Hamilton minden egyes könyvével csak jobb lesz. Publishers Weekly

„Hamilton minden egyes könyvével csak jobb lesz.” Publishers Weekly „Hamilton könyvei erotikusak és démonian borzongatnak. Szexi, szókimondó és maróan ironikus stílusa magával ragadja az olvasót, és nem ereszti egyedi világából. Hamilton történetmesélése egyetlen szóval jellemezhető: hibátlan.” Jayne Ann Krentz „Anita Blake szúr, mint a kihegyezett karó, és kemény, mint egy ezüst pisztolygolyó.” J. D. Robb „Letehetetlen. Nem lehetünk elég hálásak, hogy Hamilton rendíthetetlenül írja az egyre izgalmasabb folytatásokat.” UK Edition „Az izgalom egy percre sem hagy alább, a végkifejletet körömrágva várjuk. Csak ínyenceknek!” New York Review of Science Fiction „Pergő és élvezetes, tele furcsa figurákkal, szellemes párbeszédekkel és gyilkos akcióval.” VoYA „Anita Blake teljesen egyedi világa olyan, mint egy gyönyörűen és aprólékosan megalkotott festmény. A sötét és komor, horrorosan fekete árnyalatot időnként a kék és zöld üde és életvidám színei váltják fel, hogy azután az egész kavalkád nyakon legyen öntve egy nagy adag erotikus és vadítóan perverz vörössel. Mestermű, minden egyes pillanatával.” Böjtös Gábor, Fangoria Horrormagazin

A szerző eddig megjelent művei az Agave Kiadó gondozásában: Anita Blake-sorozat: Bűnös vágyak A nevető holttest A kárhozottak cirkusza Telihold kávézó Véres csontok Gyilkos tánc Égő áldozatok Sápadt hold Obszidián pillangó Leláncolt Nárcisszusz Égkék bűnök Lidérces álmok Halátánc A Harlekin Fekete vér Fogat fogért Végzetes flört Micah Merry Gentrv-sorozat: Árnyak csókja Az alkony ölelése A holdfény csábítása Az éjfél simogatása Misztrál csókja Fagyos érintés Elnyel a Sötétség

Laurell K. Hamilton: Bullet Copyright © 2010 by Laurell K. Hamilton Hungarian translation © Török Krisztina A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: Laurell K. Hamilton: Bullet The Berkeley Publishing Group, New York, 2010 Fordította: Török Krisztina

ISBN: 978 61 S527 222 6 Agave Könyvek Felelős kiadó: Varga Bálint, Meznerics Gergely A kötetet tervezte: Kuszkó Rajmund A borítót tervezte; Demeter Zsuzsa Felelős szerkesztő: Csurgó Csaba Szerkesztő: Rácz I. Péter Korrektor: Boncz Éva Készült: az Aduprint Kft. nyomdájában, Budapesten, 2013-ban Felelős vezető: Tóth Béláné ügyvezető igazgató Műfaj: fantasy

Ez a mű a képzelet szüleménye. A benne szereplő nevek, szereplők, helyek és események egytől egyig az író képzeletének termékei, illetve semmi közük a valóság tényleges eseményeihez. Valaha élt vagy ma is élő személyekkel, létező helyekkel, üzleti szervezetekkel való minden hasonlóság csakis minden valós alapot nélkülöző, véletlen egybeesés műve. A kiadó semmiféle felelősséggel nem tartozik és befolyással sem bír a szerzői, illetve harmadik fél által működtetett internetes oldalak tartalmáért.

Az ember ne nézzen bele a szakadékba, mert annak mélyéből hatalmas vonzerő leselkedik ránk. Gustave Flaubert

Jonathonnak, aki mellettem állt a szakadék peremén, lenézett velem a mélybe, és meglátta a vonzást, a szépséget és a szerelmet is, hiszen nem csak boldogságból és vidámságból áll az élet, ugyanúgy megvan bennünk a sötétség és a bánat is. Ha megtagadod önmagadban a sötétet, akkor lényed felét igyekszel eltagadni, és ha az ember szerelemmel, igazán szeret, akkor egész embert akar szeretni, nem csak a mosolygós, integetős felét, hanem azt is, akit gyilkos gondolatok és indulatok ragadnak el néha, azt is, aki tudja, hogy a fájdalom élvezet és kísértés is egyben, miközben attól még ugyanolyan bűbájosnak tartja a kiskutyusokat.

Köszönetnyilvánítás Carrinek, aki hűségesen őrködött mellettem, míg ezt a könyvet megírtam, és a viharok sem űzték el posztjáról. Igazság szerint fel vagyok készülve rá, hogy bármikor módosíthatja a kijelentését, hogy majd abbahagyom a melót, ha te is abbabagyod, mert nagyon úgy fest, hogy én soha nem fogok leállni vele. Wendinek és Davennek, akik menedéket adtak a házakban, és akiknél kedvemre nyalogathattam a sebeimet. A lányomnak, Trinitynek, aki most már elég nagylány, hogy néha a képembe mondja: „Anyu, szerintem lehet, hogy kicsit szabira kéne menned.” Hol van már az a picike kisbaba... Pilinek, aki étellel és barátsággal táplálta testünk, lelkünk. És a csapat többi tagjának: Marynek, Sherrynek és Teresának: kösz, csajok, hogy vész esetén se hagytátok el őrhelyeteket. Shawnnak, aki jó pár állam távlatából is ügyel rá, hogy soha ne hunyjon ki a családi tűzhely. Reménykedem, hogy hamarosan hozzánk is beköszöntenek a békésebb napok, de nem ígérhetek semmit. Az írótársaimnak, akik szintén tanúi lehettek néhány ütközetnek: Tom Drennannek, Deborah Millitellónak, Marella Sandsnek, Sharon Shinnekés Mark Summernek.

1 Kezemben apró bohócsipkával furakodtam át a gyerekek és anyukák tömegén. Tengerészkék kiskosztümömben nem ríttam ki a sok anyuka közül, akiknek a nagy része nyilván egyenesen munkából érkezett a táncpróbára. Legfeljebb a túlságosan is fekete és túlságosan is hullámos, hosszú hajam ütött el az átlagos szőkétől, ami a többséget adta. De senki tekintete nem akadt meg rajtam. Én azonban tudtam, hogy van egy igen lényeges különbség köztem és a körülöttem nyüzsgő anyukák, nagymamák, nővérek és nagynénik között: hogy az én csemetém nem ugrál itt, én nem tartozom a szülők seregéhez. De Monica Vespuccira annyira jellemző volt, hogy végül otthon felejti a kisfia jelmezét, hogy aztán ugornunk kelljen, rohamtempóban elautózni a házához, és száguldani vissza a ruhával. Micah meg én lehettünk a nagy mázlisták, mert mi már amúgy is késésben voltunk ügyfelek miatt, hogy megtegyük a kerülőt, és eljátsszuk a felmentő sereget. És mivel a fellépők nagy része kislány, naná, hogy csak én jöhettem hátra az öltözőkhöz, hogy az anyukák ne kapjanak sikító frászt. Vajon mihez kezdenek azok a kislányok egy ilyen helyzetben, akiknek nincsenek nőnemű rokonai és kisegítői? Az apám aztán meg lett volna lőve egy ilyen helyzetben. A lépcsőn egy kislány meg az anyja szabályosan belém szaladt, hogy kis híján hanyatt löktek, és csak az esést úsztam meg, azt nem, hogy a kislány félresodorja a blézerem szárnyát, és kisasolja a pisztolyomat a pisztolytáskámban, meg a mellé biggyesztett szövetségi jelvényemet. Malomkő nagyságú szemekkel meredt rám, és az anyja úgy rángatta fel a lépcsőn maga után, amíg a sarkon be nem fordultak, képtelen volt lehámozni rólam a tekintetét. Jó, ha öt lehetett a kicsike. Kíváncsi lennék, hogy elmeséli-e a maminak, hogy látott egy pisztolyos-jelvényes nénit... Továbbnyomakodtam felfelé az emeletre, de most már ügyesen lefogtam a sipkás kezemmel a blézeremet, hogy többet ne villantsak. Nem árt eltitkolnom a felpörgött anyukák és gyerkőcök hada elől, hogy szövetségi rendőrbíróként csúnya, gonosz kis vámpírokra vadászom,

civilben pedig zombikat ébresztgetek temetőkben. Amíg nem sejtik, ki vagyok, befogad a tömeg. A felső folyosón egyetlen tizenkét évesnél idősebb hímnemű egyedet detektáltam, azt meg olyan bocsánatkérő képpel terelgette az anyukája, mintha szégyellné, hogy nem kislánya született Persze akadtak a közelben férfiak, nem arról van szó, ezt biztosan tudtam, hiszen néhányuk egészen közeli hozzátartozóim voltak, ám ők mind alaposan távol tartották magukat ettől az ösztrogéndús környezettől. Monica kisfia még nincs ötéves, vagyis nem számít egyelőre férfinak. Csak kisgyerek. És ha végre sikerülne megtalálnom ezt a kisgyereket, az anyja kezébe nyomhatnám a nyavalyás bohócsipkát, tűzhetnék is vissza a nézőtérre a pasijaim körébe, a helyemre, akkor minden okés lenne. Persze, Monicát ismerve, ha a sipkát megkapja, majd lesz valami más hasfájása. Kicsit se bírtam a csajt. Csakhogy a férje Jean-Claude egyik vámpírja volt, és mondhatjuk, hogy szolgálatban veszítette életét, vagyis Jean-Claude kötelességének érezte, hogy árván maradt családjáról gondoskodjék. Ami szép, nem is lenne vele semmi baj, ha Monica nem lenne ilyen... egyszóval, nem akarnám ennyire a színét se látni. Egyszer elárult engem meg egy közös barátunkat. Utána persze mentegette magát, elnézést kért meg a többi, és hát az efféle helyzetekben tényleg rászorul Jean-Claude embereire... Állítólag azért volt akkor gonosz, mert az akkori Város Ura maga is gonosz volt, és most, hogy Jean-Claude a Város Ura, és ő persze jó, hát Monica is megjavult... aha, én meg a húsvéti nyuszi vagyok. Utáltam azt is, hogy kulcsom van a csaj lakásához, de Jean-Claudenak természetesen abban is tökéletesen igaza van, hogy olyasvalakinél kellene, hogy legyen a kulcs, aki fényes nappal is kimehet az utcára. És persze Jean-Claude abban is biztos lehetett, hogy bármennyire is a hátam közepére kívánom a nőt, akkor is csak megteszem érte, amit tennem kell. Ez van, ilyen vagyok. Egy csapat rózsaszín flitteres kislány trappok el mellettem, nekipréselt a falnak, majd utána a kétségbeesett tanító nénik még egyszer, ahogy loholtak a nyomukban. Ja, hát nem egy oka van annak, hogy nekem még nincsen gyerekem. – ’Nita, ’Nita! – ütötte meg a fülemet egyszerre a jellegzetes gyerekvisítás. Ötletem sincs, miért, de Matthew, Monica kisfia az utóbbi időben a szívébe zárt.

Tarka bohócruhájában rohant felém, az elején a pomponok ugyanolyanok voltak, mint a sipka két szarván. Vörösesbarna haját az anyjától örökölte, de az arcában már ott volt a néhai apja. És bármennyire is nem tartozott Robert a kedvenc vámpírjaim közé, azt el kell ismernem, hogy nagyon is jóképű alak volt, így hát nincs abban semmi meglepő, hogy Matthew is cuki pofa. Kitárt karokkal közeledett, és a karjaimba vetette magát, úgyhogy ha nem akartam hanyatt vágódni vagy bénázni, kénytelen voltam felkapni. Jó, nem nagy ügy, kicsi gyerek, alig van súlya... Kezecskéit a vállaimra tette, és tolta a kis arcát puszira. Gondoltam én. Mert az nem volt neki jó, hogy tartom az arcomat: – Már nagyfiú vagyok, 'Nita – rázta a fejét. – Nagyfiúként puszilkodok. Ja, két héttel ezelőttig tökéletesen jól megvolt az arcra adott puszikkal, de egyszerre rámenős lett, és a fejébe vette, hogy az kisbabáknak való. Lehet, hogy Monica kicsit túlságosan is szabadjára engedi magát az új pasijával előtte? Mert új pasi nyilván van. Megemlítettem a dolgot neki, ő meg csak kacarászott, hogy milyen cuki. Matthew közben csücsörített, majd szájon csókolt – Na, most aztán rúzsos lett a szád, ami viszont nem nagyfiús, hanem nagylányos – konstatáltam, és körbenéztem, hogy hol egy zsepi vagy legalább az anyja. Tényleg, hol a nyavalyában van már Monica? – Ha a te rúzsod, akkor nagyfiús. – Ez meg mit akar jelenteni? – ráncoltam a homlokomat. – Hogy téged minden nagyfiú csókolgat, ’Nita. Ez kicsit mélyre ment: lehet, hogy nem csak Monica meg az új pasija zavarta össze ezt a kis fejet? – Hol az anyukád? – kérdeztem, mert még mindig nem láttam sehol. Végre megpillantottam a tömegben egyéb anyukák és kislányok között, ő is meglátott engem, és levált a csoportról, széles mosollyal megindulva felém. Fura érzés, hogy úgy hiszi, nem neheztelek rá, hogy akkor öt éve elárult. Mert nagyon is neheztelek, és cseppet se bízom benne. De neki mintha ez meg se fordulna a fejében. Ugyanaz a haj, mint a kisfiának, csak még göndörebb és még kurtább meg frizurásabb, de az arca vékonyabb, szinte éles háromszög, mintha lefogyott volna, mióta utoljára láttam. Volt idő, amikor az

ember ilyenkor aggodalmasan érdeklődött volna, hogy minden rendben van-e, de persze manapság a nők szíre-szóra fogyókúráznak, ha vékonyak, ha vastagak, nem kell ahhoz ok, hogy éheztessék magukat. Monica egyébként még nálam is alacsonyabb vagy arasznyival, ami nem semmi, tekintve, hogy magam is alulról nyaldosom az egyhatvanat. Rajta is a kiskosztüm, csak nála a blúz fehér, nálam meg kék. Matthew nem eresztette a nyakamat, de hagyta, hogy az anyja nedves zsepivel letörölje a szájáról a vörös rúzsomat, és színtelen szájfényt kenjen a helyébe, nem mintha bármi szüksége is lett volna rá a kisfiúnak. Aztán fogta a sipkát, és a vöröses fürtök tetejébe nyomta. Ha csak néhány évvel idősebb a srác, nevetséges lett volna, de így háromévesen rém édes volt. Hangosan senkinek nem vallanám be, hogy ezt gondoltam, de ez az igazság. – Annyira köszi, Anita – lelkendezett Monica. – Nem is értem, hogy felejthettem otthon. Jó, én értettem, de azért csak mosolyogtam bájosan. Amíg nem szólaltam meg, baj nem érhetett Monica közelében, így működött a téma. Apró lánykák hasonlóan elmaszkírozott serege bukkant fel, és Matthew kapálózni kezdett, hogy tegyem le. Nem is kellett kétszer kérnie. Monica azzal a jellegzetes anyai arckifejezéssel nézett utána, ahogy eltűnt a kislányok nyomában: büszke szeretettel, hogy ez a kicsiny cuki lény az övé. Ha valamiben, hát abban nem kételkedtem, hogy a kisfiát imádja. Ezért voltam kedves vele leginkább. – Isteni szerencse, hogy pont ma este van a próba – fordult vissza hozzám mosolyogva –, és holnap már teljes bedobással koncentrálhatunk az üzletre. Biccentettem, mentem volna már. Monica ügyvédnek nyilván jobb, mint embernek, legalábbis ha Jean-Claude őt bízta meg a szerződésekkel, amiket holnap vagy aláírunk, vagy nem. Mert az fix, hogy Jean-Claude az ilyesmiben nem nyúl mellé. – Egyetértek – bólogattam, és már indultam is. De a csaj elkapta a karomat, és én valahogy nem bírom, ha olyanok fogdosnak, akiket nem kedvelek különösebben. Megmerevedtem, de mintha észre se vette volna. – Ha valaki nekem akarna adni egy tizenhét éves játékszert, én sokkal izgatottabb lennék – suttogta bele a fülembe.

Matthew már sehol se volt, nem fogtam hát vissza magam, hadd lássa a csaj, mennyire nem jön be nekem az efféle megjegyzés. Monica szinte riadtan engedte el a karomat. – Jaj, ne csináld már, Anita, mit vágsz ilyen képet?! – mereszthette meglepetten a szemét. – Nincs nő, aki ne bújna ki ettől a bőréből. – Először is, még nem bólintottam rá, hogy itt is maradhat St. Louis-ban, attól, hogy holnap eljön Vegasból. Másodszor, soha többet ne nevezd játékszernek. – Milyen megható – lágyult el az arca erre, és a tekintetén láttam, hogy még ennyire se fog tetszeni, ami következik –, hogy máris így véded, Anita. Nohát, nyilván sokkal jobb az ágyban, mint ami az én kamaszkori emlékeimben él. – A valaha volt legfélelmetesebb vámpírok egyike mászott bele mindannyiunk fejébe, Monica – hajoltam bele egészen a képébe. – Rajtam keresztül szívta el a srác vértigris energiáit Arra használt bennünket, mindannyiunkat és még nem egy tigrist körülöttünk, hogy életben maradhasson, még ha nekünk mindünknek ez a vég lenne is. Mégis, melyik része volt ennek olyan nagyon jó szerinted? Valamikor sziszegés közben elkaphattam a karját. – Ez fáj – suttogta. Eleresztettem, és hátrább léptem, de akkor összeakadt a tekintetünk, és végre leplezetlenül mért végig. A tekintete elárulta, hogy ő se bírja jobban az én fejemet, mint én az övét, de legalább vége volt a nagy puszipajtáskodásnak. Ő is dühös volt rám. Aztán váltás, és a következő arckifejezése sokakat megvezetetett volna, legalábbis a pasikat, mert azok szerint dögös, ha egy csaj így néz, de nekem már megvan a rutinom, és látom, ha egy nő döfni készül. – Vicces, hogy soha nem te tehetsz arról, hogy ennyi pasival összefekszel – jegyezte meg, és már ment is. Belevágta a szívembe a nagykést, és már ott se volt. Mert nem üt semmi olyan mély sebet az ember lelkén, mint amikor azt vágják a képébe, amitől a szíve mélyén a legjobban retteg. És hát már a fiától is megkaptam ugyanezt. Hiszen nem ő mondta, hogy minden nagyfiú engem csókolgat? Elhúztam a csíkot a jelmezes gyerekek és Monica epés tekintete elől. Matthew még integetett, és odakiáltott nekem, miközben beállt a sok kislány közé a csoportjába. Mire ők lépnek színpadra, a helyemre kell érnem, hogy lássam, és ők a másodikak. Ja, igen, ezért rohantam

annyira, hogy le ne maradjak róla. De közben azt is tudtam, hogy az igazság az, hogy menekülök vissza a pasijaim körébe, mert Monica nagyon is az elevenembe tapintott a gonosz kis megjegyzésével.

2 Gyorsan lejutottam a lépcsőn, bár még mindig tömeg volt mindenütt, az előcsarnokban is odalenn. Hiába kutakodtam, nem láttam Micah-t, noha igazából az lett volna a meglepő, ha észrevettem volna ennyi ember között, hiszen ő se volt nálam magasabb, nem magasodott a többiek fölé. Egy pillanatra ekkor úgy rendeződött a nép, hogy a terem másik végében megpillanthattam, egy családdal beszélgetett kedélyesen. Nem voltak ismerősek. Micah hátravetett fejjel nevetett, bár a kacagását nem hallottam az erős alapzajban. De sokat nem is nézegethettem őket, mert a tömeg összezárt, megint nem láttam Micaht, de azért elindultam abba az irányba. Átverekedtem magam két-három csoportosuláson, és megint láttam, már nem is volt messze. Kevés pasi van, aki ilyen törékenynek látszik, miközben akkora vállai vannak, mint egy úszónak, pedig még csak nem is úszik. Jó, mondjuk, kocog és gyúr, ahogy általában a vérállatok, legalábbis az én köreimben. Méretre kellett szabni az öltönyeit, mert az amerikai zakók rémesen állnak a hozzá hasonló alacsony, izmos férfiakon, mintha nagy dobozba dugnák őket. Akkor már inkább az olasz dizájn, az kellőképpen karcsúsított. Ebben a zakóban is csodásan festett egyébként, a nők meg is bámulták, kiszúrtam, ahogy a rendezett családanyák tekintete egyre megakad rajta. A pasik meg a seggét bámulták. De már megszoktam. És ő is. Aki ilyen lányosan helyes arccal, ráadásul alacsonyan és izmosan túléli a középiskolát, azt már semmi nem lepheti meg. Pláne, hogy a haja is lassan derékig ér. Majdnem olyan, mint az enyém, hullámos, és végtelenül hosszú, csak épp az enyém pár centivel hosszabb és néhány árnyalattal sötétebb. De arról én tehetek, hogy ennyire hosszú. Amikor megismertem, a válláig ért, de amikor le akarta vágni, könyörögni kezdtem, mire alkut kötöttünk, hogy ha én nem vágom le az enyémet, ő se vágja az övét. Azóta növesztünk, és a nők kórusban irigyelnek bennünket. Persze, utoljára nekem is általánosban volt ilyen hosszú. Most fordult felém, mintha megérezte volna, hogy közeledem és őt figyelem. Végre teljes csodájában láthattam a szépséges vonásait, talán csak az álla vonala sikeredett valamicskét hosszabbra a kelleténél, de

így legalább nem nézik csajnak. Eredetileg barna volt a szeme, de ezt csak az elbeszéléseiből tudom, mert én már a zöld macskaszemekkel ismertem meg. Mert két éve már, amikor megismertem, a szeme örökre leopárdszem maradt, ami hol zöld, hol sárga, a fényviszonyoktól és a ruhájától függően. Általában napszemüveget hord, hogy ne rémissze halálra az embereket, bár esténként van, hogy többen fennakadnak a szemüvegén, mint a szemén. Bizarr, hogy mennyire nem tűnik fel az embereknek. Gyakran áll meg annyiban a dolog, hogy megjegyzik: magának meg milyen szép szeme van. Vagy, hogy „De gyönyörű zöld a szemed!” De ennyi, a legtöbben nem jönnek rá, hogy egy állat szemébe néznek épp bele. „Az emberek azt látják, amit látni akarnak, vagy amit az agyuk üzen nekik a világról”, mondaná erre Nathaniel. Micah rám mosolygott, azzal a sajátos mosollyal, amit csakis nekem tartogat: szerelemmel, vággyal és azzal a mélységes kötődéssel, ami a találkozásunkkor egyből életre kapott közöttünk. Mert Micah az én leopárd királyom, a Nimir-Raj, én meg vagyok az ő leopárdkirálynője, vagyis a Nimir-Rája. Még ha nem is váltok soha alakot, él bennem egy darabka leopárd, aki egyből felismerte. Micah egy pillanatra se csodálkozott, amit kínáltam, magától értetődően elfogadta, én meg magamat leptem meg a legjobban, amikor hagytam, hogy alig egyheti ismeretség után beköltözzön hozzám. Azóta élünk együtt boldogan. Ami nálam abszolút rekord, soha még senki idáig nem bírta, mert egy idő után mindig borítom az asztalt, vagy lép egy rosszat a pasi, és már rögtön le is csapok a lehetőségre, hogy tudtam én, hogy nem fog ez működni. De Micah állja a sarat, bátran navigál a szívem útvesztőjében, eddig minden csapdát hősiesen elkerült. Két év boldogság, és még mindig nem látszik a vége. Közben elköszönt a társaságától, és ő is felém indult. Mosolygott, a szája sarka felfelé görbült, és a szeme vidáman csillogott. – Te meg mit nézel annyira? – hajolt közel hozzám. – Téged – mosolyogtam vissza. Nem lehetett nem mosolyogni. Kezünk egyszerre indult egymás felé, ujjaink összefonódtak, hazataláltak. Egyszer egy barátunk azt mondta, hogy nekünk egy kézfogás mélyebb és érzékibb, mint más pároknál egy smaci. De azért smaciztunk is, az ajkaink összeértek, röviden ugyan, hogy azért rúzsom

is maradjon az estére. Micah-t nem zavarta, a legtöbb estét az én rúzsommal a száján csinálta végig. – Kik voltak? – kérdem, ahogy a nagy előadó felé indulunk kéz a kézben. – Az egyik támogatócsaládunk. Az emberek és likantrópok jobb megértésén munkálkodó szervezet, az egyszerűség kedvéért mindenki agyában csak bundás koalícióként élő dolog szóvivője Micah volt már jó ideje. Legfőbb tevékenysége a „fiatal” alakváltók támogatása volt, mert kezdőként beletelik egy időbe, míg a vérállat telihold idején ura lesz a szörnyetegének. Vagyis ilyenkor nem árt, ha vigyáznak rá profibbak, alakváltás előtt úgynevezett biztonságos házakba juttatják őket, ahol se nekik, se a környezetüknek nem eshet bántódása. Az első néhány teliholdkor egy vérállaton elhatalmasodik a vérszomj, és olyankor igazi vadhoz hasonlatosan csakis a zsákmányra és a friss húsra tud gondolni, szó szerint nem ismer se istent, se embert. Olyankor jó, ha van mellette egy tapasztalt alakváltó, aki elbír vele, és terelgeti, óvja a nehézségek között. Ráadásul ilyenkor nemhogy tudatánál nincs egy újonc, de emléke se sok marad, plusz amint visszaváltoznak, kidőlnek, szó szerint eszméletüket vesztik, akár néhány órára is. És ilyenkor tényleg jó, ha biztos helyen vannak, legalábbis fedél alatt. Micah és pár kollégája nemrég előállt a támogatócsalád gondolatával is, ami ugyanez a dolog visszájáról: fórum olyanoknak, akik maguk nem alakváltók, de van egy testvérük/apjuk/anyjuk/nagyszülőjük, aki az, és a felmerülő gondokat, érzelmeket szeretnék hasonszőrűekkel megbeszélni. Azért is kell ilyen fórum, mert ugyan egy ideje már nincsenek törvények az alakváltók ellen, ám még erősen élő az előítélet velük szemben. Egész szakmák léteznek, ahol alakváltónak esélye sincs, és ha kiderül róluk, hogy azok, amik, búcsút mondhatnak a pályának, karriernek rendőrök, katonák, az egészségügyben, az élelmiszeriparban dolgozók, de a tanárok is, hiszen melyik szülő hagyja abban az osztályban, iskolában a gyerekét, ahol az egyik tanár bácsiról kiderül, hogy szabadidejében csúnya, gonosz farkas?! Ez a megkülönböztetés persze illegális, de fülön csípni és bíróság előtt bizonyítani... Ezért se dicsekszik például néhai pasim, Richard Zeeman azzal, hogy ő a helyi farkas klán Ulfricja, azaz farkaskirálya, és ezért nem ül ma este Jean-Claude jobbján, pedig ahogy

én a Város Urának halandó szolgája, úgy ő a hívófarkasa volna. Csakhogy közben nagy becsben tartott matematikatanár is a város egyik általánosában, és igen szereti az állását meg a gyerekeket, nem akarja kockáztatni, hogy szárnyra kapjon róla a pletyka. Pedig mi hárman hatalmi triumvirátusban egyesítjük erőinket a vámpírúrral, nem ártana mutogatni. Az is igaz, hogy Richard rühelli magában a szörnyeteget, képtelen elfogadni, hogy ez is ő, jó sokat vesződik a dologgal, nem kevés bonyodalmat okozva ezzel számunkra is. De erről majd máskor. Mert pillanatnyilag a Jean-Claude társaságában felvonultak között egy sincs, akinek bármi gondja is akadna azzal, hogy ki– és micsoda is ő. A nézőtér már szinte teljesen megtelt, és Asher aranyhaját szúrtam ki először a mieink közül. És ez nem csak afféle képes beszéd. Mármint hogy aranyhaj. Mert még életemben nem láttam hajat, ami közelebb állt volna az aranyhoz, mint az övé: a színe, az állaga, a ragyogása... Persze ha Asher megvan, ott lesz Jean-Claude is az oldalán. Igen, ott ült ő is mellette, az ő haja fekete hullámokban omlott a hátára, jó néhány centivel hosszabban, mint a haverjáé, leért a háta közepéig. Azért növesztette meg, mert nekem jobban bejönnek a hosszú hajú pasik. Pedig Asher elárulta, hogy egy vámpírnak extraenergiákat visz el, ha hosszabbra akarja növeszteni a haját, mint vámpírrá válása pillanatában volt, és még azt is hozzátette, hogy a maga részéről ennyi energiát nem tud nélkülözni, szóval nem növeszt. Vagyis Jean-Claude-nak komoly energiakészletei lehetnek, ha még séróra is futja belőle, amit nem árt észben tartanom. Mellettük egy másik szőke fej is feltűnt J. J., Jason aktuális barátnője, aki New Yorkból utazott le, hogy lássa a pasit a színpadon. Osztálytársak voltak gimiben, a fősulin is volt némi közük egymáshoz, majd egy közös barátjuk lánybúcsúján akadtak megint össze, azóta fordult komolyabbra. Jason is elutazott már miatta New Yorkba, szintén, hogy megnézze egy előadásában, a New York-i Balettben. Háromszor. Ahogy a csaj se most jön hozzánk első ízben. Minden hónapra egy út. Elég komolynak tűnik, amire Jason korábbi praxisában nem is látok precedenst. És zavarba is jött, amikor J. J. bejelentkezett erre az eseményre, merthogy szerinte ez csak amatőr táncikálás, az számít csak rendes színházi eseménynek, amit J. J. csinál. Azt nem tudom, hogy a lány mit felelt erre, mert udvariasan hagytam, hogy privátim folytassák le a

telefonbeszélgetést, viszont most itt van, sápadtan és gyönyörűen, hosszú szőke haja csinos fonatban kígyózik le kecses nyaka mentén egyenes hátára. Fehérbe hajló rózsaszín, spagettipántos ruhát visel, olyan, mint általában a balettosok, izom és izom, semmi egyéb, hogy még egy ilyen semmi kis ruha is pazarul simul a testére. Bezzeg, ha én akarnék ilyet melltartó nélkül felvenni... horror. Az én idomaim ilyesmivel meg nem birkóznak. Jean-Claude és Asher felénk se fordult, már felálltak, hogy beengedjenek bennünket a sorba. Megérezték, nyilván, Jean-Claude tuti. Egy harmadik pasi is felemelkedett a sorban: Igazság. De erre csak hosszas vizsgálódás és a hajszín miatt jöttem rá: a mindig borostás (ő ilyen volt, amikor vámpírként újjászületett) képét simára borotválta, és talán vissza se kapja többet a borostát, ugye, ahhoz is kell az extraenergia, de most nagyon kipucolta magát, hosszú haját is nett varkocsba fogta a tarkóján, és a szokásos bőrcucc helyett csinos öltönybe bújt. Hú! Ha nincs a barna haj, tutira összekevertem volna az öccsével, Gonosszal. Csak álltam előtte döbbenten, és majdnem kiszaladt a számon, hogy „a bakancsot meg a sok bőrt hol hagytad?” De valahogy otrombának tűnt. – Mondj már valamit – súgta Micah a fülembe. – Hm... csinos vagy – nyögtem ki, reménytelenül bénán. Nekifutott am még egyszer. – Ilyen rendezettnek nem is láttalak még. Állati jól nézel ki. – Gonosz gönce – rángatta le a zakója elejét. – Ő is itt van, egy sorral előrébb. Micah megkönyörült rajtam, és cipelt tovább a helyemre. Elvégre Asher és Jean-Claude rám vár. Igazság imidzse valahol a vad motoros és a középkori szerencselovag között járt félúton, egyébként ő itt a testvérével a biztonsági erő. Lehet, hogy Jean-Claude utasította, hogy öltözzön fel rendesen? Gonosz is biccentett felém a másik sorból. Most aztán tényleg mintha ikrek lennének, még ha ő egy évvel fiatalabb is volt valaha. A legfontosabb különbség kettejük között a hajuk, Gonoszé dús, egyenes és szőke, Igazságé világos és hullámos barna. A szemük ugyanaz a

szürkéskék, és most, hogy Igazság megborotválkozott, még a gödröcske is ugyanolyan az állukon. Asher megfogta a kezemet, és egyszeriben egy sokkal törékenyebb szépség szemébe nézhettem bele. Nem mintha alkatilag törékenyebb lett volna, mert a válla éppolyan széles és férfias, mint a testvéreké, de az arca finom és elegáns, a szeme kékségesen kék, mint a napsütötte jég, szempillái és a szemöldöke fekete kontrasztja, és mindehhez az az aranyhajzuhatag... az embernek elállt a lélegzete is a látványtól. Olyan szép volt, hogy az angyalok is zokogva kilincselhetnek nála, hozzá hasonló szépséget nem is igen láttam még. Ő persze azt gondolta, hogy csak mert az arca egyik felére valamikor szenteltvíz fröccsent, és azóta hegek éktelenkednek rajta, már mindennek vége, de a hegek csak a jobb arcára jutottak, és a szemét meg a száját érintetlenül hagyták, mintha az isten szolgája, aki a szenteltvízzel az ördögöt űzte volna ki belőle, elrettent volna szörnytettétől, és próbálta volna visszafogni magát. Én azt is tudtam, hogy a ruha alatt akad még több heg is, hogy a teste jobb fele eléggé összeroncsolódott le a combjáig, de a Kárhozottak Cirkuszának porondmestereként pompásan tudta leplezni maszkokkal és sminkkel az arcát is, és egyébként is mesterien bánt a hajával és a fénnyel, szóval még az arcát is kevesen látták, legalábbis a roncsolt felét. Lágy, világoskék selyemingének habos nyakát haloványkék gyémánttűvel fogta össze, ami egészen a szeméhez hasonló színben játszott. Jean-Claude-tól és tőlem kapta nem is olyan régen. Jó, fizetni alapvetően Jean-Claude fizette, mert ugyan én se kerestem rosszul, de a kő közel hüvelyknyi volt. De megérte az árát, ha már Asher ennyire hajlandó vele az arcára vonni a figyelmet. Mosolyogva emelkedtem lábujjhegyre, hogy ne kelljen olyan mélyre hajolnia. Magas pasi, egynyolcvan felett jár. Térdig érő csizma és barna bőrnadrág volt még rajta, de most ez nem sokat számított, a felső fertály vitte a pálmát. Asher alapvetően öltönyös alak, most Jean-Claude öltöztette, mert bőrt csak fétisbulikra húzott, csakhogy az meg nem ez a dizájn volt. Alig érintette a szám az arcát, mert nem akartam összekenni a rúzsommal őt is, és hát Matthew mondata is ott zakatolt még az agyamban, mert persze az összes jelen lévő vámpírral lefeküdtem már, ami nem volt épp felemelő gondolat. – Miért felhősödön el bájos homlokod? – súgta Asher.

– Csak Matthew mondott valamit az előbb fenn az öltözőknél. – Micsoda kis koravén fickó, ha már most egy mondata boldogtalanná tesz. Mit is felelhettem volna?! Mentem inkább tovább Jean-Claude-hoz, nyújtottam a kezemet. Rajta fehér volt az ing, de lényegében ugyanaz a modell, mint Asheré, csak épp fekete bársonyzekét húzott fölé, és a nyakában a kravátlit antik kámeával fogta össze. Csinos darab volt ez is, egyik első ajándékom neki, de Asher gyémántja mellett elég sivár. Nem ártana vásárolni menni, Anita. A fekete bőrnadrágját mintha ráöntötték volna. Hozzá combig érő, hátul fűzős csizma, régi ismerős, láttam már rajta nadrággal és nadrág nélkül is. Ahogy magához vont, egy pillanatra beleszédültem a nadrág nélküli verzió gondolatába, és akkor még az arcába is bele kellett néznem, ami aztán végképp végzetes pillanat volt. Már öt éve voltunk együtt, sőt, majdnem hat, és gőzöm sincs, eljön-e egyszer a pillanat, amikor végre nem érzem azt, ha belenézek ebbe a gyönyörűséges arcba, hogy csak valami tévedés történt. Mert az nem lehet, hogy ez a szépséges pasas éppen belém szerelmes. Kicsit olyan érzés, mintha zárás után beosontam volna a Louvre-ba, és elcsórtam volna egy mesterművet a falról, hogy otthon pucéran fetrenghessek rajta. Szeme éjféli mélykék, csak egy árnyalat, és már fekete, de nem, soha nem fordult át feketébe. A legsötétebb kék szem, amit valaha láttam, Asheré pedig a leghaloványabb. Vérvonaluk fele, a teremtőjük, akit hivatalosan soudre de sang-nak hívnak, vagyis szó szerint „vérforrásuknak”, a nő odavolt a kék szemű, szépséges férfiakért, szabályos gyűjteménye volt belőlük, évszázadok alatt halmozta őket fel. Ashert akkor hajította ki, amikor az arcát elcsúfította az inkvizíció, Jean-Claude pedig nem sokkal később szökött meg tőle. Azóta ő is megalapította a saját vérvonalát, az első új vérvonalat az elmúlt ezer évben. Gyöngéd csókot lehelt a kézfejemre. Én hozzásimultam, megcsókoltam, és belefúltam a csókba, mintha eddig levegőt se vettem volna, mintha a csókkal kaptam volna levegőt. Az ő száját is összekente a rúzsom, de neki remekül állt. Mosolygott, a szeme szikrázott, mintha nagyon nevethetnékje lenne, de csak annyit mondott – Ma petite.

A becenevem, így röviden, kicsim, de ahogy mondta, évszázados szerelmi vallomásnak is beillett. Kihunytak, majd felvillantak a fények, mindjárt felmegy a függöny. J. J. félrehúzódott, átadta a székét, Jean-Claude mellett az hivatalosan is az én helyem. Összemosolyogtunk, mondtam neki, hogy mennyire örülök, hogy itt van. – Ki nem hagytam volna – felelte ragyogón –, időtlen idők óta ez az első fellépése. Amúgy is helyes lány a tavaszi kék szemével meg a szőkeségével, de ettől a mondattól szabályosan megszépült. Egyébként nagyon hasonlítottak egymásra Jasonnel, testvéreknek is elmentek volt, mellesleg a legtöbb iskolatársuk is ilyesmi volt, azon egyszerű oknál fogva, hogy a szépapjuk a legtöbbjüknek ugyanaz az alapító atya volt. Elég szorgos atya lehetett ez a széppapi. Mintha megéreztem volna valamit a hátam mögött, megfordultam, és épp azt láttam, hogy a dühödt Micah eltolja magától Ashert, aki őt is ugyanúgy próbálja üdvözölni, ahogyan engem. Jean-Claude utána csak hátba veregette, hogy nincs semmi gáz, pedig vele tényleg jóval közvetlenebbül szokták üdvözölni egymást. Micah vele megengedett olyanokat is, amit másnak nem, de azt egyértelművé tette, hogy amit Jean-Claude-nak szabad, az nem az általános. Asher persze próbálta elcsábítani, feszegette a határokat, de hogy nem jutott vele egyről a kettőre, újabban már csak arra utazott, hogy kellemetlen helyzetbe hozza. Imádtam Ashert, de ez a kissé szadista lelkülete éppenséggel nem volt a kedvencem. Ha nem állítja le magát mielőbb, Micah be fog rágni rá. Gőzöm se volt, mit kezdjek ezzel a feszkóval közöttük, pedig nem árt cselekedni, mielőtt még a Nimir-Raj cérnája elszakad, és akkor már késő lesz. Amikor első ízben találkozott Jean-Claude-dal, egymás torkának ugrottak, méghozzá szó szerint. Ha Jean-Claude nem tudja lecsendesíteni Ashert, könnyen futhatjuk ugyanazokat a köröket, csak most egy másik vámpírral. És akkor majd lehet aggódni. Nem mintha Micah homofób lenne, egyszerűen csak nem akar Ashernek vért adni, ez az ő döntése, kár, hogy a vámpír képtelen elfogadni. Micah feszülten huppant le mellém, J. J. pedig az ő másik oldalára húzódott ki. A Nimir-Rajom elég profi pókerarc volt, de nekem ennyi is elég volt, hogy lássam, Asher nagyon a határon jár. Megfogtam a kezét:

jeges volt és feszült, aztán szép lassan megenyhült, megnyugodott, végül még egy apró mosolyt is kipréselt magából. Jean-Claude-ra sandítottam, hogy ő látta-e a feszkót. Úgy meredt a színpadra, mint akinek már csakis az előadáson jár az esze. Most akkor észre se vette, vagy csak igyekszik nem tudomást venni a krízisről? Mert ha most megint a strucc-problémakezeléssel próbálkozik, hát csúnyán magamra maradok. Mondjuk Asher a gyenge pontja, jó, mellettem. Nekünk ezerszer többet megenged és elnéz, mint bárkinek... Gonosz tekintete viszont megtalált, ő nyilvánvalóan mindent látott és felfogott. Na, az is tuti, hogy ha előállnék valami megoldással, ami nem robbantja fel az idillt végzetesen, ő meg a tesója ott lesznek nekem végrehajtónak. A gond csak annyi ebben, hogy Asher ugyan Jean-Claude szárnysegédje, míg én a halandó szolga, de a szőke vámpír ereje van akkora, hogy a maga ura is lehetne, csakis azért nem dobbantott még, mert szeret bennünket, és nem akar nélkülünk létezni. De a lényeg azért csak annyi, hogy nem biztos, hogy én vagyok itt az egyetlen erős kéz. Ehhez még az is hozzátartozik, hogy hiába vagyok vámpírhóhér, ha Ashert úgyse ölném meg, amiben persze ő maga is halálbiztos lehet. Nincs hát mivel sakkban tartani. Mellesleg a nekromanciám fabatkát se ér ebben a helyzetben, mert ha a hatalmammal uralmam alá vonom, amire képes lennék, nem csak zombik hallgatnak a szavamra, ha épp úgy akarom, azzal Ashert vérig aláznám. Soha nem bocsátaná meg nekem. Ja, és azzal még az a gubanc is beüthet, hogy ha egyszer uralmam alá hajtom, megeshet, hogy végleg úgy marad. Ilyesmire is volt már példa. Azt meg végképp a hátam közepése se kívánom. Monica rohanvást érkezett, persze miatta is fel kellett állnia a fél sornak, mert naná, hogy ő ült legbelül. Mennyire jellemző. Ő meg egyébként Asherre hajtott, ebben a kettősben meg ő volt az elutasított. Hát most kerülte a vámpírt, ahogy lehetett, így hát a sor másik oldaláról támadott, nem nekünk okozott kényelmetlenséget. Aztán vidáman integetett J. J. túloldaláról üdvözlés gyanánt a többieknek, akikkel még nem találkozott. Jellemző. De még volt egy szabad hely mellette. Vagyis valaki még nála is jobban elkésett. És igen, amikor már harmadjára villantak a fények, Vivian tűnt fel, de ő Asher felől. Hiába, hogy befért volna, mindenki lovagiasan felpattant, hát felálltam én is.

– Bocs, hogy– elkéstem – motyogta Vivian, ahogy elhaladt előttem. – Még nem késtél el – ingatta a fejét Micah. – Pont időben vagy – tettem hozzá én is biztatón. Kaptam is rá egy halovány mosolyt válaszul. Vivian nem lehetett nem csodaszép, de most azért feltűnt a csodás kávészín bőrén a néhány gyűrődés, az aggodalom ráncai. Elméletileg afroamerikai volt, de az ősök tettek egy kis kitérőt Írország felé, ami nyomot is hagyott a fizimiskáján: a szürkéskék szem, a dús, majdnem egyenes haj... le se tagadhatta volna. Ő is a leopárdok közé tartozott, Micah eredeti falkájának a tagja, akit egyszer meg kellett mentenem egy nagyon gonosz embertől, aki az egész falkát gyötörte, fertelmes dolgokat művelve velük. Ahogy Viviannel is. Végül megöltem a mocskot, de olyan csak a filmeken van, hogy a szörnyeteg halálával az áldozatok máris kezdik jobban érezni magukat, mert a valóságban a gyötrelmek kitörölhetetlen emléke megmarad, a traumát ugyanolyan nehéz feldolgozni. Ő a pasiját jött megnézni. Stephennel évek óta élnek együtt, és most ő is táncolni fog. Váltott pár gyors szót J. J.-vel, ahogy leült a Monica melletti utolsó szabad helyre, és levedlette a kabátját. De már értettem, mién késett majdnem el: munka után hazarohant átöltözni. Egyébként egy biztosítási cégnél titkárnő, nyilván nem ebben a testhez álló, semmi kis ruhában melózta végig a napot. Egyszerű, fekete darab volt, az elején arany– és bronzszínű gyöngyhímzéssel, ami még a legapróbb mozdulatára is szikrákat vetve hullámzott. J. J. és Vivian mellett kezdtem a kiskosztümömben topisnak érezni magam... de ha én is hazarohanok munka után piperézni, hát Viviannél is jobban elkésem. Persze megtehettem volna, hogy viszek magammal váltást az irodába, és frappánsan átvedlek odabenn, ám ez sajnos csak most jutott az eszembe. Na, hát ennyit erről. – Csinos vagy így is, nagyon – hajolt ekkor a fülemhez Micah. – Ennyire az arcomra van írva? – Én látom, igen – szorította meg a kezemet. Összemosolyogtunk, ezt a mosolyt esetleg Nathaniel érthette volna még, de ő most a színpad mögött készülődött lázasan, hiszen ő is része a produkciónak. Jean-Claude keze a másik kezemhez ért, és rögtön vettem is a célzást. Évszázadokon át volt a nők nagy kedvence, elég nehezen viselte, hogy mellettem kénytelen bizonytalanságban élni az egója

tekintetében. Én valahogy mindig is nehezen viseltem az olyan férfiakat, akik lehengerelik a nőket, hogy azok csak pihegve néznek fel rájuk alélt ámulatukban. Nem gyakran állok le a fajtájukkal, mert úgy érzem, mielőtt engem levesznek a lábamról, már igen sok nőtársamon gyakorlatoztak, és erős a gyanúm, hogy még utánam is gyakorolni fognak újabb hölgyeken, nehogy kijöjjenek ebből a gyakorlatból. Ritkán tévedek az ilyesmiben. Egyébként meg alapvetően nem is nagyon értem azokat a praktikákat, amiket az efféle pasik bevetnek, hát csak nézek bután az esetek többségében a nagy ívű elalélás helyett. Ezzel meg Jean-Claude nem nagyon tud mit kezdeni, hát nehezen jutok mindig dűlőre, hogy vajon illenék-e tőle bocsánatot kérnem, hogy ilyen nehéz helyzetbe hozom az egóját. Azért most a vállára hajtottam a fejemet. És persze még mindig ott motoz a kisördög valahol az agyam egy félreeső szegletében, hogy ha könnyebben adtam volna neki magamat, ha az első pillarezgetésére behódoltam volna, már rég továbblépett volna rajtam. Azt mondjuk, nem tudhatom, hogy ez vajon az igazság vagy éppenséggel a saját bizonytalanságaim önző és igazságtalan kivetülése. A bőrömön éreztem a keze melegét, vagyis alaposan beevett korábban. Ez azt jelenti, hogy valaki vért adományozott neki. Amiben semmi szokatlan nincsen, hiszen a képzeletbeli ajtaja előtt sorakoznak az önkéntesek, főleg nők, akik között kedvére válogathatna. Részben ezért castingolok hetek óta DVD-ket, amiket az ország minden szegletéből küldtek a jelentkezők. Mert köztudott, hogy állandó vérdonorokat keresünk, szaknyelven véralmákat, és más vámpír klánoknak meggyőződése, hogy nyerő lépés lenne, ha egy emberükkel összekapcsolhatnák a családjukat a miénkkel. A jelentkezők kisfilmjei nagy skálát járnak be, akad közöttük durva pornótól kezdve szégyenlős ajánlkozásig minden, és nem tudok nem a házasságszervezés ósdi intézményére asszociálni, amikor azt látom, hogy ismeretlenek ilyen hevesen kínálgatják magukat egy másik ismeretlennek, még ha ez nem is annyira házassági, sokkal inkább afféle sajátos szeretői kapcsolatot jelenthet csak. De a jelenlegi hatalmi súlyunkkal egyszerűen jó partik vagyunk. Egy ideig Jean-Claude-nak küldték a filmeket és néha a jelölteket személyesen, de ő mindent és mindenkit nagy udvariasan elutasított,

ezért ezt a legutolsó adagot már egyenesen nekem címezték. Nyilván arra gondolnak, hogy a Vámpírúr halandó szolgája nehezményezné, ha ura egyedül választana, így én lettem az ügy ura. Vagy úrnője. Kénytelen-kelletlen le is ültem mozizni, és Nathaniel, Micah meg Jason besegített alkalomadtán. Vámpírok segítségét nem kértem, nem szándékosan, nem hiszem, egyszerűen csak így alakult. Persze a tudat alatti motivációk alakíthatták így... Vajon kinek a vérét szívta ma Jean-Claude? Egy kósza pillanatig majdnem fel is tettem neki a kérdést, de szerencsére felülkerekedett a józanabbik énem, és megálltam. Jó, tudom, hogy a vérvonaluknál a vérszívás egy erősebb pettingnek is megfelelne, de hát mire fel féltékenykednék? Ő annyi pasival osztozik rajtam, hogy semmi jogom hozzá. Gyerekes és igazságtalan gesztus lenne a részemről. Jó, mondjuk attól, hogy gyerekes és igazságtalan, még ezt érzem. Elég nagy butaság a részemről, és mégis. Még jó, hogy pont most hunytak ki a fények, és a felemelkedő függöny elterelte a gondolataimat a hülye témáról. Ültem hát a sötétben, két kezemben két szerelmem keze. Nem rossz kezdés egy hétvégéhez. Ekkor megéreztem, hogy Monica minket néz. Féltékeny lenne? Vagy dühös rám? Rápillantottam, és a kellemetlen kifejezés elillant az arcáról, megint az az udvariasan álkedves mosoly villant a szája szögletében, amit velem rendre elővesz. Én alapvetően jobban kedvelem a nyílt kártyákat és az őszinte érzelmeket, de vele hajlandó vagyok kivételt tenni. Arra jutottam, hogy Monicával maradjunk a színlelésnél. Mindketten tudjuk úgy is, hogy állunk a másikkal, mégis mosolygunk végeérhetetlenül, hogy működjenek a hétköznapok. Ez is az alku része. Felcsendült a zene, magamhoz öleltem Micah-t és Jean-Claude-ot, a szemem sarkából láttam, hogy Asher megfogja Jean-Claude másik kezét. Lehet, hogy a hírhedt bibliaövezetben élünk, de a sötétben azért csak foghatjuk egymás kezét?!

3 A kétévesek kezdtek. Öt aprócska kislány rózsaszín harisnyában és csillogó cuki kis tütüben, libasorban betipegett a színpadra. A közönség kórusban nyögött fel a gyönyörűségtől, hogy „mennnnnnyire cukik”, ez már szinte törvénytelen. A tánctanárnő a színpad elején állt, a tágra nyílt szemű cukiságok jól láthatták, ahogy mi is. Megszólalt a Cukrozott Szilvatündér tánca Csajkovszkij Diótörőjéből, még én is felismertem, pedig még az alapműveltségem sincs meg balettből. A tanárnő mozgatni kezdte a karjait, a pöttömök pedig amennyire bírták, utánozták, bár akadt köztük egy, aki csak bámulta rémületbe dermedve a hatalmas közönséget odalenn. Ügyesek voltak? Hát nem.. De ebben a korban még nem a csodagyereket keresi a néző egy ilyen produkcióban, hanem azt értékeli, hogy ilyen aprón is kimerészkednek ennyi embereié, ráadásul olyan végtelenül aranyosak. Nem vagyok oda a kicsi gyerekekért, nekem jobban bejönnek, amikor már lehet velük értelmesen beszélgetni, de ezeket most még én is szinte fájdalmasan imádnivalónak láttam. Micah ujja köröket írt le a kezemen, Jean-Claude a másikat melegítette, és a totyogósok végeztek Csajkovszkijjal, következett Matthew. – Általában a két– és háromévesek együtt lépnek fel, de idén annyian vannak, hogy külön produkciót készítettek – hallottam, ahogy Monica J. J.-nek sutyorog. A szükségesnél hangosabban beszélt, de mindig is vágyott a feltűnésre a csaj. Ezek a kislányok is kézen fogva szaladtak be, ahogy a kisebbek is, középen Matthew, egytől egyig bohócnak öltözve. A tanárnő még mindig fenn volt a színpadon, de most hátul, persze mindenki láthatta. Vajon hány éves korig kapja meg az ember még a tanárt a színpadra? Ez a zenei betét is a Diótörőből volt, de ennek már nem tudtam a címét, csak azt, hogy nagyjából valahol a balett elején van, és talán babák táncolnak. A kis karok a levegőbe emelkedtek, méghozzá egyszerre, mindenki mozgott, de táncolni csak két kislány és Matthew táncolt. Ők ügyesek voltak, ráadásul Matthew annyira koncentrált, hogy

közben még mosolyogni is elfelejtett. Ismertem ezeket a mozdulatokat, elég sokat gyakorolta Nathaniellel és Jasonnel. – Hülyeség azt mondani, hogy nagyon jól csinálja? – súgtam Micah fülébe. – Non, ma petite – hajolt közelebb Jean-Claude –, nagyon is van érzéke a dologhoz a kis Matthew-nak. A zene elhallgatott, és a gyerekek megint megfogták egymás kezét, úgy hajoltak meg. A taps már valamivel lelkesebbnek hatott, az én fülemnek legalábbis, hiszen az mindig élmény, ha az ember az igazi tehetség ébredezését fedezheti fel gyerekekben. – Ügyes a kisfiad – hajolt át előttünk Asher, hogy Monica is hallja. Neki címezte. Büszke mosoly villant fel a nő arcán, joggal. Micah is gratulált neki. – Hihetetlenül ügyes ahhoz képest, hogy még csak hároméves – bólogatott J. J. is. – Remélem, Jason és Nathaniel is látta, annyit foglalkoztak vele – mondtam az irányukba. – És Matthew remekül érezte magát a bácsikáival – biccentett Monica. Hú, ezt a Nathaniel meg Jason bácsi dolgot nagyon nem csipáztam, az Anita nénizést időben le is állítottam. Matthew sokkal épeszűbben becézett bennünket, Nathaniel Natty lett, Jason Jason-Jason lett, én meg 'Nita. Jean-Claude-ot valami Dzsinkó-féleségnek mondta, egyedül Asher nevével birkózott meg tisztességesen a kissrác. Az utóbbi időben alaposan is életünk részévé vált. De közben már érkezett is az újabb kislányhorda, újabb zene. És így ment ez még vagy egy órán át, egyre idősebb és idősebb kislányok, néha többször is ugyanazok, mert nemcsak balettprodukciókban léplek fel, hanem dzsesszbalettben, modern táncokban, sőt szteppben is. Nincs bajom a tánccal, és a gyerekeket is bírtam, de a végén már kezdtem besokallni, az ötvenedik flitteres lánykacsoportnál legszívesebben előkaptam volna már a pisztolyomat, hogy magam ellen fordítsam. Azt tudtam, hogy a tánciskola mindenkit felkért, hogy a produkciók között ne akarja fogni a már leszerepelt gyerekét, és ne léceljen le. Vagyis mindenki végignéz mindent elejétől a végéig. De csak most kezdtem sejteni, hogy ez mit is jelenthet

– Milyen hosszú ez a dolog? – hajoltam Monicáékhoz két produkció között. – Tavaly négyórás volt Elszörnyedve kerekítettem el a szemeimet, mire csak kuncogott. Összenéztünk Micah-val. – Nemsokára jön Nathaniel és Jason – próbált lelket önteni belém. – Jól hallottam, hogy négy órát mondtál? – hajolt hátra az előttünk lévő sorból Gonosz. Biccentettem. Fájdalmas képpel fordult vissza a színpad felé, még ha neki nem is elsősorban az előadást kell figyelnie. Ő meg a testvére nyilván ezerszer többet lát és hall, mint mi, de hát a biztonságiaknak ez a dolga. Jean-Claude a szájához emelte a kezemet, megcsókolta. A szemében visszafojtott nevetés villant, és Asher ugyanazzal a galád pillantással mért végig. Elhúztam a számat, nagy eséllyel ők is szenvednek, csak épp rajtam vezetik le. Forgattam a szemem. Azt hiszem, béna transzba zuhantam, amiből csak az rázott fel, hogy Micah a képem elé tartotta a kinyitott műsorfüzetet. Fókuszáltam, és láttam, hogy most jön Jason Alicia Snyder partnereként. Jason azt állította, hogy ők tulajdonképpen csak mozgó díszletek, hogy a végzős lányok színesebben bemutathassák a tehetségüket, hogy legyen, aki emeli és forgatja őket, de a lényeg, hogy ők mit tudnak, és hogy azt alaposan illusztrálják, mielőtt még elmennek fősuliba. – Mi vagyunk a háttér, hogy a lányok jobban mutassanak – mondta. – Akkor minek csináljátok? – kérdeztem, mire úgy nézett rám, mintha valami nagy butaságot mondtam volna. Nem is magyarázta meg, és arra jutottam, hogy ez biztosan valami táncosdolog lehet, amit én úgyse érthetek. Jason már a gimiben is táncolt, a főiskolán is, élete része volt a tánc. Azt is ő találta ki Nathaniellel, hogy tanítsák meg a Bűnös Vágyak és a Haláltánc mulatóink vetkőzős és nem annyira vetkőzős táncosait rendesen is táncolni. Ezek a pasik ajánlkoztak a lányoknak partnerül, mert különben nem lett volna szegényeknek túl nagy választék. A lányok nagy része kapva kapott is a lehetőségen, és most mi is láthatjuk, min dolgoztak egész nyáron át. Jason partnere talán még nálam is apróbb lehetett, és törékeny a klasszikus fekete balerinatütüben és a fehér harisnyában. A haját a szokásos kontyba fogta össze, csillámpor villogott rajta szerényen.

Jason hozzá passzoló feketében volt, ő kis varkocsba kötötte össze a haját, hogy rövidnek hasson. Valahogy nagyon más volt, mint amilyennek megszoktam, és beletelt vagy egy percbe, mire leesett, hogy még soha nem láttam feketében. Nagyon elegánsan hatottak. Pedig Jason mindig könnyed, vicces és mosolygós volt, semmi ünnepélyesség, semmi fakszni. Az egyik legjobb barátom volt, és persze szeretőm, csinos, jó pasi, de azt soha nem is gondoltam volna, hogy ennyire elegáns és szép is tud lenni. Ahogy felhangzottak az első taktusok, rögtön megértettem azt is, hogy a kislány miért akarta őt partnerének. Mert azt én is tudtam, hogy Jason jól mozog és ügyesen táncol, de hogy ilyet tudjon. Kecses volt, a sok tánctól és attól, hogy mellesleg vérfarkas. A vérállatok mind sokkal elegánsabban, kecsesebben mozognak, mintha ezt is a vírus hozná. Nem került nagy erőfeszítésébe, hogy emelgesse a partnernőjét, és hogy a végén fél kézzel a feje fölé tartsa, és ívbe feszülő testével a magasban keresztülsétáljon a színpadon, majd legelöl eldobja, és az utolsó pillanatban egészen graciőz elkapja. A közönség egyszerre kapott levegő után, majd halálos csend zuhant ránk, és pár másodpercre rá kitört az orkánszerű taps. – Az a pillanatnyi csend többet jelent, mint utána a taps – hajolt hozzám J. J. kissé fontoskodva. – Az mutatja, hogy mennyire eltaláltad a produkciót. Közben persze ezerrel tapsoltunk, sőt a tömeggel együtt végül felálltunk, úgy ünnepeltük őket. A kislány pukedlizett, egy korábbi produkcióból feljött egy táncos a színpadra nagy csokor rózsával a kezében, gratulált neki, puszilkodtak, és megkapta a csokrot. Majd kihúzott belőle egy szálat, és s háttérben meghúzódó Jasonnek adta, és kézen fogva a színpad elejébe vezette, hogy az ünneplés neki is szól, hiszen nélküle nem tudta volna lenyűgözni a közönséget. Jason szélesen mosolygott, bár még erősen zihált a dobástól, hiába hatott az előadásban annyira könnyűnek. – Nem irigylem azt, aki utánuk jön – hallottam J.J duruzsolását. Ezzel csakis egyetérteni lehetett, és örültem is, hogy nem a mieink közül jönnek, mert ki tudna versenyre kelni egy ilyen produkcióval? Egy másik végzős lány táncolt magában, nem volt rossz, de semmi több, és mélyen együtt éreztem vele, mert nyilván nem lehet valami

pazar érzés, hogy tudod, hogy az utolsó fellépéseden se fogod annyira lenyűgözni a közönséget, mint mások. Pocsék lehet, na. A következő lánynak viszont Nathaniel Graison volt a partnere, vagyis az én Nathanielem, és hirtelen azon kaptam magam, hogy izgatottan hajolok előre ültömben. Mert szeretem Jasont is, és ők egymás legjobb barátai, semmi versenyszellem nem dúl közöttük, azért mégis kérdéses, hogy Jason után milyen érzés lehet neki a színpadra kijönni. Nathaniel ugyanis soha korábban nem táncolt, legalábbis a szó iskolás és klasszikus értelmében nem. Egészen más körökből érkezett, tízévesen az utcára került, dúvad apja elől menekülve, és ott aztán egyből összecsaptak a feje felett a hullámok: prostitúció, drog, pornó, és alapvetően most is vetkőzőtáncos. Nem mondom, hogy ez lesz élete első fellépése, a közönség nyilván nem szokatlan élmény neki sem, de így táncolni még soha nem kellett neki. Micah keze is megfeszült a kezemben, ő is izgult. – Tökéletes lesz – nyugtatgatott, de engem nem tudott megvezetni. Már abból, hogy kimondta, rögtön levettem, hogy ő is ugyanazt érzi, mint én. Talán nem is annyira a szerelem tette, hogy aggódom érte. Sokkal inkább lehetett ez afféle szülői féltés a részünkről a borzalmas gyerekkora miatt, és hogy totyogós apróságként neki nem adatott meg, hogy fellépjen az elbűvölten mosolygó szülei előtt. Olyan sok mindenből kimaradt gyerekkorában, járt neki a kárpótlás. Egyszóval se mondta, hogy lámpalázas vagy akár csak izgul. Úgy fest, mi izgultunk helyette Micah-val. Kéz a kézben jött fel a balerinájával a színpadra. A lány fehér balett-trikóján áttetsző fehér köntösszerűség volt, mintha díszesen csillogó rongycafatok lennének, ami a legapróbb mozdulatra is rebbent, mintha lélegezne. Nathaniel is fehér harisnyát viselt, de az ő felsője durvább anyagból volt, bő izé, de azért az látszott, hogy milyen csodásan szélesek a vállai, és a lábai meg a segge még ennél is gyönyörűbb volt. Persze, lehet, hogy csak az elfogultság beszél belőlem. Bokáig érő vöröses haját kontyba rendezte a tarkóján, lila szemei innen lentről kéknek tetszettek. A lánynak rövid haja volt, mint a csipke, úgy tapadt a zselétől a homlokára. Kezdődött, és egyből érezhettük, hogy itt most másról lesz szó, mint Jasonéknél. Ők a mozdulatok varázslatát mutatták meg, az a produkció a táncról szólt Nathaniel és a partnere viszont történetet

mesélt. A zenét nem ismertem, de nem is volt jelentősége, mert a mesét a testük, az arcuk és a kezeik adták elő. Játszottak, kecsesen, szépségesen, nem egyszerűen táncoltak, hanem színházat teremtettek. Nagy tragédia, elveszett és megkerült szerelmesek története volt. Nathaniel lágyan ölelte a partnerét, mintha a testűk egybeolvadt volna, a tekintetük a fejük fölé, a magasba vezette a nézők pillantását, ahol a kezeik, ujjaik egymásba fonódtak és fontos dolgokat regéltek el. Tudtam, hogy Nathaniel is jól táncol, de ahogy Jasonben korábban nem láttam az eleganciát és finomságot, úgy benne is csak most fedeztem fel valamit. És fájón eszméltem rá, hogy mennyire másként alakulhatott volna a sorsa, ha nem olyan a gyerekkora, amilyen. Persze butaság volt azt gondolni, hogy ezek a dolgok már végképp elvesztek, hiszen huszonkét éves még csak, bármi lehet belőle, tanulhat, foglalkozhat mással. De mégis különös érzés ébredt bennem, mintha azzal, hogy nem a Bűnös Vágyakban lép fel estéről estére, hanem, mondjuk, ezt csinálja, azzal valaki egészen mássá változna, és már nem ugyanaz a Nathaniel lenne, akit én ismerek. Elfeküdt a földön, és egyszerre kibomlott a kontya, a haja szétomlott körülötte, a lány pedig lerogyott rá, és ahogy ott hevertek, rájöttem, hogy a haja is az előadás része, hogy úgy folyik szét körülöttük, mintha hatalmas vértócsában feküdnének, mert valahogy a világítás vagy valami hajszínezék miatt vérvörösnek hatott a haja. A lány egy utolsó, kétségbeesett mozdulatot tett a kezével, és megint lehetett valami a fénnyel, mert egészen sápadt volt az a kéz, szinte áttetsző. Ő szinte éterien ragyogott sápadtságában, és a kontraszt hatalmas volt a vérvörös hajpocsolyával, amiben Nathaniel hevert, a halált és az erőszakot és a nem evilágiságot, valamint a szépséget mind megmutatta a látvány. Ahogy a fény kihunyt, megint ránk zuhant a döbbent némaság, de aztán a közönség állva ünnepelte őket, és varázslatos volt minden. – Istenem! – sóhajtottam nagyot, ahogy ott álltam tapsolva a többiekkel. Micah a fejét csóválta mellettem, és azon tűnődtem, hogy vajon ugyanazt gondolja-e, amit én. – Kiscicánkból nagymacska lett – hajolt hozzám Jean-Claude. – Most szerinted ez csak a szerelem, vagy tényleg fantasztikus volt? – kérdeztem J. J.-t. – Tényleg remek volt. És egy kis gyakorlással lenyűgöző is lehetne.

Ez a balerina is megkapta a nagy csokrát, amit széles mozdulattal kettészedett, és a felét Nathaniel kezébe nyomta, és együtt hajoltak meg. – És neked ez a házi játékszered! – hajolt el J. J. előtt Monica, de a megjegyzést körülöttünk mindenki hallotta, ügyelt rá. Elég hirtelen perdülhettem felé, mert Micah elkapta a karomat, és beállt a látóterembe, hogy ne is lássam a banya képét. Jól tette, legalább elszámolhattam tízig, ami kissé lehűtött. – Ezt ti simán benyelitek? – hallottam J. J. hangját. Tőlem kérdezte. – Nem – válaszolt helyettem Micah. – De nem ez a megfelelő pillanat. – Valami baj van? – kérdezte Jean-Claude. – Nathaniel nem az, világos? – jegyeztem meg jó hangosan, mert ennyinek csak ki kellett jönnie. Monica halványan megrázta a fejét, de az arcán láttam, hogy erre számított, hogy provokált, én meg horogra akadtam. Csak azt nem értettem, hogy mi szükség volt erre. Vivian eközben némán álldogált, tapsolt, de mintha igazából itt se lenne. Elnyúltam Monica előtt, és megérintettem a karját, mire szabályosan összerezzent, és meghökkent tekintettel fordult felém. Azért ez is ritka, hogy az ember a frászt hozza egy vérleopárdra. Vajon miben merült el ennyire? Asher mondott valamit Jean-Claude-nak, de csak annyit kaptam el belőle, hogy franciául hadarnak, érteni nem értettem. Azt azonban láttam, hogy Jean-Claude még pocsékabbul viseli, mint én Monicát, és Asher fején ugyanaz a kekec pillantás díszeleg, mint korábban, amikor Micah-ba kötött bele. Nem az első alkalom, amikor piszkálódik, de általában lehet tudni az okát is, és most kivételesen értetlenül álltam. Fel nem foghattam, mi ütött a vámpírba. Most következett Stephen meg az ő végzőse, és nem sokáig kellett miattuk aggódnom, hogy hogyan überelik Nathanieléket, mert teljesen más műfajban futottak: egy régi Broadway-slágerre szteppeltek. Mindketten puha, kerek kalapban, fehér, feltűrt ujjú férfiingben, kigombolt mellényben és nadrágszíjas öltönynadrágban voltak, a hajuk a vállukra hullott, Stephené göndör szőke, a lányé göndör barna, nagyon jól mutattak együtt. Vicces szám volt, sok seggre eséssel és végigszánkázással a színpadon, nagyon ügyes, sportos, egészen más, mint az előző két siker.

A végén a lány Stephen karjaiba ugrott, úgy vitte le őt a színpadról. Ők is nagy tapsot kaptak, és nagy hahotákat, ami nem is ártott, az előző dráma után nagy szükség volt a nevetésre. – Tisztára Gene Kelly – jegyezte meg Micah. – Nem is tudtam, hogy Stephen tud szteppelni. – Most tanulta meg, kifejezetten a fellépésre – magyarázta Vivian. – Hú! De gyorsan tanul. Vivian végre szélesen elmosolyodott, ez a büszke boldogság volt az első pozitív érzelem az este az arcán. Stephen a csokor javát megkapta a kislánytól, Vivian pedig olyan révetegen vigyorgott, hogy le se tagadhatta volna, hogy fülig bele van bolondulva. A színpad megint kiürült, jött az utolsó szám, az, ami miatt Jason igazán aggódott Mert az utolsó lánynak ő maga találta ki a koreográfiát, és hiába, hogy a Bűnös Vágyakban nemegyszer csinálta már ezt, azt állította, hogy a kettő cseppet sem ugyanaz. – Ott a vendégeket, fikarcnyit sem érdekli, mit táncolsz, Anita – fejtegette, amikor a kérdés felmerült – Ott csakis az a lényeg, hogy a ruha lekerüljön. Soha még ennyire idegesnek nem láttam fellépés miatt. Ettől persze csak én is jobban aggódtam érte. Láttam, hogy J. J. magában mosolyogva simogatja a programban Jason nevét, egyszerre mindentudón és szomorkásan, mint aki a „mi lett volna, ha” gondolattal játszadozik magában. Ők ketten alig múltak huszonhárom, de a pillantása mégis lemondónak hatott, mintha végérvényesen lezárult utak végében állnának ők ketten, ami elég elrugaszkodott gondolat, és nekem nem a műfajom, hogy ezt láttam bele. Mert a pasijaim a megmondhatói, hogy messziről elkerülöm az efféle érzelmesen romantikus elrugaszkodásokat. – A táncosnő beszaladt a félhomályos színpadra. Fehér selyem hálóingben volt és minden rezzenése rettegéstől árulkodott, de ahogy az már a jó horrorokban szokás, a félelmetes dolog nem hátulról támad, ahonnan várnád. Jason a mennyezetről érkezett, mintha az égből ugrott volna elé, és négykézláb landolt éppen előtte. A lány sikolya a nézőkben is megfagyasztotta a vért. Pedig még nem szólt a zene, miközben Jason lassan felegyenesedett, izmai dudorodtak és feszültek a szűk pólóban és harisnyában. A haja szőkén és kócosan repdesett az arca körül,

félelmetes, izmos, szépségesen macskaszerű jelenség volt, akitől a lány úgy rettegett, mintha valami ragadozó lenne. Sarkon fordult, és menekülni kezdett, de Jason gyorsabb volt, alig láttuk, már előtte termett. A lány megint sikított, de a sikolyát szinte elnyomta a közönség visszafojtott, hitetlenkedő kiáltása. Lassan beszüremlett, felerősödött a zene is, a lány pedig ide-oda rohant a színpadon, menekülni próbált volna, mindhiába, mert jason mindig elébe vágott, fürgébb volt nála. Persze Jason vérfarkas, aki elvileg gyorsabb az embernél. De ilyen mozgást tőle még soha nem láttam. Mert ő valahogy mindig sokkal emberibbnek tetszett, mint a többiek. Most, fenn a színpadon, levetette az álcát, már nem akart emberinek látszani. Izmos villámlássá változott, a haja repkedett utána. – Végül a lány elzuhant a színpad közepén, vékonyka mellkasa felle járt, annyira láthatóan zihált, erőtlenül emelte maga elé a karját a körülötte ólálkodó Jason ellen. J. J. hallhatóan megborzongott, még én is hallottam, ahogy kifújta a levegőt Ahogy rápillantottam, az arcán vad figyelem áradt szét. Micah megérintett, visszafordultam a színpad felé: Jason és a lány táncoltak. Mintha macska játszadozott volna egy egérrel, bár ennek a macskának nem az étkezésen, hanem sokkal inkább a szexen járt az esze. A lány a szűzi áldozatot adta, a kezei kétségbeesetten hajladoztak, rejtegette az arcát, a teste elhajolt volna, de Jason mindenütt ott volt, a karjai, a mellkasa, a teste, folyamatosan elkapta és ölelte, míg végül a zene körbehömpölyögte őket, a testük egybeolvadt, és már úgy táncoltak. Csodás mozdulatok voltak, két fantasztikus táncos, egymás partnerei. Nem sok halandó emberi lény tudott volna így lépést tartani Jasonnel, pláne nem végzős gimnazisták. Nem kellett ahhoz nagy táncszakértőnek lennem, hogy felfogjam, ez valami egészen különleges, hogy ez a lány ritka tehetség. Ahogy a fiú is. Mert szinte koncentrálnom kellett, hogy Jasont látom, a mi Jasonünket. A zene változni kezdett, eleinte finoman, majd egyre keményebben, és most Jason kezdett menekülni, elhúzódni, és a lány üldözte őt. Eleinte azt hittem, a csábítás megtörtént, és a fiúnak elege lett, vége. De aztán láttam, hogy a lány ugyanolyan hévvel ered a nyomába, most Jason menekül olyan kétségbeesetten, ahogy korábban ő, és most a lány kerül folyvást elébe. Persze nem emberfeletti gyorsasággal és

ügyességgel, hanem Jason kelletlensége okán. A csábító lett már az áldozat, róla áradt ugyanaz a félelem. A zene csak dagadt körülöttük, míg egymás körül táncoltak a színpadon, és akkor Jason elesett. Kecses esés volt, a haja az arcába hullott, és a kezét védekezőn emelte a magasba, mintha a lány végső csapására számítana, próbálna védekezni. A lány közelebb kúszott. A keze a kezére kulcsolódott, és az egész világ az összekulcsolt ujjaikra szűkült. Jason karja kicsavarodott, és a lány magasan, egyenesen állt felette, kihívóan nézett ki ránk, miközben nagyot rántott Jason kezén, hátracsavarta, ő meg térdre fordult, a háta fájdalmasan megfeszült. Akkor a lány eltaszította magától váratlanul, hogy megint elnyúlt a lábainál, és rá se pillantott, hanem dacosan és büszkén sarkon fordult, kisétált a színpadról, a fény kettévált, az egyik csóva követte őt, a másik az összetört Jasonön maradt, ahogy a válla megvonaglik, zokogni kezd, és a mellkasa éppen úgy hullámzik, mint az elején a lányé rettegésében. A fények egészen eltompultak, amikor a lány a színpad peremén megtorpant, visszanézett rá. Jason a térdére emelkedett, egyik lábát oldalra kitolta bénán, keze nyúlt a lány után, míg a másikkal a könnyeit takarta. Egy pillanatra beledermedtek ebbe a mozdulatba, a zene elhallgatott. Majd a lány megfordult, és kiment, Jason pedig élettelen kupacba omlott össze. A fény kihunyt. Most hosszabb némaság ült a nézőtérre, eskü, hogy hallottam, ahogy többen levegőt vesznek, hangosan, mintha eddig visszatartották volna. Jason és a lány kézen fogva bejött a színpad elejére, és csak amikor meghajoltak, akkor szakadt fel a vastaps és a hangos éljenzés a nézőkből. Pont, mintha rockkoncerten lennénk, úgy sikoltoztak, brávóztak körülöttünk. Annyit tapsoltunk, hogy már a tenyerem is belefájdult. Micah magához szorította J. J.-t, és csak most láttam, hogy a lány sír. Én is megöleltem hát. Jean-Claude karját éreztem a vállamon, és ahogy megfordultam, a csókja landolt a számon. – Mind felnőttek hát a mi drága ifjú barátaink – mondta. Csak bólogatni tudtam. Jasont és Nathanielt is tizenkilenc éves koruk óta ismerem, de ezek a férfiak, akiket ma este a színpadon láttam, nem is hasonlítottak azokra a fiúkra. Talán nem is annyira felnőttek, mint magukra találtak.

Asher már leült, az arcán rózsaszín könnyek csorogtak. Odamentem hozzá, és megcsókoltam, bár a könnyeit egyből elrejtette. – Jól vagy? – kérdeztem. – Nem is hittem volna, hogy a mi kis farkasunk ennyire gyönyörű tud lenni. – Én se – csatlakoztam, de ahogy elnéztem, nem teljesen biztos, hogy mindketten ugyanúgy gondoltuk. Hiszen néha ugyanazok a szavak egészen mást is jelenthetnek. Éreztem, hogy valami kimaradt nekem, de még csak a kérdéseket se tudtam megfogalmazni, hogy Asher különös hangulatába bepillantást nyerjek. Valami komoly zajlott le éppen benne, valami nagy érzelmi vihar, és nekem gőzöm se volt, mi ez a valami. A közönség mozgolódni kezdett, a szülők a színpadon át találkozhattak a kisebb gyerekekkel, végre visszakapták őket Monica megkereste Matthew-t, és már hozta is. J. J. már Jason mellett állt, aki éppen bemutatta a partnerének. A kislány láthatóan nagyon örült, hogy megismerheti J. J.-t, a híres balerinát, amilyenné ő maga is válni szeretne. Pedig tehetség ide vagy oda, ahhoz hosszú utat kell még megjárnia, hogy odáig jusson. Micah kézen fogott, és együtt kerestük meg Nathanielt. Egyszeriben Vivian is mellettünk termett, mint aki fél magára maradni ekkora tömegben. A szabad kezemet nyújtottam neki, hadd kapaszkodjon belénk. Hálásan mosolygott, de éreztem, hogy zaklatott. Ami nem is volt annyira idegen tőle, csak épp eddig nem is tudtam, hogy ennyire elbizonytalanítja a nagyobb tömeg. Vajon sose bírta? Vagy új a probléma? Hiszen ő is a falka tagja, nekem illenék tudnom. – Nem kellene szétválnotok, Anita – tolakodott hozzánk Gonosz. – Így hogy vigyázzunk rátok? – Bocs – pislogtam hátra, de nem láttam el a fejek fölött, hirtelen gőzöm se volt, hol maradt Asher, Jean-Claude és Igazság. Micah keze egyszeriben a magasba lódult, nyilván kiszúrta valahol Nathanielt vagy Stephent. Gonosz átvitt bennünket, az emberáradaton, és már ott is álltak előttünk. Stephen leugrott a színpadról Vivianhez, megölelte, megcsókolta, ilyen boldognak talán még nem is láttam. És már Nathaniel is ott volt velünk, végre engem öleltek, kaptak fel a levegőbe, és pörgettek meg lelkesen. Én meg nagyot kacagtam, hogy ennyire boldog, és minden oka meg is van rá, hogy boldog és elégedett legyen.

A levegőben tartott, úgy csókolt meg, és közben engedett le lassan a földre, érezhettem magamon minden porcikáját, a karjai szorosan öleltek. Egészen kifulladtam a nagy érzelmektől. Micah megveregette a vállát, mire Nathaniel magához ölelte, teljes testtel, ahogy a sporteseményeken szokták ölelgetni egymást a férfiak. De az ölelés után Nathaniel szájon csókolta Micah-t, ami már cseppet sem általános gyakorlat a focipályán sem, és láttam, ahogy Nathaniel szeme elkerekedik meglepetésében, hogy mit tett, és már épp kezdene bocsánatot kérni tőle, de Micah csak mosolyogva rázta a fejét, hogy nincs gáz, és gyöngéden a nyakára tette a kezét, magához vonta, és megcsókolta. Rendes csók volt, amiből Nathaniel elragadtatott kótyagossággal bontakozott ki, és Micah mosolygott elégedetten. Végül Nathaniel is mosolygott megint, a nettó boldogság áradt szét a képén, amivel leugrott hozzánk a színpadról. Átkaroltam mindkettejüket, és valamit megérezhettem a hátamban, mert, ahogy megfordultunk, Ashert, Jean-Claude-ot és Igazságot láttam magunk előtt Jean-Claude arca rezzenetlen, nem tudhattam, mit gondol épp magában. Annál beszédesebb volt Asher pillantása. Mert az ő arca leplezetlen haragra, sőt, dühbe torzult. Valami teljesen kihozta a sodrából. Egyelőre próbáltam nem foglalkozni vele, csak a pasijaimnak örültem, és elmerültem a pillanat tökéletes boldogságában, miközben már tudtam, hogy ennek a pillanatnak hamarosan vége lesz, és akkor majd kénytelen leszek szembenézni Asher érzelmeivel is. De hát így szokott ez lenni: adódnak néha tökéletes pillanatok, és aztán jön valaki, aki mindenbe belerondít.

4 Jean-Claude és Asher elhúzott a limóval meg Igazsággal és Gonosszal. Mi is hamarosan indulunk utánuk a Kárhozottak Cirkuszába. És hogy miért vitték magukkal a biztonságiakat? Mert egyrészt a mi kocsinkba annyian be se fértünk volna. Másrészt három alakváltóval a társaságban nem sok okunk volt félni. Jean-Claude azzal búcsúzott, hogy az esemény tiszteletére könnyed ozsonna vár ránk. Szó szerint így fogalmazott, mindig így beszél, ha takargatja az érzelmeit vagy a gondolatait. Lehet, hogy gyávaság volt hagyni, hogy Asherrel kettesben autókázzanak vissza? Lehet, mert nyilvánvalóan végigmarakodják az utat. Reméltem, hogy nem sok közöm van a vitájukhoz. Komoly hátulütője annak, ha az ember lánya ennyi pasit tart az ágyában, hogy folyamatosan meg kell birkóznia a mindenféle érzelmi krízisekkel. J. J.-vel, Micah-val és Viviannel kint várakoztunk, míg a pasijaink átöltöztek. Stephen éppenséggel hazamehetett volna a fellépőruhájában is, de a másik kettő... Már azért is hálásnak kellett lennünk, hogy a smároló pasik nagyjelenet nem hozott semmilyen negatív megjegyzést a nyakunkra, kár lenne harisnyásan flangáló felnőtt férfiak látványával feszegetni a bibliaövezeti tűrőképesség határait. Elmentek hát zuhanyozni, mi meg az előcsarnokban találtunk egy padot a várakozáshoz. Mivel azonban nem volt egy tágas pad, Micah egyből lovagiasan állva maradt, és mivel közel nyolccentis sarkakon pompáztam, ezt hálásan el is fogadtam. Én az emancipáció hive vagyok, ha majd ő jön a melóból nyolccentis sarkakon, én fogom átadni neki az ülőhelyet. J. J. és Vivian most még törékenyebbnek tűntek a csinos ruháikban. J. J. akár fel is léphetett volna benne, Viviané a sok gyönggyel enyhén túlsúlyosnak tűnt a színpadhoz, de mindketten olyanok voltak, mint az épp a sárkánnyal megverekedett és dicsőséget aratott lovagjukra váró királykisasszonyok. Én meg olyan voltam, amilyen, mint a munkából ideesett néző. Micah mellettem támasztotta a falat, felnyúltam hát a

kezéért A puszta érintése sokat dobott a kedélyemen, elvégre ő is munkából esett be, és mégis állatira csinosnak láttam. J. J. nem ücsörgött hosszasan, egyszer csak felpattant, és járkálni kezdett, de az ő esetében inkább keltette azt az érzést, hogy éppen csak dudorászik, csak épp nála a dallam a mozgás. Már-már táncolt, nem is annyira járkált, mintha valami láthatatlan mintát követnének balerinacipői. Nem sokkal lehetett magasabb nálam, mégis sokkal nyúlánkabbnak, légiesebbnek, hosszabbnak tetszett, csupa szépség és kellem, ami festményre kívánkozik. Vivian közelebb húzódott hozzám a padon. A vérállatok igénylik a testi közelséget, pláne, ha maguk alatt vannak, és Vivian a mi leopárdunk volt, nyújtottam hát neki a szabad kezemet. Mosolyogva fogadta, belekapaszkodott, és még közelebb csusszant, hogy a csípője az enyémhez ért. Volt idő, amikor ettől felugrottam volna, de tudtam, hogy nem a személyes terembe akar beférkőzni, egyszerűen csak a melegségemre és az érintésemre van szüksége. Felemeltem a karomat, és magamhoz vontam, kényelmesen elfért a hónom alatt, mert ülve én voltam a magasabb. Ettől hirtelen olyan pasisnak éreztem magam, csak az zavart be, hogy ha Vivian hagyja magát babusgatni a nyílt színen, akkor komoly gubanc lehet vele. Micah megszorította a kezemet, felnéztem rá. Ismertem ezt a pillantását... – Mi a baj, Vivian? – kérdeztem hát nagyot sóhajtva, mert tudtam, hogy ez a feladatom. Erre kihúzta magát, hogy elhúzódjon, de nem engedtem, az arcomat a hajába temettem, és még szorosabban húztam magamhoz. – Jól van, Vivian, minden rendben lesz. Csak áruld el nekünk. – A Nimir-Rád és a Nimir-Rajod vagyunk, a barátaid. Nekünk elmondhatod – szállt be a biztatásba Micah is. Mély levegőt vett, hogy a vállai egészen belerázkódtak, még közelebb kucorgott, a karját a derekamra fonta, a pisztolytáskát gondosan elkerülve, és a fejét az állam alatt, a mellemen nyugtatta. Nem kis probléma vagy bánat lehet az, ami miatt így átadja magát a nyilvános vigasztalásnak. – Gina már a harmadik teliholdon is túl van. Még mindig várandós, hála a vértigriseknek – bökte ki végül. Értetlenül néztem fel Micah-ra, akin szintén enyhe zavar látszott.

– Ja, Crispin és Domino vigyáznak rá, nehogy alakot váltson, és ettől elvetéljen – biccentettem. Vivian még jobban kapaszkodott belém, már remegett a teste. – De alakváltók nem eshetnek teherbe – préselte ki egészen halkan magából. – Vagyis képtelenség, hogy kihordják a babát. Mert az alakváltás túlságosan is heves folyamat, elvetélünk közben. – Ezért tanítják meg nekünk a vértigrisek, hogyan csendesítsük le a várandós társainkat. Náluk évszázadok óta működik ez már, hiszen tudod, ők képesek utódokat a világra hozni. Amikor Crispin és Domino letelepedtek nálunk, azt hittük, csak újabb donorokat nyerünk magunknak, és persze egy remek vetkőző– táncost az előbbi, és megbízható biztonsági embert az utóbbi személyében. Ők azonban megosztották velünk klánjuk egyik féltve őrzött titkát. Mert a vértigrisek az egyetlen vérállatfajta, akik maguk hozzák a világra az utódaikat, vér szerint örökítik tovább önmagukat. Ők lesznek a tisztavérűek, és már születésükkor olyan színű a szemük és a hajuk, amilyen a kifejlett állat bundája és szeme lesz, bár alakot majd csak pubertás idején váltanak először. A tisztavérűek nem a tigris narancsos bundáját öltik magukra, csak azok a vértigrisek lesznek ilyen csíkosak, akik baleset áldozataként válnak azzá. Egyébként én magam se tudtam korábban, hogy a vértigrisek képesek szaporodni. Aztán náluk vendégeskedtem Vegasban, és akkor már azt is kiszagoltam, hogy képesek lecsendesíteni a várandós nők szörnyetegét. A férfiak egész kicsi koruktól tanulják ennek a csínját-bínját, hogy felnőttkorukban majd megakadályozhassák, hogy a párjuk elvetéljen. Crispin tök véletlenül csendesítette le Gina szörnyetegét első ízben, nem is sejtette, hogy nálunk ez nincs a gyakorlatban. Már a harmadik hónapig eljutottunk, nagyon izgalmas, és mind lélegzet-visszafojtva figyelünk, hogyan alakul a dolog, mert még egy hónap, és elmondhatjuk, hogy a vértigrisek anyáin kívül soha még vérállat ilyen hosszan nem hordta terhességét. A tigrisek meg szabályosan meg vannak lőve, hogy a pszichés tehetségük más fajokkal is működik. Részben azért is érkezik holnap egy küldöttségük, hogy megtárgyaljuk, milyen következményeket vonhat maga után, ha Gina sikeresen kihordja a terhességét, és hogy egy ilyen esemény milyen változásokat hozhat rájuk nézve.

– Belenyugodtam, hogy Stephennel nem lehet gyerekünk, hogy én soha nem szülhetek – folytatta Vivian még halkabban. – Gina ki fogja hordani ezt a babát, és megszüli – szólalt meg magabiztosan Micah. Én persze nem vettem ezt ennyire biztosra, mert a dolog nem egyszerűen arról szólt, hogy minden teliholdkor Crispin vagy Domino mellett kell Ginának lennie. Nem csak a hold állása okozhat alakváltást, az erősebb érzelmek, félelem, fájdalom és még annyi más előidézheti. Vagyis mindig a közelben kell lennie valakinek, aki képes lecsendesíteni a szörnyeteget. Többek között én is tanulgattam a két vértigristől. Sajnos nem sokra jutottam, pedig nekik olyan könnyedén, erőfeszítések nélkül ment, mint a lélegzetvétel. Nekem talán azért nem ment, mert az én testemben lévő szörnyetegeknek is képtelen vagyok átadni a valós alakjukat. Micah viszont nagyon is prímán haladt Crispin szerint pár nap már csak, és mindenben profi lesz. Akik részt veszünk az oktatásban, mind gyorshívóra lettünk téve Gina mobilján, hogy bármelyikünket elérhessen, ha gond adódik, és érezné, hogy kezdi elveszíteni a kontrollt. A két tigris nagy reményeket táplál, hogy más dominánsok is tudni fogják lassan, amit ők, és akkor elegendő segítséget kapnak. – Ha Gina megszüli a babáját, én is akarok – rázta egyre hevesebben a remegés Viviant az ölemben. – Akkor te leszel a következő – suttogtam a hajába. – De Stephen nem akarja – jajdult fel. – Tessék? – Azt mondja, hogy az ő helyzetében nem vállalhat gyereket– emelte most fel az arcát a lány, és nézett rám szétkent sminkkel. – Fél, hogy olyan lesz ő is, mint az apja volt. – Stephen soha nem lenne olyan – böktem ki önkéntelenül is. Stephent és ikertestvérét, Gregoryt egész gyerekkorában szexuálisan bántalmazta az apja, végül el is menekültek otthonról. Az apjuk egy ideje mindent megtesz, hogy bocsánatot kérjen tőlük, ez része a terápiájának, de ők hallani se akarnak felőle, és valahogy ez a szinte zaklatásig fajuló igénye a bocsánatkérésre előhozza a régi apa képét, mert hiszen most is csak önmagával törődik, most is azt nyomja, ami neki fontos, mit se törődve azzal, a fiainak mi lenne a legjobb. Jelen esetben az, ha felszívódna az életükből, örökre.

– Én is mondtam neki, de ettől retteg. És ahogy Matthew-nak segített a tánctanulásban, borzalmas emlékek törtek fel benne, szörnyű rémálmok gyötörték, bár a terapeutája szerint ez jó jel, mert ha most a felszínre bukik a sok régi ocsmányság, akkor végre elkezdhet javulni érzelmileg. Ja, a terapeuták efféle dolgokat szoktak mondani, de én igyekeztem ennél biztatóbb gondolatot találni: – Stephen nem olyan, mint az apja. – A terapeutája is ezt mondja, de ő mégis retteg – nyelt nagyot Vivian, fájdalmasnak tűnt. – Én akarok gyereket, Anita. Többet is, ha lehet, és ha Stephen képtelen vállalni, akkor választanom kell. Közben meg nem akarom őt elveszíteni. Szeretem őt, és ő is engem, tudom. Hát erre már tippem se volt, mit mondhatnék. Még szerencse, hogy Micah ott állt mellettem, és erre gyorsan leguggolt Vivian elé, és a térdére tette a kezét. – Még hat egész hónap van addig, hogy Gina megszülje a babát. És fél év nagy idő a terápiában; ha Stephen komolyan dolgozik a témán, komoly fordulat is bekövetkezhet. – És ha mégse? Micah türelmesen nézett a szemébe, azzal a „nyugodj meg, nem lesz semmi gond” pillantásával. Nekem ilyenem nincs, soha nem is volt, így csak öleltem Viviant, és kerültem a tekintetét. – Minden rendben lesz – paskolta meg a térdét atyaian. A jó Nimir– Raj ezt tudja, egyszerre apa, testvér és kedves keveréke szex nélkül. – Mitől vagy ebben ennyire biztos? – jön a kérdés, de a hangjából még én is kiéreztem, hogy csak megnyugtatásra vágyik, hogy hihessen a pillantásának, az érintésének, a magabiztosságának. Micah azzal a bizonyossággal mosolyodott el, amit az első napok óta ismerek nála. Ő hisz abban, amit mond, és képes ezt a bizonyosságot másokra is átsugározni. – Ismerem Stephent – mondta –, és ismerlek téged, és tudom, hogy szeretitek egymást. Annyi mindenen keresztülvergődtetek már együtt, ezen is túljuttok majd. – Ennyire biztos vagy benne? – kérdezte elfúlón, de már reménykedőn Vivian. – Ennyire – mosolygott erre csak még szélesebben Micah.

Én ilyet soha nem tudtam volna kipréselni a számon, mert bennem mindennél élőbb volt a meggyőződés, hogy ha valamit el lehet cseszni, akkor azt valaki el fogja cseszni. Így hát bölcs maradtam, magamban tartottam a kételyeimet, és néma csókot nyomtam a feje búbjára. Hirtelen Monica termett előttünk. Harcra készen néztem fel rá, hogy elküldjem más éghajlatokra, és szerintem Micah is ugyanezzel a szándékkal pattant fel, de legnagyobb meglepetésünkre Monica még soha ilyen kedvesen nem nézett senkire, mint most. – Játszanál egy kicsit Matthew-val? – szólt oda J. J.-nek, aki készségesen siklott felénk, és a kissrác már loholt is a nyomában. – Az én valaha volt férjem több száz éves vámpír volt – csapott egyenesen a közepébe Monica, talán a meglepett képemet látva. – Ha valaki, hát én ismerem az érzést, amikor az ember gyereket akar, miközben tudja, hogy neki azt soha nem lehet. Te is pontosan tudod, milyen kemény dió egy vénebb vámpírtól teherbe esni. Hát ezt kivételesen én is tudtam. Micah készségesen félrehúzódott, hogy Monica guggolhasson a helyébe Vivian lábához. – Gyere, elmegyünk a vécébe, és megigazítjuk a sminkedet, mielőtt még Stephen ideér. Vivian csak pislogott, majd bólintott. – Nem szeretném, ha Stephen tudná, hogy beszéltem erről – nézett rám, ahogy felemelkedett mellőlem. – Tőlem nem tudja meg – biztosította helyettem is Monica, és kézen fogta a bennünket sasoló Viviant. Mindketten bólintottunk, mire elindultak, és szavak nélkül is tudtuk, hogy ebbe kivételesen nem fog belerondítani a csaj. Kicsit olyan volt, mint amikor az ember rábízza a lányát az iskola hírhedten alattomos rosszaságára, és közben biztos benne, hogy kivételesen nem történhet semmi rossz. Micah leült mellém a megüresedett padra, és együtt figyeltük, ahogy Matthew az előcsarnokban kergetőzik J. J.-vel. Közben hatalmasakat kacagott, de valami miatt mégis Jasonék utolsó számát idézte bennem a jelenet. Vajon csak erre voltam kihegyezve, vagy tényleg Jason bácsit próbálta utánozni a kissrác? – Amikor annyi idős voltam, mint most Matthew, mindennél jobban vágytam egy kis pisztolyra és pisztolytáskára jelvénnyel – szólalt meg Micah, mint aki szokása szerint a gondolataimban olvas.

– Mert a papád volt a seriff? – Amikor hároméves voltam, még nem volt seriff, de már a rendőrségnél dolgozott, és én mindenképpen olyan akartam lenni, mint ő – bólintott. – Vagyis nem csak én képzelem bele a helyzetbe, hogy Matthew Jasont próbálja utánozni. Micah egy ideig csak nézte, ahogy a kis pisis üldözi a könnyű léptű, bájos balerinát. – Arra igyekszik ráérezni, hogy hogyan viselkedik egy férfi, hogy mit jelent fiúnak lenni. És követi a mintát, amit maga körül lát. Elmeséltem neki, mit mondott nekem korábban, hogy minden pasi engem csókolgat. Micah magához ölelt, éppen úgy, ahogy én korábban Viviant öleltem. Ettől persze egyből kihúztam magam, sőt, kicsit el is húzódtam – Mi a baj? – Csak azon gondolkozom, hogy mi mindent tanul el tőlünk Matthew, és hogy ez később milyen hatással lesz rá. – És ezért húzódsz el? – Azért húzódtam el – böktem ki nagy levegővel –, mert nem akarok olyan lenni, mint Vivian. – Te soha nem vagy olyan, mint Vivian, Anita – vont újra magához, és nyomott mosolyogva csókot a homlokomra. Most már hagytam, hogy öleljen, hozzá is bújtam, pedig magamban cseppet se voltam benne biztos, hogy ebben is igaza van. Szerettem volna megkérdezni tőle, hogy ő nem akarna-e gyereket, de tudtam, hogy évekkel korábban véglegesen elköttette magát, nehogy annak a bizonyos gonosz embernek a kényszerítésére teherbe kelljen ejtenie a falkája nőit. Mert az a férfi mindennél nagyobb gyönyörűségét lelte mások szenvedéseiben, és egyik kedves kínzása az volt, hogy a várandós nők vetélését élvezze. Hozzá hasonlóan torz lelkű lényt azóta se nagyon láttam még, pedig igen változatos skáláját ismerem már a gazembereknek, mondhatom, hogy egy pillanatig se bántam, hogy végeztem vele. Micah-nak saját gyereket semmiképpen nem szülhetnék hát, de immár két éve osztom meg vele és Nathaniellel az ágyamat. Akarnak vajon gyereket? Ha tényleg olyan bátor lennék, amilyennek hinni szeretem magam, most előállhattam volna nagy merészen a kérdéssel,

de nem tettem, mert nem akartam hallani a választ. Attól tartottam, hogy hallanom sem kell, hiszen már tudom.

5 Egy órával később a Kárhozottak Cirkuszának alagsorában voltunk, lent a meredek lépcső tövében, a vaskos ajtó előtt, ami Jean-Claude menedékére nyílt. Odafenn a mulatóban dübörgött az élet, az állandó karneváli és cirkuszi hangulatban mitológiai alakok flangáltak, de idelenn nagy volt a csend. Amikor életemben először átléptem ezt a küszöböt, Jean-Claude még messze nem volt St. Louis Város Ura, akkor még csak valaha volt elődjének a kis kegyence volt, csakhogy én az akkori Úrnővel kénytelen voltam végezni, amire különös mentségem, hogy elsőként a hölgy szeretett volna engem eltenni láb alól, és akkor még halvány sejtésem se volt, hogy ezzel milyen lehetőséget adok Jean-Claude kezébe. Az élet kifürkészhetetlen. Miután bementünk, gondosan magunkra zártuk a nagy vasajtót. Az előbb ugyan alagsort mondtam, pedig igazából a föld alatt voltunk, a helyet a város régi barlangrendszerében alakították ki, és hogy valamicske lakályosságot is adjanak a dolognak, a sötétben elvesző mennyezettől a padlóig érő dús függönyök határolták a hideg falakat, így teremtve újabb válaszfalakat a nappali körül. Jason és J. J. haladt elöl kéz a kézben, nevetgélve, Jason könnyű kézzel húzta félre a függönyt a bejáratnál. Amihez rutin kellett, mert első alkalommal elég nehezen boldogult bárki is a dúsan redőzött anyaggal. Nagyon jó kedvük volt, édesen nevetgéltek, és eddig nem is hittem volna, hogy akad majd nő, akire Jason így néz, ahogy erre a lányra. Én Nathanielbe kapaszkodva és Micah-ba karolva követtem őket, és kis híján beléjük is rohantunk a nappali küszöbén, mert olyan váratlanul torpantak meg közvetlen a bejáratnál. Látni nem láttam tőlük semmit, de volt ebben valami riasztó. El is eresztettem egyből a pasijaim kezét, és már a pisztolyomba kapaszkodtam, mert a józan eszemmel hiába tudtam, hogy ha életveszély van, Jason figyelmeztetett volna, az én átlagos ellenségem gyorsabb a normál humán reflexeknél. Nem árt hát a legkisebb zavarra előkészíteni a pisztolyt, aztán legfeljebb elteszem, ha nem játszik, abból baj nem lehet.

