vámpírer kkel. Bennem ugyanis általában a vonzalomra er teljes pánikreakció következik, így m ködöm. De Micah-val nem jött a rémület, az idegesség, a „távozz t lem”, mert az ardeur, ami akkoriban lobbant fel bennem, úgy akarta, hogy egymással legyünk, ezért elnyomta bennem a vonakodást. Vagyis megborítottam magamat és Micah-t is. Persze, ezt egyikünk se bánta, se akkor, se most, és hát ilyen a vámpírer k természete. Megérdekl dtem, hogy halad, milyen az út. Mondta, hogy minden tökéletes, és a vérleopárd is szimpatikus, plusz még a test rei, Mel és Noah is bírják, ami tényleg jó jel. – De nem az új vérleopárd miatt hívtál – zárta hamar rövidre a beszélgetésnek az els vonulatát. – És ha csak úgy egyszer en felhívtalak? Hogy halljam a hangod? Elnevette magát, és pontosan láttam magam el tt az arcát. Kezdte visszanyerni a szokásos nyári színét, ami miatt az ember habozás nélkül valami déli népség fiának nézné, ha a vonásai nem lennének olyan kifinomultak és érzékenyek, amilyen egy igazi mediterránnak soha. Alkati48
LAURELL K. HAMILTON
lag is ugyanilyen finom, törékeny típus volt, egy centivel se magasabb nálam. Szemei macskazöldek, pontosabban egy az egyben macskaszemek, azóta, hogy egy igen-igen gonosz ember arra kényszerítette, hogy ideje nagy részét leopárdalakban töltse, és soha többet nem nyerte már vissza teljesen eredeti, emberi alakját. Szerencsére, csak a szeme bánta ezt a kegyetlenséget, meg a gonosz ember, akit én sietve eltettem láb alól, Micah pedig hozzám bútorozott. Lenyomtam Jason sztorijának „száz híres regény”-változatát. – Sajnálom az apja miatt – jött a reakció. – Én is. – És ki nyomott be az önkéntes jelentkez k közé? – Gondolod, nem magam jelentkeztem? – Nem vallana rád – felelte határozottan. – Nathaniel találta ki. – Aha. – Zavar? – Mi zavarna? Hogy egy másik fickóval utazol el a családjához? Várj, átgondolom, miért is zavarna ez? – Azt akarod, hogy ne menjek? – Soha nem mondanék ilyet. – De… – Nincs de. A mi kapcsolatunkba nem fér bele, hogy bárki bármit megtiltson a másiknak. Féltékeny azért még lehetek kicsit, hogy épp Jason szüleit ismered meg. – Jean-Claude is valami egészen hasonlót mondott, csak az családja évszázadok óta halott, vele már nem pótolhatjuk be. De veled igen. Miért nem beszélsz róluk soha? – Kiméra az embercsaládomat is el szeretettel felhasználta. Bántotta és vérállattá tette ket, hogy úgy uralkodjon felettük. Kénytelen voltam vele elhitetni az utálatomat irántuk, nehogy bántsa ket. Olyan hihet voltam, hogy azóta hallani sem akarnak rólam. – Azért egy próbát csak megér, Micah – vigasztaltam, mert a hangjá49
A FEKETE VÉR
ban végtelen bánat csengett. – Meglehet. – És ha összejön, boldogan megismerném ket. – Tényleg? A sajátod se kifejezetten érdekel. – Csak mert a saját családomtól hideglelést kapok, még nem feltétlenül van bajom másokéval. – Oké – hallottam egy fenntartásokkal teli beleegyezést. – De tényleg, Micah. Kiméra halott, t le se kell már tartani. – Halott, persze, tudom. Megölted helyettem is. – Te sem akartál mást. – De mennyire, hogy nem – ezt olyan magától értet en mondta, hogy ha nem is tudtam volna még, hogy nincs baja enyhén er szakos természetemmel, most megnyugodhattam volna. Mellesleg ott volt, amikor végeztem a döggel, és boldogan végignézte. Ezért is passzolunk öszsze mi ketten olyan szépen, mert a legtöbb témában nagyon hasonló alapokon állunk. Például a kíméletlen gyakorlatiasság alapján. – Mutass be a családodnak, Micah! – Jó. És visszük Nathanielt is? Na, erre azért elhallgattam. Mert hárman élünk együtt, hárman vagyunk egy „pár”, az biztos, de… – Nem is tudom. Gondolom, ezt te döntöd el. – Majd átgondolom. Ezt az egész családi ügyet, hogy egyáltalán van-e bátorságom annyi év után beállítani hozzájuk, pláne hármasban – így kimondva els nekifutásra nekem se feltétlen lett volna hozzá merszem. Mondjuk, Jason gondjai is eléggé hasonlóak voltak, ha nem is szó szerint ugyanaz. De ugyanígy a látszat meg a valóság kérdése. – Sajnálom, hogy bánt, hogy elutazom Jasonnel. – Én is sajnálom, hogy bánt. De majd átgondolom, és megemésztem. – Szeretlek, Micah. – Tudom, és én is szeretlek téged. És Nathanielt is, mondd meg neki! De menjél, be is kell csomagolnod! – Figyelj, Micah, én… 50
LAURELL K. HAMILTON
– Nem, semmi gond, Anita, komolyan. Tedd csak meg, amit meg kell tenned Jasonért! Viszont asszem, tényleg szívesen összeismertetnélek anyámmal meg apámmal meg a testvéreimmel. Csak eddig valahogy az egész lehetetlennek t nt. – Olyan nincs, hogy lehetetlen, Micah. Vagy legalábbis ritkán. – Igazad lehet. De most le kell tennem. Szeretlek, Anita. – Én is szeretlek. – Nathanielt ölelem. – Átadom. És letette. Kiütöttek érzelmileg, és még csak azt se tudtam, hogy pontosan mit érzek. Egyrészt b ntudatot, hogy megbántottam. De össze is zavarodtam, mert korábban még soha nem említette a családját. Honnan is tudhattam volna, hogy szívesen összehozna velük? Néha az érzelmek bonyolítják meg a legjobban ezt a sokrésztvev s kapcsolatomat, asszem. Hogy már megint ki mit érez, és hogyan bánthatnék meg a legkevesebbet életem hímnem i közül. Az emberek folyton a szexen rágódnak, de nyilván, mert még a szexr l a legegyszer bb beszélni. A szívügyekkel minden ezerszer komplikáltabb.
51
A FEKETE VÉR
8 Azt már a kezdet kezdetén mondta Jason, hogy kisvárosból való. Csak én nem gondoltam át, hogy ez az utazás terén mit fog jelenteni. Mert nem mást jelentett, mint hogy pöcsömnyi propelleres szörnyeteggel közlekednek oda a népek. Én viszont ilyesmire csakis extrém vészhelyzetben pakolom fel a seggem, amilyen max egy nyomozás lehet, azt is azzal a kitétellel, hogy ha én nem repülök oda gyakorlatilag bármi áron (példának okán propelleres szartalicskával), akkor hullani fognak az ártatlan áldozatok, mint a legyek sszel. Gondolom, a pánik az arcomba égett, mert Jason újra felhívta JeanClaude-ot, és elkérte a kisrepcsijét. Ja, igen, mindig kimegy a fejemb l, hogy Jean-Claude-nak olyanja is van. Nyilván kényelmetlenül érint, hogy a pasim olyan zsírosan gazdag, hogy még magánrepül re is futja. Persze Jean-Claude kábé annyira volt zsíros, mint én, hiszen is éjjel-nappal húzta-vonta az igát. Csak épp veszettül jól csinálta. A kis természetfeletti biznisze virágzott, így aztán futotta magánrepcsire és egyebekre. Én is güriztem, amikor csak nem szégyelltem, rosszvámpírölésr l ki, zombikeltésre be, másról se szólt az élet. De így legalább kihagyhattam a szartalicskát. Mert hiába, hogy fontos volt nekem Jason, és mellette akartam állni, ilyen áldozatot soha nem hálálhatott volna meg. Mert nem is hoztam volna meg. Jean-Claude gépe azonban vállalhatónak t nt, bár nem volt egy szuperszonikus óriás. Ebben azért biztonságban érezhettem magam, és ha a repülésiszonyomhoz nem társult volna er s klausztrofóbia, még akár élveztem volna is az utat. Amikor legutóbb Jasonnel együtt repültem, fel s alá cirkált meg ugrált a gépen, így piszkált a fóbiám miatt. Most nyugodtan ücsörgött mellet52
LAURELL K. HAMILTON
tem a puha forgószékben, és a fellegeket bámulta. Jó, legutóbb farmerben és pólóban utazott, most alaposan kicsípte magát, az egyik men dizájneröltönyét vette fel, amit Jean-Claude csináltatott neki. Méregdrága darab volt, ez már azon is látszott, hogy minden ízében úgy állt, ahogy kell, és az anyag min ségér l akkor még szó sem esett. A kék hajszálcsíkos fekete szövet lágy esése kidomborította sportos fenekét, keskeny csípejét és karcsú derekát, vállai szélességét pedig jótékonyan ápolta. Elég konzervatívan festett, pláne önmagához képest, mert csak egyszer halványkék inget (hogy a szemével meglegyen az összhang), arany nyakkend t és tükörfényesre suvickolt b rcip t húzott hozzá. Ebb l az egy pár cip jéb l öt olyat is vehettem volna, mint amit most viseltem, nem mintha az enyém igénytelen, olcsó kacat lett volna, de én több száz dolcsit nem vagyok hajlandó cip re kiadni. Minek cifrázni, amikor ebben is csak járni kell, ráadásul egyik se kényelmesebb a másiknál. Nagyon ügyelt a ruhájára, attól, hogy utálta, hogy haza kell mennie, még szerette volna leny gözni az otthoniakat. És engem is gondosan öltöztettek Nathaniellel, együtt csomagolták be a ruhatáram javát. Nem zavart, ami a szekrényemben van mind vállalható, az enyém, nem véletlenül került oda. Jó, azt a szakaszt nem feltétlenül számítva, amiket JeanClaude-tól kaptam, és amiket legfeljebb éjszakára, a klubjaiba hordhattam volna, de hát abból úgyse csomagoltak volna. Királykék kosztümbe bújtattak hozzáill selyemblúzzal, nagyon elegáns és csini, egyedül a széles b röv borította meg kissé a feminin egyensúlyt. De illett a cip mhöz, szóval senki nem szólhat egy szót se. Ráadásul hátul, a derekamon remekül elfért benne a Browning BDM-em. Alapvet en a vállszíjas megoldást preferáltam, de ha az rongálta a toalettet, kénytelen voltam engedményeket hozni, és az engedmény semmiképpen se jelenthette azt, hogy jó, akkor itthon hagyom a stukkert. Pisztoly nélkül egy lépést se. Amúgy régebben, amikor a f nököm még tartott t le, hogy az ügyfélkört kellemetlenül érinti, ha a zombikelt k fegyvert viselnek, még így hordtam a pisztolyt. De ezt csak zárójelben. Most meg, ha esetleg valahol becsörgök vele a fémdetektoron (teszem azt, a 53
A FEKETE VÉR
kórházban), majd az orruk alá tolom a szövetségi jelvényemet. Amit én tettem a b röndbe, az a számos extra t zer meg fegyvertáska volt, de a kórházhoz nem akartam ilyen szempontból se túlöltözni magam. Gondoltam, nem ildomos arrafelé az er szaktémát túlzottan kidomborítani. Igazából egy ideje már végleg kiiktattam az életemb l ezt a szül s vonulatot, és nem terveztem, hogy bárkinek is bemutatkozom egy fiú apropóján. Valahogy leszoktam róla. Azért arra még emlékeztem, hogy ilyenkor milyen szabályok szerint játszik az ember lánya. A szerénység például. És nem elijeszteni a jövend beli apóspajtásékat. Nem mintha Jason szüleit valahára is após és anyós szerepbe kívántam volna, házasságról szó se volt, de legjobb tudomásom szerint hosszú ideje nem vitt már haza lányt, k nagy eséllyel tulajdonítanak majd személyemnek jelent séget. Ezt a részt Jasonre hagytam, engem csak az mozgatott, hogy lehet leg senkinek se kelljen direktbe belehazudnom a képébe. Jason hagyta, hogy a kezébe kapaszkodjam, és csak egyetlenegyszer említette fel, hogy lassan elhalnak az ujjai, mert egy ideje már kiszorítottam bel lük a vérkeringést. Odavolt az aggodalomtól, nem is maradt energiája, hogy ugrasson, ami viszont engem kezdett aggasztani. Jason meg az ugratás megbonthatatlan egységet alkotott, így olyan volt, mintha önmagát veszítette volna el. Ez a nagy komolyság valahogy csak az öltönyéhez passzolt. Vigasztalni próbáltam. Egy id után elunta, és olyan végtelen szomorúsággal mosolygott rám, hogy még a gyomrom is összeugrott. – Nincs semmi gond, Anita, ne er lködj. Semmi olyat nem tudsz mondani, ami most fel tudna dobni. Az arcához emelte a kezem, és megcsókolta. Ez jólesett, kicsit enyhült bennem a feszkó. Erre felvillant a képén az a mosoly, amit már megszoktam t le, ami majdnem teljesen a szokásos volt. Most valami olyan mondat következik, amire legszívesebben betörném az orrát. – Érzem ám, hogy feldobott ez a puszi. Lenyugtat. Egyel re nem értettem, de nem árt az óvatosság. Csak biccentettem. 54
LAURELL K. HAMILTON
– Mi lenne, ha belépnénk a „mérföldekkel a föld felett” klubba? – folytatta az a bizonyos régi Jason. – Az meg milyen klub? – Szex a magasban – csókolta meg újra a kezem, már sokkal érzékibben. – Már nem is aggódom annyira – csóváltam meg a fejem nevetve. Egészen hasonlított a saját nevetésemhez. Ügyes kislány. – Aggódtál? – Miattad. De ha sikamlóskodsz meg ugratsz, annyira nem lehetsz csehül. – Ki mondta, hogy ugratlak? – nézett végtelen komolyan a szemembe, és a kezemet nem eresztette. – Nem gondolhatod komolyan, hogy épp egy repül n fogok szexelni – vetettem rá megvetésem teljes súlyát. – Minden er m arra megy el, hogy ne rohangásszak üvöltve fel-alá. – Legalább elterelné kicsit a gondolatainkat – villant kéjesen a szeme. Próbáltam elrántani a kezem, mire elmosolyodott, és finom, sz zies csókot nyomott rá. – De ha kívánod, fegyelmezem magam. – Kívánom. – Látod, mondom én. Az el bbi csóknál is éreztem, hogy megnyugszol kicsit, Anita. Érzem rajtad, a kezeden, az egész testeden. Miért is ne kefélhetnénk egyet? Miért ne érezzük kicsit jobban magunkat, ha megtehetjük? Hát, tényleg nem ugratott, tényleg komolyan gondolta. – Egy, a pilóta bármikor hátrajöhet. Kett , annyira be vagyok szarva, Jason, hogy még az ülésre is extrán kell koncentrálnom. Nekem repül n nem megy, egyszer en nem. – Ha földet értünk? – Mármint rögtön a kifutón? – ráncoltam a homlokom. – Én speckó a szállodára gondoltam. Nem viccelt. Halálosan komolyan gondolta, ami döbbenet. Nem vallott rá. 55
A FEKETE VÉR
– Nem akarnál el bb bemenni a kórházba vagy haza, a szüleidhez? – Egyáltalán nem akarok a kórházba menni. Se a szüleimhez. Egyáltalán nem akarom ezt csinálni – mosolygott, de a szemében csak a bánat volt. Megfogtam a kezét, de már nem önmagam miatt. Sajnáltam, végtelenül sajnáltam, és ez még a saját nyavalyámról is elterelte a gondolataimat. Lehet, hogy ez a terápia? A szorongás oldható a mások gondjai felett érzett aggodalommal, a félelem enyhíthet a segítségnyújtással? – Szerintem a szext l nem lesz könnyebb, ami vár rád. Röpke pillanatra ismer s kifejezés villant a szemében, és ha nem ismertem volna már ezt a villanást Nathanielt l, talán el is szalasztóm. De ismertem, tudtam, hogy a végtelen naivitásomnak szól. Pedig Jason jó pár évvel fiatalabb nálam, és annyira azért soha nem verte a sors, mint Nathanielt. Vagyis nálam nem jobban. Kicsit fel is háborodtam. – Nem vagyok naiv. – Mi van, belelátsz a gondolataimba? – Nathanielnek is van egy ilyen nézése. – Persze, hogy nem engem ismersz ennyire – jegyezte meg epésen. – Ez meg mit akar jelenteni? – mértem végig gyanakodva. Lehet, hogy valami egészen más baja van? – Olyan társra vágyom, aki pont úgy szeret engem, ahogy te Nathanielt. Azt szeretném, ha engem is tudna valaki úgy szeretni, ahogy te a férfiakat az életedben. – Perdy úgy szeretett – szaladt ki a számon. Gonoszság volt? Vagy csak az igazság? – Bántani akarsz? – nézett rám barátságtalanul. – Kilométerekkel a biztonságos föld felett repülünk egy repcsin, Jason, túlságosan értelmes dolgokat ne várj t lem – fújtam ki a leveg t lassan, hogy kicsit összeszedjem magam. Muszáj lett volna koncentrálnom. – Már többször is mondtad, hogy a szenvedély perzselésére vágysz, azt akarod, hogy elemésszen a szerelem. Én világéletemben menekültem az olyanok el l, akik ezt várták t lem, szóval nagyon nem értem, miért is 56
LAURELL K. HAMILTON
vágysz ilyesmire, de igyekszem elfogadni. – Most erre mit mondjak, Anita? Hogy épp most hajtottam el valakit, aki pontosan ezt próbálta? Felemészteni a szenvedélyes szerelmével? Mert ez volt. – Nem, nem hinném – csóváltam meg a fejem. – Perdy nem azt várta a szerelemt l, mint te. Te lobogni akarsz, nem belepusztulni. És a lobogáshoz oxigén kell, leveg , Perdy pedig pontosan ett l akart megfosztani. Ezért hunyt ki benned a láng. – Ez nem hülyeség – nézett mélyen a szemembe. – És miért olyan meglep , ha nem mondok hülyeséget, Jason? – Bocs, önmagam szempontjából – mosolygott szelíden. – Mert kezdtem magam idiótának érezni. Hogy eddig azért sírtam, hogy jöjjön egy olyan n , mint Perdy. Nagy érzelmekkel, akinek én vagyok a mindene. És amikor itt van, tényleg én vagyok a mindene, akkor már nem is tetszik annyira az egész, akkor már menekülnék. – Az, hogy te vagy a mindene, még nem feltétlenül szerelem, Jason. Lehet, hogy csak birtoklási mánia. – A lényeg, hogy tartozni akarok valakihez, Anita. – De nem a tradicionális módon, házasság és a többi, hanem sokkal inkább úgy, mint Nathaniel hozzánk. – Mármint akarok valakit magamnak, de a monogámiát hanyagolnám. – A szó szoros értelmében Nathaniel monogám – vontam meg a vállam. – Senki mással nem fekszik le, csak velem. – Azért rajtad kívül is akad szexuális kapcsolata – vigyorgott csillogó szemekkel Jason. – Jó, hát a foglalkozásával együtt jár a szexuális jelleg. Az kvázi a munkaköri leírásotok része. – De én nem csak jellegr l beszélek. És nem is a munkával kapcsolatban, a munka az nem számít, abban nincs szex. Lehunytam a szemem, hogy gondosabban átgondolhassam, amit hallottam. A sötétben azonban valahogy hangosabban zúgott a repül , ami nagyban rontotta a megértési képességeimet. Gyorsan kinyitottam hát. 57
A FEKETE VÉR
– Mir l beszélsz akkor? Jelent ségteljesen nézett rám, mintha már megint eszetlenül naiv liba lennék vagy inkább eszetlen liba a négyzeten. Pedig tényleg nem értettem, mire gondol. – Ne nézz így, Jason, szintén nem vágom! – Tényleg nem, igaz? – ráncolta a homlokát. – Nem, tényleg nem – duzzogtam, bár igazából nem akartam duzzogni. – Te mit tekintesz szexuális kapcsolatnak? – Mit, hát a szexet. – Figyelj, láttam, amikor Nathaniel vért ad Ashernek. S t, magam is hajoltam már be a fogai közé. Veszett homofóbnak kell annak lennie, aki nem ismeri be, hogy Asher harapása szexuális kapcsolatot jelent. Igen, ez volt Asher nagy tehetsége, az orgazmikus harapás. Nem vámpírb báj, hanem tehetség. Régebben, amikor rosszvámpír volt, elég jól meg is élt bel le. Pénzt, földet, védelmet kapott azoktól, akik egyszer megízlelték a harapását, és bármit hajlandóak voltak megadni neki újból érte. Még ha tisztában is voltak azzal, hogy talán az lesz életük utolsó éjszakája. – Azt hiszem, nálad jobban ismerem Asher harapását, Jason. – Jesszus, hogy én mekkora egy vadbarom vagyok! Hogy felejthettem el? – húzott magához bocsánatkér ölelésbe. – Ne haragudj, Anita, annyira sajnálom! Mert egyszer majdnem rámentem én is erre a híres harapásra. Kettesben maradtunk Asherrel, és szexeltünk meg a véremet vette, és én könyörögtem neki, hogy harapjon még és még. A végén majdnem belehaltam. Azóta nem maradhatunk kettesben. Pláne, hogy Jean-Claude-nak beismertem, hogy nem sz ntem meg vágyakozni arra a harapásra. Nem akad a földön vámpír, akit l jobban félnék, mint Ashert l, mert a józan eszem ellenére is vágyom rá, hogy olyat tegyen velem, amibe akár bele is halhatok. – Rezelek ett l a pár naptól – szorított még jobban Jason –, és már to58
LAURELL K. HAMILTON
tál belebutultam. Ne haragudj! A pilóta hangja szólalt meg a fejem fölött, én meg felsikkantottam, mint az egyszeri lányka a szellemvasúton. Jason megpuszilta a homlokom. – Hamarosan földet érünk, Ms. Blake, Mr. Schuyler, Kérem, foglalják el a helyüket! – Nincs semmi baj, Jason. Látod, nekem sincs épp több eszem. – Bocsáss meg! – Nincs mit megbocsátani. Jason szkeptikusan bólintott, én meg próbáltam megszokni ezt az érzelmileg kiszolgáltatott, feledékeny énjét. Jó, persze, az apja haldoklik. Az anyja meg hülye helyzetekbe zsarolja bele. Gondolom, ez épp elegend , hogy az ember kicsit megboruljon. Megmarkoltam a kezét és az ülés karfáját. Csak érjünk végre le a talajra, akkor már minden jobb lesz. A lelkem mélyén persze tudtam, hogy legfeljebb az én állapotom javulhat, más nem fog változni, hacsak nem romlik. Mert ha már most ennyire kiborítja Jasont a közeli jöv , milyen lesz, amikor már benne lesz?! Istenem, hogy kerülök én bele ebbe az egészbe? Hogy is, hát Nathaniel rángatott bele. De érjek csak haza, megfizet érte dupla-triplán! A repül a kifutó betonjára huppant, nagyokat döccenve száguldott még kicsit, azután végre megállt. Lent voltunk. Igen, legalább nekem jobb lesz.
59
A FEKETE VÉR
9 Csak ültem üres fejjel a forgószékben pár pillanatig, igyekeztem viszszanyelni a hányingeremet. Ráparancsoltam a gyomromra, hogy hagyja már az óvodás tempót. Az ég szerelmére, lent voltunk végre a földön! És nem muszáj még egyszer átélnem, ragaszkodhatok hozzá, hogy hazafelé kocsival menjünk. Persze, tudtam, hogy úgyse adnám meg magam, mert a félelem és a rettegés olyan, mint a rák. Ha csak a legapróbb engedményt teszi el tte az ember, egyb l er re kap, és elevenen zabál fel. – Te maradsz? – nézett vissza az ajtóból Jason. Megráztam a fejem. Elmúlt a hányinger, végre megint kaptam leveg t, a fejem tisztulni kezdett. Legy ztem, megverekedtem vele, és én másztam ki felül. Jó, a küzdelem nem volt szép, de vége. Jason visszajött értem, fentr l nézett rám. – Tényleg rendesen tele volt a bugyid, igaz? – Szerinted nem kurvára keskeny ez a kifutó? – ingattam a fejem lassan. Mégse rendez dtem még vissza százszázalékosan, a pulzusom azért még odafenn maradt, ahol pár perce jártunk. Jason lehajolt, és már megint homlokon csókolt. – Most meg miért kaptam? – Mert olyan ügyes és bátor voltál – mondta, és láttam a képén, hogy minden egyes szót komolyan gondol. Nyújtotta a kezét, én meg elfogadtam. A régebbi, önfej bb Anita Blake tutira nem fogadta volna el, a gyengeség jelének érezte volna, de a régi A. B. már ott van, ahol a tavalyi hó. Mosolyogva szorította meg a mancsom, és végre megint értettem, hogy mit is keresek itt. Ez a mosoly hozott idáig, ezért a mosolyért és a 60
LAURELL K. HAMILTON
belé csomagolt emberért vállalkoztam erre az egész lehetetlen programra, mert ha valaki, aztán pontosan értette, mekkora áldozatot is hoztam éppen érte. Együtt járni soha nem fogunk, szerelmesek nem vagyunk és nem is leszünk, de Jason iránt olyasmiket is érzek, amit más pasik iránt nem feltétlenül, még ha randiztunk is. Ezért az a legkevesebb, hogy meg is feszülök, ha kell, hogy megértsem, mi bántja. Ahogy elindultunk lefelé a gépb l a kihajtott lépcs n, ami keskeny volt, de a szabadba vitt, rájöttem, hogy nem csak Nathaniel tartja Jasont a legjobb barátjának. Na, ki még? Támogatott, egészen hátracsavarta a fels testét, hogy segítsen, mintha problémáim lennének, pedig csak magas sarkúban voltam. Öltönyös mókus várt bennünket a gép aljában. Annyira nem volt mea dizájnja, mint Jasoné, de ezt se a kínaiban vették. Középkorú, középmagas, középen kopasz figura volt. – Üdvözlöm, Mr. Summerland. Csak holnapra vártuk – mosolygott Jasonre. – Nem vagyok Summerland – intett Jason, mintha szinte normális lenne, hogy éppen ezt a nevet hallja. A férfi végigmérte Jasont, azután engem, majd vissza Jasonre. Szélesen elmosolyodott. – Hát persze, Mr… Smith? – Miért nem már Mr. Allbright? – vadultam be a szilárd talajtól a lábam alatt, és mentem át „h de vicces”-be. – Hát persze, Mr. Allbright, örülünk, hogy látjuk – skribálta fel a nevet a csiptet s papírjára az öltönyös. Ennek nem sok humort osztottak az öltönyéhez. – Csak viccelt – sóhajtott Jason. – A nevem Schuyler. Jason Schuyler. A férfi kihúzta az Allbrightot, és beírta a helyébe a Schuylert. – Ahogy óhajtja, Mr. Schuyler. – A szarba is – morogta Jason a bajsza alatt. – Mi a fene ez az egész? – érdekl dtem meg finoman és n iesen. – Ha én lennék Summerland, miért vártak holnapra? 61
A FEKETE VÉR
– Hát a legénybúcsúja miatt, uram – kerekedett felül zavarán az öltönyös. Úgy t nt, részér l benne van minden mókában, ha nekünk ahhoz van kedvünk. – A hétvégén megn sül, uram. A bátyja már tegnap megérkezett a menyasszonyával együtt. – Ide figyeljen, valóban rokona vagyok a Summerlandeknek, de csak nagyon távoli rokon. De már a gimnáziumban is folyton összekevertek az ikrekkel. itt Anita Blake, a barátom. A szüleimet látogatjuk meg. – Hát persze – jött csíp l a válasz, bár az is az öltönyös képére volt festve nagy bet kkel, hogy egy szavát se hiszi Jasonnek, mindamellett akár eskü alatt is vallaná, hogy mindent hallott, amit csak Jason mondott. – A Summerlandek valami nagykutyák errefelé, mi? – kérdeztem. – A legnagyobbak – bólintott Jason. A papíros ember végigmért bennünket. – A menyasszonya már a városban van, uram, a leánybúcsút ma este tartják. – Maga is meg van hívva? – ugrattam. – Természetesen nem – akadt ki az öltönyös. – Akkor honnan tudja ilyen pontosan? – Részt veszek a szervezésben. Mi fogadjuk a vendégeket – magyarázta felháborodva. – Remek. De mi nem tartozunk közéjük. – Hát persze, hogy nem, és én nem is láttam Keith Summerlandet. Hiszen csak holnap érkezik, ahogyan az meg is van beszélve – adta el nagy büszkén az öltönyös a m sorszámot, majd kicsattant, hogy ennyire vág az agya. Aztán ránk kacsintott, és lelépett végre. – Nem ugyanazt a nyelvet beszéljük? – néztem meghökkenten Jasonre. – Mert nem fogta fel, amit mondtunk, igaz? – Csak mert nem ismered Keith-t. ismeri, és tudja, hogy abszolút benne van a képben, hogy az esküv je el tt egy nappal korábban befut egy prostival, akit a saját legénybúcsújára hozott magának. – A fekete bárány? – Szereti ezt gondolni magáról. Szerintem csak egy pöcs. 62
LAURELL K. HAMILTON
– Tényleg ennyire hasonlítasz rá? – Sajnos – mondta szinte keser séggel. – Ami csak még nehezebbé teszi majd ezt az egész kiruccanást. Mindenütt kamerákba fogunk botlani. – De csak helyi men k, nem? Akkora csak nem lesz a felhajtás. – Mond az neked valamit, hogy Summerland kormányzó? – Most viccelsz, ugye? – néztem nagy szemekkel. – Bár viccelnék. – Ez az a kormányzó, akib l az elnökjelölt Summerlandet akarják csinálni? – Aha. – Én alapvet en nem követem a politikát, de err l a tagról még én is hallottam. – És ha az egyik fia most n sül meg és itt, a város dugig lesz tévésekkel meg firkászokkal. A gimiben is folyton összekevertek bennünket. – Annyira csak nem lehettek egyformák. – Egyszer majdnem beadta a csajomnak, hogy én. A csaj szerencsére rájött, de nem volt egyértelm . Máskor meg helyettem kapták el. Beszóltam pár srácnak, és vele futottak össze el ször. Jól el is verték helyettem. De többször is próbálkozott csajokkal, akikkel én futottam. Nekem adta ki magát. – Remélem, azért is beverték a fejét. – Párszor. – Elég sorsszer . Jason vigyorogva biccentett. Ez a rész egyáltalán nem bántotta. Közben a pilóta lepakolta mellénk a betonra a cuccunkat, és éppen egyeztettük a visszautat, amikor újabb öltönyös futott be. Az öltönyével ennek se volt baj, pofás, visszafogott darab, viszont a csókának a homlokára volt tetoválva, hogy gengszter. Mármint jelképesen. Ha nem lenne rá szemem, és nem keresem, fel se t nt volna a dereka magasságában a kis dudor, ami igencsak tönkrevágta az öltöny tökéletes összhatását. Megismerem a pisztolyt, még ha öltönybe öltözik is. Az én 63
A FEKETE VÉR
blézeremet ugyan nem nyomta ki az enyém, ami mák, mert azért az se volt éppen kis darab. Önkéntelenül be is léptem Jason elé. Hiába, hogy én volnék a kislány, a fegyver nálam van, nem nála. De az öltönyös gengszter keresztülnézett rajtam. – A lány száll is vissza a gépre. – A lánynak neve is van – acsarogtam kéretlenül. – Jobb nem tudni, akkor nem kell hazudni. Keith, kérem, ezt ne is kezdje! – Nem vagyok Keith Summerland. Mikor hiszik már el végre? – Ezek a heccek már nem viccesek, Keith. – Mutassam a jogsim? – Tessék? – zökkent ki el ször a gengszter. – Hívja fel a kormányzót vagy a feleségét, vagy hívja Kelsey-t, nekem egyre megy. Mondja meg nekik, hogy Jason Schuyler jött haza a szüleihez, és értékelné, ha kiengednék a reptérr l. – Azt hittem, Keith, hogy ezt a mókát elfelejtette – nézett mélyen Jason szemébe a gengszter. – Már a f iskolán is állandóan összekevertek bennünket – csapta ki elé a jogosítványát Jason. A csóka elmélyedt az igazolványban. Még egyszer végigmérte Jasont, majd el vett egy apró mobilt, és benyomott egy számot. – Chuck vagyok. A kezemben egy jogsi egy bizonyos Jason Schuyler nevével, de az életemre is megesküdnék, hogy Keith áll el ttem – hadarta, azután hosszas hümmögések és ahák jöttek, végül befejezte a beszélgetést. – Sajnálom, Mr. Schuyler. A kormányzó részvétét küldi az édesapja betegsége miatt. – Hát igen, az apám végstádiumos rákos, és mégsem mehetek be hozzá nyugodtan a kórházba, mert minden sarkon tévések vetik majd rám magukat. Jesszus, ha tudtam volna az idióta esküv l, jöv héten jöttem volna. – Addig nem várhattál volna – simogattam végig a karját. 64
LAURELL K. HAMILTON
– Ja, persze, még a végén elpatkol nekem a héten – próbált viccelni, de nem csattant. – szintén sajnálom a félreértést, Mr. Schuyler. Odakint limuzinokkal várjuk a vendégeket. A kellemetlenségért cserébe hadd ajánljam fel az egyik autónkat, oda visszük, ahová kívánja. Lesötétített ablakaik vannak, és már a sajtó se üldözi ket, mert özönlik a menyasszony sok meghívottja, akik mind ugyanazt mondják. – Viszont ha taxival megyek, megindul a találgatás, hogy ugyan miért taxizgat Keith és egyébként is ki az a kis barna vele – mondta ki a lényeget Jason. – Valóban, ez is eszébe jutott a kormányzó úrnak – vonta meg a vállát Chuck. – Jó, hát vigyenek a szállodánkba. – És az nem zavarja csak még jobban össze a firkászokat, ha egy Summerland limóból látnak kiszállni bennünket? – vetettem fel. Chuckot sikerült teljesen lebénítani. Nem szokott a nehezebb agymunkához, az világosan látszott. Azzal nem lett volna probléma, hogy feltoloncoljon a gépre, és eltakarítson innen, ahogy azzal sem, hogy Keith-b l végre rendes embert faragjon. De hogy mit lehet kezdeni egy kiköpött Keith-unokatestvérrel, aki azért annyira nem közeli rokon, hogy meghívták volna a buliba, na, ez kifogott rajta. – Most megyünk limuzinnal, utána taxizunk a kórházba – zárta le Jason. – A kocsiból majd felhívom a sajtóf nökünket – váltott Chuck is kreatívba. – Olyanok maguk az ikrekkel, mint három tojás. Ez komolyabb gondokat is okozhat. Ha a sajtó is Keith-nek nézi, és kisütik, hogy már az esküv el tt csalja a chiquitával az asszonyt, ronda ügy is keveredhet bele. – Ahogy abból is, hogy az el bb lánynak, most meg chiquitának nevez, Chuck. Súlyosan végigmért, azzal a „hol nem teszek rá nagy ívben, hogy ki a picsa vagy” nézéssel. 65
A FEKETE VÉR
– itt Anita Blake, Chuck. Közeli barátom. – Barátn ? – Az öregem haldoklik, és én hazahoztam a szüleimhez – bólintott Jason. – Ez azért sokat elárul, nem? Megszorította a kezem, nehogy tiltakozni kezdjek. Én meg ugyan mit tiltakoznék bele az családi drámájába, hát ki vagyok én ahhoz. – Elnézését kérem, Miss Black – váltott tiszteletteljesebbre Chuck. – Ms. és Blake – javítottam. – Rendben, Ms. Blake – pislogott Chuck. – Sajnálom, hogy els re nem jutott el az agyamig, hogy ön több egy egyszer … barátn nél. Nem akartam tiszteletlen lenni. – Már hogyne akart volna, de az ilyesmi lepereg rólam, Chuck – nyomtam meg rondán a nevét. – Menjünk a szállodába végre – préselt egyet a kezemen Jason, Chuck pedig csúnyán ráncolta a homlokát. – Miel bb a kórházba akarok érni, minden eshet ségre felkészülni. – Annyira súlyos az apja állapota? – érdekl dött szinte együttérzéssel Chuck. – Az orvosai szerint még akár pár hétig is húzhatja, de mi van, ha tévednek. Azt utálnám, ha már itt vagyok, és a reptéren pöcsölök, meg beadja a kulcsot. – Jöjjenek, Mr. Schuyler, Ms. Blake – nyomta meg is rondán a nevemet cserébe, és ahogy gúnyosan meghajtotta magát el ttem, úgy intézte, hogy kivillanjon a derekán a stuki. Mint a vámpír, amikor kivillantja az agyarát. A miheztartás végett. – Nem nagyok a mancsai egy harmincketteshez, Chuck? – villantottam meg legédesebb mosolyomat. Ez gyomorszájon kapta. – A célnak megfelel – szedte össze magát, bár a bizonytalanságot nehezen tudta volna leplezni. Megzökkentette, hogy kirúgtam a skatulya oldalát, amibe már rég belepakolt. Engem nem zavar. S t! Sose bánom, ha az izomagyúak alábecsülnek. Kés bb, ha netán elfajulnánk, annál vá66
LAURELL K. HAMILTON
ratlanabbul tudom érni ket. Jason szabályosan betolt a limuzin hátsó ülésére, nyilván, hogy ne nagyon trécseljek ebben a hangnemben Chuckkal. – Melyik szálloda lesz? – d lt az ajtónknak nevezett. De amikor Jason közölte a nevet, megint elsavanyodott. – A fenébe, az összes vendégünk ott száll meg. – Mert az a legjobb szálloda a városban – bólogatott Jason. – Valóban – csukta ránk Chuck az ajtót. Közben most el ször nézett rám úgy, mintha nem csak egy barna picsa volnék. Chuck hamar átlátja a helyzetet, vigyázni kell, nekem se szabad t alábecsülni. De egyáltalán, miért rágódtam annyit a tagon? Egyszer . Azért, mert süt róla, hogy gengszter. Épp elég hozzá hasonlót láttam már rend rségi pályafutásom során, és nehezen emésztettem, hogy egy reménybeli elnökjelölt háza népében hogyan juthat hely egy ilyennek. – Ne szállj rá, Anita – kérte Jason, mintha olvasna a gondolataimban. Kikanyarodtunk a hangárok közül, de nem mentünk a f épület közelébe, egy privát úton közelítettük meg a közutat. – Bocs. Nem mindig bírok magammal. – Kivételesen próbáld meg. A kedvemért – paskolta meg a kézfejem, de már nem rám nézett, elmerült az ablakon túli világban. Amit meg is értettem, mert egyszer en pompás tájba csöppentünk. Amerre a szem ellát, mindenütt hegyek magasodtak, mintha óriási sárkányok heverésznének egymás hegyén-hátán. Pár percig elmerültem a látványban. – Gyönyör itt. – Ja, gondolom. – Gondolod? – böködtem oldalba, hogy ugyan lássa már a hegyeket, ne csak nézze. Az út mentén állt ugyan pár szálloda meg kajáldák, boltok, de annyi nem, hogy komolyabb kárt tegyenek a kilátásban. Az út bal oldalán ezüstszín patak kanyargott, a víz tombolt benne, zúgók és minivízesések tarkították. – Ez még a tennessee-i Smokies-nál is pofásabb. – A Blue Ridge hegyek – vonta meg a vállát. 67
A FEKETE VÉR
– Itt n ttél fel. Már észre se veszed. – Ja. És az is felt nt már, hogy az ilyen csini vidékeken mennyire kevés munka van? Ami van, az jó meló, csak nincs sok. Hacsak nem maradsz benn az egyetemen. – Itt van egyetem? – Az asheville-i Észak-Karolinai Egyetem – mondta unottan. Jó, ha ezt a témát unja, én nyitott vagyok. – Téged meg se lep, hogy a Summerlandek ilyen alakokat foglalkoztatnak, mint ez a Chuck? – Mindig is voltak ilyen embereik. – De minek? – Ne csináld ezt, Anita! – fordult felém. – Miért, mit csinálok? – A zsarut játszod. Ne játszd! – Te tudsz valamit. – Én csak az apámat akarom látni. Találkozni pár régi haverral. És kimaradni a Summerlandek családi cirkuszából. Nem akarok belekeveredni, rendben? – Mondd meg, minek nekik egy ilyen Chuck, és leszállok a témáról. – Szerinted mit csinált Chuck a repül téren? – Mindent megtett, hogy Keith-t távol tartsa a bajtól – próbáltam egy mondatban összefoglalni. – Megakadályozni, hogy egy másik n vel mutatkozzon az esküv je el tt. – Ahogy mondod. – a takarítóember – világosodtam meg hirtelen. Jason egyetért n bólintott. – És minek a takarítónak fegyver? – Neked minek? – Én a boltig se megyek fegyver nélkül. – Gondolom, Chuck is pont olyan paranoiás, mint te – foglalta össze a tanulságot Jason. – Én nem… Kezdtem, de Jason térdre vetette magát a limó padlóján, összekulcsol68
LAURELL K. HAMILTON
ta a két kezét, és hangosan fohászkodni kezdett. – Istenem, kérlek, add, hogy Anita leszálljon végre a témáról! – elkapta a két kezem. – Kérlek, Anita, bármit megteszek – kérlelt –, szintén, bármit, csak ne piszkáld Summerlandéket! Így is épp elég bajunk lesz az esküv meg a hasonlóságunk miatt – az ölembe hajtotta a fejét. – Kérlek, ne kavarj még nagyobb szart! Kérlek, ne nehezítsd meg még jobban az életem! Mit lehetett erre mondani? – Jól van, Jason – hát ezt. Rám nézett, és megdobott azzal a hamiskás mosolyával, amivel a B nös Vágyakban b völi ki a közönség zsebéb l a pénzt. T lem nem pénzt akart, hanem békességet. Pedig most szívesebben gy rtem volna bele egy húszdolcsist a tangájába, mint hogy felülemelkedjek az egyre intenzívebben bennem motoszkáló kételyen, amit ezek a Summerlandek meg a fegyveres takarítóemberük ébresztett bennem. Több lapul emögött, mint egy nagytermészet , problémás gyerek. De Jason kedvéért még erre is kész voltam. Amíg a kispisztolyos Chuck nem száll rám, én is lekattanok róla. Végül is, nem szövetségi rend rbíróként érkeztem, hanem Jason barátn jeként, hogy a kezét fogjam, amíg elbúcsúzik a görény, ám haldokló apjától. Majd ezt mantrázom magamban, amikor újabb és újabb gyanús jelekbe botlom. De milyen jelekbe? Mindegy, a jelek se tartoznak rám. Szavamat adtam Jasonnek, hogy nem avatkozom bele, és amíg ki nem derül, hogy a Summerlandek egy nagy büdös, vérszomjas vámpírfalka, addig meg is tartom a szavam. Vissza a tájhoz. Jason is azt nézte megint, bár sokat nem láthatott bele. Pedig életem legszebb látványa volt ez az Asheville-be vezet út. Jó, én nem itt n ttem fel, nem váltam közönyössé irányában. Lehet, hogy én már a zombik és a vámpírok ügyében vagyok közönyös? Lehet. A hegyek akkor is bámulatosak voltak.
69
A FEKETE VÉR
10 Míg le nem kanyarodtunk a körgy l, ugyanolyan hegyes-völgyes maradt a táj. Azután kisvárosivá alakult minden, bár a rengeteg örökzöld megmaradt, csak épp közéjük apró házak, kis üzletek bújtak. A Charlotte utcán jártunk. A limuzin lesötétített ablakain tényleg nem látott be senki, így hát zavartalanul nézel dhettünk. Ez már Jasont is jobban érdekelte, azért is városi gyerek volt. – Az ott – mutatott egy házra, ahova épp két balettruhás kislányt terelt be egy nevet s anyuka –, az volt a tánciskolám. Bár megállhatnánk. Olyan szívesen találkoznék a volt balett-tanárommal. Ha a mi – vagyis Jean-Claude – limuzinjában ülünk, egyb l megállítottam volna, de a kölcsönfuvart nem illik extra körökre vinni. – Majd visszajövünk – biztattam. Biccentett, és néhány házzal följebb egy aprócska mindenesbolt felé intett. – Az a Siglieréké. Megesküdtem volna, hogy rég cs dbe mentek. Itt vettem az els cigimet. – Nem is dohányzol. – Nem dohányzom, de egyszer mindenki kipróbálja – nevetett rám huncutul. Valami átsuhanhatott az arcomon, mert egyb l gyanakodni kezdett. – Nem mondod, hogy te sose próbáltad? Vállat vontam, és próbáltam úgy helyezkedni, hogy a pisztoly végre ne fúródjon bele a derekamba. Igen, már emlékeztem, miért is szerettem jobban a hónom alatt. Szinte képtelenség így kényelmesen ülni. – Volt pár unokatesóm, akik rossz hatással voltak rám. 70
LAURELL K. HAMILTON
– Szóval cigiztél. – Kipróbáltam, de nem szoktam rá. – Akkor mégse voltál teljesen sz z, amikor Jean-Claude elcsábított. – Elszívtam pár cigit – ráncoltam megütközve a homlokom –, az azért nem feltétlenül Jean-Claude el szobája. – Jó, persze – fordult megint a halálosan komoly énjébe. – Mégis nehezen hiszem el, hogy el tte csak egyetlen fickóval feküdtél le. – Mi ebben annyira meglep ? – kérdeztem, bár asszem, igazából inkább nem hallottam volna a választ. – Mondtam, hogy én f vel-fával összefeküdtem. Fel nem foghatom, hogy tudtad levakarni magadról a rengeteg pasast. – Annyian azért nem jelentkeztek. – Ugyan, Anita – hitetlenkedett. – Nem vagyok vak. Annyira dögös vagy! Feszengtem kicsit, amit l csak még jobban a seggembe vájt a pisztoly, amit l csak még jobban feszengtem. Pedig már a téma is kényelmetlenül érintett. – Ezt inkább nem veled tárgyalnám ki. Néha dögös vagyok, néha nem. De a legtöbb férfit csak a csomagolás vonzotta, amikor lekerült a díszes papír, rájöttek, hogy nem ilyet szerettek volna. – Ezt nem értem. – Alsó hangon is három fiúm volt, akik mind nagyon hamar kifejezték, hogy bár belül is olyan lennék, mint kívül. A kedvencem pedig az a srác volt, aki az els randit azzal zárta, hogy egészen addig én vagyok a tökéletes n , amíg meg nem szólalok. – Ezt nem mondod komolyan! – meresztett nagy és kerek szemeket Jason. – Mekkora lúzer bunkók! – Édes vagy – paskoltam meg most én mosolyogva a kezét –, de mindig is nagy pofám volt. És a férfiak általában nem erre számítanak egy magamfajta aprócska, törékeny, helyes kis barnától. Az ilyen lányokat óvni szokták meg babusgatni meg a többi baromság. – Komplexusaik lettek t led. 71
A FEKETE VÉR
– Most már én is tudom. – Én viszont bírom az er s n ket. – Vettem észre. Megint el vette a n i pénztárcák gazdáit b völ mosolyát, csakhogy most az igazit, ami még a szemében is ott ragyog. Ett l aztán elveszíti az ember lánya az eszét. Meg a talajt a lába alól. De legalábbis belepirul. Hogy a fene esne bele! – Elpirultál – kuncogott. Szinte táncra perdült mellettem. – Imádom, amikor ezt csinálod. – Én nem – próbáltam a tenyerem mögé bújni. Abból vettem észre, hogy mennyire közel ül már megint hozzám, hogy a kezeimet fejtette le az arcomról. Egészen közelr l néztem bele a szemébe. – Imádom, hogy ilyen hatással vagyok rád, végre. Utáltam, amikor keresztülnéztél rajtam. Tudom, hogy nem vagyok Jean-Claude-hoz fogható, de azért sok n akad és akadt, akik bármire készek értem – pislogott álszerényen. – Nekem is felt nt a nagy jövés-menés a szobád körül. Két kezébe fogta az én két kezem, úgy támasztotta rájuk az állát. De nem egészen rám nézett, sokkal inkább valahová a múltba, az emlékeibe. – De te soha nem néztél úgy rám. Mert én is csak egy feladat voltam, aztán meg a jó barát. Még amikor pucéran rohangásztam el tted – vigyorodott el pajkosan –, akkor se vettél észre. Összetörted az egómat, mondhatom. – A barátom vagy, Jason – pirultam megint. – Az ember nem néz úgy a barátjára. – Lehet, hogy te nem, de én igen. Ezért aztán azt gondoltam, hogy nem vagyok neked elég jó. – Mennyire helyes kis házak ezek – próbálkoztam, mert tényleg nagyon szép házak szegélyezték az utat. Egy sokkal csendesebb részre érkeztünk id közben. – Ne terelj! 72
LAURELL K. HAMILTON
– Ha egyszer unom a témát. – Én nem. Elrántottam a kezem. Ez a beszélgetés tényleg kezdett mélyre szúrni, ráadásul váratlanul ért. Pedig megszokhattam volna már, hogy Jason milyen szívesen vájkál az ember lelkében. Mindig a dolgok mélyébe akar látni; mindent felboncolni, kianalizálni. És még a gyönyör környezet se kárpótol pár napnyi élve boncolásért. Gyöngéden megcsókolta az egyik kezem, de nem nyomult többet. – Te is tudod, hogy nem err l volt szó. – Tudom, hogy csak a maradék erényedbe kapaszkodtál foggalkörömmel. – Kérhetek én is valamit, Jason? – biccentettem halványan, de nem néztem rá. – Hogyne. – Nem szeretném, ha ez a túra az én lelkemr l szólna, jó? – De én nem… – Csak ne piszkáld a régi sebeket, oké? – emeltem a magasba a kezem. – Azért vagyok itt, hogy támogassalak, de ha el rángatod a régi szörnyeimet a lelkem mélyér l, nem sok segítség leszek. Ha kikészítesz, nem fogok tudni neked segíteni – csak most mertem ránézni. – Gyakran zavarba hoz, amikor valakivel kapcsolatban rájövök valamire – komorodott el. – Mindig az okok érdekelnek, és hogy pontosan mit gondol és érez az a valaki. Mindig is ilyen voltam – fintorodott el fájdalmasan. Volt valami súlyos abban, ahogy ezt mondta, és majdnem meg is kérdeztem, vajon milyen kellemetlen igazságba gyalogolt emiatt bele gyerekkorában. De én én voltam, és nem , ezért nem er ltettem, nem tettem fel a kérdést. Azt hittem, ebben a pár napban, amit kettecskén fogunk tölteni, majd a szex és a családja lesz a két legkínosabb topik. Csak most, amikor már régen rossz volt, döbbentem rá, hogy a legnagyobb veszély, ami rám vár, az maga Jason. A közelsége, a helyzet intimitása. Ha már a szex bekerült 73
A FEKETE VÉR
a képbe, mindig is nehezen tartottam az érzelmeimet korlátok között. Mégis, mi a fenére számítottam?
74
LAURELL K. HAMILTON
11 Keskeny, kanyargós út vitt fel Asheville fölé, ki a völgyb l. Nem értünk még teljesen ki a városból, kedves kis házikók megbújtak itt is, ott is a hatalmas fák alatt, és egyre szaporodtak az új építés , modern hodályok is. Hogy van az, hogy a gazdagok mindig magasabban laknak, mint a többiek? Amikor az egyik kanyaron túl megláttuk az els sajtos kocsikat, már tudtuk, hogy nem lehet olyan messze a szálloda. Végig ott parkoltak az út mellett és már az utasaik is körülöttük csoportosultak, a limuzin is csak azért hajthatott el közöttük, mert egyenruhások hada kordában tartotta ket. Nem rend rök voltak, csinos lakájegyenruhát viseltek, felteszem, a szálloda alkalmazta ket. És akkor egy íves kanyaron túl felt nt maga a Grove Park Inn is. A táj, ami körülvette, mesés volt, de még mesésebbé tette a szálloda maga. Amolyan bajoros vidéki kastély fazonja volt, csupa k és fa, mintha egyenesen a sziklákból n tt volna ki. Vártam, hogy tizennyolcadik századi ruhában, rizsporos parókában, egyenes derekú nemes urak lépnek ki a kapuján, karjukon hölgyeik vadászruhában, mögöttük a lakájok az ötvenf s kutyafalkát terelgetik, és indul a vadászat. Az egésznek rémesen giccsesnek és nevetségesnek illett volna lenni, mégis minden ízében vonzó és békés volt. A sajtót nem számítva, persze. – Hétéves koromban jártam itt el ször – emlékezett Jason –, anyák napján ebédeltünk itt a szüleimmel. Azóta imádom a helyet. – Nem mondom, hogy nem értem meg. Chuck leengedte az üvegfalat, ami t le és a sof rt l elválasztott bennünket. 75
A FEKETE VÉR
– Látták a sajtót. Szóhoz se hagyják majd jutni magukat, egyb l elkönyvelik, hogy Keith Summerland az esküv je el tti napokban is megcsalja a menyasszonyát. – Mit tanácsolt a sajtóf nöke? – kérdeztem nem kicsit ellenségesen. – Ha esetleg választanának egy másik szállodát – villant Chuck szeme rólam Jasonre –, mi minden költségüket szívesen átvállaljuk. – Van elég pénzem szállodára – morogta Jason. – Az nyilvánvaló, uram, de nézze egy pillanatra a mi szemszögünkb l a problémát. – Jelenleg szívesebben jelentkeznénk be végre a szobánkba, és mennénk be kórházba – lendültem ismét támadásba, mert Jason csak sóhajtva hátrad lt az ülésen. – És ha bevinnénk magukat most rögtön? A kocsi megvárná magukat, míg a látogatás tart, és utána visszavinné a repül térre. Akkor megúsznánk a kavarodást is. A limuzin id közben a szálloda parkolója mellett lehúzódott, nem ment el a bejáratig, ahol még több csinos lakájruhás személyzet várt már ránk. – Ki akarnak rúgni a városból? – meredtem Chuckra hitetlenkedve. – Ugyan, dehogy – ingatta a fejét Chuck, de közben le nem vette volna a szemét Jasonr l. – Nem hinném, hogy egyetlen látogatással letudhatnánk a dolgot – folytattam egyre dühösebben, és kicsit se izgatott, hogy Chuck gyakorlatilag rólam tudomást sem vesz. – Mr. Schuyler? – kérdezte halkan, már-már alázatosan. – Nem – rázta meg a fejét Jason –, mondja meg a kormányzónak, hogy nem áll szándékomban bajt kavarni, de három éve nem láttam az apámat. Eltávolodtunk egymástól, és most haldoklik. Vén görény az öreg, de a halála el tt ki akarok békülni vele, amihez egy látogatás vajmi kevés lesz. Pedig nem megyek el innen a nagy, könnyes pillanat el tt. Mondja meg a kormányzónak, hogy sajnálom, de nem megy. Sajnos csak tegnap tudtam meg, hogy beteg, azért nem jöhettem korábban. 76
LAURELL K. HAMILTON
– Elmennek másik szállodába? – Nem – vágta rá még határozottabban Jason. – Jogom van ott megszállni, ahol kedvem tartja, megkerestem rá a pénzt. Csak mert Keith Summerland egy pöcs, és az apukája ide szervezte neki az esküv t, nekem még nem kell egy ócska, külvárosi motelben bujkálnom, amikor itthon vagyok. Azért van a sajtosuk, hogy elsimítsa a kavarodást, amit a jelenlétem okozhat. – Miért nem laknak a családjánál? – Mert nem. Chuck szeme keményen villant, épp csak egy fél pillanat volt, de én tetten értem. Nagyon is jól ismertem ezt a pillantást, amikor az embert a keményfiúk berámolják a problémás tag fiókba, olyankor szokásuk így nézni. Jó, lehet, hogy némileg túlreagáltam, mentségemre szóljon, hogy az els pillanattól kezdve piszkálta a cs röm a gengszter feje. Kétszer is el kellett ismételnem a nevét, mire végre rám nézett. És t is megvezette a csomagolás, mint a sok idióta, rövidlátó srácot a f sulin, is csak egy törékeny kis barnát látott bennem. De nem sokáig. – Tisztázzuk a dolgot, Chuck. Igyekezni fogunk nem beleköpni a levesükbe, maguk meg szálljanak le rólunk. Pech, hogy Jason apja pont most haldoklik, vagy hogy a kormányzó fia épp most házasodik, attól függ, honnan nézzük. De els sorban maguknak pech. – Nagy sárdobálás lesz itt maguk miatt. Rászabadul a sajtó Summerland kormányzó családjára. – Részünkr l azon leszünk, hogy ne adjunk rá okot. De a kormányzónak nyilván megvannak az emberei a hasonló problémák kezelésére. – Mindig ennyire nyomul a csaj? – fordult Chuck Jasonhöz. Hogy rühellem, amikor a pasik ezt csinálják! Hogy a kísér mt l megkérdezik, hogy mindig ennyire nyomulós bige vagyok-e! – Ha magának ez nyomulós, Chuck – nevetett Jason –, akkor csupa cicamica között éli az életét. – A f bejáratnál rakjam ki ket – kérdezte a sof r –, vagy guruljak be a mélygarázsba? 77
A FEKETE VÉR
– Szóval nem mennek másik szállodába? – tette fel még egyszer az ötvendolláros kérdést Chuck. – Nem, nem megyünk – felelte határozottan Jason. Még soha nem hallottam ennyire keménynek, meg is érintettem a vállát, hogy biztos Jasone. Nem mintha nem tudtam volna, hogy ha akar, ki tud állni magáért, és hogy a kedvessége és hajlékonysága önkéntes engedékenység, életstratégia. Mindenesetre furcsa volt. – Menjünk le a garázsba. Annyival is kés bb csapnak le ránk a kesely k. A limuzin elhaladt a f bejárat el tt, le a sötét mélygarázsba, aminek a bejáratát már fegyveres biztonságiak rizték, nyilván, hogy az illetéktelenek még csak véletlenül se surranhassanak be. Fegyveres biztonságiak egy szállodában! Mintha legalábbis G-8 csúcs lenne! Ezeket meg vajon ki fizeti? A sof r az én ajtómhoz ugrott, Chuck Jason fel l nyitotta, de én tojtam a rendszerbe, kimásztam Jason után. Részben így demonstráltam, részben pedig piszkált a rossz érzés emiatt az alak miatt. Ha biztos lettem volna benne, hogy jól hat a dolog, kicsapom az orra elé a szövetségi jelvényemet, de a rosszfiúk némelyike visszásan reagál a hivatalos témákra, és csak elmérgesítem a helyzetet, plusz aláásom Jason… nem is tudom, jelenlétét. Végül is, ez most kivételesen az bulija. Majd a végszükségletben bevetem a jelvényt. A sof r kipakolta a csomagtartóból a poggyászokat. – Legalább megtenné, hogy nyilvános helyeken nem bújik nagyon össze a kis barnával? – Neve is van – felelte ingerülten Jason. – Elnézést, kérhetném, hogy amíg a városban tartózkodnak, nyilvános helyen kerüljék Ms. Blake-kel a túlságosan intim helyzeteket, ami esetleg rossz íz pletykákra adhat okot? Egy egyenruha sietett oda Chuckhoz, és valamit súgott a fülébe. – Fenébe – morogta érzéssel Chuck. – Mi a gond? – érdekl dtem. 78
LAURELL K. HAMILTON
– Egy fotós lejutott a garázsba, itt lapul valahol a kocsik között. Ezért fizetjük magukat, fiúk? Jason körbepillantott, én megkövettem a pillantását. Ki is szúrtuk egyb l a lapulót két kisebb kocsi közt, nem túl messze, elefántnyi optikával a gépén. Chuck felkapta a b röndjeinket, és indult volna befelé. Nekem nem lett volna kifogásom, de Jason elkapta a karomat, és magához rántott. Ennyib l levettem, mit tervez. – Biztos jó ötlet ez? – kérdeztem. – Biztos, hogy a legrosszabb – mondta, és megcsókolt. Nem szenvedéllyel, nem úgy, mint aki másra se vágyik, pusztán rosszaságból. Utáltam, hogy ezt csinálja, de nem kezdtem hisztizni, mert egyrészt akkor elken dik a rúzsom, másrészt úgyse nyugszik, amíg el nem csattan a csók. Elég bizarr hangulatban volt, nem tudhattam, mib l mi következik. Chuck jó volt pánikhelyzetben, egyb l beugrott elénk, hogy a széles hátával kitakarjon bennünket a fotós el l. – Vegye el a gépét! – utasította az egyenruhást. – Ez meg miért kellett? Jason elengedett, és úgy nézett a gengszterfej re, ahogyan inkább én néztem volna rá. Harag, makacsság, er és rosszindulat villant a szemében. – Nem bírom, ha meg akarják mondani nekem, mit szabad és mit nem, Chuck. – Most aztán tényleg olyan, mint Keith. – És még mennyire olyanabb is tudok lenni! Kiköpött Keith. – Ne akarjon belemocskolni az esküv nkbe, Schuyler. – Nem vagyok egy pöcs Summerland, Chuck. Azért nem fizetik, hogy engem is pattogtasson, úgyhogy szálljon le rólam! És megfogta a kezem. Ügyeltem, hogy a bal kezem legyen, mert a jobbomra a pisztolyomnak nagyobb szüksége lehet. Ha a pillantással gyilkolni lehetne, Jason már csak véres paca lett volna a cementpadlón. Nagyra n tt fegyvereseket piszkálni nem kifejezetten egészségbarát 79
A FEKETE VÉR
hobbi, és ezt mindenképpen meg is említem majd Jasonnek négyszemközt. Figyeltem, ahogy az öklei megfeszülnek és elernyednek, míg nyilván húszig számol magában. Gondolom, ha épp nem fotóznak bennünket, nemcsak a leveg ben tornáztatta volna meg az öklöket, de a fotós menekültében hátrafelé l tte a képeit, mint az indián, ahogy hátrafelé nyilaz, hogy azzal is hátráltassa üldöz it. – Tudja, ki cipeli a nyavalyás poggyászát – ejtette le a b röndjeinket Chuck. – Van két kezem, elbírom magam is – vágta rá dühödten Jason. A szeme egészen sötétkékben játszott, hát ilyen a szeme, amikor felbassza az agyát. A fotós meg az rök már elt ntek, Jason felkapta a táskáinkat, és elindultunk a lépcs ház irányába. Én lemaradtam, hogy szemmel tartsam Chuckot. Nálam csak a kistáskám volt, amiben a kieg. fegyverarzenálom érkezett. Azt az egyet meg kell hagyni Chucknak, hogy most tényleg kibasztunk velük. Mert egyik szennylapnál se fognak bennünket megkérdezni, hogy hé, tényleg Keith Summerland és kurvája vagyunk-e, mindenki boldogan konstatálja, hogy azok vagyunk, és sikerül lehozniuk pár botrányképet. Ami valóban nem kifejezetten szerencsés Keith-re nézve uszkve öt nappal a lagzi el tt. Picsába.
80
LAURELL K. HAMILTON
12 Némi tortúrát követ en, melynek során a buzgó személyzet mindenképpen Keith Summerland szobájába akart volna becsekkolni minket, és Jasonnek több ízben is el kellett kapnia a jogsiját, végre feljutottunk a szobánkba. A személyzet n i szakaszának indokolatlanul is nagyobb hányada mézes pillantásokkal simogatta közben Jasont, egy hölgy még a számát is megpróbálta a kezébe nyomni a liftben, amikor azt gondolta, hogy nem látom. Láttam. Aztán jattoltunk a hordárnak, és végre magunkra zárhattuk a szobánk ajtaját. Jason fáradtan támaszkodott neki belülr l. Nagy szoba volt, külön nappali résszel, kanapéval, fotelekkel, gigászi ablakokkal a fenyvesekre és hegyekre. Az egyik panorámaablak el tt négyszemélyes étkez asztal állt, hogy ha a szobánkban szottyanna kedvünk falatozni, akkor is rálássunk a szépségre. Viszont a színek… A bútorok súlyos vörösben és lilában pompáztak, az ablakok el tt nehéz függönyök, mindenütt komoly drapériák. És ha még ez se lenne elég, a falakon egymást érték a festmények. Modern, kortárs holmik, ami nem is lenne gáz részemr l, én bírom a modernt, van bel le odahaza nekem is, de hogy ezzel tapétázzak ki egy teremnyi szobát… különös gusztus. – Az a neve, hogy Galéria – magyarázta Jason. – És miel tt még reklamálnál, a másik lehetséges lakosztály a Bájos hatvanas évek lett volna, ahol minden rózsaszín. – Rózsaszín? – Rózsaszín. – Édes kis szoba ez. 81
A FEKETE VÉR
– Köszi. Az ágy egy beugróban volt, mellette görbe nyakú sezlon, de inkább az ágy szélére ültem le, hogy kibújjak végre a cip mb l. Igyekeztem a problémára koncentrálni, hátha akkor nem akad össze a szemem a fölöttem kiteljesed ötvenorrú n vel. – Mi a picsa volt ez a m sorszám? Nem te mondtad, hogy ne kekeckedjek a Summerlandekkel? És akkor ilyen rondán rálépsz a nyamvadt Chuck farkára? – Jó, tudom. Ostobaság volt. És piti. – Minek kellett? – Nem tudom – oldotta meg a nyakkend jét, és dobta le magát mellém, hogy kis híján lepattantam a földre. – Ne hazudj! – Miért hazudnék? – nézett rám nagy szemekkel. – Mert emögött valami hosszú, ronda történet van ezekkel a fazonokkal. – Elköltöztek, amikor az apjuk lett a kormányzó. Nem gondoltam volna, hogy visszajön házasodni. Biztos helyi lány. Szegénykét mélyen sajnálom. – Ja, hát az a sok szegény n is hogy olvadozott szállodaszerte. Alig gy zték felmosni ket utánad. – Keith tényleg tök olyan, mint én, ráadásul gazdag, az apja meg még inkább. Vannak n k, akik zabálják a gazdag pasikat. – Ja, és ott a kormányzó apa, aki talán még elnök is lehet. Ez is megdobja kicsit a Summerland-sármot. Jason felült, combjára könyökölt, és két tenyerébe temette arcát. – Nem kellett volna az a m sorszám a fotósnak. Gyerekes húzás volt, de az ikrek igazi istencsapása voltak a gyerekkoromban. Folyton összekevertek bennünket, a tanárok, a lányok, a haverok, még ismeretlenek is. Keith arra játszott, hogy mindenféle szemétséget rám kenjen. Velem meg a tesójával akarta mindig elvitetni a szart. – A tesója, Kelsey, igaz? 82
LAURELL K. HAMILTON
– Ja. – nem akkora trágya? – Általában mellettem állt. Sokkal visszahúzódóbb, csendesebb srác. A csajokkal pont annyira béna, mint amennyire Keith rámen s. – Szóval Kelsey-t bírtad? – Bírtam volna, ha nem Keith testvére. De Kelsey-vel csak az haverkodhatott, akit Keith jóváhagyott. Engem viszont utált. – De miért? – Volt pár csajom, akik Keith-szel nem akartak járni, de velem összejöttek. Ez elég ok. – Nem azért nem volt jó nekik Keith, mert ronda, hanem mert egy seggfej, igaz? – Olyasmi. És még az apja rengeteg pénze is kevés volt, hogy ezt benyeljék – mondta Jason, és a tükörhöz ment, hogy megigazítsa a nyakkend jét. – F sulira már St. Louis-ban jártam, k meg az állam f városába, ha jól tudom, de eljutott hozzám a pletyka, hogy Keith-nek voltak er szakos ügyei. Csajokkal, akik az els randin mégis nemet mondtak. Keith nem bírja jól az elutasítást. – És a papa konzervatív elnökjelölt. – Ezért is akarják gyorsan kiházasítani. – Pedig a házasság nem gyógyítja a seggfejséget – bölcselkedtem. – A seggfej örökre seggfej marad – vigyorgott Jason. Miután megkötötte a selyemnyakkend jét, hozzám lépett, és a kezét nyújtotta. – Gyere, essünk túl a kórházon! – Azt hittem, el bb eszünk valamit. – Ha kaját rendelünk, leveszem a zakómat meg a nyakkend met, te meg a blézeredet, és akkor már csak a szexre fogok gondolni. És ha szexelünk, soha nem jutunk be a kórházba. A hátam közepére se kívánom az apámat, úgyhogy az a legbölcsebb, ha most rögtön odamegyünk, és túlesünk rajta. – Azt hittem, én vagyok ez az „essünk túl rajta” fazon, nem te. – Lehet, hogy az évek során átragadt rám is a bátorságodból. 83
A FEKETE VÉR
– Nem vagyok bátor – jöttem zavarba. – A repül n is majdnem behánytam. – Amíg nem ismertelek, azt gondoltam, hogy az a bátor, aki nem fél. Pedig az az igazán bátor, aki retteg, de leküzdi a rettegését és megy el re – mondta, és magához húzott. Pont olyan magas volt, mint Micah, ugyanazt a kellemes közelséget éreztem, mint vele. Nem kellett feltekintenem, hogy az arcába nézzek, csak el re. Ritka élmény. – Pedig a te arcodon se félelmet látok, sokkal inkább haragot – fürkésztem az arcát. – Feleslegesen bókoltam? Téged csak az üzlet érdekel? Megrántottam a vállamat, mindig sikerült zavarba hoznia. De nem hagyta, hogy a levemben f jek, er sen magához szorított, a testünk egymáshoz simult. Mindenünk összeért, és valahogy mégse gondoltam egyl a szexre, mégse úgy érzékeltem a testét. Csak a baráti melegért simult most hozzám, nem kefélni akart. Ilyet se sokan tudtak rajta kívül. – Hát, tényleg dühös vagyok – mosolyodott el, de ezerszer inkább t nt vicsorgásnak. – Rühellem, hogy nem elég, hogy a gyerekkorom trágya volt ezek miatt a Summerlandek miatt, most még az utolsó látogatásomba is belemocskolnak. Be vagyok rágva az apámra, hogy eddig nem hagyta az anyámnak, hogy felhívjon. Az istenit neki, az anyámra is be vagyok rágva meg a n véreimre, hogy csak ültek sápítozva, és nem mertek hívni, amíg a vén görény nem adta meg rá az engedélyt. – Tényleg görény vagy csak ennyire dühös vagy? – Nemsokára megismerheted, és majd eldöntöd. Én már olyan régóta utálom és próbálom mégis szeretni, hogy elfogult vagyok. – Visszaveszem a cip m, és indulhatunk is – szorítottam magamhoz még egyszer. – Hívsz egy taxit? – Hogyne – és már nyúlt is a telefonért.
84
LAURELL K. HAMILTON
13 A taxi csak akkor tudott volna kihajtani a szálloda el l, ha fittyet hány a sajtószabadság alkotmányos alapjogaira és mellesleg többszörös emberölést is végrehajt. Én pedig az Alkotmány és az emberélet védelmére esküdtem fel. De a sajtó túlbuzgó tömege az én zsebemben is a bicskát nyitogatta. – Nem tudok kihajtani, Mr. Summerland – fordult hátra a taxis tehetetlenül. – A nevem… a fenébe is! – bámult ki az ablakon a hiénákra Jason. Emberek tapadtak a kocsi minden ablakára, vakuk villogtak bele a képünkbe. Az utat alig láttam, de azt kiszúrtam, hogy az egyenruhás lakájok nincsenek sehol. Most miért nem tartják vajon távol a mikrofonosokat? – Ki ez a n ? Szakítottak Lisával? Nem lesz esküv ? – hallottam a felhúzott ablakokon keresztül is a kérdéseket. – Picsába! – suttogta Jason mély átéléssel. Honnan lettek hirtelen ennyien? Egészen besötétedett a kocsi belsejében, hirtelen a leveg is egyre sz kösebb lett. Összpontosítottam: lélegezz lassan, egyenletesen, lélegezz, különben jön a pánik. Mondtam már, hogy klausztrofób is vagyok? Basszus! Végül csak el szállingóztak az egyenruhás biztonságiak meg a cicomás lakájok, és centir l centire oszlatni kezdték a sajtósok tömegét. A taxi már nem is tett úgy, mintha menne valahová. – Feladják? – fordult megint hátra a sof r. – Van választásunk? – kérdezte keser en Jason. Ahogy kinéztem, épp egy biztonsági r és egy fotós meccsére láttam 85
A FEKETE VÉR
rá. – Nem jutok keresztül – menteget zött a taxis. – Ha nem smaciztalak volna le odalenn a garázsban, most szidhatnám a Summerland népséget – nézett rám Jason. – De így nyilván én tehetek róla. Erre mit mondhattam volna? Botrányt akart, még annál is jobban sikerült. Egyenruhás harcos kopogott be az ablakon, Jason egy ujjnyit lehúzta. – Azt hiszem, vissza kellene jönniük, Mr. Summerland. Nem garantálhatjuk idekinn a biztonságukat, már kértünk er sítést, de addig… Nem fognak leszállni magukról. – Mit tegyünk? Másik egyenruhás huppant neki az üvegnek. Mint akit belöktek a cápák közé. – Nem tudjuk megtisztítani az utat a kocsi el tt – lihegte –, hacsak nem törjük be a fejüket. – Arra nincs felhatalmazásunk – intette le az els . Ezek szerint, ha lenne, boldogan megtennék. Miféle biztonságiak ezek? – Kicsit visszaszorítjuk ket, uram, és akkor kiszállhatnak, hogy viszszamenjenek a szállodába. Körbefogjuk magukat, akkor nem esik bántódásuk – formálta a szája a magabiztos szavakat, bár a tekintete ennek épp az ellenkez jét sejtette. – Össze fognak nyomni bennünket – hajoltam Jasonhöz. – Nem, asszonyom, megvédjük önöket. Ez a dolgunk. – Megvédenek, nyugi. Különben a kormányzó nagyon, nagyon elégedetlen lesz vele. Mindannyiukkal. Igazam van? Az egyenruhás megnyalta az ajkát, kivillant a szeme fehérje. Ez a kormányzó igen keménykez politikus lehet, ha ennyire tele lesz t le az embereinek a gatyája. Vagy csak a munkáját félti. – Igen, uram – mondta, majd a kollégák felé fordult, és utasításokat kezdett harsogni. – Mit piszkáltad? 86
LAURELL K. HAMILTON
– Mert ha nem leszünk tökösek – intett Jason a tömeg felé –, akkor megszorongatnak bennünket. És feln tt fejjel nem veretném meg magam Keith helyett, ha nem muszáj. Az rök visszaszorították az újságírókat. Furcsa közelharc volt, mintha futballhuligánokat tolnának vissza a rohamosztagosok, kivéve, hogy ezek nem huligánok voltak, és botok helyett kamerák meg mikrofonok integettek a leveg ben. Mindenki ordibált, kérdések röpködtek, az rök szentségeltek, az újságírók szentségeltek, csépelték egymást legalább szavakkal. Amikor elég helyet szorítottak a kocsi körül, és ki lehetett nyitni az ajtót, az egyik r kitárta Jason el tt, aki ki is szállt. Bár nem tartottam épp a nap ötletének, mit tehettem. Jóban, rosszban. Alig léptünk kett t a szálloda felé, belevakultam a vakuk fényébe. Ilyenkor miért nincs nálam napszemüveg?! Ráadásul a tömeg is összezárt el ttünk, se tovább, se vissza nem mozdulhattunk. Kapaszkodtam Jason karjába, mint abba a bizonyos utolsó szalmaszálba. – Keith! Keith! – hallottuk innen is, onnan is. – A nevem Jason Schuyler – kiáltotta bele jól érthet n Jason egy hirtelen támadt majdnem-csendbe. Persze senki se hitt neki. – A nevem Jason Schuyler – ismételte még hangosabban Jason. – Akarnak bizonyítékot? Ki fotózza le a jogosítványomat? Ezen gyors közelharc futott le, mire kitotózták, hogy ki legyen a szerencsés. – Takard le az igazolványszámot és a címed – súgtam Jason fülébe, pedig gyorsan úgy fordította az igazolványt, hogy csak a neve és az állam látszódjék a fotó alatt. A szerencsés nyertes lihegve nyomakodott át a kordonon, és a tömeg is lecsendesedett valamicskét, áhítatosan várták az eredményt. Vagy talán vérre szomjaztak. A fotós több képet is csinált Jason igazolványáról. – Ha maga valóban ez a Jason Schuyler, akinek mondja magát – tolt a fotós riportere mikrofont Jason képébe –, akkor miért néz ki úgy, mint Keith Summerland? 87
A FEKETE VÉR
– Hasonlítunk. Már a gimiben is mindig összekevertek bennünket. – Mintha hármasikrek lennének. – A családomat jöttem meglátogatni – bólogatott komoran Jason. – Semmi közöm a Summerland esküv höz. Kérem, ne avatkozzanak a családi életembe. – Miért pont most jött haza? Jason rám pillantott, én meg vállat vontam. – Az apám rákos, haldoklik. Alig pár hete van hátra. Kérem önöket, hadd búcsúzzon békében a családjától és az élett l! – Ki az apja? – Ha megmondom, megszállják a kórházat? – Kíváncsiak lennénk a családra, akinek a fia a híres Summerland ikrek kiköpött mása. – Az apám haldoklik. Hetei vannak hátra. Kérem, könyörgök, ne kínozzák! – És a kis barna kicsoda? – kiáltotta egy hang hátulról. Jason hátrébb lépett, a mikrofon beugrott az én orrom alá. – Anita Blake vagyok. – Summerlandék rokona? – Nem vagyok senkijük. Ma délel ttig csak Summerland kormányzóról hallottam, Jason Schuyler… jó barátja vagyok – hopp az els kínos pauza. De nyilván nem az utolsó. Jason a vállamra tette a kezét. Egyre hevesebben villogtak a vakuk. – Hékás, maga nem Jean-Claude Anita Blake-je? – harsant váratlanul valahonnan. Jean-Claude Anita Blake-je, nem a szövetségi rend rbíró Anita Blake, nem a vámpírhóhér Anita Blake, csak Jean-Claude barátn je és pont. Ennyi. Szuper. – De igen – hagytam rá. Kit rúgjak fel? – Jézusom, maga meg Ripley! – sikított egy n i hang a dzsumbujból. Jason m vészneve a Ripley, és igen, a Nyolcadik utas a halálból van a névadó. Egyszer azt mondta, azért, mert Sigourney Weaver annyira dö88
LAURELL K. HAMILTON
gös. A hívei csak Ripként emlegetik. Hogy ez a n mekkora rajongója, majd kiderül. – Ki a fene az a Ripley? – röppent fel a logikus kérdés. – Ripley a m vésznevem – hajolt a vállam fölött a mikrofonok erdejébe Jason, hogy mindenkihez eljusson a válasz. – A St. Louis-i B nös Vágyak nev sztriptízklubban lépek fel, Jean-Claude-nál. A sajtó népe végigborzongott, mintha édesen b nös szell cirógatta volna végig gigászi b rét. A n , aki felismerte a m vész urat megkapta a jogot, hogy el re jöhessen. Mégis csak tud illetékesen kérdezni. – Maga Jean-Claude barátn je, nem? – vett engem célba els ként a csaj. – Ja – adtam meg a választ, bár nem esett jól, hogy életem minden eddigi tette semmivé porlik a tény mellett, hogy valakinek – bárkinek – a csaja vagyok. – Akkor meg mit keres itt Ripley-vel? Vagyis Jasonnel? – Jason már elmondta, hogy az édesapja súlyos beteg. Azért kísértem haza, hogy ne legyen egyedül ebben a nehéz helyzetben. – Édes istenem – sikoltott, mint aki megvilágosodott. – Most lesz bemutatva a családnak! Szakítottak Jean-Claude-dal, elhagyta t az egyik táncosa miatt! Te szent szar! – Nem, dehogy, téved… De már semmi se számított. Újabb koncra szabadultak rá, kérdések és válaszok zúgtak körülöttünk, a riporterek maguk válaszolták meg egymás kérdéseit, ránk praktikusan már ügyet se vetettek. Mintha egy természeti katasztrófa kell s közepén álltunk volna, minden gomolygott körülöttünk, pletykahurrikán kapott bennünket a vállára, és már nem lehetett menekülni. Chuck bukkant fel a szálloda bejáratánál öltönyös er sítést l övezve. Rendesen megörültem nekik, még Chucknak is. Kiszabadítottak bennün-
89
A FEKETE VÉR
ket a sajtó karmai közül, és visszavittek a szállodába. Egyel re szó se lehet kórházlátogatásról.
90
LAURELL K. HAMILTON
14 Egy tágas el adóteremben találtuk magunkat, nyilván ide nyer bebocsátást a sajtó szelídebbik tagozata. Az egyik széken nem kifejezetten magas, bár a megfelel cip ben, amit nem mulasztott el felvenni, és a gyilkosan tökéletes dizájner kosztümben hosszú lábúnak tetsz n ült. Vörös haját összefogta, hogy hibátlan sminkje és drámai szeme érvényesüljön. – Mostantól csakis rajtam keresztül tárgyalnak a sajtóval. – Én nem vagyok Summerland – kántálta fáradtan Jason. De én is kezdtem beleunni már. – Az el bb beáldozták magukat értünk, Dubois – jegyezte meg egy új öltönyös arc. Nem volt unszimpatikus, és ha nem ezt a sötétszürke színt kultiválta volna, és az egy árnyalattal szürkébb haját befestette volna, még jókép nek is mondhattam volna. – Lesz min csámcsogniuk, az biztos – biccentett a n . – De az a csók a garázsban gyerekes húzás volt. – Jó, egyetértek – adta meg magát Jason. – De Chuck nem szállt le rólam. És nem vagyok Keith, nekem nem kell megmondani, mit szabad és mit nem. – A csók és a kis rögtönzött sajtókonferencia éppenséggel nem ezt sugallja. – Minden sajtos ilyen cuki? – kapcsolódtam be magam is a beszélgetésbe. – Maga meg – döfött felém vérvörös körmökkel dühösen –, csak ront a helyzeten. – Szövetségi rend rbíró vagyok, vámpírhóhér és mellesleg, a szabad91
A FEKETE VÉR
id mben zombikelt . Ennek ellenére a hiénáik csakis a szerelmi életemen csámcsogtak, én mégis illedelmesen megválaszoltam az ostoba kérdéseiket. Szerintem jó kislány voltam. Jason fél karral magához húzott. – Tényleg istenien uralkodtál magadon. Büszke vagyok rád! Keményebb pillantást kapott, mint én az el bb Ms. Dubois-tól, de persze nem ijedt meg. – Az az igazság, hogy az egész váratlanul ért. Jean-Claude mellett is végigcsináltam már pár sajtótájékoztatót, de azok ezt meg se közelítették. Dubois közben visszanyelte a haragját, és közelebb billegett. – Phyllis Dubois vagyok – nyújtotta a kezét, nekem, nem Jasonnek. Sok pirospont. – Az esküv i hét sajtófelel se. – Anita Blake – viszonoztam az emberes szorítást –, aki ezen a héten nem több mint Jason barátn je. – Jean-Claude az a szexi St. Louis-i vámpír, igaz? – kérdezte, én meg biccentettem. – Tényleg dobta Jasonért? – Ne kezdje maga is – villantottam rá a szúrósabbik szemem. – Bocs – mosolygott, amit l egy csapásra megfiatalodott, és a füstös esti sminkje is a helyére került –, de ha tényleg úgy van, az nagyban megkönnyítené a fiaink helyzetét. – Alaposan felfújná a sztorit, szaftos részletekkel, hogy azon csámcsogjanak, mi? – Ez a munkám – vonta meg keskeny, ám elegáns vállait. – Hogy jutunk el a kórházig? – tért vissza a lényegre Jason. – Kapnak egy limuzint, és ha kell, rend ri kíséretet. – Azt minek? – Mert arra tapad a sajtó, és akkor itt nagyobb lesz a nyugi a leánybúcsún – adtam meg a helyes választ. – Tényleg azt gondolja, hogy a farkasok elé lökném? – A farkasokkal semmi bajom – nevettem –, csak az újságíróktól félek. – Titokban pedig nem jutnak el a kórházba – ingatta a fejét Szürke Öl92
LAURELL K. HAMILTON
töny. – És valószín leg nem ártana már most odaküldeni pár emberünket, hogy a riporterek ne zaklassák id sebb Mr. Schuylert. – Jó gondolat, Peterson, mint mindig. Hívja fel a városi emberünket. Peterson, alias Szürke Öltöny el kapta kis mobilját, és félrehúzódott, hogy nyugiban beszélhessen. Közben Dubois mobilja is dalolni kezdett, is felvette. – Maga tényleg szövetségi rend rbíró? Igazából? – használta ki Chuck a kis szünetet. – Teljesen igazából. Alaposan végigmért, nem úgy, ahogy egy fickó egy n t, ebben a nézésben nem volt semmi nemiség Az er met mérte fel. – A derekán van a pisztoly, oldalt, így nem szúr szemet. – Nem is vette le, amikor el ször találkoztunk. – Egy rossz pont nekem. – Igazi hanyagság. – Többet nem fog el fordulni. – Micsoda? – Hogy egy egyszer … barátn nek nézem. – Mi ez a kis bizonytalanság mindig a barátn szó el tt, Chuck? Mi jön a nyelvére, árulja már el? – Nem fog tetszeni. – Szerintem már most nem szeretem, mert van egy er s tippem, Chuck. Jason a háttérb l figyelt. Volt ez a nézése, amikor nem avatkozott be a beszélgetésbe, csak kivárt, és megjegyzett mindent. Aztán egy alkalmas, kés bbi pillanatban el vette, és rákérdezett. Chuck körbekukkolt, hogy Dubois meg Peterson hallótávolságon kívül van-e, majd közelebb hajolt. – Picsa. Soha többet nem fogom egy kis picsának nézni. – Hát igen – bólogattam – sejtettem én, hogy erre gondol.
93
A FEKETE VÉR
15 Még Jean-Claude se intézhetett volna magának olyan nagystíl belét, ahogy mi a kórházhoz érkeztünk. Rend ri kíséretet ugyanis csak abban az egy esetben kapott volna, ha épp a legsötétebb cellába fuvarozzák teljes készültségben. A St. Joseph Kórház sebészetére, a Summerland szárnyba teljes harci díszben, szirénázva, villogva futottunk be, és a nagy felhajtás el csalogatta az összes fejest. Minden csillogott-villogott, a vadonatúj szárnyat a kolosszális adomány szaga itatta át. Még öltönyös kísér ink dacára is nehézkesen jutottunk csak beljebb, annyira figyelmesek igyekeztek lenni feltételezett gazdáikkal a helyiek, bár csak Peterson meg az emberei tartoztak szorosan ebbe a csoportba, és bár Peterson határozott el relépés volt Chuck után, még így se voltunk az a királyi alakulat. A betegfelvételnél Jason ismét némi küzdelembe bonyolódott személyazonosságát illet en, én addig a falra kiakasztott alapítói portrét csodáltam. Meghökkent élmény volt: régi pofa, ómódi fekete vászonöltönyben és keményített nyakú, fehér ingben, aranysárga bajusszal. Ha viszont az ember lehántotta róla a maskarát meg a durva arcsz rzetet, Jasont csodálhatta meg az satyában. Annyira ledöbbentem, hogy ösztönösen közelebb mentem hozzá. A szigorú pofájú idegen arcából Jason kék szeme pillantott le rám. Aztán az igazi Jason is csatlakozott hozzánk. – Hátborzongató, mi? – szólt. – Ha megnöveszted a szörny bajszot, ilyen leszel pár év múlva. – Hadd mutassam be magát Jedediah Summerlandet, néhai közösségünk alapító atyját. Idemenekültek a nagyvilág kísértései el l. A mende94
LAURELL K. HAMILTON
mondák szerint meglehet sen öntörvény , szigorú fazon volt, de csodák csodája, a település leszármazottai közt igen sok családban születtek kébb kis Jedediah-k. – A nagy vezet k gyakran kedvelik a gyengébb nemet. – Jedediah-t egyébként vámpír ölte meg – folytatta a történelemórát némi mélázgatás után –, nagyban térítette ket az Úr bárányai közé, k viszont elég rosszul viselték. Ha engem kérdezel, szerintem egyszer en kinézte magának az egyik nem evilági hölgyet, de mellényúlt. És ráfizetett. Különös fény villant a szemében. – Mi az? – kérdeztem rá. – Gondolom, a vámpírmánia is genetikailag örökl dik – fordult félre, hogy ne lássam az arcát. Akkor megnéztem magamnak még jobban a mását a falon. Semmi kétség, Jason volt az, épp csak a szeméb l meg a szája sarkából hiányzott az a huncut félmosoly, az a kópéság. Ha a m vész valóságh en ábrázolta a megrendel t, ez a Jedediah elég sótlan tag lehetett. Peterson is megérkezett, is megszemlélte a festményt. – Meghökkent a családi hasonlóság, ha nem haragszanak. – Dehogy haragszunk – morogta Jason. – Biztosítottuk az utat az édesapja kórtermébe, Mr. Schuyler. Magukkal tartok az emeletre egy emberemmel. A kórháziak már korábban kidobtak két újságírót, akik egészen a kórteremig settenkedtek, ám az édesapját nem zavarták. Mindenkit arra kértem, hogy Mr. Schuyler nyugalmát legalább olyan fontosnak tekintsék, mintha maga a kormányzó úr lenne a páciensük. Így talán garantálható a nyugalma. – Köszönöm – biccentett Jason. Közben végig a képet stírölte. És ahogy felénk fordult, Petersonra villantotta azt a bizonyos mosolyát, amil a szemei megteltek nevetéssel, és amit l… Jasonné változott. Peterson meghökkent kissé, de aztán viszonozta a mosolyt. Ez volt Jason, mindig így hatott az emberekre. Megfogta a kezem, és becéloztuk a liftet, amit egy másik öltönyös már 95
A FEKETE VÉR
befogott nekünk. A kórház egyik vezet je is velünk tartott. Hát igen, a gazdagok egy külön faj. Vagy legalábbis gyakrabban nyalják a valagukat. Jason keze elég meleg volt, ami azért nem meglep , mert az alakváltóknak alapjáraton is magasabb a testh mérséklete, viszont alakváltás el tt még durvábban megugrik. Jasonnek bombabiztos önkontrollja volt, és mégis megijedtem kicsit. Lehet, hogy a sok stressz és bánat kihozza bel le az állatot, és most kivételesen szó szerint értem. Most kattant be, hogy az vajon hogy érintené kis családját? Nyilván tudják, mi a helyzet a gyerekkel. Vagy nem? A sajtó pedig hamarosan megtudja, feltehet en els útjuk a B nös Vágyak honlapjára vezet, ahol bárki bármelyik táncos adatlapját átböngészheti. És ezen nemcsak a szokásos intimpistáskodások szerepelnek, de feltüntetik azt is, ki miféle. Vámpír? Alakváltó? És ha igen, konkrétan mivé sz rösödik. Ha ráharaptak a sztorinkra, már most tudják a tudhatót. A kedves kórházi hölgy lelkesen magyarázott Jasonnek, aki alibib l bólogatott meg hümmögött ugyan, de nyilvánvalóan nem hallott egy mukkot sem. – Igazán kedves önökt l, hogy így vigyáznak az édesapjára – hajoltam a kis hölgyhöz helyette. – A kormányzó úr barátait mindig nagyon szívesen látjuk – mosolygott szélesen. – Az apám nem a kormányzó barátja – horkant fel Jason, hogy ha a kormányzó most velünk van a liftben, felhúzza az orrát. – Azt hittem… – pillantott a n Petersonra. – Mr. Schuyler és a kormányzó úr fiainak hasonlósága igen sok kellemetlenséget okoz a sajtó miatt Mr. Schuylernek, és a kormányzó úr úgy ítélte, hogy a legkevesebb, hogy az id sebb Schuyler utolsó napjait a lehet legelviselhet bbé teszi. Legalább a sajtó ne zaklassa. – Döbbenetes hasonlóság – méregette a n Jasont. – Még ilyen közell is azt hinném, hogy ön is a kormányzó úr fia. – Jedediah szorgos gyerek volt – jegyezte meg Jason halkan. – Parancsol? 96
LAURELL K. HAMILTON
– Semmi. Ideje volt bevetnem speciális képességeimet. Próbáltam csevegni. – Jason nem is sejtette, hogy éppen most van az esküv – vágtam bele. Nagy tehetség vagyok. Vajon hányadikon van az öreg? – Totál váratlanul ért bennünket a sajtó meg a nagy felhajtás. Nem szívesen lennék Summerlandék helyében, ha körülöttük mindig ez van. – Csak az elnöki jelöltetés óta durvult el ennyire a szitu – kottyant közbe a fiatal öltönyös. Amilyen pillantást ezért Petersontól kapott! El is hallgatott, mintha a nyelvét harapta volna le nagy megbánásában. A lift sarkába húzódott, és egyszerre próbált nagyon tettre késznek és egyenesnek t nni, ugyanakkor beleolvadni a háttérbe. Nem egyszer egy id ben kivitelezni a kett t, de megpróbálta. – Hogyne, persze – bólogatott szaporán a kórházi hölgy. Végre megállt a lift, és kiszálltunk a kórházi folyosóra. Új volt az egész, a falakat vidám szín re kenték, és mégis, mintha a halál el szobájába toppantunk volna. Az évszázados kórházszag megcsapta az orrom, tudom, hogy valamiféle fert tlenít é, de mégis azt hiszem, hogy ez a halál szaga lehet. Minden kórházi osztályon ez a szag uralkodik, az egy szülészet kivételével, ott az élet szagát nem lehet legy rni. Mintha az élet törvényeit nem lehetne holmi tisztítószerekkel és higiénés el írásokkal kitrükközni. A szaglóhám felismeri, amit az agyunk hátsó rekeszeibe réges-régen bevésett az evolúció, amikor még liftek és elnökválasztások sehol se voltak, amikor még gyanakodtunk, hogy ez az egész két lábra állás talán csak nagy kamu. Jason megtorpant a folyosó közepén. Hát persze, ha én érzem a szagot, tízszer annyira érzi. Az alakváltók orra emberi alakban is nagyságrendekkel érzékenyebb, mint a normál embereké. – Az édesapja szobája a folyosó legvégén van – fordult vissza értünk a kórházi fels bb vezet , mintha tényleg az lenne az életcélja, hogy bárhová elvezessen bennünket. t nem zavarta a szag. Megszokta már, nyilván, hiszen ebben tölti a mindennapjait. 97
A FEKETE VÉR
Jason megszorította a kezem, és egy elmosódott mosollyal hátravetette a fejét, bólintott. És indultunk, mentünk, haladtunk abba az irányba, amit a n mutatott. A keze égette a tenyeremet.
98
LAURELL K. HAMILTON
16 Egy n bukkant fel a folyosón el ttünk. Puha, rózsaszín kosztüm volt rajta, kábé olyan magas lehetett, mint mi, ráadásul a haja is sz ke volt. Rövid, mint Jasoné. Az arcát szinte látnom se kellett, már tudtam, hogy csakis Jason mamája lehet. Az arca ugyan vékonyabb volt, az álla hegyesebb, de a szeme ugyanaz a kék szem. Ám inkább a festményre hajazott, a semmi-jókedv, csupa-komolyság változatra. Észrevette Jasont, és karjait kitárva megindult felénk. Egy pillanatra felderült az arca, de csak hogy még jobban elkomorodhasson. Láttam a szemén, hogy bizonytalanul engem fürkész, hogy vajon biztosan olyan jó ötlet lesz-e ez. Csak annyit f zhetek ehhez hozzá, hogy remélem, soha nem ment a pókerasztal közelébe. Jason eleresztett, hogy megölelhesse az anyját. Az meg alaposan magához szorította, még a hajába is beleborzolt, utána meg gondosan viszszasimogatta az öltönye hajtókáját, mintha bármi kárt tett volna benne. – Milyen jól nézel ki – köszöntötte. – Bemutatom Anita Blake-et, anya – nyúlt értem maga mögé Jason, és húzott el re. – Anita, az anyukám, Iris. Kezet fogtam Iris Schuylerrel. A kézfogása illanó volt, mint egy madárka rebbenése, gondolom, nem gyakran fogott kezet. – De buta vagyok – mondta, és gyorsan engem is magához húzott. Próbáltam nem megmerevedni. Mindig is utáltam idegenekkel ölelkezni, nem vagyok a hétköznapi tipi-tapi híve. De Jason anyját azért visszaöleltem. Szerencsére az ölelkezést is úgy zte, mint a kézfogást, gyorsan és lengén megszorított, és már bontakozott is ki. Azt azért éreztem, hogy a rózsaszín kosztüm nagyon üres, mintha az utóbbi id ben hirtelen nagyon 99
A FEKETE VÉR
lefogyott volna. – Nagyon örülök, hogy megismerhetem, Mrs. Schuyler – hazudtam, mert nekem ment – jobban, mint neki. – Ugyan, hívjál csak Irisnak. – De maga meg Anitának. – És tegezz is, Anitám – mosolygott, és megérintette a vállam. Vigyáztam a mosolyomra, nehogy lehervadjon, de ez a tapizás nem az én m fajom. Már Richard anyja meg a n vére is állandóan fogdostak, ölelgettek, azt valahogy megszoktam, bár sose imádtam. Szerencsére a nemek között él és virul a „nem tapizzuk egymást” tabu, így a család férfitagjaitól megóvott a pszichológiai gátlások özöne. És akkor most megint egy ilyen família. Anyám… Jason átkarolta a derekamat, lehet, hogy ennyib l levette, mennyire kellemetlenül érint a helyzet. Vagy csak is süllyedt bele a „jaj, már megint a család” mocsárba, és így támogatta meg magát. Én voltam a mankó. Mindegy, nem is számított, nekem is jólesett. Pláne, hogy kicsit távolabb kerültem a mamától. megfogta Jason másik kezét, és így vezette a folyosón a szoba felé. Kicsit óvodás volt nekem ez a kézenfogós tempó, de hát ki vagyok én, hogy beleszóljak, még csak nem is rendes barát-barátn . Meg egyébként is haldoklik a férje, ilyenkor talán kijár az ember anyjának, hogy megfogja az ember kezét. Fekete hajú n jelent meg az ajtóban, majdnem annyira fekete volt, mint én és nem ám a festékt l. Megint csak, mint én. Magas, széles vállú csaj volt, ugyanakkor törékenynek tetszett, hiába volt majd’ egy fejjel magasabb Jasonnél és így nálam is. Farmer és valami feliratos póló volt rajta, és olyan csatakiáltással vetette magát Jason nyakába, mint valami szeretetéhes indián. Ez aztán ölelés volt! Láttam, ahogy Jason elt nik a csinos mellek között, szinte közéjük présel dik. Hát, a mi családunkban a n nem testvérek soha nem ölelgetnék így a hímnem eket, már ha lennének ilyen viszonylatok a családunkban. – Jason! – rikoltotta közben boldogan. 100
LAURELL K. HAMILTON
– Ez itt a n vérem, Julia – bontakozott ki a halálos szorításból Jason, és navigálta felém a csajt. – Anita. Erre az ölelés gépezet ellenem fordult, én is beprésel dhettem a káprázatos halmok közé. Mellben is épp olyan er sen el volt eresztve, mint szerény magam. Kezdett nagyon úgy festeni, hogy ez a família még a Richard családnál is érzelg sebb és tapizósabb, az ölelést is magas fokon zik. Ráadásul, amikor úgy érezte, hogy elegend ideig szorongatott, akkor sem engedett el százszázalékosan, egyik karját muszáj volt a vállamon hagynia. – Hadd jusson már leveg höz, n vérkém! – nevetett Jason. – Úgy örülök, hogy végre itt vagytok. És nyilván nagyon fontos neked, ha egyszer hazahoztad. Igaz, Anita? Úgy illik, hogy családtagként üdvözöljem – ölelt ismét magához, bár már közel sem olyan hevesen. Hogy fogok ezekb l a karokból szabadulni? Fegyvert csak nem használhatok… Alaposan kiismerhettem viszont a pólóját. Halványsárga alapon, amit tényleg csak feketék hordhatnak, és azok is csak akkor, ha barna a b rük is, és neki az volt – lehet, hogy csak féltestvér, és neki valami indiánvér is jutott egy oldalági érb l? –, pálcarajzos fák és bokrok közt az a felirat bokrosodott, hogy Browning és Schuyler kertészet. – Te viszed a kertészetet? – dobtam be a kérdést, hátha ezzel elterelem a figyelmet a testemr l, amit szerinte ölelgetni kell. – Aha, a fiúmmal, Briannel. Most van a boltban, hogy itt lehessek apánál – tette hozzá, és erre úgy borult el a szép barna szeme, ahogy a rózsa kókad le a vázában, ha elfelejtünk alá vizet engedni. Beszédes tekintete volt, érezni lehetett, hogy ha jön egy jó hír, ismét kisüt benne a nap. – Engedd már el Anitát! – nevetett rá Jason, és a kezemnél fogva távolabb rángatott. A lány rávigyorgott, és egyb l otthonosabban éreztem magam. Ugyanaz a mosoly volt, amit annyit láttam Jason arcán. Vicces, teljesen más arc, és hirtelen ugyanaz a mosoly. Megkönnyebbülten karoltam át Jason derekát. Idegenek ölelgetnek és fogdosnak, Jézus az égben! 101
A FEKETE VÉR
– Helló, Jason – állt egy harmadik n ugyanabban az ajtóban, ahonnan az el bb Julia jött ki, és túlságosan is hasonlított rá, hogy ne még egy n vért üdvözölhessek személyében. Kék kosztümje volt fehér selyemblúzzal, ahogy rajtam is, csak az övé egy jóval visszafogottabb verzió. Hozzá félhosszú, megcsinált haj, nem olyan „n , ahogy n ” zuhatag, mint Juliának, és igényes, szintén visszafogott smink. Istenien megcsinálta magát. Mert nem volt olyan szerencsés, mint a húga, az vonásaiba semmi törékenység nem vegyült, egyszer en nagyra n tt, fiúsan csontos és nagydarab volt. A festékkel rajzolta meg a vonásait, hogy ne t njék már annyira drabálisnak. A barna szemét hangsúlyozta, és tényleg az volt rajta a legszebb. – Szia, Roberta, itt Anita – vezetett hozzá, és már készítettem a testem egy újabb földrengésszer ölelésre, ami végül is nem jött. Csak kezet nyújtott, és megrázta. Neki aztán lehetett rutinja a kézfogósdiban, nagyon profin csinálta. Hálásan mosolyogtam fel rá. Végre valaki a családban, aki nem akarja rajtam hagyni a testlenyomatát. – Tényleg a barátn je vagy? – kérdezte egyenesen bele a szemembe. Meg is hökkentem. – Ezt meg miért kérdezed? – Ne legyél már ilyen szemtelen – lépett mellé Iris, és érintette meg békít en a karját. – Én csak nem akarom, hogy apa felzaklassa magát – mondta, és megint rám koncentrált. – Tényleg Jason barátn je vagy, vagy csak egy lány, akit hazahozott, mert anya bepánikolt? Most erre mit mondjak? Segélykér n néztem Jasonre, mert arra azért nem számítottam, hogy valaki egyb l nekem szegezi a kérdést. Most mit mondjak, ami nem hazugság? – Gyakran hordasz haza csajokat, akikhez semmi közöd? – kérdeztem átvezetés gyanánt Jasont l. – Párat muszáj volt bevinnem a szobámba anno, amikor hozzájuk nem mehettünk, de az ilyesmit mindig igyekeztem idegenben intézni. – Jason – szólt rá a mamája azon az anyás hangon, amib l rögtön lehet 102
LAURELL K. HAMILTON
tudni, hogy az ember éppen rosszat szólt, és ha nem vigyáz, szappannal lesz kimosva a szája. – Miért vagy ilyen bunkó, Bobbi? – kérdezte Julia. – Robertának hívnak – vágta rá rutinnal a csaj, mint akinek gyakran kell ezt mondogatni. – És nem vagyok bunkó, csak épp szeretném tisztázni a helyzetet. Apának más se hiányzik, mint hogy megint felhúzza magát. Úgyis egyb l átlát rajtad, Jason, tudni fogja, hogy hazudsz. És az sokkal rosszabb, mint ha egyszer en a szemébe mondod az igazat. A kórházi csaj gyorsan kezet rázott, akivel lehetett, és elhúzott a lift felé. Ahogy elnéztem, a fiatalabb biztonsági is szíve szerint vele tartott volna, de nem sok választása volt, Petersonnel együtt felvette a faarcát, és ildomos távolságban rz pozícióba vágták magukat. Roberta sötét pillantással jól megnézte ket magának. – Végre neked is lettek test reid, mint a többi Summerlandnek – jegyezte meg epésen. – Roberta – dörrent rá Iris er teljesebben, mint azt kinéztem volna bele. Mrs. Schuylerben azért több lapult, mint rá volt írva, a törékeny külüvegszilánkokat és még keményebb dolgokat rejtett. Nem árt tudni. Roberta majdnem olyan dühödten pillantott rá, mint korábban Jasonre. Lehet, hogy egyszer en csak keresi az alkalmat a balhéra? Van, akiben így csapódik le a gyász és a fájdalom, hogy belemarnak abba, aki szembejön. – Egyszer en valld be apának az igazat, Jason – szögezte le valamivel kevésbé indulatosan. – Ami mi is lenne, Roberta? – kérdezte ellenségesen Jason. Ilyennek se hallottam még senkivel sem odahaza. Ezek ketten soha nem lehettek túlzottan oda egymásért. – Hogy meleg vagy, Jason. – Ezt aztán rendesen a fejetekbe vettétek apával, mi? – nevetett Jason cseppet se jókedv en. – Nem pontosan értem, hogy miért, de már gimi óta ezt rágjátok. Klassz. Anyu megkér, hogy jöjjek haza, hogy hozzam haza a barátn met, ha van, hogy apa békében távozhasson. Mert abban a 103
A FEKETE VÉR
tudatban mégse adhatja be a kulcsot, hogy a fiacskája egy ócska buzi. – Pedig az nyugtatná meg a leginkább, ha egyszer en bevallanád végre. – Mondhatok én is valamit? – jelentkeztem, ahogy kell. – Igen – mondta Jason. – Nem – vágta rá ugyanakkor Roberta. – Mondom, igen – kontrázott vehemensebben Jason. – Nagyon közeli barátja vagyok, Roberta. Anyukátok tegnap hívta fel Jasont, és én ma reggel mindent borítottam, hogy elkísérhessem. Gondolom, ezt olyasvalaki nem teszi meg, akinek mindegy, mi van vele. – Mindig voltak mindenféle csajai – kaptam most én a képembe a dühkitörést. – Roberta! – így a felháborodott asszonykórus. Én meg csak álltam tátott szájjal. Meg kellett keresnem az állam. – Köszi, Bobbi, én is szeretlek. – Tudom, hogy összefeküdtél mindenféle libával már a gimiben is – tett rá még egy púpozott lapáttal Roberta –, de azt is tudom, hogy fiúkkal is lefeküdtél. És akkor meleg vagy, Jason. – Szerényen megjegyezném, hogy akkor is legfeljebb csak biszex vagyok, de ez pusztán a technikai oldala a kérdésnek. Ami jobban érdekelne az az, hogy honnan vagytok ebben apával olyan végtelenül biztosak? – Láttalak. – Persze, láttál egy éjszaka, vagy legalábbis azt hiszed, hogy engem láttál akkor egy fiúval, és azt gyorsan el is mesélted apának, akinek meg már amúgy is meggy dése volt, hogy meleg vagyok. És hiába mondtam már akkor is, hogy nem engem láttál, mert én egy lánnyal voltam. – Kivel? Mondd meg kivel, és akkor talán elhiszem! – Szavamat adtam, hogy nem mondom el senkinek. – Jaj, de praktikus! Én viszont a saját szememmel láttalak. Jason keze idegesen kezdett simogatni, ahogy egy alakváltó próbálja lecsitítani az indulatait. Mivel azonban a Browning ott figyelt a derekamon, kénytelen volt lejjebb csúsztatni a kezét, és így dettó olyan volt, 104
LAURELL K. HAMILTON
mintha a seggemet masszírozná. – Úgy tapizod nyilvánosan a csajt, ahogy akarod, Jason, attól még nem vagy kevésbé buzi. – Én nem vágom, milyen családi balhéba sikerült belegyalogolnom, de az fix, hogy Jason a szeret m. Erre meg is esküszöm. – És hány pasival osztod meg? – Eggyel sem. – Jól behülyítetted – váltott Roberta újabb gyilkos pillantást Jasonnel. – Hagyd már abba, Bobbi! – állt elé Julia. – Elhiszem, hogy fáj, ami apával történik, de attól nem lesz jobb, ha belerúgsz Jasonbe. Roberta félrefordította a fejét, megrázta. – Ki kell kicsit szell ztetnem az agyam – mondta végül, és már ment is. Nem bántam. – Annyira sajnálom, Anita! – menteget zött egyb l Iris. – Én elhiszem, hogy Anita a barátn d – ölelte át Jasont Julia. – Az klassz, Julia, de apa nyilván inkább Robertával áll majd egy platformon – sóhajtott Jason. Julia még érzelmesebben szorította magához, de én láttam az arcát, és arra az volt írva, hogy ezt sajna is így gondolja. Bet l bet re. Vele meg az anyjukkal félálomban is bármikor leültem volna pókerezni. Robertával már nem lettem volna ennyire könnyelm . – Ha veszekedtek, legalább idebenn csináljátok, hogy én is élvezhessem – hangzott fel odabentr l egy basszus. Basszus! Jason mély sóhajjal temette a nyakamba az arcát, mint a mélytengeri búvár, aki a nagy merülés el tt még egy utolsót szippant az éltet level. – Próbálj kedves lenni, Frank! – el zött be bennünket Iris. Lefogadtam volna, hogy Bobbi a papára ütött. Hipp-hipp-hurrá!
105
A FEKETE VÉR
17 Frank Schuyler elfoglalta az egész ágyat. Még fekve is látszott, hogy alsó hangon is egynyolcvan fölött van, bár a rák lerágta már a csontjáról az összes húst, csak a végtagok és a magassága maradt meg. Olyan volt kicsit, mintha nem találtak volna elég hosszú ágyat Lilliputban, szinte lelógtak a hatalmas lábfejek. Er s csontú arca halálfejjé változott, de még így is nyilvánvaló volt a hasonlóság közte és a lánya között. Fekete haját és bajszát azonban békén hagyta a kórság, vagy beintett a kemó ötletére, vagy a dokik el se hozakodtak vele, annyira kés n diagnosztizálták csak a nyavalyát. Mindegy, megúszta, és hiába volt mindenféle csövekre kötve, és csöpögött a karjába a sok sóoldat meg a kábszer, az öreget még emberi formában találtuk. Talán a keménysége még a rákon is kifogott, de a halálszag idebenn se volt intenzívebb, mint kinn a folyosón. Vagy van még némi ideje a görénynek, ahogy Jason szerette szólítani apukát. – Nézd, Jason van itt, és elhozta a barátn jét is – nyomta a boldognak szánt felkonfot Iris. Az egész rettent izzadságszagúra sikeredett. – Helló, apu. – Te meg minek jöttél? – kezdett be az öreg. – Anyu kért meg, hogy jöjjek – felelte a kezemet szorongatva Jason. – Ne kapaszkodj már annyira abba a lányba! – mondta az apja. Nem is a hangja volt annyira ellenséges, hanem a tekintete. Mintha azon már nem tudott volna uralkodni. – Miattam nem kell színlelned, Jason. Jason elengedte a kezem, és átkarolta a derekamat, helyesebben a csímet, a pisztoly alatt. Én a zakója alatt simogattam, becsúsztattam az inge alá a kezem, hogy minél nagyobb b rfelületet érjek, hátha attól jobban megnyugszik. 106
LAURELL K. HAMILTON
– Úgy fogom Anitát, ahogy nekem tetszik. – Pedig Roberta már megmondta, fiú, hogy az aztán nem oszt, nem szoroz, hogy tapogatod a nagyközönség el tt – jött a fület sajdítóan mély hangú válasz –, mert csak az számít, hogy a szoba magányában mire mentek egymással. – Mert szerinted mire megyünk? – kérdezte er ltetett nyugalommal Jason. – Anyád kért meg, hogy gyere haza, és hozz magaddal egy lányt is, hogy ne kelljen abban a hitben feldobnom a talpam, hogy a fiam egy… – darálta, majd a végén hirtelen elharapta a mondatot, mint aki nem tudja, milyen szót is használjon. – Egy mi? – csapott le rá fenyeget en Jason. Nem evilági energiája ott vibrált a b rén, csípte a tenyeremet. Nem túl fényes. – Egy bögre. – Bögre – ismételtem, és csak a remek neveltetésemen múlott, hogy ne röhögjem szemen. Valahogy furán vette volna ki magát a nevetés abban a helyzetben. Úgy kapta rám a tekintetét, mintha a semmib l teremtem volna elé hirtelen. – Bocs! – Olyan vicces, hogy a feleségem azt mondja neki, hogy hozzon el egy n t magával, erre iderángatja magát, hogy hazudjon a szemembe? Egy haldoklónak, a halálos ágyán. Magának ez vicces? – Mit szeretnél? – nyomtam a homlokom Jason vállának. – Mit mondjak? – Légy önmagad! – Biztos vagy benne? – húzódtam kicsit távolabb. – Biztosabb nem is lehetnék – mosolygott haloványan. Erre megvontam a vállam, összeszedtem a gondolataim, hogy legalább az els mondatom megmaradjon az udvariasság mezején. – Az a vicces, hogy azt hiszi, hogy Jason meleg. – Attól, hogy maga itt csüng rajta, még homokos. – Bögre, homokos… legalább mondja ki, hogy homoszexuális. – Ha maga azt kajálja, kislány, akkor fel lem legyen homoszexuális. 107
A FEKETE VÉR
Jason anyja közelebb lépett az ágyhoz, de félúton megtorpant. Nyilván Jason egész életét ezen a bizonytalan fele úton töltötte, verg dve a két férfi közt. – Szerintem nekem kicsit jobb a rálátásom, hogy Jason szexuális preferenciáját megítéljem, Mr. Schuyler – mondtam, és eláradt bennem a büszkeség, mert azért ezt szépen kikerekítettem. Senki nem mondhatja, hogy bunkó voltam a haldoklóval. – Figyelj, apu, Jason kifejezetten miattad hozta ide Anitát. Hogy megismerhesd – lépett közbe békít leg Julia az ajtóból. – Ez azért jelent valamit, vagy nem? – Hogyne, hogy hazudni is képes miatta. – Menjünk, Anita – ragadta meg a kezemet Jason, és indult meg az ajtó felé. – Ne! – kapta el a másik kezét Iris. – Apu, iderepült miattad. Mind a ketten, ott hagyták a munkájukat, mindent felrúgtak, csak hogy lássanak. Legalább legyél velük kedves! – Haldoklom, Julia. Nincs id m kedveskedni. Azt akarom, hogy a fiam férfi legyen, de soha nem lesz férfi, ez soha. Jason háttal állt már neki, és csak én éreztem, ahogy a válla leheletnyit lejjebb csúszik. Megroppant. Ennyi volt. Megérkezett az a bizonyos utolsó csepp, ebbe a pohárba már pipettányi se fér, még ha haldokló ember próbálja is beleer ltetni. – Jason ezerszer férfibb magánál, Mr. Schuyler, ezt bizton állíthatom – fordultam vissza a görény felé, de Jason kezét nem engedtem el. – Ez meg mit akar jelenteni? – meredtek rám azok a dühödten izzó halálszemek. – Azt, hogy egy férfi udvarias. Egy igazi férfi kedves, szereti a családját, emberi lényekként bánik velük. – A halál torkában lehetek seggfej. – Lefogadom, hogy egész életében egy szemét köcsög volt. – A köcsög az nem én vagyok – mondta, és valami átfutott az arcán, amit nem értettem. 108
LAURELL K. HAMILTON
– Jaj, dehogynem! Haldoklik, na és akkor mi van? Mind meghalunk egyszer, maga csak annyival jár el rébb, hogy már sejti, mikor jön el az egyszer. Maga már kikérte a számlát, Mr. Schuyler. – Takarítsd el a szobámból a kurta kis barátn det, Jason! Attól, hogy keresztet aggat a nyakába, még az marad, ami. Jason keze megrándult az enyémben, és visszább húzott kicsit. Észre se vettem, hogy a nagy szópárbajban megindultam az ágy felé. Azt a verziót már ismertem, hogy egy zombikelt csak ne flangáljon kereszttel a nyakában, attól még ugyanolyan pogány marad, de ez új vonulat volt. Hogy kurva lennék, azért ne akarjak semmit istent l. Nem jött be. – Ezt nem kellett volna – suttogta Jason. – A kurta azt jelenti, amit gondolok, hogy jelent? – Hogy kurva, igen. Apám épp lekurvázott – biccentett Jason. A hangja üresen csengett, inkább éreztem elképedtnek, mint dühösnek. Julia és Iris is egyébként csak nézett, mint nyuszikák a levesesfazékban. – Franklin – fuldoklott fel végül Iris bizonytalan tiltakozása. – Aki színpadon vetk zik, az nem sokkal jobb egy kurvánál. – Ó, szóval már buzi is vagyok, meg kurva is – sóhajtott fáradtan Jason. – Akinek nem inge… – Ne csináld ezt, Franklin! – Te hívtad ide, Iris, te biztattad, hogy vonultassa ide valamelyik vets barátnéját, hogy békében haljak meg. Elbaszott királylány ez, aki ráadásul vámpíroknak pucsít. Jason elfordult, a vibrálás egy csapásra megsz nt, mintha egy nagy pajzsot vont volna maga köré, amivel az érzelmeit és az alakváltó energiáit mind belül szorítja. – Ha most elmegyünk, soha vissza nem jössz – figyelmeztettem. – Tudom – felelte halkan. – Akkor nem lehetne, hogy nem kikúszunk, hanem ráborítjuk a szobát? – Miért is ne? – torpant meg, és mért végig. Én meg rámosolyogtam, 109
A FEKETE VÉR
azzal a kellemetlen, már-már félelmetes mosolyommal, amit l volt id , hogy magam is megijedtem. Mára már megszoktam, hogy ez is Anita Blake, ez is bennem lakik. Ez az, aki a tré melót elvégzi, ha úgy hozza a szükség. Most ezzel a mosollyal fordultam vissza a vénséges, rákette alak felé. – A legjobb barátaim közül többen is hivatásszer en vetk znek a színpadon, Mr. Schuyler. Szeretem ket, becsülöm ket, ezzel igazán nem bántott meg, szívesen hasonlítok hozzájuk. Egyébként nekem más a szakmám – és el vettem a jelvényemet, hogy megvillantsam. – Szövetségi rend rbíró vagyok. – Én meg most másztam le a falvéd l. Elraktam a plecsnit, és lehúztam a bal vállamon a zakómat, hogy lássa a legrettent bb harci sérülésemet. – Itt egy vámpír rágott meg. A dokik úgy tippeltek, hogy a karomat se fogom tudni használni, mák, hogy tévedtek. Ez a kereszt alakú forradás pár halandó szolgától van, akik jó mókának gondolták, ha egy vámpírvadásznak olyan sebe van, mint egy vámpírnak. Nem sokáig kacarásztak. Ez a karomnyom emlék egy alakot váltott boszitól. – Akkor maga amolyan vámpír rend rbíró? – Az ám. – És azt tudja, hogy ez itt a St. Louis-i f vámpírral baszik? – Tudom, hogy nem. Az emberek szeretik azt hinni, hogy aki csak egy társaságba keveredik Jean-Claude-dal, már rögtön le is fekszik vele. Gondolom azért, mert annyira szép. Mindenki rá vágyik. – Azt állítja, hogy nem ad neki vért? – meredtek rám a mély üregb l a mélybarna szemek. – Azt hittem, hogy szexr l beszélünk. – Egy és ugyanaz. – Hát, ha a maga szemében a véradás meg a szex egy és ugyanaz, Mr. Schuyler, akkor maga a legnagyobb perverz a világon. – Anita! – szólt most éppen énrám Iris, mintha ez az anyai hang nálam bármit is érhetne. 110
LAURELL K. HAMILTON
– Hagyd csak – intette a haldokló –, én kezdtem. De maga fogja befejezni, nem igaz? – nézett megint rám. – Arra mérget vehet. – Maga tényleg a fiam barátn je? – Meddig bizonygassuk még magának meg a lányának? Szeret k vagyunk és barátok, nem hiszem, hogy ez kevesebb, mint amit maguk állítanak. Csak épp ez a barátn zés kicsit gimnazistás az én fülemnek. – Hát, az igaz – mosolyodott el. A keze önkéntelenül megindult a sebem felé, mintha meg akarná érinteni, aztán észbe kapott. Általános reakció volt ez, sokan éreztek kényszert, hogy a saját b rükkel megtapasztalják, milyen is lehet, ilyen sebeket viselni. Közelebb léptem, és a gesztust annak vette, aminek szántam. Fogdossa csak nyugodtan, nem csalás, nem ámítás. Az ujjbegyein durva, érdes volt a b r, mint aki egész életében a kezeit használta. Ekkor valaki leveg után kapott mögöttem, és ahogy hátrapillantottam, Mrs. Schuylert láttam a szája elé emelt kézzel. – Csak a pisztolyt látta meg – igazgatta le hátul a zakómat Jason. – Pisztoly? – h költ hátra Julia is. Jason segített visszacsomagolni a forradásaimat is, az egy tenyérsebem kivételével persze, ami csak keszty ben nem látszott volna. Ezt egy hatalmas vámpír csinálta, aki meg akart volna borítani, így hát valami jóakaróm a kezembe nyomott egy keresztet, de a szörny csak akkor takarodott el, amikor már a húsomba égett a kis mütyür. Jó buli volt az is. – Soha sehova nem megyek fegyvertelenül. Jason megpuszilta az arcom, mintha ez olyan nagyon aranyos mondat lett volna. – Most elmegyünk, visszaviszem Anitát a szállodába. És holnap hazarepülünk. – Maradjatok még pár napot! – szólalt meg váratlanul az apja. Halkan, szinte közönyösen. A család n tagjai egy emberként sikoltottak fel némán, kifelé rezzenni se mertek, nehogy megtörjék a hirtelen a szobára ereszkedett varázst. 111
A FEKETE VÉR
Jason a nyakamba temette az arcát, mint aki már nem bírja az éltet oxigén-slukkja nélkül. Az illatomból és a b röm érintéséb l merített nyugalmat. – Holnap még maradunk, de a holnaputáni nem tudom. A munkánktól függ. – Holnap találkozunk – bólintott rá az apja. – Nagyon úgy fest – búcsúzott Jason, és elindultunk. – Örülök, hogy levágattad végre a hajad – szólt még utánunk az öreg. – Ha tudtam volna, hogy hazajövök, id ben elkezdem megnöveszteni. – Csak mert nekem így jobban tetszik. – Nem. Hanem mert hosszan szerinted túlságosan is lányos. Egyébként Anita hosszan szereti. – Akkor meg minek vágattad le? – A változatosság kedvéért. Holnap találkozunk, apa. – Én itt leszek. Az anyja indult volna utánunk, de az apja megállította, így csak integetett. – Sziasztok… szeretlek, Jason – eresztette meg búcsúzóul, de el nem mozdult volna a vén szörnyeteg ágya mell l. Jason erre már nem válaszolt. Julia kísért ki bennünket, alaposan megölelgette Jasont, aki elmerült a karjaiban. Én is igyekeztem állni a sarat. Peterson és a másik öltönyös felsorakoztak mellettünk, és már ereszkedtünk is le az el térbe. Jason rácsavarodott a bal karomra, hogy minél nagyobb felületen érinthessen. Jeges nyugalom áradt szét benne, éreztem, megtöltötte még a liftet is. És odalenn se repedezett, kitartott, amíg beültünk a limóba, és Peterson ránk csapta az ajtót. A sof r indított. Jason vállai pedig rázkódni kezdtek, arcát tenyerébe temette, úgy zokogott. Az egész teste remegett bele. Megérintettem a vállát, mire összerándult, de én nem hagytam annyiba. Amikor másodjára is hozzáértem, beled lt a karomba, az ölembe, és ott zokogott tovább némán. Mert hangot nem adott ki, mint azok, akik 112
LAURELL K. HAMILTON
megszokták, hogy nem hívhatják fel magukra a figyelmet, mert ha túlságosan is hangosak, akkor el bb-utóbb megtalálják ket, és faggatózni kezdenek, hogy mire ez a nagy bánat, mit l ez a nagy fájdalom. Mibe, hogy Franklin Schuyler azon a véleményen volt, hogy a fiúk nem sírnak, pláne az aprócska, lányosan szép, rá nagyon nem hasonlító fiacskája nem.
113
A FEKETE VÉR
18 Id vel csendesedni kezdett, már nem folytak a könnyei, és csak feküdt az ölemben, én pedig simogattam, és igyekeztem vigasztalni. Azt mondogattam, amit az ember ilyenkor mondogat, hogy nincsen semmi baj, pedig hogyne lenne, ilyenkor van csak igazán nagy baj, és talán már soha semmi sem lesz rendben, semmi úgy, ahogyan régen volt, ahogyan lennie kellene. Peterson kinyitotta az ajtót. Jason felült, megtörölte az arcát. Ha n lett volna, most megkérdi, nagyon látszik-e, hogy sírt, de nem n volt, nem kérdezte. Kéz a kézben szálltunk ki a kocsiból. Megint a mélygarázsba hoztak bennünket, de most fel se t nt, annyira megsz nt minden körülöttem, mert csak az ölembe temetkez férfire figyeltem és mélységes bánatára. Peterson ment el ttünk, és a hátsó lépcs n egyenesen a szobánkba irányított bennünket. Persze, már kihagyhattuk a szálloda hallját, ahol nyilván most valami valóságos Summerland foglalja le a sajtót. De bánta a kutya, mára b ségesen kijutott már a cirkuszból, részemr l jöjjön inkább a kenyér. Peterson és az öltönyös végigvárta, amíg kinyitom a szobaajtót, és bemegyünk. Szerintem majdnem lecsekkolták, hogy odabenn is minden rendben van-e, de aztán leküzdötték a rutin kísértését. Ügyes fiúk. – Mindent kösz. – Ha a sajtó megint rászállna magukra, csak hívjanak bátran – nyomott a kezembe egy névjegyet Peterson. – Igen szerencsétlenül jött ki, hogy a barátjának éppen ezen a héten kellett meglátogatnia az édesapját, de a kormányzó úr mindent megtesz, hogy önök kívül maradjanak a fel114
LAURELL K. HAMILTON
hajtáson. – És mi hálásak vagyunk ezért, Mr. Peterson. – Csak a munkánkat végezzük, Ms. Blake. – Jó éjt! – biccentettem. – Önöknek is. És végre magunkra csuktam az ajtót. Alaposan bezártam, minden létekulcsot és reteszt elfordítottam, beláncoltam. Mindig gondosan bezárkóztam, pláne idegenben. Nem mintha a potenciálisan rám vadászóknak nagy átlagban gondot okozna egy földi ajtó meg pár zár és lakat, de az ember sose tudhatja. Néha a rosszfiúk csak rossz fiúk. Mellesleg ma este rossz fiúkra se számítottam, dehát a pisztolyt is magamra aggattam ma reggel, pedig nem feltételeztem, hogy használnom is kell. Így voltam az ajtók bezárásával is. Jason egyenesen a fürd szobába ment, és magára zárta. Csak azt hallottam, hogy megnyitja a vizet. Nem is zavartam volna, ha nem szédelegtem volna az éhhalál peremén. Bekopogtam. A víz zubogása elállt. – Igen? – Rendelek valami kaját, Jason. Te mit kérsz? – Nem vagyok éhes. – Enned kell – feleltem rá csuklóból, és ennek a válasznak a mi esetünkben szó szerinti súlya volt. Az alakváltóknak ügyelniük kell a rendszeres étkezésre, mert az egyik éhség feler síti a másikat, teli gyomorral sokkal jobban fegyelmezhetik egyéb ösztöneiket. – Nem kívánok most semmit, Anita. – Persze, elhiszem – bólintottam, majd fáradtan nekid ltem az ajtónak. – Annyira sajnálom, Jason. Matatott az ajtóval, félrehúzódtam hát, nehogy felborítson. – Mit sajnálsz? – Hogy az apád ilyen borzalmas volt, gondolom. – Egész életemben ilyen volt. Mármint velem – mosolygott olyan keser en, hogy majd’ belehasadt a szívem. – Csak valami miatt azt remél115
A FEKETE VÉR
tem, hogy így a halála el tt minden megváltozik, hogy majd jön az a hollywoodi pillanat. De nem fog jönni. – Hát nem hiszem – ingattam a fejem, mert tényleg nem hittem. – Te viszont tetszettél neki. Ami meglep. – Mert? – Anyában azt szereti, ha bólogat. Meg kedves. És Robertát is azért szereti a legjobban, mert mindig alkalmazkodik, és mindig az neki a jó, ami apának. Benned viszont azt bírta, hogy elküldted a picsába. – Ez az én titkos bájam – vontam vállat. – Igen? – mosolyodott el. – Újabban így nevezik? – és besétált a szobába. – Most ez meg mit jelent? – ráncoltam a homlokom. – Azt, hogy a forradásaidat tapogatta. – Sokan esnek hasra t lük. – Egy fenét! Inkább nem vesznek róluk tudomást. Vagy bámulják, pedig legszívesebben oda se néznének. Zavarba jönnek t lük. – Én is igyekszem nem tudomást venni róluk. – Ja, de neked együtt kell élned velük, ezért zavarnak – vette le a nyakkend jét. És egyszer en elhajította. – És? – És figyelem az embereket. – Na de pont azt, hogy hogyan reagálnak az én forradásaimra? – Mindent. Szeretem figyelni ket – hajította el a zakóját is. – Mint minden alakváltó. Ahogy az oroszlán lesi a gazellákat. Keresi a leggyengébb láncszemet. – Én mindig is szerettem nézni az embereket – rázta meg a fejét. Kigombolta az ingét. – Mondjuk régebben színész akartam lenni. És gy jtöttem a különböz viselkedéseket, ahogy mások a bélyeget. – Elég logikus – gondoltam át. – Amikor el ször feljöttünk, egyb l levetted a cip det. Most miért nem helyezed magad kényelembe? Az évekkel ezel tt volt, vagy nem? Totál lemerített ez a nagy családi 116
LAURELL K. HAMILTON
hiszti és felhajtás. Jasonnel meg mintha minden a lehet legnagyobb rendben lett volna. Nem fordítva kellene? Mintha a sírás a kocsiban mindent elrendezett volna, léptünk tovább, minden újra fáin. Jó, nyilván tudtam, hogy ez csak a látszat, de ha Jason ilyen remekül álcázza a valóságos érzelmeit, az elgondolkodtató. Akkor lehet, hogy odahaza is gyakran rejtegeti el lünk a lelkében dúló érzelmi viharokat? Lehet, hogy nem is ismerem olyan jól, mint eddig hittem? – Mi van? – meredt rám. Már csak az arany mandzsettákat kellett kigombolnia, hogy megszabaduljon az ingét l. – Csak azon gondolkodtam, hogy vajon St. Louis-ban is gyakran csinálod-e ezt. – Mit? – Gyakran teszel-e úgy, mintha minden rendben lenne, miközben nincs. A kék szemek egy pillanatra megkeményedtek, tényleg csak egy röpke pillanatra kiült beléjük a fájdalom. Aztán rögvest menekült is tova, de én láttam. Mire kett t pislogtam, már mosolygott is rám, a szeme is megtelt vele, mintha napsugárban fürödne az ég. – Ha szerinted muszáj, akkor eszem – lépett egyet felém. Én meg ösztönb l hátrébb léptem volna, pedig nem tett semmi olyat, ami miatt hirtelenjében távol kellett volna magamtól tartani. Az arcán ugyanaz a könynyedség… csak ne tartogatta volna komolyabb dolgok ígéretét. – Eszem én is, mert belátom, hogy igazad van – folytatta –, ekkora érzelmi ribillióban akkor is ennem kell, ha éppenséggel nem érzek éhséget. Ujjai végigfutottak az arcomon. Leheletkönnyedén, alig érintve a b röm, és ugyanúgy beleborzongtam. Lehunytam a szemem, hogy azért-e, hogy csak ennek az érintésnek legyenek nyitva az érzékeim, vagy, hogy a szemét ne kelljen látnom, ki tudja. Mert már nem mosolyogtak ezek a szemek, valami komoly lakott bennük, valami nagyon feln tt, nagyon intim, nagyon… kényelmetlen. A keze lesiklott az arcomon, végig az állam vonalán, babusgatott. Megcsókolt, és ez különös volt – még mindig nem vettem le a magas 117
A FEKETE VÉR
sarkút, így valamivel magasabb voltam nála. Szokatlan érzés volt, mire ki is nyitottam a szemem. Alig pár centir l egyenesen a szemébe néztem bele. – Meglep dtél? – kérdezte halkan. – Valami olyasmi – súgtam vissza zavartan. – De miért? Nem el ször csókollak meg. – Nem tudom – nyeltem nagyot, és az ajkamat is meg kellett nyalnom, hirtelen kiszáradt. – Nem értem. – Mintha… félnél – suttogott már is. Elhátráltam, így már nem ért hozzám. Kicsit javult a helyzet. – Ideges vagy? – kerekedett el a szeme meglepetten. Fejét madárszeen oldalra döntötte, úgy figyelt. Átmentem a kanapéhoz, a beugróba, ami a hálófülke mellett volt, és a kis ül kére telepedtem, hogy levessem végre a cip met. Katonásan a kanapé mellé állítottam ket. – Mondj már valamit, Anita! – Rendeljünk valami kaját. Jason utánam jött, és letérdelt elém. A mandzsettákat még mindig nem gombolta ki, az ing rajta volt ugyan, de a fels teste fedetlenül domborodott a halványkék keretben, ahogy letérdelt, a hasizmai kirajzolódtak. Elkaptam a pillantásom, és felálltam. Csakhogy közvetlen el ttem térdelt, mögöttem meg ott volt az ül ke, csak oldalra sasszézhattam volna ki, de addigra már elveszítettem az egyensúlyom, mert a két kezem után kapott, én meg arra koncentráltam, hogy inkább ne fogja meg. Így aztán lni kezdtem, vissza az ül kére. Jason felpattant, hogy nem is láttam a mozdulatot, az alakváltók szédít gyorsaságával, amivel akár az es cseppet is elkapják reptében, és a következ pillanatban már el ttem állt, és így kapta el a karomat. Magához húzott, hogy ne hanyatt d ljek, hanem el re, bele az ölelésébe. Már megint egyforma magasak voltunk. És az arca ott volt közvetlen el ttem, belenéztem megint a szemébe, pucér pillantásunk találkozott. Ellöktem magamtól, és elengedett. – Mi a baj? 118
LAURELL K. HAMILTON
– Nem tudom – feleltem a torkomban dobogó szívvel. – Hazudsz – vágta rá. – Nem, nem hazudok – komorodtam el. – Általában nem érzem meg, ha nem mondasz igazat. De most kalapál a szíved, és a szemed is elárult. Mi a baj, Anita, kérlek, mondd el! – El bb rendeljünk kaját. És amíg várjuk, összeszedem magam, és megpróbálom elmagyarázni. – Id t kérsz, mi? Hogy összeszedd a gondolataidat – átlátott rajtam. – Ja. – Jó – bólintott –, hol az a menü? Bezárkózott is a maga gondolataiba, nyilván még pont az én összeroppanásom hiányzott neki a kis családi mizéria kell s közepébe. Azért kísértem el, hogy támasza legyek, és akkor most bajlódhat velem is… Az asztalhoz ment, ott volt a szobaszervíz étlapja. Hátat fordított, és úgy mélyedt bele, de túlságosan is jól ismertem már, hogy ne lássam a tartásából, a válla görbüléséb l, hogy mennyire taccsra vágtam most még én is. Basszus! Ráadásul pontosan tudtam, mi a gáz. Már megint a szex és szerelem nagy topikja, ami folyamatosan rölte a lelkemet. Nagy nehezen átrágtam magam ezen Nathaniellel, Micah-val és Jean-Claude-dal is. Viharos volt mind, de pont Jason segített megérteni, mit érzek, és hogy miért lesz az nekem jó, ha hagyom is magam érezni azt a valamit. Vagyis a szerelmet, amihez a szex is kapcsolódik. A faramuci az egészben az, hogy tényleg minden ilyen válságomban Jason állt mellettem, épp csak a Jasonnel kapcsolatos válságomat nem beszéltem át vele. Mert eddig nem is volt. Jó barátok voltunk, a legjobbak, úgy szerettem, ahogy a legjobb barátomat. Eddig. Mert ez a szeretet, ha jobban megvizsgálom, ugyanaz a szeretet, amit sokáig Nathaniel iránt éreztem, amíg az ágyamba nem engedtem, és nem bomlott ki bel le egy sokkal mélyebb, teljesebb érzelem. Vagy amit Asher iránt éreztem. is onnan lépett beljebb a szívemben. És többen is vannak az ágyamban, akikkel akár gyakrabban szexelek, f leg az utóbbi, 119
A FEKETE VÉR
perdys id kben, mint Jasonnel, és mégsem állnak hozzám olyan közel, mint . Nem szeretem ket annyira. A szerelmet, amilyennek én élem meg, leginkább egy csészéhez tudnám hasonlítani. Lassacskán telik meg, cseppr l cseppre, de a vége felé az ember már látja, hogy a folyadék egészen a peremig ér, és elég egyetlen apró cseppecske, és a felszín megtörik, kibuggyan a csésze tartalma, áttöri a határokat. Régebben nem láttam ennyire a folyamatot, de elég jó kis rutinom lett már, volt alkalmam b ven. És most is látom, hogy már csak miniat r cseppek kérdése, és megint elborít a nagy érzelem, a barátság végképp szerelembe fordul, és akkor megint egy férfival több lesz az érzelmi életemben, és mihez kezdek én még plusz egy pasival, akit szerethetek, mint a többit. Egyszer en nem engedhetem meg magamnak, nem fér el és pont. Vagy egyszer en csak összezavar a szex és a szerelem? Nem tudok különbséget tenni a szerelem és a testi vágy között? Mindenképpen azt kell hinnem, hogy akit kívánok, már szenvedélyesen szeretem is? Ki tudja? Mert én nem. Édes istenem, miért nem látom én ezt tisztábban? – Tudom, mit kérek – nyújtotta felém Jason a menüt. Ahogy elvettem, igyekeztem nem belenézni a szemébe. Még csak az hiányzik, hogy belelásson a gondolataimba! Mert már tudta, mit szeretne. Az én életem ennél ezerszer bonyolultabb volt.
120
LAURELL K. HAMILTON
19 Jason megrendelte a kaját: magának csirkés Cézár-salátát, nekem csirkés szendvicset. Megvívta helyettem a közelharcot, hogy nem, ne tegyenek a szendvicsbe semmilyen sajtot, se kéket, se nem kéket. Milyen ember az, aki kék sajtot tesz a sült csirkére?! Aztán ledobta magát az ágyra, kigombolta végre a mandzsettákat, és levette az ingét. Meg a zokniját, és járkált kicsit fel-alá a szobában a puha sz nyegen. Én beakasztottam a szekrénybe a blézeremet. – Na, hallgatlak – dobta le magát Jason az ágyra. Ahogy odanéztem, kénytelen voltam konstatálni, mennyire édes ott félmeztelenül, ahogy fektében féloldalt felkönyököl. Majd gyorsan megráztam a fejem, hátha a gondolatokat is kirázom bel le. – Még soha nem szexeltünk kettesben. Kivéve, amikor az ardeurt kellett táplálni – vágtam bele. – Ez tény. Össze kellett valahogy szednem magam. Visszaballagtam az ágyhoz, és a sarkára ültem, hogy megszabaduljak a harisnyámtól. Ehhez azonban fel kellett húznom a szoknyám, ami olyan illetlennek tetszett hirtelen, hogy egészen elügyetlenedtem lányos zavaromban. Ügyetlenkedtem a harisnyatartómmal. – Hagyd már azt a harisnyát! Ránéztem. Ki tudja, mit olvashatott ki az arcomból, mert váratlanul feltérdelt, és odajött mellém. – Mi a baj, az ég szerelmére, Anita? Úgy nézel, mintha bármikor rád támadhatnék, és feldarabolnálak. Az nem lehet, hogy félsz t lem. Hékás, Jason vagyok! A jó öreg Jason. 121
A FEKETE VÉR
Hagytam a francba a harisnyát, jöjjön az igazság. Jasonnel mindig is nyíltan beszéltünk egymással, ezért is voltunk annyira jóban. Ezért voltunk barátok. – Félek az érzelmeimt l. Amit irántad érzek. Furcsán nézett rám, és térdeltében kicsit hanyatt d lt. A hasizmai megint megfeszültek. A színpadon volt gyakran ebben a pózban, elég jól érvényesült a sok izomépítéssel töltött óra. Vagy megszokta már a pózt, vagy így volt neki kényelmes, mert nyilván nem a hasizmaival akart szédíteni. – Nem egészen értelek, Anita. És nem is er ltetném a témát, ha nem lennék ennyire kiborulva. De most szeretnék mindent tisztázni, hogy ne kelljen egész este lavírozni, oké? – Zavar, hogy kívánlak. Csak téged, és nem a szexet az ardeur miatt. Most semmi metafizikai izé nincs az egészben, csak te meg én, csak az, hogy te te vagy, Jason. Mert nagyon kedvellek. – Én is kedvellek – nézett egyre zavartabban. – De ezt már tudtuk. Az zavar, hogy csak úgy kívánsz? Bólintottam. – Annyira édes, Anita, hogy még most is ilyen zavarba tudsz jönni velem – fogta meg gyöngéden a kezem. Mosolygott. – De azért ne spilázzuk túl, jó? Durva nap volt, kaja után össze kell bújnunk, mert az ellazít. Valahogy ki kell adnom a feszkót, ha érted, mire gondolok. Ezt történetesen vágtam. – Én is csak az ágyban tudok rendesen kikapcsolni – biccentettem. – Nathaniel ugrat is néha, hogy nekem a szex a hobbim. – Nekem is ez az egyik kedvenc id töltésem – vigyorgott Jason, és megcsókolta a kezem. Én meg nyakig vörösödtem, hiába is küzdöttem ellene. – Nem úgy értettem. – Olyan nagyon helyes vagy – puszilta meg az orrom. – Nem vagyok helyes – löktem el magamtól, mire eld lt az ágyon. – Helyes vagy és gyönyör , de amikor ilyen vagy, akkor leginkább 122
LAURELL K. HAMILTON
helyes. – Milyen ilyen? – Amikor meg akarod bonyolítani a saját életedet. – Most ezzel mit akarsz mondani? – Hogy vacakul vagy, mert szexelni fogunk. – Ja. – Minden egyes pasid áldását adta, hogy eljöjj velem. Pedig ismernek, pontosan tudják, hogy ebben a helyzetben nyilván kefélni fogunk, mint a nyulak. Tehát emiatt nem lehet b ntudatod. Ez nem megcsalás. Csak akkor megcsalás, ha a pasid nem tud róla. A tieid tudnak, s t, az egyikük találta ki, hogy velem gyere. – Attól még zavarhat – fontam keresztbe a két karom a melleim alatt. Duzzogtam, igen, de egyel re ez volt, nem tehettem róla. – Ugyan miért? – Nem csak a szex miatt – vontam meg a vállam. – Hanem? Magyarázd el! – Félek, hogy meg fognak változni az érzelmeim. Irántad. – Hogy nem fogsz már szeretni? – Hogy jobban foglak szeretni. – Azt akarod mondani, Anita – kelt fel az ágyról, és állt elém –, hogy attól tartasz, hogy belém szeretsz? Szerelemmel? Csak megvontam megint a vállam. Képtelen voltam belenézni a szemébe. Mégiscsak egy vallomás volt. Lehajolt, és alulról kukucskált fel az arcomba. Akkor már csak ránéztem, kezdett olyan ovis lenni a dolog. Nem erre a kifejezésre számítottam. Meglepetten nézett és kissé mintha szomorúan. – Figyelj, Anita, ha ezt el tudnám hinni, most én lennék a világ legboldogabb embere. De sajnos tisztában vagyok vele, hogy ez csak a szokásos m sor. Le akarsz velem feküdni, mert kívánsz, te kívánsz engem, nincs semmi extra körítés, semmi kényszer, és ez zavarba hoz, magyarázatot akarsz, indokokat. Hogy leküzd a b ntudatodat, ezért bemagyará123
A FEKETE VÉR
zod magadnak, hogy azért akarsz velem lefeküdni, mert már többet érzel irántam a barátságnál. – Honnan veszed? – Mert tudom. Mert soha nem nézel rám úgy, mint Nathanielre, Micah-ra, Jean-Claude-ra vagy Richardra. Jó, kicsit el rébb vagyok a rangsorban, mint Requiem vagy London, meg még Damiennél is, de Ashernél nem vagyok jobb és több. Most én vagyok itt veled, és a tested örül ennek, ami már önmagában pazar. Utáltam, amikor átnéztél rajtam, utáltam a láthatatlan fiú lenni. – Soha nem voltál láthatatlan. – De akkor se vettél észre. – Azt hiszem, Jason – próbáltam elhúzódni, de megfogta a kezem, és nem engedett –, hogy nem pontosan tudom, mi a különbség a szerelem és a vágy között. – Sokan vannak ezzel így, Anita. De ha mélyen a lelkedbe nézel, ha most Nathaniel is itt lenne, és hívna, nem hagynál-e engem gondolkodás nélkül a francba? – Nathaniel imádja hármasban csinálni. – Az fix – vigyorodott el Jason. – Akkor ha Micah lenne itt. Gondolkodás nélkül t választanád. Utálom, hogy ezt kell mondanom, de ezt kell mondanom. – Micah-nak sincs azzal baja, ha más is van rajtunk kívül az ágyban. – Ha az a más Nathaniel, Jean-Claude vagy esetleg Asher. Másokat már nem engedne be. – Még soha fel se merült – mondtam, mert még tényleg nem merült fel. – Micah nem élvezi annyira, mint Nathaniel. Az én drága barátom szereti nézni, ha mással vagy. Szerintem Micah nincs ezzel teljesen így. Ezt át kellett gondolnom. – Hát, nem tudom. Nincs vele baja, de talán nem ez a kedvence. – Nathanielnek viszont igen. Nagyon is az ízlése szerint való. – Ez tény. 124
LAURELL K. HAMILTON
Jason nevetve húzott magához. – Ne komplikáld túl az életet, Anita, már így is van épp elég bajunk. Kérlek, nagyon kérlek, fulladjon ez az este egy kiadós, gondmentes szexorgiába, miután kajáltunk, oké? Legyél a támaszom, a barátom, se több, se kevesebb, mint ami lehetsz. Biccentettem. Elvi szintem nyilván egyetértettem, és nem is úri jókedvemben kezdtem kombinálni. De hiába vette ennyire könnyedén, a kis hangocska az agyam hátsó zugában nem csitult. Vigyázz, súgta, nem olyan egyszer ez az egész. Lehet, hogy csak Jason nincs tisztában önmagával, és nem látja, milyen titkos vonzer lapul amúgy is bájos lényében.
125
A FEKETE VÉR
20 Kopogtak, és megörültem, hogy itt az étel. – Nem érzek ételszagot – ingatta azonban a fejét Jason. Magamhoz vettem a Browningot, és harisnyásan az ajtóhoz mentem, hogy kikukucskáljak a kémlel nyíláson. Chuck volt az, semmi kaja. – Mit akar? – nyitottam résnyire az ajtót, a láncot le se véve. – Remek fogadtatás, mondhatom. Pedig csak szólni akartam, hogy kapcsolják be a tévét. Tizenhármas csatorna. – Minek? – Dúl a szardobálás, bár nem azt dobálják, akire eredetileg tippeltünk. Látniuk kell – zárta le. Fáradtan pislogott. – Várjon itt! – Nem jöhetnék be? – Én is folyton azt kérdezem, hogy nem lehetnék-e magasabb. De nem – és rácsuktam az ajtót. – Állítólag valami megy a tévében. Tizenhármas csatorna. Jason megkereste a távirányítót, és bekapcsolta. A n , akinek leesett, hogy Jason maga Ripley, és aki kirobbantotta a lavinát, hogy egy képzavarral éljek, épp a mondat közepén tartott. – …arra a kérdésre, hogy valóban elhagyta-e Jean-Claude-ot annak egyik vetk táncosáért, Anita Blake, zombikelt és vámpírvadász, nem felelt – most bevágtak kockákat a délutáni drámáról, amikor majdnem agyonpasszírozott bennünket a sajtó, és amikor hiába üvöltözték az idióta kérdéseiket, mi visszavonultunk a szállodába. Utána Jean-Claude fényképe töltötte ki a képerny t. – St. Louis Városának Vámpírura nem nyilatkozott, hogy élete szerelme valóban elhagyta-e t Jason Schuylerért – 126
LAURELL K. HAMILTON
újabb fotó, ezúttal a B nös Vágyak honlapjáról Jason helyes képe. Inkább Ripley. Ezzel nem nullázzuk le a pletykát, az egyszer biztos. – Picsába! – suttogtam mély átéléssel. Jason beengedte helyettem Chuckot, aki eddig szorgosan szobrozott az ajtó el tt. Most udvariasan megállt a küszöbön, onnan nézte a rémhírzivatart. Olyan volt, mint egy baleset, nem lehetett nem bámulni. – Meg nem er sített hírek szerint a párocska azért utazott Schuyler szül városába, hogy a férfi rákban haldokló apja megismerhesse menyasszonyát, és még jelen lehessen egyetlen fia esküv jén. Úgy t nik, a természetfeletti közélet cicababája, Anita Blake végre megállapodik egyik szerelme oldalán. A választása mindenkit meglepett, egyedül közvetlen környezetét nem sokkolta a hír. Kapcsoljuk St. Louis-t. Váltott a kép, és egy férfi jelent meg Jean-Claude táncos klubja, a Haláltánc el tt. – Sikerült Jean-Claude egyik f vámpírját kameránk elé csalni, aki csak nekünk beszélt a nagy vihart kavaró események hátterér l. A kamera távolodott, és a képbe beúszott Gretchen. – Picsába! – kommentáltam még mélyebb átéléssel. Még mindig az a kék szem , sz ke szépség volt, a pékmester lánya, akinek Jean-Claude pár évszázada, ideérkeztekor, véglegesen elcsavarta a fejét. Csinoska volt, de semmiképpen se lélegzetelállító, mint Belle Morte vérvonalán annyian. Bár, nyilván Gretchen se nyilatkozik rólam hízelg bben. Betegesen féltékeny rám ugyanis, mert szerinte egyedül én akadályozom t abban, hogy visszahódítsa magának Jean-Claude szívét. Pedig Jean-Claude már akkor se akarna t le semmit, ha én nem lennék. Persze, Gretchennek sokkal egyszer bb a másik n t vádolni, mint felfogni, hogy élete nagy szerelme, aki miatt halandó életét és családi örökségét odahagyta, már nem kér bel le, és talán soha nem is szerette t. Amikor Jean-Claude egyetlen vas nélkül Amerikába érkezett, szerelmi vonalon próbálta meger síteni a helyzetét. Pénz kellett neki, amit szerelemmel szerzett. Gretchen esti toalettben pompázott, mert itt dolgozott. A Haláltánc f 127
A FEKETE VÉR
attrakciója az volt, hogy itt az ember fia és lánya igazi, „él ” vámpírokkal is táncolhatott, és borravalóval díjazták a vámpírokat, ha azok beváltották a reményeket (kedvesség, tánctudás stb.). Hát Gretchen nem kereste hülyére magát. csak egyvalakivel táncolt volna szívesen, és az a valaki maga a f nök volt. Pech. – Meglepte, hogy Anita Blake megszökött Jean-Claude egyik táncosával? – tolta a mikrofont a csinoska arc elé. – Dehogy – jött a kiegyensúlyozott válasz. A pár szavas megnyilvánulásokban Gretchen remekül palástolta szellemi zavarodottságát. A hoszszabb mondatok viszont hamar lebuktatták. – Már hónapok óta csalta Jasonnel. – De nem Jean-Claude pomme de sangja, vagyis vérdonorja? – De igen. Ugyanakkor Anita szexdonorja is. – És Jean-Claude tudott róla, hogy szeret k? – Honnan tudhatnám én azt? – Hazug – suttogtam. – Ön szerint mit tesz most Jean-Claude, hogy Jason megszöktette Anitát? – Mit tehet egy férfi, akinek a büszkeségén és szívén ilyen sebet ütnek? – Más vámpír nem volt hajlandó a kameránk elé állni. Ön mégis igent mondott. Miért? – Most figyeljetek – bólogatott Jason. – Mert Jean-Claude megérdemel egy asszonyt végre maga mellé, aki jó feleségként tiszteli és szereti t. Anita soha nem lehet ez a n , soha nem lenne h séges hozzá. – Jason Schuylerhez azonban feleségül megy. Ezt mivel magyarázza? – t is meg fogja csalni. egyetlen férfival soha nem éri be – kezdett túl sokat beszélni, a szeme lobogásán már látszott, hogy felülkerekedik az rület. – Anita egy kurva, és a kurvák nem tudják, mit jelent a h ség. – Kicsit er s ez a megfogalmazás, úgy hiszem – ingatta a fejét a riporter, közben azonban még közelebb húzódott, mint aki bátorítja a beszél128
LAURELL K. HAMILTON
get társát, hogy azért csak nyugodtan fogalmazzon er sen. – Majd’ tucatnyi szeret t tart, én tizenegynél veszítettem el a fonalat. Ekkor kinyílt a klub ajtaja, és vámpír kidobók siettek el Gretchen irányába. A riporter sietve elhátrált, de a stáb tovább filmezte, ahogy a vámpírok karon fogják a dilis Gretchent, és visszatuszkolják a klubba. A csaj közben a válla fölött sipítozott vissza. – Szeretem Jean-Claude-ot, mindig is szerettem, és szeretni is fogom örökké! Anita nem szereti, nem érdemli meg! Az a kurva csak magát szereti, rohadt kurva, egy ribanc… – ekkorra magukhoz tértek a technikusok, és elkezdték kifütyülni a szalonképtelen szavakat, innent l fogva tehát gyakorlatilag folyamatos fütty jött csak Gretchen szájából. Elborult szegény. – Ez történik St. Louis-ban – kommentálta a riporter az utolsó kockákat –, n k még szinte szolgasorban voltak – emelte védekez n a magasba a kezeit Jason. – És a halandó szolgákat amúgy is szolgának tekintik a legtöbben. – Szóval akkor szerinted én hozom Jean-Claude-ot kínos helyzetbe a többi mestervámpír el tt? – Emlékszel arra az estélyre nem rég, amit a baráti Városok Urainak adott Jean-Claude? – Hogyne emlékeznék. – Elvileg akkor és ott ismertek volna meg téged. Még pomme de sang jelölteket is hoztak neked. Életem egyik legpocsékabb estéje volt, már napokkal el re rosszul voltam az egész bulitól a jelöltekkel. Azt okoskodtuk ki végül, hogy majd mindenkivel kvázi kezet fogok, táncikálok kicsit, és majd sajnálkozva lerázom ket, hogy nem egymásnak teremtett bennünket az élet. Vagy a halál, néz pont kérdése, így az illemen se esik csorba, és egyedül se kell maradnom egy jelölttel sem. Csak végül az ardeuröm er sen bekavart, és borított minden tervet. – Arra jutottunk, hogy túl veszélyes lenne megkóstolnom a jelölteket. 129
A FEKETE VÉR
És a bemutatás is b ven elég lett volna. – Lett volna. Ha egyáltalán bemutathattak volna. – Ha egyáltalán – morogtam durcásan. – Ne rám haragudj, Anita! – térdelt elém Jason. – Te is tudod, hogy jött ki ebb l az egészb l Jean-Claude. Ha kívülr l nézed, mit látsz? Megparancsolt valamit a halandó szolgájának, aki magasról tett a parancsra. Meg se jelentél! – Mert dolgom volt. – Tudom, hogy Asherrel épp a csúnya rosszvámpírokkal tárgyaltatok, tudom. Azt is, hogy ha akkor este nem vagytok annyira a topon JeanClaude-dal meg Auggie-val, akkor az a balett-társulat az egész közönséget megborítja, és talán már nem is élnénk – tette a kezét a kezemre. – Nem hagyhattuk annyiban. – Persze. És Jean-Claude azért is bízta a tárgyalást Asherre, hogy mindenki lássa, mennyire bízik a helyettesében – folytatta a tanmesét Jason. Ez a pont azért kicsit zavarba hozott. Miért is ne bízott volna JeanClaude Asherben? Mit kellett ezen bizonygatni? – Asher gyenge vámpír, Anita, és mégis a második a városban. Mindezt pusztán az évszázados szerelemnek és barátságnak köszönheti. – Decemberben, amikor Jean-Claude kis híján meghalt, azért bizonyított – vetettem ellen. Úgy tettem, mint aki észre se veszi Jason kezét, nem viszonoztam az érintését. Kezdtem nem szeretni ezt a beszélgetést, éreztem, hogy Jason valamire nagyon ki akar lyukadni, és amilyen óvakodva haladt el re, egyre biztosabban láttam, hogy nem fogok ujjongani attól, amit majd hallok. – Kíméletlen volt és hatékony – szorította meg a kezem Jason, de akkor se viszonoztam. Erre elhúzta végre a kezét, és csak térdelt ott el ttem. – Sokakat meg is lepett. – Engem nem. Én mindig is tudtam, hogy keményebb, mint amilyennek mutatja magát. – Annyira kemény, hogy majdnem téged is megölt. – Jean-Claude mondta, hogy egyek – álltam fel, hogy végre távolabb 130
LAURELL K. HAMILTON
kerüljek. – És hogy utána tárgyaljunk. – Asher kaja, az stimmt. Már ha a kaja visszaharap. – Mire akarsz kilyukadni, Jason? Nem jellemz rád ez a köntörfalhadjárat. Ha valami van, mondd a szemembe! – Jó. Én csak kíméletes próbáltam lenni – állt fel is –, de ha te szívesebben kapod telibe, a két szemed közé… – Ki vele. – Ó persze! – húzta el a száját. – Jó, ha választani lehet, inkább ne is beszéljünk róla, mert tudom, hogy úgyis utálni fogom. De ezt úgyse lehet választani, és akkor már essünk túl rajta miel bb. – Soha még halandó szolga ilyen szabadon nem élhette az életét – kezdett bele Jason. Az ujjain számolta, amit épp felsorolt. – Ellentmondtál a mesterednek, amikor parancsa ellenére nem jelentél meg a vendégek el tt. Ráadásul közben épp Asherrel szexeltél. Aki a mestered egyik beosztottja. – Azért ez így nem teljesen igaz – vetettem ellen, de azért csak belepirultam. – Jó, én azt a verziót vázoltam, ahogyan a kívülállók látták. – Jean-Claude nekem soha nem említette, hogy kínos helyzetbe hoztam volna. – Na és ha említette volna? Jelentett volna bármit is? Te úgy cselekszel, ahogy cselekedni vágysz, semmi nem befolyásol. És Jean-Claude ilyennek szeret – ült le mellém Jason. – Szeret téged. És engem is, a maga módján. Ezt a pletykát viszont nem hagyhatja szó nélkül. Nem hagyhatja, hogy mások gyenge alaknak tartsák, aki még a n jének meg a kajájának se tud parancsolni. – De hát ez az egész egy nagy hazugság, Jason! Nem léptünk le, nem hagytuk el, és nem házasodunk össze. – A pletyka ölni képes, Anita. És a mestervámpírok zabálják a pletykát. – És volt már gondja korábban is ilyen pletykákkal Jean-Claude-nak? 131
A FEKETE VÉR
Úgy értem, olyasmi, amit neked elmondott, de nekem nem? – álltam fel, hogy távolabb legyek kissé. A hetedik érzékem azt súgta, hogy Jason még nem állt el mindennel, és ha a többi is ennyire kellemetlen, márpedig miért ne lenne az, akkor jobb, ha a közelemben tudom az ajtót. Az sose árt, ha kéznél az egérút. – Egy része még csak nem is pletyka, Anita. – Mármint melyik része? – Te annyi pasit viszel az ágyadba, amennyit akarsz, kis túlzással. nem engedheti meg magának ugyanezt. Vagyis te nem engeded meg neki ugyanezt. – Ja, tehát ha hagynám, hogy Jean-Claude f vel-fával csinálja – meresztettem nagyra a szemem –, akkor nem tartanák mások gyengének? – Meglehet. – Nem ártana, ha kimondanád végre a lényeget. Tudod, hogy célzásokban nem vagyok jó. – Ha egyszer en kimondanátok, hogy nem klasszikus, monogám kapcsolatban éltek, azt a többi vámpír is tudná értelmezni. El se hiszed, micsoda fantasztikus bigéket utasít el sorban. – Mi van? – A Városok Urai ajándékokkal bombázzák. – És beosonnak a csajok a Cirkuszba? Mert én nem nagyon láttam mostanában ismeretleneket arrafelé. – El ször csak képeket meg filmeket küldenek. Házi videókat, ilyesmi. Ez a legújabb taktika. Mert ha kvázi él ben látja, milyen buja bombázók, nehezebben utasítja el ket. Gondolják k. – Nem is említette… – Minek említette volna? Úgyse osztoznál rajta senkivel. Megkapja a filmet, kivár valamennyit, hogy ne legyen udvariatlan, és szépen elutasítja az ajánlatot. – És meg is nézi a… a cuccot? – Belenéz, hogy ha rákérdeznek erre vagy arra a részletre, tudjon mit mondani. 132
LAURELL K. HAMILTON
– Miféle részletre? – Jobb jelenetre. A vámpírpornó manapság állatira men bolt, Anita. – Nekem fel se t nt – húztam össze magam. – Auggie is nyakig benne van már. Ez a törvényes üzletága. – Törvényes? – szaladt fel a szemöldököm a homlokomon. – Jó, hát nem büntet jogi kategória. – Figyelj – böktem ki, ami egy ideje már elkezdte nyomni a bels m –, Jean-Claude szeretne más n kkel is lenni? – Nekem soha nem mondott ilyesmit. – Akkor mit hozakodsz el ezzel az egésszel? – Mert ezt a mostani fordulatot nem hagyhatja szó nélkül. Meg kell büntetnie bennünket. – De hát ez mind nagy hazugság! – fakadtam ki, Jason pedig sztoikusan bólogatott. – És mégis miféle büntetés? – Meg kell mutatnia, hogy megint parancsol nekünk. – Nincs megint, Jason, ez tiszta téboly! Nem tettünk semmit az akarata ellenére. – Pedig egy küls szemlél nek nem úgy tetszik, arra mérget vehetsz. Mert mi a helyzet? Itt vagyunk, kettecskén. Dugunk, jó, ezt mások nem látják, de nyilván gondolják. Bemutatlak a családomnak. Ez azért nem semmi. – Szóval most akkor Jean-Claude olyasmiért kell, hogy megbüntessen bennünket, amit még csak eszünkbe se jutott elkövetni? – foglaltam öszsze, Jason pedig megint bólintott, lénye teljes komolyságát beleadva a bólintásba. – Jean-Claude sose tenne ilyet. – Nem, soha – helyeselt halkan. – Akkor meg mi a tetves fenér l beszélsz? – léptem elé a mellemen összefont karokkal. Azután gyorsan átigazítottam mindent. Karokat öszszefonni stílusosan igazán csak mell nélkül lehet. – Hogy nekünk kell kitalálni valami büntetést, amit utána kivet ránk. – Ennek a világon semmi értelme – ingattam a fejem. – El se tudod képzelni, mennyit zuhant a mestered státusza a többi 133
A FEKETE VÉR
vámpír között, miután nem vettél részt a fogadáson. – De én nem szándékosan… – Nem szándékosan feküdtél le Asherrel? – Nem, vagyis igen – rogytam le mellé az ágyra. – Nem tudom, már azt se, amit tudok, Jason. Se Asher, se én nem terveztük, hogy ennyire elszaladjon velünk a ló. Kicsúszott minden a kezünkb l. – Ezért is nem maradhattok már kettesben. És ezt a többi mestervámpír nagyon is megfelel büntetésnek találta. Mármint rád nézve. Ashert jobban meg kellett volna büntetnie. Mert így gyengének t nik. Mármint Jean-Claude. – Tényleg ekkora dráma ez, Jason? – Mindenkinek látnia kell, hogy er s mester. És ahhoz rendet kell tennie a háza táján. – Komolyan kihívhatják csak azért, mert hülye pletykák terjednek rólunk? Ezért megtámadhatják? – Mondtam már, a mestervámpírok java olyan korból való, amikor egy férfinak kemény kézzel kellett rendet vágni odahaza. Amikor azt, akinek a felesége engedetlen volt, nem is vették férfiszámba. Egyre több olyan vámpír van, aki szerint nem is Jean-Claude az er s és hatalmas, mert a te er d nélkül nem menne semmire. – A halandó szolgája vagyok, Jason. – Olyan halandó szolga, akinek magának is vámpír szolgája van, meg hívóállata. Méghozzá más, mint a mesterének. – Ett l Jean-Claude csak még több. Mert a leopárdok is az övéi. – A tieid, Anita. Micah és a leopárdok csakis rád hallgatnak, Micah csak udvariasságból engedelmeskedik Jean-Claude-nak is. Egyébként csakis te számítasz neki, ahogy a többi nagymacskának is. – És a farkasok? – Az megint más tészta. A metafizikai szál Richarddal, a mi Ulfricunkkal, a királyunkkal, máshol ered. Err l végképp nehéz eldönteni, hogy a farkasok azért hallgatnak rád, mert Jean-Claude hívóállatai, vagy mert te köt dsz az Ulfrichoz. 134
LAURELL K. HAMILTON
– És ez még nem minden, igaz? – Olyan is eljutott már Jean-Claude fülébe, ami még nem kifejezetten pletyka, épp csak szóbeszéd, hogy bizonyos mesterek szerint az hatalmuk is meger södne, ha az halandó szolgájuk lennél. Viszont k er s kézzel tartanának, az parancsukat nem vehetnéd semmibe, és azzal is csak az hatalmuk n ne. – Addig álljanak fél lábon! – Ez cseppet sem vicces, Anita. Ez a véres komolyság cseppet se vallott Jasonre, tényleg drámai lehet a helyzet. – Bocs. – Nincs gond – mosolyodott el –, honnan is tudhattad volna, ha egyszer senki se avatott be. – Na de miért nem szólt nekem is Jean-Claude? – Mert ilyennek szeret, nem akar megváltoztatni. Akkor mi értelme lenne? De most akkor is cselekednünk kell. Nem hagyhatjuk, hogy St. Louis veszélybe kerüljön. – Jó. De mit és hogyan? – Ne ágálj többet a pletykák ellen, hogy a te háremed Jean-Claude-é is. Hadd beszéljék csak, hogy is lefekszik velük. Mert ha minden szeretök közös, az végre megmagyarázza, miért nem lép fel ellenük JeanClaude. – De hát nincs így! Hazugság volna – vetettem ellen, mire Jason csak felvonta a szemöldökét. – Egy mestervámpír egyb l kiszagolja a hazugságot. Hiába parancsolok a vonásaimnak, a hangomnak, a szememnek, a testemnek, Jason, a b röm szagának és a szívem dobogásának nem tudok parancsolni. Annyira nem tudok hazudni. – Kevesen tudnak. – Hogy tudnék akkor félrevezetni egy csomó Város Urát? – Úgy, hogy nem hazudsz. – Tessék? – Hagyd, hogy Jean-Claude tényleg lefeküdjön a pasijaiddal. Vagy 135
A FEKETE VÉR
másokkal. Majdnem kiestem a számon, az államat hetekig kell majd keresnie a takarító néninek. – És ha már itt tartunk, te leszel az els önkéntes? Nevetve dobta magát hanyatt az ágyon. – Mondtam már, Anita, hogy felajánlkoztam neki, de elutasított. Azért, mert te nem vennéd jó néven. – De te nem is szereted a pasikat. – F szabály szerint nem. Jean-Claude a kivétel, aki er síti a szabályt. Talán, mert a pomme de sangja vagyok. De nálam sokkal szemellenz sebb heterónak kell lenni ahhoz, hogy t kirúgjam az ágyból. Most, hogy így mondta, bevillant, hogy szinte ugyanezekkel a szavakkal hallottam már ugyanezt a szájából, csak jó mélyen elástam az agyamba, hogy ne is kelljen rá gondolni. – De mesélted, hogy volt valami pasid, direkt, hogy lásd, bejön-e a faj. És nem jött be. – Fogalmazzunk inkább úgy, hogy én inkább az adakozó típus vagyok. Rettent en döbbenten nézhettem, mert hirtelen felült, és homlokon csókolt. – Irtó cuki vagy ahhoz képest, hogy te vagy a világtörténelem els él szukkubusza! – Nem vagyok cuki. – Jaj, dehogynem, csak épp utálod, hogy az vagy. El se tudom képzelni, hová vezetett volna ez a vonal, ha nem kopognak váratlanul az ajtón, így félbeszakítva a beszélgetést. Végre a kaja volt, bár id közben alaposan elment az étvágyam. Az is tény, hogy bárminek hálás lettem volna éppenséggel, hogy gátat szabjon a témának, úgyhogy akár ehettem is. Nekem egy napra b ven elég ennyi egyenes beszéd. Nem bírom a túl sok frankót, megfekszi a hasam. Persze, ahogy Jasont ismertem, nyilván nem áll meg félúton. Ha egyszer belekezd valamibe, azt végigviszi, ha a fejem tetejére állok is, és forró ólmot öntök a fülembe. 136
LAURELL K. HAMILTON
Azért csak megnézem az étlapon, rendelhetek-e a szobaszervízzel forró ólmot.
137
A FEKETE VÉR
21 Beengedtük a pincért, már ha a szobaszervízt is nevezhetjük így, és a kaja az étkez asztalra került. Mivel a szobát Jason foglalta a saját nevére, szignózta a számlát, és pengette ki a borravalót. Én meg ültem, mint a bef tt. Gondolkodtam. Vagy próbáltam nem gondolkodni. Egyre megy. A csirkés szendvicsem egész jó volt, a sültkrumpli meg tökéletes. És Jasonnek is ízlett a maga csirkéje. De nem akartam menekülni, még ha jó apropó is lett volna a kaja. Már nem a régi Anita vagyok, aki boldogan rákanyarodik a legkeskenyebb és leggazosabb menekül útra is. Jobb ezen túlesni, már azt vallom. Vagy csak megöregedtem. Az is elgondolkodtató, hogy a legutóbbi nagy beszélgetésem, ami igazi leleplezésekkel járt, még ha csak lelkiekkel is, szintén egy szállodai szobában esett, az éppen Micah-val kettecskén. Valami lehet a szállodai szobákban. Vagy az élményben, hogy csak ketten vagyunk. Vagy ki tudja. – Valaki otthon felvetette, hogy akivel lefekszem, mármint rendszeresen, az meger södik. Jason döbbenten meredt rám, még a villa is megállt félúton a leveg ben. – Épp pihentettem volna a témát, hogy holnapig átgondolhasd. – A holnap már kés . Ha tényleg azt fontolgatja valami mestervámpír, hogy jobb lenne, ha az övé lennék, akkor cselekedni kell. Párszor már raktak rám vámpírjegyeket. Nem az a hawaii életérzés, Jason, ha egy mód van rá, a jöv ben kihagynám. Harapott egy falat csirkét, de azokat a kora nyári égkék szemeit le nem vette volna rólam. Láttam, ahogy jár mögötte az agya, kivételesen nem rejtegette a nagy eszét mosolyok és vicces bókok mögé. 138
LAURELL K. HAMILTON
– Nyilván. Csak meglep, hogy ilyen tempóban idáig jutottunk. Arra számítottam, hogy kell pár nap, mire belátod. – Lehet, hogy felnövök lassan – vontam meg a vállam. – Nálad feln ttebbet nem is nagyon ismerek – vigyorodott el szélesen. – Ez meg mit akar jelentem? – Hogy nehezen engeded el magad. Játszani se szeretsz. És nem is tudsz. – Azért St. Louis-ban akad pár fickó, aki rögtön engem választana játszótársnak, ha megkérded. – Nem az ágyról beszélek, Anita – jött zavarba. – Ott csodás vagy. De hobbid egy se. Csak a szex kapcsol ki. – Nem igaz, mert célba l ni is szeretek. – De a fegyverek se a mániád, mint Edwardnak meg Ottónak vagy Olafnak, vagy épp hogy hívatja magát – magyarázta hevesen hadonászva a villával. Erre mit mondhattam róla. Inkább ettem tovább. – Aha. Szóval ennyi volt. Részedr l lezártad? – Álljunk csak meg – keltem ki magamból. – Én összeszedtem magam, nem szálltam ki a beszélgetésb l, pedig máshoz se lenne kedvem. Te terelted el a szót. Mosolyogva letette a villát, mert a saláta nagy részét el is pusztította. Ezek a fiatal srácok olyan tempóban esznek, ha az anyukájuk nem dörren rájuk, hogy rágjanak is, hogy csak nézek. Nekem még több mint a fele megvan a szendvicsemnek, meg már végzett. Mondjuk én alapvet en a krumplimra helyeztem a hangsúlyt, legszívesebben a sok duma helyett is csak ezt ettem volna. Ez valamiféle kompenzálás lesz, érzem. – Akkor térjünk vissza – vágott megint az elevenbe Jason. – Hogyan nyerhetné vissza Jean-Claude annak a látszatát, hogy igen is er s és hatalmas. – Úgy, hogy er s és hatalmas – eszegettem szórakozottan a krumplit. Jason a grillezett zöldségeinek a javát megette, szinte csak a saláta meg a csirke t nt el a tányérról. – Jó, persze, kell valami terv. De mi? 139
A FEKETE VÉR
– El ször is be kell fékezni ezeket a hülye pletykákat. – Jó, de hogy? – Kell egy riporter, aki csinál velünk egy exkluzív interjút. Valaki, akiben bízunk. – Errefelé nem rohangásznak az ilyen arcok. – Nem is itteniekre gondoltam. Hanem egy otthoni vérfarkasra. – Irving a végén már velem se mert exkluzívot csinálni – ingattam lassan a fejem –, mert zaklatni kezdték a népek. – Jó, tudom, hogy majdnem bebuktattad. – Persze, ott is pletyka. Tudod, felröppent, hogy nyilván alakváltó, ha már ennyire megnyílok neki. Mert egy embert úgyse fogadnék a bizalmamba – ez a végén vajon epésen hangzott? – Nehéz ügy, ha az embert ok nélkül leszörnyetegezik – paskolta meg a kezem az asztal felett. Szóval epésen hangzott. – Ok nélkül? Mikor nem voltam én szörnyeteg, Jason? Általánosban már szellemeket láttam, és gimis voltam, amikor el ször – véletlen – el rángattam egy zombit a sírból. Ember legyen a talpán, aki szerint az ilyen nem szörnyeteg. – Plusz még az is, hogy az emberek ok nélkül is eléggé kegyetlenek néha – toldotta meg komoran. Valami azt súgta, hogy ezt nem az én nehéz gyerekkoromra érti. Basszus! Felálltam, megkerültem az asztalt, és szép egészséges puszit nyomtam a homlokára. – Ezt miért kaptam? – kérdezte mosolyogva. – Hogy mosolyogj – mosolyogtam vissza rá. – Volna tippem, hogy mit l mosolyognék még szebben – húzott gyöngéden az ölébe. – Na, tessék. Kapsz egy testvéri csókot, és rögtön a szexre gondolsz. A mosoly kivirult, az a bizonyos bugyi-húzogatós, pénztárcanyitogatós mosoly volt, aminek az álverzióját a színpadról is osztogatja. Nekem kijutott az igaziból. Fura madár volt ez a Jason, amíg ez a mosoly meg nem jelent a szemeiben, az ember jó haverként tekintett rá. Aztán 140
LAURELL K. HAMILTON
jött a mosoly, és megfosztotta attól a naiv ártatlanságtól, ami miatt mindenki – vagy legalábbis én – a bizalmába fogadta, és megmutatta benne a lelke legmélyét. Hogy mennyire romlott is tud lenni, mennyire rossz fiú, akivel igazán nagyokat lehet rosszalkodni. Sóhajtva hajoltam hozzá közelebb, de nem annyira közel, hogy egyb l meg is csókoljam. – Miért hagytad meg a vacsid felét? – Hogy van az, hogy soha nem azt mondod vagy kérdezed, amire épp számítok? – bicsaklott meg a buján kihívó tekintet. – Nem te vagy az els hímnem , akinek ez felt nt – hajoltam még egy centit felé. – A tele gyomor nem a jó szex barátja – biccentett. – Csak ha intenzívre akarod hangolni – néztem mélyen a kékséges szemeibe. – Ó – vigyorgott –, az intenzív, az jó szó. Ha már így felhoztad. – Ha már így felhoztam – sóhajtottam, ajkam már ajkához ért. – Fel bizony.