Amikor végre sikerült átkukucskálnom Jasonék válla felett, végképp nem értettem már semmit: a helyiség kellős közepén Igazság és Gonosz sorakozott a többi fekete ruhás biztonsági emberünkkel, mint akik Ashert és Jean-Claude-ot akarják elkülöníteni egymástól, mert ők a szoba két végéből meredtek egymásra. Mi a halál... – Mi folyik itt? – léptem be földre szegezett pisztollyal. Akadt néhány biztonsági, aki felém fordult, de a legtöbben egy oldalpillantás erejéig se vették le a szemüket a két vámpírról. Claudiára néztem, egyetlen nőnemű biztonságinkra, egyszersmind ismeretségi körömben az egyetlen két méter közeli hölgyre. – Azt hittük, egymásnak esnek – lépett elém lendületesen, hogy a lófarka kalimpált a nyakában. – De miért? – kérdeztem, és elraktam a pisztolyomat. Mivel lelőni úgyse lőném le egyiküket sem, és ezt ők is pontosan tudják, semmi értelme levegőztetni, csak haszontalan és hátráltató fémdarab. Vissza vele a pisztolytáskába. – Magam sem tudom – ingatta a fejét Claudia. – Halljam – néztem a két vámpírra. – Nem fogunk harcolni – lépett elő a fekete ruhás őrök fala mögül Jean-Claude, és elegáns könnyedséggel helyet foglalt a teher kanapén a szoba túlsó végében. Nemtörődöm mozgása volt, évszázados könnyedség, de egyetlen keresetlen mozdulattal is sikerült úgy elhelyezkednie, mint aki a fényképészt várja. Mindig gyönyörű volt, de most azt a mindent uraló, éteri szépségét vette elő, amit csakis vendégeknek, méghozzá ellenséges vendégeknek tartogatott. – Mi történt? Asher vele szemközt, a kettes ülőkére tette le magát, az arany– és ezüstpárnák közé, karját a karfára dobta, aranyhaja a sebhelyes arcába hullott, hogy szépsége hibátlanul tündökölt, mint valami bukott angyalé, tökéletesen és hidegen. – Mi a gondotok, srácok? Mi a fene történt? – Semmi – bökte ki Asher –, és éppen ez a probléma. Csak álltunk a fehér-arany teremnyi szobában, és néztem bután. Mi ez az egész? Az őrök a műkandalló elé szorultak a két szék közötti térségbe, ami tengelyt alkotott a helyiség közepén, az üvegfelületű dohányzóasztallal megfelezve azt. Csakhogy most az asztalon hidegtálak sorakoztak, az ozsonna, ahogy Jean-Claude nevezte, az

őröknek azt kell kerülgetnie a két vámpír között, ha beüt a krach. Nem túl ergonomikus, és a két mestervámpír se könnyít az ügyön, de hát az ember néha az eszcájgok között találja magát, és akkor már csak arra kell ügyelnie, hogy ne ő legyen a szendvics tölteléke. Hiába pislogtam egyikről a másikra, semmi. Végül Claudia és Fredo, a másik vérpatkányunk hozzám fordult, várakozón. Az őrök közt volt két vérhiéna is, alacsonyak és sötét bőrűek, göndör hajjal, azok Ashert figyelték. Gonosz a két mestervámpírt tartotta szemmel, egyedül Igazság nézett rám. – Jelentést kérek, Igazság! A barna hajú vámpír otthagyta az egyenruhás őröket, és megállt előttem. – Asher azzal fenyegetőzött, hogy a vérhiénáival itthagyja a várost, és a maga ura lesz. – Mi? – meredtem Asherre. – De miért? – Nárcisszusz és a vérhiénái a harmadik legerősebb vérállatcsoport a városban – duruzsolta a fülembe Micah. – Nem hagyják csak úgy a hátuk mögött az otthonukat, hogy az ismeretlenben kelljen mindent elölről kezdeni. – Értem igen – szólalt meg végre Asher. – Ezek szerint már a hívóállatod lett? – szegezte neki Micah a kérdést. – Nem tartozom válasszal neked, macska – villant jegesen Asher hidegkék szeme. Ott izzott benne a vámpírerő. – Jó, akkor válaszolj nekem. – Nem – mért végig barátságtalanul engem is –, még nem tettem meg, amire Nárcisszusz oly erősen vágyik. Még nem tettem a hívóállatommá, de ha megteszem, és az ágyasa leszek, amit annyira akar, akkor kész értem maga mögött hagyni St. Louis-t. Követni fog, ahová csak megyek. Erre mit mondhattam volna? – Nárcisszusz igencsak szerethet téged, ha elhagyna egy biztos várost, és ismét kész lenne harcolni az uralomért valahol idegenben – jegyezte meg helyettem is Micah. Asher elnevette magát, és a szívem egy pillanatra megtelt búbánattal, mert az ő vámpírkacagása gyászos keserűséget oltott az ember szívébe és elhomályosította a szobát, éppúgy, ahogy JeanClaude-é érzéki örömöket ígért.

– Nem hinném, hogy Nárcisszusz képes lenne bárkit is szeretni, csakhogy vágyik rám. És a vágya elég erős és kétségbeesett, hogy kész legyen mindent lerombolni, ha nekiadom magam. Támadt egy olyan érzésem, mintha erről a témáról már nem először esne szó, nekem mégis nagyon új volt, amit hallottam. Te mióta tudsz Nárcisszusz ajánlatáról? – néztem Jean-Claude-ra. – Elég régóta. – És mikor tervezted nekem is megemlíteni? – Nem mondhatta el neked – vágta rá diadalmasan Asher –, mert akkor kénytelen lett volna felfedni azt is, én miért akarok elmenni innen, és erről nagyon nem szívesen beszélne, igaz-e, mon bellot?De hiszen már nem is vagy te az én szépségem, miket is beszélek. – Ez meg mit akar jelenteni? – Azt, hogy ha már szeretni nem szeret senki, legalább a tiszteletet kapjam meg, ami egy magamfajta mestervámpírnak kijár! – Az van, hogy még mindig nem értek ebből egy mukkot se. – Kijár nekem a hivatalos köszöntés – szögezte le Asher. – Ez csak egy baráti összejövetel, mon ami – felelte rá Jean-Claude. – Én nem hinném, hogy itt mindenki mindenki barátja – ingatta a fejét Asher. – Vagy mestervámpír vagyok, a te szárnysegéded, vagy nem. De ha az vagyok, akkor nagyon is jogom van kérni, hogy illő módon köszöntsön engem mindenki, aki közénk érkezik. – Nem hinném, hogy ez az egész J. J.-re tartozna – szólalt meg Jason. Egyszerre fordultunk mind feléjük. Még meg se fogalmaztam a választ, mire Jean-Claude már megszólalt: – Igazad van. Hiszen ő a te vendéged, felesleges ebbe belekeverni. – A szobámba kísérem, és jövök – biccentett Jason, és már vitte is a barátnőjét ki egy másik függönyrésen a szobából. Hallottam, ahogy J. J. halk, komoly hangon kérdezgetné Jasont, aki csak a fejét rázta. – És az mit jelent, hogy mindenki köszöntsön illendőképpen? Azt nem csak az idegenből érkezett, hivatalos vendégekkel csináljuk? Asher a fél arcába hulló aranyhajával és a kék selyemingével maga volt a szépséges arrogancia, de már tudtam, hogy nála az arrogancia a leplezés, amikor valamit nem akar felfedni a lelkéből. Mindig olyankor veszi magára ezt a páncélt, amikor attól tart, hogy bántani fogjuk.

A tekintetem erre ösztönösen is a kandalló feletti nagy képre tévedt, a szoba díszére, arra az életnagyságúnál is nagyobb festményre, ami Julianát, Jean-Claude-ot és őt ábrázolja a valaha volt boldogságukban. Az az Asher a képen még nem visel hegeket az arcán, és a művész a tökéletes szépséget ugyanezzel a dölyfösen kihívó pillantással vegyítette. – És a mindenki az ténylegesen mindenkit akar jelenteni? – folytattam az értetlenkedést. – Pontosan. – És te erre mit mondasz, Jean-Claude? – Hogy baráti társaság vagyunk, de ha egy mestervámpírnak kedve tartja a hivatalos köszöntést követelni, hát meg kell adni neki – bólintott Jean-Claude. – De az kész szkanderparti! Nehogy már minden egyes alkalommal le kelljen zavarni, amikor csak találkozunk! – fakadtam ki. – Nekem se tűnt soha ésszerűnek – felelte nemes egyszerűséggel, totál kiismerhetetlen képpel Jean-Claude. Hát itt tartunk. – Tényleg ezt akarod? – fordultam vissza Asherhöz. – Igen, ezt. – De miért? – Mert megtehetem. Erre csak bámultam egy ideig bután. – Oké, legyen. Ha ezt akarod. És hogyan csináljuk? – Aki feljebbvalójának elismer, az köszöntsön, aki pedig nem, azzal majd meglátjuk, hogy lesz. – Mi hogy lesz? – Kiderül, ki ajánlja fel kinek vérét és húsát – mondta ki a lényeget Micah. – De ez mind csak formaság – tiltakoztam. – Aki alávetett, felajánlja a vénáját, a vámpír vagy a vérállat megcsókolja vagy megszimatolja, és kész. Az élet megy is tovább. – Nem minden esetben, ma petite – ingatta a fejét Jean-Claude. – Mert? Mi történhet még? – Azt te is tudod, hogy akadnak vámpírok, akik ezt a szertartást alkalmazzák, hogy teszteljék az erejüket másokon. – Ja, hát olyat is láttam már.

– Olyankor véráldozat felajánlása következik. A domináns vagy a mester elveheti, amit neki ajánlanak. Évszázadokkal ezelőtt ez volt a rítus normális menete. A mester kiválasztotta az áldozatok közül az egyiket, és táplálkozott, és ha valaki alábbvalóként felajánlkozott, számítania kellett arra, hogy esetleg őt választják. – De amikor más városokban, más mestervámpíroknál jártunk, nem ez volt a menet. – Asher a jogait követeli, és ha neki úgy tetszik, ez is a jogában áll – legyintette el az útból az őröket Jean-Claude, hogy lássa a másik vámpírt. – Erről van szó, igaz? – Igaz – felelte rá nyersen a másik, kellemetlen éllel a hangjában. – Olyan érzésem van, mintha egyszeriben belekeveredtem volna egy bunyóba, aminek az okáról a leghalványabb ötletem sincsen. És ha már húst és vért áldozunk, legalább hadd tudjam, miért csináljuk. – Csak akkor kell a véredet ajánlanod nekem, ha fölötted állónak tartasz, márpedig nem tartasz annak. – Kéne egy kis segítség – néztem megint Jean-Claude-ra. Egyre inkább összezavarodtam. – Mire megy ki ez az egész? – Csak akkor ajánlod fel a vénádat, ha kevesebbre tartod magad nála. Ha viszont nem tekinted a feljebbvalódnak, akkor te kérheted az ő hús– vagy véráldozatát. – Nektek is új ez a móka? – pillantottam a fejemet csóválva Nathanielre és Micah-ra. Biccentettek, de Micah azért nem állta meg szó nélkül: – Asher mostanában egyre szemtelenebbé vált. – Mint amikor az előadáson is csókot akart lopni tőled? Micah csak bólintott. – Figyelj, Asher – vettem mély levegőt –, ne csináld ezt! Beszéljük meg inkább. – A mestered megtiltotta nekem, hogy bizonyos dolgokat felemlítsek, nem sok módot hagyva, hogy nemtetszésemet és elégedetlenségemet kifejezzem, de a kevéssel, amit nem vett el tőlem, most élek. Tudnom kell, kivel hányadán állok, hogy ki hol áll, és mindezt most rögtön meg is akarom tudni. – Figyelj, Jean-Claude, mondd meg neki, hogy velem aztán bármiről beszélhet. Ha most rákezdünk erre a dominanciabohóckodásra saját házon belül, minden gajra megy.

– Őrök, kifelé. – Szerintem ez nem valami jó gondolat – ágált Igazság. – Szerintem pocsék gondolat – csatlakozott hozzá Claudia. – Személyes problémákat kell megtárgyalnunk, amihez nektek semmi közötök. Menjetek! Claudia és Igazság rám nézett, Fredo és Gonosz a két mestervámpírt tartotta egyszerre szemmel, ami nem kis kihívás volt, tekintve hogy a szoba két végében ültek, de ők mégis megoldották. – Ne Anitát bámuljátok – szólt rájuk Asher –, a mesteretek úgy rendelkezett, hogy távozzatok. Süketek vagytok? – Nekem ő nem mesterem – vonta meg a vállát Claudia. – Nekem ez csak a munkahelyem. – Nekünk mesterünk – ismerte el Gonosz. – Nem, nem az – rázta a fejét Igazság. A két fivér egyszerre nézett rám, és kezdett derengeni, mit is akart mondani Asher. – Ha Jean-Claude azt mondja, hogy menjetek, hát menjetek – intettem. – Nem lesz gond. – Rossz ötlet – morogta Claudia. – Nagyon rossz – kontrázott Fredo. – Én bízom Jean-Claude-ban és Asherben is. Erre végre kaptam egy se nem ellenséges, se nem arrogáns pillantást a szőkétől. Szinte fájt. De gyorsan visszabújt a kiismerhetetlen szépség maszkjába. Az őrök elindultak a kijárat irányába, ahol korábban Jason és J. J. is eltűnt. – Perses, Dares, ti maradjatok – szólalt meg egyszer csak Asher. A két vérhiéna elbizonytalanodott. Az alacsonyabb és sötétebb bőrű, akit Persesnek hívtak, visszalépett – Minket azért fizetnek, hogy Jean-Claude-ot és a háza népét védjük. – Itt most nem az a lényeg, hogy ki fizeti a béreteket – intette le Asher –, hanem hogy ki a valódi mesteretek és uratok ebben a szobában. – Ne csináld ezt – szólalt meg Micah, és már ennyiből éreztem, hogy komolyabb a helyzet, mint eddig gondoltam, hogy én még mindig nem érzem a veszélyt kellőképpen.

– Jöjj hát hozzám, leopárdkirály, és ajánld fel nekem a nyakadat – szólította fel Asher. – Majd én – lépett Micah elé Nathaniel. – Ízletes ajánlat, mon minet, de most nem élnék vele, mert te soha nem szállnál szembe velem. Te meg én nem vívunk dominanciaharcot. – Itt most nem szexről van szó, Nathaniel – fogta meg a karját Micah, és húzta vissza maga mögé –, hanem erőről. Azt akarja, hogy ismerjem el, erősebb nálam. – Régebben sok egyebet akartam volna tőled, Micah, de Machiavelli szavaival élve: „Sokkal jobb félelmetesnek lenni, mint szeretőnek. Ha már egyszer szeretni nem tudsz engem, járjuk a másik utat. – Itt most nem az a lényeg, hogy én nem a fiúkat szeretem. Asher nagyot nevetett megint, de ez a nevetés fájt, mintha üvegszilánkok hasogatnák a bőrömet. Vámpírbűbáj volt, illúzió, és elvileg meg se kellett volna éreznem. Asher az utóbbi időben sokat erősödött, hogy mégis hatott rám a kis trükkje. – Amikor végre felfogtam, hogy ez a tény, lemondtam rólad. Csakhogy ma este valami mást láttam. Mert a kis cicusunkkal nagyon is túl tudod magad tenni ezen a szabályon. – Álljunk csak meg! Azért van ez az egész, mert azt hiszed, hogy Micah Nathaniellel lefekszik, veled meg nem? Ilyesmi miatt csajok szokták csinálni a fesztivált! – Ez nem igaz – ingatta a fejét Asher. – Jobb okot a küzdelemre a férfiak se találhatnak. Egy férfi se nyelheti le vég nélkül az állandó elutasítást, Anita. – Édes istenem – sóhajtott nagyot Micah. Már megint gyorsabb nálam. – Igen? Mi az, amit te felfogtál, és én nem? – Hiszen estéről estére együtt bújtok ágyba pillantott Jean-Claudera Micah. – Nappal együtt találjuk meztelen testeteket, még akkor is, ha egyikünk se töltötte veletek az éjszakát. Nem hiszem el, hogy közben soha nem... – Nem mi? – türelmetlenkedtem. – Nem szeretők – segítette ki Nathaniel. – Hogy? – Nem szeretői egymásnak.

– Kik nem szeretők? – Jean-Claude és Asher – magyarázta Nathaniel ugyanolyan türelmesen. Döbbenten bámultam Jean-Claude-ra. És csak bámultam. – Komolyan mondod, hogy még olyankor se csináljátok, amikor én nem vagyok veletek? – Nem, nem csináljuk – zárta le Asher. – És ez mindenre vonatkozik. Mert úgy gondolja, hogy ha netalántán rajtakapnál bennünket, az felzaklatna téged. Nem tértem magamhoz. Nagy eséllyel ez kiült az arcomra is, mert Asher egyszerre felkacagott. – Most nézd ezeket a pofákat, Jean-Claude. Még a szeretteink is azt hitték, hogy együtt vagyunk, akár régen. – Nem mondod, hogy pucéran alszotok együtt az ágyban, és még soha nem... – hitetlenkedtem tovább Jean-Claude-nak –, mármint soha egyetlenegyszer se... lettetek egymás szeretői?! – És ha éppen egymást szeretjük, amikor te besétálsz a szobába, ma petite, mit tettél volna? – Annyira biztosan nem zaklatott volna fel, mintha egy másik nővel kaplak. – De azért felzaklatott volna. – Nem is tudom... hiszen Asherrel szoktuk csinálni. Van, hogy öten is együtt alszunk, egy ágyban, az ég szerelmére. Úgy értem... tényleg úgy voltam vele, hogy amikor nem vagyok itt, amikor kettesben vagytok, akkor jobban... mármint olyankor merültök el egymásban. – Alaposan megtanultam melletted, ma petite, hogy nem árt óvakodnom az erkölcsi szabályaidtól. Nem szeretnék még egyszer a rossz oldalára keveredni. – De hát most Asherről van szó. Szereted őt, évszázadok óta. – Téged még nálam is jobban szeret – szólt közbe Asher. – Annyira, hogy minden közeledésemet következetesen elhárítja, eltolja a kezemet, a testemet magától újra meg újra, és ha még egy hetero pasit behozol a családba, Anita, hát nem állok jót magamért – mondta, és keserűen felnevetett. – Ó, hiszen ez is bekövetkezett, hiszen ma este már cseppet sem állok jót magamért – tette hozzá, majd a függöny mellett ácsorgó két vérhiéna őrre nézett. – Perses, Dares, hozzám. Összenéztek.

– Jobb lenne, ha kettesben rendeznétek ezt a dolgot – bökte ki végül a szőkébb. – Ez nem a biztonságiak dolga. – Idejöttök hozzám. Szükségem van rátok, hogy felfogják végre – mondta Asher, majd feléjük nyújtotta a két kezét, és a nevükön szólította őket. Éppen úgy hívta magához őket, ahogyan Jean-Claude a farkasait és én is a saját állataimat. Kitárta az erejét, a szoba megtelt a fülledt, jeges hatalommal, megérintett, kézzelfogható volt, szinte meg is markolhattam volna. Szólította a vérhiénákat, és nekik nem volt más választásuk, mint menni. Megálltak a kettős ülés mögött, Asher hátában, és onnan tartották szemmel a szobát. Teljességgel egyértelművé vált, hogy a vérhiénákra nem számíthatunk immár, ha itt a dolog komolyabbra fordul Asherrel. – Ne tedd ezt! – kérte Micah. – Nincsenek veled a leopárdjaid, kis király, sőt, farkasok sincsenek, hogy Jean-Claude-ot támogassák, a patkányok pedig nem tartoznak senkihez. Ebben a szobában én vagyok az egyetlen mester, akinek segítsége akad. – Ez nem igaz – csóválta a fejét Micah. – A cicusra gondolsz? Nem hinném, hogy szívesen használnád fel ellenem. – Nem is rólam van szó – pillantott rám Micah. – Ne akard, hogy ezt tegyem – ingattam a fejemet lassan. – Ő szabja a szabályokat, nem én – vonta meg a vállát Micah. – Ha Anitára gondolsz, hiába vesztegeted a szavakat, leopárd. Vele réges-rég egyezségre jutottunk, és ő fejet hajt előttem. – Mármint én? – meredtem a vámpírra. – Egyszer már hagytad, hogy az ágyban fölébed kerekedjem. – Az ágy az más lapra tartozik. – Egyszer kis híján elszívtam az életedet. Mindketten tudjuk, hogy ha akkor nem tartóztatom magamat, meg is ölhettelek volna, ha rajtad múlik, te boldogan a halálba élvezed magad velem. Arról az esetről beszélt, amikor utoljára kettesben maradtunk, és tápláltam őt. Az ő igazi vámpírereje abban rejlik, hogy a harapása orgazmust okoz az áldozatának, és bizony, teljességgel úgy történt minden, ahogy mondta. Akkor és ott nem is küzdöttem volna az életemért, mert túlságosan is jó volt, hogy véget vessek neki. Eddig még

soha nem beszéltünk erről, egyszerűen csak kerültük, hogy kettesben maradjunk ilyen helyzetben. – Ezt ne feszegessük, Asher. – Mert? Talán megölsz? Mert azt nehezen hinném. – Ahogy te se ölnél meg bennünket – szúrta közbe Jean-Claude halkan. – És ha senki se öl meg senkit, minek ez a nagy felhajtás? – Arra, hogy az erőm túlnőtt már azon, hogy második legyek mögötted a sorban. Saját területet akarok, és olyan szeretőket, akik nem szégyellnek engem. – De mi nem szégyellünk téged. – De a férfiak igen, és ő – bökött Jean-Claude-ra – azt állítja, hogy azért nem kell neki a testem, mert ha meglátnál bennünket együtt, eltaszítanád őt magadtól. Hiába mondtam, hogy Augustine-nel is hármasban voltatok, és Chicago Urával ő is dugott, mégse taszítottad el. És amikor az előbb tanúja lehettem, ahogy a macskáid nyílt színen csókolóznak, már teljesen átláttam, micsoda nagy hazugság ez az egész. Hogy nem neked okoz gondot, ha a pasijaid egymást is szeretik, hanem Jean-Claude-nak nem kellek már. Te vagy neki a kifogás, hogy meg tudja magát tagadni tőlem. – Nem pontosan értem, mit láttál te az előadáson – akadékoskodott Micah. – Két férfit láttam, akik szeretik egymást, és ezt fel is vállalják bárki előtt. Ne is tagadd! – Soha nem is akartam tagadni, hogy érzek Nathaniel iránt – felelte erre Micah, és Nathaniel a vállára hajtotta a fejét, ami kissé bizarrul hatott, tekintve hogy majd egy fejjel magasabb volt nála. Érdekes, hogy a fejemben kicsit mindig Micah-t képzeltem magasabbnak, de hát a dominanciának általában semmi köze a magassághoz. – Nem léphetnének le az őrök? – vetettem fel. – Látod, most is szégyellsz. – Magamat szégyellem egy ilyen beszélgetésben. Szégyenlős vagyok. – Hát én nem. – Pazar, kibaszottul pazar – néztem bele abba a higgadt és arrogáns képébe. – Akkor legyen – tettem hozzá, és Jean-Claude-hoz fordultam. – Vagyis, összefoglalva, azért nem vagy még mindig a szeretője, mert azt hitted, hogy akkor elhagynálak?

– Kisebb ballépéssel is kihívtam már magamra a kisvárosi erkölcseidet, hogy hónapokra szakítottál velem miatta. – Mikor volt az már, Jean-Claude? Bízhatnál bennem. Megváltoztam. És ha Asherrel ti ketten... – Szeretők akartok lenni – mondta ki helyettem Asher. – Igen – dobtam meg egy nagyon barátságtalan pillantással –, ha szeretők akartok lenni, hát csináljátok. Ha én nem vagyok ott, nincs azzal semmi gond. – Non, ma petite, non. – Látod, te magad nem akarsz már velem lenni – bólogatott Asher. – És én nem élhetek így tovább. Hamarosan, ha más nem jut nekem, beadom a derekamat Nárcisszusznak, mert nem lesz választásom. – Ha egyszer nekem nem okoz gondot, akkor mi tart vissza? – Asher szerint Micah és Nathaniel úgy vannak együtt, ahogy én nem vagyok hajlandó vele lenni. Szeretők? Legszívesebben összeszorítottam volna a szememet, és kiszaladok a világból, de uralkodtam magamon. – Miért nem tőlük kérded, itt állnak előtted. – Szeretők vagytok? – mérte végig Jean-Claude a két vérleopárdot. Egyszerre válaszoltak, Nathaniel igent, Micah nemet mondott. Asher nagyot nevetett, kivételesen őszinte jókedvvel. – Hogyhogy nem tudjátok? – Micah szeret engem, vigyáz rám. És akkor is pucéran alszunk egy ágyban, amikor Anita nincs otthon, elutazik. Én takarítok, főzök rá, és ha kettesben vagyunk, gyakran megérintjük egymást. Egyszerűen csak akad egy s más, amit nem szoktunk csinálni. – Nem közösültök análisan – pontosított kéretlenül is Asher. – Ja – bólintott Nathaniel, és a szája sarkában elég kínos mosoly bujkált – Hát azt nem csináljuk. – Nem minden férfi ízlése szerint való gyakorlat – biccentett JeanClaude – Gyakran olyan férfiak se szívesen csinálják, akik pedig szeretik a férfiakat. – Micah azonban nem tart téged a szeretőjenek, igaz?– fordult vissza hozzánk Asher. Kezdett leesni, hogy nem egyszerűen JeanClaud-dal való kapcsolatunkat akarja kikezdeni, hanem minden kapcsolatot, ami körülötte eddig működött.

– Asszem, úgy voltam vele, hogy ha nem dugunk, akkor nem is nevezhetjük egymás szeretőinek magunkat – bökte ki Micah egy nagy levegővel. – Vagyis Nathaniel éppolyan csapdában csücsül, mint én. Vágyik valakire és valamire, amit soha nem kaphat meg. – Szerintem én azért jobban szeretem a nőket, mint te – mélázott Nathaniel –, szóval nekem azért ez nem olyan nagy katasztrófa. – Ha Micah szívesen seggbe baszna, nemet mondanál rá? Olyan volt ez a beszélgetés, mint egy autóbaleset: az ember legszívesebben kihagyná, de ha egyszer belekeveredett, már sodorja magával a tehetetlenségi erő. – Igen – bólintott Nathaniel. – Hazudsz! – vágta rá Asher. Nathaniel kis híján elmosolyodott, de aztán erőt vett magán. – Te is láttad már meztelenül. Még soha ekkora szerszámmal nem dugtak meg. Félek, hogy fájna. – Imádod a fájdalmat, annál jobban élvezed – vetette ellen Asher. – Általában véve ez így igaz, viszont kissrác koromban megerőszakoltak, és néha be is jön nekem az anál, talán éppen ezért, de abban nem bírom, ha fáj. Mert az előhozza a rossz emlékeket, egyből az erőszak ugrik be – rázta meg többször egymás után a fejét, gyanúsan gyorsan. – Talán ha az nem lett volna, akkor most ezzel se lenne semmi bajom, nem tudhatom. De az a lényeg, hogy majdnem mindent csinálunk, amiben kedvemet lelem, és amire vágyom. – Bocsáss meg nekem, Nathaniel – hajtotta meg a fejét Asher –, nagy sértettségemben megfeledkeztem róla, hogy másokat is ért fájdalom az életben. De szomorú történeteddel nem engedhetem lezárni ezt a beszélgetést. Most a végére járunk ennek, és ha megint elutasítás lesz az osztályrészem, hát Nárcisszuszhoz költözöm, és nála is maradok, amíg el nem hagyjuk a várost – Jean-Claude biztonsági erőinek több mint harmadát a vérhiénák adják – tiltakozott Micah. – Ez nem az én gondom. – Képes lennél ilyen helyzetbe hozni bennünket, amikor pontosan tudod, hogy vannak, akik csak azt várják, hogy kivillanjon a gyenge pontunk, és már le is csapnak ránk? – képedtem el.

– Nem maradhatok itt örökre, Anita, ha nap nap után darabokra törik a szívem. Előbb utóbb az eszemet veszteném. Szerető kell nekem, vagy továbbállok. – Állj! Hiszen én a szeretőd vagyok, és én nem tagadtam meg tőled soha semmit. Sokatmondó pillantással mért végig. – Na, ne már, Asher! Csak mert nem szeretem az anált?! Azt másnak se hagyom, nem csak neked. – Nem téged akar – tájékoztatott Micah. – Hanem talán téged? – kérdezett rá gúnyosan Asher. – Az előbb panaszkodtál, hogy Jean-Claude Anitát jobban szereti nálad. Mondd csak, te nem szereted Jean-Claude-ot jobban Anitánál? Asher hosszasan méregette Micah-t. – Touché, Nimir-Raj – ismerted végül. – Jean-Claude-ot évszázadok óta szeretem, vagyis a válaszom igen. Tudtad, hogy Julianát is csak azért választottam halandó szolgámul, hogy őt megtarthassam? Mert éreztem, hogy kezd kihűlni irányomban. Jean-Claude döbbenten hajolt előre, és hadart valamit franciául. Na, végre ő is kizökkent – Nem mondtam el neked, annyira szánalmas volt – vonta meg a vállát Asher. – Tudod, hogy nincs bajom a nőkkel, de a férfiakat jobban szeretem. Hát soha nem hökkentett a gondolat, hogy ugyan miért egy asszonyt emelek magamhoz halandó szolgául? – Szeretted őt – suttogta Jean-Claude. – Hogyne, de alapvetően neked választottam. Pontosan ismertem az ízlésedet, és amikor keresgéltem, nem a magam gyönyörűségét tartottam szem előtt, hanem azt, hogy megtarthassalak magamnak. És működött. Sőt, már-már fordítva sült el. Mert az a két ember, akit a legjobban szerettem a világon, egymást lassan jobban szerette, mint engem. Én lettem a harmadik. Jean-Claude keze elindult felé, de aztán erőtlenül lehullott az ölébe. – Nem akartunk megbántani. – Te soha nem akarsz megbántani, Jean-Claude, mégis folyvást megteszed – zárta le, és visszafordult felénk. – Mit nem kapsz meg Micah-tól, Nathaniel? Mire nem képes érted? Nathaniel Micah-ra nézett, aki biccentett. Rám senki se figyelt most, csakis a pasik játszottak.

– Szeretném, ha leszopna és a kezével is csinálná. – Tőled is megtagadnak hát mindent, amit tőlem. Hogy tudsz mégis boldogan élni? – Hát így – vonta meg a vállát Nathaniel. – Nem tagadok meg tőle mindent – vetette közbe Micah. – Nem kell a ködösítés. Micah kezdte egyre nehezebben türtőztetni magát, a szörnyetege ráharapott a dühére, és most megéreztem az erejét. – Csak annyit mondott, hogy szeretné, ha leszopnám és a kezemmel is kielégíteném. – Épp elég. – Te aztán csakis azt hallod meg, Asher, amit hallani akarsz. Én viszont azt mondom, hogy magam vagyok rá a bizonyíték, hogy Nathanielnek nem működik a garatreflexe. Pillanatnyi döbbent, hulla csend. Micah kihívóan méregette Ashert, Nathaniel igyekezett leplezni az elégedettségét. Nekem meg ötletem se volt, hogy hova is nézzek, milyen pofát vághatnék. – És Anita is ott volt? – kérdezett rá csípőből Jean-Claude. – Igen – bólintott Micah. – Ma petite?– kereste a tekintetemet Jean-Claude, de nekem egyre kevésbé akaródzott folytatni ezt a beszélgetést. – Nézz rám, ma petite! Fegyveres férfiaknak is képes vagyok belenézni a szemébe... de JeanClaude-hoz még ennél is nagyobb bátorság kellett most – Mostanában történt? Bólintottam. – És milyen érzés volt? Mire gondoltál? Muszáj ezt ennyi ember előtt megdumálni, a rohadt életbe. Most épp erre gondoltam, de miért is kell nekem mindentől zavarba jönni? – Ardeur nélkül nekem nagyon is működik a garatreflexem, és Micah-nak... – Nagy a szerszáma, oui, bien outilé – biccentett Jean-Claude. – Igen, így aztán egy délután felváltva csináltuk Nathaniellel – hadartam el gyorsan, hátha így megmaradhatok a hölgyektől elvárt illedelmesség terepén. Persze a hölgyektől elvárt illem az egy dolog, és férfiak farkát szopni az megint egy más dolog. Amit nagyon is imádok, nem arról van szó, csak... ó, a francba is, minek ennyit beszélni róla?! Pláne, hogy közben úgy elvörösödtem, hogy egészen megszédültem a

sok agyamba tóduló vértől. A fenének pirulok már ennyire? Miért nem múlik ez el a kamaszkorral?! Micah es Nathaniel két oldalról megfogta a két karomat, vagyis a látvány se volt jobb az érzésnél. – És azóta már csináltátok máskor is? – folytatta Jean-Claude a vallatást. Nagyot nyeltem. Koncentrálj! Nem ájulok el, nem szokásom. Bassza meg. Megkapaszkodtam a két pasimban. – Azt nem, hogy felváltva, csak Nathaniel egyedül. – És nincs ezzel semmi bajod? – Jesszus, Jean-Claude, már nem az a kisvárosi szűzlány vagyok, akit évekkel ezelőtt megismertél! Azóta kicsit nyitottabb lettem. És két éve alszunk mi hárman egy ágyban, az ég szerelmére. – Igazad van, ma petite, az én fejemben mindig ugyanolyan maradtál, és nem tudtam bízni benned. – Tehát ma már nem zavarna, ha Jean-Claude és én szeretők lennénk? – Nem. – És az se zavarna, ha közben te is ott lennél velünk az ágyban? – Az attól függ nyilván, hogy pontosan mit csinálnátok. Mert amikor Augustine-nel voltunk együtt, rájöttem, hogy bejön a csókolózó pasik látványa, és azt is szeretem, amikor Nathaniel és Micah csinálja. Igen... Figyelj, ne engem okolj a saját hülyeségedért. Nem én tartottalak vissza Ashertől, te magad döntöttél így. – Eddig azt gondoltam, hogy miattad... de Ashernek igaza van, csakis magam miatt nem egyeztem bele – nézett a másik vámpír szemébe. – A Julianna előtti időkben egyszer kis híján felemésztettél. Nem azért tartózkodtam tőled, mert férfi vagy, hanem mert a bűbájod a vámpírokra is hat. Nem sokon múlott, hogy a rabszolgád legyek, és azt már Belle Morte-nak sem hagytam. – Vagyis ha Julianna helyett férfit találok magamnak, az is működött volna? – Nem – mosolyodott el Jean-Claude, és megrázta a fejét. – Jól ítéltél meg, szívem szerint választottál. Akkoriban Juliannánál nagyszerűbb nőről álmodni se álmodhattam volna. – Nem kell az akkoriban, Jean-Claude. Tudom, mennyire szeretted, hiszen jártam az emlékeidben.

– Aki Juliannát szerette, meghalt a halálakor. – Mindannyian meghaltunk azon a napon – bólintott Asher. – Igen. Régi bánatok és veszteségek nagy csendje ült ránk bő egy percre. – De ha Anita veled marad, akkor szíved szerint való volna, hogy Asher szeretője legyél? – törte meg végül Micah, visszarántva bennünket a legalább annyira fájdalmas jelenbe. Jean-Claude Micah-ra emelte a tekintetét, róla rám, majd Asherön állapodott meg a szoba túlvégében. – Igen. – Üres szavak – legyintett Asher. – Hogy megmentsd a hiénáidat és velük a hatalmadat. – Ma petite – állt fel Jean-Claude, és nyújtotta értem a kezét. Bevallom, a pillanat töredékéig elbizonytalanodtam, de sokáig nem várattam. Aztán Ashernek nyújtotta a másikat. – Mármint most, rögtön? – nézett az rá meghökkenten. – Azt mondod, a szavaim üresek. Hadd bizonyítsam értéküket a tetteimmel. Csak pislogtam vadul egyikről a másikra, nem mintha ne lett volna kedvem a szexhez, csak épp olyan hirtelen zuhant rám az egész. És az agyam szegletében ott motoszkált a gyanú, hogy nem teljes a kép, valami kimaradt nekem. Egy fontos részlet. Asher felállt. – Nekünk mit parancsolsz? – kérdezték szinte kórusban a hiénái. – Csináljatok, amit akartok. Menjetek a dolgotokra – intette le őket Asher, és már nyúlt is Jean-Claude kezéért, egyetlen pillantást se vesztegetett az alakváltóira, és ezért nem lesz talán soha saját területe. Mert nem az ereje kevés, hanem a vágy, hogy hatalmas legyen. Mindig is a szíve lesz az első, azzal fogja meghozni a döntéseit, és egy Város Urának a túléléshez ennél sokkal józanabb és hidegebb fejre van szüksége. Jean-Claude a függöny felé indult velünk. Az őrök úgy kotortak el előlünk, mintha bombát dobtunk volna közéjük hirtelen. Jason a folyosón várt ránk, a függöny túloldalán. Felvont szemöldökkel méregetett, nyilvánvalóan mindent hallott innen kintről is. Nyújtottam neki a kezemet, és elég volt megéreznem az ujját, már áradt is át belém az ereje, a nyári rétek illata és párája. Annyira végtelenül jó érzés volt, a

fák, levelek, az erdő illata, és azt is rögtön megéreztem, hogy odakinn, a vaskos vasajtó előtt még több farkas áll. Jean-Claude-dal és Jasonnel egyszerre fordultunk vissza a bejárat irányába, mintha madzagon rántanák a fejünket, éppen akkor, amikor Shang-Da és Jamil berontott a nappaliba. Egyformán magasak és izmosak voltak, Jamil feje körül fekete gyöngyös fonatok röpködtek és dizájnos öltönyt viselt, Shang-Da személyében pedig a létező legmagasabb kínait tisztelhettük. A haját deszkás stílben hordta, fekete ballonja szárnyakként verdesett minden lendületesebb mozdulatára, hogy mindenki tisztán láthatta az alatta lapuló pisztolyait. Elég volt látni őket, már tudtam, hogy a következő ki lesz: Richard, az Ulfricunk, vagyis a farkaskirályunk. Rajta egyszerű kék farmer volt és farmer-bőr dzseki, alatta vérvörös trikóval. Vállig érő barna hajában vöröses fények villantak, mint a lemenő nap fénye, ahogy megállt a két testőre között, nekem a szívem tartott nagyobb szünetet egy pillanatra, hogy utána őrült zakatolásba fogjon. Richard mindig is szívdöglesztően jóképű volt és marad is, bármit tesz, az arca, a széles vállai és a kisportolt felsőteste, látszik, hogy rendesen jár az edzőterembe, a farmer alatt az izmai, amit bármikor fel tudok idézni magamban farmer nélkül is. Egy időben úgy volt, hogy hozzámegyek, és bár ez már rég nincs tervbe véve, a szívem és a libidóm ugyanolyan hevesen reagál, ahányszor csak felbukkan, csakhogy az eszem mostanság már ellenük van, és rögvest fennhangon tiltakozni kezd, hogy Richardból, köszönjük, nem kérünk többet, bármit akarna is, bármit ígérne is. Mert senki olyan mélyen a kést nem tudja megforgatni a szívedben, mint életed nagy szerelme. Bizony, basszus!

6 Shang-Da megállt a két vérhiéna mellett a kettős padnál, és úgy igazította a kabátját, hogy senki se essék tévedésbe, az is lássa a pisztolyokat, akinek eddig valamilyen balesetnél fogva elkerülte volna a figyelmét. Mi a fene? Jamil az Ulfric mellett foglalta el az állását, és az egész valahogy túlságosan is kimódolt volt, veszedelmes, egyáltalán nem a megszokott „lassú víz partot mos” Richard tempóját idézte. A mi biztonsági embereink is kiszagolták a rendellenest, egyből résen voltak megint. – Mi történt, Richard? – tette fel a nagy kérdést Jean-Claude. – Mivel nem késtem el, még semmi – jött a válasz. Igazság és Gonosz belépett elé és Jamil elé. – Mi a szándékod, Ulfric? – szegezte neki Igazság. – Azért jöttem, hogy teljessé tegyem Jean-Claude hatalmi triumvirátusát – állt meg engedelmesen a két testőrvámpír előtt. – Holnapra vártunk, amikor a vértigrisek is megérkeznek. Mire fel a meglepetés? – Félbeszakítottam valamit talán? – Igen – vágta rá élesen Asher. – Vagyis időben vagyok. Micah Nathaniellel a karján hozzánk lépett, és nyújtotta a szabad kezét, mire én egyből elengedtem Jasont. Mert amikor a legjobban fájt, ami Richard és köztem történt, Micah és Nathaniel vigyázott rám, ők segítettek a sebeimet nyalogatni, ők ápolták a lelkem. Mert akkor nemcsak engem, hanem Jean-Claude-ot is elhagyta, nem sírhattam hát a vámpírom vállán el a bánatomat. Hülyén vette volna ki magát. – És ki miatt jöttek veled a testőrök, mondd? – érdeklődött tovább Jean-Claude. – Remélhetőleg senki miatt, de Anita gyakran veti a szememre, hogy nem vagyok elég óvatos, és igyekszem változni. – Elég lesz. Igazság, Gonosz. A két vámpír egyként pillantott rám, és én bólintottam. Csak ezután húzódtak félre.

Micah megszorította a kezemet, és én nekidőltem, de közben JeanClaude kezét sem eresztettem. – Azt hiszem, kiérdemeltem ezt a pillantást, Nimir-Raj, vagyis Micah – biccentett félé Richard. – Mit akarsz? – szegezte neki a kérdést erre válaszul. – Segíteni. Esküszöm, hogy csakis azért jöttem, hogy előremozdítsam a dolgokat. Nem akarok rosszat. – A változatosság kedvéért végre – morogta Micah. Egy másodpercre harag villant át Richard helyes vonásain, de aztán megint csak biccentett. – Ezt is megérdemeltem, igazad van – majd félém fordult. – Nem tudom, mit mondhatnék, Anita. – Azt mondod, azért jöttél, hogy segíts, és nem pedig azért, hogy ronts a helyzeten. Hát tégy úgy, és akkor tiszta lappal indíthatunk – sóhajtottam, belenéztem gyönyörű barna szemébe, mire lassan bólintott. – De azt se tudom pontosan, hogy neked mit mondhatnék, JeanClaude – nézett a mesterünkre. – Inkább bökd ki, mit keresel itt, Richard. Richard megindult felénk, mire Asher belépett Jean-Claude elé, ami főszabály szerint elég is lett volna, hogy Richard visszakozzon, de legalábbis megtorpanjon, ám most nem zavartatta magát, egészen közel jött, haját oldalra söpörte, és hosszú, izmos nyakát Jean-Claude elébe tartotta: – Először is hadd köszöntsem illőképpen a Város Urát. Éreztem, ahogy Jean-Claude hirtelen egészen ledermed mellettem, ő se tudta mire vélni ezt az új Richardot. Mind szerettük volna, ha megváltozik, de most, hogy úgy látszott, itt a pillanat, képtelenek voltunk elhinni, mind arra készültünk, hogy a végén ez is csak a visszájára fordul majd, és minden sokkal rosszabb lesz, mint előtte, és éppen a kritikus pillanatban hagy majd megint cserben bennünket. Ez volt ugyanis a szokása, ezt már megtanulhattuk. Jean-Claude elengedte Asher és az én kezemet is. Elfogadta a köszöntőáldozatot, ugyanazt, amit alig néhány perce Asher próbált kicsikarni belőlünk. Meglehetősen szürreális fordulat volt ez az estében, hiszen Richard még soha nem kínálta fel senkinek a nyakát eddig, soha nem hajlott önként az illő köszöntésre.

Jean-Claude két kezét a farkaskirály két vállára tette, ráhajolt a nyakára, és könnyű csókot lehelt a puha bőrére. Majd felegyenesedett, és alaposan megnézte magának Richardot. – Miért jöttél? – Melletted állok, ahogy holnap is. Szükséged van a farkasodra, Jean-Claude. – Ma este semmiképpen, Ulfric – jelentette ki Asher, és közelebb húzódott Jean-Claude-hoz, karját a derekára fonta, arcát az arcához simította. Arcán a hegeket a haja takarta, de ami a vonásaiból látszott, az maga volt a vegytiszta arrogancia, érzékiség és birtoklás. Arra számítottam, hogy Richard undorodva vagy dühösen elhúzódik, és az látszott is, hogy nem ínyére való a jelenei, de nem hátrált: – Pedig én nagyon is azt gondolom, hogy Jean-Claude-nak és Anitának szüksége van most rám. Meglehetősen nagy szüksége. – Ma éjjel velem hálnak, Ulfric. Jean-Claude a szeretőm lesz megint, és immár semmit sem tagadnak meg tőlem – mosolygott a szőke vámpír kihívóan és undokul. Richard viszonozta a mosolyt, de az övében harag lobogott, nem kegyetlenség, ahogy Asherében. Ami azt illeti, mindketten meglehetősen kellemetlen alakok tudtak lenni, ha épp úgy hozta a kedvük. Ez a gondolat csak most állt össze bennem, pedig rég megtapasztalhattam már mindkettejük részéről. Amikor Richard berontott az ajtón, udvariasságból elrekesztette előlünk az erejét, most azonban megéreztük a forró, remegő energia első hullámait. Bele is borzongtam, és még erősebben szorítottam Micah kezét. Jean-Claude lesimogatta a zekéje elejét, ami nála az idegesség jele volt. – Én szexet nem ajánlhatok neked, Asher, de bármi egyebet megadok neked, ha kéred. – Ezt nem gondolod komolyan, Richard -– szaladt ki a számon. – Ha te és Jean-Claude vele töltitek az éjszakát, hát a magam módján nekem is csatlakoznom kell – nyújtotta felém a kezét. – És mi legyen ez a magad módja? Mit ajánlasz? – meredtem döbbenten a kezére. – Fogd meg a kezem, Anita, kérlek, legyen teljes ma este a triumvirátusunk Jean-Claude-dal, miközben ő Ashert öleli.

Micah szorított egyet a kezemen, mire ránéztem, és a tekintete biztatott, hogy tegyem meg, fogjam meg a felém nyújtott kezet És benne megbízhattam, ezért megtettem. Amint Richard ujja az ujjamhoz ért, ereje forrón ömlött végig a testemen, lefolyt a bőrömön, égnek meredt tőle minden egyes hajszálam. A fejem hátracsuklott, a szememet lehunytam, és átadtam magam az érzésnek, miközben áramlott tovább rólam az erő Micah-ra és róla Nathanielre. Az én hívóállatom a leopárd, Nathaniel pedig az volt nekem, mint Jean-Claude-nak Richard. Amikor utoljára egyesíteni igyekeztünk a triumvirátusunkat, Richard nem hajlott az együttműködésre. Jean-Claude a vállamra tette a kezét, és az erő felé is megindult, átterjedt rá. A ruháról az arcom bőrére siklott a tenyere, mert a csupasz bőr mindig hatékonyabb, mint ruhán keresztül. Olyan érzés volt, mintha az erő nyugodt, mély vizű tó lenne, és az ő érintése sziklaként gördülne az útjába. A víz megtört rajta, felcsapott, és a víz gyűrűzve kavargón, hullámzón szét, az erő egyre nagyobb koncentrikus köröket vont körénk. Valaki „édes istenemet” suttogott, de mi nem lehettünk, akik a kört zártuk, mert mi még nem jutottunk szóhoz. Jason ugyan nem érintette egyikünket sem, de az erő átugrott rá is, egy pillanatra elveszítette az egyensúlyát, és a keze önkéntelenül is támaszért nyúlt, s megérintette a hátamat, hogy ő is csatlakozhasson a körhöz. Mintha újabb, kisebb követ hajítottak volna a víztükörre, de ez kisebb köröket kavart. Éreztem azt is, amikor ez erő eléri Gonoszt és Igazságot, beszippantja őket is, hiszen ők a mieink... És Jamilt, aki Richard farkasa, és a teste reagált, ahogy a vérpatkányoké is, mert egyszer a patkánykirályon keresztül az egész falka táplált bennünket már, ismertük az ízüket jól, szerettük... És végül Shang-Da is megmarkolta a kettős ülés támláját. Éreztem a keze alatt az anyagot, ahogy támasztékot talál. Végezetül Asher zárta a kört, mert a város minden vámpírja a miénk, még a legerősebbek is, csakhogy időközben elhúzódott a közelünkből, ShangDa hátába került, hogy megérinthesse a vérhiénáit, ezt is megéreztem, ahogy a mi erőnk lepereg róla, mert az ő hívóállatai nem tartoztak közénk, a mi életből és halálból kikevert erőnk melegsége nem kavarodott az övékkel. Ők hárman érintetlenül magasodtak ki erőnk tengeréből, nem rezzentek, nem dőltek el, energiánk hiába hömpölyögte körbe őket parttalan.

– Mennünk kell, Asher – hallottam az egyik vérhiéna hangját. Pislogtam kettőt-hármat, hogy fókuszálhassak, mint amikor egy nagy orgazmus után az embernek vissza kell találnia a valóságba, de nem megy azonnal. Csak most épp nem a szex, hanem az erő kavarta meg az agyamat. – Rejtőzködtél eddig előlünk, Ulfric – törte meg a csendet Asher. Richard keze még erősebben markolt, ahogy Jean-Claude-ot is, és lassan már nem éreztem a határaimat, nem tudtam pontosan, hol kezdődik az ő keze, hol ér véget az enyém. Korábban is elérkeztünk néha ilyen pillanatokba, csakhogy olyankor valamelyikünk, Richard vagy én, mindig bepánikolt, és az erő megszakadt Most azonban alig maradtam meg önmagamban, arra már végképp nem volt bennem semmi, hogy megrémüljek, Richard pedig magánkívül volt a gyönyörűségtől, mintha az egész még jobban sült volna el, mint ahogy eredetileg tervezte. – Ugyanezt rólad is elmondhatjuk, Asher – felelt mindannyiunk helyett az ő rekedt, az erőtől nyers hangja. Végre megint láttam, csak épp a látóteremet Richard mellkasa, vagyis a vérvörös póló töltötte ki, a dzsekije szabta keretekkel. – Miért zártad el az erő útját önmagadtól, Asher? – kérdezte mögöttem Jean-Claude higgadt közönyösséggel, de a heves boldogságot, ami éppen átjárta a lelkét, éreztem. Ezért az erőért láncolta Richardot és engem magához, ezért építette fel a különös, gyűlöletből és szeretetből épült háromszöget, ezért a lehetőségért. – Anita egymaga rabszolgájává tett egy domináns véroroszlánt, Nickyt. Már hárman is sokszoros az erőtök, de a Nimir-Rajjal együtt már bizonyára rabláncra vernétek szegény szívemet. – Soha nem tennénk ezt veled – tiltakoztam. Richard Jean-Claude karjaiba lépett, mire a vámpír egy pillanatra eleresztette a kezemet, ami az erőt megváltoztatta, de az áramlást nem törte meg. Mert mind a ketten Jean-Claude-éi voltunk, és elég volt az egyikünket megérintenie, hogy mindkettőnket érinthesse. Így már tisztán láttam Ashert és a vérhiénáit a kettős ülés mellett, a túloldalon nyíló függönyajtó közvetlen szomszédságában. Kifejezéstelen arccal figyelt bennünket, de a távolság, amit oly gondosan őrzött, minden fintornál ékesebben szólt.

– Te viszont könnyedén megpróbálhattad volna – bökte ki Richard, miközben egészen magához ölelte Jean-Claude-ot, és engem is jobban szorított. Kezdtünk komolyabban egymáshoz simulni, és én még Micah-t és Jasont is bevontam a körünkbe. Olyanok lettünk, mint egy bástya. – Oszd meg velünk, mon ami, ha olyat tudsz, amit mi nem. – Nárcisszusz telekürtölte a várost, hogy a mestere meg fogja bűvölni az enyémet, és akkor a vérhiénák kezébe jut St. Louis. – Nárcisszusz valóban ezt akarja – bólintott Asher –, de én nem egyeztem bele. – Én másképpen hallottam, és a forrásaim eléggé meggyőzőnek tűntek, hogy Shang-Dával és Jamillal iderohanjunk. Meggyőzőek ahhoz, hogy úgy döntsek, itt töltöm veletek az éjszakát – pillantott ránk –, már ha engeditek. – És ha azt mondom, hogy abban az ágyban én magam is ott leszek? – vonta fel a szemöldökét Asher kihívón. – Akkor nem omlik össze a nagy elhatározás, mondd csak?! – Ma választhatok, hogy a véremet adjam nektek és Anitának, vagy a szadista állat Nárcisszusz kezébe jusson a város, akkor habozás nélkül kínálom fel ereimet. Asher a két vérhiénát kézen fogva közelebb ballagott, minden gesztusában mohó érzékisége lobogott, és a vágya, amit már oly rég szeretett volna beteljesíteni, csakhogy a hiénáit még most se merte elereszteni, mintha tartana a következményektől, hogy mi lesz, ha magára marad velünk szemben. – Az első pillanattól kezdve szomjazom a véredre, Richard. – Tudom. Éreztem, ahogy az Ulfric szíve szaporán nekiiramodik a gondolatra, de összpontosít, és igyekszik erőnek erejével lecsendesíteni a félelmét. Mert a félelem a vámpírok orrába a kaja állhatatos szagát kavarja, és Richard nem az a vacsoratípus. Talán kész arra, hogy a vérét adja a vámpíroknak, de alárendelni soha nem fogja magát senkinek. Richard alapvetően a harapós hamburger kategóriája. – És akkor csak hárman jöttök – állt meg előttünk várakozón Asher –, vagy öten? Esetleg hatan?

– Én mások nevében nem szólhatok – jelentette ki merészen Richard –, de a magaméban igen. Én Anitával és Jean-Claude-dal tartok. – A leopárdok pedig teszik, amit a Nimir-Rájuk kér tőlük – biccentett ünnepélyesen Micah. – Én Anita hívófarkasa vagyok, vagyis csakis az ő szaván áll, hol töltöm az éjszakát – közölte Jason. – Akkor hát Jean-Claude-dal dugunk, utána a véretekből erőt merítünk újabb dugásokhoz, és így remekül múlathatjuk az időnket hajnalig – foglalta össze Asher elégedetten. Hatalomra vágyott, harcolt érte, végül azonban alul maradt. Az arcán fájdalmasan tükröződött veresége, de mindennél jobban akarta, amit kínáltunk neki. Láttam, hogy a keze megfeszül a hiénák kezén, azok meg mintha bűvöletbe estek volna, bár ahhoz azért még maguknál voltak, hogy az ügyetlenebb kezüket adják mesterüknek. Shang-Da úgy ólálkodott a háttérben, mint aki bármelyik pillanatban kész rájuk vetni magát Richard szavai és a testőrei viselkedése erősen sugallta, hogy a pletykák Nárcisszuszról igazak lehetnek. És elég volt a gondolat, magától változott a fejemben bizonyossággá, szinte emlékké. Képek, villanások, érzések és emlékek, hogy Richard miket hallott, hogy Asher már a halandó szolgát is kiválasztotta magának. Hogy Nárcisszusz hatalmi triumvirátust akar, olyat, mint a miénk. És ha összehozzák, és a halandó szolga is ütős választás, akkor a St. Louis-i erőegyensúly felborulhat, és akár alul is maradhatunk. Eddig minden aggodalmunkkal kifelé figyeltünk, hogy honnan érkezhet vajon a fenyegetés, és közben elhanyagoltuk a belső színteret, a saját házunk táját. Az ellenség lehet, hogy már a spájzban van. Ez a hirtelen rám szakadt tudás, ami Richard gondolataiból áradt belém, egészen összezavart, arcomat kénytelen voltam Richard mellkasába rejteni, hogy leplezzem érzelmeimet. Persze ezzel más érzelmeket gerjesztettem életre váratlanul. Azt hinné az ember, hogy ha már ki-be járunk egymás gondolataiba, semmi nem okozhat meglepetést a másikban, de ez kolosszális tévedés, mert annak a vérvörös pólónak és alatta Richard bőrének az illata az orromban, a tapintása és a melege az arcomon az alhasam mélyére hatolt, és a nyomában támadt reflexeket már nem rejtegethettem Micah és a többiek

elől, hiszen a kezemet fogták, és az ő kezüket is a pasijaim fogták, Jason és Nathaniel. Szóval mindenkinek feltűnt, milyen hatással tud rám Richard lenni, elég kicsit közelebb jönnie hozzám az illedelmesnél. Egyedül talán Jean-Claude-ot nem érte váratlanul, hiszen ő erre a vonzódásra alapozta ezt a hatalmi háromszöget rögtön a kezdet kezdetétől fogva. Szóval centikre voltam Richard arcától, egészen közelről láthattam a szemében azt a tekintetet, amiből világosan levettem, hogy nem vagyok egyedül a vágyaimmal. Na, ebben nem volt semmi extra, kívánni mindig is kívántuk egymást, nem a szex nem működött közöttünk. Elkaptam róla a szememet, Micah-ra és Nathanielre néztem. – Nem gond – nyugtatott meg Micah. Nathaniel pedig biccentett, hogy ehhez ő is csak csatlakozni tud. Asher mély levegőt vett zajosan, hogy beleremegett, majd lassan, nagyon lassan kifújta, ám a remegés nem szűnt. – Éppen úgy, ahogy te nem hízol se Nárcisszuszban, se bennem, Ulfric, úgy én se benned. Túl szép ez a te fordulatod, hogy igaz legyen, vagyis csapdát sejdítek. Bájos és kívánatos csapdát, de csapdát. – Nincs ebben semmiféle csapda, csakis mi vagyunk – ingatta lassan a fejét Richard. – Ajánlatom a következő: te, Anita, Jean-Claude és én. – És még legalább egy vérállat, miután Anitának és nekem is a vérünket vetted. – De minek? – Mert csak azután isztok belőlünk, hogy mindketten szexeltetek, és ha még több élelem van, hát több lesz a szex is. – Milyen merész, Ulfric! Hát hová lett a mi régi jó homofób farkasunk? – Én csak vért adományozok, szexet nem. – És nem fog zavarni, ha Jean-Claude-dal az orrod előtt csináljuk? – Majd kiderül. – Komolyan azt hiszed, hogy képes leszel végigasszisztálni, ahogy együtt vagyunk? Hiszen eddig úgy óvtad tőlem az erkölcseidet, mintha szende szűz lány lennél, én meg a kéjsóvár gonosz. – Igen, a te elveid szerint valóban az vagyok, és ezt biztosan állíthatom, ugyanis magam is jártam Jean-Claude néhány emlékében, ha

elfelejtetted volna. És tudom, hogy előszeretettel csábítasz el hetero férfiakat, akiknek te lehetsz az első. Minél férfiasabb és minél inkább homofób, neked az annál vonzóbb, mert ha sikerül elcsábítanod, azzal újra meg újra bizonyíthatod, hogy nálad szebb és csábítóbb nincs is ezen a földön. – Réges-rég volt ez már, Ulfric. Azóta oda a tökéletes szépségem. – De ahhoz még nem kopott meg annyira, hogy se Jean-Claude, se Anita ne merészeljen kettesben maradni veled. Mert szeretnek téged, és ettől a magadfajta vámpír csak még hevesebben küzd az ágyban is a dominanciáért. – Tényleg hagyod, hogy a véred vegyem ma éjjel? – kérdezett rá a lényegre Asher. – Felfogod, mit jelent ez, Richard? – sietett a válasz elébe Jason. – A harapása fantasztikus, gyönyörtelibb, mint Jean-Claude-é. – Magam is hallottam már – nyögte ki fojtottan Richard, mert a pulzusa erre ezerrel felpörgött. – Érzem, hogy dübörög a szíved, Ulfric. Félsz tőlem. – Kicsit. – Milyen gőgös! Azt hiszed, rád nem hat majd a bűbáj? Hogy kivonhatod magad a hatásom alól? Mennyire kedvemre való lesz látni, ahogy elbuksz! – Majd meglátjuk. Asher a két hiéna kézfején játszott ujjaival, úgy látszik, ez megnyugtatta, jobban tudott koncentrálni. – Nem lehetsz benne biztos, hogy ezt a párbajt te nyered. Érzem a kétségeidet. Miért kockáztatod hát bájos testedet? – Anita és Jean-Claude szeret téged, amiből előnyt kovácsolsz. De te is szereted őket, vagyis egyensúlyban vagytok. Én még csak nem is kedvellek, ahogy te se engem. – Patthelyzet, nem igaz? – Nem. Mert valami az én javamra billenti az állást. – Mégis mi lenne az? – Hogy akarsz engem, – Ó, milyen gőgös! – Nem azért, mert kedvelsz. Hanem mert Jean-Claude-é vagyok, és az agyad egy kis szegletében motoszkál a gyanú, hogy esetleg nagyobb fenyegetés vagyok a szívében ellened, mint Anita. Hiszen ő csak egy lány, és a te legveszettebb rémed, hogy talál egy fiút, akit jobban

szerethet nálad. Micah és Nathaniel is kételyeket ébreszt benned, de velük és Anitával meg Jean-Claude-dal már lefeküdtél együtt. Én vagyok az egyetlen, akivel nem láttad még. És amíg nem látsz bennünket együtt, mardos a bizonytalanság. – Én ilyet soha nem mondtam. – Szavakkal valóban nem, de rám féltékenyebb vagy, mert én nem osztozom rajta veled, ahogy Jason, Nathaniel és Micah megteszi. Ma este magam ajánlom, hogy osztozzunk, és neked ez nagy vágyad. Igazi kihívás volt, és Richard pontosan ismerte ellenfelét Asher valóban vágyott arra, amit felkínált neki, és a kihívástól se szívesen hátrált volna meg, pláne, hogy éppen Richard vágja az arcába a kesztyűt Csapda volt ez, nem a szántszándékkal felállított ravasz csapda, de vajon képes lesz Asher nem bevetni a vámpírbűbájt ellene, ha egyszer belemélyesztheti a fogát? Hatalmas kísértés lenne ez neki. – Gyere haza velünk, Asher. Nárcisszusz vár! – szólalt meg Perses. – Ez egy soha vissza nem térő ajánlat, Asher – figyelmeztette Richard. – Csakis ma éjjelre szól. – Várjunk vele, míg rendezzük dolgaink a vegasi tigrisekkel, és hazatérnek – nyalta meg ajkait Asher. – Nem. Vagy ma éjjel, vagy soha többet – nézett bele Asher szemébe Richard. Jean-Claude-dal és velem az oldalán képes volt belenézni egy bűbájos vámpírtekintetbe, nem volt rá hatással. – Ne menj bele! – kérte Ashert a másik hiéna is. – Küldjétek el mindenkit, csak ti hárman és én – ajánlotta Asher. Jean-Claude gondolatai tapogatóztak. Micah megszorította a kezemet, és elengedte, Jason is hátrább lépett. Már csak hárman maradtunk Richarddal, de az erőnk még így is lenyűgöző, varázslatos volt, meleg áramlás, és csakis rajtunk múlott, mihez kezdünk vele. – Ne! – hallottam az egyik hiénát. – Itt én vagyok a mester, nem te – hurrogta le Asher, és eleresztette a kezeiket. Már magában állt, egyedül, és megint tudatosodott bennem, miért nincs saját városa, miért nem lehet önmaga és mások ura. Nem azért, mert nem elég hatalmas, hanem mert őt elsősorban mindig is a szíve és a vágyai vezetik, felülírják a józan eszét. Nem egy Város Urával hozott már össze a sorsom, akik totálisan zakkantak voltak, akiket szó szerint elragadott a téboly, de a túlélés mindig a legfőbb szempont maradt még az ő szemükben is. Asher viszont átadta magát

nekünk. Úgy állt meg előttünk, mint aki a szakadék peremén áll, és lenéz a mélybe. Azt hiszem, az erőkörünk pereme lehetett. – Akarom – mondta az ébredező vágytól rekedtes hangon. – Ha most ezt az éjszakát megkapod tőlünk, add a szavadat, hogy amíg nem találunk embereket a pótlásukra, nem viszed el tőlünk a vérhiénáidat – kérte Jean-Claude. – És ha nem adom? – Akkor most rögtön mehetsz Nárcisszuszhoz, és akkor csak hárman vonulunk vissza a hálószobámba – vont magához Jean-Claude, és a másik kezével beletúrt Richard hullámos hajába, ám közben egy pillanatra se vette le a szemét Asherről, mi csak kellékek voltunk a játékban. Asher borzongva fújta ki a levegőt, és egyszerűen elballagott mellettünk a hátsó ajtó felé, ami a hálószobákba vezetett. Széthúzta a függönyt, csak a folyosó torkában bizonytalanodott el egy pillanatra. – Jössz hát, vagy máris cserbenhagytak az idegeid, Ulfric? Richard megszorította a kezemet, majd eleresztette, ahogy JeanClaude-ét is. Máris sokkal gyengébb lett a kapcsolat, mintha hűlni kezdett volna a levegő, pont, mint amikor felhő takarja el a napot. Richard Micah-ékhoz lépett, valamit súgott neki és Nathanielnek. Micah biccentett, mire Richard kezet nyújtott neki, majd Nathanielnek is. Kezet ráztak, Richard visszalépett hozzánk. Az arcán különös nyugalom áradt szét, de a nyakán a verőér nem hazudott. Őrült módon pumpált, nem tagadhatta, hogy tart Ashertől. Jean-Claude a kezét nyújtotta neki, Richard belekapaszkodott. Aztán nyúlt volna értem is, de elbizonytalanodott, Jean-Claude-ra tévedt a tekintete. Erre a vámpír mosolyogva megfogta az én kezemet is, és együtt vitt magával Asher irányába, a folyosó felé. – Mit tegyünk, Ulfric? – kérdezte Jamil. – Állítsatok embereket az ajtó elé, és ha segítségért kiáltunk, tegyétek a dolgotokat. – Nem jó ötlet ez, Anita, Jean-Claude – szólalt meg Gonosz. – Ja, hát nem – bólintottam. – Akkor ne tegyétek – vetette fel Igazság. Nem kezdhettem nagy magyarázatokba, és a gondolataimat másként nem oszthattam volna meg velük, ezért hát csak megvontam a vállamat.

– Nem lesz baj. – Egy hazugot ne akarj becsapni, Anita – ingatta a fejét Gonosz. – Elég legyen – állította le a kvaterkát Jean-Claude. – Ha megtesszük, hát ne húzzuk tovább az időt, élvezzünk ki minden percet hajnalig. – Tájékoztatnunk kell Rafaelt – kottyant még közbe Claudia. – Hát tájékoztassátok. – Tudja, hogy ide jöttem – szólalt meg Richard. – Tőle kértem tanácsot. – A királyunk biztosan nem javasolta neked, hogy gyere ide, és baszogasd – bökött a hüvelykujjával Asherre Fredo. – Nyugalom – mosolygott Richard. – Pontosan tudja, hogy miért jöttem, és hogy mik a szándékaim. A vérpatkányok erre csak összenéztek, de Richard szavai megnyugtatták őket – Rühellem a rejtélyes baromságokat – morogta azért Fredo. Jason kurtán tisztelgett, ahogy kimentünk a folyosóra, és elindultunk Asher nyomában. Idiótaság volt a részemről azon morfondírozni, menynyire dögös Asher segge ebben a bőrnaciban, vagy egyszerűen csak ez volt a majdnem meztelen igazság?

7 Ma éjjel vörös és fekete ágynemű várt ránk Jean-Claude hálószobájában. Jean-Claude gyakran variálta a színkombinációkat, bár magát a folyamatot még soha nem láttam, mindig csak az eredményt Mikor mi fogadott: hol kék, hol piros, fekete, sőt néha arany vagy ezüst, esetleg a fentiek kombója. Tisztára varázslat mindig makulátlanul tiszta, ropogósan friss ágynemű. Asher a szoba közepén megtorpant, a haja aranykeretbe fogta szépséges arcát, de a kegyetlenség ott vibrált rajta. Ezt utáltam benne, hogy hiába, hogy ez volt minden vágya, most mégis olyat fog mondani, amivel gajra vágja az egészet. Azt akarom, hogy meztelenül álljatok előttem – jelentette ki, és a hangjából ugyanaz a vámpírerő sejlett, ami Jean-Claude-ét szokta átjárni néha, ami végigcirógatja az ember testét, hogy csak áll, a fölében az utolsó szó cseng még, és a teste beleborzong az emlékbe. Jó lett volna, ha Jean-Claude mond erre valamit, de Richard megelőzte. – Most dühös vagy, Asher. Vágysz rám, ránk, de a haragod erősebb, és a végén mindent el fogsz rontani. Mintha szomorúság járta volna át a szavait, nem indulat, hanem mélységes, szinte higgadt szomorúság. A kezemben éreztem Jean-Claude kezét, de már felvonta a pajzsát, elvágta közöttünk a kapcsolatot. Azt hiszem, talán a félelem miatt, mert nem tudhatta, mi következik, az viszont egyre valószínűbbnek tetszett, hiába, hogy már az ágy mellett állunk életünk két pasijával, akiket mindenkinél jobban szeretünk, mégse sül ki ebből semmi jó, mert vagy az egyik, vagy a másik, esetleg mind a kettő olyat tesz vagy mond, ami mindent megcsáklyáz. – Mit tudsz arról, ami most következik majd, Ulfric? – szegezte neki a kérdést élesen Asher Richardnak. – Én is így viselkedtem volna még néhány hónappal ezelőtt is egy ilyen helyzetben. – Közöttünk nincsen semmi hasonló, farkas.

– Ma este azért jöttem, hogy előrelendítsem a dolgokat, nem azért, hogy romboljak, Asher. Hadd meséljek hát valamit! – Hosszú lesz? – kérdezte megvetőn Asher. – Közepesen. – Akkor talán üljünk le hozzá. Azzal elnyúlt az ágyon a vörös és fekete párnák közt, a haja aranytócsaként bomlott szét alatta, heges arcát a párnák közé fúrta, hogy csak a tökéletes vonások látszottak – az a földöntúli szépség, ami Belle Morte szolgálatában évszázadokon át tartotta rabigában fél Európát. Nyakán ott villódzott a gyémánt– és zafírtű kékséges üvegfénye, inge selyme habosan ölelte testét, és olyan arckifejezéssel paskolta meg maga mellett az ágyat, amivel egyetlen hetero pasi se néz farkasszemet ebben a világban. – Jöjj, Ulfric, csüccsenj ide mellém! Nem harapok... Egyelőre legalábbis – bazsalygott rá csábosan. Richard elnevette magát. Összerezzentem, és éreztem Jean-Claude kezén, hogy egészen megmerevedik, lecsendesedik, mint aki ott sincs szinte már. Persze egészen eltűnni nem tud, de a nagy öreg vámpírok olyan profin ki tudják üríteni magukból az élet minden maradványát is, hogy az ember valóban kénytelen szembenézni azzal, hogy ez az élet, ami az ő testüket mozgatja, már nem az az élet, ami a halandók ereiben lüktet. Mert egy halandó keze soha nem lenne ilyen érzés a kezünkben. Ezek a pillanatok vezettek oda, hogy énem egy része még most, évek múltán sem adta be totálisan a derekát Jean-Claude bűbájának. Most is egyszeriben olyan lett, mintha egy élő bábnak a kezét fognám, ami cseppet sem kellemes érzés. Elhúztam a kezemet, és ő hagyta, mert pontosan tudta, hogy érzek ezzel az állapotával szemben. De neki ez volt a menedék, ahová behúzódott, ha érzelmi káosz készült lesújtani ránk, márpedig az a két férfi, akihez mindenkinél jobban vonzódik, legalábbis hímek terén, éppen darabokra fogja tépni az életünket. Basszus. – Mit tettem, ami ennyire szórakoztat, Ulfric? – kérdezte Asher, de már nyoma se volt a gúnyos cicázásnak a hangjában, már csakis az egyre éledező harag maradt. Richard megindult az ágy irányába, közben levette a dzsekijét, és mire odaért, már csak a vörös póló volt rajta. A teste izmos volt, rendszeresen járt a kondiba. Onnan tudom, hogy nyár óta ez volt az

egyetlen hely, ahol találkozgattunk. Mert aki simán fekve nyom egy kisebb verdányi súllyal, annak a normál konditermek nem jelentenek kihívást, ezért Micah-val és Nathaniellel együtt oda jártunk, ahová a mifélénk jár csak, és ami megfelel a normálnál nagyobb kihívást jelentő igényeinknek. Mert a vámpírjegyeknek köszönhetően én magam is picit muszklisabb voltam az átlagnál, és még finoman és szerényen fogalmaztam. Richard az ágy végébe hajította a dzsekit, és megállt Asher fölött. A vámpír arrogáns képpel meredt rá. Neki ez volt a maszkja, az álcája. Nem akarta, hogy Richard lássa, mennyire bomlik érte, mert nincs pasi, aki ha szereti a férfiakat, ne csorgatná Richard után a nyálát. De Jean-Claude-ra hiába is néztem, ő még Ashernél is kifejezéstelenebbé vált, tőle nem jött segítség. Richard felénk fordult, a kezét nyújtotta. – Nem csatlakoztok? – kérdezte mosolyogva. A haragnak nyoma se volt benne. Megvontam a vállamat, és odamentem. Ha éppen azon munkálkodnak, hogy porig égetnek mindent az érzelmi életünkből, hát legalább annyit megtehetek, hogy berohanok a füstbe, és mentem, ami menthető. Richard megfogta a kezemet, és felsegített az ágyra, mert elég magas volt, vagyis harisnyában hajlamos voltam leszánkázni a síkos szaténon. Mindketten felkapaszkodtunk, én Asher bal oldalára másztam, az ajtóhoz közelebb eső végébe az ágynak, Richard a másik oldalán nyúlt végig a párnákon. Egy pillanatra összenéztem Asherrel, és annyit levettem, hogy egyelőre neki sincs tippje, hogy mi a fene ez az egész. Hát, legalább nem bolyongok egyedül a ködben. Elhelyezkedtem, és a teljes menetfelszerelésem, tűsarkú, pisztolyok meg a többi dacára igyekeztem kihozni a maximumot a dologból. Mert legalább még nem zuhant ránk a katasztrófa, senki nem szúrt el egyelőre semmit, ami már önmagában rekord ebben a négyesben így összezárva. Jean-Claude végigmért bennünket. Egy pillanatig szinte kétdimenziós képpé merevedett, majd elmosolyodott, és elindult. Mintha film kelt volna életre, kecses, könnyed, szépséges film, aminek ezeréves gyakorlata van az efféle jelenetekben, ezer ilyen szobába

besétált már szépségesen és kellemesen mosolyogva, érzelmeit a mélybe rejtve. Az ágy lábánál állt meg, keze a vörös és fekete ágyfüggönyt simogatta, majd megrázta a fejét. – Mindez túlságosan is szép, hogy igaz lehessen. – Eddig igazi pöcs voltam – bólintott Richard, ne haragudjatok! Sajnálom. Mind egyszerre meredtünk rá, még Asher is, akit annyira váratlanul ért ez a kijelentés, hogy még az arca takargatásával se vesződött, az se érdekelte, hogy a sebzett arcéle is szem elé tárul. – Csodálatos, hogy elnézésünket kéred, mon ami, de nézd el ennek a vén vámpírnak, aki vagyok, ha megkérdi, pontosan mit sajnálsz. – Amiket mondott – vetettem fel. – Amikor téged megismertelek, Anita, épp megszabadultam Rainától és Gabrieltől. – A vámpírok még ma sem feledték a néhai Lupátokat, Rainát, és a leopárdok valaha volt királyát, Gabrielt. Mellettük Belle Morte udvartartása kedves kompánia, pedig bennük sincs semmi kedvesség – biccentett Asher. – Szadisták voltak, a legrosszabb fajtából, mindketten – sommázta Richard. – A maguk sorozatgyilkos módján. – Hallottam én is a történetet, hogy egy forgatáson végeztél velük,. amikor épp rólad és Gabrielről akartak „basszuk halálra”-filmet készíteni – bólogatott Asher. – Eddig azt hittem, csak mendemonda. – Nem tudom, hogy a részletek mennyire túloznak, de ennyi mindenképp igaz belőle – ráztam meg a fejemet, és még a távoli emlékbe is beleborzongtam. Gabriel és Raina pokoli párocska volt, és nagy részben csakis a szerencsének köszönhetem, hogy végezni tudtam velük, és ezzel nem csak a saját életemet mentettem meg. Gabriel nem egy örök sebet hagyott a testemen. – Örülök, hogy megölted őket – fogta meg a kezemet Asher. – Mind boldogok vagyunk és hálásak – csatlakozott Richard is. – Senki nem gyászolja őket – ingatta a fejét Jean-Claude. – Nohát, ahogy mondtam, nem sokkal az után ismertem meg Anitát, hogy tőlük megszabadulhattam. Olyasmit akartak belőlem faragni,

amilyen Nathaniel is, valamivel dominánsabb kiadásban. De megmaradtam volna játékszernek. – Nem jutott el az agyukig, hogy veled ezt nem tehetik – mormolta Jean-Claude. – Felverekedtem magam a falkában hosszas küzdelmek árán, hogy jogaim legyenek. És egy éjjel rendesen összevertem Gabrielt. De ettől Raina még nem vett vissza. Kényszerítette Marcust, az Ulfricunkat, hogy ajándékozzon Jean-Claude-nak. Kiharcoltam, hogy ne kelljen mindenféle emberek ágyába bújnom az ő kényük-kedvük szerint, és erre odaadnak egy vámpírnak, akinek a szex a legfőbb bűbája, a hatalma. Raina felvilágosított, hogy te egykettőre elcsábítasz majd, és ő végig fogja nézni. – Akkor már a Város Ura voltam, Richard. Soha nem engedtem volna, hogy akár veled, akár velem ilyesmit tegyen. Richard felült, a térdeit felhúzta, és két kézzel kulcsolta magához, hogy az izmok táncot jártak a barna bőre alatt – Most már én is tudom, Jean-Claude, de akkor... hat éve volt már Raina a Lupám, nem tudtam nem hinni neki. Ezért hát Jean-Claude se volt a szememben más, mint egy újabb alak, aki meg akar rontani. Ma már látom, hogy ő maga is éppúgy csapdában vergődött, mint én, de ezt akkor még nem értettem – nézett körbe szinte riadt szemekkel. Felültem, szabad kezemmel megérintettem a karját, mire röpke mosoly suhant keresztül az arcán, de alapvetően Jean-Claude-ra figyelt most. – Egyedül te maradtál hármótok közül, és ahányszor csak rád néztem, egyből eszembe jutott az a kettő. Aztán már azért is rád haragudtam, hogy elloptad tőlem Anitát. Ma már tudom, hogy éppenséggel én magam üldöztem hozzád, azzal, hogy végig kellett néznie, ahogy felfalom Marcust – húzta ki magát ültében – Mindent megtettem, hogy amikor majd első ízben lásd, hogy állati alakot öltök, elborzadj. Sajnálom. – Utálod, hogy vérfarkas vagy, és azt akartad, hogy én is utáljam. – Igen – biccentett –, csak épp akkoriban még ezt sem értettem. – Nagyon széles látókörű doki kezébe keveredhettél – jegyezte meg Jean-Claude.

– A terapeutám valóban az – nézett rá Richard. – De addig egy helyben toporogtunk, amíg Anita a múlt nyáron vissza nem vette a haragját belőlem. Ennek a triumvirátus műfajnak egyik sajátossága, hogy az ember mintegy bedobja a közösbe bizonyos részeit, és ez nem kizárólag a hatalmat jelenti. Én a vérszomjat és az ardeurt kaptam Jean-Claude-tól, Richardtól a szörnyetegét és a hús ízét. Jean-Claude némi könyörtelenséget kapott tőlem, hogy Richardtól mit, azt nem tudom biztosan, vagy, hogy Richard mit kapott tőle, de az fix, hogy tőlem a haragomat nyerte meg. Mert az idők múlásával megtanultam haragból táplálkozni, ahogy a vámpírok a vérből, vagy Jean-Claude a kéjből. Én is tudok a szexből táplálkozni, de a kéjérzetből jóval nehezebben megy nekem, mint a haragból, amit tökéletesen érzek és értek. Úgy fest, nekem ez a fő érzelmem. És a múlt nyáron arra is rájöttem, hogy vehetném vissza Richardtól a dühömet, hogy legalább az ne eméssze. Mert húsból, vérből és szexből mind tudunk táplálkozni, de a harag másokat csak elemészt, engem meg az is táplál. Elvettem a kezemet, és visszafészkelődtem Asher mellé, az ő kezét nem eresztettem el, együtt hallgattuk Richardot. – Akkor még nem láttam, hogy ez a harag mennyire akadályoz abban, hogy bárkinek is meg tudjak bocsátani, hogy feldolgozzam a saját traumáimat, érzelmeimet, de aztán visszavetted. Addig a harag úgy élt bennem, mint egy második szörnyeteg, ami teliholdkor se veszi fel az igazi alakját, nincs soha megkönnyebbülés, feloldozás. Fertelmes élet azzal élni, Anita. – Az ember megszokja egy idő után – vontam meg a váltamat. – Én nem – rázta hevesen a fejét, hogy a haja tűzként repdesett körülötte. – Lassan elemésztett. És az önutálatomat is csak elmélyítette. – Ezért meg én kérek bocsánatot – mondtam, és legszívesebben ennyiben is hagytam volna, de volt már annyi tapasztalatom, hogy tudjam, ha valamit nem mondunk ki, amikor ki lehet, egy idő után úgyis a torkunknak ugrik, egy sokkal alkalmatlanabb pillanatban. – Vagyis a harag elmúlt, Richard, ezt értem. De az önutálatot nem mástól kaptad, az te voltál magad. Gyűlölted, hogy vérfarkas lettél, és velem is azért szakítottál, mert jobban elfogadtam a szörnyetegeket, mint te magad.

– És ezért se kérhetek elégszer elnézést – hajtotta le a fejét. Hátradőlt a párnákra. – A vérfarkasságon nem változtathatok. Olyan, mintha azon akarnék változtatni, hogy ember vagyok. Ez vagyok, ez is maradok. Az ulfricságról lemondhatnék, de egy falkához akkor is tartoznom kellene, és akkor már jobb királynak lenni, mint alattvalónak. Ezt már megtanultam, a saját vérem árán. Jean-Claude hívóállata lettem, annak az erő-triumvirátusnak a harmadik oszlopa, ami rendet tart a városban, és amely alatt mindenki békességben és biztonságban élhet – pillantott Jean-Claude-ra. – Nagyon jó Város Ura vagy, JeanClaude. Csak most fogtam fel, hogy a Város Ura nem sokban különbözik egy vállalkozás fejétől. Ha a főnök hibbant szuka, akkor más őrülteket toboroz a köreibe, és lassan mindenki eszét veszti körülötte. Nikolaus ilyen szuka volt. Anita megölte, hogy megmeneküljünk tőle, és te átvetted a város vezetését, hogy szép lassan minden a helyére kerüljön, működésbe lépjen. Mára rendbe tetted a város vámpírügyeit, minden olajozottan forog. Anyagi szempontból is. – Köszönöm, mon ami. – De ezt nem csak én gondolom így, hanem az összes vérállat vezető a városban. Hogy alattad rendezett lett a város, élhetőbb. – Megtettem, ami tőlem telik – hajtotta meg a fejét Jean-Claude. – Igen, ez így van. Ahogy Anita is. Egyedül én nem vettem ki a részemet a hatalmunk megalapozásából és biztosításából. Az elmúlt években mást se csináltam, mint vagy a zsarnokot játszottam a farkasaim között, vagy kiengedtem a kezemből a gyeplőt, hogy a végén a dominánsaim kénytelenek voltak kihívóként jelentkezni. Sylvie-t már megkövettem ezért. És azért is lehet ő a második embere a falkámnak, mert képes volt elviselni engem. Négy hónapja alig találkoztunk, beszélni meg végképp nem beszéltünk egymással, és lassan kezdtem lemondani arról, hogy valaha ilyesmi elhagyhatja a száját Most olyan váratlanul ért, hogy nem tudtam nem arra gondolni, hogy ilyen nincs, ez tényleg túlságosan is szép, hogy igaz lehessen. A tagjaim megfeszültek, éreztem, hogy Asher megnyugtatóan simogatja a kézfejemet, miközben magához húz. – Annyira vágytam rá, hogy megértsd ezeket, Richard – mondta ki helyettem Jean-Claude –, de egy ideje már felhagytam a reménnyel. – Néhány vérállat vezető vészülést tartott, és kimondták, hogy mindannyiukat veszélybe sodrom a viselkedésemmel. Hogy

mindenkinek csak nehézséget és fájdalmat okozok azzal, hogy a valaha volt legjobb Város Urát megbénítom. Elbeszélgettem Rafaellel, és rámutattam, hogy Nikolaos idejében a vérpatkányok legszentebb tabuja az volt, hogy nem táplálják a vámpírokat. Miként lehetséges hát, hogy most a te vámpírjaidnak odaadják magukat – folytatta Richard, és lesütötte a szemét. – Rafael erre azt felelte, hogy „Nikolaos követelte, hogy adjam át neki a népemet. Jean-Claude soha még csak nem is kérte ezt, magam ajánlkoztam, mert minden fajta, aki közel kerülhet hozzá és Anitához, erősebbé válik. Ők nem ellopják az erődet, hanem segítenek még erősebbé válnod.” Ezt mondta, és én megfontoltam a szavait, és ráébredtem, hogy mennyire igaza van. Mindketten azon igyekeztek, hogy körülöttetek mindenki fejlődjön, jobb lehessen. Azon tűnődtem, hogy vajon én kinek segítek ugyanígy, hogy hányan lettek nekem köszönhetően jobbak vagy erősebbek az elmúlt időben, és tudjátok, mire jutottam? – Mire? – kérdeztem rá, mert úgy tűnt, nem akarja folytatni. – Hogy a tanítványaimnak, a gyerekeknek segítettem, de hiszen ez a munkám. Az életemben azonban senkinek az égvilágon. Még önmagamat is csak akadályoztam. – Ez mind lenyűgöző, mon ami. De az eredeti kérdésemre még mindig nem kaptam választ. Miért jöttél el hozzánk ma este? – Rafael azt is mondta, hogy ha tehetné, felajánlaná nektek a saját húsát és vérét helyettem, ha azzal lendítene St. Louis helyzetén. Tudom, hogy Donovan Reece, a hattyúkirály rendszeresen táplálja Anitát, és hogy hattyúi a vámpírjaid donorai. Micah és a leopárdok mind Anita mellett állnak, és rajta keresztül melletted. Mindenki azon van, hogy megbonthatatlan egység épüljön körülötted, a te vezetésed alatt. Mindenki, engem kivéve. – Remek beszéd, Ulfric – húzta el a száját Asher. – Kár, hogy beszélni könnyű, cselekedni már sokkal nehezebb. – Én legalább dolgozom a problémáimon, Asher – nézett rá Richard. – Neked se ártana hozzálátni. – Ez meg mit akar jelenteni? – Hogy dühös vagy. Hogy azt akarod, hogy Jean-Claude csakis téged szeressen, de ezt soha nem kaphatod meg. Én is azt akartam, hogy Anita csakis az enyém legyen, és hogy ne legyünk végre szörnyetegek.

Egyikünk se kaphatja meg, amit igazán szeretne. Kénytelenek vagyunk kihozni a legjobbat abból, amink van. – Istenem, mennyi re unalmasan és jófiúsan szónokolsz, Ulfric! Elhúzódtam Ashertől, a kezemet is kirántottam az övéből. – Richardot akartad végre megkapni, közben meg annyira dühös vagy, amiért nem lehetsz kettesben Jean-Claude-dal vagy legalábbis hármasban velünk, hogy valamibe mindenképpen bele akarsz kötni, hogy a végén tönkretehess mindent. Mindig ezt csinálod, amikor dühös vagy, ismerünk már. – Vagyis, csak mert nem rohadtam terápiában az elmúlt négy hónapban, most kidobtok az ágyból – ült fel. – Pedig amíg te a terápiában nyalogattad a sebeidet, Richard, addig én itt voltam, kivettem a részem mindenből, én voltam Jean-Claude második embere, a témoinje. – Tudom, Asher, és sajnálom, hogy nem voltam én is a segítségetekre. Asher feltápászkodott, próbált közülünk lekászálódni az ágyról, de Richard elkapta a karját. – Engedj el, farkas! – sziszegte. – Azt hittem, vágysz az érintésemre. Erre a vámpír megtorpant, és a másik férfi felé fordult. Most azonban ügyelt, hogy a haja takarja a fél arcát, úgy nézett bele fél szemmel a szemébe. – Igen, úgy is van. – Akkor hová mész? Asher tekintete Richard kezére ereszkedett, kicsit kezdett megnyugodni. – Valami gyógyszerre állított a terapeutád, azért vagy ilyen higgadt? – kérdezte. – Nem, a vérfarkasoknál nem sok minden működik – mosolygott Richard. – Túlságosan is gyorsan keresztülmegy a szervezetünkön. – Akkor ezt az egészet nem gondolhatod komolyan, és ha Anitától elmenekültél, pedig szereted, és Jean-Claude-tól is, akihez pedig minden szál köt és vonz, az én érintésemet nem fogod tudni elviselni. – Az tény, hogy csak bizonyos határok között lehetek veled, de ne feledd, hogy jártam Jean-Claude emlékeiben, osztozom érzelmein.

Emlékszem, hogy milyen volt szeretni téged, Asher, és a testet is ismerem, ami megtette. Richardra meredtem, majd Asherre néztem, akit még soha ennyire meglepettnek nem láttam. Aztán vadul, röviden felkacagott: – Azt ajánlod talán, amit Jean-Claude megtagadott tőlem? – Azt hiszem, az egy kicsit túlfeszítené a friss elhatározásaimat – mosolyodott el Richard –, de hajlandó vagyok próbálkozni. Elég erős vagy, hogy Nárcisszusszal saját birodalmad lehessen, ám ha velünk maradsz, erősítenéd Jean-Claude hatalmát. – És mire vagy hajlandó azért, hogy maradásra bírj, Richard? – jön a kihívó kérdés. Richard visszahúzta magához, a mellkasára, és Asher háta hozzásimult, Richard pedig szorosan magához ölelte. Asher hagyta magát, én meg csak néztem, mint vak a moziban, mert Richard soha még ilyen közel nem engedett magához Jean-Claude-on kívül egyetlen férfit sem. – Alakváltó vagyok, és szeretünk nagy meleg kupacba összebújva aludni. Asher ujjai Richard meztelen karját cirógatták, Richard pedig elhelyezkedett a párnákon, és vonta magával a vámpírt is. Erre az lehajtotta a fejét, és megcsókolta a karját. – Egyelőre semmi harapás, vigyázz – suttogta Richard, de a másik keze, amivel nem ölelte Ashert, útra kelt, és beletúrt az aranyhajba. Összenéztünk Jean-Claude-dal. – Csípj meg, mert tuti, hogy álmodom – nyújtottam neki a karomat. – Ki mondtad, amit magam is gondolok, ma petite – bólintott. Asher Richard karjához dörzsölte az arcát, akár egy cica. – Gyere, Jean-Claude, ugorj be te is, olyan jó meleg itt, és édes. – Ne csak mozizzatok ott, gyertek hozzánk – biztatott Richard is bennünket. – Bocs, Richard, én egyelőre csak emésztek – ingattam lassan a fejemet. – Nem bízol bennem. – Nincs valami olyan mondás, hogy ajándék lónak ne nézd a fogát? – puszilgatta és simogatta Richard karját Asher. – De van.

– Akkor meg mire vársz, Anita? Vagy nem kellünk neked? – nézett rám azokkal a gyönyörű szemeivel Richard karja felett. Hogy nem kellenek nekem? Meg nem kell a levegő... Hátrafordultam, Jean-Claude még mindig az ágy mellett álldogált, onnan figyelte a párocskát – Ha te el tudod hinni, hát én is – nyújtottam neki a kezem. – Elhinni? – súgta Jean-Claude. – Amikor végre rádöbbentem, mit művelek, milyen ostobán viselkedtem veletek, arra gondoltam, küldök „bocsássatok meg”-rózsát, de annyi rózsa nincs az egész világon, amennyi nektek járna az elmúlt évekért – emelkedett fel Richard, és Asher minden tiltakozása ellenére elhúzta a kezét, és egy mozdulattal kibújt a trikójából. – És egyébként is arra jutottam, hogy ennek jobban őrülnétek, mint a rózsáknak. Asher bizonytalanul nézett rá, de Richard már vissza is húzta magához, ugyanúgy ölelte, mint az előbb. Asher belefordult az ölelésbe, és óvatosan a hasára rakta a kezét. Richard pedig értünk nyúlt. – Ha gondoljátok, még mindig felhívhatok egy virágboltot – tréfálkozott, de az arca komoly volt, nagyon komoly. – De őszintén szólva úgy voltam vele, hogy így tudnám a legbeszédesebben kifejezni, mennyire sajnálom, hogy eddig mindent elcsesztem. – Ha komolyan gondolod, hát nem tévedtél – bólintott Jean-Claude. – De ha nem gondolod komolyan, és megint felültetsz bennünket, Richard, akkor ezzel mindennek vége – szólaltam meg végre én is. – Mert többet nem játszhatsz velünk. Asher Richard hasára tette a fejét, mindkét karjával a derekát ölelte. – Jaj, fogjátok már be ti ketten – nyögött fel türelmetlenül –, és gyertek végre! Csak az én kedvemért nem fogja letolni a gatyáját. Elnevettem magam, vicces volt. De Richard nem nevetett, hanem beletúrt Asher hajába, megragadta, és annál fogva hátrarántotta a vámpír fejét Asher arckifejezése nagyon is ismerős volt, nemegyszer láttam már Nathaniel arcán: kitágult pupillák, elnyílt ajkak. És magamon is találkoztam már vele, ha épp tükör is akadt a közelben. Azt jelentette ez a kifejezés, hogy dominánsból alávetettbe váltott Asher, hogy átadta magát az erősebb pasinak, hogy azt tesz vele, amit csak akar, és ez örömet és kéjt okoz neki, még ha fizikai fájdalommal jár is. Richard maga felé fordította ezt az arcot, mélyen belenézett a szemébe. Láttam, ahogy az alkarjában feszülnek az izmok. Asher

nyögött, de nem a kíntól, hiába a fájdalom váltotta ki. Nemegyszer hallottam már ezt a hangot, csak épp akkor Jean-Claude idézte elő vagy esetleg Nathaniel és én. – Én domináns vagyok, senki kedvéért nem tolom le a gatyámat, hanem mások tolják le az én kedvemért – rántott megint egyet Asher haján, és egészen közel hajolt, bele az arcába. – Nem kaja vagyok, nem zsákmány. A Thronnos Rokke klán Ulfricja vagyok, és ha erről még egyszer megfeledkezel, az fájni fog – suttogta az utolsó szavakat bele a vámpír szájába szinte. Szépségét használta fegyverként, ahogy régebben velem tette, és ez a fegyver pusztítóbb tudott lenni, mint egy valóságos pisztoly. Majd kihúzta magát, és olyan hirtelen taszította el magától Ashert, hogy az visszahanyatlott az ölébe, a haja kusza zuhatagként borította az arcát, majd nem moccant, csak feküdt ernyedten. – Nem csak azt voltam képtelen elfogadni, hogy vérfarkas vagyok és Jean-Claude hívóállata – fordult felénk. – Ha a fájdalom és a gyönyör nem eredne bennem egy tőről, Rainának soha nem sikerült volna elcsábítania. Őt okoltam, hogy perverz állatot csinált belőlem, de ezt a részt nem ő erőltette rám, egyszerűen csak elszabadította bennem – mondta, és nagy kezét Asher fejére tette, a haját simogatta, miközben beszélt, és Asher borzongott az érintésétől. – Nem akarok lefeküdni Asherrel, de hogy fájdalmat okozhatok neki, az kedvemre van. Érezni, hogy vágyik rám, és én megtagadom tőle magamat... – dőlt hátra megint a párnákon lehunyt szemmel – az nagyon is kedvemre való. Nagyon is. És amikor újra felnézett, borostyánba fordult a szeme, és én megborzongtam a pillantásától. Jean-Claude megérintette a karomat, mire összerezzentem. – Nem csatlakozunk hozzájuk, ma petite? Csak bólintani tudtam, mert nem találtam arra szavakat, amit az ágyunkban láttam, és ami borostyánszín farkasszemekkel nézett vissza rám.

8 Asherről hamar lekerült a nadrág, majd fokozatosan minden egyéb is, bár az inggel akadtak nehézségek, mert a legdurvább hegek a felsőtestét csúfították el, és Richard tökéletes teste mellett láthatóan elbizonytalanodott, szégyenlős és félénk lett, amit soha egyéb körülmények között róla elmondani nem lehetett volna. Jean-Claude-dal hónapokba telt, mire meggyőztük, hogy nincs miért takargatnia magát, hogy nekünk ugyanolyan tökéletes így is, de hát most itt volt Richard... Jean-Claude-dal elég elveszetten néztünk össze, hogy miként is jussunk előbbre a témában, de Richard ezt is megoldotta: – Jean-Claude azt mondta, hogy le a ruhát. Hát csináld! – szólította fel egyszerűen. – Igazából azt mondta, hogy vetkőzzek le – szorította össze magán az inget Asher komoran. Richard már épp a képébe vágott volna valami gorombaságot, de Jean-Claude pillantása beléfojtotta a szót. Pontosabban nem csak egy pillantás, mert szerintem súghatott valamit a fejébe, ahogy nekem is szokta, amire Richard vonásai ellágyultak. – Nem láthattad az ezüstgolyók ütötte sebeimet a múlt nyáron – simította végig a felsőtestét. – Majdnem belehaltam, és ez a felem egybefüggő seb, roncs volt. Azt hittem, végleg ilyen maradok. Az ezüstgolyóval nem sok esélye van az embernek, örül, ha egyáltalán beforr a seb. Korábban nem hittem magam hiúnak, de azok a sebek kiborítottak. Hogy örökre odalett a tökéletes testem. És amikor JeanClaude energiával kezdte gyógyítani a saját sebeit, én is megtanultam a módját. És nekem is jutott a hármasunk energiáiból, hát visszakaphattam, amilyen voltam – mutatta a szép, sima, bársonyos bőrt. – Tudtam, hogy a triumvirátusunk elegendő erőt adott mindkettejüknek, hogy felépüljenek, ez azért egészen komolyan a vámpírjegyek javára szól, de arról gőzöm se volt eddig, hogy ha nincs ez az energia, hát most négyünk közül hárman ülünk itt komoly hegdzsungelben.

– Nekem nem volt triumvirátusom, amihez fordulhattam volna – morogta Asher, és nem eresztette az ingét. – Jó, megpróbáltam kedvesen, de úgy látszik, az együttérzés csak feldühít – lépett oda hozzá Richard. – Megértem. Hadd próbálkozzam valami mással hát. Azzal a gyorsnál is gyorsabban belemarkolt Asher hajába megint, miközben a másik kezével a derekát karolta át, és rántotta magához, olyan közel, hogy akár meg is csókolhatta volna. Váratlan és goromba mozdulat volt, de Asher haragja köddé vált Richard erős karjának a szorításában. – Pucéran akarlak látni – vicsorgott bele a vámpír arcába. – Látni akarlak, amilyen vagy. Meztelenül akarlak, kikötözve, és ha még egyszer kérnem kell, hát a saját kezemmel szaggatom le rólad az inget. Majd eltaszította magától, és faképnél hagyta. Asher nekiesett az ágynak, majd ahogy visszanyerte az egyensúlyát, már dobta is le magáról az inget és minden mást, ami még rajta volt. Volt valami megnyugtató abban, hogy Richard meztelenül akarja látni és kikötözni, mert ebből azt érezhette, hogy a másik is kívánja őt. Ez el is űzte minden korábbi bizonytalankodását. Az ágy egyik felére, a széle mellett négykézláb kikötöztük Ashert. Egyelőre térdelt, de ha akartuk, le is hasalhatott, és a lábait lelógatja az ágy mellett. Az ágy kerete relatíve új volt, akkor csináltatta JeanClaude, miután Richard az utolsó alkalommal velünk töltötte az éj– szakát. Ez már fémből volt, és mindenütt kampók és hevederek voltak rajta, hogy kényelmesen kötözhessünk vagy szíjazhassunk ki rajta bárkit. Eredetileg azért lett ilyen, hogy Ashernek legyen hol megtanítani nekem, hogyan domináljam Nathanielt, de nem csak Nathanielen használtuk a lehetőségeket. Volt itt már kikötözve mindenki, mert a szabály az volt, hogy csakis olyasmit próbálhattunk ki a másikon, amit korábban magunkon is próbáltunk. Amikor Nathaniel vágyai nagyon elrugaszkodtak, és már nem mertem vagy akartam a fájdalom miatt magamon kipróbálni előbb, akkor Asher önkéntesként jelentkezett, és ő lett a tesztalany. Aztán már megesett az is, hogy Asher se vállalta be azt a kínt, ami Nathanielnek kéjeket okozott volna, olyankor feladtuk. De Nathaniel más lapra tartozik, az ő fájdalomtűrése még most is elég ijesztő az én szememben, még ha izgatóak is a lehetőségek.

Jean-Claude elővette a játékos ládát, nem dobozt, mert egy régi tengerészládában tartottuk ezeket a játékszereket, annyi volt belőlük. Úgy egy hónapja került át végérvényesen a hálószobába, ezzel hallgatólagosan magunk is elismertük, hogy ahhoz túlságosan is kedveljük az efféle szexet, hogy minden alkalommal el kelljen érte zarándokolni a tárolószobába, és vissza. Akkor mást se csinálnánk, mint a folyosón cirkálnánk oda-vissza. Egyébként rég tudtam, hogy Richard is szereti a durva szexet, és hogy Raina csak rádöbbentette, mit is élvez igazán, nem ő tanította meg rá. De soha nem hittem volna, hogy Richard valaha elénk áll ezzel a vallomással. Ezek szerint vannak még csodák. Az is lehet, hogy jövőre a St. Louis-i Kosok nyerik meg a szuperkupát. Vagy, hogy van jégkoripálya a pokolban. Innentől fogva bármi lehetséges, én azt mondom. Jean-Claude egyszerűen kibújt az ingéből, és csizmásan, bőrnaciban pont beillett a szadomazo dekorba. De én a kiskosztümömben elég viccesen festettem a pucéran kikötözött Asher mellett. Szerencsére erre is volt megoldás: Jean-Claude beszerzett nekem egy rövid bőrrucit Ahogy visszavonultam átöltözni a fürdőszobába, a sok tükörben alaposan megcsodálhattam: az eleje végig cipzáras volt, és szűk, így a melleim push-up nélkül is álltak, mint a cövek, és nem buggyantak elő hívatlanul, bénán. Addig igazgattam a cipzárt, amíg elértem a „majdnem kibuggyan”-hatást, de érezhettem, hogy tart biztosan. Olyan lettem, mint egy bőrös June Cleaver, vissza az ötvenes évekbe, haha. A végén megskubiztam magam a tükörben, és még nekem is leesett az állam: ilyen dudákat... és a széles bőröv a derekamon csak még darazsabbnak mutatott, hogy egészen beleszerelmesedtem a saját melleimbe, pedig alapból nagyon nem mozgat meg ez a szerv. Most azonban dögös volt a látvány a rövid szoknyával és a felpolcolt keblekkel És Jean-Claude se nagyon leplezte, mennyire bejön neki a látvány. – Mon dieu, ma petite! – szaladt ki a száján, és megmarkolta Asher haját, hogy felém fordítsa a fejét. Elég fájdalmas szögbe rántotta, de mondom, Asher nem átlagosan reagált a fájdalomra, és most se úgy tűnt, mint aki neheztel, hogy bántják. Jean-Claude az arcához simult az arcával. – Nézd csak, Asher, nézd Anitát, és tudd, hogy ma este egy ujjal se érhetsz hozzá!