141
A FEKETE VÉR
22 Még ha intenzív éjszakát tervezett is Jason, lassan kezdett bele. S t, amikor már belelendültem volna, és igyekeztem gyorsítani a dolgokat, leállított, a hasamra fordított, és rám parancsolt, hogy ne ficánkoljak. – Szépen, lassan, Anita, miénk az egész éjszaka – térdelt fel mellém. – Még soha ennyi id m nem volt veled kettesben. Hadd élvezzem ki. – Miért van az, hogy el bb-utóbb mind az orrom alá dörzsölitek? – Mert ez az igazság. Felkönyököltem, úgy néztem rá a vállam fölött. – Mind unjátok, hogy másokkal is osztoznotok kell rajtam? – Inkább úgy mondanám, hogy minden férfi szereti többnek tartani magát egy n szemében, mint egy pár ügyes kéz, egy száj és egy farok a szükségben. Erre gondolom er sen elképedtem, mert gyorsan módosított. – Bocs, Anita, ezt nem kellett volna. Tényleg nem. – De így éreztek? – Nem, esküszöm, hogy nem – rázta gyorsan a fejét. – Nathaniel kifejezetten szereti, ha nem csak ketten vagytok. Jean-Claude imádja, hogy hagyod, hogy mást is a kegyeidben részesítsen, legf képpen persze Ashert értve ez alatt. Micah-t nem tudom, vele nem vagyok olyan viszonyban, azt viszont sejtjük, hogy Richard mit gondol. mostanában még a sütijét se szívesen osztja meg senkivel. – De te? Te úgy érzed, ahogy mondtad? Egy pár kéz satöbbi a szükségben? – Valahogy így. Ahogy mindenki más, aki csak néhanapján jut az ágyadba. De ha magadba nézel, te is beláthatod, mi csak amolyan kisegí142
LAURELL K. HAMILTON
anyag vagyunk. – Ez így nem igaz. – Akkor miért csak az ardeur idején keresel? Miért csak vészhelyzetben kellek a szexhez? – Most is itt vagyunk. – Ez is egy fajta vészhelyzet. És amolyan szánalomszex. – Nem szexelek szánalomból – ültem fel. Ez mélyre ment. – Jaj, anyám, ez most annyira nem hiányzik! – Akkor talán ne csináljuk – húzódtam az ágy végébe, hogy megtámasszam a hátam. A párnába nyomta az arcát, és beleordította ingerültségét. – Gondolom, igazad van – nyögte, amikor feljött végre leveg ért. – Lehet, hogy el bb el kellene intézni Irvinget, hogy leadjuk a mi verziónkat. – Szex lefújva? – Ja, gondolom. És talán az lenne a legokosabb, ha legel ször JeanClaude-ot hívnánk. Ne menjünk már mindig a saját fejünk után. Tényleg van abban valami, amit a többi mestervámpír mond, hogy nekünk már az is elég, ha te mondasz valamit, Jean-Claude-ot már nem is kérdezzük. Ha te azt mondod, hogy ugorjunk, ugrunk. Richard ett l a falra mászik. Mármint amikor a farkasoknál megy. – És Jean-Claude? is? – Még soha nem mondott ilyet. – Akkor én hívom t – helyezkedtem el ölemben egy párnával –, te meg Irvinget. Leadod a sztorit, azzal a kitétellel, hogy csakis akkor hozza le, ha Jean-Claude is rábólint. – Isteni terv – bólintott Jason. megkapta a vezetékes készüléket, én a mobilomat. Már rég elértem Jean-Claude-ot, még mindig kergette valahol az éterben Irvinget. Jean-Claude hangja semlegesen kongott, érzelemmentes üzemmódban járt. Ha mellette állok, rezzenetlen és élettelen, mint az évszázados nagyöregek különös stressz idején. Olyankor fél , hogy ha egy pillanatra 143
A FEKETE VÉR
félrenézel, szertefoszlik, mint a kámfor. – Nem hittem, hogy felhívsz, ma petite. – Hívtalak volna korábban is, de megrohamoztak bennünket az újságírók. Kész káosz itt minden. – Szerencsétlen véletlen – felelte kifejezéstelen hangon. – Jason épp Irving Griswoldot próbálja elérni, hogy elmondja neki, valójában miért vagyunk itt. Szerinted, ha lehoz velünk egy exkluzívot, az segít? – Nem jellemz , hogy érdekeljen a véleményem, ma petite. Pláne a távolból. – Jó, ezt megérdemeltem. De Jason megvilágosított, és annyira sajnálom. – Mi az, amit sajnálsz? – Sajnálom, hogy a nagy szabadságom miatt gyengének t nsz a többi mestervámpír szemében. Sajnálom, hogy Asherrel kínos helyzetbe hoztunk a múltkori gikszerünkkel a vendégeink el tt. Sajnálom, hogy mindig csak megyek a saját fejem után. Még olyan kérdésekben is, amiben te is érintett vagy. – Tényleg te vagy az, ma petite? – kérdezte meglepetten. – Persze, igazad van, tessék, ki lehet nevetni. És ki is nevetett, hogy a hátamon csak úgy borsózott a libab r a gyönyört l. – Bocsáss meg nekem, ma petite, de nagy az én meglepetésem. Hadd térjek magamhoz. – Tényleg ilyen egy elviselhetetlen némber lennék?! Várj, inkább ne válaszolj, tudom a választ anélkül is. Erre megint dorombolva kacagott, hogy még a hajam is égnek állt. – Ezt most hagyd abba, különben Jasonnel nem állunk jót magunkért. – Még nem is élveztétek egymás testének gyönyör ségét ifjú farkasunkkal? – csengett ismét némi meglepetés a hangjában. – Belefogtunk, de aztán úgy döntöttünk, hogy el bb inkább jó kis szolgák leszünk. 144
LAURELL K. HAMILTON
– Nem tekintelek benneteket a szolgáimnak. – Tudjuk, persze. És ezért hálából úgy döntöttem, hogy nagy plénum el tt hajlandó vagyok szolgaibban viselkedni. – Mi okból, ma petite? – váltott óvatosba. – Haladjunk sorjában. Leadhatja Jason Irvingnek az igazi sztorit? Az segítség lenne? – Mindenképpen. Csakhogy ez esetben oda a fed történet a családja felé. Nem? – De, gondolom. Viszont nagyon nincs más választás. Jason elmagyarázta, hogy ez a hülye pletyka roncsolja a renomédat a többi Város Ura el tt. Miel bb tudniuk kell, hogy csak egy nagyon hülye pletyka, semmi több. – Jó, de mit mondhat Jason az újságíróknak, amivel a kecske is jóllakik és a káposzta is megmarad? – Úgy érted, hogy neki is jól jöjjön ki az egész utazás, mindennek ellenére? – sandítottam Jasonre, aki közben elérte Irvinget. – Várj egy pillanatot! – kértem a telefonba, és b szen integetni kezdtem Jasonnek, hogy kicsit figyeljen rám. – Bocs, Irving, tudnál várni egy percet? – mondta is a saját kagylójába, és utána rátette a tenyerét. – Jean-Claude azt kérdi, mit tudunk mondani Irvingnek, amit l a pletyka is elül, de a szüleid se zuhannak vissza a kétségbe. – Találkoztál a szüleimmel, Anita. Az egész családommal. Nyilvánvaló, hogy az apámat így se, úgy se gy zöm meg, két nap alatt semmiképp. És sokkal többet nem él már. Roberta feje, ha lehet, még keményebb. Nem volt rossz kör, Anita, de kár a g zért. És Jean-Claude biztonsága ezerszer fontosabb, mint hogy a családom bevesz-e egy gyenge hazugságot. – Nem hazugság. – Mi nem az? – vonta meg a vállát – Nem házasodunk össze. Nem szöktünk meg Jean-Claude-tól. Nem hagytad el se te, se én, és nem igaz ez az ostoba „Rómeó és Júlia-lávsztori” sem. Semmi sem igaz, minden 145
A FEKETE VÉR
egy nagy hazugság csak. – Szeret k vagyunk, Jason – simítottam végig a karját – És tényleg jobban szereted a lányokat, mint a fiúkat. – Naná. Bár azért tudnék mondani pár hímnem t, akikkel nem bánnám a közelebbi ismeretséget, és a családom szemében a biszex az valamiféle „lightos” buzi – mondta megvonva a vállát – Még egyszer bemegyünk holnap délután a kórházba, utána irány vissza St. Louis. Annyira szerettem volna vigasztalni valahogy. Kellett volna egy ötlet, ami mindent megold. De nem volt. Nekem nem. Így aztán id vel mindketten folytattuk a telefonbeszélgetéseinket. leadta a történetünket Irvingnek, én mentem vissza Jean-Claude-hoz. – Hallottad? – kérdeztem, mert én nem fogtam be a hallgatót. – Igen. – Elcsesztem, mi? – Nem láthattad el re az eseményeket. – Jó, nem is azt mondom. De nem is kizárólag emiatt hiszik azt a mestervámpírok, hogy gyenge vagy, mert nem tudsz parancsolni a halandó szolgádnak. – Vagy, aki vagy, ma petite. Én ilyennek szeretlek. – Tudom – mosolyogtam bele a mobilba, de ezt persze Jean-Claude nem láthatta. Még egy vámpír se annyira parafenomén. – Jason azt is mondta, hogy ki kell találnunk magunknak valami büntetést. Hogy mindenki lássa, milyen kemény kézzel fogsz bennünket. Hogy helyre áll a rend a házad táján, és nem n tt a fejedre se a vacsorád, se a n d. Jean-Claude mélyen és rezzenetlenül hallgatott a vonal másik végén. Az a baj a vámpíros telefonnal, hogy nem szuszognak bele a kagylóba, és nem is moccannak, ha hallgatnak, tök süket a vonal. – Figyelj, Jean-Claude, legalább leveg t vegyél, hogy tudjam, hogy nem szakadt meg a vonal vagy valami. – A többi mester szemében gyengeség az, hogy egyedül útra bocsátottam a szolgám és a pomme de sangom. Ha csak sejtenék, micsoda er t nyerek ebb l… 146
LAURELL K. HAMILTON
– Vagyis Jasonnek igaza van. Úgy kell tennünk, mintha szétcsapnál közöttünk, és ehhez meg kell bennünket büntetni, bár semmi sem úgy történt, ahogy mások hiszik. De akkor legalább nem fognak gyengének tartani. – Én soha nem kértem volna ilyesmit, ma petite. – De így, hogy Jason felvetette? – Sokat javítana a megítélésemen, valóban. – És egyébként kivártad volna, míg valaki ránk támad? Akkor azért elejtetted volna, hogy én tehetek róla? – Mivel a támadás feltehet leg megfelel indokot szolgáltatott volna egy hasonló beszélgetésre… – Jesszus, Jean-Claude, nem titkolhatsz el lem mindent! – Micsoda varázslatot ismer Jason barátunk, hogy ilyen könnyen fogadod ezeket a kellemetlen igazságokat, mondd? Még csak nem is vagy dühös? – Nem, asszem nem – gondoltam át. – Ahhoz túlságosan is be vagyok tojva. Merthogy Jason olyat is említett, hogy akadnak mestervámpírok, akik jó ötletnek tartanák, ha az halandó szolgájuk lennék inkább. Mert k kordában tudnának tartani, és használhatnák a hatalmamat. Az ilyen pletyó alaposan a lelkembe tapos, tudod? Pláne, hogy gyakran vagyok távol t led. Az ilyesmir l nem árt tudnom, Jean-Claude. – Úgy gondoltam, hogy manipulációnak éreznéd. Nem akartam se visszafogni a munkádat, se szervilisebb magatartást kényszeríteni rád. – Ne féltsd te az én egómat, Jean-Claude! A biztonságunk ezerszer törékenyebb. F leg, ha ilyen pletykák folynak a hátunk mögött a kedves mestervámpírok köreiben. – És kész vagy tenni a pletykák ellen, ma petite? – Ha elmondod, mi legyen. Persze, lehet, hogy ésszer bb otthon folytatni ezt a beszélgetést. – Természetesen van elképzelésem, hogyan kelthetnénk egészségesebb benyomást környezetünkre anélkül, hogy bármelyikünknek is komolyabban meg kellene változnia – jelentette be nagyon óvatosan. 147
A FEKETE VÉR
– Bármi, amit már most megtehetek? – Rien. – Akkor hadd emésztgessek itt a távolban, és holnap térjünk vissza rá. – De megteszed, amit a jó híremért meg kell tenned? – Nyilván. Mármint tárgyaljunk. Mert például Jason szerint, és Jasonnek általában igaza van, szóval szerinte már az nagyon jót tenne, ha hagynám, hogy a pasijaimmal te is lefeküdj. Attól helyrepofozódna kicsit a híred. Viharos csend a telefonban. – No, hát basszus meg még basszus – summáztam. – Miért e felindulás, ma petite – jött az ártatlan álmélkodás. – Egy szót se szóltam. – Néha a hallgatás ékesebb minden szónál. – Ezt nem értem. – Annyiféleképpen tudsz hallgatni, Jean-Claude. Ez a mostani azt mutatja, hogy Jasonnek igaza van. Akkor tehát maradjunk annyiban, hogy egyel re g zöm sincs, hogy viselném, ha ágyba bújnál a fiúkkal, és azt se tudom, a srácok mit lépnének a javaslatra, bár Asher nyilván odalesz meg vissza. – Ne legyél igazságtalan, ma petite. – Türelme végtelen és bámulatos. – Hogyne – próbálkoztam én is a bámulatos türelemmel, kevesebb sikerrel. – Most dühös vagy. – Annyi mindent meg kell emésztenem hirtelen, Jean-Claude. A sok riporter szinte agyontaposott bennünket délután, és Gretchen is iszonyatos volt a tévében. Tényleg, vele mi van? – Büntetés alatt áll. – Legutóbb tökre becsavarodott a koporsóban. Mi lesz most? – Van jobb ötleted, ma petite? – Megölni nem lehet, mert elég nyilvános volt a hiszti. És a rend rség nyilván rácsavarodna a témára. – És ha nem lett volna nyilvános? 148
LAURELL K. HAMILTON
– Én csak azt tudom, hogy nem csak miattam t nsz gyengének a többi mestervámpír szemében, Jean-Claude. A legtöbben az ilyen Gretchenekkel meg Meng Die-kkel már réges-rég leszámoltak volna. – Meng Die-t megölhetném, nem nyilvánosan csinált botrányt. – Nem feltétlenül kell megölni, csak azt mondom, hogy a legtöbb mestervámpír nem t rné, hogy a vámpírjai így elszemtelenedjenek. Közben meg imádom, hogy még most is él benned a b ntudat, hogy valaha elvetted az emberi mivoltukat. Imádom, hogy b ntudatod van, hogy soha nem szeretted ket, csak elcsábítottad. Imádom, hogy ennyire… emberi vagy. Csakhogy a többi vérszívó pont ezt tartja a gyengének. – Éppen azokat a tulajdonságokat, amiket te szeretsz bennem. – Hát, csupa pasi. Legalábbis javarészt. Ha úgy vesszük, azért csak pasiból vannak – vontam vállat, mire megint a nevetésével jött. Mintha tollpihével cirógatták volna végig a meztelen testem. – Ne csináld ezt Jean-Claude, mert most rögtön egymásnak esünk Jasonnel. Pedig eddig olyan jók voltunk. – Bizony, ma petite, nagyon, nagyon jók voltatok – búgta sokatmondón a két nagyont. – Elég volt! De csak nevetett, én meg úgy kapaszkodtam a párnámba, mint valami ment övbe a háborgó tengeren. – Azt akarod, hogy felébredjen bennem az ardeur, és elhajítsuk a telefonokat? – A végén úgyis egymáséi lesztek. Ismerlek benneteket, téged pontosan annyira, mint a drága Jasonünket. Nektek a szex csak id kérdése, nem kedvé. – Hát köszi. – Ugyan, mi kifogásolható lenne az egészséges testi vágyakban, ma petite? Nagyszer , ha az ember pontosan tudja, mire vágyik, és hogyan elégítse ki azokat a vágyait. – Mondd csak, én sok ilyen kielégítésben megakadályozlak? – Elég a nehéz kérdésekb l mára. Számoljatok be az igazságról Mr. 149
A FEKETE VÉR
Griswoldnak, utána pedig élvezzétek csodásan ifjú testeteket! – Meglesz, meglesz. Bár kicsit zavar, hogy gyakorlatilag Jason karjaiba löksz. – Jobban élveznéd, ha tiltanám? – Jaj, dehogy! Soha nem csalnálak meg! Csend. – Je t’aime, ma petite. – Je t’aime, Jean-Claude. Az én vámpírbabámnak mindig is remek érzéke volt a telefonos beszélgetések befejezéséhez. Én a magam részér l egy id után mindig egy helyben toporgok, már rég letenném, de csak rángatom el fülénél fogva az újabb és újabb hülye témákat, ha kell, ha nem. meg bedob egy frappáns zárómondatot, hogy szeret és pont. Vége. Pedig most is itt lenne ez a sok kellemetlenség, jól össze is lehetne veszni, végleg elveszni a hiábavaló társalgás útveszt iben. Kár, hogy ehhez partner is kell. Hoppá, partner, álljunk csak meg gyorsan egy apró pillanatra! Hiszen itt van nekem Jason. t még mindig bekényszeríthetem valami rémes szópárbajba, hiszen el ttünk az egész éjszaka. Még alig jöttek fel a csillagok, fiatal még a sötétség birodalma, és annyi vacakságot el kaparhatunk a lelkünk mélyéb l.
150
LAURELL K. HAMILTON
23 Hónapok óta nem beszéltem már Irving Griswolddal, egészen pontosan azóta, amióta megkért, hogy hanyagoljuk az exkluzív riportokat, amiket csakis neki tartogattam, mert kezdenek rá gyanakodni az irigyei, hogy ugyan már, miért éppen vele állok szóba egyedül. Ahogy mondtam, vérfarkas volt, de a lapuló fajta, aki inkább havonta elbujdosik pár napra, de nem fedi fel énjének féltve rzött titkát. Ami nyilván hasznos, ha az embernek ilyen munkája van, de cseppet sem egyszer . Én mindenesetre lekoptam. Azért csak egészen pontosan láttam magam el tt a vonal St. Louis-i végén: alacsony, kopaszodó, téglatest emberke, aki ha egy fejjel minimum magasabb, isteni hátvéd lehetne bármelyik focicsapatban. Gy kbe csavarodó haja a feje tetején már ritkulni kezdett, mire vérfarkas lett bel le emberi formájában egészen jól látható csupasz foltocska növekedett a feje búbjára. Ezt persze a likantrópia megállította. És ami igazán men a dologban az az, hogy állati formájában meg teljesen nyoma is veszett. Nem lett bel le köpcös, kopaszodó vérfarkas. – Tudom, hogy én kértelek, hogy ne er ltessük az exkluzív anyagokat, Anita, de azt azért nem gondoltam, hogy kilöveted magad miattam a Holdra – kaptam köszönés helyett. Ki gondolta volna, hogy Irving besérdik?! – Az zavar, hogy nélkülöznöd kellett szerény személyemet, vagy hogy már nincs ki támogassa a kizárólagos nyilatkozataival a karrieredet? – Milyen gonosz vagy, Anita, mennyire gonosz. – Csak egy kérdés volt, Irving. – Nem lehet, hogy egyszerre mindkett ? – nevetett. Milyen jól is tud 151
A FEKETE VÉR
esni egy egyszer emberi nevetés annyi vámpíri b bájoskodás után! – Hogyne lehetne! Gondolom, Jason már mindent elmondott. – Ez vagy te, Blake. Egyb l a lényegre térsz. – Nyakig vagyunk a szarban Irving, ez a lényeg. – Igen, Jason mindent elmondott – sóhajtott nagyot Irving, és végre komolyra váltott. – Bár kollégáknak hála, már tudtam a dologról. Siettek riasztani, hogy a volt csajom van a tévében. – Ez volnék én? – Hát, az ember fia párszor veled mutatkozik, és már össze is vagytok hozva. Ilyen a hatásod. – Nem is tudtam róla. – Honnan tudtál volna. Szembe nyilván senki nem mondja. Csak a hátad mögött spekulálnak. – Ez tapasztalat? – Mondhatni. Az a helyzet, hogy jó ideje együtt vagyok már valakivel itt a lapnál, és bár klassz csaj, és sokáig elengedte a füle mellett az ilyesmit, végül kezdett feszültté válni. – Azért is gomboltál le magadról, mi? – Ne haragudj! Fontos nekem ez a kapcsolat. Ilyen virulens pletykákkal nehéz felvenni a harcot. – Virulens? Micsoda szó! – A cikkeimbe a fele szókincsemet nem írhatom bele. Valahol csak használnom kell a nagy m veltségemet, nehogy valami bunkó újságírónak nézzenek – hahotázott. Jobban örültem, hogy hallom, mint hittem volna. – Szerinted helyre lehet hozni? – Leadok pár cikket – tért vissza egyb l a témára –, ami feltehet en enyhíti majd a károkat. De csodákra én se vagyok képes, egy ilyen állatira jó pletyka nehezen irtható ki. Pláne, ha már a tévé is leadta. – Akkor mit csináljunk? – Azt gondoltam, hogy csinálok egy sorozatot, amolyan „Milyen is a természetfeletti élet?” címmel. Hogy milyen a Város Urának életében 152
LAURELL K. HAMILTON
részt venni. Az els darabja lehetne egy beszélgetés Jasonnel, elmesélné, hogy milyen a pomme de sang-lét. Azután lenne egy riport veled is, hogy milyen Jean-Claude csajának lenni. Ezzel egyb l megcáfolnánk a pletykát. – És meg is er sítenénk Jean-Claude pozícióját. – Ja. Persze Jason már azokat a momentumokat is kiemelte, amiket nem írhatok le. Pedig úgy sokkal jobb kis cikkek lehetnének. Persze, az én inkognitóm is bukna… – Annál nagyobb kellemetlenségek is adódnának, nekem elhiheted. – Ezt vegyem fenyegetésnek? – Nem – vágtam rá, majd kicsit megrágtam a dolgot vagy legalábbis nem tudatosan. Mert azért még tényleg én vagyok a Bolverk. – És ha a kisfarkas rossz kisfarkas, eljön érte a csúnya nagy Bolverk – halkította le a hangját Irving. – De semmiképpen se fenyegetlek. Ezek a tények. Ráadásul Richard hamarabb megtalálna, mint én. – Hú, az biztos. Ulfricunk újabban kissé indulatossá vált. – Azért bocs. – Tényleg t led örökölte át? – Úgy fest. – Akkor gratula, hogy ilyen szinten tudod leplezni. Ezt nem tudtam pontosan, hogy bóknak vehetem-e, inkább átsiklottam felette. – Kösz. Akkor elmondod, mit kell tennem? – El ször Jasonr l írok, valami olyasmi lesz a f motívum, hogy az apja haldoklik, és haza kellett hozzá utaznia, de a mestere nem tudott elszabadulni, így téged kért meg, hogy kísérd el, és ápold a lelkét. Ebb l majd mindenki látja, hogy milyen nagylelk f nök Jean-Claude. Érzelmesre fogom hangolni. – De a többi Város Ura nem arra jut majd, hogy lám, milyen egy nyámnyila alak ez a Jean-Claude? – Az a helyzet, Anita, hogy ezt az egész ügyet ezerféleképpen lehet ér153
A FEKETE VÉR
teni. Mindenki a saját szája íze szerint gondolja tovább. Az viszont mindenképpen biztos, hogy egy nagylelk Jean-Claude kép csak jót tehet. Mert ha a mesterek ki is akadnak, a kevésbé hatalmasok odalesznek meg vissza, hogy milyen klassz lehet az családjában élni, és hogy mennyire remek hely lehet ez a St. Louis. Minden második nem emberi lény azon kezd majd filózni, hogy hogyan is költözhetne St. Louis-ba. És a nagy forradalmak soha nem fentr l indulnak, hanem a mélyb l, a mi szintünkl. – Ezek szerint, amit mi Jean-Claude-dal csinálunk, annyira más? – Forradalmian más, Anita. Jean-Claude gyökeresen újította meg a vámpírlétet és ez persze a mi életünkre is hat. Sokszor van, hogy csak ülünk a kollégákkal, és verjük a fejünket az asztalba, hogy bezzeg, ha ki mernénk állni azzal, hogy mik is vagyunk valójában, milyen isteni cikkeket írhatnánk. De persze, ha megírnánk a cikkeket, egyb l lebuknánk. – Szóval nem te vagy az egyetlen újságíró, aki kett s életet él? – kérdeztem kissé meglepetten. Nem hittem volna. – Dehogy. Van egy hattyú, egy másik vérfarkas, s t még egy vértigris kollégám is. – És nem buktok le? – Nem bizony. – Nem lehet egyszer . – Az még ennyire se lenne az, ha kiállnánk az igazsággal. De neked magyarázzam? – Semmiképp – sóhajtottam. – Persze azt se írom le, hogy a halandó szolgája vagy. Csak a barátn státuszod fut majd. Az köztudott. – A törvény bet je szerint egyik munkámmal sem összeegyeztethetetlen a halandó szolgaság. Attól még lehetek szövetségi rend rbíró. Vagy rend r, már ha az akarnék lenni. – Szóval mégis nevesítsem? – Nem azt mondom. Semmiképp. Mert amit a törvény elfogad, azt még az el ítéletek nem feltétlenül. 154
LAURELL K. HAMILTON
– Az fix. Akkor lenyomok egy rövidebb írást a tévés kollégáim rövidlátó tévedésér l, hogy mennyire mélyen félreinformálták a közvéleményt a spekulációikkal. Utána egyb l lehozzuk a Jasonnel készült interjút, majd jössz te, és még meglátjuk, ki akar nyilatkozni. A szerkeszt m zabálni fogja. – És a barátn d? – Neki se lesz baja. Jó fej. És mindent tud. De amint végeztünk az lesz az els , hogy t felhívom. – Hát sok szerencsét. – Elég fáradt a hangod. – Meglehet – támasztottam a fejem az ágy támlájának. – Hosszú, nehéz nap. – Megyek, becserkészem a szerkeszt met, és már írom is, amit kell. Vigyázzatok magatokra! – Ez az életelvem, Irving. – Akkor lehet, hogy inkább kicsit nem kéne odafigyelned – nevetett. – Hátha úgy nem keveredsz majd folyton bajba. Nevetgélve tettük le, de miután a helyére tettem a kagylót, és megint hátrad lhettem, nagy megkönnyebbüléssel feküdtem neki a támlának. Még a szemem is lehunytam kimerültségemben, bár magam sem értettem, mit l fáradtam el ilyen végtelenül. Ingott alattam az ágy, és ahogy felnéztem, Jason két szemébe néztem bele alig pár centir l. Ott térdelt el ttem anyaszült pucéran, mert egyikünknek se jutott eszébe akár köntöst is venni a hosszas beszélgetésekhez. – Megtettük, amit tehettünk, Anita. Elhúztam a számat, ami mosoly szándékozott lenni, persze ahhoz gyengécske volt. – A változatosság kedvéért néha nem bánnám, ha nem kellene mindent megtennem, amit tehetek. Tényleg csak néha, de azért jólesne, ha végre egy kicsi vészhelyzet se adódna. Pár percre. – Átérzem – vigyorgott szélesen, és aztán az egyszer haveri vigyor 155
A FEKETE VÉR
valami pajzánba fordult. – Mi van? – kérdeztem gyanakodva. Felkacagott, ártatlanul, nagyon fiatalon, hogy hirtelen megpillantottam azt a Jasont, aki valaha itt élhetett, a Raina el tti Jasont, miel tt még kis híján belehalt a sebeibe, és vérfarkas nem lett bel le. Azt a Jasont, aki még nem volt Jean-Claude ébredés utáni frissít je, akit még nem nyúzott, gyötört meg az élet. Közben a mosoly megfakult kissé, Jason elkomorodott. – Mi ez az arc már megint, Anita? Mire gondolsz? Megráztam a fejem. Annyi minden kavargott benne. Hogy mennyire fáradt vagyok, hogy most oda a családnak szánt mese, hogy Jason menynyire bátor ebben a nagy kavarodásban, hogy biztosan végtelenül szomorú és hogy mennyire fontos is nekem. És hogy jó lenne, ha mindezt ki is tudnám valahogyan fejezni. – Csókolj meg! – foglaltam össze a katyvaszt. Megleptem, de aztán áttetsz , boldog mosoly ült ki az arcára, és tényleg a mennyekben érezhettem magam, hogy ilyen jól sikerült összefoglalnom, amit érzek. A mosoly ugyanis annak szólt, hogy végre, most el ször, én kértem, hogy jöjjön hozzám, nem a szükség, nem és még csak nem is az ardeur. Én, csakis én kértem t le a csókot.
156
LAURELL K. HAMILTON
24 Nem felületeskedtük el. Felfedeztük egymás száját, egyre hevesebben faltuk egymást. Közben rám feküdt, hibátlanul érezhettem, mennyire mélyen érinti ez kis el játék. Megmerevedett, keményen nekifeszült az alhasamnak, én pedig önkéntelenül is a derekára fontam a lábaim, hogy így is siettessem végre ezt az elhúzódó aktust. – Hozom a gumit – bontakozott ki az ölelésb l reszket tagokkal az utolsó el tti pillanatban. – Ó, persze, igen, majdnem kiment a fejemb l. Röpke csókot nyomott a számra, szemében elégedettség villant, hogy lám, miatta ennyire széthagyom az agyam. – Jean-Claude kvázi ezt az egyet kötötte ki. Nincs szex, ha nincs óvszer – csókolt meg még egyszer, mire sikerült kilábalnia az ágyból, hogy gumit keressen a b röndben. Én meg vártam, és azon t dtem, hogy ugyan mi üthetett belém, hogy még az alapvet biztonságról is megfeledkezem. Mert az egy dolog, hogy szedem a bogyókat, vagyis gyakorlatilag képtelenség, hogy úgy maradjak, viszont pár hónapja csúnya terhességi frász tört ki az életemben az antibébi ellenére, azóta az óvszer dupla biztonságában csinálom csak. Irving búcsúzása csengett az agyamban, hogy talán némi gondatlanság segíthetne ki a folyamatos bajból. Ha nem ügyelnék mindig mindenre ilyen lázasan, talán nem ütne be folyvást a ménk . Vagy nem? Lazítsak kicsit? Vagy egyszer en csak a jó pasi vette el az eszem. Egyik verzió rosszabb, mint a másik. Egész kötegnyi óvszer érkezett, minimum négyet számoltam, de lehet, hogy több is volt. 157
A FEKETE VÉR
– Szép remények? Jason a gumikra nézett. – Csak ha az egyiket fordítva venném fel. Vagy lyukas lenne – nevetett már megint, és nem lehetett nem vele nevetni. Ezt imádtam benne, hogy olyan gondtalan volt. Mármint általában. Mindig megnevettetett, nem hozott magával semmiféle komplikációt, a barátom volt, akivel elég jókat szexeltünk is alkalomadtán. Csupa öröm. Letette a gumikat az éjjeliszekrényre, és visszamászott mellém. Elnyúlt mellettem, és megcsókolt. Teste az oldalamnak simult, és ahogy belemelegedtünk a csókba, farka a csíp mnek feszült, ami iszonyatosan izgató volt, hogy átkaroltam a nyakát, úgy húztam magamhoz. is ráérezhetett, mert még mélyebbre hatolt a nyelve, faltuk egymás száját, az ajkát szoptam, mintha egészen más lett volna a számban. Egyel re a szánkkal dugtunk, lágy ritmusban átadva magunkat a testünk gyönyör ségének. Elfúlva, nevetgélve húzódott el végül. – Ha nem hagyjuk abba, így fogok elmenni. – Akkor vége, mert nem így és nem ott akarom – feleltem, miután leveg höz jutottam. Fél könyökre támaszkodott, ujjai a hasamon játszottak. Ha nem lennék ennyire fura, és metafizikailag ennyire megalapozott, most rusnya hegeken szaladgálnának az ujjai. Csakhogy nyoma se maradt a pár hónappal ezel tti vértigristámadásnak. – Megint nagyon elkomolyodtál – mondta. – Csak az jutott eszembe, hogy ha nem lennék ennyire er s, ronda nyomokat hagyott volna rajtam az a vértigris. – Most ne azon járjon az agyad, ami elveszett, Anita! Arra gondolj, ami van és a miénk! – Úgy érted, felejtsem el most azt a harcot és azt, aki miattam halt meg benne? – mosolyogtam haloványan, mert a mosolyomra vágyott. – Na, tessék, ezt megcsináltad – lágyult el teljesen az arca. Nyitottam volna a számat, de az ujját csitítóan az ajkaimra tette. – Ha így folytatod melós lesz visszarázódni a megfelel hangulatba. 158
LAURELL K. HAMILTON
– Én úgy érzem, hogy eléggé hangulatban vagy – táncoltattam meg a csíp met a farkán. – Nem igazság, a lányoknak annyival könnyebb – fakadt ki. – Csak lenéznek, és már látják is, mi az ábra. – Igen, ezt imádom a fiúkban. – Vettem észre – kuncogott. Még jobban hozzám simult, és azt azért levettem, hogy ha kemény is, már nem olyan k , mint pár perce. – Egészen ellágyultam, vigyázz mivel hozakodsz el . Csak semmi komoly. Gondolj ránk, vagy leginkább csakis rám! Elmerültem az arcában. A teste elégedettnek t nt, a hangulata viszont komolyabb az átlagnál. Pedig én a könnyed, vidám Jasonhöz szoktam. Jó, vágom én, hogy nehéz napja volt, de eddig vele mindig olyan könynyen, boldog magától értet dömséggel ment a szex. Utána persze bekeményedett a helyzet az utójátéknak szánt beszélgetéssel, ami általában a vesémig hatolt, de a szex az soha. Az mindig játék volt és kacagás. – Nem lesz jó. Már megint túl komoly vagy – figyelmeztetett. – Pedig csak rád gondoltam, ahogy parancsoltad. – És mégis elkomorodsz? A hajába túrtam, élveztem a selymességét, puhaságát. Kezem lefutott a tarkójára, hogy magamhoz húzzam végre. – Neked van a világon a legpuhább hajad. – Még Nathanielénél is puhább? – Még Nathanielénél is – leheltem, és nyúltam az ajka után. – Badarság – húzódott el, még a kezemet is lelökve magáról. – Badarság? – néztem nagyot. – Szexeltem veletek, mind a kett tökkel, tudod. Nathaniel haja olyan, mint az álom. Mint a legfinomabb prém. – De a tiéd puhább, selymesebb. – És Jean-Claude-é? Az övé is selymes. – De mégsem ugyanez – ráncoltam a homlokom. – A göndör haj soha nem lehet annyira lágy, mint a szögegyenes. – De Asheré egyenes. 159
A FEKETE VÉR
– Figyelj, én bókolok neked – vontam összébb a szemöldököm is –, te meg kötözködsz? – Bocs. Csak olyan nehéz volt elhinni. – Nem szoktam hazudni, Jason. A szexben soha. Ahogy nem is játszom meg magam, olyat se mondok, amit nem gondolok komolyan. – Ne haragudj, Anita! – hajtotta le a fejét, hogy csak a profilját láthattam. Szép profilja van, nagyon szép. – Csak úgy rajzik a fejemben a sok hülyeség. Megrázta a fejét, és amikor újra rám nézett, már nem játszott olyan viharos kékben a szeme. – Milyen hülyeségek? – Már volt szerencséd a családomhoz. Egész életemben azt éreztem, hogy nem énrám vártak. Az apám nem olyan fiút akart, amilyen én lettem, Anita. Tudod milyen érzés, ha az apád másmilyen fiút szeretne, mint amilyen vagy? – A fiú részt l eltekintve sejtem. – Mert? A te apádnak is baja volt veled? – fénylett fel az érdekl dés a szemében. – Neki éppen semmi. Imádta, hogy minden fiús dologra kapható vagyok. Jártunk vadászni, focizni, ilyesmi. – Akkor Judith-nak, a mostohaanyádnak? – A fene a vesébe látó szemedbe, Jason. – Bocs. – Tíz voltam, amikor apám elvette. És onnantól fogva én soha nem lehettem elég jó. Nem voltam elég sz ke, elég kislányos, elég kedves, elég alkalmazkodó, eléggé az a lány, akit akart. – De már volt egy lánya, nem? – Ja, Adriana. Annyi id s, mint én. Judith tökéletes kislánya. – És most mi van vele? – Ügyvéd, egy másik ügyvéd menyasszonya. – Hú! Ügyvéd és harminc sincs, már férjhez megy. Ezzel nehéz versenyezni! 160
LAURELL K. HAMILTON
– Kamaszkorom hajnalán megvilágosodtam, hogy esélyem sincs, inkább kiszálltam. Nekem is megvoltak az eszközeim, mint neked a színjátszás. – Igen? – már a hasán feküdt, arcát a két tenyerében támasztotta, és olyan csillogó szemekkel figyelt, mint a gyerekek az esti mesét. Szexelni is akart, az biztos, de a kíváncsisága a vágynál is er sebben lobogott. – Én lettem a fiús lány mintaképe. Szoknyát véletlen se húztam volna, és magasról tettem Judith játszmáira. – Fekete póló és gyászos fej? – Mármint hogy dark voltam-e? – igyekeztem értelmezni a megjegyzést, pedig biccentett. – A szó technikai értelmében. De nem mert anynyira vonzott, hanem mert Judith-t taszította. Kiütést kapott az idióta pólóimtól, ami persze mind fekete volt. De a gimiben leginkább a jó kislányokkal barátkoztam, a darkokat meg a halálról versel ket untam. – Miért? – Mert az én életemben nagyon is benne volt a halál. Azzal volt tele. És a többieket m nek éreztem. – Nincs sok türelmed a megjátszósokhoz, mi? – Asszem nincs. – De legalább ott volt neked a gonosz mostoha sztori. Hogy az oka mindennek. – Ja. Nem mintha a Judith el tti két év, amikor apám anyja, Blake nagyi nevelt, könnyebb lett volna. – Vele is vacak volt? – Tudod, már alsóban láttam szellemeket, azután jöttek az elgázolt állatok. Akiket zombisítottam. Tizennégy évesen a saját spánielünket cibáltam el a sírból. Apám elvitt Flores nagyihoz, hátha megtanulhatom kontrollálni. De Blake nagyi szerint nem kontrollálni kell, hanem szaporán imádkozni, hogy isten elvegye rólam az átkot. – És ezt komolyan is gondolta – kerekedett el Jason szeme. – Még most is ezt hiszi? – Hajaj! Imádkozik a lelki üdvömért. Mert szerinte a zombikeltés a 161
A FEKETE VÉR
gonosz m ve. Vámpírokkal dugni pedig halálos b n. – És az alakváltókkal? – Jaj, hát te is kárhozott alak vagy! – Tudja, hogy kett ilyen kárhozottal is együtt élsz? – Á-á! – ingattam a fejem. – Valami tuti pillanatra tartogatod a hírt? Mondjuk karácsony estére? – vigyorgott. – Nem szándékozom beavatni ket – ráztam meg a fejem. – Soha nem mész haza semmilyen ünnepre – nézett nagyot. – Se egyedül, se senkivel? – Mert szerinted kit vigyek? – sóhajtottam. – Hát, a vámpírok kizárva, gondolom – mondta némi gondolkodás után. – Á, hát lebuktál! – villanyozódott fel. – Az van, hogy nem akarsz hazamenni az ünnepekre se, ezért összebútoroztál két alakváltóval, mert így egyértelm a kifogás, hogy nem is mehetsz haza, mert a családod úgyis kiakadna. – Lehet – forgattam meg a fejemben a gondolatot –, de Nathaniel és Micah akkor se puszta kifogás. Szeretem ket, azért élek velük. És nekem így a legjobb. – Ezt tanúsíthatom. Elég régóta ismerlek már, és még soha ilyen nyugodtnak és boldognak nem láttalak, mint amióta velük élsz. – Hát, ja – mosolyogtam. – Most, hogy engem kiveséztünk, jön a te analízised? – Bocs, nem akartam – jött zavarba. – Ne félj, ha nem akartam volna beszélni róla, nem beszélek. – Az biztos. De hogyhogy elmondtad? – Én találkoztam a családoddal – vontam vállat. – Az volt a legkevesebb, hogy te is megismerd az enyémet, ha csak szóban is. – Fel akartál dobni, mi? – Lehet. Összejött? Egymást követték a gondolatok az arcán. – Asszem, kicsit igen. Jólesik tudni, hogy nem egyedül én érzem ma162
LAURELL K. HAMILTON
gam vadidegennek a családi vacsikon. – Dióhéjban. Elég frusztráló, hogy mindenki más boldogan mászkál haza, az édes gyerekkorra emlékezik, nosztalgiázik. Én meg öt perc után csak azt érzem, hogy sehogy se passzolok a képbe. Gyerekkoromban meggy désem volt, hogy vándorcigányok hagytak ott apáméknál vagy a kórházban cseréltek el. Ez persze nem állt meg, mert közben meg ott volt anyám fényképe, és ehhez a sztorihoz túlságosan is hasonlítok rá. – mexikói volt, ugye? – A családja. maga már els generációs amerikai. – Amúgy nem vagy egy tipikus hispano. – Mert apám b rét örököltem, meg az arcberendezését. De a szemem, a hajam meg a csontozatom az mind az anyám. És ahogy n ttem, egyre jobban emlékeztettem apámat anyámra. És Judith-t is. – És ez téged zavart vagy ket? – Kicsit mindenkit. Azért nem mindegy, hogy volt apám els szerelme, talán a szüzességét is vele veszítette el, bár ebben nem vagyok biztos. De abban igen, hogy a nagy els volt, akinek nyilván elég macerás a helyébe lépni. Plusz még ez a baleset, hogy ilyen hirtelen, fiatalon elveszítette… ez csak rátett még egy lapáttal a cuccra. Frankó romantikus ködbe burkolta az egész els házasságát. – Nem lehetett könny a mostohádnak egy szent asszony emlékével versenyre kelni. – Biztosan – húztam el a számat. – Ezt most csak úgy mondod, vagy érezted is a gonosz mostohán? – Honnan tudhatnám már, Jason? Csak arra emlékszem, hogy pocsék gyerekkorom volt, és akkor én így éreztem. Egyáltalán nem tudom ket objektívan megítélni. – Az már leesett – merült vissza az újabban szokásos gondterhelt boldogtalanságba. – Úgy szerettem volna elmerülni a szexbe, hogy ne kelljen végre gondolkodni, és már megint azt csináljuk. És még téged is ezzel a beszélgetéses hülyeséggel gyötörlek. – Engem nem zavar – értem hozzá. 163
A FEKETE VÉR
– Csak mert az apám egy görény, és éppen haldoklik? – Ja. És mert a barátom vagy, meg azért kísértelek el, hogy ne egyedül kelljen az egészet viselned. Támogatni jöttem. Megadni, amire szükséged van. Ha a mélylélektanra van szükséged, akkor dumálunk. – Táplálni kellene az ardeurt. – Majd meglesz az is. Ha minden kötél szakad, akkor el rángatom, és nem kell a gondolatainkkal vesz dni. Tudod, hogy ha egyszer ránk szabadul, úgyse tudunk már másra ügyelni. – Zseniális móka, az tuti. És az el játékkal se kell vesz dni. De most mást szeretnék. – Mit? Érezhette, hogy tényleg számít, amit mond, mert megint azzal az új kelet komolysággal nézett, mintha egyszer és mindenkorra megváltozott volna, mert a nap eseményei nyomot hagytak a lelkén, az életén, és már soha többé nem lesz az a Jason, aki volt. Vagy éppenséggel mindig is benne voltak ezek a mélységek, csak épp ez a dudva nap kellett, hogy kieressze magából, hogy meg merje nekem is mutatni. Vagy éppenséggel én tehettem róla a nagy vallomásommal. Sajna, ezt egyedül nem tudtam megítélni. Ha Nathaniel vagy Micah itt lett volna velem, segítenek eligazodni. Vagy Jason, is jó volt az ilyesmiben. De most faggassam önmagáról? – Téged – mondta egyszer en. Erre nem számítottam. – Megmagyarázzam? – Ismersz, mi? – Az ágyban eléggé. Amíg nincs rajtad ruha, minden az arcodra van írva. Amint felöltözöl, néha jobban leplezed a gondolataid, mint JeanClaude. – Gondolom ez valami olyasmi, hogy aki el tt már levetk zöm, abban meg is bízom. Az el tt nincs mit titkolni. – Ja. – Akkor? – d ltem hátra a párnákon. – Elmagyarázod? – Azzal nincs gond, hogy n t találjak. A klubban folyton ajánlatokkal 164
LAURELL K. HAMILTON
bombáznak, névjegyeket, telefonszámokat dugdosnak a gatyámba. JeanClaude pomme de sangjaként elég jó a vonzer m, így próbálnak vámpírközelbe kerülni a csajok. És a vérfarkasságnak is van egy saját fanklubja. De persze ezek nélkül se lenne sok gondom – derült fel az arcán a jól ismert vigyor. Végre. Hálásan mosolyogtam vissza. Aztán vártam, hogy folytassa a gondolatmenetet. Hát várhattam. – De… – piszkáltam meg verbálisan. – De csak te vagy szinte – folytatta mély sóhajjal. – Te aztán tényleg nem színlelsz, nem alakoskodsz. Csak olyat mondasz, amit tényleg úgy is gondolsz, nem akarod a semmire turbózni az egómat. Nem akarsz semmibe belekényszeríteni, neked tényleg csak a pillanatnyi gyönyör számít és pont. Nem aggaszt, hogy utána mi lesz velünk. Vagy, hogy az el bb épp mi volt és miért. Te átadod magad a kefélésnek, és nem vesz dsz marhaságokon. El se hiszed, milyen üdít ez. – Mások nem így csinálják? – Hát nem, nagyon nem – ingatta somolyogva a fejét. – Egy csomó csajnak folyamatosan tele a feje a napi szarsággal, és annyi id re se képesek kikapcsolni, hogy élvezhessék a szexet. Képtelenek átadni magukat. – Azért férfiban is láttam már ilyet. – Itt vagyok rögtön én – mosolyodott el. – Általában nem, bár megesik. Általában csak a szex után kezded boncolgatni a lelked. Meg f leg az enyém. Olyan, mintha a szex törne utat a mélyebb gondolatoknak. – Nagy tévedés – vigyorgott –, a szex van el bb, mert a szex a fontosabb. A többi csak duma. – De nem ma este – konstatáltam. A szemében még derengett egy ideig a jókedv, ám lassan újra átadta a helyét annak az újonnan életre kelt komoly Jasonnek, akivel jószerivel ma ismerkedhettem össze. Lehet, hogy egyszer en csak öregszünk, és Jason is feln egyszer? – Nem, ma este nem. De vége, végeztem a lelkizéssel, már csak a tes165
A FEKETE VÉR
tedet akarom, fogni akarlak, érezni és azt akarom, hogy te is érezz engem. Bele akarok merülni a b röd illatába, elveszni a zamatodban. Praktikusan kamaszkorom óta szexfügg vagyok, és err l nem is áll szándékomban leszokni. – Betegesen? – És vissza a terápiához? – Azt tudod, hogy Nathaniel profi segítséget kap? – Tudom, hogy szexfügg , ha erre gondolsz. – Azt is, hogy ez mennyire drámaira fordult? – Azt is, és ez alapján mondhatom, hogy az én esetem nem beteges. Gimiben meg a f sulin elég gázos voltam, az már tényleg majdnem szakembert igényelt, de aztán jött Raina, és a trauma eléggé kijózanított. Már ügyelek, hogy magamnak soha ne ártsak. Ez az emlék sajna nekem is megvolt. Egy metafizikai baleset miatt néha utazásokat tehetek a hordánk néhai lupájának az agyába, és azt az élményt már levetítette nekem, amikor Jasont nem sok híján megölte. Hátborzongató volt, hogy Jasonnel ellentétben én az els pillanattól tudtam, hogy Rainát cseppet sem izgatja, Jason él-e, hal-e, neki csak a szex, t leginkább az er szak számított. Pedig Jason maga kérte, hogy Raina kötözze meg, és úgy közösüljenek, közben pedig váltson alakot, ahogy rajta lovagol, így tegye t hordataggá. De Raina szét akarta szaggatni. Jason mázlista volt, hogy megúszta. Ahogy sokan mások is, bár nem sok annyira durva epizódról hallottam Raina praxisában, mint Jason áttérítése. Persze, azért se rúgott tucatnyira a csaj áldozatainak a száma, mert a likantrópok elég jól gyógyulnak. De ennyi elég is volt Raináról, nem egészséges túl sokat gondolnom rá, még a végén megjelenik, amit nagyon nem vennék jó néven. – Vagyis a trauma leszoktatott, és nem is vagy valódi függ ? – Olyasmi. Persze, lehet, hogy egy szakember másképp fogalmazna. Elhallgatott, és egy ideig csak néztük egymást. A meztelenségünkhöz kicsit túlzottan is komolyan, súlyos gondolatokkal a fejünkben. Vajon hogy juthatnánk ki ebb l a lassan végtelennek tetsz völgyb l? Vagy 166
LAURELL K. HAMILTON
legalább fel kéne öltöznünk… – Imádom nézni, ahogy gondolkozol – jegyezte meg. – Vagyis? – vontam össze a szemöldököm. – Vagyis néha szex közben is elkalandoznak a gondolataid, és mind az arcodra van írva. Olyankor nem a nap nyavalyái szabadulnak rád, a szexre gondolsz, arra, amit épp csinálsz, akivel éppen vagy, mindig ilyesmi. – De nagyon biztos vagy a dolgodban! – Oké, ki vele. Mire gondoltál? – Hogy hogyan keveredhetnénk végre vissza a szexhez – és nem tudtam elfojtani a mosolyom. Tényleg belém látott. – Látod? – Oké, és te mire gondoltál, nagyokos? – Hogy imádnám magam alatt az édes arcodat, miközben dugunk. – Szóval te leszel felül? – próbáltam ugratni, de ma valahogy nem ültek a tréfáim. – El ször. – El ször, mi? – Ahogy mondod, el ször – hajolt rám, miközben az arcát elöntötte a ragyogás, amiért a B nös Vágyak vendégköre nem egyszer en a bukszáját ürítette volna a lábai elé, hanem az egész bankszámláját. Tovább kíváncsiskodtam volna, hogy és mégis, hogyan akarja kezdeni, de a keze már elindult lefelé a testemen, és kérdeznem sem kellett. Már csinálta is.
167
A FEKETE VÉR
25 A kezei már a lábaim között jártak, a szája a számon. Csinálta, mert a gátlásai és kétségei végre a semmibe foszlottak, mert már csakis a testünk maradt. Még soha nem csináltam vele kettesben, vagy legalábbis az ardeur nélkül soha. Soha nem voltam még vele úgy, hogy nem kellett volna valami vagy valaki másra is figyelnünk. Most csak az keze, szája, fogai, vágya létezett. Az ujjai hamar elragadtak, már jött is az élvezet, és még bennem se járt. Azután már belül is simogatott, megtalálta azt az édes pontot a hüvelyemben, és jött is az orgazmus, hogy várnom se kellett rá. Végigborzongott a hátamon, kifeszítette a gerincemet, a leped t téptem, vonaglott a testem az ölelésében, pedig kitárt lábaim közt térdelt, hogy minél jobban hozzám férjen. – Istenem, Jason, édes istenem! – rebegtem, de már szavam se volt, a szemem kifordult, már nem érdekelt a világ, semmi, csak amit a testem érez, az a csoda. És ekkor éreztem magamon a testét, hogy rám nehezedik édesen, keményen, a kezénél mélyebb ígéretekkel. Már a gondolat újabb izgalomba hozott, nyögve néztem fel rá, és az arca csak még jobban megszédített. Bizonytalanságnak nyoma se volt már ezen az arcon, tudta, mit akar, tudta, hogy csakis , az teste, az ügyessége juttatott ebbe az állapotba, és hogy még ennél is nagyobb élvezetekhez juttat mindjárt. – Most megduglak – súgta bele a fülembe. – Igen, igen – lihegtem vissza, mert más szó nem volt már a fejemben. Elmosolyodott, és már épp kezdtem volna analizálni a mosolyát meg az arckifejezését, de pont ezt a momentumot választotta, hogy belém 168
LAURELL K. HAMILTON
hatoljon. Nedves voltam, szabad volt az út, jöhetett könnyedén, vártam már, akartam, csakis ezt akartam. A szemeim kifordultak, felnyögtem, a hátam ívbe feszült alatta. – Milyen nedves vagy, milyen csábító – susogta a hajamba. Mélyen, egészen mélyen belém vágta a farkát, hogy sikítottam a gyönyör ségt l, és közben megcsókolt. Egy hosszú pillanatra mozdulatlanná dermedt, most a nyelve vette át a munkát, ahogy az el játék alatt is, a számat tette magáévá, azt dugta meg, és az alteste is lassan átvette a ritmust, egy ütemre forgatta bennem a nyelvét és a faszát. Már élveztem is, a körmeim a hátát szántották, markoltam, martam, ahol értem, a lábaimmal szorítottam magamba, ahogy bírtam. Fergeteges volt. A háta, a válla izzadtságban fürdött, én pedig a csókjába és a szájába sikoltottam bele a gyönyöröm. Utána kissé elemelkedett, hogy lefogja a két kezemet, így a szám felszabadult, nem csókolt tovább, csak dugott. Egyre szaporább ritmusban járt ki-be, egyre er teljesebben, egyre mélyebbre. Én meg egyre hangosabban és rekedtebben kiáltoztam alatta. – Tápláld, Anita! – lihegte elhalón. – Tápláld! Nem értettem. Próbáltam kiverekedni magam annyira a gyönyörhálóból, hogy megértsem, mit akar. – Mi van? – raktam össze a kérdést. – Tápláld az ardeurt, Anita, miel tt elmegyek. Csak pislogtam rá bután, és persze, hogy észrevette a hirtelen felismerést, hogy most ezt is elfelejtettem. Hogy úgy elsodort magával az élvezetek hullámain, hogy még az ardeur l is elfeledkeztem. – Elfelejtetted! – kacagott boldogan, ahogy csak tud. – El – lihegtem. – Akkor jól csináltam – kapkodott leveg után –, de most egyél, mert mindjárt… A teste megvonaglott, már kiesett a ritmusból. Nehezen szedtem össze magam, alig találtam a metafizikai kapcsolót, ami egyszeriben elszabadítja az ardeurt, de végül eleresztettem, és rávetette magát Jasonre. Megütötte az er , de már nem számított semmi, mert ebben a pillanatban is 169
A FEKETE VÉR
elélvezett, és az ardeur már szívta is magába a kéjét. Jason kiáltott, egy utolsót döfött még belém, és a magja lüktetett belém, éreztem, ahogy azt is, amint az ardeuröm felszippantja a kiáramlást, pedig megadja magát, elnyúlik el tte, hogy tegyen vele bátran, amit akar. Mélyen bennem járt, ezt is magamba szívtam, az érzést, a tudatot, a gyönyört, ahogy a mellél az izzadtsága sóját is leszopogattam. Kétszer, majd harmadjára is elélvezett, hüvelyem szorításában és a nyelvemt l, ami virtuóz tánccal kanalazta le mellbimbóiról a fényes cseppeket. Egy pillanatra megmerevedett felettem, a feje lelógott, majd lassan leengedte a testét, mellém ereszkedett, de a kezemet nem engedte el. Arca közvetlen az enyém mellett feküdt a párnán, de teste még bennem volt, mintha alul összeforrasztottak volna bennünket. Nem mozdultunk, mert nem bírtunk, minden er nkkel a lélegzetünkre koncentráltunk, azt igyekeztünk megtalálni. Végül csak feküdtünk tovább, pihegve. Megpuszilta az arcomat, és mérhetetlen er feszítéssel felé fordítottam a számat, hogy is kapjon. Gyöngéd, er tlen csók volt, de éreztem rajta még a szíve dobbanását is. – Kedvellek – mondta, és mosolygott közben. Ezen csak nevetni tudtam, amit l összerándult. – Nem bírom, kérlek, ne… – nyögte. Szóval ennyire a végén járunk, hogy már mindenre érzékeny… Király. – Én is kedvellek – csókoltam meg a magam részér l. Mert ha az ember nem szerelemben utazik, a kedvelés se utolsó érzelem, persze csak ha komolyan is gondolja, aki mondja.
170
LAURELL K. HAMILTON
26 Ahogy az a nagyon jó szex után lenni szokott, egyb l mély álomba zuhantunk. Kimerített a hosszú, fantasztikus dugás, és a hosszú, kevésbé fantasztikus, de ha lehet még strapásabb nap, és végre a megelégedettségnek arra a végs fokára jutottunk, ahol már jó lenni, és ahol az ember eleresztheti magát, belezuhanhat a semmibe boldogan, csak a szeret je édes érintése, szaga számít. Amikor felébredtem, Jasonnel úgy össze voltunk gabalyodva, hogy hirtelen azt se tudtam, kinek melyik végtagja, kinek az izzadtsága és váladéka. Halkan felnyögött, ami akár nevetésnek is beillett volna, ami még nem szó, de mindenki egyb l megérti, ha hallja. A boldogságnak az egyetemes kifejezése ez, bár leírni nem lehet, és a szótárak se hozzák. Felém fordította a fejét, hogy lásson, és elmosolyodott. Pár centit felé csúsztattam a fejem a párnán, míg végül összeért a szánk, és összecsókolóztunk. A testünk még mindig egymásban volt, nem mozdultunk, csak néztük egymást. – Ez… pazar… volt – súgta Jason. – Még annál is pazarabb – mosolyogtam. És megláttam a körmeim nyomát a vállán. Próbáltam fókuszálni, leheletnyit megemeltem a fejem. A hátát is összekarmoltam. – Jesszus, Jason, annyira sajnálom! – Sose bánd, ez az elismerés jele – mosolygott lustán. Visszaejtettem a fejem, kinek van annyi ereje, hogy megtartsa? – Ezért fogtad le a kezeim. – Aha – vigyorgott egyre szélesebben. – Imádom, ha átadod magad a szexnek, de nem akartam a saját véremben fürödni. 171
A FEKETE VÉR
Megint nekiduráltam magam, felemeltem a fejem, hogy komolyabban szemügyre vegyem a csatateret, amit a hátán rendeztem. Túl sok nyomot nem csináltam, de ami volt, abban alvadt vér feketéllett. – Bocsánat – fintorogtam. – Soha ne kérj bocsánatot, csak mert élvezted velem – fészkelte még közelebb magát, hogy az arcunk egészen összeérjen, ahogy letettem a fejem. – Imádom, hogy így a kedvedre vagyok. – Sok n akad, akinek a kedvére vagy – nyomtam egy puszit a homlokára, mert az esett szájra. – Régebben biztosan. De csak régebben. – Jól összezavarta a fejed, mi? – simogattam meg a vállát. – Mármint Perdy? – Aha. – Azt mondta, hogy szeret, de amit csinálni akarok vele, az helytelen, perverz. – Azt mondta, hogy perverz? Szó szerint? – Nem szó szerint. – Látod, megint túlzol. – Azt mondta, hogy gonosz dolog. – Gonosz dolog? – fagyott bele az utolsó pusziba az ajkam. – Aha. – És mégis, mi a fenére kérted, amit gonosznak talált? Hirtelen megmerevedett a teste, és az ajtó felé pillantott. – Valakik állnak az ajtó el tt. Az egyikük ivott, nem is keveset. – Érzed a szagát… Biccentett, és le nem vette a szemét az ajtóról. Egyel re nem nyúltam a pisztolyért, lehet, hogy csak pár spicces vendég, akik épp a szobájukat keresik. És akkor dörömbölni kezdtek. – Keith! – kiabálta egy n i hang. – Tudom, hogy bent vagy, te szemét! Nyisd ki az ajtót, te kurvapecér! Jason rám nézett. 172
LAURELL K. HAMILTON
– Ne rám nézz, nekem g zöm sincs, mi legyen. – Ötleted sincs? – kérdezte elveszetten. – A leghalványabb se. – Szuper. Mert nekem sincs. A csaj úgy püfölte az ajtót, hogy az rázkódott belé. Túlságosan nem lehetett nagydarab, mert nem verte magasan, de minden részeg erejét beleadta. Reggel sajogni fog a keze, és még csak nem is fog emlékezni, mil. Jason magára kapta a puha fürd köpenyt, amilyeneket a jobb szállodák jobb szobáiban tartanak csak. Nekem is odahajította a másikat. – Ugye nem akarod kinyitni azt az ajtót? – kérdeztem elképedve. – Nem fog elmenni. – De tök részeg. És ha meglátja a szobát, meg bennünket így, semmi nem gy zi meg, hogy Keith nem csalta meg. – Nem tehetek róla, hogy ennyire hasonlítok rá! – Keith, te rohadék, nyisd ki az ajtót! – Ugye nem akarja, Mr. Summerland, hogy a tizenegyes hírekben a menyasszonya itt szobrozzon az ajtaja el tt, miközben ön odabenn kefél egy másik n vel? – Anyám, ezzel újságírók is vannak – ültem fel erre, és nyúltam gyorsan a köpenyért. – Te hívd Chuckot – találta meg Jason vihartempóban a névjegykártyát –, és tájékoztasd a helyzetr l. Már tárcsáztam is a számot, szó nélkül. Jason az ajtóhoz ment. – A nevem Jason Schuyler, nem pedig Keith Summerland – kiabálta ki. – Ismerem a trükköt. Már akkor is Jasonnek adtad ki magad, amikor Nan Brandweisst húztad meg a suliban. – Igen, itt Chuck – vette fel közben a telefont Chuck. – Itt meg Anita Blake. Újságírók sorakoznak a szobánk el tt Keith Summerland földrészeg menyasszonyával, aki b gve veri az ajtót, hogy miért csalja meg Keith. 173
A FEKETE VÉR
– Ó, a fenébe! – jött nagy átéléssel. – Nekem mondja?! Mi a halált csináljunk? – Nem hittem, hogy felhívnak, már nem vagyok a szállodában. De riasztom az ottaniakat, és megyek. Picsába, az embereinknek épp a csajjal kellene lenniük. Ki ne nyissák az ajtót! – Azt akarja, hogy a tizenegyes híradóban mutassák a csajt, ahogy zokogva dörömböl? Mert ezt lengette be a sajtó. – Az ég szakadna rájuk. Rohanok. Hogy az a… jó nagy szar lesz ebl! – Lesz, Chuck?! Már van. A nyakunkig ér. – Te vagy az, Lisa Bromwell? – kiabált ki az ajtón Jason. – Nagyon vicces, Keith! Kérlek, ne alázz meg, ne kelljen könyörögnöm! Jason már nyitotta is az ajtót. – Kapja össze magát, Chuck, mert Jason már nyitja az ajtót. – Nem lehetne rá nagyobb hatással, mondja?! – Csak amekkorával maga van Keith-re meg a menyasszonyára – vágtam jól vissza. – Akkor megbaszhatjuk magunk – morogta még Chuck búcsúzóul, és lerakta. Én is leraktam, a legteljesebb egyetértésben.
174
LAURELL K. HAMILTON
27 Magamhoz vettem a pisztolyt az éjjeliszekrényr l. Nem mintha a helyzet megkívánta volna, de épp egy csontra bepiált hölgy készül b szen berontani a szobánkba, a felspilázott féltékenységi jelenetével, nem lett volna okos ötlet elöl hagyni a fegyvert, ezzel idióta tippeket adni neki. Ebben az egész z rzavarban csakis a fegyveremért tartozom felel sséggel, legalább én ne szúrjam el, nem igaz? A köpenyem elég bizarrul lógott le a fél oldalamon miatta, mert gyorsan zsebre is vágtam, de még mindig üdvösebb így, mintha a részeg hölgy kezében lóg furcsán. Jason végzett a zárakkal, és alacsony sz keség robbant be az ajtón, már ütötte is kis ökleivel Jason mellkasát. És persze üvöltött. Mögötte kamerás ember és mikrofonos kollégája áramlott be. Hurrá. – Jason vagyok – igyekezte túlkiabálni a csajt Jason. – Nézz rám, Lisa, Jason vagyok, nem Keith. Lisa összeszorított szemekkel sikoltozott. Bejönni be akart, de látni nem szeretett volna semmit. Én meg csak ácsorogtam ott bénán. A sajtót éppen ki zhettem volna, még fegyverem is volt. Viszont valószín leg csak rontottam volna a helyzeten, ha rájuk támadok. A hisztériás menyasszonyhoz nem jó ötlet közelítenem, elvégre engem hisz a másiknak. A kamera gondosan feltérképezett mindent: a kötegnyi óvszert az éjjeli szekrényen, a szétrúgott ágynem t, még a széken is lógott pár lehajított ruhadarab. Még egyszer hurrá. – itt az új barátn je, Keith? – tolta Jason arcába a mikrofont a riporter. – Lisának tudnia kell. Elmarad az esküv , Keith? 175
A FEKETE VÉR
– A nevem Jason Schuyler – mondta bele tisztán és érthet en a mikrofonba Jason. – A gimnáziumban Keith, Lisa és Kelsey osztálytársa voltam. Még az is elképzelhet , hogy lassan hittek volna neki, ha nem jön a váratlan fordulat. De jött. Mert ahogy Lisa kis öklöcskéi Jason mellkasát püfölték, meglazult a fürd köpeny öve, és kivillant mindene. És hiába, hogy ilyen képeket a híradóban csakis kitakarva hozhatnak le, mutasson nekem valaki egy operat rt, aki nem cuppan rá a lehet ségre gondolkodás nélkül, pláne, ha egy elnökjelölt amúgy is nagyélet ivadékának nagy lehet ségér l van szó. Persze, hogy mindent lefilmeztek. És ebben nem is volt semmi váratlan. Az viszont, hogy az eddig hisztérikus Lisa hirtelen lecsendesült, és megbabonázva meredt a nevezett férfiasságra, az, mit tagadjam… – Jason? – hebegte a menyasszony. Jó kis osztálytársi viszony lehetett ez! Milyen gimnáziumba járt vajon Lisa Bromwell és Jason? Végre kintr l is hangok közeledtek, leginkább férfihangokat hallottam, utasításokat, kiabálást. Peterson jelent meg els ként az ajtóban, ami a felment sereggel volt egyenl . Alapjáraton nem várom, hogy mások menekítsenek ki a kínos vagy veszedelmes helyzetekb l, de ez a sajtólerohanás, meg a n i perpatvar készületlenül ért, a Blake-féle protokollban nincs példa az ilyenekre. Egy vámpírhordával megverekszem, de olyanokkal, akik ellen a pisztolyt nem vethetem be, lebénulok. Peterson és az emberei szó nélkül kipenderítették a sajtót. Megkísérelték Lisa Bromwellt is kipakolni, de már olyan néma áhítattal és er tlenséggel csüggött Jason nyakában, hogy még a segítségként érkezett hölgy se jutott a rábeszéléssel sehová. A magas sarkaiban az egynyolcvanat nyaldosta, az én szememben égimeszel nek tetszett, és feltehet en a menyasszony barátnéja lehetett. Irtó dekoratív csaj volt, kifésült barna hajú, Cosmo-tökéletesség sminkkel, az a fazon, akit l minden n féltékenységi görcsöt kap, a férfiak pedig rácsavarodnak a tekintetükkel. Nekem az ilyen lányok soha nem okoztak különösebb önértékzuhanást, any176
LAURELL K. HAMILTON
nyira mások, mint én. Abszolút nem értem a m ködésüket, egyszer en egy más világ. Fel lem aztán éljenek és viruljanak naphosszat a tükör el tt. Miután Peterson és két másik öltönyös kibillentette a híradósokat, a két tejfelesszájú pozícióba vágta magát az ajtónk el tt. Mármint belülr l, a szobánkban, mintha a sajtó akár ránk is törhetné az ajtót. Ami persze úgy, ahogy van képtelenség, bár azt már kezdtem kapizsgálni, hogy sajátos, amolyan alkonyzónás státusba kerültünk sajtó tekintetében. – Trish vagyok – nyújtotta a kezét a barna. – A menyasszony barátn je – ugye, mondtam? –, és bocs, hogy nem tudtam megakadályozni, hogy rátok törje az ajtót. Rendes kézfogása volt, bár kicsit megrémültem a körmeit l, amit akár fegyverként is bevethetett volna, ha kicsit er sebben szorongat. – Honnan tudta a szobánk számát? – A sajtó árulta el. Az egyik újságíró beavatta, hogy látták Keith-t egy barnával szobára menni. Minden infót megadott. Még fotókat is mutattak. – Elég jól haladhattok a lánybúcsúval egyébként, ha már ennyire be van állva. – Csak hiszed – ingatta a fejét Trish. – Már akkor ilyen részeg volt, amikor megérkeztünk a bulira a lakosztályába. A koszorúslányok találták meg, azokat a fotókat szorongatva, amiket rólad meg Keith-r l csináltak. – Nem Keith, hanem Jason. – Persze, igen – bólintott sietve. – De a hasonlóság kísérteties. A kísérteties jelz t jól eltalálta. Most, hogy Lisa csak ernyedt részegen hajladozott Jason karjaiban, tényleg alig állt már a lábán, és nem próbálta a szemét kikaparni, satöbbi, nekem is felt nt a dolog. Aprócska, törékeny sz keség volt, még nálam is alacsonyabb vagy tíz centivel, ami igazán produkció, de nem csak alkatilag emlékeztetett Jasonre. Valójában sokkal inkább olyan volt, mintha a testvére lenne, mint a saját n vérei. – Te vagy az els küls s csaj, akivel találkozom – folytatta Trish. – Szerinted is tök egyformák? Vagy velem van a baj? 177
A FEKETE VÉR
– Tök egyformák. – Találkoztál már az öreg Jedediah többi leszármazottjával is? Tudod, a kis városból, ott fenn a hegyekben. – Még nem volt szerencsém. – Tök olyan, mintha rokonok lennének. – Jason említette, hogy Jedediah apó aktívan részt vett a környék benépesítésében. – És ebben nincs semmi túlzás. Majd meglátod, ha megismered a násznépet – mondta kissé rémült tekintettel, ezt azért túlzásnak éreztem, de nem hagyta annyiban. – Olyan ez az egész, mint az Alkonyzóna. – Na, ilyen vízióm már nekem is volt az el bb, amikor a kamerás ember benyomult ide a felszerelésével. – Szívesen nyugtatnálak meg, Anita… hívhatlak Anitának, ugye? – Hogyne. – Szóval mondanám, hogy nem olyan vészes a helyzet, de amióta az eljegyzést bejelentették a sajtó egyre jobban bevadul. Döbbenet, mit m velnek. Ráadásul azért is volt mindenki annyira biztos benne, hogy ti Jasonnel tulajdonképp Keith vagytok, mert azt rebesgetik, hogy Keith tényleg összejött valami kis barnával. Jason közben leültette Lisát, most a vállait masszírozta, és megnyugtatóan duruzsolt valamit a fülébe. – Akkor meg miért megy hozzá? – szakadt ki bel lem a szerintem logikus kérdés, amire Trish szeme döbbenten elkerekedett, mintha a világ legmerészebb butaságát vetettem volna fel. – Mi van? – Gazdag, jókép , vicces, már ha épp nem egy seggfej. Az apja a vidék kormányzója és indul az elnökségért is. Akár az Fehér Házig is juthat. És elégedetten elhallgatott, mint aki az aduászt is kijátszotta. Mintha ez a sok hülyeség kicsit indokolhatta volna, hogy valaki miért megy hozzá egy pasihoz, aki pár nappal az esküv el tt már megcsalja. – Én aztán nem rohannék az oltárhoz a helyében. A pasi az esküv el tt már félrekavar. 178
LAURELL K. HAMILTON
– Na és ha azt mondom, hogy ez lesz itt az év, vagy inkább az évtized esküv je, és ezt most lemondani oltári blamázs?! – Éppenséggel ez se gy zne meg – ingattam a fejem, és éreztem, hogy Trish fürkészve igyekszik eldönteni, hogy csak tréfálkozom-e vele vagy tényleg ennyire nem értem. – Tényleg szakítanál a helyében? – Mert te nem? – Jaj, Anita – kuncogott idegesen –, én a hatalomnál és a pénznél még szánalmasabb okokból mentem férjhez. – És váltál el, gondolom. – Ja – vonta meg a vállát –, de mentségemre szóljon, hogy eredetileg is az asszonytartás volt a tagban a legnagyobb vonzer . Trish nem volt ellenszenves, még akár össze is melegedhetünk, ha a helyzet úgy fordul. De hogy megérteni soha nem fogjuk komolyabban egymást, az biztos. Alapjainkban voltunk mások. százszázalékos csajcsaj volt, én meg csak egy n nem lény. pénzért, politikai hatalomért és a várható asszonytartásért kötötte össze az életét isten és állam el tt egy férfival. A sok érv közül egyik se került volna fel a listámra, ami a házasság mellett szól, már ha lenne ilyen listám, és nem merülne ki a szerelemben. És persze feltéve, hogy valaha is hajlandó lennék bárkivel is oltár elé állni. Ami ki van zárva. De azon azért csak elképedek, hogy valaki már a házasságkötés el tt azt mérlegeli, mennyit akaszt majd, ha elválik. Ez nem házasság, ez gy kkel megpecsételt üzleti egyezség. Vajon még nagyobb szart kavarnék, ha sikerülne lebeszélnem szegény Lisa Bromwellt err l a frigyr l? Nyilván, de miért is ne próbálnám meg?
179
A FEKETE VÉR
28 Végül engem is bemutattak a menyasszonynak. Régebben fantáziáltam arról, milyen borzalmas lenne, ha egy szál fürd köpenyben kellene egy szállodai szobában, ahol nem a férjemmel tartózkodom épp, idegenekkel trafikálnom, de mondhatom, nem is olyan drámai. Így, hogy kamera már nem volt jelen, minden szinte természetesnek t nt. Lisa halványkék szemekkel pislogott fel rám, a haja csapzottan tapadt az arcába, a sminkje réges-rég leázott a könnyekkel és a nedves ruhával, amivel Jason törölte meg az el bb az arcát. Így festék nélkül, pucéran nem néztem volna többnek tizenkett nél, persze tudtam, hogy huszonket-huszonhárom éves valójában, hiszen Jasonnel egykorú. – Örülök, hogy megismertelek, Lisa – mondtam csuklóból. – Annyira szégyellem magam – pirult fülig a kislány, és lesütötte a szemét. – Semmi baj, Lisa – térdelt le elé Jason –, nem tudhattad, hogy hazajöttem. És az újságírók félrevezettek. – És részeg is vagyok – motyogta a sz keség. Az is vagy, gondoltam, de nem mondtam ki. – És az újságírók szándékosan hazudtak, vagy tényleg annyira hasonlít ez a Summerland tag Jasonre, hogy k is összekeverték? – vetettem fel. Lisa és Jason egyszerre nézett fel rám, mintha madzagon rántottam volna a fejüket. Oltárira döbbenetes volt, tényleg tök egyformák voltak. – Annyira hasonlítanak – mondta Lisa. – Csak várd ki, míg találkoztok – lépett mellénk Trish. Úgy magasodott fölénk, mint egy tévétorony. – Olyan, mintha nem is csak Kelsey-vel lennének ikrek, hanem mind a hárman, esküszöm. 180
LAURELL K. HAMILTON
– Ja, hát Ígéretben kicsit szerettek belterjesen házasodgatni – állt fel Jason. – Miféle Ígéretben? – A Summerland-féle kis vallási közösség neve, amit Asheville fölött a hegyekben alapított. A teljes neve az volt, hogy Isteni ígéret. – Mint azok a fura puritán nevek, mint „Szeld át a halál völgyét” Smith meg a többi? – próbáltam megérteni. – Dettó. Csak lerövidült a név. – Igen, a gimit még ma is Ígéret gimnáziumnak hívják – tette hozzá Lisa, aki talán az értelmesnek tetsz gondolatok mentén próbált kijózanodni. – Ha be tudod bizonyítani, hogy a te söd is Jedediah, tandíjmentességet kapsz – egészítette ki Jason. – Gondolom, nálatok anyai ágon lép be az öreg a képbe. – Aha. Ahogy Lisánál is, és még másoknál. Akkor ez a Lisa meg Keith maga is belterjeskedik, vagy nem? Persze, amint nem els fokú unokatestvérek, a törvény nem akad fenn semmin, én meg mit pattognék? Pontosabb dolgom is akad, mint egymással házasodó távoli unokatesók, buzgó sök és vallási fanatikusok, akiket vámpírok szenderítettek örök álomra. – Azért elég gyorsan felismerted, pedig részeg vagy – fordultam Lisa felé, de valójában azt akartam volna kérdezni, hogyan van az, hogy amint a pucérságát meglátta, máris tudta, hogy nem Keith az. Kár, hogy nem tudtam udvariasan ezt így megfogalmazni. Jason azonban értette, mert szemét mód elvigyorodott. Persze, hiába próbáltam jól elintézni a kemény tekintetemmel, Jasonnel ez mit sem ért. Amit tudtam is régóta, csak ez a tekintet megmaradt. – Én csak – pirult el megint Lisa – …szóval Keith nem… vagyis – pattant fel hirtelen, hogy utána kis híján hasra is vágódjon ugyanazzal a lendülettel. Ha mi nem kapjuk el Jasonnel. – Merre van itt a fürd szoba? – Gyere, majd kiviszlek – ugrott mellé Trish, és már támogatta is a fürd szobánk felé. Mélyen reméltem, hogy nem ereszti rá a rókát semmi181
A FEKETE VÉR
re a lakosztályunkban, de mindig is híresen empatikus voltam. Azért azt nem bántam, hogy végre magunkra maradunk. Már ha nem számítom a két néma öltönyöst az ajtóban. – Gondolom, jártatok Lisával a gimiben – vágtam a közepébe, amikor becsukódott a lányok mögött a fürd ajtaja. – Aha – bólintott. És láttam a fején, hogy kivárja, amíg megkérdezem. Még megbánja ezt, az fix. – A meztelenségedet ismerte fel, Jason. De miért? Ennyire nagy lesz hirtelen a különbség közted meg a Summerlandek közt, amint ledobjátok a ruhát? – Utálsz, hogy meg kellett kérdezned, mi? – Nem utállak, csak unom már, hogy piti hülyeségek miatt kell zavarban éreznem magam. – Én borotválom magam. – Felteszem, Keith is. – Nem az arcomról beszélek. – Ó. – Te már gimiben is borotváltad? – Csak annyira, hogy ne lógjon ki a táncmezb l próbákon. Teljesen csak St. Louis-ban kezdtem, amikor már Jean-Claude-nál táncoltam. Képzelem, mit piszkáltak volna a srácok itt a gimiben, ha totál pucér vagyok, így is állandóan engem csesztettek. Azért a giminek is megvannak az árnyoldalai. – Ámen. Kopogtak, mármint a szobaajtón. Az egyik öltönyös egyezkedett kicsit az ajtón keresztül, utána nyúlt a reteszhez, hogy nyissa. – Állj! – dörrentem rá. A keze megállt a reteszen, úgy sandított rám. Igyekezett kemény tárgyilagossággal nézni, de túlságosan is új volt még a szakmában, hogy ez menjen neki. Barna haja és szeme volt, amit kezdtem üdít változatosságnak érezni. – A mi szobánk, mi mondjuk meg, ki jöhet be és ki nem. 182
LAURELL K. HAMILTON
Barna Haj a társára pillantott, egy hasonlóan fiatal fiúra, akinek ezüstkeretes szemüvege fölött alig pár milliméter haja volt. B rig vágta, mint a katonák. Vagy az exkatonák. De lehet, hogy csak véletlen egybeesés, majd a végére járok. Katonasérós megrántotta a vállát. – Peterson az meg a kormányzó embere – jelentette Barna Haj. – A kormányzó embere az Chuck akar lenni? Azok ketten megint egymásra néztek, majd vissza rám, és kórusban bólintottak, mintha begyakorolták volna. Én meg Jasonre néztem. Csak nekem furcsa, hogy Chuckot csak a „kormányzó embereként” emlegetik? – Kénytelenek leszünk beengedni ket, elvégre mi kértük a segítségüket – vonta meg a vállát most Jason. – Engedjék be! – intettem hát a fiúknak, mert tényleg mi kértünk segítséget. A két öltönyös már megint egymásra pislogott. – Magától nem fogadunk el utasítást – mondta ki végül Katonasérós. – Persze, srácok. Akkor kezdjük a legelején. Nevük? És megint az egymásra nézés. Tutira begyakorolták. Vagy csak váratlan helyzetet jelentek nekik. – Shadwell vagyok – mondta végül Katonasérós. – Én meg Rowe – így Barna Haj. – Szóval Shadwell és Rowe – ismételtem, mert éreztem, hogy ha ezek ketten komolyabban belépnek az életünkbe, akkor úgyis Shad és Rowe lesz bel lük. Ilyen a humorom, bocs. – Viselkedj rendesen! – szólt rám Jason. Belém látott. Kivételesen én vigyorogtam rá. Jó, nem leszek bunkó, arra máskor is lesz még mód b ven. – Akkor srácok, jobb, ha tisztázunk valamit. Maguk nem fogadnak t lünk utasítást, mi meg nem fogadunk maguktól. Kicsit nehézkes lesz ez így, ha nem jutunk ésszer kompromisszumra. Megint kopogtak, ingerültebben. 183
A FEKETE VÉR
– Kinyitni, nyissák már ki végre! – hallottam egy a kopogáshoz paszszoló hangot. Mibe, hogy Chuck volt az. – Kinyithatom? – kérdezte közönyösen Rowe. – Ki – feleltem magam is flegmán, mert amíg azt csinálja, amit én akarok, addig fel lem olyan közönyös lehet, amilyen csak akar.
184
LAURELL K. HAMILTON
29 Az arcukra volt írva – Peterson és Chuck összeszólalkozhattak valamin. Nem ordibáltak, nem is verekedtek, egyszer en csak határozottan nem szerették egymást, ha tehették, egymásra se néztek. Nyilván miattunk alakult ki a harci állapot, esetleg Lisa miatt. Akit mellesleg Trish visszahozott a fürd szobából. Egészen rendbe szedte magát. Sápadt volt, de megmosakodott és a haját is megfésülte, szépen összekötötte. – Mi visszamegyünk a buliba – közölte Trish. Mindenki b szen helyeselt, az lesz a legjobb. – Te is gyere velünk – ragadta meg Jason karját Lisa. Aztán felém fordult. – Meg te is. El kell jönnötök, ez a lánybúcsúm, és csupa régi csaj van itt az osztályból. Odalesznek, ha találkozhatnak veled, Jason. És megismerhetik a barátn det. Húú, de nagyon utáltam volna most leánybúcsúra menni! De nem kellett aggódni, Jason nyilván tudja ezt. És nem is kellett benne csalódnom. – Ahhoz fel kell el bb öltöznünk – mondta bizonytalanul. – Persze, persze – bólogatott hevesen Lisa, majd könyörg kismadár arccal nézett fel rá. – De eljössz, ugye? Jason bólintott, de igazán a pillantása nem tetszett. Túlságosan is bizalmasan nézett a lányra ahhoz képest, hogy az épp a leánybúcsújára igyekezett, és másnak a menyasszonya volt. Szívesen belerondítottam volna ebbe az esküv be, ugyanakkor ezt a módszert nem helyeseltem. Nem jó ötlet. – Nem túl jó ötlet, Lisa – mondta ki a gondolatomat Chuck. Lisa ránézett, és egyetlen pillantással több dolgot is elárult magáról. 185
A FEKETE VÉR
El ször is, hogy nem olyan kis irulós-pirulós árvalány, amilyennek els blikkre gondoltam. Nagyon is megvan a saját akarata. Másodszor, hogy nem kifejezetten kedveli Chuckot. – Az én bulim, én mondom meg, ki legyen ott. Nem maga és nem a Summerlandek. Chuck mély leveg t vett, hogy vitába szálljon. – Ne vitatkozzunk – sietett Trish. – Én ugyan nem vitatkozom. Chuck egy alkalmazott, és az ember nem vitatkozik alkalmazottakkal – vágta rá frissen és undokul Lisa. Ügyes lány, bár Chuck arckifejezését elnézve legszívesebben beszálltam volna az ankétba a pisztolyommal együtt. Valami miatt Chuck sem kedvelte a menyasszonyt. Érdekes. – Remek. Akkor siessünk vissza, a lányok már biztosan nem értik, hová t ntél – karolt bele Trish Lisába. A hangján érz dött, hogy az elmúlt napok alatt figyelemre méltó rutint szerzett diplomatikusságban. Lehet, hogy Lisa gyakran néz a pohár fenekére? Kár lenne. Az azonban biztos, hogy egyel re nem tudott leszakadni Jasonr l. – Eljössz a buliba, ugye? – nézett mélyen a szemébe. – Ígérd meg! Ígérd meg, hogy eljöttök Anitával! Anita, ugye? A lányok odalesznek. – Kik vannak itt? – A Jenniferék – vigyorgott Lisa. Nem egészen Jason vigyora volt, bár hasonlított. – Mind az összes? – Mind. Jen, Jenna és J. J. – fogott rá mindkét kezével Jason karjára. – És Ashley meg Kris. Meg fognak lincselni, ha még csak be se köszönsz. És Jason rábólintott. Ett l rettegtem. – Felöltözünk, és biztos lesz az urak között valaki, aki szívesen odakísér bennünket – nyugtatta meg Jason gonoszul. Persze, hogy tudta, hogy az urak közül nagyon is nem szívesen kíséri a lánybúcsúba valaki, ahogy azt is sejthette, hogy én sem tartok vele szívesen. Én persze nem azért, amiért az urak. Én egyszer en csak utáltam volna most buliba menni. De Lisa egyik kezével már értem nyúlt, az én karomat markolta. 186
LAURELL K. HAMILTON
– Jaj, Anita, léci, gyere te is! Tudom, hogy egy szörnyeteg voltam, de annyira ideges vagyok, biztos az esküv miatt. Azért csak gyere el, léci! Hadd bizonyítsam be, hogy nem vagyok egy hibbant tyúk! Léci! Lenéztem az arcába. Ilyen se gyakran esik meg velem, de olyan apró volt, mint egy gyerek, jó, ha százötven centi lehetett. Persze nem ezért bólintottam végül rá. És még csak nem is a könyörg tekintete miatt. Hanem Jason miatt. Láttam a szemében, hogy mennyire szeretne ott lenni, találkozni a régi osztálytársakkal, a barátokkal. És ha már a családját túléltem, csak nem lesz olyan nagy trauma pár barátn ? Erre igyekeztem koncentrálni, amikor megadtam magam, és belementem, hogy felöltözzek, és menjek én is Jasonnel a buliba.
187
A FEKETE VÉR
30 Mindenekel tt lezuhanyoztunk, ami a szex után alaposan ránk is fért. Van az a szex, ami után épp annyira le kell zuhanyozni, mint egy óra futás után. Próbáltuk volna Shadwellt és Rowe-t kipaterolni a szobából legalább a készül dés idejére, de hajthatatlanul ültek a nyakunkon. Így kénytelenek voltunk szép sorjában bevenni a fürd szobát Jasonnel. Hogy miért nem egyszerre? Mert nem állt szándékomban két ismeretlent magára hagyni a dolgaimmal a saját szobámban. Üldözési mánia? Kinek? Nekem? Mit vesz fel az ember egy lánybúcsúra, ahol a menyasszony az állam leggazdagabb és legbefolyásosabb politikusának, magának a kormányzónak a fiához fog pár nap múlva hozzámenni? Hoztam szolidan csinos holmit, meg laza farmert, és egy rakomány fegyvert, de bulira nem készültem. A legnagyobb választékot l - és szúrófegyverb l tudtam produkálni. Mivel Jason barátaihoz mentünk, hagytam, hadd állítsa össze a toalettem. Persze, ha a lányok a klubban megtudják, hogy egy hetero pasi mondta meg, mit vegyek fel, nyilván ki is raknak a klubból nagy lendülettel, de ha rajtam múlik, nyilván az els pólót és farmert húzom fel, ami a kezembe akad. És persze dorkót. Ja, és pár pisztolyt meg pengéket. Jason szerint ennyire csak nem fajulhat el egy lánybúcsú, ám én emlékeztem még a legutóbbi hasonló alkalomra, ami végül annyira bedurvult, hogy a fejleményekben majdnem feldobtam a pacskert. Az épp Catherine barátn m búcsúja volt, de nem mindegy, hogy ki a menyasszony? A baj mindenütt nagy lehet. – Erre a bulira fix, hogy senki nem hívott vámpírtáncost, Anita. Puszta 188
LAURELL K. HAMILTON
kézzel is megbirkózunk azokkal a nehézségekkel, amik itt adódhatnak. Lehetett ebben valami… a végén sikerült egészséges kompromiszszumra jutni. Felvettem a vállszíjamat, abba a kis Browningot, rá a fekete zakómat, ami még ráadásul csinos is volt. Alá piros póló és a legjobb farmerem került, Nike helyett kulturált motoroscsizma. Ja, és a csuklómra pár kés. Jason persze tiltakozott, de mondtam, hogy a zakót a pisztoly miatt úgyse dobhatom le, akkor meg már nem tök mindegy, mit rejtek még alá? – A bozótvágód azért nincs a hátadon, remélem! – Azt otthon hagytam, kösz. Nem gondoltam, hogy a családod annyira veszélyes lehet. Ismételt kísérletet tettünk, hogy legalább az öltözködés idejére kilökjük Shadwellt meg Rowe-t, de ellenálltak. Közvetlen utasítást nem szeghetnek meg, különben az állásukkal játszanak. Kénytelenek voltunk rájuk hagyni, és szépen bevinni a ruhánkat meg a kiegészít ket a fürd be és ott felöltözni. Természetesen a kis feszületet se felejtettem el a nyakamból, a ronda vámpírok miatt. De a póló alatt ott lapult egy másik védelmi darab is, az amulettem, amit Minden Sötétségek Anyja ellen kaptam. si holmi volt, olyan régi, hogy a fém, amilyet máshol még nem láttam, puhán engedett a körmöm nyomása alatt, a feliratot pedig él ember nem tudta elolvasni rajta. Csak az a vámpír értette, akit l kaptam. Azért adta egyébként, mert az utóbbi id ben Anya egyre gyakrabban toppant be hozzám, és mint kiderült az én nekromanciámmal tervezte felébreszteni magát, amit még a legelvetemültebb vámpír se hagyhatott szó nélkül. Nem kértek a királyjükb l, köszönték szépen. Shad és Rowe igyekezett nem rám nézni, ezzel hozva a profi rszemélyzet imidzset, amilyet a Buckingham-palotánál lát az ember. k szolgálatban vannak, ket csakis a kötelesség vezérli. Én azért láttam, mekkora szemeket meresztett Rowe néha… A végén csak elkészültem, és az egyik bordó széken vártam türelmesen, hogy Jason is rendezze a sorait. Tudom, hogy csúnya dolog volt zaklatni ket, de lányból vagyok, 189
A FEKETE VÉR
aki még az üres szobában is el bb-utóbb beszélni kezd, még ha magának is, és persze azt se bántam, hogy kicsit megpiszkálhatom ket. Nem volt jó hatással a jellememre Jason. – Mikor hagyta ott a sereget, Shadwell? – kérdeztem ártatlanul. Láttam, ahogy a válla megfeszül, de az arcán uralkodik. – A hajam miatt gondolja? – Az is. Meg egyébként sincs civil szaga. – Két éve – nézett rám a keretes szemüvege mögül. Se barátságos, se barátságtalan nem volt. Profi volt. Most már Rowe is engem figyelt. – Magát nem tudom, Rowe – mosolyodtam el kis híján. Annyira friss volt ez a fiú, annyira éretlen. – Nem katona, nem zsaru, de nem is civil. – Aha – vigyorgott pajkos szemekkel –, álca alatt üldöztem a rosszfiúkat. – Rend rség vagy szövetségi? – Kíváncsi, mi? – Ne – szólt rá keményen Shad, Rowe arcáról lehervadt a mosoly, bár a szeme ugyanúgy csillogott. Vagyis Shadwell volt a rangid s. – Mit ne? – kérdeztem. – Azért vagyunk itt, hogy a biztonságukat biztosítsuk, nem pedig barátkozzunk. – Barátkozzanak! – nevettem el magam. – Maguknál ez már barátkozás? – Fedi a lényeget – vonta össze a szemöldökét Shadwell. Bólintottam, és igyekeztem visszanyerni a komolyságomat. Nem segített, hogy véletlen Rowe-ra pillantottam, aki kis híján szétdurrant a viszszafojtott nevetést l. Még a szája sarka is rángatózott. Shadwell is megérezhette, mert keményen ránézett, mire Rowe köhög rohamban vezette le a nevethetnékjét. – És mi piszkálta ki az álcából, Rowe – tértem vissza az eredeti vonalhoz. – A humorérzékem – tért magához a köhögésb l Rowe. 190
LAURELL K. HAMILTON
Jól megnéztem magamnak. Ez tényleg azt akarja jelenteni, hogy az idétlenkedése miatt rúgták ki? – Nem kell ismernie a hátteredet, Rowe – dörrent rá Shadwell. – Igen, uram! – vágta magát vigyázzba Rowe az ajtó mellett, de a szája szögletén látszott, hogy nem azzal a komolysággal csinálja, ami ennél az alakzatnál elvárható. Kezdtem sejteni, mi irritálhatta a feljebbvalóit az el munkahelyén. Shadwell keményen mért végig mindkett nket. Rendes tekintete volt, amit l a rosszfiúk az alsójukba piszkítanak, csakhogy én nem rosszfiú voltam, még csak nem is rosszlány. Az viszont átfutott az agyamon, hogy ugyan már, miért is kell bennünket ennyire nagyon rizni? – Na és mostantól az örökkévalóságig itt fognak dekkolni nekünk, fiúk? – Nem. – Akkor most mit keresnek itt? – Parancsot kaptunk. Rowe ajka megrándult. Valakinek igen fejlett humora lehetett, hogy éppen ket rakta párba. – Nem furcsa, hogy az ajtó bels felén kell állniuk? Elvégre a veszély kívülr l jön, ha jön. – Ez a parancs, Ms. Blake – villant a komor pillantás. – Blake rend rbíró – korrigáltam, mert soha nem árthat, ha a csupaszabály Shadwell is látja, hogy nem egy civillel van dolga. – Ha maga tényleg szövetségi rend rbíró – villant gondolatnyi pillantásra rám Shadwell szigorú szeme –, akkor csak helyeselheti, hogy nem szegjük meg a parancsot. – Bravó, Shadwell – most én igyekeztem visszafojtani a nevetésem. – Ha szövetségi rend rbíró vagyok. Biztosíthatom, hogy az vagyok, plecsnivel és a többi. De persze akkor se rendes rend rbíró, igaz? Mert a ranglétrát nem kúsztam végig, mi, hanem csak úgy rám aggatták a címet, igaz? – Én ilyet nem mondtam. 191
A FEKETE VÉR
– Csak célzott rá – feleltem szárazon. – Bele akar kötni Shadwellbe? – kíváncsiskodott Rowe. – Lehet – rántottam meg a vállam, már amennyire a karosszék és a vállszíjam engedte –, és bocs. Kicsit unatkozom és ideges is vagyok, utálom, hogy buliba kell mennem. – Nem is jó ötlet – kommentálta Shadwell. – Rosszabbat pillanatnyilag nem is tudnék mondani. – Akkor minek megy? – Mert Jason megy. És szeretné, ha vele tartanék. – Nálunk a feleségem az eljárós – biccentett Shadwell. – Én is kiütést kapok a buliktól. Igyekeztem nem fennakadni azon, hogy Shad épp azt tette, amiért az el bb leordította Rowe fejét. – Ja, de a felesége nyilván nem olyan bulikba cipeli magával, ahol a végén idegen férfiak dobálják le a ruháikat. – Gondolom, a barátja se akar akkor már maradni. – Ki tudja – vontam meg a vállam, és kihúztam magam. Azok ketten összenéztek. Még Rowe is helytelenítette, amit meg én helytelenítettem. – Amikor utoljára férfisztriptízt néztem, az ölembe ült a táncos – vigyorodott el hirtelen kárpótlásul. Ezen azért mindketten meghökkentünk. – Melegeket szúrkodtak, és a végén sorozatgyilkosság lett bel le – vonta meg a vállát pirulva, ami ritka attrakció egy biztonsági elemnél. – Mi nyomoztunk, és a szálak egy meleg bárba vittek. Az egységünknél én voltam férfiasságomban a legmegalapozottabb, enyém lett a szerencse. A nagy vallomás végszavára kinyílt a fürd szoba ajtaja, Jason elkészült. Égszínkék pólóban volt, ami ragyogóan kiemelte a szemét. A farmerje men , sz k holmi, mindent hangsúlyozott, amit kell. Igazi bulizós nadrág. A vállára fekete zakót dobott lazán. Istenien festett, és tisztában is volt vele. Direkt így tervezte, hogy mindenkinek csorogjon a nyála.
192
LAURELL K. HAMILTON
Lehet, hogy felszedni nem akar senkit az este, de azon lesz, hogy mindenki észrevegye. Mély sóhaj. Szét fogja flörtölni az agyát.
193
A FEKETE VÉR
31 A hosszú, seggig ér macsétámat ugyan otthon hagytam a b rtokjával együtt, amiben a hátamra tudtam er síteni, hogy ne legyen útban, de az arzenálom azért teljes volt. Egész b röndnyit hoztam magammal, leginkább azért, mert a szövetségi rendelkezések a természetfeletti területen tevékenyked rend rbírókra vonatkozólag módosultak. Már a privát utakra is vinnünk kellett a teljes vámpírhóhér szerkót, ha volt kilátás kapásra, ha nem. Ennek oka egy nemrégiben megesett balesetre vezethet vissza, amikor is egy kolléga nyaralni ment, csakhogy ahol voltak, a helyi rend rség épp egy vámpírt üldözött. A kolléga természetesen csatlakozott, lévén a legközelebbi hivatalos és erre alkalmas személy, a vadászat mégis igen szerencsétlenül sült el. A kolléga kés bb a jelentésében ezt azzal magyarázta, hogy nem volt nála a felszerelése. Márpedig a felszerelés életet menthet. Ebb l következett, hogy féltonnányi veszedelmes játékszer lapult a kistáskámban, aminek a nagy részét még „biznisz klassz”-ra se engedték volna fel, hiába lengetem be a jelvényemet. A szokásos cuccokat hoztam: tartalék pisztolyokat, tartalék ammót, karókat, szentelt vizet, ostyát, tartalék kereszteket. Megszoktam, hogy adott esetben kegytárgyosztó térít i szerepet játszok a helyi rend ri er knél, akikkel együtt kell m ködnöm, és némelyiknek nincs saját keresztje. De más vallások szent szimbólumait is hurcoltam magammal, hiszen a zsaruk közt is akadhat más vallású, aki nem a keresztben hisz, tehát az nem is m ködne nála. Mindig er sen imádkoztam, hogy az ateistáktól lehet leg mentsen meg az úr, vagy legalábbis vigyázzon rájuk helyettem is. ket mindig arra biztattam, hogy dupla tölténnyel induljanak a csatába. És titokban, de szigorúan titokban, 194
LAURELL K. HAMILTON
mondom, imádkoztam értük. Egy ateistát soha ne avass be ilyesmibe, általában kiakadnak. Egy csomó vaskalapos ateistával hozott már össze a sors, némelyikük ugyanolyan kellemetlen, humortalan alak, mint a legveszettebb fundamentalisták. De a repcsire igazából ezzel még felszállhattam volna, a biztonságiak meg a belügyesek a Heckler és Koch MP5-ös, meg a foszforgránátok miatt kapcsoltak volna le. A gránátok nem szerepeltek igazából a repertoáromban, de a haverom, Edward, alias Ted Forrester, szövetségi rend rbíró kolléga végül meggy zött. Szerinte a gránát csodát tesz. Én személy szerint rettegek t le, de Edward esküdözött, hogy ez még a víz alatt is tovább ég, könny szerrel végez zombikkal és ghoulokkal is, amit kitör lelkesedéssel üdvözöltem, mert a vámpírok se egyszer móka, de a második két csoport igazi istencsapása, és ha egyetlen foszforgránát megoldja a rengeteg bosszúságot és vesz dséget, ám legyen. Én felkészültem. Vagyis ez is a felszerelésem részévé vált, amit szövetségi rendelkezés értelmében cipeltem magammal még a klotyóra is. Jó, a lángszórót otthon hagytam, annyi engedményt tettem. Persze, azt nem is használom, attól végképp összeszarom magam, hiába rimánkodik Edward. Természetes, hogy ezeket nem hagyhattam a szobában. Miel tt kitört volna a frász, nem zavart, hogy nem vagyok velük, gondoltam, remekül elvannak egyedül is, de amióta ránk szállt a sajtó, kényszerképzetek gyötörtek, hogy benyomják az ajtónkat, és széttúrják a holminkat. És már az el bb se szerettem volna, ha a pisztolyom illetéktelen kezekbe kerül, a foszforgránátokat végképp féltem idegenekt l. k az enyéim. Els utunk a szálloda széfjéhez, vagyis a recepcióhoz vezetett tehát. Shad és Rowe ennek a fejleménynek nagyon nem örült, végül er sítést rendeltek, és biztonságiak fala védelmében kocogtunk le a földszintre, a hallba. Mint kiderült, nem bántuk meg, a sajtó ugyanis durván jelen volt. Mák, hogy bekucorodhattunk a sok nagydarab er s ember mögé, és én még a napszemüvegemet is felvettem. Kezdtem érteni a sztárokat, ki szeret állandóan vakukba és mikrofonokba pislogni? Az rök óvó sorfala mögött nyugodtan villogtathattam a recepciós 195
A FEKETE VÉR
kisasszonynak – a táblácskája szerint Bethann-nek – a jelvényemet, nem lesett ki bennünket a sok riporter. Elmagyaráztam, hogy lenne egy b röndnyi érzékeny javam, amit semmi szín alatt nem hagyhatok magára a szobában. Bethann kérdés és zavar nélkül biccentett, és a széfhez vezetett Jasonnel együtt. Tényleg a szeme se rándult, nem én leszek az els vendég, aki az érzékeny javát nála akarja hagyni. Persze abban nyilván els vagyok, hogy az én javaim mind emberölésre alkalmasak. Szépen elhelyeztük a mackóban a b röndöt, kezet ráztunk Bethannnel, és elpályáztunk a lift felé. Most jött a roham. „Mit helyeztek el a széfben?” jöttek a kérdések. Egyesek Keith-t kiáltoztak, mások azonban tájékozottabbak voltak, k már a nevünket is tudták. „Jason, beszélt már Jean-Claude-dal?” „Anita, Jason jobb az ágyban vagy a vámpírok?” bombáztak a magukat jól értesültnek tartók. De fel lünk aztán mondhatták a magukét, nem reagáltunk. A délutáni fiaskó óta kezdtük sejteni, hogy ezzel a sajtót zer vel nem vagyunk egy súlycsoportban, a legbölcsebb le sem állni velük. Olyan volt, mintha men gimis focicsapatként hirtelen a profi ligában találtuk volna magunkat. Az ember olyankor még a saját lábában is eltaknyol. A biztonságiak java a hallban maradt, gondolom, a sajtó megzabolázására, hogy a többi szállóvendég nem kapjon a recepcióra jövet nagy sallert egy eltévedt nyeles mikrofontól. Shad és Rowe a liftajtó két oldalán helyezkedett el, a többiek körülöttünk. Végigvizsgáltam az öltönyöket, pisztoly mindenkinél volt, zsebben, derékon, vállszíjon. Shadwell zsebében a pisztoly mellett valami más is megbújt, Rowe pedig a bokájára er sített valamit. A leger sebb tippem szerint apró pisztolyt. De hogy Shad mit rejtegetett? Az lehetett bármi, és ez most tényleg bármit jelent, amivel gyilkolni lehet. – Ha nem ismernélek, azt hinném, a felhozatalt csekkolod – hajolt a fülemhez Jason. – De a fegyvereiket méred csak fel, igaz? Bólintottam. Magához húzott, éreztem, hogy nagyon izgatott. A szemében várakozás csillogott. – Hány csaj volt a buliból a barátn d? – súgtam kérd n a fülébe. 196
LAURELL K. HAMILTON
– Az összes. – És hánnyal feküdtél le? – Majdnem az összessel – vigyorgott. – Remek. – Jó leszek, megígérem – szorított még jobban magához. – Te mindig jó vagy, Jason. Csak az a kérdés, hogy rendesen viselkedsz-e majd. Egy pillantása elég volt. Hát persze, hogy nem. Jó, megpróbálja, abban nem lesz hiba, de abban sem, hogy nem fog menni. Sóhajtva bontakoztam ki az öleléséb l, és a lift is megállt. Persze, hogy a legfels szintre jöttünk. A gazdagok és hatalmasok valami miatt mindig a legfels emeletre költöznek. Még senki se szólt nekik, hogy innen lehet a legnagyobbat zuhanni?
197
A FEKETE VÉR
32 El ször Shadwell lépett ki a fülkéb l, felmérte a terepet, biccentett, Rowe pedig egy intéssel kiterelt bennünket. Nem okvetetlenkedtem, megszoktam már, hogy a biztonságiak a protokoll szerint járnak el, aminek a lényege, hogy a védett személy védve is maradjon. Azt azonban konstatáltam, hogy magas fokú a készültség. Ezt nem tudtam mire vélni. Lehet, hogy nem egyszer en a sajtótól kell tartani? Lehet, hogy Keith Summerland életét is fenyegetik, nem csak a nemlétez jó hírét? Mert akkor Jason se lehet nyugodt… ahhoz túlságosan is hasonlítanak egymáshoz. A fenébe is! A folyosó egyik ajtaja el tt Peterson strázsált, Chuck pedig idegesen magyarázott neki. Hát ide szívódtak fel ezek ketten! Ahogy megjelentünk, Chuck egyb l felénk fordult, és alaposan végigmérte Jasont. Nem tetszett ez a fürkész tekintet. Ahhoz képest, hogy legkés bb holnapután bottal üthetik a nyomunkat nagyon is komoly volt, sokkal hosszabb távú. Mint aki próbálja kiismerni, mire számíthat t le. Sietve lesimította a zakóját, ahol a fegyver dudorodott alatta, és megindult felénk. – A magáé a buli, Peterson, amíg vissza nem jövök – vetette még hátra a válla fölött a másiknak. – Nem a felettesem, Ralston. Aha, Chucknak van vezetékneve is. Peterson se a vezeték-, se a keresztnevén nem szerette. Úgy vonult el mellettünk, mintha ott se lennénk, csak a liftajtóban fordult vissza Peterson hoz. – Ha nem tetszik a rend, Peterson, hívja fel a kormányzót. Majd 198
LAURELL K. HAMILTON
megmondja, ki kinek a felettese. Nem csodáltam, hogy Petersonnak baszta a cs rét ez a tag, engem is piszkált, amióta megláttam. De megígértem Jasonnek, hogy nem pattogok, így er t vettem magamon, és közönyösen kivártam, amíg becsukódik a disznó mögött a lift ajtaja, és alászáll a mélybe. Nem tudom, mi történt az este folyamán, de valami sötét fordulat lehetett, mert is pöccre hegyez dött. Nem tudom, de nem is az én dolgom, próbáltam a szent mondatra összpontosítani. Nem az én dolgom, nem az én dolgom, ez lesz a mantrám ma éjjel. Jason megszorította a kezem, és egy puszit nyomott az arcomra. – Ezt miért kaptam? – Mert jó voltál. Tudom, hogy az els perct l bajod van Chuckkal, és legszívesebben folyton belekötnél. – Mert te nem, Mr. „Adj Egy Csókot A Mélygarázsban”. Ez zavarba hozta, ami kincset ér ritkaság Jason esetében, el is raktároztam a pillanatot. Közben beértük Petersont. t nem volt ingerenciám piszkálni, rendes volt, s t a kórházban egészen kedves. Azóta mondjuk, mintha leeresztett volna, lehet, hogy sok energiáját felemésztette a váratlan esemény. Mármint, hogy kedves legyen. Shadwell és Rowe még mindig nem tágított. Odalenn a hallban még arra hajlottam, hogy részben ránk vigyáznak ugyan a sajtó miatt, legf képpen azonban igyekeznek kordában tartani bennünket Jasonnel, nehogy valami újabb disznóságot m veljünk, amivel betehetnénk Summerlandéknek. Ez a liftb l kiszállás azonban minden elméletemet felborította. Lehet, hogy tényleg rendes rzésre szorulunk? Lehet, hogy veszély van? Nem kellett nekem ahhoz Chuck, hogy ennek a végére járjak. – Fél óra múlva érkezik az… attrakció – köpte ki Peterson a szót, mintha összekoszolódott volna t le a szája. – És akkor kirúgnak? – Csak feltételeztük, hogy Mr. Schuyler nem érezné magát kényelmesen – ingatta a fejét –, de ha maradni kívánnak, mi nem akadályozzuk meg – tette hozzá, bár a hangsúlyból egyértelm volt, hogy szíve szerint 199
A FEKETE VÉR
épp az ellenkez jét tenné. – Elnézést, ha problémát okoz önöknek, hogy eljöttünk a bulira – mondta illedelmesen Jason. Petersont meglepték a szavak, de gyorsan összerázta magát. – És komolyan is gondolta – szögezte le. – Lehet, hogy maga kiköpött Keith, de csak amíg meg nem szólal. Shad és Rowe válla megmerevedett, mint aki nem szokta meg, hogy Peterson ennyire nyíltan véleményt mond. – Ilyen szépet még soha nem mondtak nekem – vigyorgott szélesen Jason. Füllentett persze. Mentségére szóljon azonban, hogy csak jó pillanatot akart szerezni Petersonnak, aki el is mosolyodott. Ez Jason, szereti, ha körülötte jókedv a nép. Hirtelen kivágódott az ajtó Peterson mögött, és féltucatnyi sz keség, akik ezerszer inkább lehettek volna egyt l egyig Jason húgai és n vérei, akár a saját édestestvérei, áradt ki rajta. Csicseregve karoltak bele két oldalról, és vitték magukkal vissza a szobába. Az ajtó becsukódott, ismét csend lett, csak Jason halk nevetését hallottuk még. Magamra maradtam a biztonságiakkal. Peterson tekintete megállapodott rajtam azzal a „most mi lesz” pillantással. Lehet, hogy azért nem akarta, hogy jöjjünk, mert félt, hogy én is féltékenységi rohamot kapok? Rowe újabb köhögéssel álcázta nevet görcsét. – Írass fel valamit erre a köhögésre – jegyezte meg szárazon Shadwell. – Nincs semmi gond, fiúk – mosolyogtam körbe. – Nem zuhanok öszsze a féltékenységt l, csak mert Jason a lányokkal cicázik. Nyugodt vagyok. – Nincs olyan n , aki nyugodt lenne ilyen helyzetben – szögezte le Shadwell. – Jasonnek létszükséglet a flörtölés. A leveg meg a flört. Ha már nem csinálja majd, az azt jelenti, hogy vége. Nincs tovább. – Maga nem is a n je, ha tényleg ennyire nem zavarja – mért végig Shadwell. – Velük cicázik, Shadwell – néztem a szemébe –, de utána velem ke200
LAURELL K. HAMILTON
fél. – Zavarba akar hozni? – rándult meg Shadwell arca. – Egy fenét! Csak szeretném, ha elhinnék végre, hogy én nem csinálok semmi balhét az este. – Elég legyen – zárta le Peterson. – Nem tudom, mi ez az egész, de ne folytassák. Megértette, Shadwell? – Megértettem, uram. – Helyes – fordult hozzám Peterson. – Ms… Blake rend rbíró, nincs ellenvetése az ellen, hogy Shadwell és Rowe is odabenn tartózkodjon magukkal? – Gondolom, pár embere már most is rzi odabenn a lányokat – kérdeztem vagy inkább mondtam, mire bólintott. – Árulja már el, mire ez a nagy felhajtás?! Shadwell és Rowe egész este a szobánkban volt, nem is mozdulhattunk nélkülük. Odalenn a hallban egész seregnyi biztonsági van, alig fértünk hozzá a széfhez. És a liftb l is akcióban szálltunk ki. Mi történik? – Meglehet, hogy maga nem civil, Blake rend rbíró, de akkor is csak vendég. Nem… – Summerlandéket, csak a gyerekeket vagy egyedül Keith-t fenyegették meg? Rowe és Shadwell összenézett, Peterson apait-anyait beleadott, hogy ne villanjon is rájuk. – Nem áll módomban önnel… – Ne jöjjön nekem ezzel a szar dumával, Peterson! Délután ott volt a kórházban, nyilván maga se akarja, hogy Jason halálhírével kelljen legközelebb bemennünk a családhoz. Csak mert hasonlít a Summerland fiúkra. Arról nem is szólva, hogy én… – legyintettem, próbáltam megtalálni a megfelel szavakat. – Hogy ekkora hatalmas rt hagyna maga után, ha meghalna. Szóval ilyesmi nem történhet meg, igaz? – Mi megtesszük, amit lehet – állta még mindig a tekintetemet Peterson. – Mi történt az elmúlt órákban? 201
A FEKETE VÉR
– Ilyen természet információt nem adhatunk ki. Nincs rá felhatalmazásom. – Mekkora veszély fenyegeti Jasont? – Maga is tudja, hogy nem t fenyegeti. – De tévedésb l is lehet az áldozat. – Valóban túlságosan is hasonlít a két fiúra ahhoz, hogy veszélybe kerülhessen – köszörülte meg a torkát Peterson. – Megölik, elrabolják vagy mi? Ezúttal Peterson is beszállt a jelent ségteljes pillantások záporába. – Nem adhatjuk ki neki az információt – mondta Shadwell. – Beszélek a feletteseimmel – mondta Peterson –, és meglátom, mit tehetek. Most menjen be a buliba, és maradjon legalább félórát. A buli végére talán már részleteket is mondhatok. Majd meglátjuk. – Úgyse kap rá engedélyt – szúrta közbe Shadwell. – Majd ha a megkapja az állásomat, Shadwell, lehet véleménye. Egyel re én vezetem a m veletet, világos?! – Tökéletesen, uram! – vágta magát közönyös vigyázzba Shadwell. Ezzel a pofával darálják egész nap a seregben, hogy igen, uram, parancs, uram, miközben a fejükben ott villog a szarházi felirat. – Akkor tegye a dolgát. Ralston kés bb mindennek utána néz. – Ralston, uram? – Igen, Ralston – bólintott Peterson. – Miért Chuck felel a buliért? – érdekl dtem. – A kormányzót kérdezze – fordult hátra Peterson, és tárta ki el ttünk az ajtót. Addig nem lép le, amíg engem be nem szippant a mulatság. Nem okolhattam, és amúgy se lesz más választásom, mint bemenni. Rowe ment el l, én utána, végül Shadwell. Ahogy kell. Csak azt nem értem, Jasont miért nem rizték be ilyen szépen? Ja, bocs, elfelejtettem, hogy t a gyönyör , sz ke n k él pajzsa védte. Az bombabiztos.
202
LAURELL K. HAMILTON
33 A szoba ugyanolyan volt, mint a miénk, nem számítva a dekorációt. Itt minden fehérben és aranyban pompázott, és kevésbé volt zsúfolt. Az ablakok nyitva álltak, mögöttük erkély korlátja látszott. A sok ül felület dacára – székek, kanapék, fotelek –, sehol senki. Az asztal csurig rakva ajándékokkal, vagyis ezek már vagy a nászajándékok, vagy változott a hagyomány, és már a lánybúcsúra is hozunk ajándékot. De hol lehetett Jason meg a lányok? Ekkor kuncogás ütötte meg a fülem. A sarkon túlról jött, a beugróból, ami a mi lakrészünkben a hálószoba lett volna. Hát itt is az volt. Shad keze megállított, ami azt jelentette, hogy már el is indultam a nevetgélés irányába. – Price, Sanchez! – kiáltott be. Egy férfi jött ki a beugróból, az els nem germanoid a városban. Végre nem sz ke, kék szem . Persze Jason n vérei meg az apja se voltak azok, ez tény. Ennek a biztonságinak viszont még a b re is sötétebb volt Persze Sanchez is csak a színeiben ütött el a kollégáitól, amúgy t is ugyanaz a szervezet köpte ki, mint a többieket Rowe-on érz dött még valamicskét az egyéniség sója, a többiek le se tagadhatták volna, hogy más férfiak csoportja elleni harcra kiképzett férfiak csoportjában kapták a nevelésüket, hogy aztán alakulatot váltsanak, és itt kössenek ki. Azért a testületi egymáshoz tartozás nyomait még nem sikerült leáztatniuk magukról. – Meg akarták mutatni az esküv i göncöket annak a férfinak – jött elénk Sanchez, és állt meg a minibár el tt. – Szabad? – néztem Shadre, aki bólintott Erre Sanchezhez léptem, és 203
A FEKETE VÉR
kezet nyújtottam. Ezen meghökkent valamicskét, de gyorsan összekapta magát, és kezet ráztunk. Jó er s kézfogása volt, bár a keze meglep en kicsi, legalábbis a vállaihoz képest. Olyan szélesek voltak, hogy szinte szétfeszítették a zakóját. Vagy csak elfelejtett az érettségi óta pár számmal nagyobb zakót venni. Ki is dudorodott rendesen a derekán a fegyvere. – Kéne egy nagyobb zakó, Sanchez – jegyezte meg Rowe. – Kilátszik a pisztolyod. Sanchez megrántotta méretes vállait. Nem volt magas, a legalacsonyabb a biztonságiak közt, talán ezért is feküdt olyan szorgosan a súlyok alá. Kompenzált. – Ne most, itt a… – hallgatott el hirtelen rám való tekintettel. Mélybarna, majdnem fekete szeme rám cikázott. – A megbízás? Alany? – fejeztem be helyette. – Vagy hogy nevezik azokat, akiket gardírozniuk kell? – Maga nem idevalósi, igaz? – mért végig szakért , sötét szemekkel. – Vajon mib l gondolja? – mosolyogtam. Erre is elvigyorodott. – Ha odabenn öltözködés lesz, kijöhettek Price-szal. – Nem akarnak átöltözni – rázta meg a fejét Sanchez. – És a parancs egyértelm en úgy szól, hogy egy pillanatra se tévesszük szem el l a… feladatot – el tte azért volt egy lélegzetnyi szünet, amib l világossá vált, hogy ha nem állna épp el tte az egyik „feladat”, nem így emlegetett volna. Rámosolyogtam, ami kényelmetlenül érinthette, mert fészkel dni kezdett. Vagy csak a pisztolya fúródott az oldalába. – A maga blézere pont méretes. De a vállszíj azért látszik. Hohó, milyen jó szeme van! – Már megszoktam. – Szövetségi rend rbíró – tájékoztatta Shadwell. – És a férfi barátn je. – Pedig a tag nem úgy viselkedik, mint akinek van ilyen – kerekedett el Sanchez szeme. – Még van rajta ruha? – kérdeztem elégedett mosollyal. 204
LAURELL K. HAMILTON
– Amikor utoljára láttam, még volt – nézett egyre butábban szegény Sanchez. – Akkor még nem szaladt el vele messzire a ló. – Mert gyakran vetk zik n i társaságban? – próbált magához térni Sanchez. – Folyton – bólogattam komolyan. Voltam elég kegyetlen, hogy ne világosítsam fel, de hát a kollégái úgyis megteszik majd helyettem is. Egyel re beértem azzal, hogy t rhet en elütöm az id t, és minél kés bb megyek be a hálóba. Ez volt a célom. – Vetk táncos – jött is a készséges kolléga. Ugye mondtam? Shadwell hangjából csöpögött az undor. – Megköszönném, ha kulturáltan nyilatkozna a barátom állásáról. Kösz. – Nem sértésnek szántam – villant rám a szürke szem a szemüveg mögött. Kék is akadt benne, foltokban. – Hogyne. – Ja, hogy az attrakció? – próbálta összerakni végre a képet Sanchez. – Nem – zárta le Shadwell. is átváltott barkochba üzemmódba. Klassz, a cél, hogy mindenki elveszítse a fonalat. Rowe úgy helyezkedett, hogy lássa az arcom. Eddig azt hittem, neki is barna szemei vannak, de Sanchez mellett szinte sárgásnak tetszett. – Húzza az id t, mi? – mosolygott. – Nem akar bemenni hozzájuk. – Maga csak ne tippelgessen az én motivációimra. Annyira nem ismerjük egymást. – Nem tipp volt. Ha tekintettel ölni lehetne… – Hékás – tartotta magasba nevetve a két kezét –, ne rám legyen dühös, csak mert igazam van! – Magának több esze van, Rowe – vontam morcosan vállat –, mint látszik. – De gonosz – szisszent fel Rowe. – Egy fenét. Csak tárgyilagos – csatlakozott Sanchez. 205
A FEKETE VÉR
– Azt mondta, magával nem lesz gondunk az este – figyelmeztetett Shadwell. Oké, megkaphatta is a barátságtalan pillantásom maradékát. De ha most nem hagyom ket faképnél, nem kell bemennem, ami még a hülye téma ellenére is csak piros pont. – Együtt járok a pasimmal, minden kiesik a kezemb l, amikor kiderül, hogy beteg az apja, hogy hamarosan meghal, és másnap már ülök is fel a gépre vele, hogy megismerjem a családot. Nem tervezzük, hogy összeházasodunk, csak együtt járunk. De ha most bemegyek abba a szobába a sok esküv i ruha meg koszorúslány közé, egyb l terítékre kerül, hogy mi mikorra tervezzük. De mi Jasonnel nem tervezünk semmi ilyesmit, ami nyilván nem hagyja majd a csajokat. Semmi kedvem egész este ezen rágódni. – De ha nem tervezi, hogy hozzámegy, minek jött haza vele? – kérdezte Sanchez. – Minek akarja megismerni a családot? – Válaszolok, ha én is kérdezhetek valamit. Gyanakodva mért végig, de gyanús, hogy nekik se volt több kedvük bemenni a hálóba, ahonnan folyamatos kacarászás és nevetgélés hallatszott. – Kérdezzen! – Miért nem téveszthetik szem el l a „feladatot”? – Ha Peterson megkapja az engedélyt, megtudhatja – rázta gyorsan a fejét Shadwell –, addig várjon türelemmel. – Mennyi parancs. – Mi a rangsor legalján vagyunk. – És Chuck? is magasabban van a rangsorban? Mindenki pislogott, egymásra, rám, Shadwell beharapta az alsó ajkát. Ennyire még soha nem szorítottam sarokba. – G zük sincs, hova tegyék, mi? – Köze? – nézett elég ellenségesen Shadwell. – Fel lem – vontam vállat –, de nem megyünk be? Hátha már lehajigálták a göncöket. 206
LAURELL K. HAMILTON
– Akár maradhatunk kint is. És beszélgethetünk – vetette fel Rowe. – Én már túlléptem az udvariassági keretemet. Ideje szembenézni a vihogó vendéglátókkal. – A n k folyton vihognak. – Én soha nem vihogok. – Mibe, hogy nekem vihogna? – mért végig Rowe azzal a tekintettel, amit idegenekt l és alkalmazottaktól igen nehezen tolerálok. – Rowe – dörrent rá Shadwell. is nehezen tolerált. – Súlyos fekete pontokat gy jtött be az ellen rz jébe, Rowe – mustrálgattam lesújtón. Az megy nekem. – Bocsánat, elvetettem a sulykot. – Nem kicsit. És ha azt hiszi, hogy egy légtérben lesz velünk ma éjjel, keményen téved. – Reméljük, hogy mire vége a bulinak, változik a parancs! – kommentálta Shadwell. – Elnézést kérek – ment le alázatosba Rowe –, csak élvezet olyan n vel dumálni, aki nem azzal a pillantással gusztál. – Melyik pillantással? – igyekeztem pontosítani, mir l beszél. – Azzal a „vajon milyen gyorsan rángathatlak oltár elé” pillantással. – Kicsit odavannak az idegei, Rowe? – nevettem a szeme közé. – Maga mondja? Hát ki parázik azon, hogy a pasija barátn i mindenáron az ásóval meg a nagyharanggal jönnek majd? – Elég tuti boldogságindex egy házaspárról, ha megnézzük, a feleség mennyire igyekszik kiházasítani a szingli barátn it. – Ezt férfiak is csinálják – szúrta közbe Sanchez. Hangos huppanás robaja hallatszott a hálófülkéb l, amit hisztérikus kacagás kontrázott meg. – Ó, a fenébe – indultam hát el befelé. – Nem azt mondta, hogy nem akar bemenni? – kiáltott utánam Rowe. – Csak épp eléggé zaklat az ügy. Szóval be kell mennem. – Micsoda káosz. Azért megy be, mert parázik bemenni? – nézett nagyot Rowe, én meg nem javítottam ki a „parázik”-ot az eredeti „zaklat”207
A FEKETE VÉR
ra. Mert a lényeg az volt, hogy összerándult a gyomrom is, ha a sok csajra gondoltam odabenn, akik mind Jason barátn jét látják bennem. – Nem futamodhat meg – magyarázta helyettem Shadwell. – Ugyan miért? – Na, ez az a kérdés, amit ilyenkor egy igazi zsaru nem tenne fel. Ezért rúgták ki magát, Rowe. – Mi a halál van? Shadwell utánam lódult, aztán gyorsan be is fékezett, mert két lépéssel utolért, és vagy kétszer akkorákat lépett, mint én. Tökéletesen értettük egymást, még csak rá se kellett néznem, tudtam, hogy benne is ugyanaz a mechanizmus: ha valami csak gy sz nyit is összerántja a gyomrod, azzal nézz szembe ott helyben, különben lenyel, és akkor a zsebszörnyek után jönnek a valódiak, és már nem fogsz merni kiállni ellenük. Még ha nem is feltétlenül szimpatizáltunk, Shadwell-lel egy rugóra járt az agyunk. És beveti magát velem a szobába. Sanchez is mögöttünk igyekezett, Rowe meg igyekezett lemaradni. A hálót hatalmas kovácsoltvas paraván rekesztette el a nappalitól, meg kellett kerülni, hogy lássuk, mi van odabenn. Megkerültük. És megláttuk. A nagy viháncolást sötétkék uszályok és krinolinok vihara váltotta ki, épp egy halványkék ruha repült felénk, és landolt a lábunknál. Idebenn koszorúslányruha zivatar dúlt.
208
LAURELL K. HAMILTON
34 Pár lépéssel beljebb nem is mertem menni, nehogy összetapossam a ruhákat. Trish kivételével, aki a fal mellé húzódott egy öltönyös férfi menedékébe, aki vélhet leg Price lehetett, az összes lány és persze Jason mind alacsony, tejfölsz ke, kék szem szépség volt, és mind az ágyon hevert kimerülten kacarászva, mint akik épp valami kimerít munkán vannak túl. A sok kékség mesésen kiemelte a kék szemeiket. – Ti meg mit m veltek? – érdekl dtem ismerkedés gyanánt. – Ruhacsatát vívtok? – Aha – tolt félre Lisa egy puffos kék ruhaujjat –, és olyan isteni volt. Aztán majd kapok a fejemre a menyegz szervez l, ha meglátja, mit veltünk. – Ha gyorsan felakasztunk mindent, még nem gy dnek össze – ment Trish egy vállfáért. Többen követték a példáját, és elkezdték szaporán összeszedni a széthajigált ruhákat, rendesen vállfára akasztgatni ket Egy magasabb n azonban felém indult. Vagy egy fejjel n tt a többi kis sz ke meg fölém, de ugyanolyan finom csontozattal áldotta meg a genetika, mint a többieket. t is a testvérüknek tippeltem volna. Vagy az a fajta testruha volt rajta, amiben a bugyi is benne van, vagy a legdiszkrétebb tangát hordta, amit életemben láttam, mert nem láttam semmit, a ruha úgy simult rá, mintha egyenesen a testére festették volna. Csupa szikár izom volt egyébként, a melle apró és feszes, karját és lábát mintha anatómiakönyvb l vágták volna ki. Leny göz teste volt, ritkán jött szembe velem n n ilyen. Jason szó szerint lebukfencezett az ágyról, és utána vetette magát, mi209
A FEKETE VÉR
el tt megállt volna el ttem a csaj, elkapta a karját. – Anita, hadd mutassam be J. J.-t. volt a táncpartnerem végig a gimiben. J. J. fürkész n végigmért, alaposan és mélyrehatóbban, mint egy volt barátn az épp aktuálisat. El ször nem vágtam, miért ez a nagy figyelem. Kezet fogtunk. Az manik röse is gyönyör munkát végzett, csak épp nem a vadállati vonulatot vitte, hanem a funkcionális eleganciát. Kellemes kézfogása volt. – Ahogy nézem, még ma is táncolsz – kommentáltam a mozgását és az egész jelenségét. – Ennyire látszik? – sütötte le szerényen a szemét, és pislogott aranyszín szempillái alól. Természetesen ilyen színe volt, a sz keséghez osztotta le a jóisten. Kár is lett volna spirállal elbarmolni. – Hogy sokat dolgozol a testeddel? Igen. És akkor leesett, hogy mi volt az el bb az a tekintet. Flörtölt. Velem. És a kézfogást is örökre tervezte, nekem kellett kihúznom bel le a kezem, és még akkor is gyöngéden végigcirógatta a tenyeremet meg a csuklóm. Hú, soha nem tudtam, hogy az ilyenre hogy lépjek. Mindig váratlanul ért, ha n k próbáltak kikezdeni velem, valahogy annyira nem kerültek fel a spektrumomra, hogy el se tudtam képzelni, hogy én bárkinek is a gusztusa legyek. Pedig akadtak életemben efféle balesetek, gy ztem is nem tudomást venni róluk. Vajon mit mesélt neki rólam Jason? Mintha olvasott volna a gondolataimban, mert csak megrántotta a vállát, mint aki ma született bárány tisztaságú. Én meg persze egyb l el is hiszem, mi? – Egy szóval se mondtam, hogy vannak ez irányú gerjedelmeid – lehelte Jason a fülembe, amikor kett nk közé lépett és magához ölelt. Hát, ha mondja, akkor elhiszem, direktbe nem hazudna. És amíg nem kezd komolyabb nyomulásba leszbi J. J., addig nem veszem fel. Bevetem a nagy taktikát, amivel a zavarba ejt helyzetekben általában élek: eleresztem a fülem és szemem mellett. Mondjuk, aki ilyen intenzíven belekezd, az sanszos, hogy hamar komolyra vált, de ne vakarjuk, míg nem viszket. 210
LAURELL K. HAMILTON
Szerencsére olyan lettem hirtelen, mint a város legmen bb hamburgerese, és alig tértem magamhoz, már sorban álltak el ttem, hogy Jason ket is mutassa be. A barátn jét mindenki meg akarta ismerni. Hát így. Az ember lánya szétgürizi az agyát, kúszik felfelé a ranglistán, karriert csinál, miegyéb, és akkor mint barátn lesz csak érdekes. Délután JeanClaude-é, most Jasoné. Hogy ezt hogy imádom!
211
A FEKETE VÉR
35 Jenna ingatlanügynök volt, vagy legalábbis egy ügynökségen dolgozott, Jen épp gyesen a két srácával, akiket a gimis szerelmével hoztak össze decens házasságban. Kris lassan megszerzi az építészdiplomáját, azt is megtudhattam, hogy már a suliban javarészt tervezte és csinálta a darabok díszleteit a színjátszókörben. Ashley tanár néni lesz, ha végez, és irodalmat meg színjátszást szeretne tanítani, ha eljön az alkalom. rendezte a Pygmaliont a gimiben, és mindenki oda meg vissza volt, hogy az egy mennyire szuper el adásnak sikeredett. Én még csak a musicalt láttam, ami a My Fair Lady címen fut. J. J. egy New York-i tánctársulatban volt profi táncos, Lisa pedig itthon helyezkedett el az apja ügyvédi irodájában. Az apja a Summerlandek helyi képviselete, és ki nem mondva, de az is egészen egyértelm vé vált a számomra, aki ugye nagyon jó vagyok a virágnyelvben, hogy az apja már ezerszer megbánta, hogy amikor Lisa úgy szeretett volna Európába utazni pár hónapra, ragaszkodott hozzá, hogy rögvest álljon munkába, mert az nemesít. Csupa nosztalgikus bolondságról fecsegtek, emlékeztek, felidéztek darabokat és kalandokat, álmokat, amiket akkoriban dédelgettek, melyeknek egy része valóra vált, másik része feledésbe merült. Csak Jason, Ashley és J. J. maradt meg a táncnál, bár Jen elkezdett balettra járni, hogy a sorozatszülés után visszanyerje a formáját. Amit mondjuk éppenséggel nem veszített el, csak a kis felesleg miatt valahogy id sebbnek tetszett, mint a többiek. Az is lehet különben, hogy nem is a felesleg tette, hanem a kialvatlanság két pelenkabetyár mellett. Az bárkit öregít. Trish és én kilógtunk a sorból, nekünk nem volt mire emlékeznünk, nem csoda hát, hogy mi alkottuk a külön szekciót. Behúzódtunk a háló212
LAURELL K. HAMILTON
fülke melletti fehér kanapéra, egymástól tisztes távolságra, és vártuk, hogy majd a másik megtöri a csendet. Én nem vagyok az a megnyílós típus, és láthatólag Trish is kezdeményezésre várt. Plusz a reakcióimat figyelte, és rezeit, hogy balhézni fogok Jason vagy a csajok miatt. k egyébként a másik garnitúrán zsúfolódtak össze, az ablak el tt, olyan orgiasztikusan, ahogy ahhoz csak a jó öreg rómaiak értettek. Egymáshoz bújtak, Jason ölébe ültek, kacarásztak. És persze iszogattak, ami erkölcsileg nem tett jót nekik. Jason persze nem ivott, a likantrópok nem állnak jól a drogokkal meg a piával, mert a tudatmódosítók nem tesznek jót az amúgy sem sztenderd tudatuknak, és az önuralmuknak. Stimulálják a szörnyetegüket. – Nem zavar, hogy Jason így cicázik velük? – bökte ki végül Trish az egymillió dolláros kérdést. A fejével a többiek felé intett, én meg néztem. Épp Lisa tanyázott Jason ölében, bár sorjában mindenki kiélvezhette ezt a rendkívüli lehet séget. Kris mögöttük kucorgott, olyan közel, hogy az itala egy az egyben Jason ingén végzi, ha elügyetlenkedi. Megvontam a vállam, és ittam egy kortyot a kólámból. Mert én se alkoholban utaztam, ugyanazért, amiért Jason sem. – Jason, ha ébren van, flörtöl. Plusz vetk táncos, szóval ez részben szakmai ártalom. Plusz tetszeni akar a régi csajoknak. Ez ellen nincs mit tenni. – Hú – nézett elismer n Trish. – Én a helyedben fele ilyen magabiztos se lennék. Elmosolyodtam, azért volt némi csalás a dologban. Mert ha Micah, Nathaniel vagy Jean-Claude ül ott egy csokornyi sz kével, már nem t rtem volna ilyen masszívan, gondolom. Vagyis próbáltam átgondolni, odaképzelni ket egyenként. Micah mondjuk soha nem viselkedett volna így, tényleg csakis engem látott. Nathaniel Jasonre hajazott, nála is megvolt a szakmai ártalom meg a tetszeni vágyás, és nem hiszem, hogy ennyire jól t rtem volna a produkciót. És Jean-Claude is cicázott néha, csak a show kedvéért, de akkor aztán k kövön nem maradt. Szóval nagy 213
A FEKETE VÉR
az esély, hogy rájuk azért féltékenyebb lettem volna. És még ráadásul az ardeur is mellettem állt. Valahogy szemet adott nekem más emberek vágyaihoz, f leg, ha épp ezerrel fel volt kapcsolva, vagy fordítva, ha a célcsoport vágyai voltak ezres fordulatra tekerve. Márpedig ebben a társaságban mindenkit hevített a vágy, ittak, az mindent feler sít, tehát akarnom sem kellett, pulzáltak a hullámok a kanapé irányába. Persze a biztonságiakat ki kellett kapcsolnom, ha már k nem hagyták kívül az ajtón a hevületüket, de a lányokat akkor is kristálytisztán láttam, éreztem. Igazából egyik se nyomult komolyan, mindnek elegend volt a kis tapi és flört, amit így is megkapott, nem is szeretett volna ennél továbbmenni. Az egy szem menyasszony kivételével. Lisa ugyanis teljesen magánkívül volt a vágytól, hogy egy nagyot kúrhasson valakivel. Bárkivel. Ritkán jött velem szemben ilyen szinte hisztérikus kívánalom. De az vágya se Jasonre volt kihegyezve. Persze, Jason is lehetett volna az a valaki, de bárki más is. Nem olvastam senki gondolatában, azt nem. Csak a testi vággyal kapcsolatos érzéseket fogta a radarom, némely biztonságitól méghozzá igen intenzíven. Nem mondom, hogy mindnek kijárt volna a pofon, ha kihangosítjuk az altáji történéseiket, de némelyek komoly bajba kerülhettek volna. Marianne, a mentorom szerint, aki boszorka és vesébe látó volt, empata vagyok, aki csak korlátozott számú és milyenség érzelmet képes észlelni. Ami részemr l rendben, még ez az igen korlátozott lista is eléggé a terhemre szokott lenni az esetek nagyrészében. És akkor arra még nem is gondoltam, hogy Marianne-nak milyen fáin lehet a maga szinte végtelen listájával, a végére se érhet egyetlen embernek se, mire már el tte áll a következ . Olyan lehet az agyában élni, mint a tokiói f pályaudvaron. Jason volt az egyetlen, akibe nem láttam bele. Mintha fal húzódott volna közte és köztem. Persze megküldhettem volna neki az ardeurt, hogy megszondázzam kicsit, de annyira azért nem mertem kockáztatni, 214
LAURELL K. HAMILTON
mert mi van, ha megpiszkálja az szörnyetegét, esetleg a szobára rászabadítja önmagát?! Az egész nem ér annyit. Jason elkapta a pillantásomat, én meg emeltem rá a kólámat. Erre lefejtette magáról a n i csápokat, és leült az én kanapém karfájára, mellém. Átkarolta a vállam, én meg cserébe az derekát. Valahogy így t nt logikusnak. – Jól elvagy itt, angyalom? – Úgy érted, felbaszta-e már az agyam az ideg, hogy egy órája felém se tojsz, csak a sok sz ke bugyiját birizgálod? – Igen – nevetett –, úgy értem. – Különösebben nem számítottam másra, azt a részt nem számítva, hogy ilyen sokáig felém se pipálsz. Erre az ölembe csusszant, reflex mozdulattal kivette a kezemb l a kólát. Nyilván a B nös Vágyakban is így próbálja elkerülni, hogy a kapatosabb néz k a tangájára öntsék az italukat. Még bele is ivott, engedélyt se kért. Talán ez is az attrakció része. Ez a közvetlenség. – Ne haragudj! – csókolt meg. – Jó, kicsit intenzívebben cicáztál, mint amire tippeltem – toltam el az arcomtól –, de az még nem tragédia. Id be telt, de megszoktam, hogy nálad, Nathanielnél, meg még akár Jean-Claude-nál is a flört csak dolog, nem jelent sokat. Nagyjából semmit. – Bezzeg, ha te csinálod – cirógatta meg az arcom –, annak súlya van. – Annak súlya. Végigcsókolta, nyalogatta a nyakam, én meg beleborzongtam. – Hé, állj le, ez csiklandoz. Nem állt le, én meg borzongtam. – Azért csinálom. Hogy csiklandozzon. Két kézzel toltam el, a vállánál fogva, hogy belenézzek az arcába. Hát nem sok jót láthatott az enyémen, mert egyb l elkomorodott. – Haragszol – foglalta össze. – Asszem, én most elpályázok – pattant fel Trish. – Ti csak beszélgessetek. 215
A FEKETE VÉR
És átsétált a sarokgarnitúrához. – Délután is említetted, hogy milyen tré volt, amikor még nem vettelek pasiszámba – vágtam bele. – És hogy mennyire imádod, hogy ez megváltozott. – Igen. – Na, én meg épp arra jöttem rá, hogy te minden n vel ugyanúgy viselkedsz. Neked senki se az egy. Ezekkel a csajokkal ugyanúgy bújsz, mint velem a szex el tt. Felrovod nekem, hogy nem bánok veled másként, mint a többi szeret mmel, hogy nem vagy kivételezett helyzetben. De hát Jason, én kivételezett helyzetben vagyok nálad? Sikerült összezavarnom. – Figyelj, miben voltál más Perdyvel, mint velem? – futottam neki újra. – Teljesen leblokkolt szexuálisan – ráncolta még hevesebben a homlokát. – Túlságosan is rendezettek voltak az elképzelései arról, milyen egy rendezett kapcsolat. – Jó, persze – bólintottam. – De most arra utalok, hogy minden n vel pont egyformán viselkedsz, érted? Elnéztelek az el bb, és mintha magamat láttam volna veled. Ami cseppet se hízelg rám nézve. Hogy nem vagyok más az életedben, mint k, pedig évek óta nem is láttad ket. Bénultan ült az ölemben, még mindig a kólámat szorongatta. Olyan er sen próbálta megérteni, amit épp mondtam neki, hogy szinte hallottam a gondolatait. Láttam, ahogy a szemében feldereng a megértés fénye. – Nathaniel egészen más veled, mint a klubban a n kkel. Jean-Claude is – mondta, majd hozzátette. – És még azok is, akik nem is szerelmesek beléd, csak valami miatt köt dnek hozzád. k senki másra nem néznek úgy, mint rád. Mint Asher vagy Requiem. – Ahogy mondod. – Azt hittem, épp az bennem a legvonzóbb, hogy nem akarok több lenni annál, ami vagyok. Agytárs – hajolt közelebb, hogy rajtam kívül más ne hallja. – Nagyon finom megfogalmazás, Jason – somolyogtam. – És nekem is 216
LAURELL K. HAMILTON
csak most esett le, ahogy elnéztelek benneteket, hogy zavar, ha nem lehetek más. Különleges. Nehezen viselem. Nem bírom, ha a tömegbe akarnak olvasztani. Ha gondolod, meséld el nekik, hogy csak fed történet vagyok a család el tt. Elég jó barátaid, nem? Nyilván nem fognak elárulni. Ha azonban nem mondod el nekik, akkor ne viselkedj így. Ha kitartasz amellett, hogy a barátn d vagyok, akit még a családodnak is bemutatsz, akkor nem szarvazhatsz fel velük. – Felszarvazlak? – mosolygott. – Hívd, ahogy tetszik, a lényeg akkor se más – vontam össze a szemöldököm. – Nathanielt l vagy Jean-Claude-tól ennyit se t rtél volna el, igaz? – Nem lett volna rá szükség. A kanapé mellett álló asztalkára tette a kólámat. Ehhez merészen ki kellett tekerednie, ami ígéretes produkciónak is t nhetett volna, ha nem Nathaniel hajlékonyságán edz dtem volna. Így nem hatott meg. – Megbántottalak – fordult vissza nagyon komolyan. – Igen, mert nem elég, hogy a barátn dként futok, ami elég kellemetlenné tette a ma délutánt is, most még a régi barátaid ráadásul azt hiszik, hogy velem bármit meg lehet tenni. Hogy minden pasi így viselkedhet velem, hogy gyakorlatilag a fejemen lehet táncolni, a szemem láttára lehet más n knek tapogatni téged. Pedig nem. Csak azért nem mentem oda hozzád én, mert nem tudtam kiokoskodni, hogy mit lépjek. Ha visszahelyezel a baráti pozícióba, akkor tessék, Jason, szabad a pálya. De ha nem, ha a csajodnak akarsz, akkor vegyél vissza. – Még akkor is, ha csak tettetjük, hogy egy pár vagyunk? – Tálald ki az igazságot – bólintottam –, és egymás után meghúzhatod mindent. Vagy fel lem egyszerre is. De az igazság nélkül nem, Jason. Nem alázhatsz meg ennyire a barátaid, de egyébként idegenek el tt sem. Gondolkozott, a szája szóra nyílt, majd becsukódott, hátrasandított a többiekre, akik majd megszakadtak, hogy úgy tegyenek, mintha mi ott se lennénk. Felkelt, és megfogta a kezem, hogy a hálófülke irányába vigyen. Shadwell és Rowe levált a szemközti falról, amit eddig támasztott. De 217
A FEKETE VÉR
Jason megállította ket a fülke ajtajában. – Eddig. És a paravánt is idehúzom, hogy legalább valamennyire magunkra maradhassunk – mondta határozottan. – A parancsunk úgy szól… – kezdett bele a régi nótába Shadwell. – Nagyobb t zer vel bírok, mint maga, Shadwell, megnyugodhat, nem lesz semmi bajunk. – Kapnak pár percet – biccentett össze Rowe-val. – De ha nem jönnek ki, én bemegyek, és nem érdekel, milyen hangokat hallok odabentr l. Csak hogy tudják. – Tudjuk. És bírni fogunk magunkkal. Jason magával húzott, és eligazgatta a paravánt. Ha leültünk az ágyra, ránk se láttak. Hát leültünk, egymás mellé, és Jason még akkor sem engedte el a kezem. – Ne haragudj rám, kérlek! – kezdte. – Oké, de attól még el kell döntened. – És ha megmondom az igazat, mit fogsz csinálni? – Szívem szerint hazapályáznék, de nem hagyhatlak itt, pláne, amíg ki nem derül, mit l csúnyították össze a biztonságiak az alsónem t. Mert valami történt. Megfenyegethették Keith Summerlandet. És azt soha nem bocsátanám meg magamnak, ha tévedésb l történne veled valami. – Ennyire aggódsz miattam – fogta két keze közé az arcomat –, vigyázol rám, számítok neked, és így hálálom meg. Így megbántalak. Annyira sajnálom, Anita, nem gondolkodtam. – Jaj, dehogynem! Csak épp nem a fejeddel. És az efféle döntéseket okosabb a fels bb fertályon meghozni, bármennyire is nagyra értékelem az alsót. Rövid kacajjal fölém hajolt, és megcsókolt. Miel tt még kicsúszott volna a kezünkb l a csók, okosabb voltam, és elhúzódtam. – Jaj, ez a tekintet! – sóhajtott. – Az acélos elhatározás tekintete. Hányszor láttam már! – Acélos elhatározás? – nevettem nagyot. – Hát, meglehet. Én nem osztozom, Jason, soha, senkin. Lehet, hogy igazságtalan vagyok, de nem 218
LAURELL K. HAMILTON
mondhatod, hogy nem szóltam. Ha kukába dobod a sztorinkat, legyen, és tényleg azzal bújsz ágyba, akivel csak akarsz. Akkor viszont az enyémbe ne akarj visszabújni. Egy idegen karjából ne akarj az enyémbe visszahuppanni. – De az ardeurt még legalább egyszer táplálnod kell, miel tt hazamegyünk. – Azzal neked ne legyen gondod, majd Jean-Claude-dal megoldjuk. Csináltuk már távlatilag, és az el bb is megbirizgáltam az ardeurt, befolyt a többiek vágya, és mégse lett semmi baj. Meg se rezzent. Egyre jobb vagyok vele. – Még alig gyakoroltad a technikát, Anita. Még alig próbáltad, pláne nem ilyen távolságból. – Épp ideje elkezdeni. Lehet, hogy direkt jól sül el az egész. Lehet, hogy még jól is jön ki, ha szükségb l megtanulom. És akkor hosszabb id re is elutazhatok majd otthonról, és nem kell uzsicsomagot vinnem magammal. – Uzsicsomagot, mi? – vigyorgott. Biccentettem, de nem álltam meg, hogy visszamosolyogjak. Jasonnel mindig ez volt. Legszívesebben leszaggattam volna az agyát, és akkor nem lehetett nem mosolyogni. Biztos ezért voltunk még mindig barátok. – Mihez kezdjek veled, te! – sóhajtottam. – Nekem lenne pár ötletem – d lt hátra kéjsóvár pillantással. Elég jól mutatott ott a leped n, és azt is tudtam, hogy bármit megtehetnék vele. Ez begerjesztett kissé, az alhasam vágyakozón összehúzódott. A következ gondolat viszont az volt, hogy nyilván a kinti sz kék is mind megtehetnék vele ugyanezt, ami er sen megcsappantotta hirtelen a vonzerejét. – Azt elhiszem. De ha valamelyik szöszire támadt kedved, kénytelen leszel nyíltan játszani. – Utoljára a gimiben feküdtem le velük, és némelyikkel egészen jó volt, s t volt, akivel egyenesen szuper, de ki tudja, mivé fejl dtek. Csak J. J.-ben vagyok biztos, hogy vele aztán jól mulatnánk. Vele viszont min219
A FEKETE VÉR
den annyira bonyolult. Szóval nem biztos, hogy jó ötlet a szexben nosztalgiázni. – Hát nem. – De fel led meg is tehetném akár. – Akár. – Ahhoz azonban el kell mondanom, hogy nem vagy igazából a barátm, csak jó barátom. Vagy viselkedjek tisztességesen. – Ez egy nagyon korrekt megfogalmazás, Jason – helyeseltem. – És precíz. Utálom, hogy ilyen vagyok veled, de egyszer en ezt nem t rhetem. Nem hagyhatom, hogy azt gondolják, hogy a kvázi v legényem ezt teheti velem, érted? Nem akarok rossz példával elöljárni a többi csajnak, Jason. Mert ha csak egyetlen n is természetesnek veszi és hagyja, hogy így megalázzák, akkor a többiek se hökkennek meg rajta annyira. És egyre többen meghunyászkodnak majd, csináljanak a pasik, amit akarnak. És ezt nem hagyhatom. Jason összekulcsolta a két kezét a hasán, és mérhetetlen komolysággal nézett rám. Ehhez tehetsége volt, egyszerre dögletesnek és komolynak nni egy ágyban. – Asszem, értelek. – Úgy tudják, hogy lassan akár össze is házasodhatunk, hiszen elhoztál bemutatni a szüleidnek. És akkor rád tapadnak, te meg hagyod. S t! Ez tiszteletlenség, Jason. A részedr l és a részükr l is. – Igen, igazad van – sóhajtott irtó mélyet. Hogy majdnem jött vele a tüdeje is. – Tedd meg a nagy vallomást, és folytathatjátok. Jason lassan felült fektéb l, szépen, kimérten, kiszámított mozdulattal, hogy a hasizma minden gerezdjén végigtáncoljon a mozdulat. – Ezt imádom. – Mit? – néztem fel az arcára döbbenten. – Ahogy nézel. Hogy nagyon is látsz. És nem akarom, hogy megint átnézz rajtam, Anita. Nem akarok megint láthatatlan lenni. – Láthatatlan soha nem leszel – vontam meg a vállam. 220
LAURELL K. HAMILTON
– De ha ennyire megbántalak, lecseréllek, akkor soha nem nézel rám így. – Ha csak ágytársak vagyunk, nem cserélhetsz le. – Én is ezt hittem, egészen fél perccel ezel ttig. De akkor leesett, hogy ez már rég nem csak ágyastársi viszony. Mert az ember ágyastársa nem telefonál be a munkahelyére, hogy bocs, pár napig nem megyek be, mert el kell utaznom egy barátommal. Egy ágyastárs nem hazudik a kedvemért, és nem pózol mindenféle hülye szerepben a halálszagú apám kórházi ágya mellett, aki ráadásul még vérig is sérti. Az ágyastárs csak a szexre van, Anita. Az biztos, hogy soha más nem állt olyan közel hozzá, mint én, hogy mindenféle komplikáció nélkül az ágyastársad legyen, bár az egésznek a lényege az alkalmi jelleg. Hogy nincs mögötte komoly szándék. Amikor azonban megkértelek, hogy kísérj el, azt nem alkalmi jelleggel tettem. Ilyet senki se kér egy komplikálatlan partnert l, érted? Csak egy nagyon jó baráttól – hajolt a nagymonológ végén felém, hogy megcsókoljon. De ezt most nem lehetett egy csókkal elintézni. – Egy csókkal ezt most nem lehet elintézni, Jason. Szerelmespárként vagy barátokként megyünk vissza a többiekhez? Tudnom kell, milyen szerepet játsszak. – És ha mindkett t játszanád? Bevallom az igazat, de nem fekszek le senkivel. Beszélgetünk, de semmi több. És valamelyiket tényleg komolyan érdeklem, akkor kés bb megkereshet. Mert akkor nem csak a helyzetnek szólna, nem csak nosztalgia lenne vagy esküv el tti pánik. – Erre éppenséggel most rögtön megvan a válasz. Az ardeur letapogatta ket, és egyikük se nagyon gondolt a flörtön túl. Nem akarnak semmi komolyat, csak a cicázást élvezik. Lisát viszont egy perc alatt megdöntheted, bár a vágya leginkább a pánikból táplálkozik. – Most fog férjhez menni. Be van tojva. – Ez tiszta. Bár én úgy vagyok vele, hogy aki ennyire parázik, az nem a megfelel taghoz készül hozzámenni. – Persze – kunkorodott felfelé a szája –, de neked nem probléma az elkötelez dés. Nem is ismertem még ilyen embert. 221
A FEKETE VÉR
– Érdekes – szaladt a hajam tövébe a szemöldököm mások nagyon mást mondanának a témában. – Mert nem ismernek – vigyorgott –, és bed lnek annak, hogy nem horgonyoztál le egyetlen fickó mellett. Közben meg éppen az van, hogy túlságosan is hamar elkezdesz köt dni, és ha beindul, akkor rettent en nehezen válsz le. – Ennyi férfihoz nem lehet egyszerre köt dni. – Lehet. De az akkor is tény, hogy egy csomó n ci nem bánik olyan jól az egyetlen pasijával, mint ahogy te a legutolsó szeret ddel. – Ez szomorú. – Egyébként én felvontam a pajzsomat. Nem akartam, hogy beinduljon az ardeur. Vagy a szörnyeteged – vallotta be váratlanul b nbánó képpel. – Vettem észre. És profi voltál. Mintha falnak mentem volna. – Legalább ennyi – mosolygott megkönnyebbülten. – Bár maradtam volna a seggemen. Ostobaság volt idejönni. Egy leánybúcsúra, a te ardeuröddel. Amikor nyilvánvaló, hogy egy ilyen helyen minden a szexl szól. Ki fogja kezdeni az ardeurt. – És Rowe-val meg Shadwell-lel egy szobában nehéz lezavarni egy gyors numerát. – Miért nem szállnak már le rólunk? – Mondom, hogy egyel re nem látom tisztán. De nem nyugszom, míg ki nem derítem. – Asszem, a csajoknak kitálalok – sóhajtott. – De csak nekik, csak a haveroknak, másnak nem. – Attól, hogy a gimiben haverok voltak, még nem biztos, hogy azok is maradtak. – Egyébként meg reggel megjelenik Irving írása, akkor úgyis minden kiderül. – Ott a pont. Ezek szerint megmondod az igazat, de nem játszod ki minden kártyád? – Úgy valahogy – biccentett, aztán már megint az a nyavalyás, szem222
LAURELL K. HAMILTON
telen vigyora következett –, bár J. J.-vel mehetne a kett az egyben. Vele csináltam el ször édes hármasban. Meg egy másik haverral. – Te gimiben már csináltad hármasban? – kerekedett el a szemem. – Már a f sulira jártam. Téli szünetben, amikor mindenki itthon volt. – Piát meg cigit még nem vehet a boltban, de már hármasban csinálja – ingattam a fejem. – Ki más lenne az, mint Jason. – Mindig is koraérett voltam. – Aha. Mint a zöldparadicsom. – Megpróbálok ugyanolyan jó barátod lenni – állt fel, és nyújtotta a kezét –, mint amilyen jó barátom te vagy nekem, Anita. – Kezet rá – nyújtottam a kezem, de nem megfogta, hanem a szájához emelte, és megcsókolta. De nem is a gesztus számított, hanem, hogy megegyeztünk, és végre megint értettük egymást. Már csak az volt a kérdés, hogy vajon a csajok a szomszédban hogy fogadják a nagy hírt.
223
A FEKETE VÉR
36 Amíg mi a fülkében lelkiztünk, addig a szöszkék is kiborították a nagy büdös bilit a nappaliban. Lisa az egyik kanapén zokogott, a lányok vigasztalták. – Ne haragudj, Anita! – fogadott J. J. – Elég rondán viselkedtünk. – Kérlek, Anita, ne haragudj, ne haragudj… – csuklott fel Lisa. Bizonytalanul lábra állt, és elindult felém. Vészesen billegett a magas sarkain, és ahogy elért hozzám, belekapaszkodott a karomba. Én meg készségesen átváltoztam kapaszkodóvá, hátha legalább nem zakózik el, bár Trish is felügyelte, végig mellette mozgott, mint valami gardedám. – Úgy bánt, Anita – próbálta kiegyenesíteni legalább a pillantását Lisa, bár fókuszálni egyel re nem sikerült. Kezdtem érte aggódni. – Annyira borzasztó lehetett ezt nézni… Ne haragudj ránk! – Jó, nincs semmi baj – siettem megnyugtatni, mert teljesen eluralkodott rajta a klasszikus, részeg zokogás, amiben talán fel is oldódik, ha nem bocsátok meg neki íziben. Nem szerettem volna, ha teljesen befordul a hiszti. Amúgy meg nem is igazán rájuk haragudtam, sokkal inkább Jasonre. És ha nagyon megkaparjuk, önmagamra is több okom lett volna dühöngeni, mert nekünk kellett volna megszabni a játékszabályokat a kett nk kapcsolatáról, hogy nekik is legyen mihez tartaniuk magukat. Amíg a pár nem jelzi, hogy mi az okés velük szemben, és mi nem, addig az idegenek honnan tudnák, hogy mi frankó és mi nem? Hirtelen megbicsaklott álltában, és nekem d lt, és csak egy pillanattal kés bb állt össze, hogy igazából csak látni akarja az arcom. Lisa valószíleg rövidlátó volt, közelebb kellett hajolnia, hogy ebben az állapotban, plusz a szemüvege nélkül lássa a vonásaimat. Így hát belebámult az ar224
LAURELL K. HAMILTON
comba, egészen közelr l, alig pár centir l, mintha le akarna smacizni. A lenémult szobában kezdett kínosan hatni a kett sünk. Ha a b ntudatáért kívánhattam volna kett t, gyors kijózanodást kértem volna neki, meg a pápaszemét. Most végképp elveszítette az egyensúlyát, megingott a sarkain, és teljes súlyával nekem d lt, hogy sietve elengedtem Jason kezét, és a másik kezemmel is érte kaptam, nehogy már elvágódjon. Akkor az isten se mossa le rólam, hogy én bokszoltam el bosszúból. Így azonban két extra infót szolgáltattam a vendégseregnek: egy, hogy matarészegre itta magát a menyasszony, kett , hogy nem húzott bugyit a szolid fekete alá. Amiben egyébként eddig is elesettnek és sápadtnak t nt, miután sikeresen legte az összes sminket az arcáról. Ja, és hogy hogyan szondáztam meg alsónem ügyben? A derekát kaptam el, és elég ügyetlenül felfogtam a ruháját, az meg annyira mini volt, hogy kivillant a hátsója. Mindenki látta, nem csak én. Fel akartam volna kapni, hogy egy lendülettel lefektessem a kanapéra, ha már így kiütötte magát, viszont most már nem mertem, mert akkor azon kevesek is megnézhetik a szoknya alatti szakaszt, akik eddig nem látták volna. Mert nehéz aztán nem lett volna, amilyen madárcsontú volt, jó, ha az ötven kilót elérte vaságyastul, az meg nekem alapvet en nem gond, ha nincs ügyességi kihívásokkal kombinálva. És csak álltam ott, nagy tanácstalanságban. Jason és J. J. hozta a nagy megoldást, csupa nagy bet vel. Odajöttek, megfogták a két karját, én meg szépen leigazgattam a ruha alját. A következ pillanatban viszont már csak azt láttam, hogy szegény lánynak lecsukódnak a szemei, és a leánybúcsú további részét feladja. – Lisa… – szólt rá J. J., én meg már ugrottam is. Nem volt még id m megszokni, hogy a lövedéknél is gyorsabb a reakcióid m. Na, jó, egy pisztolygolyót még nem el zök meg, de az emberi szem ezt is, azt is villanásnyira érzékeli. Az egyik pillanatban Lisa még csuklott össze, a másikban már az ölemben tartottam. Jasont nem hozta zavarba a mozdulat, a tempómban totál szinkronban elengedte a csajszi karját, J. J. azonban leszakadt állal még mindig kapaszkodott Lisa fél 225
A FEKETE VÉR
karjába. A lányok mind csak hápogtak, a biztonságiak szemében ugyanakkor tartózkodó fény gyúlt, az a „ha beüt a krach, t l jük ki el ször” ragyogás. Bakker! – Nyugi – puszilta meg az arcom suttogva Jason. – Tiszta varázslás – zihálta J. J. – Az egyik pillanatban majdnem öszszecsuklott, a másikban meg már ott van a karodban! Ennyire gyors vagy, vagy beletúrtál az agyunkba? – Igen, valami vámpírtrükk volt? – ismételte kevésbé szégyenl sen Shadwell. A keze elég nyugtalanítóan körözött a pisztolya felett. – Belebabrált az egész szoba agyába, rend rbíró, mint valami elbaszott vámpír? Vagy tényleg ennyire gyors? – Ennyire gyors – felelte helyettem Jason. – Alakváltó? – faggatózott tovább Shadwell. – Nem egészen – ráztam meg a fejem. – Mit jelent a nem egészen? – Magának is megvannak a kis titkai – szúrtam felé barátságtalanul –, nekem is. Majd ha maguk beavatnak, akkor kérdezhetnek. Addig ez egy nem közhasznú info – tettem hozzá epésen. Szemétkedtem vele? Vagy csak bosszantott ez az egész cirkusz? Ez is, az is. Trish nyerte vissza els ként a hidegvérét, övé lehet a sütike. Felkapott egy blézert, amit valaki korábban az egyik szék karfájára hajított, és Lisa lábaira terítette. Asszem, még eligazgatott ruhával se volt rossz gondolat, mert a nuncus még így is bevilágította volna a fél helyiséget. Mi ebb l a tanulság, lányok? Hogy erre találták ki a bugyit: ha vészhelyzet van se lássa a fél világ a lábatok közét. Csak az, akinek mutogatni szeretnétek. – Vigyük a kanapéra – javasolta, én meg vittem. – Bírod egyedül? – Persze – vontam meg a vállam, mert tényleg bírtam. Már a természetfeletti id kben se voltam gyenge csaj, akkor is felhúztam már magam vagy tízszer, de amióta belém fészkelt a paravilág, azóta egy ötven kilós kis pihét könny szerrel átvittem volna egy focipályán is. A kanapé pedig nem is volt olyan messze, a lányok mind gondosan félreálltak. Igazából már korábban szétrebbentek, és azóta sem mertek rám nézni se, nemhogy 226
LAURELL K. HAMILTON
a közelembe jönni. El ítéletes ribik. – Mára elintézte magát – jegyeztem meg csak úgy magamnak, ahogy deponáltam a kanapéra, és gondosan eligazgattam rajta a blézert. – Hékás, srácok – unta el Jason a feszkót –, már az este legelején mondtam, hogy vérfarkas vagyok, és nem is volt gond. Ugyanúgy bújtatok hozzám. Mit ijedtetek be így hirtelen Anitától, amikor csak elkapta Lisát? Nem akarta, hogy megüsse magát. – Jasonnek igaza van, hülye picsák vagyunk – lépett oda hozzám határozottan J. J., és kezet nyújtott. Most nem pillogott, belenézett komolyan a szemembe, és rendesen fogott velem kezet. Semmi extra csábítgatás. – Kösz, hogy nem hagytad, hogy elessen a barátn m. És bocs, hogy ett l ennyire összecsináltuk magunkat – majd megdobta a többieket egy igazán undok pillantással. – És mostantól rendesebben viselkedünk a barátunk barátn jével, ugye, lányok? Bármennyire is kérd hangsúllyal intonálta ez utóbbit, azért csak ugyanolyan nyilvánvaló volt, hogy valójában így rendelkezik. Páran összenéztek, de Jen felkelt, és elém állt. A kétgyerekes anyuka volt az egyetlen, aki nadrágkosztümben jött. Csinos darab volt, és remekül kiemelte az anyás domborulatokat. Vállig ér hajának lágy keretében jól érvényesült a diszkrétnél is diszkrétebben sminkelt sápadt arca és kék szeme. Vele is kezet ráztam, is egyenesen a szemembe nézett bele. Pedig aztán nem flörtölt Jasonnel. Biztos, mert férjnél van már, meg ez a gyerek-dolog. Íme, a monogámia m ködés közben. – El ször rámászunk a fiúdra, ami nem éppen kedves és tiszteletteljes gesztus volt a részünkr l, aztán meg olyanok vagyunk, mint az óvodások, amikor csak a barátn nknek segítesz. El tudom képzelni, mit gondolsz most rólunk. De kérlek, Anita, adj nekünk még egy esélyt! Biccentettem, és feltehet leg az én idegzetemet is kikezdte ez a nagy fordulat, mert egyb l kimondtam, ami az eszemben járt. Még csak nem is gondolkodtam el tte. – A te viselkedésedben nem volt semmi, Jen. Szóval nincs harag. Ráadásul a természetfeletti szarságoktól elég sokan beijednek. 227
A FEKETE VÉR
– Gondolom, ez nekünk szólt – jegyezte meg Jenna, és persze, hogy a mondandóm els felére célzott. És is elém járult. Az kis feketéje se volt sokkal hosszabb, mint a menyasszonyé, de az alant viseltekr l az esetében nem kaptunk információt. Mókás ez a kis fekete téma, van egy temetésre, üzleti ebédre, vacsira (eddig megteszi akár ugyanaz a kis fekete) és van partizni. Ugyanaz a jelenség, csak fényesebb, glamourosabb és kevesebb anyagból. Jenna ruhája is beleillett ebbe a kategóriába. A haja ugyanolyan skandináv sz ke volt, mint Lisáé, is ugyanúgy fogta össze hátul. Mint két Barbie-klón. Vagy inkább Paris Hilton-klón. De gáz. is nyújtotta a tökéletes kezét feketére lakkozott körmeivel, ami anynyira jól ment a fekete ruhához. Kicsit is bizonytalanabbul állt a lábán, ám a hangja határozott volt, abból nem hallatszott ki még csak kapatosság sem. – Megígérem, hogy mostantól jobbak leszünk. – Elhiszem – mosolyogtam rá. Ki tudja, miért. Visszamosolygott, és átengedte a terepet. A lányok egyt l egyig ismét kezet fogtak velem. Lisa után Kris volt a legrészegebb, még meg is ölelt. – A szemed láttára tapizni a pasidat, jaj, annyira sajnálom – motyogta. Ügyetlenül paskoltam meg a pucér hátát, ami a fehér ruha pántos megoldásának hála a tenyerem alá került. Mondtam már, hogy mennyire imádok idegenekkel összekapaszkodni? Pláne, ha pucér a hátuk, és érezni kell a b rük tapintását… persze, sz kééknek egységesen pici mellük volt, akár egy ilyen hát nélküli, melltartótlan kis csodát is viselhettek. – Paraszt voltam. Egy rüfke – szipogott egyre gyanúsabban Kris a karomban. Tovább lapogattam, és segélykér n pillantgattam szerteszét, míg végül J. J. mentett meg. Egyszer en lefejtette rólam a barátn jét, és visszavitte a kanapéra. Jasonre pillantottam, hogy talán ideje lenne a nagy vallomásnak, hogy akkor lehessen mindent átértékelni, és komolyabbra fordítani a tapizást 228
LAURELL K. HAMILTON
is, már akinek ehhez lenne kedve. De Jason csak vizsgálgatta a kompániát, és meg nem szólalt volna. Én meg nem hozakodom el helyette, még csak az kéne. Ekkor kopogtak. Sanchez és a társa, Price az ajtóhoz ment. – Megjött Chuck. Meg a produkció – úgy potyogtak ki a szavak a szájából, mintha hányna. Végigmértem a társaságot. Kapatos n k, sírós, érzékeny hangulat, és akkor még ezt megspékeljük vetk s fiúkkal. Kell ez nekem? Szakadjon rám, ami szakadhat, ha én tovább maradok! – Mehetünk végre? – súgtam Jasonnek. A nagyon megcsinált hajú Ashley jött el az écesszel. Mibe, hogy a buli el tt képes volt elmenni fodrászhoz? – Ne menj el, Anita! Muszáj, hogy maradj még egy kicsit. A barátaid akarunk lenni, és ha most lelépsz, azt fogod gondolni rólunk, hogy rémes banyák vagyunk. – Maradj még, Anita! – kérlelt könnyes szemmel Kris is. – Mulass velünk! – Egyedül nem maradok – morogtam Jason fülébe. – Hogy is jutna eszembe, hogy itt hagyjalak – csókolt a nyakamba, ahogy hátulról magához szorított. Mit is kértem, te szent szar? Hogy maradjon itt velem? Ahelyett, hogy lépjünk le azonnal! Vajon már kés , hogy visszavonjam?!
229
A FEKETE VÉR
37 Chuck komoran vonult be a szobába. Ugyan mi savanyíthatta meg ennyire ezt a drága embert? De alig fogalmazódott meg az agyamban a gúnyos kérdés, már meg is kaptam a választ. Mert magas, egyenletesen lesült férfi követte, akinek szürke szeme szinte fehérnek t nt a barna arcában. Haját annyira rövidre vágta, hogy oldalt kivillant az eggyel világosabb árnyalatú fejb re. Vagy egynyolcvan lehetett, karcsú testére súlyosan megmunkált izmokat aggatott kitartó edz termi munkával, amúgy ropi lett volna. Fehér szmoking volt rajta, ami egyszerre tompította és hangsúlyozta b re barnaságát. t két egyenruhás követte, b röndöket hoztak. Jason megmerevedett, majd egy töredékpillanattal kés bb már én is éreztem. A következ m vésszel forró energialöket zúgott be a szobába. is ugyanolyan magas volt, mint az els vetk s fiú, de neki valamivel hosszabb, tejfehér, göndör haja volt. Szeme vakító kék, de szikrák táncoltak benne, ilyen messzir l azonban nehezen tudtam eldönteni, milyen szín ek. Közelebb viszont, ha ostorral znek se megyek. És hogy teljes legyen a parádés felhozatal, egy másik, h vösebb energiahuzat is érkezett. El tte két másik egyenruhás újabb poggyászt hozott be, míg végül belibegett a harmadik táncos is, a hab a vetk s tortán. Neki barna, majdnem fekete haja volt, lágy hullámokban bomlott le a vállára, szép arcát keretbe foglalva. És mintha a termete alapján szelektálták volna két másik kollegája mellé, mind kínosan egyforma magasak voltak. Ennek az utolsónak akár feketének is tetszhetett volna a haja, ha Sanchez és én nem állunk mellette. Így csak barnának nevezhette. De még az állán is ott 230
LAURELL K. HAMILTON
volt a gödröcske meg a szája sarkában, ahogy mosolygott – finoman, hogy az agyarai ne villanjanak el –, szóval majdnem teljes volt az illúzió. – Semmi vámpírtáncos, mi? – Bocs – lehelte a fülembe b nbánóan Jason. Egyre jobban szorított magához. – Láttam a képét a neten. a vegasi Jean-Claude hasonmás – súgta, hogy a természetfeletti jövevények lehet leg ne hallják. Ez az egész egyébként egy legális biznisz volt. Maximillian, röviden Max, Las Vegas Város Ura hosszas tárgyalások és módosítások után megvásárolta Jean-Claude egyik showjának a jogait, és mivel JeanClaude-ot magát nem vehette meg az el adással, kénytelen volt találni egy rá emlékeztet vámpírt. Nekem egészen halvány volt csak a hasonlatosság, persze lentr l, a néz térr l biztosan jobban m ködött. Így már volt egy saját show-nk Vegasban is, úgy, hogy mi ott se voltunk. – Luciannek nevezi magát – jött a további info a hallójáratomba. – Nevezi? – Mármint a színpadon – csókolt a szavak után Jason. – Ez a m vészneve. Ja, hogyne. Egyik részem szeretett volna már hetedhét határon is túl lenni, a másikat viszont nem hagyta élni a kíváncsiság. És itt legalább nem az én szerelmeimet fogdossák a csajok, ami már önmagában felüdülés lehet. Kimarad az egész féltékenység maszlag. Nem ártana kipróbálni akár. Elhelyezkedtem Jason karjában, belesimultam a melegébe. – Én szabadságolnám magam – szimatolta meg finoman az arcom. – Le akarsz lépni? – fordultam felé, hogy lássam az arcát. – Nahát, te maradnál? – mosolygott. – Maradnék is, meg nem is – vontam vállat. Hátrafeszítette a nyakam, úgy csókolt meg. Alapos, kemény csók volt, egészen kifulladtam benne. – Lemegyünk a szobánkba, és él ben megkapod ugyanezt. – Privát tánc? Csak nekem? – mosolyogtam. 231
A FEKETE VÉR
– Ennél privátabb nem is lehetne – mosolygott vissza édesen. Erre már nem lehetett mit mondani. Csak annyit, hogy… – Menjünk! – Nem is tudtam, hogy te is itt leszel, Keith – siklott felénk a vámpír. – És egy másik barnával… nem fognak beárulni a barátn i? – bökött a fejével Lisa alvó alakja felé. – nem Keith – szólt közbe a fehér hajú táncos. – Olyan, mint Keith, de a szaga egyáltalán nem az övé – kezdett volna körözni körülöttünk, Shadwell és Rowe azonban az útját állták. – Ti vámpírok mindig csak a látásotokra hagyatkoztok – torpant meg mosolyogva a táncos. – Hát nem érzed? Közülünk való. Ahogy a lány is. – Vértigrisek? – kérdezett vissza Lucian. – Nem – gyalogolt bele a táncos az intim szférámba. Centir l centire közeledett, úgy szimatolt. – Farkas és valami… – még közelebb araszolt, már csípte a b römet energiája forrósága. – Hátrébb innen – szóltam rá. – Nem tudom, te mi vagy – szippantott a leveg be közvetlenül az arcom el tt. Mintha elektromos áram szaladt volna át a b römön, csípte, borzolta, hogy libab rös lettem. – Azt mondta, hogy hátrébb – lépett be közénk Rowe, és igen hálás voltam neki, mert a testem mélyén megmozdult valami, némi mozgolódás támadt abban a sötét barlangban, ahol a szörnyetegeim éltek. Lassan és mélyet lélegeztem, koncentráltam. Meg tudom csinálni, sokat gyakoroltam, ez nem lehet probléma. Én uralom a szörnyetegeimet, nem k engem. Legalábbis a nagy részét. A tigris sajnos a legfrissebb szerzemény volt, és hát az els id kben még csak igyekszik kiismerni az ember. – Vezessenek a szobánkba, Rowe, Shadwell! – nyaltam meg hirtelen csontszáraz ajkaim. – Boldogan – indult Rowe. Shadwell félretolta a táncost, és indult a társa után. – Ugyan, hova rohantok? – kérdezte a vértigris. – Maradjatok játszani! 232
LAURELL K. HAMILTON
– Van itt épp elég n , akivel játszhattok, ránk már nincs szükség. – De k olyan élettelenek hozzátok képest. – A lánybúcsú vendégeinek szórakoztatásáért fizetünk, nem… a mi privát vendégeinkéért – szólt rá Chuck. A vámpírral egyszerre fordultak felé. A vámpír igyekezett ott se lenni, a vértigris pedig spekulatívan végigmérte, mint aki azon filózik, hogy talán a legjobb megoldás az lenne, ha hamm, bekapná. Különös pillantás volt ez egy ember szeméb l. Nem vadállati, ahhoz túlságosan is kikalkulált. Így nézne egy tigris, ha emberként gondolkozna a nagymacska erkölcstelenségével. Ó, csodás lehet ségek tárháza! Valami villant bennem a sötét mélyben. Narancsszín és arany suhanás. Hogy az a… Már csak azért is boldogultam nehézkesen a tigrisemmel, mert valójában ketten voltak. Az egyikük a klasszikus likantrópia volt, elkaptam, helyesebben egy sebesüléssel gy jtöttem be, ahogy az már szokás, ha az ember nem annak születik, ami kvázi képtelenség. A másikat viszont ajándékba testálta rám Minden Sötétségek Anyja, a vámpírok Öreganyja. Beszélték, hogy a leg sibb vámpír, az els az els k között. Minthogy azonban nekem volt szerencsém találkozni egy néhai australopithecus vámpírral, nehezen tudtam elképzelni, meddig lehet még hozzá képest visszautazni az id ben. És akkor mégis, mib l van? De nem is az a lényeg, hogy mib l van, hanem hogy rettenetesen régi és rettenetesen rettenetes, nagyjából, aki él és mozog, s t, aki már nem is él, mind összecsinálja magát még a gondolatától is. Köztük legelöl én magam. Pedig már vagy ezer esztendeje valahol Európában alszik egy földalatti toronyszobában. Álmában hozza rám a frászt, így látogat meg néha, ahogy más vámpírokat is, és még a többieket, akiket épp halálra akar rémiszteni. Annyira si vámpír, hogy egyszerre hordozza magában a vámpírizmus és a likantrópia vírusát, mert úgy fest, azokban az sid kben még ez is lehetséges volt. Azóta sokat változott a világ, és a modern vámpírok már csak vámpírok lehetnek, mert a két vírus kinyírja egymást. Amelyiket az ember el ször megkapja, az marad, mert a másik vírus már nem hat. 233
A FEKETE VÉR
látogatott meg egyszer álmomban, és hagyta bennem emlékül a hívóállatát. Hogy pontosan miért is? Hát mert megtehette. – És k nem a násznép része? – érdekl dött Lucian. Igyekezett mindent kiölni a hangjából, elérni azt a közönyszintet, amit a nagyok tudnak, hogy az az érzésed, hogy ha félrenézel, hopp, már köddé is váltak. Nagyon nem ment neki. A fiatal vámpírok mindig próbálnak id sebbeknek látszani, és minél jobban er ltetik az ügyet, annál fiatalabbak. Lucian próbálkozása igen izzadtságszagúra sikerült, ráadásul a keresztemre se reagált, pedig már a száz év körüli vérszívók is félnek t le, mintha akkor is árthatna nekik, ha épp nem forralnak ellenem semmit. Pedig a kereszt csak akkor lép akcióba, ha a vámpír szándékai nem barátságosak, amúgy csak egy medál, semmi több. – Nem, nem tartoznak a násznéphez – szögezte le Chuck. – A fiatalember a menyasszony gimnáziumi osztálytársa volt, meg csak a barátje. Hm. Másnak is felt nt, hogy még véletlenül se árulta el a nevünket? – A menyasszony barátja? – ismételte kétkedve Lucian. – Távoli unokatestvére vagyok a Summerland fiúknak – tette hozzá Jason. – Nekem inkább közelinek t nsz. Egészen közelinek – mozdult megint felénk a vértigris. A tigrisem, tigriseim egyb l reagáltak is rá. Vörösarany és sápadtarany foltokként cikáztak bent a sötétben. k lopakodtak a legnesztelenebbül, osontak, megbújtak az árnyékban, kihasználták a vakfoltokat, úgy jutottak egyre el rébb. Úgy hallottam, hogy a valódi tigrisek is így osonnak a dzsungelben, hogy már csak akkor veszed észre ket, amikor épp elrugaszkodnak a torkod irányába. Egy csíkos villanás itt, majd ott, és már el is t nt. Csak akkor látod, amikor is akarja, hogy lásd. Jason megperdített, hogy az arcom a nyakába temethessem. Beszívtam rének illatát, a parfümét, de az alatta megbújó farkasszagot is. Ez kellett most nekem, ez tartotta távol az árnyak közt settenked alakokat. – A tigris szaga elillan, mint sivatagi szell álma – súgta egy hang. 234
LAURELL K. HAMILTON
– Hú, de költ i – morogta Jason. – Mi mindenesetre elmentünk. És már vitt is kifelé, én meg alig pislantottam oldalra, máris beúszott egy kékséges kék szempár a látóterembe. Vadállati szempár volt, szikrákkal, mint a megbúvó árnyak, egyszer itt, másszor ott. Talán az alakja vagy az árnyalata tette, de nem emberi szem volt. Elég volt meglátnom, már össze is rándult az alhasam, de nem a kéjvágytól, hanem a fájdalomtól. A tigrisem karma vájt belé odabentr l, csak hogy tudjam, szerinte nincs az rendjén, hogy én odabent akarom tárolni, amikor a szabadba vágyik. – A nevem Crispin – mondta a vértigris. – Ne nézz oda! – fordította vissza a fejemet Jason, én meg ügyeltem, hogy csakis a nyakát lássam, amíg ki nem érünk végre a szobából. Rowe meg Shadwell mellettünk haladt, Crispint a hátamban éreztem, pontosabban, mintha láttam volna. – Szálljon le róla! – hallottam Chuck hangját. – Hátulról zárok – jelezte Sanchez, és bár nem tudtam pontosan, ez kinek szólt, kinek a hátát fedezi, de a lényeg az volt, hogy az én hátam mindenképpen rendben lesz. Hálás voltam érte. Olyan érzés volt a hasamban, mintha ételnél masszívabb teher nyomná. Mint egy álterhesség. Csak épp nem valami szellemmagzat rúgkapált bennem, hanem valami, ami még annál is valóságosabb. És ugyanolyan eltökélten kifelé igyekszik, mint egy magzat.