És ellökte, otthagyta. Tisztában voltam én vele, hogy ez mind a játék része, és mélyen reméltem, hogy Jean-Claude ismeri annyira Ashert, hogy tudja, meddig mehet el, mert ha éppenséggel én vagyok a helyében, nekem ennyi megalázás és kiszolgáltatottság is becsapta volna a kapukat, és elküldöm a halálba őket, hogy tudják, kit dugjanak meg, mert legfeljebb önmagukat, engem tutira nem. Mondjuk, nem vagyunk egyformák. Jean-Claude elém lépett, a karját nyújtotta. Nyolccentis sarkakon vonultam, dögös voltam bennük és végzetes, de minél dögösebb sarkakra kerültem, annál nehézkesebben mozogtam. Legalábbis érzésre. Jean-Claude többször is megnyugtatott már, hogy ha gyakrabban viselném, megtanulnék benne járni. Aha. Én meg majd elhiszem. De így, hogy támogatott, nem volt gond. Időközben Richard már mindenféle korbácsot és ostort kipakolt szép sorban az ágyra. – Nem lesz jó – morogta Richard az egyik ágyfüggöny mögött. Jean-Claude ugyanis neki is hozott egy bőrnacit, amit régebben néha viselt is már, de úgy tűnik, nem csak felsőtestre dolgozott az elmúlt fél évben. Ahogy megkerültük az ágyat, láttam, hogy vesződik a nadrággal, próbálja felrángatni a második szárat is a lábán. A haját lófarokba fogta, a háta csupasz volt és napbarnított. – Nem megy, túl sokat izmosodtam – rázta meg a fejét. Aztán felnézett ránk, és ha Jean-Claude arckifejezése nem nyugtatott volna meg arról, hogy jó-e a ruhám, hát most megkaptam a mindent vivő reakciót Richard csak bámult, közben még az ágyról is lecsúszott, ott ült a padlón a bőrnacival az ölében. Mellette landolt az álla. Megmarkolta az ágy lábát, és feltápászkodott, egyik kezében még mindig ott lógott a nadrág, azzal takarta magát, de azért a lába látszott és az a sok extra, ami miatt már nem ment fel rá a nadrág. Majd eldobta a nadrágot, és csak állt előttem szépséges valójában, hátravetett fejen azzal a gőggel, ami már nemegyszer buktatta le előttem, hogy azért nagyon is tisztában van a saját szépségével, még ha úgy is tesz sokszor, mint aki nem. De azt is láttam, hogy nem csak az arca reagált a látványomra. Belekapaszkodtam Jean-Claude-ba, mert most rajtam volt az állam keresgélésének sora. Nem mintha ez új érzés lett volna Richard társaságában, mert az első találkozásunktól kezdve, amikor egyébként épp így, pucér valójában láttam meg, szóval azóta fogok minden

alkalommal újra meg újra negatívot. Egyébként, most hogy visszagondolok arra az első találkozásra: akkor egy ágyban hevert egy dettó meztelen alakváltó hölgy társaságában, és én soha nem kérdeztem, hogy is kerültek oda, mert mindig is azt gondoltam, hogy alakváltás után dőltek ki – mert a vérállatok gyakran ájulnak kómába visszaváltozás után –, és figyelmesen gondos kezek fektették be őket a takaró alá, nehogy meghűljenek. Micsoda egy naiva vagyok én! – Mi történt? – nézett nagyot Richard. – Először ott volt az a pillantás, épp amire vágytam, de aztán elkalandoztál, és már nem is láttál. Mire... vagy inkább kire gondoltál, miközben engem néztél? Még mindig hihetetlenül jóképű volt, a magas arccsontja és a barna bőre meg a többi, de már ott játszott a vonásain a harag, ami nagyon nem jön be. Richard volt az egyetlen pasim, aki mindig bedobta velem szemben a durcát. – Ma petite – hallottam Jean-Claude hangját, és a becenevem elegendő volt, kirántott a viharból, mielőtt még kitört volna bennem. Nem hagyhattam, hogy most fusson zátonyra ez a dolog, amikor végre mintha valami pozitív vette volna kezdetét a mi Richardunkkal. Ez a mi Richardunk egyből lebuktatta, hogy ez nem a saját gondolatom, ő plántálta a fejembe, mert én már rég nem gondolok úgy rá, hogy az enyém vagy a miénk... Az az idő elmúlt De nem gáz, most tényleg nem zuhanhatok vissza a régi időkbe, okosnak kell lennem, mint a gyerekeknek, amikor a veszekedő szülőket igyekeznek kibékíteni, nehogy válás és osztozkodás legyen a vége, mert ha mi válunk, az osztozkodás embereken lesz, mert a város vámpírjai és vérfarkasai mind közös tulajdon, elég fájdalmas és bajos lenne szétosztani őket. Nincs más út, mint felnőni végre, és helyrehozni a kapcsolatot, hogy működjön újra. – Rád, Richard, az első alkalomra, amikor találkoztunk. A Kárhozottak Cirkuszának irodájában voltál, ágyban egy alakváltó nővel. Meztelenek voltatok mind a ketten, és még soha nem kérdeztem meg, mit csináltatok ott kettesben. Hogy hogyan jutottatok oda. – Mit szeretnél hallani? – kérdezte, és a harag elszállt, zavarodott meglepetés maradt a helyén, ami valahogy sokkal jobban illett hozzá. Valóságosabb volt. – Gőzöm sincs. Egyszerűen csak az jutott eszembe, hogy soha nem kérdeztem rá. Soha nem kérdeztem, hogy Rashada a szeretőd volt-e.

Aznap éjjel randira hívtál, szóval valahogy készpénznek vettem, hogy nincs más az életedben. Naiv voltam, Richard, mondd? Akkoriban ennyire naiv lettem volna? Ellágyult az arca, mosolyba húzódott. Kedvesen lépett mellénk, és nagy piros pontot osztok magamnak, hogy meg tudtam állni, hogy a tekintetem ne kószáljon lejjebb az arcánál. Persze ahogy most rám nézett, minden meztelen tökéletességénél többet ért nekem. Az arcomhoz ért, a bőre melegebb volt, mint vártam, barátságosan hívogató volt, mint a cserépkályha a hideg téli éjszakában, és a tenyerébe fektettem az arcomat. Onnan láttam, hogy a másik keze átnyúl a vállam felett, és Jean-Claude hajába mélyed. – Mindketten azok voltunk akkoriban – súgta. Magához vont bennünket, hogy mindhármunk arca összeért, ehhez persze nekik le kellett hajolni, de ez volt. Jean-Claude haja összevegyült az enyémmel, sötét mindkettő, majdnem fekete, Richard keze pedig a tarkónkra kúszott, a hajunk alá, és masszírozta a nyakunk tövét. Akár azt is érezhettem volna, hogy ez Jean-Claude-nak milyen érzés, de soha nem voltam oda ezért a tapintásiérzékelés-megosztás műsorért, ezért lezárta az útját. De attól még tudtam, hogy mi történik. – Ha előre tudtuk volna, mi történik, vajon akkor is kifutottunk volna egymás elől a világból? – suttogta bele az arcunkba. Erre tippem se volt, mit mondjak, szerencsére' Jean-Claude felkészültebb volt. – A kérdés inkább az, mon ami, hogy vajon életben volnánk-e még, ha a bajban nem számíthattunk volna egymásra. Az a kérdés, hogy hány vámpírunk és farkasunk vergődne szadista mesterek kezei közt, ha egyáltalán élnének még. – És nem csak a farkasok – ingatta a fejét Richard –, mert Anita és Micah sok alakváltónak sietett a segítségére az elmúlt időkben. Nagyot sóhajtott, bele a hajamba, majd szűzi, finom csókját éreztem a homlokomon. – Ha meg akarod tartani második emberednek Ashert és vele a vérhiénákat, akkor kénytelenek leszünk megszelídíteni őt. – Oui. – És a te szóhasználatodban mit jelent pontosan a megszelídíteni? Richard nagyot nevetett, és valamicskét hátrább húzódott, hogy belenézhessen a szemünkbe.

– Mennyire jellemző rád ez a kérdés, Anita! És ez a gyanakvó hang... Végigmértem, csípőre vágtam a szabad kezemet, amivel épp nem Jean-Claude kezét fogtam. – Ilyen vagyok, Richard. Milyen hangon kellene beszélnem? – Hogy lehet, hogy szeretlek, és közben olyan fertelmes dolgokra vágyom veled? És miként szeretheted, hogy ilyen vagyok, és azt szeretem, amit? – Nem akarok megint erről beszélni, Richard – ingattam a fejemet, mert Jean-Claude egyszeriben ledermedt mellettem. – Én se – pillantott Richard is Jean-Claude-ra. – Dugni akarok Anitával. És szívesen hagyom, hogy megérints, és kész vagyok megérinteni téged. És azt akarom, hogy Asher szenvedjen, amiért nem kaphat meg – jelentette ki, és a csokibarna szemei hirtelen egy árnyalattal sötétebbe fordultak. – Látni akarom az arcát, amíg Anita leszop engem, és én nyalom őt. Azt akarom, hogy végignézze, amint megdugod Anitát, és azt kell gondolnia, hogy mégse kaphat meg téged. És miközben ti dugtok, fájdalmat akarok okozni neki, amit nagyon is élvezni fog – a pillantása egyre hevesebben villogott. – Már a puszta gondolat felizgat. Erre lejjebb siklott a tekintetem, és igen, tényleg hatott rá a gondolat, nem is kicsit Ahogy visszanéztem az arcába, láttam, hogy engem néz. Rajtakapott, de lehet, hogy nem is annyira a tekintetével, hanem a gondolataimmal csípett el, ahogy Jean-Claude szokott, és ahogy én éreztem, hogy Jean-Claude haját simogatja. – Akarsz engem? – Hogy? – Akarsz engem, Anita? Na, hát erre se nagyon tudtam, mit mondjak. Szóra nyitottam a számat, de hang az nem jött ki a torkomon. – Csak az igazat, ma petite. Csakis azt – figyelmeztetett JeanClaude. És kimondtam az igazat, ami azóta nem változott, amióta először láttam Richardot: – Akarlak, igen. Elmosolyodott, és a mosolyában ott lobogott az a hév, amit egyelőre nem tudtam értelmezni nála.

– Akkor jó, mert nekem hiányoztál – és olyan gyorsan mozdult, hogy felsikkantottam, olyan bénán, ahogy a kislányok, ha jön a mumus. Egyszerre csak azt vettem észre, hogy a két karja a derekamon van, és magasba emel, fel magához, és centikről nézek bele a szemébe. A két kezem a karjain, elég ügyetlenül. – Megijesztettelek – hajolt közelebb, és megszimatolt Ettől égnek meredt még a karomon is a szőr. – Jó szagod lett a félelemtől, Anita. És nekem ez nagyon tetszik. Tudod, mit jelent ez? – Tudom – nyeltem nagyot. – És akarom is, hogy félj. Ezt is felfogtad? – Ja, ez a zsákmányüldözős cucc – suttogtam. És akkor mély morgás tört fel azok mögül az emberi ajkak mögül. A pulzusom felgyorsult, a szívem úgy kalimpált, mintha ki akarna ugrani belőlem. – Bízol bennem? – súgta morogva, hirtelen mélyebb hangon. Nagyot nyeltem, egyszer meg még egyszer. Nem nagyon bíztam már a hangomban, és a válaszban se, mert talán csak egy talánt tudtam volna kipréselni magamból, de Jean-Claude velünk volt, és tudtam, hogy ha nagyon eldurvulna a helyzet, rá számíthatok. Így hát bólintottam. – Helyes – hallottam, de már a levegőben, mert a karizmai megfeszültek, és felhajított az ágyra.

9 Nagy huppanással nyúltam el az ágyon, a kezemmel tompítottam az esést, ami fájt is volna, ha nem olyan puha a fekhely. Váratlanul ért a húzás, de azért vészhelyzetben lett volna időm és erőm felpattanni Csakhogy ez nem vészhelyzet volt, így csak hevertem ott, próbáltam magamhoz térni a sokkból, és lecsendesíteni őrülten kalapáló szívemet Felnéztem Asherre, de arra már nem maradt időm, hogy gyönyörködjem benne, mert Richard egy pillanattal később rám vetette magát Rám nehezedett, és már csókolt is. Hirtelen beszorultam, kis híján agyonnyomott a csókjával. Túlságosan is heves volt, túlságosan is sok, szabályosan rám rontott, miközben nekem lassabb iramra lett volna szükségem. Próbáltam lelökni magamról, de ahhoz nehéz volt, nagy volt közöttünk az erőkülönbség. Elkaptam hát a lófarkát, és annál fogva rántottam le a száját a számról. – Lassabban, Richard – nyögtem. Csak rám meredt, és a szemén láttam, hogy arra gondol, mit érdekli őt, hiszen simán maga alá gyűrhet, az lesz, amit ő akar. Nem kicsit volt nálam nagyobb, és a fegyverem is kint hagytam az ágyból, szóval erőszakkal is boldogulhatott volna, de szerencsére itt volt nekem JeanClaude. És persze talán abban is bízhattam, hogy ilyet nem csinálna. Bár ahogy erre gondoltam, éreztem a fejében ennek az ellenkezőjét, hogy nem csak az jelent neki problémát, hogy vérfarkas és hogy JeanClaude hívóállata. Ha átlagos ember lenne, akkor se lenne százas a saját szabályai szerint: az erőszak akkor is megmaradna. Láttam, ahogy a szemében felbukkan ez a démon, és a félelem újra összeszorította a gyomromat. Lejjebb csúszott rajtam, és hiába, hogy az arcomhoz nem engedtem, feszesen tartottam a hajánál fogva, lefelé volt mozgástere. Lejjebb csusszant, és a mellemet kezdte csókolni, olyan gyöngéden, mint a tavaszi napsütés, finoman és puhán járta be a bőrruha dekoltázsába szorított melleim szabadon maradt felületét, majd ugyanilyen gyöngéden elindult lefelé, és végigcsókolta a felsőtestemet, végig a

ruhán keresztül, míg végül az alhasamon állapodott meg, a fejét az ölembe fektette. Lehunytam a szemem időközben, és a haja is kicsusszant a markomból. Elég volt éreznem a feje nyomását, beleborzongtam, és felnéztem. A fejemet is hátravetettem talán, mert ahogy a szemem kinyílt, egy az egyben Asher arcába néztem bele. Az a tekintet! Asher alapvetően domináns volt, de ha kellett vagy a kedve úgy hozta, alávetett is tudott lenni. Sőt, remekül váltott a kettő között, olyan könnyedséggel, ahogy még soha senki. Én ezt képtelen voltam megcsinálni, mert amikor alávetett voltam is, a hozzáállásom domináns maradt, és bizonyos dolgokra egyszerűen felágaskodott bennem, s onnantól fogva berágott, nem hagyta. Asher sokkal pengébb volt ebben a dologban, de az egyensúly nála is kényes volt. Most hiába lógott ott kikötve, a tekintete százszázalékosan domináns volt, vad ragadozótekintet, és nem engem méregetett, hanem Richard meztelen testét, ami olyan nagyon közel volt hozzá, és mégse kaphatta meg. Olyan volt, mint a rácsok mögül prédára leső oroszlán. Richard most emelte fel a fejét, és én visszafordultam hozzá. A szoknyám alját fogta két kezében, és mosolygott, azzal a vadalmamosollyal, ami a pasik ábrázatán akkor jelenik meg, amikor biztosak magukban, és leginkább biztosak a nőben, hogy úgyse mond nemet. Hónapok óta csak futólag láttam Richardot, és úgy se gyakran. Most mégis mitől ennyire végtelenül biztos magában?! Ez futott át az agyamon. Jean-Claude már ott is termen a fejemnél, elhajolt Asher lába mellett, és két kezébe fogta az arcomat, finoman, gyöngéden, és belenézett a szemembe. Mélykék szeme akár az esteli égbolt, ahonnan még nem menekült el minden fény. Egy árnyalattal kevesebb kék, és már feketének mondom, de ez még vitathatatlanul kék volt A fejembe suttogott bele: – Igazad van, ma petite, de nem akarsz inkább kivételesen boldog lenni? Nézz az arcomba, és mondd, hogy nem akarod őt, és én véget vetek ennek. Az ölébe húzta a fejemet, a hűvös bőrnadrágra, és úgy igazított, hogy lássam a szoknyámnál térdeplő Richardot. Még fogta a szegélyét, még várt, de a barna szemében már óvatosság ült Azt mindketten megtanítottuk egymásnak, hogy minden rosszra felkészülhetünk a másikkal.

Richard lassan, nagyon lassan, elkezdte lehúzni a ruha cipzárját, de közben egy pillanatra se vette le rólam a szemét, mintha bármelyik pillanatban jöhetne a tiltakozás. És nekem eszembe is jutott, átfutott az agyamon, de tényleg. Mert biztos vissza akartam mászni ebbe a katyvaszba, amit Richard jelenten az életemben? Hát nem sokkal egyszerűbb minden nélküle? – Akarod, hogy abbahagyja? – suttogott a fejemben Jean-Claude. A válasz igen volt és nem, egyszerre igen és nem, tulajdonképpen a kezdetektől fogva ez voltunk mi ketten Richarddal, hol igen, hol nem, aztán meg nem és igen, míg a végén, kis híján megbomlottunk tőle mindketten. Richard szétnyitotta a ruha két szárnyát, és fölém hajolt, de még most is az arcomat fürkészte, még mindig várta, hogy mit mondok. Jean-Claude egy ideje a csupasz karjaimat simogatta megnyugtatón, és mintha mind a ketten tartottak volna tőlem. Hogy majd én cseszem el ezt az egészet. Pedig Jean-Claude-ot legalább annyira meglepte ez a fordulat, mint engem, nem? Vagy nem? Hirtelen ledermedtem a gyanútól. Richard a combomat csókolta óvatosan, és Jean-Claude fölém hajolt: – Esküszöm neked, ma petite, hogy fogalmam se volt róla, hogy el fog jönni hozzánk ma este, de akarom ezt az új, megváltozott, együttműködőbb Richardot, akarom ezt az egészet. A ma este csakis a szexről szól, az életünkön mit se változtat. Csak szex és mágia, semmi több. Volt idő, amikor ez a mondat csak olaj lett volna a tűzre, de az még jóval Micah és Nathaniel előtt volt. Mellettük valahogy megbékéltem Jean-Claude-dal is, és most megnyugtatóan hatott rám. Richard a combom belső felét csókolgatta, óvatosan, lassan, és én kiengedtem a levegőt, amiről nem is tudtam, hogy tartom. És ahogy belőlem kiszállt a feszültség, úgy nyugodott meg ő is. Rám mosolygott, a két keze végigsiklott a két lábamon, alájuk nyúlt, fel a fenekem alá, és az ujja mintegy véletlenségből, belém csusszant egy pillanatra. Ő lepődött meg ezen a legjobban. – Nincs semmi a ruha alatt – nézett fel megint, szinte meghökkenten, és valahogy annyira édesen meglepetten nézett, hogy nem tudtam nem kinevetni kicsit.

– Nincs semmi, igen – feleltem. Végre ő is elmosolyodott megint, és rám hajolt, már nem kereste vigyázón a pillantásomat. Éreztem, hogy Jean-Claude is megnyugszik, belőle is kiszáll a visszatartott levegő. – Tényleg tartottál tőle, hogy elcseszem ezt az egészet? – néztem fel az arcába. – Igen – felelte kifejezéstelen, kedves arccal. Richard a combtövemet nyalogatta, egyre beljebb és beljebb jutott, nyelve be-besiklott a nagyajkaim közé, lassan, hosszú nyelvmozdulatokkal haladt, édesen nyalt, és egyre közelített ahhoz a kis ponthoz, minden nyalással egyre közelebb jutott, míg végül már csak ott szopogatott és nyalogatott, körbe-körbe, én meg lehunyt szemmel merültem el a gyönyörűségben, egyre szaporábban szedve a levegőt, egyre nagyobb iramban száguldó szívvel. Jean-Claude megmozdult alattam, mire felnéztem rá. Épp egy párnát igazított be a fejem alá, hogy felkelhessen onnan. – Nem hanyagolhatom el Asherünket – hajolt fölém, és csókolt szájon. Aztán lecsúszott az ágyról, én meg felnéztem Asherre, akinek a pillantásában még mindig ott izzott a vadállat, a prédaleső, de már a harag is színezte tekintetét. Elhanyagoltuk, sőt, a magam részéről tökéletesen elfelejtkeztem róla. Szép kis alak vagyok, mondhatom. Richard már egészen a szájába vett, és úgy szopogatott, magába szippantott, és Asher ismét kiszállt az agyamból, a figyelmem totálisan arra a pasira fókuszált a lábaim között Lenéztem Richardra, a barna szemekbe, amik rám tapadtak, miközben rajtam dolgozott. Vad birtoklás villogott benne, hogy miatta élvezek annyira, hogy ő tesz ennyire boldoggá, csakis ő csinálja. Erről beszélt némán is a tekintete, hogy a kéj, amitől ívbe feszül a gerincem, csakis tőle ered, és miatta csapom hátra a fejemet, fordul ki a szemem, és a kezeim miatta kapkodnak vakon kapaszkodó után, miközben szétélvezem az agyam, és jajongva hörgők gyönyörűségemben. Addig szopogatott és nyalt, míg már csak hevertem alatta ernyedten. Akkor még egy utolsó nyalás, én meg felkiáltottam. – Hogy imádom ezt – mondta mély hangon. Próbáltam az arcára fókuszálni, de a világ tompán ragyogott, úszott ködösen. Mintha a korbács puffanásait hallottam volna, nyilván JeanClaude dolgozott Asherön, de annyi erőm se volt, hogy feléjük

fordítsam a fejemet, ráadásul lecsúszott a párnáról, és most az is kitakarta a két vámpírt előlem. – Mit? – szedtem össze minden erőmet az egy szóhoz. – Hogy olyan végtelenül élvezed a szexet, ha egyszer átadod magad. Imádlak nézni – mondta halkan, és az arca csillogott a fényben. És egyszerre tövig nyomra belém az ujját, ami váratlanul ért, összerándultam, a párnát markolásztam, és ő nevetett mélyen, halkan, ahogy csakis ezekben a pillanatokban nevetnek a pasik. Széjjelebb tárta a lábaimat, és mozgatni kezdte bennem az ujját, kibe, egészen mélyen minden alkalommal, én meg kiáltoztam, mire ő megint kuncogott elégedetten. A korbács egyre hangosabban csattant, halk jajgatásokra lettem figyelmes, és tudtam, hogy nem én jajgatok. Richard elengedte a lábaimat, és éreztem, hogy mozog az ágy, mindjárt rajtam lesz. De a következő pillanatban csak a hangját hallottam: – Cseréljünk, Jean-Claude! Erre felnéztem, és azt láttam, hogy a két lábam között térdel, a farka hosszan, vaskosan ágaskodik. Felemelkedtem, és nyúltam volna érte, de ő nevetve elhúzódott – Meg se próbáld, különben csak téged duglak meg ma este. – Hát dugj meg! – nyögtem kéjesen. De csak a fejét rázta. – Hogy akarsz cserélni, Richard? – Hadd vegyem át a korbácsot. – Már a markomban van, mon ami, és még egy ilyen édes ajánlatért se adom most ki a kezeim közül. Erre már csak kimásztam a párna mögül, hogy lássam őket Asher ernyedten lógott a köteleken, a feje félrebillent, a szeme éppannyira kifordult, mint nekem korábban az orgazmusban. De ő még nem élvezett el, a dákója szépségesen ágaskodott. Ő persze nyilván húzta volna a száját, hogy nem is szépséges, mert az egyik herezacskón keresztülfutott egy heg, de nekem az csak extra volt a produkcióban, csak pluszt adott a műsorhoz, amikor szoptam és a számba vettem a zacsikat. Jean-Claude átkarolta a derekát, és magához szorította, ő pedig egészen átadta magát az érintésnek, pedig Jean-Claude még mindig nadrágban volt, csak a bőr érintkezett a hátával, és már ez is elég volt

neki. Milyen ironikus, hogy Asher a vámpírerejével éppen azokat riasztotta el önmagától, akiket a legjobban szeret. Mert egyszer engem is majdnem megölt, is Jean-Claude-ot is rabságba döntötte, így mindketten nehezen szántuk rá magunkat, hogy átadjuk magunkat neki. Jó okunk volt óvatoskodni vele, de azért látva, hogy mennyire vágyott már Jean-Claude érintésére, összeszorult a szívem. – Nem csak a fájdalomról van szó, Richard. – Tudom – indult el a térdein Asher felé Richard. Már nem ágaskodott annyira, mint az előbb, de a férfiasságán ez mit se csorbított. Elkapta Asher állát, felemelte a fejét, belenézett a szemébe. – Élvezted, ahogy kinyalom, igaz? – Igaz – suttogta Asher. – Jártam Jean-Claude néhány emlékében. Tudom, mennyire élvezted nézni, ahogy mások megdugják a nőidet – mondta, és megcsókolta Ashert. Nem volt egy szenvedélyes smaci, de rendes csók volt, hosszú, bár a testük nem ért össze, arra Richard gondosan ügyelt. De amikor Richard eltolta magától a vámpírt, a meglepett boldogság mellett várakozás villant. – Érezted a számon az izét? – szegezte neki Richard a kérdést. – Igen – lihegte Asher. Richard lecsusszant az ágyról, és Asher mögé lépett, Jean-Claude pedig hátrébb húzódott. Én nem mozdultam, az ágyról néztem a műsort, mert a jó szadomazo műsor, igazi produkció, fel van építve. Ezt Richard is tudta, élvezte és értette a műfajt. Most könnyű kézzel végigsimította Asher hátán a sebeket – Szép minta – mondta. – Köszönöm – biccentett Jean-Claude, és közelebb húzódott a másik két pasihoz, én meg néztem a három pasimat, kettő meztelen, egy szexi bőrnadrágban, és már kicsit se érdekelt, hogy mi lesz az életemmel, hogy működik-e majd ez az egész új felállás meg a többi gond, mert csak gyönyörködtem bennük, annyira szépek voltak mind a hárman. Richard keze újfent végigsiklott Asher hátán, és szerencse, hogy az arcát nem látta, mert a vámpír szeme lecsukódott a kéjtől, és igyekezett nem moccanni az érintés alatt, nem elárulni magát. De nagy eséllyel Richard is pontosan ismerte az érzést – Szereted, ahogy megérintelek, mi?

Asher nem felelt. Szerintem félt, mi minden kihallatszik majd a hangjából. A hozzá hasonlóan vén vámpírok könnyűszerrel uralkodnak magukon, és azt lepleznek el a külvilág elől, amit csak akarnak. Az, hogy most Asher ennyire küzdött az önkontrollért, azt mutatta, mennyire nagy élvezet neki a két pasi figyelme. Richard egyik karja a derekára fonódon, a másikkal a vállát fogta át, és már indultam is, hogy közelebbről lássam a képet, mert ez a pozíció csakis egyet jelenthetett: Richard napbarnított, izmos teste hátulról simult hozzá Asher hátának és farának, egészen összepréselődtek, fehér és barna szépség, mint egy tökéletes mozaik. Jean-Claude is őket nézte, az arcán az áhítatos döbbenet, és ugyanaz a kifejezés, ami korábban az enyémen lehetett, hogy istenem, micsoda gyönyörű látvány. – Mondd csak, Asher, élvezed, hogy hozzád simulok?! – törte meg az áhítatos pillanatot Richard hangja. Asher szóval nem felelt, csak hosszasan, remegem felsóhajtott, de ebben benne volt minden, amit az ember csak hallani szeret a szeretőjétől. – Jó – lépett hátra Richard, hogy már nem értek egymáshoz megint – Most Jean-Claude dugja Anitát, és én korbácsollak, te meg nézed őket. Utána én dugom meg Anitát, Jean-Claude pedig téged. Tiltakoznom kellett volna, beinteni, de ha egyszer jobban fel se húzhatott volna!!

10 Jean-Claude a vállam két oldalán támaszkodott felettem, úgy dugott Tudta, hogy imádom nézni, ahogy ki-be jár bennem, és egyébként is túl magas volt a klasszikus misszionárius pózhoz. Vagy én voltam túlságosan is alacsony. A haja sűrű, fekete csigákban bukott előre, sápadt bőre maga volt a tökély, és csak néztem, ahogy összeolvadunk odalenn, már a látvány elég volt, hogy felnyögjek. Az ágy másik oldaláról Asher nyögése felelt rá, és ahogy odanéztem, láttam, hogy a feje erőtlenül csuklik oldalra az élvezettől, Richard erőteljes ütésekkel súlyt le a testére egyre szaporábban, hogy a végén már el se válnak az ütések egymástól, és Asher se sikolt minden csapásra, mert ideje se lenne, de a teste remeg, és a pillái rebegnek. Jean-Claude egyszerre még mélyebbre döfött, ami visszarántotta egyből a figyelmemet. Belenéztem a szemébe, és átadtam neki mindenemet. Kissé megemelte a fenekemet, így dolgozott rajtam, és ezzel minden olyan pontot elért bennem, amitől nekem jó. Az összes pasimmal elég jó az ágyban, de Jean-Claude értett a testemhez a legprofibban. Az alhasamban már éledezett a gyönyör, hullámokban érkezett és elragadott magával, egyre közelebb és közelebb sodródtam a partjához. Egyszerre abbamaradt a korbácsolás, és ahogy odapillantottam, ismét azt a barna-fehér mozaikot láttam, ahogy Richard hátulról öleli Ashert. Jean-Claude kiesett a ritmusból, és ahogy felnéztem rá, azt láttam, hogy ő is a másik két pasit figyeli. De erre visszakerült a ritmusba, rám nézett, és a következő pillanatban már át is csapott felettem az orgazmus. Forró löketekben áradt szét bennem, elragadott és sodort, én meg megragadtam Jean-Claude karját, a körmeimet belevájtam, mintha horgonyt akarnék vetni sietve az áradatban, hogy legyen legalább egyetlen fix pont a kavarodásban, hogy a világ a feje tetejére fordul velem. Sikoltottam talán, az egész testem heves és lobogó gyönyörré változott, elnyelte a darabjaira hulló világot. El nem ájultam, de sok minden kimaradt egy ideig, és amikor végre megint észleltem magam körül mindent, arra eszméltem, hogy Jean-Claude mosolyog le rám.

Visszamosolyogtam, és elengedtem a karját, amit a bicepszétől szinte a csuklójáig végigmartam, némelyik vörös sáv vérzett is. Régebben megesett, hogy bocsánatot kértem, de már tudom, hogy szereti az efféle fájdalmat, és örömét leli benne, hogy olyan élvezetekbe ránt, amitől mélyen belévájom közben a körmömet. Ez afféle dicsőség a pasijaimnak. Kihúzta magát belőlem, amire újra összerándult a hüvelyem, kisebb miniorgazmussal reagálva a mozdulatra. És mire összelapátoltam magam, már Richard magasodott fölöttem, négykézláb. Nem ért hozzám,. de engem nézett. A haja még mindig varkocsban volt, nem takarta semmi az arcát, teljes és dögletes szépségében nézett le rám. Ahogy lejjebb siklott az arcáról a tekintetem, vért láttam rajta, az egész mellkasa véres volt Először azt hittem, a saját vére, de gyorsan leesett, hogy csakis Asheré lehet, ami elég nagy verést jelenthetett, nagy eséllyel szöges korbáccsal. Olyanunk is van a játékládában, de fel se tűnt, hogy Richard azt is kikészítette. Csak az arca hajolt rám, a teste nem érintett, úgy csókolt meg. A csókjában még most is éreztem a saját ízemet, de más csókok zamatát is, vagyis többet is smacizhatott Asherrel, csak épp lemaradtam róla, ami kár, de hátha lesz még esélyem kukkolni. Bár Richardnál az ember sose tudhatja. Visszacsókoltam hát teljes testtel, beleadtam mindenemet, a nyelvem megmerült a szájában, végigjártattam a fogain, ízlelgettem, ő pedig gyöngéden rám ereszkedett, betakart úgy ölelt. és egyre szenvedélyesebben faltuk egymás száját. Elég volt magamon érezni a testét, a gyönyörű, izmos mellkasát, hogy megborzongjuk, és leküzdhetetlen vággyal dörzsöltem magam hozzá, bár annyival magasabb volt, hogy csak valahol a hasán érinthettem, pedig és lejjebb vágytam, valami egészen más testrésszel sürgettem volna a találkozást. A csók végén alsó ajkam beharapta, finoman tépázta, ette, és már nem is tudtam, hogy fáj-e, vagy inkább kéjes az érzés, mindenesetre mélyen bennem valakinek ízlett az erő, ami a könnyű harapással szétáradt bennem, valaki felkapta a fejét odabenn az energiaárra, ami egyszeriben belém hatolt. A farkasomat élesztgette, a szörnyetegem kíváncsian nézett fel szendergéséből. Krémszínű nagy szuka volt, a fején és a nyakán fekete foltokkal, hogy az ember első pillantásra akár huskynak is nézhette volna, ha épp nem látja a borostyánszín farkasszemek villanását.

Richard – nyögtem, de ahogy felnéztem rá, az ő szemében ugyanaz a borostyánszín sütött, ugyanaz a farkasszem, csak épp emberi arcból. És lehet, hogy már túlságosan is hozzászoktam Micah mellett az emberi arcból visszanéző leopárdszemekhez, mert most nem hozta rám a frászt, ahogy legutóbb történt A farkasom felpattant, ügetni kezdett kifelé az árnyas ösvényen, ami bennem vezetett a külvilág felé. Persze tudom, hogy nem volt bennem semmiféle ösvény, csak az agyam kreálta, hogy valahogyan feldolgozza ezt az egész „szörnyeteg lakik bennem” témát. – Így elő fogod szólítani a farkasomat, Richard. – Nem, esküszöm, hogy nem. De azt akarom, hogy te hívd elő az enyémet. – Mi van? Egyszeriben oldalra kaptuk a fejünket mindketten, mert egy hang ütötte meg a fülünket Jean-Claude Asher mögött állt, és még nem hatolt bele, ahhoz nem lett volna jó a szög, de valamit csinálhatott, mert Asher szemei ismét be voltak fordulva és láthatóan a gyönyör szárnyán evickélt valahol a távolban. A farkasom galoppba váltott, kitartó, erős tempóra, amivel a farkasok percek alatt kilométereket tudnak maguk mögött hagyni. A farkasok ugyanazzal a módszerrel vadásznak, mint az ősemberek: egyszerűen addig üldözik a zsákmányt, míg az összerogy kimerültségében, és már csak egy jól irányzott harapás kell, hogy vége legyen. A gond csak az volt, hogy a szukám a testemen belül akarta falni a kilométereket, onnan akarta volna kiharapni magát. Pedig én nem tudtam alakot váltani, belőlem hiába akart volna szabadulni bármelyik szörnyetegem is, csapdában érezték magukat, és a végén mindig a tíz körmükkel igyekeztek kiásni magukat a külvilágba. – Jön a farkasom, Richard. Lenézett rám a borostyánszemekkel, és megéreztem az erejét. Csakhogy ez más volt, mint amilyennek régről ismertem. A régi mart, szúrt, csípett, mint az áram, ez viszont csupa melegség volt, lágy és puha érintés, erős és ellenállhatatlan, mintha a meleg óceán csapna át felettem. Az ereje elérte a farkasomat, mire az egyből behúzta a féket. Az agyamban felbukkant egy kép, amint elnyúlik a fák árnyában, az ösvény mellett, és az energia melegségében fürdőzik, simogattatja magát

– Én is gyakorlom, hogy lehet lecsendesíteni Gina szörnyetegét, nehogy elveszítse a babát. A vértigriseid szerint született tehetség vagyok. – Nem is tudtam, hogy te is besegítesz. – Csodás lenne, ha a mi asszonyaink is szülhetnének. Hát hogy is ne segítenék! Ezer mindent felelhettem volna erre, és még a legenyhébb is olyasmi lett volna, hogy eddig sok olyan csodás dologban nem volt hajlandó segíteni, amiben a szörnyetegének is szerep jutott volna. De persze nem mondtam, csak annyit, hogy: – Igen, az tényleg csodás lenne. Asher felkiáltott, odafordultunk. Jean-Claude időközben lazábbra vette a láncokat, és már mögötte térdelt az ágyon. Együtt mozgott a testük, ütemesen, előre-hátra, és tudtam, hogy Asher végre megkapja tőle azt, amire annyira vágyott – Jean-Claude kezd elhúzni. Gyere, érjük utol! – Ez olyan engedélykérés akar lenni? – Igen, az. Megfontoltam, persze rajtam feküdt, és a kezem önkéntelenül is a puha bőrét simogatta, vagyis csak egy mondat jutott az eszembe: – Kell egy óvszer. Rám mosolygott azzal a régi mosollyal, amitől egyszer magam alá olvadtam tőle, aztán meg őalá. – Még mindig ugyanon tartjátok? – Igen. Felemelkedett rólam, és most végre láthattam, hogy mennyire várja már, hogy tényleg Jean-Claude-ék nyomába eredjünk. – Itt vársz! – mondta. És én ott vártam.

11 Richard fölém magasodott, én meg alatta feküdtem, épp ugyanúgy, ahogy nem sokkal korábban Jean-Claude alatt. Néztem, ahogy dolgozik rajtam, ki-be jár bennem a farka, a csodálatos farka, isteni érzés volt és szépséges, ahogy a lábaim között tudhattam végre. Oldalra csaptam a fejemet, hogy szabadon felszakadhasson belőlem a gyönyör sóhaja, és akkor megláttam a másik két pasimat. Asher már a hasán hevert, a láncait rángatta, miközben Jean-Claude egyre döngölte – mindkettejük haja, arany és fekete zuhatag, az izmos, szépséges testeken. Richard egyetlen lökéssel hatolt megint belém, mire felkiáltottam, és ahogy felnéztem az arcába, egy röpke pillanatra az ő szemeivel láttam meg magamat, ahogy fekszem alatta, a szám meglepett „o”-ba csücsörödik, a szemem elkerekedik. De a pillanat tovaszállt, és már Richardot láttam megint, az ő örömét és elégedettségét, a megint emberi szemeiben felsejlő enyhe aggodalmat – Az ardeur nélkül fájhat – lihegtem. – Eddig egyetlen nővel voltam, aki nem mondta, hogy soha még nem fájt neki korábban. – Nekem nem rossz ilyen mélyen se, ha előtte megvan az előjáték. – Te ettől élvezel – nyögte, és már táncolt is bennem, de még nem hatolt annyira mélyre, amennyire csak lehet. – Ha megvan az előjáték. A csípője fürgén mozgott, a testét még jobban fölébem tolta, hogy mindent jól láthassak, és egyre gyorsabban ment bennem, egyre mélyebbre hatolt, de finoman, mintha simogatta volna a méhem száját. Az orgazmus melege érni kezdett bennem, gyűlt a két lábam között, a testem mélyében. Hosszú farka elérte az érzékeny pontomat a hüvely nyakában, és ugyanakkor legbelül is egyre határozottabban éreztem. Kezdte elveszíteni a ritmust, a fejét leszegte, a válla előrebukott, és én a karjába kapaszkodtam, míg a gyönyör egyre növekedett bennem,

forrón és súlyosan, mindjárt, mindjárt... És hallottam, hogy hangosan lihegek folyamatosan, minden lélegzetvétellel: – Mindjárt, mindjárt, mindjárt... Visszatalált a teste a ritmushoz, és felnézett rám, a szeme megint borostyán, de már kezdenek szétcsúszni. Asher felkiáltott mellettem, és ahogy rájuk néztem, láttam, hogy vergődik a láncokon az élvezet közben. Jean-Claude csípeje még mozgott, a keze Asher hajába mélyedt, a másikkal a mellkasát ölelte, szorította, tartotta, és egy pillanatra elbizonytalanodott, de a teste megrándult, még tartotta a pillanatot. Akkor rajtam volt a sor, sikoltottam Richard alatt, és éreztem a markomban a karjai remegését, hogy ő is küzd, még kivár egy kicsit Asherrel egybevegyült a kiáltásunk, és csak ekkor adták át ők is magukat a gyönyörnek, mindketten egy utolsó nagyot döfve belénk. És akkor az ardeur egyszeriben ott termett, kibukott hármunkból, akikben ott lakott, és falta, ette a kéjt, és feltöltekezett az egymásba olvadt testünk gyönyöréből. Felszakadtak az érzelmek, amit igazából éreztünk egymás iránt, áramlott körülöttünk, és egy szinte fájdalmasan és vadul őszinte pillanatra minden kibomlott, kivirágzott, aztán már csak a szépséges és izzó élvezet maradt, minta az egész világ aranyfényben égne a hófehér határokon, és annyira elképesztően jó volt! Csuklómon éreztem Asher láncait, és közben, ahogy a körmöm végighasítja Richard karját, egyszerre éreztem magamban a két pasit, a vámpírt és a vérfarkast, egy pillanatra minden egybeolvadt, semmivé porlott, a sok fájdalom, gyönyör, zavar mind eggyé lett. És már csak az élvezet maradt, a közöttünk áramló tűz. Éltem már meg hasonló pillanatokat Richarddal és Jean-Claude-dal, de Asher még soha, és velük se szex közben. Olyan volt, mintha hirtelen leomlott volna közöttünk minden határ, felszívódott volna minden pajzs, ami biztonságban tart minket egymás elől. Ijesztőnek kellett volna lennie, de akkor, abban a pillanatban csak a gyönyör volt, egyszerűen túlságosan is jó volt ahhoz, hogy féljünk. És akkor megéreztük a virágillatot, pedig egy szál se volt a szobában. Rózsa és jázmin illatát, Jean-Claude pedig próbálta visszanyerni az uralmat, küzdött, hogy ő irányítson bennünket, de már

késő volt, ott hevertünk védtelenül, és Asherrel pontosan tudhatták, hogy nem véletlen baleset történt velünk. – Megmondtam, hogy nem fognak tudni örökre ellenállni egymásnak – zengett fel Belle Morte, a Szépséges Halál hangja bennünk.

12 A cirkusz alatti hálószobát nem hagytuk el. Ott feküdtünk még mindig az ágyban, még mindig egymásba ékelődve, de tudtam, hogy mindannyiunk fejében ott úszik Belle Morte képe, akár egy rossz álom. Dús szaténból készült aranyruhát viselt, amiben a szemei szinte borostyánként izzottak, ám Richard szemei mellett nagyon is látszott a különbség, hogy ez bizony csak világosbarna, semmi több. Barna haja csinos csigákban tornyosult a feje tetején és omlott le az arca köré. Művészi volt, kidolgozott, amihez véletlen se kaphat oda az ember, mert ingerült lesz a válasz, hogy vigyázz. – Belle Morte vagyok – tárta ki két karját felszegett állal –, a Szépséges Halál, nézzetek rám, kívánjatok, és gyertek hozzám, gyermekeim, mert tőlem megkaptok bármit, amit csak kívántok. Egy emlék villant az agyamba, egy hasonló beszédről, pontosabban kettőről, amit Jean-Claude-nak és Ashernek valaha lenyomott, különkülön. Láttam, ahogy előttük számtalan másnak is felajánlkozik. Csakhogy mi most nem akartuk őt, nem estünk kísértésbe, nem történt meg ugyanaz, ami a legutóbbi látogatása során. Akkor tudtam, hogy Jean-Claude-ban mindig megmarad a szikra iránta, valahol mélyen mindig szeretni fogja, hiába, hogy a világ végére menekült előle, szabadulni soha nem szabadulhat. Most azonban mi hárman, akik már éreztük a hatalmát magunkon, nem vágytunk többé az érintésére, a közelségére. Egyedül Richard nem ismerte még őt, ő nem volt velünk egyetlen korábbi balesetben sem, most hát ő lehetett a kősziklánk a viharban. Jean-Claude is ebbe kapaszkodott, Richard érdektelenségét használta, hogy felindulás nélkül, hidegen nézhessünk szembe a csábítóval. Elhúzódtunk egymástól, Richard engem ölelt, Jean-Claude Ashert, miközben közönyösen felnyúlt, hogy eloldozza Asher egyik csuklóját. És egyikünk se vett a némberről tudomást, mint amikor az ember tévézés közben egyszerre észleli, hogy egy leopárd sétált be a nappaliba, és nem rezzen, oda se pillant, remélve, hogy ahogy jött, ki is

sétál mindjárt a ragadozó. Aztán, ha épp uzsonnázni támad kedve... pech. Belle Morte ritkán futott bele elutasításba az elmúlt kétezer év során, nem is viselte valami elegánsan. Haragja csordulásig töltötte szemeit, sápadt, barna tűz lobbant bennük, mint amikor sötétített lencsén át nézünk a napba, és ahogy a nap is megperzselheti a bőrt, ha megfeledkezünk róla, Belle Morte ereje is égetett, ha bárki is el mert fordulni tőle. Az ardeurt küldte ránk, csakhogy az épp az előbb evett, most jóllakottan heverészett, nem lehetett uszítani. Két kezét kinyújtotta, a szobában sötét lett, árnyak táncoltak a félhomályban, és leesett, hogy fáklyafényben van, vagyunk. Hol lehet? – Már nem a kéjvágy az egyetlen fegyverem, Jean-Claude. Ismerd hát meg az erőmet, és reszkess, tanulj meg félni engem ismét! – duruzsolta, és a rózsaillat felerősödött, ám alatta jázmin illata lebegett, pedig ez soha nem Belle Morte-é. Az újraéledt rettenet jeges libabőrbe vonta a testem. A jázmin Minden Sötétségek Anyjának az illata volt, de ő meghalt, testét a Vámpírtanács zsoldosai széjjelroncsolták, hallottam a halálsikolyát több ezer kilométerről is. Ő nincs már, hogy lehet hát Belle Morte-nak mégis rózsa- és jázminillata? Jean-Claude megint Richard erejéhez fordult, a farkasait hívta segítségül, csakhogy Belle Morte hívóállatai a mindenféle nagymacskák, és erre már az én leopárdom se maradhatott ki a buliból. Belle úgy szólította, mintha ő lenne a mesterem és én az ő hívóállata, mire a leopárdom útnak eredt, elindult a kifelé vezető úton. Nem tudtam kihez fordulni, senkinek semmi köze nem volt rajtunk kívül macskákhoz, nem segíthettek. – A tested, ahogy az erőd, forró, Anita, a vámpírodat elzárhatta előlem Jean-Claude, de a leopárdodat nem, és velem egyedül nem fogsz tudni szembeszállni. A leopárdjaimra gondoltam, Micah-ra és Nathanielre, és egy gondolat elegendő volt, hogy tudjam, jönnek. Damianért is nyúltam, megízleltem az erejét, szólítottam. Belle Morte szélesre feszegette a pajzsunkat, mint amikor a betörő nemcsak az ajtót feszíti fel, hogy behatoljon a házba, hanem lebontja az egyik falat. A nyíláson mindenféle embert éreztem egyszeriben, olyanokat is, akiket korábban

soha még. Tudtam, hogy Rafael, a patkánykirály egy vendéglőben üldögél az övéi társaságában, hogy a hattyúkirály épp itt van, St. Louisban a „tojói”-nál. Mintha mindenki, akivel csak egyszer is tápláltam az ardeurt, egyszer csak feltűnt volna a radaromon, az agyamban, még az arcvonásaikat is tisztán láttam, és hirtelen ráébredtem, hogy Belle Morte listázza végig őket, mintha egy pakli kártya lapjait nézné végig. – Büszke lehet rád a vérvonalam, Anita, nézd őket, érezd őket! Jean-Claude eloldotta Asher másik kezét is, és Richard a segítségére sietett, hogy a még mindig alélt vámpírt ölelje. Ahogy Richard már nem ért hozzám, a leopárdom elszabadult, rohanni kezdett, és tudtam, pillanatokon belül a testemnek csapódik, a karmaival, fogaival igyekszik majd fájdalmasan kirágni magát belőlem. Belle Morte édesen és rettenetes csábítón felkacagott. Akkor Jean-Claude megérintette Richardot, és belém küldte azt a hűvös nyugalmat és erőt, amit a vértigrisektől tanult, és ami a szörnyetegeket lecsendesítette. A leopárdom erre legalábbis lassított, bár meg nem állt, jött, mint aki határozott szándékkal igyekszik a fény felé. Jean-Claude és Richard mellém fektette Ashert, aki hozzám simult, a fejét befészkelte a nyakam hallatába, kezét a derekamra fonta, Richard pedig a másik oldalamra feküdt. Asher azonban még mindig nem tért teljességgel magához, hiszen ahogy korábban ő maga mondta, neki nem volt triumvirátusa, hogy egyesült erővel küzdhetne Belle Morte erejével, ő egyedül volt, kiszolgáltatva, még a vérhiénái se voltak sehol. Belegondoltam Nathaniel és Micah agyába, hogy Ashernek a hívóállatára van szüksége, és Damiannek is elküldtem a gondolatot. Jean-Claude Asher másik oldalán nyúlt el, de a fejünk felett átnyúlt Richard kezéért, és összekulcsolták erősen a markukat, miközben a másik kezével az én kezemet fogta. Amint mind a hárman érintettük megint egymást, megint szilárdabbá váltunk, a fáklyás szoba elhalványult kezdett távolodni, akár egy rossz álom. Erre a gonosz virágillat felerősödött, mintha folyékony jázminparfümben úsznánk, alatta azonban hőség perzselte száraz fű szaga lengedezett, és az oroszláné. A kép újra kiélesedett, hihetetlenül vibráló színekkel jött megint, amilyen álmunkban igen ritka. Ott állt, és ránk uszította leopárdját és oroszlánját, velünk viszont csak farkas volt, gyengébbek voltunk. Belle elmosolyodott, és a jázminillat még intenzívebbé vált.

– Mit tettél, Belle? – kérdezte Jean-Claude. – A rózsa a te illatod, a jázmin Anyáé volt – tettem hozzá. – Mit tettél, mondd, Belle? – ismételte Jean-Claude. – Mindannyiunk teremtő anyja volt, és ha az erejét is hagyjuk vele veszni, meghaltunk volna mi magunk is. – Hazugság – vágta rá Jean-Claude. – Azért találták ki, hogy ne támadjuk meg a teremtőinket. – Nem kockáztathattunk – zengte Belle Morte, és az ereje láthatatlan ködként nyúlt felénk. Egyelőre nem tudhattuk, mik a szándékai ezzel az erővel, de ha tényleg Minden Sötétségek Anyjának erejét szívta magába, akkor nem is akartam megvárni, hogy kiderüljön. Annak az erőnek az érintésére cseppet se vágytam. Ám a köd csak ámítás volt, hogy elterelje a figyelmemet, mert egyszeriben közvetlen közelről éreztem a testemen Belle erejét, éreztem, ahogy belém váj a karma. És a fájdalom élesen hatolt a bordáim közé, majd ömleni kezdett a vérem. Még soha eddig nem tudott a távolból fizikai sebeket okozni nekem az állataival. Most azonban mintha a kezét nyújtotta volna az én leopárdomnak, és így hívta volna, hogy kapaszkodjon, és a felszínre segíti. Hiába hittem eddig, hogy tudok parancsolni a szörnyetegeimnek, egyszeriben felkerekedett mind, és elindult kifelé. Elegük lett ebből a testből, szabadulni akartak már belőle, szűk volt nekik, a szabadba vágytak. – Gyertek, cicuskáim, cic-cic – hallottam Belle Morte hangját, aztán franciául folytatta, de a nyelv mit se számított, itt az erő és a hatalom volt a kulcs, aminek képtelen voltam ellenállni, csak vergődtem, és igyekeztem magamba fojtani a sikoltásomat. Richard a hasamra tette a kezét, és újra azt a csitító erőt éreztem szétáradni magamban. Leopárdom vicsorogva, fújtatva megtorpant, ahogy korábban a farkasom is, csakhogy ő nem elhevert, hanem idegesen járkált körbe-karikába. Belle-t viszont nem lehetett ilyen könnyűszerrel megállítani, ismét a gyomromba mart, és egyre több vörös karomnyom ütött át a bőrömön. – Már nem tudsz olyan könnyen gátat szabni nekem, nekromanta. Mindannyiunk Anyjának ereje munkál bennem, és az ellen nem harcolhatsz. Nyílt az ajtó, Nathaniel, Micah, Damian és az egyik új vámpírunk jött be kéz a kézben. Cardinalnak hívták, a vörös haja miatt, ami

majdnem annyira égő és vérvörös volt, mint Damiané, de mégse, inkább aranyban, mint pirosban játszott. Egyébként Damian szeme mindehhez macskazöld, és ebben nincs semmi bűbáj, ilyen volt már valahai ember korában is. És Cardinal is ilyen volt, karcsú, fiúsan lapos és keskeny csípejű, és magas, ami a saját néhai korában nem lehetett túl menő, mert az akkori ideálok szerint csontsoványnak hatott, most azonban már ő a divat, ez a manökenvékonyság. Micah és Nathaniel érték el előbb az ágyat, és már másztak is fel rá. Micah-n lila bokszer, Nathanielen ádámkosztüm, vagyis aludni próbálhattak már. Az alakváltók főszabály szerint pucéran alszanak, imádnak nudizni, és ha én nem erőltetem a tisztességes házi ruhát és pizsamát, nekik ugyan eszükbe nem jutna. Bár mostanában feladtam a próbálkozásokat, hogy felruházzam őket. Így a legtöbb vérállat meztelenül flangált éjjelente a cirkusz alagsorában, legfeljebb a falkavezérek kapnak fel valamit a méltóság megőrzése érdekében. Nyúltam értük, és Nathaniel fogta meg a kezemet. Amint megérintett az erő lángja felcsapott, a fájdalom enyhült valamicskét, de ő összerándult, és a hasán megjelentek a vörös nyomok. Vagyis nem tudott gátat szabni a támadásnak, csak osztozni benne. Micah a lábamra tette az egyik kezét, Nathanielére a másikat, és már küldte is a szörnyetegét. Az állat puha mancsokkal landolt bennem, a bundája melegen cirógatott, Micah ereje langyos vízként zubogott végig rajtunk. Egy pillanatra kifordult a lábam alól a talaj, mert a macskája az enyémhez dörgölődzött, köszöntötték egymást, éreztem magamban a bundája puha érintését, cirógatott, és hirtelen nem tudtam, hogy most akkor melyik vagyok én, a leopárdom, az ő leopárdja... A két leopárd azonban pontosan tudta, mi a dolga, együtt szegültek szembe a behatolóval, vicsorogva támadtak neki az erőnek, ami belénk mélyesztette karmait. Egyszer korábban így kettecskén Micah-val elegek voltunk, és ki tudtuk űzni belőlem Belle Morte-ot. Akkor nem volt rá felkészülve, hogy igazi Nimir-Raj és Nimir-Ra vagyunk egymásnak. És most még Nathaniel is velünk volt, a hívóleopárdom, kiűzhetjük, eltaszítjuk. A jázmin- és rózsaillat is enyhülni, tompulni kezdett. – Nem, Anita, most nem – hördült azonban Belle, és már éreztem is a szárazfű– és szavannaszagot, és a karmok ismét belém vájtak, csak sokkal nagyobbak, erősebbek lettek. Az oroszlánom felkapta a fejét, és

elindult. – Hívóoroszlánod még nincsen, és a helyi Rexnek sem vagy a Reginája. Előszólítom a szörnyetegedet, és a hívóállatom leszel! Oroszlánra gondoltam, és azok be is jelentkeztek, még ha távolból is. Ketten voltak, az egyikük Haven, a helyi Rex, a másik Nicky, a Menyasszony, az én Menyasszonyom. Ezt persze nem a szokásos családjogi viszonylatban kell értelmezni, mert ebből soha nem lesz házasság, Menyasszonynak azt hívjuk, aki teljességgel a bűvöletembe került, és akit még a rabszolgánál is mélyebb függésbe taszítottam. Baleset volt, mert meg akartam borítani, az tény, de ennyire soha, ez az eredmény még nekem is borzongató volt. Most viszont Nickyt magamhoz rendelhettem, miközben Havent leállítottam, egy oroszlán elég nekem, pláne, hogy Nicky egyszerre több és kevesebb annál, minthogy hívóállatom legyen. Haven nem hiányzott, problémás alkat, nemrég a tápláléklistáról is levettem, amikor egy szende vasárnap reggelen dominanciaharcba keveredett Nathaniellel és Micah-val, és miután azt hazudta, hogy elvett egy nőstény véroroszlánt, aki a Reginája lett. De csak féltékennyé akart tenni, gyermeteg trükk volt, biztos sokat nézett sorozatokat, és beszippantották, elfelejtette a való világ viszonyait, csak a baj volt vele. Most persze azt üzente, hogy már jön is. Én meg üzentem neki vissza, hogy ne jöjjön, elegen vagyunk, a másik véroroszlán ráadásul közelebb is van. Damian majdnem a szeme zöldjét ismétlő selyemköntösben állt meg az ágy mellett, Cardinal hiába rángatta volna. – Ismered Belle Morte udvarát, azt akarod, hogy itt is ő legyen az úr? – hallottam, ahogy Damian rádörren. A lányka nagy kék szemekkel pislogott, és a fejét rázta vég nélkül, de legalább elengedte Damian kezét, aki már fenn is volt az ágyon. Keresztbefeküdt a lábaimon, és Nathaniel érintésével együtt összeállt a második triumvirátus is a szobában. Mert Jean-Claude, Richard és én alkottuk az elsőt, Damian viszont a saját vámpírszolgám volt, ami alapvetően képtelenség, egy nem létező fogalom, és nekem ő mégis az, és én vagyok az ő mestervámpírjuk, mármint Nathanielé és az övé. Ez volt hát a második triumvirátus, az is az enyém, valamivel gyengébb, mint Jean-Claude-é, de így egyesítve a kettő erejét igazi forgószelet kavartunk, ilyet még senki nem pipált a vámpírvilágban. Belle képe megint halványodni kezdett.

– Megmondtam, hogy többen kellünk ehhez – hallottam mögüle egy férfihangot. Orromat megcsapta az oroszlán hőség– és fűszaga, a farkas fenyőerdő– és pézsmaillata, a leopárd egzotikus esőerdő-aromája. Még mielőtt kitisztult volna újra a kép, tudtam, ki áll Belle Morte mellett. És igen, ő volt, a Szörnyek Ura, a legsötétebb bőrű vámpír, akivel valaha összehozott a sors. Rajta is ott ült a halál sápadtsága, de a bőre eredetileg füstösen sötét lehetett, és ez most is látszott. Származását tekintve indiai volt, úgy is öltözött, most is bő nadrág volt rajta, hozzáillő, csillámló mellénnyel és selyeminggel. Olcsó vásári darabnak hatott első látásra, ha nem tudtam volna, hogy a csillámlást nem flitterek, hanem igazi ékkövek adják, amiket számolatlanul varrtak fel rá különböző mintákba. Ő is a Vámpírtanács tagja volt, és egyszer már személyesen is megfordult St. Louis-ban, hogy átvegye a hatalmat nálunk, vagy legalábbis kicsit megkínozzon bennünket. A fiát, akit magával hozott, megöltük, mert kínozta és megerőszakolta néhány emberünket. Kicsit se lepett meg, hogy beszállt Belle-hez, és együtt akarják ránk tenni a kezüket. Sőt, inkább az lepett meg, hogy eddig nem próbálkozott Szinte minden vérállatot magához tudott szólítani, most egyébként három különbözőt gyűjtött maga köré. – Köszöntelek a Tanács nevében Jean-Claude, St. Louis Város Ura – mosolygott rémesen kellemetlenül. – Azért jöttünk ma éjjel, hogy megszelídítsünk benneteket, ahogy megszelídítettem minden szörnyetegemet. A feleségét, egy vérpatkányt nem számítva, aki egyébként a már említett fiacskájának volt az anyja, minden vérfalkán erővel és rettegéssel uralkodott, ahogy Belle az övéin csábítással, erővel és félelemmel. – Nem olyan könnyű minket megszelídíteni – húzódtunk nagyobb kupacban az ágy végébe Jean-Claude köré. Éreztem, hogy arra gondol, a látványunk majd zavarba ejti Padmát, a Szörnyek Urát, mert az ő eszköztárában a szex nem kapott helyet. Persze olyasmit nehezen tehetnénk, ami Belle Morte-ot kiborítja. – Mondhatsz bármit, az igazság mégiscsak az, hogy veled az ágyban két triumvirátus van, miközben mi még csak a hívóállatainkat vittük a harcba, és itt vagyunk, nem tűntünk el – mondta diadalmasan Padma, és előre tudtam, kit fog maga mellé szólítani. Thomas Carswell

kapitány még mindig éppúgy festett, mint valaha, amikor még az ezernyolcszázas években Viktória királynő szolgálatában állt. Sötétarany haja ugyanolyan katonásan rövid, barnás bajszával összenőtt méretes pajeszától alig-alig látszottak a vonásai. Hogy képes valaki több mint egy évszázadon át megőrizni a külsejét ugyanolyannak?! Figyelemre méltó! Ő volt Padma halandó szolgája, de amikor először találkoztunk, épp nem tombolt a szerelem közte és mestere között. Vajon változott a helyzet? Mert se ő, se Gideon, Padma hívóállata nem volt nagy bolondja a vámpírjuknak. És most Gideon is itt volt, nem tehetett egyebet, ő szőke volt, dús, épp csak hullámos, hosszú hajjal, a szeme sárga és a közepe narancs pupilla. Sőt a fogsora is tigrisfogsor, „jó” gazdája kicsit hosszasan tartotta állati alakjában, hogy már ne tudjon teljes mértékben visszaváltozni emberi alakba. Ez van, minél több vámpírt megismerek, annál jobb mesternek látom Jean-Claude-ot. Padma intett, és először Gideon, majd nagy hezitálva Thomas is a vállára tette a kezét. – Ha lenne választásom, nem asszisztálnék ebben – morogta a kapitány. – Elhiszem – mondtam, de többet nem tehettem hozzá, mert hirtelen fuldokolni kezdtem, az erő még a levegőt is kiszorította. Padma ereje forró viharként kavargón körülöttünk, mintha egyenesen a pokolból szabadult volna ránk, és kórusban üvöltöttünk fel Nathaniellel és Damiannel. Micah a leopárdjaink után nyúlt, az erejükből merítkezett, és átadta nekünk, így egy kortynyi levegőhöz jutottunk, de a szörnyetegeim mind egyszerre próbáltak közben feltörni belőlem. Padma franciául motyogott valamit, amit én nem értettem, de a szörnyetegeim nagyon is, és úgy tolongtak bennem, mint tűzvészkor az épületből menekülő bepánikolt népség, amikor csak egyetlen nyitható ajtót talál. Persze jelen esetben ez az ajtó se volt nyitható, mert én voltam az, a saját testem, azt rúgták, tépték és marták, hogy kiszabadulhassanak. Csupa kín voltam már, és bár Micah meg Richard a leopárdot és a farkast lecsendesíthette bennem, ahogy a vértigrisektől tanultuk, de a vértigrisre és az oroszlánra nem voltak hatással. Pedig a technika elvileg minden szörnyeteggel működött, legalábbis az eddigi tapasztalataink ezt mutatták, de most mégse. Mintha a tigrisem és az oroszlánom más nyelven beszélt volna, amit csakis Padma értett.

Nyúltam a vértigrisekért, Crispint ágyban találtam Ginával és annak a pasijával, de Domino Nickyvel volt, ők már nagyban úton voltak felénk. Ami különös volt, hogy a többieknek nem volt semmi baja, csakis engem rántott görcsbe a fájdalom. Sovány vigasz, de Padma rám koncentrálta a támadását. – Minden szörnyetegednek parancsolok, Anita. Én vagyok ellened a tökéletes fegyver. Ezúttal a bőröm felszínén nem ütöttek át a karmolások, most olyan volt, mintha belülről akarnának kitörni, láttam, ahogy egy hatalmas mancs belülről feszíti a bőrömet, mintha egy szörnycsecsemő tombolna bennem. És a karmok odabenn téptek, olyan helyeken, ahová se kéz, se mancs nem juthatna el elvileg a bőröm felnyitása nélkül. Üvöltöttem, mert elviselhetetlen volt a fájdalom, és ki kellett volna valahogy szakadnia belőlem, ami megint csak képtelenség. Egyszerre Crispin magasodott fölém, hatalmas, sápadt-kék tigrisszemek pislogtak le rám. Ezekkel a szemekkel született, és a haja se változott, ha épp felvette a szörnyetege alakját, tigrisként a bundája ugyanolyan hófehér volt, mint most a rövidre nyírt haja. Nem is hallottam, amikor bejött, annyira eszemet vette már a fájdalom. Most két hatalmas tenyerébe fogta az arcomat, hogy belenézzek a szemeibe, és a szörnyetegeimet kezdte csitítani. A fehér tigrisem párja volt, és már kisgyerekkora óta tanulta a szörnyetegcsendesítést, hogy a vértigrisanyák biztonságban kihordhassák a terhességüket, erre készült minden hím és nőstény vértigris, komolyabban, mint bármi másra az életben. És neki sikerült, az összes szörnyemet lenyugtatta, és már csak a saját szaggatott lihegésemet hallottam, ahogy hevertem az ágyon elnyűtt testtel. – Most már jobb – mosolygott rám végtelen nyugalommal. – Jobb, igen suttogtam vissza két hörgés között. A torkom totál tropára ment a sok kiabálástól. Belle és Padma képe kezdett megfakulni, mintha lepergett foncsoron keresztül látnám őket. A csúnya, rossz vámpírok megint elveszőben voltak. – Együtt, Padma – hallottam Belle Morte hangját.

És az oroszlánom megint ugrott, a vállával csapódott belém, mintha fel akarná törni az ajtót, és éreztem, ahogy a testem elemelkedik az ágyról, és a többiek fogtak csak le, nehogy levigyen a nagy belső csata a padlóra. De hiába tartott tucatnyi kéz, Padma és Belle oroszlánjaival képtelen voltam egyedül felvenni a harcot, oroszlán kellett volna, de nem volt a közelben... Míg pont az utolsó pillanatban... – Itt vagyok, Anita, jövök – kiabált már a küszöbről Nicky, és a fegyvereit sietve Domino kezébe nyomta, a ruháját kapkodva hányta le magáról. Crispin lehengeredett rólam, átadta a helyet, és Nicky szabályosan rám vetődött, szőke haja dús tincsben hullott a fél arcába, mint egy deszkásnak, de ahogy közvetlen fölébem magasodott, én láttam alatta a jobb szeme helyén a forradást. Az épen maradt barna szemével rám nézett. – Add át a szörnyetegedet, Anita – mondta, és már csókolt is, és én visszacsókoltam, a szánk egymásra forrt, és bár megtanultam, hogyan kell óvatosan átadni a szörnyeteget, most nem maradt idő finomkodásra. Egy pillanatig mintha a hasfalunkon keresztül akart volna átszökni Nickybe az oroszlánom és vele Padma nagymacskája, a kín sötét köde mindent elborított, majd vége volt. Nicky alakot váltott nagy rángások közepette, a teste szétrobbant, s a következő pillanatban már egy fenséges oroszlán feküdt rajtam. Körülöttem minden nyálkás trutyi volt, ahogy az már lenni szokott alakváltások után. Annyi erőm se volt, hogy kitöröljem a szememből, pislogva próbáltam legalább látni tőle. Nathaniel a nagyját letörölte a képemről. Nicky bundája száraz volt és durva, a hosszú sörény az arcomra borult. – Látod... hogy mért... kellene mindig... veled lennem?! – lihegte görcsösen. Neki se lehetett kellemes a program, de azért a fejét megemelte, és az arcát láthattam, a narancsba hajló aranybarna szemeket és azt a különösen emberi vadállati pofát. – Szükségem van az oroszlánomra – nyögtem kifulladva, mint aki lefutott egy maratonit vagy kettőt. – Rám... van szükséged – mondta, és igen, ez volt a legutálatosabb abban, amit Nickyvel műveltem. Hogy ha hagyom, hát egy pillanatra se mozdul el mellőlem. Szinte nem is maradt már saját akarata, ezért is nevezték Menyasszonynak, ahogy Drakulának is voltak menyasszonyai,

azok a szerencsétlen nők, akiket egyfajta gyerekvámpírrá tett a nagymester, és néhány mestervámpír tényleg képes ilyesmire a saját vámpírtársaival szemben, az én erőm viszont elég furcsán működött, neki még a faji korlátok se számítottak. Elméletileg bárkit a menyasszonyommá tudnék tenni. Nicky előző életében szociopata bérgyilkos volt most már azonban csakis azt tette, amit én parancsoltam neki. – Köszönöm, Nicky. Elmosolyodott, az emberi mosolyával a boldogságtól ragyogón, hogy a kedvemben járhatott. – Éreztem a fehér tigrisedet, ahogy megérintett – szólalt meg ekkor Padma –, a fehérrel tehát nem is próbálkozom többet. De hány meg hány szín van még ebben az állatfajban... – Gideon sima vértigris – feleltem végre normális hangon. Sok piros pont. Hogy mennyire utáltam már, ha a hangomon is érződött a félelem. – Meglehet, de oroszlánom se volt, amikor Belle-nek segítettem a te szörnyetegedet szólítani, nem igaz? Ott hevertem a dzsuvás lepedőn, mintha cukorszirupban napoznék, igyekeztem minél gyorsabban kipihenni a fájdalmakat. – Ő az én halandó szolgám – jött most Jean-Claude. – Minden vámpírtörvény tiltja, hogy mások szolgáit vagy hívóállatait elragadjuk egymástól. – Ahogy azt is elrendelik, hogy pusztítsunk el minden nekromantát születésük után – vágta rá Belle. – Mert ha nem tesszük, később ők uralnak majd bennünket. Szólnod kellett volna, hogy vámpírszolgája lett, Jean-Claude. Ahogy arról is szólnod kellett volna, hogy mindenféle szörnyetegeket képes magához vonzani. – Azt hitted, mindörökre eltitkolhatod előlünk, mennyire megerősödött a hatalma? – hőbörgött Padma is. – Ő akkor is a halandó szolgám, és mindannyian elfogadtátok, hogy nem emeltek rá kezet, csak mert nekromanta – tiltakozott Jean-Claude. – Megölte Nappal Atyát, Jean-Claude! Vagy azt hiszed, nem éreztük mind, ahogy erőre kap, majd meghal? – Ha végzett az egyik legerősebbel közülünk, vagy betörjük, vagy végzünk vele – harsogta Padma.

– És a Vámpírtanács többi tagja? Miért lesben támadtatok? Ők nyilván nem tudják, hogy épp miben mesterkedtek! Lent vagytok a katakombák mélyén, onnan csaptatok le ránk. A halandó szolgámra törtök, megtámadtok egy mestervámpírt. De ennyire még a Tanács sem áll a törvények felett – szögezte le Jean-Claude. – Két vérvonal tehetsége összegződik benne, Jean-Claude. Hát nem látod, hogy be kell őt törnünk? – Csakis Belle erejét hordozza – ellenkezett Jean-Claude. – Éppen úgy szólítja magához a szörnyetegeket, mintha én teremtettem volna őt. Hát nem látod, milyen veszedelem ő mindannyiunkra? Minden vámpírból, aki megtámadja, erőt nyer. Egyszer megérintett, felhasználta ellenem a farkasait, érezte, ahogy a szörnyetegeimet szólítom, és ma már ő is képes rá. – Egy vérpán támadott meg – javítottam ki a tévedést. – És vajon miért épp a te városodba ment? Mi vonzhatta oda, Anita? Miért épp a te népedet támadta? Azért, mert vonzódott hozzád, nekromanta. Vicces, hogy soha eddig még fel se merült bennem, hogy tényleg a Szörnyek Urától tanultam el a szörnyetegek magamhoz hívását. Eddig mindig egyértelműnek hittem, hogy amikor a vérpán megsebesített, és elkaptam tőle a sajátos likantrópiáját, akkor szereztem a minden rám támadó vérállat feletti hatalomszerzés képességét. – Túlságosan is nagyra tartasz engem – dörmögtem. – Minden Sötétségek Anyja birtokolni vágyta Anitát – mondta Jean-Claude. – Behabzsoltátok az erejét, és most nektek is a mániátokká vált. Anya szembeszállt a Tanáccsal, de ti ketten eddig soha ilyen galádságra nem lettetek volna képesek. Ezzel az egész Tanácsot magatokra és a tieitekre haragíthatjátok, ami polgárháborút szülhet. Miért kockáztattok ilyesmit itt Amerikában? Mi Európának a közelébe se megyünk, nem próbálunk elvenni tőletek semmit. Miért kockáztattok bármit is, amikor még gondolatban sem fenyegetünk benneteket? – Az amerikai vámpírok petíciót nyújtottak be a Tanácshoz, hogy megölhessenek téged, Jean-Claude – közölte Belle. – Ezt nem kellene az orrukra kötni – jegyezte meg Padma. – Ha a Tanács megadta volna az engedélyt, most nem akcióznátok a többiek háta mögött.

– Miért akarnak bennünket elpusztítani? – bukott ki belőlem a kérdés. – Mert rettegnek tőletek – felelte Belle Morte. – Ne válaszolj a kérdéseikre! Mintha egy gondolat suhant volna keresztül Belle Morte arcán. – Ki szavazott mellettünk a Tanácsban? – kezdte összerakni a mozaikokat Jean-Claude. – A Sárkány, az Utazó és én – felelte Belle, majd a szája elé kapta a kezét. – Vagyis Padma a halálunkat akarja, de te meg akarsz menteni bennünket, igaz? – dőlt hátra Jean-Claude az ágytámlának, éreztem, hogy valamicskét megkönnyebbült. Belle csak bámult rá, a kezét le nem vette volna szépséges szájáról. Próbált nem felelni a kérdéseinkre. Mi az ördög haragja ez az egész? – Hiányzunk neked, Belle Morte? – bökte ki a nagy kérdést Asher. – Ha hiányoltalak volna, rég visszaszerezhettelek volna a múlt században – vágta erre rá Belle Morte, mert ezt nem hagyhatta válasz nélkül. – De az én ágyamba csúfnak nincs bejárása. Jean-Claude-dal egyszerre öleltük magunkhoz Ashert, még ha közben le is esett, hogy tulajdonképpen Jean-Claude gondolatára mozdultam. De ez nem számított, a lényeg az volt, hogy ketten öleljük, úgy nézzünk fel Belle Morte képére. – Ketten együtt hiányzunk? – feszegette tovább Jean-Claude. Erre már igazán nem akart volna válaszolni, látszott az arcán a küzdelem, de a végén csak kiszakadt belőle: – Igen – dühödten lobbant lángra a szeme, és az erejét belém vágta. – Ha nem törhetlek be, hát elpusztítalak, Anita. A karmok megint lecsaptak rám, az épp csihadó fájdalom megint élesen a gyomromba hasított. De Jean-Claude résen volt, egyesítette a két triumvirátus erejét, és erős pajzsot vont vele körénk. – Köszönöm, Padma, hogy megtanítottál, hogyan uraljuk triumvirátusainkat tökéletesebben. – Én ugyan nem tanítottalak benneteket! – Anita a halandó szolgám. Eddig azzal növekedett a vámpírerőm, ha támadások értek, de megtartani képtelen voltam őket. Most azonban másként van, érzem. Azt hiszem, végre elleshettem, hogyan is

csináljam, amit már oly régóta szerettem volna. Egyesíteni több triumvirátus erejét, egybeforrasztani. Köszönöm még egyszer. – Ne! – sikoltott fel Belle Morte, és lesújtott. De az erejében most nem volt kéj és gyönyör, csakis harag, düh és fájdalom. Kesernyés édesen omlott szét a szánkban ez a bánat, és már nyúltam is ösztönösen a harag után. Úgy, mint amikor az ember megpillant a földön valami fényeset, és önkéntelenül, határozott szándék nélkül rögtön le is hajol érte. Éreztem Jean-Claude-ot, de a leginkább Damian erős kontrolljára támaszkodhattunk. Nyúltam a haragért, és magamba szívtam mind, mert engem a harag is táplált. Ez a saját, különbejáratú képességem volt, nem Jean-Claude-tól, se nem Belle Morte-tól kaptam. Éreztem Nathaniel hűvös nyugalmát, Damian hideg önuralmát és Richardot, aki félt ugyan, de eltökélte, hogy végre nem lesz leggyengébb láncszem, és mindannyiuk mögött ott volt Jean-Claude, a mesterünk, aki mindent uralt és irányított. Magamba fogadtam a hatalmas haragot, a táplálékot, és Jean-Claude szétosztotta mindannyiunk között, mert ugyan az én képességemet használtuk, de a két triumvirátus most egyesült, és Jean-Claude sokkal ügyesebben vezette a rendszert, mint én. Átadtam hát neki a volánt, boldogan kuporodtam az anyósülésre, mert így garantáltan átgázolunk mindenen és mindenkin, aki az utunkban áll. Belle Morte haragja felébresztette az enyémet, amit olyan hosszú évek óta hurcolok magamban. Ízlett neki Belle-é, finomnak ítélte, és az utolsó cseppig magába itta. – Nem, ez képtelenség – rogyott térdre Belle. – Anyának a darabja, amit magadba szívtál, Anitát akarja – világosította fel Jean-Claude –, ugyanakkor mindkettőtök felett hatalma van. Nem halt meg, benned él már. A Tanácsból többen is ettek a hatalmából? – Igen – szaladt ki akaratlanul is Belle Morte száján. – Megmérgezett hát mindannyiótokat a gonosz – mondta JeanClaude, és éreztem a félelmét, éreztük mind. – Hagynotok kellett volna elpusztulni – jegyeztem meg. – Sötét szélként sodorta elénk az erejét, úgy ajánlotta – mormolta Padma eléggé elveszetten. – Jaj, istenem, vagyis megszállt benneteket – sóhajtottam.

– De téged akar, nekromanta – felelte a két vámpír kórusban. A jázminillat megint feltámadott, megtöltötte az egész szobát, és ezer évekkel ezelőtt esett eső szaga kísérte. Minden Sötétségek Anyjának a szaga volt, vagyis nem halt meg, ott él tovább mindannyiukban. – A Halálszerető felfalja majd a félelmedet, nekromanta – dalolták, tovább. – Ez a két test azonban nem boldogulhat vele, sajnos. Pedig finom lenne, ízletes, ahogy rettegsz tőlünk. – Padmát és Belle Morte-ot jobban uralod, mint a többieket? – Ők a legfiatalabbak a Tanácsban – felelték egyszerre –, ők vannak legtávolabb tőlem időben. – Ám nem olyan hatalmasak, mint a többiek – hümmögött JeanClaude. – Az egyik gyűlöl, mert elpusztítottátok a fiát, a másik akar titeket, és a haragja meg a bánat kitárta előttem a kaput. A Halálszerető nem érez irántatok semmit, azon túl, hogy bölcs lépés lenne elpusztítani benneteket. És mindenekfelett vágyik halálra és pusztulásra, vérontásra, s én ígéretet tettem neki, hogy olyan pusztítást kaphat tőlem, amilyenben évszázadok óta nem lehetett része, ha cserébe a szolgálatomba áll. A Sárkány csak kíváncsi rátok, az Utazó viszont látja mi történik, és bujkál előlem. Neki csak egy teste van, ha az elpusztul, megsemmisül ő maga is. Én azonban ott vagyok mindőjükben, sok testben egyszerre, és hogy engem elpusztítsatok, végeznetek kell velük egytől egyig. – Szétváló lélek lettél – bólogatott Jean-Claude. – Igen, és a Tanács teljes pusztulása se hozza halálomat – meredtek rám mindketten – Köszönöm, hogy végeztél Nappal Atyával, egyedül ő lehetett volna méltó ellenfelem. – Nem azért tettem, hogy a kezedre játsszak. – És mégis így lett. Még nem tudod, milyen nagy segítség volt ez nekem. – Elnyelted az erejét, amikor meghalt. A két vámpír egyszerre bólintott. – Harcolnod kell ellene. Belle Morte – mondta Jean-Claude. – Képtelen rá – felelték a vámpírok egyszerre. Éreztem, ahogy Jean-Claude Belle Morte-ba löki az ardeurt, megforgatja benne. Belle feje hátracsuklott, a gerince ívbe feszült, és amikor felnézett, a szeme a saját, emberi barna szem volt:

– Az ardeurt nem ismeri, Jean-Claude, de a kéjt igen. Azzal Belle szeme az ég sötétjébe fordult, pedig ez nem az Anya szeme volt. De nem volt ismeretlen. – Ősidők óta ismerjük a kéjt, Anita – zengte kórusban Belle Morte és Padma. – Emlékszel, amikor a vértigriseiddel voltál Las Vegasban? Rátok tudom szabadítani a lángot, és órák hosszat fuldokolhattok benne, míg felkel a nap, és akkor a hatalmam minden egyes perccel csak fokozódik majd. Richard ujjai a vállamba mélyedtek, mert időközben mindenki betódult a szobába, fel az ágyra, itt volt az összes pasim, így kissé távolabb került, már nem bújtam hozzá. De tudatos választás volt ez a részéről, nem valami dacos eltávolodás, mert már értette, mi történik, éreztem a gondolatait. Jean-Claude-on hideg zuhanyként ömlött végig a félelem, de én szinte semmit nem éreztem, mert válság idején az érzelmeimet mélyen magamba rejtem, hogy ne zavarjanak a cselekvésben. Hármunk közül csak Richard maradt azonban nyugodt. De persze Micah is az volt, és a háttérben Nathaniel is. Micah mindig kiegyensúlyozott volt, mert hosszú évek során sok munkával elérte ezt a végső békességet, amit szinte semmi nem kavarhat immár fel. Nathaniel is örök nyugalomban élt, mert tökéletesen hitt bennem, hogy mindenre találok megoldást, és vigyázok rá. Engem az efféle idill kissé zavart, hogy minden rajtam múlik, és mi lesz, ha mégis cserbenhagyom. De Richard nyugalma új volt, Micah-éhoz hasonlított, a kemény munkával felépítetthez, ami mögött ott a sokórányi terápia, és úgy gyúrta fel magában, ahogy a testét a konditeremben. Most másodszor éreztem Richard ardeurjét, mármint azt a változatot, amivé benne lett a láng. Nála a birtoklás volt ez a tűz, nem őrült és erőszakos, csak az a végtelen meggyőződés, hogy ketten eggyé válhatnak, az „ásó, kapa, nagyharang”-féle egyesülésé. Egyszer régen én se vágytam másra, de aztán belém költözött az ardeur, és onnantól egyetlen férfi kevés lett volna már, kellett a segítség, alapjaiban változott meg az életem. Akkor kaptam Micah-t és Nathanielt, míg végül mellettük megbékélhettem Jean-Claude-dal, és kiteljesedhetett ez a kapcsolat is. Jasonért nyúltam, vakon, mert már csak Padmát és Belle Morte-ot láttam abban a föld alatti sötét kamrában, tudtam, hogy itt van ő is, és a következő pillanatban már megfogta a kezemet, mint aki megérezte,

hogy az ő segítsége kell. Mert a legutóbb, amikor Richard menyasszony– vőlegényes ardeurje rám zuhant, Jason segített leküzdeni, az ő irtózása a holtodiglan-holtomban monogámiától. Egy pillanatra elharapódzott bennem a kétség, hogy J. J. mellett él-e még benne vajon ez a rettegés, de mit sem változott, sőt, azért működhetett végre olyan harmonikusan mindkettejüknek ez a kapcsolat, mert egyikük se a kizárólagosságra hajtott, csak egy társat akart, aki mindenben mellette áll és támogatja, de nem minden áron. De most Richard nem rám irányozta a „míg a halál el nem választ” tüzet, hanem Belle-re abban a távoli szobában. Az évszázadok során néhányan megpróbálták már őt a szerelem csapdájába csalni. A chicagói Augustine ezzel próbálkozott, és Asher meg Jean-Claude kicsit az ő mániájává lett, de azt, amit Richard most kínált, még soha senki nem ajánlotta neki. Csakis ő volt képes a kéjvágyat úgy forgatni, hogy afféle „aranylakodalmas, szeretjük egymást a kandalló mellett”– boldogság lett belőle. Ott feküdt mellettünk az ágyon, egyszerre ölelte Jean-Claude-ot, Ashert és engem, és azt sugározta a messzeségbe, hogy ez örökké így maradhat, márpedig az örökké Belle Morte értelmezésében ténylegesen örökkét jelent. Olyan szerelem volt ez, amit ő soha nem érhetett fel ésszel, és ha Belle nem tudott vele mit kezdeni, akkor Anya aztán pláne paff lett tőle. Belle saját, barna szeme felénk fordult. – Richard – súgta olyan érzelmesen, ahogyan még soha. Richard ránézett a távolból, megmutatta magát teljes, meztelen valójában, komoly ajánlat volt, figyelemre méltó. – Belle – súgta ő is. – Bolondnak nevezlek, Jean-Claude – mosolygott Richardra Belle, míg szavai a vámpírhoz szóltak –, de te abból is erőt merítesz, amit én csakis gyengeségnek látok. Azok az erők, amiket Anya ismer, a kezére játszanak. A negatív érzelmekből táplálkozik, azokon keresetül kúszik be a lelketekbe és a szívetekbe. Padma hatalmas karddal a kezében tűnt fel Belle mögött, a szeme fekete tűzben lángolt, nem a saját tüzében. Felkiáltottam, de lehet, hogy nem is én voltam, hanem Jean-Claude. – Vigyázz, Belle, mögötted! – hallottam a hangunkat.

Éreztük, ahogy az ardeur lecsap Padmára, és a soha nem érzett kéjvágy igája alatt a földre rogy. Gideon és Thomas csak állt mellette, utálták a mesterüket, nem szívesen siettek a segítségére. Persze egy idő után már nem volt más választásuk, de Belle-t azért futni hagyták. Ő felkapta a szoknyáját, és menekült, ahogy a lába bírta. Később majd azok ketten alaposan megfizetnek az engedetlenségükért, már most tudtam. – Menekülj, Jean-Claude! – lihegte Belle Morte. – Keresd meg az Utazót, ő talán segíthet! Fuss, ha lehet, rejtőzz el! Mi nem a Sötétségből származunk, ezt soha ne feledd! Aztán mintha valaki lekapcsolta volna a vetítőt, ott voltunk megint az ágyunkban, csak mi, se Belle, se Padma, se a Drága Jó Anyánk. És virágillat sem volt már. Egy ideig csak feküdtünk némán, a fülemben hallottam a saját szívem zakatolását. – A kurva anyját – hallottam a hangomat váratlanul. – Exactement, ma petite, ahogy mondod.

13 Ha valaha is vonzott volna a hisztéria lehetősége, most biztosan átadtam volna magam neki. Hogy harcolsz olyannal, akinek teste sincs, amit elpusztíthatsz? Hogy harcolsz vele, amikor olyan hatalmas, hogy a világ legerősebb vámpírjaiból is marionettbábut csinál? Hogy a halálba harcoljak az ilyennel? Azt hiszem, mindannyiunk fejében ilyesmi járhatott, ahogy még mindig csak feküdtünk nagy kupacban, de egyszerre megszólalt egy telefon, a Mike Hammer-show zenéjét játszotta. Nathaniel ugrott fel, és kezdte keresni az ominózus mobilt a ruhakupac mélyén. – Max hív, Las Vegas Város Ura – hadarta magyarázatképpen. – A te mobilodon? – kerekedett el a szemem. – A tiéden – emelt diadalmasan a magasba egy mobilt, és már fel is vette. – Anita telefonja, Max, várj, kérlek, egy pillanatot! – darálta, és nyújtotta felém. – A Mike Hammer fődala? – tátogtam neki némán, elképedten, mire csak vállat vont, és a kezembe nyomta a kis kütyüt. Újabb csengőhang. Épp csak sikerült átállítanom valami szolid harangzúgásra a „Wild Boys”-t, amit maguknak állított be, és akkor most ez is. Valakinek meg lesz itt mosva a feje. – Halló, Max? – szóltam bele a kagylóba kérdőn. Nem voltam tökéletesen a hangom ura, Nicky még mindig félig rajtam hevert, a hirtelen alakváltás teljesen kiütötte. – Mi a nyavalyát művelték ott, srácok? – kérdezte egy komor basszus a vonal másik végéről. In medias res, vagy inkább rex, hogy stílusos legyek. Nagydarab pasi volt, akiből ilyen hang jött elő, ha megszólalt. Csupa izom, persze a felületes szemlélő kövérnek hihette első blikkre, de csak fedett volt, a sok izom ott keménykedett a mélyben. Egyébként totál régi vágású maffiózó típus, kivéve a kopaszodást, mert az nem illett a képbe, az gyengeségnek tűnt, mert nem a szándékosan választott „nincs hajam, mert nem akarom”– kopaszság volt, hanem egyszerűen csak kihullott.

– Neked is szevasz, Max – morogtam válaszul, kezdtem berágni, részben mert jólesett most végre berágni valakire, aki csak egy kicsit is goromba. És ha ilyen apróságokért még mindig képes vagyok bedurcázni, talán mégsem ért véget a világ azzal, hogy Minden Sötétségek Anyja túlélte önmagát. – Bibi sikítva ébredt, hogy a sötétség fel akarja falni. Azt mondta, hívjalak fel, mert ha valaki, hát ti Jean-Claude-dal biztosan tudjátok, mi történik vele – fejtette ki kevésbé harciasan. Nehezen találta a finomabb hangnemet, mert nemcsak úgy festett, mint egy régi vágású maffiózó, hanem az is volt a néhai életében, sőt, vámpírként se vágta el a szálakat. Valójában csakis neki köszönhető, hogy Vegas megmaradt olyan helynek, ami lerázza magáról a keleti új erők benyomulását, amilyen az ukrán maffia is például. De a feleségét imádta, és most nagyon aggódott a kis tigriskirálynőjéért. – Igen, tudjuk, bár ha Bibiana megnyugodott, nagyon szeretném pontosan hallani, mit tett vele a sötétség. – Ez már nem lehet ugyanaz a sötét, Anita. Magad mondtad, hogy az Anya meghalt. Azt mondtad, érezted a halálát, amikor felrobbantották – hadarta egyre dühödtebben. Ő is úgy lehetett vele, hogy jobb rám haragudni, mint tehetetlenül aggódni a feleségéért. Vagyis jobb engem okolni, mint beismerni, hogy fél. – Csakis azt mondtam, Max, amit akkor igaznak hittem. Nálunk is ma este kopogtatott azóta először. Hidd el, nem csak Bibianának volt rossz éjszakája. – Már közel egy éve történt, Anita. Miért pont most? És hogyan? – bombázott a kérdéseivel, majd elnyomott egy ízes káromkodást. – Mi volt veletek az éjjel? Felnéztem Jean-Claude arcába. Még mindig egy nagy kupacban voltunk, kezdett ránk száradni a Nicky alakváltásakor mindent befedő trutyi. – Mit mondjak? – kérdeztem tőle gondolatban. – Az igazat. Max a szövetségesünk – lehelte az agyamba. Előadtam egy zanzásított verziót Maxnek. Közben Jean-Claude szólt mindenkinek, hogy menjenek fürödni, de nekem most kellett az ölelés, így csak azok mentek, akiknek muszáj volt, akiket meg nagyon nem akartam elengedni, maradtak. Nem tudom, miért, de egyszerűen szükségem volt Micah és Nathaniel és Damian közelségére. És persze

Jean-Claude-éra. Jason elment J. J.-hez, hogy minden rendben van-e vele, és ez így is volt rendjén. Cardinal szerette volna hazarángatni Damiant a szobájukba, de Damian ízig-vérig vámpír volt, tudnia kellett, mielőtt meghal egész nappalra, hogy mit teszünk az újjászületett Sötétség Anyja ellen. Cardinal meg ízig-vérig csaj volt, aki mielőbb a lehető legtávolabb akarta tudni tőlem a pasiját. – Míg te lezavarod a vámpírpolitikát, én lezuhanyozom – nyomott egy csókot Richard a homlokomra. Szerettem volna beszélni vele, mielőtt elmegy, mert ez után az éjszaka után sok megbeszélnivalónk akadt, de Maxet nem rázhattam le. Jean-Claude is így lehetett ezzel, mert szép csendesen felállt mellőlem, és az ajtóig kísérte Richardot, búcsúzkodni, de ami még meglepőbb volt, Micah is utánuk ment. Jean-Claude nyilván még egyszer megöleli a hívófarkasát, az stimmt, de hogy Micah mit akarhat tőle... Ők soha nem ölelgették sokat egymást, és mindig elég könnyen megváltak egymás társaságától. Asher azonban mellettem maradt, ahogy a többiek is, és láttam az arcukon, hogy a beszélgetésre figyelnek. A vámpírok és a vérállatok nagy eséllyel nemcsak azt hallották, amit én mondok, hanem azt is, amit Max a másik oldalon. – A kurva anyját – sommázta Max a történetet, amikor a végére értem. – Én is ezt mondtam. – Bibi ragaszkodott hozzá, hogy akik St. Louis-ba mennek, korán elinduljanak. Victor, Cyn, Rick meg a többiek már a levegőben vannak. – Nem szeretnék sértő lenni, Max, de most éppenséggel nagyobb gondunk is van annál, mint hogy a szövetségünket erősítsük egy házassággal. – Bibi szerint egyetlen esélyünk a Sötétség ellen, ha Nappal Atya után lesz egy új Tigrisek Ura. – Nagyra értékeljük a bizalmat, de Jean-Claude hívóállata nem a tigris, és az egyetlen vámpírunk, aki állja a napfényt, még csak nem is mester. – Hanem a te vámpírszolgád, Damian az, igaz? – Valahogy úgy. – És ki tette fényállóvá? Nem Jean-Claude, bár remélem, nem gázolok ezzel a Városod Urának lelkébe. Te érted el, hogy egy gyenge

kis vámpír képes legyen a legnagyobb tettre, amire csak maroknyi vérszívó képes. – Ja, de... – Nem Jean-Claude-hoz küldjük az embereinket, Anita, hanem hozzád. Bár a chicagói Auggie szerint neki kellene a lányainkat küldenünk, mert ő átörökölte tőled a tigrisek feletti hatalmat, ahogy te tőle a farkasok felettit. – Mi van? A vonal másik végéről zaj hallatszott, textil surrogása, majd Max aggodalmas hangja: – Biztos vagy benne, Bibi? Feltehetően biztos lehetett benne, mert a következő pillanatban már a Fehér Tigris Klán Chang-Bibije volt a vonal túlsó végében. Vagy egyszerűen csak Max nem tudta leszerelni. Néha kicsit túlságosan is szerette a feleségét. – Anita – hallottam a könnyes, szinte zokogó hangot. És mivel nála félelmetesebb vértigrist még sokat nem láttam, kicsit se nyugodtam meg. Sőt. – Hahó, Bibiana, mármint Chang-Bibi. – Jaj, nem kellenek az udvariassági körök, Anita – vett reszketős levegőt. – Öleld magadhoz a tigriseimet, amint megérkeztek! Teljes erejükre kell őket emelned, mind! – Tudom, hogy ezt szeretnéd, de a többi tigris klán nem örülne, ha kivételeznék veletek. – Minden Chang ugyanazt a rémálmot látta ma éjjel, Anita. A Sötétséget látták, és a szívük mélyén mind emlékszik még, milyen volt, amikor le akart igázni bennünket. Nappal Atya mentett meg minket azáltal, hogy az uralma alá vett, és nem hagyta, hogy Anya felhasználja a tigrisek erejét. Csak úgy győzedelmeskedhetett felette, hogy legyőzte az utolsó arany királynőt. – Honnan tudod mindezt? Régebben nem ismerted a részleteket. – Legenda, tündérmesék, Anita. Régebben nem hittem az Élő Sötétségben, a sötét Istennőben, ahogy az Élő Fény istenében sem, aki a népünket megteremtette. Ki hisz ilyesmiben? Ezzel megfogott, mert bár jó kereszténynek tartom magam, az Ótestamentum nekem is mindig kemény dió volt, és leginkább afféle tanmeséknek tartottam azokat a sztorikat, amik arra adhatnak

magyarázatot, hogy a Szeretet Istene hogy teremthetett meg egy olyan világot, ahol az emberekre ennyi szenvedés vár. – És most már elhiszed? – Van egyéb választásom? – kérdezett vissza epésen. – Mit álmodtál? – Nem beszélek róla, mert attól csak erőre kapna. Először csak a Fény, az Isten mentett meg tőle bennünket. És neki a tigrisek klánjainak egyesített ereje adott elegendő hatalmat megakadályozni a Sötétet, hogy meghódítsa az egész világot. – Figyelj, Bibiana, most eléggé megzuhantunk, de azt azért látjuk, hogy némi tűz meg elektromos áram kevéske lenne a Drága Jó Anyucival szemben. – Még nem láttad, hogy a klán dominánsai mit tudnak, Anita. Nem tudod, mire képes Domino fekete tigrise. Ha azonban a Tigrisek Ura és a Mindent Felfaló Sötétség valóságosak, akkor a klánunk hatalmáról szóló regéknek is mind igaznak kell lennie. – Ugyan, Bibiana. – A vörös tigris, akivel lefeküdtél, tüzet szólít a tenyerébe, pirokinetikus. Még ma is léteznek ilyenek az emberek között. – Jó, legyen. De a fehér tigris eleme főleg a fém, ami leginkább statikus elektromosság, nem kifejezetten fegyver jellegű. – A fekete tigris a víz, Anita. Az emberi test nagy részben vízből áll. – Mire akarsz kilyukadni? – Arra, hogy még csak a felszínét kapargatod annak, amire képesek lehetünk, ha visszaadod az erőnket. – Cynric semmilyen képességre nem tett szert velem. – Mert még nagyon fiatal, és csak egyszer feküdtél le vele. – Annyi is sok volt. – A kék tigris a levegő ura. A monda szerint a Kék vihart támasztott és az engedelmeskedett neki. Az aranytigris a földet uralta és annak minden energiáit. – Vagyis? – A talpuk alatt a föld is engedelmeskedett nekik. – Földrengés és hasonlók? – kérdeztem hitetlenkedve. – Jean-Claude St. Louis-ban legyőzte a Vámpírtanács egyik tagját a Földrengetőt. Szerinted ő mire volt képes?