235
A FEKETE VÉR
38 Kitereltek bennünket az ajtón, be a liftbe. Sanchez kívül maradt, Shadwell, Rowe meg Chuck jött velünk. – Mi volt ez a m sor, rend rbíró? – kérdezte Chuck, amint bezárult mögöttünk a liftajtó. Képtelenség lett volna lefejteni magam Jasonr l. És koncentráltam ezerrel, mélyen beszívtam a b re illatát, a farkasszagot, hogy az a csomó, az a fájdalom a hasamban végre enyhüljön már. Csak összpontosítani kellett, összeszedni minden akaratomat, lassan lélegezni, mint egy jógagyakorlatban, és akkor minden rendben lesz, meg tudom csinálni. Ezerszer gyakoroltam már, elég jól csinálom, ezért is tehetem ki a lábam otthonról egy seregnyi alakváltó nélkül. Jól is néznék ki, folyvást test rök gy jében. – Alakváltó vagyok – válaszolt helyettem Jason, mivel nekem kicsit fontosabb elfoglaltságom akadt. – Anitának pedig nagyon sajátos pszichés adottságai vannak, amit néha kiszagolnak idegenek is. És t is alakváltónak nézik. – Miféle pszichés adottságok ezek? – Chuck nem tervezett leszállni rólunk. – Abból él, hogy zombikat szólít el a sírból. Mellesleg vámpírhóhér, ami feltétlenül együttjár bizonyos képességekkel. Különben nem töltött volna sok id t a pályán. És az él k sorában. – Megtudhatnám, milyen képességekkel? Kezdett enyhülni a feszkó odabenn, már nem álltam a szülés peremén, leveg t is kaptam. De azért a fejem maradt, ahol volt, hogy érezzem a farkasszagot. 236
LAURELL K. HAMILTON
– Elég jó vagyok a halottakkal, Chuck. Ez a szakmám – nyögtem oda neki, hogy szállna már le végre a témáról. – Az a tigris azt mondta, hogy a többiek mind élettelenek maguk mellett. Megérkeztünk, kinyílt a liftajtó. Rowe kióvakodott, felmérte az állapotokat, és mi csak akkor követtük, amikor Shadwell intett a fejével, hogy szabad az út. Chuck nem sokat tör dött a folyosóval, nem igazi test r volt, inkább a nagy problémamegoldó. – Csak cicázott velem – vontam vállat. – Elég bizarr módon. – Nekem elhiheti, lehetett volna bizarrabb is. Chuck csak nézett, látszott a tekintetén, hogy t csak ne etessem. De hol érdekelt most az engem, hogy mit hisz el és mit nem?! A szobánkban akartam lenni, egyedül, vagyis Jasonnel kettesben, hogy végre eltakarítsuk a tigrist odabentr l, vissza a barlangjába, és tápláljuk az ardeurt. Ezen kellett miel bb átesni, és majd utána rághatjuk magunkat, hogy éppenséggel mit tud Chuck, vagy mir l hiszi, hogy tudja. – Nem néz ki valami jól – jegyezte meg Rowe. – Köszike. – Nem úgy értettem. Érti, hogy, na. Csinált valamit az a vámpír vagy a másik magával, amit mi póri, világi népek nem vettünk? Jó kérdés. De milyen jó. Túlságosan is jó. Szerencsére Jason agya topon volt. – Mi, akik érezzük a láthatatlan energiákat, egy-egy ilyen helyzetben hihetetlen er ket meríthetünk a másikból. Vagy fordítva, éppenséggel le is nullázhat bennünket egy ilyen találkozás – válaszolt helyettem nagykönyvesen. – Nehéz ezt elmagyarázni. – És mikor nulláz, mikor turbóz? – forszírozta tovább Rowe. – El bb jussunk be a szobába, Rowe – intette le Shadwell –, utána jöhet a kérdezz-felelek. Addig viszont a feladatra koncentrálunk. Ez jól jött, hogy ne kelljen mindent a végletekig kifejteni, bár Shadwell egyben eszembe juttatta, hogy nekem is akadnak kérdéseim, 237
A FEKETE VÉR
amikre alig várom már a választ. Persze, most a metafizikai probléma az els számú, ha azt megoldottuk, jöhetnek az én kérdéseim is. Szóval mindenki kapott egy kis haladékot. Kicsit nem ártott gatyába ráznom magam, ráülni odabenn annak a vadállatnak a fejére, mert kezdett kicsúszni a kezeim közül a saját életem. Ha így marad, komoly gondokkal számolhatok a jöv ben, és hogy végzem akkor el a munkámat, mi lesz a békés hétköznapokkal? A szobánk el tt Shadwell a kezét nyújtotta. – Mi az? – mérte végig gyanakodva Jason. – A szobakulcsot. El ször le kell csekkolnom, hogy rendben van-e minden odabenn. – Jesszus, Shadwell – sóhajtottam a felgyülemlett összes kétségbeesésemet a képébe –, csak nem megint fels bb utasítás?! Az el bb még nem kellett sterilizálni mindent el ttünk. Tán jött a fax, hogy bevadultak a rosszfiúk? – Kérem a szobakulcsot – próbálta Shadwell meg rizni a professzionalista hidegvért, de azért csak csípett a haragja. – Legyen olyan kedves! – Azt mondta, hogy legyél olyan kedves – nézett rám várakozón Jason. Szívem szerint vitába szálltam volna, megvolt hozzá a hangulatom, csakhogy odabenn megint csúnyán elromlott minden. A sápadtarany tigris már megint el lopódzott. Ennek nem volt elég, hogy egyszer majdnem kicsinált… Valami azonban nem stimmelt. A szeme… már nem narancst zben lobogott, Crispin kékséges szeme úszott be a helyére. Erre csak megduplázódott a fájdalom, a hasam görcsbe rándult, és ha Jason nem áll mögöttem, és nem gyorsabb a villámnál, el is terülök a földön. A világ körbefordult, a térdeim megindultak. Shadwell kinyitotta az ajtót, én meg apait-anyait beleadtam, hogy csak ne pánikoljak. Ilyenkor a félelem a legrosszabb, mert az is csak táplálja a dögöket, annál er teljesebben kaparnák kifelé magukat, mennél jobban rettegek t le, hogy ki fogják kaparni magukat. De annyira nehéz nem rezelni és görcsölni, hogy mindjárt vadállati karmok vájnak a húsomba 238
LAURELL K. HAMILTON
odabentr l, mindjárt megpróbálják széjjelmarcangolni a testem, és nem tehetek ellene semmit. Annyira utáltam már a fájdalmat, utáltam a problémát, rühelltem, hogy utálok mindent. És el is bíztam magam. Képes voltam elmenni egy lánybúcsúra, ahová vetk stáncosok jönnek, és mindenkinek csak a szex jár az eszében. Bennem meg ott csorgatja a nyálát az ardeur. Hát mit képzeltem én? Mégis, mit képzeltem?! Shadwell kitárta az ajtót, és végre bemehettünk, helyesebben Jason bemehetett, és bevihetett engem. Az ágyhoz vitt, óvatosan lefektetett, én meg farkasszemet néztem a tigrisfantomokkal. Már ketten voltak, fakószín ek, mint a tejeskávé, vagy még annál is világosabbak, teljesen egymásba olvadva, egymásra kasírozva, csak a szemük villogott egészen más árnyalatban. Egyre csak közeledtek, alig pár centire jártak már az arcomtól, mint valami óriási kutya, aki meg akarja szimatolni az arcomat. Csakhogy k nem kutyák voltak, nagyon is nagymacskák, nagyon is más szokásokkal. Lehunytam a szemem, hátha elt nnek, de épp olyan élesen láttam ket lehunyt szemmel is. A rémálom, amib l se felébredni, se elaludni nem lehet. Már csak a tigrisszemeket láttam a világból, egészen besz kült az univerzumom. – Kifelé, mindenki! – rendelkezett Jason. – Utasításunk van, hogy senkit nem hagyhatunk magára – ellenkezett Shadwell. – Akkor legalább maradjanak a folyosón. – A parancs ezt nem teszi lehet vé. A tigris közeledett, és közeledett. Nagy nehezen detektáltam a hangszálaimat, összeszedtem a szavakat, de óvatosan formáltam meg ket, nehogy a taccs is jöjjön velük. – Valami nem úgy van, ahogy kellene, Jason. Valami nagyon más. – Tudom. – Te is látod? – suttogtam. – Mit lát? – csapott le Chuck. – Csak érzem a szagát. – Minek érzi a szagát? 239
A FEKETE VÉR
– Most menjenek, mind! – hessentette el a kérdést Jason. – Ha nem nnek el, hívom a szálloda biztonsági szolgálatát. – Azok úgyse avatkoznak bele. – Akkor az újságírókat. Elmesélem, hogy Anitát zaklatták. Azt azért csak szívesen hallanák viszont a tévében. – Úgyse teszi meg. Már nem csak két tigrisb l állt a kollázs, egy harmadik is megjelent alattuk vagy felettük, sötét pofával, csíkokkal. A sok szín összekavarodott, egybemosódott. Ez a legutolsó volt az, amit az orvosoknak sikerült a véremb l kimutatniuk. Egész kis tigrisszivárvány kápráztatta már el a szemem, néha széjjelebb csúsztak, máskor meg egészen eggyé folytak össze. Szédültem. Próbáltam hátrébb verg dni az ágyon, hogy ne érjenek el, ám a tigriseket egyáltalán nem zavarta az ágy, úgy gyalogoltak rajta keresztül, mintha csak vízbe masíroznának bele. Mintha az ágy lenne a fantomkép, nem pedig k. Megh lt bennem a vér, tudtam, hogy nem érhet el, nem érinthet meg. Persze, felfogtam én, hogy nem valóságosak, hogy a szó klasszikus értelmében ezek nem valódi tigrisek. Csak sajnos azt is pontosan tudtam már, hogy attól, hogy valami ebben a valóságban nem létezik, még ugyanúgy bánthat, és ugyanakkora, vagy még nagyobb fájdalmat is okozhat. Lassan hátráltam el el lük, szinte mozdulatlanul, ne ingereljem, ne hívjam fel magamra a figyelmét, ahogy azt az él nagyvadakkal is érdemes. Hirtelen azonban karmok martak belém, az alhasam egyetlen lüktesebbé változott. – Jason! – sikoltottam. Mellettem termett, magához szorított, ölelt, óvón takart. És fel tudta tartóztatni a tigriseket, rajta nem gyalogoltak át. Jason abban a világban is létezett és falként tartóztatta fel ket. Arcomat a mellkasába temettem, hozzábújtam, elmerültem az ölelésében és a szagában, amivel megtöltöttem a tüd met, s t testem minden pórusát. A farkas csíp sen édeskés fa és mohaszaga megbújt a kölni er teljesebb illata alatt, de az én orrom elcsípte, felfedezte könnyedén és megka240
LAURELL K. HAMILTON
parintotta. Olyan volt, mintha a természeti világ lerázná magáról a civilizációs rétegeket. Ez a szag volt valójában az igazi Jason, ezt bányásztam ki a mélyb l, erre volt szükségem. Újabb árny moccant bennem, egészen mélyen, a barlang szájában. Kivált a sötétb l a világos folt. A farkasom bundája krémszín volt, fekete foltokkal, amik beleolvadtak a környez sötétbe, így álcázva a vadat fényfoltoknak, szellemszer ragyogásnak. – Hívok egy orvost – reccsent bele Shadwell hangja a dzsungeli csendbe. A farkasom felkapta a fejét, megrettent, és visszairamodott a sötétbe. – Itt az orvos nem segít – ingatta a fejét Jason. A farkas már árkon-bokron túl járt, és a fülledt árnyakat ismét csíkok metszették fel, a tigris visszaosont. Tigrisek. Szürreális szivárványszínek villantak, ezerszínben pompázó jószágok indultak meg felém. k nem alagútban jártak, hanem szellemként settenkedtek egyre közelebb és közelebb a nemlétez árnyak rejtekében, kihasználva a zegeket-zugokat. Jöttek. És már nem csak a saját szörnyetegeim voltak, megszaporodtak, felgy ltek, csapattá fejl dtek. – Rengeteg a tigris, Jason, mindenféle szín ek, olyanok is, amilyenekkel a természetben sose találkozhatnánk. Mi történik? – A szobában vannak vagy a fejedben? – Bennem, idebenn – suttogtam. – Egyel re. Jason még er sebben szorított, hogy szinte belefúltam a mellkasába. – Hacsak nem ismernek egy mesterségek mesterét, nem segíthetnek – szólt hátra a többieknek. – Viszont Anitának csak egyre rosszabb lesz. – Mesterségek mestere? – hallottam még fél transzban is Rowe hangjában a döbbenetet. – Boszorkányt. Úgy érti, boszorkányt – tágította az értelmét Chuck. – Azt. Szar van a metafizikai palacsintában – fordult a képes nyelvhez Jason. – A pisztolyokkal már semmire se megyünk, ha viszont nem hagyják, hogy megtegyem Anitáért, amit tehetek, iszonyatos gyötrelmeket kell ki241
A FEKETE VÉR
állnia. Maguk miatt. Eddig azt hittem, a vértigris táncos miatt felébredt a tigrisem, és keresi a kijáratot. Ez a tigrisfalka azonban nem az én szörnyetegeim voltak, jó, lehet, hogy k is beálltak a sorba, de nem az törekvéseik hajtották el re a multikolor csoportosulást. Nem a testem akart más formába torzulni, most nem. Valami egészen más vette kezdetét, valami, amit egyel re nem nevezhettem meg, mert nem ismertem rá a szót, mivel még soha nem volt benne részem. Ami azért elég nagy gáz. – Nem tudom, mi a fene ez, Jason. Minden annyira más. Annyira vészterhes. – Kifelé! – kiabálta, és el nem engedett volna. – Mondjuk el nekik – javasolta Rowe. – Nincs rá… – ez persze Shadwell volt. – A kormányzót és a fiait vámpírok fenyegetik – szakította félbe Chuck. – Vagyis az ablak is támadható felület, nem csak az ajtó. – Jelenleg az a legkisebb rossz, ha az ablakon bejön egy vámpír – türelmetlenkedett Jason. És milyen igaza volt. Es - és jázminillat csapta meg az orrom. Ó, szent szar! A kabala a pólóm alatt melegíteni kezdte a b röm. Azért viseltem, hogy Ká Anyu ne férk zhessen a közelembe, de eddig még soha nem fénylett fel. Ez semmi jót nem jelent. Elhúzódtam Jasontól, és kirántottam a medált a pólóm alól. Az si mintázat elevenen vöröslött, mintha most öntötték volna. Eddig olyan volt, mint valami sok évszázados, évezredes sírk , amin látszik ugyan a régi mintázat nyoma, de kivenni már nem lehet az ábrákat. A fény azonban átjárta a megkopott vonalakat, olyan elevenen látszott minden vonás, mintha frissen rajzolták volna. – Olyan, mint egy sokfej macska – szaladt ki Jason száján. – Mi a fenéért fénylik? – kérdezte Chuck. Éreztem a hangján a pánik els vonulatát. – Ez egy varázskabala a világ leg sibb vámpírja ellen. – Itt a vámpír – kapta el Shadwell a pisztolyát. 242
LAURELL K. HAMILTON
Én már okosabb voltam, eszembe se jutott volna pisztollyal vesz dni, pedig ha valaki, hát én hiszek a fegyverekben. – Valahol Európában van, nem itt – osztottam meg velük a félelmetes igazságot. – Csak a varázserejét szabadította rám. Ez így nem tiszta, mi? Hát figyeljenek. Vannak vámpírok, akiknek nem kell bemászniuk a kibaszott ablakon, hogy kicsináljanak. A leger sebbek több ezer kilométerr l is könny szerrel elintéznek. – Varázsolnunk kell – jelentette ki Jason. – És azt nem láthatják. Jó, ez csak nagy vonalakban volt igaz. Nem akartuk, hogy lássák, de minek cizellálni, a lényeg úgyis az, hogy ne legyenek idebenn. És ha így lerázhatjuk ket, hát zöld utat Jason retorikájának. – Különben meg kell, hogy öljenek bennünket? – kérdezte gúnyosan Chuck. Jasonnel rámeredtünk. – Nem kell, hogy megöljük, Chuck – mondtam én a szemébe –, de nagy örömmel élünk a lehet séggel. És most takarodjanak! Mind! Kifelé! És el kaptam a pisztolyomat, hadonászni kezdtem, hisztérikusan kiabálni. Asszem, ezzel kellett volna kezdenem, mert ez bevált. A sok józan érv, kérés lepattant róluk, az meg, hogy összeomlok, és maga alá temet a nagy, si n i hiszti, csodafegyvernek bizonyul. Hát legyen! Így Jason szinte gond nélkül kitessékelhette ket az ajtón. Én meg az ágy mellett térdre estem, a pisztoly er tlenül csüngött a kezemben. A fejemben tigrisek kavarogtak, és már csak azt vártam, hogy az egyik kiváljon a csapatból, nekilóduljon, és kitörjön. Szétmarcangoljon, hogy utat találjon kifelé, a testem börtönéb l. De egyiknek sem akaródzott elindulni, csak köröztek odabenn a nemlétez fák és árnyak rejtekében. Mintha várnának valamire. Jázminillat árasztott el mindent, a keresztem is felragyogott, a kerek medálon ismét élesen kirajzolódtak a vonalak. A pólón át is éreztem a forróságát, úgy izzott, mintha a kovács üll jér l akasztottam volna a nyakamba. Vártam, hogy átégesse magát a póló anyagán, bele a b römbe, ahogy az már lenni szokott ezekkel a véd kegytárgyakkal, de ha ez243
A FEKETE VÉR
zel megúszom Anyut, ám legyen. És akkor hirtelen elenyészett a virágillat, az es illata, a kereszt és a medál visszah lt tompaságába. A szobát egyszerre nagy csendesség szállta meg, akkora csend, hogy a saját szívem dörömbölésébe beleszakadt majdnem a fülem. Jason letérdelt mellém, láttam, hogy mozognak az ajkai, valamit mond, de hogy mit, nem hallottam. A pisztoly kifordult a kezemb l, er tlenül csüggtek a tagjaim, és hiába próbáltam szólni Jasonnek, figyelmeztetni, hogy baj van. És akkor megéreztem. A szagot, hangot, érzést, hívást, ami egyszerre volt mind és egyik sem. A tigrisek is észlelték, feltartották a pofájukat, a leveg be szagoltak, és megmerevedtek. Ott álltak bennem, körülöttem, mint egy rémálomban. És mind egyszerre b dült el. Megfeszült belé a gerincem, hanyatt vágódtam a sz nyegen és üvöltöttem. Mintha egy hangvillával rácsatlakoztak volna a gerincemre, és az üvöltésüket én hangosítottam volna ki. Mintha a testem hatalmas üvegharanggá változott volna, ami minden bels történést zengve továbbít a nagyvilágba. Nem a fülemmel hallottam az üvöltést, a b römön éreztem, minden idegemen végigvibrált a zaj. Jason megpróbált lefogni, hallottam, hogy kiabál, vagyis néha eljutott hozzám egy-egy hang, a nagy ritkán beálló szünetekben. Az amulettem még vörösebben izzott, mint a vas, ha az ember hozzáér, beleégeti magát örökre a b rébe. Szerencsére a pólómon hevert, egyel re nem ért hozzám, bár már vártam az égési sebet, az anyag és a b röm együttes b zét, amint beleéget dik a pecsét. De ha így a tigrisei nem szaggatnak szét, mit nekem egy újabb égési sérülés?! Jason fel akart állni, de nem eresztettem. Ekkor finoman lefejtette a karjáról a kezemet, láttam, hogy a szája az „ajtó” szót formálja, és megértettem, hogy valaki jött, be kell engednie. Hallani azonban még most se hallottam semmit. Crispin érkezett, a fehér hajú vértigris. Nyilván már letáncolta a magáét, mert egyetlen foszforeszkáló tangát viselt, más semmit. Letérdelt mellém, és ahogy belenéztem a kékséges szemekbe, minden elnémult 244
LAURELL K. HAMILTON
bennem, a tigrisek meglepetten néztek fel az arcába. – Jobb egy kicsit? – térdelt a másik oldalamra Jason. – Igen – suttogtam. Rekedtre üvöltöttem magam. – Hallottam a hívásodat – súgta Crispin. – Jöttem, ahogy tudtam. Miféle hívásomat? Mit hallott? Szerettem volna gyorsan megkérdezni mindet, de nem lehetett, mert odabenn a fehér tigris, ami egészen Crispinhez hasonlatos volt, egyszeriben nekilódult, és szélsebesen felém száguldott a metafizikai semmiben. Fehér fényvillanásként szelte a sötétséget odabenn, kecsesen, izmosan, halálosan. Jason tolta az orrom alá a karját, hogy kapaszkodjak bele a farkasszagba, de kés volt. Már nem lehetett elterelni a tigris figyelmét. Már nem lehetett megállítani.
245
A FEKETE VÉR
39 Crispin leheveredett mellém a földre, hogy egymás szemébe nézhessünk. A kékséges tekintete már elég volt, hogy zen hangulatba keveredjek, ez a tigrisszínnel megfestett nem egészen emberi szempár megnyugtatóan hatott rám, ami elvileg a szörnyeteget is lecsendesíti kissé, legalábbis az eddigi tapasztalatok szerint. Ez a fehér tigris azonban nem h költ vissza, egyre gyorsabban és gyorsabban száguldott kifelé, belém. Egy pillanat, és elrugaszkodik. Crispin megérintette az arcom, érintése h vös volt, megnyugtató, a szívverésem is csendesedett. Fölém hajolt. – Hallom hölgyem hívó szavát, és sietek a segítségére – mondta jelenségteljesen, mint valami si rítus szent szavait. Az egész valahogy sokkal kimódoltabbnak tetszett, mint ahogy mi otthon lezavarjuk az ilyesmit, de lehetett érezni, hogy pontosan tudja, mit kell tennie, ha segíteni akar. Megcsókolt. A tigris elérte a testemet, nekiugrott, mintha egy kisebb autó landolt volna frontálisan a szervezetemben, és a testem megemelkedett, belecsapódott Crispin ölelésébe. De fel volt készülve, biztosan tartott, szája nem szakadt le a számról. Mintha már csinálta volna korábban is, futott át az agyamon, de az események gyorsan el is kergették a gondolatot, mert már nem maradt idegem, ami nem a hirtelen felcsapó fájdalommal foglalkozott volna. A tigris felb gött bennem, és kitépte magát bel lem. Egy pillanatig azt hittem, a hasfalamat tépte fel belülr l, és ott távozik. Sikoltottam, üvöltöttem, és Crispin is sikoltott velem. Már fölöttem volt, két karjára támaszkodott, mintha próbálna minél 246
LAURELL K. HAMILTON
távolabb kerülni, anélkül, hogy a csók megszakadna. Az si amulettem kett nk közt lebegett, szabályosan levitált, egyre följebb és följebb emelkedett, alig tenyérnyire volt már Crispin mellkasától. A tigris fehér zuhatagként tajtékzott kett nk között, szinte látni lehetett a leveg ben. Már alakot kellett volna váltania, de semmi. Ugyanabban az emberi formájában fekv támaszozott felettem, amiben az el bb megérkezett. A medál fehéren izzott, lassan elérte a testét. Védekez n eltolta a karjával, és hozzáért. Egyszeriben felborult minden, az amulettem kihunyt, és visszahullott a pólómra, visszaváltozott egyszer medállá. Crispin testén bunda hullámzott végig, fehéres, krémszín folyadékként borította be. Én meg áztam alatta abban a szmötyiben, amit alakváltáskor folyatnak a likantrópok. Megszoktam már. Annyiszor adtam át így a szörnyetegemet, annyiszor változtak át felettem barátaim és idegenek, hogy nagyon nem hatódtam meg. Máskor azonban sokkal hevesebben történt minden, a likantróp emberi alakját szabályosan darabokra szaggatta a változás, hogy húscafatok maradtak utána itt meg ott a szobában. Mintha szétrobbantotta volna a testüket belülr l a szörnyeteg, amit beléjük küldtem. Crispin sokkal könnyedebben, lassabban, er sebben csinálta. Az egyik pillanatban még hullámzott a b re alatt a növekv izom- és csonttömeg, a következ ben pedig már egy félig ember, félig tigris lény feküdt rajtam. Hatalmas volt, fehér, az én szörnyetegem, és mégis keskeny barna csíkok mintázták a fehér bundát. Míg odabenn volt, tiszta fehérnek nt. A szeme viszont semmit sem változott, ugyanaz a kékségeskék szempár volt, amivel az els pillanattól nézett rám Cripin. Akárcsak Micah, aki emberi és állati formában egyaránt meg rizte a zöld leopárdszemeket. A tigris azonban jóval nagyobb volt a leopárdnál, testesebb és magasabb, a feje is állatibb, nem hasonlított annyira emberfejre, mint a leopárdok feje. Valahogy mások voltak az arányai. De a lényeg, hogy kiszabadult bel lem a fehér tigris, és már nem akart széjjelszaggatni. Ahogy Crispin magába nyelte, éreztem az erejét, való247
A FEKETE VÉR
ságos forróság ömlött szét felettem, az egész valahogy annyival több volt, mint egyszer alakcsere. Egyszer már éreztem ugyanezt, Richarddal. változott át így felettem farkassá, a falka Ulfricjává, akkor és ott, amikor megvívta a nagy csatát, és végre lett a horda tényleges Ulfricja. Akkor felajánlotta nekem a hatalmát, hogy én is része legyek a hordának, és száguldjak velük az éjben, vadászszak együtt a farkasokkal. Ilyenkor azonban senki sem nézi a hold fényében, hogy ki az áldozat, emberhúst pedig nem ehettem. – Elutasítod az ajánlatom – szögezte le akkor Richard, és nem volt mit tenni, ezt nem lehetett szépíteni. Tényleg elutasítottam. Akkor még máshogy álltam a félállati formával, akkor még váratlanul ért. Azóta volt b ven alkalmam megszokni, hogy néhányan id nként így élnek. Crispint l sem ijedtem meg, szinte természetes volt, hogy egy izmos, természetfelettien bundás állatember fekszik rajtam. Korábban csak t láttam tigrisalakját felölteni, naná, hogy egy hím egészen másképpen fest. Érdekes, hogy a macskafélék mellkasa valahogy meg rzi az emberi jelleget, a vérfarkasok el l is bundásak, a leopárdok és ezek szerint a vértigrisek is pucérak, a b rük finom, mintha nem is állati b r lenne. Crispin re is fehéren derengett, alig változott az öt perccel korábbi b réhez képest. Hacsak abban nem, hogy most az oldalán csokival csíkozott fehér bunda szegte. A szemem önkéntelenül is lejjebb vándorolt, és ismét megbizonyosodhattam, hogy állati formájukban bizony minden testrészük jóval nagyobb, mint emberiben. Minden testrész. Zavartan elfordultam, még el is pirultam. Szerettem volna ráparancsolni, hogy a mór megtette, a mór mehet, szóval lefelé rólam, de ahogy a szemérmem felülkerekedett, és oldalra pillantottam, észrevettem, hogy közönségünk is akad. Chuck, Shadwell és Rowe tanácstalankodott felettünk, kezükben pisztoly, bár a javukra szóljon, nem vettek bennünket puskavégre. – Úgy visítottatok, mint akiket nyúznak – adta meg a magyarázatot Jason. – Ha nem engedem be ket, ránk törik az ajtót. Kezemmel letöröltem a homlokomról azt a ragacsos, áttetsz dzsuvát, 248
LAURELL K. HAMILTON
ami ilyenkor kötelez járulékos eleme az eseménynek, nehogy a szemembe folyjon. Nem úsztam benne, szerencsére, de azért annyira összekent, hogy az els dolgom mindenképp a zuhanyzás legyen. – Mint látják, uraim – igyekeztem minden eleganciámat összeszedni – , remekül vagyok. Kimehetnek. – Amit az el bb láttunk, az éppenséggel nem arról szólt, hogy olyan fene remekül lenne – ingatta a nagy fejét Rowe. Talán, mert végül nem szólítottam fel, hogy másszon le rólam, talán mert er t vett rajta a kimerültség, Crispin összegömbölyödött rajtam. Volt olyan figyelmes, hogy összehúzta magát, így az arcomat nem temette hatalmas termete alá, leveg t kaptam. És így a lepucérodott nemesebb szerve se nyomult a farmeromnak olyan nyilvánvalóan célszer pontokon. Szóval kényelmesebb volt így. Meg persze dögnehéz, de épp megmentette az életemet. Tovább megyek: ha nincs, Jason a legnagyobb jószándéka dacára se segíthetett volna, s t rajta kívül senki más itt a nagy büdös világvégén. Hálával tartoztam neki, és mégsem hozhattam olyan kínos helyzetbe, hogy idegen kívülállók el tt rugdalom le magamról. Az olyan megalázó ebben a sérülékeny helyzetben. Igyekeztem hát úgy tenni, mintha ez egy bevett fordulat lenne, mintha minden másnap így kezdeném a napot, és nem sokalltam be, mint valami… laikus gyík. – Nem hinném, hogy maguk ezt értenék. A legjobb, ha távoznak, hogy mi… – itt elakadtam. Hogy folytassam? Befejezhessük? Dumálhassunk? Tegyük, amit tennünk kell? Valahogy minden verzió sután hangzott. – Muszáj még pár dolgot megtennünk – fejezte be helyettem Jason. – Ami hátravan, végképp kiakadnának. Ha látnák, hogy néznek ki! Hullasápadtak és az állukat se ártana összekeresgélni. Talán a folyosón meglesz. – Nem kéne ennyire elszakadni a valóságtól – fakadt ki Shadwell. – Mi segíteni akartunk. Honnan tudhattuk volna, mi megy idebenn? – Már tudják – intettem. – Mehetnek. Shadwell idegesen pillantott Rowe-ra, aki csak vállat vont. – Azt hiszem, az lesz a legbölcsebb, ha magára hagyjuk a… rend rbí249
A FEKETE VÉR
rót, ahogy kéri – mondta ki a dönt szót Chuck. Féltem, hogy a másik kett majd tiltakozni kezd, hogy nekik Chuck nem parancsol, de ez a fejezet kimaradt. Nyilván örültek, hogy elhúzhatják a csíkot. De vajon Chucknak mi jött a szájára a rend rbíró helyett? Mert gyanúsan hezitált, miel tt kimondta. De nem jobb az nekem, ha nem tudom? Shadwell röviden biccentett, és visszarendezte a tokjába a fegyverét. Rowe képtelen volt lefejteni a szemét a vértigrisr l, de Shadwellnek elég volt ránéznie, követte a feljebbvalója néma utasítását. Ezért kell beleverni a fegyveres testületekbe a fegyelmet. Nincs egyénieskedés, nincs h börgés. A gondos kiképzés életet ment. És megóv a felettes haragjától. Néha ez egy és ugyanaz. – Odakint leszünk – biccentett Shadwell. – És a váltásnak is megmondjuk, hogy ez a kívánságuk. – De honnan fogjuk tudni, ha gáz van? – állt el egy újabb nyavalyával Rowe. – Mert az az el bbi üvöltés… komolyan azt hittük, megtámadták magukat. – Elnézést, szintén sajnálom – ismertem el a hibámat. – Igyekszem mostantól kicsit csöndesebb lenni. A vértigris testén borzongás futott végig, minden izmán végighullámzott, a farka kinyúlt a leveg ben, megtekerintette, majd kecsesen visszakunkorította a farára. – Én is jó leszek – nézett mélyen a biztonságiak szemébe a fejét felemelve. A hangja morgásnak is beillett volna. Rowe nagyot nyelt, a kevés szín, ami a beszélgetés során visszakúszott az arcába, most rohamtempóban elszivárgott ismét. Bólintott, és gyorsan az ajtó felé indult, Shadwell vissza se nézett, úgy követte. Chuck zárta a sort. – Nem hittem, hogy ismeri a m vészeket, Blake rend rbíró – jegyezte meg búcsúzóul az ajtóban. – Nem is. – És mindig ilyen tempóban ismerkedik? – mérte végig a rajtam fekv vértigrist. 250
LAURELL K. HAMILTON
– Hol így, hol úgy – mondtam, mert mi mást mondhattam volna. – Hol így, hol úgy, mi? – ismételte elgondolkodón ingatva a fejét. – Hát akkor csak ismerkedjenek tovább, mi igyekszünk nem zavarni. Shadwell és Rowe itt marad, az ajtóban. Bár kezdem elhinni, hogy maguknak van igaza. Ha valóban fenyegetnek bennünket vámpírok, remélem, a maguk ablakát célozzák be. Ne vegyék személyeskedésnek, de ha ide bemászik egy, ahogy elnézem, ki nem mászik többé. – Nem – vágtuk rá Jasonnel kórusban. Összenéztünk, Jason meghajtotta a fejét, és átadta a szót. – Az ki nem mászik innen, garantálom – nyugtattam hát meg a saját számmal a jó öreg Chuckot. – Valami rossz vámpír tekereg errefelé? – élénkült fel Crispin. – Úgy hírlik. – Hurrá. Legalább huncutkodunk kicsit. Chuck megcsóválta a fejét, majd halkan, de határozottan behúzta maga mögött az ajtót.
251
A FEKETE VÉR
40 A vértigris mélyet sóhajtott, és hirtelen, ha lehet még súlyosabban nehezedett rám. – Emberek el tt annyival komplikáltabb – morogta. – Lefelé – utasítottam –, kérlek! – tettem hozzá sietve, mégiscsak az életemet mentette meg. De attól még kis híján agyonnyomott. Lehengeredett, lehuppant rólam. – Bocs, ha fájdalmat okoztam – f ztem tovább a gondolatot. Rám mosolygott, kivillantva iszonyatos fogait, amik fél pillanat alatt letéphették volna a fejemet a nyakamról. De mosolygott, nem féltem. Különben is, épp elég mocskos sorozatgyilkossal volt már dolgom a rend rség mellett, hogy belássam, az embereknek is vannak fogai, amikkel legalább olyan kegyetlenül tevékenykedhetnek, mint az állatok. Rend rségi tapasztalataim szkeptikussá tettek embertársaimmal szemben, és már tudtam, hogy ha kicsit megkapargatjuk a felszínt, legbelül bárkiben ott találhatjuk a szörnyeteget. Mindannyiunkban ott lapul. – Harcoltál a tigriseddel. Ha egyszer en csak átadtad volna, egyikünknek se fáj annyira – mondta, és nyilván vette az arcomról a meghökkenést, mert kíváncsiság áradt szét a kék szemében. – Nem is tudtad? – Azt tudtam, hogy ha a likantrópok küzdenek a szörnyetegükkel, akkor az alakváltás sokkal er szakosabb, fájdalmasabb. De valahogy eddig nem kapcsoltam össze a fejemben a kett t. – Te már csináltad ezt valakivel – mérte végig Jason. – Hogyne csináltam volna – háborodott fel kissé a vértigris. – Feln tt hím vagyok. Így akadályozzuk meg n stényeink vetélését a klánban. – A vértigrisek rendszeresen csinálják ezt, hogy a terhes n k ne ve252
LAURELL K. HAMILTON
szítsék el a babát? – néztünk össze Jasonnel. – Nyilvánvaló – bólintott Crispin, majd elkomorodott. – De ezt te is pontosan tudhatod, bár mi vagyunk az egyetlen fehér tigris klán az Államokban, de te nem tartozol közénk – felkönyökölt, és a csúszós sz nyegen a másik karjával egyensúlyozta ki magát. – Megtámadtak, épp csak túlélted – vizsgálgatott együttérz n. – Nem értem, ki tehette, mert a mi klánunkban ez halálos vétek. Senki nem kényszerítheti a másikat alakváltásra. És csakis a mesterünk parancsára támadhatunk. Akkor viszont nem hagyunk túlél t, ez a szabály – tette hozzá könnyedén, mint akinek természetes, hogy nem lehetnek el ttem titkai. – Tényleg szövetségi rend rbíró vagyok, Crispin – éreztem kötelességemnek, hogy figyelmeztessem. – Vigyázz, mit fedsz fel el ttem! – És ott is tudják, hogy közülünk való vagy? Jasonre néztem. Mit mondhatunk ennek az idegennek? Mibe avathatjuk be? Mi az, ami már nem biztonságos? – Te a vegasi Max egyik tigrise vagy, ugye? – fordult Jason Crispinhez. Most is olvasott a gondolataimban. – Igen – bólintott rá a vértigris. – Max pontosan tudja, micsoda Anita, és ha nem érezte szükségesnek, hogy beavasson, akkor talán nem szeretné, ha tudnátok. Ne vedd magadra, de azt hiszem, a legjobb, ha el ször a mestereink tárgyalnak egymással, utána jöhetünk mi. – Úgy érted, nem vértigris? – kerekedett el Crispin szeme. – Van az a mondás, miszerint egy kép magáért beszél. Mi tudjuk, hogy a szagok is magukért beszélnek. Erre már csak bólintott a tigris. Jason mellém ereszkedett, fél térdre, nem féltette a farmerjét a nedves szutyoktól. – Figyelj, lecsendesedtek a szörnyek, ha nem muszáj, nem ugrasztanálak téged is a bundádba – figyelmeztettem. – Fel tudsz ülni? Átgondoltam. Képzeletben végigzongoráztam a porcikáimat, vajon 253
A FEKETE VÉR
meg tudok-e már mozdulni. Mindenem fájt, az tény, de fájhatott volna jobban is. Nagy nehezen felküzdöttem magam, és Jason már nyúlt is értem. De Crispin keze se volt lassabb. Erre összeakadt a tekintetük, tesztoszteron feszült tesztoszteronnak. – El se kezdjétek! – szóltam rájuk. – A mieinknél egy n stény csak egyetlen hímmel párzik. Nálunk minden a versenyr l szól. Jason majdnem felkacagott, de udvariasan leküzdötte az ingert. – Bocs, csak az jutott err l eszembe, hogy akkor a tigriseket nem Anitának találták ki. Nem értettem. – Gondolj a farkasodra! Szívd mélyen magadba! – Szívjam magamba? – Bízzál bennem, Anita. Elég, ha rágondolsz, és mindent megértesz. – De nem akarok rágondolni, Jason. Fáradt vagyok, mindenem fáj, és nagyon nem szeretném, ha megint rám szabadulna valami. Jason próbált magához ölelni, de Crispin karmos mancsa a derekamra fonódott. Azzal a karral kett nk közt bújtam hozzá. Jason finoman ölelt, arcomat a pólójába fúrtam, megéreztem a farkast, és már láttam is odabenn a mélyben a fehér-fekete árnyalakot, a bundában villanó aranysárga szemet. Már kocogott is kifelé a metafizikai ösvényen. A testem rándult egyet, és gondolatban ráparancsoltam. Nem, nyomás vissza! A farkasom megtorpant, elbizonytalanodott, de nem sok kedve volt visszafordulni. Átment makacsba. – Most meg farkasszagod van – szimatolta végig Crispin a hajam és az arcom, de nem csak érezte az én szagom, én is az övét. És a tigrisszagra gy lik a tigris, mert hiába, hogy a fehéret már átadtam neki, maradt még bel le másik odabenn. Na, most az a másik ébredezett. Újabb csíkos pofa surrant át a sötéten. Jasonbe kapaszkodtam, ám most a farkas se nagyon akart segíteni. Elutasítóan, morcosan pislogott, látszott rajta, hogy ha engedelmeskedik, se a jó szándék viszi rá. a maga részér l szabadságra vágyott, köszönte 254
LAURELL K. HAMILTON
szépen. – Nem lehetsz egyszerre tigris és farkas is. – El se hiszed, mekkorát tévedsz – ingatta a fejét Jason. Crispin tovább szimatolt, belefúrta az orrát a nyakamba, a lehelete a römet cirógatta. Alhasam összerándult, de már nem a félelemt l. Bár közben a farkas ismét nekilódult, és a tigrisek se adták fel a tervet, ott ügettek a nyomában. Az egészben annyi jó akadt, hogy a leopárd meg az oroszlán egyel re nem hallatott magáról. Persze nem kellenek k ahhoz, hogy mindent elcsesszünk. – Táplálni kell az ardeurt, Anita, méghozzá most rögtön. Azért is kezd minden kicsúszni a kezeid közül. – A buli el tt tápláltuk. – A tested mégis úgy reagál, mintha már ezer éve nem evett volna. Eltaszítottam magamtól mind a kett t. Olyan szagra kellett találnom, ami nem bundásból árad, amit l végre nem ébred bennem semmi fel. Úgy talán lecsendesíthetem mára a szörnyetegeimet. – A nagy vámpírtalálkozó után, aki csak St. Louis-ban járt, mind az ardeur l beszélt. Azt fecsegték, hogy a szex a táplálékod, mint egy valóságos szukkubusznak. Hát nem csak üres fecsegés volt? Négykézlábra tápászkodtam, onnan küzdöttem fel magam. Gondoltam, egy próbát megér, és tényleg összejött. Fel tudtam állni. Kicsit reszketegen, de álltam, és így el is távolodhattam végre. Ahogy kikerültem a szagkörükb l odabenn is lelohadtak valamicskét a kedélyek, bár az ideális állapottól még mindig messze voltam. Még mindig magam el tt láttam a vadállati pofákat, mint egy halványuló rémálomban. – Ha tényleg igaz, én felajánlom a szolgálataimat. Vissza se néztem, úgy ráztam meg a fejem. – Arra én is elég vagyok, kösz – hallottam Jason nem kifejezetten barátságos hangját. – Nem hinném. Halk morgás éledt a hátam mögött, de nem Crispin volt. – Takarodj a szobánkból – hörgött Jason. 255
A FEKETE VÉR
– Harcolhatunk, de nem te fogsz felülkerekedni. – Egyértelm leszek, tigris. Hálás vagyok a segítségedért, de Jasont ne fenyegesd! a barátom, a szeret m és a mesterem pomme de sangja. – Ki akar dobni, pedig én még mindig érzem a tigrised, Anita. Szükség lehet rám, és se közel, se távol nem találsz más vértigrist. – Farkasra is szükségem lehet – fordultam végül vissza. Jason már állt, a vértigris azonban a földön hevert még mindig. A nedves foltból odébb állt, nagyon kecsesen, már-már csábítón heverészett. Ha tényleg macska lett volna, a pózban nem lett volna cseppnyi erotika, ám csak félig volt vadállat, félig ember maradt, ami valahogy pluszt adott a tartásának. Bunda ide vagy oda, férfi maradt, aki tudott bánni a testével. – Érzem a farkas szagát. De egyszerre nem lehetsz mind a kett . – Ez egy komplikált sztori – csóváltam meg a fejem. – Enned kell, Anita! – szólt rám Jason. – Tudom, de amint a közeledben vagyok, Jason, a farkasom is rákapcsol. – Majd én segítek – ajánlkozott Crispin. – A tigrisem se jobb – hallgattattam el egy kemény pillantással a kis önkéntest, de nem vette magára. – Nem értem, mi ment ennyire félre ma este. – Elcipeltelek egy buliba, ahol csak úgy izzott a leveg – legyintett Jason. – Csak mert találkozni akartam a régi haverokkal, a volt barátn immel, tetszeni akartam nekik, kicsit kikezdeni velük. Nem gondoltam az arderre, hogy ez micsoda kihívás neki – hevesen megrázta a fejét. – Jean-Claude bízott bennem, Anita, és te is. Én pedig visszaéltem a bizalommal, elhanyagoltam a kötelességemet. Táplálnunk kell az ardeurt, akkor talán a szörnyetegek is lehiggadnak odabenn. – Jut eszembe, mi az a csecsebecse a nyakadban? – dobott be egy újabb témát Crispin. Lenéztem a medálra, már fénytelenül, élettelenül lógott a láncán a nyakamban, a mintázata is alig látszott. De már nem is kellett látnom, hogy pontosan tudjam, mit ábrázol, mert beleégett az emlékezetembe. 256
LAURELL K. HAMILTON
Soha el nem felejtem már. Crispin négykézlábra fordult, és nagymacskás könnyedséggel lopakodott felém. Minden mozdulatában izmok feszültek és ernyedtek, megmutattak mindent, sugalltak olyasmikre, amiket szemmel nem is látunk. Erre a mozgásra halandó ember soha nem lesz képes. Egyszer en nem tudja összehozni az izomzata. – Ne gyere közelebb, Crispin! – figyelmeztettem. – Hallottad – lépett elé Jason. Crispin morgott, és a vadállati hangra összerándult a hasam. A vágy bizsergetett, de a tigrisek is felélénkültek odabenn. A farkas hegyezni kezdte a fülét, a nagymacskák vészjóslón körbeállták. Csak semmi bunyó, összepontosítottam, ahogy a csövön kifért. Ezek a metafizikai dögök marakodni is szoktak, ami persze nekem fáj, de eszetlenül. – Fejezzétek be! – dörrentem rá a hús-vér farkasra és tigrisre is. – Épp elég gond van idebenn a szörnyetegekkel, nem kell, hogy még ti is rátegyetek egy rakást. – Akkor ne szólíts magadhoz! – duzzogott Crispin. – Nem is szólítottalak. – Dehogynem – ült le a sarkára, két kezét az ölébe ejtve. Így végre nem kellett folyton arra ügyelnem, hogy ne a farkát bámuljam. Alapelvem, hogy minél kevesebbet bámuljam idegen férfiak nemi szervét. Elemi udvariasság, nem? Vagy csak prüdéria? – Nem szándékosan csinálom. – Úgy szólítasz magadhoz, mint egy kis királyn . – Ugye nem becézgeted? – vonta össze a szemöldökét Jason. – Nem – fordította a kék szemeket rá –, azokat a domináns n stényeket nevezzük így, akik akár ki is válhatnának a klánból, és megalapíthatnák a saját klánjukat, ha a királyn engedné. – És mi van olyankor, amikor a királyn nem engedi. – Megöli ket. Kivárja, amíg legalább egyszer szülnek, és végez velük. Vagy megöleti ket. Csak néztem, mint nyuszika. 257
A FEKETE VÉR
– Szerintem szó szerint értette – segített ki Jason, hogy kérdeznem se kelljen. – Teljes mértékben – helyeselt a vértigris, majd visszaevezett az eredeti sodrásba, és feltartotta sz rös karját. A fehér bundán égésnyom éktelenkedett. – Mi ez a jel? – Te nézd meg, Jason, én nem merek közelebb menni a tigrisemmel. Crispin engedelmesen feltartotta a karját, hogy Jason megvizsgálhassa. – Az amulett. Körben a szimbólumok, középen a sokfej tigris. Megbélyegezted. – Nem akartam. – Mire való az az amulett? Megint egy lényegi kérdés, és én megint elbizonytalanodtam. Vajon elmondhatom neki, hogy ez a leg sibb vámpírt hivatott távol tartani, hogy európai ágyából ne férk zhessen hozzám? Azzal a céllal szerkesztették elvileg, hogy ne kaphasson arra a mindent legy er re, amivel csakis bír. Bár, kezdtek rossz sejtéseim támadni. Lehet, hogy engem is megvezettek? Lehet, hogy mást is tud ez a medál? Lehet, hogy a vérfarkas, akit l kaptam, nem avatott be minden képességébe? Lehet, hogy csapdába csaltak? Ó, bassza meg, és itt állok Jasonnel egyedül, mint az ujjam. Haza kell mennem Jean-Claude-hoz, segíthet. Mi van, ha beüt a katasztrófa, és nincs mellettem? Metafizikai félkarú óriás vagyok nélküle. – Nem mered elmondani, mi? Ez van az arcodra írva. – Csak azt mondhatom, hogy még soha nem viselkedett úgy senkivel, ahogy az el bb. – És én vagyok az els vértigris, amióta a nyakadban lóg? Logikus. – Találkoztam egy másikkal is, de vele… csak sz rmentén – finomkodtam, mert azt csak nem fogom hozzátenni, hogy Christine nem született vértigris, ahogy k nevezik magukat, hanem egy támadást szenvedett el, úgy vált azzá. Tigriséknél fontos különbség van a kett között. A tisz258
LAURELL K. HAMILTON
ta vér meg a többi maszlag. Talán azért reagált erre a másik vértigrisre másképp a medál. Talán. Vagy Ká Anyu kezdi kitanulni a trükkjét. Kell valaki, aki megmondja. – De Crispin az els hím tigris – juttatta eszembe a másik tényez t is Jason. – És? – Ugyan, Anita, a varázser d kulcsa a szex. És csajokkal nem csinálod, hiába is könyörgök, nem vagy hajlandó jobban megnézni ket. Mindig csak a farkak. – Figyelj, a kis trojka fantáziádat éld ki a klozeten, ne engem traktálj vele. Épp elég bajom van a farkasommal idebenn a sötétben, meg a fél indiányi tigrissel. Nem tudom, mi ment félre, Jason, és még annyira se tudom, hogy hozhatnám helyre. – Táplálni kell. – Köszönjük a segítséget, Crispin – fordultam a vértigris felé. – És bocs, hogy akaratlanul is megbélyegeztelek. De most megkérünk, hogy távozz. Szeretnénk magunkra maradni. – Mert kefélni akarsz a farkassal. – Igen, ez van – számoltam el szépen, komótosan tízig, miel tt ki tudtam volna préselni a számon. – Ez a tigriseknek nem fog tetszeni. Most erre mit mondjak? – Mostanában olyan nyugiban voltak a szörnyetegeid, Anita. Soha eszembe se jutott volna kettesben eljönni veled, ilyen messzire, ha csak kicsit aktívabbak. Még jó, hogy csak ez a kett balhézik – sóhajtott Jason. – Asheville nem egy nagy hely, nem nyüzsögnek benne a vérállatok. – Mi az, hogy csak ez a kett ? – állt fel Crispin. – Úgy érted, több is van benned? Elindult felém, de Jason ismét az útjába állt. A hatalmas tigris morogva tornyosult fölé, de Jason is, én is megszoktuk már, hogy a fél világ fölénk magasodik, elég leszaladnunk vajért a sarki f szereshez. Nem ható259
A FEKETE VÉR
dunk meg a magasságtól. Azzal viszont nem számoltunk, hogy Crispin nem ismer bennünket, nem ismeri a viszonyainkat, a reakciónkat. a saját szabályai szerint játszik, mi meg szintén. És különben se jártunk idegenek közé, f szabály szerint mindig a mieink közt maradtunk, egymással sakkoztunk ki mindent. Crispin tette, amit ilyen helyzetben nyilván tenni szokott. Rávetette magát Jasonre. Annyira gyors volt, hogy Jasonnek ideje se maradt alakot váltani, már belémárt a tigriskarom, már szaggatta a tigrisfogsor. Vér fröccsent a sz nyegre. Basszus! A Browning az ágy mellett maradt, a földön, ahol átadtam a szörnyetegemet. Vagyis a verekedés túloldalán. Vagy megkerülöm ket, vagy ezüstpengével avatkozom a küzdelembe. Az el bbire szavaztam. Végre összegy jtöttem a t zer t, becéloztam a rossz kistigrist, aki ezt a pillanatot választotta, hogy jól hozzám vágja Jasont. Olyan er vel kaptam telibe, hogy csak a fegyvert sikerült félrekapnom, nehogy belel jek, a becsapódást már nem tudtam tompítani. Ültem a földön Jason vérz teste alatt, és igyekeztem visszatalálni a gondolatmenethez. A vére az arcomba bugyogott, mire a farkasom új er re kapott odabenn. Felettem fehér villanás, a periférikus látásommal leginkább hegyomlásnak észleltem, pedig a pisztolyomat máris karmos kéz csavarta ki a kezemb l, és ugyanazzal a lendülettel Jason torkának ugrott volna. Jason a karjával próbálta elterelni a végzetes csapást, a másik kezével pedig a zakóm alól tépte ki az egyik ezüstkést a tokjából. Döfött, és már a tigris vére is eleredt. Forró szök kútban zubogott az arcomba. Felkészültem a legrosszabbra, hogy odabenn a tigrisek rávetik magukat az egy szem farkasomra, de a tigrisek nem mozdultak. Metafizikai földbe gyökerezett lábbal álltak, és bámultak bele a sötétbe. Valamit fixíroztak a mélyben. Valamit, ami nem az én szörnyetegem. Magam mondtam Chucknak, hogy nem kell ahhoz a vámpírnak bejönnie a szobába, hogy belekotorjon az agyunkba. Nekem se ártott volna alaposan az eszembe vésni ezt, mert éppen én kerültem ilyen helyzetbe oly gyakran. Többek közt éppen most is. 260
LAURELL K. HAMILTON
Minden Vámpírok Öreganyja már próbált megjelölni, akkor nem jött össze neki. Vámpírként nem. De srégi lény volt, aki alakváltót is hordozott magában, abból se egy gyengébb változatot. Ha nem boldogult a vámpírral, ami megesett, hiszen nekromanta vagyok, elég er s ebben a meccsben, akkor jött a szörnyetegével. – Leny göz az önuralmad, nekromanta – búgott fel a sötétben a hangja. – De most végre el vele. Az el bb még nagyban verekedtünk Crispinnel, most meg ránk szabadult az ardeur. Anyu leszaggatta a pajzsomat, megtaposta, porrá zúzta. Egyetlen lüktet vággyá változtam. Ha a vérszomjat csiholja így fel bennem, szétmarcangolom Jason torkát, azonban nem erre az éhségemre szavazott, a kéjvágyat rántotta el , hogy egyéb nem is maradt az agyamban. A feketeségb l támadt rám, amit vetett el bennem, onnan csapott ki, lángra lobbantva a keresztemet, amit ingerülten szaggattam le a nyakamból. Az amulettem is felfénylett, az is ment utána, nem kellett már, magam téptem el a láncát. A pisztoly és a kések is messzire repültek, csak a test számított már, a kezek, a mohó szájak és a hús öröme. És aztán már az is elenyészett, elnyelt mindent a sötét.
261
A FEKETE VÉR
41 Fénypászma esett az arcomra, az ébresztett fel. Egy lámpa fénye. Pislogva fordítottam el nagy nehezen a fejem, és megéreztem a párnán a ragacsos izét. Erre aztán kinyílt ám a szemem! És épp egy farkasembert látott maga el tt. Mellettem aludt mélyen, és annyival nagyobb és testesebb volt, mint emberi alakjában. Mert az egyb l leesett, hogy szerencsére csak Jason az. Bevillant a kép, ahogy szeretkezünk, és az aktus közben alakot vált. Most el ször csináltuk így, ezt is tudtam. De vajon fog emlékezni? Mert az én emlékeim finoman szólva ködösek. Miért nem oszlik már a köd? A másik oldalamon mocorgás ringatta meg alattam az ágyat. Lassan fordultam felé, ahogy a horrorfilmekben szokás megfordulni, amikor az áldozat már észlelte, hogy ott a szörny a szobában, de még reménykedik, hogy hátha csak az érzékei csalták meg. A tegnap esti egyik táncos fiú feküdt mellettem, a fehér hajú, anyaszült pucéran. Mélyen aludt. Zavaros kép éledt bennem, ahogy félig tigris, félig ember alakban fölém magasodik. Határozottan szexuális utóérzés társult a képhez. Anyám! Mi a paranyavalya történt itt az éjjel? Végignéztem magamon. Ruhacafatok, a pisztolytáskám szíjának roncsai, de még arra se elég, hogy valamennyire takarjon. Láthatólag leszaggatták rólam a ruhát. Koncentráltam, emlékezni akartam. Hogy kerültünk ágyba? Minden olyan kaotikus volt. Emlékeztem, hogy Jason és – beugrott a neve – Crispin, a vértigris, egymásnak esett, próbáltam megl ni a tigrist, de kicsavarta a kezemb l a fegyvert, Jason megszerezte az egyik pengémet, azzal szúrta meg a másikat. Igen, az arcomba fröccsent a vére. A forró 262
LAURELL K. HAMILTON
vér. És aztán? Aztán semmi. Semmi, csak pár mozaik. Szex, rengeteg szex… és még valami. Minél inkább igyekeztem felidézni, összerakni a képeket, annál maszatosabbá vált az egész, annál reménytelenebb l folyt ki az ujjaim közül az emlékezés fonala. Arra emlékeztem, hogy Jasonnel dugunk, és közben alakot vált, ez megvolt. Az is, ahogy Crispinnel lejátszódott ugyanez, csak visszafelé. Tisztán láttam magam el tt, ahogy ki-be jár bennem, a gusztusomhoz mérten túlságosan is tisztán. Nem akartam pornót a fejemben. De az, ahogy a szexhez jutottunk, mákos, összevissza és érthetetlen maradt. Hiányzott egy láncszem. A picsába! Valami nem ugrott be, valami még hiányzott. De micsoda? A nyakamhoz értem, a hajam összeragadva tapadt a b römre. A trutyi, ami Jasonb l jött, ahogy alakot váltott. Hát hurrá. Összedzsuvázta az egész ágyat. Jason itt váltott alakot… ez is beugrott. Úgy lehetett, hogy az ardeur hirtelen felhorgadt, és véget vetett a verekedésnek? Akkor viszont könnyen lehet, hogy ez a Crispin nem jófiú, vagyis megint nekünk jöhet, ha felébredt. Bár az ardeur ilyet soha még nem csinált. Hol a pisztoly? Hol vannak a késeim? Hol a keresztem? Nem találtam a keresztem. Igen. Hiányzik a nyakamból a kereszt. Fel kellett kelnem. Össze kellett szednem a fegyvereimet, mert Jason még farkasalakban van, vagyis órákig nem is térhet még magához. A vértigris hamarabb fog felébredni, nem fogadhatom kiflivel meg jó szóval. Nem bízhatok benne. Persze, igen, a fegyvereim sincsenek itt, miért is lennének?! Hiszen este nem hoztuk fel a szálloda széfjéb l. Csak a pisztolyom van egy extra szett ammóval meg a késeim. Jó, a semminél az is több. Felültem. Vagyis nagy nehezen felküzdöttem magam, de rögtön fel is nyögtem. Annyira fájt a hasam, sajgott egészen a köldökömig. Mi a halál?! Már megint a szex. Elég ismer s érzés volt, hogy tudjam, err l is az ardeur tehet. Csakis olyankor szabadul el annyira a szex, hogy senki se vigyázzon se magára, se a másikra. És ha elég nagy szerszámmal kerülök szembe, az bizony mélyre megy. Szét lettem kúrva, finoman és n iesen 263
A FEKETE VÉR
szólva. Err l nem Jason tehetett, neki még állati alakban sincs ekkora döje. A másik alakra sandítottam, de a hasán feküdt. Én ugyan hozzá nem nyúlok, inkább maradjon a bizonytalanság. Összeszorított fogakkal araszolni kezdtem az ágy végébe, mert nem akartam átkapaszkodni senkin. Eleve meghaladta volna az er met, és ezzel a fájdalommal olyan komoly mozdulatokra amúgy se lettem volna képes. És mondom, nem akartam hozzáérni senkihez, abból volt elég az éjjel, kösz szépen. Nem csak az altestem fájt, a nyakam és a vállam is nyilallott minden mozdulatra. Azt láttam, hogy a jobb karomon friss karomnyomok díszelegnek, alvadt vér mindenütt. Érzés alapján azt is sejtettem, hogy a hátamon meg a lábaimon is akadhatnak hasonló sebek. De most nem tör dtem a fájdalommal, miel bb le akartam jutni az ágyról, el a fegyverekig. Ez volt a lényeg. Elértem az ágy végét, és már raktam volna le a lábam a földre, amikor beledermedtem a mozdulatba. Egy másik vértigris feküdt a padlón, az ágy lábánál. még állati alakjában aludt, az bundája narancsszín volt fekete csíkokkal. Ha agyoncsapnak se tudom felidézni az arcát. Mármint emberi arcát. Filmtöredékként bevágódott az emlékeim közé egy kép, amint tigristestén lovagolok meztelen, karmait a hátamba vájja. De nem verekedtünk… Hogy került ide? És mikor? Édes istenem! Jeges félelem szorította össze a szívem. Mi volt ez az egész? Mit tettem? Mit tett velem az ardeur? A szarba, a szaros szarba! Összeszedem a fegyvereimet, utána már hívom is Jean-Claude-ot. Valaki csak tudja, mi ez az egész. Ugye? Útirányt módosítottam, és inkább Jason sz rös lábán tornáztam át magam. Tisztában vagyok vele, hogy nagy baromság, és hogy túlságosan is sok horrorfilmet nézek, de nem tudtam szabadulni a tévképzett l, hogy amint lelépek a földre az alvó tigris mellé, karmos mancsa elkapja a bokámat. Nyilván tudom, mekkora baromság, de akkor se akartam lelépni mellé. Nem, és kész. Ahogy átmásztam Jasonön, forrón imádkoztam, hogy változzon már vissza, és ébredjen fel, mert nagyon nem szeretnék 264
LAURELL K. HAMILTON
kettesben maradni ezzel a Crispinnel. És végül landoltam! Juhéj! És egyetlen vértigrist sem ébresztettem fel, még egyszer juhéj! Egy hosszú pillanatig csak álltam a félhomályos szobában, hallgattam a férfiak szuszogását és a légkondi otthonos surrogását. Semmi nesz, csak az áldott csend. A fejemben is. Így a sz nyegen állva már nem éreztem magam annyira pocsékul, annyira sarokba szorítva. Kár, hogy állva még jobban fájt minden. Mintha a sok seb és sérülés csak arra várt volna, hogy legyen egy szabad pillanatom, amit csak rájuk fordítok, és akkor majd mind bejelentkeznek. Meg is tették. Én viszont elég nagy szarházi vagyok ahhoz, hogy még így is fittyet hányjak rájuk, már amennyire tehetségemb l telik, és csak a fegyverre összpontosítsak. Keresni kezdtem. A padlón mintha ószeres háború tört volna ki, és a ruhák szenvedtek vereséget. Mindenütt mindenféle ruhadarab, némelyik épen és egészben, mások súlyos foszlányokkal és csonkán. Jason kék feljének maradványai, alatta egy lebénult férfiing. Farmer és öltönynadrág összeborulva. Az ajtó közelében pedig egy sértetlen zakó. A második vértigris nyilván a szobába lépve egyb l ledobta. Vagy , vagy egy negyedik pasi, aki még itt lapul valahol. Na, erre nem kellett volna gondolni, mert csak újabb pofont adott a szorongásnak. De most mindennél fontosabb volt a pisztoly, nem vacakolhattam hát a hülye érzelmeimmel, szkenneltem tovább a sz nyeget. És kiszúrtam a farmerem romjai alatt a vállszíjam csíkját. Akkor a pisztoly is ott lesz valahol, nem? Odaóvakodtam, és minden lépésemnél fájdalommal küszködtem. Sántikáltam, és a kezemet a hasamra kellett szorítanom, hogy összepréseljem benne azt a hatalmas kínt, ami minden lépéssel csak er södött. Valami nagyon elromlott bennem, a hátam se volt százas, és nemcsak felszínes sebek égtek, hanem valami izom. Meghúzódhatott. Letérdelni is nagy kaland volt, igazi keleti m vészet, ahogy mozdulatról mozdulatra engedtem le a testem a ragacsos sz nyegre. Bele se mertem gondolni, mi minden ivódhatott már bele. Igen, itt kezd dött minden, 265
A FEKETE VÉR
itt estünk egymásnak hárman, és hiába osztották egymást korábban miattam, az ardeurrel igen remekül, gond nélkül megosztoztak már rajtam. És folytatták az ágyon is. Jaj, istenem! Mert a vértigrissel is döngettünk egyet az ágyon is, és Jasonnel is, miel tt még emberi alakját ledobta volna. És utána is. Vagyis közben. De ez két külön numera volt. Hogy közben mi esett még meg és mi nem? Azt csak a jóisten tudja, odafenn az égben. Már ha lenéz ránk néha ide, a pokol bugyrába. De mi csúszhatott ennyire félre az ardeurrel? Nem sikerült kiokoskodnom. A pisztolyommal a kezemben kicsit jobban éreztem magam. Már amennyire egy szállodai szobában három pasival egy éjszakányi szex után érezheti magát az ember lánya, pláne, hogy a három pasiból kett vadidegen. Ami korábban cseppet sem zavart, mert az látszik, hogy szexeltünk eleget. Ahogy néhány kép bevillant, még az elégnél is jóval többet. Vagy százszor annyit. Még soha ilyet nem m velt velem az ardeur. Pedig elvileg egyre jobban uralom. Csak valahogy, amit itt látok magam körül, nem erre utal. Inkább az ellenkez jére. Ásatásokba kezdtem a ruháim közt, hogy megtaláljam a keresztemet, amikor hangot hallottam az ágy fel l. Megbénult a szívem, visszatartottam a lélegzetem is. Ami persze jó nagy bénaság, hiszen nem hagyhatom abba a lélegzést örökre, és egy alakváltó egyb l meghallja. De szerencsére senki sem ébredt fel, és a keresztem is meglett. A lánc mondjuk elszakadt, de nem az a lényeg, fogni is tudom. Megmarkoltam, és megnyugodtam. Ekkor meg forró bizsergés támadt, likantróp energia áradt felém. De ahogy az ágy felé néztem, csak azt láttam, hogy Jason farkasbundája szemmel láthatóan visszahúzódik, a nagy test töpörödni kezd, és pár másodperc alatt visszaolvad a sokkal kompaktabb emberi testbe. Jason visszaváltozott, hála a magasságosnak, bár még így is szunyálni fog pár órát. De legalább haladunk. Ha Micah, Richard vagy pár más alakváltó lett volna az ágyban, nem zuhantak volna mély álomba az átváltozás után. De csak a nagyon er s 266
LAURELL K. HAMILTON
likantrópok váltottak alakot olyan könnyedén, mintha zakót cserélnének. Ezek szerint nem csak Jason, de a másik kett is csak valami közkatona, akik hosszabb-rövidebb kómába esnek, amint átváltoznak. Hacsak nem… na, még egy borzasztó gondolat. Mert az ardeurrel ölni is lehet. A túlzásba vitt energiaelszívással, még ha szexuális energia is az, le is lehet nullázni valakit. Lehet, hogy a halálba dugtam ket? Oké, az eszemmel tudtam, hogy ha meghaltak volna, visszaváltoztak volna emberi alakjukba, de az efféle félelmeknek vajmi kevés köze van a józan észhez. Hirtelen már nem annyira t lük féltem, hanem értük aggódtam. Bár, az biztos, hogy Crispin és Jason lélegzett, azt láttam az el bb, k biztosan nem halhattak meg. De a vörös tigrist nem figyeltem meg olyan alaposan. Mi van, ha a szuszogást csak a másik kett produkálta. A szememet a vörös alakra szegeztem, és mer n szuggeráltam, hogy mozduljon a mellkasa, lélegezzen. Még a lélegzetemet is visszatartottam, hogy jobban lássam. És akkor emelkedett a csíkos hát, beszívta az idegen a leveg t. Én meg sóhajtva fújtam ki a tüd mb l, amit bent tartottam. Valaki moccant az ágyban, a matrac hullámzott. Még meg se láttam Crispin kék szemeit, amikor már tudtam, hogy ébredt fel. Rászegeztem a pisztolyt. Két kézzel fogtam, és annyira gyorsan emeltem, hogy kétszer is megbántam utána. Mert mindenféle ronda fájdalmat ébresztettem fel a testemben, hogy nem sokon múlott, és vissza is engedtem a fegyvert. Nem tehettem meg, akaratomat megfeszítve célra tartottam hát. – Ne mozdulj! – szóltam rá, ha esetleg nem látta volna, mit tartok felé.
267
A FEKETE VÉR
42 Nem is mozdult. – Minden szeret det pisztollyal ébreszted? – kérdezte viszont mosolyogva. A hangja mélyebb volt, mint amilyenre tegnap estér l emlékeztem. Megköszörülte a torkát, én meg összerezzentem, ami nem épp praktikus, ha puskavégre fog az ember valakit. Véletlenségb l mégse kellene lepuffantani. Ha lelövöm, szánt szándékkal l jem le, ne idétlen balesetl. A ravaszról azonban nem mertem lehúzni az ujjam, egy likantróppal az ember ne legyen elnéz , ébredés után is szélsebesek tudnak lenni. – Este nekünk ugrottál – érveltem. – Jó – ráncolta a homlokát –, de az a szex miatt volt. Hogy kié leszel. Utána viszont olyan kellemesen jutott bel led mindenkinek. – Kösz az ékesszólásért. – Bocsánat – mosolygott –, távol álljon t lem, hogy egy rám pisztolyt fogó n t megsértsek. Csak azt akartam mondani, hogy ha tudom, hogy ilyen b kez en bánsz a testeddel, nem lett volna semmi gond. Mondjuk, akkor is nekem kellett volna az els nek lenni – borult el a szeme. De kivételesen nem a természetfeletti energiák viharától, csak a szokásos férfi magabiztosságtól, attól a macsó „nekem adott a sorsod, te vagy a legszerencsésebb n a földön” pillantástól. Ezt azért Crispint l merésznek éreztem. Kegyetlenül sajgott a karom, hamarosan remegni fog. De ellenálltam. Lehet, hogy komolyabb a sérülés? Mit m velhettem magammal? – Ha esetleg nem áll szándékodban lel ni, kimehetnék a vécére? – Gondolod, nem l lek le? – Nem ismerlek még túlságosan, és nem emlékszem minden apró 268
LAURELL K. HAMILTON
momentumra az éjszakából, vagyis nyilván vámpírb bájjal éltél. Nem panaszképp mondom, de azért ez törvénybe ütközik, olyan, mintha meger szakoltál volna. Oké, nyilván nem utasítottalak volna el, ha szépen kérsz, és a szex oltári volt, de a törvény szava szerint akkor is csak er szak. Te vétettél ellenem, nem én ellened, Anita. Vagyis nekem lenne okom berágni. Igent mondtam volna, ugyanakkor egy férfi szereti, ha kikérik a véleményét. Szívem szerint vitába szálltam volna vele, de volt abban igazság, amit mondott. Nem maradt más hátra, mint leengedni a pisztolyt. A kezem amúgy is feladta volna lassan. – Ezek szerint mehetek a fürd be? – Mehetsz. – Pazar – kelt fel, és láss csodát, is nehezen mozgott. Azért ha már egy likantrópot is szétszed a szex, az kemény dolog lehet. Nem kell hasra esni, hogy alig állok meg a lábamon. A háta neki is csupa seb volt, csupa karmolás, de semmi állati, natúr emberi körmök nyoma. Nyilván én csináltam. Csak akkor miért nem gyógyult be, ahogy alakot váltott? Mert f szabály szerint csak az ezüst ütötte seb, esetleg másik alakváltótól származó seb nem gyógyul be egy alakváltás során. Szóval, hogy is van ez? Mit keresnek még mindig a hátán a körmöm nyomai? De akadt ennél fontosabb dolgom is. Nevezetesen az a bizonyos mondat Crispin szájából a vámpírb bájról, amivel állítólag én megkavartam a fejét éjjel, mint valami vámpír. Ez már sokkal nagyobb figyelmet igényel, ezen érdemes elid zni komolyabban, nem a körmeim nyomán. Tényleg megbabráltam volna az agyát? Én? Vagy inkább az ardeur? Beszélnem kellett Jean-Claude-dal. Elindultam a metafizikai aranyzsinór mentén, ami hozzá kapcsolt, amin keresztül gondolatban is társaloghatunk egymással, s t érezhetjük egymás lelki állapotát és a többi. Csakhogy a zsinór végén nem találtam… semmit. Semmit, csak a nagy ürességet, éppen ott, ahol Jean-Claude-nak kellett volna lenni. Elöntött a jeges izzadság, remegni kezdtem. Na, ez pánik volt a javá269
A FEKETE VÉR
ból. Nem sokon múlott, hogy sikoltozni kezdjek, felrázzam Jasont, hogy is próbálja meg, talán érzi a mesterünket. Mert mi van, ha nem velem van a baj, hanem vele? Lehet, hogy történt vele valami?! Mintha lett volna egy mobilom. Lázasan keresni kezdtem, mert halvány emlékem se volt, hová tehettem. Arra se emlékeztem, hogy használtam-e amióta megérkeztünk, vagy még a b röndben van. Megtalálom, és felhívom, néha az a legegyszer bb amúgy is, a modern technológia biztonságosabb, mint a metafizika. A szabad kezemmel nekiestem a ruhahalomnak, hajigáltam szét mindent, hátha alatta van. Hol lehet? És mi a fene ütött belém, miért nem emlékszem legalább az idióta telefonomra? A fürd ben hirtelen elzárták a vizet, és egy pillanattal kés bb nyílt az ajtó, Crispin kukkantott be. – Elvesztettél valamit? – A mobilomat – mondtam, pedig a korrekt válasz els sorban az lett volna, hogy az eszem. – Pisztolyra meg késekre emlékszem tegnapról – merengett el –, de mobil nem rémlik. – Azt hittem, mindenre emlékszel. – Jó, lehet, hogy tényleg láttam valahol egy mobilt. Mindenesetre segítek – térdelt le mellém. Fura érzés volt, hogy itt térdelünk a padlón egymás mellett, tök pucéran, pláne a tegnap éjszaka után. Elvileg épp azért nem kellett volna, hogy fura legyen? Lehet, hogy nekem kifacsarodottan m ködik az agyam meg a szégyell ségem, de egy ilyen éjszaka után sokkal inkább zavar ez a fizikai közelség, mint ha nem lett volna köztünk semmi. Plusz még az a megjegyzése, hogy én vámpírb bájt használtam ellene. Komolyan mondta vajon? Mert nem úgy fest, mint aki berágott volna miatta. Én ennyiért már gyilkolnék. A francba is, ennél kevesebbért is öltem már. Metafizikai er szak… anyám… – Nem gondolod, hogy hatékonyabb lenne a keresés, ha mind a két kezeddel csinálnád? – A pisztolytól magabiztosabb vagyok. 270
LAURELL K. HAMILTON
– Meg a keresztt l, ugyanabban a kezedben?! – Azt fognom kell, mert a lánc elszakadt. – Te szakítottad le a nyakadról – nézett rám kissé meghökkenten. – Olyat sose tennék. – Pedig most megtetted – vonta meg a vállát, és rándult rögtön össze fájdalmasan. Aztán alaposabban megnézett magának, éreztem a kutakodó pillantását. – Nem sok mindenre emlékszel, igaz? Hirtelen nem tudtam, beismerjem-e. Végül is, alig ismerem. Vagy inkább semennyire. Persze, egy ilyen jelentéktelen vallomással nem jut messzire. – Arra emlékszem, hogy leszakadt a nyakamból. De hogy ki csinálta… – Mondom, hogy te. És az amulettet is te tépted le. – Amulettet – néztem rá döbbenten. – Miféle amulettet? – Ezt az amulettet – tolta végül elém a karját, el ször nem is értettem, mit akar már megint, nagyon rejtélyesen kommunikált a srác, és nem a markát tartotta, amiben esetleg benne lehetett az a bizonyos amulett, amil beszélt. De nem olyan volt, mintha szórakozna velem, a karját mutatta. És rajta egy jelet. A b rébe égett pecsétféleséget, mintha megbélyegezték volna. A minta elég jól látszott, bár egy ilyen égésnyom sosem lehet elég tiszta. Kicsit közelebb hajoltam, és els blikkre azt hittem, egy Cerberus-ábrázolás, a görög mitológiai kutya Hádész birodalmának kapujában. A halottak rz je. De nem volt, mert Cerberusnak három feje volt a kutyatesten, ennek meg Crispin karján öt és macskatesten. Ami talán csíkos lehetett. Egy tigris volt. Ötfej tigris. Azt mondta, az én amulettem csinálta, én meg csak bámultam a karján a gyógyult heget, az égési sérülést az ötfej tigrisr l, amit állítólag az én amulettem csinált, csakhogy én se az amulettre, se arra nem emlékeztem, hogy bárkibe is beleégettem volna. A kezem ösztönb l elindult a jel felé, majdnem meg is érintettem, de aztán mégsem. Visszahúztam gyorsan. Valami mintha mocorgott volna az agyamban, valami emlékféle, de nem bukott a felszínre. Tényleg az én amulettem? Tényleg én csináltam? Jól 271
A FEKETE VÉR
mondja? Minden er mmel emlékezni próbáltam, kutattam a fejemben pislogó sötétben, kerestem az éjszaka emlékeinek a nyomát, hát nem sok mindent találtam. Crispin ráadásul egy idegen. Lehet, hogy hazudik. Fel kell keltenem Jasont, kell valaki, akit ismerek, és akiben megbízhatok. A picsába! Valami nem stimmelt velem, ezt az egyet tudtam, ebben sajnos biztos lehettem. Csak azt nem sikerült összerakni, hogy mi nem stimmel, és miért nem emlékszem néhány foszlányon, kósza képen kívül semmire? Az meg végképp semmi jót nem jelentett, ha még azt se tudom kitotózni, hogy mi nem stimmel. Ez egy kulcskérdés, azt éreztem. De ha az agyam semmire se jut még ezzel a ténnyel se, akkor hogyan juthatnék el bbre?! – Farkasok – morogta váratlanul Crispin. – Érzem a szagukat. Egy pillanatra rá már éreztem én is. A folyosón közeledtek, és ismer sebb nem is lehetett volna az energiájuk zamata. Nyúltam feléjük gondolatban, és mindenemet elöntötte az szi erd meleg földszaga, a rothadó avar és moha szag, éreztem a puha mancsok hangtalan futását ezen a süppeteg természetes sz nyegen, a t leveleken. A farkasszag édes kesernyéssége végigborzolta a hátamon a b rt, az alhasam összeszorult. Ilyen érzéseket csak egyetlen farkas keltett bennem, de nem lehetett kinn a szálloda folyosóján. Az nem lehet, hogy idáig repült volna, hogy ekkora sajtófelhajtásban kockáztassa az inkognitóját. Mert az Ulfricunk nem vállalta fel nyíltan önmagát, laikus körökben senki se tudta róla, hogy vérfarkas. És mégis t éreztem alig pár méternyire. És még két másik farkas szagát a mi hordánkból. Crispin már rég harcra készen felpattant, nem evilági energiája forrón gomolygott körülötte, mint valami szemmel láthatatlan t zfelh . Tegnap este meg sem közelítette ezt az ereje. Vagy csak ennyire nem tudtam betájolni a tigriseket. Nem jó jel. – Az Ulfricom az meg a horda – egyenesedtem fel én is valamivel lassabban, pisztollyal a kézben. – Mit keresnek itt? – morgott megint. Régebben mindig megdobott ez 272
LAURELL K. HAMILTON
az állati morgás az éppen emberi alakban tébláboló likantrópok szájából, ma már olyan b ségesen meg van spékelve az életem különösebbnél furább eseményekkel és jelenségekkel, hogy a szemem se rebbent. Morgott, hát morgott. Valahol mégiscsak tigris. – Tippem sincs. Gondolom, értem jöttek – mentem az ajtóhoz. Vajon még mindig kint állnak az ajtónk el tt a biztonságiak? És ha igen, beengedik Richardékat? Ebben a pillanatban tudatosodott bennem, hogy meztelen vagyok, körbefordultam, hogy szerezzek valami ruhát, de nem jutott rá id m. – Megállni! – hallottam ugyanis kintr l egy férfi hangját. Basszus! Mély leveg t vettem, és egy életem, egy halálom, már nyúltam is a kilincsért. Majd igyekszem úgy helyezkedni, hogy az ajtótól ne lássák, hogy nincs rajtam semmi. Bevillant, hogy hiszen az éjjel is volt egy ilyen pillanat, amikor a vörös tigris érkezett, és az rök megállították. Akkor is magam mentem ajtót nyitni, és megnyugtatni a biztonságiakat, hogy igen, az én ismer söm, én hívtam, hogy ugorjon be. Az ajtó mögött bújtam meg. Emberi alakban érkezett, végre felidéz dött bennem, hogy is nézett ki. Magas volt, rövid, vörös hajjal, pont a bundája vöröse, és legnagyobb csalódásomra szimpla barna szemekkel. Emlékeztem a nagy csalódásra, hogy ennyire prózai, emberi szemei vannak, holott a fejemben igazi tigrisszemmel láttam, mély aranybarna, narancsos, vöröses cirmókákkal. Ki is vetettem vele a kontaktlencsét, miel tt hozzám érhetett volna. Addig nem hagytam, hajthatatlan voltam. Most is éreztem az akkori makacsságom keménységét. De mi jelent sége volt a szeme színének? Miért volt vajon az éjjel annyira fontos, hogy milyen szín ? És ha már itt tartunk, mi a fenéért engedtem én be egyáltalán egy vadidegent a szobámba? – Hátrébb! – hallottam többször is a biztonságiakat. Ruhára már nem volt id m, azonnal cselekedni kellett, nem csámcsoghattam odabenn a feltör emlékeken. Mély leveg t vettem, és kinyitottam az ajtót. 273
A FEKETE VÉR
43 Az ajtó mögé rejtettem a testemb l amennyit csak bírtam, bár a kilincset is fognom kellett, a pisztolyt is, és még ki is kellett látnom a folyosóra. Nem volt egy bájos póz, na. Shadwell és Rowe állt már megint az ajtónk el tt, pedig az éjjel másik kett t kaptunk. Jézus, hány óra lehet, hogy már vissza is kerültek? Menynyit aludtunk? Ó, hogy szakadna rá az ég! – Nincs semmi gond, srácok – nyugtattam meg ket. – Hogyne lenne – borzongott Rowe. – Nem engedhetjük be ket, Blake. Amíg nem kapunk rá engedélyt. Igen, k álltak a folyosón, vagy öt méterre az ajtótól. Jamil és ShangDa, mögöttük pedig teljes takarásban egy harmadik férfi, aki nem látszott ki Shang-Da iszonyatos termete mögül. Életemben még ekkora kínait nem pipáltam, százkilencven centi is lehetett akár, mellette Jamil a maga egynyolcvanjával törpének tetszett. Shang-Da hosszú, fekete ballonkabátot viselt, na, nem a nyári h ség, hanem a kíváncsi tekintetek ellen. Mert alatta kisebb fegyverraktár lapult, elég jól ismertem az öltözködési szokásait. volt a Sköll a hordában. Jamil meg a Hati. Norvég szavak, azt a két mitológiai farkast nevezik így, akik a Napot és a Holdat zik. Ha egyszer elkapják, akkor a világnak annyi, befellegzett. Szó szerint. A vérfarkasoknál az Ulfric, a farkaskirály két test rét illeti a két félelmetes név. Elég félelmetesek is voltak, Jamil derékig ér fekete, raszta hajában apró fehér gyöngyök, fehér öltönye csak még jobban kiemelte b re feketeségét. A zakó elég b fazonú volt, ami nem Jamil stílusa, viszont a dizájnos zakói alá csak a tökéletes alakja fér, a pisztolyok és kések már nem. Márpedig egy ilyen utazáson szabászati csodára volt szükség, hogy senki se 274
LAURELL K. HAMILTON
szúrja ki lehet ség szerint, hogy egy kisebb kaukázusi ország éves fegyvercsempészetét mozgatják meg k ketten. De hát fontos feladatuk volt. Az Ulfricra kellett vigyázni. Így, ahogy a folyosó teljes szélességét betöltötték, nem is volt olyan nehéz belátni Rowe és Shadwell aggodalmát. Ha az szemükkel néztem, én se engedtem volna ket be semmiféle szállodai szobába, pláne nem olyanba, amit nekem kell rizni. És akkor még a nem evilági energiákat nem is dobtam a mérleg serpeny jébe, hiszen arra Shadwell és Rowe úgyis vak és süket. Anélkül is evidens, hogy azok ketten, meg mögöttük az a settenked harmadik, rosszfiúk. Még ha csinosak és diszkrétek is. – Nem is tudom, mit mondjak, Shadwell, ezek ketten test rök, és amíg maguk el nem rakják a fegyvert, nem engedik el re a barátomat. Rá vigyáznak ugyanis. Csak a munkájukat végzik. Én tudom, hogy nem céloznak rájuk, és nagyra is értékelem, de el kéne rakni a stukkert. – Mi is a munkánkat végezzük, Ms. Blake – pillantott rám röpkén Shadwell, de már fordult is vissza az ellenséghez a folyosón –, kérem, ne nehezítse a dolgunk. Kivételesen nem korrigáltam rend rbíróra, mert éppenséggel semmi rend rbírósat nem éreztem magamban. Fájt mindenem, hullafáradt voltam és rémült. Annyira nagyon más vágyam se volt már, mint beszélni a farkasaimmal. Azért a pisztolyomat felemeltem kissé, hogy az reim is lássák. – Annyira nehéz dolguk azért nincs velem, srácok. Asszem, elég jól tudok vigyázni magamra. Milyen szépen, magabiztosan mondtam! Csillagos piros pontok nekem. Közben meg belül az a gyenge kis hang sikítozott és rjöngött. Richard itt van, alig pár méterre, és nyilván valami nagyon durva oka van rá, hogy idejött. Segítségre szorulok. Vagy Jean-Claude-dal történt valami, és azt jött elmondani. Hogy miért nem érzem a metafizikai zsinórom végén. Annyi kérdés fortyogott bennem, beszélnünk kellett sürg sen. Csak azt nem tudtam, hogy varázsolom be ket a biztonságiak mellett a szobába. Egy hangos, hajt hajigáló összeomlás talán megtenné a kell 275
A FEKETE VÉR
hatást, fél azonban, hogy nagyon is magával ragadna a produkció, anynyira közel álltam már így is a könnyekhez. És Shang-Dáék el tt nem engedhettem meg magamnak a kiadós hisztit, a kínainak amúgy se voltam épp a szíve csücske, szerinte nem vagyok jó hatással Richardra. Csillagtalan, különösen nyomorú éjszakákon hajlamos voltam egyetérteni vele. – Ne akarja, hogy kimenjek a folyosóra, Shadwell. – Ezt vegyem fenyegetésnek? – Inkább kérésnek. Nem találom a köpenyem, nem szeretném a seggem mutogatni a szállodának. Rowe egyb l felém kapta a szemét. Nem tetszett ez nekem. Van ez a férfitípus, akinek látnia se kell a n i testet, már az százszázalékosan képes kibillenteni a józanságából, ha szóban értesül a meztelenségér l. És egy ilyen helyzetben ez duplán kínos. – El re néz! – dörrent rá Shadwell. Rowe már fordult is vissza. – Legyen annyi elég, hogy mindenképpen beszélnem kell velük. És nem a folyosón. – Miért? – kérdezte, de nem fordult hátra. Le nem vette volna a szemét Jamilr l meg a másikról. Mit mondhattam volna, amivel nem adom ki még jobban Richardot? Semmi okos nem jutott az eszembe. – Minek jöjjenek be? – lopakodott mögém Crispin, és súgta a fülembe. – Itt vagyok neked én. Olyan rondán néztem rá, ahogy csak az igazán gonosz fiúkra szokásom. Le is sütötte a szemét egyb l. – Igazad van, igazad van, ne is pazarold rám a figyelmed. – Itt aludt a táncos – konstatálta Rowe. Nem tetszett neki. – Az alszik a szobámban, akinek megengedem, Rowe. Semmi köze hozzá. – Hány férfi van odabenn? – kérdezte. – Na, látja, ehhez sincs semmi köze. 276
LAURELL K. HAMILTON
– Mi vigyázunk magára. Tehát nagyon is van. – Akkor tudja mit, inkább takarodjanak. Én nem kértem, hogy itt szobrozzanak, pazarul megvagyok maguk nélkül. Az emlegetett táncos éppen el került, mert id közben magamra hagyott egy percre. Csak amíg elhozta nekem a vörös zakóját. Hogy ez nekem nem jutott eszembe! Nyilván túl egyszer lett volna. És egyben túl komplikált. Crispint cseppet sem zavarta a meztelensége, befordult a nyitott ajtóba, onnan segítette fel rám a zakót. Elég ügyetlenül haladtam vele, mert egyik kezemb l a másikba kellett átraknom a pisztolyomat. Végül azért csak felakrobatikáztam magamra. Mélyen hálás voltam az ismeretlennek, hogy ilyen szép magas ember/állat, mert így használhattam ruhának is a zakóját, leért egészen a térdemig. Kicsit ugyan olyan voltam, mint egy ötéves kislány, aki az apukája szekrényében játszik farsangi felvonulást, de az idétlenségnél a meztelenség ezerszer jobban zavart volna. Kimentem a folyosóra, és elindultam Shang-Da és Jamil irányába. Kiürítettem a fejem, csupa kellemes, semleges gondolatot csalogattam el , nehogy bárkit is tévútra vigyen a hangulatom. Hanem ekkor Rowe utánam nyúlt, és elkapta a jobb karomat. A pisztoly épp a balban volt, nem is értem, hogy maradt ott. Bár már a ballal se voltam ügyetlennek mondható, sokat l ttem vele, praktikus okokból. Mert adódhat olyan, hogy épp a jobbom válik l képtelenné, és az elementárisan ciki. Meg veszélyes. És most kifejezetten kényelmes érzés volt a bal kezemben a fegyver, plusz a Browning eléggé kétkezes darab, kibiztosítani is ugyanolyan egyértelm en lehet a ballal, mint a jobbal. Nem mintha ez már rég ne lett volna kibiztosítva… Szóval Rowe elkapta a karom, és magához rántott. Én meg hagytam, a vállammal belefordultam a gyomrába, közben a lábammal kisodortam a lábát. Még nyögni se volt ideje, és már el ttem feküdt. A karomat nem engedte el, hát csavartam rajta egyet, a b zakóban nem volt nagy ügy. Duplán ráfogtam a könyökére, és már le is szorítottam a földre. Láttam, ahogy a másik kezében emelkedik a pisztoly, de nem volt elég gyors, 277
A FEKETE VÉR
hozzám képest nem lehetett az. Az orrának toltam a Browningot. Persze, ha élesben megy a hirig, már rég le kellett volna szednem, de hát nem élesbe ment. – Még egy mozdulat, és hulla – szóltam rá majdnem kedélyesen. – Tegye le a fegyvert, különben maga lesz az els ! – hallottam Jamil hangját. Fel se kellett néznem, hogy tudjam, Shadwell is egy pisztoly torkába bámul bele. – Nyissa ki a markát, Rowe – bámultam bele a képébe, persze a kezét meg a pisztolyt se feledve –, és dobja el a pisztolyt! – Cseszd meg! – Nono – mosolyogtam, igen kellemetlenül. Ez volt az a mosolyom, amit l még én is meg-megijedtem, ha megláttam a tükörben. Ezzel a mosollyal szerelkeztem fel, ha ölni indultam. Persze, ilyenkor kissé kiléptem önmagamból, ahogy most is. Mert ugyan minek vágtam földhöz csórikámat? De persze bocsánatot kérni nem fogok, azt azért csak nem. Közben láttam, ahogy a nyakán lüktet az ér, kidülled, és pumpál rémülten. Totál összerondította magát. Ennyire fenyeget volnék? Tényleg képes lennék lel ni? Belegondoltam. Ha nagyon muszáj lenne, tényleg. – Hiba volt így elkapnia a karom, Rowe – fújtam ki a leveg t. – Kicsit talán túlreagáltam, de azért soha ne kapjon így el egy n t, hacsak nem biztos benne, hogy a n nem veszi tolakodásnak. – Nehogy elkezdj bocsánatot kérni, Anita – hát persze, hogy ShangDa. – Az este sokat segítettek, Shang-Da. k mellettem álltak, ha már a Sköllöm nem volt mellettem, hogy vigyázzon rám. – Friss sebek szagát érzem rajtad. Olyan nagyon azért nem vigyáztak rád. – Éjjel nem k voltak szolgálatban. Velük nem volt semmi baj. – Akkor meg miért akarod lel ni az egyiket? – ez már Richard volt, és elég volt meghallanom a hangját, máris éreztem a szívem táján azt a jellegzetes összeszorulást. Miért jön ez mindig rám? Hát soha nem fog elmúlni, soha nem leszek képes legalább tolerálhatóan közönyösen fogadni 278
LAURELL K. HAMILTON
a hangját? szinte legyek? Nem. Optimista? Talán. – Hozzám ért, az engedélyem nélkül – vágtam rá rekedten, mint akil kifogyott a szufla. Tessék, megjön Richard, és máris kapkodok a leveg után. Éreztem, ahogy közelebb jön. – Fegyverük van – tiltakozott Shang-Da és Jamil kórusban. – Nem mehetsz közelebb! – Maga Shadwell, igaz? – kérdezte Richard hangja. Nem is tör dött a test reivel. – Igen. – Tegye el a fegyverét, és segítek. – Kinek? – Mindenkinek – jött a magától értet válasz. Ez volt Richard. Már amikor épp nem borult el az agya. A normális vészhelyzetekben nagyon jól m ködött, és mindenkire jó hatással volt. Ha nem két rossz közül kellett választani, nagyon jól csinálta, probléma fronton nem is akadt nála jobb olyankor. Mert volt hozzá fellépése, és tényleg a megegyezésre törekedett, tényleg mindenkinek a javát akarta. Jó, ha a helyzet cudarabbra fordult, és már csak rossz megoldások voltak, és a lehet legkevésbé rosszat kellett megtalálni, akkor cs döt mondott, lefagyott vagy rosszul reagált. Olyankor már engem kellett hívni, én rezzenéstelen képpel hoztam meg a szükséges áldozatokat és lemondásokat, mert ha két rossz közül kell megtalálni azt, ami nem fog annyira fájni, akkor nincs tökéletes megoldás, áldozat mindenképpen lesz. Én tudom minimalizálni. Richard nem, lebénul. Mondhatnánk, hogy ezek szerint isteni páros lennénk, remek csapat, ha nem jönne a képbe még ezer más adalék. Például, hogy utáljuk egymást. Jó, ez így el van túlozva, nem, utálni nem utáljuk egymást. Ha fogadni kell, arra fogadtam volna, hogy Shadwell kitart a pisztolylyal. Ehhez képest… – Le a pisztolyt, Rowe! – szólt rá a kollégájára, miután a magáét elrakta. 279
A FEKETE VÉR
– Egy fenét. – Te kaptad el a csajt, Rowe. Lehet, hogy túlreagálta, de igaza volt. Te értél hozzá. – A pisztolyt akkor se adom. – Csak ki kell nyitni a kezed, és elejteni. – Belebabráltak az agyadba, Shadwell, nem veszed észre? – Simán le tudott volna l ni, mire neked egyáltalán eszedbe jutott volna a pisztoly. – A test re vagyok, az ég szerelmére. Nem akarom bántani! – Akkor miért nem dobja el a pisztolyt? – súgtam. – Hogy a fenébe jutottunk ide? – nézett rám zavart utálattal. – Hozzám ért. – Elég sok tag ért magához az éjjel az éjszakai m szak szerint. Na, helyben vagyunk. Újra és újra bebizonyosodik, hogy létezik az a férfitípus, aki egyszer en kevesebbre tartja azt a n t, aki több pasit is magához enged. És ezzel párhuzamosan felhúzza az orrát, ha maga kimarad az osztásból. Azt már végképp nem tudja megemészteni. Ha másoknak lehetett, neki ugyan miért nem?! Mert azok a n k, akik több férfival is lefekszenek, bármit megtesznek, nem? Hát nem. Ezért kapott el. Mert bedühödött rám. Ezért, és nem a munkája miatt. Mert ilyen szinten nem tud engem hova tenni. Elég idióta indok, hogy lelövesse magát. Persze, találkoztam már ennél idiótábbal is. – Nem azért kapott el, hogy megvédjen, hanem mert van egy meztelen táncos fiú a szobámban, aki feladta rám egy harmadik férfinak a kabátját, hogy ne meztelenül jöjjek ki magukhoz. Hogy újabb férfiakat invitáljak be a szobámba. Maga dühös volt rám, azért kapott el. És én ezért reagáltam túl. Soha többet ne nyúljon hozzám dühb l, érti? Soha többet, vagy – fogást váltottam rajta, lenyomtam mind a két kezét, úgy hajoltam bele a képébe. Nyilván le tudott volna rázni magáról, de meg se mozdult, bénultan feküdt alattam, és szinte megbabonázva nézett fel rám. Halkan beszéltem, megnyomtam minden szótagot, és az utolsó szavakat már egé280
LAURELL K. HAMILTON
szen a szájára hajolva ejtettem ki. – Vagy nagyon nem fogja szeretni azt a beszélgetést. – Ne, Anita! – szólt rám Richard. Elhúzódtam. Rowe szeméb l sütött a rettegés és még valami. A b rél is áradt a félelem, a nyelvem hegyén éreztem, de a vágyat is éreztem, hogy minden félelme dacára vágyik arra, hogy befejezzem a mozdulatot, és a szám elérje a száját. Azt akarta, hogy megcsókoljam. Ez betett. Ott van a kezében a pisztolya, megvan hozzá az ereje, hogy lerúgjon magáról, mégis megadja magát, és hagyná, hogy megcsókoljam, hagyná, hogy felfaljam. Valami rettenetesen elromolhatott az ardeurrel. Lekászálódtam Roweról, felálltam nagy nehezen. nem mozdult, csak feküdt a lábamnál dermedten, még a pisztoly is kicsusszant a kezéb l. Úgy nézett fel rám, mint kisgyerek az árnyékoktól nyüzsg , sötét szobában lefekvéskor. – Kérem – suttogta. – Sajnálom – mondtam, mert mi mást mondhattam volna? Azután visszamentem a szobámba, mögöttem Richard és a két test re. Ezúttal se Shadwell, se Rowe nem próbálta visszatartani ket.