Megnyaltam az ajkam, mert erre nem tudtam mit mondani. A Földrengetőnek tényleg ez volt a képessége, és akkor csakis azért nem vált romhalmazzá a város, mert becsületszavát adta, hogy a párbajban nem használja ezt a képességét. De még anélkül is legyőzte JeanClaude-ot, csak épp elkövette azt a hibát, hogy feltörte a vámpírjegyeket, amik engem Jean-Claude-hoz kötnek, és a szárnysegédének adott halandó szolgájául. A terv szerint így majd kényszeríthetnek, hogy még a saját lehetséges halálomra is fittyet hányva karót döfjek Jean-Claude szívébe. Kicsit félreismert, na. – Jó, legyen, mondjuk, hogy Cynric parancsolhat a viharoknak. Nem biztos, hogy szeretnék a városomba egy tizenhét éves kamaszt, aki ilyen erővel bír. – De a hatalma nem a sajátja lenne, hanem rád szállna, Anita. Ha felébreszted a tigrisek valós hatalmát, az mind a te szolgálatodba kerül, és akkor a Sötétség nem fog tudni felfalni téged. – De én nem vagyok vámpír, Bibiana. – Dehogynem, csak épp nem vért iszol. Nincs idő kegyes hazugságokkal vesződni, késő van, közelít a Sötét. Ha nem mentesz meg bennünket, akkor elragadja a tigriseket, téged magad is, és ha meglesz az arany királynő, vagyis te, akkor már kezében lesz az eszköz, hogy mindannyiunkat megsemmisítsen. – Nem vagyok vértigris, mivel nem váltok alakot. – A sárga az úr mindannyiunk felett, így szólnak a legendák. A Legnagyobb Királynő. Vannak, akik szerint a földet csakis a Sárga mozgatja. Ám ez addig nem fog kiderülni, míg teljes hatalmunkba nem jutunk a te segítségeddel. – Ez mind csak mendemonda, Bibiana, nem lehetünk biztosak benne, hogy valósággá válhat. – Ne kételkedj benne, Anita! Hinned kell! Kell, hogy igaz legyen, hogy valósággá válhasson, mert ha te nem tudod egyesíteni az összes klán erejét, akkor eljön a vég. – Nekem te ne mondd meg, hogy mit kell tennem, és mit nem! – Pedig itt nincs választás, mert ha nem cselekszel, akkor a Sötétség erőre kap, felkel, és elemészti a világot. Ő maga pusztította el réges-rég a sárga tigriseket. A Sötétség duruzsolt gonosz szavakat az Első Császár fülébe. Tudta, hogy ha egyszer nem lesz arany közöttünk, a Tigrisek

Ura már nem szegülhet vele szembe. Őt összeroppantotta, és bennünket is szinte kiirtott a föld színéről. – Tudod, hogy került kómába ott a föld mélyén? – mert ott hevert a teste, lenn egy barlang katakombájában, ahol csakis fáklyafény rebbent. A Vámpírtanács több ízben is megkísérelte hátrahagyni a tetemét a mélyben, amikor háborúk miatt menniük kellett, de valami mélységes kényszer nem engedte, hogy elhagyják. Azt azonban senki se tudta, hogy zuhant kómába. Csak annyit tudtak, hogy egy este nem ébredt fel. És közel mostanáig aludt, ami több mint ezer év volt. – Ha tényleg igazak a legendák, akkor a saját őrei tették. Azok, akiket a vámpírok soha nem nevezhetnek meg, és akiknek engedélyezte, hogy hívóállatukként megtartsanak egy-egy aranytigrist, annyira rendíthetetlenül hűnek hitte őket. – És hogy altatták el? – Egy bűbájról suttognak és élőáldozatokról. Meg akarták ölni eredetileg, de nem tudták. – Mert megsajnálták, vagy nem tudták a módját? – Nem tudták, hogy végezhetnének vele végleg. Ezért abba a testbe láncolták, amiben utoljára testet öltött, és otthagyták. – És az őrök miért avatták be a tigriseket? – Azért, hogy ha ők mind elbuknának, legyen, aki emlékszik a dolgokra, és tudja, mit kell cselekedni. – Figyelj, Bibiana, nem válhatok egyszeriben valamiféle Nagy Vértigris Megmentővé. – Nem megmentőről beszélek, Anita, hanem mesterről. A Tigrisek Úrnőjévé kell válnod. Neked kell a nappal is élő vámpírrá lenned, aki legyőzi a Sötétséget mindörökre. – És a legendában az is benne van, hogy öljük meg a Sötétséget? – tettem fel a nagy kérdést – Vagy, hogy altassuk el? – A név nélküli őrök még léteznek. Kérdezd őket! Bólintottam, és az éjjeliszekrénykére kalandozott a pillantásom. A legfelső fiókban ott a keresztem és egy ősrégi fémdarab. A Névtelen Vámpírőrök maga a Harlekin. Tőlük kaptam a kabalát, amikor Minden Sötétségek Anyja először kezdett kekeckedni velem. Elméletileg ez távol tudja tőlem és belőlem tartani, és tényleg működött is, ha az ember rendszeres időközökben letakarította és újra töltötte, mint egy fegyvert. A kereszt is működött, de azt a hit működtette, a

kabala viszont, amin egy sokfejű tigris acsargott, mágia volt, nem hit kérdése. Minél több boszit ismerek, annál inkább tudom, micsoda különbség van a kettő között. Rettenetes bagázs a Harlekin, elég egyszer szóba hozni őket, megeshet, hogy a következő pillanatban bekopognak az ajtón, hogy megöljenek. Ők afféle vámpírelit, akik mesterek is lehetnének saját területtel, de inkább azt választották, hogy a vérvonaluktól elszigetelődve a testületnek áldozzák minden energiájukat, és a vámpírközösség kémei, rendőrsége és hóhérai lesznek. Elvileg csakis a Tanács szavára cselekszenek, de lehet, hogy ez már nem igaz, és Minden Sötétségek Anyja, visszavette őket őreinek. Mert ha igen, akkor kész, nekünk annyi. Még el se kezdődött, már vége. Drága Anyuci még gyenge, gyengébb, mint amikor a Tanács zsoldosokat bérelt, akiknek a mennyei királyságba kellett volna őt röpíteni. Azelőtt könnyebben és közvetlenebbül szállt meg engem. Lehet, hogy nem semmisült meg a testével együtt, de azért meggyengítette a kis kaland. Most csak más vámpírokon keresztül szólhatott hozzánk, szállhatott közénk. Ha végezni akarunk vele, gyorsnak kell lennünk. – Ott vagy még, Anita? – Bocs, Bibiana, kicsit rám zuhantak az események. Gondolkoztam. – Sokáig ne gondolkozz! Felveszem a kapcsolatot a klánok királynőivel, és a lelkükre kötöm, hogy küldjék hozzád a tigriseiket. Egyetlen reményünk az maradt, ha a hatalmunk gyorsan megnövekszik. – De én még nem bólintottam rá. – Persze, és tudom, hogy természetedtől fogva kétkedő vagy, de most erre nincs idő. Egy pillanatig se hezitálhatunk. Gyorsnak kell lennünk, a leggyorsabbnak. – Vagyis akkor szerinted valami mangapornó-királynőként dugjak mindenkivel, aki ettől egyből Schwarzenegerré válik?! – fakadtam ki epésen. Epéskedésben és gúnyban nagy király voltam, de Nathaniel és Damian keze már rajtam is volt, és lassan visszahiggadtam. Asher az ölembe hajtotta a fejét, bele a még nagyobb trutyiba. Már ő is csak a jóra törekedett, most, hogy ennyi borzalom történt és vár még ránk. Ha már vidám nem gyakran tud lenni, az érzékisége nagy vigasztaló potenciál.

– Gúnyolódj csak, ha úgy tetszik, de közben tedd a dolgodat, mert a Sötétség következő látogatásakor már a hatalmába kerít bennünket, királynőket! – figyelmeztetett Bibiana. – Csak vámpírokat keríthet hatalmába. – Csak mert az Utazó nevezetű tanácstagnak szűkös lehetőségei vannak? – jött most Bibianától a gúny. – Hát igen – feleltem kissé elbizonytalanodva. Élesen felkacagott. – Még mindig nem érted az igazi természetet. Ő volt a legelső. A többiek utánozzák, leképezik a képességeit, az erejét, de a hatalma senkinek se lehet akkora semmiben, mint az övé. Mind csak fakó utánzat. A Sötétség bármikor és bárkit képes a hatalmába keríteni, ha épp az szolgálja az érdekeit. – Embert is? – Azt nem hiszem. Azt hiszem, vámpírokat és vérmacskákat. A hívóállatai és a népe mind a paripái, akiknek szabadon utazgat a testében, ha egyszer erőre kap. – De ez leginkább találgatás, Bibiana. Kombinálás. – Ha Ádám és Éva egyszer csak besétálna az ajtón, nem hinnél rögtön a kígyóban? – Mi van? – Ez a történet éppolyan ősi a tigriseknek, mint az édenkert meséje az embereknek. Mi is azt hittük, hogy a regénk csak egy metafora, de ha a történet gonosza valósággá válik, akkor magának a történetnek is igaznak kell lennie. Ezt neked is be kellene látnod végre, és eszerint kell eljárnod. Meg kell tenned értünk, Anita, különben egyenként felfalja a vámpírokat és bennünket is, aztán olyan hatalomra tesz szert, hogy sötétbe borítja az egész világot. Felfogtad végre? – Minden teremtéstörténetnek van világvége fejezete is, Bibiana. A sok történet özönvizekről, földrengésekről, minden nép tud ilyet. Voltak is efféle katasztrófák, amiket a helyiek az egész világot megsemmisítőnek hittek, aztán elutaztak százötven kilométernyire, és látták, hogy az élet mit se változott. – Te is érezted az erejét, Anita. Érezted, hogy nincs benne szeretet, se érdeklődés, ő a közönyös ész, egy szociopata. Csakis a saját fájdalma érdekli, minden egyéb csak játékszer a kezében, nem pedig élő ember vagy egyéb élőlény. Gondolod, beéri a vámpírok elpusztításával?

Rám borult a némaság, és a gyomromban öklömnyi csomó húzódott össze keményen. – Nem. – Akkor ne akard logikával legyőzni a rémálmot. Néha a szörnyetegek is igaziak. Néha annyira igaziak, hogy csakis úgy győzhetjük le őket, ha mi még nagyobb szörnyeteggé válunk. – Mert én még nagyobb szörny lennék, ha képes lennék arra, amit mondasz? – Gondolod, akkora erő birtokában képes lennél uralkodni magadon? Hogy ne használd, ami a tiéd? – Igen. – Anita – mondta ki a nevemet épp úgy, ahogy a mostohaanyám szokta volt tizenöt éves koromban. – Mert nem azt akarod, hogy használjam is azt az erőt, ha egyszer megszereztem? Nem ez lenne a lényeg? – De, csakhogy nem bízom rád az erőt. Bízom benned, hogy miután a segítségével elpusztítottad a Sötétséget, nem fordítod ellenünk, hogy minket is megsemmisíts. Bízom a józan eszedben és a tisztességedben éppúgy, ahogy a pszichés képességeidben is bízom. – Alig ismersz. Hogy bízhatsz bennem ennyire? – Ma reggel felültettem a repülőre a fiamat meg Cynricet, az egyetlen élő kék tigrist, és még annyi jó tigrisünket, akiket nyilván nem küldenék el hozzád, ha nem bíznék benned. Erre mit mondhattam volna? Hálátlanság lett volna azt hajtogatni, hogy tévedhet is akár. A köszönöm sokkal helyénvalóbbnak tetszett Vagy mit lehet mondani, ha valaki ilyen bizalommal van az ember iránt? – Igyekszem nem ártani senkinek. – Látod, nem azt mondod, hogy megteszel mindent, amit lehet, hanem hogy igyekszel nem ártani senkinek. Azt hiszed, hogy a szex miatt erkölcsileg zátonyra futottál, de szerintem, ha egyszer kihevered, hogy bűnnek tartsd, erkölcsösebb leszel, mint sokan. – Ne én legyek minden reményed, Bibiana. – Hanem akkor ki? És erre már végképp nem tudtam a választ. Nem mintha olyan nagy ügy lett volna, hogy épp a világ megmentésére kell sietnem, csak az

zavart, hogy nincs B terv. És mi van, ha nekem mégse jön össze? Kell hogy legyen B terv.

14 Épp csak befejeztem a beszélgetést Bibianával, amikor a mobilom újra csengett. A Maffiózók főcímdalát. Nathanielre pillantottam. – Augustine az, Chicago Város Ura. – Mert, hogy maffiózó – bólintottam, és Nathaniel is bólintott. Felvettem. Közben kezdtem fázni a rám szikkadó anyagban, próbáltam hát fél kézzel magam köré vonni a mocskos takarót, amennyire bírtam. A pasik körülöttem erre még jobban hozzám simultak, Asher is nagyobb felületen feküdt rám, hogy kénytelen voltam fél kézzel átkarolni, le ne csússzon. – Hahó, Auggie! – Valaki olyan járt nálam, akiről azt állítottad, hogy meghalt – csapott a közepébe, nem mókázott, ahogy szokott. Csak ritkán vette ennyire komolyra a figurát, amikor a gond nagyobb volt annál, mint hogy leplezze, már Róma fénykorában is ezt a poros földgolyót taposta. – Minket is meglepetésként ért – feleltem rá komoran. Már fáztam, a takaró is nedves volt. Damian, Asher és Nathaniel szorosan ölelt, Nicky pedig mindannyiunk köré gömbölyödött, mint aki valami gigantikus bundakabáttá próbál változni. Kicsit arra számítottam, hogy a pasik majd ágálnak, hogy őket ne ölelgessék, de senki sem szólt egy szót se. Jean-Claude, Richard és Micah még mindig az ajtóban beszélgetett. Domino a közelükben ácsorgott, elvégre testőr lett volna, vagy mi, de Crispin már elment fürödni. – Ha tényleg Jean-Claude itt, az Államokban a vezetőnk, akkor illett volna tudnia. – Felrobbantották, Auggie, az normális esetben halálos – ingattam a fejemet. Nicky szorosabban ölelt bennünket, igyekeztem hát kicsit lehiggadni, hogy körülöttem a többiek is visszavegyenek, leginkább Nicky. És működött is, mert az oroszlánom nagyot sóhajtott, és a pofáját a hajamba túrta, meg Nathaniel arcába. Nicky is csak egy vérállat volt, és mint olyan, szerette a testkontaktot, az összebújást, ami az ő esetükben általában totálisan szexmentes.

– Hát mégse volt az – morogta Auggie ingerülten. Most esett csak le, hogy az én módszeremet veti be ő is, és a félelmét haraggal palástolja. Nekem meg épp az segített, hogy ilyeneken gondolkodom, és a haragom is elillant tőle. – Figyelj, Auggie, mindannyiunkat váratlanul ért ez az éjszaka! Meséld el, mit álmodtál! Mit művelt közben veled? – Belle Morte-nak adta ki magát, pedig nem az – tette hozzá nagy sajnálkozva. A chicagói maffiózó vámpír se különbözött Belle Morte teremtményeitől abban, hogy ha egyszer Belle-hez tartozott, még ha messze űzte is tőle a rettenet, örökre sajnálja, hogy elveszítette. – Próbált belém hatolni, megbűvölni. Csakhogy engedélyt kellett hozza kérnie. Valahogy az az érzésem támadt, hogy ha engedek a hamis Belle csábításának, azzal megadtam volna az engedélyt. De aztán egyszerre kiszakadt az álomból. Haragot és fájdalmat éreztem, és hogy olyan | vámpír kell neki, akinek nagymacska a hívóállata. Még nem olyan erős, mint volt, különben nem kérne engedélyt, hanem tenné velem, amit akar. – Egy évébe telt Anyucinak, hogy a Tanáccsal így elbánjon. Szerintem árnyként vagy valami szellemként várakozott, amíg elég erős nem lett, hogy megtámadja őket. Az a robbantás azért betett neki. – Kár, hogy nem eléggé. – Ezzel csakis egyetérteni tudok. – Hogy maradt életben? És hogy gyűjtött erőt? Ha erre rá tudnánk jönni, talán megakadályozhatnánk, hogy tovább erősödjön. Már az elég lenne egy időre. – Belle Morte és Padma a kezében van, így máris túlságosan erős, hogy ne lehessen nyugtunk tőle. Megszólalt még egy telefon, kivételesen átlagos csengőhangon. Jó, az nem az én mobilom volt, nyilván, mert azon én éppen beszéltem. Domino halászta elő a sajátját. Megéreztem az oroszlánt, a kiégett szavanna nyári szagát, a macska és a bunda tömény illatát. Domino mondott valamit Jean-Claude-nak, aki felém intett, mire Domino megkerülte az ágyat, és megállt előttünk. – Haven meg az oroszlánjai az ajtó előtt állnak. Azt akarja, hogy engedjük be, de az őrök ennyi harcost nem akarnak bent látni. – Érzem őket – borzongtam bele.

– Ha megverekedhetnék vele, legyőzném, és én lennék az új Rex, nem lenne vele több gond – morogta a fülembe Nicky. – Én is érzem az oroszlánokat, Anita – szólalt meg Auggie. – Tisztázzátok a dolgaitokat Havennel. – Ezt inkább neki mondd, jó?! – Neki már mondtam. – És mégis, pontosan mit? – Hát nem azt, hogy ellenetek vigye az embereit, és valami buta harcot kezdeményezzen. – Akkor? – Hogy ami most Jean-Claude hatalmát gyengíti, az csak rossz. Hogy kössön végre békét veletek meg az új oroszlánoddal, Nickkel. Csakhogy előbb be kell törnöd Havent. Biztosan az uralmad alatt kell tudnod az oroszlánjaidat. Te vagy a mesterük. – De én nem vagyok vámpír, Auggie, vagyis nincs meg az a bolond erőm, ami Haven ellen kellene. – Jaj, hogyne lenne! Épp csak túlságosan is emberi vagy még, hogy alkalmazd is. – Ezt fejtsd ki! – Sajnálod az embereket. Hagyod, hogy az érzelmeid kerekedjenek a józan döntések fölébe. – Te nem? – Én nem. – Ezt majd igyekszem fejben tartani, ha legközelebb beugrasz hozzánk. – Jean-Claude sietett a segítségedre, Anita, amikor megbűvöltél. Nélküle én maradtam volna felül, és akkor most más lenne a helyzet. Jean-Claude segítségével uralhatod a macskákat. – Gyanús, hogy Haven mindkettőnket kicsinálna, ha gruppiba akarnánk cipelni, mint téged. – Hagyd, hogy Jean-Claude kipróbáljon pár új nőstényt a falkájából! Ezek nem olyanok, mint az a liba, akit Reginának levitt, szerintem mindkettőtöknek jobban bejönnének. – Te szerezted be őket Havennek? – Igen. – És ezt mikor akartad megemlíteni?

Hallottam, ahogy mély lélegzetet vesz, bent tartja, majd lassan kiengedi. Mindig meglepett, hogy Auggie mennyivel melegebb tud lenni, mint általában a vámpírok. – Kint áll az ajtó előtt, érzem. Engedjétek be, a nő is vele van. Olyat kerestem, aki veled is megtalálja a hangot, és Jean-Claude is kedvét lelheti benne. – Mármint tetszik neki meg a többi? – Jean-Claude sokkal inkább Belle gyermeke, mint én, Anita. Belle állatok feletti hatalma a szexből táplálkozik. Meglehet, hogy ha JeanClaude kipróbálhatja valamelyik nőstényt, ő is hatalmat nyer felettük, neki is lehetnek az oroszlánok a hívóállatai. Így még hatalmasabbá válhatna, és neked is a segítségedre lehetne a sok macskaféléddel. – Erről beszéltél már vele? – Becsületszavamat adom, hogy számára is ugyanakkora meglepetés lesz az ügy, mint most a számodra. – Ne gyere nekem Machiavellivel, nem jön be. – Ez inkább Cupido, ha már bárminek nevezni kell. Jobb lenne, ha mielőbb betörnétek a macskáitokat Jean-Claude-dal, mielőtt még komolyabb károtok származna belőlük. – De hogyan? – Majd én megküzdök vele – morogta Nicky. – Ha az oroszlánod le tudná győzni, az betörhetné, csakhogy Haven nagyon erős. – Én még erősebb vagyok – cirógatta az arcomat a sörényével Nicky. – Más módszer? – Átmenetileg a szex is jó. Legalább ma éjszakára béke lenne. – Vagyis jutalmazzam, hogy képtelen normálisan viselkedni. – Az a kérdés, mi a célod, Anita. – Mármint? – Mit szeretnél, mi legyen az oroszlánokkal. A jelenben. Itt és most. – Globálisan azt szeretném, ha senki se hagyná itt a fogát ma éjjel – méláztam. – És nem ártana végre a nagyobb egység. Időszerű lenne rendezni a sorainkat, pláne, hogy Anyuci is bekopogtatott. – Akkor alkudj meg vele. Ha hazaküldi az oroszlánjait, kap szexet. De persze nem mindet, a Rexnek joga van testőröket tartani a személye körül.

– És gondolod, egy kis szex ígéretére haza is zavarja a többit? Csak úgy? Ilyen egyszerűen? – Ne feledd egy pillanatra se, ki vagy, Anita! Amikor lefeküdtem veletek, épp csak annyi erőm maradt, hogy hazasiessek St. Louis-ból, nehogy még jobban az uralmatok alá kerüljek, és ott maradjak játékszeretekül. Nekem elhiheted, hogy igent fog mondani. – Akkor Jean-Claude bedobta a metafizikát, Auggie. De Havennek az nem pálya. – Bizonyára Jean-Claude úgy is oda tudja tolni a metafizikát, ha a szexben nincs benne. Ráadásul a másik oroszlánodat egyedül bűvölted meg totálisan. Az ég szerelmére, mindenki tudja, hogy ő már csak Anita Menyasszonya vagy pontosabban Vőlegénye, de a szavak nem is lényegesek, csak az, hogy a magad módszereivel is prímán boldogulhatsz, ha hajlandó vagy bevetni őket. – Ezt meg hogy értsem?! – Hogy ne érezd magad pocsékul azért, amit a véroroszlánnal tettél. – Megfosztottam a szabad akaratától, Auggie! Hogy a halálba ne érezzem magam pocsékul, amikor ennél nagyobb szemétséget elképzelni se lehet?! – Nem akarok itt most moralizálgatni, hugica, csak arra szeretnék kilyukadni, hogy ha Haven is úgy beléd lenne borulva, mint az a Nick, akkor most nem ácsorogna egy horda feldühödött oroszlán a kaputok előtt. Erre nem tudtam mit felelni. Nicky szorosabban ölelt bennünket. – A pokolba is, Anita, elég lett volna, ha Rexedül fogadod, ahogy a Nimir-Rajodat is elfogadtad. Már akkor kezelhetőbb lenne. Eszembe se jutott volna hozzátok küldeni, ha sejtettem volna, hogy ennyit vacakolsz majd. Ehhez ő túlságosan is veszélyes. Vagy vedd magadhoz, vagy öld meg! Más út nincs. – Haza nem küldhetném Chicagóba? – Nem, nálatok Rex volt, ha most ideküldöd, a mi Rexünk meg fogja ölni – hallottam, ahogy pozíciót vált az ágyban, és susog az ágynemű. – Persze ha azért küldenéd, hogy én megölessem helyetted, arról beszélhetünk. – Nem. – Mert úgy neked is nyilván könnyebb lenne a lelkiismereted. Micsoda luxus.

– Ha tényleg ezt gondolod rólam, akkor gőzöd sincs, milyen a lelkiismeret. – Oly sok évszázada már, hogy nekem ilyenem volt, Anita, hogy valóban nehezen fogom fel, milyen is. – Hát nem érezném jobban magam attól, ha tudom, hogy a biztos halálba küldöm. – Akkor? Mit lépsz? – Ha kell, megölöm magam. – Hát tégy úgy, Anita. De még mielőtt darabokra bontja a házatokat. – Nem akarom megölni. – Akkor dugd meg, legyen a Rexed, ahogy Micah a Nimir-Rajod, vagy a hívóállatod, mint Nathaniel, esetleg a Vőlegényed, mint Nick! Mindegy is, a lényeg, hogy valamit tenned kell. Domino mobilja megint csöngött, felvette, de még a hátán is láttam, hogy a helyzet odakinn nem mutat fejlődést. – Kösz a prédikációt, Auggie. – Segítened kell Jean-Claude-nak rendbe szedni a háza táját, ahogy az éjjel is. Tenned kell, amit muszáj, különben a Sötétség Anyja elevenen felfal mindannyiunkat. – Te összebeszéltél Bibianával? – Mi legyen? – fordult hozzám Domino. – Az oroszlánok azt mondják, téged akarnak megmenteni. Azt mondják, vagy kinyitják nekik a kaput, vagy betörik, de mindenképpen be fognak jönni. – Hányan vannak? – Huszonöten. – Annyi katonája nincs is. Vagyis hozott aprítóst is. – Ha Jean-Claude ugyanakkor dugja meg valamelyik nőstényt, amikor te a Rexet, akkor talán össze tudja őket kapcsolni úgy, hogy Havenhez hozzá se ér – vetette fel Auggie. – Asszem, majd később gyanakszom, hogy ezt Jean-Claude-dal együtt főztétek-e ki, hogy mindenféle nőket ágyba vihessen, előbb azonban rendezem az oroszlánokat. – Van annyi eszem, hogy előbb veled egyeztessem a dolgot. – Mondd meg Havennek, hogy rendbe kell szednünk magunkat, de hamarosan fogadjuk őt meg pár oroszlánját – néztem Dominóra. – Szám szerint hányat engedjünk be?

– Hány oroszlán jöhet be, Jean-Claude? – szóltam oda az ajtóban beszélgető csoportosulásnak. – Az elfogadható legkevesebb. – Pontosabban? Szeretnék józanul egyezkedni, Jean-Claude. A fejét félrebiccentve végigmért, majd Dominóra nézett. – Hány emberünk van készenlétben? – Mármint akik itt vannak az épületben? Lent? – Igen. – Tizenkettő. – És mennyi időbe telik, hogy kicsit többen legyenek? Szeretnék kettő az egyhez arányt. – Beszélek Claudiával, ő jobban tudja, hogy állunk vérpatkányokkal. Asher felemelkedett az ölemből, és Jean-Claude-ra nézett; – Közel száz harcos vérhiénánk van, és ebből vagy huszonötöt egészen biztosan megbízhatónak tudok a véroroszlánokkal szemben is. – Nem azzal fenyegetőztél, hogy fogod a hiénáidat, és keresel egy egészségesebb levegőjű várost magadnak? – meresztettem rá nagy szemeket. Nagy kék szemei az enyémbe fúródtak: – Minden Sötétségek Anyja mindannyiunkra vadászik. Ilyen helyzetben soha nem osztanám meg az erőinket. Ráadásul azt is tudod, miért akartam elmenni, és hogy most már semmi okom nem lenne rá amúgy se – mosolygott. Visszamosolyogtam rá, mert nem csak a saját szemeimmel láttam édes szépségét, hanem azzal a ragyogó és mély szerelemmel is, amivel Jean-Claude valaha, századokkal ezelőtt szerette őt. – És mennyi idő kell azoknak a hiénáknak, hogy ideérjenek? – Fél óra, háromnegyed. Attól függ, mennyire legyenek felfegyverezve. – Mennyire legyenek felfegyverezve, Jean-Claude? – Legyilkolhatjuk az oroszlánjaidat, ma petite? – Alapvetően nem akarnám bántani őket – gondoltam át a kérdést hipp-hopp –, de ha nekünk esnek, már nem tekintem őket az oroszlánjaimnak. Akkor már veszélyesek. – Sütiszörny biztosan hiányozni fog, ha végzünk vele.

Halványan elmosolyodtam Haven becenevén, de aztán megráztam a fejemet. – Csak az hiányozna, ami lehetett volna belőle, ha józanabb kicsit. De soha nem állt valami közel hozzám, szeretőmnek se nagyon nevezném. Ha ma este nem áll be a sorba tisztességesen, végeztem vele. És Auggie azt mondja, ha hazaküldjük, a chicagói Rex megöli. És azt nem akarom, hogy valaki más végezze el helyettem a piszkos munkát. – Ha ezt komolyan gondolod – termett egyszeriben Jean-Claude mellettem, hogy a mozgását nem is észleltem –, akkor ma este rendbe is szedünk mindent, mielőtt még a csúnya kis vámpíroknak megfújnánk a takaródót. Azzal megérintette az államat, hogy felnézzek rá, bele a szemébe. De azt még a szemem sarkából is láttam, hogy Asher keze végigfut Jean-Claude combján, fel a fenekére, és Jean-Claude még közelebb lép, hogy mindhárman ölelhessük egymást – Felhívom a mobilján – biccentettem. – Letusolok, és túlesünk rajta. Nem akartam megölni Havent, sőt, senkit se akartam volna megölni közülük. De azt nem hagyhatjuk, hogy idecsődül fegyveresen az embereivel, és követeli, hogy beengedjük. Így nem engedhetjük be, így nem viselkedhet velünk, ennyi esze lehetett volna. A zuhany alatt még arra is rájöttem, hogy tulajdonképpen Haven is ma este jutott arra, hogy nem várhat tovább, dűlőre kell vinnie a helyzetét. Még arra is ügyelt, hogy a legerősebb embereit mind elhozza magával, hogy ha végezni akarunk vele, hát azokat is irtsuk ki, és a falkája, ami utána marad, ugyanolyan állapotban várja a következő Rexet, ahogyan ő megkapta őket. Gyengén, de legalább befogadón, és az új vezető elvárasaira nyitottan. Haven afféle csoportos öngyilkosságot tervezett, ha már nem akarjuk, amit ő. És a ravaszt nekünk kell meghúzni.

15 Egy órával később Jean-Claude nappalijában vártuk szépen kifürödve Havent. Egyébként szinte alkudozások nélkül belement mindenbe, amit kértem, a két testőrén kívül mindenkit hazaküldött. Ha őket se akarta volna hozni, be se engedem, mert akkor nyilvánvalóan azt forgatja a fejében, hogy végezzek vele, amit azért semmiképpen se szerettem volna már jó előre garantálni. Főszabály szerint igyekeztem volna a legkevesebb kárral bevégezni ezt a krízist. És mivel Auggie lenyomta a megpuhító dumáját, én is lazán belementem, hogy lehozza magával a két új véroroszlánnőstényt, akit, mint kiderült, a chicagói mestervámpír szerzett be nekünk. Jean-Claude mellettem ült a fehér kanapén, a bejárati függönnyel szemközt, úgy ültünk ott, mint a fürdőből érkezett királyi pár. Mert zuhanyozni volt időnk, és slussz, a hajszárítás már luxus lett volna. A hajunkat csak hátrafogtuk az arcunkból mindketten, és kerültük a selyem viselését, mert a hátunk így is csuromvizes lett. Jean-Claude egy újabb szűk bőrnacit húzott, tucatnyi is lehetett a szekrényében, és mind úgy és ott feszült rajta, ahogy és ahol kell. Mintha ráöntötték volna. De kissé felesleges is volt viselnie, mert megint hosszú szárú, hátul fűzős csizmát viselt, ami majdnem a combtövéig ért. Ezeket eredetileg sortokhoz találták ki, vagy mi. Felül pedig hosszú ujjú, fekete csipkeing takarta és fedte fel tejfehér, makulátlan bőrét. Richard visszavette a farmerjét, de a vörös pólójának esélye se maradt, hogy valaha is viselje még egyszer, hacsak nem tesz nagy csodát a mosógép, ezért kapott egy bőrzakót, ami még ráment a meggyarapodott izmaira, azt hordta ing helyett is. Az ő haja is vizes maradt, így még sötétebb barnának tűnt. Összefogta a tarkóján, ekként olyan volt, mintha rövid lenne. Igazából azt hittem, lelép, mielőtt lejönnek az oroszlánok, de maradt. – Amikor Haven utoljára itt járt, nekiugrott a véroroszlánjaidnak, és ha én nem szedem le róluk, komoly bajuk is eshetett volna. Ki tudja, lehet, hogy ma is elmegy az esze, nem hagyhatlak magatokra

benneteket. Lehet, hogy még szükség lesz ma éjjel a triumvirátusra – mondta. De komolyan. Ezzel persze nem lehetett vitatkozni, így hát hármasban ültünk egymás mellett a nagy kanapén, mint valaha régen, ő ült Jean-Claude, a mesterünk másik oldalán. Mögötte Shang-Da és Jamil, a vámpír mögött Gonosz és Igazság, mögöttem pedig Claudia és Domino vette fel az őrhelyét Az ajtóban állt még Fredo és két másik vérpatkány meg egy vérfarkas. A patkányok senkinek se voltak közülünk a hívóállatai, de semmi okom nem volt kételkedni a hűségükben, előbb tették azt, amit én mondtam, mint amit Jean-Claude. Claudia ráadásul intenzíven rühellte Richardot, szerinte az a fajta pasi, aki csak arra vár, hogy a csaja teherbe essen, és a kezébe nyomhassa a fakanalat. Mivel néha nekem is kicsit ez volt az érzésem vele kapcsolatban, nem volt túl erős a meggyőzőerőm, amikor Claudiát igyekeztem lebeszélni az elképzeléséről. Domino fekete-fehér hajához remekül passzolt a csupa fekete dizájn. Máskor piros trikót viselt, hogy mindenki lássa, önkéntes vér– és szexdonor, de ma este Jean-Claude az egységes imidzset szorgalmazta. Nem volt persze kifogása senkinek. Crispin a folyosóra szorult, mert hiába, hogy a közelharcban hasznát vehettük volna, a pisztollyal nem tudott bánni, és ha a végén le kell mészárolni az oroszlánokat, akkor nyilván előkerül a fegyver. Fegyverteleneknek akkor helye nincs a szobában. Jason visszavonult J. J.-vel, akinek hiába mondtuk, hogy jobb lenne, ha egy szállodában töltenék az éjszakát, nem akaródzott neki elmennie. De legalább lőtávolon kívül volt. Ahogy Cardinal is, aki a saját szobájukban várta vissza Damiant. Amennyire lehetett, civiltelenítettünk. A korábbi ágybéli események dacára Richard nem akarta, hogy Jean-Claude legyen középen, de mellettem kellett a hely Nathanielnek és Damiannek, és Jean-Claude amúgy is úgy volt vele, hogy ideje élesben is bevetni a saját triumvirátusomat. Az éjjel már volt lehetőségem ellesni tőle a trükköket, hogyan is bánik az efféle erőviszonyokkal egy rendes mester, és persze itt maradt a közelemben segíteni. De az oroszlánok csakis rám hallgathatnak, az én hívóállataim, nekem kell rendeznem velük a viszonyt. Ott zakatolt közben az agyamban persze az opció, hogy Jean-Claude tényleg megdönthetné valamelyik új nőstényüket, és akkor hátha a mesterükké válna ő is. Bár

egyelőre még nem jutottam magamban dűlőre, hogy viselném, ha másik nővel is hálna... Azt azért éppenséggel nem bántam volna, ha az oroszlánok másra is hallgatnak, nem csak és kizárólag nekem kell vinnem a hátamon a cirkuszt. Nathaniellel egymáshoz öltöztünk, mindketten puha pamut, fekete trikót vettünk fel, bár az övé még az enyémnél is passzentosabb volt, hogy minden kidolgozott izma szépen látszott alatta. Az enyém szerencsére ennyire nem feszült, kényelmesen megfért alatta a mellem is. A farmerem és a motoroscsizmám is fekete volt. Ez utóbbi kompromisszum eredménye, mert én a helyzetre való tekintettel edzőcipőt akartam, Jean-Claude viszont mindentől függetlenül valami magasabb sarkú, csini vackot. A kettő közötti átmenet győzött, mert ebben legalább mozogni is lehetett. Nathaniel szétmosott, fehérre koptatott farmert húzott, ahogy általában az alakváltók, ha esélyes, hogy alakot kell váltaniuk, mivel nem akarják olyankor a jobb holmijaikat tönkrevágni. Hosszú haját befonta, és meztélláb, harcra kész éberséggel ücsörgött mellettem. Nem szerettem, hogy ennyire ki van hegyezve. Még Richard is csak nehezen nyomta le Havent, neki esélye se lenne. Azt mindenesetre eltökéltem, hogy ha Haven nekimenne Nathanielnek, egyből lelövöm. A Browningom került a szokásos válltokba, a derekamra a vésztartalékot tettem. A hátamon méretre készült fegyvertokot hordtam, amit elvileg a bozótvágómra szabattam, a hajam kényelmesen álcázta a kés nyelét, általában már csak akkor szúrták ki rajtam, amikor már mindegy volt. Ennek az alján volt hely egy tartalék pisztolynak. A karomra felerősítettem a kisebb kések tokját, és felkaptam a fekete zakómat, hogy azért mégse valami kolumbiai fegyverbáróként nyissam a tárgyalást. Annyi engedményt tettem Havennek, hogy a Browningba normál töltényeket táraztam be, csak a vésztartalék kapott ezüstlövedéket, vagyis amíg a tizennégy rendes golyót el nem használom rajta, még túlélheti. Az alakváltókat csak ezüstgolyóval lehet megölni, a másik csak sebez, amiből még talpra lehet állni. Egyetlen dolgot hagytam a hálószobában, amit egyébként viselni szoktam: a keresztemet. Mivel a triumvirátusomra is próbálok ma hagyatkozni, nem biztos, hogy a vámpírbűbájra aktiválódó keresztet szeretném hordani. Mert a saját vámpírerőm miatt még soha nem fénylett fel, de esélyt se szeretnék rá adni, hogy épp most változzanak a

dolgok. Más ellen meg úgyse mennék vele semmire. Csak a sokfejű tigrises medált akasztottam a nyakamba, és az marad is rajtam, még aludni is újra abban fogok. Anyuci ellen megvéd, más vámpírbűbájra meg nem fogékony. Damian fekete öltönyt és zakót húzott, alatta a fehér ing szinte világított, ahogy a haja meg egyenesen lángra lobbant a fekete háttérrel. A két széket az ezüst– és az aranypárnákkal a kanapé két végébe húztuk, a Damian mellettiben Micah ült szintén fekete öltönyben, csak épp fenyőzöld pólóval kombinálva, ami elvileg a szemét csak még zöldebbre színezte, de Damian mellett inkább hatott sárgásnak, mert senki szeme se lehetett annyira zöld, mint a vámpíromé. A másik karosszéket Asher kapta, Richard és Jean-Claude közelében. Ő a nagy felfordulás dacára is boldogságot sugárzott, és a saját emlékeimben még soha ennyire elégedettnek nem láttam. Voltak persze emlékek egy másik múltból is a fejemben, amikor megélt már hasonló boldog időket, de az én sztenderdem szerint most is virgoncan derűs fiúnak tűnt. Ugyanolyan kecses könnyedséggel foglalt ott helyet, ahogy csak Jean-Claude meg Nathaniel tud ülni, rajta is bőrnaci meg csizma, csak az övé térdben véget ért. Felül ő is feketét viselt, de pólót, valami fényes, tapadós, selymes anyagból, amit talán nem is szabadna pólónak hívni. A haja neki is vizes volt persze, de még így, a nedvességtől sötétebben is. aranyosan villant a póló feketéjén. Persze, ahogy szárad, egyre nagyobb lesz a kontraszt. Az, hogy hajlandó volt nedves, az arcából kifésült hajjal mutatkozni, elárulta, mennyire fényes kedvében van. Ahogy JeanClaude-ra pillantottam, mosolyogva nyugtáztam, ő is érzékeli, hogy a kis durcásunk mennyire jól érzi ma magát. Próbáltam nem a másik kis durcásunkra pillantani, de úgy tűnt, a sors egyensúlyt teremt, hogy soha ne legyen túlságosan sok a durci fiú a társaságban. Ma Havennél vágódott ki a biztosíték, hát Richard meg Asher nem fog gondot okozni. Egyszer azért szívesen megszervezném, hogy mindenki kedélyesen mosolyogva jöjjön össze, ne akarjon senki se duzzogni meg boldogtalankodni. Ez az egyszer azonban nem most lesz: Asher mellett a két vérhiénája állt, de nem sokat törődött velük, csak Jean-Claude és Richard érdekelte. Ez utóbbitól egyébként nagy bölcsen megkérdezte, ahogy végeztünk a toalettünkkel, hogy a

hálószobán kívül is megérintheti-e. Mire Richard tudni szerette volna, milyen jellegű érintésre gondol. Jean-Claude óvatosan figyelmeztette Ashert, hogy ne akarjon túl nagyot markolni egyszerre, amin – még egy csoda sok mellé – kicsit se rágott be. Nickyt beküldtem a legbelső helyiségbe, ahol a kaját tároljuk az alakváltások idejére. Apró élő állatokat és tőkehúst alapvetően. Mivel Haven egyik fájó pontja maga Nicky volt, nem lett volna bölcs felütés úgy fogadni, hogy az oroszlánom félig állat alakjában és pucéran mellettem strázsál. Finoman szólva nem lendített volna a helyzeten. Micah mellett is ott volt a két testőr, bár leopárd harcosokból kicsit se álltunk valami jól. Lisandro volt régebben talán az egyetlen rajta kívül, akit harcban használni lehetett. Ő magas volt, csak Claudia nőtt nagyobbra nála, fekete haja kellemesen keretezte szép arcát, még ha copfban hordta is. De a mellette álló Abraham, vagy röviden Bram, mellett ő is csak kopottasan és fakón unalmasnak hatott. Bram nemrég érkezett közénk, magas volt és olyan fekete, amilyet még emberben nem is láttam. Szinte kékesen villogott a bőre, még a koponyáján is, mert a fejét leborotválta. Magas arccsontja és a vonásai szoborszerűvé tették, amit kár is lett volna hajjal takarni, csak elvonta volna a figyelmet róla. Mintha két lábon járó műremek lett volna. Leopárd alakjában azonban világos volt a bundája, szőke, és bizonyossá is vált így, hogy nem a gazdatest genetikája határozza meg a vérállati alak színét. Hanem a megfertőző genetikája. Micah és Nathaniel leopárdként fekete volt, Bramet viszont egy sárga leopárd sebezte meg, vagyis ő maga is sárga lett. A farkasbundáról ugyanez mondható el, ezért lehetett Richard falkája legvörösebbje. Mert ő romlott oltóanyagtól fertőződött likantrópiával, nem élő állat marta meg. – Ezért létezhet vérállati formában néhány kihalt faj is – magyarázta Micah. Csúcs, legalább dolgozunk a fajfenntartáson és a biodiverzitáson. Bram egyébként mindig is katona volt, már amíg egy vérvizsgálat miatt le nem szerelték, és ez még ma is látszik minden mozdulatán. Odafenn is voltak egyébként embereink, Ares, egy új vérhiéna vezényletével Asher kirendelt a tetőre pár mesterlövészt a vérpatkányok közül minden eshetőségre felkészülve. Mert akkor még nem tudtuk, hogy Haven vajon hazaküldi-e az embereit, mielőtt lejön hozzánk. Ares maga is mesterlövész volt, a seregnél éppen annál az osztagnál volt, akiket akkor vetnek be, ha likantróp után megy a hajsza. Vagyis

ezüstammóval lőnek. Ezt nagy eséllyel egyszer valamelyik reménybeli célpontja nagyon nem díjazta, mert jóval közelebb került hozzá, mint azt egy mesterlövész kedveli. Aztán persze neki is jött a vérvizsgálat, amin elbukott, és hiába, hogy szolgálatban szerezte a nyavalyáját, azért csak ment a lecsóba ő is. De a rövidre vágott hajon kívül nagyon nem hasonlított Bramre. – A lövészek nagyon másképpen gondolkodnak, mint az én fajtám – jegyezte meg erre egyszer Bram. – Miért, mi a te fajtád? – Testközeli hadműveletek – felelte kurta félmosollyal. Többet nem is mondott róla. Micah egészen aprónak tűnt Lisandro és Bram társaságában, de persze én se nagyon hetvenkedhettem Claudiával és Dominóval a hátam mögött. Jó, nagyon Nathaniel se ugrálhatott. De nem a méret a lényeg. Hanem, hogy Micah derekán is ott figyelt a pisztolya. Ezt a kezdetektől fogva értékeltem benne; hogy nem tököl a pisztollyal. Mert nem sok értelme van úgy fegyvert hordani, ha az ember nem képes használni. És ha váratlan kivételeket leszámítva mindig te vagy a legapróbb a társaságban, ahogy ez Micah-val és velem szokott megesni, akkor fel kell készülnöd rá, hogy mindig lesz nálad erősebb, még ha nagyon erős vagy is. És olyankor kell a pisztoly meg a biztos kéz, valamint a határozottság. Mert aki hezitál, az inkább ne is akarjon magának pisztolyt, csak többet árt vele, mint használ. Évente számtalan esetben fordul elő, hogy a támadó elveszi a bénázó csórikám pisztolyát, és azzal teríti le. Mert a csórikám nem merte használni. Hát Micah soha nem hezitál, ahogy én sem. Ezt bírjuk is egymásban. És mögöttünk is volt mindenkinek fegyvere, ráadásul egyikük se volt az a bizonytalankodó típus. Ha Haven tényleg meg akarja öletni magát, jobb helyre nem is jöhetett volna. Már felkészültem rá, hogy ha kell, meghúzzam a ravaszt. Elindultam azon a tiszta, egyértelmű ösvényen a lelkemben, aminek a végpontja a fehér üresség, ahol már nem zavar be semmi, csak én vagyok és a pisztolycső meg az egyértelmű döntés. Még persze nem volt okom lőni, de akárhogyan is alakulhat az este. Már tudtam, hogy hiába sajnálnám Haven halálát, annyira nem ragaszkodom az életéhez, hogy a hülyeségei mellett is megkegyelmezzek neki. Már csak arra vártam, hogy ad-e valami okot, hogy életben hagyjam. Vagy épp inkább jó kifogást szolgáltat a lövésre.

Ja, és a fülünkben, mármint nekem és Jean-Claude-nak kis fülhallgató csücsült, hogy tarthassuk a kapcsolatot a fentiekkel. – Itt Sas, babám – hallottam egyszerre Bobby Lee sajátosan déli akcentusát. Nem számítottam rá, összerezzentem. Rég nem hallottam amúgy se a hangját, elég hosszasan távol volt, felszívódott, valami nagyon titkos melóra lépett le. A vérpatkányok zsoldosok, a zsíros, nem teljesen legális megbízásokkal a falkának keresik a zsetont. Bobby Lee lesülve, lesoványodva és viseltesen tért haza, ahogy mondják, megjárta a háborút. És az ő esetében ez talán szó szerint igaz. – Eegen – gyorsult fel a szívem. – Mármint itt Fekete Királynő. A Sas mindig az épp szolgálatban lévő rangidős volt az őröknél. A Fekete Királynő pedig mindig én voltam. És nem, nem az én ötletem volt, de amíg jobb nem jut az eszembe, nem ugrálhatok. És Jean-Claude a Fekete Király, csak a gyengébbek kedvéért mondom. – Az oroszlánok elindultak lefelé. A Rex, két testőr, a két új nőstényük és két másik hím, akik táplálhatnak téged a Rex engedélye szerint, ahogy kérted, babám. Bár az utóbbi kettő nem annyira megy. – Ne babámozz. És mi az, hogy nem mennek? Sas? – Hogy a szart is kiverték belőlük. És viszik őket. – Mi a picsa! – Arra volnál kíváncsi, ki és miért verte pépesre a nyomorultakat? – Ja, hát arra. – A Fehér Király szerintem úgy hiszi, hogy velük többet dugtál, mint vele. És ez nem kedvére való – énekelte Bobby Lee. A Fehér Király nem kifejezetten Haven kódja volt, hanem minden hozzánk látogató VIP megkapta. Ahhoz azért fontosabbnak kell lennie bárkinek is, hogy saját, különbejáratú fedőnevet kapjon. – Jesszus... De én nem is... basszus, az nem lehet! – A kérdést fel is kell tenni, Fekete Királynő, ha választ szeretnél – jegyezte meg Bobby Lee. – Hogy a francba csináljam, ha neveket nem mondhatok?! – néztem ingerülten Jean-Claude-ra. – Mert szerinted kik azok? – takarta le a mondat erejéig JeanClaude a fülesét. – Noel és Travis. A két fősulis kissrác, akik a régi falkából megmaradtak Haven alatt is. Amikor még Nicky nem volt, ők segítettek a szörnyetegemet

kordában tartani, vagy ők fogadták magukba, ha a szükség úgy hozta. De az ardeurt soha nem tápláltam velük, mert ahhoz túlságosan is fiatalok, zsengék és tapasztalatlanok voltak. Noel szerintem még ráadásul szűz is volt, hát nagyon nem szerettem volna én lenni neki az első. De ezt Josephnek, a régi Rexnek hiába magyaráztam, nem adott alkalmasabb oroszlánt. Nem fogta fel a lényeget. Hát úgy fest, Haven se értette jobban a dolgot, csak épp más nézőpontból értene félre. – A Fekete Királynő Fősulis Joe-ért és Karácsonyért aggódik, Sas – közvetítene a problémámat Jean-Claude. – Aggodalma nem nélkülöz alapot, Fekete Király. – A picsába! – Ja, ez nagyjából takarja is a helyzet állását. Semmi kedvem nem volt a nagy hálózaton át bizonygatni, hogy én nem is feküdtem le velük, mert a tagadást úgyse hiszi el soha senki. Fura, hogy ha bevállalsz valamit, azt elhiszik, de arról hiába is győzködsz bárkit, hogy nem csináltad. Az egy sokkal nehezebb ügy. – De hát nem is szexeltél se Noellel, se Travisszel – mondta ki helyettem Nathaniel nagy meglepetten. Rajta persze nem volt kihangosító. – Én tudom, de a Fehér Király nyilvánvalóan nem hiszi el – morogtam, és próbáltam lekapcsolni a szerkezetet a nyakamban. Csakhogy elfelejtettem, hogy kell. Dühös voltam, pedig eddig olyan higgadtan csináltam végig mindent. De a harag adott egy ötletet. – Mennyire haragos a Fehér Király, Sas? – Tükörtojást lehetne sütögetni a haragján. – Hanyagolhatnád ezt a kedélyes déli hangnemet, Sas. – A kulturális örökségemet támadod, Fekete Királynő? – Már mindenre harapok – vágtam rá, és kétségbeesetten fordultam Jean-Claude-hoz. – Segíts már lekapcsolni ezt a vacakot! Megnyomott valamit, és végre magamra maradtam a saját fejemben. – Kitaláltál valamit – mért végig Jean-Claude. – A harag nekem táplálék, tudod – bólintottam. – Hogyne tudnám, ma petite. – Haven nagyon dühös. – De ha a haragját elszívod, azt támadásnak is veheti – figyelmeztetett Richard.

– Ha tényleg annyira megverte Noelt és Travist, ahogy Bobby Lee mondja, nem hiszem, hogy nagyon meghat, ha támadásnak veszi. – Ha megölöd, hát megölöd. De csak akkor öld meg, ha jó okod van rá, ne haragból tedd. Már épp a képébe vágtam volna valamit, amikor Nathaniel és Damian egyszerre tette a két karomra a kezét, és a nyugalmuk átáramlott belém, a gondolataim is letisztultak kissé. Mély levegőt vettem, bólintottam: – Ott a pont. Azt azonban nem hagyhatom büntetlenül, ha bántotta őket Mert különben soha nem én fogom irányítani az oroszlánokat, és Havennel egyszer végzetesen elszabadul a pokol. – Olyan, akár egy kamasz – jegyezte meg Micah. – Egyszerűen csak fel akarja hívni magára a figyelmedet, és már azt se bánja, ha ez a figyelem negatív. – Vagyis én tehetek az egészről? – dühödtem be megint. Damian és Nathaniel marka szorosabban fogott, ami használt is, de azért a harag magja megmaradt, és ha nem vigyázok, előrángatja a végén a szörnyetegemet, és akkor jó nagy lesz a kaki megint. – Csak azt mondom, hogy Haven lelkében megmaradt annak a tizenöt éves srácnak, aki akkor volt, amikor a véroroszlánok közé került. Érzelmileg megrekedt azon a szinten, és úgy reagál, ahogy egy kamasz. – És akkor? Van valakinél egy nevelési kézikönyv? – néztem Micah-ra. És tényleg a véleményét kértem, ami megmutatta, hogy mennyire speckó a mi kapcsolatunk. – Első lépésként emeld át Travist és Noelt a szobának erre a felére, Haventől távol. És utána meglátjuk, hogy lehet-e vele értelmesen beszélni. – És mégis mi lenne értelmes? – A szex, például. – Nem akarok lefeküdni vele. Annyira dühös vagyok rá, hogy látni se nagyon bírom. – Mondhatok valamit, ma petite? – Szívesen veszek minden valamennyire is használható javaslatot, igen, és köszönöm – fordultam felé. – Mennyivel egyszerűbb lenne, ha neked is lenne velük kapcsolatod.

Jean-Claude kifürkészhetetlen arccal nézett rám, de éreztem, hogy nagyon alaposan megnéz magának. – Augustine elmondta, hogy beszélt veled az oroszlánokról és bizonyos lehetőségekről. – Most nincs idő szemérmeskedni, Jean-Claude. Azt mondta, hogy van rá esély, hogy ha lefekszel valamelyik macskafalka egyik nőstényével, talán neked is a hívóállatoddá válnak. Azt gondolta, hogy rajtam keresztül te is szerezhetsz magadnak állatokat, nem csak én rajtad keresztül. A változatosság kedvéért. – Vagyis dugjunk mindenféle macskákkal. – Nem – meredtem rá –, csak annyit mondtam hogy talán JeanClaude-nak le kellene feküdnie valamelyik oroszlánnal, Jean-Claudeban megbízom, Richard, benned egyelőre nem. Jean-Claude végignézte, ahogy mindenféle pasikkal lefekszem, és megértette, elfogadta. Talán most rajtam a sor, hogy megértő legyek. – Az oroszlánok perceken belül itt vannak, ma petite, és ezt még világosan tisztáznunk kell. Azt mondod, hogy nem lenne problémád azzal, hogy amíg te a hímekkel, addig én a nőstény oroszlánok valamelyikével dugjak? Koncentráltam, hogy ne vágjak duzzogó képet, és ne fonjam keresztbe a karjaimat. – Azt hiszem, nem... Mármint a rohadt életbe, honnan tudjam? Elméletileg egyetértek, hogy meglennének az előnyei. – Előnyei? Nekem ez még kevés, hogy egy idegen nőt engedjek az ágyamba. Mert, ahogy te magad mondanád, az előnyök utána egyből hátba támadnának. Hát, nem vádolhattam, hogy ok nélkül aggodalmaskodik... – De ha egyszer egyedül nem boldogulok, Jean-Claude. A leopárdokkal azért működik a dolog, mert Micah mindig segít, és ő az én királynőm leopárdkirálya. A tigrisekkel sincs gond, mert csakis olyan hím van a városban, akik mind az enyémek, nincs falka, akik rám akarnák borítani az asztalt. A patkányok és a hattyúk meg nem azért állnak mindig készén segíteni, mert bármelyikünk is parancsolna nekik, hanem mert a vezetőik józanok, és mindennél többre értékelik a békességet és a rendet, amit a te uralkodásod alatt értünk el a városban, és ezt meg is akarják tartani.

– Adjatok még egy percet – mondta bele a levegőbe vagy a fülesébe Jean-Claude, aztán egyből meg is feledkezett a nagy hallgatózásról, és nekem folytatta: – Az oroszlánok az ajtó előtt állnak, és azzal biztosan nem kezdünk jól, ha sokáig várakoztatjuk Havent. Akarod, hogy elcsábítsam az egyik nőt, és ágyba vigyem, vagy sem? És igennel vagy nemmel válaszolj, kérlek! – Átgondolhatnám kicsit? – Nem. Igen vagy nem? – Ma este még semmi szex, de legyél kedves, hogy a közeli jövőben esetleg mehessen a dolog. – Ez nekem kevés. Nem akarok később amiatt konfliktust, mert nem tisztáztuk világosan. Elcsábítsam valamelyiket, vagy sem? És most kell megmondanod! Rámeredtem, és gőzöm se volt, hogy mit lépjek. De persze tökéletesen igaza volt, döntenem kellett. Hogy bassza meg. – Nem tudom, mit éreznék, ha lefeküdnél egy olyan nővel, akit még csak nem is ismerek. Lehet, hogy először találkozom velük, és utána válaszolok? – Lehetne – mosolyodott el, majd a fülesébe beszélt bele: – Engedjétek be a Fehér Királyt! – és elhallgatott, figyelt valamire, majd hozzátette: – Igen, a Fekete Király és a Fekete Királynő egyként akarja. Hozzátok be őket! Nem is vesződtem a fülesemmel, hogy visszakapcsoljam, mert nem akartam azon parizni, hogy mit hirdetek bele a nagy közös éterbe a következő beszélgetésben, vagy, hogy esetleg nem mondok-e valami olyat, amitől valamelyik lövész odafenn esetleg ok nélkül cselekvésre szánná el magát. Hiszen az oroszlánok nagy része hazament, már itt vannak nálunk a rosszfiúk.

16 Elsőként a két saját őrünk lépett be az ajtón, félrehúzták a függöny két szárnyát, hogy Haven és a kísérete is bejöhessen. A Rex magas volt, jóval egynyolcvan fölött, de vállban nem annyira elengedett, mint amit én bírtam, bár izmos volt így is, nettó izom. Az oroszlánoknál elég gyakori a falkán belüli dominanciaharc, ezért hát a hímek általában kínosan ügyelnek a kondijukra, hiszen az életük múlhat rajta. Hosszú, fakó ballon volt rajta, alatta csinos öltöny. Teljesen fehérre és krémszínűre vette a fazont, mintha ezzel is jelezni akarná, hogy a ruha alatt milyen vad lapul: homokszín oroszlán. A haja persze még mindig kék volt, profin festett mestermű, ha a kék létező emberi hajszín lenne, hát tutira természetesnek tartanám, annyira jól megcsinálta a fodrásza, vagy aki festette. Oldalt rövidre volt borotválva, felül meg hosszabbra hagyták, így kis tüskékbe zselézhette. Kék tüskékbe. A szeme is kék volt, és az oroszlánom érdeklődve szimatolta érte a levegőt, mert én magam a szememmel tájékozódtam, de a macska bennem az orrával. Az ereje meleg leheletként cirógatta végig a bőrömet, hogy beleborzongtam. Az oroszlánom már iramodott is elébe, bírta Havent. Az első pillanattól kezdve odavolt érte, közben meg csak a baj van vele. De a szörnyetegem ösztöne meg az én egészséges női óvatosságom néha két külön lemez... A testem mindenesetre akarta őt, legszívesebben meztelenül öleltem volna, hogy a bőröm minden négyzetcentije a bőréhez simuljon. Az enyém volt, én meg az övé, épp, ahogy Micah-val is volt a kezdetek kezdetétől fogva. Zakatolt máris a szívem. Nathaniel keze szorította az enyémet, Damian közelebb kucorodott, a karját a váltamra fonta. Kicsit kitisztultak a gondolataim, normalizálódott a szívverésem. Jean-Claude megfogta a szabadon maradt kezemet, így még jobb lett. Oda se kellett néznem, hogy tudjam, Richard pedig Jean-Claude vállát karolja, így mind egymáshoz érünk, zárjuk a kört, és már alig-alig reagálok a szobába belépő oroszlánra, és az én szörnyetegem is kezd lenyugodni újra.

Haven energiája újabb, erősebb löketként támadott, marta a bőrömet, az orrom megtelt a napégette fű szagával és az oroszlán erőteljes zamatával. Régebben ennyi is elég lett volna, hogy az oroszlánom a testem falának vetődjön, és ki akarja kaparni magát belőlem. Így, hogy mindenki itt volt, mindenki ölelt, nem volt nehéz ellenállni a gondolatnak. Emberi ajkaim közül mély, állati morgás tört fel, az egész gerincemen végigrezgett, mintha valamiféle hangvilla lennék, amin épp eltalálták a megfelelő hangot. Fel akartam állni, de a sok kéz visszarántott, hiába acsargott rájuk a fejemből az oroszlánom. Nem eresztettek. Haven elindult felém, és tudtam, hogy ki akar tépni a többiek keze közül, az ereje úgy haladt előtte, mint valami jégtörő csákány. Vagy felállok magamtól, és ebben a testemben lépek oda hozzá, vagy az oroszlánom ugrik neki bőröm határainak, és próbálja kitépni magát belőlem. És fel is álltam, bár Jean-Claude és Nathaniel még fogta a két kezem. De álltam, és másra se vágytam, mint hogy Haven hozzám érjen. Az energiája hatalmas volt, és azzal, hogy kicsit engedtem neki, az én oroszlánom is lecsendesedett valamicskét. Bram sötét villámként termett egyszeriben előttem, hogy elállja Haven útját. Az agyam józanabbik maradékával beláttam, hogy Micah utasította erre, és hogy nagyon is jó okkal, csakhogy eddigre már az oroszlánom irányította az agyam nagyobbik felét, és ő teljes erejével Havenhöz ment volna, és igen rosszul viselte, hogy bárki is az útját állja. Legszívesebben rávetettem volna magam, vagy B tervként meg is kerülhettem volna, de Jean-Claude erősen fogta a kezemet. Az első gondolatom az volt, hogy hátulról vetem rá magam a fekete alakra, a hátára ugrom, akár egy oroszlán, a karmaimat a hátába vájom, és az állkapcsommal összeroppantom az ében koponyáját. Valamiféle ősi ösztön rángatott ki a támadásnak ebből az erőteljes vizualitásából, visszakerültem a saját fejembe, és az oroszlánomat kissé hátrébb parancsoltam. Ember vagyok, nem állat. Uralkodom magamon, nem fogom bántani Bramet. Ahogy Haven megérezte, hogy az oroszlánom visszavonul, az energiáját az embereibe döfte, és az ő erejük is felfénylett. Nem is a szememmel láttam, hanem az agyamnak azzal a részével, ami az oroszlánomé volt. Tudtam, hogy Jesse jött vele, sötét, magas és jóképű

testőr, és a párja Payne, ugyanolyan magas és jóképű, csak épp világos verzióban. A szörnyetegeik amolyan glóriaként ólálkodtak körülöttük, az egyiknek éjfekete, a másiknak szőke sörénye árnyként lobogott mellettük. Utánuk két nő jött, akiket még soha nem láttam: az egyik magas, nagydarab, de gömbölyű, és mintha rövid, sötét haja lett volna, a másik jóval apróbb, törékenyebb, hosszú szőke hajzuhataggal. De az ő oroszlánjaik is nagyon hasonlóak volt, legalábbis termetben: óriási, testesen fenyegető példányok, csak a magasabbiké fekete foltos, az alacsonyabbiké meg szinte tiszta arany. Úgy acsargott a testük kontúrja körül a szellemvad, mintha valami láng lobogná körbe őket. És akkor pillantottam meg az utolsó két oroszlánt, csakhogy ők nem ragyogtak, hanem a földön hevertek, az oroszlánjaik pedig pislákoló narancsos árnyként kornyadoztak mellettük, egyre halványabban. Ők fiatalabb oroszlánok voltak, a sörényük se kifejlett még, rojtos, nyomorult a többiekéhez képest. Azok az oroszlánárnyak rám néztek, engem láttak, az egyik feketés, a másik világos. Megismertek. Hirtelen megpillantottam a saját oroszlánomat is. Ekkorra már aranyködön át láttam a világot magam körül, a saját szörnyetegem hatalmas, sötétarany alakját, úgy ólálkodott felettem és mögöttem, mint egyszer Micah fekete leopárdja az emberi alakja körül, derengve. De nála csak egyszer láttam ilyet, azóta soha. Most meg már csakis az oroszlánok voltak, tele volt velük minden, a szoba, a fejem. A padlón fekvő oroszlánok egyike megmozdult, megemelte a fejét. Travis világosbarna, göndör fürtjei körül ott derengett a sötétebb sörény, mintha duplán látnék. A kezét nyújtotta felém nagy erőfeszítéssel, ennyire volt képes. A magukat megadó állatok könyörgő gesztusa volt ez, ahogy a domináns falkatag bocsánatát és segítségét kéri. Noel nagyon mozdulatlanul feküdt mellette, az ő oroszlánja sötét– vörös árny, egyre halványabb lett. És éreztem, hogy ez mit jelent. Noel haldoklott. És ebben a pillanatban mély egyetértésbe estem az oroszlánommal, vagy pontosabban csakis azt gondoltam, amit ő gondol: hogy még nem ölte meg, ami az enyém. Mert a vadonban a nőstény oroszlánok együtt, falkában védelmezik a kicsinyeiket, és a választott hímjük mellett szállnak mindig harcba. Próbáltam elmenni Bram és Haven mellett, szerettem volna mielőbb Noel mellé térdelni, mielőtt még teljesen elhal az energiája.

Bram nem is akadályozott, de Haven elkapta a karomat, méghozzá jóval gyorsabban, mint ahogy akár én, akár Bram számíthattunk rá. Bram még észbe se kapott, már a karomat szorította. Elég volt megérintenie, az aranyos energia magába szippantott, kavargott körülöttem, meleg volt, és fantasztikus, mintha egy aranymáglya közepén állnék. Mennyi energia, mekkora hatalom! És még ki se nyitottam újra a szemem, ahogy beleszédültem az erőbe, már éreztem Haven száját a számon. Csókolt, és én visszacsókoltam, összeforrtunk, és az erő maga alá temetett bennünket. Ahogy kinyitottam a szemem, rám mosolygott, és én vissza rá. Arany tűzkörben álltunk. – Anita – hallottam egy megtört hangot a háta mögül. Travis nyúlt értem, és Noel.. – Először hozzuk rendbe Noelt, utána mindent megbeszélünk – néztem fel Haven arcába. – Még most, ebben az energiazuhanyban is csak rá tudsz gondolni? – szorított egyet a karomon. – Csak őket akarod? – Haldoklik. – Igen, a gyengék elpusztulnak, az oroszlánoknál ez az élet rendje. – Megvan az energiánk, hogy előszólítsuk a szörnyetegét. Még megmenthetjük. – De én nem akarom megmenteni – szorított még erősebben. – Én viszont igen. – Legyél velem, és akkor megmentjük. Gondolkodás nélkül megcsókoltam, ő meg ölelt, magához szorított, lefogta mindkét karomat. Így a kést a hátamon meg a pisztolyaimat nem érhettem el, de a karomon a kisebb pengékkel volt esélyem. Vergődtem, hogy eltereljem a figyelmét, megjátszottam a gyenge nőt, és Haven bevette, ahogy vártam is. Na, ez volt vele az egyik gond, hogy a nőket abszolút nem vette pariba, egyszerűen nem hitte, hogy képesek ugyanarra, amire ő is. Csak akkor észlelte a veszélyt, amikor megfeszült a karom a döfésre, bár a karcsú ezüstpenge villanását nem láthatta, takarásban volt. Erre ellökött volna magától, hogy biztonságosabb távolban legyen, de nem volt elég gyors, mert a kés már elindult a kezemben, éreztem, ahogy a keskeny hegye belemélyed a húsába, miután az ing anyagát

könnyedén áthasítja. Az volt a mázlija, hogy a karomat lefogta, így nem tudtam elég magasra döfni, hogy a szívét elérjem, különben megtettem volna, ahogy már annyi rusnya nagy szörnyeteggel meg is cselekedtem. Eltántorodott tőlem, és eleresztett. A két testőre csak bámult, mint aki nem fogja fel a helyzetet, mert nem is képzelték volna, hogy bántani akarom a Rexet Eközben Haven ingén nyiladozni kezdett a vérrózsa, és a pengém élén is ott vöröslött a vére. De azért csak meglepetten néztek rám mind. – Ne engedjétek hozzám, amíg helyre nem hoztam Noelt – kiáltottam oda a mi embereinknek, és sietve elhátráltam tőle, persze hátat nem fordítottam neki, nem őrültem meg. Bram és a többi emberünk pedig sietve körbevette a megsebzett Havent, ahogy utasítottam őket. A magasabb nőstény oroszlán Noel fejénél térdelt, és a haját simogatta. Már nem örvénylett körülötte a ragadozó alakja, amikor Havent megszúrtam, megszakadhatott közöttük az energiaáramlás. – Elkéstél – suttogta, ahogy felnézett rám könnyes szemmel.

17 Noel hátára tettem a tenyeremet, vártam, hogy a bordák mozduljanak, ahogy levegőt vesz, de már nem vett levegőt. – A rohadt életbe – fakadtam ki. – Hívjátok dr. Liliant vagy bárkit Hozzatok már egy rohadt orvost! Hallottam, hogy valaki már indítja is a hívást a mobilján, ahogy kértem. Édes istenem, ne hagyd meghalni, kérlek! Alig huszonnégy éves volt a srác, egy évvel idősebb csak Nathanielnél, gyerek még. A barna hajú nő mellettem térdelt, a könnyek elindultak lefelé az arcán. – Ne sírj, még ne! – szóltam rá, mire csak nézett rám, döbbenten. Most vettem csak le, hogy piros ruhát visel. Mintha darabokban észleltem volna magam körül a világot, különös élmény volt. Már a másik nőstény is mellettünk állt, az alacsonyabb, szőke haja lófarokban, és majdnem annyi fegyverrel, mint amennyit én hordtam. – Mi ezt nem akartuk. Azt meg csak most észleltem, hogy az őrök harcba keveredtek a két oroszlán testőrrel, és Havent is nehezen tartóztatják, mert ő meg hozzám törekszik. Hogy engem is el akart-e intézni, vagy még egy csókot akart inkább, nem tudhattam. A lényeg, hogy nem juthatott el hozzám, mert Gonosz és Igazság ott volt, és ők akár egy falka feldühödött oroszlánnal is elbírtak volna, nemhogy hárommal. – Ha lett volna velünk egy igazi Regina vagy Rex, segíthettünk volna – morogta a szőke. Biccentettem, mert valahogyan logikusnak hangzott, amit mond. Eszembe jutott az a mérhetetlenül hatalmas energia, ami csak az előbb áramlott közöttünk, amiben a véroroszlánok szörnyetegeinek szellemalakja köröttünk lebegett. Segíts nekem, istenem, imádkoztam, hogy megmenthessem. Igyekeztem magam elé képzelni az oroszlánomat, hogy jöjjön, de nem volt sehol. Szólítottam azt a fénylő aranytüzet. – Várj! – térdelt le mellém a szőke, és abban a pillanatban megláttam az emberi alakjánál jóval nagyobb szörnyetegét, azt a vibráló

aranyenergiát, amin át mintegy oroszlánmaszkon nézett rám a kék szemével. Nyúltam felé, és még meg se érintettem őt, mintha aranylángra lobbantam volna. A saját oroszlánom is ott lobogott már körülöttünk fényesen, erőteljesen. Sötétarany szemeimet a másik nőre emeltem, és a kezemet nyújtottam neki. Megfogta, és hárman összekapaszkodva térdeltünk Noel élettelen teteme felett. A kezeink ténylegesen nem értek össze, csak a belőlük sugárzó energia fonódott össze lüktetőn. – Energiát lökünk belé, a szörnyetegébe – magyarázta a szőke. – Csináljuk! – bólintottam. Noelhez nyúlt, és a mi kezünk is együtt mozgott az övével, mintegy varázsszóra érintettük meg egyszerre az ernyedt testet. De mintha követ akartunk volna felmelegíteni, az energiára szikra se lobbant benne válaszul, a legpislább, leghalványabb szikrácska se. Ismertem a dörgést a halottakkal, de ilyet még soha nem csináltam. – Túl késő – nyögte a barna. – Nem! – Talán nem – válaszolt bizonytalanul a szőke. – Jean-Claude! – kiáltottam. – Mit óhajtasz tőlem, ma petite – térdelt le közénk a vámpír. – Messze jár már, segíts! És nem azt mondta, amire számítottam, az egyetlen logikus dolgot, hogy ugyan mit tehetnénk, amikor még soha semmi effélét nem próbáltunk. Csak hátrafordult egy röpke pillanatra: – Richard, Nathaniel, Damian, gyertek. Nathaniel és a vámpírom azonnal mellettünk termett – Mit csináljunk? – kérdette Nathaniel. – Érintsétek meg a mestereteket. A vállaimra tették a kezeiket, és ahogy közénk térdeltek és megérintettek, éreztem, hogy a szemem barna csillagtűzbe fordul, még az oroszlán aranyos ragyogásán át is éreztem. Nathaniel és Damian felkiáltott, a szemük lila és zöld tűzként lobbant fel. Nathaniel leopárdja úgy pattant fel, mintha rugók löknék közénk az izzó, fekete alakot Damiannek nem volt szörnyetege, rajta egyszerűen csak szétomlott az oroszlánok aranytüze, és bevonta az egész testét. Jean-Claude mögéjük térdelt, és az ő kezükre tette a sajátját. Az energia rá is átáramlott, éreztem a szikráját, mintha az áram ütött volna

rajtam egyet. Oda se kellett néznem, hogy tudjam, az ő szeme is éjfélkék vámpírtűzre lobbant. – És én mit tegyek? – állt meg mögöttük bizonytalanul Richard. – Érintsd meg Jean-Claude-ot – utasítottam. Biztos persze nem lehettem benne, hogy meg is teszi, de a csodák sora folytatódott, Jean-Claude háta mögé lépett, szorosan, hogy a térdelő vámpír hátához simult a lába, és a vállára tette a két kezét. Az erő tovább hullámzott, átterjedt rá is. – Istenem! – nyögött fel Richard. Aztán éreztem, hogy Jean-Claude már a hátamban térdel, egész felsőtestét nekem nyomja, így préselődünk össze mind a hárman. Izzó máglyában térdeltünk ott öten, és fogadtuk magunkba az oroszlánok energiáját, de ők csak felemásan voltak benne a körben, mert csak adtak, a mi energiánkból nem vettek át. Ahogy lenéztem, láttam, hogy még mindig nem ér össze a kezünk a szőkével, megmarkoltam hát. – Ez nem így műkö... – kezdte volna elhúzni a kezét meghökkenten, de akkor a mi vámpírenergiánk átáramlott rájuk is, követve a kezemet. A keze megvonaglott, ahogy a barna nőé is az övében, és láttam, ahogy a leopárdom fekete árnya, Jean-Claude szikrája, Damian smaragdragyogása és az a vörös fényár, ami nyilván Richard farkasa, mind átáramlik az oroszlánokba. A sötét hajú csaj megérintette Noelt, aki erre összerándult, az emberi alak megvonaglott, és kettéhasadt, fröccsent a szokásos trutyi, és a bunda felhullámzott belőle, majd egy pillanat múlva oroszlán alakban hevert előttünk. Elég satnya kis példány volt, rossz kis bundával, soványka sörénnyel, de mit számított? Csak az volt a fontos, hogy lélegezzen. Micah mellettünk termett, és megragadta Nathaniel másik kezét, mire az erő ugrott egy oktávot. – A szíve ver, de nem lélegzik – mondta a barna nő. Még több oroszlánt éreztem, és tudtam, hogy Nicky felénk rohan a folyosón. A többiek energiája, a harc heve szólította, mert az oroszlánok nagyon erős energialöketeket adnak le, hogy azzal vonzzanak be, taszítsanak el maguktól más példányokat. Ezt eddig is tudtam, de azt nem is sejtettem, hogy mi mindenre képes még ez az energia. Noel vért köhögött fel maga mellé a padlóra, de ehhez már lélegezni kell. A szőke minden energiát koncentráltan az ő ernyedt testébe küldött, és én felnézhettem Nickyre, éppen, ahogy a függöny

szárnyait feltépve beviharzott a szobába. Indult is egyenesen a verekedők felé. – Szükségem van rád, Nicky – szóltam neki. Nem bizonytalankodott, egyszerűen csak rám nézett: – Hova menjek? – Közénk, a kupacba, és érints, akit csak lehet – vágtam rá gondolkodás nélkül. Pontosabban más nem jutott az eszembe, mert az olyan vámpírnál, amilyenek mi voltunk, az érintés alapvető volt, és minél többen és több ponton érintkeztünk, annál jobb. Nicky oroszlánteste elnyúlt Noelen, egyik kezével Travist vonta be a körbe, aki éppolyan élettelenül hevert mellettünk, mint a másik kisfiú, és a másikkal az én derékszíjamat markolta meg, nyúlt be a nadrágom korcába, hogy a csupasz bőrömet érje. Az oroszlánom felizzott ebben az energiamáglyában, és Nickyét is felemelte magához. Ez a páros nem ragyogott annyira fényesen, mint korábban Haven oroszlánjával, de ez is fényes volt és erős, magától értetődően simult bele az erőkörbe. Ez kellett már csak, ez az akarat nélküli hajlandóság, ami Nicky nekem azóta volt, hogy az enyém lett. Határok szakadtak át, olyanok, melyeknek a meglétéről eddig nem is tudtam: Richard már kicsit se fogta vissza magát, Damian már nem félt, Jean-Claude már nem óvatoskodott, a szőke nő elengedte mélyen dédelgetett dühét, a barna a szerelem utáni szeretetét. Travisnek már nem volt mit feladnia és elengednie, de Nathaniel eleresztette rettegésének maradékát is, hogy esetleg egyszer csak ráunhatok, és Micah is elengedte azt a mélyen benne lobogó haragot, aminek a létéről eddig nem is tudtam. És én is lemondtam a kontrollról, mert a helyzet uralásánál is jobban akartam, hogy Noel életben maradjon. Az erő az energia sötét szivárványaként csapott a magasba, és ha valóságos tűz lett volna, a Kárhozottak Cirkusza bizonyára porig ég benne. De most ezt az energiát mind Noel testébe irányítottuk. Korábban halottkeltő kollégákkal csináltunk már hasonlót, egyesítettük a tudásunkat és energiáinkat, amikor különösen sok vagy különösen öreg halottat kellett előszólítanunk, annak ismertem a módját. És a mágia az csak mágia, még ha kicsit más is, a lényege ugyanaz marad. Travis megragadta az egyik nőstény karját. Először azt hittem, ő is az energia után kap, hogy neki is jusson, de aztán megláttam az oroszlánja narancsos ragyogását, és rájöttem, hogy nem venni akar,

hanem adni, felajánlja azt a keveset, ami neki magának maradt, hogy visszahozzuk Noelt. Nicky mindkét bundás karját a két véroroszlánroncs köré fonta, és közben engem sem engedett el. Mindent átadott nekünk, nem tartott meg magának semmit, se félelmet, se reményt, csak azt akarta, hogy amink van, Noelbe küldjük. És akkor Noel megborzongott, és lélegezni kezdett, bundás oldala emelkedett és süllyedt, a szíve is vert már. Éreztem, hogy az ereiben áramlik a vér, ahogy az élet, amiért olyan keményen küzdöttünk, végre megint ott lüktet benne. És mindezek mögött megéreztem valami mást is. A késztetést, hogy belevájjam a fogaimat, hogy megízleljem a vérét, hogy a húsát nyeljem magamba. És körülöttem a sok vámpír és vérállat mind ugyanezt a támadó vérszomj éhségét érezte, mert feladtuk mindannyian a kontrollt, ösztöneinken se tudtunk már uralkodni. – Ne engedd, Anita! – hallottam Richard fojtott hangját. – Változtasd meg... – Változtasd valami olyasmivé az evést, amit túl is élhetünk, ma petite. Igyekezz, különben darabokra szaggatjuk az oroszlánt, akit épp megmentettünk! Agyonnyomott már a bunda illata, a hús szaga... Nicky már Noel oldalának nyomta a pofáját, annyira szerettünk volna falni belőle. – Segíts, Jean-Claude, segíts! – Az ardeurrel, ma petite, úgy... – Csináld már! És nem egyedül én kiáltottam, Richard és Micah hangját is hallottam. Mindannyian az önuralom bűvöletében éltünk, a legfontosabb, legelengedhetetlenebb része volt a lényünknek, és most... kezdett kicsúszni a lábunk alól a talaj. Valahogy kezdett a visszájára fordulni minden, az erő, amivel életet mentettünk alig percekkel ezelőtt, már halált akart volna osztani, agyarakat és karmokat vájni a húsba. Virágillat, jázmin szökött közénk. Jaj, istenem! De nem Anyu volt, vagy legalábbis nem ő egymaga, és nem is az ő hangja visszhangzott a fejemben: – Faljátok fel, és én lakomázni fogok – kacagott őrülten egy férfihang. – A Halálszerető, isten segíts! – hallottam az agyamban JeanClaude gondolatát, és éreztem egyből, hogy minden szolgájának átadja

a tudását, hogy a Halálszerető, Morte d’Amour úgy falja fel a halált, mint Belle a kéjt. Ő a rothadó vámpírok teremtője, és egyben a legnehezebben elpusztítható, mert minden elpusztított élet energiáját magába szippantja. Ő a megtestesült dögevő, egy lélekkeselyű. Jean-Claude fogta a mérhetetlenre dagadt vágyat, hogy harapjunk, döfjünk, vérben fürödve faljunk lüktető húst, és azzá változtatta, amit egyedül ismertünk. És az egyik pillanatban még éreztem, hogy a hasához simulva térdelek, körülöttem mi zajlik a szobában, ki hol van és mit csinál, a következőben pedig lecsapott ránk az ardeur, a felhalmozott erő és energia egyetlen hatalmas kéjvágycsóvaként éledt körülöttünk lángra, és magába nyelte a szobát. – Ne, ez nekem nem táplálék – hallottam még a Halálszerető sikolyát, és a jázminillat csalódással vált fanyarrá, mert Minden Sötétségek Anyja csakis abból nyerhetett erőt, amiből a gazdateste is. Belle tehát elmenekült tőle valamiképpen, így nem maradt neki senki, akivel ellophatta volna tőlünk a lakomát. Heves boldogság csapott fel bennem egy röpke másodpercre, de utána már csakis a kezek és testek érzése maradt, és a fogaké, amik nem tépni, csak nyomot hagyni vágynak.

18 Álmodtam. Tudtam, hogy álom, de azt is tudtam, hogy nem vagyok egyedül ebben az álomban. Egy épületben voltam, ahol még soha nem jártam, a villanyokat kapcsolgattam fel sorban, de amint kiléptem egy szobából, amit éppen kivilágítottam, a fény kihunyt mögöttem azonnal. Nem voltam elég gyors, és az utolsó szobában már csak egy pillanatnyi fényesség jutott nekem, és a sötét már el is nyelt mindent. A torkomban zakatoló szívvel riadtam fel, nyakamban az amulett lágyan fénylett. Hiába kezdett tompulni a fénye, tudtam, hogy itt járt. Minden Sötétségek Anyja kísértett álmomban. Annyi ereje még nem volt, hogy egymagában hozzám szólhatna, ahhoz mások testére volt szüksége, így csak a borzongás volt meg belőle, amit az ember éjjel érez a sötét, kihalt utcán. Nem igazán tudod, mi az, de mélyen, valami ősi tudással emlékezel, hogy a sötétség soha nem kihalt, a mélyén mindig lapul valami. Ahogy a pulzusom lecsendesedett, és a fény is kihunyt a medálon, már láttam, hol vagyok, és a szívem ismét a mellkasomban dörömbölt Mert a vállaimra és a lábaimra nagy súlyok nehezednek, és Gonosz arca centikre van az enyémtől. Amit belőle láttam, az meztelen volt, de a dereka alatti fertályt már nem figyelhettem meg, mert rajta meg egy nő hevert, akinek a hosszú, szőke haja betakarta Gonosz csípőjét. De a nő meztelen volt, az biztos. Felemeltem a fejem a fehér szőnyegen, és azt láttam, hogy még mindig a cirkusz nagy nappalijában vagy fogadóhelyiségében vagyok. Azt is láttam, hogy a szemközti falról leszaggatták a függönyöket, és most mindenféle testek hevernek szerteszét belegabalyodva. Volt köztük egy vámpír táncosnő a Haláltáncból, aki este már a koporsószobában készülődött lefekvéshez. Vagyis az ardeur a szobán is túlterjedt... Basszus! Féltem jobban körbenézni. Nem is szerettem volna már tudni, kinek a karja nehezedik a nyakamra, a vállaimra, annyit azonban láttam, hogy férfihoz tartozik, és ruhátlan. Ahogy én magam is az voltam... a picsába.

És ami a lábaimon hevert... lábak meg még más is. De az is férfihoz tartozik, annyi biztos. Felkönyököltem, a vállamról a kar ernyedten csusszant le. Mély levegőt vettem, és megnéztem, ki tartozik hozzá. Az emberek annyira másképpen, ismeretlenül festenek ruha nélkül, arccal a szőnyegen. Rövid, göndör, barna haj, széles vállak, barna bőr, magas... a test túloldalán halomba hányt, megtépett ruhából és rajta a ballonkabátból jöttem rá, hogy Jesse az, a véroroszlán. Halvány emlékem se volt, hogy került le róla a ruha, és hogy került rám ő maga. Ez vajon azt jelenti, hogy még nem szexeltünk, csak nekivetkőztünk, és összerogyott mellettem, vagy éppenséggel már túl voltunk rajta, csak az agyam nem hajlandó emlékezni?! Asher a kandalló mellett hevert az oldalán, Meng Die-re csavarodva. A vámpírlány tökéletes, sápadt teste alatt legyezőként omlott szét a haja, és ha ezek ketten dugtak, hát az ardeur tényleg nem válogat. Persze, eddig is tudtuk, hogy nem a vonzódás határozza meg, mi történik, ha fellobban a láng. A túloldalukon is feküdt valaki, de mivel nem az én közelemben volt, nem is erőltettem, hogy kitaláljam, ki az. Nekem épp elég volt, hogy a másik combomat, ha jól láttam, Lisandro ölelte még most is, és a pózból ítélve, hátulról dolgozhatott rajtam, mielőtt végleg lehúzták a rolót, és mindenki beájult volna. A copfja félig szétbomlott, rengeteg haja valamennyire takarta a friss karomnyomokat a hátán, de az nagy eséllyel nem én voltam, a pózból ítélve. Ami minimális öröm a gigászi ürömben, mert Lisandro nem szívesen vállalta volna a táplálásomat. Talán valami feleség volt a háttérben. A francba. Jaj, annyira sajnálom, édesem, az este kénytelen voltam megdugni a főnökömet ebben a váratlan metafizikai robbanásban, totális baleset volt, senki nem látott, nem hallott, és vagy lemészároltuk egymást, vagy megdugtuk. Hát, ja, néha várnak az emberre efféle katasztrofális beszélgetések. Vergődtem kicsit a gondolattal, hogy mozduljak, vagy ne mozduljak, mert a vérállatok akár fel is riadhatnak, ha mozgolódsz alattuk, nem úgy, mint a vámpírok, ilyentájt. – Nem hinném, hogy felébrednének, ma petite. Hátratekertem a nyakamat, fájt, és ahogy odanyúltam, harapásnyomot éreztem rajta. Jean-Claude az egyik karosszékben ült keresztbe vetett lábbal, hosszú, fekete tincsei különösen felborzolódtak

az egyik vállán, mintha... de nem gondoltam végig a gondolatot, inkább nem is gondolkodtam ezeken. Semmin. Egyértelmű, hogy vámpírharapás volt, de ahogy kikászálódtam Jesse és Lisandro szendvicséből, több apró ponton is megsajdult a testem, köztük olyan helyeken is, ahol vámpírok nem szokták megharapni az embert, mert különösebben nem jönne a vér. Mi a halál történt? Voltak fognyomok az egyik mellbimbómon, feljebb a mellkasomon. Már négykézlábra küzdöttem föl magam, és nagyon vacilláltam, érdemes-e tovább kockáztatni, bírnak-e a lábaim. Mellékesen végigmértem magamat. A két belső combomra vér száradt, de belül nem éreztem azt a szokásos fájdalmat, amit a túl nagy és túl virgonc dákó okoz. Több harapásból vérezhettem, és ilyen körülmények között már az is csoda, hogy egyáltalán felébredtem, mert ennyi harapástól már el is vérezhettem volna. Egész testemen kiütközött a jeges verejték, a rettenet verítéke, és hirtelen már nem is bántam annyira, hogy pucéran ébredek egy pokoli orgia romjain. Mert legalább felébredtem. Néha már az is eredmény. Jean-Claude már előttem állt, megfogta a két karomat, és felsegített. Belenéztem a kiismerhetetlen, közönyös arcába, amiből az égvilágon semmit nem lehetett kiolvasni, de már borultam is a karjaiba, fejemet a mellére szorítottam, úgy reszkettem minden ízemben, mint a nyárfalevél. Ő szorított, és megcsókolta a fejem búbját. Annyira sajnálom, ma petite – mormolta. – Nem mintha bántana a dolog – vágtam a közepébe meglehetősen erőtlen hangon –, de hogy nem véreztem ki ennyi vámpírharapástól? Alsó hangon is van vagy nyolc rajtam. Ebbe bárki csont nélkül belehal. Biztosra nem mondhatom – simogatta a hajamat –, de az a gyanúm, hogy az ardeur mentett meg bennünket. A legtöbb vérállaton is rengeteg a harapás, és mindenki életben van. Az ardeur az élet lángja. A Halálszerető mohóságát életre váltottam. Az utolsó gondolatom az volt, hogy nem fogunk halált falni, hogy az élet a mi táplálékunk, és a szerelem, az én népem nem fogja a sötétséget szolgálni. Mi a fényt szolgáljuk. – Tényleg ennyi mindenre gondoltál? – kukucskáltam fel rá elképedten. – Nekem egy kurta gondolatra se nagyon volt már időm.

– Franciául gondoltam, de a lényege ez volt, igen, erre irányítottam az erőt – mosolygott. – Azóta ismét beesteledett? – öleltem még szorosabban. – Nem. – De te ébren vagy – ráncoltam a homlokomat – Hány óra? – Az ardeur távoztakor mindannyian elájultunk, de azt hiszem, nem haltam meg hajnalban. – Megesik, hogy nem halsz meg, ha épp öleljük egymást. De most nem így volt, igaz? – Non, ma petite, de most rengeteg energiával töltekezhettem fel. Kezdett elhatalmasodni rajtam a félelem, de nem adhattam át magam neki. Össze kellett szednem magam, és körbenézni. Bármennyire is szerettem volna örökre Jean-Claude mellére hajtott fejjel maradni, megfordultam. Az egész helyiségben testek hevertek, mindenfelé. És olyan moccanatlanul feküdt mindenki, hogy ha JeanClaude az előbb nem hangsúlyozza, hogy nincsenek köztük hullák, hát most indultam volna pulzust ellenőrizni. Elsőként Micah-t szúrtam ki a szoba túlsó felében, mintha mindenki arrafelé tendált volna, ahol az ardeur előtti pillanatokban volt. Csinos kis kupacban hevert ő is, a látvány nagyon hasonlatos volt azokhoz a középkori rézkarcokhoz, amik a pestis sújtotta utcák látképét ábrázolta, csak épp nem tűnt annyira gyászosnak. Egy ilyen kupac tetején feküdt félig Micah. Első blikkre azt hittem, a test, akivel összegabalyodott, férfié, de aztán leesett, hogy az egyetlen magas, hosszú hajú izomembert én magam fejtettem le az előbb magamról. Vagyis akkor az a hát, amit Micah karja ölel, Claudiáé lesz. – Nathaniel merre van? – Kint a folyosón Jasonnel, J. J.-vel és még néhányukkal. – Richard és Damian? Valaki felhördült valahol, és a kettős ülőkén mozogni kezdett a kupac, majd felbukkant közöttük egy barna, izmos kar, és egyszerre Richard arca és feje követte. A haja ziláltan, boglyasan állt szerteszét, a szeme egészen bedagadt és zavaros volt, majd lassan a megértés szikrája nyiladozott benne. Vajon én is ilyen döbbentnek látszottam még az előbb? Lenézett az ölében heverő nőre, majd az ernyedt testtel a karjaiban tápászkodott fel. A többi test visszarendeződött, amikor a távozása helyet csinált az ülőkén, úgy folytak vissza az utána támadt gödörbe,

mint a víz a földben támadt lyukba. Ott hevert köztük Byron, a Bűnös Vágyak egyik vetkőzőtáncosa, egy égővörös hajú nő, talán Cardinal. A nő Richard ölében Gretchen volt, már le is tette óvatosan a földre, mert másutt nem talált neki helyet. Richard hátán karmolások éktelenkedtek, azok akár tőlem is származhattak. A nyaka egyik oldalára neki is alvadt vér száradt, és a combjain is az feketéllett. Még a könyöke felett is volt harapásnyom. Ebbe neki is bele kellett volna halnia... A karjain és még az oldalán is csupa karmolásnyom volt, valaki vagy valakik nagyon szerethették a körmeiket. Richard keresztülóvakodott hozzánk a testtengeren. Közben rájöttem, hogy a dohányzóasztal eltűnt. Az üvegasztal maradványait a fal közelében, a leszaggatott függönycafatok között ismertem fel. – Azt hiszem, a következd nem üvegből lesz – követte Jean-Claude tekintete az enyémet. – Inkább fémből. – Nekem az utolsó emlékem az, hogy a halálvágyunkat ardeurre váltottad, és snitt – mondta Richard, ahogy nagy óvatosan rakosgatta a lábát a testrészek labirintusában. – Dettó – csatlakoztam. – Ahogy nekem is – bólintott Jean-Claude. Richard lába megbotlott egy másik lábban, ami a ruháktól nem látszott, és Jean-Claude-dal egyszerre kaptunk utána. Ahogy hozzáértem, hirtelen emlék villant lel bennem; Richard és Jean-Claude szenvedélyes csókja, Richard leszaggatja a vámpír fehér bőréről a fekete csipkét. De ennyi, Richard már nem is volt sehol. Mélyebbre csúsztam a mögöttem álló Jean-Claude érzéki emlékeibe, ahogy hátulról hatol belém, előttem pedig Noel áll emberi alakjában, és őt szopom, miközben a szőke nőstény oroszlán csókolja. Aztán amilyen hirtelen az emlékbe kerültem, úgy huppantam belőle vissza a valóságba, és nagyokat pislogtam, hogy hol is vagyok. – Ez meg mi volt? – Emlék – felelte Jean-Claude. – De megszakadt, amikor elrántottam a karomat. Mert látni se akartam, mi következett utána – hallottam Richard dühös hangját. Mégis, szerinte mi történhetett? És tényleg, vajon megtörtént? Most, hogy elkezdődött az emlékezés, bennem is derengett valami, hogy segítek Richardnak Jean-Claude-ot vetkőztetni, de idegen kezek is

vannak körülöttünk, amik Richardba kapaszkodnak, próbálják elrángatni. – Szerintem nem tetted meg, amiről most azt hiszed, hogy megtetted – mondtam hát. Dühödten meredt rám, és éreztem, hogy minden erejével a pajzsát tartja, hogy a haragját elzárja tőlünk, nehogy a szörnyetegem rosszul reagáljon rá. Ami klassz, és nagyra is értékeltem a gesztust, de azzal is tisztában lehettem már, hogy ha azt gondolja, hogy Jean-Claude-dal fullosan szexeltek, akkor az a hosszú terápia sok pozitív hozományát most mind lenullázza majd. Pedig kezdtem megszeretni, hogy működik a hármasunk. Hogyan tudnám elejét venni a katasztrófának? – Nem szeretkeztünk, Richard – közölte vele egyszerűen JeanClaude. – Láttam, amit láttam – morogta Richard. – Egy csókot láttál és némi előjátékot, de közben Gretchen már magához húzott, el tőlem. – Ő feküdt az előbb még az ölemben. De téged imád a maga megszállott módján. De nem az van, hogy a szerelme megóvja az ardeurtől? Mintha lenne valami hasonló a szerelemmel meg az ardeurrel. – Valószínűleg azért akart téged elcibálni tőlem, de elég volt hozzád érnie, és a láng máris átterjedt rá, és szereti annyira a férfiakat, hogy a megszállottsága ne akadályozza a szexben. És nem is szerelmes belém, hanem én vagyok a mániája, a betegsége. Ami nem szerelem, mert csakis a birtoklásról szól. – De ha a szerelem ellenállóvá tesz az ardeurrel szemben, akkor az azt jelenti, hogy... – kezdtem, de képtelen voltam befejezni a mondatot. – Hogy mi nem szeretjük egymást? Nem, ma petite, ez nem jelent semmi ilyesmit. Mert ez nem az igazi ardeur volt, egyszerűen csak szexuális energiákká változtattuk azt a pusztítás- és halálvágyat, amit a Halálszerető bocsátott ránk. Az az energia, a szörnyetegek húsvágya meg a vámpírok vérszomja adódott össze szexszé. És így olyan táplálékhoz jutottunk, amivel a Halálszerető nem tudott mit kezdeni, így kitaszíthattuk magunkból. – Hallottam őt, és láttam róla az emlékeidet – borzongott meg Richard.

– Én csak annyit éreztem, hogy mennyire veszélyes, és hogy neki a halál az a táplálék, ami a kéj Belle-nek. Te olyasmit is láttál, amit én nem? Richard Jean-Claude-ra pillantott. A haragja elszállt. – Néha, amikor elmerengek a múltamon, hogy milyen sérelmek értek már, mindig átszalad belém tőled egy emlék, és be kell látnom, hogy sokkal rosszabbul is járhattam volna. Jean-Claude elfordította a fejét, mert szerintem nem volt biztos benne, hogy ura marad az arcvonásainak. Márpedig egy több száz éves vámpírnál már rutin volt a teljes közöny, bármit éreztek is, mert, ahogy Jean-Claude egyszer mondta nekem, a vámpírnak elege lesz abból, hogy az arckifejezését is ellene használják fel nagyobb és gonoszabb vámpírok, megtanulja hát mélyen magába temetni az érzelmeit Néha olyan jól, hogy már akarattal is csak nehezen tudják kimutatni. – Lemaradtam valamiről? Richard nem szólt, csak Jean-Claude-ot figyelte, én is ránéztem hát. Kicsit megforgattam az agyamban, hogy ez miféle dolgokat jelenthet, de nem sokra jutottam. – Azt mondtad, a Halálszeretőt nem táplálja a szex. – Találkoztál Yvette-tel, a kis kegyencével – mondta Jean-Claude. – A szadistával, aki imádott rárohadni az áldozataira, főleg szex közben. – Jasonnel is meg akarta tenni, csak mert Jason annyira megrémült tőle – bólintott Jean-Claude. – De te nem hagytad, nem hagyhattuk. Megvédted tőle. – Amikor visszatértem Belle-hez, hogy megmentsem tőle Ashert, egy ideig semmitől sem védett meg – nézett a szemembe egészen üres arccal. – Odaadott neki... – meredtem rá, és az én arcom beszédes volt az övé helyett is. – Nem szereti különösebben a szexet a Halálszerető, de képes rá, a félelemben viszont nagy élvezetét leli. Odaléptem hozzá, lábujjhegyre álltam, a két vállára tettem a kezeimet, és lehúztam magamhoz. Már nem érdekelt, mi száradhatott bele a hajába, mert ami velünk történt, az semmi azokhoz a borzalmakhoz képest, amiken ő régen keresztülmehetett. – Úgy sajnálom – suttogtam a fülébe.

És akkor két erős kar ölelt bennünket magához, és Richard hangját hallottam a fejem fölül: – Nem veszek meg a boldogságtól az előbb történtektől, mert túlságosan is élénk emlékeztető nekem arra, miért is kerültem ennyire a társaságotokat, de semmi, még ez se fogható azokhoz a dolgokhoz, melyeknek az emlékével te együtt élsz – mondta, és felnéztem az arcába. – Nem a Tanács követte el a legnagyobb aljasságokat ellened? – De, nagyjából igen – suttogta Jean-Claude. – És most minket akarnak falhoz állítani. – Kezd úgy tűnni. – Hát nem hagyjuk – vágta rá határozottan Richard. – Bármi ára legyen is. A két pasim közelről nézett farkasszemet, és ez a közelség eszembe juttatta a csókjukat, de most nem éreztem, amit ők is, nem olyan emlék volt, csak amolyan látvány, a hagyományos típusból. – Nem tudod, ez mi mindent vonhat magával. – Lehet, hogy néha te is egy nagy manipulátor vagy, és egy dög, de legalább a mi dögünk. – Ne hízelegj, mon lupe, mert a végén még a fejembe száll – mosolygott ezen Jean-Claude. – A Halálszerető maga a gonosz, Jean-Claude – viszonozta a mosolyt Richard, de a szeme komor maradt – A fejemben éreztem, ahogy azt is, mit akarna Noellel, és még ha vele végeztünk volna is, az se lett volna. neki elég. Azt akarta elérni, hogy kiirtsuk egymást az utolsó szálig, és ő mélységesen élvezte volna mindannyiunk halálát. – Ez volt a terve, igen. – Ennél azért a szex jobb alternatíva – jegyezte meg Richard. – Hogy tarthatnánk őket távol magunktól? – tettem fel a délelőtt kérdését. – Mi valahogyan képesek leszünk rá, de a szegény hazánkért aggódom igazán, ma petite. Mert akadnak nálam gyengébb mesterek, velük vajon mi történhetett az éjjel, elképzelni se tudom. – Gondolod, amikor velünk nem boldogult, más zsákmány után nézett? – kérdeztem. – Anyánk minket is akar, de vannak egyéb gyermekei, a leszármazottai más városok élén és még többen Európában.

– Az egész Államokat meg akarod védeni a Vámpírtanácstól? – nézett nagyot Richard. – Ha módunkban áll, oui. Összenéztünk Richarddal, majd kórusban mértük végig a vámpírunkat, aki csapzottan, a testére száradt vérrel állt előttünk csont pucéran, miután a kéjvihar lehántotta róla a sok feszes bőrcuccot. A Helyszínelőkbe is beillő jelenet alapján nehezen képzelhette volna el rólunk bárki is, hogy épp a világ leghatalmasabb vámpírjait akarjuk valahogy metafizikusan kirekeszteni ebből a tágas országból. Viszont az bőven mellettünk szólt, hogy közülük hármat már alaposan megfuttattunk az elmúlt tizenkét órában, és a Sötétség maradványaival is elbántunk. – Én benne vagyok – jelentenem ki. – Hogyan csináljuk? – kérdezte Richard. – Azt hiszem, Belle-t sikerült kimenekítenünk Anyánk bűvöletéből, vagyis nem maradt más eszköze, mint a halál, a félelem és az erőszak. Ha a saját eszközeikkel szállunk szembe velük, akkor csak veszíthetünk. – Szóval szeretkezzünk, ne háborúzzunk? Jean-Claude bólintott. – Én, mondjuk, szívesebben nyírnám ki őket nemes egyszerűséggel, de gondolom, akkor a Sötétség keresne magának más testeket. – Ettől tartok magam is. – És van rá esély, hogy az Államoktól távol tartsuk? – kérdezte Richard. – Ha a többi Város Ura is kész velünk tartani, akkor van. – Már miért ne lennének készek rá? – meresztettem nagy szemeket. – Mert a célt akarni fogják, csak talán az eszközeim nem nyerik majd el a tetszésüket. – Mert? – Mert ahhoz részben fel kell adniuk az önállóságukat, és afféle struktúrát kell kialakítanunk, amilyen Európában már egy ideje fennáll. – Az miért lenne nekünk jő? – Mert, gondolom, nem csak a politikai önállóság feladásáról lenne szó – kotyogtam közbe. – Non, a hatalmuk egy részét is át kellene adniuk nekünk – helyeselt Jean-Claude.

– Vagyis te is egy Tanácsot akarsz létrehozni, aminek te lennél a vezetője – sommázta Richard. – Várjunk csak, a Tanács néhány tagja nem épp azért akart egyszer végezni velünk, mert azt gondolták, hogy valami ilyesmin dolgozunk? – jutott hirtelen az eszembe. – Mindenképpen végezni akarnak már velünk, ma petite, hát nem látod? – nézett rám, és a szemében olyasmi villant, amivel nem gyakran találtam eddig szemben magam: ez a valami a félelem volt. – Ha a hatalmukba nem hajthatnak bennünket, hát elpusztítanak. – Mert rettegnek attól, hogy megtesszük, amit épp tervezünk – fejezte be helyette Richard. – Vagyis beindul a verseny, hogy végeznek-e velünk, mielőtt még elég erőt nyerünk, hogy szembeszállhassunk velük. – Igen – bólintott Jean-Claude. – A többi mestervámpír nem fogja csak úgy átengedni neked a hatalmát. Ha ők nem tapasztalták még meg a Tanács erejét, akkor nem hisznek majd neked. Azt gondolják majd, hogy így akarod kitrükközni belőlük a hatalmuk egy részét. – Exactement. – Lesznek, akik inkább harcba szállnak, mint lemondjanak arról, ami az övék – biccentett Richard. – Lesznek olyanok is, igen. – Jól érzem, hogy épp egy vámpír-polgárháborút akarunk kirobbantani? – Nem, ma petite, mert nélkülünk és a szövetségeseink nélkül senki se fog tudni ütőképes védelmet kialakítani, és egymással se fognak szövetkezni. A legtöbben a saját területükön harcolnak majd az életükért, míg tehetik. – Azt tervezed, hogy ha önszántukból nem adják, hát erővel vesszük el a hatalmukat? – Az se túl nagy ár azért, hogy a Halálszeretőt és Minden Sötétségek Anyját távol tartsuk országunktól. – De így te leszel a rosszfiú – jegyezte meg Richard. – Tisztában vagyok vele. – Vagyis akkor metafizikus erőszakot kell tennünk a húzódozó mestereken? – Ha csak ez az egy út marad, akkor igen.

– De nem épp emiatt harcolunk a Tanács ellen? – vetette fel Richard. – De, csak mi nem gonosz szándékkal akarjuk megtenni. – Ja, egyszerűen csak el kell nekünk hinniük, hogy mindezzel együtt nemesek a szándékaink. – Hogy jót akarunk – javítottam ki. – Non. Nem kell elhinniük semmit, csak azt kell tenniük, amit én mondok nekik. – Attól, hogy a gonoszságot a jó célért viszed véghez, még nem változik gonoszságból jósággá. – Jobb lenne, ha Anya megszállná az, ország mestervámpírjait? – Tudod, hogy nem ezt mondtam. – Ami egynél gonoszság, az másnál a szükség ma petite. Egyesítenünk kell a te legkíméletlenebb és az én legmeggyőzőbb formám. – És mi az én dolgom? – érdeklődött Richard. – Te légy őszinte önmagaddal és velünk, és segíts, hogy ne váljunk azzá a szörnyeteggé, amit a többi amerikai mestervámpír már feltételez rólunk. Richard a kezét nyújtotta, és Jean-Claude pillanatnyi habozás után belecsapott, én pedig a két összekapaszkodó kézre tettem az enyémet, harmadiknak. Arra gondoltam, hogy talán minden forradalom így kezdődik. Nem népgyűlésekkel és felkeléssel, hanem egy csendes szobában néhány ember egyetértésével, a kézfogással és a közös cél szentesítésével. A mi célunk, hogy megmentsük ezt az országot. Ám azt is bármibe lefogadtam volna, hogy a legtöbb Város Ura nem hisz majd nekünk, és azt gondolja majd, hogy csakis a saját seggünket akarjuk menteni, és nem éppen hazafiakként emlegetnek majd minket. Hanem kurvapecér görényekként, igen.

19 Csupa fehér csempe és modem króm borítja a vendégfürdőszobáinkat egytől egyig, de most valahogy hidegen hagyott a dizájn, csak álltam a forró víz alatt, és átadtam magam az egyszerre kellemes és kellemetlen érzésnek. Kellemessége abból állt, hogy a hideg padlón eltöltött órák merevségét és átfázottságát kigőzölte belőlem, a kellemetlensége pedig abból, hogy a víz marta a sebeimet. És nemcsak a harapások fájtak, sok egyéb ponton is megzúzódtam, bár tényleg semmire nem emlékeztem a programból. Nyilván később bezöldülök majd, bár egyelőre semmi se látszott belőle. Aztán még az is lehet, amiként a harapásoktól nem véreztem el, még ha az lett volna is a normális, a zúzódások is felszívódnak, mielőtt még elszíneződne tőlük a bőröm, elvégre az is csak az apró hajszálerek elpattogzása a bőrfelszín alatt. Vagyis lehet, hogy arra is hatással volt az a misztikum, ami a vámpírharapásokra. De nem emlékeztem semmire, szóval csak álltam ott üres fejjel a víz alatt. Egyébként nem örültem ennek, hogy nem emlékezem. Tudom, hogy hülyeség utólag ezen vesződni, de mégis megtettem. És ekkor energia forró sugara csapta meg a bőrömet, mintha a víz hirtelen tűzforróra váltott volna, és kénytelen is voltam hidegebbre állítani, mert perzselt, de persze a hideg víz se sokat változtatott az érzésen. Nem volt ismeretlen az erő, az íze ismerősen folyt szét bennem – Haven ereje. Az oroszlánom felnézett rám, éppen egy pocsolyából ivott a szavannáján. Különös, hogy ha én éppen vízben álltam, őt is rögtön víz mellé képzelem... A kép szédítően éles volt, gyorsan megkapaszkodtam a csempézett, sima falba, és igyekeztem koncentrálni: ember vagyok, nem pedig valami napégette pusztán kószáló nagymacska. A fenébe is. Az a világ szinte valószerűbbnek tetszett, mint ez, és erről most nem Haven tehetett, hanem az a kis mágia és erőtűzijáték, amit az éjjel Noel felett levágtunk a másik két oroszláncsajjal. Attól vált az én saját oroszlánom is valóságosabbá. A dög a mellkasomban morgott. Már nem bírtuk annyira a képét, mint korábban, de a vágyakozás megmaradt, úgy fest, azt nem olyan

könnyű kiirtani, mint a szimpátiát. Az ereje forró tenyérként siklott végig a bőrömön, és hideg zuhany ide vagy oda, fantasztikus érzés volt Láttam, ahogy fordul a kilincs. Jellemző: életem többi pasija bezzeg mind kopogott volna illedelmesen, de Haven... Mondjuk, magamra zártam az ajtót. Hja, a régi jó szokások... – Haven vagyok, Anita. Engedj be! – hallottam kintről a hangját. Részben azért is zuhanyoztam egyedül, mert ha egyszer Damian, Nathaniel és Micah felébred, majd nem fogom tudni eldönteni, hogy melyikkel zuhanyozzak együtt. Ezért megelőztem a nagy dilemmát, és gyorsan elintéztem magamban. Vagyis gondoltam én. Csak épp arra nem gondoltam, hogy Haven esetleg előbb felébredhet, mint ők. Pedig az éjszakai erőparádé után lehetett volna efféle sejtésem. Basszus. – Nyisd ki az ajtót, Anita! – Csak leöblítem a hajam, és már meg is vagyok. Egy perc, és jöhetsz. – Hadd jöjjek be most, és zuhanyozzunk együtt! Rossz ötlet. Rekordsebességgel végeztem a hajmosással, és már el is zártam a vizet. A hirtelen támadt nagy csendben kapkodva bugyoláltam a hajamat az egyik törölközőbe, és szárítottam meg a testemet a másikkal. Az is nagy hanyagság volt, hogy mielőtt bejöttem, nem szedtem össze a fegyvereimet, hogy is lehettem ennyire lusta és jóhiszemű... Csak épp akkora macerának tűnt, mert a nappali tele volt mindenféle pisztolytáskákkal és késekkel meg pisztolyokkal, mintha valami kommandós mikulás járt volna nálunk az éjjel. Nem volt cérnám pucéran válogatni... Hát legközelebb majd lesz, az fix! Az ajtó rázkódott, mintha Haven nekidőlt volna. – Felteszem, nem akarsz velem együtt zuhanyozni – hallottam a hangját. – Talált, süllyedt – morogtam. Időközben nagyjából száraz is lettem, még jó, hogy ruhát hoztam be magammal. Bár most éppenséggel jobban örültem volna, ha ugyan ruhát nem hozok, de pisztolyt igen... Vagyis féltem Haventől? Jó, hát ez így talán nem fedi a valóságot, bár ha az ember kisebb és gyengébb, nem árt, ha felszerelkezik. Nevezzük inkább óvatosságnak és előrelátásnak. Vagy a hiányának, rángattam fel a nedves lábaimra a farmerem.

Auggie szavai csengtek a fülemben, hogy mielőbb az oroszlánommá kellene tennem Havent. Éppen úgy, ahogy Micah a leopárdom, a Nimir-Rajom volt. De elképzelhető, hogy akkor hajlamosabb lesz együttműködőbben viselkedni velem? Úgy, ahogy Micah? Gyanús, hogy a leopárd királyom a természete miatt volt velem olyan, amilyen, nem pedig az én varázsomtól. Még ha ez utóbbit szó szerint érthetjük is. Vagyis nem hagyott nyugodni a gyanú, hogy hiába teszem az oroszlánommá ezt a nyughatatlan, erőszakos melákot, még nem lesz könnyebb vele az élet. Persze, megtehetném vele ugyanazt, amit Nickyvel, csak épp azt gonoszságnak tartom, ezen nem tudok változtatni. Haven a királyomnak tartotta magát, de az én életemben egy király már volt. És lehet, hogy termetre ő a nagyobb, és egy test-test elleni küzdelemben lenyomná Micah-t, de egy lány szívéhez nem mindig a testi erővel lehet a legrövidebb úton eljutni. És az is eszembe jutott, mit művelt Noellel és Travisszel, meg hogy régebben, amikor az utolsó éjszakát töltöttük együtt, reggel hogyan ment neki Micah-nak és Nathanielnek. Az is átfutott az agyamon, hogy este a késsel, ha tudtam volna, megölöm. Nem csak megsebezni akartam, nem. Mert ahhoz túlságosan is veszélyesnek ítéltem. Vagyis minden az ellen szólt, hogy lefeküdjek vele, közben meg a szex lenne az egyetlen módja annak, hogy végre a kezembe vegyem az irányítást, és az uralmam alá hajtsam. Hogy égetné meg... Vagy inkább mégse. – Ha nagyon akarnám, be is törhetném az ajtót. – Ja, hát az nekem se lenne nagy produkció. Tudod, ezek csak beltéri ajtók, nem vasalt cuccok, nem betörésállók. – Még ennyit se adsz nekem, mi?! – csapott az öklével akkorát az ajtólapra, hogy már attól kis híján kettéhasadt. – Gőzöm sincs, miről beszélsz – feleltem, miközben a cipőmet kezdtem kötni. Már csak ennyi híja volt, és fel vagyok öltözve. Még egy hatalmasat sózott az ajtóra, majd csend. Éreztem, hogy elhúzódik, de először azt gondoltam, hogy lendületet vesz, nekifut, hogy rám törje. De nem. Csak arrébb ment. Nem ment messzire, éreztem az energiáját, csak várt Engem várt, mert beszélnünk kell. Kár, hogy semmi kellemes nem jutott az eszembe, amit ennek a tagnak mondhatnék.

20 Mire előjöttem, valamelyest lecsendesedett az energiája. Leült az ajtóhoz legközelebb eső kanapéra. Kék haját az ujjaival úgy-ahogy rendbe szedte, persze zselé nélkül a tüskék már nem álltak egybe, csak égnek meredt a haja, és kiderült, hogy féloldalt van egy választéka. Ültében mintha felhúzta volna a vállait, mint aki összezuhant. Aztán ahogy kihúzta magát, megláttam mellette a fegyverét. Ő bezzeg kikereste a bazárból... Nem mintha pisztoly kellett volna neki, ha kárt akar tenni bennem... – Soha nem bocsátod meg nekem, amit két kis zseboroszlánoddal tettem, mi? – vágott a közepébe. – Mármint, hogy kis híján agyonverted őket? – Ja, azt – sóhajtott fáradtan. – Egyszer azt mondtad, hogy folyton az jár a fejedben, én erről vagy arról mit gondolnék. Hogy ha valami rosszat teszel, akkor majd kevesebbre tartalak. Figyelj, amikor Travist meg Noelt megverted, mire gondoltál? Hogy az majd örömet okoz nekem? – Nem t'om. – Úgy voltál vele, hogy majd boldog leszek? – Berágtam. És nem gondolkoztam. Csak fájdalmat akartam neked okozni, Anita. Azt akartam, hogy neked is olyan rossz legyen, mint nekem, és ezért bántottam olyanokat, akik fontosak neked. – Hú, ettől máris sokkal jobban érzem magam – vágtam rá ingerülten. Mély levegő, lassan kifúj, az nem lehet, hogy máris elszakad a cérnám. Mert hiába, hogy jogos a dühöm, ki tudja, az oroszlánom mit lép rá. Ahhoz túlságosan is magunk voltunk, hogy megengedhessek magamnak, egy dührohamot, mert más se hiányzott volna még, mint hogy épp az oroszlánom alakját öltsem fel a szörnyetegeim közül. – Becsavarodom tőled, Anita. – Pedig erre nem adok okot, Haven. Csak szeretsz dühöngeni. Úgy döntesz, hogy akkor most bántasz valakit, aki nekem fontos, és egyszerűen péppé vered Noelt. Ilyet egy vezető nem csinál, Haven, csak

egy agyatlan izomember. A királyok nem engedhetik, hogy az indulataik vezéreljék őket. – Te is érezted az erőt közöttünk az éjjel. Tudod, hogy ebben a városban én vagyok a legerősebb oroszlán. – Nem mindig az a lényeg, hogy ki a legerősebb. – Mégis, akkor mi? – Az önuralom. – Ja, mint a vérzőszívű Ulfricodnál? – Tegnap éjjel Richard tette, amit tennie kell. – És akkor már meg is van neki minden bocsátva? A sok szemétség, csak mert egyszer végre próbálkozik? – Mindenesetre jó pont, ha valaki legalább próbálkozik. – Azért bocsátasz neki meg, mert szereted – mondta Haven. Lesütötte a szemét. – Azt nem tudom, hogy most szeretem-e, de valaha szerettem, az bizonyos. – Engem meg soha, mi? Erre mit mondhattam volna? És a nagy fejtörésben túl sokat vártam. – Ja, hát nyilván a hallgatás beleegyezés. – Mondjam, hogy sajnálom? – Nem lett volna szabad hagynod, hogy megöljem a régi Rexet, Anita. Nem lett volna szabad hagynod, hogy egyáltalán idejöjjek. – Igazad van – mondtam ki, amit gondoltam. Szánalmas volt ez a hatalmas férfi, ahogy összeroppan a méltósága. – Tényleg nemet kellett volna mondanom. Erre már felnézett. És az arcán valóságos fájdalom ült, nem a szokásos „mit nekem világ, leszarom”-maszk, és a szívem egészen elszorult. – Akartál engem valaha? – Igen. – De már nem. – Most, ebben a pillanatban nem. – Miért nem? – kérdezte dühödten. – Mert mi se változott?! – léptem egyet felé. – Érdekel is téged, hogy a világ legfélelmetesebb vámpírja feltámadt, és épp ránk vadászik! – Minek érdekelne? – kérdezett vissza dacosan, ökölbe szorított kezekkel.

– Csak mert a város egyik vezetője vagy. Csak mert te vagy itt a Rex, az oroszlánkirály, akinek elvileg az a legfontosabb, hogy a falkáját senki se bánthassa. Márpedig ez most el is pusztíthat mindannyiótokat. – Nem izgatnak az oroszlánjaim. Csak és kizárólag te érdekelsz. Eddig próbáltam jó fiú lenni, olyan pasi, amilyenre szükséged van, de tök mindegy, mennyire vagyok jó, neked az soha nem elég jó. Már nem tudok mit tenni, hogy beférjek az életedbe. – Dehogynem. Csak épp arra nem vagy hajlandó. – Mégis mi lenne az? Áruld el! Mitől kerülnék jobb helyre a listán? – Legyél nagyvonalúbb! Osztozkodj rajtam! Rám meredt, és az ereje forrón égette a bőrömet, szinte kiszorította belőlem a levegőt. Felállt, és az erő úgy vibrált körülötte, mint a megolvadt nyári aszfalt felett a hőség – Én vagyok a Rex, és a Rex nem osztozik. A saját falkámat úgy vezetem, ahogy akarom, és a saját Reginámat nem engedem át másnak. – Akkor keress szépen egy aranyos, engedelmes oroszlánlányt magadnak, akivel összebútorozol, és éltek a saját szabályaid szerint békés boldogságban. Mert velem ez így nem fog menni. – Mielőtt St. Louis-ba jöttem, és megismertelek, abban a hitben éltem, hogy isten nagy ajándéka vagyok a női nemnek – kacagott fel bántón. – De olyan fene jó mégse lehetek, ha egyszer kirúgtál az ágyadból, és közel egy évig felém se néztél. – Nathanielt és Micah-t akartad széttépni, Haven. Mégis, mire számítottál, mit lépek? – Csak szerettem volna, ha megértesz. – Mégis, mit kellett volna megértenem? – Hogy fél kézzel elbánok velük. Akár mindhármatokkal is, egyszerre, de téged nem akartalak bántani. – Tudom, hogy amikor én is beszálltam, már nem nyomultál annyira, és értékelem is, neked viszont azt kellene mélységesen értékelned, hogy nem a pisztolyomat vettem, és nem lelőttelek, mint egy kutyát, amiért a szerelmeimet bántod. – Ezek nem is férfiak, Anita. Csak vérállatok, ahogy én is, és a mi világunkban az erő dönt. Ha nem vagy elég erős, nem te vagy a főnök, és ha nem te nyersz, nem a tiéd a királynő. Ennyire egyszerű.

– Akkor magyarázd meg nekem, hogy a többi vérállat vezető miért fogadja el Micah szavát? – kérdeztem dühösen. Kihozott a sodromból, és már nem érdekelt a kímélet, csak a lényeg. Az igazság. – Mert bolondok – szorult ökölbe megint a két keze. – Nem hinném, Haven. Szerinted miért van ez így? Gondolkodj! Hirtelen kiszállt belőle minden indulat és ellenállás és energia. Visszahuppant az ágyra. – Mert itt nem működnek azok a szabályok, amelyek között én felnőttem. Itt nem az teszi férfivá a férfit, amit tanultam. Rafael és a vérpatkányai reggelire felfalhatnák a leopárdjaidat, és mégis meghajolnak Micah előtt. És előtted. Fizikailag Micah nem lenne nekik kihívás. A pokolba is, nincs még egy vezető, aki ne harccal szerezte volna meg a trónját. Csak az egy Micah. – Honnan tudod, Micah hogy lett a falka királya? – Merle mesélte, aki előtte vezette őket. Ő még nálam is nagyobb, és kíméletlen. Soha nem fordítanék Merle-nek hátat a harcban – mondta, ami nem kis szó Haven szájából. – Merle valóban remek harcos, és most mégis boldogabb, hogy hétköznapi munkája van, és nem Micah testőreként kell élnie. – Ja, hát imádja a mocikat. – A Harley-kat. Ezt mindig kihangsúlyozza, hogy a Harley az nem egy moci a sok közül. Merle Harley-szerelő. – Ja – futott át röpke mosoly Haven arcán. – A néhai Kiméra falkájába tartozó vérállatok még ma is emlegetik, hiába, hogy évek óta halott Én elég rossz ember vagyok, Anita, nem kevés ronda dolgot elkövettem már, de olyan rohadtságokat, amilyeneket ő művelt, még én se hallottam korábban soha. – Gonosz volt. És tébolyodott. – A saját kezeddel végeztél vele, és mentettél meg tőle mindenkit. – Valakinek csak meg kellett tennie – vontam vállat. – Ja, persze. Csak épp kevés ilyen valaki akad. Aki képes rá – mért végig, mint aki most lát életében először. Pedig garantáltan láthatott már eleget. – Mi van? – Be voltam rágva Micah-ra, mert nem fért az agyamba, miért követi mindenki őt. Semmilyen korábbi logikámba nem illett a dolog, amíg Merle-től nem hallottam a sztorit.

– Ja, Micah megmondta. – Kiméra szívesen kényszerítette állati alakjába a vérállatait, és nem hagyta visszaváltozni őket – folytatta Haven, mintha nem is mondtam volna semmit. Inkább önmagának ismételte el a borzalmakat, mint nekem. – És a leggyengébb leopárddal is ezt akarta művelni, Merle mesélte, márpedig a leggyengébbeknél megesik, hogy soha többé nem találnak vissza emberi alakjukba utána. Örökre állatok maradnak, az a második test foglyul ejti őket. Nem úgy, amilyen az a farkasember, aki Ginát megdobta. Onnantól már nem tudnak beszélni, írni, csak állatok lesznek. Láttam már ilyet, nem egyet. A végén beleőrülnek. Egy idő után elszakad a cérna, és kénytelen vagy végezni velük, különben mindenkire veszedelmesek. – Azt hittem, csak Kiméra művel ekkora galádságot. – Nem, nem csak ő – ingatta a fejét Haven. – De azok a vezetők, akik ezt tették, büntetésből tették. Merle szerint Kiméra nem egyszerűen büntetni akart, csak bántani őket. Felajánlotta Merle-nek, hogy magára veheti a büntetést, de ő nem vállalta át. Kiméra megszégyenítette a többiek előtt ezért. És akkor Micah felajánlkozott, hogy majd ő átvállalja. Én is ismertem már a sztorit, egyszer elmesélte nekünk Micah, és mi Nathaniellel ketten öleltük, míg kibeszélte magából a borzalmat. Azt is elmondta, hogy mennyire rettegett közben, és hogy érezte, ahogy az emberi értelme kezd elillanni. Micah elmesélésében a történet jóval félelmetesebb volt, mint most, Haven szájából. – Én is ismerem a történetet – jegyeztem meg halkan. Haven rám nézett, a szemében valami ismeretlen érzés. – Azt azonban nem tudhatod, mit kockáztatott. Mert nem tudhatta, hogy meddig tartja leopárd alakban Kiméra, hogy valaha egyszer még visszatérhet-e embernek. Mindent kockára tett egy gyengébb leopárdjáért – sütötte le a szemét összekulcsolt kezeire. – Amikor örökre megmaradt leopárdszemmel visszatért, Merle lemondott, átadta neki a falka vezetését, és onnantól fogva mindenki, még Kiméra is őt tekintette a Nimir-Rajnak. Amikor megölted, feloszlattad az embereit, mindenkit a saját állatfajtájához küldtél itt St. Louis-ban. De azóta is Micah-t követik. – Jó, ezt én eddig nem így fogtam fel, de persze ebben is lehet igazság. Csakhogy Rafael és Reece, a hattyúkirály nem követné, ha nem

tartaná rá méltónak. Ők nem voltak benne Kiméra népében, és hiába, hogy rendkívüli bátorság volt az akkor Micah részéről, és feltétlen áldozat, hosszú távon nekik ez kevés lenne. – Nem, persze, Micah amúgy is jó vezető. Jó döntéseket hoz, és ért az emberi politikához. – Igen – bólintottam. Kezdtem reménykedni, hogy ilyen higgadtan lehet már vele társalogni. – Én nem vagyok jó ember, Anita. Így biztosan nem. – A legtöbb ember nem tud ennyire jó lenni. – És az ágyban is ilyen jó? – Mi van? – Az ágyban is jobb nálam? Ez a helyzet? – Figyelj, ezt ne csináld! – pislogtam nagyokat. – Igen? – Kérlek, Haven... – Igen? – üvöltötte. Hogy mennyire nem volt ehhez kedvem,.. – Igen – mondtam ki végül. Ő akarta. – Csak mert nagyobb. – Nem, nem a méret miatt. Annyival nem nagyobb nálad egyébként. Csak épp ő figyel rám. Veled meg az van, hogy ha valamit én másképpen szeretnék, azt te már rögtön kritikának veszed. Pedig nem az. Csak épp vannak éjszakák, amikor gyöngédebben szeretem, vannak, amikor meg vadabbul. Nem akarom minden szeretkezéskor ugyanazt. – Még soha nem voltam nővel, aki annyira sokféleképpen szeretné az ágyban, mint te. – Nekem a szex a hobbim – vontam vállat –, az egyetlen. Legalábbis a haverok szerint. – Nem a hobbid, hanem a szenvedélyed. Szereted a szexet, imádod, de komolyan, nem úgy, mint a legtöbb csaj. Próbálok visszaemlékezni, hogy vajon hány nőci meg vetkőzőtáncos csaj játszotta meg magát nekem az ágyban, pont, ahogy a színpadon is. Mert mind akart tőlem valamit: hogy fizessem ki a lakbérüket, hogy vegyek nekik ruhákat, ékszereket, te meg nem akarsz semmit. Nincs olyan, amit te ne tudnál megvenni magadnak. Nem szorulsz rám. – Mi köze ennek az egésznek dolgok vásárlásához, Haven?

– Jean-Claude-tól rózsákat kapsz minden héten. – Én is szoktam neki venni ajándékokat. – A legtöbb pasidnak vettél már virágot meg ékszereket. Úgy randizol, ahogy a pasik, Anita. Átgondoltam, megvontam a vállamat. – Ja, nagyon úgy néz ki. És akkor mi van? Soha nem értettem, miért mindig csak az egyik fél ajándékoz. – Melletted egy pasi nem tud pasi lenni. Megfosztasz bennünket az élménytől. – Ezt még csak érteni se értem – ingattam a fejemet, mert tényleg nem értettem, miről beszél. – A többi pasit még csak-csak benyelném, de más oroszlánokat nem. Felfogod egyáltalán, milyen gyengének lát ettől a többi hím?! Jó, még akár azt is túlélem, ha Jessevel vagy Payne-nel dugnál, de Travisszel meg Noellel?! – állt fel hirtelen. Az energiája felforralta a levegőt, mintha valaki tévedésből tökig felcsavarta volna a termosztátot. – Noellel az éjjel volt a legelső alkalom, Haven, esküszöm. – Nem hiszek neked. – Pedig elvileg érezned kellene, mi igazság és mi hazugság. – Már nem érzem – rázta a fejét. – Elvakít a dühöm. – Rajtad kívül Nicky az egyetlen oroszlán az ágyamban. – Miért nem hagyod, hogy megharcoljunk? Félsz, hogy megölöm? – Attól félek, hogy valamelyikőtök megöli a másikat, és akkor csakis én tehetek majd róla. – Oroszlánok vagyunk, Anita, nem emberek. Hagynod kell, hogy oroszlánként viselkedjünk. – És ez mit akar jelenteni? – Azt, hogy egy falkának csakis egy Rexe és egyetlen Reginája van. Nem tarthatsz meg mindkettőnket, Nicket és engem is. Nem dughatsz a falka leggyengébb oroszlánjaival, miközben engem nem engedsz magadhoz. Feladtam a győzködést, hogy tényleg csak az éjjel értem először a két oroszlánhoz. Volt alkalmam megtanulni, hogy ha valaki azt akarja hinni, hogy megtettél valamit, akkor a legritkább esetben lehet meggyőzni, hogy nem csináltad azt a valamit így működik. Míg az ellenkezője nincs bizonyítva, addig ártatlan, ez csak a bíróságokon

működő vélelem. És még ott is megvan az esküdtszék előítélete. Mindannyian megítélünk mindenkit – Mi kellene ahhoz, hogy visszafogadj az ágyadba? – Nem úgy volt, hogy éppen vitázunk? – meresztettem nagy szemeket, mert beleszédültem a gyors témaváltásba. – Ja, csak épp veled nem lehet szexszel békülni. Ha valakire be vagy rágva, akkor arra be vagy rágva, és pont. Amit korábban a nőkről és a randizásról tudni véltem, veled mind megbukik. Vagyis meg kell tanítanod rá, hogy működsz. Hogy juthatok veled előre. – Nem arról van szó, hogy előre kellene jutnod – vettem mély levegőt, és fújtam ki nagyon lassan. – Én nem egy versenypálya vagyok. És nem is a királykisasszony, akit meg kellene menteni a sárkánytól. Én királyfi vagyok, aki ha kell, végez a szörnyetegekkel. Ezt kellene benyelned. – Ezt már akkor levettem, amikor a pasijaid mellett bunyózni kezdtél velem. És az éjjel, amikor belém vágtad azt az ezüstpengét. Ha Jean-Claude-dal utána nem nyomtok le annyi energiát, meg most se lennék magamnál – méregette nagy komolyan az arcomat, és volt ebben a komolyságban valami, ami elől legszívesebben elkaptam volna a tekintetemet, de mégse tettem. Megálltam, mert ha ő megbirkózik az érzéssel, az a legkevesebb, hogy én megbirkózzam azzal, ahogy ő birkózik. – Tényleg képes lettél volna megölni engem, csak hogy Noel életét megmentsd? – Elvileg védenünk kell a nálunknál gyengébbeket. – Ezt vegyem igennek? Megöltél volna érte? – Legyen. Vedd igennek. – Ő is jobb nálam az ágyban? – Hadd ismételjem meg még egyszer. Fogalmam sincs. Mivel még az éjjel se dugtam vele, erre nem tudok válaszolni. Bár nem hinném, hogy annyira jó lenne, ahhoz túlságosan is nyámnyila. Én jobban bírom a tapasztaltabb pasikat. – Úgy hallom, Nathaniel igen sokat tapasztalt. – Most meg Nathaniel múltjával jössz? – Ha pasi lennél, kénytelen lennék a képedbe vágni, hogy a nagy szerelmed egy ribanc. – Pontosan tudom, mi volt, és hogy kereste a pénzt, amikor megismertem.

– Látod, egy pasi kiakadna most, még ha ugyanígy tudta volna. Azt nem hagyod, hogy én legyek a pasi, de te magad se vagy az. – Akkor dugd fel magadnak! – indultam az ajtó felé. Hátat nem fordítottam neki, de totál elegem lett belőle. Haven egyszerre értem vagy utánam ugrott, és épp csak annyi időm és gyorsaságom volt, hogy csak a csuklómat kapja el. De azt elkapta, hiába kerültem ki a hatósugarából. Az ereje forró zuhatagként zubogott végig a bőrömön, kinyomta belőlem a levegőt, és az oroszlánom sötét borostyánszeme felnézett ránk. Morgott, és a hang az én torkomból tört elő. Haven lehunyta a szemét, és tetőtől talpig végigborzongott a teste. – Dugjunk! – nézett rám oroszlánszemekkel. – Nem. Megszorította a karomat, hogy érezzem, mennyivel erősebb nálam. – Nincs fegyvered, nincsenek őrök, se a pasijaid. Nem akadályozhatsz meg. Vártam, hogy a szívem szaporábban kalapáljon, hogy félni kezdjek, mert ebben igaza volt. Próbálnék ellenállni, küzdenék, amennyire bírok, de a végén úgyis ő kerekedne felül, mert az ötven kiló plusz izom– és a majd harminccentis magasságkülönbséget legfeljebb nagyon nagy mákkal lehetne ellensúlyozni. Ráadásul verekedni is tud. Az oroszlánom azonban felmordult megint. Ő aztán nem félt Vajon miért? És akkor rájöttem valamire. Már nem próbáltam kitépni a markából a csuklómat, csak kihúztam magam. Ez mintha meglepte volna, egy lépést hátrált – Miben nem akadályozhatlak, Haven? Neked nem csak a testem kell. Hanem én magam. Azt akarod, hogy akarjalak és szeresselek. Azt erőszakkal nem szerezheted meg. – Már miért ne lenne nekem elég a tested? Mély levegőt vettem, lassan kifújtam. – Te molesztálsz folyton, hogy legyen közöttünk végre valami. Egy kapcsolat. Nem én erőltetem a témát. A szemem láttára váltott vissza a szeme emberi kékre. Eleresztette a kezemet, és elhátrált. – Kislányt csináltál belőlem. Menj innen, Anita, menj, amíg meg nem gondolom magam!

Az ajtóig hátráltam, már a hátam mögött éreztem az ajtólapot. De egy pillanatra kénytelen voltam megfordulni, hogy lássam, hol a kilincs, ét ennyi elég volt. Megint ott állt előttem, lefogta a karomat, testét az enyémhez préselte. Most megijedtem, a torkomban zakatolt a szívem, és leplezni se tudtam. Beleszimatolt a hajamba. – Félelem–, szex– és kajaszagod van. Jó szag. – Neked meg izzadság és idegenpina-szagod van – vágtam rá enyhén reszketeg hangon. Magához szorított, a karom beszorult kettőnk közé, egyetlen szabad kezem maradt, de azzal nem törődött. – Akkor nyilván otthonosan érzed magad. Kezdtek kimerülni a fizikális lehetőségeim. Persze nem csak fizikális lehetőségek közül válogathattam. – Tudod, miért nem bűvöltelek meg úgy, ahogy Nickyt? Éreztem, ahogy elbizonytalanodik, a teste megfeszül. Megleptem. Ami jó. – Mert Nickyt jobban szereted nálam. – Nem, téged kedvellek jobban. Elraboltam Nicky szabad akaratát. Már csakis azért él, hogy az én kedvemet keresse. Azért ez eléggé para. Auggie biztatott, hogy veled is tegyem meg ugyanezt, de túlságosan is kedvellek ahhoz, hogy elraboljam az énedet. – Most ezt miért mondod? – suttogta bele a hajamba. – Ne akard, hogy az legyen az egyetlen lehetőségem, amit Nickyvel tettem, Haven. – Én a Rexed vagyok. Engem nem is tudnál úgy megbűvölni. – Biztos vagy benne? Elég biztos, hogy feltedd rá az egész lényedet? Hogy megkockáztasd, hogy a Menyasszonyommá tegyelek? Nagyon elcsendesedett, majd a szemvillanásnál is gyorsabban a szoba másik végében termett. Egy másodpercre az ajtónak dőltem, majd szem elől nem tévesztve hatalmas testét, a kilincsért nyúlt a kezem, kinyitottam az ajtót, és már ott se voltam. A folyosó hűvössége egyből lehűtötte az ereje nagy forróságát. – Megyek, lezuhanyozom – szólt még utánam, de nem nézett rám közben. – Persze, menjél csak – mondtam, és becsuktam rá az ajtót.

21 Utam a nappaliba vitt, hogy a sok kacat között megtaláljam végre a pisztolyaimat és a mobilomat. Nathaniel besegített, de annyi volt a mindenféle fegyver, hogy az elképesztő, és az istennek se akadt a saját játékszerem a kezembe. Meglepő tarkaság uralkodott a fegyverek terén, olyan holmikra bukkantam, hogy még én is csak a számat tátottam. Egyébként lassan ébredezett mindenki: elsőként a két triumvirátusunk tért magához, utána jobbára erő- és dominanciarendben a többiek. Nathaniel már lezuhanyozott, hosszú haja nedves kígyóként tekergett a teste körül. Most épp Micah volt a fürdőben, nem volt nehéz beosztani, aki épp magához tért, mehetett is a víz alá. Hogy Haven pontosan mikor riadt, és hogy ez milyen pozícióba helyezi a nagy skálán, nem tudtam, és nem sok kedvem volt felőle kérdezősködni. Egyelőre senkinek nem említettem a kellemetlen kis beszélgetésünket, és mivel kárt nem is próbált végül tenni bennem, nem kapkodtam el a dolgot Persze örökre nem halogathattam, mert valamit csinálni kell vele, azzal tisztában voltam. Jean-Claude telefonokat intézett, hogy feltérképezze, melyik mestervámpír élte túl az éjszakát az Államokban, és ki mikor ébred majd fel. Részben azért is feküdt neki a feladatnak ilyen korán, hogy a többiek lássák, milyen korán fent van már. Mert főszabály szerint vámpíréknál az a legerősebb, aki leghamarabb felébred. Persze ma ez a szabály is megborult kissé St. Louis-ban, mert Jean-Claude akkora erőt eszkalált magában, amivel már a személyes szinten nemigen tudott volna mit kezdeni, így a vámpírjaiba tolta mind, vagyis mindenki jóval korábban kelt az átlagnál. Ha én lettem volna a tag, akiben az erő összpontosul, nyilván egy temetőnyi zombit riasztottam volna fel vele. Nüansznyi különbség. A nagy felfordulásban egyébként még mindig akadtak alvó vérállatok és vámpírok itt-ott, a helyzet a megtévesztésig emlékeztetett egy tömegmészárlás utáni helyszínelésre, mert ugye, a vámpírok praktikusan hullák voltak álmukban. Végül a Browningom és a nagy késem, valamint az egyik kisebb pengém meglett a kupacok alatt, már

csak az ezüstammós tartalék pisztolyom és egy kisebb késem hibádzott. Ja, és a mobilom, de amiatt annyira nem aggódtam. Mobillal nem lehet ölni, az üzeneteket később is csekkolhatom. De a fegyvereimet szeretem a saját felügyeletem alatt tudni. Épp azon kezdtem agyalni, hogy akkor nyilván valaki még a cuccaimon alukál, és hogy keresgéljek a testek alatt, amikor egy kéz elkapta a csuklómat. Tisztára, mint a horrorfilmekben, még fel is sikkantottam ijedtemben, és nem is tudom, mit léptem volna, ha az érintés nem indít be egy ugyanolyan flashbacket, mint amilyet korábban Richarddal és Jean-Claude-dal trippeltem. Bevillant az érzés, ahogy Noel a számba élvez, az arckifejezése, és ahogy felkiált. Még látnom sem kellett az arcát, máris tudtam, hogy ő fogja a kezemet. – Édes istenem, ez meg mi volt? – szólalt meg. – Emlékkép – feleltem kissé reszketeg hangon. Mellette térdeltem, és bár még nem engedte el a kezemet, a kép elszállt, röpke bevillanás volt az egész. Úgy fest, azokkal jött elő, akikkel az éjjel szexeltem, de hogy miért és hogyan, és miért csak egy pillanatig tart, azt még nem tudtuk kisütni Jean-Claude-dal. És ha ő nem jött rá, akkor én pláne nem fogok. Noel elhagyta a szemüvegét, és a decens kis aranykeretek nélkül még befejezetlenebbnek, tacskóbbnak tűnt, a szeme még ijedtebben villogott. Nathaniel kissé távolabb keresgélt tovább, szerintem merő diszkrécióból. – Hogy vagy? – érdeklődtem. – Azt hittem, meghaltam. Meghaltam? – Majdnem – feleltem. Úgy látszott, soha már nem fog elengedni, mint aki fél, hogy ha már nem kapaszkodhat belém, megint meghalhat. – Megmentettél. – Némi külső segítséggel. – De hogy? – Mire emlékszel? – A szexre igen, de másra nem nagyon. – Fel tudsz ülni? Elgondolkodott, vagy egy percen át csak fontolgatta, majd bizonytalanul biccentett.

– Asszem – és már tornázta is fel magát, én meg húztam. Üldögélt kicsit, mint aki próbálgatja, hogy tényleg olyan jó ötlet-e ülni, majd megint biccentett: – Nem fáj semmim. Miért nem fáj semmim? – Alakváltó vagy. Elég tempósan gyógyultok, srácok. – Nem, én nem – ingatta a fejét, és segítettem neki felállni, és közben egy cafatokra tépett párna darabjai hullottak le róla, megint olyan meztelen volt hát, mint abban az emlékvillanásban. Ami kissé zavart, mert nálam Noel a kvázi gondviseltek kategóriába tartozott. Nem, őszintén szólva túlságosan is ártatlannak éreztem magamhoz. Nem volt más választásom, mint folyamatosan a szemébe nézni, hogy ne lássak semmi egyebet. – Noel lassan gyógyul, majdnem olyan lassan, mint az emberek – jött a lábunktól egy tompa kijelentés, majd Travis ásta ki magát az alvó vámpírok és a szétszaggatott ruhacafatok romjai közül. – Jaj – egyenesedett fel, és nyúlt a két combja közé. Ahogy a kezét elvette, alvadt vér tapadt az ujjaira. – Mi ez a sok vámpírharapás? Nem panaszképp mondom, de hogy nem vagyok pocsékabbul a három harapásom után? – Viccelsz? Nekem és Richardnak fejenként nyolc jutott. Noel és Travis elkerekedett szemekkel meredt rám, és megint tudatosítanom kellett magamban, hogy mennyire rettentően fiatalok még ezek ketten. Mondjuk, korban alig öt vagy hat év volt közöttünk, de nem mindig az életkor a meghatározó. A tapasztalatlanságuk egészen megszokhatatlan. – Akkor ti elvileg meghaltatok – konstatálta Noel. – Mert az végzetes vérveszteség. – Nem vagy valami tapintatos – kapaszkodott Travis a kettős ülőke támlájába. – Bocs, nem úgy értettem – morogta Noel szégyenkezve. – Ugyan, semmi gáz. Tényleg el kellett volna véreznünk. – És akkor? – hallottam most Nathaniel hangját a hátam mögül. Közben visszacsellengett hozzánk. Rajta hat harapás díszelgett – Egyetlen éjszakám volt eddig, amikor ennyi vámpír harapott meg, és akkor vagy egy napig pocsékul voltam, szédelegtem egész álló nap. Most meg nem hogy nem vagyok rosszul, de majd kicsattanok. Prímán vagyok.

– A Halálszerető folyamatosan ölésbe próbálta fordítani az erőt. Jean-Claude közben szexet és életet akart. – Ja, hogy ő akart bennünket kivéreztetni? – kapcsolt Nathaniel. Bólintottam, és összerándultam, mert a nyakamon az a harapás azért fájt. Bárki csinálta is, nem a gyöngédségre utazott. És egyébként is sajgott minden sebem, a gyógyulási energia java az előttünk álló két oroszlánba mehetett. A combjaimat bekötöztem, hogy a farmer ne dörzsölje szét legalább belül azokat a harapásnyomokat. Csak most tűnt fel, hogy Noellel egy ideje már kéz a kézben beszélgetünk. Jött a fejben a küzdelem, hogy most akkor mikor engedhetem el a kezét, mert a szex meg az életmentés után nyilván nem kéne eltaszítanom magamtól, de azért mégis... – Keresem tovább a pisztolyod meg a késed, de legalább ez meglett – nyújtotta felém a mobilomat Nathaniel. Elvettem tőle, és így legalább lett indokom, hogy elengedjem Noel kezét. – Pontosan mit keresel? – érdeklődött Travis, majd Nathaniel magyarázata után együtt keresték tovább a dolgaimat a szoba másik felében. Noel azonban nem mozdult mellőlem. Hogy félt eltávolodni? Vagy csak nem akaródzott neki eltávolodni tőlem? Passz. Lehet, hogy megint valami metafizikai trutyiba nyúltam bele. Majd később megkérdem Jean-Claude-ot, hátha ő tudja. Reméltem. – Minden rendben? – simogatta végig a karomat Noel. Nem nagyon tetszett, hogy fogdos. Nem mintha rossz érzés lett volna, nem volt rossz, inkább kellemes volt, de nem akartam még egy megbűvölt oroszlánt. Belőlük aztán már több is volt a soknál. Haven mintegy végszóra ügetett be a helyiségbe, csont pucéran. Vérállatok esetében ebben nem volt semmi meghökkentő, bár neki az egyik kezében még így is ott volt a pisztolya, a másikban meg egy törcsi, amivel épp a kék haját szárítgatta. Dögös volt? Hát, ja. Nem kicsit. De néha nem visz mindent a jó külső és a méretes szerszám. Néha ennél többre vágyna az ember lánya, és ha nincs a több, hát kénytelen nemet mondani. Noel erre szabályosan beugrott mögém, elbújt. Nem finomkodott, nem próbálta leplezni a félelmét. Megrettent a dögös pasitól, aki bevonult a szobába, és a hátam mögött keresett védelmet. Meztelen teste a hátamra simult, éreztem, hogy minden ízében reszket. Hát nem a

szex jutott az eszembe. Hanem, hogy íme, a dögös pasi elleni legfőbb érv. Az, hogy a saját emberei így rettegnek tőle, az, amit Noellel és Travisszel művelt, máris levesz a dögösségéből nálam. Ennyi. Haven a homlokát ráncolta ránk, kékséges szemében lángra lobbant a düh. – Azt hittem, egyértelmű voltam. De nem gond, lehetek még ennél is egyértelműbb, ha kell. Egyszeriben rákapcsolt a pulzusom, mini-hiperventiláltam. Noel a hátamban remegett, és Travis is mellénk húzódott. Ő ugyan nem bújt be mögém, de mégiscsak én voltam az egyetlen domináns a szobában, mert a többiek odalenn a vendégfürdőkben szedték magukat rendbe, az őrök egy része meg még aludt. A Browningom ugyan már nálam volt, de abban sima ólomgolyó volt csak, azzal megölni nem lehetett Havent. És a pengéim, a nagy meg az egy szem kis kés ugyan ezüstből voltak, de nem sok illúzióm lehetett a kimenetellel kapcsolatosan, ha már kardozni kényszerülök Havennel. Nemegyszer láttam már verekedni, jól képzett, nagydarab, erős pasi volt, a karja durván kétszer olyan vastag, a lába majd’ kétszer olyan hosszú, mint az enyém. Az előbb a kisszobában alaposan leckét adott a gyorsaságából... Nem szerettem volna ismétlést. Hallottam, ahogy Nathaniel veszettül keresgél a háttérben. – Megtalálom neked – motyogta, mert az ő fejében is ugyanazok a gondolatok sorjázhattak végig, mint az enyémben. Ha itt az a pisztoly, hát megtalálja. – Nem fogom hagyni, hogy bántsd őket, Haven – figyelmeztettem az oroszlánt. A földre hajította a törölközőt, ott állt előttünk teljes és halálos szépségében. – Ennek a városnak én vagyok a Rexe, nem te Anita. Az éjjel próbáltál belemászni az agyamba, és a szex baszottul csodás, de még akkor se hagyhatom, hogy kiscicát csinálj belőlem. Azt nem. – Akkor lesz némi gond – feleltem, és belenéztem a szemébe. Noel a hajamba fúrta az arcát. Ráébredtem, hogy őt csakis azután bánthatja, ha már engem elintézett. A felismerés megnyugtatott, döntésre jutottam. Vállalom a verést, ha legalább annyival is hátráltatom mások bántalmazását. Mert néha nem a győzelem a lényeg, hanem, hogy az ember helyesen cselekedjen, még ha szó szerint fáj is.

– Azt állították, hogy nem feküdtél le velük, de én tudom, hogy hazudnak. – Elég sok olyan embert is megvédek, akikkel nem bújok ágyba. Megrázta a fejét. A pisztolyát nem húzta elő a tokjából, egyelőre, bár neki nincs is ahhoz szüksége igazából fegyverre, hogy elintézzen bennünket. Pillanatok alatt kellett döntenem. Vajon, ha ólommal belelövök, meglő ő is, ezüsttel? – Engedj el, Noel, kell a hely! Travis arrébb vonszolta. A két késemre szavaztam, a pisztolyt elhajítottam, mert úgyis tele lett mind a két kezem. Felvettem a megfelelő állást, a késeket marokra kaptam, hogy a pengék a karommal párhuzamosan futottak. Régebben azt hittem, a késsel úgy áll fel az ember, mintha kardozna, de nem, a kés típusa a kulcs, és az, hogy kivel és miért bunyózol. – Most akkor... – torpant meg előttem Haven – illenék elhajítanom a pisztolyomat, és puszta kézzel rontanom rád? – Te kétszer akkora vagy, mint én. És karmaid is vannak, nekem nincsenek. A késeimmel is csak kicsit vagyok beljebb. – Azt hiszed, nem foglak bántani? Azt hiszed, már levágtad a tökeimet? Hogy én is csak egy vagyok a házimacska-gyűjteményedben? – Nem, Haven, tudom, hogy ha teheted, bántasz majd. – Hát ennyire jók az ágyban? Jobbak nálam? – Megmondtam, hogy az éjjel értem hozzájuk először. – Hazudsz, kurva! – Dugni jó veled, Haven, de ez még édeskevés ahhoz, hogy szeresselek. – Ez meg mi a halált akar jelenteni? – Tegnap éjjel kis híján megölted őket. Most be akarod végezni a dolgot? – Az én falkám hím oroszlánjai. Ha képtelenek megvédeni magukat, akkor elpusztulnak. Az oroszlánoknál ez a dolgok rendje. – Akkor mégis ki a hazug? – emelkedett fel mögötte a földről a szőke oroszláncsaj. Ő is pucér volt, mint Haven, izmos, karcsú, apró, sportos mellek, keskeny csípő. De nem a kiéheztetettség karcsúsága volt ez, hanem a sok sporté: a futásé, a súlyoké. Onnan tudtam, hogy az én testem is hasonlóan épült fel, bár kissé azért gömbölyűbb voltam.

Mintha mindketten kifaragtunk volna a testünkből valami apró, veszedelmes, kemény kis golyót. – Te maradj ki ebből! – dörrent rá Haven. Most mordult fel igazából először. – Azt a falkát, ahonnan én jöttem, a nőstények irányították – ballagott el mellette zavartalanul a csaj. – Elég sok ilyen falka van, ahol a nőké a szó, mert a hímek általában csak dugni akarnak meg verekedni. – Mi nem ilyenek vagyunk – vágta rá Travis ingerülten. Legalább már nem a félelem visz nála mindent Piros pont. – Nem, ti nem – mosolygott a szőke, de közben Havenen tartotta a szemét. – Ezek itt a leggyengébb hímek a falkában. – Nekem szerető kell, harcolni itt vagyok én – ingatta a csaj a fejét, és megállt mellettem. – Kelly vagyok egyébként. Kelly Reeder. – Az én nevemet nyilván tudod, de azért nagyon örülök, hogy találkoztunk, Kelly Reeder. – Én magam nem voltam ott, amikor Noelt verni kezdték – dobott egy röpke mosolyt felém Kelly –, de Payne később elmondta, hogy egyedül őt akarták elintézni. Travis csak akkor került képbe, amikor közébük állt, hogy Noelt ne verjék agyon. – Travis is akarta a részét, hát megkapta. Akarod te is, Kelly? – Ha Anita megverekszik veled, akkor beszállok én is. – Engem se hagyjatok ki – csatlakozott a másik oroszláncsaj is, a rövid barna hajú. Rendesen beszárította a haját, egészen frizura jellege lett, de ő is meztelen volt, mint a többi oroszlán. Persze hiába is akart volna tőlem ruhát kölcsönözni, a közel egynyolcvanas magasságához nem találtunk volna sok mindent. Ő egészen más testalkat volt, mint én meg Kelly, s itt nem csak a magasságára gondolok. Ő tényleg csupa nőies idom volt, amit kár is lett volna a kondiba vinni a súlyok közé. Látszott, hogy edz, mert feszes volt, meg minden, de biztosan nem úgy erősített, mint mi. Csak nőiesen. – Maradj ki ebből, Rosamond, te nem vagy harcos típus – morogta Haven. Rosamond tiszta cukiság, mint egy tündérmese hercegkisasszonya. Nagy ívben kerülte meg a Rexet, ahogy Kelly is, óvatosan és kecsesen, még ha nem is harcos mozgással. De az alakváltók könnyedsége és eleganciája benne is megvolt.

– Amikor Noelt verted, nem avatkoztam közbe, mert féltem tőled. De Travis, aki legalább annyira nem harcos, mint én, bátrabb volt, és közbeavatkozott. Ha ő nincs, már rég halott lenne. – Azt akarod, hogy bántsalak? – Nem, egyáltalán nem akarok semmi hasonlót, de másodszor már nem állok félre, ha valakit bántani akarsz. Az este nem voltam kibékülve magammal, ahogy csak álltam, és végignéztem, amint kis híján agyonvered – szorult ökölbe a gondosan manikűrözött keze. – És most a Reginánk fellép ellened, mi pedig mellé állunk. – Nekem ugyan nem a Reginám – ingatta a fejét Haven. – Az oroszlánok erejével segített meggyógyítani a falkánk két tagját – jelentette ki Kelly. – Bántani és ölni minden véroroszlán képes, de gyógyítani csak nagyon kevés. Az anyámban megvolt ez a képesség, és én inkább egy olyan Regina mellé állok, akinek megvan az ereje és az akarata az energia megosztására és a gyógyításra, mint hogy egy olyan Rexet támogassak, aki képes bennünket agyonverni. Izomagyú véroroszlánokat bárhol könnyűszerrel találunk, és toborozhatunk magunknak, de a gyógyítás és a mágia képessége ritka adomány, Haven. – Még a saját szörnyetegét se képes szabadon engedni, egy emberi test csapdájában vergődik – vetette oda lenézőn Haven. – Pedig valóságos a szörnyetege, erő és varázslat máglyájában emelkedett mindannyiunk fölé az este. – Éreztem az oroszlánja szagát – jelentette ki határozottan Rosamond, és annyira ismertem már a vérállatok gondolkodását, hogy ez azt igazolta, hogy a szörnyetegem valóságos. Szerinte. Mert ha a szagát érzed, akkor létezik. A két csaj egymás mellé állt. – A falka a család – mondta nagyon komolyan Kelly. – De te kiképzőtábort csináltál belőle. – Azt képzelitek, hogy nem bírok el valamennyiőtökkel? – Nem tudom, de én kész vagyok kideríteni. Mit mondhattam volna erre? Ilyen csatasor még nem állt mellettem, mert eddig mindig én voltam az egyetlen csaj a sok pasi között, nem számítva az olyan ritka kivételeket, mint amilyen Claudia is. Mit is mondhatnék ennek a két nőnek, akiket alig ismerek? – Klassz, hogy végre nem én vagyok az egyetlen lány a vészben.

Kelly hevesen rám vigyorgott, inkább neveztem volna vicsornak, de nagyon rendben volt. A helyzet éppen ezt kívánta. – Kelly szerint ez hozza össze igazán a csajokat – jegyezte meg Rosamond. Kelly biccentett, majd megrántotta a vállát, és várakozóállásba helyezkedett. Én is áthelyeztem a testsúlyomat, mert másként áll az ember, ha nem egyedül harcol. Kell a hely a pajtásoknak az oldalamon. – Ez valami magánbunyó lesz, vagy beszállhatok én is? – sétált be Claudia fekete farmerben és pólóban a folyosóról. Ő félig-meddig itt lakott, szóval neki nem volt ügy átöltözni. Az ő haja is vizes copfban verdeste a hátát. És végre valaki, aki majdnem tíz centivel magasabb is volt Havennél, sőt, ahogy jobban megnéztem magamnak, hát a bickója is vaskosabb volt, a válla szélesebb. – Ez most csak az oroszlánokra tartozik – morogta Haven, de azért ügyelt, hogy ne tévessze szem elől a csajt, aki éppen megkerülte. Vagyis őt veszedelmesebbnek ítélte, mint minket, hármunkat egyben. Azt hiszem, ezt kissé a lelkemre vettem. – Viszont én Anita testőre vagyok, és nem lennék kifejezetten jó munkaerő, ha hagynám, hogy bárki kárt tegyen benne – fejtette ki a barátném, és a hanglejtéséből rögtön levettem, hogy Havent még Richardnál is kevésbé bírja, hogy finoman fogalmazzak. – Azt hiszitek, le tudtok engem győzni? – hetvenkedett Haven. Kellyt még soha nem láttam verekedni, és Rosamonddal feltehetőleg többre mennék, ha a könyvtári katalógusban keresnék valamit, Claudia képességeit viszont annál jobban ismertem. – Én azt hiszem, aha – feleltem hát. – Hát hinni lehet, de azért téged kicsinállak, mielőtt kiterítenétek. – Hűtsd le kicsit magad, javaslom. – Mi van? Éreztem, hogy mosolyra húzódik a képem, kegyetlen, hideg mosolyra. Nagyon is passzolt a hangulatomhoz és a mondandómhoz: – Ha annyira biztos vagy magadban, hát gyere, próbálkozz! És az egyik pillanatban még ott állt velünk szemközt, a másikban meg már csak a villámgyors mozgást észleltem. Épp csak egy kurta gondolatra hagyott időt – Hú, de kibaszott gyors!, suhant át az agyamon –, és már nyakig is voltunk a bunyóban.

22 Az első pár ütés Rosamondot tette ártalmatlanná. Pillanatokon belül a földön hevert véresen, összezavarodva, pislogva. Kétszer vágtam meg Havent, mielőtt a hosszú lába alám nem söpört, és el nem vágódtam a padlón. Mindkét kezemben kés volt, nem tudtam tompítani az esést, így aztán nem sikerült valami elegánsra. Ha nincs támaszték, ami elnyelje a becsapódás energiáit, elég alaposan megcsapja az embert a saját bezuhanó teste, és egy pillanatra az én fejem is belekábult, pedig erre most egy pillanatom se volt. Mert Haven már rajtam is volt. Aztán a következőben meg nem volt sehol. Varázslat. Ez a sebesség és erő. Csak épp nem az övé, hanem Claudiáé, aki akkorát rúgott belé, hogy a kandallóban landolt. Beleremegett az egész szoba a becsapódásba. Csak a hosszú, farmeres lábait láttam a csajnak, ahogy elrepült felettem, a saját rúgásának a lendülete vitte. Ahogy felpattantam, éppen azt láttam, hogy Claudia újabb rúgását Haven marka állítja meg, elkapja a lábát, és a könyöke indul a lába szára felé. De Claudia eldobta magát, teljes súlyával a Rexre zuhant, ami meg is ingatta az egyensúlyát egy másodpercre. Ezt a másodpercet ki is használta a csajszi, hogy a szabad lábával is rúgjon, egyenesen arcra. Haven kénytelen volt a másik kezével ezt a rúgást védeni, nem tudta eltörni Claudia lábát, még ha el is kapta most a másikat is. Ez elég is volt nekünk. Kelly szemvillanás alatt a jobbján termett, én meg a bal oldalán, kezemben a hosszú késem, a hegyét alulról felfelé célra tartottam, még ha nem is hittem, hogy lesz elég időm szúrni, Haven annyira gyors, hogy simán blokkolja majd ezt is. Kissé meg is lepődtem, amikor a penge hegye beszaladt két borda közé, és megéreztem a sűrű húst. De sokáig nem csodálkoztam, vitt tovább a rutin: ha a penge hegye bent van, már csak tolni kell felfelé, a szív irányába. Sejtettem, hogy Kelly se csak álldogál a másik oldalon, de nézelődni nem volt időm. Akkor Haven Claudiát használta ellenem, felkapta, és egyszerűen hozzám vágta. Én elzuhantam, és most legalább egy eszméletlen testre estem, nem puffantam akkorát. Viszont Claudia

rajtam landolt, minden energiámat elvitte, hogy a késeimmel nehogy megsebesítsem zuhantában. De már le is hemperedett rólam, talpon volt. Én kicsivel lassabban produkáltam ugyanazt. Kelly és Haven nagy bunyóban voltak, mindkettejük keze veszettül járt, hogy nem is találták el egymást, kivédtek kölcsönösen mindent. Csakhogy Kelly olyasmi magas volt, mint én, őt is könnyűszerrel távol tartotta magától a hosszú lábaival. De nem adta fel, egyre csak próbálkozott. Csépelték egymás karját és lábát, Kelly védte a söpréseket is, de sokra nem jutottak egyelőre. Aki tovább bírja, vagy akinek a karja és/vagy a lába később roppan meg az ütészápor alatt, az a nyerő. Már ha csak ketten verekednének egymással. De most nem ketten voltak, és Claudia már ott is volt mellettük. Haven rúgott, Kelly blokkolt a karjával, és reccsent a csont. A fájdalom és a sokk lecsapott rá, Haven lába újra lendült, telibe kapta az arcát, és Kelly elterült a földön, fel se állt többet Claudia viszont már harci állásban volt, rogyasztott, hosszú lábak, bennük a lendület, öklök ütésre készen. Haven két keze az arca előtt, a lábai szétvetve. A két felületes vágásból a gyomrán és a karján szivárgott a vér. A mellkasán az a mélyebb vágás viszont rendesen vérzett. És minél többet és intenzívebben mozog, annál jobban fog vérezni. És akkor megláttam az apró buborékokat a seb szegélyén. Eltaláltam volna a tüdejét? – Nincs nő, aki egy-egy ellen elbánhatna velem – hallottam Haven lihegését. – Ezért vagyok én a király, te kénytelen vagy csalni. – Alábecsültelek – bólintott Claudia. – Többet nem fog előfordulni. – Azt hiszed, elbírsz velem? – Azt. – Figyelj, Claudia, ne menj bele ebbe a hülye macsó szarságba. – Egy ideje már érik bennem a késztetés, hogy némelyik pasidból kiverjem a szart, Anita. Ez most nem macsó szarság, hanem feszültségoldás. – Na, gyerünk, kurva! – Claudia... – kezdtem volna. De késő volt.

23 Csak most jöttem rá, hogy eddig nem azért ódzkodtam a kézitusától vámpírokkal és vérállatokkal, mert kislány vagyok. Hanem mert apró termetű kislány. És Claudia éppenséggel nagyon nem az. Sőt, még magasabbra is nőtt Havennél. A harcművészetekben a legalapvetőbb előny a hosszú láb. És persze a kar, de a láb az, ami mindent eldönthet. Mert úgy juthatsz közelebb az ellenfélhez, hogy ő nem éri el a te tested. Elkezdték sorozni egymást, olyan szédítő sebességgel, hogy egy idő után szinte már azt se láttam, melyik végtag kihez tartozik. Úgy döntöttem, hogy a kanapé kellő távolságban van tőlük a mozizáshoz, elkezdtem hát óvatosan farolni abba az irányba, közben egy pillanatra se véve le róluk a szemem, nehogy megint valamelyikük rajtam akarjon landolni. Csakhogy a sok szerteszét heverő testtel meg holmival nem számoltam, a változatosság kedvéért hanyatt is estem megint, és naná, hogy fémre. A késemet szerencsére már el raktam, lenyúltam hát a fenekem alá, és előkapartam a pisztolynak érződő objektumot. Egy Magnum.357-es. Ki hord észrevétlen ekkori mordályt magánál? Pontosabban ki olyan nagy, hogy észrevétlen viselhesse? Nathaniel és Travis Rosamond meg Kelly mellett térdelt. Kelly nem volt magánál, az stimmelt, viszont a másik csajnak ekkorra illett volna feltápászkodni. Létezhet, hogy egy alakváltó belehal, ha betörik a feje vagy eltörik a nyaka? Éppenséggel még ez is lehet, csak körülöttem mindig olyan nagyágyú vérállatok forognak, hogy a gyengébbek sérüléseivel soha nem is adódik alkalmam találkozni. De nyilván jobban megviseli őket a strapa... A küzdelemben ekkor egy látványosan tiszta momentum adódott Claudia talpa telibe kapta Haven testét, és már repült is. Nagy csattanással csapódott be a szemközti falba, de Claudia nem bízta a dolgot a véletlenre: rögvest ott termett mellette, hogy bevégezze, amibe belekezdett. Lövés dörrent, a csupasz kőfalak visszhangosan verték vissza a csattanást. A .357-essel a kezemben fordultam a hang felé: Haven a fal

tövében kuporgott, lihegve, vért köhögve fel. Claudia a földön hevert előtte, a bal karja használhatatlan roncs, a vér spriccelt belőle. És Haven máris célra tartja a pisztolyát, a második, végzetes lövésre. A pillanat fémesen lelassult, kristályossá tisztult a levegő. Én Havenre tartottam a pisztolyt, de még nem lehettem biztos a célpontban. – Haven! – üvöltöttem rá. A másodperc töredékéig habozott, így éppen egyszerre húztuk meg a ravaszt. A hatalmas Magnum visszalökött, és a mennyezet felé ugrott, nem tudtam azonnal tüzelni megint, pláne nem célozni. Haven mellkasán lyuk tátongott, de ismét célra tartotta a pisztolyát, most énrám. Ez már csakis idő kérdése volt, amelyikünk hamarabb és pontosabban el tudja sütni a fegyverét, az nyert. Az én lövésem egy röpke pillanattal hamarabb dörrent, a lövedék nyomában újabb vérrózsa bomlott ki Haven mellkasán, és az ő golyója mellettem csapódon be a kanapé hátába. De még mindig ott volt a kezében a pisztoly, megint célzott, ami elképesztő, nem adta fel, és most tutira gyorsabb lesz, ezt biztosan tudtam. Már nem lehettem elég gyors. Lőtt, és bekaptam. A vállam egyszerre érzéketlenül, bénán csüngött az oldalamon, de kicsire egy ilyen helyzetben nem adhattam, meghúztam a ravaszt megint. A hátam mögül más pisztolyok is lőttek, és nem is vesződtem azzal, hogy megforduljak, ki az, mert ha rám lő, akkor nekem úgyis annyi, ha meg Havenre, akkor hurrá. Közben a vállam is észhez tért némileg, nem lett a legszuperebb, de működött. A károk miatt meg majd aggódom később. Haven teste rángatózott, ahogy a golyók becsapódtak izmos és szépséges mellkasába, nem tudom, én eltaláltam-e megint, de nem is számított A lényeg, hogy lassan csak a szétmarcangolt, véres hús látszott már belőle. Totál megsüketültem a nagy lövöldözésben, és amikor egy kéz megérintette a vállamat, automatikusan felé kaptam a fegyvert Gonosz lefogta a karomat, a szája mozgott, de egy hangot se hallottam abból, amit mond. A pisztolyt azért hagytam, hadd vegye ki a kezemből. A bal vállamra pillantottam, semmi vér. Fájt, de sebet nem láttam sehol. Gonosz még nagyban magyarázott, ám hallani még mindig nem hallottam egy büdös mukkot se, hagytam, hadd állítson fel. Emberek rohantak el mellettünk Havenhöz, Fredo Claudia mellett térdelt.

– Jól van? Claudia jól van? – kérdeztem, és elképzelésem se volt, hogy épp suttogok-e vagy éppen kiabálok. Gonosz a fejét rázta, nedves, szőke haja csapkodott az arca körül. De fel volt öltözve. Igyekezett úgy fordítani, hogy ne lássam Claudiát, és hiába akartam arra indulni, erősen tartotta a karomat. Miért nem akarta, hogy odamenjek? Ennyire durva a helyzet? És akkor annyit azért megpillantottam, hogy Noel a hátán hever, az egész mellkasa egy merő vér. Elindultam felé, de akkor szétvált a tömeg, és egy harmadik testet is megláttam a földön, akörül is többen térdeltek, Csak a hosszú, mélyvörös hajfolyam látszott ki közülük. Már értettem miért csak sajgott a vállam, és hova lett a seb. Leráztam magamról Gonosz kezét, és már mentem is. Most aztán bárki lelőhetett volna, mert ebben a pillanatban csakis Nathaniel létezett a számomra az egész világból.

24 Átverekedtem magam a guggoló és térdelő embereken, azt se tudtam, kiket taszítok félre, és közvetlen mellette zuhantam térdre. Felnézett rám, lila szeme tágra nyílt Jason szorongatta a kezét, Lisandro nyomókötést rögzített a vállára. A saját vállamhoz értem, ahol sajgott, pont ott kötözte őt Lisandro. Amikor Richard és Jean-Claude megsebesült, éppen így éreztem az ő fájdalmukat is, csak erősebben. Ez nem volt olyan vészes, ennél sokkal rosszabból is felépült már. Vagyis meg kellett volna könnyebbülnöm, de én csak arra tudtam gondolni, hogy hozzá kell érnem. És folytak a könnyeim, pedig nagyon utáltam, de Jason is zokogott mellettem, szóval nem kellett annyira pocsékul éreznem magam. Megérintettem Nathaniel arcát, rám mosolygott. Lassan, fokozatosan kezdett visszatérni a hallásom, kiabálás ért el az agyamig: – Vége! Meghalt! – és ahogy a hang felé fordultam, Kellyt és Jesset láttam Noel két oldalán. Éreztem az energiájukat, ahogy az oroszlánjuk a test fölé borul. – Menj csak, Noelnek segíts! – szólalt meg Nathaniel. Egy hosszú pillanatra a szívére tettem a kezemet, éreznem kellett, hogy ver, rendesen, működik, ahogy kell, aztán indultam tovább. – Meghalt, állj már le! Túl késő! – léptem épp Kelly mellé, ahogy karba font kézzel ordított Jesse képébe. Lenéztem Noelre, és ennél nem is kellett több, Kellynek igaza volt. Mert az ember agyának a koponyán belül van a helye, az övé meg, a sok tudással, amit magába szedett, mert éppen irodalomból diplomázott volna idén szegény, kifolyt a padlóra. Még egy nagyon erős vérállat se élte volna ezt túl. Szinte bármit, de ezt nem. Képtelenség. Igazság is feltűnt, az ő haja feketén fényien a tusolás után. – A folyosón bújt el. Láttam, ahogy rohantunk a lövések zajára, egyszer csak bevetette magát, és megmentette Nathanielt, mert szabályosan ellökte a lövés elől. Mi nem tudtuk volna megmenteni. Letérdeltem a test mellé, mert már csak az volt, egy élettelen test, nem Noel. Nincs az a csoda, ami megmenthetné.

Kiabálást hallottam a szoba másik feléből. – Claudia? – néztem fel. – Megmarad – bólintott Gonosz, aki épp visszaért tőle. – És a Rexed is. – Mi van? – meredtem rá meg a testvérére. – Már gyógyul. A doki szerint a nehezén túl van – vonta fel a szemöldökét Gonosz. – Ennyire erős – jegyezte meg Jesse. Megráztam a fejemet, és felemelkedtem Noel teste mellől, becéloztam az őrök masszív csoportosulását, akik mögött Haven hevert a földön. Gonosz és Igazság nem tágított mellőlem, bár azt nem pontosan tudtam, hogy engem akarnak-e megvédeni vagy éppenséggel megakadályozni valamiben Haven környékén. Dr. Lillian térdelt mellette, ő volt a dokink. Hogy mikor érkezett? Talán, amikor zuhanyoztam. Vagy később. Nem is érdekes. A lényeg, hogy itt van, amikor szükség van rá. – Ne fáradjon, Lillian, ne is akarja megmenteni – hallottam a saját hangomat. – Rosszabbul járt, mint Claudia. Előbb őt kell stabilizálnom. – Életben marad? – Szerintem van esélye. – Szerintem meg nincs. – Nem szabad, Anita – nézett fel rám, és a szemében, az arcán volt valami furcsa. – De igen, nagyon is. Vigye innen valaki – néztem az őrökre. – Mentsen meg valaki mást. Kezek ragadták meg a dokinő vállát, és már vitték is. Haven felnézett rám, a szeme hihetetlenül, vakítóan kéklett a sok vér felett. Valamit mondani akart, de vér bugyogott fel a szájából. Az arcát vettem célba a Magnummal, ő meg belebámult a szemembe. – Túl fogom élni – hörögte, majd vért köpött. – Nem hinném. – Megöltem a leopárdodat? – Az volt a szándékod? – Az – vigyorgott, és kivillantak vérben úszó fogai. – Miért?

– Mert mindet jobban szereted, mint engem – hörögte, és olyan erős köhögési roham jött rá, hogy a végén feljött valami húsos cucc is. Szerintem a tüdeje egy darabkáját köpte a padlóra. Aki ilyen ezüstlövésből fel tud állni, az rettenetesen erős. – Csá, Haven. Rám vicsorgott, és alakot váltott, a szeme már az oroszlán borostyánjába fordult, és az ereje forró zuhanyként áradt szét a testemen. Az én oroszlánom is felüvöltött, és meghúztam a ravaszt. A szeme egyből visszakékült, és én nem láttam mást, csak azokat a kék szemeket, amikor másodszor is lőttem. Most már nem volt szem, amibe belenézhettem volna, hát térdre rogytam, az arca roncsaiba toltam a pisztoly csövét, és harmadszor is meghúztam a ravaszt. Szétloccsant az agya, pont, mint Noelnek, éppen úgy. Egy része, mondjuk, bele a képembe, mert túlságosan is közel térdeltem. Még kétszer automatikusan lenyomtam a ravaszt, csak utána esett le hogy kilőttem az egész tárat. Felálltam, a pisztolyt elhajtottam, golyók nélkül egy darab kő is hatékonyabb fegyver már. Mindenki kotort el az utamból, még csak hozzám érni se nagyon mert senki, nem próbáltak vigasztalni, mondani valamit, bármit. Csak félrehúzódtak, és néztek. Nathanielhez mentem, már Micah is mellette volt, a kezét fogta. Nathaniel rám mosolygott, én vissza. – Szeretlek – mondta. – Én is szeretlek téged – bólintottam. Micah megfogta a kezemet, és kezdett felállni, de intettem a fejemmel – Maradj Nathaniel mellett. – Nem hagyott más választást – mondta. – Tudom – biccentettem, és elindultam a folyosó felé, csak mentem. Mintha halványan kezdett volna testet ölteni a fejemben a gondolat, hogy nem ártana megint lezuhanyozni, de csak mentem. Jason és J. J. a folyosón állt, a lány tágra nyílt szemmel meredt rám, miközben Jason igyekezett visszaterelni a szobájába, minél távolabb a sok vértől meg a borzalomtól. Addig mentem, míg be nem vehettem a jobbkanyart a nagy, közös zuhanyzóba, amit nemrég csináltattunk Jean-Claude-dal, amikor rájöttünk, hogy kicsit sokan laknak már itt nálunk az alagsorban, hogy két-három zuhanykabin elég legyen napi szinten. Olyan közös tusoló volt, amilyeneket a konditermekben szoktak kialakítani, jó pár

zuhanyfejjel. Beálltam a legközelebbi alá, és megnyitottam a vizet. Nem vetkőztem le, ami persze hiba volt, de valahogy elmaradt. Szereztem szappant, és lemostam a kezemről Nathaniel vérét, az arcomról meg a hajamból Havenét, és a térdemről, a farmeremből kezdtem súrolni Noel befeketedett váladékait. Alaposan beitta a nadrágom, ahogy mellé térdeltem, még a tornacsukámra is jutott belőle. Képtelenség volt egyszerűen csak kiáztatni, ingerülten lerúgtam a dorcót, és a helyiség másik végébe hajítottam, majd letoltam a gatyámat, és úgy kezdtem dörzsölni. – Anita! Anita! – Nem tudom kimosni belőle – dörzsöltem tovább. – Nem jön ki a vér. – Anita! – kapta el a csuklómat Richard, és maga felé rántott. A víz végigfolyt az arcomon, pont a rózsa alatt álltam, az ő mellkasa is vizes len, de feljebb nem, ahhoz túlságosan is magas volt. Barna szemében szánalom és szomorúság fénylett, meg még annyi minden, amit így elsőre nem is értenem. – Nem jön ki belőle a vér – mutattam neki a farmeremet. – Nem gond – vette el tőlem. – Dehogynem – ingattam a fejemet. Magához vont ott a víz alatt, szorosan ölelt a mellkasához: – Igazad van, tényleg az, és annyira nagyon sajnálom, Anita. Végtelenül sajnálom. Egy ideig mereven álltam a karjaiban, de ő szorított, nem eresztett, csak ölelt. Aztán szépen lassan elernyedt bennem a merevség, átkaroltam én is a derekát, és a mellkasára simultam. A fülem pont a melléhez szorult, tisztán hallottam a szíve mély, megnyugtató, ütemes dörömbölését – Itt vagyok, itt vagyok – mormolta bele a hajamba, miközben egyre csak simogatta. – Nagyon sajnálom, de végre itt vagyok. – Örülök... hogy itt vagy – sikerült kinyögnöm. Aztán sírva fakadtam, és zokogtam, míg a lábaim összecsuklottak alattam, és ő kénytelen volt a karjaiba venni, úgy tartani. Az arca az arcomhoz simult. – Itt vagyok, itt vagyok – suttogta megállás nélkül. Van, hogy ennél többet nem is igen mondhat az ember. Van, hogy csak ennyi vigasztalással szolgálhatsz, van, hogy ennyivel kell beérned.

25 Jean-Clude ágyának peremén ültem, mert hiába éltem már nála szinte napi szinten, vagyis éltünk együtt gyakorlatilag, még mindig nem tekintettem úgy erre az ágyra, mint a mi ágyunkra. Puha, kék takaróba burkolózva ültem, mert egyrészt megint csuromvizes volt a hajam, másrészt minden köntösöm selyemből volt. Jean-Claude előttem térdelt a szőrmeszegélyes, fekete bársonyköntösében, amiben általában annyira imádtam, de most még ez se érintett meg. Úgy tűnt, semmi se számít. A nagyfejű hajszárítóval szárította gondosan a hajamat, mert vacogni kezdtem, és megkért, hadd szárítsa meg. Bántam is én. Legalább jó melegben ülhettem, plusz zaj volt, így senki se beszélhetett hozzám, és másokat se hallottam. A beszéd most a terhemre volt, túlmutatott a komfortzónámon. Jean-Claude szépen, gondosan szárogatott, én meg élveztem a jó meleg levegőt a koponyámon. Még valami kondicionálót is beledörzsölt a hajamba, nehogy kiszárítsa a meleg levegő, mert alapvetően nem voltam nagy barátja a mesterséges szárításnak. De előtte óvatosan kikérte a véleményemet, hogy nem gond-e, ha. Én meg azt feleltem, amit az elmúlt órában talán mindenre: „Okés.” Mindenféle kérdésekre csak ezzel jöttem. Hogy jól vagyok-e. Lehet, hogy hazugság volt, de éppenséggel egyelőre nem tudtam volna eldönteni, mert tényleg okés voltam. Leállította a hajszárítót, letette az ágyra, és elrendezte a fejemen a hajamat. Ültem, néztem magam elé. Ritkán izgatott a hajam, de ez a közöny még az általános érdektelenségemen is túlmutatott. Hallottam, hogy kinyílik mögöttünk az ajtó, de nem fordultam meg, annyira nem éreztem lényegesnek az eseményt. Aztán megéreztem a kávé illatát, a pulzusom felgyorsult kissé, kihúztam magam. Csak most éreztem eddig mennyire görnyedten ültem, mint egy kutya, akit kivertek a házból. Gondosan felegyenesedtem hát, tartottam a gerincemet, a vállakat hátra, nem fogok itt púposkodni, nem vagyok kivert kutya, legfeljebb az érzelmeimet verték szét kicsit az események, de attól még ennek a testemen nem kell látszania.

Richard állt előttem meztélláb és egy szál agyonmosott farmerben, ami annyira kifakult már, hogy helyenként fehér foltokra váltott a néhai kék. Pedig ő főszabály szerint mindig leselejtezi a farmerjeit, mielőtt még ebbe az állapotba érnének. – Bocs, hogy vizes lett a ruhád – mondtam. Furán csengett a hangom, mintha visszhangozna a fejemben. – Egy nagy, piros csésze kávét nyújtott felém. Ez a csésze is új volt, Nathaniel választotta a teljes készletet, amikor a fürdőkkel együtt, megcsináltattuk a konyhát is. Pontosabban csináltattunk egy konyhát, ami korábban nem nagyon volt idelenn. Ugyanolyan porcelánokat választott, egyszerű, egyszínű tányérokat és csészéket minden méretben, pont, mint otthonra, csak a színek tértek el. Mert otthonra kéket és zöldet, ide pedig pirosat és feketét vett. Mák, hogy amíg az átépítések zajlottak, és mindenütt munkások nyüzsögtek, nem szabadult el így a pokol... – Kávé, tessék – térdelt le elém. – Jól fog jönni. Biccentettem, de nem nyúltam érte. Csak az járt a fejemben, hogy Nathanielt valahol egy másik helyiségben épp orvos kezeli, Micah pedig fogja a kezét, vigyáz rá. Nekem előbb össze kell lapátolnom magamat, csak utána mehetek be hozzá. És folyamatosan azt ismételgettem magamban, hogy „Nathanielt akarta megölni. Azt akarta, hogy ő feküdjön most a földön, a saját vérébe és agyvelejébe fagyva.” Ezt hajtogattam egy ideig magamban, aztán leállítottam a mantrát, és próbáltam nem gondolni semmire. – Nem kéred? – Jó illata van – mondtam bénán. – Idd meg szépen – ragadta meg a kezemet Richard, és nyomta bele a csészét Az ujjaimat rákulcsolta a fülére. Ahogy a számhoz emeltem, remegni kezdett a kezem, kénytelen voltam két kézbe fogni. Beszívtam az illatot, azt a sűrű, sötét, finom kávéillatot Nathaniel vásárolta a kávét, mert csak ő volt képes azt hozni, amit szerettem. – Hogy van Nathaniel? – Ahogy már az előbb is mondtam, ma petite, jól van. Rendbe fog jönni. Most fáj neki, de nem történt semmi visszafordíthatatlan, nem marad így örökre. – Idd meg a kávét, amíg még meleg.

Belekortyoltam, finom volt Mondjuk, lehetett volna benne kicsit több cukor, de Richard nem tudhatta, hogy újabban, valamivel több cukorral szoktam inni. Mostanában nem sokat járt felénk, nem figyelhetett fel a változásokra. – Hogy vigyázunk majd az embereinkre? – kérdeztem, de hogy kitől? – Először is összeszeded magad, és utána találkozunk a tigrisekkel. – Nem Sötét Anyára gondoltam – ráztam meg hevesen a fejemet – Hanem az olyasmikre, ami az előbb történt. Azt hittem. Havennel sínre tettük végre a dolgainkat, hogy mostantól minden rendben lesz. – Mind azt hittük – biccentett Richard. Jean-Claude leült mögém, és óvatosan átölelt, nehogy kilökje a kezemből a kávét. – Nem tudhattad, ma petite. – Hogy Haven rosszfiú? Hát hogyne tudtam volna, és az este intő jel lehetett volna. Hogy nem változott fikarcnyit sem. – Rafael emberei között is akadnak rosszfiúk, szép számmal – támasztotta a homlokát a fejemnek –, de egyikük se tenne ilyet soha. Nem azért csinálta, mert korábban a törvény rossz oldalán élt. – Akkor? Miért csinálta? – Ne most beszéljünk erről, ma petite. Majd ha kicsit nyugalmasabb időket élünk, újra elővesszük a témát. – Nem. Ha tudod, miért történt, ami történt, mondd el, mert én nem értem. – Vedd el tőle a kávét, Richard. Richard kivette a kezemből a csészét, és leült vele a padlóra előttem, benyúlt a takaró alá, és a tiszta farmerbe bújtatott lábamat kezdte dörzsölgetni. Nekem bezzeg volt bőven tiszta ruhám, az egész nyavalyás gardróbom itt volt már, hogy minden vérontás után ropogós váltásruhát húzhassak a kimosakodott testemre. – Figyelek, Jean-Claude. – Azt hiszem, soha korábban még nem volt szerelmes – ölelte át a vállamat, és tolta az arcát az arcomhoz. – Valószínűleg soha még nem szeretett igazán senkit. És akkor találkozott veled, ma petite. – Vagyis? – ráncoltam a homlokomat. – Ha tényleg én voltam élete első szerelme, ugyan miért próbálta megölni azt, akit meg én szeretek így?

Még szorosabban ölelt, és ebből már levehettem, hogy nem fog tetszeni, ami következik. De nem menekülhettem az igazság elől, mert meg kellett értenem, mi a halál ment taccsra ennyire. – Azt hallottam, ő maga válaszolt a kérdésre. – Azt mondta, azért csinálta, mert minden más pasimat jobban szeretem nála. – Vannak férfiak, akiknél az első szerelem nem is igazán szerelem, hanem a nyers birtoklás. És egy birtokolt dolognak nincs joga bármit is érezni, őket birtokolni lehet, és irányítani. Majd’ egy egész éven át próbálta ezt véghezvinni, és nem jött össze neki. – Szóval, amikor nálunk nekiment Micah-nak és Nathanielnek, az is egy ilyen kétségbeesett próbálkozás volt, hogy... irányítson és birtokoljon engem? – És hogy melléjük álltái és velük verekedtél, nem fért az agyába a dolog. Nem értette – mondta nagyon halkan Richard. – Olyan embereket bántott, akiket szeretek. Ezt nem hagyom. – De ő erősebb volt náluk, és ha te nem állsz melléjük, legyőzhette volna őket. Szerintem, ha tényleg képes lett volna téged bántani, akkor nem lett volna esélyetek ellene. Bólintottam, és belesimultam Jean-Claude ölelésébe. Richard csak dörzsölgette a lábaimat lankadatlanul. – De ma bántani akart. – Lehet – biccentett Richard –, de nem te voltál a fő célpont. Mert ebben a verekedésben sem tett benned nagyobb kárt. – Vagyis? – Testileg soha nem akart bántani. – Most ettől érezzem jobban magam? – Nem, vagyis igen. A francba. – Azt akarod mondani, hogy Haven nem akart engem bántani? Hogy nem kellett volna megölnöm? – kezdett hisztérikusan emelkedni a hangom. – Nem. Meg kellett halnia, mert túlságosan is veszélyes volt. – Akkor? Richard gondosan felrakta a kávéscsészét az éjjeliszekrényre, de az egyik keze mindvégig a térdemen pihent.

– Csak azt mondom, hogy testileg nem akart bántani. Azt nagyon is akarta, hogy szenvedj De azt akarta, hogy úgy szenvedj, ahogy ő szenvedett miattad. – Ez meg mit akar jelenteni? – Hogy pontosan tudta, kit kell ahhoz megölnie, hogy a legtöbb darabra törjön a szíved – válaszolt Richard helyett Jean-Claude. – Mi van? – néztem rá. – Engem is szeretsz, tudom. De a gondolat, hogy ma kis híján elveszítetted Nathanielt, és nem sokon múlott, hogy ő feküdjék hideg testtel és szétlőtt aggyal a földön, ez a gondolat dermeszti a tagjaidat, és ragad ki az érzelmek és gondolatok közül a kába érzéketlenségbe. Nyitottam volna a számat, hogy micsoda ostobaságokat beszél, de inkább becsuktam, és előbb gondolkodni próbáltam. Nem jutottam messzire, megráztam hát a fejemet. – Most erre mit mondjak? Épp ilyen pocsékul érezném magam akkor is, ha te vagy Richard feküdne sebesülten abban a szobában. – Tudom, hogy fontos vagyok neked, Anita – hajtotta a fejét az ölembe Richard, és a kezem automatikusan belemerült a puha hajába –, és talán, ha már nem leszek akkora seggfej, akkor megint fogsz tudni szeretni, de azt el kell ismernem, hogy én se éltem meg egyszerűen, amikor beleszerettél Nathanielbe és Micah-ba. Pedig Micah-t még meg is értem, ő a Nimir-Raj. Lehet, nem elég nagydarab ahhoz, hogy egy ökölharcban esélye legyen ellenem, de ezerszer jobb vezető, mint akár én, akár Haven volt. Ezt ő is látta és elismerte, de az nekem is jó időbe telt, míg megértettem, miért szerettél bele. Miközben ezt mondta, nem nézett fel rám, a semmibe beszélt, és én is csak a profilját láthattam, mert végig az ölemben volt a feje. Talán direkt kerülte a tekintetemet? – Nem szándékosan csináltam. Nem akartam, hogy szenvedj, Richard. Es más se. – Tudom. És az az igazság, hogy néha én is bántani akartalak, Anita. Most már nagyon bánom, de akkoriban Nathaniel sértette a férfiúi hiúságomat, Havenben meg még sokkal több efféle hiúság volt, mint bennem. Részben, mert az oroszlánok általában ilyenek, részben meg a maffia miatt, ahol felnőtt. Egyszerűen nem osztozhatott rajtad egy ennyire gyengének tűnő férfival – ölelte magához a két lábamat

Richard. – Elviselhetetlennek tartotta a gondolatot is, hogy te nála jobban szeretsz egy gyengébb, alávetettebb férfit. – Ezért nem lehetett kiverni a fejéből, hogy lefeküdtem Noellel meg Travisszel – gyúlt hirtelen világosság az agyamban. – Ők is gyengék és nem dominánsak, legalábbis Noel biztosan nem volt az, Travisszel kapcsolatban nem vagyok erről teljesen meggyőződve. Szerintem egyelőre ő se tudja még pontosan. – Igen, ez is benne lehetett – bólintott bele az ölembe Richard. – Felmérte, hogy milyen férfiakba szeretsz bele a legkönnyebben, és úgy találta, hogy a kevésbé dominánsaknak nagyobb erre a sansza. Micah ugyan Nimir-Raj, de soha nem megy ellened a leopárdokkal kapcsolatban. Ő nem szokott veled vitázni, ahogy én. Jean-Claude egészen mozdulatlanra dermedt mellettem. Lenéztem Richardra. – Nem, tényleg nem szokott. – Eddig abban a hitben éltem – nézett fel rám végül Richard –, hogy azért tudsz gyilkolni, mert nem zavar a dolog. Csak ma értettem meg, hogy mennyire nehéz lépés ez neked – nyelt nagyot. A szeme csillogott. – Éveken át rád hagytam a falka mocskos ügyeit. Te intézted a kemény melót, én meg mostam a kezeimet, és mindig azzal vigasztaltam magam, hogy neked ez úgyse számít semmit. Borzalmas dolgokat műveltél helyettem, csak mert az én kényes gyomrom nem vette be, amit meg kell tenni. Minden tettednek, ami St. Louis, a vámpírok és a falkánk biztonságát szolgálta, ára volt, és én bemagyaráztam magamnak, hogy te nem fizeted meg ezt az árat, mert hidegen hagy az ölés. Ma azonban, amikor megláttam az arcodat Noel teteme felett, és miután lelőtted Havent, láttam rajta a fájdalmat. Láttam, hogy nagyon is megfizeted az árát, és rettenetesen sajnálom, hogy egyedül kell viselned ezt a terhet. – És? – néztem bele a barna szemekbe, kis híján belecsíptem a karomba, hogy akkor most biztosan nem álmodom-e. – Mostantól te is segítesz a gyilkolásban? Beszállsz? – Ha kell, a farkasokat bármi áron megvédelmezem, Anita, de én nem tudok a pisztollyal bánni – rázta meg a fejét. – Ezt nem is bánom, csak azt sajnálom, hogy neked egyedül kell vinned ezt a terhet, egyedül kell óvnod a biztonságunkat, mert belőlem sose lesz... – itt elbizonytalanodott, elhallgatott.

– Nem lesz gyilkos? Amilyen én vagyok? – Nem ezt mondtam, és még csak nem is gondoltam ilyesmit – nézett rám a fejét rázva. – Havennek meg kellett halnia. Túlságosan is veszélyessé vált, kiszámíthatatlanná, hogy az oroszlánok Rexe legyen. – De én nem ezért öltem meg. – Ezt most nem értem – fürkészte az arcomat Richard. – Azért öltem meg, mert Noel bátran cselekedett, félrelökte a golyó elől Nathanielt. Ő volt mindenki között a leggyengébb, és a szükséges pillanatban, amikor bátornak kellett lenni, ő bátor volt, és ezért megérdemelte volna, hogy életben maradjon. Úgy lett volna igazságos, ha életben marad, megélheti a saját bátorságát, kezébe veheti a diplomáját, amiért annyit tanult. Élnie kellett volna. Alig huszonnégy éves volt, és most halott, és még csak azt se árulhatjuk el a szüleinek, hogy hősként halt meg, mert nem teregethetjük ki az igazságot erről az egészről. Nem tudják meg soha, hogy bátran halt meg a fiuk, hogy a halálával a szerelmemet mentette meg, míg én csak annyira voltam képes, hogy az élettelen testétől odamentem a gyilkosához, és szétlőttem cserébe a fejét – hadartam, és már sírtam, pedig nagyon nem akartam volna sírni. – Nem azért öltem meg Havent, mert ez a legjobb a városnak vagy az oroszlánoknak. Azért öltem meg, Richard, mert ha Noelnek meg kellett halnia, akkor ez volt a legkevesebb, amit cserébe megtehettem érte. Azért öltem meg, mert ő meg akarta ölni Nathanielt, és ez nem helyes. Ezért kellett meghalnia, mert, ahogy belenéztem a szemébe, tudtam, hogy amíg él, Nathaniel nincs biztonságban, és bármire képes lennék, hogy őt megvédjem. Jean-Claude szorosan ölelt, és közben franciául duruzsolt a fülembe vigasztalón. Richard a combjaimat ölelte, arcát az ölembe temette. Együtt öleltek, míg én átadtam magam a sírásnak, sirattam Noelt és sirattam Nathanielt, és sirattam magamat, hogy megöltem az egyik néhai szeretőmet, miközben még a számban éreztem az ízét, magamban éreztem az emlékezetét, belenéztem azokba a szemekbe, amikbe annyiszor néztem bele az ágyban is, és ugyanolyan közelről lőttem pépesre a fejét és az agyát. Ez az utolsó gondolat végül hangos zokogásba fordította a sírást, hogy kiabáltam és sikoltoztam.

26 Végül leváltottam Micah-t Nathaniel ágya mellett. Amikor a már említett átépítéseket/felújításokat csináltattuk, egy kisebb kórházat is berendeztünk idelenn, néhány szoba, hogy a betegeknek, sebesülteknek ne kelljen egyből a város hivatalos likantrópkórházába menni, amit néhány éve a vérpatkányok hoztak létre. Emberi kórházba nem szívesen jártunk, és nem is fogadtak volna túlságosan szélesre tárt karokkal bennünket. Az ilyesmit nem kell erőltetni. Nathaniel egy aprócska szobában feküdt, volt még egy ágy benne, de most üresen állt. A fényeket tompára állították, de persze nem csak ez a világítás volt, olyan világosat más helyiségekben nem is lehetett volna csinálni, mint itt, a kórházi részlegen. Elég nagy ívű felújításokat végeztettünk, de tényleg. Jean-Claude beleadott apait-anyait, hogy kényelmessé és otthonossá váljon a cirkusz. Már csak az ablakok hiányoztak... Eddigre túltettem magam a hisztin, és egészen normálisan üldögéltem az ágy mellett, fogtam a kezet, ami nem egy szétlőtt vállban végződött. Nathaniel mosolygott, és ennyi elég is volt. Sajnáltam, hogy úgy kellett végeznem Havennel, ahogy, de azt egy percig se bántam, hogy már nem él. Meglőtte Nathanielt. Örökre el akarta tőlem venni ezt a szempárt, ezt a mosolyt és ezt a kezet. Nem, őszintén nem bántam, hogy Haven meghalt. Ha Noel nem előzte volna be odaát, akkor most ezerszer jobban éreztem volna magam. – Sajnálom, hogy meg kellett ölnöd Havent. Nagyot pislogtam, és leesett, hogy gőzöm sincs, milyen képpel ültem ott percek óta. – Nem gond – mosolyogtam. – Dehogynem. Nagyon is az. Megvontam a vállamat, a pótpisztolytáskám kicsit szorított. A régit már megint meg kell csináltatni, bár most legalább nem a balesetin vágták le rólam. – Kár túlbonyolítani. – Szeretnéd, hogy hagyjam, hogy nemes férfiúi némaságban temesd magadba?

– Lécci – biccentettem. – Az előbb már megvolt az összeomlás. – Sajnálom, hogy nem lehettem melletted, és nem támogathattalak – szorította meg a kezemet. – Jean-Claude és Richard elég jól kezelték a dolgot – mosolyogtam ezen még szélesebben. Halkan kopogtak az ajtón, majd feltűnt a nyílásban Damian vörös feje. Még mindig nem tértem teljesen magamhoz Anya és a Halálszerető látogatásától plusz az extráktól. Most esett csak le, hogy mennyire elmagányosodtam ez alatt a rövid sokk alatt a saját fejemben. Hosszú ideje nem maradtam ennyire magamra odabenn, pedig mennyire vágytam volna egy kis csendre, egyedüllétre. Most meg fura volt, mintha leszakadt volna belőlem egy nagyobbacska darab. Damian időközben belebújt a kedvenc köntösébe, ami egészen úgy festett, mint egy viktoriánus frakk, azt nem számítva, hogy ez a bokájáig ért. A bársonya már egészen kikopott a könyökén meg érzékenyebb tájakon, és valami azt súgta, hogy ez tutira nem utángyártott holmi. Alsó hangon is egy évszázada hordhatja már, egymáshoz csiszolódtak, nem csoda, hogy imádja. Megértettem, ha egyszer talán még ágyba kerülök, én is nagy eséllyel, egy bizonyos plüsspingvinnel bújok majd össze. Lángvörös sérója már szárazan csillogott, az egyenes haj nagyságrendekkel gyorsabban szárad, mint a göndör, ami nyilván, hogy nem igazság. Egy tálca volt nála, és a kávé fincsi aromája egyéb illatokkal vegyült. Valami ennivaló is lehetett az ital mellett, és már a gondolatra is elfintorodtam. Annyira nagyon nem voltam éhes. – Ne nézz így! – figyelmeztetett Damian. – Enned kell! – Annyira nagyon nem kívánok semmit, Damian. Az ágy oldalán felhajtható kis asztalkát a helyére kattintotta, és rátette a tálcát, levette róla a kis fedőt. A kávé illata végre érvényesülhetett, betöltötte a minihelyiséget. Isteni volt A csésze mellett croissant, sajtok, gyümölcs... Annyi kaja, hogy hármunknak is bőséges lakoma lehetett volna, ha Damian enne efféléket. – A kávét bevállalom – ajánlottam a kompromisszumot. – Nathaniel a mi energiánkból gyógyul – rázta a fejét határozottan Damian. – Ha azt akarod, hogy gyorsan és hegek nélkül legyen túl a baleseten, akkor vigyél be minél több energiát, nehogy lemerítsen bennünket – pakolt némi sajtot és péksütit egy tányérkára.

Visszahuppantam a székembe, igyekeztem nem pofákat vágni. Nathaniel megszorította a kezemet. – Ha gondolod, megpróbálok nem elszívni energiát tőletek – ajánlkozott. – Nem, épp ez az egyik lényege a triumvirátusnak – siettem tiltakozni, és kihúztam magam ültömben. – Gyógyulj meg, amilyen gyorsan csak tudsz! Eszem is, de előbb hadd igyák kávét. – Először a croissant, egy darabka sajt vagy két gyümölcs – tolta elém Damian a tányért. – Utána kapod a kávét. – Igen, apu – húztam össze a szemöldökömet, és engedelmesen elvettem az ételt. – Kolbászt kellett volna hoznom. A fehérje adja a legtöbb energiát, azzal gyógyulna a leggyorsabban. Tessék hálásnak lenni, hogy ilyen könnyű falatokat szereztem neked. – Köszi, Damian – hálálkodtam, mert a húsnak a gondolata is elég volt, hogy kavarodjon egyet a gyomrom. – Szívesen – méregetett kissé kétkedve. – Ne nézz már olyan gyanakvóan – nevettem el magamat – Igazad van, készséggel elismerem. – De nem szokásod ilyen gyorsan beadni a derekadat – mosolygott, bár a zöld szemekben még mindig ott bujkált némi bizalmatlanság. – Csak most szeretném, ha mindenki jól lenne – vetettem gyors pillantást a kajáról Nathanielre. Beleharaptam egy eperbe, édes volt és zamatos, annyira, hogy még egy nap, és túlérett. Annyira jólesett a falat, hogy egyből tudtam, a testem éhesebb, mint amiről értesít. Két eperrel és fél croissant-nal később könyörgőre fogtam: – Megkaphatom a kávémat? Széles mosollyal nyomta a kezembe a bögrét. Méretes darab volt, termoszos bögre, rajta pingvinek és a felirat, hogy: Ébresztő, a kávé csiklandozza az orrodat! Micah hozta egy üzleti útjáról. Nem egy ilyen termoszos holmi pihent a konyhában, mert a szobák egyike-másika elég messze esett a kávé forrásától, valahogy el kellett érni, hogy meleg maradjon, amíg célhoz ér. Lassan, lehunyt szemmel kortyolgattam a kávémat, kiélveztem az íz– és szagélményeket. Végre sikerült mindenkit meggyőznöm, hogy a jó kávé nem luxus, hanem létfontosságú adalék.

– Így már jobb – hallottam Damian hangját, és valami egyéb zajt. Ahogy felnéztem, láttam, hogy ő is húzott magának egy széket az ágy mellé. Közben a köntöse szétnyílt kissé, kivillant a sápadtfehér mellkasa. Nem elég, hogy évszázadok óta nem látott napfényt az a bőr, még születésétől fogva is sápadtfehér volt, hamvas, amilyen a vörös hajúak bőre lehet csak. – Én ma már kétszer ittam vért, a szilárd táplálék a te reszortod – tette hozzá. Biccentettem, kortyoltam még egyet, és végre megint megfoghattam Nathaniel kezét. Közben Damian a takaró alá csúsztatta a magáét, és Nathaniel lábát fogta meg. Ahogy zárta a kört, az energia áramlani és keveredni kezdett közöttünk, Nathaniel melege, Damian hűs ereje és az enyém, ami már eredetileg is valami furcsa keveréke volt a kettőnek, egyesült, és hármas patakként csorgott végig rajtunk, mosott egybe bennünket. Nem lehetett már tudni, hol kezdődik az egyik energia, hol végződik a másik. A vállam sajogni kezdett, nagyon fájt. Egyszerre éles és tompa fájdalommal, ami alapján rögtön tudtam, hogy a dokik valami kellemetlenséget művelhettek, hogy rendbe szedjék a sebet. Aztán egyszerre nem volt sehol a fájdalom, csak az emléke maradt Kinyitottam a szemem, bár nem tűnt fel, hogy lehunytam volna megint. Damian felállt kiszállt az áramlatból, és ennyi elég is volt, hogy megszakadjon a kör. – Te vagy a mesterünk, Anita, jobban kellene uralnod ezt a dolgot – dörzsölgette a vállát épp azon a ponton, ahol Nathaniel megsérült. – Bocs, egy pillanatra mintha elvakítottak volna a fények. – Tudom, hogy sok rondaság történt az elmúlt huszonnégy órában, sajnálom Havent és Noelt, de nem hanyagolhatod el ennyire a saját pszichés képességeidet. – Megteszem, amit tudok – pattantam fel indulatosan. – Tudjuk – jött Nathaniel halk hangja. Odanéztem, és elég volt ilyen gyengének és elesettnek látnom, máris elszállt a haragom. Nem jöhet ma már semmi rossz, hiszen Nathaniel életben van, és rendbe fog jönni, ennyi elég is, hogy csodás napnak nevezzük ezt a mait.