281
A FEKETE VÉR
44 Átadtam magam a vágynak, hogy Richardhoz fussak, és a karjaiba vessem magam, ahogy becsukódott mögöttünk az ajtó. Tudni akartam, mi van Jean-Claude-dal, miért nem érem el, ha rá gondolok. Csakhogy nem voltunk magunkban. És addig el se küldhettem az önkéntes vértigrist, amíg biztosra nem mehetek. Ha megint elszabadul odabenn a tigrisem… erre azért emlékeztem az estér l. Richard baseballsapka alá gy rte be hosszú haját, hogy olyan legyen, mintha még rövid lenne. Sportos dzsekiben volt, alóla kilátszott az egyszer fehér póló, ami nyilván istenien ment a barna b réhez. Még napszemüveget is vett, hogy tökéletesen álcázhassa magát. Eljött értem, de lebukni nem szeretett volna. Ha kiderül, hogy vérfarkas, sokáig nem marad az állásában. Általános iskolai tanár volt, kémiát, fizikát és társait tanított a fels söknek, és imádta. Ha viszont a szül k megtudják, hogy a tanár bácsi civilben csúnya, nagy farkas, hát nyilván kitör a zendülés. Valahogy a szül k nem bírják az ilyesmit. k is túl sok horrort néznek. Vagy talán a Piroska és a farkas teszi be nekik. Így hát Richard kénytelen volt Clark Kentként élni, ami azért a filmvásznon kívül nem is olyan egyszer és magától értet . – Crispin – mutattam be a vértigrist. – A Las Vegas-i klánból. – Mit keresel Asheville-ben, Crispin? – kérdezte meglehet sen barátságtalanul Richard. – Egy leánybúcsúra érkeztem. Pár emelettel feljebb. És hallottam a kis királyn m hívását. – Ó, hát már becézget is – nézett a napszemüvege fölött rám a barna szemeivel Richard. 282
LAURELL K. HAMILTON
– Nem ezért jöttünk, Ulfric – figyelmeztette Jamil. Richard mélyet sóhajtott, az egész hátával és széles vállaival. Levette a dzsekijét. Tényleg istenien állt a b réhez a fehér. – Igazad van, Jamil. Térjünk a tárgyra – de a szeme csak visszatévedt a vértigrisre. – Négyszemközt kell tárgyalnunk Anitával, és a szoba nem elég nagy, hogy ne hallgathass ki bennünket. – Nem biztos, hogy okos ötlet elküldeni, Richard. Az este bedilizett a tigrisem. Ha Crispin nem jön, durva lett volna. – Ez meg ki? – nézett le a magasból Shang-Da az ágy lábánál fekv férfira, aki már visszavedlett a vörös tigrisbundából emberi alakjába. Totál ki volt ütve. – Egy másik vértigris. – Kett is kellett? – vonta fel a szemöldökét Richard. – Crispin fehér tigris, ez a másik meg vörös, fekete csíkokkal. És anynyira azért emlékszem tegnapról, hogy több tigris is el jött bennem. Egy fehér tigris nem lett volna elég. Crispin el tt tényleg nem beszélgethettünk, ebben minden barátságtalansága ellenére igaza volt Richardnak. Nem árulhattuk el egy másik Város Urának vértigrise el tt, hogy gond van a vezetésben, hogy az er egyensúlyunk nem funkcionál épp tökéletesen. Valamit azonban mindenképpen tudnom kellett. – Csak azt az egyet áruld el, Richard, hogy Jean-Claude jól van-e – ezzel nem bírtam várni, amíg kitotózom végre, hogy el merem-e küldeni a tigrist. – A legjobban – biccentett Richard, és talán kiolvasta a szememb l a rémült kétségbeesést, mert megismételte. – Mondom, a lehet legjobban. szintén. Erre mintha a gyomromban tanyázó csomó felolvadt volna, megkönynyebbültem. A szemem égni kezdett a visszafojtott könnyekt l. Nem is értem, mi ütött belém. Mind az ágy felé fordultunk, mert mozgolódás támadt. Jason ébredezett. 283
A FEKETE VÉR
– Mi történt? – kérdezte rekedten, mint aki szétaludta a hangszálait. Err l eszembe is jutott, hogy hány óra lehet. – Van annál jobb kérdés – felelte Richard halkan. – Mi van? – Igen. Az, hogy milyen nap van. – Nem. Nem hiszem el. – Nem másnap van, Anita. Hanem két nappal kés bb. – Jesszus – hördült fel Crispin –, a f nök ki fog térni a hitéb l. – Jean-Claude már felvette a kapcsolatot Maxszel. – Mi a halál történt, Richard – indultam meg kábán az ágy felé, hogy letegyem magam, de az ágy mellett egy vadidegen aludt a földön. – Mi a fene ez az egész? – Azt mondtuk Maxnek, hogy több szörnyeteg is él benned, vérpán vagy. De egyben Jean-Claude halandó szolgája is, és a vámpírjegyek miatt a szörnyetegek nem képesek alakot ölteni. Majdnem kiszaladt a számon, hogy biztos ez az igazság, de szerencsére kapcsoltam. Azt mondták Maxnek, így fogalmazott Richard, tehát Las Vegas Urának ez az igazság, nem kell, hogy a tigrise mást halljon a szánkból. Nem lenne szerencsés, ha már a tigrisét két napra lenyúltam t le. – Vérpán – ismételte Crispin. – De hát az képtelenség. Úgy értem, ismerem a legendákat, de… – Nekem személyesen is volt mákom találkozni eggyel – mondtam halkan. – Nála félelmetesebbet nem sokat láttam. Gonosz volt a velejéig, és nem könnyen osztogatom ezt a jelz t. Elég nagy a viszonyítási anyagom. – A kis királyn egyébként nem becenév, Ulfric – kottyant közbe még mindig álmos hangon az ágyból Jason. – A tigrisek nevezik így a domináns n stényeket, akik elég er sek saját klánt alapítani, ha a királyn engedi. – Ez nekem is rémlik. Csak utána borult rám a nagy sötét – bólintottam. 284
LAURELL K. HAMILTON
– Beszélnünk kellene, Anita, de el tte – bökött Crispin felé – nem megy. – Nem is tudom, megvan-e még a szobám – mélázott Crispin. – Vajon miért nem nézett be értem Lucian? – is az attrakció része volt a lánybúcsún – világosítottam fel Richardot. – Egy vámpírtáncos. – És hogyhogy nincs itt? Úgy lenne logikus – epéskedett Richard. – Köszi, Richard, te mindig úgy ráérzel, mit kell mondani. – Ja, hogyne, ha fel akarlak dühíteni, mi? – sóhajtott. – Ne szerénykedj, isteni tehetség vagy. – Nem kéne kideríteni, kihez tartozik? – böködte meg a cip je orrával az immár egyetlen alvót a szoba padlóján. – Nézzük meg a tárcáját – vetette fel Crispin. Milyen jó gondolat. Sok jó pontot írtam neki jóvá. Richardot nyilván nem hatotta meg, neki tucatnyi okos gondolat se lett volna elég, hogy szimpatikusnak ítéljen egy férfit, aki két napon át velem kefélt egy szállodai szobában. És err l eszembe jutott valami. Egy igazán, mélyen borzalmas valami. Egy gyanú. A fürd szobába siettem, a neszesszeremért, amiben a fogkefét, a borotvát és a fogamzásgátlót tartom. Bele se kellett néznem, pontosan tudtam, mit fogok találni, de azért bele kellett néznem, nem dughattam homokba a fejem. A vécétartályra tettem a pisztolyt, úgy túrtam bele a szüty be. Kivettem a tablettás dobozt. Eggyel több tabletta volt benne. Ó, hogy az a… – Mi a baj? – szólalt meg Richard az ajtóban. – Tippelhetsz – mutattam fel a dobozt. – Édes jó istenem – zuhant meg Richard, mintha gyomorszájon vágták volna. – Két napig dugtam három pasival, és nem vettem be a bogyómat. – Gumit nem használtatok? A testem éppen ezt a pillanatot választotta, hogy jelentkezzen, ha netán elfelejtettem volna, hogy ami egyszer bemegy, az el bb-utóbb távozni is fog. 285
A FEKETE VÉR
– B báj alatt kúrtuk szét az agyunk, Richard, majd pont az el vigyázatos szexre volt gondunk – ráztam meg a fejem. – Szeretnék kicsit egyedül maradni. – Figyelj, Anita… – Le akarok tusolni, Richard, érted? – kicsit hisztérikusabban jött ki, mint szerettem volna, de ha elengedem magam, üvöltök. Nem voltam mérges, pláne nem rá, csak kibuktam. – Nem te tehetsz róla. – Az ardeur bolondult meg. De miért? – Küls segítséget kapott – lépett közelebb Richard. – Mi van? – Hol beszélhetnénk magunk? – Csukd be az ajtót, és megnyitom a csapot. A víz talán elnyomja a hangunkat. Tele vagyok kérdésekkel, Richard, válaszok kellenek. Meg egy esemény utáni tabletta. – Az nem egyenl az abortusszal? – Szeretnéd, ha egy idegen gyerekét hordanám ki? Segítesz felnevelni? – Én… én nem… – tátogott. Nem találta a szavakat. – Nem, hát persze, hogy nem – ingattam a fejem. – Amikor arról volt szó, hogy tudhatjuk, ki az apa, akkor is csak Nathaniel meg Micah vállalta volna, te akkor sem. De ez most egy idegen gyereke lenne. Azt se tudnánk, ki az apja, érted? Jézusom, Richard, Jézusom! És ekkor odajött hozzám, és magához ölelt. Egy pillanatig tartottam magam, de aztán elfogyott az er m, összecsúsztam, és hagytam, hadd tartson szorosan, hadd bugyoláljon be óvó karjaiba, és vigyázzon rám. És átadtam magam a kétségbeesésnek, megeredtek a könnyeim, és csak folytak és folytak. Zokogtam végeérhetetlenül, Richard pedig vigyázott rám.
286
LAURELL K. HAMILTON
45 Már minden er kiszállt a testemb l, addig zokogtam, a térdeim pedig összecsuklottak. Akkor Richard még szorosabban ölelt magához, és nem hagyta, hogy a padlóra csússzak. Végül, amikor elfogytak a könnyek, és már visszataláltam viharvert életembe, érezte, hogy talán megállok a lábaimon, lazított a szorításon, és hátrad lt, hogy láthassa az arcom. – Túl leszünk ezen is – mondta. Felnéztem rá, az arcát a sapka alól kicsusszant kósza tincsek keretezték. A válláig ért a haja, barna volt, vörösesarany visszhanggal a megfelel fényviszonyok között. Hirtelen feltámadt bennem a vágy, hogy lássam a haját, ahogy a vállára zuhan, és lágy keretbe vonja férfias arcberendezését, hosszú nyakát. Lábujjhegyre emelkedtem, és az se érdekelt, hogy fáj. Levettem a fejér l a sapkát, de alig valamicske haj bomlott ki alóla. Oldalra fordult, hogy megmutassa, milyen ügyetlen csomóba fogta össze neki valaki, hogy véletlen se szabaduljon ki a sapka alól. Szerettem volna kibontani, de megfogta a csuklómat, és visszanyomott teli talpra. – Hagyd most! – Miért? – Mert elvonja a figyelmed – mosolygott gyöngéden. – Tudod, milyen hatással van rád a hajam. – Azért most egy ideig elég fájdalmas lenne a hatásod alá kerülni – bólintottam. – Nem is értettem, mit l készültem ki ennyire. De ha két napon át csináltuk… nem olyan meglep . – Olyan elveszettnek t nsz – csókolta meg egymás után mindkét kézfejemet. 287
A FEKETE VÉR
– Nem csak t nök, Richard – néztem rá. – Mi történt velem? Miért nem érzem Jean-Claude-ot? – Nyisd meg a csapot! – mondta némi gondolkodás után. – Legalább a lényeget ne fülelje ki a tigris. Szó nélkül tettem, amire kért. Úgyis le kellett zuhanyoznom, mert az orrom megtelt a b römr l áradó idegen szagokkal. Máskor is ébredtem már úgy, hogy jobban éreztem a saját b römön más férfiak szagát, de eddig még soha nem kellett idegen szagokat megszoknom. Nem mintha annyira kellemetlen szag lett volna. Csak a tudat, hogy idegen. Lassan letérdeltem a kád mellett, és megnyitottam a csapot. – A Fekete Árra emlékszel? Próbáltam hátrafordulni, hogy lássam, miközben a vizet állítom be, de nem forgott a nyakam. Vagyis forgott volna, de fájdalmasan. Azt hiszem, a sebek voltak túlságosan mélyek és frissek. Kénytelen voltam egész testemmel felé fordulni. – Elég nehéz lenne Minden Sötétségek Anyjáról megfeledkezni – mondtam. – Hál’ istennek – könnyebbült meg. – Jean-Claude nem volt biztos benne, hogy egyáltalán ennyi megmaradt-e az emlékezetedben. Hogy ezt nem törölte-e ki. – Mir l beszélsz, Richard? – meredtem rá. – Ki törölte volna ki az emlékezetemb l Ká Anyut? Minden egyes találkozásunkra pontosan emlékszem. Az álmaimra is. – Nem – ingatta a fejét szánakozva, mintha valami szegény, szerencsétlen, elveszett kislány lennék, aki nem talál haza. – Nem emlékszel. – Mi ez az egész, Richard? Elegem van a félmondatokból. Halljam az egész sztorit. – Két napja megbabrálta az agyad. Miatta szabadult rád így az ardeur. Megfeszítettem minden idegszálamat, és próbáltam visszaemlékezni. Mi az utolsó dolog, amire emlékszem? Csakhogy minél er sebben próbáltam felidézni, annál jobban kicsúszott a gondolataimból. Mintha valami fényesen csúszós felületre tévedtem volna, és nem lenne mibe ka288
LAURELL K. HAMILTON
paszkodni. – Nekromanta vagyok, egy vámpír se tud belebabrálni az agyamba. Pláne nem több ezer kilométerr l. Az elbaszott Európában van, onnan csak nem borított meg ennyire. – De akkor miért nem emlékszel, mi történt? – vonta meg a vállát. – És mit l vadult meg úgy az ardeur, mint még soha korábban? – Fogalmam sincs, de… – nagyot nyeltem, hogy megfájdult bele a torkom. Közben kezdett bennünket fürd szobástul beszippantani a g z, mert túl forró volt a víz, ami a kádba ömlött. Meg kellett fordulnom, hogy egy kis hideget is engedjek hozzá. Közben legalább elmélkedhettem azon, amit mondott. – El ször a tigrisem bolondult meg. Még soha egyik szörnyetegem se csinált olyanokat, mint most . – Mint például? Pár szóval összefoglaltam az eseményeket. Richard egyre komorabbá vált a mese alatt. – Mi az, Richard? Miért vágsz ilyen képet? Mi nem stimmel velem? – Még nem vagyunk benne teljesen biztosak, de nagyon úgy t nik, hogy magadhoz hívtad az ország összes tigrisét. Maximillian tajtékozva hívta fel Jean-Claude-ot, a fejéhez vágott mindent, még fenyeget zött is, hogy azt nem bánja, ha az egyik tigrisét az ágyadba viszed, de ellopni nem lophatod el. Nem hívhatod magadhoz párodként. – Nem hívhatom? Ez meg mit akar jelenteni? Már Crispin is emlegette, és mintha csupa nagy bet vel ejtette volna. Már akkor se értettem. – Az a gond, hogy mi csak Christine-nel beszélhettünk, és ugye nem született tigris. De szerinte az ivarérett hímeket szólítják így magukhoz a domináns n stények. Szeret nek. Hogy párosodjanak vele. De ez csakis a legdominánsabb n stényeknek megengedett. Márpedig, ha Max nem csak hisztériázott, te az összes hímet magadhoz hívtad. Az egész országból, mondom. Max azt gondolta, hogy csak az klánját próbálod kiforgatni, de aztán a felesége kapcsolatba lépett a többi klánnal, hogy ket is érintette-e a… hívás. 289
A FEKETE VÉR
– Hívás. Én nem hívtam senkit – duzzogtam. Már annyira jó lett volna a víz, és én annyira szerettem volna beállni alá végre. Viszont a tisztánlátás még el rébb volt a listámon. – A szabad hímek mind érezték a hívásodat, Anita. Csak a leger sebb királyn k tudták megakadályozni az övéiket, hogy repül re, vonatra vagy buszra szálljanak, és hozzád rohanjanak. – Tessék? – zuhant a földszintre az állam. – Nem te voltál, Anita – tárta szét menteget zve a karját Richard. – Nem mondom, hogy nem vagy elég domináns, de azért ennyire… – Szóval szerintetek Ká Anyu engem használt, hogy egybecs dítse a tigriseit? – Igen. – De miért? Mi értelme lenne ennek? – Mindenekel tt a legfontosabb: se te, se Jason nem beszélhetsz senkinek arról, hogy a Sötétségek Anyja tehet mindenr l. Jean-Claude attól tart, hogy ha elterjed a vámpírvilágban, hogy téged használ fel, meg fognak ölni. Ez sajnos elég ésszer lépés lett volna, és ha nem én lennék az eltakarítandó személy, buzgón bólogatnék is. Így kicsit egészségtelenebb önfeláldozást igényelt. – Jó, de miért jó neki, hogy minden tigris idejön? – Jean-Claude nem teljesen biztos benne. Elinore szerint a seregeit gy jti egybe. A vámpírtanács végre egyetértésre jutott. Egy vámpírként rettegnek a pillanattól, amikor Anya felébred. Szavazásra bocsátják a lehet séget, hogy esetleg ne hagyják eljönni ezt a pillanatot. – Mármint meg akarják ölni Marée Noirt? – Az utolsó hírek szerint hamarosan szavaz a tanács a kérdésben. – Basszus, Richard, basszus! Úgy értem, a… – az utolsó pillanatban haraptam vissza a szót. Mert a Harlekin nevét tilos bárkinek is a szájára venni, hacsak nem k vették fel veled a kapcsolatot. Ha kimondod, meghalsz. Felkutatnak, kivégeznek. Ha viszont már beszélhetsz róluk, az azt jelenti, hogy még nagyobb a gáz, mert k a vámpírvilág rend rsége, 290
LAURELL K. HAMILTON
kémszolgálata, bérgyilkosai, bírái és hóhérai egyben. Nyilván nem azért érdekl dnek irántad, hogy meghívd ket teára. Nálunk decemberben jártak. Eredetileg Malcolmhoz jöttek, a helyi szektás vámpírhoz, de tettek némi kitér t hozzánk is. Ezzel felrúgták a saját szabályzatukat, de minket is halálra szekáltak. Több jó emberünk is ráment, arról nem is szólva, hogy nem sokon múlott, hogy a triumvirátusunk is kövesse a jó embereinket. Mindhárman nagy veszélyben voltunk. Valaha a Harlekin Ká Anyu jobb keze volt, velük tartott rendet a vámpírtársadalomban. Ezeket viszont ugyanúgy beparáztatta a mutter gondolata, mint minket. Adtak is nekem valamit, amivel távol tarthatom. De mit? – Kaptam t lük valamit, ami útját állja, Richard – fürkésztem az arcát. – Hogy ne jelenhessen meg az álmaimban. Csak épp nem emlékszem, mi volt az – vallottam be. Dermeszt rémület járta át a testem. Az emlékezetvarázslatokkal nálam általában az volt, hogy minél többet beszéltem arról, amit kitöröltek, annál jobban visszajött az emlék. Általában. Hát most nem. Ez az emlék százszázalékosan odaveszett. Kitörölte. Úgy törölte ki, hogy a közelembe se jött. – Egy amulett volt – segített Richard, és a mutató- meg a hüvelykujjával kört formált. – Egy medál, kábé ekkora. – Egy sokfej állatot ábrázolt? – Igen. Látod, mégis emlékszel – mosolyodott el. – Nem, nem emlékszem – ráztam a fejem. – Csak beleégett Crispin karjába, és mutatta a nyomát ébredés után. Azt mondta, letéptem saját nyakamból a keresztemet és ezt a medált is. És elhajítottam ket. De az amulettre egyáltalán nem emlékeztem, és akkor se derengett, amikor megmutatta a nyomát. És még most se, Richard, csak az égési nyomra emlékszem, másra nem. – Zuhanyozz le! – komorodott vissza. – De várj, van még valami, amit a tigrisek el tt nem lehet! – Akkor mondd! – Minden Sötétségek Öreganyja verte szét a kapcsolatot közted és 291
A FEKETE VÉR
Jean-Claude közt. – De hogyan? – Pontosan nem tudjuk, de Jean-Claude sem érez téged. Azt hitte, hogy meghaltál, csakhogy velünk nem történt semmi, innen gyanítottuk, hogy nem lehet annyira komoly a baj. Olyan, mintha falat vont volna közétek. – Megjelölt? – néztem bele a szemébe. Nagyot nyeltem. – Megkaptam az jegyeit a Jean-Claude-é helyett? – Mind a négyet biztos nem, ahhoz innod kellene a véréb l, neki pedig a tiédb l. – Minden Vámpírok Anyja, Richard! A legels . Annyi olyan trükkje van, amir l a többiek nem is álmodhatnak! – fakadtam ki. Összehúztam magam, egészen apróra, hogy ne is látszódjam. – Akkor se hisszük. A harmadik és a negyedik jegyhez még neki is kell a véreskü. – Az els kett höz viszont nem – mondtam ki. – Nem, az els kett höz nem – állta a tekintetemet Richard. – Tehát még az is lehet, hogy megkaptam t le az els két jegyet. – Az is lehet. – Csak lehet? Hát Jean-Claude nem tudja biztosan? – Már vagy ezer éve alszik. Jean-Claude életében már rég húzta a lórt, és olyanokat nem kereshetünk meg a kérdéseinkkel, akik ismerték. Gyanús lenne. Nem tudhatják meg, min megyünk keresztül. Nem kockáztathatunk. – Te már így is sokat kockáztatsz, Richard. Itt van minden híradó, a fontosabb újságok, mind. Könnyen kiderülhet, hogy… – Olyan állatnak kellett jönnie, aki felett nincs hatalma. És benned a farkas az egyetlen nem macskaféle – mondta, majd hadarva hozzátette. – Amúgy Jean-Claude szerint nem lenne butaság más nem macskaféléket beszerezned. Szerinte az er sebbé tenne vele szemben. – Mármint haraptassam meg magam valami likantróppal? – Ha úgy megszabadulhatsz t le, nem éri meg a fájdalmat? 292
LAURELL K. HAMILTON
– De – adtam meg magam –, még ennél többre is képes lennék. – Jean-Claude már tárgyal a vérpatkányokkal meg a vérhiénákkal. – De el bb hadd gyógyuljak meg. – Minél el bb biztonságban vagy, annál jobb. – Oké, majd átgondolom – bólintottam, mert persze megint igaza volt. Annyira igaza. – De el bb keressük meg az amulettemet. És szerezzünk egy új láncot a keresztemnek. A nyakához nyúlt, és kikapcsolta a láncát. Filigrán aranylánc volt, rajta aprócska kereszt, amit még egy valaha volt karácsonyra kapott t lem. Kicsit ugyan eldeformálódott, amikor Ká Anyu egy korábbi támadásakor belesült a tenyerembe. – Emeld meg a hajad – kérte halkan, én meg megtettem. Fájt ugyan, valami durvább karmolás lehetett a nyakamon meg a vállamon, de legalább megint volt keresztem. – Tessék, így biztonságban vagy – simított végig rajta és a dekoltázsomon a kölcsönzakóban. – És esetleg megkeresed azt az amulettet is? – Hogyne. – Miel bb haza kéne repülnünk – segített felállnom –, de a tigriskirályk nem jutnak d re, hogy az vajon még a mostaninál is nagyobb sértése, ha elutazol, és nem várod be a tigriseket, akiket magadhoz hívtál. – És mit jelent az, hogy bevárom. – Azt jelenti, amit jelent. Lehunytam a szemem, és teleszívtam a tüd met. Hiba volt, mert hiába álltam Richard mellett és fogta a kezem, csak a tigrisek szagát éreztem némi Jasonnel megf szerezve. Az szaga persze nem volt ismeretlen, de most kevés volt ahhoz, hogy ebben a tigrisb zben jól érezzem magam. – Keresd meg az amulettet, Richard, légy szíves! – nyaltam meg a kiszáradt ajkamat. – Most úgyis szeretnék végre lezuhanyozni. Megcsókolta a kezemet, és kiment. Néztem, ahogy becsukja maga mögött az ajtót, és a háta látványától megint eleredtek a könnyeim. De legalább már nem zokogtam olyan keservesen. 293
A FEKETE VÉR
46 Már elfelejtettem, mennyire kínos zuhany alá állni, amikor az emberen ennyi seb van. Szó szerint az: kínoz. Vagy eddig még sose szedtem be ennyit egy alkalommal. Mert amikor súlyosabban megsérültem, és nagyobb vágások lettek valahol rajtam, akkor például napokig nem is gondoltam zuhanyra. Egyébként is olyankor kórházban voltam. És az életemért aggódhattam, érdekelt is engem némi víz. Ezek nem voltak vészes sebek, nem halok bele és nyomuk se marad, nem az, csak ne fájna ilyen tetvesen, amikor víz éri. Próbáltam felmérni a károkat a tükörben, de folyton bepárásodott. Amit láttam, már az elég volt. Mintha valami önkorbácsoló szekta élenjáró tagjává avanzsáltam volna. És akkor még nem számoltam a karomat, meg a seggemen éktelenked lyukasztást. Annak az eredete is megvolt, beugrott, elég volt meglátnom a sebet a tükörben: Crispinnel dugunk az ágyban, és megemeli a karmos mancsával az ülepem, hogy jobb szögben jöhessen belém. És amikor elélvezünk, egyszerre, nagykönyvesen, de err l is az ardeur tehet, akkor beleszalad a karom a húsomba. Hát így. Elég volt emlékeznem, az alhasam összerándult, testem újraélte a gyönyört. Hohó, megint valami gyanús. Ezt eddig csak Asher tudta, az orgazmusai járnak vissza tökéletes hasonmásként id l id re, hogy az embernek óvatosan kell vezetni, nehogy elkalandozzon az agya, mert ha beüt az orgazmusemlék, jön a lámpaoszlop meg a csatt. De azt senki nem mondta, hogy ez mással is lehetséges. A csíp mön és a combom belsején lév vágatok és karmolások csak a zuhany alatt tudatosodtak, méghozzá igen fájdalmasan. A víz alatt már nem tagadhattam többet a létüket. Annyi sebem volt, hogy ha elmennék a 294
LAURELL K. HAMILTON
kórházba, és a leletekkel sasszéznék tovább a rend rségre, már emelnék is a vádat nemi er szak tényállásban. A gond csak az ezzel, hogy nekem mindenképpen kell egy esemény utáni tabletta, viszont a likantrópok esetében egy ilyen nemi er szak vád akár halálos ítéletet is hozhat. Hogy menjek így kórházba? Mert az rendben van, hogy már be is vettem a kihagyott bogyót, ahogyan a dobozon áll, szóval, ha tegnap nem kaptam be a legyet, a jöv re nézve helyre állt a rend és a biztonságos szex esélye. El re láttam, hogy a sampon és a szappan még jobban fog marni, de nem volt választásom. Le kellett mosnom a szagukat. Sajna, a dolog kezdett bekattanni, és háromszori mosakodás után is magamra hallucináltam a tigrisek szagát. Az eszemmel tudtam, hogy már nem érezhetem, de az eszem nem a lelkem. Így aztán lerogytam a kádba, és hagytam, hadd zuhogjon rám a víz. Majd csak kiázik bel lem minden létez szag és illat, leszek egyszer megint tiszta és érintetlen. Ami persze képtelenség. És még csak nem is okolhattam senkit érte, mármint azok közül, akik eléggé jelen vannak ahhoz, hogy nekik essek. Minden Sötétségek Öreganyja tehet mindenr l, rá lehettem csak zabos. er szakolt meg mindannyiunkat. Pedig a vámpírb bájt szexuális örömszerzés céljából bevetni halálos b n ebben az országban, és ha az elkövet t elcsípik, legyen az akár boszorkány, varázsló vagy vámpír, már megy is a siralomházba. Halkan kopogtak a fürd szoba ajtaján. Nem reagáltam, a kopogás megismétl dött. – Jason vagyok, Anita. Jól vagy? – Nem – feleltem, mert ez volt az igazság. – Bemehetek? Átgondoltam. Jasonre gondoltam, a barátomra. Nem akart bántani. Nem akart még csak véletlenül se teherbe ejteni. Megint sírva fakadtam, de valószín leg nem hallotta a zuhanyon keresztül. – Nem probléma, ha nem. Megértem, ha nem akarsz látni. – Nem, nem – siettem a válasszal. – Gyere csak be! Az ajtón át is éreztem szinte, ahogy elbizonytalanodik, de azért csak 295
A FEKETE VÉR
kattant a zár, és beóvakodott. A tejüveges zuhanyajtón át nem láttam, hallani viszont hallottam a lépéseit, és utána a kabinajtó zörrent. De nem nyitotta ki, csak leült a földre, és a hátát nekidöntötte. – Helló, Anita. – Helló, Jason. – Nem zavar, ha kinyitom résnyire a kabint? – Nem – mondtam hosszasabb gondolkodás után. Résnyire kinyitotta azt a felét, ami a csaptól távolabb volt, hogy vizes ne legyen. Épp láttuk egymást. Én a földön kuporogtam, a térdem köré kulcsoltam a karjaim, az arcom a térdemen. Felvette az egyik köntöst. Selymes sz ke haja égnek állt, ami nagyon fura volt, nem így szokta elfeküdni, nem is állna így meg a puha, egyenes haja magától. – Mi történt a hajaddal? – Volt valami a párnámon – grimaszolt –, és utána véletlenül beletúrtam a hajamba. – Milyen valami? Hosszú, jelent ségteljes pillantás volt a válasz. – Ó. És a tiéd volt legalább? – Nem hiszem. De nem tudom. Még jobban összehúztam magam a forró vízsugár alatt. Otthon eddigre már kihasználtam volna minden cseppet, a szálloda vízkészletei b ségesebbnek t ntek. – Neked se ártana lezuhanyozni. – Hát nem. – Az a férfi is felébredt már? – Igen. – És kicsoda? – Valami újságíró. – Basszus! – Nyugi, titkolja, hogy likantróp, és nem is most szeretne leleplez dni. Hiába akarná, ezt a sztorit nem írhatja meg. – És a neve? 296
LAURELL K. HAMILTON
– Alex Pinn. – Alex mint Alexander? Jason nyitotta a száját, aztán meggondolta magát. – A jogsija szerint legalábbis – mondta minden egyéb megjegyzést hanyagolva. – Azt akartad kérdezni, hogy miért érdekel, igaz? – El ször, ja. – Mert valahogy ildomosnak t nik legalább teljes nevén ismerni azt, akivel végigkúrtam két napot. – Figyelj, Anita… – Ne akarj vigasztalni, jó, Jason! – Pedig ezért jöttem be. – Elfelejtettem bevenni a gyógyszerem. Azt a gyógyszerem – néztem rá. Nagyot pislogott, de éreztem, hogy nem újdonság neki a hír. – Sajnos hallottuk, amit Richarddal beszéltetek, miel tt megnyitottátok a csapot. – Vagyis a tigrisek is tudják – következtettem, pedig bólintott. Fáradtan lehunytam a szemem. – És hogy fogadták? – Crispin odavan meg vissza. – Mi van? – nyitottam ki gyorsan. – Úgy fest, minden jó kistigris kötelessége újabb kistigriseket csinálni. Minden n nek legalább egyszer, de inkább kétszer illik szülni. – Legalább boldog. – Azt mondja, hatalmas megtiszteltetés lenne a klánjának, ha hozzámennél feleségül, és szülnél neki egy fehér kistigrist. – Feleségül? – húztam ki magam. – Aha. – Nem mintha nem értékelném a gesztust – pislogtam nagyokat –, de eddig ez a Crispin nem olyan srácnak t nt, mint aki egyb l rohan a templomba a csajjal, ha felcsinálta. – Ha terhes vagy, köti a becsület, hogy elvegyen, és téged meg a gye297
A FEKETE VÉR
reket hazavigye a klánba. – Most komoly? – bámultam. – Legkomolyabb. – Basszus! – Ilyesmit mondott Richard is, csak sokkal hosszabban. – És Alex Pinn? mit mondott? – a feln tt élete nagy részében a vörös tigrisek klánja el l bujkált. Szakított velük, évekkel ezel tt, ám ha terhes vagy, és az magzatát hordod a szíved alatt, meg kell neked adnia az esélyt, hogy bekerülj a klánba, hogy a gyerek is más vértigrisekkel n hessen fel. Így kaphatja csak meg ugyanis a szükséges nevelést. – Miféle nevelést? – Az addig megvan, hogy nincs olyan vérállat, mármint a tigriseken kívül, akik szülni tudnának? – Persze. – Na, hát a tigriseknél teljesen hétköznapi dolog a szaporodás. Korábban azt hittük, hogy az asszonyaikat csak akkor teszik tigrissé, amikor már szültek, hogy az alakváltás ne is érintse ket. Mert az mindenképpen vetélést okoz. De most kiderült, hogy amit az este Crispin veled tett, az klánrutin. Minden állapotos n stény vagy tucatnyi hímmel veszi körül magát a kilenc hónap alatt, és ha valami miatt el jön a szörnyetege, átadja valamelyiknek. Így a magzatot nem fenyegeti semmi. – De a gyerek az nem kistigris, amikor megszületik, ugye? – Nem, általában csak a pubertás idején váltanak el ször alakot. Persze akadnak kivételek, ismernek olyan esetet is, amikor már kilencévesen megtörtént az els . Ezért érzi úgy Alex, hogy a gyereknek is szüksége lesz a klánra, legalábbis els éveiben. Hogy mindent megtanuljon, mindenre felkészítsék, és hogy hasonsz társaságban lehessen. – De ha ennyire klassz ez, hogy senki ki nem hagyhatja, akkor miért lépett le? – Mert egy kissé… nagyon sok a szabály. Egy tigris klán olyan, mint egy vallási szekta. A gyerekek nem járnak iskolába, otthon tanulnak. A 298
LAURELL K. HAMILTON
klánon belül házasodnak. Jó, az elmúlt években már engedélyezték ugyan a küls sökkel való nászt is, persze, szigorúan vérfrissítési célzattal. A modern genetikából a tigrisek is megtanulták, hogy a tiszta klán beteg klán. – Úristen, Jason! – Tudom, mire gondolsz – bólintott. Aztán elhallgatott, és elkapta a tekintetét. Mi jöhet még? – Folytasd! – Kiküszöbölhet ez az egész tigris klános hajcih . – Ja, szerzek egy eseményutánit. – Igen, Richard említette – futott át egy tünékeny mosoly az arcán. – Az újságírónak, Pinn-nek nincs kifogása, a te tested, azt teszel vele, amit akarsz. De Crispin hallani sem akar róla. Ha valóban az magzata, a klán szabályzata is tiltja, hogy elhajtsd. Ráadásul még soha nem nemzett gyermeket. – Mi van a klán szabályzatával?! – Úgy fest, hogy a fehér tigrisek klánja és Las Vegas Város Ura, Max is igen megvet véleménnyel lenne rólad, ha elpusztítanál egy leend vértigrist a vérvonalukból. – Pedig nem sok beleszólásuk lesz. Ez egyedül az én dolgom. – Én se gondolok mást, Anita. De ez a Max elég beg zölt tag. Máris pletykálnak olyasmit, hogy kihívja Jean-Claude-ot. Hogy háborút akar. – Csak pletyka, Jason. A vámpírtanács betiltotta a háborúzást nálunk, nehogy visszarendez djenek a régi állapotok. Mármint az illegalitás. És még ha lehetne is háborúzni, azt is csak szomszédos területekkel lehetett. Úgy lehet terjeszkedni, ha megszerzed a szomszédod terültét. Vegas t lünk annyira messze van. – Nem mondom, hogy nincs igazad. De Max nem a vámpírtörvények értelmében akar harcba indulni, hanem valami homályos és si vértigris törvényre hivatkozik. Aszerint teljesen törvényes és jogos a részükr l, ha minden követ megmozgatnak azért, hogy ne vetesd el a gyereked. És arra is kényszeríthetnek, hogy a terhesség alatt végig a vértigrisekkel legyél. 299
A FEKETE VÉR
Nehogy elvetélj. – De ez az egész nem a kis vértigrisr l szól, nem? – csúsztam arrébb, hogy ne rám folyjon a víz. – Elmondjam, mit gondolok? – Légy szíves! – Szerintem Max tudja, hogy Jean-Claude még nem adta fel a negyedik jegyet. Amib l arra következtetett, hogy ha kicsit összeszedi magát, megsemmisítheti a többi jegyet, ami Jean-Claude-hoz kapcsol, és a saját halandó szolgájává tehet. Évszázadok óta te vagy az els valódi nekromanta, Anita. Minden vámpír tudja, hogy veled megállíthatatlan lehet. Már ha téged uralma alatt tart – fejtette ki Jason. Aztán megrántotta a vállát. – Persze ez csak az én elméletem. – Honnan tudja, hogy nem kaptam meg a negyedik jegyet? – Épp elegen tudják, hogy akárki, aki egy kicsit is kíváncsi, értesülhessen. Ekkora tömegben nem lehet titkot tartani. – A francba, Jason! – fakadtam ki. Mert igaza volt. És annyira utáltam, hogy igaza van. – Emiatt képes lenne háborút kezdeni velünk? – Szerintem simán. – Csak mert biztosan nem akarok teherben maradni? – Legalábbis ez az indok. Én tényleg azt hiszem, hogy ez csak kifogás, de aztán tévedhetek is. Max felesége a vértigris klán királyn je. Lehet, hogy áll az ügy mögött. Lehet, hogy tényleg ennyire fontos neki a gyerek. – Ne nevezd gyereknek. Nem is biztos, hogy terhes vagyok. – Bocs! Nem kezdhettem én is elhinni, hogy egy gyerek növekszik bennem, az csak összezavarna. Elkezdenék hezitálni, és azt egy ilyen helyzetben nem engedhetem meg magamnak. Most csakis az esemény utáni tablettára szabad koncentrálnom, hogy azt miel bb megkaphassam. – Én viszont tudok valami, amivel kicselezhetjük a tigriseket. De ahogy ránéztem, megint elkapta a tekintetét. – Ennyire utálatos? 300
LAURELL K. HAMILTON
– Félek, hogy dühös leszel. – Azon már rég túl vagyok, Jason – sóhajtottam. – Ha valahogy elkerülhet a háború St. Louis és Las Vegas között, bárhogy, akárhogy, én nyitott vagyok. – Ha esetleg tényleg terhes vagy, akár én is lehetek az apa. És akkor az egy közönséges gyerek, a tigrisek szemében meg lükoi. Nem akarnak majd egy kis vérfarkassal bajlódni. Hát igen, alaposan megtervezte ezt Jason. Mert ha ezzel kezdi a beszélgetést, és nem nyomja az arcomba ezt a sok kellemetlen hírt a vértigrisekr l, tényleg könnyen berágtam volna rá. Így viszont szinte örülök a hírnek. – Azért kezdted a vértigrisekkel meg a sok szarukkal, hogy ez kellemes verziónak t njön. – Életösztön – morogta Jason, de rám nézni még mindig nem mert. – És ha elhiszik, hogy csakis te lehetsz az apa, akkor jöhet a bogyóm? – A te tested, azt teszel vele, amit jónak látsz. – Hogy akarod velük elhitetni? – Hazugsággal. – Vérállatoknak képtelenség hazudni, egyb l megérzik a szagát. – Annyira ki vagy borulva, hogy csak a pánik szagát érezni rajtad. A pulzusod hazugság nélkül is ingadozik. Semmit se olvashatnak ki a testedb l. – És mit hazudunk? – Hogy még otthon együtt voltunk. És kiszakadt a gumi. Hozzátehetjük még azt is, hogy Nathaniel is benne volt. Egy vérleopárd legalább annyira taszító a szemükben, mint egy farkas. – Jó – bólintottam rá. – De várj! Te képes vagy becsapni két likantrópot? – Ötöt. – Mi? – Richardot, Shang-Dát és Jamilt se avathatjuk be. Nem hívhatjuk ket be egyesével, hogy elmondjuk a tervet. Nekik is hazudnunk kell. 301
A FEKETE VÉR
– Richard teljesen… – ingattam a fejem. Még kimondani se tudtam. – El fog borulni az agya – bólogatott Jason. – El. Mert korábban miért nem említettem, hogy kiszakadt a gumi? – Persze. De ha a tigrisekt l megszabadultunk, majd magyarázkodunk. És akkor megbocsát. De se , se Shang-Da nem hazudik valami jól. – Jamil igen? – Mint a vízfolyás. Még a pulzusát is uralja. – Ügyes – mondtam, mert tényleg ügyes, aki ilyet tud. – És te? Te is ilyen ügyes vagy? – Dehogy. – Akkor bele se kezdjünk. – Figyelj, azért nekem se könny éppen. Nekem is belenyúltak az agyamba, már ez elég felkavaró. Ráadásul ott van Nathaniel. Hogy álljak a legjobb barátom elé, ha tényleg terhes vagy? Magammal hozlak pár napra, és egyb l bajba kerülsz? Hát hogy mondom meg neki, hogy ennyire nem tudtam vigyázni rád? Nyilván Micah is ki fog borulni, de Nathaniel… Nem tudnék a szemébe nézni. Hidd el, ez épp elég kellemetlen gondolat, hogy elrejtsek mögé egy ilyen aprócska hazugságot. Vigasztalón a vállára tettem a kezét, meg ráhajtotta a fejét. – Ne haragudj rám, Anita. Ezerszer jobban kellett volna rád vigyáznom. – Ett l te se védhettél volna meg, Jason. – Gyere, és hazudjunk a szemük közé – emelte rám zaklatott szemeit. – Utána elugrunk egy patikába, hogy legalább a terhességgel ne legyen gond. A többin nem segíthetünk ilyen könnyen, de legalább ez nem nyomaszt majd tovább. Bólintottam. Kézen fogott, és már nem is féltem annyira. És kezdtem kicsit jobban érezni magam. Itt áll mellettem a barátom, és támogatjuk egymást.
302
LAURELL K. HAMILTON
47 Magamra tekertem egy törülköz t, kimentünk, és lenyomtuk a hazugságunkat. Jasonnek igaza volt, könnyen ment. Még mindig totál odavoltam, néha magam se tudtam volna megmondani, éppen mit is érzek. Bizonyos szempontból most el ször találkoztam a vörös vértigrissel. Vajon is hasonlóan érez irántam? Vagy több mindenre emlékszik az éjszakából? Bocs, az el napból és az éjszakából? Szerettem is volna megkérdezni, meg nem is. A többiekhez viszonyítva olyan egyhetvenöt magas lehetett, a haja élénkvörös, amilyen a természetben csak a tigris bundájában fordul el . Emberen csak akkor, ha épp talál egy jó fodrászt, és szereti a vad színeket. Vad színhez viszont nem jó a szolid vonalvezetés, és ezt is megértette, asszem, azért vágatta egészen rövidre, a fejtet n égnek mered tüsire. Ha már a színen fennakadnak, hadd rágják magukat a népek a fazonon is. A szeme mély aranysárga a narancsosvörös cirmókákkal, éppen amilyennek álmomban láttam. Kár, hogy nem álom volt. Az emlékeim alapján pedig úgy tetszett, mintha a valóságban meg se történt volna az egész, és ha nincs Richard, hogy elmesélje, plusz még a tigrisek is lelépnek, miel tt felébredek, talán meg se fordul a fejemben, hogy nem egy nagyon fura, nagyon szexi álmom volt. Talán. Nem, nem hiszem, hogy csak talán. Nagyon is valószín . Akkor azt hinném, hogy a karmolásnyomok Jasont l valók, és csak hosszan aludtam. Közben meg Ká Anyu szétbarmolta az agyamat, hogy már tisztességesen emlékezni se tudok arra, ami megtörtént. De ha ilyesmire képes, mi jöhet még? Belegondolni is rémség. 303
A FEKETE VÉR
– Hahó, Anita! – kocogtatta meg a vállam Jamil. – Hallod, amit mondunk? – Nem, bocs, de nem – pislogtam zavartan a barna szemeibe. – Megismételnéd? – Nincs magánál – mondta a fürd köpenyes férfi… azaz Alex. Jól megnéztem magamnak. Vagyis szerettem volna, de valami volt a látásommal is, mert csak bizonyos foltokat láttam élesen, azt viszont kristálytisztán. Ami azonban a kereten kívül esett, mind elmosódott, homályosan derengett. A szeme vonta el a figyelmemet, a szemét l az arca többi részét gyakorlatilag egyáltalán nem láttam. – Barna kontaktlencséd volt – mondtam furcsa, távoli hangon. – Igen, de kivetetted – bólintott. – Amíg nem láttam a tigrisszemed, nem nyúlhattál hozzám – konstatáltam halkan. Nem kérdeztem, nem voltam bizonytalan, így volt, emlékeztem. – De miért? – A tigrised tisztavér királyn ként viselkedik – magyarázta Crispin. – És a tisztavér királyn nem enged magához olyat, akinek nem megfelel a szeme. – Miért nem? – fordultam felé. még semmit se kapott magára, ott állt meztelen a társaságban utolsóként, de észre sem vette. Az alakváltókat nem zavarja a ruhátlanság. A ruha zavarja. Most nem esett nehezemre belenézni a szemébe, pontosabban az esett volna nehezemre, ha el kell szakadnom t le, azoktól a kékségesen kék, drágak szemekt l. Érthetetlenül leny gözött a tigrisszem. – A szemünk mutatja, hogy tigrisnek születtünk. Ez a bizonyíték, hogy mennyire tiszta a vérünk. – Ezt nem értem – mondtam azon a furcsa, közönyös hangon. – Az elmúlt években a klánok közt egyre több a vegyes házasság – felelte a másik tigris. – Miért? – mint egy gyerek, tényleg. Ráadásul úgy kérdezgettem, mint egy gép, mint aki tudja, hogy kérdeznie kell, de igazából a válasz nem érdekli. 304
LAURELL K. HAMILTON
– A királyn ink egyre nehezebben esnek teherbe, és a születési rendellenességek meg a vetélések száma is drasztikusan n – folytatta Alex. – Az én királyn m tiltja, hogy err l beszéljünk – húzódott vissza Crispin. – Nekem már annyira mindegy az én királyn m szemében, hogy akár el is mondhatom. Hadd legyek szinte, Anita! – kezdte, aztán elhallgatott, és mosolyogva megrázta a fejét. Csak ekkor t nt fel, hogy mennyire jókép . A mosolya, ahogy oldalra billentette a fejét, az egyéniségének röpke megvillanása végre kirántott a szem b völetéb l, és már a részleteket is láttam. Összeállt az arca. – Jobban szeretnék el bb bemutatkozni. Furcsa, hogy máris Anitának szólítalak, pedig mintha most találkoztunk volna el ször. Ahhoz képest, hogy talán… – nem folytatta, hirtelen zavarba jött. – Ahhoz képest, hogy talán már teherbe is ejtettél – mondtam ki helyette. Elég volt hangosan kimondanom a szavakat, hogy rázni kezdjen a hideg. – Pontosan nem tudom, mi történt velünk – bólintott elég nekikeseredve –, de hadd fejezzem ki sajnálatomat a magam részér l. szintén elnézésedet kérem azért, amit elkövettem. Amikor éreztem a hívásodat, azt hittem, a klánom a nyomomra akadt, és talált egy er s királyn t, akinek a hívására meg kell jelennem. Azt hittem, egy terhességgel akarnak majd csapdába ejteni, hogy kénytelen legyek visszamenni hozzájuk. De neked még nálam is nagyobb nyomorúság, hogy így alakult. Te sem így tervezted. – Nem – suttogtam. – Alex Pinn vagyok – nyújtotta a kezét. – És nem tudom, mi egyebet mondhatnék. – Anita Blake – ráztam meg a kezét, és majdnem elmosolyodtam a kedvességén. Ami azért jó jel. Civilizált emberekként összeismerkedtünk, és kezet ráztunk. Hatalmas tenyere volt, az enyém elveszett benne, mégse csinált úgy, mintha valami óvodás lennék, akit át kell vezetni a zebrán a túloldalra, és 305
A FEKETE VÉR
csak azért fogja meg. Rendes kézfogás volt. Ez tetszett. – Én ezt nem bírom – mondta most Richard. Hát persze, hogy Richard, ki más? Elengedtem Alex kezét, és felé fordultam. A legtávolabbi falnak támasztotta a hátát. Eddig alig néztem rá, mert inkább nem akartam látni az arcát, amíg beadjuk a hazugságunkat. Egyrészt mert hazudtunk. Másrészt azt hitte, igazat mondunk. Hát, nem bántam meg, hogy eddig kerültem a látványt. Kibontotta a haját, és rendesebb copfba fogta össze, már egyetlen fürt se hullott az arcába. Így még látványosabban és fájdalmasabban jókép volt, az arccsontja és az álla a plasztikai sebészek brosúráiban rögtön az els oldalon szerepelhetett volna, minden második pasi a fél kezét adja, ha az „ilyen lett” képe ezt az arcstruktúrát mutatja. Neki genetikailag lett ilyen, ahogy a családja összes férfitagjának. A kezeit a háta mögé rejtette, de a vállán és a felkarján ugráltak az izmok, nyilván ökölbe szorította mindkét kezét. Ökölbe szorította, elernyesztette, ökölbe szorította, elernyesztette, megállás nélkül. Mindig ezt csinálta, amikor ette a harag. Most is ette a harag, hiába szerette volna kiköpni inkább. A fények valahogy úgy estek rá, hogy a szeme árnyékban maradjon, így még a valóságosnál is sötétebb barnának t nt. És hogy a hajában sem játszottak aranyos fények, az is egyszer sötétbarnának látszott. Shang-Da tornyosult mellette, az egyetlen ember a szobában, aki magasabb volt nála. Rápillantott, aztán elkapta a tekintetét, és inkább a szobát pásztázta. Egy pillanatra találkozott az enyémmel, és olyat láttam benne, amit még soha: sajnálatot. Vagy a még ki nem hevert traumától káprázott volna a szemem? De tényleg, mintha engem sajnált volna. – Nem bírom – ismételte Richard. – Mit, Ulfric? – tette fel a vitaindító kérdést Jamil. – Nézni, ahogy megint új férfit vesz az ágyába. Nem bírom – mondta halkan, nyugodtan. A harag a hangján kicsit sem hallatszott, még csak az energiája se csapott az arcunkba forró ostor nyelveként. Egyedül a válla 306
LAURELL K. HAMILTON
és a karja befeszülése árulta el, hogy micsoda érzelmi vihar dúl benne. – Nem tervezek semmi ilyet vele – vetettem ellen, és az én hangomban már vibrált némi érzelem. – Te soha nem tervezed, Anita. Tudom. A legfurcsább az egészben éppen az, hogy soha nem te tehetsz róla. Mert ha egyszer en csak megcsalnál, mert nem tudsz megmaradni a bugyidban, akkor azt hiszem, azt tudnám kezelni. Vagy éppenséggel végleg továbbállnék. De te soha nem szánt szándékkal csinálod – tolta el magát a faltól. Shang-Da egyb l mögé lépett, felvéve a szokásos test r pózt. – Mit mondjak erre, Richard, mit szeretnél hallani? – kérdeztem, és határozottan éledezett a hangomban a megfelel érzelem. A harag, persze. Le kellett volna gy rnöm, visszaparancsolni, mert a szörnyetegek mellett ilyen luxust nem kifejezetten engedhetek meg magamnak, de nem gy rtem le. S t, tárt karokkal fogadtam, hozzábújtam, meghemperg ztem benne, cirógattam és becézgettem, hogy er re kapjon. A harag annyival kellemesebb választás volt most, mint a többi bennem táncoló, rettenetes érzelem, amik tényleg annyira elviselhetetlennek t ntek, hogy beléjük se mertem gondolni, nemhogy átérezni ket. – Azt szeretném látni, hogy legalább elhúzódsz t le. Hogy nem hagyod, hogy hozzád érjen. De nem, nincs vele bajod. – t is ugyanúgy megb völték, Richard. Pontosan tudod. Bólintott. Már nem rejtette a háta mögé hatalmas kezeit, mindenki láthatta, ahogy idegesen csuklózik a leveg be, már a mellkasa is mozgott az er feszítéssel. – Tudom, hogyne, és így még csak nem is gy lölhetem. Másra se vágyom, de nem tehetem. Mert sem akart volna… két napon át dugni veled. sem akarta, hogy megfeledkezz még a tablettádról is. t is legalább annyira elborzasztja ez az egész, mint mindannyiunkat – hadarta, és elindult felénk. Na, most megcsapott az a nem evilági energia, egyel re óvatosan kúszott felém, lopakodott, bujkált. – Hát nem érted, Anita? És még az erkölcsi fölény sem áll az oldalamon. És ezt mind be kell nyelnem, mert ha a sértett férfiúi büszkeségemmel jövök, akkor még én 307
A FEKETE VÉR
vagyok a szemétláda. De én ehhez nem vagyok elég jó, én ezt képtelen vagyok végigcsinálni. Sajnálom, de nem megy – az eddig lopakodó energia mintha csak erre a végs kétségbeesett kifakadásra várt volna, most forró szélvészként körbenyalta a szobát, hirtelen olyan volt, mintha óriási kohó ajtaját nyitották volna ránk. És már moccant is bennem valami abban a sötét zugban, legbelül. De nem, az nem lehet, ilyen hamar csak nem! Lehunytam a szemem, mélyeket lélegeztem, lassan, iszonyatosan lassan fújtam ki, közben számoltam. – Kérlek, Ulfric – hallottam Jamil hangját megint el hívod a szörnyetegét. – Úgy érted, a farkast. Mert az összes szörnyetegére nem lehetek hatással, ahhoz egyedül soha nem leszek elég, ahogy az élete egyéb frontján se lehetek egyedül elég neki. Soha! Ahogy ránéztem, az arcán átsuhanó mélységes fájdalom a szívembe markolt. Aztán rögvest összeszedte magát, nem adta át teljes lényét a fájdalomnak, csakhogy ehhez szemmel láthatóan meg kellett dolgoznia magát. És ett l is rosszul éreztem magam, hogy így kell kínlódnia miattam, ez is fájt. – Richard, én… – Ne, Anita – legyintett –, nem kell, ne er lködj! Semmi értelme vitázni, hogy ez jó-e vagy rossz. Ez van és kész – nézett mélyen a szemembe a gyönyör barna szemeivel. Már csak a szemei tükrözték a szenvedést, amit l az el bb az egész arca vonaglott, és amit én okoztam neki. Csak a szemein látszott, mennyire boldogtalan. Pedig istenemre nem akartam bántani, ahogy se akart engem szánt szándékkal soha. De mi már csak ilyenek voltunk egymásnak, újra meg újra felsebeztük egymás lelkét. – Azért jöttem ide, hogy megnézzem, jól vagy-e. Ezt megtettem. De mesterünk rám bízott még egy feladatot – tette hozzá, és nyújtotta a kezét. – Hagyjatok magunkra bennünket! – Ha a dolognak csak egy kicsi köze is van szexhez, Richard… – haboztam. Nem mertem megfogni a kezét. 308
LAURELL K. HAMILTON
– Elutasítasz? – hanyatlott le a kéz, és ereje forró ágyúgolyóként vágódott az arcomba. – Mindenem sajog, Richard. Fájok. Egy ideig most bárkit elutasítanék. – De szereted, ha fáj. Na, ennyi elég is volt, a szánalom sisteregve párolgott el bel lem. A gyöngédséget, ami egészen meglágyította irányában a lelkem ez az indiszkrét megjegyzés egyb l felülírta. Mert lehet, hogy szexeltem ezzel a két vadidegennel, megengedem, nem is keveset, viszont egyikünk se volt magánál, alig emlékszünk bármire is. Ugyanannyira idegenek vagyunk egymásnak és egymás testének, mint két nappal ezel tt. – Látod, Richard, máris kezded. – Mit? – És még csak nem is érted. Fel se fogod. Egyikünk se emlékszik szinte semmire ebb l a másfél vagy két napból, maximum pár kósza kép maradt, foszlányok. És akkor te jössz a durva megjegyzéseiddel, és olyan dolgokat árulsz el rólam, ami rájuk végképp nem tartozik. Mélyet lélegzett, majd lassan kifújta. A válla megrándult, behúzta a nyakát, mintha épp begy jtött volna egy bal horgot. Majd kiegyenesedett, kihúzta magát. – Igazad van, bocsánatot kérek. Bár elég érthet vétek, hogy ket is úgy kezelem, mint a többi szeret det, akik ugyanúgy ismernek, mint én. – A szeret im nagy része nem ismer engem úgy, mint te, Richard. Csak szex van közöttünk, nem kapcsolat. – Még be kell végeznem, amivel Jean-Claude megbízott – hessentette el a szavaimat a fejével Richard –, és indulok is vissza. – Máris hazamégy St. Louis-ba? – csodálkozott Jason. – Ilyen médiaösszt z alatt nem maradhatok. Ez gondolom, nem lepi meg egyik töket sem. – Már az is csoda, hogy egyáltalán idejöttél. Ezen lep dtem meg – bólintottam. – És mivel bízott meg Jean-Claude? – kíváncsiskodott Jason. – Te jobb, ha egészen apróra összehúzod magad – bökött felé a muta309
A FEKETE VÉR
tóujjával Richard. – Téged csak ne is lássalak. Te, a horda utolsója, te senki, te, aki lehet, hogy megejtetted a lupámat. A legtöbb hordában ezért az életeddel fizetnél. – Nem volt választásunk, Richard. – Nem erre a mostanira gondolok – rázta hevesen a fejét Richard, hogy csak úgy repdesett a feje búbján a lófarok –, hanem arra, ami St. Louis-ban történt. Amikor azért feküdtetek le, mert úgy hozta kedvetek. Az ardeur a közeletekbe se ment, és ti mégis keféltetek – csak úgy villámlott a tekintete. – És ne mondd nekem, hogy Jason csak kaja az ágyadban, Anita. Eleinte még megettem ezt a szöveget, de azóta túlságosan is gyakran megesik veletek. – Olyan, mintha egyeztettél volna Perdyvel – csóváltam a fejem. – Összebeszéltetek? – Beszélgettünk, igen. Perdita úgy vélte, hogy a saját pénzetekkel fizethetünk vissza kicsit. – Ezt nem értem. – Pedig világos. Perdy felajánlkozott Richardnak, hogy így álljanak bosszút rajtunk – mondta Jason. A hangja üresen kongott, mintha még az is fájdalmat okozna neki, hogy az érzelmeit a hangjával kimutassa. – Hónapok óta nem feküdtem le Jasonnel, Richard, még az ardeur miatt se. Amikor láttam, hogy mennyire rosszul érinti ez Perdyt, levettem a menür l. – Rosszul érinti? – kacagott fel keser en Richard, és az energia forró hangyarajként szaladt keresztül a b römön. Sietve visszanyelte. – Összetörtétek a szívét. Jasonnel egymásra néztünk. Megrántotta a vállát. Remek, erre se tudott köpni, se nyelni. – Nem kell neked hazudnom arról, hogy hányszor feküdtem le Jasonnel, Richard. Nincs rá okom, nincs a kapcsolatunkban kizárólagosság. – Kösz, hogy emlékeztetsz! – csattant fel. – Te se vagy nálam monogámabb, Richard. Ne is próbáld tagadni! 310
LAURELL K. HAMILTON
– Csak rajtad múlik, hogy az legyek… Shang-Da ekkor zorrós mozdulattal félrecsapta fekete kabátját, röpke áttekintést nyújtva a kisebb fegyverraktárról, amit magával hozott, és kezét a magasba emelve fél térdre ereszkedett az Ulfricja el tt. Minden likantróp falkában és hordában megvan ennek a mozdulatsornak a megfelel je, a tiszteletteljes szóra jelentkezés alázatos gesztusa. – Mi van, Shang-Da? – nézett rá Richard. – Talán nem ez a legmegfelel bb id pont, hogy más vérállatcsoportok és vámpírcsaládok tagjai el tt kiteregessük a személyes ügyeinket – tárta elé semleges hangon, amib l azért nem teljesen sikerült szám znie a haragját. Jamil közelebb húzódott hozzájuk, de nehéz lett volna eldönteni, hogy melyikük támogatását jelenti a mozdulat. Jamil bizonytalansága hirtelen felnyitotta a szememet, hogy már megint elhanyagoltam a kötelességeimet, és a St. Louis-i horda lupájaként sokkal jobban oda kellene figyelnem a horda életére. Mert a farkasaink tartanak az Ulfrictól. Félnek Richardtól. Ez korábban elképzelhetetlen lett volna. Még én voltam az, aki állandóan balhéztam vele, hogy legyen kicsit tökösebb király. Persze, nem a terrorra gondoltam. Kicsit meg is bántam, hogy ilyesmire biztattam. Richarddal kapcsolatban annyi mindent megbántam már. Megszólalt a telefon, én meg szabályosan összerezzentem. Jézuskám, ez meg ki lehet? – Talán a kórházból keresnek – indult a telefon felé Jason. – Apám miatt. Miel tt felvette volna, Richardra nézett engedélyért, meg biccentett. Ez azért hagyott némi reményt a sötétségben. Reményt, hogy még azért megbújik benne a régi Richard valahol. – Egy pillanat türelmet – válaszolt a telefonba Jason. – Megnézem, tud-e jönni – és a mellkasához tartotta a kagylót, hogy ne hallják a vonal túlvégén, amit mond. – Peterson az. Azt mondja, szívesen válaszol a kérdéseidre. Te érted? – Aha – indultam felé. 311
A FEKETE VÉR
– Ki ez a Peterson? – kérdezte Richard. – Summerlandék biztonsági f embere – válaszoltam. – És képes vagy most beszélni vele? – Tudnom kell, mekkora szutyokban ülünk. Hogy mekkora veszély fenyeget. És talán megmondhatja. – És ez neked fontosabb, mint amir l épp beszéltünk? – kelt ki magából Richard. Nem evilági ereje felforrósodott. De nem tartott vissza, mentem a telefonhoz. Már csak azért is, mert az messzebb volt a kályhától, amit Richard üzemelt. Igen, ez is benne volt a szakításunkban. Hogy képtelen volt felfogni, hogy az érzelmi viharok bármilyen hevesek is, egy pillanatra sem téveszthetjük közben szem el l a rosszfiúkat. – Csak mert ránk d lt a metafizikai latrina, Richard, még nem hanyagolhatjuk az élet egyéb problémáit. – Hogy vagy erre képes, Anita? – Mire? – kérdeztem vissza Jason mell l. Egyel re nem vettem át a kagylót, nehogy Richard valami hülyeséget csináljon. – Hogy tudsz az üzletre meg a rosszfiúkra koncentrálni, amikor lehet, hogy épp teherbe estél egy idegent l?! – És te hogy nem vagy képes erre is figyelni egy érzelmi válság közepén? – Úgy, hogy nem vagyok egy szívtelen ribanc – vágta rá dühödt sértettséggel. Nekem ennyi elég is volt, köszöntem szépen. Hátat fordítottam neki, és elvettem Jasont l a kagylót. meg aggodalmasan szemmel tartotta a mögöttem magában dühöng alakot. Nem is baj, mert én éppenséggel most egy ideig látni se bírtam. – Itt Blake. – Nekem ez az állásomba is kerülhet – kezdte Peterson. – Akkor miért mondja el mégis? – Mert Schuyler rendes embernek t nik. Jó pár Keith-szel felér. Nem szeretném, ha a kis seggfej miatt halna meg. 312
LAURELL K. HAMILTON
– Hallgatom, Peterson. – Keith bujkál, még a családja se tud róla semmit. Csak annyit, hogy Vegasba szökött, ahol feleségül vett egy vámpírt. – Szent szar! – Egyetértek, bár a házasság nem érvényes. Ett l még elveheti a menyasszonyát, és a családja végig is viszi az esküv t, ha egyszer el kerül. Ha a nyomára bukkanunk. – Ez eddig egy csúf botrány. Hol játszunk Jason életével? – Kérdezze meg, miért nem érvényes a házasság! – Miért nem érvényes a házasság? – Mert a vámpír asszonyka már asszony. És a férje egy Város Ura. – Ez komoly? – kérdeztem, amikor megtaláltam a szavakat. – Halálosan. – Nincs mester, aki egy ilyen sértést ne torolna meg. Jason szeme elkerekedett. Talán a „mester” szó hallatán, talán elég közel állt, hogy hallja a vonal túlvégén Peterson szavait. Végül is, a hallása, hogy úgy mondjam, természetfeletti. – A kérdéses Város Ura vérdíjat t zött Keith fejére. A feleségét épségben, Keith-t pedig kih lve kívánja viszontlátni. Azt nem tudjuk, kik dolgoznak neki. Míg maga meg Schuyler fel nem t ntek a színen, egészen máshol keresték, de most talán azt hiszik, Keith úgy próbál elrejt zni, hogy szem el tt marad… – Vagyis mi leszünk a célpont. – Megeshet. – Keith ennyire ostoba? – Ennyire. Bár mentségére szóljon, hogy a n igen intenzíven er ltette a dolgot. Tudom, ez még nem elég ok. A pletyka szerint a múltból ismerte Keith-t. Vagyis nem személyesen t, hanem az ük-, nagy-, szép-, akármi-apját, ezt a Jedediah-t. Azt mondják, volt élete szerelme. – Jedediah-t nem vámpírok ölték meg? Meg akarta ket téríteni vagy épp nem a megfelel vámpírhölgyet meghódítani. Valamelyik. – Valamelyik, igen. 313
A FEKETE VÉR
– Azt mondja, hogy Keith ugyanazokkal a vámpírokkal akadt össze, akik Jedediah Summerlandet megölték? – Elképzelhet . – Hát, basszus! – A basszus nagyjából fedi. – Melyik Város Uráról beszélünk, Peterson? – Azt nem árulhatom el. – Úgy talán rendezhetném is az ügyet. – Nem, ez az ügy nem kerülhet nyilvánosságra, Blake. Azzal lenulláznánk a kormányzó jelöltetési esélyeit. A lehet legnagyobb csendben kell megtalálnunk Keith-t, és visszajuttatnunk a n t a férjéhez. – Nem érti a vámpírokat, Peterson. A Város Ura attól még nem bocsát meg. Egy vámpír ilyet soha nem felejt el. Ezt az ügyet nem lehet csendesen elintézni. Ha az emberei nem végzik el a munkát, majd elvégzi , személyesen. – Nem, Blake, ahhoz ez a kis seggfej túlságosan is magasan van. Nem szállhat vele szembe személyesen. – De lehet, hogy a vámpír ezt nem így gondolja. – Én elmondtam, amit elmondhattam. Csak hogy tudja, ha bármi történnék. – Igazán nagyra is értékelem. De engedje, hogy segítsek! Melyik város az? Én olyasmit is el tudok intézni, amit maga nem. – Jön valaki. Most le kell tennem. Vigyázzanak magukra, Blake! – és letette. Jasonhöz fordultam, a sápadtsága alapján összerakta, mekkora szaros gödröt ásott maga alá Keith Summerland. – Mindent hallottál? – Eleget. – Keith Summerland meg vámpírok? Jaj, de fincsi sztori! – jajdult fel Alex Pinn. Most villant csak be, hogy miért is ruccant le Asheville-be. – Én úgy hallottam, hogy neked védened kell az inkognitódat. Egy 314
LAURELL K. HAMILTON
ilyen történettel nem kockáztathatsz – figyelmeztettem. – Vérállatokról nem is írnék. De vámpírokról simán. – Ezt akkor se használhatod, Alex. Peterson az állásával játszik, csak hogy mi ne üljünk a sötétben. – Mi van már megint? – jelentkezett Richard is. Beavattam volna szívesen, de Alex Pinn olyan mohó szemekkel meredt rám, hogy nem mertem mondani semmit. Már így is többet hallott a kelleténél, és nem szerettem volna bajba keverni Petersont. – Most nem mondhatom el, Richard. Kés bb. – Megint a titkolózás! Megint hazugságok! – kiáltotta, és az ereje a szavakkal együtt csurig töltötte a szobát. Olyan forróság támadt hirtelen, mintha beletoccsantam volna egy teli kádba. Fájni nem fájt, de leveg t se kaptam. S volt, forró és hatalmas. A farkasokat szólította, és azok nem tehettek ellene semmit, az Ulfric erejének nem állhattak ellen, azért volt az Ulfric. Jason közvetlen mellettem állt, az energiája átcsapott rám, így növelve a forróságot körülöttem, mintha egy extra csapot is megnyitottak volna a kádba. Pedig inkább ki kellett volna engedni a melegb l, nem még hozzáadni. És akkor Shang-Da meg Jamil ereje még nem is került szóba. De egy pillanatra rá már azok is átáramoltak rám, és ez elég is volt. A farkasszag maga alá temetett, nem éreztem már mást, csak a farkas édesen kesernyés pézsmaillatát, és érezte a magam farkasa is. Látni nem láttam, de itt volt, bundája olyan bels részeimet borzolgatta, amit normális esetben legfeljebb szikével érhet el bárki. Hátborzongatóan kellemetlen élmény volt, égnek meredt még a hajam is t le. Richard azonban félreértette. – A szád tiltakozhat, Anita, de a tested élvezi az er t – mondta diadalmasan. – A farkasok olyat is adhatnak neked, amir l egy vámpír még csak nem is hallott. Ha végre nem harcolnál ellene. A farkasom végigtrappolt a gyomromon, mintha egy ököl belülr l püfölné. Elkapott a hányinger, alig tudtam visszanyelni. – Nem a gyönyör ségbe borzongott bele, Richard – szólalt meg Jason. 315
A FEKETE VÉR
– Most már ezt is jobban tudod, kisfarkas? Az ereje úgy megtöltötte a szobát, hogy már leveg t se kaptam. A farkasomat nem érdekelte már semmiféle alagút, amin elvileg ilyenkor végig szokott loholni, ahhoz már túlságosan is közel volt. Megmozdult, a bundája, a karmai a hasfalamat tépték és piszkálták. – Valami baj van, Richard! Kérlek, segíts! De a szavamra Crispin jött. Crispin még mindig pucéran, még mindig idegenként a segítségemre sietett, áthatolt a s söd er n. – Ne érj hozzá! – morogta Richard. – Ulfric, kérlek, el szólítod a szörnyetegét, és csak még egy gonddal több lesz a nyakunkon – kérlelte Shang-Da térdeltében. Még soha ilyen alázatot és esdeklést nem láttam az arcán. – Megfojt minket az er d – ereszkedett Jamil is fél térdre –, mind nkb l el tör a farkas. Kérlek, Ulfric, kegyelmezz! Crispin már el ttem állt, de meg nem érintett. Nem akart rontani a helyzeten, így nem szegült ellene Richardnak. Nagy piros pontot érdemelt. És tényleg, elég volt belenéznem a kékséges szemeibe, azokba a tigrisszemekbe, és máris jobban éreztem kissé magam. Legalább már a bunda nem cirógatott belül, a b röm bels felén olyan émelyít n. Jason eddig közvetlen mellettem állt, érezhette a farkasom mozgolódását, de volt annyi esze, hogy ne akarjon ilyen helyzetben hozzám érni. Minél távolabb, annál bölcsebb. Kikerült, és a többi farkas felé indult, majd Richardtól pár lépésnyire négykézlábra kuporodott. nemcsak fél térdre, hanem mind a négy végtagjára, és lesunyt fejjel megindult lassan, könyörg n a hatalmas férfi elé. Nem volt új a gesztus, minden kisebb (és néha nagyobb) farkas így próbálja kiengesztelni a királyt, csitítani a haragját. Mindenki azon volt, hogy Richardnak jobb legyen, mert akkor talán nekünk is jobb lesz. Igen, mostanában tényleg mindenki hajlandó volt meghajolni, csak Richard tartotta magát makacsul ahhoz, hogy mindennek úgy kellene lennie, ahogyan szeretné, és ha csak egy kicsit is elégedetlen volt, máris törtzúzott. Most is, csak állt, dühödten, és forró energiája mindent elárasz316
LAURELL K. HAMILTON
tott, mindenkit kiütött. Jó, persze, én se voltam gyakran könny eset, én is be tudtam inteni mindenkinek, és a feje tetejére állítani a korábbi békességet. De ma nem. Ma bírtam magammal, ma túlságosan is be voltam rezelve, hogy még ráadásul be is kavarjak magunknak extrában. – Figyelj, Richard, az amulettemet megtaláltad? Rám nézett, farkasereje borostyán szemeib l mind rám áramlott, és nem tudom, hogy a tekintete vagy ez a farkasenergia tehetett róla, de a farkasom felágaskodott bennem, és a hirtelen lökést l elveszítettem az egyensúlyomat. Ha Crispin nem kap el, felborulok. Elég volt megérintenie, és a farkasom elillant. Körülöttem világosabb lett, már kaptam leveg t Richard energiatüzének dacára is. Csak álltam ott, és kapaszkodtam Crispinbe, vártam, hogy most akkor majd jön a fehér tigrisem, de semmi. Nem jött. Egyszer en csak a világ tisztult ki bennem. – Azt mondtam, hogy ne érj hozzá! – csattant Richard hangja, és vele az ereje is, mintha a hátunkra csördített volna egy ostorral. Crispin is megingott, mintha is valami szilárd testnek érzékelte volna Richard haragját, ami most bennünket célzott be. De el nem engedett. A vértigris gálánsan él pajzsomul szeg dött, amit Richard nyilván gondolkodás nélkül fog most darabokra zúzni. Dühének minden erejével csapott le ránk, hogy szinte nem is láttuk, olyan iszonyatos sebességgel. Rajtam még mindig csak egy szál törölkövolt, meg a pisztoly a kezemben. A másik kezemmel pedig egy pucér vértigrisbe kapaszkodtam. Nem mondhatnám, hogy bevetésre kész, harci szerelék. Pláne, hogy nem akartam lel ni Richardot, legyen bármennyire idióta is pillanatnyilag. Kicsit kifogytam a stratégiából.