– Ne haragudjatok, Nathaniel, Damian – ráztam meg a fejemet. – Egyszerűen csak fáradt vagyok, de hogy mitől...? Amikor órákon át aludtunk. – Ki voltunk ütve, ami nem ugyanaz, mint aludni. Nem egyszerűen fáradt vagy most – lépett vissza Damian az ágy mellé, bár nem próbált megérinteni egyikünket se. – Vagyis? – Enned kell még, azután aludnod pár órát. – Ha jól emlékszem, épp a világ legdurvább vámpírjait próbáljuk beelőzni. Nem érek rá szunyókálni. – Ha túlhajtod magad, nem csak Nathaniel fog lassabban gyógyulni, de engem is leszívsz. A szokásos rutin most nem működik, a semmi kaja, semmi alvás, csak a hajtás most végzetes lehet. Nathaniel halkan kuncogott. – Mi van? – meredtem rá. – Semmi. Csak olyan ismerős ez a beszélgetés. Mintha hallottam volna már. Vitázunk, Damian vagy én erőltetjük a mondókánkat, végül engedsz, és kicsit jobban vigyázol végre magadra. Nem lehetne, hogy csak most az egyszer vita nélkül engedsz? – hunyta le fáradtan a szemét. Az arca fájdalmasan megvonaglott, és eszembe jutott, mennyire sajgott nekem is az előbb, amikor össze voltunk kapcsolódva. Nagy sóhajjal huppantam vissza a székre, fogtam a tányéromat. – Most letuszkolom magamba a maradékot, és utána várom a következő utasítást, így jó? Damian és Nathaniel összenézett. – Hú! Nem vagyok hozzászokva ehhez a kezességhez. Csak hoztam némi kaját, és ezt a meglepetést! Most megyek a dokihoz, hogy mi hogyan legyen tovább. Csak egyél, mindjárt visszajövök az orvosi rendelésekkel – indult el Damian az ajtó irányába. – Tényleg ennyire elviselhetetlen alak vagyok? – kérdeztem. Kórusban feleltek, Damian hegyes igennel, Nathaniel egy sokkal elnézőbb megesikkel. – Azt hiszem, mostanra leszálltak a vegasi tigrisek is – jutott hirtelen az eszembe. – Igen – bólintott Damian –, de Jean-Claude már tájékoztatta őket a történtekről. Most összetrombitálják az összes klánt, hogy a lehető

legtöbb tigris idejöjjön, amilyen gyorsan csak tud. Aludj néhány órát, mielőtt a tigrisekkel munkához látnátok. – Vagyis? – fontam össze a karjaimat a mellemen. – Vagyis beszélek a dokival, de te most ne foglalkozz semmivel, csak egyél, segíts Nathanielnek meggyógyulni, és ne legyél olyan elviselhetetlen alak – mondta határozottan, és már ott se volt. Ezerféleképpen visszavághattam volna, de olyan kisszerűen hangzott volna bármi, így hát némán eszegettem, és igyekeztem nem elviselhetetlen alak lenni. Mert aki csak ismer, tudja, hogy ez nekem mekkora erőfeszítés, de úgy ám.

27 Nathaniel mellé kellett feküdnöm, orvosi rendelvényre, hozzábújnom szorosan, és együtt aludnunk. Az alakváltók gyógyításában egyébként ennek kulcsfontossága volt, ha egészséges falkatársak hozzásimultak pucér testtel a beteghez, határozottan felgyorsult a gyógyulás. Biztosan az energiaáramlással történt valami pozitív. Szóval nem volt olyan vészes utasítás, simán meg tudtam felelni neki. Amíg egyébként a saját hisztimet kezeltük Richarddal és Jean-Claude-dal, Micah aludt Nathaniel mellett egy ideig. Most pedig én jöttem váltani. Igazából az optimális az lett volna, ha ketten két oldalról szendvicsben melegítjük, de kevesen voltunk a cirkuszban, a biztonságiaktól kellett volna elvonnunk, ha minden sebesülthöz dupla személyzetet akarunk kirendelni. Így most kénytelenek voltunk beérni egy fő per beteggel, Claudiának is jutott egy alvótárs, mielőtt bebújtam Nathaniel mellé, lecsekkoltam. Ő egyébként mélyen aludt, de mindenki azt állította, hogy hamarosan túl van már a nehezén, nincs ok az aggodalomra. Legszívesebben kettészeltem volna magamat, hogy mellé is odafekhessek, de azzal csak a dokinak szaporítom a gondot, így hát kivételesen nem variáltam, tettem, amit mondtak. Hogy ne legyek már olyan alak... Levetkőztem, bekúsztam Nathaniel mellé a takaró alá, és ráfonódtam: egyik lábamat átvetettem az ágyékán, a karomat a derekán, így tökéletesen összepasszoltunk, teljes felülettel rásimultam. Olyanok voltunk, mint egy nagy kirakós első két darabkája, a kép kezdete, amihez már csak pár másik darabka kell, amik szintén tökéletesen illeszkednek, és kész is a kép, összeáll az egész, minden csodás és pazar. Magamba szívtam a bőre puhaságát, az édes vaníliaillatát, ami alatt meghúzódott a vér rezes szaga, a friss seb, a felnyílt hús illata. Kicsit lejjebb csusszantam, hogy csak az egészséges, megszokott illatát érezzem, abban merüljek el. Ő aludt el előbb, általában mindig ő a gyorsabb, de most kifejezetten koncentráltam, ellenálltam az álomnak, hogy még egy kicsit éberen ölelhessem, szoríthassam magamhoz.

Fájdalmasan tudatában voltam, hogy milyen kevésen múlt, hogy soha többet ne ölelhessem magamhoz a meleg, illatos testét. A puszta lehetőségre még jobban belepréseltem az arcomat a bőrébe, hogy szinte eggyé váltunk, és lassan elszenderedtem én is. És ott álltam megint a nappaliban, belebámultam Haven kék szemébe, és ráemeltem a pisztolyt, célra tartottam. De ahogy meghúztam volna a ravaszt, egyszeriben már nem Haven kék szemét láttam magam előtt, hanem Jasonét. Jasonre fogtam fegyvert, de már csak arra volt időm, hogy a mennyezet felé kapjam a pisztolyt, az ujjam elsütötte, belelőttem a plafonba, de ahogy visszanéztem, Jason visszaváltozott Havenné, és tudtam, hogy most le fog lőni. Levegő után kapkodva riadtam fel, Nathaniel teste horgonyként rántott vissza a valóságba, legalább tudtam, hogy csak álom volt, rossz álom. Csak feküdtem mellette, a szívem fájdalmasan kalapált a mellkasomban. A dübörgés fölött azonban azt hallottam, hogy halkan, egészen puhán nyílik az ajtó. A kezem magától becsusszant a párna alá, ahol a pisztolyt tartottam, és belekapaszkodtam a hideg fémbe. De csak Nicky volt az, már visszaváltozott emberi alakjába, úgy óvakodott halkan felénk. Már majdnem visszahúztam a kezemet a pisztolyról, de aztán mégsem. Biztonságot adott a tapintása, és mégiscsak egy véroroszlán oson felénk a félhomályban. Tudom, hogy Nickynél jobban senki se engedelmeskedhetne nekem, mert magától már nem is akarhat egyebet, de ma már mellényúltam egyszer, amikor Havenről is azt gondoltam, hogy nagyjából rendeztük a dolgokat, számíthatok rá. Hát nem akarok még egy ekkorát tévedni. Pláne huszonnégy órán belül. Kétoldalt eltartotta magától a karját, nyitott tenyérrel, hogy lássam, fegyvertelen. Nyilván kiszúrta a feszkót a tartásomban, ismert. Vagy csak a párna alá csúsztatott kezem árulta el, hogy kissé éber vagyok. – Kiabáltál álmodban – suttogta. – Minden okés? Csak állt, nem jött közelebb, nem moccant. Nagyot sóhajtottam, eddig fel se tűnt, hogy visszatartom a levegőt. – Közelebb jöhetek? Megint bólintottam, és igyekeztem elereszteni a fegyvert a párna alatt. De csak még biztosabb fogásra váltott a kezem, ahogy Nicky közeledett az ágyhoz. Rám mosolygott, és a keze elindult a vállam felé. – Ne – súgtam.

– Mi a baj? – állt meg a levegőben a keze. – Rosszat álmodtam. – Rólam? – Nem. – Akkor mién ne érjek hozzád? – kérdezte. Változatlanul suttogott. Jó kérdés, meg is forgattam az agyamban, és végül arra jutottam, hogy nem lehetek mostantól fogva örökre ennyire para. Így nem lehet élni. Vagy megbízom benne, vagy nem. Egyébként eddig Nicky volt az egyetlen véroroszlán St Louis-ban, akiben annyira bíztam, hogy akár így, az ajtóm elé is odaállítottam őrnek, soha senki mást, pláne Havent nem. Na, hát ez így nem mehet tovább. Akiben nem tudok ennyire megbízni, annak mennie kell. Nem maradhat a varosban, és pont. És hogy meghoztam a döntést, már nem is rohangált bennem annyira a para, kezdtem megnyugodni. Most kezdtek kongani a harangok, finoman és dallamosan, de Nathaniel erre is csak fel fog ébredni. Nicky nem kérdezett semmit, már nyomta is a kezembe a mobilomat, ami a ruháimon csöngött. Elfelejtettem lenémítani, mielőtt ágyba bújtam. Meg se néztem a kijelzőt, úgy vettem fel, csak hogy ne csengjen tovább, hátha még nem késő. De Nathaniel mocorgott, és máris éreztem, hogy felriadt. – Itt vagyok – szóltam bele a kagylóba, bár talán az ugattam bele pontosabb lenne. – Maga az, Blake? – Igen. Kivel beszélek? – kérdeztem vissza még ingerültebben, mert első hallásra nem ismertem fel a férfi hangját. – Totálisan belemászol az agyamba meg pláne az embereimébe, és még csak nem is emlékszel rám? Csodás. Csak egy pillanatig gondolkodtam. Segített az, hogy az embereit is említi. – Maga az, Jacob? Nicky ép szeme rám villant, a haja takarta a fél arcát. Élénkség villant abban az egy szemben, éberen figyelt, ahogy a macska figyel fel a sarokban a motozásra, és onnantól fogva szemmel tartja. Próbáltam magam elé képzelni a néhai Rexét. Enyhén őszülő, szőke haj, izmos és sima test és ránctalan arc. Egy véroroszlán Rex nem engedheti meg magának, hogy ne vigyázzon a fizikumára, ráadásul az

alakváltók amúgy is lassabban öregszenek, mint a hétköznapi emberi lények, mert az alakváltás folyamatában van valami, ami jót tesz a sejtszerkezetnek, kijavítja a kopásokat, a torzulásokat, mintha újjászületnél. Szó szerint. – Mit akar? – Mindig ilyen barátságos a telefonban? – Ja, amikor felébresztenek. – Magánál fényes nappal van – mondta, ami nyilván azt üzente, hogy ahol ő van, ott bezzeg éjszaka. És minthogy a falkája emberrablásból és bérgyilkolásból él, gyakorlatilag bármikor bárhol lehetnek. – Én éjszakai műszakban melózom, Jacob. Mit akar? – Talán semmit Talán most inkább lerakom, duzzogjon csak magában. – Ide figyeljen, Jacob, rohadt egy éjszakám volt, és mostanában egyébként se túl jó a szériám. Bökje ki végre, minek hív! – Valaki megkeresett egy megbízással. Maga a tárgya, meg a fiúi, Blake. – Miféle megbízás? – Ezúttal nem elrabolnunk kellett volna – közölte halkan. – Meg akarnak öletni – mondtam ki helyette szinte unottan. – Meg se leptem? Már értesült az eseményekről? – Nem én – mondtam, miközben Nathaniel átkarolta a derekamat, és közelebb húzott magához. – Mégse lepődött meg. – Fogalmazzunk úgy, hogy egy időre most kimerítettem a meglepődési keretemet. Felteszem, ha elfogadta volna a megbízást, most nem hívna. – Nem fogadtam el. Megmondtam a hívónak, hogy remélem, senki se olyan bolond, hogy elvállalja, mert akárki próbálkozik is, maga úgyis okosabb lesz, és végzetesen belemászik az agyába. – Köszi, Jacob, de nyilván sejti, hogy valaki úgyis akad, aki nem akarja majd komolyan venni a figyelmeztetését – vontam meg a vállamat Próbáltam kotorászni magamban valamiféle reakció után, hogy mégis mit érzek, ha azt hallom, hogy valaki meg akar öletni, de nem találtam semmit. – Hogy van Nicky? – váltott merészen témát.

Gondolkodtam, mit is felelhetnék, majd a legegyszerűbb megoldást választottam: – Kérdezze tőle – mondtam, és Nicky kezébe nyomtam a mobilt. – Kicsit fel vagyok spannolva, de egyébként jól, kösz – szólt bele az oroszlánom a kagylóba, majd röpke hallgatás után folytatta: – Nem, Jacob, most tényleg jól. Ilyen nyugis soha még nem voltam – mondta, majd elnevette magát. – Ja, drogokkal nem ügy, azzal mindig hepi az ember, csakhogy annak mindig elmúlik a hatása, Jacob. Nálam soha nem múlik el – azzal a meztelen vállamra tette a kezét, és máris kicsit jobban éreztem magam. Még közelebb bújtam Nathanielhez, és így még jobb lett. – Tudod, elég, ha hozzáérek, és nekem már jó. Repülök – fejezte be Nicky, és már adta is vissza a mobilt. – Még akar valamit. Átvettem a kütyüt, és közben beljebb húzódtam, hogy leülhessen, mellém. Kezdtem rájönni, hogy még ha Nicky is az én rabom, és én vagyok az ő narkója, a viszony nem teljesen egyoldalú. Mert nekem is jót tesz, ha megérintem az enyéimet. – Boldognak tűnik – kezdte Jacob. – Nagyon igyekszem. – Részemről rendben. De az a megbízás, Blake. Nagyon sok pénzről van szó, valaki el fogja vinni. – Kösz, hogy szólt. – Én tehetek róla, hogy Nicky ennyire magára csavarodott. A legkevesebb, hogy az életére próbálok ügyelni. – Vagyis csak Nicky miatt hívott, nem miattam. – Ja. De őszintén szólva nem vagyok meggyőződve, hogy lett volna más választásom. Mert kicsit engem is megbűvölt, szerintem teljesen nem sikerült szabadulnom magától. Tehát most azért telefonáltam, hogy Nickynek ne essék baja, vagy, mert egy bizonyos mértékben nekem is a mesterem lett, és meg kell védenem? Passz. Eredetileg csak annyit akartam, hogy nem vállalom a melót, de végül muszáj volt telefonálnom is. Muszáj volt figyelmeztetnem magát, világos? – Asszem. – Biztos? – Maga rabolt el engem, Jacob, rémlik? Maga fenyegetett meg, hogy megöli a szerelmeimet, szóval most ne adja nekem az áldozatot Maga kezdte a ganézást, nem én. Én csak magamat védtem, meg az enyéimet.

– Tudom, az isten verje már meg magát. Tudom, hogy mindenről csakis én tehetek, hogy én vagyok a rosszfiú ebben az osztásban, de attól még rühellem magát, és attól még futkos a hátamon a hideg, hogy nem tudtam nem felhívni magát, nem tudtam nem figyelmeztetni, mintha csak a hívóoroszlánja lennék, vagy még annál is rosszabb. – Ha azt mondanám, hogy jöjjön ide St. Louis-ba, és segítsen nekünk, megtenné? Hallottam, hogy gyorsabban, hangosabban kapkodja a levegőt. – Ott volt az a ha, Blake... kérem... – elhallgatott, a hangja megremegett. – Tudom, hogy nem tartozik nekem semmivel. Hiszen még ez a mostani hívás is nyilván csak azért volt, mert nekem nem volt választásom, de nagyon kérem, ne kérjen még egyszer! Ne vegye el a mondat elejéről azt a kis „ha” szócskát! Ne legyen ez direkt kérés! – Új Rexet keresünk. – Ez valami nagyon új. Mert legutóbb még megvolt a hidegszívű gyilkosa. – Azóta már nincs meg – mondtam halkan. Nicky a karomat simogatta, Nathaniel szorosabban ölelt, és segített is valamicskét, de... még mindig nem éreztem semmit. – Aki legyőzte, az az új Rex, Blake. – Kicsit zsufi a táncrendem, Jacob, még egy meló már nem fér bele az életembe. – Tisztességes küzdelemben nem győzhette le. – De ő csalt először. Néma csend. – Vagyis van egy hulla Rex, de nincs egy rendes oroszlán a helyére. – Aha. – Jól tudja kavarni az életét, Blake. – Az oroszlánokkal nem könnyű. Valamit mindig elszúrnak. Maga tudja, miért? – A mi kultúránk vadabb és nyersebb, mint a legtöbb. – Meglehet. De nálunk akkor is Rex-hiány van. Maga egy Rex, falkástul, csak épp területe nincs. Nekünk van területünk és falkánk, csak épp királyunk nincs. Nicky egészen megdermedt mellettem, annyira figyelte a beszélgetést. Még a keze is megállt a karomon, félúton.

– Ne kérjen tőlem ilyet, Blake! Tudom, hogy nem tartozik nekem, de kérem, ne kérje! – könyörgött fájdalmas hangon. – Tényleg azt gondolja, hogy ha nyíltan arra kérem, hogy jöjjön ide, és legyen a Rexünk, akkor nem fog tudni nemet mondani? – Nem tudom, de nem is szeretném megtudni. Osztottamszoroztam, aztán arra jutottam, hogy Jacob meg a népe életmódszerűen rosszfiú, és több gyilkos már igazán nem hiányzik itt nekünk. – Mikor hívták a meló miatt? Megkönnyebbülten fújta ki a levegőt, hallottam. Vagyis komolyan tartott tőle, hogy megkérem... – Figyeljen, nekem egyébként se lett volna elég zsíros az ajánlat, és a mi kategóriánkban ennél jobban megkérik az árát, pláne, ha ismerik magát, de mindig vannak kezdők és amatőrök, akik kevesebbért is elmennek. – Mennyi időnk van? Maga szerint mikorra várhatóak? – Velem negyvennyolc órája tárgyaltak, szóval bármikor. – Két napot várt a figyelmeztetéssel? Hát, köszi. – Tudtam, hogy ennek nem fog örülni. De nem akartam szólni. A megbízás magára, a mesterére és a farkasára szól, és úgy voltam vele, hogy Nicky talán nem is kerülne tűzközelbe. De végül csak szólnom kellett, képtelen voltam leküzdeni a késztetést. – Legközelebb azonnal hívjon, oké? – Oké – nyelt nagyot. – Adjon egy olyan számot, amin bármikor elérem magát, Jacob. – Ne csinálja ezt! – Negyvennyolc órát várt, mielőtt szólt volna. Csak akkor hívott, amikor már nem volt választása. Nem kedvelem magát, de azt elismerem, hogy amit csinálnak, jól csinálják. Erősek. Ha a kis késlekedése miatt bajba kerülünk, fel fogom hívni. Mert ha maga miatt lesz gubanc, akkor ide fogom hívni, hogy segítsen. Ha nincs jelentősége a dolognak, akkor nem is hall többet felőlem. – Asszem, ez így tisztességes – nyelt megint tisztán hallhatóan, és diktálta a számot. – Ha kihajítja a telefonját, és nem fogom tudni elérni... – Nem tudom, el tudnék-e rejtőzni maga elől, Blake. Nem tudom, hogy amit velem művelt, azok után el tudnék-e bújni.

– Akkor meg se próbálja, Jacob. Mert én a magam részéről tisztességesen játszom, amíg csak lehet. – Ez meg mit akar jelenteni? – Hogy hamarosan szar kerül a palacsintába, és kelleni fog a segítség. És igyekszem nem zaklatni magát meg az embereit, mert a legtöbbjét nem is ismerem, szóval nem vagyok meggyőződve, hogy jó ötlet lenne vak paklit teríteni a városban. – Remélem, ezt nem csak úgy mondja! – Általában csak úgy nem mondok semmit, Jacob. – Na, ezt kivételesen el is hiszem – morogta. – Kösz a bizalmat. Meg a hívást. – Ne köszönje. Ha tehettem volna, szívesen hagyom meghalni. – Jaj, Jacob, így belegyalogolni egy lány lelkébe. Azt hittem, kedvel engem. – Kedvelem is, épp ezért vagyok úgy beszarva magától. – Hát, viszlát, Jacob. – Viszlát, Blake – mondta, és letette. Egy ideig csak feküdtem Nathaniellel az oldalamban, Nicky keze pedig megint járta az útját fel-le a karomon. Jólesett az érintésük, megnyugtatott, de azt utáltam, hogy még mindig alig-alig érzek valamit Mert persze nem jó az, ha az ember halálra rémül, mert a félelem bénító is lehet, de az legalább akkora gáz, ha még a nagy veszedelem idején se tartasz semmitől. Mert akkor nem leszel elég óvatos. Szorítottam Nathanielt, és az járt a fejemben, hogy akár félek, akár nem, a lényeg, hogy bármire kész vagyok, hogy ezt az embert és a többieket, akik az enyémek, megvédjem. Ezt már nemegyszer kijelentettem, és azt hiszem, pár órája tettekkel is bizonyítottam. – Most mi lesz? – kérdezte egyszer csak Nicky. – Figyelmeztetjük a többieket, és felkészülünk. – Mire? – kérdezte halkan Nathaniel. – Hogy megöljük őket, mielőtt esélyük lenne ellenünk – feleltem rá határozottan és tárgyilagosan, de kivételesen nem a bátorság beszélt belőlem, hanem a semmi, a minden érzelem hiánya, ez a különös kiürült, béna állapot. Eltűnődtem, hogy vajon meddig maradok így, és mi lesz, ha vége lesz. Mit fogok akkor érezni? De gyorsan kiirtottam a fejemből a gondolatot, eltoltam magamtól Nickyt, és öltözködni kezdtem. Bérgyilkosok tartanak éppen felénk, sőt, lehet, hogy már itt is

vannak a városban. Majd félek, ha eljön az ideje, és akkor nem árt felkészülni valami működőképes tervvel.

28 Ahogy Nickyvel a nyomomban kijöttem a szobából, Grahammel találtam szemközt magam. Vagyis a véroroszlánom vele együtt vigyázott Nathanielre, meg persze rám. Graham furcsa genetikai termék volt, a japán mamitól csak az enyhén mandulára vágott szemét meg az egyenes szálú, fekete haját örökölte, amit hagyott nőni, és a szeme úgy kandikált ki a lenőtt frufru közül, mint macska a magas fűből. Persze jobb lenne talán farkashoz hasonlítani, mert Graham vérfarkas volt, és az apai géneknek köszönhetően jó nagydarab, viking fazon. Alapvetően kidobófiú volt a Bűnös Vágyakban, ahol néha a szülei is meglátogatták, mellesleg soha más szülővel nem találkoztam még a vérállatok között, de az övéi rendszeresen megjelentek. Cukik voltak, büszkék a kisfiúkra. Én nehezen vergődtem vele zöld ágra, mert megrögzötten hordta a piros pólót, ami ugye idelenn a beleegyezés jele, hogy önként vállalja, hogy szex– és vérdonorként alkalmazható, de szerencsére nekem eddig sikerült ezt elkerülnöm. Már csak azért is mondom így, mert Graham olyan betegesen akarta volna. Pechére az éjjel odafenn melózott a sztriptízbárban, szóval a gigaorgiát bebukta. De ő egyébként is főként odafenn volt szolgálatban, ide hozzánk csak viszonylag ritkán keveredett, ráadásul nem is itt lakott. – Nem hiszem el, hogy lemaradtam az éjszakai buliról – vigyorgott rám üdvözlésképpen. – Örülj neki. – Hiszen egy igazi orgia volt, és olyanokkal is dugtál, akikhez soha nem is értél volna magadtól – szaladt fel a szemöldöke nagy meglepettségében, hogy ezt mondom. Így egészen kölyökképe lett. – Mindent elmeséltetek neki az éjszakáról? – pillantottam Nickyre, ő meg bólintott. – Itt állsz ez előtt az ajtó előtt, és ha Nathanielnek bármi baja esne, téged foglak először megölni – fordultam vissza kissé fenyegetően a vérfarkashoz. – Mi rosszat mondtam? – Na, ezért nem kerülsz soha az ágyamba, Graham. Mert ezt meg kellett kérdezned.

Egyre kevésbé értette a pályát. – Anita kiborult, hogy Noel és Haven meghalt – adta meg a magyarázatot helyettem Nicky szinte kedélyes hangon. Mindig így beszélt, akármiről, mintha semmi nem rendíthette volna meg a világát. – Kell egy vérállat, aki befekszik Nathaniel mellé. – Most akkor mégse maradjak az ajtó előtt? – kérdezte Graham. – Nem, bocs, csak hangosan gondolkodtam – mentegetőztem, mert kezdtem kissé zavarosan viselkedni, a fejem zúgott, szédelegtem. Kezdett múlni a sokk, ami részben frankó, részben szar. – Ha szeretnéd, hogy többen is összebújjanak Nathaniellel, miért nem viszitek át a nagyterembe. Ott váltott műszakban vannak többen is. Megnyitottam a lelkemnek azt a zugát, ami a sok emberemhez kapcsolt, kitapogattam az enyéimet. Nicky volt persze a legközelebb, őt éreztem meg magamban legelőször, de hát ő itt állt mellettem. Utána Jean-Claude-ot éreztem, ő már indult is, érezte a nyugtalanságomat. Az energia tapogatózott, keresett tovább: ott volt Jason, csupa bánat és szomorúság. Vajon mi baja lehetett? Damian is ébren volt még, gyanús, hogy a sok ébren maradt vámpír ma nem is fog egyáltalán aludni már. Crispin és Domino energiája szabályosan fellángolt a radarmonitoromon, és egyből levettem azt is, hogy már jóval többen vannak, hogy több vértigris is van a közelben, mert a fényük hevesen lobogott. Igyekeztem kiszorítani magamból ezt a lobogást, és tovább keresgéltem, végigtapogattam mindenkit idelenn a cirkuszban, de egyvalakit nem találtam. Richard nem volt itt, elment. A fenébe is. Már hívtam is. Lenn a cirkuszban olyan biztonságban vagyunk, mint egy bunkerben, ide alig juthat le valaki, ráadásul hármunk közül Richard a legvédtelenebb a most leselkedő veszélyekkel szemben, mert még mindig ő a legnaivabb, ő az, aki a leginkább igyekszik „normális” életet élni. Stephen jött velünk szembe a folyosón. Hogyhogy nem otthon van, a lakásukban, Viviannel? Ja, úgy, hogy már nappal van, és ő éjjel melózik, vagyis megesik, hogy ide jön le napközben pihenni egyet, hogy ne kelljen állandóan hazabumliznia. És mellesleg ő is véradó volt, bár én a magam részéről nem éltem a szolgálataival. Nem mintha nem lett volna szemrevaló, csak épp annyira nem volt haver. Farmer és póló volt rajta, csak sportosan. Szőke, göndör haja szálldosott a feje körül, valahogy civilben mindig annyival fiatalabbnak látszott.

– Mi a gond? – mért végig. A telefon kicsengett, majd rögzítőre kapcsolt. – A picsába – káromkodtam végig a szöveget, kivártam a sípszót; – Anita vagyok, Richard. Gyere vissza a cirkuszba, bérgyilkosok érkeztek a városba! Rád, rám és Jean-Claude-ra vadásznak, odakinn nem vagy biztonságban. Hívj vissza, a francba is! – tettem még hozzá, és leraktam. – Írj SMS-t – javasolta Graham. – Mi? – Írj SMS-t. A legtöbben sokkal gyakrabban csekkolják, mint a hangpostájukat. – Nem tudom kezelni – toltam oda neki a mobilomat, mert csak nemrég kaptam. – Üzenj neki! Tízből kilencszer megdobott volna valami nagyon poénos megjegyzéssel, de szerencséjére ez a tízedik volt, szó nélkül babrálni kezdett a készüléken. – Mit írjak? – Bérgyilkosok a városban. Veszélyben vagy. Gyere vissza a cirkuszba! – Add ide, nekem gyorsabban megy – vette el tőle a mobilt Stephen, és már írta is be, amit mondtam. – Elküldve – nézett rám a búzavirágkék szemével. – De most részletezd kicsit. Miért vannak bérgyilkosok a városban? És honnan tudod? – Most erre nincs időnk. Meg kell találni Richardot, és vissza kell hozni ide. – Én elvileg Nathanielhez indultam téged leváltani, de ha másra kellek... Már épp küldtem volna tovább, mert Stephent soha nem tekintettem harcosnak. Pedig emlékszem, úgy ismertem meg, hogy épp egy elszabadult, hatalmas kígyót sikerült lemészárolnia odafenn a Kárhozottak Cirkuszában. Nem bizonytalankodott, vállalta a veszélyt, kockára tette az életét, hogy segítsen. Pedig nem sokkal volt nálam magasabb, és a maga módján éppen olyan törékeny alkat, mint Vivian. Ráadásul gyakran segített a sminkkel meg a frizurámmal, ha fontos estére készültünk a vámpírokkal, szóval hiába volt vérfarkas, én elspájzoltam a kislány polcra. – Kösz, Stephen, de a legjobb az lenne, ha Nathanielt gyógyítanád. Én megkeresem Richardot, visszahozom, és akkor összeülünk, mindent

megbeszélünk – mondtam, és már haladtam is tovább a folyosón. Nicky jött a nyomomban. Majdnem megkértem, hogy ő is maradjon Nathaniel ajtajánál, de aztán gyorsan konstatáltam, hogy én se maradhatok a végtelenségig a föld alatt, nekem is csak ki kell innen mennem egyszer, van egy munkám, hiába, hogy a tegnap estét kivettem, ma délután ügyfeleket kell fogadnom. És akkor kell egy testőr, legalább egy, aminek Nicky a lehető legtökéletesebb. Nagy vadász, erős és ügyes, valaha ő is bérgyilkos volt elvégre, és ma is csak az én lelkiismeretem fogja vissza a kezét az ölestől. Neki, úgy tűnik, nincs sajátja, szóval, ha rábízom, hát öl, ha kell, ha nem. És mi lesz, ha a rám vadászók egyszerűen időpontot kérnek az irodába? Az lenne a legegyszerűbb, pikk-pakk magukra maradhatnak velem. Gondolták ők. Mert mostantól, ugye, ott lesz a testőröm is, de ott ám. Az agyam hátsó zugában közben egy kis hangocska pánikolt, hogy Richard veszélyben van. Csak az nyugtatott meg valamicskét, hogy ha nagyobb baja lenne, azt érezném, ahogy azt is éreztem, amikor Nathanielt meglőtte Haven. Érezném, igen. Richardnak egyelőre nincs baja, ez fix. Egyelőre. És akkor csaptam mentálisan a homlokomra, hogy mennyire lassú vagyok. Hát ott van Jamil meg Shang-Da, a két testőre, a Sköll és a Hati, valamelyikük csak felveszi a nyavalyás telefont. Közben fél füllel hallottam, hogy Nicky is telefonál, éppen Bobby Lee-nek számol be a bérgyilkosokról. Milyen igaza volt! Mindenekelőtt tájékoztassuk a saját embereinket, csak haladjunk rendjén, szép sorjában, nem szabad rögtön a startvonalon szétesni. Arra később is lesz alkalom bőven. Jamil száma volt előbb a listán, már hívtam is. A második csengésre felvette. – Mi a pálya, Anita? – Most rögtön hozzátok vissza Richardot a cirkuszba. – Az nem fog menni – hallottam elég visszhangosan a hangját. És befordult éppen velem szemközt a folyosón. Mellette Shang-Da. – Miért nem vagytok az Ulfrickal? – Randin van, ebédel valakivel. Randikra nem szoktuk elkísérni. A randi szót egyből kicsuktam az agyamból, majd rágódom rajta, ha lesz miért. Gyorsan beszámoltam nekik a fejleményekről. – Hogy a jó fenébe! – cifrázta Jamil.

– Nagyjából. – De ha a dokival van, nem fogja felvenni – elmélkedett Jamil, én meg majdnem kíváncsiskodni kezdtem, hogy Richard egy dokival randizik? Aztán mégis sikerült visszafognom magamat, mi közöm hozzá? Nem vagyunk éppen monogámok. – Próbáld fejben! – javasolta Shang-Da. – Jó, bár az utóbbi hónapokban kizárt a fejéből. – Vagy éppenséggel már nem is próbálkoztatok. Nem kezdtem vitatkozni. Majd ha biztonságban tudhatjuk Richardot, eldöntjük, kinek van igaza. Éreztem, hogy Jean-Claude mindjárt itt van mellettem, ő bezzeg nem akart kizárni magából. Ezzel a gondolattal gyorsan leszámoltam, inkább Richardra koncentráltam, és megnyitottam az agyamban a szálat felé. Shang-Dának volt igaza amúgy, az utóbbi időben már inkább nem is próbálkoztam, így egyszerűbb volt nekem is. Fák, avar, fenyő, erdő illata töltötte meg az orromat. Richardot mindig a szag mentén találtam meg, mintha akárhol lenne is, mindig a falka területének a szaga áradna belőle. Pedig most a terepjárója volánjánál ült, hazafelé tartott. Felnézett rám, mintha kint ülnék a motorháztetőn. De mind így voltunk vele, amikor a másik bejelentkezett az agyunkba, felnéztünk, mintha ott állna velünk szemközt. És egyébként a Tanáccsal is így ment De ez a gondolat kissé eltérítette a figyelmemet, tompán bele is szédültem. Koncentrálnom kellett. Megint Richarddal voltam, az ő szemével láttam az utat a kocsi előtt, egészen közel járt már a házához, ismerősek voltak a fák, a bokrok az út mentén. Taszított egyet rajtam, hogy magára maradjon a fejében. – Bocs – mondta maga elé a levegőbe –, de nem egyszerű úgy vezetni, ha a fejemben ülsz. – Te bocs. Vissza kell jönnöd, azonnal! Bérgyilkost küldtek ránk. Rád, rám és Jean-Claude-ra. – A Tanács aztán nem pöcsöl. – Nem tudhatjuk, ki küldte őket, Richard, egyelőre csak gyere vissza. Ki kell találnunk valamit. – Nem bujkálhatok a végtelenségig.

– Egyelőre csak a mostról van szó, Richard. Kicsit sok nekem mára a vészhelyzetből. Éppen az utolsó sarkon fordult volna be, amikor valami villant a fák között. Egy pillanatra megéreztem, hogy ő is észleli, majd a szélvédő pókhálósra repedt, és minden igyekezetével koncentrálnia kellett, hogy_ uralma alatt tartsa a kocsit. – Lőnek rád! – üvöltöttem. A második lövés már eltalálta, és azon nyomban térdre zuhantam ott a folyosón, Nicky kapta el a karomat. Nem azt mondom, hogy fájt, inkább lebénult a vállam meg a fél mellkasom, és nem kaptam levegőt, a tüdőm, az fájt. – Anita! – nézett rám rémülten Nicky. – Meglőtték – lihegtem, de nem kaptam levegőt. Tüdőlövés, de a szíve ver, pumpál masszívan, a fejemben visszhangzott minden dobbanása. Ahogy a kocsi lehajtott az úttestről, átbucskázott az árkon, ágakat láttam a fejem felett a magasban, fákat, és zuhantunk, és egyáltalán nem kaptunk levegőt.

29 – Mit tettél, ma petite – egészen közelről nézett bele az arcomba, a szemembe, és látta ő is, érezte, de elrángatott onnan, lezárta a kapcsolatot Otthagyta Richardot egyedül, a vérébe fagyva. Végre megint működött a tüdőm, nagy stukkót szippantottam magamba. – Ne! – ordítottam. – Meg fogják ölni! Kirángatják a kocsiból, és megölik – kapaszkodtam bele a fehér ingébe. – Ha meghal, el tudom zárni magunktól, hogy ne haljunk vele mindketten, de ha megnyitom a csatornát, hogy energiát adjunk neki, és gyógyítsuk, és nem sikerül, megyünk vele mindketten – akár a halálba is. – De nem hagyhatjuk meghalni. Legalább próbálkozzunk. Hadd adjak neki én energiát, és ha nem működne, ránts vissza. Láttam a szemében, ahogy őrlődik. – Jean-Claude! – Mennyi energia kell, hogy időben magához térjen, és védekezhessen? Nathaniel még nem gyógyult fel, abból a triumvirátusból nem adhatsz Richardnak, mert akkor mindketten meghalnak. – Ő az Ulfricunk, és esküt tettünk, hogy az életünk árán is megvédjük – térdelt le mellém Shang-Da. Ha az életemmel vagy a halálommal segíthetek rajta... – Csináld! – térdelt a másik oldalamra Jamil is. – Most szexre nincs idő. – Láttuk, amit Kimérával műveltél. Éreztük az energiát, amit abból a kajából szereztél. Tedd meg! – sürgetett. Kár, hogy nem volt idő, hogy ámulattal adózzam áldozata szépségének, szép vonásainak és a gyönyörű hajának... – Ne haragudj! – Soha – hajtotta le a fejét. A két karjára tettem a kezeimet, és ahogy a bőrünk összeért, már keresnem se kellett az erőt, mert mint akkor egyszer Kimérával is,

megszűnt minden kétely és morál, mert élet és halál pillanata volt. Ha zombit akarok kelteni, a holtakba küldöm az energiát, minél többet, annál jobb lesz a zombi, annál szebben kel fel a halott a sírból. Ez az erő éppen az ellentettje volt. Az egyik pillanatban még Jamil bőrének melegét éreztem a tenyereim alatt, a következőben a nekromanciám kiáradt az ujjaim között, át arra az izmokon feszülő, sötét bőrre. Jamil barna szeme kitágult, az ajkai elnyíltak. – Istenem, mennyire fáj – suttogta. És addig sima bőrén ezernyi apró ránc futott szét: kiszippantottam belőle azt a valamit, amitől egy majdani hulla életében olyan ruganyos és sima és rózsás. Elvettem ezt az erőt Jamiltól, ő pedig békésen térdelt előttem, és engedte. Amikor először műveltem ezt, azt gondoltam, hogy évtizedeket rabolok el attól az embertől, akivel tettem, de most Jamilt nézve, ahogy a bőre elszáradt csontjaira roskad megfakult pergamen gyanánt, rájöttem, hogy nem az időt veszem el, hanem az életet. Azt az energiát, az esszenciát, amivel ez a test mozgott és működött. Magamba habzsoltam mindet, és még annál is erősebb és fantasztikusabb érzés volt ez a löket, mint amire emlékeztem. Azt hiszem, eddig nem is mertem emlékezni, mennyire jó volt, mert féltem, hogy ha emlékezem, hát majd vágyakozni fogok rá. Az erő belém áramlott, a bőrömre, a testembe, és rólam tovább Jean-Claude-ba, minden, ami korábban még Jamil volt, most bennünk pumpált, mintha ami a lényege volt, most már a mi szöveteinket éltetné, csurig töltött bennünket, hogy végül már olyan érzés volt, mintha fényességes csillagokként izzanánk. Jean-Claude feltárta bennem és magában azt az ablakot, ami Richardba nyílt, és hirtelenjében megint ott voltam a bogárként a hátára fordult terepjáróban, és nem kaptam levegőt, a fél tüdőmet fájó üresség töltötte meg. Már hallottam, ahogy közelednek, legalább ketten, törtetnek keresztül a fákon és bokrokon a kocsi felé. Jean-Claude segített az energiát mind Richardba önteni, a teste megvonaglott az ülésen, már-már túl sok volt, félő volt, hogy nem fogja befogadni. Köhögni kezdett, vért köpött, és én is vele a cirkusz kőpadlójára, Jamil kiszáradt teste mellé. A szikra, ami valaha Jamil szörnyetege volt, felriadt a vér szagára, forrósággal lüktetni kezdett, jólesett, finom volt, és megkísértett a lehetőség, hogy ezt az utolsó kis cseppet is elszippantsam tőle. De ha valamicskét meghagynék neki, akkor később talán visszacsinálhatnám, amit most művelek. Nagy volt a kísértés.

Richard kilökte a kocsiajtót, és kizuhant az avarra, a bokrok közé. El kellett menekülni a kocsitól, minél messzebb, hogy azok ne találjanak ránk. Éreztem, ahogy kúszik a sűrű aljnövényzetben, lassan halad, de legalább már a karjait tudja mozgatni. Rájöttem, hogy nem merek mindent elvenni Jamiltól, mert elméletileg tudom, hogy adhatom vissza mindezt, csak épp a gyakorlatban nem próbáltam még. De mindenképpen hagynom kell valami morzsát, amivel később majd próbálkozhatok. És egyszerre már nem Jamil összeszikkadt roncsa volt a kezem alatt, hanem Shang-Da életteli vállai, de egy pillanat, és már szívtam is el tőle az életet, zsugorodott, aszalódott az érintésemtől. Még csak azon se csodálkoztam kellőképpen, hogy mennyire bátran cselekszik, máris zabáltam fel, amit adni tudott. Magamhoz vettem a melegségét és erejét, és Richard először csak négykézláb, majd már talpon volt, loholt a fák között, egyre gyorsabban távolodott, menekült. Majd alakot vált, és akkor meggyógyul, csakhogy ahhoz előbb messzire kell futnia, hogy elrejtőzhessen, mert ha akkor találnak rá a gyilkosok, hiába minden erőfeszítés, esélye se lehet. De immár túlságosan is sok volt az erő, kezdenem kellett vele valamit. Megtaláltam Nathanielt az ágyban, Stephenhez simulva aludt, és átküldtem belé az energiát, és a bunda szétömlött a vállán és az egész testén, immár fekete leopárd feküdt az ágyban, izom és sértetlen bőr nyelte el a sérüléseit. És még mindig nem fogytam ki, ketten végtelen energiafolyammá váltak bennem, kiapadhatatlan forrásává az életnek, tucatnyi embert meggyógyíthatnék vele. Rábukkantam az oroszlánokra, a Jesse mellett túlságosan is mozdulatlanul fekvő Rosamundra, és már nem is a magas, barna lány feküdt ott eszméletlen, hanem egy hatalmas nőstény oroszlán, hogy Jesse menekült mellőle. Kelly felült az ágyában, Payne félrehúzódott, és a hónaljig begipszelt karja máris oroszlán mancsa volt, amiről dióhéjként roppant le az immár feleslegessé vált rögzítőkötés. Figyeltem, ahogy ő is fenséges oroszlán alakot ölt, és mindketten épen és egészségesen járnak a szobában. Eszembe jutott Claudia, és a gondolat elegendő volt, hogy az energia már zubogjon is át belé, s ő sikoltva rángjon meg a hatalmas lökéstől, fekete bunda nyelje el emberi testét, ami már el is felejthette a sérülését, ami eddig minden erejét elszívta. Elég gorombán löktem át az erőt mindenkibe, de olyan rég csináltam már ilyet, el is felejtettem,

hogyan kell finoman bánni vele. Jean-Claude ismét rátalált Richardra, aki már mélyen bent járt az erdőben, már nem is hallotta az üldözőit, a szagukat se érezte. Befogadta az energiánkat, és már át is változott óriási farkassá. Nem csak a szokásos félig ember, félig farkas lénnyé, amilyennek nemegyszer láthattam már, hanem rendes állattá, mert így könnyebben és észrevétlenebbül menekülhetett, biztosan nem jelenti senki a rendőrségen, hogy egy kóbor vérfarkas garázdálkodik az erdőben. Így nyugodtan vadászhat, és nem hozza rá a frászt az emberekre. Ezt mind csak éreztem a fejében, hogy ezért teszi, amit tesz, nem mondta, még csak végig se gondolta. Az egyik pillanatban még a szagos erdő avarán rohantam, a lábam alatt nem reccsentek ágak, a következőben meg már Jean-Claude karjai közt hevertem. – Ma petite, ma petite – szólongatott, és az aggodalmas hangjából meg az arckifejezéséből rögtön levettem, nem volt ez olyan egyértelmű program, voltak pillanatok, amikor kis híján mind a hárman otthagytuk a fogunkat. Eltoltam magamtól, látnom kellett, mit műveltem Jamillal és Shang-Dával. Mintha összeszikkadt, kiszáradt, összezsugorodott múmiák lettek volna, amikből még nem szállt el teljesen az élet Jamil éles, sipító hangot adott. – Istenem, még élnek – hátrált el tőlem Nicky, és csak a fal állította meg. Vagyis hiába a totális rabszolgaság, azért létezhet olyasmi bennem, ami még őt is riasztja. Ez a gondolat furán vigasztaló volt – Igen, még élnek – kúsztam Jamil felé. – Hatalmas erőt szívtál magadba, ma petite, de már egy cseppet se vesztegethetsz belőle, különben könnyű prédává válunk, mert lemerítesz valamelyikünket. – A holtak feltámasztása nagy erőket hozhat, Jean-Claude. Ezt megtanulhattad volna már. Ezt az ocsmány fogást egy Obszidián Pillangó nevű vámpírtól lestem el, aki mellesleg azték istennőnek képzelte magát, igazinak, és részben éppen azért hitte ezt, mert életek elvételéből és visszaadásából szerezte erejét. Jamil kiszáradt, hályogos szeme rémülten rebbent, amikor a közelébe értem, felsikoltott, fülsértőn. Talán megérezte a szagomat, és megrettent, hogy azt a keveset is el akarom tőle venni, amit meghagytam. Félt tőlem, és nem is okolhattam ezért, mert egyetlen

érintéssel elintézhettem volna, ha akarom. Ahogy segíteni is tudtam. És nekem mindkettő energiát adott, mindkettő fantasztikus érzés lett volna. Imádkoztam, hogy képes legyek visszaszolgáltatni, amit elvettem, mert visszafelé még soha nem csináltam ezt a dolgot. Látni viszont láttam már ilyet. Óvatosan megérintettem a pergamenné száradt arcát, éreztem alatta az elvékonyodott csontocskákat, amit egy határozottabb nyomással is elroppanthattam volna. De végtelenül gyöngéd voltam, finoman hívtam a nekromanciámat, azt az energiát, amit Obszidián Pillangó is használt, elsőként és egyetlenként a vámpírok között. Meleg szél kerekedett, mintha a nyár hatolt volna be hozzánk a föld alá, a kezemet és alatta Jamil arcát simogatta. Olyan volt, mint azok a természetfilmek, amikor a szemünk láttára pattan ki a rügy és bomlik virággá a gyorsított felvételen, csak épp itt a bőre alatt telt meg élettel, és változott vissza azzá a szép, erős fiatalemberré, ami pár perccel korábban is volt. Tágra nyílt szemekkel tért magához, levegő után kapkodott, felordított, és hátrálni kezdett, négykézláb menekült előlem, míg a fal útját nem állta, és akkor megint felordított. Maga elé tartotta a két kezét, mintha el akarna taszítani magától. Ez azért rosszul is eshetett volna, csakhogy az energia, amit most megint begyűjtöttem, annyira fincsi volt, hogy nem is törődtem már vele. A kezemet Shang-Da törékeny maradványaira helyeztem, és visszapumpáltam belé is forgószélként az életét. Mintha szörnyű szárazság után rohant volna vissza a folyó áradata a kiapadt mederbe. Köhögve tért magához, nyújtózkodott, és rémülten nézett rám. Soha még nem láttam rémületet ezekben a barna szemekben. – Feketék és csillagosak a szemeid – suttogta. Nem az én szemeim voltak, hanem Obszidián Pillangóé. Minden hatalomnak ára van. Jean-Claude-ra néztem, az ő szemében is a Dél– Amerikára boruló sötét éjszaka fényei ragyogtak. Egy olyan ég, ami még látta a partra szálló konkvisztádorokat. Éreztem Richard farkasát mélyen benn az erdőben, és tudtam, hogy az ő szeme se a farkas borostyánszeme, hanem ugyanilyen éjfekete kristály. Damian fordult be botladozva a sarkon, a szája sarkából friss vért törölgetett. Az ő szemét is megtöltötte a csillagos sötétség.

30 Néhány alakváltó az egyik betegszobába vitte Jamilt és Shang-Dát, hogy kipihenjék magukat. Jamil kerülte a tekintetemet Shang-Da nem, de abban nem volt köszönet. Úgy nézett, mint aki azt fontolgatja, hogyan is öljön meg, ha arra kerülne a sor, és ha bármi esélye is lenne velem szemben. Mert erős kételyek támadtak benne ezzel kapcsolatban. Az egyikük félelemként, a másikuk esélylatolgatásként élte meg a rémületét. De a lényeg mindkét esetben az, hogy alaposan tönkrevágtam velük a jó viszonyt. Mondjuk, felhívhattam volna rá a figyelmüket, hogy önként ajánlkoztak, és hogy végül meg is mentettük Richard életét, de a logikus érveléshez eléggé pocsékul éreztem magam attól, amit tettem. Hagytam, hogy elvigyék őket, ahogy a biztonsági őrök kísérik a bevásárlóközpontban elcsellengett kisgyerekeket az infopulthoz, ahol anyu és apu már várja őket. A csillagos feketeség látomás megint úgy működött, ahogy a legutóbb is: segített mindent tisztábban, sarkosabban látni, ahogy vészhelyzetekben működik az ember. Hogy olyan dolgok is feltűnnek, amit máskor biztosan nem vennél észre. Mint például az, hogy Nickynek a jobb csizmája szárában egy kisebb kés lapul. Még soha nem tűnt fel, most igen. Épp csak annyi, hogy megláttam a furcsa dudorodást a farmerja varrásánál. Felálltam, és belenéztem az arcába. Már nem félt tőlem, de valami akkor is megváltozott rajta. Engem méregetett. – Mi van? – kérdeztem. – Ez az energiafröccs pazar volt. Neked még ennél is jobb? – Nem is tudom. – Már hogyne tudnád. Pont olyan jó volt, mint amikor foggal és karommal tépem szét a zsákmányt. Pont olyan volt, mint kajálni. Jean-Claude lépett be kettőnk közé, és a vállamnál fogva maga felé fordított:

– Megmentetted az Ulfricunkat, ma petite, a lehető legokosabban és legjózanabbul cselekedtél, és még a két farkasnak se esett maradandó baja. Belenéztem az arcába, teszteltem, hogy nála nem látok-e most keresztül valamilyen varázson, illúzión, megtévesztésen. De épp olyan volt, mint máskor: lenyűgöző. – Te tényleg nem használsz semmi bűbájt, hogy megszépítsd magad. – Rég megmondtam már, ma petite, hogy nem is próbálok másmilyennek tűnni, mint amilyen vagyok – mosolygott. Csak bólintottam. Így könnyű. Damian állt meg mellettünk. Az ő tejfehér arcában a lángvörös hajával csak még látványosabb volt a hirtelen jött feketeség a szemében, talán mert nálunk a sötét hajunk valamennyire ellensúlyozta. Nála olyan volt, mintha két kavargó, fekete tócsát pottyantottak volna az arcába. – Jobb volt szinte, mint a vér – sóhajtott álmodozón. Ez volt ezekkel az erőkkel igazából a nagy veszély. Hogy nem pocsék érzés bevetni. Sőt. Jobb bárminél, és az ember hajlana rá, hogy újra meg újra érezze. És ha egyszer rákattansz, akkor semmi se tarthat vissza már. Akkor szörnyeteg válik belőled. Mert ha nagyon belemerülnék az élvezetekbe, akkor újra meg újra akarnám érezni, amit most Shang-Da és Jamil életének elszívásakor. De akkor a rettegés a szemükben örökre megmaradna, ha rám néznek, mindenki szemében ott lenne, mert egy ilyen erőkkel bíró szörnyetegtől már mindenki fél. Ma jó céllal használtam, mert csakis így menthettem Richardot, és ebben az esetben, ha választanom kell két pár rettegő tekintet és Richard halála között, egyértelmű, hogy bevállalom, hogy időszakosan valakik szörnyetegnek tartanak. De amíg tisztában vagyok vele, hogy csakis vészhelyzetben folyamodom egy ilyen hatalomhoz, addig nem szabadul el bennem a szörnyeteg. Igazából ez a nagy különbség. Hogy az ember legyen tudatában a veszélynek, hogy mit tart a kezében, és ne is próbáljon a saját gyönyörűségére visszaélni vele. Amíg ez benne van az agyamban, amíg ismerem ezt a korlátot, addig nincsen gáz. De amint már nem a jó választást lépem meg, rögtön és könnyűszerrel szörnyeteg lesz belőlem. Mindig megvan ennek a lehetősége, minden áldott nap, minden áldott választással. De az ember minden nappal újabb esélyt kap, hogy bizonyíthasson magának és a többieknek is.

De nem merenghettem ezen tovább, mert a mobilom már megint csengett. És megint a harangok, vagyis nem ismerős, akinek Nathaniel saját csengőhangot kontárkodhatott volna be. Gondolkodás nélkül felvettem, Jean-Claude és Damian pedig csak figyelt. – Itt Blake. – Anita Blake szövetségi rendőrbíró? – Az vagyok. Kivel beszélek? – Finnegan rendőrbíró vagyok. Egyből kihúztam magam. A szent szarba, csak most ne essen be semmi szövetségi meló! Mégis, hogy magyarázzam ki a fekete csillagos szememet meg a nyakamba szabadult bérgyilkosokat? – Mit tehetek önért, Finnegan rendőrbíró? – hallottam a szokásosan közönyös, hivatalos hangomat. Egy piros pont nekem. – Szeretném, ha megnézné egy bűnügyi helyszín felvételeit. Kis megkönnyebbülés. Az ilyesmit távolságilag is prímán meg lehet oldani, és nekem most minden itthonról végezhető meló jól jött. – Boldogan. Küldi mailben, vagy megad egy címet és jelszót? – Van toll, papír a keze ügyében? – kérdezte, vagyis jelszót kapok meg címet. – Egy pillanat – mutattam a kezemmel, hogy írnom kellene, mire Nicky már kattintott is az iPhone-ján a jegyzettömbre. Ez nekem mindig kimegy a fejemből... A saját mobilomat a fülemhez szorítottam a vállammal, és az érintőképernyőre készítettem az ujjaimat. – Hallgatom. Megkaptam az oldal címét és a jelszót – Ma nézze meg, holnap új jelszó van. Ez a sztenderd protokoll. – Nyilván. Én se venném szívesen, hogy egy ismeretlen mától kezdve bejárjon az oldalamra, és a cuccaimat nézegesse, Finnegan. – Ja, de én kérek épp segítséget, nem maga. – Oké, mostantól ügyelek, hogy ne legyek ennyire jó fej – mosolyogtam, mert volt ebben valami. – A madarak azt csiripelik, hogy ez amúgy sem kifejezetten jellemző magukra, természetfelettire szakosodott rendőrbírókra. Mármint a jófejség és a csapatjáték. – Ha az ember éveken át magányos vadász, akkor nem gyakran csapatjátékos. – A rendőrbírók szövetségi nyomozók, nem vadászok.

– Ez csak amolyan hasonlat akart lenni, és azt akartam vele mondani, hogy mi csak nemrég kerültünk kötelékbe, és nem állt módunkban sokat gyakorolni a másokkal való együttműködést. – Vettem az adást. – Mikor hívjam vissza? – Amint tud. – Figyeljen, Finnegan, mindig mindenki ezzel jön. Adjon valami végső határidőt. – Nézze meg a filmet, és akkor majd eldönti, magának mennyire sürgős. Szerintem egyből hívni fog. – Annyira ronda? – Annyira. – Akkor megnézem, és amint tudom, hívom. – Ben Carter csupa jót mondott magáról. – Carter rendőrbírónak csak pár felügyeleti anyagot néztem végig. – Igen, de állítólag azokon olyanokat is észrevett, amit korábban senki más. – Én is csak olyanokat vettem észre, amit mások, csak én meg is értettem, amit mások nem. – Mert nálunk senki nem tud annyit a vámpírokról. – Nekem viszont egy hamisítási ügy lenne zsákutca. Mindenkinek megvan a maga erőssége. – Látja, Blake, maga kifejezetten csapatjátékos. – Köszi, Finnegan, de azt még nem árulta el, hogy mit keressek a felvételeken. – Okokat, Blake. – Okokat? Miféle okokat? – Ha majd a filmet megnézi, érteni fogja, mire gondolok. Egyszerűen csak tudni szeretnénk, mi a halál fasza történt, már elnézést a fogalmazásért. – Nem gáz, Finnegan, magam is kocsisok között nevelkedtem. – Ezt is említették már magáról, de nekem az anyám azt tanította, hogy hölgyek előtt nem beszélünk csúnyán. Egyszerre hízelgett, hogy hölgynek tekint, és nyugtalanított, hogy így majd nem kapom ugyanazt a rendőrbírói elbánást. Mert ha az ember a nőket hölgyeknek tartja, a mögött problémák lapulhatnak meg. Épp, mint amikor kurváknak. Csak más típusú problémák.

– Ez nagyon szép, de miattam nem kell vesződnie. – Szerintem pedig nem árt, de majd a jövőben igyekszem nem elnézést kérni ilyen esetekben. – Nekem aztán mindegy – legyintettem, és akkor eszembe jutott valami, ami ki is szaladt egyből a számon. Mert ha egy nap furcsán kezdődik, akkor furcsán is folytatódik. – Tudja, bennem eddig fel se merült, hogy a káromkodásaim esetleg más nőket zavarhatnak. Idősebbeket talán, de egyébként... – Fogalmam sincs, hogy a nők fennakadnak-e azon, ha más nők csúnyán beszélnek – nevetett nagyot. – Nekem sincs, de érdemes rajta elgondolkodni. – Úgy legyen, Blake, úgy legyen. – Megnézem a filmet, és hívom. – Nagyon várjuk az észrevételeit. – Azt még nem is kérdeztem, hogy honnan hív, Finnegan. Mármint melyik városban történt az esemény? – Bocs, Blake, azt hittem, ezt már mondtam. Atlantában. A georgiai Atlantában. – Rendben. Kerítek egy gépet, és megnézem. – Most vezetékesről hívom, de megadom a mobilszámomat, hogy bármikor elérhessen. Ezt a számot is beírtam Nicky iPhone-jába. – Remélem, talál valamit! – mondta búcsúzóul. – Szintúgy. És letettük. – Ezeket a jegyzeteket küldd át az én telefonomra, a tiédről meg töröld ki! – adtam vissza Nickynek a telefont. Már csinálta is, közben Jean-Claude csendesen maga felé fordított: – Valóban azzal szándékozod tölteni az időt, ma petite, hogy ezt a filmet megnézed? – Persze. – Las Vegasból érkezett vendégeink rendkívül türelmesek voltak eddig. – Addig úgyse szeretnék találkozni velük, amíg ilyen a szemünk. – Miért? – nézett nagyot Damian. Nem egy érv jutott eszembe, de aztán megmaradtam a teljes és totális igazságnál:

– Jó volt Jamil és Shang-Da erejét magunkba szívni, igaz? Damian bólintott. – Nem lenne okos olyan vérállatok közé mennem, akikhez vonzódom, míg a szervezetemben kering ez az erő. – Attól tartasz, hogy az éhséged nem elégedne meg az ardeurrel – bólintott Jean-Claude. – Aha – néztem bele az éjszakában úszó szemébe. – Hiszem, hogy ennél biztosabb már az önuralmad. – Lehetséges, de egyszerűbb, ha gyorsan megnézem a filmet, és utána megyek a vendégekhez. Akkorra legalább minden rendben lesz velem. Alaposan megnézett magának, és arra gondoltam, talán ő engem másképpen lát kicsit ezen a szemen keresztül. Majdnem ki is szaladt a kérdés a számon, de aztán visszafogtam magam, mert nem akartam már kekeckedni, keresni a nyakamba a bajt. – Kellene valaki, aki segít a számítógépnél, aztán gyorsan lelép, hogy megnézhessem a filmet. – Nem hagyhatom, hogy bármelyikünk a triumvirátusból egyedül maradjon, ma petite. – Félsz, hogy Anyuci vagy a Tanácsból valaki megint bepróbálkozik? – Te talán nem félsz? – kérdezte, és végül kénytelen voltam bólintani. Mert tényleg féltem. Mosolyogva érintette meg az arcomat – Akkor veled maradok. – Nem lehet, ez folyamatban lévő rendőrségi nyomozás – ráztam meg a fejemet – Civileket nem avathatok be. – Nehezen hiszem, hogy én civilnek minősülnék – meresztett nagy szemeket. – De zsaru se igazán vagy. – Oly nagyon készséges Micah-nk bizonyára elszórakoztatja még egy ideig a vértigriseket, de téged magadra nem hagyhatlak. Mert ha a Tanács, esetleg éppen akkor próbálkozna újra, amikor nincs kit megérintened, nagy bajban lennénk. Megvitattuk, veszekedni nem veszekedtünk, de megszületett a kompromisszum: Nicky marad velem, mert ha neki úgy rendelem, akkor senkinek sem beszél arról, amit esetleg lát vagy hall. Damian ugyanezen okokból szintén maradhat. Ugyanis a vámpírszolgámként ő

sem tehette meg, hogy ne engedelmeskedjen nekem. Nagyon igyekeztem, hogy lehetőleg ne nagyon zaklassam direkt utasításokkal, de azt észrevettük, hogy Nathaniel felett nincs ekkora hatalmam, és mellesleg Jean-Claude sem volt se Richardra, se rám ilyen hatással. Mivel én voltam a történelem első nekromantája, akinek vámpírszolgája lett, nem volt kitől megérdeklődni, hogy ez miért alakult így, hogy Damiannek miért kell jobban szót fogadnia nekem, mint bármelyikünknek a saját mesterünknek. Ez is csak egy rejtély lett a sorban. És talán éppen azok támadtak bennünket, akik sejtették a választ. Lassan ezt is kiderítjük, de mindenekelőtt meg kellett néznem azt a felvételt. Nehezen szoktam meg, hogy itt a föld alatt van egy számítógépes szoba is. A legtöbb vámpírnak nem feküdt a modern technológia, általában nem boldogultak azokkal az újdonságokkal, amiket már az emberi életük után találtak, fel, Jean-Claude viszont újító természet maradt, és ragaszkodott hozzá, hogy az emberei ismerjék az alapokat a számítástechnikában is. Sőt, a táncosok felváltva vezették a blogjaikat, fenn voltak a Facebookon, a Myspace-en meg még a Twitteren is, bármi legyen is az. Lassacskán itt is kezdtem a sor végére csúszni, mert én még a vámpíroknál is régebbi vágású motoros voltam. Ami azért fura, mert én lennék itt az ember, vagy nem? Vagyis nekem illene a leginkább képben lennem ezen a vonalon... A számítógépes szobában csak a képernyők kísérteties fénye világított. Valentina ült az egyik gép előtt, az ő arca is ebbe a mesterséges fénybe borult, zöldesen sápadt volt, elég szürreális. Szerencsére állítható magasságú székeket raktak be a pultokhoz, különben a kislánynak nem sok esélye lett volna, a lába így se ért le persze. Valentina ötéves testbe ragadt évszázados vámpír volt, még Jean-Claude-nál is öregebb volt kis cimborájával, a tizenkét éves Bartolome-mal együtt. Ha jobban meggondolom, ők ketten voltak éppenséggel a legidősebb vámpírok St. Louis-ban. Mégis gyerektestben jártak, Valentina csupa csipke, csupa masni rózsaszín ruhában, fehér harisnyában és csinos bőrtopánkában, mint egy jól nevelt kislány az óvodai ünnepségen. És most éppen valamibe annyira belemerült, hogy meg se hallotta, hogy bejöttünk.

Az arcát látva borzasztó gondolatom támadt. Az éjjel, amikor az ardeur beütött, ők ketten is a föld alatt voltak, hiszen hol máshol lettek volna, ha egyszer itt élnek. Vajon velük mi lett? – Valentina. Láthatóan összerezzent a hangom hallatán, és villámgyorsan lenyomott egy billentyűt, és a monitor váltott, valami rajzfilmállatkák kezdtek szaladgálni a képernyőn, és ő bősz egerezésbe kezdett, mintha nem csinálna itt semmi különöset, csak játszana. Mint egy normális gyerek. És ha pár pillanattal korábban nem látom azt az elmerült arcát, azt a felnőttes komolyságot, még be is vettem volna, hogy tényleg egész nap ezzel foglalkozott. Mosolyogva sandított hátra, a tökéletes jó kislány álcájával a képén. Még a szemei is az ötévesek ártatlanságával rebbentek, még ezt is meg tudta csinálni, csak épp már tudtam, hogy hazugság, vámpírbűbáj az egész. A helyzet az, hogy ahhoz túlságosan is fiatalon lett vámpírrá, hogy a szex szóba jöhetne nála, de a vágyak és ösztönök az évszázadok alatt feléledtek benne, kénytelen volt hát másképpen csatornázni őket. Nála a kegyetlenkedés és a kínzás volt ez a csatorna. Egyszerre a hobbija és hivatása, fogalmazhatjuk így. És akkor vajon az ardeur miféle formát találhat az ő aprón maradt testében? – Játszunk egyet, Anita? – mosolygott még édesebben. – Bocs, de szólít a rendőrségi meló. – Senki se játszik velem – biggyesztette a száját. – Az éjjel mi történt veled meg Bartolome-mal? – bukott ki a számon a nagy kérdés, mert hiába, hogy utáltam feltenni, úgyse hagyott volna nyugodni. Hogy is feledkezhettem ennyire el a gyerekekről?! Még elégedetlenebbül biggyesztett, még a kis karjait is keresztbe fonta a mellkasán. Láttam, hogy igazán haragos. – Bartolome órákra bezárt a koporsómba. Megkönnyebbülten sóhajtottam fel, miközben igyekeztem nagyon nem mutatni, mennyire nyomasztott ez a probléma. Naná, hogy kiszúrta, évszázadokon át tanulta a felnőttek manipulálásának szépséges művészetét, mindent kiszúrt a kis csitri. – Nagyon sajnálom. – A csudát sajnálod. – Azt nem sajnálom, hogy nem lehettél közöttünk, amikor feltámadt az ardeur.

– Belle Morte udvarában mindig kaptam egy játszótársat, amíg a nagyok szexeltek ardeurben. Erre csak pislogtam, Ugyan, miféle játékokat játszhattak? – Nem igazi játékra gondol – segített ki Damian, mintha olvasott volna a gondolataimban. – Hanem? – Bezárkózhatott egy áldozattal, és senki nem zavarhatta őket, senki se segíthetett a szerencsétlenen. – Nem csak egyszer jártál náluk? – vontam fel meglepetten a szemöldökömet. – Annyi elég is volt – méregette a mini vámpírt, és dacára a sötét szemek erejének és a korának, valami tartózkodást éreztem a pillantásából. – De te nem kerültél a kezei közé. – Nem, én nem. – Csak a barátja – kotyogott Valentina. – Később hallottam, hogy a mesteretek kiállította a napsütésbe, és porrá hamvadt. Damian mozdulatlanná dermedt mellettem, én megfogtam a kezét. A legjobb barátjának és harcostársának elvesztése még mindig eleven fájdalomként égett a lelkében. – Hagyj magunkra, légy szíves, Valentina! Lehuppant a székről, kecsesen eligazgatta a rózsaszín ruha puffos szoknyarészét, majd megállt előttünk. – Kedveltem a barátodat, Damian. Igazán kár érte. Én jobban vigyáztam volna rá. Damian még jobban szorongatta a kezemet. – És azt tudod, Bartolome mit művelt, miután téged bezárt? – Nektek meg mitől olyan fekete a szemetek? – szűkült össze gyanakvón Valentina szeme. – Új erő – vontam vállat. És vagy ennyi ki is elégítette, vagy igazából nem is izgatta a kérdés, mert nem firtatta tovább. – Csinálta, amit ilyenkor szokott. Keresett magának egy nőt – forgatta a szemét nagyon kamaszosan. – Még most is nála van. Asszem, a csaj totál belébolondult. – Ki az?

– Jaj, hát a nevéről fogalmam sincs. És kicsit se érdekel, velem már úgyse játszik – biggyesztett, majd aprócska karjait Nicky nyaka köré fonta. – És te se játszol velem már. – Mert csaltál. – De olyan jól szórakoztunk, nem?! – rángatta a kezét, ahogy a gyerekek szokták noszogatni a felnőtteket. – Lemaradtam valamiről? – néztem Nickyre. – Pontosan ismered a játékszabályokat, mégis megszegted őket – fejtette le magáról óvatosan Nicky a kislány karjait. Az toppantott, és csípőre vágta a két kezét, ami cuki kis műsorszám lett volna, ha a szemei nem fordulnak vámpírtűzbe, és ez egy vámpírnál mindig azt jelentette, hogy elveszíti az önuralmát, vagy épp mások felett próbál uralmat nyerni. – Egy csomó vérállat van, aki élvezi a fájdalmat. Igazán beszállhatnál. – Nekik a fájdalom élvezetet ad, de neked az már nem tetszik. Neked az kell, hogy szenvedjenek, akkor örülsz, ha ők rosszul érzik magukat. Csak kapkodtam a fejem. – Ha tudtam volna, hogy nem árulkodtál Anyucinak, egy szót se szóltam volna – jegyezte meg Valentina a meglepődésemet látva. – Most már kénytelen leszek mindent elmondani neki – bólogatott Nicky. – Halljam! – lett elegem a nagy rejtélyeskedésből. – Belle Morte kínzómestere volt, azt tudod kezdte – Nicky. – Persze. – Valahogy kiderítette, hogy mielőtt idekerültem, vallató voltam. És azt akarta, hogy megosszuk a tapasztalatainkat. – A vallató az amolyan szépelgés a kínzásra, mi? – Olyasmi, de nekem ez csak a munkám volt. De a mi kis Valetinánk-nak ez a szenvedélye. Az egyetlen szenvedélye – nyomta meg Nicky, vagyis ezerszer jobban átlátott a kislányvámpíron, mint általában az emberek. Pontosan látta, milyen igazságtalanul bánt el szegénnyel az élet és a halál, hogy mennyire csonka a létezése. – Hát, ja – bólintottam. – Azt kérte, hogy segítsek neki elcsábítani vérállatokat megkötözős szexre, ő pedig csinálta volna a szadista részeket, de amit ő a

fájdalomról képzel, az még a legelvetemültebb mazochista tűréshatárait is jócskán meghaladja. – De utána úgyis meggyógyulnak, Nicky. Ha nem ezüstkéssel csinálom, akkor teljesen rendbe jönnek – magyarázta duzzogva a kislány. – Amikor levette, hogy nem fogok részt venni a mesterkedéseiben, megpróbált megbűvölni. – De nem jött össze neki ezek szerint. – Túlságosan is benne vagy – toppantott megint Valentina. – Semmi hely nincsen másnak már az agyában, alig akad bárki is, akinek lenne még hely ebben a nyavalyás városban, az agyában. Pont olyan vagy, mint Belle Morte, Anita. Te is teljességgel kitöltöd a gondolataikat, de Belle legalább kölcsönadta őket nekem játszani, ha valakire megharagudott, vagy elunta. Nála sokkal mókásabb volt az élet. – Nem kényszerített senki, hogy itt maradj. – Nem, de segítenünk kellett Stephennek és Gregorynak. Jóvátenni, hogy annyira megrémisztettük őket – váltott komolyabbra az arcocskája. Bartolome-mal megpróbálták az ikrek vérét venni, de nekik túlságosan is mély sebeket szaggatott fel a kis gyerekvámpírok vérszívása, mert Belle Morte vérvonalánál ez mindig szexuális jellegű aktus volt, és Stephennek meg a testvérének, Gregorynak ez az apját juttatta eszébe, aki gyerekkorukban zaklatta őket. Amikor rájöttek, miért rettegnek tőlük olyan nagyon az ikrek, megkísérelték kiköszörülni a csorbát, de kénytelenek voltak nálunk maradni, mert a dolog nem ment olyan egyszerűen. Azóta két év telt már el, a gyerekek még mindig engesztelik Stephent meg Gregoryt de lassan haza is mehetnének már, persze ha lenne még hová hazamenniük. Mert most már ugye Belle Morte udvara il menekülni kénytelen. – A legegyszerűbb az lenne, ha megölhetnénk az apjukat. – Stephen terapeutája szerint nekik személyesen kell valahogy kezelniük az apjukat. Még az is lehet, hogy csak még jobban elrontanátok mindent, ha egyszerűen megölnétek. – Tudom – sóhajtott a kislány –, ezért is ragadtunk itt. Legalább Bartolome-nak lett szeretője. Már csak nekem nincsen senkim és semmim.

– Fogalmam sincsen, hogy erre mit mondjak, Valentina. Nem hagyhatom, hogy az embereimet kínozd. – Hagyhatnád, csak akarnod kellene – legyintett mindkét kezével nagyon is felnőttesen, majd sarkon fordult, és olyan hevesen viharzott ki a szobából, hogy még az ötéves testéhez kissé nehézkes ajtót is sikerült alaposan bevágnia maga mögött – Derítsd ki, Nicky, hogy mivel molyolt a gépen! Már nyomkodta is fürge ujjakkal a billentyűzetet, a pattogó kövér birkának nem sok esélye maradt a monitoron. Damian közben a hajamba temette az arcát, én meg öleltem vigasztalón és szorosan. Nicky egyszer csak nagyot füttyentett. – Mi az? – fordítottam úgy Damiant, hogy lássam a képernyőt. – Nézd meg alaposan, és megérted. – És akkor soha többé nem tudsz majd már másra gondolni – takarta el gyorsan Damian a tenyerével a szememet. – Vedd el a kezedet, Damian! – Elveszem, mert nincs választásom, de lécci, ne nézd meg, Anita! – vette el a kezét, én meg persze megnéztem. Nickynek és Damiannek is igaza volt. Beszélni nem lehetett róla, az ember agya azonban lassan befogadta, amit a szeme lát, és onnantól fogva örökre meg is tartotta. Nem egy ronda darabolós gyilkosság helyszínelésén jártam már, de ez még engem is meghökkentett. – Ilyeneket gyűjtöget? Nicky tovább pötyögtette a billentyűzetet, aktákat nyitott meg, fényképeket talált, és egyik se különbözött a másiktól: csupa véres, borzalmas jelenet – háborús áldozatok, gyilkossági fotók, szadomazo képek, de a legrosszabb fajtából, amilyeneket sorozatgyilkosok készíthetnek csak. Ocsmányabbnál rémesebb képek sorjáztak a monitoron. – Csupa ilyen – morogta Nicky. – Még nálam is nagyobb a változatosság. Akad egyéb is, csajok, fegyverek, képregények. Neki csak és kizárólag ilyen van. – Meg kéne ölnöd – mondta Damian. Nicky mögött álltunk, a képernyőre meredtünk mind a hárman, de azt láttam, hogy a vámpírom szeme visszaváltozott zöldre. És éreztem, hogy az enyém is visszatalált az eredeti színéhez.

– Semmi olyat nem művelt még nálunk, amiért kivégzést érdemelne. – Nem azt mondtam, hogy végezd ki, hanem, hogy öld meg. A gyerekvámpírok mindig bekattannak a végén, Anita. Egy ennyire fiatalt se ismertem, akivel a végén ne kellett volna végezni. – Végezni? Ez olyan, mintha egy veszett kutyáról beszélnél. Valentina nem egy állat. – Dehogynem – bökött a képernyőre. – Kislánynak látszik, de a fejében valami egészen más lakik. Ott csakis ez van. Idővel meg fogja találni a módját, hogy kijöjjön belőle a sok borzalom, és az másoknak nagyon fog fájni. – Én kedvelem a kis Tinát, de Damiannek igaza van, Anita. Igazán figyelemre méltó, hogy ilyen hosszasan képes volt uralkodni magán, de egyre nagyobb rajta a nyomás. El fog jönni a pillanat, amikor átszakad a gát. – Szerinted is meg kellene ölnünk? – Megteheted most – biccentett –, vagy kivárhatod, amíg feldarabol valakit. De meg kell halnia így is, úgy is. Nekem elmesélte, mit művelne legszívesebben valakivel, bárkivel, ha tehetné, és mondhatom, hogy csakis ez jár már a fejében. És minél tovább kell tartóztatnia magát, annál erősebb lesz a késztetés, és végül, amikor már képtelen lesz uralkodni magán, annál jobban elszabadul majd a... vérszomja. – De akkor se ölhetem meg olyasmiért, amit még el sem követett. – Ahogy Havent sem ölhettem meg neked. Hiába utáltad, hogy megbűvöltél, miközben őt meg elhanyagolod. – Köszi – néztem rá dühödten –, máris ezerszer jobban érzem magam. – Vagy olyan mesterhez küldöd a kis Tinát, aki ad neki játszótársakat, vagy kénytelen leszel megölni, nehogy bántson itt valakit. Mert előbb-utóbb, akár engedéllyel, akár anélkül, bántani fog valakit. – Én láttam, mire képes, Anita – csatlakozott Damian is. – De nem ölhetjük meg puszta lehetőségek miatt. – Itt ült a sötétben, Anita – állított valamit a gépen Nicky, és a véres, szenvedéssel teli képek diaként kezdtek peregni monitoron –, és ezeket nézegette. A kérdés az, hogy csak nézegeti őket, vagy maszturbált is közben.

Döbbentem meredtem rá. – Te... – beteg vagy. Erre... erre nem is akarok gondolni. Tudni se akarok róla, érted? Baszd meg, Nicky, minek... – Azt akarom, hogy megértsd, Anita. Ez az ő szenvedélye. Nem vicceltem, nem túloztam. Neki ez a szex. – Állítsd le ezt! – Azért nem ölöd meg, mert sajnálod. Nathaniel is szokott beszélgetni vele. De nem ugyanazokról a dolgokról, mint velem, mert Nathaniel alárendelt, a kis Tina a domináns, és Nathaniel hallgatja, hogy miket tenne vele, ha tehetné. Hallgatja, mert ő is megérti, hogy a kislánynak csakis a teste egy kislányé. De ha egyszer véletlenül magukra maradnak? Akkor mit tennél, ha vele művelne ilyesmit? – Ezt ne csináld! – A megbánás és a sajnálat mindig abból fakad, hogy az ember nem tette meg korábban, amiről már akkor tudta, hogy meg kellett volna tennie. Ne kövesd el ezt a hibát, Anita! – De fogd már fel, hogy olyasmiért nem ölhetem meg, amit talán egyszer majd megtesz. A lehetőségért nem. – De én igen. – De kedveled. – Igen, és jobban értem is őt, mint te. Ha nem tettél volna a Menyasszonyoddá, Anita, akkor engem se hagyhatnál szabadon flangálni a tieid között. Nem mintha én is szadista lennék, mert nekem nem okoz gyönyörűséget mások fájdalma, viszont azt én is szeretem, ha uralkodhatok mások felett. Ha valakit bántottam, azt inkább becsvágyból tettem, hogy én erre vagy arra is képes vagyok, ráadásul bárkiből ki tudok szedni bármit Nekem az adott gyönyört, ha az erőseket is megtörhettem, és gyengének láthattam végül. Nekem ez volt a gyengém, mert van egy pont, ahol mindenki, még a legerősebbek is megtörnek. Ha elég ügyes vagy és van időd, nincs olyan, hogy megtörhetetlen ember. – És te elég ügyes voltál. Megvonta a vállát, hogy az izmai táncot jártak. – Ja, naná. De ő sokkal jobb nálam. Felfogod ezt, Anita? Érted, mit mondok? A kis Tina sokkal jobb, mint én, mert nyolcszáz éven át gyakorolt.

– Van az a mondás, Anita – fordított maga felé Damian a két vállamnál fogva, ahogy nem sokkal korábban Jean-Claude tette –, hogy a gyakorlat teszi a mestert. – Ismerem, igen – suttogtam alig hallhatóan. – Valentina a nagymester.

31 Végre leállítottam a valentinás duruzsolást, de hogy Nathaniel fülébe sutyorogja a sorozatgyilkosra hajazó vágyait, az sok volt. Mintha nem lett volna még elég nyomás rajtam ezen a trágya napon. Legszívesebben a képükbe ordítottam volna, hogy nem akarom ezt hallgatni, pláne nem ma, mert már így is a padlásig ér a szar. És ha Valentina bántja Nathanielt, hát nyilván meg fogom ölni, nem vacillálok többet, persze akkor meg már, ha bántotta, eső után köpönyeg... Aztán elindítottam a filmet, és máris megfeledkeztünk a kiskorú házi szörnyetegünkről, mert a képernyőn full HD-ben ömlött ránk a nagyon valóságos vámpírborzalom. Bizonyos bűnügyi helyszíneléseket nem lenne szabad nagy felbontásban rögzíteni, mert anélkül is épp elég idegborzoló a látvány. A vámpírok búvóhelye a föld alatt volt, rövid lépcsősor vitt le a betonbunker jellegű kazamatákba. Ahol mintha felázott volna a fal, több helyen is hámlott, nedves volt. Az első áldozat a lépcső aljában hevert, fentről beszüremlett rá némi természetes fény. És beljebb még több hasonló halált halt hulla hevert: egyértelműen harapások végeztek velük, vámpíragyar-nyomok a nyak mindkét oldalán, a könyökhajlatokban, a csuklón, a belső combon, a térdhajlatokban. Halandó ember ennyi harapást nem élhet túl, garantált a teljes kivérzés. – Pont annyi harapás, mint rajtad meg még néhányatokon – fordult felém Nicky meglepetten. – Mi miért nem haltunk meg? – Mert a vérállatok nem halnak olyan egyszerűen, mint az emberek – néztem a szanaszét heverő tetemeket. Teljesen rendszertelenül feküdtek mindenfelé, ki a fal mellett, ki a folyosó közepén, a vámpírok egyszerűen sorjában megölték őket, és jöhetett a következő. – Szántszándékkal ki akarták véreztetni őket – jegyezte meg kifejezéstelen hangon Damian. Nagyon ügyelt, hogy ne érjen hozzám, talán, mert félt, hogy egy ilyen film mellett zavarna egy vámpír érintése. Vagy talán túlságosan is izgalomba hozta, amit látott, és ezt igyekezett leplezni előlem.

– De miért is nem haltunk meg? – ismételte a kérdését Nicky. – Jean-Claude arra használta az ardeurt, hogy tápláljon bennünket az energia, nehogy a Halálszerető lemészároltasson bennünket egymással. – Egyre rondábbak a harapások – mondta csendesen Damian. És igaza is volt. Már nem azok a tűszúrásnyi fognyomok voltak, felszaggatták a bőrt, volt egy férfi, akinek vadul feltépték a torkát, a saját vérében feküdt, mellette valami nyom a vérben. – Állítsd meg, Nicky! Megállította a filmet. – Ezt már meg se akarták enni. Közelebb hajoltam a képernyőhöz. – Az ott két térd nyoma? Aki feltépte a torkát mellé térdelt, hogy ráfolyjon a vér? – Szerintem igen – biccentett Damian. – Meglehet – helyeselt Nicky is. – Mehet tovább. – Mármint tekerjem vissza az elejére? – Nem, nem, innen. Peregtek tovább a képek, haladtunk egy re beljebb a folyosón: egy nő belső combját feltépték, hogy a vére valamiféle szülés groteszk másaként ömlött szét alatta; közvetlen mellette másik nő hevert felhasított torokkal, a vérük egybefolyt, pocsolyaként töltötte meg a folyosónak ezt a szakaszát. A rendőrök kénytelenek voltak belegázolni a vérbe, különben nem juthattak volna beljebb. Láttam, ahogy a kamera elbizonytalanodik, majd az operatőr is belelép a vértócsába, és mutatja a sápadt fényben a beljebb heverő még több hullát. Mindenütt testek és vér, míg a folyosó kiszélesedett, és egy nagyabb helyiségbe torkollott. Nagyot fújtam, eddig fel se tűnt, hogy visszatartom a levegőt. Nem sok kedvem volt tovább nézni a filmet, mert ha itt kinn a folyosón ennyi áldozat volt, odabenn csak még borzalmasabb jelenetre számíthatok. Ennél már csak az lett volna a kellemetlenebb, ha a valóságban is oda kellett volna mennem, úgy végképp fertelmes lehetett. Hálás szívvel gondoltam a szövetségi programra, hogy ilyen sokan vagyunk már, mi vámpírhóhérok, és hogy épp elég kollégám akad, akit személyesen oda tudtak hívni, részemről pedig elég hozzájárulás a dolgok menetéhez,

hogy megnézem a filmet. Nem bántam egy cseppet sem, ha az efféle munkák alól tehermentesítenek. A kamera belépett a nagyobb helyiségbe, és elállt a lélegzetem is: mintha Drakulát eresztették volna össze a láncfűrészes gyilkossal, csak épp itt fűrészt nem használtak. Eleinte csupán a hatalmas kupac tetemet láttam, ami már-már feketéllett a vértől, de az agyamnak idő kellett, hogy értelmes részletekre bontsa. Pont, mint Valentina képeivel, amíg tehette, védekezett, nem akarta felfogni, mit is lát a szem. Persze a végén át lehet törni a falat, és akkor a helyére kerül minden, akkor már látod, kihez mi tartozik... A legszívesebben elkaptam volna a tekintetemet, de ha egyszer ez a munkám. – Hú! – szaladt ki halkan Nicky száján. – Damian egyszeriben felállt mellőlem, és odébb sétált, megtette, amihez nekem is nagy késztetésem lett volna. De nem tehettem, hát alaposan megnéztem mindent, befogadtam a látványt, értelmeztem a részleteket. A testek széttört babákként feküdtek mindenfelé, mintha szó szerint darabokra szaggatták volna őket, majd elhajigálták mind. Nem fogak vagy agyarak szaggatták szét őket, hanem a nyers erő, a vámpírok kitépték a helyükről a végtagokat, mindenfelé vér és belső szervek hevertek, mint egy mészárszéki kirakósban. Még jobban örültem, hogy nem vagyok ott, és legalább a szaghatást kihagyom, mert egy ilyen öldöklésnek már komoly szaga van, nem egyszerűen vér– és hús–, de ürülékszaga, émelyítő, gyomorforgató bukéja. Az ilyen halálban aztán nincs se méltóság, se fülledt romantika, ez brutálisan egyszerű mészárlás. Középen egy emelvényen koporsó állt két hatalmas kandeláber között, amiken még mindig égtek a gyertyák, bár már alig-alig maradt a viaszból, lassan elenyészett mind a kettő. A szoba sarkaiba viszont éles, kegyetlen lámpákat állítottak, a fényük mindent megmutatott, a pocsolyában álló vért, a halmokba rakott belső szerveket. A darabokra tépett emberi maradványokat majdnem a koporsó szájáig halmozták, és mintha valami rendező elv működött volna, a testrészekre ép hullákat fektettek. – Állítsd meg! Mindketten egészen közel hajoltunk a monitorhoz, hogy megfejtsük a dolgot, hátha rájövünk, mi történhetett. – Jézusom, szerintem azok ott a vámpírok. – Miből gondolod?

Nem volt értelmetlen a kérdés, mert a sértetlen tetemeken is ugyanannyi vér és egyéb váladék mocska volt, mint a darabokon. – Ők nincsenek széttépve, és látod, ott annak látszanak az agyarai. Olyan, mintha egyszerűen leheveredtek volna az áldozataik halmán. És ha ők is emberi áldozatok lennének, és ennyire épségben maradtak, biztosan elmozdították volna őket, hogy megbizonyosodjanak róla, nincsenek-e még életben. – Láttál már ilyet máskor is? – Még soha. – Akarod, hogy folytassuk? – Nem kifejezetten, de nincs más választásom. Nem kérdezősködött, szerintem bármennyire is szociopata volt az én legújabb játszótársam, ezt a látványt ő se élvezte cseppet sem. A kamera felemelkedett, hogy megmutassa a koporsóban heverő alakot, ami szinte lebegett a ládában felgyülemlett véren. Hogy a francba került bele ennyi vér? Mintha az áldozataikat fölötte véreztették volna ki, és a koporsóban fogták volna fel a vérüket De az komolyabb tervezést igényelt volna, és semmi más nem utalt a megfontoltságra vagy gondolkodásra ebben a helyiségben. – Új tartalmat nyer az előre el nem tervezett gyilkosság fogalma – jegyezte meg Nicky olyan hangon, amit nem is hallottam tőle, amióta nálam volt: egyszerre megdöbbent és rémült hangon. A tetem a koporsóban öregnek látszott, mintha egy többhetes hullát fektettek volna a vértócsába, de aztán észrevettem az agyarát. Vagyis ő volt a mester. A koponyája egy részét levitte egy puskagolyó, és a mellkasát is darált hússá trancsírozta a sok lövedék, hogy a szívének nyoma se volt – Nem is tudtam, hogy a vámpírok is megrohadhatnak a halálban – jegyezte meg Nicky. – A legtöbb nem is. – Csak a Halálszerető utódai rohadnak el így – hallottam a fejem fölül Damian hangját. – Amikor meghalnak – pontosította Nicky. Ekkor valami nagyon-nagyon csúnya gondolatom támadt. Sietve előkapartam a mobilamat, és már hívtam is Finnegan számát – Ez gyors volt, Blake – vágott egyből a közepébe.

– Tudom, hogy mielőtt felgyújtják a helyet filmre kellett venni a bizonyítékot, de remélem, azóta már füst és hamu lett ott minden. – Morgan végzett a Város Urával, levágta a fejét, kivágta a szívét. A vámpírlobbi ügyvédjei már így is hőzöngenek, hogy szükségtelenül legyilkoltuk ezzel a város talán összes vámpírját, de az a tapasztalat, hogy ha a mester megőrül, csak az őrültek mennek vele a pusztulásba, a kisebbek és ártatlanabbak majdnem mindig felébrednek alkonyatkor. De a gyilkos vámpírokkal le kell számolnunk, bármennyit ágáljanak is az ügyvédjeik. – Ez így mind szép és jó, elméletben, Finnegan. De ez a Város Ura rothadó vámpír. Az ilyet puskával képtelenség elpusztítani. Csakis azért nem ölte le a hóhérukat, mert nappal volt, amikor a világ számára halott. De ha így marad, késő délután, de legkésőbb alkonyatkor mindenképpen feltámad, pláne ha olyan vénséges, mint általában a rothadók. Sőt, a vámpírjai között is lehetnek rothadók, mert őket nem is lőtték szét, vagyis nem látszott, tehát megeshet, hogy egy egész kriptányi rothadó vámpírjuk van ott a föld alatt. – Ez elég rosszul hangzik. – Hozza ki onnan az embereit, Finnegan. – Maga is benne volt az új törvény megszerkesztésében, ami lehetővé teszi, hogy a kisebb vámpírokat életben hagyjuk, ha a Város Ura megőrül. És akkor most ez a törvény fogja az embereim végét okozni. – Most viszont azt mondom, hogy az őrült mestervámpír még él, és ha besötétedik, fel fog támadni, ahogy az összes vámpírja vele együtt, és még több embert meg fognak ölni. Az új törvény csakis akkor állja meg a helyét, ha a Város Urát ténylegesen elpusztítják. – Megpróbálom kihozni az embereimet. és mélyen remélem, hogy téved – mondta, azzal letette. – Basszus! Mit mondott, ki a hóhéruk? – Valami Morgan – sietett Nicky. – Vele már dolgoztam együtt, hacsak nincs egy névrokona – gyorsan átnéztem a mobilomban a névjegyzékemet, és szaporán imádkoztam közben, hogy benne legyen. Benne volt, így már hívtam is. Már csak az kellett, hogy fel is vegye. – Blake. Felteszem, már látta a filmet. – Hol van épp, Morgan?

– Atlantában. – Pontosan hol? Hol van? – A kripta előtt, ha a kisebb vámpírok közül valamelyik felébredne. – Vannak még lenn emberek? – Még vagy egy órán keresztül, de utána kiürítjük a helyet, és csak én maradok. – Hozza ki őket, de azonnal. Érti?! – Nyugi, Blake, elintéztem. Az már fel nem kel. – Ez egy rothadó vámpír, Morgan. Azokat nem öli meg, ha csak a fejét meg a szívét pusztítja el. Gyakran a napsütés is kevés, tűz kell, csak úgy lehet biztos a dolgában, és a hamvait kisebb adagokban kell mindenféle folyóvizekbe szórni. – Amíg le nem lőttem, nem kezdett rohadni. És ha egyszer hullaszerűek, már halottak is. – Nem hullaszerű lett, hanem rothadni kezdett, és ez teljesen más. Kérem, higgyen nekem! Hozza ki onnan az embereket, és lángszórózza fel a helyet, ahogy van. – Még nem hoztuk ki az összes áldozatot, nem süthetem meg a bizonyítékot. Még be se azonosítottunk minden áldozatot. – Kérem, Morgan, legalább csináljon úgy, mintha elfogadná, amit mondok, és hozza fel az embereket! – könyörögtem, pedig a legszívesebben ordítottam volna. – Csak ennyit tegyen meg, és a tüzes részt még megvitatjuk. Az égre kérem, ezt az egyet tegye meg a kedvemért! – Komolyan azt gondolja, hogy igazi rothadó vámpír? Abból marha kevés van az Államokban – akadékoskodott tovább. – Ez így van, és ha mégis tévednék, az klassz. De nem telik semmiből, hogy kihozza onnan a helyszínelőket meg a zsarukat. – Ez igaz. Csak nekem nem sztenderd felszerelésem a lángszóró, mint magának, Blake. Igazság szerint nekem se volt az. – Ürítse ki a kriptát, és hívjon egységet a végső likvidáláshoz! – Mármint kártevőirtókat? – mert így is nevezték a likvidálóegységet, akiket általában riasztottak, ha csótányokat, megvadult vérpatkány– fészkeket és ghoulokat kellett felszámolni. De akkor is nekik csörög az ember, ha egy kósza zombiba botlik az utcán,

mert egy halottkeltő általában csak akkor tudja visszaterelni a sírba, ha tudja, honnan jött Egyébként marad a tűz. – Azokat hát. – Megkérdezem a felettesemet, hogy hívhatom-e őket, de azt biztosan nem fogják hagyni, hogy mindent elégessünk. A kisebb vámpírok talán ép ésszel ébredhetnek most, hogy a hibbant főnök meghalt. – Nem halt meg, Morgan. – Honnan ilyen biztos benne? Majdnem kiszaladt a számon, onnan, hogy a Halálszerető az éjjel a vérvonalát hívta össze, de persze ezzel csak a bajt hoztam volna a saját nyakamra. – Ha azt kérdi, hogy száz százalékig biztos vagyok-e benne, akkor nem, csak kilencvennyolc százalékig, de abban viszont teljes mértékben az vagyok, hogy az embereimet nem hagynám odalenn flangálni ilyen késő délután. – A rothadó vámpírok korábban ébrednek a többinél, bár estig nem adhatják ki magukat embernek, mert amíg fenn van a nap, rothadó tetemnek néznek ki – darálta, mintha valami leckét mondana fel. Morgan az új iskolából jött, vagyis szó szerint az iskolából került a szövetségiekhez, nem régi motoros volt, mint én, akik már jóval azelőtt praktizáltunk, mielőtt még rendőrbírók is lehettünk mellé bonusznak. A Morgan-félék a pályaválasztási tanácsadótól értesültek a szakmáról, kifejezetten suliban tanulták ki a trükköket, fogásokat meg a többit, nem az élet faragta őket azzá, amiről most már jelvénye is van. És hiába könyvízű néha a tudásuk, nincsen azzal semmi bajom, de egy ilyen helyzetben szívesebben tárgyaltam volna egy régi vágású, „előbb lövök, aztán kérdezek” kollégával. – Kiüríttetem a kriptát, Blake, de ennél többet nem tehetek, amíg valakivel nem egyeztettem. – Ha ennyi, hát legyen ennyi, de az emberek jöjjenek onnan ki végre. – Intézkedem. – Most. – Már megyek is a bejárat felé. Ez megfelel? – Ja.

– O, a rohadt élet... – és a telefonja valami keményen landolt, hogy el kellett kapnom a fülemtől. – Morgan, Morgan, hé, minden rendben? – kiabáltam, és közben mintha lépések közeledtek volna a kavicson, ahová a mobil esett. Majd valaki felvette a földről. – Hé, Morgan, mondjon már valamit! Egy nyelést hallottam, mint amikor fáj az ember torka, nedves hang volt – Attól tartok, Morgan rendőrbíró nem tud a telefonhoz jönni. Kivel beszélek? – mély férfihang volt, nehézkesen beszélt, mintha valami sérülés érte volna a száján, vagy logopédiai problémái lennének. – Blake rendőrbíróval. – Á, Anita Blake köhögött a hang gazdája, mintha valamitől szabadulni szeretne. – Igen. És maga kicsoda? – kérdeztem, de hallanom se kellett a választ, hogy tudjam, kivel is beszélek. A szívem egyszeriben nagyon szaporán kezdett kalapálni. – Clayton vagyok, Atlanta Város Ura, és mestereim küldetését cipelem. Tudja, mi a küldetésem, Ms. Blake? – Annyi embert lemészárolni, amennyit csak tud, hogy a mestere táplálkozzék a halálukból. – Pontosan tudja tehát, mi történik – mondta, és letette. Beleordítottam a hirtelen süket telefonba, és hatalmas erőfeszítésembe telt, hogy ne vágjam a falhoz. Máris hívtam Finnegant. – Morgan nem veszi fel – hadarta idegesen. – Nagy valószínűséggel már halott. – Miből gondolja? Elmondtam, miből. – De Clayton elméletileg nem rothadó vámpír. Soha nem mutatta jelét. – Mert álcázta magát. Akadnak, akik szívesen változnának vámpírrá, de nem sokaknak csinál kedvet, hogy egy egész örökkévalóságon át rothadó hullának nézzenek ki. Az nem kifejezetten szexi, arra senki se harap. – És hányan álcázzák még hasonlóan magukat? – Fogalmam sincs. Szirénák vijjogtak. – Mindjárt ott vagyok, Blake, hívom, ha mar látom, mi az ábra.

– Várjon, Finnegan. Hívja a lángszórós likvidáló egységet, mert Clayton fényes nappal kisétált a kriptából, csakis a tűz fog rajta. – Az egyszerű zsaruknak nincs lángszórójuk. – Azért mondom. – Bassza meg! – mondta, és most nem jutott eszébe elnézést kérni. – Ha túléljük, visszahívom. Több száz kilométernyire voltam tőlük, hogy is segíthettem volna... – A rohadt életbe! Vagy álljunk csak meg! Nyúltam Jean-Claude-ért, felnézett rám a metafizikai alagutunk végén. – Ma petite – suttogta. Meg se kíséreltem részletesen beszámolni a történtekről, egyszerűen csak megnyitottam neki az agyamat, és máris tudta, amit én. – Tehetünk értük innen bármit? – kérdeztem fennhangon a számítógépes szobában. – Segíthetsz nekem innen uralni őt? – Sajnálom, ma petite, de ő is éppen olyan Város Ura, mint én, és a vámpírjai meg a területe határt szab nekünk a beavatkozásban. – A fenébe! – Sajnálom. Csörgött a mobilom, szinte üvöltve vettem fel. – Mi történik, Finnegan?! – Elnézést, nem Finnegan vagyok – hallottam újabb férfihangot. – Akkor ki? – Bocs, ha rossz napon hívlak, Anita, Jake vagyok. Adtam neked egy medált egyszer. Azt hiszem, egy pillanatra szó szerint elállt a lélegzetem. Nekem ez már gyors volt. A nyakamhoz kaptam, a medál most is ott lógott. – Most is viselem. – Vagy is emlékszel. – Aha. Pedig hihetetlen, hogy hányan elfelejtettek benneteket közöttünk. – Titokban kell maradnunk. Jake a Harlekin egyik tagjának hívófarkasa volt. Vámpíréknál olyasmik voltak ők, mint embereknél a rendőrség, és mellesleg a valaha élt vagy létezett legjobb harcosok voltak. – Ha éppen minket akarnátok levadászni, akkor, gondolom, nem telefonálnál. Szóval miért hívsz? – próbáltam könnyedén venni a

fordulatot, de csak az zakatolt az agyamban, hogy nem elég nagy még a kaki itt a Harlekin nélkül is? Vannak napok, amikor nem egyszerűen esik álló nap, hanem a dézsából öntik. Hát ez egy olyan nap. – A Nimir-Rajod elhíresztelte, hogy független vértigriseket keresel. Minden tigrist tisztelettel fogadsz, nem csak a klánokat. – Micah rendkívül nyitott. – De mennyire. – Tigriseket akarsz küldeni hozzánk? – És magam is nagyon szívesen ellátogatnék hozzátok, biztonsági célzattal. – Miért? – Ne mondd nekem, hogy nem jönne jól még egypár izmos kar. – Ilyet nem is mondanék. Minden segítség ránk fér manapság. – Szeretném biztonságban tudni a cicáinkat, Anita, mert kezd veszedelmessé válni a világ. – Cicákat? – A vértigriseket. Valaki vadászik rájuk. Európában már elkezdődött, de félő, hogy itt fog folytatódni. – Vicces véletlen, hogy mi épp idevárjuk őket, míg valaki más vadászni kezd rájuk. – Te tényleg hiszel a véletlenben? – Soha nem is hittem. Mikor tudsz ideérni? – Itt vagyok kinn, a parkolótokban egy furgonnal, és az őreitek nagyon szemmel tartanak. Kérhetem, hogy fogadjatok bennünket, és mindenekelőtt beszélhetnék veled négyszemközt? Csak te meg én? – Először igen, ha lehetséges. – Jean-Claude nem hagyja, hogy egyedül maradjak. – Legyen. Hozz magaddal testőrt, olyat, akiben bízol, de minél kevesebben hallják a teljes igazságot, annál jobb. – Miféle igazságot? – Kérlek, engedjetek be, hogy biztonságban lehessünk, és elmondok mindent! A mondat utolsó részét azért nem hittem el teljesen, de most az atlantaiakért úgyse tehettem semmit. A pokolba is, még csak a cirkuszból se tehettem ki egyelőre a lábamat, amíg a bérgyilkosok, akik Richardot majdnem lelőtték, a nyomunkban vannak. Mert félő, hogy

más felállásban, vagyis Jean-Claude meg Richard ketten nem tudna olyan ügyesen meggyógyítani engem, ahogy én Richardot, és még inkább aggályos, hogyha meghalnék, meghalna velem Nathaniel és Damian is, minimum, vagyis nem csak a saját életemmel játszom. Annál sokkal nagyobb a kockázat. – Oké, szólok az őröknek. De a tigriseket addig nem hozhatod ide le, amíg nem tisztáztunk mindent. – Ha ragaszkodsz hozzá... És hol fogadsz bennünket? – Tudod, hol van itt a cirkuszban Asher irodája? – Naná. Egyszer magam is biztonsági ember voltam itt. – Ott találkozunk – fejeztem be a beszélgetést, de már azon agyaltam, melyik vérpatkányunk ép és tettre kész. Feltételeztem, hogy még mindig Bobby Lee van a placcon. – Figyelj, Anita, nem biztonságos így találkoznod Jake-kel. – Megmentette az életemet. – Ugyanakkor bérgyilkos. – Ki a tag? – érdeklődött Nicky. – Úgyis megtudod, mert jössz velem. Csak állsz szépen a sarokban, és szigorúan nézel, nehogy valami rosszat csináljon. – És ha csinálja? – Ha bántani próbál, megölöd. – Máskor mindig csak ártalmatlanítani akarsz – meresztett nagy szemet Nicky. – Semmi áldozat. – Ez most nem a szokásos. Mert ha tényleg velünk van, akkor az nagy királyság, de ha ellenünk, akkor mielőbb végzünk vele, annál jobb nekünk. Túlságosan is veszélyes. – Rendesen alád tehetett legutóbb! – füttyentett. – Mondom, hogy megmentette az életemet. És ezt is tőle kaptam – mutattam a talizmánomat. – De ha most bepróbálkozik, öljem meg. Bólintottam. – Valamit nagyon nem vágok ebben a sztoriban. – Nem gáz. A lényeg, hogy amit majd hallasz, nem mondhatod el senkinek. Ha, mondjuk, megölne engem, akkor viszont épp ellenkezőleg, akkor tudja meg mindenki. – De ha olyan nagyon veszélyes a csóka, minek egyáltalán találkozni vele?

– Mert ha tényleg velünk van, akkor nem egyedül ő van velünk. – Ne menj ebbe bele, Anita – kérlelt Damian. – Ha bántani akarna, nagy eséllyel nem telefonált volna. – Hacsak nem arra utasította a Tanács, hogy ringasson hamis biztonságérzetbe. Ebben volt ráció de... – Amikor Jake utoljára itt járt, nem imádták Anyucit. És gyanús, hogy az eddigi események nem az ő malmira hajtották a vizet. – Komolyan elhiszed, hogy csatlakozni akarnak hozzánk? – Nem lenne rossz. – De kik ezek? – kérdezte Nicky. – Majd megtudod – vetettem oda neki, de már Bobby Leet tárcsáztam. Persze őt se dobta fel az ötlet, hogy Nickyvel kettesben randizzunk Jake-kel, bár személyesen neki se volt még hozzá szerencséje. De ha egyszer én voltam a főnök, vagy pontosabban a Fekete Királynő, mert már a telefonon is kódnevezzük egymást. – Azért ezt a Fekete Királynő-dolgot annyira nem nehéz összerakni – hívtam is fel mellesleg még a figyelmét – A hülye is egyből leveszi, hogy én vagyok az. – Akkor találjál ki valami jobbat – vágta rá. Ez lett hát a nap slágere: én szívózok, mások visszadobják a labdát, hogy ha nem tetszik, lehet jobbat kitalálni. Hát rajta leszek.

32 Damian nem jöhetett. Komolyabban nem tartottam attól, hogy Jake bántani akarna, de kellett a vészforgatókönyv is, nem lehettem nagyon hülye. És ma egyszer már majdnem elveszítettem Nathanielt, márpedig azzal, hogy a világ egyik legprofibb bérgyilkosa közelébe viszem magamat és a vámpírszolgámat, éppen ezt kockáztatnám. Mert az én halálomat még csak-csak túlélheti, de azt, hogy Damian is velem van, kizárt. Hasonló okokból Jean-Claude se jöhetett. Időközben az őrök Richardot már összeszedték farkas alakban, mások pedig nagy körültekintőn a kocsiját igyekeztek elvontatni a baleset helyszínéről, mert nem lenne egyszerű megmagyarázni a zsaruknak a sok vért az ülésen, amikor Richardnak már kutya baja. Hja, nem könnyű Clark Kent élete, még ha bundát visel is Supermanként. Pillanatnyilag azonban egy másik vérfarkas sokkal jobban foglalkoztatott. Az, amelyik velem szemközt ült a Kárhozottak Cirkuszának igazgatói irodájában. A belső cirkuszsátor tetejében volt ez az iroda, olyasmi, mint egy közvetítői boksz a stadionokban, csak itt az ablakokon be lehetett húzni a függönyt, és az íróasztal mögötti falon egy ajtó nyílt a hátsó hálószobába. Maga az iroda nagyon szimpla volt: asztal, két szék és egy kettős ülőke a fal mellett, sötét függönyök, éppen olyan, mint évekkel ezelőtt, amikor még Jean-Claude irodája volt. Asher semmit nem változtatott rajta, semmi nem látszott a személyéből, az egyéniségéből a helyiségen, ami, ha jobban meggondoljuk, elég lelombozó. Nicky a falnak támaszkodva figyelt, kettőnk között helyezkedett el, hozzám valamivel közelebb, ha esetleg ugrania kellene. Jake épp olyan volt, amilyenre emlékeztem: rövid, barna haj, se nem sötét, se nem világos arcbőr, barna szemek, férfiasan jóképű, ahogy mondani szokás, de semmi extra. Totálisan átlagos, még a termete is, már egy kisebb tömegbe is beleolvad, ami azért ijesztő, mert a Harlekin elvileg kémek gyülekezete, vagyis éppen a megfelelő ember a melóra. Hátborzongató. A vértigrisek viszont éppen az ellenkezője: mind földöntúli szépség, csupa szőkeség, csupa karcsúság, éteri jelenségek, mintha csak nemrég

szabadultak volna ki a ketrecükből, és léptek volna ebbe a hétköznapi világba. Jake belesüppedt az egyik székbe, a tekintete nyugtalanul cikázott. – Biztosan beszélhetünk előtte? – Nicky rendben van – nyugtattam meg, de nem éreztem szükségét, hogy elmagyarázzam, mivel a Menyasszonyom/Vőlegényem, ahogy tetszik, addig nem fecseghet arról, amit hall, amíg én nem utasítom erre. – Kénytelen vagyok bízni az emberismeretedben, ha már egyszer rád bízom szépséges cicáinkat – vonta meg a vállát. – Te vérfarkas vagy, hogy a csudába vannak tigriseid? – Egész életükben ismertem őket. És most úgy alakult, hogy szerintem melletted lennének a leginkább biztonságban. – Hát, nem is tudom, Jake. Lehet, hogy éppenséggel a vágóhídra hoztad a báránykáidat – kezdtem bele a Richarddal történtek elmesélésébe. – Amatőrök – legyintett. – Azok. Mégis majdnem célt értek. Ha az a második golyó a szívét éri, nem hiszem, hogy megmenthettük volna. – Azt hiszem, Jean-Claude életben tartott volna benneteket, de akkor is csak egy farkassal kevesebb. – Ezt most úgy mondod, mintha nem lenne különösebb jelentősége – ráncoltam a homlokomat. – Véletlen se úgy értettem, Anita – dörzsölgette fáradtan a szemeit Most tűntek csak fel a szarkalábai. Azok korábban még nem voltak az arcán. – Mit keresel itt, Jake? És miért hoztad ide a vértigriseidet? De az igazat mondd! – Komolyan mondtam, hogy nálatok nagyobb biztonságban vannak. Inkább azt kérdezd, miért hiszem ezt. – Csináljunk úgy, mintha megkérdeztem volna, és már válaszolhatsz is. – Egyenes, mint mindig – somolygott. – Milyen üdítő a sok vénséges vámpír után, akik mindig kerülő utakon járnak. – Hát maradj te is meg az egyenesen, Jake. – Ők itt nem túlélők, Anita. Hanem tisztavérűek. – Azt mondtad, nem tartoznak egy klánhoz sem. Márpedig a tisztavérűeknek mindig van klánja. Származnak valahonnan.

– Egyetlen szín nem alkot klánt. – Jó, az egy szem Cynricnek valóban nincs klánja, ő az egyetlen kék tigris, de a többinek mindnek van. – A sárgának nincs – ingatta a fejét. – Mert az utolsó sárga tigris itt halt meg, miután megölte az egyik emberünket, és velem is végezni akart. – Ő Harlekin volt – mondta nagyon halkan. – Eddig nem az volt, hogy kimondani se szabad a szót, hacsak nem ők maguk jelentkeztek? – pislogtam. – Mert ha az ember csak úgy emlegeti őket, az maga a halálos ítélet. – De én az egyikük hívóállata vagyok. – Sokan nem is emlékeznek rá, hogy te elárultad magadról – bólintottam. – Még a legerősebb vérállat őreink is úgy elfelejtették, mintha bűbájt küldtél volna rájuk. – A mesterem így látta jónak. – Ez most egy hivatalos látogatás? – Igen is, meg nem is. A Harlekin egy részének a képviseletében jöttem, de a Tanács nem hatalmazott fel a látogatásra. – Hallgatlak. – Mások rögtön kérdezni kezdenének, vagy legalábbis ámulnának – mosolygott –, ha azt hallják, hogy a Vámpírtanács saját rendőrsége és hírszerzése szakított a Tanáccsal. – Elég, ha annyit mondok, hogy a közelmúltban járt nálunk a Tanács néhány tagja? – Akkor tehát tudod, mi zajlik. – Inkább osszuk meg, amit tudunk. És akkor talán tisztábban látjuk majd, milyen mélyen ülünk a szmötyiben. – Minden Sötétségek Anyja nem halt meg – kezdte. Bólintottam. Nem nagy újság. – Már járt nálad – húzta ki magát ültében. – Valahogy úgy. – Amikor érezte, hogy a testét elpusztítja a robbanás, a lényege útra kelt, hogy új otthonra leljen. A Tanács bizonyos tagjaiban termékeny talaj fogadta. Egyszer régen, kevesen emlékeznek már azokra az időkre, a Tanács éppen ez volt. Ahogy elfoglalták a helyüket díszes trónusukon, Anya birtokba vette mindet. Ez volt a nagy, sötét titok. Némelyikükkel nehezebb dolga volt, mint másokkal, de egytől egyig az uralma alá vonta mindet. A Tanács úgy tett, mintha függetlenül és objektíven

tárgyalná a kérdéseket és úgy szavazna, de valójában csak a bábjai voltak mind. – Nem lep meg – mondtam. – Az Utazóba nem jutott be, ő és a halandó szolgája menekül előle. Bujkálnak, még mi se tudjuk, merre. – És a Harlekinben is vannak olyanok, akik Anya mellé álltak? – Harcolunk egymással, magunk között – bólintott Jake. – Csendes, halálos kis háború, jogosabb lenne gyilkosságok sorának nevezni, de szembekerültünk egymással. – Tényleg azt hiszed, hogy nálunk elrejtőzhettek a világ legjobb harcosai és gyilkosai elöl? Nem vagyunk épp ügyetlenek, Jake, de ennyire senki se lehet jó. – Nem, nem. Éppen azért jöttem, hogy karommal és fegyveremmel erősítsem soraitokat, nem pedig azért, hogv meglapuljak. – Azt gondolod, hogy a Harlekin eljön értünk? – Nem hiszem, hanem tudom. – Mikor? – Az attól függ, hogy mennyi idő kell, hogy elintézzük, akiket rátok küldtek. Ha közben elég embert veszítünk, egyből itt lesznek. Egyelőre ránk figyelnek, a Harlekin ellenük fordult részét akarják elintézni, mi vagyunk a legkomolyabb fenyegetés a szemükben. Ha minket kiiktattak, ti lesztek soron. – Vagyis eminens érdekünk, hogy kisegítsünk benneteket, mi? – Nem ezért jöttem hozzátok, Anita – mosolygott. – Mi elintézzük magunk között az ügyeinket, ahogy mindig is tettük. – Akkor tőlünk mit akartok? – Attól függően, hogy miként boldogulunk egymással, mások is a segítségetekre siethetnek közülünk, vagy épp az életetekre törhetnek. Akadnak persze olyanok is közöttünk, akik semlegesen állnak hozzátok, mert nem hiszik, hogy te és Jean-Claude meg a két triumvirárusotok a Tigrisek Urává válhattok. – Már megint lehallgatjátok a vonalainkat? – meresztettem most nagy szemeket. – Nem – vigyorgott –, a vérpatkányaitok már nagyon ügyesen kiszúrják az eszközeinket. – Lehet, hogy lassúak vagyunk, de ha egyszer valamit megtanulunk, azt többet nem felejtjük el.

– A megmaradt se nem narancs, se nem fehér tigrisek mind a Harlekin hívóállatai. Amikor Sötét Anya legyőzte Nappal Atyát, ereje egy részét ránk származtatta, s azon keresztül miénk lettek a tigrisek. A vegasi kék kamasz tigrised nem az egyetlen kék tigris a világon, a másik épp a mestere oldalán küzd életre-halálra, vagyis nemsokára már tényleg elképzelhető, hogy a te kék tigrised lesz az utolsó és egyetlen. – Ő és a mestere a mi oldalunkon harcolnak? – Igen. – És ezek szerint fekete tigrised is van néhány. – Egy. Kettő volt, ám amikor Nappal Atya ismét erőre kapott, Sebastiant elszólította tőlünk. – Különös, hogy soha nem említette, hogy korábban közétek tartozott – fakadtam ki dühödten, mert már bántam, hogy egyszerűen elengedtem, amikor pedig fel is adhattam volna, vagy megtarthattam volna magamnak. – Közénk is tartozott meg nem is. Egyszer régen talán, de neki Nappal Atya valóban a mestere volt, így Sötét Anya nem bízott meg benne. Életben hagyta, de magányra ítélte. A mesteremmel mi ügyeltünk rá a távolból, de nagyon-nagyon sokáig egymaga volt a világban. – Azt mondd el nekem, Jake, hogy ki áll mellettünk, és ki ellenünk. – A megmaradt fekete tigris mestere ellenünk van. Van egy aranytigrisünk is, egy hím, aki a mesterével együtt rábólintott, hogy mellénk áll, ha bebizonyosodik, hogy te tényleg a Tigrisek Urává válsz. – Na, de azt hogy bizonyítsuk? – Érdekes, hogy éppen te kérdezed. – Még egy perc köntörfalazás, és el fog szakadni a cérnám. – Ne haragudj! – húzta ki magát ültében, mintha egy kismadár szedné rendbe a tollait – Amikor a Sötétség Anyja bejelentette, hogy az arany klánnak pusztulnia kell, párat elrejtettünk. Segítettünk nekik menekülni, és szétszóródtak a nagyvilágban, néhányan ide is eljutottak. Mi bújtattuk és lepleztük őket, várva a kort, amikor az új Tigrisek Ura eljön közénk. Egy olyan úr, aki nem gonosz. – És nem is szadista. – Ahogy mondod – somolygott.

– A többi klán abban a hitben él, hogy az aranytigris valóban kipusztult, hogy a bennem élő likantróp mag az utolsó megnyilvánulása. – Tévednek. – Az első kínai császár uralkodása óta bújtatjátok az aranytigriseket, azaz több mint kétezer éve. Jó hosszasan készültetek erre. – Mondjuk úgy, hogy soha nem adtuk fel a reményt. – Nektek aztán van türelmetek, hallod – szaladt fel a szemöldököm. – Ha az ember örökké él, és az öregedés se szegi kedvét, ápolja a lelkében a reményt. Erre nem tudtam, mit feleljek, hát csak vállat vontam. – Értsem ezt úgy, hogy ezek a tigrisek aranyszínűek vagy sárgák, az mindegy is. – A legtisztább vérvonal, ami létezhet – bólintott. – Akadnak még olyanok is, akik több klán kereszteződéséből születtek, mint a te Dominód. Rájöttünk, hogy az aranytigrisekkel párosodó túlélők tiszta vérvonalat visznek tovább. – Figyelj, Jake, én amcsi vagyok, nálunk ez a tiszta vér eléggé túlpörgetett téma. Végül is az egész nemzet egy nagy olvasztótégely. – De a tigrisek nem. Nekik ez az egyik leglényegesebb kérdés. – Szóval akkor most választok magamnak egyet, és? – Legyenek a tiéd, Anita. A saját állataid, dugd meg őket, bűvöld magadhoz, csináld, amivel a hívóállataidat általában magadhoz kötöd. – A Menyasszonyaimmá is tehetem őket. – Mint a véroroszlánodat. – Erre meg hogy jöttél rá? – igyekeztem természetes képpel kérdezni, közben meg méternyit zuhant az állam. – Hozzánk is eljutnak a pletykák, és most a saját szememmel láthattam. Nem kevés Menyasszonnyal hozott már össze az élet az évezredek során. Van egy sajátos szaguk. Nicky megmoccant a fal mellett, mint aki mondana valamit, de aztán jó testőrhöz illően csak pózt váltott – jelezte, hogy jelen van, de néma maradt. – Azt hiszem, mindenekelőtt kell egy tigris, aki ugyanúgy a mesterének tart és szólít, mint a leopárdod és a farkasod.

– A másik oroszlánomat kihagytad a sorból – szóltam közbe a lehető legprofibb rezzenéstelen képpel. Nem kell ahhoz századokat élni, hogy az ember megtanuljon álcázni. – Ne játszadozzunk egymással, Anita. Már arról is értesültünk, ami a Rexeddel történt. Tudjuk, hogy új Rexre vártok, hogy hívóoroszlánod még a Rex életében se volt, és hogy részben ezzel haragítottad magadra a néhai királyt. – Kémkedtek utánunk. – Mindenki után kémkedünk, Anita, ne érezd magad túlságosan is kitüntetettnek. – Még csak véletlenül sem így érzek, hidd el! – Minden Sötétségek Anyja azon van, hogy a Tanács ismét az ő bábszínházává váljék. Meg kell állítanunk. – De hogyan? Hogy harcolsz valakivel, akinek nincsen saját teste? Valakivel vagy valamivel, ami testből testbe szökell? – Úgy, hogy elálljuk az útját, elzárjuk előle a testeket, és már csak testetlen szellem és akarat marad belőle. Úgy véljük, akkor szépen elenyészne. – De csak vélitek, biztosak nem vagytok benne. – Ha azt mondanám, hogy tudjuk, azt úgyse hinnéd el. – Hogy zárjuk el tőle a testeket? – Ahogy már Belle Morte-tól is elrekesztettétek. – És azt meg honnan tudod, hogy csináltuk? Akik akkor ott voltak a szobában, biztosan nem dicsekedtek vele senkinek. – Maga Belle mesélte, Anita. Mert hozzánk fordult, hogy rejtsük el. Erre csak bámultam. – Mi lepett meg ennyire? – Egyszerűen csak az a gondom, hogy Belle Morte-ot a saját vérvonalának erejével szabadítottuk ki, viszont a többi mester hatalma nincs meg bennünk. – Na és akkor ki hazudik? – Én biztosan nem. – Figyelj, Anita, benned megvan minden olyan vérvonal ereje, ami valaha megtámadott téged. Úgy gyűjtőd magadba a vámpírerőt, mint mások a bélyeget. Megtámadott a Vadak Ura, és már mindenféle, bármilyen vérállatot képes vagy magadhoz szólítani. A Sárkány épp csak megérintett a távolból, és azóta táplálkozol a haragból. Pletykálják

azt is, hogy még a szennyes kis trükkjét is eltanultad, hogy a vámpír saját auráját fordítod önmaga ellen, s az éles üvegként hatol a testébe. – Olyan csak egyetlenegyszer volt, és a metafizikai sofőr JeanClaude volt, nem én. – Neki is meg kell szereznie az erőket, Anita. Kellőképpen fel kell duzzasztania a hatalmát. – Mihez képest? – Hogy az amerikai Tanács feje lehessen. – Hogy azok a fránya madarak mennyit csicseregnek – ingattam a fejemet. – Gondolom, minden nagyobb városban akadnak kémeitek. – Ha mindben nem is, de azokban mindenképpen, ahol eléggé erős hatalom összpontosul, hogy a segítségünkre lehessen. – Tehát akkor válasszak a fiúk közül. És a kislányt kinek hoztad? – Akár őt is választhatod, de ismerünk annyira, hogy sejtsük, a lányt sokkal inkább Jean-Claude-nak hoztuk. – Sokkal inkább? – Ezek a dolgok akkor működnek igazán, ha az erőkörben mindenkit szeretsz, amennyire csak szeretheted. A vérvonalatok alapja a kéjvágy, szex és szerelem, vagyis ha azok, akikkel lefekszetek, a kedvetekre valók. Egyre inkább az a benyomásunk, hogy a te esetedben ez egyenesen elvárás. – És mégis hogy megy ez? Odaállok eléjük, és rábökök az egyikre, a legcukibbra, mintha egy cicát emelnék ki az alomból?! – Véleményem szerint a leggyorsabb és legbiztosabb módja az lenne, ha az összessel visszavonulnátok Jean-Claude-dal, és ismerkednétek. Egyből éreznétek, melyikük passzol nektek a leginkább. – Ja, hogy egyszerűen csak kezet rázunk, szevasz, Anita vagyok, ő meg itt Jean-Claude, gyertek szobára, dugjunk?! Nem rokonok ők ahhoz túlságosan is, hogy összefeküdjenek egymással? – Nem egymással fekszenek össze, hanem veled meg Jean-Claudedal és a többi pasiddal. – Akkor kicsit kevéske lesz az az egy leányzó. – Lesz több is, ha életben maradnak. – Aha. Szóval valaki azért gyilkolja a klán nélküli vértigriseket, mert sejti a terveteket. – Igen, valaki, nagy eséllyel egy Harlekin, rájött, hogy megmentettünk néhány aranytigrist, azt azonban nem tudhatják,

mennyire legyengült a vérvonal. Így inkább leölnek minden vértigrist, aki az útjukba akad. – Miért nem hallottunk mi erről? – Mert csak a klánnélküliekre vadásznak. Pontosan ismerik a klánok vérvonalait, és tudnak Cynricről is, de ő nem nyugtalanítja őket. Kérlek, Anita, vidd ágyba valamelyik aranytigrist, amilyen gyorsan csak lehet, vagy te, vagy Micah vagy Nathaniel, ahogy te gondolod, csak történjék meg mielőbb, és legyen a hívóállatod. – De miért olyan sürgős? – Mert ha minden szín felett hatalmad lesz, akkor az erőd a csillagokig nő, és a tigriseké is. – Bibiana ugyanezt mondta. – Amint lesz egy arany hívótigrised, a többiek se lesznek képesek ellenszegülni neked. – Akkor az az aranytigris, aki meg akart engem ölni, miért nem uralkodott a mesterével a tigriseken? – Mert ő egyszerűen csak arany volt. – De nem az van, hogy az arany automatikusan vonzza az összes többi színt? – Nem, ha csak és kizárólag az, akkor éppolyan, mint bármelyik másik szín. – És ha nincs precedens, miért vagy benne annyira biztos, hogy ha nekem lesz egy aranytigrisem, az enyém lesz egyből az összes tigris? – Mert a fekete-fehér már a tiéd. – Nem százas, hogy ők hívóállataim-e, vagy inkább olyasmik, mint Nicky – tamáskodtam. – Az már csak részletkérdés, mivel hatalmad van felettük, és a kék felett is. – Cynric alig tizenhat volt, amikor lefeküdtem vele. Nincs az a tizenhat éves, aki ne kötődne hozzám, ha lefekszem vele. – Szerintem alulbecsülöd magadat – kacagott nagyot Jake –, de azért szellemes. Igazából arról beszélek, hogy minden olyan tigrisszínt vonzol, amelyikkel valaha is találkoztál. Még a narancsot is. Mert akkoriban is elég hatalmad volt már, hogy kiskirálynő legyél, és minden független hímet magadhoz szólíts az országból. Az aranyhímünk kis híján ellenünk fordult miattad. Nem kis fáradságunkba tellett

visszatartani. Se Soledad, se az asszonya nem volt képes az összes hímet szólítani. – Ha mi segítünk nektek a tigrisekkel – fontoltam meg komolyabban a kérdést –, akkor ti segítetek nekünk a bérgyilkosokkal. – Rafael patkányai már rajta vannak az ügyön. Ha az Ulfricotok nem játszaná annyira az átlagembert, mellette lettek volna a testőrei. – Szeretne normális életet élni, bár ezek után, ha felépült, már nem fogja bánni maga körül a testőröket – Az ezek után jó időbe tarthat, Anita. – Figyelj, Jake, ha az elkövetkező két-három hónapban folyamatosan bérgyilkosok özönlenek ide miattunk, akkor hamarosan már nem is lesz ezek után, mert az egyikünket egyszer csak elkapják, és azzal vége is lesz mindennek. – Milyen nyugodtan mondod. Mások legalább kicsit beleremegnének a gondolatba. – Majd félek, ha félni kell – rántottam egyet a vállamon. – De akkor megegyeztünk? Te és Jean-Claude, meg akit még jónak látsz., párosodtok az aranytigrisekkel? – Ha tényleg a Tanáccsal és Minden Sötétség Anyjával kell szembeszállnunk, minden csepp erőre szükségünk van. – Amikor legutóbb nálatok jártam, kicsit többet kekeckedtél. – Lehet, hogy még én is belefáradok egyszer a kekeckedésbe. – Vagy csak megviselnek az új körülmények. – Az is – mosolyogtam halványan. – Jut eszembe, ha Jean-Claudenak is jut a tigrisekből, és ő is része a tervnek, őt miért nem hívtad most ide? – Ő a mestered, Anita. Ha te akartad volna, hogy jöjjön, akkor jött volna. Ha úgy akarod, hogy valamiről ő is tudjon, egyszerűen csak rágondolsz, és már tudja is. És így legalább volt ideje tárgyalni a legtöbb amerikai Város Urával, s mire mi ketten végzünk, ő is tudja már, hányadán állunk. – Az ésszerű munkamegosztás – álltam fel. – Mutasd hát be a tigriseidet, Jake! – Nem az én tigriseim. – Születésük óta ismered őket. Mégse érzel irántuk semmit? – Hogyne éreznék? A szemem előtt nőttek fel.

– Hogy ajánlhatod fel mégis ilyen könnyedén őket nekünk, akiket alig ismersz? És ők mit akarnak? Nincsen saját akaratuk? – Egész életükben erre a pillanatra készültek. – Mintha csak idomított cirkuszi illatok lennének? – Nem szándékosan. De azt el kell ismernem, hogy nem azért óvtuk őket olyan nagy gonddal évezredeken át, mert annyira nagyon jóságosak vagyunk. Hanem azért, mert céljaink voltak velük. És ez a cél az, hogy neked adjuk őket, és a te táplálékaid legyenek. – A hívóállataim nem táplálékok. – Milyen csinos gondolat. Ugyanakkor az étel maga az energia, ami az életet és az erőt adja. Ők mostantól neked és Jean-Claude-nak adnak erőt. – Te tényleg állatoknak tartod őket. – Házasodtunk velük, szaporodtunk, vigyáztunk rájuk, mint az aranyat érő kis nyájunkra ezer meg ezer éven át, Anita. És soha nem volt arra garanciánk, hogy az új Tigrisek Ura, ha egyszer ismét eljön közénk, jó úr lesz-e, vagy gonosz. Nem lett volna hát bölcs dolog, ha túlságosan is kötődünk hozzájuk, mert ha teszem azt, gyermekeimként szeretném őket, vagy akár csak egyet, nem lenne szívem a kezedbe adni őket. És nem kerülhettünk volna ilyen helyzetbe. Érted? – Azt értem, hogy a gonosz farkas folyamatosan a ti nyájatokra lesett, vagyis ti voltatok a gondos pásztorkutyák. – Ahogy mondod. Egyébként Jake bácsinak hívnak. – És ha én egy tiszteletre méltó, de kegyetlen ember lennék, akkor is felajánlanád nekem őket, vinnéd a vágóhídra mind. Rám nézett. Elméletileg a barna szem mindig melegebb, mint akármelyik másik szemszín. Hát most a barnánál hidegebbet elképzelni se tudtam volna. Az irgalomnak és az érzelemnek a szikrája se pislákolt azokban a szemekben, tudom, nagy rutinom van már az efféle tekintetekben. – Igen, vinném. – Csúnya, gonosz Jake bácsi. – Úgy bizony. – Én képtelen lennék gonosz Anita néni lenni. – Még akkor sem, ha ezzel a Sötétség Anyját állíthatnád meg, ha csakis így gátolhatnád meg, hogy gonosz, halált hozó járványként boruljon rá a világra?

Szerettem volna elkapni a pillantásomat, félrenézni, kerülni ezt a szúró, mindenen keresztülhatoló barna szemet, de fegyelmeztem magam, és kimondtam, amit igaznak éreztem: – Gőzöm sincs. – Már hogyne lenne. Tudod te nagyon is. Csak épp utálod, hogy kénytelen lennél csatlakozni a magamfajtákhoz. – Attól, hogy a nagy Jó nevében követünk el gonoszságokat, a gonoszság még gonoszság marad, Jake. – Nagy szerencsémre, te a szíved mélyén jó ember vagy, Anita Blake. Mindent megteszel majd, hogy ne bántsd őket, amennyire ez lehetséges, tehát nem kell azzal gonoszul cselekednem, hogy a kezedbe adom őket. De ez nem változtat az igazságon. Hogy szerencsém van, mert csakis a te jóságod miatt nem követek el aljasságot, hiszen ha te a világ legromlottabb embere lennél, de megakadályozhatnád a világ vesztét és bukását, akkor is ugyanígy a kezedbe adnám a srácokat. És akkor már magam is aljasságot követnék el – mondta, és nyújtotta a kezét. De ahelyett, hogy megrázta volna az enyémet, a szájához emelte, és röpke csókot nyomott a kézfejemre. – Köszönöm neked, hogy úgy végezhettem el a munkámat, hogy nem váltam közben ocsmány szemétládává. Köszönöm, hogy nem kellett valóra váltanom a legmélyebb félelmemet. Ahogy elfordult, és elindult az ajtó felé, azért én még elcsíptem a könnyek csillogását a szemében. Azt állította, hogy soha nem hazudna önmagának. Pedig mennyire hazudott! Mert hiába is mondta, hogy nem a saját gyerekeiként szerette a tigriseket, én már tudtam, hogy ez mégiscsak egy nagy hazugság volt.

33 Éppen lefelé tartottunk a lépcsőn, amikor megszólalt a harangjáték a zsebemben. Elmorzsoltam egy gyors imát, és felvettem. – Blake. – Nézze meg az e-mailjeit, rendőrbíró – hallottam Clayton hangját. – Mit küldött? – Egy kisfilmet. Élek-halok ezekért a modern kütyükért – tette még hozzá, és ennyi volt. Bontotta a vonalat. – Menj, beszélj a tigriseiddel! – sóhajtottam nagyot – Nekem mindenekelőtt meg kell néznem, amit a rosszfiú küldött. – Miféle rosszfiú? Csak a fejemet ráztam, és Nicky kezébe nyomtam a mobilomat: – Játszd le nekem a filmet, amit küldött. – Mondtam, Anita, hogy minden nagyobb városban vannak kémeink. Ott vagyunk minden fontosabb helyen. – Ez valami ajánlat? – néztem rá. Jake hátrasandított a tigrisekre, akik az őreink szoros gyűrűjében várakoztak. – Ha elmondod, mi ez az egész, én megmondom, van-e valakink vagy valamilyen eszközünk, hogy segíthessünk. – Megnyitottam, Anita – szólt közbe Nicky. – Szavad ne feledd! – intettem Jake-et, és visszavettem a telefonomat Nickytől, aki a vállamon át maga is nézte a filmet. Nem piszkáltam el, magamtól még leállítani se tudtam volna a lejátszást, nem hogy visszatekerni, ha éppen, mondjuk, azt szerettem volna. Nem ártana már valamennyire kitanulnom ezeket a kütyüket, a francba is. A monitor meglepően tiszta volt, mintha egy profi kis tévét néznék. Csupa fehér helyszínelős overallban, maszkban és kesztyűben egy alak kúszott a képen, rimánkodott. A hangjából tudtam azt is, hogy nő. Ahogy hátrált el négykézláb, fél béna lábát vonszolva maga mellett, egyre csak sírt, hogy ne, kérem, ne. A lábát már lenn a kriptában intézhette el valaki, mert onnan menekült fel, és az overall le volt szaggatva róla, látszott, hogy a bal térdhajlata szét van marcangolva, és

a szíve pumpálásával összhangban bugyog fel a vére a seben. Vagyis odalenn is felébredtek már a kisebb vámpírok, őrültek mind, de még nem jönnek a felszínre, mert a napfényt csakis a mesterük bírja. Ekkor egy félig elrothadt kar nyúlt be a képbe, a kamera felől, egyenesen a nő felé. Elkapta a sebesült lábát, és maga felé rángatta. Ráült a hasára, a nő már csak visított, letépte a fejéről a fehér csuklyát, kibomlott a hosszú, barna haja, aztán a maszkját is, hogy láthassam, mennyire retteg szegény. Éreztem, hogy mozog a szám, hogy valamit hajtogatok, miközben nézem, ahogy megragadja félig elrohadt kezével a nő torkát, és szorítja, míg végül egészen ellilul az arca, és már egyáltalán nem kap levegőt. Akkor elengedte, megvárta, míg levegőt vesz, és nyúlt érte megint. – Ne – suttogtam bénultan. – Megölte, mielőtt ezt a filmet elküldte, Anita. A nő már halott, nem segíthetsz rajta. Ez nem élesben megy – magyarázta Nicky. – Honnan tudod? – Mert elküldte a filmet. És ahhoz két kéz kell. Tök logikus és ésszerű érv, hogy miért is nem él már ez a szegény nő. Ez segített, hogy legalább végignézzem a szerencsétlen utolsó pillanatait. Most azonban már Clayton nem fojtogatta, hanem két rohadó ujját a torkába nyomta, és feltépte, mint egy érett gyümölcsöt, kifordult a hús és ömlött a vér. A nő szeme kidülledt, hörögni és rettenetesen fuldokolni kezdett, de hamar vége volt. A kamera az arcán maradt, amíg üvegesre nem tompult a tekintete és már csak az önkéntelen izomrángások nem dolgoztak a testében. Vége volt, meghalt. Akkor Clayton maga felé fordította a kamerát, hogy az ő ocsmány, halloweenre tervezett pofáját lássam. Hiába volt olyan hatalmas, hogy a nappali fényben kimehessen, rothadó vámpír volt, vagyis estig két lábon járó kriptaszökevény, egy fertelem, egy rém. De nem bánta, már nem akarta rejtegetni, hogy valójában micsoda. – Gyere, Anita Blake, kapj el, ha tudsz, mert mostantól gyilkolunk a vámpírjaimmal, amíg valaki utunkat nem állja! – mondta. Az arca egyik oldalán mintha csont se lett volna, a cafatos bőr behorpadt, és láttam, ahogy beszéd közben mozog a nyelve. Elvileg nem kellett volna fennakadnom ezen, és mégis forgott a gyomrom. Nyilván az előzmények se segítettek. Az ember soha nem tudhatja előre, mi az a

pont, amikor az utolsó csepp pottyan bele a pohárba, és már nincs több borzalomnak hely, túlcsordul a perem. Puskalövéseket hallottam, közelről, és a képen látszott, hogy a kamerát tartó kéz megvonaglik. Úgy fordította a kamerát, hogy lássam, a második lövés a mellkasán hatolt át, miközben beszél. – Nocsak, még több rendőr! Még több áldozat! – hömpölyögtek belőle a szavak, és megint fordított a kamerán, hogy már a rendőröket láttam, akik puskával a kezükben közeledtek felé, ő pedig megindult az irányukba, mit se törődve a golyózáporral, amibe keveredett. Újabb találat érhette, mert megint rázkódott a kéz, ami a kamerát tartotta, és egy idősebb egyenruhás került a képre, ahogy egy rendőrautó motorháza fedezékéből rá tüzel. – Ebben az alakban a golyók nem árthatnak nekem – röhögött fel a vámpír. Azután a képernyő elsötétült. – Hogy baszódna meg! Hogy baszódna meg! – bámultam a sötét kijelzőmet. – Most meg mi történt? – lépett mellém Jake. Finnegan számát hívtam, bár nem fogadtam volna nagy tétben, hogy még fel tudja venni. Hangpostára kapcsolt, és mázsás kő gördült a szívemre. Fél pillanat múlva csörögni kezdett a mobilom, ami tényleg a frászt hozta rám, még fel is sikkantottam. – Blake! – fojtottam belé a második csörgést. – Keresett – jött Finnegan hangja. – A vámpír még mindig ott van a temetőben? – Nem, áttört az embereimen, és eltűnt Rohad a teste, és egyszerűen eltűnt. Hogy a fenébe, hogy nem találjuk?! – kiabálta idegesen. – Küldött nekem egy filmet. – Mi van? – Azt hiszem, Morgan telefonjával csinálhatta a videót. – Küldje át nekem! – Ne akarja inkább megnézni. – Küldje át! – Éppen egy helyszínelő csajt öl meg rajta, és nekimegy az embereinek. Amíg a rothadó testben van, a golyók nem fogják. Ha megint emberi formája lesz, akkor lelőhetik. – De miért? – Nem tudom. Egyszerűen az ilyen vámpírok így működnek.

– És hogy a fenébe találjuk meg, Blake? Na és ha megtaláltuk, mi a halált csináljunk vele? – Égessék el! Lángszórókkal. – A likvidálóegység már úton van. Elégetjük a kriptában maradt vámpírokat. Őket miért hagyta hátra? – Szerintem eszét vesztette. A vámpírok is meghibbanhatnak, ahogy az emberek. Fogja fel úgy, hogy ez is csak egy sorozatgyilkos, tömegkapacitással. – Vagyis mostantól megöli, akit lát... – Valószínűleg. – Hogy bukkanjunk a nyomára? – Kövessék a hullákat! Ha elbújt, jöjjenek a kutyák. Egy oszló hulla csak, Finnegan, most legalábbis az. Szerezzen pár kutyát, és szagoltassa ki velük! – Hullakeresőkkel? – Aha. – A legjobb ötlet, amit eddig kaptam. Máris intézkedem. – Sötétedésig ne is próbálják lelőni, nincs az a lövedék, ami árthatna neki. Csakis a tűz működik ilyenkor, vagyis a kutyás egységeknél legyen lángszóró. – Nincs ennyi hullakereső kutyánk, és mellesleg lángszórós egységűnk se. – Nincs város, ahol ennyi lenne. Morgan is megmondta, hogy az Államokban roppant ritka az ilyen vámpír. – Intézem a kutyákat, maga meg küldje azt a videót, Blake. – Máris. Pár óra alatt odaérek magam is. – Pár órán belül vége az egésznek. – Finnegan. – Nem, figyeljen, a kutyák fantasztikus ötlet, tényleg. Maga is csak mehetne a kutyákkal meg a lángszórós egységekkel – zárta le, és el se köszönt. Nekem meg az járt az agyamban, hogy én azért kutyák nélkül is meg tudnám találni a tagot, mivel nekromanta volnék vagy mi a szösz. De persze a rendőrbírók általában kínosan érzik magukat a pszichés társaságomban, szóval nem szívóztam. Mellesleg ez az én csapdám is lett volna. Mert ha elmegyek Atlantába, akkor az a vámpír rám vadászna, vagy átadna a Sötétség Anyjának. És az embereim nélkül

nem lennék egy pillanatig se biztonságban Anyucival szemben. Még akkor is túlságosan veszélyes lenne az út, ha éppenséggel nem lesnének rám bérgyilkosok. – Csapda, te is tudod – szólalt meg mellettem Nicky. – Tudom hát. – És mégis képes lennél odamenni, ha a rendőrség hívna? – Per pillanat fogalmam sincs – nyomtam megint a kezébe a mobilt – Küldd át Finnegan rendőrbírónak a videót! – Miről van szó? – nyomult tovább Jake. És én beavattam, mert a sajtó is nyilván hamarosan bedobja a sztorit, nincs az az isten, hogy ne. Ennyi halottal, ennyi szenzációval, ráadásul nem is árt, ha figyelmeztetik a népeket. Jó, nyilván az egésznek legfeljebb annyi haszna lesz, hogy bepánikol a város tokkalvonóval. Viszont ha ilyen esetben a rendőrség nem figyelmezteti a lakosságot, nem egy pert akasztanak a nyakukba, mert mindenki azt hinné, hogy ha tudták volna, akkor elmenekülhettek volna, akkor megúszhatták volna. Naná, hogy ez nem igaz, ám van, hogy az emberek kénytelenek a biztonság illúziójával beérni. Nekem még csak ennyi se jut, de nem ám, már évek óta nem.

34 – Ma éjjel Atlantára csapott le Morte d’Amour, holnap egy másik város következik – foglalta össze Jake. – Hány Város Ura származik még tőle? – Nem kevés. – Vagy beavatsz, Jake, vagy léc. – A többi leszármazottját még menthetjük, Anita. Legalábbis itt, az Államokban. – De hogyan? – Válassz egyet a cicusaim közül. – Azt tudod, hogy ez a cicusozás nem sokat lendít az ügyön, ugye? – Bocs – mosolygott – Az segítség, hogy egytől egyig idősebbek a vegasi Cynricnél? – Ő se liliomtiprás már – döntöttem a visszatámadás mellett. – Mintha a madarak azt csicseregnék, hogy nálad a lélektani határ a tizennyolc év. De bocs, ha rosszul tudom. – Nem – sóhajtottam –, nem tudod rosszul. És nem is a kor a leglényegesebb, hanem az ártatlanság. Az én életemben az ártatlanság még turistaként se fordul meg. Épp ezért jobban bírom, ha a partner is ismeri a dörgést. – Egy szomorúbb, de bölcsebb kislányt neked? – dobta be Nicky, mire egyszerre meredtünk rá. – Te most a Music Manből idéztél? Bárki másnál azt mondtam volna, hogy zavarba jött, de Nicky csak izmosan vállat vont. – Mi van, nem szerethetem a musicaleket? – Valahogy death metalosnak tippeltelek volna – pislogtam zavartan. – Bírom azt is, de táncolni nem lehet rá – vigyorgott. – Silas zsánere volt. – Már vagy egy éve itt vagy, és még csak nem is sejtettem, hogy szeretsz táncolni.

– Mert te nem szeretsz. Persze Nathaniel, Micah, Jean-Claude vagy Asher kedvéért hajlandó vagy, de nem élvezed. És nekem az elsődleges késztetésem az, hogy a kedvedben járjak, valahogy ideges leszek, ha úgy érzem, nem vagy elégedett velem. Ha felkérnélek, akkor kellemetlenül éreznéd magad, és én attól zaklatott lennék. Nem éri meg. Mit is mondhattam volna? – Te mit tudsz erről a Menyasszony-dologról? – fordultam inkább vissza Jake-hez. – Láttam már ilyet, pedig nagyon ritka. És csak azokban a vérvonalakban fordul elő, amik eredetileg Nappal Atyától erednek, mint a Belle Morte-é vagy a Sárkányé. – Vagyis akkor a Sötétség Anyjának ismeretlen? – Az Édes Sötétség nem hajt a hosszú távú kapcsolatokra – biccentett – Megesik, hogy a vőlegény csúful bánik a Menyasszonnyal, de mégis élő a kötelék, és még a legocsmányabb vámpír is valahogyan felelősnek érzi magát a teremtményéért, és idővel ez egyfajta erőstrukturává alakul, még ha egyoldalú is marad. – Van felső határa a Menyasszonyaim számának? – Általában csak a kínálat szab neki határt, hogy hány vámpír fér meg egy területen, azt is az határolja be, hogy mennyi vért lehet felhajtani anélkül, hogy bárki is éhen veszne. – Mennyi volt a legtöbb? – Tizenkettő, Nagy szemeket meresztettem. Azta! – Húzod az időt. Miért nem akarsz találkozni a vértigrisekkel? – Én elhiszem, hogy a te fülednek ez gyerekesen hangozhat, de tényleg zavar, hogy egyszerűen csak álljak elébük, és vigyek ágyba egyet, miközben még nem is ismerjük egymást – Megvan az oka, hogy a legtöbb Menyasszony vámpírja férfi. – Mégpedig? – A nők mindent túlbonyolítanak. – Nicky torkából feltört valami gyanús zaj, amit gyorsan köhögésnek álcázott, de meggyőződésein, hogy nevetésnek indult. – Valami komment, Nicky? – meredtem rá. – A világon semmi – higgadt le valamicskét, bár szerintem indokolatlanul kimelegedett a „köhögésben”. Világos. Ha pasi lennék, egyszerűen odamennek, ráböknék az egyikre, hogy te, és már vinném te az ágyba. Világos.

– Miért nem kéred meg Jean-Claude-ot, hogy segítsen választani? – kérdezte Jake. Épkézláb gondolat volt. Én valahogy mindig a gyengébb vérállatokra és vámpírokra nyúltam rá, az egy szem Micah-t nem számítva. Jean-Claude épp az ellenkezője volt, istenáldotta tehetséggel nyúlta ki mindig a legerősebb, leghatalmasabb vérállatot/nekromantát, hogy aztán gigászi lökést adjon velü(n)k a saját erejének. És ha már kénytelenek vagyunk egy újabb személyt az ágyunkba venni, legalább az segítsen a zavaromat eloszlatni, hogy utána alaposan felturbózódik a hatalmunk. Az talán orvosolná a zavaromat. Nem Jean-Claude-ét, az övét soha nem kell. Őt ugyanis az ilyesmi messziről elkerüli.

35 Míg a vértigrisek a nappaliban várakoztak, a pasijaimmal a hálóban igyekeztünk megvitatni, milyen férfit válasszunk új tagnak. Pontosakban a pasik próbálták eldönteni. Én a kandalló mellett ücsörögtem egy fotelben, nagy csésze kávét babusgattam. Jean-Claude a másik fotelt foglalta el, Nathaniel szótlanul üldögélt a kandalló előtt a földön, teázgatott, és nagyon figyelt. Damian, Asher és Micah fel-alá járkált, miközben vitatkoztak. Richard még mindig farkas alakban hevert a fotelem lábánál. És figyelt. A szabad kezemet a nyakán pihentettem, belefúrtam a durva szőrébe. Egészen fahéjszínű volt, és hatalmas. A rendes farkasok általában nem nagyobbak egy átlagos német juhásznál, de a vérfarkasok jóval testesebbek, így összekeverni se lehet őket igazából. Ők majdnem dog nagyságúra nőnek, de egyébként mindenben a farkasokra hajaznak. A vére ott lüktetett a tenyerem alatt, és a meleg szőr mégse nyugtatott meg, hiányzott belőle a kutyák nyugalma. Az meg egészen hátborzongató volt, ahogy a borostyánszemeivel a beszélgetésre figyelt, azt se farkas, se kutya nem csinálta volna, mert az a tekintet értelmesen követte az eseményeket, és rajzottak mögötte a gondolatok. Egy igazi farkast vagy kutyát ez az egész hidegen hagyta volna. – Anita – hajolt le egyszerre hozzám Micah. – Igen? – pislogtam fel meglepetten a macskaszemeibe. – Bocs, miről van szó? – Hideg a bőröd simította végig a homlokomat. – Még mindig tart a sokk. Történt valami Jake-kel, amit még nem mondtál el? – Jake-kel nem, vele nem – feleltem valahonnan a távolból. Letérdelt elém, és belenézett a szemembe. Richard is felém fordult, így két vadállati szempár stírölt egészen közelről. – Talán megparancsoltad Nickynek, ma petite, hogy valamit elhallgasson előlünk? Micah megfogta a kezemet, amit valamikor elvettem Richard nyakáról. A farkas az arcomhoz tolta a pofáját, szimatolt.

– Figyelj, Anita, megmondtad Nickynek, hogy ne beszéljen nekünk valamiről? – kérdezte megint Jean-Claude, mire megráztam a fejemet, ő pedig Nicky felé fordult. – Hazudik, Nicky? – Igen. Olyan gyorsan kaptam felé a fejemet, hogy Micah kénytelen volt stabilizálni a kávémat, nehogy repüljön az is a nagy lendülettől. – Nem mondtam, hogy nem mondhatod el nekik. – Azt mondtad, hogy senkinek se említsem a rendőrségi dolgokat, hogy ez egy folyamatban lévő nyomozás, és hogy nem avathatok be senkit. – De nem úgy értettem, hogy... mármint... vagyis... – hebegtem. Kezdtem szétesni. – Mondd meg Nickynek, hogy elmondhat nekünk mindent – érintette meg az arcomat Micah. Bólintottam. – Ki kell mondanod, hangosan – nógatott tovább. – Elmondhatod itt, hogy mi volt – nyögtem ki. Nicky és Damian együtt számolt be a videóról, mert nevet nem mondtam, vagyis a vámpíromat is felhatalmaztam. Ám amikor Nicky a telefonbeszélgetésekhez ért és Claytonhoz, Micah szorosabban fogta a kezemet, Richard pedig az ölembe fektette a fejét, ahogy a kutyák szokták, és felnézett rám. És most esett le, hogy a kutyák nem azért olyan megnyugtatóak, mert szőrösek vagy, mert nem tudnak beszélni, vagy attól, ahogy néznek, hanem attól, hogy nem várnak semmit cserébe. Márpedig Richard tekintetében nagyon is sok várakozás volt, rengeteg kimondatlan vágy és igény. Jean-Claude a két kezébe fogta az arcomat, hogy felnézzek a szemébe. – És úgy akartál ismerkedni és lefeküdni az új tigrisekkel, hogy meg se pihensz az újabb borzalmak után? Nem szóltam semmit. – Miért nem adsz magadnak néha egy kis időt, ma petite?! – csókolta meg gyöngéden a homlokomat. – Mert nincs időnk – néztem rá. – Most kell cselekednünk, tudod – éreztem, hogy kezdek bedühödni, miközben igazából nem látom az okát, miért. Kiszabadítottam magam közülük, felpattantam, és a szoba közepén megálltam, körbenéztem. Ebben a pillanatban végtelen

gyűlöletet éreztem mindenki iránt, ezek iránt a pasik iránt, ok nélkül, alapok nélkül. De felgyülemlett bennem az indulat, a harag, és annyira jó lett volna kiadni, ráömleszteni valakire, hiába, hogy tisztában voltam az egész irracionalitásával. Nathaniel feltápászkodott, széttárta két karját, a tenyereit mutatta, mintha azt akarná bizonyítani, hogy fegyvertelen, hogy a szándékai ártalmatlanok. Futórövidnadrágot és izompólót vett fel, a haját szorosan összefonta. Edzeni öltözött így. – El kellene menned kocogni. Vagy bokszolni egyet. Ereszd ki magadból, mert az a legrosszabb, ha lenyeled és magadban tartod. – Ezt egy edzéssel nem lehet helyrehozni – üvöltöttem rá. – Azt nem, de azért segít. Levezeti a haragot. Jobb, mintha velünk veszel össze, és persze ilyen állapotban nem mehetsz ismeretlen vérállatok közé – indult meg felém kedvesen. Óvatosan mozgott, mintha aknamezőn sétálna vagy vadállatok közön, a dzsungelben. Ilyen rémes lettem volna? Hogy megtanulta mellettem, nem árt velem óvatosnak lenni? Hát igen, azt hiszem, volt alkalma bőven. A szemem égett, a torkom kapart, de nem akartam már megint bőgni. Ma már egyszer megvolt, elsirattam Havent, Noelt és magamat, amiért azt tettem, amit tennem kellett. És sírtam, hogy kis híján elveszítettem a pasit, aki most épp nagyon óvatosan lépdel felém. Nathaniel megfogta a kezemet, és elindult velem az ajtó felé. – Elviszem edzeni. Ti meg válasszatok a vértigrisek közül, bár szerintem az lenne a legjobb, ha Micah mondaná ki a végső szót. – Csak mert ő a szeretőd, vagy, mert a Nimir-Rajod? – kérdezte Asher. – Azért, mert Jean-Claude a komplikált emberekhez vonzódik. Az erős, de problémás alakokhoz, és se időnk, se energiánk most lelkizni és egy nehéz embert befogadni a csapatba. Én egyszerűen a legdominánsabbra szavaznék, ha rajtam múlna, Damian egyszerűen lányt szeretne, mert már így is túl sok neki a bandában a pasi. Asher épp ellenkezőleg, szeretne már egy olyan férfit, aki inkább homo, mint hetero, csakhogy az ilyenek meg Anitának nem jönnek be. Nicky velünk tart, mert kell valaki, aki vigyáz ránk, de egyébként is neki a legfőbb szempont, hogy Anita kedvében járjon, vagyis az ő szava Anita szava. Ha Richard emberi alakban lenne, és választhatna, az se vezetne sok jóra, mert ő valahogy soha nem úgy választ, ahogy Anita

választana, tehát neki senki se felelne meg. Anita két legutóbbi választása két szociopatát hozott haza, több olyat nem szeretnénk, gondolom – szorította meg közben vigasztalón a kezemet, de hát igaza volt, nem aggályoskodhattam, nem pattoghattam. – Micah közöttünk az egyetlen, aki valahogy mindig jól választ, mindig a legkevésbé zűrös alakok mellett szavaz. A falkába sem hoz soha se őrültet, se nehéz esetet, se gonoszat. Mindig ügyel, hogy akit hoz, az működjön a csapatban. És most is erre lenne szükségünk. Aki hajlandó az első perctől együttműködni velünk, és nem hisztizik, nem száll szembe velünk. Szóval szerintem menjetek át a tigrisekhez, nézzétek meg őket magatoknak, ehhez Anita nem is kell, ahogy én sem. Ezennel a magam és Anita szavazatát Micah-nak adom, már ha ő is benne van. Rám nézett, én biccentettem: – Micah-ban bízom. – Én most velük megyek – jelentette ki Nicky –, de szerintem Nathanielnek tökéletesen igaza van. Ha nekem is van szavazatom a kérdésben, akkor azt én is Micah-nak adom. Őt nem befolyásolják a saját nyavalyái, ahogy mindenki mást. – Jason nekem adta a saját szavazatát – szólalt meg Jean-Claude –, mert ma csak J. J.-vel akar foglalkozni és a lány legfrissebb szenvedélyével, vagyis az egyik hattyútojóval. – Velük minden rendben? – kapcsoltam, mert ők aztán totálisan kimentek a fejemből. – J. J. és Bianca teljesen egymásba bolondult az éjszakai ardeur miatt Idővel, azt hiszem, el fog ez enyészni, de addig Jasont nem szívesen látják a saját ágyában. – Ha nem Bianca lenne a hattyúk közül, akkor nem lenne gond – bólintott Nathaniel –, akkor nem rúgnák ki maguk közül Jasont, de ennek a szegény lánynak nagyon rossz tapasztalatai voltak a korábbi hattyúkirállyal, és azóta fél a férfiaktól. – Annyira sajnálom, ha elcsesztem Jason boldogságát – bújtam sóhajtva Nathanielhez, ő pedig magához ölelt. – Te nem csináltál semmit. – Csak éppen mentetted az életünket. Te, Jean-Claude meg a varázslatotok. – jegyezte meg Asher. – Csakis Minden Sötétségek Anyja és Morte d’Amour tehet mindenről.

Majd igyekszem ezt memorizálni – temettem az arcomat Nathaniel édes nyakába. – Vigyél el innen – motyogtam, és húztam az ajtó felé. – Szeretlek. Mindkettőtöket szeretlek – szólt még utánunk Micah. – Én is szeretlek – villantotta rá csodás mosolyát Nathaniel, és én is elmotyogtam a szólamot, de közben nem igazán éreztem a szavak tartalmát. A haragom kezdett elpárologni, de valami kába gyengeséget hagyott maga után. Sietnem kellett az edzőterembe, mielőtt még valami sokkal kellemetlenebbre vált ez a tompaság. Nicky követen bennünket Az ajtóban Fredo és Bram állt – Hogy van Claudia? – Mind éreztük az energiádat. Ő is teljesen helyrejön tőle, ahogy mindenki más. – Edzeni megyünk – közölte velük Nathaniel. – Akarsz most is a késsel gyakorolni, Anita? – kérdezte Fredo. – Naná. – De csak miután futott egyet, és bokszoltunk. – Utána már fáradt lesz a késhez. – Ja – bólogattam. – De ha futás és boksz nélkül kapod a kezedbe a kést, akkor mi lesz? – nézett a szemembe komolyan Nathaniel. Elkaptam a tekintetemet, de lassan visszafordultam, hogy kimondjam a tényeket. – Nem gyakorlás, hanem igazi késelés. – Pontosan. Okosabb lesz először alaposan megizzadni, és utána fegyvert venni a kezedbe. – Igen, uram! – csaptam össze a bokámat. – Csak ilyen egyszerűen? – vonta fel a szemöldökét Fredo. – Semmi vita? – Ma ilyen nap van – bólintottam. – Akkor mák, hogy nem a késsel kezdünk. – Mert? – Mert ha nincs kedved vitázni, akkor meggyűlik benned a harag, azt pedig nagyon nem szeretném, ha az én bőrömbe faragnád bele. – Gondolod, már le tudnálak győzni? – Nem hiszem, de én nem akarnék benned kárt tenni, és ha téged nem fog vissza hasonló gátlás, megvágni azért meg tudnál. – Ezt vegyem bóknak, vagy sértődjem meg, hogy kinézed belőlem?

– Szerintem vedd bóknak – javasolta Nicky. – Soha még nem hallottam Fredo szájából, hogy bárki is képes lenne őt megvágni. – Akkor kösz, Fredo. – Szivi. Tényleg tehetségesen forgatod a pengét, Anita. – Szeretem a műfajt. – A legtöbben tartanak a késtől. – De én nem tartozom a többséghez. – Ez mennyire kibaszottul igaz – szaladt ki Nicky száján, ami alapesetben feldühített volna, de ma valahogy nem érintett meg. Mert ha egyszer így van, akkor mire fel dühöngenék?

36 Edzőtermet csináltunk az egyik tágasabb katakombából: volt futókör, mindenféle súlyok és eszközök az erősítéshez. Sőt, még öltözőszekrények is voltak, rendesen zárhatók. Oda tettük el a fegyvereinket, mert azért idelenn csak nem támad meg bennünket senki. És még ha le is jut hozzánk valaki ártó szándékkal, fegyverek ide vagy oda, minden vagyonomat feltettem volna saját magunkra, ha őszinte akarok lenni. Fekete topot és mackót vettem a futáshoz, edzőcipővel. Fredo is, bár ő nem készült futni, csak súlyzózni és utána valakivel verekedni. Nicky felsőtestén úgy feszült a póló, mintha az anyag minden szeme azon dolgozna, hogy egyben tartsa ezt a hatalmas mennyiségű izomtömeget. Nathaniellel és Nickyvel már nagyban melegítettünk, amikor meghallottuk a közeledő zajokat, a nevetgélést, handabandát. Csupa férfihang, a kicsattanó hímek energiája, ami csak fokozza a hangerőt. Körbeálltak bennünket az őrök, nevetgéltek, ugratták egymást, nagydarab, sportos pasik mind. Vannak nők, akik az efféle csoportosulásból az agressziót érzik ki, pedig csak a férfias tettrekészség, a sportolás és testmozgás örömének vágyása és várása, afféle állati öröm a saját testi erejükben. A vérállatoknál pedig nyilván az ösztönök is dolgoznak. Ares Lisandróval és Grahammel tréfálkozott, és én sietve folytattam a nyújtást, hogy lássam, eléri-e a homlokom a térdemet, mert azóta nem láttam Lisandrót, amióta... Úgy döntöttem, ha ő nem hozza fel a szex témáját, hát én biztosan nem fogom. – Hahó, Anita – ült le közénk Gregory és Stephen. Mind a ketten összefogták hosszú, szőke hajukat, a szemük egyforma búzavirágkék, az arcuk egyként szépséges. Finom vonásaik voltak, akár egy csajszinak, és a régi fényképek alapján tudtam, mennyire az anyjukra hasonlítanak. Aki ugyanúgy a gyerekkorukban halt meg, akárcsak az enyém. Alig centikkel lehettek csak nálam magasabbak, és gyakran kocogtunk együtt. – Nem is tudtam, hogy te is itt vagy, Gregory – fogadtam őket.

– Hallom, lemaradtam egy orgiáról – vágott duzzogó képet. – Nehogy elkezdd! – Ne, tényleg, ma ne – csatlakozott Nathaniel is, ahogy Gregory szóra nyitotta volna a száját. Gregory ránézett, és valami villant a tekintetükben, ami meggyőzhette, mert végül csak biccentett: – Oké, akkor ne. – Köszi. Van eset, hogy ilyenkor elkezdem nyaggatni a srácokat, hogy most akkor ez meg mi a haláltusa volt, de jelen pillanatban nem érdekelt, csak az eredmény. Hogy nem kezdett szívózni. Együtt melegítettünk tovább. Majdnem az összes szolgálaton kívüli őrünk itt volt, jó sok hiéna és patkány, jóval kevesebb farkas és leopárd. Itt volt Clay és Bram, aztán velük Socrates, a tejeskávészín hiéna, a frizurája Ares és Bram tengerészgyalogos-dizájnjához képest egészen decensen hosszú. Clay és Graham farkasok, az őrök között ők ketten mindösszesen, mert Stephen is vérfarkas volt, de nem testőr. A leopárdokkal még gyengébb a helyzet, nálunk az egy szem Bram volt a hivatásos izom, Nathaniel és Gregory táncos. Lehet, hogy túlságosan is függünk a hiénáktól és a patkányoktól? Nagyon úgy festett. Lehet, hogy nem ártana ezen változtatni? Erre éppenséggel nem tudtam a választ, és most nem is nagyon keresgéltem. Ki akartam üríteni végre az agyamat, csakis a mozgásra figyelni, mert rájöttem, hogy az intenzív edzés csatornázza a haragomat, vagyis lecsitítja a szörnyetegeimet, mindent letisztít, utána minden könnyebb. Mindenkit ismertem, mindenkinek tudtam a nevét. Ott volt például a vérpatkány Emmanuel, az egyetlen szürkéskék szemű hispano. Pont olyan bronzos bőrszínnel, mint Vivian. És erről egyből beugrott a szomorú vérleopárdunk, és hogy Stephen vajon miért nincs még mindig odahaza vele. Nem jellemző, nem jó jel. De az én saját kapcsolataim se olyan nagyon pengék, hogy elkezdjem neki osztani az észt, kihagytam hát a családterápiát. Dino sötét volt és óriási, egynyolcvan fölött szélességben és magasságban egyaránt. Azok közül, akiktől lehetőségeim szerint minden körülmények között kerültem volna az igazi nagy pofont. Nálunk speciálisan természetfeletti erőre készíttetett bokszzsákok

lógtak, Dinónak mégis sikerült egyet kipukkasztania. Csoda, hogy visszafogott voltam vele?! Aztán ott volt még God, teljes nevén Godofredo, Fredo unokaöccse. El is méláztam egyszer, hogy akkor nagy eséllyel Fredót is így hívhatják. Amikor feltettem neki a nagy kérdést, olyan lesújtó pillantást kaptam válaszul, hogy nem is forszíroztam tovább a kérdést Néha jobb megmaradni a homályban. Fredo karcsú volt, és szíjas, épp, mint a pengéi, amiket annyira imádott God jóval magasabb és vállban bővebb, szóval a beceneve tényleg az istenek közé emelte, amikor a ringbe lépett. – Mi van, öregfiú, nem futsz velünk egyet? – szólt oda a nagybátyjának. Fredo súllyal a kezében megállt, de nem tette le a nagyobb óvodás– csoport súlyával felszerelt súlyt közben, csak félúton megállította, és úgy válaszolt könnyedén: – Majd ha lenyomsz a ringben, akkor hívjál öregnek, addig meg pofád lapos. Majd folytatta a sorozatot. God csak kuncogott. Bírták egymást, ahogy a pasik szokták, azzal a pajtáskodással, amiben az olyan szavak, mint a pofád meg a kibaszott, becézgetésnek számít. Ezt elég lassan tanultam meg, sokat kellett pasik között mozognom. Bemelegítettem, felálltam, és mindenki felállt velem együtt. Nehezen tudtam volna eldönteni, hogy ez tudatos döntés-e a részükről, pláne, hogy a nagy részük nem melegített annyit, mint én, mivel jóval később érkeztek, vagy észre se vették, hogy engem követnek, mert már megint valami metafizikai suskus működget. Nem filóztam, futni jöttem, és pont. – Velünk akarsz futni? – mért végig Ares kétkedőn. – Ugyanazon a pályán futunk, ja – néztem bele a sápadt szemébe a magasban. – Le fogsz maradni, Anita – kaptam meg a szokásos, lesajnáló mosolyomat, amiből mindig jutott, csak mert apró vagyok, és kislány. – Ha ember lennék, lemaradnék, ja. – Nem az – állt meg mellettem, és mutatott le a csípőmre a combközepe magasságában. – Hanem hogy ennyivel kurtább a lábad. Rövidebbet lépsz. Egyszerűen nem lehetsz olyan gyors, mint mi.

– Nem versenyezni akarok, Ares, hanem futni. – Csak szóltam – vonta meg a vállát. Éreztem, ahogy a harag végigborzolja a bőrömet, lenyúlt a szörnyetegeimhez, hogy hirtelen mélyeket kellett lélegeznem, nehogy fel is riassza őket. – Jó, nem akartam rosszat – hallottam Ares bizarrul fojtott hangját. Már nem ugratott. Ahogy felnéztem, láttam, hogy a karján égnek mered minden szőrszál, és elég kínosan néz rám. – Nincs gond, Ares, de jobb, ha tudod, hogy a kontrollom meg a hangulatom ma nem éppen a legrózsásabb. – Elnézést, asszonyom – lépett hátra alázatosan. Nem is kifogásoltam az „asszonyom” megszólítást, egyszerűen sarkon fordultam, és indultam a pályára. Lassú kocogással kezdtem, Stephen, Nathaniel és Gregory velem tartott. Nicky is beszállt, de neki ez túl lassú volt. Aztán jött a nagy csorda dübögése, ahogy az őrök is nekilódultak, és már fel is futottak ránk. Tempót váltottam, hogy együtt fussuk meg a tempósabb bemelegítő kört, de nem hihettem, ahogy nem is hittem, hogy megmaradunk ezen a majdnem kényelmes tempón. Hamarosan két csoportra szakadtunk: a hosszú lábúak, vagyis az egynyolcvan felettiek előretörtek, az egy szem Dino kivételével, aki úgy futott, akár egy elefánt, súlyosan és imbolyogva, és hamarosan még tőlünk is le fog szakadni, pedig a kis kemény fedettsége alatt kőizomzat lapul. Nekem nem annyira a gyorsaság, mint a kitartás és a makacsság volt az erősségem. Amikor még normál ember voltam, négyperces ezreket futottam, és most ehhez képest jócskán felgyorsultam. Persze a többiek is körülöttem. Nem akartam gyorsítani. Amikor Ares meg néhányan még elszáguldottak mellettünk, láthatóan nagy versenyben egymással, mi fittyet hánytunk rájuk, tartottuk a tempónkat Nathaniellel, Gregoryval és Stephennel. Meg Dino is jött velünk. Hat kifli után a nagyember leszakadt valamicskét, de igazán nem sokat. Amióta velünk futott, kezdte jobban bírni, mert a többiek eszelős száguldozása nem vette el a kedvét meg az önbizalmát, javult a kondija is elég sokat. Persze nem mindenki gondolta azt, hogy nem kell a legelsőnek lenni...

Csakis a testemre figyeltem, a lábaimra, ahogy rakom őket egymás után a pályán, meg a karjaimra, ahogy ütemesen kísérik a mozgást, előre-hátra. Befordultam, átadtam magam a futásnak, a mozgásnak. Érzékeltem, hogy Nathaniel fut az egyik, Stephen a másik oldalamon, és tudtam, hogy mellette ott van Gregory. A hátunk mögül hallottuk Dino lihegését és dübögését, de mindezt csak halványan, szinte tudattalanul érzékeltem, mert a futáson kívül mindent elengedtem. A hajamat nem fogtam össze, minek, amikor a sebességtől lobogott mögöttem, zászlóként kifeszülve, egy pillanatra se ért a hátamhoz. Egy idő után már kapkodtam a levegőt, az izzadság végigcsorgott a gerincemen, és észleltem, hogy Nathaniel egyre jobban nyújtja a lépéseit, hogy tartsa velem a tempót. – Gyerünk, Nathaniel! – ziháltam, mire szó nélkül rákapcsolt. Hosszú lábai megindultak, ellépett mellőlünk, és egy percig csak a nagy haja lobogott előttem, de aztán rákapcsoltam én is. Felzárkóztam mellé, nyújtottam én is a lépteimet, amennyire bírtam. Stephen és Gregory se maradt le, viszont szegény Dinót kíméletlenül leráztuk. Ahogy megtettünk egy kört, elszáguldottunk a nagyobbak épp lihegve pihegő csoportja mellett. Átadtam magam a száguldásnak, majdnem repültem már, égett a talpunk alatt a futókör, csakis Nathanielre koncentráltam, hogy vele tartsam a lépést, semmi más nem számított. Amikor másodszor tűztünk el az álldogálók mellett, kinyögtem: – Húzzuk meg! És Nathaniel megint beleváltott, még gyorsabban húztuk, soha ennyire gyorsan nem is próbáltam futni, sikerülni meg pláne nem sikerült. Most se arra figyeltem, hogy milyen gyorsak vagyunk, egyszerűen csak futottam, ahogy tudtam, és tudtam, hogy tudok így futni. A harmadik full gázos kör után kiengedtünk, jöhetett egy levezető, lassabb kör. – Lassabban – lihegtem Nathanielnek, és szépen, komótosan bekocogtunk Aresék galerija mellé. – Nem is rossz – füttyentett Ares. – Nem rossz?! – tátotta nagyra a száját God. – Baszd meg, Ares! – Nyugi, God, nem veszem magamra – lihegtem. – Arest csak eszi a penész, hogy gyorsnak ugyan gyors, csak épp az állóképessége nincs meg hozzá, hogy tartsa is a nagy tempót.

A többiek felröhögtek, és figyeltem, ahogy Aresen átvillan a kósza indulat, hogy berágjon-e ezen a megjegyzésen, de aztán ő is elröhögte magát: – Vettem, oké, megérdemeltem. – Nem is kicsit – morogta Emmanuel. – Így még soha nem futottál, Anita – lihegett mellettem Gregory. – Hát nem – hajoltam hátra, hogy az oldalamban enyhüljön végre a szúrás. – Rád fért – jegyezte meg Nathaniel. Az arca izzadságban fürdött. Soha még ennyire nem fulladtak ki mellettem, valahogy mindig az volt velük az érzésem, hogy visszafogják miattam magukat, hogy ne kelljen egyedül futnom, de ők magukban bírnák sokkal erősebben is. Na, ma nem volt ez az érzésem. Nicky csatlakozott hozzánk. Szó nélkül megállt mellettünk, mert velünk akart lenni, nem a többi izomemberrel. – Kerítsetek nekem bandázst, kesztyűt meg zsákot. Nicky már ment is a küldetést teljesíteni. Azt hiszem, kezdtem hozzászokni, hogy elég valamit kimondanom, már el is van intézve. Lehet, hogy ez az arrogancia? – Ilyen futás után akarsz zsákolni? – hitetlenkedett Ares. Nagyot nevettem, és vártam, hogy a pulzusom visszacsússzon kissé. – Látod, hogy nincs állóképességed? – Ha te bírod a zsákot, bírom én is. – Láttad már zsákolni? – nézett rá szkeptikusan Lisandro. – Nem, miért? – bámult rá Ares. – Es mégis megpróbálsz lépést tartani vele? – Mert? Mi van, ha igent mondok? – Mindenki megteszi a tétjét – vágta rá Lisandro elégedetten. Vagyis nem csak az apró kislányok kapják meg az elnéző mosolyát, hanem másokkal is szívózik. Mert God és Dino is elég ferdén méregette Arest, az feltűnt, de hogy Lisandro is... emögött komolyabb népakarat lehet. – De hogy mérjük? – érdeklődtem. – Csakis az állóképesség számít. Az veszít, aki hamarabb feladja – vonta meg a vállát Lisandro. Ares végigmérte Lisandrót, majd engem, mint aki igyekszik meglátni a csapdát a dologban.

– De engem se láttál még zsákolni. – Nekem elég, hogy Anitát viszont igen. – Az, hogy futni tud, még nem jelenti, hogy ütni is – húzta el a száját Ares. – Ha azt hiszed, lenyomod a negra gatitát, hát tedd meg a téted. – Ez meg mi a fene? A negra az fekete, addig stimmt... – Fekete cicus, azt jelenti – feleltem, már kicsit se lihegtem. – És neked az fekszik, hogy lefeketecicusozzanak? – mért végig már ikszedszer Ares. – Vérpatkányok, Ares – magyaráztam, de naná, hogy a hiéna nem értette. – Nem kis fekete patkánykájuknak szólítanak. Érdemes átgondolni – kezdtem feltekerni a bandázst, amivel Nicky befutott időközben.

37 A zsákok egy kisebb teremben sorakoztak. Aresszel felbandázsoltuk és kesztyűztük magunkat, én még lábszárvédőt is vettem, amin persze a vérhiéna nagyokat derült, de rólam lepergett. Két viszonylag távoli kampóra akasztottuk a két zsákot, mert én rúgni is akartam, amihez kell a hely. Elkezdtem püfölni a zsákot, úgy vezettem a karomat, ahogy tanultam: a mozgás a vállból indít, fordul vele a törzs, kihasználja az egész test lendületét, a végén csavar bele enyhén a csukló. És úgy vidd be a találatot, mintha keresztül akarnál ütni a zsákon. Nálam jó taktika a vizualizálás, ha ütök, ha rúgok, elképzelem, ahogy keresztülhasítok a célon. Így a leghatékonyabb. Ares úgy ütötte a zsákot, ahogy futott teljes gőzzel, nekidurálta magát, és osztotta. Én jobban beosztottam magam, lassabban kezdtem, ismerkedtem kicsit az érzéssel, a zsákkal, a mozdulatokkal. Próbálgattam a rúgásokat, belecélozva a zsák belébe. Hirtelen bevillant, hogy amikor legutóbb ütöttem a zsákot, Haven dolgozott a szomszédban, de nem sokat rágódtam ezen, kiürítettem az agyamat, csakis a mozgásra összpontosítottam, a látásom is beszűkült, egy idő után már csakis a zsákot és a végtagjaimat láttam. Ares dolgozott, mint a villámszórás, a zsákja ide-oda táncolt. Az enyém jóval szerényebb íveket járt be, mert nem voltam annyira gyors, mint ő. De ez nem is a gyorsaságról szólt, hanem a kitartásról. Főleg az első lábamat használtam, rövid térdrúgásokat gyakoroltam, amik mindennél jobban tudnak jönni, ha az ember közelharcba bonyolódik, és szabadulna a szorításból. A torkomban kalapált a vér, a testem izzadságban fürdött, és még mindig nem volt elég. Elkezdtem lerúgni magamról a lábszárvédőimet. – Enyém a lé – hallottam Ares győzedelmes hangját. – Nem szállok ki, csak le akarom venni ezeket. – Miért? – Mert úgy jobb lesz.

Nicky szó nélkül segített, leszedte rólam a lábszárvédőket, és akkor igazán belevetettem magam a bunyóba. Először váltott lábbal rúgtam, gyorsan, nagyon gyorsan, hogy már az én zsákom is táncot járt A törzsemhez szorítottam a két karomat, úgy dolgoztam a lábammal, átváltottam egylábasra, és addig rúgtam a lábszárammal, a lábfejemmel és a térdemmel a zsákot, míg hasogatni nem kezdett tőle az agyam. Akkor lábat cseréltem, folytattam a másikkal, és amikor ezt is lenulláztam, visszatértem a kezeimhez. Már mindenről megfeledkeztem, Aresről meg a fogadásról is, csak ütöttem a zsákot, már csak az volt az agyamban, más semmi, hogy kiverjem belőle a szart is. A világ lassan szürkülni kezdett, csillagok porzottak a látóteremben, a kimerültség rám zuhant. Két karommal kapaszkodtam a zsákba, ha elengedem, hát elnyúlok a földön. A külvilág zajai megszűntek, a vérem dübörgése töltötte meg a fülemet. A csillagokon és a szürkeségen át annyit észleltem, hogy a szomszéd zsáknál már nincsen senki. Ares a falnál ült. Nyertem. Lassan lecsúsztam a földre, a két térdemre, és a fejemet a tatamira támasztottam. Még mindig csak a szürkeség és a csillagporzás záporozott az agyamban. Víz kellett volna vagy valami sűrűbb, elektrolitokkal. Vagy egyszerűen hagyni, hogy elájuljak. Lehet, hogy az lett volna a legjobb megoldás. A kér térdem közé szorítottam a fejemet, hátha ezt azért elkerülhetem. Egy kezet éreztem a hátamon, és már az érintéséből tudtam, hogy Nathaniel az. – Jól vagy? – Ja – hallottam a saját hangomat, és alapvetően igaz is volt. A fejemet lógatva négykézlábra emelkedtem. Nathaniel megfogta a karomat, és végre felnéztem rá. – Senki se tartana kevesebbre, ha most felsegítenélek – térdelt le elém. – Csak én. Nagy sóhajjal fogadta a választ, de nem próbálkozott tovább, hagyta, hogy magam dönthessem el, elbírnak-e a lábaim. – Ma nem jössz velem a ringbe. Fel se tudod emelni a kezeidet, nemhogy kést fogni velük – hallottam Fredo hangját, és ahogy lassan a

hang felé fordítottam a fejem, a szürke ködön át meg is láttam az ajtóban. – Esőnap – morogtam. – Úgy legyen – mosolygott. – Látod, negra gatita – hallottam most valahonnan máshonnan Lisandro hangját. – A macska megeszi a patkányt, és ti macskának hívjátok. – A mi macskánknak – helyesbítette Lisandro. A falhoz kúsztam, és megtámasztottam a hátamat, úgy vártam, hogy kitisztuljon végre a látásom és elmúljon a hányinger. Akinek olyan menő beceneve van, mint negra gatita, az nem rókázik a kimerültségtől vagy a kiszáradástól. Vagy legalábbis igyekszik kerülni a dolgot.

38 Lezuhanyozva, kicsinosítva, felfegyverkezve a késeimmel és pisztolyaimmal, végre készen álltam ismeretséget kötni az aranytigrisekkel. Amennyire erre készen lehetett állnom. Mert alapvetően még mindig nem éreztem valami parádés elgondolásnak a témát. Volt épp elég pasi már az életemben. Nem azt mondom, hogy monogám lennék, azt nem. De nagy a különbség aközött, hogy az ember nem monogám és hogy több pasit fogad rendszeresen az ágyába, mint ahány ujja. Én vészesen kezdtem közel kerülni ehhez a határhoz, és akkor most adjunk hozzá még egyet a nagy számokhoz. Nem jó ötlet. Nathaniel az öltözőszekrények melletti hűtőből megitatott velem egy Powerade-et, és utána még a konyhába is kerültünk, ahol meg egy fehérjeturmixot kaptam. Ez kifejezetten kemény edzések utánra van kitalálva, és ami a legfurább benne, hogy amikor a tested nem érzi szükségét, vacaknak érzed az ízét, ha viszont kell a cucc, a csoki tényleg csokiízű lesz. Hát most isteni volt. A konyhaasztal mellett vártam, amíg Nathaniel megcsinálta a turmixomat, meg Gregoryét és Stephenét. Sőt, Dino is kapott egyet, mert velünk tartott ő is. A többiek még a kondiban maradtak, Fredo felügyelete alatt gyakorolták a késes munkát. Fredo volt az edző, és a kés kötelező volt a testőröknek. A vámpíroknak meg a kardforgatás, amit Igazság és Gonosz oktatott. Nekik azért ez volt a minimum, mert vámpírkörökben még a modern időkben se ment ritkaságszámba egy klasszikus párbajkihívás. Kesztyű az arcba meg a többi, de komolyan. Egyébként Fredónak nagyon is igaza volt abban, hogy az emberek paráznak a késektől, és hát a kard csak egy bazi nagy kés, vagyis attól még nagyobb a becsinálás. Igazság szerint a kardnál csak egyvalamitől rezelnek be még jobban a népek: a baltától. Egyszer meg is hirdetett egy balta-oktatást, de túl kevesen jelentkeztek. Ültem az asztalnál, kortyolgattam a fincsi cuccot, és nem gondoltam semmire. Az agyam totálisan kiürült, szinte ordított benne az üresség. Egészen ahhoz az állapothoz közelített, ami az ölés előtti pillanatban áll be a fejemben. Vagyis hiába edzettem, nem kerültek

helyükre a dolgok az agyamban. Jobban lettem tőle, az tény, de jól még így se voltam. Ezt végiggondoltam, majd továbbléptem, elengedtem a gondolatot. Máskor szokásom volt a zavaró gondolatok őrizgetése, ahogy az ember halmozza a szennyest a szekrényben, de most nem kapaszkodtam belé, átgondoltam, és mehetett is. Megszólalt a telefonom. Nyilvánvaló volt, hogy az enyém, mert az én farzsebemben berregett, bár Ted Nugent Cat Scratch Feverét játszotta, amit, naná, hogy nem én állítottam be... Vajon kicsoda? És csak nem Micah keresett? – Hahó, Micah. – Jobban vagy? – Jobban, aha – vágtam rá egyből. Eddig nem nehéz. – Nathaniel szólt, hogy végeztél az edzéssel. Sajnálom, hogy nem lehettem ott. – Neked a tigrisek között kellett szemezgetni – feleltem meglepően közönyösen, szóval agyon is ütöttem minden tréfásnak szánt irányvonalat a megjegyzésben. – Leszűkült a kör. – Mennyire? – Háromra. – És köztük van a lány is. – Igen. Zavar? Vállat vontam, aztán leesett, hogy nem lát keresztül a telefonon, szóval kénytelen voltam szavakban is megfogalmazni: – Így fair. És amúgy is van már elég pasi a sorban. – Jó. A nappaliban vagyunk. Ha majd elkészülsz. – Megiszom a turmixomat a konyhában, és már indulok is. – Olyan, mintha nem zavarna a dolog, Anita. – Mert nem is. – De valamit érezned kell. Az egyiket meg is fogjuk tartani. – Valójában mind itt maradnak a cirkuszban, biztonsági okokból. Vagyis most csak kiválasztunk közülük egyet, akivel le is fekszünk. – De általában ez ki szokott borítani, vagy legalábbis zavarba jössz tőle, most meg semmi. – Ez nagyjából fedi is a valóságot. – Megint hívtak Atlantából? – Még nem. – Várunk. – Megyek is, mindjárt.

– Nathaniellel? – Meg Dinóval és Nickyvel. – Szeretlek, Anita. – Én is – feleltem, de még ettől se lobbantak bennem lángra az érzelmek. Mintha valami meghalt volna bennem, valamivel kevesebb lettem. Letettük, de pár perccel később Nathaniel telefonja szólalt meg ugyanazzal a hívóhanggal, vagyis biztos lehettem benne, hogy őt is Micah keresi, miattam. Volt idő, amikor ettől kiakadtam volna, de akkoriban eléggé kekec nőszemélynek számíthattam magam. És a kekeckedéssel nem sokra mennék a vértigrisekkel, vagyis váltanom kell, még ha nem is nagyon akartam volna senkivel se sokra menni jelen állapotomban. Nathaniel a konyha sarkába húzódott, és halkan duruzsoltak. Az utolsó csokis kortyokat is leeresztettem a torkomon, majd a mosogatóhoz mentem, lecsavartam a shake-készítő bögrém tetejét, és kiöblítettem. Muszáj volt rögtön megcsinálni, különben a maradék fehérjepor menthetetlenül belegyógyul a kis hézagokba és hajlatokba, és dobhatjuk ki a bögrét. Tapasztalat. Egészen automatikusan csináltam, csak azt éreztem, hogy a karom még mindig remeg kissé a zsákpüföléstől. Feldobódottnak kellett volna éreznem magam, hogy lenyomtam Arest és megnyertem a fogadást, plusz életem legjobbját száguldottam a futókörön, de semmi. Jó, pocsékul ugyan nem éreztem magam, de örülni se örültem. – Majd én megcsinálom – hallottam a hátam mögül Nathanielt. – Már meg is van. Megfogta a karomat, és maga felé fordított – Mit szeretnél csinálni, Anita? – Nem értem a kérdést – pislogtam. – Mitől éreznéd jobban magad? – méregetett, és közben szexin a mosogatónak támaszkodott. Istenien festett a fekete farmerben és pólóban. Tulajdonképpen nagyon egymáshoz öltöztünk, mintha ugyanabból a szekrényből válogattunk volna. Ami stimmel is, mert nagy eséllyel ő készítette ki a ruhámat, amit épp viseltem. Végig is néztem magamon, és csak most esett le, hogy elég mélyen dekoltált blúz van rajtam, ami gáz, mert eddig még a színe se jutott el az agyamig. Kicsit be is paráztam.

– Sokkos vagyok? – kérdeztem. – Nem tudom – tette a mosogató peremét markoló kezemre a kezét – de gyanús, hogy nagyon megviselt, hogy... meg kellett ölnöd Havent – fejezte be nagy nehezen a mondatot, majd magához szorított, de én csak álltam és hagytam, még a mosogatót se eresztettem el. A hajamba fúrta az arcát – Kérlek, mondj valamit, Anita! Végül csak elengedtem a konyhát, és a derekára fontam a két karomat, és már belé kapaszkodtam, de ettől se világosodtam meg, ettől se tudtam jobban, mit is mondjak. – Nem tudom, mit mondhatnék. – Hogy hogyan érzed magad. – Sehogy. Nem érzek semmit. – Meg kellett halnia, Anita – csókolt bele a hajamba. – Ezt én is tudom. – De nem lett volna muszáj neked. Bármelyik őr megcsinálta volna Eltoltam magamtól, és nagy nehezen eleresztett Megráztam a fejemet. – Nekem kellett. Én tehettem róla, én hittem, hogy megszelídítettem, hogy minden rendben lesz már, hogy végre működni fog. Én tévedtem hatalmasat, Nathaniel, csakis én. – Ő nem volt hajlandó osztozkodni. – Ennél azért többről volt szó, te is tudod. Régóta látnom kellett volna. Már amikor neked ment, meg Micah-nak, és amikor én is beszálltam mellettetek, és ő annyira berágott. Állandóan azt akarta, hogy ő legyen az első számú pasi, ha a szívemben nem is, legalábbis az ágyamban. – De te egyértelműen megmondtad neki, hogy az nem fog menni. – Tudom, hogyne tudnám. Hazudni nem hazudtam. Akkor hogyan jutottunk odáig, hogy megölje Noelt, és téged meg Travist is majdnem? Hogy lehet, hogy végül neki is vége lett? Hogy hagyhattam ennyire kicsúszni a kezeim közül ezt a dolgot, Nathaniel? – Nem rajtad múlott. Nem te kényszerítetted bele Havent. – De elméletileg én valami überdomináns vérállatmix vagyok, és akkor ennyire cserbenhagyom az oroszlánjaimat! Hogy is adhatnék most még a repertoárhoz újabb fajtákat? Már azzal se boldogulok, amim van. Hogy szaporítsam a résztvevők számát, ha még azt se tudom, az oroszlánokkal mit csesztem el? – Az oroszlánokkal Haven cseszte el, nem te – szólt közbe Nicky.

– Alig néhány órája magad mondtad, hogy ha hagyom, akkor te végzel vele – néztem rá. – És ha tényleg hagyom, akkor most Noel élne, és Nathaniel nem sérült volna meg. – Én nem ezt mondtam. – Azt mondtad, hogy bűntudatom van veled szemben, hogy magamhoz bűvöltelek, és ezért nem hagytam, hogy Havennel tisztázzátok a helyzetet. Ilyesmit mondtál. – De ha Haven normális Rex, ha működő falkát akar, akkor nem kellett volna harcolnunk egymással, akkor egyszerűen befogad a többi embere közé, és együtt dolgozunk. De neki mindennél fontosabb volt, hogy téged legyőzzön, még annál is, hogy jó Rexe legyen a falkájának. Hagyta, hogy a megszállottsága felülkerekedjék rajta. – Hű, Nicky, ettől most marhára jobban érzem magam! – Nem úgy értettem – sóhajtott nagyot. – Arra akartam kilyukadni, hogy Haven nem volt jó Rex, és ezt te is tudod. Hagyta, hogy az érzelmei totálisan elvegyék az eszét. Azt mi sem mutatja jobban, mint hogy péppé verte Noelt és Travist, csak mert szerinte lefeküdtek veled, és nem jutott el az agyáig, hogy tévedett, azok ketten hozzád se értek. – Hát, ja. Az éjjel volt először valami, amire még mindig nem emlékszem, csak halványan, mintha Noellel lett volna... – Egy erős vérállat pontosan érzi, mikor hazudik valaki, Anita. Kiszagoljuk, megérezzük a szívdobogásból, pont, mint a hazugságvizsgáló szerkezetek. – Tisztában vagyok vele. – Haven mégse tudta, hogy Noel és Travis igazat mond. – Álljunk csak meg! – meredtem rá. – Haven nagyon erős véroroszlán volt Tudnia kellett volna, hogy Noel és Travis nem hazudik, Anita. – Tudnia kellett volna, bizony. És akkor miért nem tudta? – Mert hagyta, hogy az érzelmei elhomályosítsák a szaglását és az érzékeit – mondta ki Nicky az egyik legnagyobb sértést vérállatok között. Mert ha ők valakire azt mondják, hogy tompa az orra, hogy nem érzi a fa szagától az erdőt, az kerek perec azt jelenti, hogy annyira elhomályosítják őket az érzelmek, hogy akkor se ismernék fel az igazságot, ha belevernék a fejüket. – Vannak pasik, akik az istennek se képesek felfogni, hogy nem akarod őket – csatlakozott be Gregory is a beszélgetésbe. – Ha

képtelenek kiverni a fejükből egy nőt, aki viszont nagy ívben tesz rájuk, akkor mindenképpen valami másik pasin kell elverniük a balhét. Ahogy ült ott az ikertesójával, és szép nyugisan iszogatták a fehérje-turmixukat, be lehetett volna fényképezni őket egy fitneszújságba szexi reklámnak. – Míg akad másik pasi, aki elrabolja a nő érzelmeit, nem magukban kell keresni a hibát – bólogatott Nicky is. – És mondhatják, hogy velük nincsen semmi gáz – folytatta Stephen –, csak ott az a másik pasi, aki lenyúlja a csajt. – Oké. Ha Nickyt provokálja, akkor elfogadom. De miért pont Travisnek és Noelnek ment neki? – Mert tudta, hogy én szétverném a pofáját – vonta meg a vállát Nicky. – És nagy sansszal tényleg, de ami még ennél is fontosabb, hogy Haven is így érezte. – De megtiltottam, hogy egymásnak menjetek. – De azt a lehetőséget meghagytad, hogy ha ő jön nekem, vagy valamelyik oroszlánja, akkor visszaüthetek. – Ja, mert képes lettél volna hagyni, hogy megöljenek, ha nem adom meg az engedélyt. – Nem t'om, talán – rántotta meg a vállát – Rám parancsoltál, hogy ne akarjak verekedni vele, de a legutóbb, amikor a kondiban összeakadtunk, elmondtam neki, hogy szól pontosan az utasításod. Mondtam neki, hogy ha nekem jönne a ringben, akkor felvehetnem a kesztyűt, és lemeccsezhetnénk. – Erre ő? – Nem csinált semmit. És ez a lényeg. Ha úgy lett volna vele, hogy le tudna nyomni, akkor próbálkozott volna. De nem próbálkozott. – Én is ott voltam – kottyantotta el Dino. – És te is azt gondolod, hogy Haven félt tőle? – böktem a fejemmel Nickyre. – Haven erős volt, nagy küzdő. De Nicky is az. Nem egy oka van, hogy ő az egyetlen véroroszlán, akit itt használni tudunk az őrségben. – Azt hittem, a többiben egyszerűen nem bízunk. – Az is, de Bobby Lee, Fredo és Claudia felmérte őket, és nem voltak elszállva tőlük. – Hogyhogy?

– Erősek és könyörtelenek, de ha bunyóra kerül a sor, nem sokra jutnak ellenünk. – Mármint a vérpatkányok ellen? – Az úgy kiképzett vérpatkányokkal szemben, akik Rafael elvei szerint dolgoznak. Mert minden emberünknek meg kell felelniük ezeknek az elvárásoknak, akár patkányok, akár nem. – Graham és Clay megfelel – ráncoltam a homlokomat. – Nem ők a legjobbak, ha bunyó van, és Clay meglehetősen béna mindennel, aminek nincsen ravasza és nem füstöl, de ők részt vesznek minden kiképzésen – mosolygott Dino. – Eljárnak kondiba. Rafael olyanokra nem bízza a biztonságotokat, akikben ő maga meg ne bízna. Ezen elgondolkodtam. – És ki a legjobb az oroszlánok között? Kit bírtok a legjobban? – Payne nagyon egy kaptafa Havennel. Nem egy filozófusalkat, ha érted. – Jesse-vel nincs baj – mondta Nathaniel. – Ő nem lenne ilyen kemény csávó, ha a falka hagyná – bólogatott Dino. – Egyetértek – helyeselt Nathaniel. – És a csajok? – Őket még nem ismerjük – vonta meg a vállát Dino. – Haven a totális hímsoviniszta elvek szerint vezette a falkáját – magyarázta Nicky. – A nők másodosztályúak voltak a szemében, szabályosan elzárta őket a többi vérállattól. A legtöbb véroroszlán arra veri magát, hogy a nőstényeik nem a falkán kívül keresik a szexet. – De a legtöbb fajta megmarad a saját fajtáján belül, nem? Erre mindenki csak bólogatott. – És ennek megvan a maga oka – szólalt meg Stephen halkan. – Mert ha másik fajtához keveredünk, adódhatnak félreértések a szörnyetegeik sajátos eltérőségei miatt. Nem sokon múlott, hogy szó nélkül hagytam, de a lelkem mélyén azért kislányból vagyok, rá kellett hát kérdeznem. – Közted meg Vivian közt nincsenek félreértések, pedig ő leopárd, te meg farkas. – Aha – kapta el a tekintetét. Minden gesztusa, a hangsúly, az arckifejezése azt ordította, hogy szálljak le a témától. Visszaváltottam hát fiúsba, és leszálltam.

– Vagyis elég szokatlan jelenség, hogy nálunk a városban olyan sokan randizgatnak a fajok között? – próbáltam összefoglalni. – Nem kicsit szokatlan – bólintott Dino. – Haven úgy érezte, a férfiasságát és az oroszlánját is sérti, hogy Micah-t és Nathanielt meg általában mindannyiunkat nálánál előbbre veszel – összegezte Nicky. – Nem lehetett a szívem egyetlene, ahhoz meg nem osztozkodott, hogy kész lett volna becsatlakozni a bandába. – Hát nem. – Van valami, amit még mindig nem értek? – néztem körbe. – Mindenkit nem menthetsz meg, Anita – mondta ki Nathaniel. – Rendőr vagyok, pontosan tudom, hogy ez sajnos így van. – Tényleg? – fogta meg a kezemet, és én nem szakítottam felbe. – Magadat okolod Haven és Noel halála miatt, pedig te csakis annyit csinálhattál volna másképpen, hogy hamarabb végzet Havennel. – És ezt nem csak úgy mondod, igaz? Hanem komolyan – néztem bele mélyen azokba a gyönyörű, komoly, lila szemekbe. – Ha hagytad volna, hogy Nicky intézze el, Haven most akkor is hulla lenne. – De Noel nem. Szomorúság és bánat ömlött szét az arcán, és a másik kezemet is a kezébe vette: – Szerinted én hogy érzem magam, Anita? Noel azért halt meg, hogy engem mentsen. Ha valamelyik testőrünk lett volna, akkor is elszomorítana, de akkor legalább gondolhatnám, hogy végül is csak a munkáját végezte. De Noel nem a munkáját végezte, amikor meghalt helyettem. – Édes istenem. Nathaniel, nekem meg se fordult a fejemben... – öleltem magamhoz – Annyira sajnálom. Olyan egy önző köcsög vagyok. Hiszen nem a te hibád volt, nem te kérted rá Noelt. – És nem is a tiéd – tolt el magától, hogy belenézhessen az arcomba –, mert te se kérted rá, hogy meghaljon helyettem. Centikről néztünk egymás szemébe, fájdalmasan, a kezünk összeforrt ugyanabban a fájdalomban. – Nem szeretném, ha sekélyesnek tartanátok, de lassan dobjátok félre az érzéseiteket – figyelmeztetett bennünket Nicky. – Várnak

benneteket a vértigrisek, és elbűvölőnek meg csábítónak kell majd lennetek. A bűntudat és a bánat abban nem segít. – Igaza van – sietett megnyugtatni Nathaniel. – Hogy tudod egyszerűen... – meredtem rá. – Félredobni? Bólintottam. – Nem felejtem el, soha. De mindenekelőtt azon kell dolgoznunk, hogy a város, a területünk biztonságban legyen, amennyire lehetséges egyáltalán. Vagyis szükségünk van azokra a tigrisekre, Anita. Neked és Jean-Claude-nak a Tigrisek Urává kell válnotok. – Egyáltalán nem biztos, hogy képes vagyok rá. – Csak legyél kedves a tigrisekkel, akiket Micah kiválasztott, mással ne törődj! – Nem azzal van gondom, hogy szexeljek velük, asszem. Csak hogy meg is kell tartanom őket, az zavar. Idegenek, egyből az ágyunkba fekszenek, közénk. Közben meg már most se jut elég időm se rád, se Micahra. – Nekem is hiányzik, hogy csak hármasban legyünk – ölelt mosolyogva megint magához. – Most érezzem magam hanyagolva? – kottyant közbe Nicky. Felpillantottam, de azt láttam, hogy mosolyog. – Hát igen – bólintottam. – De te mégse érzed. – Nem, mert nekem mindenekelőtt az a fontos, hogy te boldog legyél. És Micah meg Nathaniel boldoggá tesz. – A saját boldogságoddal nem is törődhetsz? – kérdeztem meglepetten. – Szerintem a vámpír Menyasszonyát nem arra találták ki – felelte iszonyatosan higgadtan. – Hanem, mire? – Ágyúgolyónak, a feltétlen engedelmességre, és hasonlók. – Amikor Shang-Dával és Jamillal azt műveltem, amit, láttam, hogy félsz tőlem. – Ja, hát akkor beszartam – morogta, és láttam, hogy zavarba jön. – Na de ha egyszer engedelmeskedned kell, akkor még ott se mondhattál volna nekem nemet. Arra. – Azt hiszem, hagytam volna, hogy tedd, amit akarsz, de nem szívesen Hatalmas erő volt és fantasztikus érzés, amit átengedtél belőle,

és mégse szívesen lettem volna az a vérállat, akinek az energiáit így elszívod. – Hát onnan jött a sok energia? – vonta fel a szemöldökét Dino. Hárman egyszerre bólintottunk. – Hatalmasabb volt, mint az ardeur ereje szokott lenni – jegyezte meg Stephen. – Mert nem a gyönyörüket szívtam el, hanem az életüket, minden energiájukat. Nagyobb az erő, mert többet veszek el, asszem. – És felfogták, mire ajánlják fel magukat? – Arra, hogy megmentsék az Ulfricjukat. – Ők a Sköll és a Hati, vagyis az a dolguk, hogy adott esetben az életüket adják a királyukért – sóhajtott Stephen. – A tekintetüket elnézve utána, nem hinném, hogy legközelebb is önként ajánlkoznának. – Halálra rémültek tőled – biccentett Nicky. – És a szövetségeseimnek nem lenne szabad félniük tőlem. – Jobb, ha szeretik, mint félik az embert, de ha szeretni nem tudnak, hát rettegjenek – mondta Dino. – Tudom, hogy nem szó szerint mondtam, de a lényeg a lényeg. Döbbenten meredtünk rá. – Jól van, na, szoktam olvasni – morogta sértetten. – De Machiavellit? – Érdekes csóka volt. – Fogalmazhatunk így is. Csak attól tartok, Dino, még ha magam is szoktam olvasni őt, ha már az ember idézgetni kezdi, kilépett a jófiúk brancsából. – Nem, az Nietzsche. Machiavelli jó srác volt. – Gyere, ismerkedj össze a tigrisekkel, Anita! Ne legyenek elvárások, görcsök benned – fogta meg a kezemet Nathaniel. – Találkozunk velük, és ennyi. Egyelőre. Majd később lépünk tovább. – Nem is hangzik olyan vészesen. – Csak? – mosolygott. – Semmi – vontam vállat – Csináljuk. – Azért érzed szörnyetegnek magad, mert megölted Havent – summázta Dino. – Ezt éppenséggel nem gondoltam.

– Dehogynem – nézett bele a vesémbe, olyan hatalmas volt, annyi izom meg minden, hogy hajlamos voltam megfeledkezni arról, hogy a fejébe is jutott anyag rendesen. Méghozzá egészen jófajta. – Nem azért, mert megöltem. Hanem mert még a halott tekintetét is álltam, képes voltam belenézni azokba a szemekbe, amit annyiszor láttam magam fölött az ágyban. Belenéztem a szemébe, és meghúztam a ravaszt. Belenéztem, és pépesre roncsoltam az agyát. Hogy tehettem ilyet? Hogy voltam rá képes? Hogy tehet ilyet az ember? Ilyenre csak a szörnyetegek képesek. Nathaniel átkarolta a vállamat, én meg hagytam, de akkor is azt gondoltam, ami az előbb kibukott belőlem. – Mondanám, hogy én is megtettem volna, de az nem számit, mert tudjuk, hogy a te kontrollod nélkül egy szociopata vagyok – mondta Nicky. – Szóval ez sovány vigasz. – Ha nőről lenne szó, lehet, hogy elbizonytalanodnék – merengett Dino –, bár ha pisztolyt fogna rám, én is megtenném. – Ránk ne nézz, nekünk a pisztoly nem pálya – mentegetőzött Gregory, mire Stephen hevesen bólogatni kezdett. – Én képtelen lennék olyat megölni, akit szeretek, de azért ölnék, hogy valakit, akit szeretek, megvédjek – fejtegette Nathaniel. – És te éppen ezt tetted, Anita – nyomott egy csókot a homlokomra, és a két kezébe fogta az arcomat, az ujjai bekúsztak a hajamba. – Engem védtél. – Tele volt a hely őrökkel, azt hallottam – folytatta Dino. – Bármelyikük megtette volna helyetted, nekik nem okozna ekkora fejfájást. – Éppen ezért kellett nekem csinálni – fordultam felé Nathaniel karjai között. – Az volt a lényeg, hogy számítson. Hogy fájjon. – Katolikus vagy, mi? – Az, miért? – Csak – ingatta a fejét. – Van még egy, Nietzschének tulajdonított felvetés: „Mi jobb: nagyobb szörnynek lenni a szörnynél is, vagy hagyni, hogy az szép csendben felfaljon?” – Tessék? – Hallottad a kérdést. Válaszolj! Mély levegőt vettem, kifújtam. A fejemet Nathaniel mellkasának támasztottam, átadtam magam az ölelésének. – Engem nem fal fel senki szép csendben – löktem el magam Nathanieltől.