317
A FEKETE VÉR
48 Crispin maga mögé lódított, hogy fedezékben legyek. Felkészült a becsapódásra, és addigra már a másik vértigris, Alex Pinn is ott állt mellette, hogy egyesítsék er iket. Nem voltam meggy dve, hogy üdvösek a fejlemények. Épp csak annyit tudhattam biztosan, hogy l ni nem fogok senkire. És akkor Richard Jamil és Shang-Da falába csapódott be. Mert a két test r ugyanolyan természetfeletti gyorsasággal vette fel helyzetét el ttünk, hogy az Ulfricot megfékezzék. Aki azonban olyan er vel vágódott a testüknek, hogy még minket is hátrébb lökött az ereje. Szabályos miniar robbanás utórezgéseit élhettük át. – Térj eszedre, Ulfric! – ordította Shang-Da. Jamil minden szó nélkül küzdött vele a padlón, igyekezett a földre szorítani, anélkül, hogy kárt tett volna benne. Richard komoly súlyokkal dolgozott a konditeremben és fekete öves karatés volt, szóval hosszasan nem tudják lefogni minden áldozat nélkül. Vagy k bántják, vagy ket bántja. – Kérlek, Ulfric! – szólt egyre kétségbeesettebben Shang-Da. Richardot a dühe mozgatta, a harag táplálta a szörnyetegét, az erejét. Már nem kaptam t le leveg t, elevenen sültem meg ebben a szörny er ben. A farkasa az enyémet kereste, beáramlott a b röm alá. Micsoda düh! A régi, jó ismer s – ismertem minden rezdülését, az ízét, zamatát, illatát, belebújtam volna, mint egy régi, bejáratott cip be vagy meleg pulóverbe. Otthon éreztem volna benne magam, jó barátként fogadott volna. Ugyanaz az érzés volt, mint hosszú évtizedeken át megmártózni a saját dühömben, amit a lelkemben dédelgettem, amit a világ minden rezdülése iránt 318
LAURELL K. HAMILTON
éreztem. Életem nagy részét vele töltöttem, más érzelmek akkoriban nem is zavartak, csak ezt engedtem meg magamnak. Lubickoltam benne, ez volt a mindenem, nem kellett nekem se öröm, se gyönyör, se szerelem, se bánat, elég volt a mérges düh. Sokáig azt hittem, a terápia segített végre kordában tartani féktelen haragom, de most rádöbbentem, hogy valószíleg tévedtem. A vámpírjegyek segítettek, azoknak köszönhetem, hogy már nem marcangolja a lelkem, nem teszi pokollá a környezetem. Mert Jean-Claude jegyein keresztül egy részét átadtam Richardnak, méghozzá elég tetemes részét. Egyszer en átpasszoltam az én józan, higgadt Richardomnak. Csak néztem, ahogy ölik egymást a lábam el tt. Két feln tt vérfarkas alig tudta lefogni ezt az acsarkodó, sárga szem férfit, és err l már megint csakis én tehettem. Mert jómagam évtizedek alatt jobbára összecsiszolódtam a haraggal, ismertem minden rezdülését, tudtam bánni vele. De Richardnak egyik pillanatról a másikra az életére szakadt, fel sem ismerte, mivel áll szemben, honnan tudta volna, hogyan is bánjon vele?! Igen, én voltam a hibás abban, hogy ilyen elviselhetetlenné vált, és hiába tudtam már eddig is, hogy t lem származik a haragja, nem fogtam fel, hogy ez mit jelent. Pedig micsoda különbség tudni, hogy mivel élsz együtt, mint kiszolgáltatva lenni az erejének anélkül, hogy egyáltalán értenéd, mit keresnek benned ilyen indulatok. Mert én pontosan éreztem az indulatait, minden rezdülését, még akkor is ismertem volna, ha a jegyeken át nem látok bele a lelkébe. Basszus! Szerettem volna segíteni neki, szerettem volna, ha senki sem sérül meg. Annyi mindent szerettem volna, és akkor váratlanul csak még roszszabbra fordultak a dolgok, mert az ardeur is felébredt bennem. Dupla basszus! Ellöktem magamtól Crispint, és hagyta, bár láttam, hogy meghökken. Csakhogy, így Richard ereje maga alá gy rt, már a torkomban éreztem azt a bundás érzést, mintha a farkasom a manduláimon át akarna mászni, hogy kijusson végre a szabadba. Térdre estem, a fejemr l lecsúszott a turbánként a hajamra tekert törölköz , és a hajam vizesen a nya319
A FEKETE VÉR
kamba zuhant. Hideg volt és nehéz, de ebben a h ségben jólesett. Kicsit kitisztult t le az agyam. Legalább a felismerésig eljutottam, hogy igazából nem vagyok vérfarkas. Igazából nem lupa vagyok. Hanem nekromanta. Ami éppenséggel ebben a helyzetben nem nagy lövés, messzire biztosan nem jutok vele. Viszont más is vagyok, mégpedig mi? Vámpír vagyok, egy olyan vámpír, aki nem véren él. Két napig nem ettem semmit, szilárd kaját legalábbis nem. A testi éhség minden más éhséget nehezebben kezelhet vé tesz. Ennem kellett volna, éreztem, ahogy ott térdeltem Richard fullasztó erejében, ahogy a farkas a torkomon próbált felkúszni, és a haragban, ami valaha az enyém volt, de most bel le áradt felénk. Ennem kellett, de a szex valahogy nagyon távol állt most mindent l. Nem szexre éheztem. Mindent megtöltött most a harag, a düh, és az otthonossága eltérített az egyéb érzékeimt l. Semmit sem ismertem olyan jól, mint a dühöt. Azt szerettem, biztonságban voltam vele, sokkal nagyobb biztonságban, mint a szexben. JeanClaude-tól megtanultam távtáplálni az ardeurt. A klubban, a közönség gyönyörét és kéjét beszippantani, azzal jóllakatni a lángot. Nem volt egyszer , de megtanultam, még ha némelykor nem is m ködött egyértelm en. Azért azt tudtam, hogy lehet érzelmekkel megrakni a metafizikai hasamat. Nem is olyan rég ráadásul már nem is csak a kéjjel tudtam táplálkozni, egyszer sikerült a barátsággal, ami ugyanúgy szeretet, csak puhább és tisztább, mint a szex. Ez mind persze nem futott végig az agyamon, nem tudatosan cselekedtem. Az egyik percben még a földön térdeltem, és a farkasomat próbáltam visszanyelni, hogy ne kússzon el a torkomból, az éledez ardeurrel a testemben. A következ ben már csak az ardeur volt, az er m vissza zte a sötét odúba a szörnyetegemet, a torkomból elillant a bunda, ismét kaptam leveg t. Ismét önmagam lehettem, még ha egy egészen sajátos szelete is dominált önmagamnak. A harag azonban még nem t nt el, töretlen er vel ostromolt, nem lankadt, jött el re ismer s jó barátként. Hagytam hát, hadd jöjjön, megnyitottam magam el tte. Magamba szívtam, b röm minden pórusát kitártam el tte, hogy átjárjon. Az utolsó törölköz is lehullott rólam, meztelensé320
LAURELL K. HAMILTON
gem minden apró négyzetcentimétere a dühömet fogadta vissza, azt szippantotta, szürcsölte magába, azt a gy löletbe bugyolált régi dühöt, ami bennem született meg valaha. És most visszavettem, bekortyoltam, nyeltem, ízlelgettem, élveztem az ízét, azt az édesen füstös ízt, a kiérlelt zamatát, amit a hosszú évek csak még hangsúlyosabbá tettek. Nehéz, mámorító itallá érett a rejtekén, akár egy nemes bor, pont a megfelel h mérsékleten éppen a megfelel id n át, egy élet hosszán át tároltam a sötétben, hogy most végre kiélvezhessem minden erényét. Úgy szívtam ki Richardból, mint valami fekélyt vagy megszállottságot, szakért n ragadtam meg a végét, és kirántottam bel le, kitisztítottam a helyét is. Éreztem, ahogy lassan megnyugszik a két hatalmas férfi súlya alatt. És a nyugalma mögött ott találtam a falat, ami Jean-Claude és közöttem állt, és ami most hirtelen megremegett. A harag az enyém volt valaha az utolsó cseppig, de a vámpírjegyek, amelyeken át Richardba áramlott Jean-Claude-éi voltak. Tévedésb l ezekb l a jegyekb l is majdnem elvettem, de azok nem hozzám tartoztak. A szerelmem viszont ott volt bennük, és én újra megtaláltam. Jean-Claude csillagos éjkék szemeivel nézett fel rám, mintha csak besötétedett volna, és a világ a feje tetejére állt, már ha ez lehetséges lenne. – Ma petite – súgta. És nem is kellett több, ez a két, egyszer szó viszszahozott mindent, a jegyek közte és köztem felizzottak, visszakerültek oda, ahol lenniük kell. Megint éreztem t, megint az övé voltam. Az övé és nem a másiké. Bár azt mindketten éreztük, hogy annak a n nek a jegyei is belém égtek, de az legyen egy kés bbi aggodalom, majd megoldjuk azt is valahogy. Ebben a pillanatban nem számított más, csak JeanClaude mosolya, a hangja és hogy otthon vagyok ismét, hazataláltam.
321
A FEKETE VÉR
49 Jean-Claude felvonta a pajzsát, és tudtam, hogy ez így van jól. Megértettem, hogy nem érezheti a haragot, nélküle kell táplálkoznom, mert nem boldogulna vele, ahogyan a kéjjel meg a szerelemmel boldogul. A düh t nem táplálta. A düh csakis az enyém volt. A hajam még mindig nedvesen nehezedett a vállamra és a hátamra, alig pár perc lehetett hát az egész, nekem mégis óráknak t nt. Lenyeltem minden csepp haragot, amit találtam, de a harag nem kereste meg a kis kuckóját, ahol évtizedeken át lakott, ahol a gyásszal vívta harcát, vele keveredett. Úgy ettem magamba, mint máskor a kéjt, a szerelmet és a szívek legféltettebb vágyát. Úgy nyeltem magamba, mint valami ételt, viszont egy picit sem zavarodtam össze t le, ahogyan a kéjt l mindig öszszezavarodom, mert azt mindig szexszé kell konvertálnom, és gyakran terjed át a körülöttem állókra. Mert a haraggal tudtam bánni, a haragnak nagymestere voltam. Azt uraltam. A b römön szikrát vetett az energia, a testem majd szétvetette a táplálék. Nem egyszer en jóllaktam, dugig voltam. És ez nem a megszokott ardeuröm volt, itt a szex szóba sem került, ez itt most valami más volt. Ez csakis az enyém volt, ehhez se Richardnak, se Jean-Claude-nak nem volt köze, az enyém volt, ahogy az enyém a pisztolyom is a kezemben. Enyém a kezdetekt l, vámpírjegyekt l függetlenül. Találtam egy olyan táplálékot, ami a mesteremnek megfeküdné a gyomrát, de mennyire, hogy meg! Ezt ugyan nem tudná megemészteni! Micsoda büszke boldogság! Metsz , kristálytiszta boldogság járt át, a haraggal határos érzelem. Szárnyaltam, hogy végre valahára szert tettem egy er re, amihez másnak semmi köze. Jean-Claude ereje a kéjen és szerelmen alapszik, az enyém a 322
LAURELL K. HAMILTON
haragon. Nagyon helyes, nagyon helyes. Csak így tovább! – Minden rendben – hallottam Richard furcsán tiszta és lecsendesült hangját –, jól vagyok. Engedjetek el! Shang-Da és Jamil egymásra pillantott, láttam, éppen elkaptam, azután mintha számoltak volna, tökéletes harmóniában engedték el egyszerre Richardot, aki fel is ült egyb l. Jason közelebb kúszott, és egészen a földre sunyta magát. Richard a vállára tette a kezét, miközben felnézett rám. Haragra számítottam vagy legalábbis neheztelésre, ám hosszú id óta most el ször semmi hasonló nem villant a szemében. Egyszer en csak rám nézett. Az arca és a szeme az az arc és szem volt, amibe valaha beleszerettem. Annak a Richardnak az arca, aki még túlságosan is félénk és aggályoskodó volt ahhoz, hogy leszámoljon a régi Ulfrickal, megölje, és átvegye helyét a horda élén. Gyöngédség ült ezen az arcon, amit olyan rég láttam utoljára, hogy id vel el is hitettem magam, hogy soha nem is létezett. – Semmi baj, Jason. Semmi baj. Felállt, a farkasai pedig egyértelm aggodalommal figyelték minden lépését. – Megnyugodtál, Ulfric – tartotta magasba mindkét kezét Alex, de félre nem állt az útjából –, de mi a biztosíték, hogy nem borul el ismét az agyad? Crispin felém lépett, de intettem, hogy maradjon csak, ahol van. Richard éppen józan próbál maradni. Semmi kedvem nem volt újra felingerelni azzal, hogy egy meztelen vértigrisbe kapaszkodom. És nem mellesleg a saját meztelenségem is túlságosan a tudatomban volt ahhoz, hogy örüljek a közeledésnek. Crispin egyébként határozottan engedelmes kistigris volt, eddig még soha nem ellenkezett, ha utasítottam. Ez határozottan a kedvemre volt. Richard fehér pólója cafatokban lógott, hogy akár fel is szaladhatott volna a B nös Vágyak színpadára egy attraktív magánszámra. A haja kibomlott, az arcába tapadt. Az ember csak az igazán nedves álmaiban lát ilyen pasikat, és olyankor mindig mosolyogva ébred. Richard is mosoly323
A FEKETE VÉR
gott, de ez a mosoly nem illeszkedett az el bb említett álomba, ez egy egyszer , kedves mosoly volt, ártatlan, aminek a szexhez semmi és a gyöngédebb érzelmekhez annál több a köze. Az arcomhoz ért, két kezébe vette, és végtelenül gyöngéd mosollyal, szemében puha barnasággal nézett le rám. – Köszönöm. – Az én dühöm volt. Csak visszavettem – fogtam meg a kezét az arcomon. – Azt hittem, már örökre az enyém – mondta, és belesimultam a tenyerébe. Meleg volt és bársonyos, jobb helyen nem is lehetett volna az arcom. – Még visszaszivároghat – súgtam. Fölém hajolt, és tudtam, hogy meg akar csókolni. Elbizonytalanodtam, mert vágytam is a csókjára, meg nem is. A valaha volt Richardot kitéptem a szívemb l, fájdalmas bemetszésekkel hasítottam ki a testemb l a szerelmet, mert a helyét ez az új, dühös, sért dékeny, bántó Richard vette át. Viszont ez a fölém hajoló arc az a régi Richard volt, aki még nem hozta meg a sok fájó, nehéz döntést, az, aki még nem dühödött be rám egy életre szólóan. Megcsókolt végül telt, puha ajkaival. Fantasztikus csók volt, bár az utóbbi id k sztenderdje szerint igen sz zies. Ahogy elhúzódtam, ráébredtem, hogy mostanában már csak szex idejére találkoztunk. A szex nem volt rossz, de vad és heves volt. Tudta, hogy bírom a vadulást, és hogy velem elengedheti magát. Soha nem szólt a gyöngédségr l, soha a lágyabb érzelmekr l. Semmilyen érzelemr l, legföljebb a haragról. De a szeretetnek még a közelébe se jutott. Nem mondom, hogy veszekedésb l nem lehet istenieket dugni, de ha az ember mást se csinál, mint veszekszik és utána dug, akkor az elég silány. – Hónapok óta nem éreztem magam ennyire önmagamnak, Anita. Egy életen át is járhattam volna szakemberhez terápiára, az se segített volna ennyit. – Ha tudtam volna, hogy visszavehetem, már rég megtettem volna, 324
LAURELL K. HAMILTON
Richard. – Tudom – mondta, és megfogta a kezem. A várakozó farkasok felé fordult. Mióta is nem fogta meg a kezem? Újabban már a templomban se fogta, így tényleg csak akkor értünk már egymáshoz, ha magunkra maradtunk, és leginkább dugtunk. Lassan már kezdtem fontolgatni, hogy keresek egy másik templomot. Mert ha végleg összeveszünk, nekem egyszer bb máshová járni, mint az egész Zeeman famíliának. De ebben a szent pillanatban, ahogy a kezemet fogta, már egészen máson gondolkoztam. Hogy vajon mi változott még ott belül, amit l ennyivel jobban érzi magát. De ilyenekkel most nem vesz dhetek. Richardról és a normális életr l a gyerekekkel, meg a fehérre mázolt kerítéssel és két kutyával már rég lemondtam. Már csak az a férfi volt, aki miatt sajnálom, hogy nem jöhet össze. De a kezével a kezemben most azért átfutott a fejemen a halvány kétely, hogy mi van, ha még nem kés . Mi van, ha vele még lehet benne részem? Ha az egyetlen férfi, akivel sikerülhet? Elég volt ezt gondolnom, máris éreztem, hogy ez bizony nem az én gondolatom. Mert Richard nem az egyetlen férfi az életemben, akivel kapcsolatban felmerül bennem, hogy ha az ardeur nem lenne, talán élhetnénk normálisan. Persze a kezét fogva és érezve gyöngéd érzelmeit, azért sajnáltam, hogy így alakult. A sajnálat saját volt, azt csakis én gondoltam, magamtól, a szívem mélyéb l. – Keressük meg a medált! – mondta Richard. – Jól vagy, Ulfric? – kérdezte Shang-Da. A három vérfarkas a bizalmatlanság él szobraként sorakozott egymás mellett. – Rég nem voltam ennyire jól – mondta Richard, és a hüvelykujja kis köröket írt le a kézfejemen. – A ruhák közt nincs a medál – mondta Jamil. Rám tévedt a tekintete. – Megtaláltuk viszont Anita késeit. Az egyik véres. – Az az én vérem – szólalt meg Crispin. – Miért vágott meg Anita? – fordult felé Richard. 325
A FEKETE VÉR
– Nem volt – felelte a vértigris. Bennünket nézett, de nem az arcunkat, nem is a meztelenségemet, hanem az összekulcsolt kezeinket. – Én voltam – mondta Jason. – Miért? – fordultunk errefelé. – Nem hanyagolhatnánk most ezt, Richard. Végre nem vagy rám dühös – mondtam helyette én –, egy kicsit hadd maradjon meg a béke. – Mert a válasz bedühítene? – Könnyen lehet – bólintott most helyettem Jason. – Valóban? – nézett rám Richard. – Mondjuk úgy, hogy azóta kibékültünk – szorítottam meg a kezét. – Megtámadott a tigris? – Jasont. De én is mellre szívtam. – Végül mégis egy ágyban kötöttetek ki – mért végig Richard. Elkomorodtam, és próbáltam volna kihúzni a kezem a kezéb l, de nem engedte. Inkább hagytam, nem akartam huzakodni. – Lehetne, hogy nem kattogunk ezen, Richard? – Szeretné, ha elengednéd a kezét, Ulfric – szólt rá Crispin. – Nincs semmi gond, Crispin. – Királyn vagy – rázta meg a tigris a fejét –, és egy királyn t csak akkor szabad érinteni, ha a királyn is akarja. Richard magához húzott, és közben egy pillanatra sem eresztette el a kezem. Kitámasztottam a mellkasán, hogy azért ne temessen teljesen a karjaiba. – Ne marakodjatok rajtam, ha kérhetem. – A kultúránk kötelez – mondta most Alex. – Mi van? – A kisfarkassal lehet rajtad osztozni, azt tudom. És a vörös tigrissel is – mondta harciasan Crispin. – De az Ulfricod b zlik a monogámiától. Ki akar sajátítani. – A tigristörvényeket akkor sem er ltetheted rájuk, Crispin – figyelmeztette Alex –, hiszen nem is ismerik. – Miféle törvények ezek? – kérdezte Richard. Még szorosabban ölelt, 326
LAURELL K. HAMILTON
ámbár még mindig eltoltam félig-meddig, de hirtelen kigyulladt bennem a bizonyosság. Küldjünk ki mindenkit, olyan sokan vagyunk. Miközben semmi szükség erre a rengeteg emberre, amikor itt van nekem Richard. Ketten elegek vagyunk egymásnak, mindenki mástól meg kell szabadulni. Egyáltalán hogy jutott eszembe idecs díteni ennyi mindenkit?! Felnéztem Richardra, bele a barna szemeibe. Már nem vágytam másra, mint elmerülni az ölelésében, csak az övé lenni. A karom, amivel eddig eltoltam magamtól, a derekára fonódott, pedig lehajolt, hogy megcsókoljon. Istenem, másra se tudtam már gondolni, mint a csókra, a szájára, amit meg kell kapnom. A b re melegen tapadt a testemhez, lágyan, melegen és egyszer en… tökéletesen. Mintha a testünk egymásnak teremt dött volna, mintha arra születtünk volna, hogy örökké egymáséi legyünk. Lábujjhegyre emelkedtem, nekisimultam a szakadt pólójának, hogy érezzem a b rét, amíg végre elérem az ajkát. is lehajolt, és nem hiába gebeszkedtem. Végre megcsókolt. A sz zi érintésb l hamar forró csók kerekedett, faltuk egymást, Richard a karjaiba emelt, én pedig a derekára fontam a lábamat, hogy a lábam köze a farmerjára simult. Fájdalom hasított belém, ami egyb l kitisztította az agyam. Gyorsabban hatott a fájdalom, mint egy nagy vödör hideg víz. – Ez fáj – húzódtam el a csókból, és próbáltam volna visszaereszkedni a földre. Zavartan nézett, végül nem kellett már küzdenem, letett a földre. El ször úgy próbálta, hogy leszánkázzak a hasán, de a farmer érintésének puszta gondolata kínzón hasított az agyamba, legyen bármilyen tökéletes, amit a csomagolás rejt. Letett a földre, de még mindig ölelt, én meg újfent próbáltam eltolni magamtól. Távolabb kellett kerülnöm, mert valahogy nem stimmelt nekem ez az egész. Nem a saját gondolataimat gondoltam, ezt már gyanítottam. – Nézz rám, Anita! – mondta. 327
A FEKETE VÉR
Nem akartam, és küzdöttem is ellene, de valahogy mégse tudtam ellenállni. Ahogy belefeledkeztem a pillantásába, vissza is tért a bizonyosság. Hogy csak t akarom, csak az érintését, senki és semmi mást… Két kar fonódott a derekamra hátulról, és már ki is rántottak Richard öleléséb l. Észre se kellett vennem a fehér haj villanását mögöttem, úgy is tudtam, hogy csakis Crispin ragadhatott el. Éreztem a meztelenségét… Alex lépett be elénk, Richard elé. – Nyugalom, Ulfric. A b báj nem sok esélyt ad nekünk. Nem túl sportszer – mondta. Shang-Da és Jamil máris Richard két oldalán termett, bár a bizonytalanság ott játszott az arcukon: most az Ulfricnak segítsenek, vagy épp t próbálják visszafogni? Melyik lenne a jobb megoldás? – Nem tudom, miféle b bájról beszélsz, de ha nem teszi le Anitát, az abrakadabránál valami sokkal keményebbel vágom fejbe – morogta Richard. – Jól van, Crispin – paskoltam meg a vértigris karját –, letehetsz – mondtam, mert sokkal jobban éreztem magam. A fejem kitisztult, végre láttam a saját gondolataimat is. – Meg akart b völni, ugyanazzal a varázslattal, amivel te is. – Tudom. – Én nem vagyok vámpír – tiltakozott Richard. – Nem tudok megb völni senkit. Megint megpaskoltam Crispin karját, mire le is rakott, végre nem kalimpált a lábam a leveg ben. De elengedni teljesen nem engedett el, az izmok elernyedtek ugyan a karjában, de éreztem, hogy amint úgy hozza a szükség, megint távolabb fog menekíteni. Nem fogja hagyni, hogy megint Richard közelébe menjek. Amihez egyrészt nem volt joga. Másrészt viszont alaposan rászorultam a segítségére. Mi a halál ez már megint Richard és köztem? – Megb völtél, Richard, mint egy vámpír. Amikor hozzám értél, nehezebben forgott az agyam, és amikor a szemedbe néztem, megsz nt körülöttem minden, és csak a vágy maradt, hogy veled lehessek. 328
LAURELL K. HAMILTON
– Ez a szerelem – morogta Richard. – Elvileg. – Cuki gondolat, Richard – ráztam meg a fejem –, de nem szerelem volt. Megszállottság. És csak a fájdalom segített, az rázott fel egy pillanatra, ahogy a vámpírokkal szemben az már lenni szokott, ha valamelyik próbál megb völni. És a b báj csak még hevesebb, ha a tekintetet tapintás segíti. De neked magyarázzam? – De én nem vagyok vámpír. – Én sem, mégis meg tudok b völni embereket, pont, mintha vámpír lennék. Richard bájos vonásai ingerülten rándultak meg. Miért van az, hogy a bájos és csinos arcokon még az ingerültség is ezerszer csinosabb, mint a szimpla halandók arcán? – Én is éreztem – bólogatott Jason. – Anitára koncentrált, de elégszer völtek már meg, hogy még így is felismerjem. – Mind meghibbantatok – vágta rá Richard, bár az ingerültsége oszladozni kezdett. Átgondolta, amit mondtunk, mindig mindent átgondolt. A csinos csomagolás alatt használható fej bújt meg, ezért is szerettem belé anno. – Visszavettem a haragomat, Richard, de közben átkerülhetett hozzád valami más a jegyeken keresztül. A triumvirátus ugyanúgy áll közöttünk Jean-Claude-dal, mint bármikor, csak az er k rendez dtek át. Ki tudja, lehet, hogy éppenséggel szereztél valami mást az eladott dühöm helyett. – Lehetséges lenne? – kérdezte némi hallgatás után. – Hívjuk fel Jean-Claude-ot. Kérdezzük meg! – javasolta Jason. – Addig te le is zuhanyozhatnál – utasította Richard. – Hogy addig se legyek útban? – kérdezte közönyös könnyedséggel Jason. – Hogy lemosd végre Anita szagát magadról. Olyan, mintha meghemperg ztél volna benne. Ezt sokáig nem t rhetem – mondta higgadtan Richard, majd Crispin felé fordult. – Ez rád is vonatkozik, Fehérke. – Crispin a nevem. – Fel lem. A lényeg, hogy húzzatok a szobátokba Vörössel, és mosa329
A FEKETE VÉR
kodjatok meg. Az támogatná a jó viszonyt. – Már nem is biztos, hogy megvan a szobám – vonta meg a vállát Crispin. – Én egy egész hétre vettem ki egyet – intett neki Alex, majd rám pillantott és Jasonre. – Ez az év társasági eseménye. És politikailag is izgalmas lehet, a botrányról nem is beszélve. Valami üt s sztoriért jöttem ide. Persze, ki emlékszik már arra? – vonta meg a vállát is, és Crispin felé biccentett. – Megkaphatná a másik köntöst? Jason már vette is le, és adta oda Alexnek. – Megyek, lezuhanyzom – zárta le a konfliktust, és már bent is volt a fürd szobában. Alex próbálta átpasszolni a köntöst Crispinnek, akinek azonban nem akaródzott elengedni engem. S t, egyre inkább magához szorított. – Ha elmegyünk, nem lesz, aki segítsen neki, és akkor az Ulfric már vissza se fog engedni bennünket. – Add a szavad, Ulfric, hogy nem élsz vissza a helyzettel, amíg nem vagyunk itt! És nem érsz Anitához! – Nincs jogod ilyet kérni t lem. – Nincs. De ez az egész annyira különös. Egy vámpír hívóállatának különös ereje lesz, de nem ilyen. Anita meg te… furcsán viselkedtek. Az el bb megb völted, meg úgy csavarta el a fejemet, hogy két napig nem voltam magamnál. Kicsit mintha tigriskirályn lett volna, kicsit vámpír. Nagyon különös – fejtette ki Alex, azután lesütötte a szemét, mintha a sz nyegen heverne valahol a kérdésekre a válasz. – Muszáj írnom valamit az újságomnak, vagy balhézni fognak a szállodaszámla miatt. Csak azért jöhettem ide, mert Summerlandék is itt szállnak meg. A régi házukból család- és helytörténeti múzeumot csináltak. – Ilyen nagykutyák? – füttyentettem. – Te tényleg nem a tévével kelsz és fekszel, mi? – mosolygott rám. – Nem kifejezetten – húzódtam el Crispint l. Elvettem Alext l a köntöst, és a másik vértigris kezébe nyomtam, aki engedelmesen fel is vette. – Tényleg el akarsz küldeni? – kérdezte azért panaszosan. Volt valami 330
LAURELL K. HAMILTON
abban, ahogy mondta, amit l hirtelen sokkal fiatalabbnak látszott. Eddig legalább huszonötre saccoltam volna. Ezzel az egy kérdéssel jó pár évet fiatalodott a szememben. – Nagyobb tér kell nekem, Crispin. – Hány éves vagy egyáltalán? – kérdezte Richard. Crispin úgy nézett rám, mint aki t lem kér felhatalmazást, hogy ugyan ne kelljen már válaszolnia. De én biccentettem. Én is megkérdeztem volna ugyanezt, ha Richard nem el z be. – Huszonegy – felelte akkor engedelmesen a vértigris. – Tényleg szereted a friss húst, Anita. – Nathaniel se öregebb. – Na látod – mutatott rá Richard. – Én legalább korban hozzám ill emberekkel randizok. – Ha veszekedni akarsz, Richard, jobb, ha te is elmész – néztem rá barátságtalanul. Valami átsuhant az agyán, aztán kétszer is nyitotta a száját, de csak a harmadik gondolatot mondta ki hangosan. – Valakinek vigyáznia kell rád. – Kezdem úgy érezni, hogy ezért lenne a legokosabb, ha egyedül maradnék. – Ezt hogy érted? – Úgy, hogy a vámpírjegyekkel valami gikszer van, és egyel re g zöm sincs, mi. Úgy, hogy fáradt vagyok. Úgy, hogy mindenem fáj. Úgy, hogy szeretném végre megtalálni az amulettemet, mert valahol itt kell lennie a szobában. Úgy, hogy fel is kellene már öltöznöm végre – soroltam, és a szemem a földre ejtett Browningomra tévedt, akkor ejthettem el, amikor Richard magához ölelt, és megb völt. Gyorsan felvettem. – Elejtettem a pisztolyomat, Richard. És még csak nem is emlékszem rá. A szerelem soha nem szédít meg annyira, hogy a fegyveremr l elfeledkezzem. Erre csak a vámpírtekintet képes. – Meg akart b völni – bólogatott Crispin. – Ti menjetek! Irány Alex szobája és a zuhany! Gyerünk! 331
A FEKETE VÉR
– Utána visszajöhetünk? – kérdezte Crispin. – Nem tudom, el bb hívjatok fel. – Én berakom a barna kontaktlencsémet, és visszamegyek dolgozni. – Csak bátran. – Miért vagy dühös? – nézett rám Alex. – Mindig dühös – felelte Richard miel tt szóhoz jutottam volna. Hirtelen annyira szerettem volna végre egyedül lenni. Szerettem volna, ha mindenki eltakarodik. Csesz djenek meg! Csak nekem ne legyen a dologhoz közöm végre. Jézusom, össze kellett volna végre szednem magam, de ennyi pasival egy légtérben ez nehezen fog menni. – Ti ketten – taszítottam egyet Alexen –, kifelé! Te meg – mutattam Richardra viselkedj, különben mehetsz te is! – Egyedül nem vagy biztonságban – ismételte. – Lehet, hogy nem. De lehet, hogy ideje lenne taktikát változtatni. Hónapok óta egy pillanatra se maradhatok egyedül, és mi értelme? Lehet, hogy többet segítene, ha végre magam lehetnék megint egy kicsit. – Kaphatnék egy napszemüveget kölcsönbe? – kérdezte Alex. – A napszemüveg se fogja feldobni a köpenyed, bébi – jegyezte meg Jamil. – A szemem miatt kéne. – Imádhatsz tigrisb rbe bújni – kötözködött Richard. – Így születtem. Ahogy Crispin is. A tigriseknél a vér tisztaságát a szem jelzi. Egyre hígul a genetikai állományunk, ezért egyre kevesebb gyerek születik tigrisszemmel. – A szemünk színe a klánunk vérvonala – bólogatott Crispin is. – A te szemed elég emberi. – Ha nem tudod, mit látsz, ja – mondta. Már felvette végre a köntöst, de még nem húzta össze magán. A b re már nem tetszett annyira haloványnak az anyag fehérje mellett, de a haja verte a köpenyt. – Kifelé – mondta Richard, majd némi b ntudattal hozzátette –, legyetek szívesek! – Ez nem a te szobád, Richard. 332
LAURELL K. HAMILTON
– Nem. Hanem a tiéd meg Jasoné – mondta, nem haragosan, ahogy ezt egy órája még mondta volna, de megbántva. Jó, persze, ezt meg lehet érteni, és részben ez is hozzájárult ahhoz, hogy ilyen pocsékul éreztem magam. Mert a szívem mélyén nem tudtam nem egyet érteni Richarddal. Az ember n jön fel, találja meg a nagy t, akivel kösse össze isten és ember el tt az életét, ásó, kapa és nagyharang. Volt id , amikor teljes lényemmel hittem ebben az életpályában, másra se vágytam. Ma már tudom, hogy számomra nem ez a kijelölt út, bármit teszek és hiszek is. Nem az esküv meg a ruha hiányzott, azt csak drága rongyrázásnak éreztem. Hanem az „egy élet, egy pasi”-elv meg az ásó-kapa dolog. Arra vágytam volna. – Tényleg azt akarod, hogy elmenjünk? – kérdezte Crispin duzzogó bánatosan. Ezt a hangnemet az ember kinövi huszonegy éves korára, vagy nem? Mindenesetre rámosolyogtam, mert erre a hangra az ember vagy mosolyog, vagy szétrúgja valakinek a seggét. – Menj Alexszel, légy szíves! Zuhanyozz le, öltözz fel! Aztán csörögj ide, hogy épp milyen passzban vagyok! Jó? – mondtam neki, és figyeltem, ahogy az arca megremeg, a szája legörbül. Ez aztán végképp nem huszonegy éves tempó volt. – Biztos vagy benne, hogy vagy már huszonegy? – Soha nem hazudnék neked, Anita. Ha a királyn m vagy, akkor nem hazudhatok neked. – Menjünk! – karolt bele Alex. Jamil egy napszemüveget nyújtott felé. – Köszönöm. – Nem olcsó vacak. Egyben akarom viszontlátni. – Dolce-Gabbana – olvasta el a feliratot a szemüveg gerincén Alex. – Jó pár százasba fájhatott. Óvni fogom, mint egy drágakövet. És még egyszer kösz. – Nálunk a hordában is vannak páran, akik nem tudnak teljesen viszszaváltozni. Elég kínos. 333
A FEKETE VÉR
– Barátkozni azért nem kell, Jamil – szólt rá Richard. – Jó éjt, Ulfric – hajolt meg könnyedén felé Alex. – szintén sajnálom, ha felzaklattalak! – Kérlek, Anita, ne küldj el! – kérlelt Crispin. – Hadd maradjak melletted, kérlek! Kérlek! Ezt a hangsúlyt már ismertem. Ezt a könyörgést. A picsába! – Teljesen magadba b völted, ahogy Requiemet – konstatálta Richard. Ránéztem, haragra számítottam. De csak szomorúságot láttam az arcán. Szomorú belenyugvást. – Nem társasági téma – intettem. Alex megtorpant az ajtóban Crispinnel, aki olyan búbánatosan nézett vissza rám, mint a varázstündért l hazarángatott óvodás. Édes istenem fenn az égben, add, hogy ne legyen megint ugyanaz a nóta! – Lehet, hogy nem a vámpírer miatt van – fordult vissza Alex. – Hatalmas tigris hívását hallottuk, egy igazi királyn jét. És a fiatal hímek, akik még soha nem párzottak, igen érzékenyek a királyn szavára, egészen a rabjává válnak, és egészen addig nem is szabadulhatnak a varázsa alól, amíg az nem választ a sok hím közül. Akkor megváltoznak a hormonok, vagy feromonok, vagy mik, visszaáll a szint a normálisra, és akkor a tigris hímek maguktól is elszakadhatnak már a n stényt l, a királyl. Csak az marad a hatása alatt, akit kiválasztott. – Jé, err l még soha nem is hallottam – ámultam. – Eddig csak túlél kkel találkoztam, született tigrissel soha – csatlakozott Richard is. Shang-Da és Jamil szaporán bólogatott mögötte. – Náluk máshogy van. – A legtöbb tigriskirályn megöli azt, aki akarata ellenére megfert z egy embert, és vértigrissé teszi. Mert egy tigris klánhoz csatlakozni nagy megtiszteltetés, ha nem annak születik az ember. – Köszi, de inkább nem – húztam el a számat. – Ha tényleg véletlenül szólítottál bennünket magadhoz, Anita, mostantól erre bármikor újra számíthatsz. Megesik, hogy nem tudatosan csinálják a n stények. Onnantól vagy képes rá, hogy hatalmad teljébe lépsz. 334
LAURELL K. HAMILTON
Ez néha már pubertáskor el fordul, általában azonban valamivel kés bb, húsz év felett. Épp a megfelel korban jársz. – Fiatalabbnak látszom a koromnál. – Annyival biztosan nem. Crispin próbált szabadulni, rángatta a karját, de Alex nem eresztette. Szerintem nem direkt csinálta, egyszer en csak vissza akart volna jönni. Ösztönösen. – Majdnem harminc vagyok. – Pedig kevesebbnek t nsz. Én jóval huszonöt alá saccoltalak. – Genetikai mázlista vagyok – vontam vállat. – Ha te mondod – hagyta rám, bár szerintem nem hitte el. És igazából meg is lehetett érteni a hitetlenkedést. Alsó hangon is két vámpír jegyeit viseltem, az lenne a legkisebb csoda, ha nem emberi tempóban öregednék. Ráadásul a likantrópok is általában fiatalabbnak t nnek a koruknál. – Anita, kérlek! – könyörgött Crispin, és kezdte egészen er szakosan ráncigálni a karját, hogy a másik elengedje. Eleget láttam már ezt az arckifejezést, magyarázhatott Alex Pinn a tigriskirályn k varázslatáról meg a feromonok hívó szaváról, láttam, amit láttam, és tudtam, amit tudtam. Crispin pont úgy festett, mint azok a szegény vámpír és vérállat áldozataim, akiket odahaza, St. Louis-ban véletlenül magamhoz láncoltam. Belle Morte hatalma volt ez, az vérvonaláról örököltem el. Ahogy Jean-Claude valaha volt vérvonalának a feje is, én is örökre rabommá tudtam tenni bárkit a szerelem, a kéj és a szív legbb vágyának erejével. Vagyis bárki az enyém lehetett, sz röst lröst l. A gond csak annyi volt, hogy én nem haltam be annyira ezért a birtoklás témáért. Ha mindhalálig h társra vágynék, akkor szereznék egy kutyát. Belenéztem azokba a kékséges tigrisszemekbe. Richardnak igaza volt, mintha csak Requiem tekintetét látnám. t megszabadítottuk a varázs alól, de hát mestervámpír, aki némi segítséggel önmagát is megszabadíthatta. Nagyon ugyan nem akaródzott neki, az ardeur rabsága igen vá335
A FEKETE VÉR
gyott rabság, de megzsaroltam. Ha nem rázza le a láncaimat, soha többé nem érintem meg. Elég drasztikus gyógymód egy függ vel szemben, de nem volt más eszközöm. És még így is nedvesebb szemekkel áhítozik utánam, még mindig jobban kedvel, mint az a gusztusom szerint való. – Menj csak Alexszel, Crispin. Ha letusoltál el bb hívj fel, de nem foglak csak úgy elküldeni, azt megígérem! Az arcát elöntötte a megkönnyebbülés, és ezzel párhuzamosan az én gyomromat is összerántotta az émelygés. Nem direkt csináltam. Basszus! – És rád hogyhogy nincs ekkora hatással? – kérdezte Richard Alexet. – Mondtam, a fiatalabbak érzékenyebbek. Akik még soha nem párzottak. Én is öregebb vagyok a látszatnál. – Jó, legyél, mondjuk, harminc – saccolt Richard. – Adj hozzá még b tíz évet. – Minden vértigris ilyen jól konzervált? – szaladt ki a számon, mert ez váratlanul ért. – A tiszta vér ek – mondta, és felvette a napszemüveget, majd a kilincsre tette a kezét. – Akkor nem is lett volna muszáj jönnöd, amikor hívtalak, nem? – Muszáj az nem – fordult felém, de a szemét már nem láttam a sötét lencse mögött. – Csak egy klán feje képes minden hímet bevonzani, kortól és tapasztalattól függetlenül. Ha valódi vértigris lennél, egy másik klán feje, ezt most az én klánom vezet je kihívásnak értelmezné. És meg kellene ölnie. – Mivel azonban minden klánból beszólítottam a hímeket, most senki se tudja, mihez kezdjen velem. – Gondolom. Persze, az elmúlt két napot itt töltöttem, önkívületben. Megpróbálom felhívni a családomat, megtudni, mit tervez a királyn m. De ezt én is szívesebben teszem a saját szobámból, magamban. Ahogy ti is magatokra akartok maradni a farkasügyekkel. Megyünk, megtisztálkodunk, elintézek pár hívást, és felhívunk téged. Akkor majd tisztábban látunk. És remélhet leg elmegyek dolgozni is, amikor visszahoztam Crispint. 336
LAURELL K. HAMILTON
– Miért remélhet leg? – Mert az egy dolog, hogy nem nézek rád szerelmes bociszemekkel. Azért még megnyugtatlak, kislány, hogy én is érzem. Megb völtél, hiába vagyok Li Da a vörös klánból, Cho Chun királyn fia. Ha n sténynek születek, anyám utódjául nevelt volna, ám még így is, hogy csak egy hím vagyok, még így is számít a vérvonalam. Védve vagyok a kósza hatalmas stények hívásával szemben. Az anyám hosszú éveken át kereste a megfelel királyn t, aki képes lenne megtörni a pajzsomat, és magához szólítana, hogy végre utódot nemzzek. Odalesz, meg vissza, ha megtudja, hogy neked végre sikerült. Akár terhes vagy, akár nem, meg fog hívni a klánba, hiszen ha egyszer megtörtél, teljesen soha többé nem szabadulhatok a varázsod alól. Ha szólítasz, nem mondhatok nemet – tette hozzá olyan keser séggel, hogy hallani is fájt. Nem is tudtam, mit mondhatnék erre, de szerencsémre Shang-Da megel zött. – Nem t nsz pedig se kínainak, se koreainak. – A mi klánunk soha nem is t nt annak, ezért is tudtak olyan könny szerrel kiirtani bennünket. Soha nem tudtunk beolvadni. Akiknek sikerült elmenekülni a mészárlásból, kénytelen volt emberekkel összeállni, így hát Qin Shi Huang császár óta nem volt tiszta vérvonalú klán. – A császár, aki egyesítette Kínát, és máglyára hányt minden könyvet, ami nem nyerte el a tetszését. – Ja. Az bizony. – Már több mint kétezer éve uralkodott. – A tigris klánok azóta beszélnek úgy a hazáról és a hazatérésr l, mint a zsidók a Szentföldr l. Azóta élünk szám zetésben, és amíg a kommunisták hatalmon vannak, a szám zetésnek biztosan nem szakad vége. Néhányunk hazatért, amikor a császárságot megbuktatták, de nyugati kémeket láttak bennük a kommunisták, és mind kivégezték a többi lázadóval együtt. – Nekem err l a családom soha nem mesélt – ingatta a fejét ShangDa. 337
A FEKETE VÉR
– A császárok minden nyomát eltüntették. – De a rókák népe még mindig odahaza él. Bujkálnak, de otthon vannak. – És a sárkányok? – k nem – rázta a fejét szomorúan Shang-Da. – Az utolsók a kommunisták hatalomra jutásakor menekültek el. Mert ugyan sem istenben, sem mágiában nem hisznek, de azért varázslókat béreltek fel, hogy az országot a lázadóktól megtisztítsák. És mindenki, aki nem ember, az lázadó volt. Azt tudtam, hogy a Kínában élt sárkányok nem egyszer állatok, ahogy a világ más tájain. Az ottaniak alakváltók, emberek. De nem akartam mutogatni a tudásomat, újat nekik nem mondhatok, és csak megakasztanám a társalgást. Pedig azt már megtanulhattam, hogy ha az ember néha képes hallgatni, sokkal többet megtudhat, mintha csak kérdez, és nyüzsög. Néha jó az, ha elfeledkeznek rólad. Persze, csak néha. – Ezért vagyunk szám zetésben. – Csak a rókák népe maradt otthon, róluk senki sem tudja, hol keressék ket. – k beolvadtak, nekik megy. – Igen, nekik megy – ismételte Shang-Da. Crispin csak kapkodta a fejét, mintha neki is ugyanolyan új lenne a történelemóra, mint nekem. Fura. – Mi Las Vegasban otthon vagyunk. Mi nem akarunk sehová se menni, nálunk nincs szó szám zetésr l. – Mennünk kell – nézett rá Alex. – Le kell zuhanyozni, Crispin. Remélem, nem találkozunk egyetlen kollégával sem! Nem szívesen magyarázkodnék, hogy mit kerestem éppen ebben a szobában egy fürd köpenyes férfi társaságában. – A régi jó homofóbia? – érdekl dtem. – Azzal semmi gond, ha melegnek vagy binek néznek. De Crispinr l mindenki tudja, hogy vértigris. Ahogy a barátodról is, hogy vérfarkas. Nem a szexuális preferenciáimat kell most titkolnom. 338
LAURELL K. HAMILTON
– Van egy újságíró haverom, aki szintén így van ezzel. Nekid lt az ajtónak, és mélyet szippantott. – Az röket érzem – mondta. – De mást nem. Gyerünk, a lépcs ház nincs messze. Azzal kinyitotta az ajtót. Crispin viszont ugyanazzal a lendülettel befelé indult, jött volna vissza hozzám. Alex rántott rajta egyet, és húzni kezdte kifelé, a félig nyitott ajtón. Crispin szabadulni próbált, és kérlel n nézett. Arcán a vágyakozás lüktet fájdalma ült és még valami. Talán félelem? – Gyere már, Crispin, le kell zuhanyoznunk! Azt hiszem, van is olyan ruhám, ami jó lesz rád. Crispin azonban lecövekelt a küszöbön, és engem bámult. Ismertem ezt a tekintetet. Fájdalom, rettegés és vágyakozás ült benne és az egész arcán, olyan éhes, mértéktelen érzelmek, hogy látni is fájt. – Megb völted – jelentette ki Richard. – De nem akarattal. – Nem. Viszont a többiek, akikkel eddig ez el fordult, mind valahogy… – megcsóválta a fejét. – Id sebbek voltak. Pontosan értettem, mire gondol. Nem azt mondom, hogy a huszonegy év az nem számít, az nem feln ttkor. De itt most nem feltétlen emberölkben kell gondolkodni. Requiem több száz éves már, személyisége, ereje van, van mibe kapaszkodnia, ha ki próbál mászni egy ilyen mély gödörb l. Alex Pinn is megmondta, hogy minél fiatalabbak, annál érzékenyebbek a hívásra. Hát ugyanígy m ködik ez az ardeurrel is. Sóhajtva indultam felé. Mosoly ragyogott fel az arcán, olyan meleg, hálás és boldog mosoly, amilyet az ember csak családtagok arcán fogad szívesen, eléggé perverznek t nik idegenekt l. Nekem speciel jéggé fagyasztotta az ereimben a vért. Requiem mestervámpír, saját hatalommal, és még se szabadult könnyen. Crispin csak vértigris tacskó, akiben semmiféle er nem dübörög, még az er ígérete sem. Meglepne, ha lenne annyira tökös, hogy megtörje Ká Anyu és az én együttes b bájomat. Basszus! 339
A FEKETE VÉR
Megérintette a karomat, és nem húzódtam el. Ahogy azonban rásimult a tenyere a karomra, bevillant az agyamba a kétely, hogy ugyan miért is akarom elküldeni? Micsoda butaság lenne, mert hiszen miért is ne maradhatna mellettem? Természetesen itt kell maradnia, itt a helye. az én tigrisem, a fehér lovagom, a… Kirántottam a karomat, már nem érdekelt, mennyire fájdalmasan pislog. – Menjél szépen Alexszel! Zuhanyozz le, szerezz valami ruhát! Keresd meg a vámpír haverodat, azt a Luciant, Lucian, ugye? Nézd meg, hogy itt van-e még – hadartam, Crispin pedig bólintott. – Biztos megvan valahol a poggyászod is, és akkor felveheted a saját ruhádat. Menjél szépen, és kérdezd meg! – Kaphatok egy búcsúcsókot? – Nem – vágtam rá Richarddal egyszerre. Toldottam hozzá egy kemény pillantást is. – Induljatok már, Alex! Nem néztem rájuk többé, bementem a szobába, a b röndömhöz. Nekem se ártott felöltözni. – Mi történt, amikor megérintett? – kérdezte Richard. – Nem akartam, hogy elmenjen. Kicsit olyan érzés volt, mint az el bb veled, amikor belém szuggeráltad az érzelmeidet és a gondolataidat. Lehet, hogy nem is a vámpírjegyek miatt volt, lehet, hogy Ká Anyu csinált valamit. Mert mondom, Crispin is ugyanazt csinálta, még ha nem is anynyira er teljesen. – De mit csinálhatott? – Nem tudom – tettem le a Browningot a b rönd mellé, hogy mindkét kezemmel tudjak halászni a ruháim között. – Meg kellene tudnod – mondta Shang-Da. Meglepett, hogy ennyire aggódik értem. Még is. – Beszélnem kell Jean-Claude-dal. – Nyisd ki a jegyeket! – Inkább felhívom – ráztam meg a fejem. – Az el bb, amikor visszavettem a haragomat, felvonta a pajzsát, mert neki az emészthetetlen. A 340
LAURELL K. HAMILTON
telefon biztosabb. – Félsz, hogy átszivárogna rá is ez a valami – mondta Richard. Nem kérdezte. – Hát, ja – mondtam, és felnyaláboltam a ruháimat. Minden megvolt, már csak fel kellett vennem. Ha csak Richard lett volna a szobában, talán meg is tettem volna ott helyben, így viszont elindultam a fürd szoba felé. Nyilván hülyeség, de nem szívesen öltözködöm idegenek, vagyis olyanok el tt, akikkel nem járok. Tudom, hogy éppen pucéran szaladgáltam el ttük, és hogy ennél többet már nem láthatnak, az öltözködés mégis túl intim. El bb-utóbb elcsípek egy pillantást, amib l kit nik, hogy figyelnek, hogy nagyon is tudatosult már bennük, hogy mindent látnak. Hogy abszolút nem közönyösek a produkció iránt. Persze, lehet, hogy csak képzel döm. Mindenesetre mentem a fürd szobába. – Minek akarsz bemenni? Itt nem tudsz felöltözni? – állított meg Richard. – Vagy én megyek be, vagy Jamil és Shang-Da megy ki a folyosóra. – De hát már meztelen vagy, Anita. Ennél többet nem láthatunk – okoskodott Jamil. – Akkor is – vontam meg a vállam. – A kedvemért. A két férfi egymásra nézett. – Mi menjünk a folyosóra, vagy a fürd szobába? – tette fel végül a kérdést Richardnak Jamil. – semmiképp se legyen egyedül Jasonnel odabenn. Ezen akár ki is akadhattam volna, de mindenkinek vannak gyengéi. Az enyém a jókép férfiak a zuhany alatt. Ahogy a víz megcsillan a testükön… Jamil már indult is az ajtó felé, a nyomában Shang-Da. Senki nem vitázott, csak tette, amit tennie kellett. Én mentem öltözni vissza az ágyhoz. Magunkra maradtunk, a csend súlyosan ránk nehezedett. Richardra sandítottam, megláttam a tekintetét, azt a sötét villanást. Richard mindig olyan kiscserkész volt, jó fiú, jó gyerek, jó tanár, jó ember. Csak néha, nagyon ritkán, amikor csak volt meg én, bújt el a szemé341
A FEKETE VÉR
ben a vadság, a rosszaság. Mert a szíve mélyén vágyott a rosszra, amit bennem meg is talált. Ez az énje megértette a sötét oldalamat is. Ha nem gy lölte volna önmagában annyira, egy egész életen át szeretni tudtam volna. Olyat azonban nem lehet szeretni, aki ennyire gy löli önmagát, és aki benned is gy löli, hogy te szereted benne azt, amit úgy gy löl. Nekem ez túlságosan is bonyolult, én ebben a táncban csak orra bukni tudok. Így hát nem vettem tudomást arról a tekintetr l, elfordultam, és öltözni kezdtem. Már majdnem meg is voltam, csak a póló hiányzott és a kezemb l a pisztoly, amikor megéreztem, hogy ott áll közvetlen a hátam mögött. Épp id ben fordultam meg, hogy elhúzódjam a kezét l. Meg akart érinteni. – Anita. – Ne csináld, Richard! – Mit ne csináljak? Lehunytam a szemem, hogy ne lássam. Így sokkal könnyebb elfordulni t le. – Amikor az el bb megérintettél, elragadott a b báj. Ha nem okozott volna fájdalmat, és nincs Crispin, hogy elrángasson, bármit megtettem volna, amit csak kérsz. De ez nem a valóság. Ez csak egy metafizikai gikszer. – Hogy mondhatsz ilyet? – kérdezte egészen közelr l. Olyan közel jött, hogy éreztem a b re forróságát. Nem a metafizikai erejét, a forró energiáját, hanem a b rét, ennek semmi köze nem volt a metafizikához, ez egyszer , mezítlábas biológia volt. Csukott szemmel hátrálni kezdtem, és kis híján feldöntöttem az éjjeliszekrényt a kislámpával együtt. Egyszerre kaptunk utána, a keze az enyémmel együtt fogta meg. Bénultan álltunk egy pillanatig. Felnéztem rá, centikre volt t lem, alig pár centire csupán. Fölém hajolt, hogy megcsókoljon. A földre vet dtem, estemben felborítottam a szemetest, és rákjárásban menekültem a fürd szobaajtóig. Onnan már 342
LAURELL K. HAMILTON
nem volt tovább. – Kérlek, Richard, kérlek, hát nem érzed, hogy ez így nagyon nem jó?! Mindig is vonzódtunk egymáshoz, de nem így. – Én csak arra tudok gondolni, hogy ha most megérintelek, akkor igent mondasz. – Pontosan. – Azt akarom, hogy igent mondj! – Mire, Richard? – Mindenre. – Ja, szóval most, hogy lett egy ilyen metafizikai er d, most, hogy meg tudsz b völni, egyszer en megteszed. Láncra vered a szabad akaratomat, a pincsiddé teszel? – De nem így van, Anita – vonta össze a szemöldökét. – Nem akarom, hogy olyat érezz, amit egyébként nem érzel. Ezek az érzelmek nagyon is valóságosak. – Lehet, Richard, de nem ezek az egyetlen érzelmeim. El akarod venni a szabadságomat, Richard, nem akarod hagyni, hogy választhassak. Elébem térdelt, a szívem a bordáimnak feszült, úgy kalapált. Legszívesebben beleolvadtam volna a fürd szobaajtóba. Nyújtotta a kezét, és már csak egyetlen esélyem maradt, hogy megállítsam. – Véletlenül nem éppen azt akarod tenni, amivel Jean-Claude-ot vádolod folyton? – tettem fel az ezerdolcsis kérdést. A keze megállt a leveg ben, elbizonytalanodott. De már majdnem az arcomhoz ért, éreztem a melegét, bár most nem kizárólag a teste melege volt. Az ereje mintha teljességgel elvált volna t le, ott lüktetett a b re felszínén, mint valami külön él réteg. Melegen cirógatta az arcomat, és vártam, hogy beindítsa a farkasomat, hogy az is kiszagolja az eksönt, de nem történt semmi. Mintha nem ugyanaz az er lenne, ami a szörnyetegemet el hívja. Puhább, gyöngédebb volt, mint a szokásos elektromos bizsergés. Olyan volt… mint Jean-Claude. Kinyitottam a szemem, és ránéztem. Amit l féltem, bekövetkezett. A szeme egybefolyó barna volt, se pupilla, se fehérje, csak a mélybarna 343
A FEKETE VÉR
csillogás, amiben benne izzik az ereje. Ha vámpír lenne, ilyen lenne mindig. Ahogy az én szemem is ilyenné változik id l id re. – A szemed – suttogtam. A keze az arcomhoz ért, és ennyi elég is volt. Amikor belélegeztem, még tiltakozni akartam, de a fáradt leveg t már a vággyal együtt leheltem ki, hogy nem számít más, csak megérinthessem. Belezuhantam barna szemének lángjába. Már csak annyit tudtam, hogy meg kell t érintenem, ölelnem, csókolnom kell, más nem is érdekelt a világból. Más nem számított, és más nem is volt érdekes. És ez így volt jó és helyes. A keze a lábam közé tévedt, megragadta a farmeremet a kett között. Ez alaphelyzetben izgató lett volna, most azonban csak fájt. Úgy belém hasított a fájdalom, hogy egyb l kijózanodtam. Kilábaltam az érzékek közül, az agyam is visszakapcsolt. – Hagyd abba, Richard! – kiáltottam. A hangom élesen hasított bele a csendbe. – Nem akarod, hogy abbahagyjam, Anita – érintette meg megint az arcom. Lesütöttem a szemem, és a padlósz nyeg szálait kezdtem tanulmányozni. – De igen, akarom, hagyd abba! – Nézz rám, Anita! Megráztam a fejem, és próbáltam elaraszolni a közeléb l. De megfogta a karomat. B rének érintése majdnem megborított, de hiszen ez is csak egy vámpírer volt, és az ilyenben elég nagy rutinnal mozogtam. Küzdenem kellett, nem hagyhattam magam. Mély leveg t vettem, ki kellett verekednem magam ebb l az rjít vágyból, hogy érezni akarjam. Mert másra se tudtam gondolni, mint hogy letépjem róla a maradék ruhát, és meztelen b rét az enyémen érezzem, rülten vágytam erre, nehéz volt elhinnem, hogy más is számít még a világon. Olyan volt, mintha az ardeurt megfejelték volna még egy jó adag vámpírb bájjal. Basszus! – Engedj el, Richard, most rögtön! – lihegtem jól érthet en. Nagy piros pont. 344
LAURELL K. HAMILTON
– Érzem, mennyire kívánod az érintésem – duruzsolta Richard, a hangja egészen elfalt a vágytól vagy az er l. Vagy mindkett l. Az egész testét éreztem, nem egyszer en a kezét. A forróságát, a melegét, hogy mennyire él , mennyire… fincsi. Nagyon is meg akartam érinteni, nemcsak érinteni, de magamra rántani, hozzásimulni. Az ardeur volt, és mégse csak az ardeur, hanem annál valamivel több. Más. Csak éppen a rossz végén voltam. Mintha Richard irányította volna rám, nem pedig fordítva, ahogy lenni szokott. Jean-Claude-ban ott volt az ardeur, de mindig nagyon jó fiú volt vele. Most, hogy Richard árasztotta rám, láthattam, mennyire nagyon is jó fiú Jean-Claude. – Segíts, Jean-Claude! – gondoltam. Mögöttem kinyílt a fürd szoba ajtaja, és Jason állt a küszöbön egy szál törölköz ben. – T nj el innen! – förmedt rá Richard. – Segíts! – kértem. Egy pillanatra átjárt a sajnálat Jason iránt. Szorult helyzetben volt. Ha segít nekem, az Ulfric haragját vonja magára. Ha nem segít, az enyémet és Jean-Claude-ét. Egy pillanatig átéreztem a dilemmáját, hogy kit válasszon, a vámpírt vagy a vérfarkast. De miközben átéreztem a kínját, igazából csak a magamé érdekelt. Mert Richard átörökölte az ardeurömet, és most élni is próbált vele. Rajtam.
345
A FEKETE VÉR
50 Ahogy az ember a szakadék peremén egyensúlyozótól kérdezi, Jason lassan, óvatosan tette fel a kérdést: – Richard, Anita, mi történik? – Hagyjál minket, Jason! – utasította Richard, és megpróbált magához vonni. Én kitámasztottam a kezeimmel és a lábaimmal, ahogy az ember judoban is kitámaszt, na nem, amikor a gy ztes dobásra készül, hanem amikor próbálja a lehet leginkább elodázni a vereséget. Ahhoz én kevés vagyok, hogy Richard ne tudjon magához húzni, ha akar. De legalább megnehezítem a dolgát, hogy fájdalmat kelljen okoznia. Nem adom könnyen magam, és ez a legkevesebb, amit tehetek. A küzd sportokban és a vérre men küzdelmekben az ember felméri az erejét, és ha azt látja, hogy az ellenfél más súlycsoport, onnantól fogva mindent megtesz, hogy legalább drágán adja magát. A Browningot az ágyon hagytam, egyébként meg úgyse használnám. Richardot nem l ném le soha, ezt én is tudom, is tudja. Kést talán bevetnék ellene, de pisztolyt soha, nehogy véletlenségb l megöljem. Innent l fogva teljességgel felesleges lenne azzal hadonászni. Kénytelen vagyok a kíméletességére apellálni, hogy majd talán megesik rajtam a szíve. Egy er sebb emberrel szemben csak ez marad. A remény, hogy azért van szíve. Szívesen felnéztem volna az arcába, vajon mennyi kíméletre számíthatok, de nem kockáztathattam. Az arcában ott a szeme, és már az érintésének is igen nehezen álltam csak ellen. Ha visszazuhanok a szemébe, soha többet ki nem mászom onnan, soha többet nem fogok tudni ellenállni az erejének, ami szinte agyonnyomott. Az ardeurje valahogy más volt, mint az enyém. Én a halottakkal élek, bennem h vösen lobogott a 346
LAURELL K. HAMILTON
láng. Richard hatalma mindig is az élett l tombolt, és nem volt ez másképp az ardeurrel sem. Abban is ott lüktetett az élet. – Az ardeur az, Anita, érzem, de nem ébreszt bennem vágyat arra, hogy megérintselek – nézett egyre megdöbbentebben Jason. – Takarodj vissza a fürd szobába, Jason! – morgott rá Richard. Jason belekapaszkodott a kilincsbe, az ujjai kifehéredtek az er feszítést l. – Annyira er s, leveg t se kapok. Pedig nem is rám irányul. Csak téged akar, Anita, érzem. Mint egy suttogást a leveg ben. Hogy csakis rá vágyjál, senki másra. Jézusom, micsoda er ! – Segíts! – kérleltem. – T nés! – Richard… Ulfric – próbálkozott Jason –, épp azt teszed, amivel Jean-Claude-ot szoktad vádolni. Richard felcsapta a fejét, és Jasonre nézett, aki azonban épp olyan sebesen kapta el a magáét a tekintete el l. – Úgy lobognak a szemeid, mint egy vámpírnak, Richard. Annyit már megtanultam, hogy soha ne nézzek bele egy vámpír szemébe – tette hozzá. A hangjában félelem csengett, és most el ször jöttem rá, hogy Jason tulajdonképpen tart a vámpíroktól. Még mindig befeszültem. Richard próbált magához ölelni, de nem hagytam magam. Nehéz volt megküzdeni az erejével, de még nehezebb a metafizikai vonzással. Mert az ardeur meleg, biztonságos, mindent legy ölelésbe csábított. Azt sugdosta a fülembe, hogy ha átadom magam neki, minden rendben lesz, soha többé nem kell félnem semmit l. Él , heves szerelmet ígért, örökre szóló biztonságot, a fájdalom és bizonytalanság végét. Hasonlóval találkoztam már, Chicago Város Ura, Auggie is tudott szerelmet ébreszteni, és az is hasonló ígéretekkel kecsegtetett. De valahogy az nem érz dött ennyire valóságosnak. Richard ardeurje minden ízében a tapasztalaton alapult, azon a tudáson, hogy egyszer már majdnem egymáséi lettünk, már majdnem elmerültünk ebben a végs menedéket nyújtó szerelemben. Azt ígérte, hogy az az érze347
A FEKETE VÉR
lem kezd dik újra, csak tökéletes formában, és megoldja az egész életünket. Talán ezért is érz dött annyira valósnak. Auggie idegen volt, akinek a szájából a szerelem ígérete üresen és hamisan csengett. Ez most az igaz szerelem volt, a régi sebek begyógyításának illúziója, a biztonság meséje. Ami kicsit igaz is, hiszen a szerelem megóv, ugyanakkor hazugság is, mert mindent l még a legnagyobb szerelem sem védhet meg. Ha az emberben bels félelmek garázdálkodnak, még egy elsöpr érzelem sem védhet meg t lük. A tudattól, hogy még a szerelmet is elragadhatják, és akkor egyedül maradsz, nem lesz melletted senki, soha többé. Nem a f iskolai v legényem emléke kísértett, hanem anyám halála. Ha még sem maradt mellettem, akkor mit tehet és ígérhet egy férfi? Ez a gondolat harcolt bennem Richard erejének forrósága ellen. Ez a gondolat segített az áradat tetején maradnom, ezzel a gondolattal tempóztam a szerelem hullámain árral szemben. Ahogy az el bb a keze durvasága okozott fájdalmat, most én idéztem az eszembe a lelkemben rég eltemetett fájdalmat, ami ugyanabban a feketeségben lakott, ahol a harag. Cimborák voltak, a harag és a fájdalom, évtizedek óta éldegéltek együtt abban a fájó rben, amit anyám halála hagyott maga után. Idejött, és innen csapott el fekete óceán apályaként és dagályaként a dühöm. Ez a fájdalom segített leküzdeni a vámpírb bájt. Egyébként is, mindenféle fájdalom jól m ködött a vámpírb bájjal szemben. Átadtam magam ennek a veszteségnek, a fájdalomnak, felidéztem magamban, tudatosítottam, hiába, hogy az életem nagy részét épp a felejtésével töltöttem. Hagytam, hogy a lelkem csurig teljen vele, hogy ne maradjon hely vágynak, szerelemnek és gyönyörnek. Esélyt se hagytam nekik a mértéktelen és parttalan bánattal szemben. Az emberek úgy beszélnek a bánatról, mintha az valami puha, nedves, könnyes valami lenne. Pedig a mélységes, valóságos bánatban nincsen semmi puhaság, a valóságos bánat, az igazi gyász és fájdalom kemény, mint a k , és éget, mint a t z. Kiégeti a szívet, sziklák súlyával összezúzza a lelket. Mindent elpusztít, és hiába, hogy a szíved dobog tovább, hogy a tüd d nem áll meg pumpálni, meghalsz. Az, aki pár pillanattal ko348
LAURELL K. HAMILTON
rábban még voltál, az ütközés, a fémek csattanása pillanatában megsz nik létezni. Vége. Minden, ami addig biztos volt, amit a valóságnak hittél, véget ér. Elég egyetlen ügyetlen sof r, örökre tovat nik, meghal, elpusztul, nem lehet visszacsinálni. A világ darabjaira hullik, és már csak a fortyogó, tüzes, megrepedezett földkérgen taposol, lábad alatt felbugyog az izzó magma, tüd d megtelik a mérges g zzel és dögletes pernyével, és ha nem akarsz végleg elt nni, a túlélésért magadba kell szívni ezt a kipárolgást, ezt a gy löletet, hogy bele ne hullj örökre, és fel ne emésszen. Magadba gyömöszölöd, megtöltöd vele a frissen feltépett sírgödröt, amivé a világ hirtelen hasadt benned. Nem voltam kezd , nem néztem bele a szemébe. – Engedj el, Richard! – mondtam, és a hangom határozottan, higgadtan csengett. – Melletted sem lehetek örökre biztonságban. Még te sem tudod helyrehozni, ami elromlott. – Szeretlek – mondta gyöngéden és szenvedéllyel. – Annyira szeretsz, hogy még vámpírb bájt is hajlandó vagy bevetni ellenem? Hogy a karjaidba kényszeríts? Már nem húzott magához. Egyszer en közelebb jött, és úgy ölelt meg. A karjaiba vett, betakart, beborított hatalmas testével. Pár pillanattal ezel tt még bármire kész lettem volna így a karjaiba zárva, igent mondtam volna a legképtelenebb kívánságaira is. Pár pillanattal ezel tt azonban még nem volt átfagyva a szívem. Most jeges sötétség lüktetett bennem tompán, alig-alig, hiába karjainak forrósága. Ezzel a szívvel éltem évtizedeken át, míg Jean-Claude rám nem talált, és rá nem lelt a kis ösvényre, ami a falak mögé vezet. És egyben meg is értettem végre, miért Jean-Claude és miért nem Richard talált el a szívemhez. Jean-Claude-ban ugyanúgy élt a bánat és a düh. is ismerte a teljes boldogságot és azt a mélységes veszteséget, amikor kitépték az életéb l. Jean-Claude is elveszített egyszer mindent, ami csak fontos volt neki: a szerelmet, a biztonságot. pontosan megértette, mit érzek. Richard nem. Richard rendíthetetlenül hitt a világban lakozó jóban. Én nyolcéves korom óta nem hittem már benne. Jean-Claude 349
A FEKETE VÉR
évszázadok óta nem hitt benne. Van, hogy nem a fény vonz abban, akibe beleszeretsz, van, hogy éppenséggel a benne lakozó sötétbe szeretsz bele. Van, hogy nem a der látás vonz, hanem a saját szkepszised rokona, ugyanaz a pesszimista, ami magad is vagy. Van, hogy nagyobb szükséged van a bizonyosságra, hogy a sötétben igenis egy szörnyeteg lapul és les rád, mint a megnyugtató hazugságokra, hogy minden rendben lesz. Vagy ez így túlságosan is reményvesztettnek hangzik? Mert én nem érzem annak. Sokkal inkább megnyugtatónak. Valóságosnak. Richard a kezébe vette az államat. Gyöngéd gesztusnak indult, ám ahogy nem néztem rá, egyre jobban szorított. Próbálta kier ltetni, hogy belenézzek a szemébe. Nyilván nem tudtam volna neki ellenállni, hiszen sokkal er sebb volt, de legalább kiverekedtem magamnak a fájdalmat. A fájdalom segített meg rizni a távolságot, nem belemerülni a szerelembe, amit minden lehelete ígért. Olyan szorosan ölelt magához, hogy az energia puha, meleg takaróként bugyolált be, de amit biztonságosan melenget zugnak szánt, azt én elviselhetetlen forróságnak éreztem. Fojtogatott, majd megf ttem benne. Az állam sajgott, ha így folytatja, eltörik. A szemem viszont összeszorítottam, pedig égetett a pillantása, még a lehunyt pilláimon is éreztem a tüzét. – Nézz rám! – Nem. – Most el ször érzed magadban az ardeur erejét, Richard – rimánkodott Jason. – Megittasultál. – Nézz rám, Anita! – Nem! És akkor megcsókolt, úgyhogy nem is számított már, hogy kinyitom-e a szemem vagy sem. Mert az ardeur esetében a csók még a tekintetnél is er teljesebb kapocs. Megcsókolt, és a hazugságok hullámai átcsaptak a haragom és a bánatom felett, leh tötték, felszárogatták, és csurig töltötték a lelkem az édes 350
LAURELL K. HAMILTON
bizonyossággal, hogy amíg Richard karja ölel, nem eshet már bántódásom.
351
A FEKETE VÉR
51 Minden lemállott rólam, biztonságban voltam, a félelem, a harag. Richard karjai, a szája, a teste volt a mindenség, ami etetett, itatott, minden, ami szép és jó. És egy pillanatra rá fuldokolni kezdtem. A csók, ami eddig tiszta volt és éltet , most fullasztóvá és fojtogatóvá vált, a karok, melyek közt az el bb még mindent l védve éreztem magam, csapdává, amib l csak menekülni lehetett. Az el bb még beleolvadtam az ölelésébe, most már minden ízemben küzdöttem ellene. Szabadulnom kellett. Richard nem eresztett, nem hagyta, hogy kiszakadjak a csókból. De kezeket éreztem a vállamon, kezeket, amik a segítségemre siettek. Nem Richard ellen harcoltak, hanem mellettem, a segítségükkel kitisztult megint az agyam. Richard egyik keze a hajamba kapaszkodott, hogy ne tudjam elhúzni a fejem a csókból, de a kezek mindent megtettek, hogy szabaduljak. Jason rettegése az agyamba áradt, rettegett, hogy mit tesz velem Richard. Nem egyszer en az újdonatúj vámpírer kt l félt, attól is legalább annyira, hogy én vajon mit érzek ebben a csókban. Félt a tökéletes szerelem megszállottságától, féltett attól, hogy belemerüljek. Jason érezte az érzelmeimet, azokat is, amiket Richard csiholt bennem, én pedig éreztem Jason rettenetét attól, amir l pedig azt állította, hogy élete álma. A borzadályt attól, hogy egyetlen ember szerelmében emészt djön el, hogy egyetlen emberhez kelljen köt dnie. Jason korábban azt állította, hogy a szíve legféltettebb vágya egy ilyen valaki, de hazudott, becsapta önmagát. Ugyanabban a fullasztó, mindent eltelít pilla352
LAURELL K. HAMILTON
natban egyszerre döbbentünk rá, hogy nem ezt akarja. Hogy ezt nem akarja. Az életre szóló egyetlen szerelem kényszere jeges rémületbe zsibbasztotta a szívét. Kett jük közé szorultam. Két er s férfi közé, akik akár szét is szaggathattak, ha egyikük sem enged. Szó szerint. Olyan volt, mintha él k papír-ollót játszanánk, csak épp mindig én lennék a leggyengébb, akit mindenki legy z. Eltaszítottam Richardot, addig toltam el magamtól és próbáltam kiszabadítani a karjaimat, hogy a végén már majdnem teljesen Jason karjaiban voltam, és csak az egyik karomat markolta . A padlón hevertünk, Jason hátulról ölelt, megvetette magát a fürd szoba ajtón, és mindkét karjával és lábával átkulcsolt. A hátamon éreztem, ahogy a mellkasában vadul kalimpál a szíve, nyelvem hegyén éreztem félelme fémes zamatát. Látnom sem kellett az arcát, hogy tudjam, szemei kitágultak, ajkai szétnyíltak, lihegve kapkodja a leveg t és a b re sápadt. Richard el ttünk térdelt, és bennünket bámult. A szeme visszavedlett a saját szemévé, kihunyt benne a vámpírt z. – Mind a ketten rettegtek t lem. Érzem – lihegte. – Meg akartad borítani az agyam, Richard. Meg akartál fosztani minden szabadságomtól, el akartad venni t lem a választásaimat. – Azt akarom, hogy csak engem akarj, Anita. Annyira csak erre vágyom, hogy néha majd’ bele rülök a vágyba. Gy lölöm a gondolatot, hogy más férfiakkal is vagy. Bölcsebbnek éreztem nem kötözködni, pedig tudtam, hogy azt, amikor Jean-Claude-dal lát, élvezi. Kifejezetten gyönyör séget ad neki a látvány. Tudom, bár soha nem vallaná be. Pont, mint a többi titkos vágyával, ezt is inkább elhazudja maga el l, és igyekszik elnyomni magában. Mert szégyelli, gy löli. Ha megkérdezném, hogy miért osztozik rajtam JeanClaude-dal olyankor, azt mondaná, hogy mert nincs más választása. Azért megy bele csak annyira ritkán, mert fél. Fél önmagától. Nekem aztán hiába magyaráz, hogy ennyire rosszul van t le. Hogy csak ezért en353
A FEKETE VÉR
ged végszükség esetén. – Ez fáj, Richard. Szorítod a karom. Döbbenten nézett le a karomra, ahol az ujjai kifehéredett foltokat hagytak maguk után. Úgy nézte, mintha nem maga csinálta volna. Mint aki nem is emlékszik arra, amit tett. – Nem akartam fájdalmat okozni – hebegte. – Tudom, Richard. Jason nem eresztett, de legalább a pulzusa kezdett normalizálódni. – Ha Jason nem avatkozik közbe, bármit megtettél volna, amit csak kérek. De én is hittem benne, Anita. Hittem, hogy lehetséges a boldogságunk, hogy örökre együtt maradunk, összeházasodunk, gyerekeink születnek… – Éreztem a gondolataidat. – A te gondolataid is voltak – nézett bele nyíltan az arcomba. szinte volt, ennél mélyebben nem is hihetett volna semmiben. – Nem az én gondolataim voltak, te gondoltattad velem ket. De ezt már annyiszor megbeszéltük, Richard, nem fogok ezredszer is bocsánatot kérni t led, amiért én nem érzem ugyanazt, amit te. Belekóstoltál az ardeurbe, és ugyanolyan gátlástalanul használtad volna ellenem, amilyen gátlástalansággal a vámpírokat vádolod. – Ez így nem tisztességes – tiltakozott. – Én is éreztem, Richard – mondta Jason. – Elvetted a saját akaratát, és megtöltötted ezzel a hamis boldogsággal. – Nem hamis. – De nem az boldogsága, Richard. Hanem a tiéd. – Nincs jogod beleavatkozni az Ulfricod és a lupád dolgába. – Az lehetséges. De akkor se nézhettem végig tétlenül, hogy mit m velsz vele. Anita segítséget kért, és nem tehettem mást. Segítenem kellett. – Kellett, Jason? – érintettem meg a karját a vállamon. – A barátom vagy és egyben a legjobb barátom szerelme. Nem hagyhattam, hogy így meger szakoljon. 354
LAURELL K. HAMILTON
– Nem er szakoltam meg. – A törvény bet je szerint b bájjal vagy egyéb pszichés képességgel élve másokat a szabad akaratuktól megfosztani nemi er szaknak min sül – hadarta Jason, de az én szavaimat darálta. Éreztem, ahogy hirtelen ledermed, és azt hiszem, én is megbénultam egy hosszú pillanatra. – Te most kimondtad, amit gondoltam? – kérdeztem önmagamtól is. – Igen? – Igen, nagyon is – mondta Richard. Négykézláb állt el ttünk, vagy inkább fölöttünk. El re hajolt, és beleszimatolt a leveg be. Még mindig zavarba jöttem, amikor alakváltó barátaim emberi alakban állati gesztusokat tettek. Jason hátrébb húzódott velem, mintha átszivároghatnánk az ajtón, be a fürd be. – Mit szimatolsz? – kérdezte Richardtól gyanakodva. Richard már egészen fölénk araszolt, mint egy kutya, és szagolgatott. A haja az arcába hullt, én nem is láttam mögé, de szerintem Jason látta az arckifejezését. – Jean-Claude könny szerrel kiszabadíthatott volna a hatalmam alól. Talán Micah és Nathaniel is, mert hozzájuk ugyanúgy köt dsz metafizikailag, mint hozzám. Damian a vámpírszolgád, lecsendesíthette volna benned az er met – mondta Richard, miközben áthajolt fölöttem, hogy Jason arcát megszagolja. – De te csak kaja vagy. Te csak Jean-Claude pomme de sangja vagy, te Anitának nem vagy senki és semmi. Elég nehéz méltóságteljesen megnyilatkozni, amikor az emberbe hátulról egy férfi csüggeszkedik kézzel-lábbal, és egy másik férfi mellkasa gyakorlatilag a szájában van. De én megpróbáltam. – a barátom. Richard zajosat szippantott, majd úgy rándult vissza, mintha valami orrba csípte volna, és fájna. – Már nem csak annyi, annál már több – suttogta. – Mir l beszélsz? 355
A FEKETE VÉR
– Hát nem érzed, Anita? Jason a hívófarkasod lett. Jason minden tagja megfeszült. – Tessék? – kérdeztem döbbenten. – Eddig hordaszaga volt, most már a te szagod is rajta van. Épp, mint Nathanielen. Vagy Micah-n. – Együtt élünk. Persze, hogy érezni rajtuk a szagomat, családi szag. – Egy vérfarkassal ne akarj szagok dolgában vitatkozni, Anita – ingatta Richard a fejét. – Olyan, mintha a b rükben keringene egy kis darabka bel led. Micah-n mindig is éreztem. Nathanielnek eredetileg nem ilyen szaga volt, megváltozott. Ahogy Damian szaga is. És most Jasonön is ugyanazt érzem. Mintha az illatod beleköltözött volna a b rükbe. – Szorosan ölelem, Richard. Azt érzed – mondta Jason. – Tudom mi a különbség a közeli szagok és a megváltozott szagok közt, Jason – rázta megint a fejét Richard. – Nem tehettem a hívófarkasommá, értsd már meg! Arra emlékeznék. – Az elmúlt két napból alig emlékszel valamire, Anita. És mennyire igaza volt ebben. Szerettem volna megcáfolni, de nem jutottam szóhoz, a gyomrom összeszorult, és hiába igyekeztem nem tudomást venni róla, be kellett látnom, hogy igaza van. Próbáltam legy rni a hirtelen támadt pánikot, hogy a végére járjak tapasztalatilag is az elméletnek, de nem igazodtam el önmagamon. Tényleg magamhoz láncoltam volna Jasont, anélkül, hogy emlékeznék rá? És ha tényleg megtörtént, mi egyéb történt még, amire éppen ugyanígy nem emlékszem? Mit tettem még? Mit tettünk? Basszus, basszus, basszus! – A sötétre emlékszem, hogy a sötétben szólítottál – szólalt meg Jason. – Emlékszem, ahogy loholok ezek között az égig ér fák között, amilyeneket még soha életemben nem láttam. Azt hittem, csak álmodtam. – Amióta Ká Anyu megb völt, ezek a fák vannak az én fejemben is. Mindenfelé. Égig ér fák, árnyak és sötétség. – Hívtál. Nem engem, mármint nem ezt az énem, hanem a farkasomat. Szólítottál. 356
LAURELL K. HAMILTON
– Sajnálom, Jason – öleltem meg a karjait. – Annyira sajnálom, pont ugyanazt tettem veled, amit l te az el bb megmentettél. – Talán éppen azért tudtál kimenekülni Ká Anyu fogságából, mert magadhoz tudtad szólítani a farkasát – mondta nagyon komolyan Richard. – Hogy érted? – meredtem rá. – A macskákat és a tigriseket uralja. A farkasokat nem. Ha már ennyire tökéletesen magához b völt, miért nem tartott meg örökre? Talán ahogy magadhoz szólítottad a farkast, már elbírtatok vele, Anita. – maga a testet öltött éjszaka, Richard. Hidd el, Jason és én kettecskén a fél fogára se lennénk elegek! – Köszi – morogta Jason. – Tudod, hogy nem úgy értem – paskoltam meg a karját. – A vámpír és a hívóállata közötti kapcsolat jóval er sebb, mint a kettejük külön-külön vett ereje. Nem egyszer en megkétszerezi az er d, ha hívóállatod lesz, hanem exponenciálisan megnöveli. Olyan, mintha… – kereste a megfelel kifejezést, végül csak legyintett. – Higgy nekem, Anita, a vámpír és a hívóállat is jóval többet nyer a kötelékb l, mint pusztán a kettejük összeadódott erejét! – Veled is így van Jean-Claude-dal? – kérdeztem, és Richard bólintott. – Vagyis, ha Anita nem láncol magához, talán még mindig Minden Sötétségek Anyjának a fogságában lennénk? – hitetlenkedett Jason. – Részben ezért küldött ide Jean-Claude. Hogy a farkasommal segítsek Anitát kiszabadítani. De már megtörtént. Megoldottátok. – De Micah-t és Nathanielt folyamatosan a közelemben szeretem tudni. Vagyis jó megérintenem ket. Jasonnel ez nem változott, mióta felébredtünk – próbáltam hátratekerni a nyakam, hogy ránézhessek. – Te hogy érzed? Nálad változott a dolog? – Nem. És ha az el bb nem éreztem volna Richard ardeurjét, most kicsit csalódott is lennék. Így viszont cseppet sem bánt. S t! – Már sokkal jobban uralod az er idet, Anita, mint régebben. Mint amikor az ardeur el ször fellángolt benned. Vagy amikor Nathanielt és 357
A FEKETE VÉR
Damiant magadhoz kötötted. Akkor még azt se nagyon hittük el, hogy egyáltalán lehetséges ilyesmi. – Vagyis lehetnek hívóállataim, akikkel nem feltétlenül kell összebútoroznom – bólogattam. – Mármint mostantól. Nem fogok kényszert érezni. – Úgy t nik. Ett l egy kicsit kezdtem jobban érezni magam. Végre valami. – Megkeresem Jamilt és Shang-Dát – tápászkodott fel Richard. – Hazarepülünk. – De Anitának szüksége van rád – vetette ellen Jason. – Azért küldött ide Jean-Claude. – Farkasnak itt vagy neki te – intett Richard. Majd feltartotta a két kezét. – Nyugi, nem vagyok féltékeny. Jó, az vagyok, de nem úgy, ahogy hiszitek. Feléledt bennem az ardeur, most el ször. Nem szeretnék sokáig itt id zni vele. Haza kell érnem Jean-Claude-hoz, miel tt megint életre kelne. Szerencse, hogy ennyire korlátozott a tárgya. – Úgy érted, hogy csakis Anitát érinti. Richard komoran rámeredt, én meg megpaskoltam a lábát, hogy azért annyira ne igyekezzen segíteni. – Nem szabad ezt elsietni, Richard, lehet, hogy nem is annyira sz k a spektruma. Én a helyedben óvatosan mozognék az olyan n k között, akikkel komolyabb szándékaim vannak. Lehetnek. Úgy értem, a szex mellett felmerült a házasság gondolata is. – Bennem nem merült… – Jaj, Richard, tudom, hogy meg akarsz n sülni. Láttam én már karón varjút. Ha valakinek ez ennyire fontos, akkor el bb-utóbb meg is teszi. Megtalálja a megfelel személyt. – De nekem ez a személy te vagy. – Tudom – sóhajtottam viszont én nem fogok házasodni. – Tényleg? Soha? – Ha a monogámiára gondolsz, meg az ásóra és kapára a nagyharanggal együtt, akkor soha. 358
LAURELL K. HAMILTON
– Egyszer majd jön valaki, Anita, aki levesz a lábadról. Akkor majd te is azt akarod, amit én. Csak épp nem velem. – Anita ebben rám hasonlít, Richard – kottyant már megint közbe Jason. – Szereti, ha mindenre megvan a lehet sége. – Mennem kell – rázta meg a fejét Richard. – Richard. – Nem, Anita. Ha Jason az el bb nem avatkozik közbe, megtettem volna, amivel vádolsz. Ó, a pokolba is, ha Vegasban vagyunk éppen, még az anyakönyvvezet elé is elrángattalak volna. És akkor összeházasodunk. Még mindig olyan friss bennem az emlék. Hogy milyen engedelmes vagy, milyen kezes, milyen… gyönge – csóválta megint a fejét, és elhátrált t lünk. – Nem bízom magamban. Bármikor megint megpróbálhatom. Ez az igazság. És amíg ez van, addig távol kell magam tartanom led. Úgy szerettem volna tiltakozni, de nagy butaság lett volna. Richard az ajtóhoz ment, és csak akkor állt meg, amikor a keze már a kilincsen volt. – Szeretlek, Anita. – Tudom – mondtam, mert ebben az egyben biztos voltam. Biccentett, kinyitotta az ajtót, és kiment. Jamil és Shang-Da mindenben engedelmeskedik majd neki, hiszen az Ulfric. Mi pedig magunkra maradtunk, egymásba kapaszkodva a világegyetem leghatalmasabb vámpírjával szemben. Vagyis vele a nyomunkban. Valahogy jobban örültem volna, ha nem vagyunk ennyire egyedül. – Elkelne némi segítség – mondta ki Jason, mintha a gondolataimban olvasna. Hozzábújtam és is énhozzám, de kivételesen semmi szexuális nem volt ebben az ölelésben, az összegabalyodott végtagjainkban. Sokkal jobban hasonlítottunk két kisgyerekre, akik egyedül maradtak otthon, és tudják, hogy a szörnyeteg ott lapul az ágy alatt, és nemcsak hogy teljesen valóságos, de ráadásul morcos is, nagyon.
359
A FEKETE VÉR
52 Csak ültünk ott egy ideig, miután becsukódott Richard mögött az ajtó. Az els rémület gyorsan tovaszállt, és érdekes mód hatalmas nyugalom és megkönnyebbülés telepedett a helyébe. Mintha mindketten jobban éreznénk magunkat így kettesben mindenek dacára. Beled ltem Jason karjába, pedig az arcomnak simult az arcával. – Miért nyugodtam meg hirtelen? – kérdeztem. – Talán, mert már nem félek az Ulfrictól, hogy szétrúgja a seggem, hogy én vagyok a másik farkas, aki a lupájához metafizikailag köt dik. Értelmezhette volna úgy is, hogy megcsaltuk. És közel harminc kilóval nehezebb nálam, harminc kiló izommal. – Ja, hát egyikünknek se lenne sok esélye ellene egy test-test elleni küzdelemben – fészkeltem el magam még kényelmesebben az ölében. – Úgy jár az agyad, mint egy pasinak, Anita – mosolyodott el. Éreztem az arcomon a mosolyát. – Richard soha nem harcolna veled, úgy soha nem, ahogy velem. És ezt a részét soha ne akard feladni a lányságodnak. A lába szárát simogattam, fel-alá szaladgált a kezem a sima b rén. Csak így, egészen közelr l vettem észre, hogy nem teljesen sz rtelen, hanem finom, sz ke pihék vannak rajta. Simogattam a pihéket, amik csiklandozták a tenyeremet. Mostanában jöttem rá, hogy az érintés segít a gondolkodásban. Micah szerint a szörnyetegem miatt van, de meglehet, hogy mindig is ilyen voltam, csak nem hagytam magamban kibontakozni. Tipikus tyúk-tojás probléma. De kár is lett volna erre több energiát és gondolatot fecsérelni. Csak átadtam magam a jó kis nyugalomnak. – Feln tt életem nagy részében a rosszfiúk ellen küzdöttem, akiknek 360
LAURELL K. HAMILTON
aztán halál mindegy volt, hogy fiú vagyok-e vagy lány, Jason. Ez megváltoztatja az ember agyának járását. – Ha te mondod. Ett l azonban még Richard soha nem bántana téged szánt szándékkal. Engem viszont, ha akar, nagyon is tud bántani. – A dühe javát t lem örökölte át, szó szerint. Mostantól sokkal kevésbé lesz lobbanékony. Szerintem. – Ha ez tényleg a te haragod volt, minden tiszteletem az önuralmad el tt – temette az arcát a hajamba. – Ismerek olyanokat, akik szerint én azt még hírb l se ismerem – nevettem el magam, de nem jókedvemben. – Csak az irigység beszél bel lük. Nem valami egészen hasonlót gondoltam nem is olyan rég? Nem kell még egy férfi, akit magamhoz láncolok, nem. Így is van már bel le elég. Olyan vagyok, mint egy bélyeggy jt . Csak én nem ragasztom albumba a gy jteményem. A picsába is. – Gyere, öltözzünk fel! – csókolta meg az arcom Jason, és kezdett kibontakozni. – Komolyan azt mondtad, hogy öltözzünk fel? – nevettem ismét, de már szintén és vidáman. – A hívóállataim általában még leküzdhetetlenebbnek érzik a fizikai dolgokat, mint el tte. Nem fordítva – fordultam felé, és még épp elcsíptem egy vigyort, ahogy feláll, és er sebben megköti a derekán a törölköz t. – Apámnak tegnapra ígértem, hogy megyünk. G zöm sincs, hogy magyarázzuk ki, de mindenképp be szeretnék menni hozzá. – Valahogy sokkal… – ráztam meg a fejem, nem is tudtam hirtelen, hogy fejezzem ki magam. – Sokkal… stabilabb vagyok – találta meg a megfelel kifejezést. – Te vagy a legstabilabb ember, akit ismerek, Anita. Lehet, hogy én ezt kapom. Jézuskám, ambícióim lesznek. Meg céljaim! Tiszta perverz. – Eddig is voltak céljaid – térdeltem fel. – Dehogy voltak – rázta meg a fejét. – Én mindig is hagytam, hadd sodorjon az ár. Azért mentem f sulira, mert mindenki megy. Onnantól 361
A FEKETE VÉR
fogva meg, hogy színészetet nem tanulhattam, halálosan mindegy lett, mit csinálok. Aztán találkoztam Rainával, akivel olyan volt a szex, mint még soha senki mással. Hagytam neki, hogy vérfarkast csináljon bel lem, mert gyönyör volt és a szenvedélye végtelen. Egy fenét akartam én vérfarkas lenni. A B nös Vágyakba azért mentem dolgozni, hogy a szüleimet bosszantsam. És hogy keressek némi pénzt. De soha nem akartam egzotikus táncos lenni – csillogott ritka komolyság Jason szemében. – Jean-Claude akkor vette el ször a vérem, amikor Raina nekiadott. A horda és a Város Ura közötti egyezség értelmében a horda mindig is ad donorokat a vámpíroknak. Ezt én is tudtam. Így ismerkedett össze Richard is Jean-Claude-dal. t is Raina adta neki, csak épp nem hagyta, hogy a vérét vegyék. Mert adhat a horda farkast a vámpírnak, a farkasnak nem kötelessége együttm ködni. – Ezt a fejezetet én is ismerem. – Asszem, leginkább az vonzott a pomme de sang melóban, hogy csesztethetem vele az apámat – vigyorgott már megint. – És nem mellesleg, hogy Jean-Claude annyira dögös. – Nem vagy te annyira bi, mint amennyire mutatod – ráncoltam a homlokom. – Azt meg honnan veszed? – kérdezte vigyorogva. – Szerintem nálad Jean-Claude a kivétel a szabály alól, mint nálam Belle Mo… – haraptam el a szót hirtelen, de már kés volt. Ezt meg ugyan miért mondtam el? – Nem mondod, hogy neked megvolt Belle Morte? – meresztette a szemét Jason. Hirtelen felt nt a sok szemét, amit az el bb borítottam ki a kukából, és azt kezdtem elmélyülten szedegetni. – Csak látomás volt. És energiát adott, amivel Jean-Claude-ot és Richardot megmentettem, amikor a… – tessék, majdnem kimondtam, hogy Harlekin amikor a félelmetes banda a városban járt. Jason mellém térdelt, és segített. Együtt hamar teleraktuk a kis kukát. 362
LAURELL K. HAMILTON
Ezek az ágy melletti szemetesek minden szállodában gyufásdoboznyiak, jó, ha három zsebkend belefér. – De azért csak jelentett valamit, ha most így eszedbe jutott. – Tudom, hogy Jean-Claude még mindig szereti – ingattam a fejem. – Hogyha valaki egyszer szerette, soha többé nem tudja kitépni a szívéb l. Belle Morte olyan, mint a kábítószer. Amint leállsz róla, újra kívánod. Mindig vágyódsz utána. – Te is vágysz utána? – Nem, de ha ide állna elém, és azt mondaná, hogy menjek, nem tudnék nemet mondani. más… … Belle Morte – vontam meg a vállam. Hogy jellemzel valakit, aki maga a vágy, maga a kéj és a beteljesülés? Az ereje a szex, amit én már Jean-Claude emlékein át megismerhettem, hogy úgy mondjam, rászokhattam. Még csak zavarba se jöttem, annyira magától értet volt az egész. Pedig én aztán még a bugyi szótól is zavarba jöttem. Kész voltunk, visszatettem a szemetest a helyére. – Az kimaradt – mutatott Jason a földre. – Nincs is ott semmi. – Dehogynem. Ott – mutatta. – Én nem látok semmit, Jason. Erre felvett valamit, amit egészen addig, hogy Jason a kezébe vette volna, esküszöm, hogy nem láttam. – Már látod? – tartotta elém a tenyerén az amulettemet. Bólintottam, és igyekeztem leveg höz jutni hirtelen kavarodott rémületemben. Azt már eddig is tudtam, hogy Ká Anyu megb völt, de már rég el kellett volna múlnia. Ez azonban azt bizonyította, hogy közel sem múlt el. Hát mennyire b völte szét az agyamat?! Annak mondjuk, örülhettem, hogy ennyire nem akarta, hogy észrevegyem a medált, mert ez azt jelentette, hogy tart t le. És most már nálam van. Elvettem Jasont l. Ahogy a b römhöz ért, fordult velem egyet a világ, a gyomrom felkavarodott, de szédelegve is a tenyerembe zártam. Édes istenem, mit m vel velem ez a n ? 363
A FEKETE VÉR
– Mit akar ez t led, Anita? – visszhangozta csaknem pontosan a gondolataimat már megint Jason. – A halandó szolgájává akar tenni. Asszem. – Szerintem annál többr l van szó. – Ugyan, Jason, a leghatalmasabb vámpír az egész világon. Mire tudna engem használni? – Évszázadok óta te vagy az els igazi nekromanta, Anita. Akinek te vagy a halandó szolgája, annak iszonyatosan megn a hatalma. – Te még nem érezted t, Jason, neki rettenetesen nagy már így is a hatalma. Nem hinném, hogy ennél is több kellene neki. – Egy vámpírnak soha nem elég. Ha valamit megtanultam az az, Anita, hogy minden vámpír attól retteg, hogy egyszer csak jön egy nagyobb és hatalmasabb vámpír, és elveszi t le, ami az övé. – A vámpírtanács megtiltotta, hogy a vámpírok háborúzzanak egymással, amíg a törvényes helyzetük ennyire bizonytalan. – Akkor Ká Anyu a saját törvényeit rúgja fel. Igaza volt, én is beláttam. A vámpír, aki a törvényeket életre hívta, most ugyanazokat a törvényeket lábbal tiporja. És akkor elkövettem egy hibát. „Mit akarsz t lem?” futott át az agyamon a kérdés. És már éreztem is a jázminillatot. – Parfümillat – ragadta meg a karomat Jason. Ahogy hozzám ért, elillant az illat, tovarebbent, ahogy az igazán jó parfüm lebeg a visel je után, hogy helyiségr l helyiségre követheted a nyomát. Akadnak ilyen n k. Az illatuk is elég, hogy a nyomukba eredj, hogy ne tudd ket kiverni a fejedb l, és ne nyugodj le, amíg testet és arcot nem találsz az illatukhoz. Megráztam a fejem, próbáltam kirázni bele a furcsa gondolatot. Mert nem a saját gondolatom volt, az biztos. Egyáltalán nem úgy hangzott. – Ki viselt olyan parfümöt, akinek az illatába szerettél bele, és termeken át jártál a nyomában? – néztem Jasonre. – Nem értelek – mondta, majd felderengett az arcán a felismerés. A szeme a távolba révedt, mintha hirtelen egy emlékbe gyalogolna át gon364
LAURELL K. HAMILTON
dolatban. Kék szemét távoli szikrák töltötték meg. – Gimiben volt egy n . volt az els olyan szerelmem, aki igazán drága parfümöt használt. Finom volt és lágy, és úszott utána a leveg ben, hogy ha beletartottad az orrod, követhetted az egész iskolán keresztül. – Ez volt az a gondolat – fogtam meg a kezét, ahol a karomon pihent. – Hogy egy n illata vezet egyik szobáról a másikra. Nagyon fontos szerelem lehetett, ha így rábukkantam a fejedben. – Tudod, volt az az este, amikor a n vérem, Bobbi azt állítja, hogy egy férfival látott – fordult vissza az emlékb l hozzám. – Emlékszem a veszekedésre, igen. – Na, azzal a szerelmemmel voltam azon az éjszakán. A tanárom volt, és férjezett. Megígértem neki, hogy soha senkinek nem árulom el, hogy együtt voltunk. És nem is árultam el. – Hány éves voltál? – Nagykorú – mosolygott kicsit mereng n, kicsit pajkosan. – De alig. Azt azért kivárta, hogy nagykorú legyek. Most erre mit mondhattam volna. Engem a gimiben még csak kósza gondolatként sem érintett meg, hogy bármelyik tanáromat akár csak vonzónak láthassam. A tabu a f sulin se kopott meg, bár egy valaki talán egy röpke pillanatra elgondolkodtatott. – Szóval lenne bizonyítékod arra, hogy nem vagy meleg, ahogy k állítják, de ahhoz meg kellene szegned az ígéretedet. Tönkre kellene tenned az életét és jó hírét. Jason bólintott. Elég ironikus, gondoltam. – Nevezheted ironikusnak is, igen – bólintott. – Azt tudod, ugye, hogy hangosan nem mondtam ki, hogy ironikus? – estem ki a nagy kerek szemeimen. – De én hallottam – meredt rám Jason is. – Csak gondoltam, nem mondtam, Jason. – Akkor kérjek bocsánatot? – Nem kell – vontam vállat. – Inkább öltözzünk fel végre, és menjünk a kórházba. Ki tudja, hogy van az apád. 365
A FEKETE VÉR
Egymásba kapaszkodva kerestük meg az egyensúlyunkat, hogy felálljunk. Ki tudná megmondani, melyikünk támogatta a másikat? – Gondolom, már vége a látogatási id nek, Anita, de nem ártana még ma visszamennünk St. Louis-ba. Vagy legkés bb holnap reggel. JeanClaude közelében jobban érezném magam ezzel az új metafizikai fordulattal. De nem tudok úgy elmenni, hogy ne búcsúztam volna el az apámtól. – Úgy legyen – bólintottam, és elengedtem a kezét. Egy pillanatig csak álltam, várva a jázminillatot. – Minden oké? Bólintottam. Lecsatoltam a láncomat, amin a kereszt függött, és melléztem az amulettet, majd vissza az egészet a nyakamba, hogy mind a kett a b römhöz érjen. Így. Egy kicsit jobban éreztem magam, végre rendesen kaptam leveg t Fogtam a pólómat, hogy belebújjak, és éppen áthúztam a fejemen, amikor kopogtak. Összenéztünk. Jason vállat vont. Én meg fogtam a pisztolyt, és az ajtóhoz mentem. Kikukucskáltam a kémlel nyíláson. Két biztonsági meg két szállodai lakájruhás állt az ajtó el tt a folyosón. – Biztonságiak – fordultam hátra Jasonhöz. – Kis probléma adódott, Mr. Schuyler – kiabált egy férfihang. Kinyitottam az ajtót Az egyik öltönyös Rowe volt. – Mi a gond, Rowe? – kérdeztem. – A szoba nem biztonságos – mondta kellemetlenül komoly hangon. – Szobát kell cserélniük. – Miért nem biztonságos? – A vámpírok, akik Keith Summerlandet keresik, megtudták a számát. Biztonságba kell magukat helyeznünk, miel tt még ideérnének. Ezer kifogást sorolhattam volna, de annyira gondterheltnek t nt, hogy a legjobbnak láttam nem akadályozni. A kifogásokkal bármikor el állhatok, ahhoz sosincs kés . – Engedd be ket nyugodtan, én majd a fürd szobában felöltözöm – lépett a b röndökhöz Jason. 366
LAURELL K. HAMILTON
– Shadwell hol van? – álltam félre az ajtóból, hogy Rowe meg a többiek bejöhessenek. – Cigiszüneten – vetette oda válaszul. A két szállodai ember az ajtóban állt. Most néztem meg ket alaposabban. Emberinek t ntek, alaposan megszívták magukat vérrel, hogy emberi árnyalata legyen a halott hóka képüknek, de engem nem vezettek meg. Már emeltem is a pisztolyt. – Vámpírok! – kiáltottam, amikor az egyik behajított valamit a szobába. A mozdulat szélsebes volt, szemmel követhetetlen. Pontosítok. Láttam a mozdulatot, de az agyam csak akkor fogta fel, mit látok, amikor a gránát már felrobbant, és a világot elnyelte a füst. Magamnál voltam, de az orromat se láttam, ötletem se volt, merre hány méter. Akkor belém nyilallt a fájdalom. Odakaptam, egy nyilacska volt, nyugtatólövedék. Próbáltam a pisztollyal becélozni, ahová sejtettem valakit, de a robbanás ereje és a nyugtató maga alá rántott, a világ felkavarodott körülöttem, ami addig lent volt, most a fejem fölé fordult, jöttek a színes karikák. Térdre estem. Hallottam Rowe hangját, és valaki kivette a kezemb l a pisztolyt, én meg tiltakozni se bírtam. Felemelni se tudtam a karom, nemhogy bárkit megállítani. A sz nyegre és a széthányt ruhákra meg a beszáradt testnedvekre d ltem, és akkor minden elsötétedett, mintha egy kéz lekapcsolta volna a villanyt. Az el bb még éreztem magam alatt a megkeményedett sz nyeget, most meg elnyelt a nagy semmi.
367
A FEKETE VÉR
53 Egy halott kúszott felém a sötétben. El ször azt gondoltam, a rosszfiúk azok, de elég gyorsan leesett, hogy ez egy másik hang, egy a rosszfiúknál milliószor rosszabb hang. – Nekromanta – súgta a semmib l. Átjárt a félelem abban a sötétben, megéreztem az ízét, mint valami finoman pezsg italét. Egy pillanatra éreztem a testem, láttam, hogy a padlón fekszem valahol, de aztán visszaszippantott magába a sötét. – Nekromanta. Ugyanaz a félelem megint beletaszított a testembe, fények, érzékelések és megint vissza a sötétbe. – Nekromanta. Azt hiszem, ezúttal a szemem is kinyitottam, de lehet, hogy ezt csak álmodtam, mert a sötétség felzabálta a világot. – Ha a sötétben maradsz, nekromanta, meg fogsz halni. A szoba fehér volt, és a kezeimet a hátam mögött szorosan összekötötték. Ennyi, és a drogok visszarántottak a semmibe. – Nekromanta! – kiáltotta, és ezúttal nyúlt is értem. Finom, aprócska i kéz volt, a közelben azonban karmos manccsá alakult, és ahogy áthasított a sötéten, vér fakadt a nyomában. Leveg után kapkodva ébredtem, a szívem kalapált, a vérem lüktetett, minden kitisztult hirtelen. És fájt a mellkasom. Lenéztem, és láttam, hogy a pólómat karmok szaggatták fel, véresen tapadt a b römhöz. A vérem a fehér csempére csöpögött. Próbáltam jobban megnézni, míg végül összeállt az agyamban a kép. Emlékeztem, ahogy felém nyúl a mancsos, karmos kéz a sötétben, és 368
LAURELL K. HAMILTON
már tudtam, hogy tette. Ká Anyu valahogy felhasította a b röm. Édes Sz zanyám! A nyugtató maradéka már úszott is el a pánik mindent elmosó hullámain. Próbáltam nem átadni magam neki, ha már a félelem magamhoz térített, nem kellene, hogy a pánik lebénítson. Esett bármi bajom is a karmoláson túl? Fájt valamim? A fejem, az hasogatott, de az lehetett a drogoktól, de a füstgránát robbanásától is. Atyám, miféle vámpírok használnak modern fegyvereket meg kábítólövedéket?! Az adrenalin alapos munkát végzett, kitisztította a fejem, ahogy a nagykönyvben meg van írva. Már egészen logikusan gondolkodtam, minden a helyére került. Minden Sötétségek Anyja felébresztett, szánt szándékkal, hogy tehessem a dolgom. De miért? Na, ez egy olyan gondolat volt éppenséggel, amivel pillanatnyilag nem értem rá molyolgatni, egyel re nem ártana életben maradni, majd utána kitaláljuk. vös, fehér csempén feküdtem. Eddig nem halálos. Viszont a kezeimet hátrakötötték, ami már könnyen válhat azzá. Mert ha a rosszfiúk nem akarnak rosszat, nem csinálnak bel led kötözött sonkát. Megint át tudtam volna adni magam a páni rémületnek, de egyrészt mire lenne jó, másrészt már annak örülhettem, hogy Ká Anyu nem volt velem ebben a fehér szobában. Ami jó. De hol is voltam? A csempe semmi különös. Mozogni egyel re nem akartam, nehogy akik ide bedugtak, rájöjjenek, hogy felébredtem, mert éppenséggel ki tudja, hogy nem tartanak-e szemmel. A lehet legalaposabban át kellett gondolnom a helyzetet, miel tt szembe kell néznem velük. Az embert nem kötözik össze és hajítják be a hideg csempére csak úgy, semmi szándék nélkül. Ez mindig valami rossznak az el hírnöke. És err l eszembe jutott Jason. vajon merre van. Hirtelen elkapott a vágy, hogy megmozduljak, és próbáljak körbekémlelni a helyiségben, vajon nincs-e itt bent velem. Erre a szívem felpörgött, a kezem összerándult. Kész, le is buktam, már ha figyelnek. Akkor bizony nem titok többé, hogy Anita ébredezik. És akkor távolabbról, mintha jó pár szobányira lenne, jó pár csukott 369
A FEKETE VÉR
ajtó mögött, egy férfi hangját hallottam. – Hol van Lorna? – üvöltötte. Még csak ismer s se volt. – Nem tudom – üvöltötte a választ egy másik férfihang, amit viszont nagyon is jól ismertem. Jasoné volt. És már csak artikulálatlanul sikoltott tovább. Ez betett. Megbaszhatják az óvatosságot. Megfordultam, és felültem, ami még mindig fájt a hosszú éjszakától, de nem volt vészes. Sokkal jobban fog fájni, ha nem tudok kijutni innen, miel tt értem jönnének. Apró fürd szoba volt, mögöttem zuhanyzós kád, jobbra mosdó, vécé és tükör. Felnéztem a plafonra kamera témában. Ha be vagyok kamerázva, akkor kész, vége a dalnak. Bár jobb érzés ember nem kamerázza be a fürd szobát, nem kifejezetten ildomos, bizonyos államokban akár be is csukhatnak érte, mert az ember behatol mások privát szférájába, ami nem szép dolog. Persze, ezek a tagok már emberrablást és súlyos testi sértést is kockáztatnak, nem hiszem, hogy a falnak mennek némi szexuális jellevádpontoktól. Jason újra sikoltott. A térdemen a mosdóhoz araszoltam. Szállodában nem lehetünk, akkor nem hagynák Jasont így ordibálni. Valami magánház lesz ez, rendesen hangszigetelt. Ami annyit tesz, hogy a mosdó alatti szekrénykében akadhatnak veszélyes játékszerek. Már ha nem afféle népeké a kéró, akik a konyhában tartanak mindent egy helyen. Vagy, ami még rosszabb, ha ugyan itt tartják, de miattam gondosan elrámolták innen. Elmorzsoltam egy hasznos imát, és a hátam mögött kinyitottam az ajtót. Utána megfordultam. Els blikkre is volt valami, ami szembe kerülve azonnal kimosandó, lenyelve pedig mérgez . Ez utóbbi a vámpírokkal nem játszik, de a szembe nekik is kerülhet kellemetlenség. Jó, taccsra nem vágja a látásukat, de részleges vakságot azért okoz. Ami nekem elég is lehet. Csináltam már hasonlót, és az sosem árt, ha egy vámpír nem lát. Már ha sikerül kiszabadítanom a kezeimet. Mert ha nem, hiába a sok csodás szer el ttem a szekrényben, cseszhetem. Jason hosszan, rekedten felsikoltott, nekem meg a torkomba ugrott a 370
LAURELL K. HAMILTON
szívem. Cselekednem kellett. A testem összerándult, err l eszembe jutott a csuklóm, meg ami miatt nem tudtam szétszedni ket. Megpróbáltam. Gyorsbilincs volt, a m anyag fajta, vagyis az az egymást keresztez m anyag szalag, amit csak meg kell szorítani. A szekrény fölött volt egy fiók. Felálltam, újra hátat fordítottam az egész tákolmánynak, hogy kihúzhassam a fiókot. Istenem, csak egy apró körömreszel t adj! Megfordultam, és még annál is jobb volt, egy kisolló. Körömvágó, de olló. Szeretnek engem odafenn. Nem egyszer picike körömvágó ollóval egy gyorsbilincs masszív m anyagát átf részelni, de meg lehet oldani. Csak türelem és kitartás kérdése, no meg kell frusztrációt rés. Persze, lehet, hogy a frusztrációt alapvet en Jason jajkiáltásai okozták, mert egy ideig úgy ment, hogy én vágni próbáltam, sikoltott, én összerándultam, az olló éle lecsúszott, én visszaigazítottam, vágni próbáltam, Jason sikoltott, én összerándultam, olló éle lecsúszott és így tovább. Végül összeszedtem magam, szemet lehunytam, hogy csakis a hátam mögé figyeljek, semmi zavaró körülmény, és felkészítettem a lelkem Jason váratlan kiáltására, ami jött is, én pedig ellenálltam az összerezzenési kényszeremnek. Na, így sikerült végül átrágnom magam. Akkor még jött egy újabb adag türelem, hogy ne kapjam el re az elgémberedett karjaimat, mert láttunk már olyat, hogy a gondos f részelés után a szabadulás eszköze megvágta a csuklót. Jó, akkor egy nagyságrendekkel nagyobb késsel dolgoztam, de egy ilyen acél kisolló is randa sebeket ejthet. És akkor mondhattam végre, hogy kiszabadult a kezem, és becélozhatom szegény Jasont. Nem értettem, mit m velnek vele, de minden idegszálammal azon voltam, hogy nagyon ne is akarjam elképzelni. Csúcsra jár a képi fantáziám, nem szerettem volna belemenni a lehet ségek leltárába. Az biztos, hogy fáj neki, segítenem kell. Ennyiben maradtam, ez kell képpen motivált is. Amikor újra láthattam a csuklóimat egy pillanatra lementem zenbe, mélyet lélegeztem, összeszedtem a gondolataimat. Letérdeltem a szekrény elé, hogy immár célirányosan szemrevételezzem a készletet. Volt folttisztító alkohol, vécétisztító, vízk oldó és utántölt a mosdón álló 371
A FEKETE VÉR
folyékonyszappanhoz. És léptek kintr l, feltehet en a folyosóról. Valaki felém tartott. Jason megint felkiáltott a távolban, vagyis nem jött, vagyis nem jó barát fog belépni az ajtómon. Örültem volna, ha van id m tervezgetni, kerek stratégiát kidolgozni, de mások nem így akarták. Mások szerint eljött a cselekvés ideje. Kikaptam az alkoholt a szekrényb l, lecsavartam a kupakját. A léptek megálltak az ajtóm el tt, egy kéz kulcsot dugott a zárba. Felvettem a harci állást az ajtóval szemközt, a kezem lendületbe állítottam. A kéz kinyitotta a zárat, és lenyomta a kilincset. Ügyesnek kell lennem, konkrétan becélozni, mert ha elhibázom a szemét, csak felhúzom benne az ideget. Nyílt az ajtó, megláttam az arcát, és belelottyintottam az alkoholt. – Mi a halál! – kiáltotta, de utána jött az artikulátlan üvöltés fejezet. Nem hibáztam el. Két kézzel kapott a szeméhez, míg én hátraléptem, lendületet vettem, és kirúgtam a térdét. Jó nagyot rúgtam, hogy szétmenjen az ízülete. Ízülete vámpírnak is van, szétcseszni azt is ugyanolyan frankón lehet, pláne, ha az ember apró, és épp a rúgása hatósugarának csúcspontjára esik az ellen térde. Még hangosabban üvöltött. – Mi a picsát m velsz ott, Troy? – hallottam egy férfihangot a folyosó túl-végér l. Troy éppen kifeküdt. A derekán volt pisztoly és még egy tár extra ammó is. Mindkett t magamhoz vettem, de már hallottam is a felém igyekv lépteket. Választanom kellett, kit lövök le el ször. Troy a földön pihent, a másik egyel re sértetlenül rohant felém. Lehet szavazni, kit választottam. A falnak nyomtam az ajtót, és a karomat megtámasztottam a kilincsen, mert fél kézzel kellett céloznom, a másik kezemet elfoglalta az ammó. Ez a vámpír csurom vér volt. Nem a saját vére. Mintha meglepte volna, hogy ott állok. Igazából belebámult a képembe, én meg háromszor is a mellkasába ttem. Embereket ilyen egyszer elkapni. Nem áltatom magam, hogy hirtelen ennyire men lettem, gyanús, hogy a tag már emberként is egy 372
LAURELL K. HAMILTON
lúzer lehetett. Mert a vámpírság csak azokon dob sokat, akiken amúgy is van mit felturbózni. Ha az ember már életében egy csatornapatkány nulla képességgel, inkább ne is akarjon vámpír lenni, mert csak elintézi egyb l egy hozzám hasonló. Ahogy térdre zuhant, egy sorozatot a fejébe is beletoltam. Troy mocorgott a hátam mögött, kivet dtem hát a folyosóra, hogy a szemközti falat a hátam mögé kapjam. Annak támaszkodtam, és úgy küldtem kett t haza a gyomrába. Ott térdelt a küszöbön, én meg közelebb léptem, és két lépésr l kétszer fejbe durrantottam. Hogy rendesen kikenje az agyát az ajtófélfára. Akkor lesz totál halott a halott vámpír, ha az agya java szétmázolódik a környezetében. Ha a nagyrésze bent marad a koponyában, az még nem tuti, attól még szépen feléledhet. Ja, és arra sem árt ügyelni, hogy a kisagy is elmaszatolódjon, mert a kisaggyal príma kis hazajáró lesz bel le, amit aztán dupla meló levadászni. Nagy rohadékok, zabagépek, mint a zombik, és mégis mások kicsit. Be kellett töltenem az extra ammót, hogy a kisagynak is megadjam, ami illeti, utána mehettem a másik rohadékhoz. Gondosan kellett eljárnom, nehogy nekem bármelyik feltápászkodjon, míg Jasont mentem. Elég szívósak, bár ezek ketten friss fiúk voltak, nem százéves jószágok. Azokkal jóval több a gond, ezekkel lehet nagyvonalúbb az ember. Nem kell például karó után rohangászni, bár ha lesz egy szabad percem, és találok egy megfelel méret pengét, visszapályázok, és lecsapom a fejeket. A másik tagnak egyébként öklömnyi lyuk tátongott a szíve helyén, ami egynek tökéletes, már csak az agyából kellett rántottát tüzelnem. Nem akartam a minimálisan szükségesnél több ammót pazarolni, hátha akad még lyukasztásra váró rosszfiú. Megint mákom volt, ennek a másodiknak is volt pisztolya és hozzá anyag, plusz még ugyanolyan holmival játszottak, elvettem hát a pisztolyt meg az ammót, és már mehettem is. Miel tt Jasonhöz rohantam, le kellett volna gondos zsaruként csekkolnom minden egyéb helyiséget, nehogy a szabadítási akció kell s 373
A FEKETE VÉR
közepén a hátamba gyalogoljon egy harmadik elem. De nem mertem belemerülni a szuperhekus tempóba, mert Jason nagyon elhallgatott id közben, el tte viszont igen sokat kiabált szegény. Még csak az hiányzott, hogy elvérezzem nekem, amíg játszom a csúcsszövetségit. A folyosó végén ajtó nyílt nagy valószín séggel a szabadba, el tte mindkét oldalon két másik, két különböz helyiségbe. Egyikbe se mentem be, ennyit adtam a szerencsetényez nek. Ha már a kisollóval a kezemre játszott, talán kedvel valamicskét. Pontosan tudtam, kinek a vére mocskolta be a második vámpírt. Szóval megszólalt a lelkiismeretem az öldöklés okán? Hát nem. Mélyebben nem is hallgathatott volna, hacsak az ujjongást nem említjük. Elégedett voltam, hogy legalább elintéztem ket, csak imádkozhattam, hogy nem került rá sor túl kés n. A fal mentén lopakodtam el re, kezemben a pisztollyal. Halkan jártam, de vámpíros közegben ez mindegy is. Pláne az el bbi lövöldözés után. Megküldtem a nekromanciámat, kerestem a vámpírokat. Régen, évekkel ezel tt a mentorom, Manny Rodrigez totálisan elkápráztatott azzal, ahogy hatalmas, zegzugos épületekben mindig pontosan megmondta a bent lapuló vámpírok számát. Akkor varázslatnak nt, ma már a legszimplább rutin. Átkutattam a házat a holtakat vonzó er mmel, de senkit nem találtam. Mármint olyat, aki egyszer az életében már meghalt. Ez még nem jelentette feltétlenül, hogy üres a ház, mert a halandó szolgákat nem éreztem, olyanokba még belefuthattam. Meg esetleg nálamnál jobb vámpírokkal, akik képesek álcázni a jelenlétüket. Ehhez persze nagyon profinak kellett volna lenniük. A folyosó másik vége a nappaliba torkolt, pontosabban egy benyílóba, ahonnan maga a nappali nyílt. Ebb l egyel re egy átlagos nappalira láttam rá, kanapé, tévé és állólámpa. A hátamat a falnak vetettem, a pisztolyt magam elé tartottam, és haladtam tovább. A sarokra érve beláttam az egész helyiséget. Üres volt. Helyesebben volt középütt valami a földön, amit az agyam egyel re nem hagyott felismerni. A kanapé el tt hevert egy vértócsa kell s közepén, ami egészen elfeketítette a szürke sz nyeget. Az agyam nem ismerhette 374
LAURELL K. HAMILTON
fel, mert akkor nem lett volna lélekjelenlétem, hogy el bb lecsekkoljam a szobát. Mindenekel tt végig kellett bogarásznom a mennyezeti sarkokat, nem gubbaszt-e valamelyikben egy újabb vámpír. Mert ugye a vámpírok tudnak repülni. A szemem tehát egyel re elsiklott a valami felett, hogy végezzen az életbevágó dolgokkal, miel tt feladja ideiglenes vakságát. De tudtam, hogy mit igyekszek nem meglátni. Jasont. Hiszen csakis lehetett az. Nehezen tudnám felidézni, mikor kellett utoljára ennyire nehéz feladattal megbirkóznom. Legy rni a késztetést, hogy ahhoz a valamihez rohanjak, és átadjam magam a végtelen és mélységes aggodalomnak, hogy vajon él-e még. De kényszerítettem magam, hogy ne lássam, és el bb elvégeztem, amit kell. Akkor rohantam hozzá. Akkor adtam ki azt a hangot, amit az ember a legvégs kétségbeesés idejére tartogat, amir l nem is sejti, hogy ilyen is lakik a torkában. Állati üvöltés volt, üvöltésnél is borzalmasabb hang, mert szó nincs arra, ami ezt a fájdalmat leírhatná. Régen erre találták ki a siratóasszonyokat. Csak a méretéb l tudtam, hogy Jason az, és abból a tenyérnyi sz keségb l, ami valahogyan szárazon maradt a fején, nem tapadt vért l iszamósan a fejére. Más nem maradt bel le, ami Jasonre emlékeztethetett volna. A sz nyeg cuppogott a térdem alatt, ahogy mellé rogytam. A szobának nyers darálthús szaga volt, a sz nyeg fekete vérdagállyá duzzadt. Azt hiszem, rövid id re megtébolyodtam ott a sz nyegen. Az ammót és a pisztolyt elhajítottam, hogy kiszabadíthassam a kezeit. Duplán rögzítették, volt rajta gyorsbilincs és ráadásul egy, a földbe csavarozott karabinerhez láncolták. Ki kell szabadítanom, akkor minden jobb lesz, az már egy lépés lesz ebb l kifelé. Kellett egy kés és a kulcsok. Ahogy felnéztem az asztal sarkán egy fehér törölköz t láttam, amire késeket rendeztek egymás mellé sorban, mint valami halálos m tét torz eszközeit. Mellette katonás rendben tárca, mobiltelefon és kulcscsomó feküdt. A vámpír szépen kipakolt mindent, miel tt nekiállt volna a mocskos melóhoz. Milyen hátborzongatóan el készültek, mintha nem el ször csinálták volna. Megvolt a rutin. Kerestem egy kést, amin nem volt annyi vér, és a kulcsokat 375
A FEKETE VÉR
is magamhoz vettem. A gyorsbilincset fél pillanat alatt elnyiszáltam, a zárral viszont elkínlódtam egy darabig. Képtelen voltam megtalálni azt, amelyik illett a zárba. Muszáj volt leállnom, fújnom kett t, lehiggadnom kissé, és józanul, módszeresen a végére járni. Így sikerült is. Utána kúszhattam le a lábához, ahol ugyanezt eljátszottam. Amikor végre kiszabadítottam a láncokból is, akkor jöttem rá, hogy jobban jártam volna, ha mindent fordított sorrendben csinálok. De már mindegy volt. A lényeg, hogy kiszabadult. Csakhogy Jason nem mozdult. Pedig már megtehette volna… – Édes istenem – könyörögtem, ahogy a nyakához nyúltam, a ver érhez –, add, hogy legyen pulzusa! Jaj, uram, kérlek, uram! A b re jeges volt. Nem jó jel. És pulzust se találtam, amit l az enyém olyan tempóra kapcsolt, ami mindkett nket elvitt volna. A mellkasára tettem a tenyerem, és akkor megéreztem. A szívét éreztem. Nem tudtam eldönteni, hogy bénaságból nem találtam a nyakán a pulzust, vagy odáig már pumpál a szív. Mert ha az utóbbi, akkor gáz van. Leblokkolt az agyam. – Gondolkodj, Anita, gondolkodj! El kellett állítanom a vérzést, viszont lehetetlenül sok sebb l folyt a vér. Hogy tesz az ember szorítókötést egy egész testre? Jézusom. Eszembe jutott, amikor Cisco meghalt. Egy egész seregnyi orvos sürgöl dött körülötte, és mégis elveszítették. De arra emlékeztem, hogy próbálták valahogy el szólítani a szörnyetegét. Cisco vérpatkány volt, és az sokat segített volna, ha alakot vált. Neki nem jött össze. Jasonnek sikerülnie kell. A tenyerem visszaraktam a szívére, ami egyre gyengébben vert. – Jason, Jason, ne add fel! Itt vagyok! Itt vagyok, és segítek. Csak segíts te is nekem! Mindennél jobban akartam, hogy felnézzen, hogy kinyissa a szemét, de csak feküdt, és a szíve egyre lassabban és lassabban kalapált. Túlságosan is lassan. Ó, basszus! Csak egyet tehettem. Kezemmel a haldokló szívén a farkasomat hív376
LAURELL K. HAMILTON
tam. Most nem volt se alagút, se erd , csak a farkasom fekete foltos fehér pofája jelent meg a fejemben. Hagytam, hadd teljek meg vele. Ekkor, ha azzal megmenthettem volna Jasont, magamra öltöm a farkasom alakját, habozás nélkül. Ebben a pillanatban elfogadtam, ami vagyok, nem harcoltam ellene, csak hívtam. Leküldtem a karomon át abba az alig rebeg szívbe a szörnyetegemet, ahogy alig két napja Crispinnek is átadtam a tigrisemet, ahogy már annyiszor átadtam annyi mindenkinek a különböz állataimat. Akartam a változást, hívtam a szörnyeteget, hogy alakot öltsön, mert tudtam, hogy ha ez nem m ködik, akkor nem m ködik már semmi, akkor kés … Most el ször minden fájdalom nélkül adtam át a szörnyetegem, talán mert nem harcoltam ellene. Eláradt rajtam a forróság és az er , és mintha hirtelen kirántottak volna bel lem valamit, egy eddig rejtett testrészemet, amir l nem is tudtam, de most meglett, és Jasonben meg is találta a helyét. Éreztem, ahogy mélyen beléhatol, keresgél, és megtalálja az farkasát, és ami eddig finoman és gyöngéden zajlott, most hirtelen felrobbant. Alakot kellett váltania. A szörnyetegek mintha megérezték volna az akarásomat. De az is lehet, hogy Jason farkasa sem akart meghalni. Jason teste megrándult a kezem alatt. Feljajdult, és a bunda ott hullámzott a tenyerem alatt, a test összezsugorodott, újra formálódott. Amikor valaha Richard a testemen váltott alakot, majd belehaltam a rémületbe és a borzalomba. Ez most a világ legnagyobb csodájának tetszett. Mert ködött. A kezemet el nem vettem volna róla, míg az energiák táncot jártak rajta, mintha valami él és vibráló energia megcsókolta volna a testét. Végül szürke farkas hevert el ttem az oldalán, lihegve. Tenyerem alatt a szíve biztos ritmusban dörömbölt. Levélzöld szemmel nézett rám, de ilyen kifejezést egyetlen valódi farkas szemében nem lát senki soha. Engem nézett egy pillanatig, majd lehunyta, és a test ismét rángani kezdett, változni. A bunda elt nt, és Jason emberi alakja bontakozott ki el ttem. Kezemet visszaraktam a mellkasára, a szíve fölé. Már nem az a gyengécske rebegés volt bentr l a válasz, ugyanolyan masszív biztonsággal 377
A FEKETE VÉR
dobogott, ahogyan az el bb farkasa mellkasában. A b rét ugyan még mindig jéghidegnek éreztem, de legalább már a szíve dolgozott. Beletöröltem a farmeromba a kezem, hogy megszabaduljak a vért l és az egyéb nedvekt l. A nyaki üt eret kerestem megint, és most meg is találtam. Meztelen teste immár megtisztult, nem fürdött vérben, mint el ször. Mintha valami rossz ízlés óriás ejtette volna bele a vérfürd kell s közepébe. De egész testét sebek borították, a nyakától a bokájáig, vörösen szétnyílt, gonosz szájak, amik lassan újra köpni kezdték a vért. Csak id t nyertem, nem életet. Ahhoz én kevés vagyok, orvosok kellenek. Felkaptam magam mell l a fegyvert, és magamhoz vettem az asztalról a mobilt.
378
LAURELL K. HAMILTON
54 A 911-et hívtam. – Kilenc-egy-egy – jelentkezett be egy n i hang. – Milyen természet a vészhelyzet? – Anita Blake, szövetségi rend rbíró – megadtam az azonosítómat. – , százötvenhét centi magas, hosszú, fekete haj, farmer, póló. Két áldozat. Rend rbíró involválódott, t zharc. Partnerem megsebesült. Jó, hivatalosan Jason nem a partnerem, de egy polgári sebesült miatt nem tépik magukat annyira, mint egy szövetségiért. Majd mindent kimagyarázok, ha túléltük. – Cím? – A picsába, azt nem tudom – keltem fel, és néztem ki az ablakon. Mindenütt fa. – Elkábítottak, úgy hoztak ide bennünket, itt tértünk magunkhoz. G zöm sincs, hol van az itt. A telefonból nem tudja bemérni? – Vonalas készülék nincs? – Nem látok készüléket – néztem körbe a szobában. – Nézze meg másik helyiségben is. – Nem akarom itt hagyni a társam. – Cím nélkül nem tudunk segíteni, rend rbíró. Igaza volt, de akkor is gy löltem Jasont magára hagyni. Leguggoltam mellé, végigsimítottam a haját, és a füléhez tapasztottam a számat. – El ne menj nekem! – suttogtam. – És legf képpen, meg ne halj! Kimentem a folyosóra, el a hullák mellett. Az els ajtó a folyosó másik végében a hálószobába nyílt, ott semmi telefon. A második a konyha volt. És a falon egy készülék. – Itt van egy készülék, megnézem, van-e vonal – szóltam bele a mo379
A FEKETE VÉR
bilba, letettem az asztalra a pisztolyt, és leakasztottam a kagylót. – Van tárcsahang. – Hívjon vissza a vezetékesr l, úgy be tudjuk mérni. – Máris – tettem le a mobilt. Ismét tárcsáztam a segélyhívót, most egy másik n jelentkezett be, neki még tömörebben vázoltam a tényállást. – Bemértük, rend rbíró, úton a segítség. – Mennyi id ? – Elég messze vannak. Helikoptert küldünk, de a közelben nem fog tudni leszállni. – Rendben, várunk. – Ha gondolja, vonalban maradok addig. – Nem, a barátom vérzik, el kell állítanom valahogy, és ahhoz kell mind a két kezem. De kösz – és a választ meg se várva letettem. Kibiztosítottam a pisztolyt, a gatyám korcába dugtam, és mentem vissza Jasonért. Úgy döntöttem, hogy átviszem a hálószobába. Azt még nem okoskodtam ki, hogy állítok el ennyi vérzést, ennyi helyen, de azzal csak használhatok, ha melegebbre hozom. Úton a segítség. Már csak ki kell tartanunk. Mellétérdeltem. A haja tiszta volt, makulátlan, azt a foltot nem számítva, ami belelógott a véres sz nyegbe. Legalább már Jasonnek látszott, nem pedig egy adag darált húsnak, mint amikor megtaláltam. Már ez haladás volt. Visszanyeltem a könnyeimet, ez még mindig nem az a helyzet volt. Majd sírok, ha itt a segítség, addig még kellek. Felnyaláboltam. Hullanehéz volt, majdnem szó szerint. A szíve dobogott, a vére lüktetett, de a teste akkor is elernyedt. Még az ájult test se ennyire ernyedt, még akkor is van valamicske tartás az emberben, amit l nem ennyire nehéz. A puszta súlya halálra rémisztett, ahogy lógott a karomban. Mintha máris meghalt volna. És a b re is jéghideg volt. Valahogy el kell állítanom a vérzést. Nincs más választásom. Nem a súlya, hanem az esetlen tömege miatt változtattam fogást, és vetettem át a vállamon, mint egy zsákot. Így mondjuk végigcsorgott a pólómon és a farmeremen a vére, de igyekeztem másra gondolni. Arra pél380
LAURELL K. HAMILTON
dául, hogy tiszta mák, hogy éppen vele esett meg az összes férfi közül az életemben, mert t gond nélkül elbírom. Nincs tíz kiló köztünk, elvittem volna így bárhova. Jó, ez költ i túlzás, de végig a folyosón meg se kotytyant. Elmentünk a vámpír teteme mellett, aki megkínozta. Csak azt az egyet bántam, hogy nem ölhettem meg még egyszer. Vagy kétszer. Jasont az ágyra fektettem. meg feküdt, ahogy letettem, rémesen mozdulatlanul. Betakargattam, hogy legalább jó melegben legyen addig is, amíg találok valahol egy els segélydobozt vagy valamit. Minden harci tudásomat becseréltem volna most közepesen jó els segély-ismeretekre. Miért is folyton a l térre járok, miért nem nézek be legalább egy fél tanfolyamra?! Azt tudtam, hogy a fürd szobában mit tartanak, és hogy az nem kötszer. Egyb l a konyhába mentem hát. Törölköz ket és törölget rongyokat találtam, de mivel rögzíthetném ket? Ez volt a nagy kérdés. Mondjuk, ha keresnék leped ket, és néhányat felcsíkoznék… Minden fellelhet rongyot behordtam a hálószobába. Jasonb l csak a haja látszott ki a takarók alól, nem változott a póz, míg távol voltam. Pedig mit nem adtam volna, ha lerúgja magáról a takarót vagy valami. Egy aprócska mozdulatért is hálakönnyeket sírtam volna. Letettem a rongyokat az ágy végébe, és megkerestem a leped ket. Találtam is eleget az egyik szekrényben. Akkor visszapályáztam a konyhába egy késért. Nem bántam, hogy a vámpírok nem vetették be az összest a nappaliban, nem szívesen nyúltam volna megint a véresekhez. Olyan érzés volt, mintha átok ülne rajtuk. Jó, ha szó szerint nem is, de higiéniailag se lett volna kifejezetten tanácsos épp azokat használni. Ha egyszer volt másik. Vágtam egy csomó leped csíkot, és kitakargattam Jasont, hogy nekilássak a sebeknek. Mind nagyjából ugyanolyan seb volt, egyenként szinte felszíni vágás, de összeadódva nem csoda, hogy éppen elvérezni készült lük. Kiválasztottam egyet a karján, ami úgy t nt, jobban vérzik a többinél, rászorítottam egy rongyot, és egy leped csíkkal rákötöztem a karjára. Szorosan megcsomóztam, közben kénytelen voltam a két térdem közé szo381
A FEKETE VÉR
rítani a kezét, annyira ernyedten lógott. Ahogy meghúztam a leped csíkot, kicsit elbizonytalanodtam, hogy mennyire szoríthatom meg, nem szerettem volna, ha elhal a karja. Hirtelen nem tudtam, ez a likantrópokkal is megeshet-e, mert ugye egy sérült végtagot simán visszanövesztenek, akkor talán nem feltétlenül okoz bennük kárt egy kicsit szorosabb csomó… De ez mind csak találgatás volt, hiába kutattam az agyamban, nem tudtam biztosan. Szóval inkább úgy kezeltem, mintha ember lenne, biztos, ami annak t nik alapon. Sorra vettem a sebeket, haladtam lefelé a testén. A mellkasán és hasán lév sebekhez meg kellett emelnem, ami megint szép kihívásnak bizonyult, de megoldottam. A hátán feküdt a nappaliban, úgy kötözték ki, így a hátán nem volt semmi. Ahogy viszont leértem a combjához, felfedeztem az els égésnyomokat. Eddig nem t nt fel, eddig a sokk gondoskodott róla, hogy csak annyit lássak, amivel még meg tudok birkózni. Most, hogy a sebeket már megszoktam, és lassan kezeltem is mindet, jöhetett a következ felvonás. Már értettem, miért sikoltozott. Az égési sérülés egy likantrópnak is ugyanaz, mint egy embernek. Ugyanolyan lassan gyógyul, ugyanolyan tetvesen fáj. És Jasont rendesen megégették. Apró égések voltak, de rengeteg. A combján, a csíp jén és a legtöbb az ágyékán. Ahogy tovább vizsgálgattam, a hasán is találtam párat, ami eddig elkerülte a figyelmemet. Különös állapot sokkban lenni, mindent elviselhet re tompít, ha az emberre nem egyben zuhan rá az egész borzalom, bár err l amennyire tud, a sokk is gondoskodik. Így a kibírhatatlan kibírására is van esély, ami maga a túlélés. Csak az ijesztett meg, hogy még mindig vérzett. Ha józanabbul gondolkodom, akkor be kellett volna látnom, hogy már így is sokat gyógyult, hiszen amióta alakot váltott, már közel sem vérzett annyira. De a takarót akkor is eláztatta, és még mindig szivárgott. Ennél látványosabbhoz szoktam, de nem minden likantróp csúcspéldánya a fajtájának, ahogy azt Richard meg Micah mellett megszoktam. Jason ebben lassabb. De azért gyógyul, ezt mondogattam, mert ha átadtam volna magam a kétségbeesésnek, összeroppanok. Pláne, hogy még az is átfutott az agyamon, hogy 382
LAURELL K. HAMILTON
talán a vámpírok kavartak valami extrát, ami lassítja, vagy esetleg leállítja a gyógyulást… Végre végeztem, majdnem minden sebet elláttam a magam primitív módján. Akkor melléfeküdtem, és magamhoz öleltem. A fejem alá gyömöszöltem a párnákat, magam mellé raktam az ágyban a pisztolyt, és szorítottam Jasont, ahogy tudtam. A testem melegére koncentráltam, mert az alakváltók gyógyulásának alapvet feltétele a meleg. Igyekeztem minél melegebben f teni. És imádkoztam minden er mmel. Olyan hevesen és kétségbeesetten soha nem szól az Úrhoz az ember, mint amikor a kih ben lév szerelmét szorítja magához. A segítség úton van. Mindent megtettem, már csak várni lehetett. Jason nem-Jason érzés volt a karomban. A rongyok és a leped csíkok érdesek és kellemetlenek voltak. Ráadásul a ruhámat is elfelejtettem levenni, miel tt hozzábújtam, és annyira nehéz volt mozgatni, hogy nem éreztem elég er t hozzá, hogy felálljak, és most utólag lehámozzam magamról a vért l nedves pólómat és farmeromat. Kezdtem megszáradni, de persze a nedvesség h vezetésileg sem tett valami jót Jasonnek, de fáradt voltam, kétségbeesett és sokkos. Már csak az agyam mozgott. Miért? Miért kínozták meg vajon? Miért hoztak bennünket ide? Bevillant a vámpír kiabálása. – Hol van Lorna? Semmiféle Lornát nem ismertünk, helyesebben én biztosan nem ismertem semmiféle Lornát. Ki a fene ez a Lorna? Mibe, hogy már megint Keith Summerland helyett szívott Jason?! Mert majdnem biztos voltam benne, hogy ehhez az egészhez nekünk semmi közünk, hogy csakis a Summerlandek miatt keveredhettünk bele. Vagy mégse ennyire egysze? Lehet, hogy csak nekem maradtak ki kockák, és az úgy ezerszer komplikáltabb? Akkor, ott, Jason hideg testét ölelve, száradó vérével a pólómon simán el tudtam képzelni, hogy annyi kocka kimaradt nekem, hogy csak én botorkálok a sötétben. Nyílt az ajtó. A bejárati ajtó, hallottam a szúnyogháló csapódását is. Bárki volt is az, megállt a folyosó elején. Bárki volt is, látta a hullákat. 383
A FEKETE VÉR
Bárki volt is, nem a 911 küldte ket, mert azok beszóltak volna. Már fogtam is a pisztolyt. A biztosítékot korábban kioldtam, amikor letettem a fejem mellé. Töltve volt. Aki ezen az ajtón belép, nekem nem lehet barátom. Becéloztam az ajtót, mély leveg t vettem, kifújtam. A testem lecsendesedett, a pisztolyra összpontosult, már csak a ravaszon lév ujj voltam, és csakis arra vártam, hogy meghúzzam. Ha Jason ezt a pillanatot választja, hogy megmozduljon, felsikoltottam volna ijedtemben. – Hallom a szíve dobbanásait. Érzem a vére szagát. Látom, hogy az embereimet megölte, vagyis legalább egy pisztolya van, Mr. Summerland. Nem hittem volna, hogy ilyen tökös fickó. Egy szót se szóltam. Ha hallgatok, közelebb fog jönni. Ha közelebb jön, lelövöm. – Miért nem felel a kérdésemre, Mr. Summerland? Csak azt kellene elárulnia, hol van Lorna, és már mehet is, szabadon. Nem akarjuk bántani egy kormányzó fiát. Hogy hazudott! – Ott van, Mr. Summerland? Miért nem felel? A hajnal közeledett, illatával megtelt a leveg . Hamarosan virrad. Hamarosan. Szerettem volna tudni, hogy vámpírral van-e dolgom, de a nekromanciámat megérezte volna, és akkor tudni fogja, kivel áll szemben. Mert még mindig azt hiszik, hogy én csak Keith Summerland egyik csaja vagyok, azért is hagytak ott a fürd szobában egyszer en megkötözve. Azért is gondolta egyb l ez itt, hogy Keith Summerland intézte el az embereit, bocs, vámpírjait. Fel se merül a tagban, hogy n létemre veszélyes is lehetek. Lehet, hogy itt az ideje, hogy megtudja, mekkorát téved? – Mr. Summerland? – próbálkozott. Közelebb jött. Megvárjam, amíg még közelebb kerül, és lel jem vagy próbáljak kiszedni bel le valamit? A hajnal percek kérdése volt. Ha vámpír lett volna, sürgette volna az id , szó szerint. Ha ember, tör dik is a holdfény fogyatkozásával. Úgy döntöttem, kellenek nekem azok az infók. 384
LAURELL K. HAMILTON
– Miért gondolták, hogy Lorna vele van? – Ó, a lány – szaladt ki a meglepetés a száján. Tényleg meglep dött. Nem kicsit. – Hát igen, a lány. – Maga tudja, hol van Lorna? – kérdezte reménykedve. – Azok után, ahogy a barátomat elintézték, szerintem nincs kedvem válaszolni a kérdéseire. – Elismerem, elég durvák voltunk. Sajnálom. szintén sajnálom. – Hazudik. – Hogy hívják? – És magát? – Engem általában George-nak. – Engem viszont nem általában érdekel. Hanem konkrétan. Mi a neve? Elnevette magát. Igazi nevetés volt, élettel teli, mintha nem is egy elhagyott ház folyosóján állna két hulla társaságában, akik elraboltak bennünket és megkínoztak. Az is el fordulhat persze, hogy egyszer en csak egy újabb bájos szociopatával van dolgom, és akkor szintén viccesnek találja a kérdést/helyzetet. És a nevetése szinte, szívb l jöv . Ha az emberb l praktikusan hiányzik mindennem együttérzés mások sorsa, gyötrelmei és halála iránt, bárhol elég neki egy jó poén a nevetéshez. – Edmond a nevem. Edmond. És a magáé? – Katerine – vetettem be egy kissé megkozmetikázott igazságot. Ez volt a második nevem. – Na, akkor ki hazudik? – kérdezte mondhatnám huncutul. Ám legyen. – Anita. Anitának hívnak. – Anita. Igen szép név. – És mi lesz, ha nem találja meg Lornát? Hallgatás. – Akkor a férje nagyon el fog keseredni. – Tehát mindenképpen megtalálja, és visszaviszi a férjéhez? – a férje és ura. Az ura. Vagyis mestere. Lehet, hogy ez a Lorna az a vámpír, aki an385
A FEKETE VÉR
nak a bizonyos Város Urának a felesége, akir l Peterson beszélt? – És magának is az ura, Edmond? – Az nevében járok el. – Vagyis igen. – Maga nem úgy beszél, mint Keith Summerland libái. – Lorna is liba? – Soha nem nevezném így a mesterem asszonyát. – Ha nem liba, hogy szökhetett meg férjét l és mesterét l Keith miatt? Nekem nem t nik épp briliáns lépésnek. – Rég elvesztett szerelmére emlékezteti. A hibáit nem látja, csak a vonásait, ami mind a valaha volt nagy szenvedélyt idézi elé szellem gyanánt. – Jedediah Summerlandbe volt belezúgva? – Ki maga, kislány? – Jedediah-t vámpírok ölték meg. Azt állítja, hogy Lorna Keith-szel akar nosztalgiázni? – Nagyon otthon van a témában, kislány. Anita, ugye, Anitát mondott? – Azt. – Vér szaga van meg bánat. De nyugodt. Mi a teljes neve? A hajnal súlyos keze nekifeszült az ablakoknak és a súlyos függönyöknek. Edmondnak nem t nt fel, vagyis kizárt, hogy vámpír. Tehát ember. De nem akármilyen. Érzi rajtam a bánat szagát, és ez komoly kunszt egy halandótól. Hacsak nem halandó szolga, mint én. És régi motoros. – Én kérdeztem el bb. – Igen, a régi szerelmet próbálja feléleszteni, ami Jedediah-hoz f zte. Nagy vezet volt, kissé ugyan megrészegítette a saját hatalma, és ez lett a veszte, de magával ragadó férfi, ezt elismerem. A fiú semmiben sem emlékeztet nagy sére, puszta külsejében viszont annál inkább. Az ember már-már reinkarnációra gyanakszik. – Pedig csak a genetika tréfája, Edmond. – Most maga jön. Mi a vezetékneve, Anita? 386
LAURELL K. HAMILTON
– Blake. A hirtelen némaság önmagáért beszélt. Mit beszélt? Sikoltott. Szinte éreztem, ahogy vadul forog az agya. – Anita Blake – mondta végül. Ehhez gondolkozott ennyit? – Igen. – Anita Blake, Jean-Claude-nak, St. Louis Város Urának a halandó szolgája? – Többek között, igen. – Fogalmunk sem volt róla, esküszöm, nem tudtuk. Nekünk azt mondták, hogy a szobát Keith Summerland vette ki, és Lorna vele van. Soha nem emeltünk volna kezet egy másik Város Urának halandó szolgájára. – Hát igen, a vámpírtörvények nem kifejezetten favorizálják az ilyesmit. – Esküszöm magának, hogy soha nem küldtem volna ezt a kett t magára, ha tudom, kicsoda. Pedig profiknak mondták magukat. De miféle vámpír az olyan, aki embernek hisz egy vámpírt? – Csapnivaló. – Mit keresett Keith Summerland társaságában? – Nem említette, hogy Jason Schuylernek hívják? – Dehogynem. De elég ránézni, és mindenki tudja, hogy az egyik Summerland fiú. – Már gimnáziumban is gyakran összekeverték ket – mondtam. Higgadt voltam, higgadtabb nem is lehettem volna. A hangom h vösen csengett, és ebben a bizonyosság is közre játszott, nem csak a sokk. A bizonyosság, hogy meg fogom ölni Edmondot. Mert ha megölöm, azzal nagy valószín séggel a mesterét is elpusztítom. Márpedig a mesterének pusztulnia kellett. Részben bosszúból, igen. Agyarat fogért. De önvédelemb l is. Mert Edmond nem hagyhat futni, hiszen én elmondanám JeanClaude-nak, és akkor a mestere számára is kiderül, milyen csúnyán melléfogott. Edmond ezt nyilván nem szeretné, akkor viszont meg kell ölnie bennünket. – Hogyan? 387
A FEKETE VÉR
– A mestervámpírok nem tartják számon egymás pomme de sangjait? – Nem. Nem hinném. Mások éléskamrájában senki se leltározik. – Mi Belle Morte vérvonala vagyunk, ezek szerint nagyobb becsben tartjuk az ételeinket is. Jason soha nem volt Keith Summerland. Jason a barátom, Jean-Claude pomme de sangja. Ismeri a vámpírprotokollt azon esetekre, ha valaki más pomme de sangját megkárosítja, Edmond? – Az étel pótolható és felcserélhet . – Ismeri a vámpírprotokollt azon esetekre, ha valaki más pomme de sangját megkárosítja, Edmond? – na, már nem is voltam olyan higgadt, a dühöm bontogatta szárnyait. Edmond ezt is érezhette, ha már eddig mindent olyan szépen kiszagolt. Ha életben akart volna hagyni bennünket, most dobbantott volna. – A mestervámpír jogában áll megválasztani a kárpótlás mikéntjét – felelte. Egyre közelebbr l jött a hangja. – Kérhet új pomme de sangot a sértést elkövet mestert l vagy kihívhatja párbajra. – Nem hinném, hogy nagy gusztusunk lenne az olyan pomme de sangra, amilyet a maga mestere küldhet nekünk, Edmond. – Jean-Claude ki akarja hívni a mesteremet? – Jófelé kapisgál. – De a pomme de sang még él. Hívok segítséget. Kórházba visszük. – Már megtettem. Hamarosan ideérnek. – Hívott segítséget? – Hívtam. – Mikor? – Azel tt, hogy maga megjött. – Nem akarom bántani, Anita Blake. – Akkor miért nem húzza már el a belét, Edmond? Épp most mondtam, hogy úton van felénk a rend rség. És mégis itt áll, és magyaráz. Miért nem menekül már? – Mit fog tenni, ha megtalálja a mesteremet? – Mit tippel? – Maga nem egyszer en Jean-Claude halandó szolgája. Vámpírhóhér 388
LAURELL K. HAMILTON
is. Megpróbál kivégzési parancsot szerezni Városom Ura ellen? – Nem tudom, melyik Város Uráról beszélünk, Edmond. – Ne nézzen hülyének. Annyi Város Ura nincs az Államokban. – Pláne olyan, akinek Lornának hívják a feleségét és Edmondnak a halandó szolgáját. Nem lehet túl hosszú lista. Kibiztosított. Álmomban is megismerném a hangot, nem lehet összetéveszteni semmivel. Itt állt az ajtó el tt. Az ágy az ajtó mögött volt, az ajtó ránk nyitva. Becéloztam az ajtódeszkát, kicsit felhúztam a térdem, azon támasztottam meg a kezem, mert a másik karommal még most is Jasont öleltem. Ekkor megláttam a pisztoly csövét a kilincs magasságában. Gondolom, arra számított, hogy kivárom, amíg belép a szobába, és látom, mibe lövök. De én nem vártam ki. Volt alkalmam ráérezni a pisztolyra, és az ajtó régi darab volt. Keresztüll ttem rajta. A fegyver állása alapján nagyjából láttam, hova célozzak, és nem vétettem el. Feljajdult, és tüzelt. Vakon, be a szobába. T lem is kapott két golyót még mindig az ajtódeszkán keresztül, ezután tántorgott be. Magas, sápatag alak volt, rövid, barna hajjal, men barna öltönyben és vérvörös ingben. Fejbe l ttem. Próbált becélozni, de elzuhant a földön. Egy lövést azért megeresztett estében, és el is trafálta az ágy lábát. Kievickéltem a takaró alól, és még két lövést belepumpáltam a testébe. Odaléptem hozzá, ernyedt kezéb l messzire rúgtam a pisztolyt, és két kézzel fejbe l ttem, hogy a koponyája szilánkjai és az agya roncsa szanaszét repült a szobában. – Blake rend rbíró! – hallottam messzir l a kiáltást. Még csengett a fülem a lövésekt l. – Blake rend rbíró! – Itt vagyunk! – kiabáltam vissza, kicsit talán hangosabban a kelleténél. – Idebenn! A felment sereg megérkezett.
389
A FEKETE VÉR
55 Pár órával kés bb az ashville-i kórház intenzív osztályán ültem Jason ágya mellett. A széket egészen közel húztam, hogy foghassam a kezét. Mert a dokik azt mondták, rendbe fog jönni, mindenféle gépekre kötötték, csöpögött a karjába az infúzió, de nekem fognom kellett a kezét, hogy érezzem az els szorítást, érezzem, amikor végre visszatér belé az élet. Nyilván butaság, de addig nem is hiszem el a dokiknak, hogy minden rendben lesz. Minden persze akkor sem lesz rendben, ha Jason tényleg megszorítja a kezem, és felépül. Mert a lelke attól még nem jön helyre, a sebek, amiket a kínzás hagyott maga után hamarabb el fognak t nni, minthogy a bántalmazást és a kiszolgáltatottságot, tehetetlenséget kiheverné. Attól, hogy az orvosok ezeket a sérüléseket nem látják, még ott vannak, belevésve a lelke red ibe. Kaptam egy m köpenyt, mert a ruháimat elvitték a laborba. Analizálják a sok vért. Halványan derengett, hogy a laborosok némi agyvel t és csontokat is kifésültek a hajamból. Sose voltam nagy barátja a detonációnak, minden szart az ember képébe köp. A pisztolyokat is begy jtötték a helyszínen. A 911-en megadtam az azonosítómat, tudták, hogy valódi szövetségi rend rbíró vagyok, így aztán más szövetségiek is kiszálltak. Kollégák, még ha én csak a természetfeletti ágban vagyok is kolléga. És nem kifejezetten kedveltek bennünket, mert akadtak köztünk szerencsevadászok, akik a jelvényt használták a sportból zött öldöklés magyarázataként. Igazi fejfájás voltunk a szövetségiek szervezetén, és ezért még csak nem is tehettem nekik szemrehányást. Komolyan, egyik-másik kollégám tényleg nagy gazember volt. De bajba kerültem, és jöttek. Nem intettek be, hanem segítettek, ismeretle390
LAURELL K. HAMILTON
nek, akikkel csak a jelvény volt a közös pontunk. Lehet, hogy Jason miatt váltottam kissé érzelg sbe, de akkor is meghatónak éreztem, hogy tör dnek velem. Valamit azért csak jelentett. Többek között azt is, hogy jelentést kellett írnom a lövöldözésr l. Nem volt kivégzési parancsom a vámpírokra, a halandó szolgáról nem is beszélve. És hát azt is csak én állítottam, hogy az egy halandó szolga volt, nem egyszer halandó. A látszat szerint embert öltem. Az új Természetfeletti veszélyeztetési rendelkezésre hivatkoztam. Ennek értelmében a vámpírhóhérok akár az élet kioltására alkalmas lépéseket is tehetnek kivégzési parancs híján, amennyiben ártatlan civil életek forognak veszélyben. Korábban a szabadságjogok lábbal tiprását láttam ebben a rendelkezésben, most szemrebbenés nélkül felhasználtam önmagam védelmében. A szemforgatás maga. De jól jött. Most pár hétre biztosan szolgálati fegyver és jelvény nélkül maradtam, és kivégzési parancsot sem vehetek át. El ször le kell folytatniuk a vizsgálatokat, utána kaphatok mindent vissza. A szolgálati fegyveremet vonták be, ami annyira nem nagy katasztrófa, mert már a régi civil id kben is több pisztolyra s egyebekre volt engedélyem. Most majd el kapom az egyiket a kisb röndb l, és minden meg van oldva. Nem esünk kétségbe. De minden szépen alátámasztotta a vallomásomat. A véremben még mindig annyi állati nyugtató keringet, hogy a helyi orvostársadalom a csodámra járt. Hogy lehet az, hogy nem lettem napokra növény? A Sötétség Öreganyját kihagytam a sztorimból, azt mondtam, hogy egyszer en csak magamhoz tértem. Kérdeztek a karomnyomokról is a mellkasomon, mondtam, én is így ébredtem. Ami igaz is volt, ha a tényekre szorítkozunk. Kértem eseményutáni bogyót, kaptam. Ígértek NEK-tesztet, Nemi Er szak Kivizsgálást, amit köszöntem, nem kértem. Érdekl dtek, hogy minek a tabletta, én meg mondtam, hogy közvetlen az elrablásunk el tt szexeltünk, és nem volt id m bevenni a napi rendes bogyómat. És ez is igaz volt, a tényekre szorítkozva. Az ajtónk el tt egyenruhás posztolt. Szívem szerint hazarándultam 391
A FEKETE VÉR
volna a szállodába, hogy a széfb l magamhoz vegyek egy pisztolyt, de hogy vette volna az ki magát a rend rbíró kollégák el tt, amikor éppen bevonták a fegyveremet. Ha egyszer kijátszottam a szövetségi jelvényt, sajna, kénytelen voltam aszerint élni. És ülni a székemen a fegyverem nélkül. És ez egyben azt is jelentette, hogy Jean-Claude hiába küldené ide a saját embereinket, a szövetségiek a közelembe se engednék ket. Részben, mert nem tartoznak a testülethez, részben meg, mert nem túl csinos az el életük. Nyílt az ajtó, én meg riadtan nyúltam a pisztolyomért. Vagyis oda, ahol a pisztolyomnak lennie kellett volna. Meztelennek éreztem magam. Szerencsére csak egy tolókocsi volt, nem rosszfiúk. A tolókocsit egy n vérke tolta, benne Frank Schuyler maga. A kocsi hátuljára oxigénpalackot rögzítettek, a csöve Jason apjának az orrához vezetett. A karjába neki is infúzió csöpögött, családi vonás. – Megmondtam, Mr. Schuyler, hogy csak délel tt fog magához térni – mondta a n vérke. – Látnom kell – mondta Frank azon a lehetetlenül mély hangján, amit Jason nem örökölt meg t le. Sötét, mélyen ül szemeit rám meresztette. Szúrt a szeme, nem is próbálkozott kedvességgel. Hosszú, nehéz betegség végén járt, és ahogy annyi embernek a halál küszöbén, az idegvégz déseit is csupaszra szopogatta a fájdalom és szenvedés, csak az érzelmek és követel dzés maradt. A szemeiben harag lángolt, gy lölet. A saját testének gyengeségével szemben, a világgal szemben. Engem nem érdekelt, nem zavart. Ha azt hiszi, idejöhet üvöltözni, akár velem, akár Jasonnel kolosszálist téved. Üvöltözhet, nem azt mondom, de én vissza fogok üvölteni. Engem ugyan nem baszogat senki többet, és azt se hagyom, hogy Jasont bárki baszogassa. A csend feltehet leg elhúzódhatott kissé, mert a n vérke feszengeni kezdett. – Mit álldogálunk még itt? Visszaviszem a szobájába – mondta. – Toljon inkább az ágyhoz. Nem azért zarándokoltam ide, hogy mesz392
LAURELL K. HAMILTON
szir l bámuljam. A n vérke bocsánatkér n nézett rám. Hogy részemr l van-e kifogás. – Ha hajlandó viselkedni, közelebb jöhet – mondtam. – De ha üvöltözni jött, meg hogy paraszt legyen, akkor fordulhat is vissza. Rám meresztette a szemét, aztán a kezünkre tévedt a pillantása. – Maga tényleg Jason barátn je, igaz? – Az vagyok. – És attól meg, hogy én az apja vagyok, nem esik hasra. – Kicsit sem. Pláne ma. – Tényleg képes lenne kidobni. Egy haldokló apát az egyetlen fia szobájából. – Ha szarakodik, egyetlen pillanat alatt. – És ki mondja meg, mi min sül szarakodásnak? – Én. – Maga. – Igen – mondtam, és megszorítottam Jason kezét. – Toljon már közelebb – fordult vissza a n vérkéhez Frank Schuyler. – Aztán elmehet. A n vérke megint rám nézett, én meg bólintottam. Közelebb is tolta, bár a fején látszott, hogy elég rossz ötletnek tartja. Én se voltam oda a gyönyör ségt l, de azért nem borított meg. Nem biztos, hogy rosszul sül el. A székemet nem húztam hátrébb, nem akartam elengedni Jason kezét. A tolókocsi esetlenül nagy volt, csak úgy fért közelebb, hogy a térdünk szinte összeért. Belemásztunk egymás intim szférájába, de én nem mozdultam, és se kérte meg a n vérkét, hogy tolja máshova. A kezét Jason betakargatott lábára tette. – Kifelé – nézett fel a n vérkére. – Majd berregek magáért, ha kell. A n vérke bizonytalanul nézett körbe, mint aki legszívesebben tiltakozna a helyzet alakulása ellen, de aztán csak távozott. – Sajnálom, hogy nem hittem el, hogy a barátn je – mondta Jason apja, ahogy becsukódott a n vérke mögött az ajtó. – Én is. 393
A FEKETE VÉR
Azután csak ültünk az ágy mellett egymás képében, én Jason kezét szorongattam, a lábát. A gépek és monitorok szottyogásán és surrogásán, meg a sok infúzió csöpögésén kívül más nem hallatszott. Hosszúra nyúlt csend volt, amiben az ember egyre kényelmetlenebbül érzi magát, hogy nem tud mit mondani, pedig érzi, hogy meg kellene végre szólalnia. Nem a saját apám ült velem szemben, nem az én balhém volt ez az egész. És mégis, én ültem itt, egy haldoklóval szemközt, aki az öntudatlan fia lábát markolássza. – Maga nem olyan, mint általában a n k – szólalt meg, én meg összerezzentem. Meglepett, hogy megtöri a csendet. – Mert? – kérdeztem, és milyen jól tettem. Mert így legalább van mil beszélni, és még csak nem is nekem kell. – A legtöbb n nem bír némán ülni, muszáj beszélniük. Utálják a csendet. – Van, hogy én is. De azért kibírom, pláne, ha nincs is mit mondanom. – Nem tud mit mondani nekem? – nézett mélyen a szemembe. – Nem kifejezetten. – De legalább elismeri – mosolyodott el, és megszorította Jason lábát. – A legtöbben tagadnák. – Én nem vagyok a legtöbben. – Hallom megölt három embert, hogy megmentse Jasont – mondta, és ezúttal nem rám, hanem a fiára nézett. – Két vámpírt és egy embert – javítottam ki. – Számít, hogy kett vámpír volt? – nézett erre rám. – A vámpírokkal nehezebb végezni, így még üt sebb a történet. – Különös n maga – somolygott. – Hogy tarthatnék különben lépést a fiával? És most meglepett. Olyan mélységes gyöngédséggel nézett Jasonre, amilyet képzelni se bírtam volna róla. – Mindig annyira mások voltunk, nem is jöttünk ki egymással. Bennem csak a vád motoszkált, elég volt ránéznem. De hát érti. Nem értettem, lövésem se volt, miféle vád motoszkált benne és miért, 394
LAURELL K. HAMILTON
de nem fejtettem ki, hátha így megtudhatok valamit. Néha okosabb csendben maradni, és minden kiderül magától. – Miért tették ezt vele? – Keith Summerland helyett kapta, mint régen, a suliban. – Azért ölték meg majdnem Jasont, mert azt hitték, Keith? – Igen. – És miért akarták bántani a Summerland fiút? – Összesz rte a levet valaki más feleségével. És a férj agya bedurrant. Valami átsuhant Frank Schuyler arcán, egy árny, ami még sötétebb fénybe vonta amúgy is sírboltszer szemeit. – Maga is tudja, igaz? – Elég sok mindent tudok, Mr. Schuyler. Próbáljon meg kicsit pontosabban fogalmazni. Jason kezéért nyúlt, amit én fogtam. Egy pillanatra elbizonytalanodott, és kezdett derengeni, hogy képes úgy megfogni, hogy az enyémet is fogja vele. Jobbnak láttam inkább átengedni használatra Jasont. Ahogy elengedtem a kezét, már bele is csomagolta a saját, lapátnál is nagyobb mancsába. Jason keze elt nt. Úgy fogta az öreg Schuyler, mint akármelyik apa az akármelyik fia kezét a betegágyán. Nagy kár, hogy Jason épp nem volt ébren. – Iris és én külön éltünk egy ideig. Az én hibám volt, mindig is heves természet voltam. De közben találkozgattunk, ott voltak a lányok, meg egyébként is. Nem rendkívüli eset. És akkor terhes lett Jasonnel. Kibékültünk, újra összeköltöztünk. volt a mi békülési ajándékunk – mesélte, miközben a fiát nézte. Nagy keze babusgatta Jason apró kezét. – Sokakkal történik ez így – jegyeztem meg, mert valamit mondanom kellett, hogy folytassa. Egyel re nem tudtam, mire fut ki a sztori, de kíváncsi voltam rá. – Boldog voltam, hogy végre fiam születik. És egészen addig abban a hitben éltem, hogy Irisra ütött, amíg meg nem láttam a Summerland ikreket. Akkor rájöttem, hogy a feleségem összeállt Summerlanddel. – Látta már a többi srácot a városban, Mr. Schuyler? Mind olyan, 395
A FEKETE VÉR
mintha a nagy Summerland masszából csippentették volna le. – Rákérdeztem – meredt rám barátságtalanul –, és Iris nem tagadta. Summerlandék is külön éltek akkoriban. Nehéz év volt, sok veszekedés. És amikor mindenki terhes lett, a családok újra összeálltak – hüvelykujja köröket írt Jason kézfejére. Most esett le, mennyire lassú vagyok. Hiszen Jason számtalanszor célozgatott rá, és még egyéb jelek is voltak, csak én leragadtam a sok egyforma barátn nél, meg, hogy az anyja is annyira olyan, mint a többi sz keség. Meg ez a Jedediah-dolog… Jézusom! – Jason azt mesélte, hogy állandóan balhézott vele. Hogy soha semmi nem volt jó magának, amit csinált. – Igaz – biccentett Frank. – Mert nem elég, hogy kiköpött Summerland gyerek volt, de sportolni se sportolt. Táncolni akart. És mindenben olyan… – Olyan nagyon nem az a fiú volt, akit szeretett volna – fejeztem be helyette. Egyre barátságtalanabbul nézett, harag villant a szemében. – Nincs joga ilyet mondani nekem. Lehet, hogy a fáradtság tehetett róla. Vagy, hogy szerettem Jasont, és fel nem foghattam, a saját apja hogy nem szeretheti. Így vagy úgy, de azt mondtam, amit gondoltam. – Azért mondtam, mert így van. Ez az igazság. Álltam a tekintetét, nem azért mozogtam rend rök között, hogy egy kicsit nyálasabb helyzetben pislogva lesüssem a szemem. Fel lem aztán dühönghet, teszek a dühére, bennem már annyi szufla se volt, hogy bárkire is haragudjak. Végül nézett félre. – Jó, lehet. Igen, igaza van. Minden apának van egy elképzelése, hogy majd milyen lesz a fia. Gondolom, arra vágytam, hogy olyan legyen, mint én. Erre olyan lett, mint Summerland, az értékei szerint élt, nem az enyémek szerint – mondta, de el nem eresztette volna Jason kezét. – Jason értékeivel nincsen semmi baj. – Félig-meddig gy löltem t egész életében, t okoltam, amiért nem 396
LAURELL K. HAMILTON
olyan, amilyennek én szerettem volna. Amikor mondták, hogy… ez történt vele, levitettem magam a balesetire. Láttam, ahogy behozták – szabályosan kapaszkodott Jason kezébe –, és nem arra gondoltam, hogy na itt ez a Summerland fattyú. Hanem arra, hogy ez az én kisfiam, és haldoklik. Eszembe jutott az els karácsonyunk, amikor még nem tudtam. Hogy milyen boldog voltam. De ahogy ott feküdt, élettelenül, csak arra gondoltam, milyen volt, amikor kicsi volt, eszembe jutottak az iskolai színdarabok, amikben játszott. A zenés fellépések. És rádöbbentem, hogy lemaradtam a fiam életér l. Lemaradtam róla, pedig itt volt velem. Csak bámultam. A százszázalékos hollywoodi pillanat. Csak épp én nem hittem a hollywoodi pillanatoknak, általában nagy hazugság volt mind. De akkor megláttam Frank Schuyler arcán az els könnycseppet. Komolyan beszélt, minden szavát komolyan gondolta. És akkor úgy döntöttem, hogy márpedig léteznek csodák. Mire bekövetkezett a második csoda. – Apa – szólalt meg Jason gyöngén, halotthaloványan, de ránk nézett, magánál volt. – Apa. – Itt vagyok, Jason – szorította meg a kezét az id sebb Schuyler. Felálltam, hogy magukra hagyjam ket. A férfiak szeretnek magukban lenni a nagy, könnyes pillanatokban. – Anita – mondta Jason ugyanazon a bágyadt hangon. – Majd visszajövök – fordultam vissza hozzá. – Szeretlek – préselt ki egy gyenge mosolyt. – Én is szeretlek – mosolyogtam vissza. Nem voltam biztos benne, hogy az apja miatt mondja-e, hogy er sítse a hetero-mítoszát, vagy azért mondja, mert így érzi. Soha nem leszünk egymásnak az egyetlen, a nagy , de attól még talán lehetünk az egyik, az itt és most. Nekem így rendben volt, és Jasonnek is. Kell ennél több?
397
A FEKETE VÉR
56 Jason hamar helyrejött annyira, hogy hazarepülhessünk. Az apja váratlanul jobban lett. Nem gyógyult meg, de nála is beütött az a rákos betegekre néha jellemz javulás, amit a dokik se tudnak megmagyarázni, de még akár hónapokat is adhat. És kevesebb fájdalmat. Jason már most tervezi, hogy a jöv héten ismét hazalátogat, kicsit hosszabb id re. Nekem sajna ott a munkám, nem mehetek, de gyanús, hogy Schuylerék remekül ellesznek nélkülem is. A dél-karolinai Charleston Városának Ura rejtélyes körülmények között elhalálozott. Néhai halandó szolgáját Edmondnak hívták, a feleségét Lornának. Aki mellesleg immár szabad asszony, és hozzámehet Keith Summerland-hez, aki a sajtóban megjelentek szerint el is veszi. Lisa boldogan kapaszkodott ki a hajóból, a kormányzó kevésbé lelkesen mondott le az elnökjelöltségr l, de hát egy vámpírral házasságtör , s t, vámpírokhoz ben sül fiúval nem sok esélye lenne, pláne nem konzervatív pályán. Peterson elárulta, hogy Chuck dobta be a vámpíroknak a mi szobaszámunkat. Csali voltunk. Mentségéül azt hozta fel, hogy azt gondolta, úgyis mi leszünk a jobbak. Mert ugye ki gondolná, hogy a vámpírok is bevethetik a modern harcászat olyan kivédhetetlen vívmányait, mint füstgránátok és nyugtatólövedékek? Egyel re nem adtam fel, hogy komolyabban fájdalmat okozzak Chucknak. Még meg kell konstruálnom a nemes bosszút, nem akarnék piti gazemberként eljárni. A törvény tisztelete mindenekel tt. És ha most nyoma veszne, a fakabátok egyb l nálam kopogtatnának. J. J. máris beígérkezett, szívesen meglátogatná a volt gimis szerelmét St. Louis-ban. Ez persze Jason, az egyetlen pasi, akit azóta se sikerült ki398
LAURELL K. HAMILTON
irtania gondolataiból. Jason is lelkesen emlékszik vissza a vele töltött szép id kre, rebesget olyasmit is, hogy akár lehetne is a lány, akit oltárhoz vezetne, már ha a kedves reménybeli menyasszony nem lenne legalább olyan lelkes híve nemének, mint Jason. Vagyis egy ideig talán együtt fogják keresni Ms. Tökéletest. Jason elkötelez dés iszonya mentett meg Richard ardeurjét l, az igaz, de azért J. J. érkezése lázba hozza. A hölgy már elejtett célzásokat, hogy ezzel a vámpíros bulival szemben sincsenek aggályai. Jó hallani. A lövöldözésben felmentettek, kiderült, hogy a két vámpír már halandó életében is két mocskos gazember volt, az egyik konkrétan takarító, akinek a szolgálatait rosszfiúk vették igénybe, ha valamilyen információt sehogy se sikerült megszerezniük. Ennek a vámpírnak valahogy senki se tudott ellenállni. Úgy fest, nagy szívességet tettem a világnak, hogy megszabadítottam t lük. Pezsg s durrogtatást azért nem csaphattunk, az eljárás nem lévén teljességgel legális, de felmentettek, és köszönöm, elég jól alszom azóta is. Jason miatt álmodom néha rémeket. Van, hogy újra látom abban a nappaliban a vértenger közepén, van, hogy amikor közelebb megyek, akkor látom csak, hogy nem is Jason az, hanem valamelyik másik szerelmem. Jason nálunk alszik néha, és neki is vannak rémálmai. Olyankor valaki felrázza, és magához öleli, hogy visszaszenderedjen. Vagy kiül vele a konyhába egy jó er s kávéval, és várja, hogy felderengjen a fák közt a hajnal. Nathaniel vagy én, felváltva. És olyankor beszélgetünk. Egyébként tényleg a hívófarkasom lett, amib l következik a lehet ség, hogy nagy valószín séggel minden szörnyetegemhez beszerezhetek egyegy hívóállatot. Ilyet csak az egy szem Vadak Ura tud a vámpírtanácsból, neki vannak egyedül hívóállatai macskafélék és kutyafélék családjából egyaránt. Ja, és patkánya is van. Majd meglátjuk, mi lesz ebb l, meglátjuk. Jean-Claude beindította a nem evilági pletykacsatornát, miszerint meg leszünk Jasonnel büntetve, amint felépült. Én már így is büntiben érzem magam, pedig nem is csináltam semmi rosszat. De nem lázadok, megfo399
A FEKETE VÉR
gadtam Jason tanácsát, támogatjuk a pletykát. És Asherrel már be is indult a mendemonda, hogy Jean-Claude vele is egy pár, minden értelemben. És majd egyeztetünk a többi életem párjával is, ki lenne olyan h sies, hogy bevállalja a hírbe hozottságot. Nem olyan egyszer ám, mint ahogy hangzik, még ha nemes is a cél. Mert próbálta már bárki is rávenni a hetero pasiját, hogy nyilvánosság el tt vallja magát biszexnek, ráadásul egy másik pasiddal? Hogy keménynek hangzik? Még annál is keményebb. Ashert persze inkább feldobja, s t az dobná csak igazán fel, ha valóságtartalom is kapcsolódna a pletykához. Kit ztünk egy határid t, amíg szoktathatom magam a gondolathoz, és majd meglátjuk, hogy képes vagyok-e benyelni a férfiszex gondolatát ilyen közeli viszonylatban is, a saját életemben. Vagy szétrobban t le az agyam. Ezt is meglátjuk. Abba mindenesetre máris belementem, hogy visszaveszek az arcomból a vámpírtársadalomban, és igyekszem ápolni az engedelmes kis halandó szolga imázst, akinek Jean-Claude szava a szentírás. Jó, tudom, az engedelmesség nem éppen az én m fajom, de igyekszem. Jean-Claude már azt nagyra értékeli, hogy próbálkozom, mert belátja, mennyire a természetem ellen való az egész. Csakis olyan pasi kell, lányok, aki olyannak szeret, amilyenek vagytok. S t, azért szeret, mert olyanok vagytok. Minden apró dilivel egyetemben. Higgyetek nekem! Rowe bíróság elé áll, a vád emberrablás és gyilkossági kísérlet. Igen, nem kell ahhoz a kést fogni, hogy elítéljék, b ven elég, hogy segédkezett a gyilkosnak, hogy elkapja az áldozatát. Hogy miért tette? Némi pénzért, természetesen, de alapvet en rémületb l. Valahogy a fejébe vette, hogy veszedelmes vámpír vagyok, akit l csak úgy szabadulhat meg, ha szó szerint megszabadul t le. Vajon mindig romlott volt? Vagy csak az ardeur és én kavartuk meg a fejét? Soha nem tudjuk meg. A lényeg, hogy ebben én is ludasnak érzem magam. Max azóta se nyugodott le Crispin miatt, hogy magamba b völtem. Jean-Claude azonban megemlítette, hogy esetleg talán illett volna fi400
LAURELL K. HAMILTON
gyelmeztetnie bennünket, amikor kiderült számára, hogy Jason mennyire hasonlít Keith Summerlandre. Mert a vámpírn szöktetésr l tudott. Max viszont ezt nem ismeri el, így Jean-Claude-dal pocskondiázták egymást kicsit, végül t zszünetet kötöttek. Már folynak a tárgyalások arról, hogy Crispin néha ellátogat hozzánk. Nem mintha nem hozna irtózatos zavarba az ügy, de hát én borítottam meg az ardeurrel, és alig látszik még ki szegény a földb l. Alig múlt huszonegy, halandó, mit sem látott még a világból, nincs meg az akarata, hogy kiszabadíthassa magát az ardeur vonzásából. Nem tehetem meg vele, hogy magára hagyom, még ha magam sem tehetek az egészr l. Baleset volt, de egy baleseti áldozat is segítséget érdemel. A vértigrisek kicsit kiakadtak, hogy elt ntem Asheville-b l, de vice major volt, elraboltak, nem reklamálhattak. Most St. Louis-ba ígérkeztek. Crispin és Alex Pinn már híressé vált a rendkívüli képességekr l, amit a velem együtt töltött két nap alatt szereztek. Olyan képességek ezek, amilyeneket csak a tigrislegendákban emlegetnek a dics múltból. De nem lem kapták, hanem Minden Sötétségek Öreganyjától. Ezt azonban csakis én tudhatom. Azt nem, hogy mire készül, azt viszont igen, hogy kellenek neki a tigrisek, ezért szólítja rajtam keresztül magához ket. Szóval én nem hívtam senkit, pláne nem szólítottam, mégis nekem kell majd bajlódni velük. Mindemellett ébresztett fel, amikor ki voltam ütve, így mondhatom, hogy segített megmenteni Jasont. Közben egy olyan nagymacska karmával sebzett meg végtelen távolságból, amilyen már évezredek óta nem jár a Földön. A sebek szépen gyógyulnak, de hogy erre képes legyen… Úgy t nik, nem csak a tigrisek kapnak t lem olyan képességeket, amivel korábban nem bírtak. Mindenki jól jár, ha velem boltol. A vámpírtanács szavazatra bocsátja a kérdést, hogy végezzenek-e vele, miel tt még felébredne. Ha engem kérdeznek, csinálják, gyorsan, minél hamarabb. Bár az a gyanúm, Ká Anyu nagyon is sejti, mit terveznek ellene, és be van ijedve rendesen. Még gyenge, egyel re az álma csapdájában verg dik. De vajon el tudják pusztítani? Meg lehet ölni a sötétséget 401
A FEKETE VÉR
magát? A csillagtalan, feketénél is feketébb, vaksötét éjszakát? Elpusztulhat valaha? Mennyi kérdés, és senki se tudja a választ. Mert az egészben az a legnagyobb para, hogy még maguk a vámpírok se tudják a válaszokat. S t akadnak köztük olyanok, akik szerint, ha el is lehet pusztítani, vele fognak halni mind a vámpírok. Ha az Anya meghal, rántja magával a semmibe a teremtményeit is. Az az egy biztos, hogy beszereztem vagy tucatnyi újabb amulettet. Már mindent ebben csinálok, aludni, fürödni se veszem le, egy a kivétel, amikor vámpírokkal kufircolok. Olyankor eldugom a keresztemmel együtt a fiókba, egyébként mindig ott lógnak a nyakamban. Eddig bevált, de soha nem bízhatjuk el magunkat. Minden Sötétségek Anyjával szemben semmiféle lazaság nem engedhet meg, vele mindig a legrosszabbra kell készülni. Megmentette az életemet, és így véletlenül Jasonét is. És még hálás is lennék, ha nem lennék benne annyira biztos, hogy csak olyanokat véd meg, akikre szüksége lehet. Csakis arra vigyáz, ami fontos neki. És hogy én miért vagyok neki ennyire fontos? Tényleg rajtam keresztül növekszik a hatalma? A legdermeszt bb az, hogy ha éjjel elég er sen gondolnék rá, még akár válaszolna is. Te mit kérdeznél a sötétségl, ha kérdezhetnél? És ha feltennéd a kérdéseidet, vajon nem hazudna a képedbe a sötét? Lehet fogadni.
402