– Vagyis a szörnyre szavazol. – Ha csak e kettő közül lehet választani – kötöttem ki. – Hát én is. – Csatlakozom – jelentkezett Nathaniel. És a konyhában szép sorban mindenki leadta a szavazatát, és mindenki inkább lenne szörny. – Haven azért Noelt és Travist pécézte ki magának, mert ők hagyták, hogy szép csendben felfalja őket – bólogatott Dino. – Nem voltak elég jó szörnyetegek – csatlakozott Nicky. – Hékás, Travis még él, róla ne beszélj múlt időben! – De ha azt akarja, hogy ez így is maradjon, akkor változtatnia kell. Meg kell védenie magát – jelentette ki Dino. – Utasítsam, hogy kezdjen edzésekre járni? – Te vagy a helyi Regina, Anita, és királyuk éppen nincs. Vagyis bármire utasíthatod Travist – mondta Nicky. És megint visszatértünk a bázishoz: hogy én vagyok a felelős valakinek az életéért, de olyan mértékben... Én ezt nem akartam! Közben meg tudtam, hogy Dinónak és Nickynek igaza van, Travisnek meg kell tanulnia megvédeni magát, vagy keresnie egy falkát, ahol alacsonyabb a hímoroszlán-hormonszint. – Travis most biztonságban van, majd aggódhatsz miatta később – fogta meg a kezemet Nathaniel. – Téged tényleg nem zavar, ha újabb emberek kerülnek az ágyunkba? – Szeretek új barátokat szerezni – vigyorgott. Én meg csak szokás szerint ráncoltam a homlokomat Erre hirtelen megcsókolt, édesen és puhán. Nem értettem, miért kaptam azt a csókot, de ha már kaptam, viszonoztam. – Kicsit tényleg várod, hogy megismerhesd őket, mi? – néztem bele a szemébe. – Szívesen nézlek, ahogy másokkal vagy, ezt te is tudod – suttogta bele az arcomba. – Micah is? – Azt ő is szereti nézni, ahogy ketten együtt vagyunk, vagy ha JeanClaude-dal ölelkezel. És Jasonnel. Lehunytam a szememet, és beledőltem a karjába.

– Más vágyam sincs, mint kettőtök közé bújni, be az ágyunkba, és aludni, napokon át csak aludni. – Ha ezen túl leszünk, meg is fogjuk tenni. – Szavadat adod? – néztem fel rá. – A szavamat – bólintott nagyon komolyan. Én is bólintottam, és kihúztam magam. Koncentráltam, mert eddig elengedtem magamat, a tartásomra rondán rátelepedett a kedélyem. Meg tudom csinálni. Meg tudjuk. És ha vége, keresünk magunknak egy ágyat magunkra zárjuk hárman a szobát, és addig alszom, míg megszabadulok ettől az ólmos fáradtságtól. Érzésem szerint ez alsó hangon is száz év, de ha kapok nyolc órát egyhuzamban, már boldog leszek. Mert az embernek nem teljesülhet minden vágya.

39 Maradéktalanul eltávolították a nappali függönyfalait, így most a szőnyeggel borított terület apró, meleg szigetet jelentett a szigorú kövek között. Azt hiszem, megtorpanhattam, mert Nathaniel alig érezhetően továbbhúzott maga mellett. Ahogy oldalra pillantottam, láttam, hogy bájos mosoly ragyog fel az arcán. Persze aki mestersége szerint vetkőzőtáncos, az mindig tud bájosan és lehengerlőn mosolyogni, még ha nincs is kedve hozzá. Nekem egyetlen mesterségem se kívánta meg a bájos mosolyokat. Micsoda pech. Nicky és Dino közvetlen a nyomunkban haladt, két beépített szekrény, betöltötték a folyosó teljes szélességét, Gregory és Stephen már oda se fért volna. Persze, nem ezért maradtak a konyhában. Micah jött elénk, kitárt karokkal fogadott. Furcsa volt rendezett, fekete farmerben és fekete pólóban látni, mert a munkában öltönyös, szabadidőben meg kopott farmeres, színes pólós fazon volt inkább. Ez a fekete dizájn csak még törékenyebbé tette, a derekán meghúzott ezüstcsatos nadrágszíj keskenyre vonta a derekát. Hosszú, barna haja fürtökben omlott a vállára, sötét keretet vonva lányosán finom arca köré. Még szerencse, hogy a póló feszesen emelte ki a kidolgozott felsőtestét, a szép, de miniatűr izmokat, legalábbis az edzőtermi nagy állatok után. De akkor sem illett hozzá ez a külső, sokkal lányosabbnak hatott, apróbbnak, mint általában. És már vágtam is, hogy miért nyomja annyira az öltönyt: úgy sokkal felnőttesebb és férfiasabb. És persze ezért köti általában össze a haját is. De nyilván most jó oka volt, hogy ne akarjon annyira keménynek látszani, még ha nem is adta így önmagát. Könnyű, puha csókot lehelt a számra, és már mosolyogtam is rá, ő meg vissza. Aztán Nathanielhez hajolt, és őt is szájon csókolta. Éreztem, hogy Nathanielt váratlanul éri, mert eddig csak az előadás után csókolóztak nyilvánosan, de annyira nem hökkent meg, hogy ne viszonozza boldogan, szabad kezével átkarolva Micah vállát. Az is lehet hogy Micah hozzászokott az érzelemnyilvánításnak ehhez a módjához, bár gyanús, hogy ez is a terv része volt ahogy a stílus. Később majd

rákérdezek, és ő biztosan el is magyarázza majd az okait, de butaság lenne mindenki előtt, amikor nagy valószínűséggel pont miattuk csinálja. Nathaniel kézen fogva vezetett be bennünket Azért nem az én kezemet ragadta meg, mert tudta, hogy utálom, ha a pisztolyos kezemet lekötik. Most persze nem bántam volna, mert úgyse pisztolyos ügyek elébe sétálunk... Ahogy a szőnyeg felé haladtunk, önkéntelenül is oda néztem, ahol Haven meghalt Nathaniel meg a földet bámulta, ahol ő hevert, és Noel. A vért már eltakarították, de ahol Noel elvérzett, még az én orromat is marta a tisztító szaga, vagyis a vérállatok még a vért is nyilván kiszagolják alatta. Tehát a vendégeink is pontosan tudják, miféle események történtek minálunk az elmúlt pár órában. De többet nem tehettünk. Jake a szoba túlsó felén állt, Claudia mellett, és már rajta is volt az őrök nem hivatalos fekete egyentrikója. Claudia olyan volt, mint mindig, izmai dagadoztak, a haja szoros fonatban. Ha nem láttam volna a saját szememmel, hogy milyen lövést szedett be, el se hittem volna. Pláne, hogy reggel még a betegágyat nyomta. Elég erős vérpatkány lehetett, ha ilyen gyorsan talpra állt. Halványan biccentett, én meg visszabiccentettem neki. Gonosz és Igazság közvetlen a kandalló mellett foglalta el a posztját, mert a dupla ülőkét ott helyezték el, márpedig Jean-Claude ezen trónolt. Micah-val ellentétben ő a szokásos dizájnjában nyomult: kifinomult mintával, bőrszíjakból szőtt szűk, fekete nadrágban és hozzá passzoló csizmában, hogy nem látszott az egyik vége és a másik eleje, annyira egymásba olvadtak. Felette fehér, csipkebetétes ing, a nyaka az antik kámeatűvel összefogva, amit még ez egyik első karácsonyunkkor ajándékoztam neki, és kurta bársonyzeke, ami alig a derekáig ért Mellette Asher ült, hozzáöltözve szintén bőrben, de sokkal puhábban, ami szabályosan ráfolyt a tagjaira, és szűk, fehér, nyitott gallérú szmokingingben. Aranyhaját a sérült fél arcába fésülte, és én a mellkasán is láttam a két oldal bőre közötti halovány különbséget, ahogy felállt és szinte a levegőben siklott felénk. Ő is mosolygott, de ez nem a szívből jövő mosolya volt, hanem az álca, ami annyi mindent takarhatott. Most talán azt, hogy valami nagyon nem tetszik neki a vendégeinkben.

A hatalmas, fahéjszín bundájú farkas úgy ügetett az oldalán, mintha csak kutya lenne. Egy röpke pillanatra zavarba jöttem, hogyan üdvözöljem Richardot farkas alakban. Közben Asher a szabad kezemet, a pisztolyosat, az ajkához emelte, ám ahogy megcsókolta, és felnézett a szemembe a kézfejemről, láttam, hogy valami nem jó. Hogy baja van. Szerettem volna rákérdezni, de vele nem tudtam mentálisan kommunikálni, ki kellett hát várnom, amíg relatíve kettesben maradunk. A farkas a combomhoz tolta a nagy fejét, ami váratlanul ért, majdnem hanyatt is lökött. Aztán két kézzel megpaskoltam, és belenéztem Richard nagyon is emberi szemébe. Ő is elégedetlen volt, pont, mint Asher. Mi a nyavalya hozta őket ennyire egy platformra, amikor ez idáig a haragjukon kívül alig-alig akadt olyasmi, amiben egyeznének? Alig tudtam leküzdeni a késztetést, hogy megkérdezzem tőle, mi a baj, nagyfiú?, mintha legalábbis Lassie lenne. Asher a karját tartotta, és én belekaroltam, úgy mentem tovább. Nem érdekelt, hogy ez a pisztolynak van, mert Igazsággal, Gonosszal és Claudiával egy helyiségben nagyon csúnyán gajra kell mennie mindennek, hogy épp az enyém akarja megmenteni a helyzetet. Nagy eséllyel egy ilyen szituban már annyira mindegy, hogy karolok, vagy nem karolok. A farkas előttünk kocogott vissza Jean-Claude-hoz, és jó kutyaként lehevert az ülőke mellett, a vámpír lábánál. A két karosszékben, amit a szoba oldalában helyeztek most el, ahol régebben a kettős ülőke állt, két ismeretlen férfi ült. Mögöttük strázsált Claudia és Jake. Vagyis akkor ők minden bizonnyal vértigrisek lesznek. Mivel még mindig fogtam Nathaniel kezét, aki meg Micah kezét fogta, csinos libasorban vonultunk Jean-Claude-hoz. A vértigrisekről egyelőre nem vettünk tudomást, Nathaniel mintegy végszóra elengedte a kezemet, és Asher egy utolsó kézcsókkal a Város Ura jobbjára penderített, a másik oldalamra pedig Micah telepedett. Talán azon rágott be Asher, hogy kénytelen volt nekünk átadni a helyét JeanClaude mellett Talán. De azért résen voltam, mert ő meg Richard egyszerre... gyanús volt. Reméltem, hogy jó okuk van duzzogni, mert így is eléggé ingerlékeny voltam, nem kellett volna, hogy családi semmiségeken borítsuk megint a bilit, és még az én felfokozott idegességem is rontson a helyzeten.

Jean-Claude átkarolta a vállamat, magához húzott, szorosan. A hangja borzongató simogatásként siklott végig a gerincemen. Persze nem mindig ilyen erotikus élmény fejben dumálni vele. Mi van ma? – Ezek a tigrisek nem olyanok, mint a többiek, ma petite. Nem tudom, mi a különbség, de nem olyanok. – Félsz tőlük – feleltem neki vissza. – A tigris nem a hívóállatom, ahogy Asheré sem. Te talán érzed, mi nem stimmel velük. Micah ugyan mellettem ült, de okosan nem fogta le a kezemet, még mindig a pisztoly okán. Helyette a combomra fektette a kezét Nathaniel a lábunknál kuporgott, közte és a farkas között csak Jean-Claude lába képezett akadályt. Dino és Nicky a két ismeretlen férfi másik oldalán helyezkedett el, így már négy őrünk vette körbe őket, bár őszintén szólva, nem volt erős meggyőződésem, hogy ha arra kerülne a sor, Jake mellettünk rántana kardot ellenükben. Azt állította, hogy érzelmileg nem kötődik, de elég átlátszó hazugság volt. Végigmértem a két férfit, ők végigmértek engem. Magasak voltak és sportosak, feszült bennük az energia, ahogy csak a vérállatokban szokott, és köztük se mindben, tettre készen, mintha náluk a pihenés és a harc közötti különbség csakis gondolati szinten létezne. Mindkettőnek szőke, félhosszú haja volt, az egyiknek határozottan göndörödött, a másiknak épp csak a hullám gondolata volt benne, mintha hosszabb fazonban ki– vagy bepördülne az alja, egyébként egyenes. Egyformán határozott arcvonásaik voltak, az egyiknek szív alakúbb, míg a másiknak inkább szögletes, de egyébként nagyon is hasonlítottak egymásra, még a sápadt szemükben villogó arrogáns gőg is megegyezett. Fürtöskének a keskeny állához a leghalványabb barna szem társult meghökkentő látvány, pláne, hogy a bőre aranybarna. A másiknak inkább kék szeme volt, aranyfényekkel, mintha a kék mogyoróba is hajolhatna. Ő is le volt barnulva, bár egyre inkább azt gondoltam, hogy ez nem is annyira barnaság, hanem a bőrük eredeti színe: aranybarna. Pedig az képtelenség, hogy valakinek, még a klánokhoz tartozó tigriseknek se lehet ennyire sápadt aranyszínű a bőre, ilyen napsütötte izzású, mintha belülről sütne ki belőlük a nap. – Anita vagyok – szólaltam meg végül.

– Mephistopheles – mutatkozott be Egyenes Haj, a kékes-mogyoró szemű. – És hogy szólítsunk? – pislogtam kicsit zavartan. – Mephistophelesnek Vártam, hogy majdcsak elmosolyodik, de nem, az arca nem is rezzent, komolyan és arrogánsan jóképű maradt. Nulla mosoly. – Te pedig? – néztem Fürtöskére. – Büszkeség vagyok. – Parancsolsz? – szaladt ezer ráncba a homlokom. – Büszkeségnek hívnak – felelte enyhe mentegetőzéssel, mintha ő maga se lenne elragadtatva a dologtól. Lehet, hogy Mephistopheles is azért maradt annyira komor a kérdésben, mert azt a nevet csakis komoran vállalhatja az ember. Felmerült bennem a nagy kérdés, hogy talán a kedves mama nem örült neki, de visszafogtam magam. Micah-ra néztem, és reméltem, hogy a tekintetem önmagáért beszél: ez a kettő volt tényleg a legjobb az öt közöl? – Van olyan is köztük, akit Irigységnek hívnak – felelte rezzenetlen képpel. Szívesen visszakérdeztem volna, hogy szórakozik-e velem, de úgyis tudtam, hogy nem. – Húzós lehetett az általánosban – sikerült kinyögnöm végül. – Otthon tanultunk – válaszolt Büszkeség. – Le mertem volna fogadni. – Érzed te is? – lehelte Jean-Claude az agyamba, Az arroganciát, az önteltséget és gőgöt azt levettem, de az általában mind hőzöngés, a lényeg elfedésére szolgál. Méghozzá a félelem vagy legalábbis a bizonytalanság elfedésére. – Mit? – Azt a valamit – erősködött a fejemben Jean-Claude. – Szóval otthon tanultatok – mondtam közben hangosan. – Igen, most mondtam. – Jól van, okostojás. Voltatok már ilyen távol attól az otthontól? Összenéztek, majd Mephistopheles Jake-re sandított, és gyorsan vissza rám. – Nem – ismerte el Büszkeség.

– Számít ez? – kérdezte szinte dühödten Mephistopheles. Elég jól leplezte a dühét, de ki-kicsusszant a vége. – Csak a kíváncsiság. – A Nímir-Rajod kiválasztott bennünket neked. – És lesz is pár szavam hozzá később. – A többiek még dühösebbek vagy gyávábbak voltak – hajolt a fülemhez Micah. Válaszul a combjára tettem a kezemet, hogy megnyugtassam, és megnyugodjak magam is. Nem tetszettek ezek a pasik, isten őrizzen, hogy meg kelljen tartanom bármelyiket is! Nathaniel hátradőlt, a lábunknak támasztotta a hátát, és az egyik kezével a vádlimat kezdte simogatni. Neki se jöttek be az új tagok. Asher Jean-Claude mögött állt meg, a vállára tette a kezét. Már értettem, mi baja, hogy ezek ketten mennyire nem tetszenek neki. Ahogy nekem se, és ahogy egyébként senki másnak. Lesz egy-két szavain Jake-kel. – Szívesen maradnátok nálunk, srácok? – folytattam a műsort. Megint összenéztek, de most Mephistopheles észnél volt, és ellenállt a kísértésnek, hogy Jake-et sasolja. – Azt mondták, nincs más választásunk – vágta ki végül Büszkeség. – Én hiszek a választás szabadságában. – Ha elmegyünk innen, megölnek bennünket – magyarázta Mephistopheles a bizonyítványát. – Egy dolog, hogy amíg odakinn veszélyes, szívesen megbújnátok nálunk. Engem nem ez érdekel. Hanem hogy szívesen maradnátok-e velünk, és lennétek a mi tigriseink. – És ha nemet mondunk? – érdeklődött Büszkeség. – Nem szeretek senkit se olyasmire kényszeríteni, amihez nincsen kedve. Megint összenéztek. – Mi nem ezt hallottuk – bökte ki Mephistopheles. – Mert ti mit hallottatok? – kérdeztem éledező haraggal. – Őt nem te tetted a Menyasszonyoddá? – bökött Büszkeség a fejével Nicky felé. – De. – Pedig az kényszerítés.

Ezzel nem vitatkozhattam, és annyira még nem voltunk nagy pajtások, hogy belemenjek a részletekbe, és elmeséljem, hogy azért csináltam, hogy a mellettem és előttem ülő két férfit megmentsem, mert Nicky elrabolt engem, így kénytelen voltam azt a fegyvert bevetni ellene, ami a kezem ügyébe esett. És ha megmagyarázni nem állt szándékomban, akkor mit mondhattam volna? – Az az, bingó. – De minket nem akarsz kényszeríteni? – Fogalmazzunk úgy, hogy a mai bűnlajstromomat már nem szaporítanám, ha nem muszáj. – Bűn? – meresztett nagy szemeket Mephistopheles. – Ezt meg hogy értsük? – Úgy, hogy az én értelmezésemben gonosz cselekedetnek számít elvenni valaki szabad akaratát. És inkább nem tenném meg megint. – Mi kellene ahhoz, hogy megtedd mégis? – kérdezte Büszkeség. – Önvédelem vagy a szeretteim védelme. – Te veszélyes voltál Anitára és az övéire? – nézett Nickyre. – Igen. – Hogyan? – Elmondhatom? – nézett rám Nicky. Átgondoltam. – Naná. – Elraboltuk Anitát, és azzal fenyegettük, hogy megöljük Micah-t és Nathanielt meg Jasont, aki Anita hívófarkasa. Elvettük a fegyvereit, mágiával elzártuk a külvilágtól, hogy ne hívhasson segítséget, és meg is sebeztük. Azokat az erőket vetette be, amit meghagytunk: engem kényszerített, hogy megtegyek mindent, így őt és a pasijait, akiket szeret, megvédjem. – Nem is neheztelsz rá? – Nem. – Az meg hogy lehet? – Úgy, hogy szerintem nem tehetem. – Vagyis? – Vagyis azt hiszem, nem neheztelhetek Anitára semmiért. Mert csakis a kedvében akarok járni. – Tehát a szó szoros értelmében a Menyasszonyod – fordult vissza hozzám Büszkeség.

– Nagyon úgy fest – vontam vállat. – De te ennek nem örülsz. Zavar, hogy nincs saját, szabad akarata. – Igen. – De miért? – Téged talán nem zavarna? Egyszerűen megrázta a fejét, és a testvére követte a példáját Vagy lehet, hogy elrugaszkodtam a valóságtól? – Testvérek vagytok? – Unokatestvérek. – Nagyon hasonlíttok egymásra – jegyeztem meg. – Annyira nem, mint Igazság és Gonosz – felelte a kistigris. – Tény – bólintottam, és Jake-hez fordultam: – Nem nagyon igyekeznek lehengerelni, és igazából én se ragaszkodom hozzá. Akkor hogy legyen? – Minket kérdezz! – Legyen – fordultam vissza Büszkeséghez. – Én nem jövök be nektek, ti nem jöttök be nekem, de elvileg ki kellene derítenem, mit gondol felőletek a belső tigrisem. Akkor hogy csináljuk? – Jake említette, hogy meglehetősen célra törő vagy. – Ez még messze nem célra törés. Büszkeség. Várd ki a végét! Most villant valami a szemében. Talán kíváncsiság. – Már alig várom. – Most ezt mondod – mosolyogtam, mert a szám automatikusan járta az útját. A folyosóról hirtelen hangok hallatszottak, Damian és Cardinal közeledett egymásba karolva, mint egy boldog párocska. Cardinal izgatottan magyarázott egy másik nőnek, aki csakis a harmadik tigris lehetett, annyira hasonlított a fiúkra a hosszú szőke és fehér göndör fürtjeivel. A szeme ugyanaz a sápadt mogyorószín-kék kombó, mint Mephistophelesnek. Magas volt és gömbölyű, és ahogy meglátott meglódult az energiája, és tele volt félelemmel. Vajon miért félt tőlem? – Szépek a szobák – mondta idegesen csengő hangon. – Örülünk, hogy tetszik – bólintott Jean-Claude – Anita, ő Irigység. – Irigység? – kérdeztem vissza. – Igen – bólintott megint Jean-Claude. – Büszkeség és Irigység, kettő a halálos bűnök közül. – Pontosan – hajtotta meg a fejét Büszkeség. – A húgod? – Unoka.

– Mephistopheles és a hét halálos bűn. Mi tematizálta a névválasztást? Hogy eladjátok a lelketeket a pokolnak? – Christopher Marlowe Doktor Faustusa – ingatta a fejét Büszkeség – Mind a darab szereplőiről kaptuk a nevünket. – Valaki itt nagy Marlowe-fan lehet. – Jake mestere. – Nem lehetett volna inkább Shakespeare? – pillantottam Jake-re. – Ha egyszer Marlowe-t szereti. – Talán gúnyolódsz a nevünkön? – biggyesztette ingerült kihívással az ajkát Mephistopheles. – Igazából nagyon igyekszem nem gúnyolódni. – Ezt hogy értsem? – Legyen. A kérdésem az, hogy szólít a kis barátnőd. Mármint a szenvedély hevében. Olyankor csak nem rebegi végig, hogy Mephistopheles. Annyira hosszú. Csak van valami beceneved. Elpirult. Bennem pedig rettenetes gyanú ébredt. – Mondd, hogy már nem szüzek! – meredtem Jake-re. – Ezt ők tudják, Anita. Mély levegőt vettem, kifújtam, és a két pasira néztem. – Nos? – Nem vagyunk azok – felelte Büszkeség. Mephistophelesre pillantottam, aki hirtelen nagyon kerülni kezdte a tekintetemet. – Mintha szörnyen kínban lenne. Mephistopheles, felállt, ereje szétáradt a szobában, mintha törökfürdő pottyant volna a fejünkre. – Úgy neveltek bennünket, hogy minden vérvonal igényeit kielégíthessük, vagyis Belle Morte-ét is. Ezt meg kellett emésztenem. – Vagyis tanultatok szexet Belle Morte-nak, harcot a Sárkánynak. És a Vadak Urának meg a Halálszeretőnek mit? – A Halálszeretőnek harcot, a Vadak Ura pedig túl gyenge – felelte Büszkeség készséggel. – Abban biztosak lehettünk, hogy az ő vérvonalából soha senki nem jön értünk. A Földmozgatónak nincs elég leszármazottja, hogy akadhatna közöttük olyan, aki érdekes. Az Utazó vérvonala kihalt, mert csakis úgy szaporíthatná, ha visszatérne eredeti

testébe, és azt soha nem fogja megtenni. Nem kockáztatja meg, hogy megsemmisítsék. – Hát Minden Sötétségek Anyja? – Ő nem vérvonal, ő az ellenség. – Ezek szerint egész életetekben három vérvonalra készültetek: a Sárkányéra, Belle Morte-éra és a Halálszeretőére. Mind a hárman bólogattak. – És ez vissza is visz bennünket az eredeti problémához: hogy tudjuk meg, hogy a tigrisemnek kedvére valók vagytok-e? – Talán egy csók is megteszi – felelte Büszkeség, aki még ült hármuk közül –, de a szexszel biztosabbra mehetnénk. Úgy mondta, mintha azt tárgyalná, mi a különbség egy oltás és a sebészeti beavatkozás között. – Minthogy benneteket pont annyira hoz lázba ez az egész, mint engem, miért ne maradnánk első körben a csóknál? – Nem akarsz velünk lefeküdni? – ámult Mephistopheles. Trükkös kérdés egy pasi szájából, meghiszem azt! Igyekeztem legalább ennyire trükkös választ adni. – Csinosak vagytok, mind a ketten, és tényleg ne szívjátok mellre, nincs ebben semmi személyes. Csak mintha túlságosan is megrakott málhákkal érkeztetek volna hozzánk, és én nem szeretném ezt megbolygatni. – Málha? – Már ennyitől berágsz, érzem, hogy dühösek vagytok, és haragban magam sem szűkölködöm. Nincs szükségem még a ti dühötökre is a nyakamba. A keze ökölbe szorult, és az ereje megugrott. Valahol mélyen, legbelül, dzsungel sötét árnya közt valami mozdult bennem, egy aranyos árnyalat. Futó pillantásra elcsíptem az aranytigrisemet, de ő nem kifelé vette az irányt, az árnyak közé vetette be magát. Bujkált, de annyit láttam belőle, hogy halvány krémszínű bundáját sárgásarany csíkok szabdalják. – Nincs vámpírszagod – pattant fel már Büszkeség is ültéből. – Olyan a szaga, mint nekünk – mondta Irigység az ajtóból, majd elindult a fehér szőnyegen felém. Mephistopheles közvetlen elém állt, és egy pillanatig azt hittem, meg akar csókolni, de a keze mozdult, méghozzá olyan gyorsan, hogy

pontosan nem láthattam, mire céloz, mindenesetre reflexből nyúltam a pisztolyomért, és már a mellkasának is szorítottam. A nyakamon dagadozott az ér, annyira pumpálta a vért a szívem. – Jobb, ha nem is moccansz – suttogtam, mert az ujjam a ravaszon volt, még a hangos szótól is tartottam. – Nincs ember, s csak maroknyi vámpír, aki képes lett volna észlelni, hogy a pisztolyát akarom elvenni, de hogy még meg is előzzön a mozdulatban – lehelte eléggé lenyűgözötten. – Ha szuicid vagy, jó csajjal kötekedsz – mondtam. – Alaposan meg kell győződnünk róla, hogy olyan vámpírnak engedjük csak át magunkat, aki méltó rá – felelte. Kicsit tartott tőlem, de nem komolyabban. Nem hitte, hogy le is lőném, egyszerűen csak átmentem nála a vizsgán. – Van még teszt, amin át kell mennem? Csak hogy tudjam, és nehogy véletlen közben megöljelek benneteket. – Te nem akarsz a végére járni, hogy méltók vagyunk-e hozzád? – Megfordult a fejemben – hátráltam el tőle nagyon óvatosan, majd leengedtem a pisztolyt. – Ha a végén mégis végeznénk a srácokkal, hát ne valami hülye kulturális félreértés legyen az oka. – Ezt hogy érted? – kérdezte Micah. – Komolyan gondolja, hogy azt várom tőle, mutassa meg, milyen jó harcos. És komolyan hiszi, hogy nekem is bizonyítanom kell. Olyan, mintha más neveltetési és kulturális hátterünk lenne, és elbeszélnénk egymás mellett – magyaráztam, és közben átadtam a fegyvereimet Micah-nak és Nathanielnek. Csak akkor tértem vissza a két pasihoz, amikor már biztonságos, na, jó, legalábbis fegyvertelen voltam. – Végeztünk a harcos oldallal? Összenéztek. – Ha férfi lennél, most test-test ellen összemérhetnénk az erőnket, de vagy ötven kilóval és tizenöt centivel többek vagyunk nálad, nem lenne esélyed. Mert nem a tudás számit olyankor, hanem a méret, és arról nem tehetsz, hogy apró maradtál. Az nem lehet negatívum. – Hát hurrá – vágtam rá, bár volt egy olyan érzésem, hogy most se tudom totálisan követni őket. – Akkor? Ki kezdi? – Kezdeni? – A csókot. Kivel kell smacizzak először? – Már megint az idegesítő összenézés.

– Az emberi bulikban a csajok kicsivel jobban vágyakoznak – jegyezte meg Büszkeség. – Hahó, azok ott a pasijaim – böktem a dupla ülőke irányába. – Nem mintha nem lennétek helyesek, de ha az embernél már tele a padlás, akkor annyira nem kapkod, hogy még új pasikat hordjon haza. Megint a szemkontakt. – Ebben lehet igazság – mormolta Büszkeség. Igazság. Bizarr szóválasztás, de mit számít?! – Jó, akkor elő az igazsággal. Ki csókol meg először? – Melyikünk szaga tetszik jobban? Igen, ilyet javasol egy vérállat, és nekem se volt jobb ötletem, hát álltam a szagteszt elébe. Arra számítottam, hogy majd a csuklójukat tolják az orrom alá, ehelyett azonban egyszerre bújtak ki a trikójukból, és ott magasodtak előttem félmeztelen. Két termetes, izmos felsőtest, az egyiknek a kulcscsontjáig, a másiknak a bordakosaráig értem. És egyszerre léptek felém, én meg a hasukra tettem a kezem, hogy befékezzem őket, nehogy szendvics legyek a tigrisek között. De hiba volt. Hiba volt megérinteni őket. És ahogy általában az már a hibákkal lenni szokott az ember csak utólag jön rá, hogy ami korábban olyan ártalmatlan dolognak indult, milyen kolosszális nagy hiba lett. De akkor már késő. 40 Mindkét tenyerem egy-egy hasnak feszült. Odabenn a dzsungel mélyén felnézett a tigrisem, morgott. Mire a többi, az összes többi tigrisem előkerült, előbújtak a sötétből, és beleszimatoltak a levegőbe. Soha nem láttam még együtt az összes szint, most meg ott álltak, középen az arany, és a szivárvány színei körülötte sorakoztak, félkörben. Egyikük se akart elindulni a metafizikai ösvényen kifelé, egyikük se tervezett egyelőre kitörni belőlem, hogy valós alakot ölthessen. Nem csináltak semmit, csak álltak ott egymás mellett, és szimatolták a levegőt Éreztem, hogy a két férfi fölém hajol, és megszagolja a bőrömet. Pislogtam, igyekeztem valahogy tisztábban látni, ne csak a belső tigriseimet. lássam magam előtt, hanem valamennyire a külvilágot is. – Egyszerre érzem rajta az összes tigris szagát – morogta Mephistopheles. – Képtelenség – ingatta a fejét Büszkeség, de az arca egészen eltűnt közben a hajamban. Az arcát hozzám dörzsölte, majd, mint aki észbe

kap, hirtelen felegyenesedett. – Képtelenség – ismételte, és a karjait dörzsölgetve elhátrált tőlem, mint aki fázik, pedig dehogy fázott, csak a bőre borzongott. Belebámultam Mephistopheles mogyoró-kék szemébe, és tudtam, hogy ő nem fog elhátrálni. Két kezét a vállamra tette, és száznyolcvan fokot fordított rajtam: a hátamban Irigység állt, és már hajolt is rá az arcomra. Megcsókolt. Tigris és édes rúzs ízű volt a csókja. Nem húzódtam el, és ez nyilván felbátorította, amivel fogalmam se volt, mit kezdjek, kínomban, gondolatban felkiáltottam: – Jean-Claude! Már ott is termett, karja a lány derekára fonódott, és elhúzta tőlem, belerántotta a saját ölelésébe. Auggie nem is olyan régen kérdezte, mégis hogy érezném magam, ha Jean-Claude-ot egy másik nővel látnám. Hát most éppenséggel csak megkönnyebbülést éreztem. Mephistopheles hátulról simult hozzám, arca a nyakamba hajolt. – Elvileg nem hat ránk a vámpírbűbáj, s most mégis arra vágyom, hogy megérints és érintselek. Miért? – A tigriseim olyat keresnek, aki hozzájuk hasonlatos. Akinek családszaga van – súgtam. – Nekem van saját családom – suttogta vissza, majdnem bele a számba –, és most mégis akkora felületen vágyom a bőröd érintésére, amekkorán csak lehet. Szerettem volna józan maradni, gondolkodni, de ebben a pillanatban csak az villogott az agyamban, hogy ilyen jó elképzelést még soha nem hallottam: – Igen, csináljuk – hallottam a saját hangomat. Irigység nagyon gyanúsan nyögött, és a szemem sarkából láttam, hogy heves csókba bonyolódtak Jean-Claude-dal, próbálja ledolgozni róla a zekéjét és közben sóhajtozik. – Menjünk a hálóba, ma petite?– tolta el magától a félmondat erejéig. – Nem tudom – nyögtem, pedig dehogynem tudtam, nagyon is tudtam, mit akarok. – A hálószobában kényelmesebb lesz – hallottam Micah hangját, és ahogy megfordultam, azt láttam, hogy életem egyik szerelme arra buzdít, hogy vigyek ágyba egy ismeretlent. Nathaniel már mellette állt. – Nézhetem?

– Persze – feleltem. – Hogyne – vágta rá Mephistopheles is. És megcsókolt, és a csókja finom volt, az egész helyesnek tetszett. Kezei kirángatták a pólómat a nadrágból, és a tenyere a meztelen bőrömre siklott, s most én nyögtem úgy, ahogy korábban az unokatestvére. Pont olyan érzés volt, mint Micah-val a kezdet kezdetétől fogva, és Havennel. Na, erre a gondolatra sikerült kijózanodni. Micah-ra néztem, de nyugodtan, rezzenetlenül figyelt. – Ma petite? Felé fordultam Mephistopheles ölelésében, miközben a keze elmerült a hajamban és a szája apró csókokkal araszolt le a nyakamon. IrigységJean-Claude nyakát nyalogatta. A zekéből már kiszabadította, most a fehér ingen dolgozott. – A tigrisek nagyon vágyakoznak – nyögte ki Jean-Claude. – És te is vágyod az érintését, minél nagyobb felületen magadon érezni meztelen bőrét? A szeme befordult. – A vágy ragályos lehet, ma petite – sikerült még kipréselnie magából. Vagyis igen udvariasan fogalmazott igent hallhattam. Mephistopheles közben átrángatta a fejemen a pólómat, és a földre hajította. Bármit csináljunk is, igyekeznünk kellett. Letérdelt, hogy az arcát a melleim közé fúrja. A melltartó még rajtam volt, de... tényleg nem ártott igyekezni. A hatalmas farkas felpattant, halkan morogni kezdett, de még így halkan is olyan volt, mint valami veszedelmes motor zúgása. Ha az ember a sötétben hallja, hát tele lesz a bugyi. – Ne nehezítsd meg még jobban, Richard – kértem. A farkaspofából emberszemek sütöttek rám, nagyon is ismerős pillantással. Duzzogott. Jaj, de mennyire nem hiányzott ez most nekem! Micah-ra néztem, miközben Mephistopheles a mellembe harapott, amitől elállt a lélegzetem, és belenéztem a haloványkék szemébe. A szempillái feketék voltak, nagyon hosszú, sűrű rengeteg, mintha direkt arra szolgálna, hogy a lehető legjobban kihangsúlyozza a sápadtkék szemet. Mintha valaki direkt extrán fizetett volna, hogy ne csak hozza a kívánalmakat, hanem még a csomagolás is dögös legyen.

Az arcát a kezemhez dörzsölte, a tenyeremet döfölte, akár egy macska, ahogy csak egy macska tudja. Szívdöglesztő volt, és akartam is, de idegen volt, és belefáradtam már, hogy idegenekre bízzam az életemet és mindent, amit szeretek benne. Micah-ért nyúlt a kezem, és ő jött, bár a fejét kérdőn billentette féloldalra, kérdezni nem kérdezett semmit, csak megfogta a felé nyújtott kezemet. Abban a pillanatban mintha minden belső szörnyetegem egyszerre nézett volna fel rá. A bőrömön átfutott az összes szörnyetegem együttes forrósága, égnek meredt minden hajszálam, megborzongtam. És most jöttem rá, miért nem kötődhettem Havenhez vagy bármelyik más állatkirályhoz: mert Micah Nimir-Rajának voltam az igazi Nimir-Rája. Nekem már volt királyom. Mephistopheles kinyitotta a szemét, az ő karján is borzongott a bőr. – Egyszerre mindenféle szagod lett Mitől? – Micah a Nimir-Rajom. Egymás párja vagyunk. – Akkor a számomra itt már nincsen hely – mondta szomorúan. – Hely az mindig akad – ingatta a fejét Micah. – Másik királynak már nem. Lehetsz az enyém, de a királyomként nem. – De ő csak leopárd, és neked aranytigris kell – szólalt meg valamivel távolabb Büszkeség. Úgy karolta össze a két karját, mintha rajta is az energiánk libabőre szaladgálna. Vagy mint aki az ellen küzd, hogy hozzánk érjen. Irigység halkan felnyögött mögöttünk, én meg odanéztem: JeanClaude ölébe mászott, lábait a derekára kulcsolta, Jean-Claude pedig a fenekénél fogva tartotta. Még fel voltak öltözve, de ha hamarosan nem tájoljuk be a hálószobát, itt helyben fogja megdugni. – Mit mondasz hát, Mephistopheles? – néztem le az előttem térdelő férfira. – Nem tudom – ingatta lassan a fejét, mintha képtelen lenne gondolkodni. – Amíg érintesz, azt hiszem, nem érdekel semmi. Megszorítottam Micah kezét, mire a szabad kezével Mephistopheles arcához ért. A leopárdjaink erre elrugaszkodtak, és a kezeinken végigloholva átfolytak az előttünk térdelő vértigrisbe. Normálisan ez nem történhetett volna meg, hanem csak egymásba olvadtak volna, s minket mintha kívül-belül ugyanaz a bundás izomzat cirógatott volna végig, de most beáramlottak Mephistophelesbe, mintha

egy metafizikai szalag olvadna selymesen a tigrise nyakára, ami aranyló ködként derengett a feje körül. – Nem jutnak el a hálószobáig – jelentette ki Claudia, és elindult kifelé a nappaliból. – Bocs, de ilyen hamar képtelen lennék rá megint. – Ez most nem az ardeur – szóltam utána. – Most még nem – ment tovább rendületlenül. A maradék testőreink áthelyezkedtek, hogy Jake ne maradjon magára, és Büszkeség se álldogáljon nagyon egyedül. Újabb energia kelt életre, fenyő– és erdőszag áradt szét a nyelvemen, és Richard egyik pillanatról a másikra visszaváltozott emberi alakba. Soha még ilyen gyorsan és simán nem zajlott le a folyamat, az egyik pillanatban még bundás farkasként, a következőben meztelen férfiként térdelt mellettünk, a haja az arcába hullott. És amilyen tekintetet az előbb rám vetett, hát féltem, milyen arccal fog felnézni mindjárt Ott is remegett a harag és a neheztelés, de ahogy néztem, láttam, micsoda erőfeszítéseket tesz, hogy uralkodjon magán. És sikerült. Nehezen ment, de összehozta, és csakis ez számított. – Tudom, hogy nekem kellett volna a királyodnak lennem, Anita. Gőzöm sincs, mit feleltem volna erre, ha kivárja, de nem várta, hanem Jean-Claude-ékra nézett, és hozzájuk lépett. Vártam a féltékenységet, de nem jött. Részben már elhasználtam vele kapcsolatban az ilyen típusú érzelmeimet, részben az önuralom beállása előtti tekintete eszembe idézte, miért is nem vagyunk már együtt, és miért Micah fogja most a kezemet. A szörnyetegeink kígyózó tengeri lényként táncoltak ki-be közöttünk, mintha valaki bundakesztyűvel simogatott volna bennünket, de ez ráadásul meleg volt és nagyon is élő. Az alhasamban éreztem, hogy ha ezt így folytatjuk, én se fogok már eljutni a hálószobáig, mert ez nagyon is bejön nekem. – Ha ennél többet is szeretnénk, akkor csináljuk – lihegtem izgatottan. – A szex is kell, hogy a hívótigriseddé tedd? – Dominóval és Havennel nem kellett. – Ez fantasztikus – nézett fel ránk Mephistopheles –, de istenre kérlek benneteket, mondjátok, hogy szexet is kapok.

Egyszerre néztünk bele azokba a bámulatos szemekbe, abba a helyes arcba, és egyből beugrott, ki hajtogatott folyamatosan valami nagyon is hasonlót: a nem is olyan régóta halott Rexünk. – Nincs több tartózkodás, ma petite, jöjjön a szex. Vagy a miénk lesznek, vagy nem. – Legyenek a miénk – mondta egy mély hang, Richardé. És ahogy mondta, arra nem lehetett nem odanézni: a csajt még mindig JeanClaude ölelte magához, de Richard mellettük térdelt, és már fejtette le róla a sápadt színű selyembugyit. Richard imádott nyalni, és a puszta gondolatra úgy összerándult az alhasam, hogy Micah-nak kellett megtartania. Az eddig cirógató, forró energia szúróssá vált, Mephistopheles felkiáltott, és kapaszkodó után kapott, megragadta a derékszíjainkat, Micah pedig elkapta a csuklóját. – Mire haraptál így – kérdezte Micah, de a szeme mögém tévedt, Richardékra, és mindent értett. – Ó. Ahogy az én pillantásom is követte az övét, láttam, hogy az események egyre csak eszkalálódnak, mert Richard már a csaj belsőcombját csókolgatta, Jean-Claude pedig a könnyű pántos ruhát hámozta le róla. A bugyinak nem volt melltartó párja, így pucéran ölelte a vámpíromat, csak az ezüst tűsarkúját tartotta magán. Jean-Claude belemarkolt a göndör hajába, és a csaj nyakára tapasztotta a száját. Tudtam, hogy arra vár, hogy a csaj Richard arcába élvezzen, és majd akkor harapja meg, hogy megkettőzze az orgazmusát, mert csakis rám nem hatott a bűbája, a triumvirátus ereje miatt. Engem St. Louis-ban egyetlen vámpír tudott így megborítani a harapásával: Asher. Elég volt rágondolnom, a szemem máris őt kereste. És ott is volt a szobában, de már majdnem nem: a fehér szőnyeg peremén ácsorgott, két kezét a háta mögött a falhoz préselte, mintha igyekezne minél jobban kimaradni az eseményekből. A haja az arcába hullott, hogy csak az ép és szépséges fele látszódott élesen, pontosan olyan volt, mint a kandalló feletti festményen. Ő csak akkor szerette mások játszadozását nézni, ha később neki is kijutott a játékból, nem úgy, mint Nathaniel. – Megint milyen elveszettnek látszik – mondta ki helyettem Micah. Mephistopheles keze megrántotta az övemet, görcsösen, szinte magához rántott. Az arca olyan közel volt, hogy magától értetődő volt

lehajolni hozzá, és megcsókolni. Az ajka puha volt és meleg és mézédes. De az előbb mintha még nem lett volna ennyire finom. Elengedte Micah kezét, és az övemet kezdte kicsatolni, közben engem figyelt árgus szemekkel, hogy mikor állítom le. A hátunk mögül hozzánk kúszó hangok alapján Richard elég jól haladhatott, és mielőbb szerettem volna csatlakozni hozzájuk. Csakhogy az első alkalmak nekem mindig nehézkesen mentek, ha nem volt kéznél a megszokott, ismerős érzés. Ha az megvolt, akkor állati jól csúszott minden. – Kapsz szexet, meg is dughatsz, ígérem, de még nem ismerem a testedet. Kezdjük egy kis előjátékkal, ahogy ők is – suttogtam bele Mephistopheles szájába. A szeme mögém villant: – Ahhoz hiányzik egy vámpír. – Már nem sokáig – feleltem, és hívtam Ashert. Hatalmat és stabilitást többféle módon szerezhetsz, nem csak és kizárólag varázslattal és metafizikával. A szerelem mindennél többet ér. Egy szerelem és szeretet nélküli üres ház szükségszerűen bukásra van ítélve. Talán nem ma és talán nem is holnap, de végül mindenképpen elbukik. Szerelem nélkül semmi sem lehet elég tartós. Asher mosolyogva tolta el magát a faltól, és a mosolyától életre kelt a szívem, visszamosolyogtam hát rá. – Köszönöm, ma petite – duruzsolta az agyamba Jean-Claude, és egy röpke pillanatra éreztem a kezét a másik nő testén, amiben már érett az orgazmus, Richard szája hamarosan eljuttatja a csúcsra. Féltékeny voltam? Egy kicsit talán, de Asher mellém lépett, és az új tigris még csak nem is tiltakozott. Kitaszítottam magamból a féltékenységet, hiszen annyira nem illett hozzánk. Mert jutott szerelem és szeretet és gyönyör bőséggel mindenkinek. És ha mindenkinek jut elég, akkor senkinek semmi oka féltékenységre.

41 Nem volt nagy agymunka rájönni, hogy az ardeur nélkül nekem nem fog menni ennyire kitett helyen a szex, mert a nappali a barlangrendszerünk bejáratában volt, aki fentről hozzánk érkezett, itt nyitott, bárhová tartott is, rajtunk keresztül kellett gyalogolnia. És hiába, hogy az utóbbi időben kicsit megszoktam már a nyilvános meztelenkedést, ez sok lett volna. Ráadásul Micah se volt az az exhibicionista, mint némelyik másik pasim, plusz Asher is elég szégyenlős volt a hegei és a szerinte eltorzult arca miatt, szóval senki se duzzogott, amikor kézen ragadtam Mephistophelest, és privátabb zónák felé vonszoltam. Miután megnyugtattam, hogy csak ágyat keresünk, készséggel követett is. Jean-Claude és Richard hiába is akart volna már privátabb helyzetre törekedni, Irigység az arca és a testbeszéde alapján nagyon benne volt már a mókában, és én a helyében nagyon is berágtam volna, ha most akarnak arrébb rángatni. Kicsit megtorpantam, nem tudtam, illene-e szólni nekik, hogy merre tartunk. Asher, Micah és Mephistopheles engedelmesen megállt mellettem, várakozott. Nathaniel közvetlen mögöttünk. Hirtelen elveszettnek éreztem magam, hiába forgattam azt a sok illemkönyvet, egyikben se emlékszem olyan fejezetre, hogy mi a teendő, ha éppen kefélő egyes és kettes számú pasinkat hátrahagynánk, hogy magunk is békésebb zugra leljünk hasonló tevékenységhez, de nem szeretnénk, ha azt hinnék, hogy őket nem akarjuk látni egy másik nővel. Éppen csak azt nem szeretnénk, ha minket látnának mások, akárki, aki erre jár, dugás közben. Soha nem néztem még egyik pasimat se másik nővel, és tényleg nem láttam még egyiket se ennyire jól mulatni rajtam kívül mással. Azt hiszem, Jean-Claude jobban élvezte volna a helyzetet, ha bármelyik másik pasinkkal duplázik, mert Richarddal óvatosnak kellett lennie, de az mindenképpen feldobhatta, hogy végre Richard is beszállt olyan programokba, amiben az élvezet a lényeg. Azokon a tűsarkakon Irigység majdnem olyan magas volt, mint Jean-Claude, ami sokkal kényelmesebb fekvést eredményezett, mintha velem csinálták volna

ugyanezt. Így csak ívesen hátradőlt a karjában, Jean-Claude a derekánál tartotta, a lábait szélesre tárta, ami kissé megborította az egyensúlyát, de Jean-Claude tartotta, ráadásul a másik karjával a nyakát ölelte, a haját húzta félre a hosszan megfeszülő ívről. Richard a lány előtt térdelt az arca elmerült a lábai közt haja előrehullott, és barna bőre csak még barnábbnak tűnt a lány sápadtsága előtt. Az nem látszott mit művel, de persze lehetett sejteni. Egyik keze eltűnt az arca mellett, a két formás comb között a másik az egyik combot ölelte. Nem lehetett egy szuper kényelmes helyzet a csajnak, de nem panaszkodott, sőt a szemei lehunyva, az ajkai elnyílva, egyre szaporábban szedte a levegőt, amitől a mellei lázasan emelkedtek és süllyedtek. Azután egyszerre kiáltott és sikoltott, a teste megfeszült, Richard arca egészen mélyen elmerült a testében, és Jean-Claude ráharapott a nyakára. A haloványan aranyló test még-megrángott, és Jean-Claude felnézett rám, miközben a vért itta magába, és én belenéztem a szemébe, ami éjféli tűzben lobogott. Intettem neki. és a kis csapatommal elindultunk a saját murink irányába, bár ők is elég jól szórakoztak Nicky is velünk tartott, de Dino helyett Gonosz csatlakozott még, hogy megkapjuk a szükséges testőri felügyeletet. Biztosra vettem, hogy majd kint az ajtó előtt veszik fel a szokásos posztjukat, eléggé padlót fogtam hát, amikor bejöttek velünk. – Ha közönségre vágynék, kint maradtunk volna – néztem rájuk. – Most épp szelídnek tűnik, de a legjobb harcosok képezték ki. Ismeretlen vértigrissel nem hagyhatunk magadra az első alkalommal. – Mi van, valami királynő lettem, hogy még a hálószobámban is csak kísérettel mehetek? – Nekik nem azért kellett a tanú, mintha valami ősi hóbort miatt azt gondolták volna, hogy ha senki se látja, hát meg se történt – ingatta lassan a fejét Gonosz. – Hanem mert ügyelni kellett, hogy az ifjú királyi pár egyik fele nehogy megölje vagy megsebezze a másikat. Csak bámultam, és nyilván elég ékesszólóan tettem, mert megvonta a vállát – Nem mindenkit tett boldoggá már akkoriban sem az érdekházasság. – Ezt a témát inkább passzolnám – ráztam meg bizonytalanul a fejemet.

– Nem gond. Csak tudd, hogy Nickyvel azért maradunk itt az ajtóban, hogy vigyázzunk rátok. Nem megyünk túl közel. – Ja, hát lúzer egy testőrök lennénk, ha szégyenlősség miatt nektek valami bajotok esne – bólogatott Nicky. Összevontam a szemöldökömet – De ha nem csak a testőri szolgálataimra lenne szükséged, csak kérned kell – vigyorgott. – Boldogan állok akár szájjal, akár kézzel a rendelkezésedre. Egyre ráncosabb lett a homlokom, de megsejthette, hogy nem gondolom túlságosan komolyan, mert ő viszont egyre szélesebben vigyorgott, és ha tényleg azt gondolta volna, hogy most bedühített, hát lereagálta volna, nem lett volna választása. Elvégre léte egyetlen célja az volt, hogy engem boldogabbá tegyen. És mellesleg, ahogy felnéztem a közel két méter magas izomtigrisemre, aki még most is a kezemet fogta, hát magam is jogosnak éreztem, hogy inkább az ajtónak ezen az oldalán maradjanak. Mert még ha egyszerű ember lenne is, akkor is, a puszta termete lenyomott volna, ha kicsit igyekszik, és ráadásul nem egyszerű ember volt, ami kifejezetten meghatványozta a veszélypotenciált. Elvben mindenképpen egyetértettem, hogy vigyázzanak is csak ránk, csakhogy a gyakorlatban az egész nekem nyögvenyelőssé vált. – Ne gondolkodj annyira! – csókolt bele a nyakamba Micah. Kissé ingerülten fordultam felé, de elég volt meglátnom az arcát, éreztem, ahogy a vonásaim ellágyulnak, és elengedtem Mephistopheles kezét, hogy belezuhanhassak az ölelésébe, teljes testemmel érezzem Micah-t, és közben igyekeztem kisakkozni magamban, hogy hirtelen mitől lettem ennyire feszült. Talán az zavart, hogy egy másik csajjal láttam Jean-Claude-ot és Richardot? Nem, és akkor leesett! Az zavart, hogy nem zavart, miközben pedig szerintem nem ártott volna. Sőt, ha jobban belegondoltam, azt is be kellett látnom, hogy csodálatosan szépségesnek láttam Irigységet, ahogy a teste közéjük feszült. Mondjuk az, hogy egy másik pasival csinálják ugyanezt, jobban beindított, de Irigység látványa se érintett negatívan. Akkor most ez valamiféle homofób görcs lenne? Ez volt a bajom? Vagy egyszerűen csak meglepett, hogy nem vagyok féltékeny, miközben úgy éreztem, annak kellene lennem?

– Azt hiszem – súgtam bele Micah hajába –, az zavar, hogy nem zavar. – Mögöttem az együtt töltött két évünkkel, azt hiszem, pontosan értelek – nézett bele egészen közelről az arcomba. Ezt még kevésbé értettem, mire elnevette magát: – Hiszen még soha egyikünket se láttál másik nővel. Azt hiszed, féltékenynek kellene lenned, közben pedig nem vagy az. Megrántottam a vállamat, és eltoltam magamtól. Mély levegő. – És még az is van, hogy eléggé szívesen nézném végig ugyanezt valamelyikőtökkel a csaj helyén. És ráadásul őt se látom... annyira szép volt – vontam meg még egyszer a vállamat. – Az zavar, hogy élvezted, hogy így látsz egy másik nőt? – lépett hozzám Micah mosolyogva. – Azt hiszem. Vagy az zavar, hogy nem zavar. Vagy... a picsába az egésszel, gőzöm sincs már. – Hogy zavar, ha élvezed az azonos nemű mókázást? Üdv a klubban próbált megint magához húzni, de hátraléptem. – Téged is zavar? – Nem – lépett kettőnk közé Nathaniel. – Ma este nem ez van műsoron. – Mi? – Olyan drága vagy – ölelt most ő magához. – Te is – feleltem a szokásost, de figyeltem, mert egyelőre nem vágtam, hol fogunk landolni. – De arra hajtasz, hogy kibeszéld magunkat a szexből. – Egy fenét – kaptam el a tekintetemet, mert nagyon is igaza volt. – De mennyire. Ahogy belenéztem az arcába, láttam, hogy mosolyog, és utáltam, hogy így mosolyog, mert ez azt jelentette, hogy átlátnak rajtam, és hogy már megint én vagyok a problémás nőszemély. Ezt utáltam. Persze ha egyszer ez van... de azért még fájhat – Jó, kicsit lehet, hogy igaz. – Kérlek szépen, ne csináld! – De valami zavar – hajtottam a vállára a fejemet – Tudom – cirógatta a hajamat kedvesen –, de attól még meg kell csinálnod Mephistophelest. – Ezt hogy érted? – néztem fel rá. – A magadévá kell tenned. A miénk kell, hogy legyen. Összeszűkült a szemem.

– Ez most fontos, Anita. – Miért? – Nem pontosan értem, miért és hogyan, de tudom, hogy nálam és Damiannél a szex fontos összetevője volt a köteléknek. Kellett, hogy teljessé váljon a hármasunk. Talán azért, mert a szex táplálja a vámpírodat Ahhoz, hogy a tiéd legyen, táplálkoznod kell belőle. – De... – kezdtem. Micah mögém lépett, a hátamra simult egész testével, és a karjaival átölelt Nathaniellel együtt, hogy a szendvics tölteléke lett belőlem. Éreztem, ahogy egyből megszáll a nyugalom. – Biztosra kell mennünk, Anita – súgta a fülembe. – Minden vérállat és vámpír szőröstül-bőröstül legyen a miénk, ha egyszer a miénk. Főleg az erősebbek. – Komolyan hiszed, hogy ha hamarabb dugok Havennel, akkor az egész nem csúszik ki a kezeim közöl ilyen végzetesen? Nagyon szorosan öleltek mindketten – Nem is tudom. Talán soha nem lett volna tökéletesen elégedett a sorsával, hogy kénytelen osztozkodni rajtad, de azt tudom, hogy a szex az a ragacs, ami Jean-Claude vérvonalát és a vámpírjait egybetartja. Az erősségeinket kell kijátszanunk, édesem. Nincs most idő úgy tenni, mintha nem azok lennénk, amik. Egészen megdermedtem az ölelésükben, ki akartam volna szabadulni közülük, de erőt vettem magamon. Lassan, mélyeket lélegeztem, sorban egymás után. El nem lazultam, de legalább nem ágáltam. – Ha nem akarsz velünk szexelni, mondd meg. És akkor nem lesz szex – duruzsolta Micah. – Tudod jól, hogy az hazugság lenne. – Mondd meg, ha nem vonzódsz a vértigrishez, és semmi olyat nem kell tenned, amit nem akarsz megtenni! Mondd meg, ha nem akarod, és vége is! De ha tényleg kívánod, mert az előbb még azt éreztem, hogy kívánod, akkor ne hazudj önmagadnak és neki se. Akard, vagy ne akard, de ha akarod, akkor hagyd akarni őt is. Nagyot nyeltem, és szinte belefájdult a torkom, mintha valami nagy gombócot akarnék lepréselni a gigámon. Végigmértem Mephistophelest. Felsőteste izmos volt és gyönyörű, nem annyira kigyúrt és rajzos, mint némelyik pasim, de a komoly izomzat ígérete

már benne volt. A kockahas is ott volt, ha kicsit erőltettem a szememet, láttam a vonalakat. Szőke haja szögegyenes volt, és így közelebbről, ha jobban megnéztem, nem egyszínű szőke, hanem csíkos, mintha krémszín és fehér melírcsíkok lennének benne, így a szőkesége maga kicsit testesebbnek látszott. Büszkeségnek és Irigységnek világosabb szőke volt a haja. Ha Mephistophelesnek valami épkézláb nevet adnak a drága szülei, hát simán elment volna embernek is akár. De ez a név olyan volt, amilyet az ember kamaszkorában a fekete, versírós korszakában választ magának, és kicsit se illett egy ennyire jófiús egyetemista imidzshez. Még a szeme se volt túlságosan szürreális, a halványkék a pupilla körül és az aranyos, mogyorószín kívül, hát az is elment még. A bőre, mondjuk, ezzel az aranyos ragyogással, ami nyilván soha nem fakul ki... Bár arra is rá lehet sütni, hogy a nyári barnaság maradéka... Az a fajta magas csávó volt, akiről az emberben az a benyomás marad meg, hogy milyen hatalmas. Talán a széles válla meg a mellkasa miatt Oké, Richardnak meg Nickynek szélesebb a válla, de ők szinte a konditeremben laknak hozzá képest. Ha Mephistopheles ráfeküdne a gyúrásra, ténylegesen hatalmas lehetne. – Most valami listát fogalmazol magadban – jegyezte meg. – Tessék? Bocs, ne haragudj! – pislogtam rá meghökkenten. – Rám nézel, de nem is látsz. Mennyire fején találta a szeget... Máris nőtt egy kicsit a szememben, és nem vállban. Lehet, hogy mégis bepászinthatjuk a kis kirakósunkba? Ha okos, az okés, mert nekem soha nem jött be túlságosan az üresfejű helyeske fazon. – Bocs, igen, igazad van. Tetszel és helyes vagy, meg minden, de alig pár perce ismertelek meg, és metafizikai együtthatók nélkül nálam viszonylag lassan megy ez a dolog. – Ha az ardeur hibádzik, én abban is benne vagyok – indult el felénk nagyon lassan, mintha nem akarna elriasztani. – Amire csak szükséged van, Anita. Mondd, mi kell! Megfordultam, de sajna annyira nem tudtam kitekerni a nyakamat, hogy belenézhessek Micah szemébe, így kénytelen voltam kilépni a kettős ölelésből. – Mit műveltél? – néztem rá.

– Egyszerűen csak olyasvalakit kerestem, akivel nincs nehéz dolgunk, aki be akar illeszkedni, aki szeretne velünk lenni. – És erre gondoltál, amikor az energiánkat átküldtük belé? – Erre. – Magad mondtad, hogy a vértigrisek olyanokat keresnek, akiknek ismerős a szaga, akiknek otthonszaga van – mondta Mephistopheles. Közben már egészen közel volt hozzánk. A keze megindult felém, ugyanolyan lassan és óvatosan, mint ő maga az előbb, mintha bármelyik pillanatban megállíthatnám. – De az aranytigrisek nem otthont keresnek – futott végig az ujja az államon, majd, hogy nem állítottam le, a tarkómra simult a tenyere. Olyan nagy tenyere volt, hogy kényelmesen elfért benne a nyakam és a tarkóm. És jó meleg. – Hát akkor? Mit kerestek? – Egy mestert – hajolt lassan fölém, hogy legyen időm tiltakozni. – Vagyis? – Büszkeség és még néhány társunk szerint a saját magunk urává kellene válnunk, mert a legtöbb vámpírnál erősebbek vagyunk, és talán így is van – mondta, és az arca már centikre volt az enyémtől, a haja a bőrömet csiklandozta. – De nálad nem akarok erősebb lenni. Nem akarok ellened harcolni, küzdeni. Olyan érzés, mintha egész életemben csakis arra vártam volna, hogy tartozzam valakihez – cirógatta a lehelete a számat. – Valakihez? – Hozzád – mondta, és megcsókolt. Megcsókolt, és a csókja mézízű volt.

42 Mi az ágyon fogtunk valami egészen hasonlóba ahhoz, amit JeanClaude és Richard odakinn csinált. Mert én sokkal alacsonyabb voltam Ashernél, ráadásul nem voltam egy gyorsvonat, ha szájjal csinálták, márpedig aki a kőpadlón előttem térdel, az nem bánja, ha gyors vagyok. Így aztán feküdtünk, én Asherhöz simulva. A bőrnadrágja egyszerre volt durva és nagyon puha. Én nem bántam volna, ha leveti, nem ragaszkodtam teljes mértékben a kintiek forgatókönyvének a koppintásához, hogy a vámpír maradjon ruhában, de Mephistopheles magas volt és izmos, épp Asher zsánere. Nem volt válogatós, nem azt mondom, de leginkább a magas, sportos pasikat bírta. Az új pasit egyelőre azonban leginkább én érdekeltem. Micah bejött neki, de rá se úgy nézett, ahogy Asher nézett volna a másik pasira, ha trojkában vagyunk. Richard nagyon ráérzett Asherre, amikor azt mondta, hogy ha a nőket szeretné, akkor nem nyugodna, ha nem az első számú választottja szíve hölgyének. Így viszont azt szerette, ha a női jártasak a szex művészetében, a pasijai pedig a nőkben, és addig nem nyugodott, amíg nem ő volt a pasija első számúja. Ezt a tézist emlékekkel is alátámaszthattam. Mephistopheles potenciálisan nagyon is az esete lehetett volna, tehát amíg nem derül ki, lehet-e nála esélye, inkább nem fedi fel a sebeit. Ahogy Micah-val levetkőztünk, az is átsuhant az agyamon, hogy talán nem is csak ezért marad ruhában Asher. Nemrég kapta meg végre hosszas epekedés után Jean-Claude-ot, és most ismét szembesülhetett vele, hogy az mennyire nagy örömét leli olyan testrészekben, amivel ő nem bír. Vajon tényleg ez zavarta, vagy ez már tényleg csak túlkombinálás? Talán. Bár Ashernél soha nem lehet tudni. Az ágyon térdelve hámoztam le Micah-ról a pólót, ő meg rólam a melltartómat, és meztelen felsőtesttel szorosan összeölelkeztünk, majd csókolózni kezdtünk, eleinte finoman és ártatlanul, ám hamarosan egészen hevessé forrott a smaci. – Engem hova képzeltél? – érdeklődött Mephistopheles.

Úgy váltunk szét és fordultunk felé, mintha egy pillanatra megfeledkeztünk volna róla. És talán kicsit meg is feledkeztünk. – Bocs, nem tudom, mi mennyire érint kényelmetlenül. – Kényelmetlenül? Micah-ra pillantottam, majd mögötte Asherre, aki még mindig az ágy végénél ácsorgott. A sok fényes hajától az arcából csak a kihívóan gőgös szépséget láttam, valami egészen hasonlót ahhoz, amilyennel eleinte Büszkeség és Mephistopheles is üldögélt odakinn. Asher is leplezni igyekezett az érzelmeit. Nagyon nem szerette volna elriasztani az új srácot. Nathanielre pillantottam, aki közben az egyik széket az ágy mellé hozta a kandallótól, hogy mindent jól és kényelmesen lásson. Mosolyogva vonta most meg a vállát Micah-ra néztem hát. – Akkor és úgy csatlakozol, Mephistopheles, amikor és ahogyan kedved tartja – mondta hát. Ragyogó mosoly villant az arcán, és már fenn is volt az ágyon. A farmerje még rajta volt, de a cipőjét már lerúgta, és az ágy akkora volt, hogy bőven volt tere macskakecsességgel felénk osonnia. Mozgása remek szexet ígért, ahogy az esőt is beharangozza a levegő illata. Még soha nem ért csalódás mozgás alapján. Négykézláb maradt, és a hasamhoz nyomta az arcát szimatolva és az ajkával dörzsölve a bőrömet. Egyre följebb araszolt és megcsókolta a mellemet, könnyedén, és ahogy belenézett az arcomba, a szemében az a forróság lobogott, ami minden pasi szemében fellángol bizonyos pillanatokban. Fölém hajolt, és megcsókolt, de már nem olyan gyöngéden, hanem éppen úgy, ahogy az előbb Micah: nyelvvel, foggal, szenvedéllyel. Nagy kezei a hátamra kúsztak, de nem átölelt, hanem a húsomat gyúrta, dögönyözte, ahogy egy macska dagaszt. Lihegve szakadt ki a csókból, mintha nem kapna már levegőt. Mondjuk, nekem is kellett szuszognom kicsit – Van egy seb a hátadon. Megnézhetem? Megfordultam. – Mitől? – húzta végig rajta finoman az ujja hegyét. – Egy törött falándzsától. – Ráestél? – Nem, egy vámpírbűvöletbe zuhant ember akarta belém vágni.

– Nekem is van egy hasonló, csak az nagyobb. – Tényleg? Már meg is fordult, hogy láthassam, és tényleg hosszabb is volt, csak épp keskenyebb. A pasikat mindig jobban meghatja a hossz, mint a szélesség... és mivel úgy éreztem, azt várja, én is végigcirógattam a vonalát A jobb oldalától indult és a gerincéhez tartott. – Hogy vágtak meg? – Thorn, az unokatesóm csinálta egy gyakorlás alatt. – Igazi ezüstpengével gyakoroltok? – Ha nem ezüstöt használsz, nem tudod, hogy reagálsz a fájdalomra. Amíg nem sérülsz meg, a fájdalom csak elmélet marad, márpedig tudnod kell, hogy fogsz reagálni. Az arcát fürkésztem, próbáltam eligazodni a helyes vonásain. – Thorn is ott van a többi tigris között, akiket be se mutattunk neked – szúrta közbe Micah. – Miért? Mi a gond Thorn unokatesóddal? – Indulatos. És lekezelő volt, hogy alacsony vagyok. – Akkor nem sok piros pont jutott volna neki tőlem. – Jake-nek is megmondtam, hogy csakis akkor maradhat, ha nem fog kötözködni. Amint gondunk lesz vele, már megy is, ahová tetszik – magyarázta határozottan Micah. Mephistopheles most a bal karomon éktelenkedő heget érintette meg. – Ez egy vérállattól van? – Vámpírtól, ahogy a kulcscsontomon is. Azt is megtapogatta, és folytatta a vállamon lévő fényes folttal. – Az lőtt seb. – Ezüst? – Még a Jean-Claude előtti időkből való, szóval nem. – Hát ez? – jutott el a kereszt alakú égés– és karomnyom kombóhoz. – Egy vámpír Renfieldje frappáns tréfának tartotta, hogy megbélyegezzen. – Ez viszont alakváltó – simogatta a karomnyomot. – De nem likantróp, hanem alakváltott boszi. – Olyan, amilyet, mondjuk, a bőrünkből készített övvel csinálnak? – Olyan.

– És mi lett a boszival? – Meghalt. – Mind halott, aki csak sebet ütött rajtad? – Mind. – Jake mesélte, mit művelt veled az egyház – nézett most fel Asherre. – Megmutatod? Asher megdermedt, ahogy csak a több évszázados vámpírok tudnak megdermedni, de azért a haját félrehúzta az arcából. Mephistopheles a térdén gyalogolt oda hozzá az ágyon keresztül, és engedélyt se kért, ugyanúgy végigtapogatta a hegeket, ahogy korábban az enyémeket. Finom érintés volt, mint egy pillangó szárnya. Asher meg se rezzent. – Martino unokatesómat megeszi majd a sárga irigység. Asher rám nézett. – Miért? – kérdeztem hát meg helyette. – Mert meg van róla győződve, hogy ő a világ legszebb férfija, de meg se közelíti Ashert. Ahogy Jean-Claude-ot sem, de a legszebb férfi akkor is te vagy a világon. – Érinthetted a sebeimet – rántotta el az arcát a kezétől Asher, és hullott vissza a haja az arcába. – Pontosan tudod, hogy ez nem igaz. – Hiszen nem is az arcodon vannak, épp csak a peremén, itt – nyúlt ismét a hegek felé, de Asher elrántotta a fejét, hogy ne érhessen hozzá. Mephistopheles azonban kitartó srác volt, hüvelykujja végigsiklott Asher alsó ajkán. – Ezt miért csináltad? – ugrott szabályosan hátra Asher. – Mert vágytam rá – felelte Mephistopheles tökéletesen jogosan. – Nem vagyok szép – kezdte Asher kigombolni az ingét, majd szélesre tárta a szűk ing két szárnyát, hogy felfedje domborodó izmait és a rajtuk csúfoskodó hegeket. A teste két oldala olyan volt, mint egy előtte-utána kettős fotó. – Hú, ez fájhatott! – El se tudod képzelni, mennyire. Mephistopheles már nyúlt is, hogy tapizza, Asher pedig húzódott volna el, amikor Nathaniel megszólalt: – De hiszen arra vágysz, hogy megérintsen! Asher nem kifejezetten barátságos pillantást vetett rá, de azért hagyta, hogy Mephistopheles keze végigfusson a hegeken, majd folytassa útját az ép mellkasára, mintegy összehasonlításképpen.

– Meddig tartanak n sebek? – Le akarod rólam bűvölni a ruhát? Mephistopheles meglepetten nézett fel rá. – Hát nem ez a program? Hogy mind levetkőzzünk? – De – vágta rá Nathaniel, és Ashert szuggerálta. A tekintete egyértelműen azt ordította, hogy ezt most el ne szúrd a hülyeségeddel! – Akkor megmutatod? Asher rám nézett, bár a franc se érti, miért pont rám, mert én aztán nem tértem magamhoz, így Micah vette át a moderálást. – Nem akarod? De Asher csak engem nyaggatott a szemével, és végre felfogtam, hogy kérlel. Odakúsztam hát Mephistopheles mellé, vele szemközt. – Segítsek? – érdeklődtem. Asher bólintott. Ideges volt, ez csak most esett le. Egy pasi, akit ő vonzónak tan, épp le akarná vetkőztetni, ráadásul a világ legszebb pasijának nevezte. Asszem, olyasmit gondolhatott, hogy mindez túlságosan is szép, hogy igaz lehetne, és persze beszart. Elég érthető. Nem kevés éven át csak hajtotta a pasikat, akik ügyet se vetenek rá, vagy elhajtotta magáról azokat, akik meg szerették volna megkapni őt, de neki nem kellettek. Elég tuti recept a boldogtalanságra. – Feküdj le! – utasítottam. Kicsit habozott, de aztán tette, amit mondtam. A haja szétomlott a párnán, az arca körül, már meg se próbált bujkálni, csak feküdt, és én egyetértettem Mephistophelesszel. Nem sok ilyen gyönyörű pasit láttam eddig életemben. – Le a csizmát! – lendült akcióba Micah a lábainál. Nathaniel is felmászott az ágyra, mellém, Micah-val szemközt – Azt hittem, csak mozizol. – Meggondoltam magam. Ha tudtok ötösben gondolkodni. – Nekem rendben, ha Mephistophelesnek nem gond. Nevezett már nagyban Asher bőrnadrágjának a peremét cirógatta. A keze nagyon finoman tapogatta a bőrt és alatta a vámpír idomait, persze lehet, hogy csak a szövött bőr sajátos textúráját próbálgatta, és a fűzőrészt, ami gombok és cipzárak helyett megoldotta a nadrág zárását. Asher meredten figyelte, ahogy a tigris a bőrnadrágját simogatja, de a szemében most nem az a nyílt vágyakozás tükröződött, ami nem is

olyan rég ugyanebben az ágyban Richard és Jean-Claude társaságában. Most visszafogott volt, de a szemét le nem vette volna a másik kezéről. – Szerintem ő se bánja – szólalt meg végül Mephistopheles nevében Nathaniel. Összenéztünk Micah-val, és biccentettem. – Akkor le a csizmád – rendelkeztem. Nathaniel és Micah megragadott egyet-egyet, és amíg ők lerángatták a puha, hosszú szárú csodát, én a nadrág fűzőjét vettem kezelésbe. Nekem Mephistopheles segített be. – Tetszik ez a naci. – Errefelé van bőven bőr, majd meglátod – jegyeztem meg. Közben szétnyitottuk annyira a nadrág elejét, hogy a vértigris kíváncsi ujjai beszökhessenek Asher ágyékára, és követhessék a hegeket egyre lejjebb, mint akit cseppet sem zavar, hogy éppen egy másik férfi gatyájában indul felfedezőútra. Asher lehunyta a szemét. Ha Mephistopheles most megragadja a lényeget, azt hiszem, a legboldogabb vámpírrá is vált volna egyszeriben az egész világon, de a fiú ujja megtorpant a heg szélénél. – Itt véget is ér – jelentette ki, és az arcán nem látott se csalódottság, se lelkesedés, ahogy kihúzta Asher nadrágjából a kezét. – Nem teljesen – ingattam a fejemet –, de ahhoz már tényleg le kellene vennünk róla a nadrágot, hogy lásd. Micah és Nathaniel végeztek a csizmákkal, Nathaniel gondosan az ágy mellé rakta őket En Mephistophelesszel nekifeszültem a gatyának, elkezdtük lehámozni a vámpírról, aki mindent tűrt megadón. Az akció mintha nem izgatta volna fel különösebben Mephistophelest, egészen kedélyesen segédkezett, egészen addig, míg Asher combján fel nem fedezte az újabb fehér hegszövetet, akkor hagyta a nadrágot, és ismét a tapival foglalta le magát. Micah és Nathaniel rángatta le végül a nadrágot a végtelen hosszú lábakról, és egyszeriben ott feküdt előttünk egy szál kigombolt ingben Asher. – Ezek itt jóval mélyebbek – tért vissza a hason és a mellkason éktelenkedő sebhelyekhez Mephistopheles, és a keze megint itt cirógatott. – De az arcodon alig látszanak. Mintha képtelenek lettek volna rávenni magukat, hogy ekkora szépségben kárt tegyenek. És odalenn, a lábad között.

– Igen, az arcomat megkímélték, majdnem. Másutt azonban hentesmunkát végeztek. Eredetileg nem voltam körülmetélve, az előbőr rettenetes állapotba került, összeégett. Vagy száz évre kiiktattak. – De csak az előbőr sérült? – Csak az, igen. – Miért tették? – Mert így próbálták kiűzni belőlem a sátánt. – Van még máshol is – fordítottam ki Asher combját, hogy a belső, finom bőrön meghúzódó keskeny kis heget is megcsodálhassa Mephistopheles. És ezt is letapizta, könnyű ujjakkal, ahogy az összes többit. De csak az égett bőr tapintása érdekelte, mintha észre se venné, mit is fogdos éppen, csak az érintés számított. – Asher arcára sandítottam, egy hosszú pillanatra összefonódott a tekintetünk. Rezzenetlen maradt, az égvilágon semmit nem árult el az a tekintet, de pontosan tudhatta, mire gondolok, és ezeket a gondolataimat se próbálta eloszlatni. – Már csak egy maradt – cirógattam végig Asher herezacskóját, mire megvonaglott az ágyon, de Mephistopheles még erre se reagált semmit, csak az ujja követte az én kezemet a puha, laza bőrön keresztülhasító sápadt csíkon. Nem rezzent, nem villant még a szemében se valamiféle homofób bizonytalankodás, képtelen voltam megállapítani, hogy hat rá Asher meztelensége. Elég fura volt, nem is nagyon értettem, de az tuti, hogy zavarni nem zavarta semmi. Tapasztalatból tudtam, hogy Asher tökén azt a heget nehezebb megérinteni, mert a bőr ficánkolt, selymes volt Ha az ember ténylegesen érezni akarta, akkor nem volt elég épp csak megérinteni. Erre Mephistopheles is hamar rájött, hát finoman az ujjai közé csippentette a bőrt, hogy jobban tapogathassa. Asher teste egyre nyilvánvalóbb reakcióval jelzett vissza, én pedig a szerszámát kezdtem simogatni és becézgetni, míg Mephistopheles a golyókkal játszott. Nem egészen úgy fogdosta, ahogy Asher szerette, jobbára csak a heges bőrt manipulálta, de akkor se húzódott el, amikor én a kezembe vettem Asher farkát. De hiába is kényszerítettek volna, akkor se tudom megmondani, hogy szívesen simogat-e egy másik férfit ez az új srác,

vagy egyszerűen tényleg csak a megváltozott bőr tapintása érdekli és ragadja magával mindenekfelett, teljességgel szexmentesen. Asher keményen ágaskodott a markomban. Mephistopheles keze is elmélyedten dolgozott, már nem csak a felületen próbálgatta a heget, az egész bőrfelületet és a zacskó tartalmát is tapogatta. Még a szemét is lehunyta, hogy csakis a keze vezesse. Kissé elbizonytalanodtam, hogyan is lépjünk tovább. Ez a pár órája érkezett új srác már többet simogatta Ashert, mint a mieink hosszú évek alatt, nem szerettem volna elrontani az örömét, de... Tanácstalanul néztem Micah-ra. – Vagyunk épp elegen, hogy ketten is élvezhessenek orálisan egy időben – vetette fel a mindig praktikus Nathaniel. Mephistopheles erre már felnézett, a keze is megállt Asherön. – Ki csinálja kinek? – kérdezte. – Szeretnéd te csinálni valakinek, vagy akarod inkább, hogy valamelyikünk leszopjon? – érdeklődött Nathaniel zavartalanul. Hármunk közül ő volt a legkevésbé zavarban. Mephistopheles elvigyorodott, a keze lecsusszant Asher tökéről, és kényelmesen megpihent a csípején. – Ha orál, akkor legyek én leszopva. – De ha elmész valaki szájába, akkor nem dughatsz meg senkit – figyelmeztette Nathaniel. – Nehéz dilemma – ráncolta Mephistopheles a homlokát. – Jó vagy orálban? – Még nem jött panasz – mosolygott, és ez a mosoly elég árulkodó volt. – Hát bókok? Elismerés? Erre egy kicsit meghökkent, gondolkodott – Ja, asszem akadt. De alapvetően a sikoltozást meg a sok rebegő szemet értelmezem bóknak és elismerésnek – fejtette ki nagyon elégedetten. – Sikoltozás. Szóval akkor nyalás. – Főképpen. De nekem az orál olyan, mint a csókolózás: lehunyod a szemed, és már nem is tudod, ki csókol, csak azt érzed, hogy jó. Persze, ha nincsen szakáll, mert azt képtelen vagyok megemészteni – húzta el a száját. – A mi ágyunkban senkinek sincs szakálla – jelentettem ki.

– Vagyis minden passzol – vigyorgott. Legszívesebben megkérdeztem volna, hogy most akkor tényleg mindegy neki, hogy fiúval vagy lánnyal csinálja, de visszafogtam magam, mert tartottam tőle, hogyha konkrét kérdést kap, akkor átgondolja, és kiderül, hogy jaj, tényleg nem mindegy. Gondoltam, ha úgy teszünk, mintha nekünk se lenne ez komolyabban téma, akkor ő sem akad fenn a részleteken. Még soha ilyen pasival nem találkoztam, mindig mindenkinek határozott preferenciái voltak. Kicsit talán zavart is az ügy. – Szopott már le vámpír? – Nem. – És bírod a fájdalmat? – Mármint a szexben? – Úgy valahogy. – Nem kifejezetten. – Akkor nem hiszem, hogy szeretnéd, ha én szopnálak le – tárta ki a száját Asher, kivillantva csinos vámpíragyarait. – Szempont – kuncogott Mephistopheles. – Vagyis, én szoplak le téged. – Nekem nem gond – pislogott egy nagyot Asher, de az arckifejezése nem változott.

43 Alapvetően nem megy nekem könnyen az idegenek előtti pucérkodás, de Mephistopheles olyan lazán vett mindent, hogy képtelenség volt kényelmetlenül érezni magam mellette. Ha tényleg ennyire nincsenek problémái, igazán üdítő újítás lesz a csapatban. Mindenki megszabadult a ruhájától, és Mephistopheles már csinálta is, amit ígért. És szívvel-lélekkel. Vannak pasik, és persze csajok is, akik kötelességszerűen nyalnak/szopnak, a lényeg, hogy mielőbb túlessenek rajta. Hát Mephistopheles nem ebbe a kategóriába tartozott. Lehunyta a szemét, és olyan elmélyült kifinomultsággal szopta Asher faszát, mint aki minden ízt és érzést ki akar élvezni közben, a másik pasi testének minden zamatát. Szopogatta, csókolta, ízlelgette, és élvezte. Csak akkor nézett fel, amikor Asher teste megremegett, a gerince ívbe feszült, a fejét a párnák közé fúrta. Mosolyogva engedte ki a szájából a vámpír farkát, de a keze még mindig játszogatott vele. – Finom ízed van. Asher csak biccentett, többre nem futotta az erejéből. Mephistopheles hármunkra meredt, ahogy verebekként üldögéltünk az ágyon egymás mellett. – Ti meg miért csak néztek? – Én imádom nézni – mondta Nathaniel. – Én Asher arcát akartam látni, ahogy csináljátok – csatlakoztam. – Én meg tudtam, hogy nézni akarnak – vonta meg a vállát Micah. Erre Mephistopheles csak vigyorgott, a keze Asher farkát becézgette, hogy ne lankadjon, ne essen ki a ritmusból. – Cseréljünk – mondta. Micah-val meghökkenten pislogtunk. – Hogy? – szaladt ki a számon. – Jövök – kúszott oda hozzájuk Nathaniel. Kezdett leesni, hogy Nathaniel jócskán nagyobb szabadosságot élvezne az ágyban, ha ránk nem szeretne tekintettel lenni. De miattunk eddig visszafogta magát.

Micah maga elé rántott, szinte belekapaszkodott a vállaimba, hozzám simult, és úgy dőlt velem hanyatt a párnák közt. Hasonló póz volt ez vízszintesben, mint odakinn Jean-Claude-éké, és jó kis élő pajzsa lettem. Mert Nathaniellel kezdett már egészen otthonosan mozogni az ágyban, ehhez azonban két év kellett. Nyilván egy idegennel neki nem megy olyan egyszerűen, mint Nathanielnek. Mephistopheles immár álló farokkal kúszott felénk, miközben Nathaniel boldogan bukott rá Asher szerszámára. Elég volt látnom, hogy siklik ki-be a szájában, egyből beindultam. Az előbb, ahogy a vértigris csinálta, se volt rossz látvány, de Nathaniellel egészen más volt. Nekem nem csak az kellett, hogy két pasi csinálja, az extrán megdobta az élményt, ha a két pasi a szerelmeim voltak. Két kéz siklott végig a csípőmön, tárta szét a lábaimat, és simogatta a combjaim belső, finom bőrét. – Gyönyörű vagy – siklott be a két tenyér a seggem alá. Soha még ilyen rövid ismeretséggel ilyen intim kapcsolatba nem kerültem pasival, legalábbis az ardeur nélkül. Éreztem, hogy megfeszül a testem, hogy Micah két keze hátulról a melleimre csusszan, masszírozni, gyúrni kezdi őket. A fejem a feje mellett volt, csak oldalra kellett fordulnom, és már meg is találtam a száját, miközben Mephistopheles szája egy egészen más testnyílásommal lépett közeli kapcsolatba. Mielőtt lehunytam a szememet, és átadtam magam a testemnek, még vetettem egy pillantást Asherre és Nathanielre, aztán jött a gyönyör, és más nem is érdekelt. Micah csókolt, a nyelve a számat fedezte fel, fél kézzel az államat tartotta, a másikkal a melleimet becézgette, ahogy szeretem. Közben Mephistopheles lassú, nagy nyelvcsapásokkal kezdett, és az élvezettől megvonaglottam Micah testén, és éreztem, hogy az ő szerszáma is keményedik, nekifeszül a hátamnak, fenekemnek. Mephistopheles egyre csak nyalt, én belenyögtem Micah csókjába, mire a vértigris széjjelebb tárta a lábaimat, és a nyelvét belem merítette. Felkiáltottam, átjárt a gyönyör, a szívem egyre hevesebben kalapált. Mephistopheles egyre szaporábban és rövidebb pályán mozgatta a nyelvét, a csiklómon táncoltatta, és az alhasamban egyre nőtt az ismerős melegség, izzani kezdett a két lábam köze. Micah csak csókolt, nem eresztett, ujjai közé csippentette finoman

a mellbimbómat, mert azt is tudta már, hogy a finom kis fájdalom még jobban beindít szex közben. És már nemcsak a melegséget éreztem a lábaim között, hanem égető forróságot, édes, nehéz forróságot, és a következő nyalásra már át is buktam a forróság peremén, magával rántott a mélybe az orgazmus. Micah szájába sikoltottam a gyönyörűségemet, a testem kettejük ölelésében vonaglott. Mephistopheles szája magába szívott, csak szopogatott végtelenül, hogy még magasabbra csapott bennem az élvezet hulláma. Erősen tartotta a seggemet, hogy ne rángassam annyira magamat, Micah pedig a két kezemet fogta, ahogy csak tudta. Végül kiszakadtam a csókból, és szabadon kiabáltam szét a gyönyörömet a szobában. Éreztem, hogy Mephistopheles egy pillanatra elbizonytalanodik, de aztán folytatta a szopogatást, míg már alig pihegtem a karjaiban és a szájában, a testem egészen elernyedt. – Elég lesz? – súgta az arcomba Micah. Annyit sikerült összehoznom, hogy az egyezményes jelünk szerint megpaskoltam ernyedten az ágyat: ez jelentette azt, hogy már beszélni sincs erőnk az orgazmustól. Micah elnevette magát. – Neki már jó. Mephistopheles egy utolsó nagyot nyalintott a puncimon, ami csak újabb kiáltást eredményezett, és nekifeszültem Micah-nak és leginkább a farkának. Mereven állt, keményen és nagyságosan. És mennyire szerettem volna, ha bennem áll ez a tüneményes szerszám! Mozgott az ágy, és a következő pillanatban Mephistopheles már el is illant a lábaim közül. Ha ki bírtam volna nyitni a szemem, megkukkoltam volna, hova lett, de egy pillanatra rá már nem is kellett kinyitnom, mert éreztem. Itt volt, a lábaim között megint, csak már nem az arca nyomakodott belém. Próbáltam felnézni, hogy lássam magamon, de közben a makkja már belém hatolt, és akkor a szemem csak még jobban befordult, s csak a testem vergődött nagyon is életképesen alatta és Micah-n. Mephistopheles elég nagy és vaskos volt, hogy a nyalás orgazmusának utórengései felerősödjenek, a testem rángott, és éreztem, hogy ő is megremeg bennem, felettem.

Nagy nehezen végre felnéztem rá, az arcára fókuszáltam, éreztem, ahogy az alteste nekem feszül, erős karjai ölelnek. A szemét lehunyta, arcát elfordította. – Istenem, milyen szűk és szoros, ahogy magába szorít, ölel – suttogta, lihegte. – Először lenyűgöző élmény – helyeselt alattam Micah. – Hát mindig ilyen? – Nyalás után igen. Mephistopheles addig nyomakodott egyre beljebb, míg a testem végül megnyugodott, és ahogy lenéztem, láttam, hogy tövig eltűnt bennem, mintha összeragasztottak volna bennünket. És elég volt a látvány, feljajdultam, és az altestem úja megelevenedett. – Istenem – nyögte nem akarok fájdalmat okozni neki, de... Istenem! – Nem fáj neki – nyugtatta meg Micah. – Dugj meg! – préseltem ki magamból végre, amit már egy ideje mondani akartam. – Tessék? – Dugj meg! Mephistopheles Micah-ra nézett az arcom mellett – Csináld, amire kér. Egyszerre éreztem Micah merevedését a hátamban, és Mephistopheles hatalmas farkát magamban, és ennyi elég is volt, hogy a körmeimet a húsába vájjam, és felsikoltsak. Micah leszorította a karjaimat, és ez a minimális korlátozás feltette az i-re a pontot, totál beindultam, a testem táncra perdült a két férfi között Mephistopheles kihúzta magát, majd rákapcsolt, kúrni kezdett, de keményen. Rátalált egy mély, közepes ritmusra, és hogy a fenekemet Micah teste megemelte, kárt se tudott tenni bennem, mert nem juthatott annyira mélyre. Micah lassan változtatott a szögön, és éreztem, ahogy ő is áthevül, a hátam egészen nedves már tőle. Ez csak még inkább felizgatott. Egyre zaklatottabbá vált a ritmus, Mephistopheles igyekezett visszafogni magát, de közel járt a végéhez. És már az én testem is közeledett a csúcshoz, az alhasamban érett az a mindent magával ragadó, elsöprő érzés.

– Mindjárt... – lihegtem –, mindjárt – Ha ő elmegy, mész te, is – intette Micah az újoncot. – Elhiszem – lihegte alig érthetően, és már egész testében borzongott, kisebb, szűkebb mozdulatokkal dolgozott, mintha azt az édes pontot akarná ingerelni az utolsó erejével bennem, azt simogatni most már a végtelenségig. Micah teste is táncot járt alattam, egyre hevesebben ringott ő is, és nedvesebben duzzadozott. És akkor a következő döfésnél Mephistopheles fellendített a csúcsra, túlcsordultam, elélveztem, kiáltva, rángva, édesen Micah ölelésében, aki még mindig leszorította a karjaimat, de mozgott velem és alattam. Szétáradt bennem a gyönyör, és éreztem, ahogy Mephistopheles egy utolsó nagy döféssel vonaglik bennem, és belém spricceli a magvát. Ez újabb gyönyörlöketet hozott, és Micah a hátamra élvezett bőséggel és forrón. Egyszerre élveztek belém és rám, és ez mélységes boldogsággal és kéjjel mosott át, vonaglottam és kiáltoztam, míg a végén ernyedt, ázott, lihegő csomagként pihegtem közöttük. Micah lihegve hevert alattam, a hátamon éreztem a szívverését Mephistopheles utolsó erejével kihúzta magát belőlem, rajtam megint végigcikázott a gyönyör a mozdulattól, mire Micah is felkiáltott alattam. Mephistopheles ránk feküdt, jobbára a lábainkra, még jobban lihegett, mint Micah, de hát jobban meg is dolgozott velem. Asher ekkor kiáltott fel, és ahogy odanéztem, a teste éppen megfeszült, és Nathaniel szája tövig nyelte a férfiasságát Ahogy Asher lassan lecsendesedett, Nathaniel is felemelkedett róla, a szemei neki is szétcsúsztak, az ajkai elnyíltak mintha ő maga is elélvezett volna. – Sátán – lihegte Mephistopheles. – Mi van? – kérdezte Micah. – Anita azt kérdezte... hogy szólítsatok. Otthon mindenki Sátánnak hív. Nagy nehezen megkerestem a tekintetemmel. – Azt tudom, hogy a darabban Mephistopheles a főgonosz, de pontosan miért is kaptad ezt a becenevet? – Az ikertestvérem neve Angyal. Amikor kicsi voltam, és megkérdeztem anyámat, mit jelent a nevem, ő elmondta, hogy így hívják a gonoszt a darabban. Erre a húgom azt mondta, hogy „Én vagyok az Angyalka, te meg a Sátán.” És rajtam maradt. És persze a Mephistophelesnél bármi jobb. Ebben nem kevés igazság volt, de...

– Szóval akkor az ikertesód Angyalka, te meg vagy Sátán. – Úgy-úgy. – És nem lettek komplexusaid kicsi korodban? Másodszori nekifutásra sikerült neki az oldalára fordulni, hogy rendesen rám nézhessen. – Mármint hogy igyekeztem-e megfelelni a nevemnek? – Aha. – Vagyis hogy én vagyok-e a gonosz testvér? – villant egyszeriben ragyogó mosoly az arcán. – Aha – mosolyogtam vissza. – Szerintem reménykedj, hogy ne úgy legyen – vált lassan vissza komolyra a tekintete, és fakult meg kissé a mosolya.

44 Az atlantai történések hírei gyorsabban bejárták a vámpírközösségeket, mint az emberekét. Akik korábban ódzkodtak volna Jean-Claude-hoz csatlakozni, most siettek csatlakozni a tervhez, szóval a Halálszerető és sötét lovagja pár óra alatt többet hajtott a malmunkra, mint napok vagy akár hetek szorgos győzködése. Mert a vámpírok telerakták a gatyájukat alaposan, és persze rögvest keresni kezdték, ki az, akinek legalább elképzelése van, hogy lehetne védekezni egy hasonló támadás ellen. Ha az embereket kellőképpen halálra rémisztik, már semmi sem érdekli őket annyira, mint a biztonságuk, és már arra is tesznek, hogy a szabadságukat be kell érte esetleg áldozniuk. Na, ugyanez áll a halálon túliak világára is. Ha jobban megvakargatjuk a felszínt, a vámpírok nem sokban különböznek az embertől krízishelyzetben: ők is mennek a megfontolt vezér után, akinek legalább terve van. A terv legelső lépése az volt, hogy én és Jean-Claude megmutatjuk magunkat a tigris klánoknak, pláne, hogy már volt aranytigrisünk is. Mert fontos a többes szám, nem kizárólag az enyém volt, hanem az enyém és Micah-é, az enyém és Jean-Claude-é, az övé és Richardé, a miénk és Asheré, az enyém és Nathanielé meg Damiané. senki sem állt egyedül, csakis együtt számítottunk. Mintha a vámpírvilág magányos hatalma és a vérállatok mindig összebújó, meleg ereje egyesült volna bennünk, és valami egészen újat hozott volna létre bennünk, nálunk. Csakhogy, ahogy az már Jean-Claude-dal és a vámpírvilággal lenni szokott, ez az első lépés egy bulival járt együtt. Igazából nem táncos mulatság meg „ereszd el a hajam”, csak egy nagy összegyülekezés, ahol mindenki felvonul, de amihez fel kellett öltözni, az nálam egy volt a bulival. A kínszenvedés maga. Jean-Claude hálószobájában szakadt rám mindez, nyílt az ajtó, és belépett két nő, akik azért érkeztek, hogy kikenjenek-fenjenek az eseményre, hogy mindenki hasra essen előttem. Tűsarkak csattogtak a kőpadlón, és Cardinal olyan biztonsággal száguldott be tízcentis sarkain, mintha a kifutón fotósok loholnának a nyomában. A húszas éveket idéző Charleston-ruha volt rajta, narancs és

sárga gyöngyökkel, hogy a vállára omló, hullámos fürtjeivel olyan volt, mintha tűzben lobogna a teste. Meglehetősen rövid volt a ruha, a lábai egészen végtelennek látszottak a tűsarkakon, és ő maga is bőven egynyolcvan fölé magasodott így. Mögötte Meng Die ugyanilyen kurta, csak épp fekete, nyakba kötős ruhában parádézott, gyémántként villódzó üvegkristályokkal kirakott felsőrésszel, fekete tűsarkúban és beszárított, fényesen fekete hajával, ami minden mozdulatára könnyedén, fényes sapkaként emelkedettsüllyedt a feje körül. A sminkje mindkét csajnak mesteri volt, Meng Die barna szeme hatalmasnak és a szokásosnál is egzotikusabbnak tetszett tőle, Cardinal pedig egyszerűre vette, természetesre, ami nyilván még több anyagot jelent az arcon, még ha a kezdők, amilyen én is vagyok, nem is mindig látják, mi minden került fel rá. De főszabály szerint minél kevesebb látszik a sminkedből, annál több vele a gond és a felhordandó cucc. De nem is az zavart, hogy ennyire csinosak. Hanem a ruhát rejtő huzat az egyiknél és a testes sminktáska a másiknál. – Nincs most időnk a szépítkezésre – tiltakoztam. – Arra nincs, hogy ne csináld meg – söpörte le az érvemet Cardinal, és már húzta is le a védőhuzat cipzárját. – Ne gyerekeskedj, Anita – szólt rám Meng Die is, és elővett egy cipősdobozt. – A bőröd csodás, nem kell sok festék, szerintem húsz perc alatt meg is leszünk – vigasztalt Cardinal, miközben kirázta a ruhát, ami a huzatból került elő. Naná, hogy ez is rövid volt, ráadásul a fekete anyag annyira finom, hogy még én is átláttam rajta, és ezen még a sok fekete flitter se segített, ami a szoknyarészen és a nyakszegélyen villogott, meg a kis fűző felsőrészen. – Jaj, nem kell ennyire megbotránkozni! – varázsolt elő egy fekete alsószoknyát a cipős zsákból, az volt legfelül. – És hova rejtem ez alatt a pisztolyaimat? – Hát, ha ma arra szükség lenne, akkor úgyis mindennek vége – nyomta Cardinal kezébe az alsószoknyát. – Nekem már most végem – sóhajtottam. Meng Die végigmért – Ebben a ruhában és a hozzá illő modorban kell bevonulnod a gyűlésre, Anita, Jean-Claude karján. Ha lehetne, megtenném én, de nem

én vagyok a szíve hölgye, hanem te vagy az – tette hozzá mélységes keserűséggel, és persze azt is levehettem, hogy minden ezerszer simábban és egyszerűbben mehetne nálunk, ha egészében véve ő lenne a helyemben. – Vetkőzz! – utasított Cardinal. – Nagyon fogom utálni? – Elképzelésed sincs, miken mentünk keresztül, hogy egyáltalán beszerezzük ezeket. Nappal van, ki kellett küldenünk valakit vásárolni. És lehet, hogy a testőrök őrizni jók, de bevásárolni... El sem hinnéd, mennyi kacatot hoztak. Ez volt a nyerő, most képzelheted. A legtöbb göncöt nem lehet ilyen idomokkal rendesen viselni. Mert nekem vagy Meng Die-nek elment volna, de akinek C kosaras, annak nagyon nem mindegy a fazon, pláne koktélruhában. – Kár volt vásárolni, van egy csomó ruháim. – Persze, a tavalyi szezonból. Vagy három szezonnal ezelőttről. Mert ha egyszer valami jó rád, azt soha nem dobod ki – legyintett Cardinal. – Még szép. Nagy hülyeség lenne kidobni. – Összenéztek. – Majd másképp gondolod ezt, ha meglátod a többi nőt meg a ruhakölteményeiket. – Mindenki szeretne jó benyomást kelteni. Megmutatni, hogy milyen szédületes – kezdte kirángatni a farmeremből a pólómat Cardinal. – Majd én, majd én. – Akkor gyerünk. Meng Die a ruha mellé tartotta a cipőt. – A legtöbb nő minden szezonban vesz magának legalább egy új ruhát, hogy kéznél legyen, ha kell. Már ha van pénze. Mert ha van, akkor igen, sőt, akadnak olyan nők is, akik évente vagy akár évente kétszer is, tökéletesen lecserélik a gardróbjukat, Anita – magyarázta. – De én szeretem a ruháimat, és egy csomószor nem tetszik, ami épp menő – bújtam ki a pisztolyszíjamból, és már nyújtottam is JeanClaude-nak, de végül meggondoltam magam, és inkább Nickynek adtam. Cardinal nem lankadt, tényleg úgy kellett ellöknöm a kezeit, hogy magam vehessem le végre a pólómat. – Látod, mondtam, hogy a fehérneműje az rendben lesz – bólogatott elégedetten Cardinal.

– Kösz a biztatást – morogtam, és nem fogtam vissza a szarkazmusomat. – Lehet, hogy úgy öltözöl, mint a fiúk, de ami alatta van, az vállalható – vonta meg a vállát Cardinal. – Erre építhettünk. – Még szerencse, mert ezt már végképp nem bízhattuk volna az őrökre – jegyezte meg Meng Die. – Igyekezz, Anita – nógatott Cardinal. Na, hát igyekezni aztán végképp nem volt indíttatásom. Már most utáltam ezt a ruhát. Micah megcsókolta a nyakamat. Rajta testre szabott fekete öltöny volt, puha bőrből. Az inge fehér, a barna bőrén csak úgy világított, és egészen mélyen kigombolva, hogy a harapásnyomok jól látszódjanak a nyakán. Emögött az a filozófia húzódott meg, hogy mindenki lássa rajtunk a vámpírnyomokat, vagyis rögtön tudatosodjon benne, hogy ebben a házban Jean-Claude a nagyfőnök, még ha a tigrises metafizikai műsort leginkább én vezényelem is le. – Neked ez tetszik? – kérdeztem. – A múlt éjszaka és az atlantai események után akár én magam is viselném a ruhádat, Anita, ha azzal garantálhatnám a biztonságunkat – nézett bele Jean-Claude szomorú-komolyan a szemembe. És mit tehettem, megfogtam a kezét. – Ha ez a ruha tényleg segítene, akkor nekem se lennének kifogásaim – morogtam. – Volt már olyan, hogy megkértelek valamire, Anita? – csókolt meg Micah. Kénytelen voltam megrázni a fejemet, mert Micah tényleg soha semmit se kért, kényszeríteni meg aztán pláne nem. – Hát most megkérlek – sóhajtott. – Lemaradtam valamiről? Történt valami újabb szörnyűség? – kapkodtam a fejemet. – Késő délutánra jár, Anita. Durván hat óránk van még, mielőtt besötétedne. És azelőtt nem ártana megtennünk, amit a tigrisekkel tenni akarunk. – Hiszen Európában már most sötét van... – A föld alatt amúgy se alszik valami sokat a Tanács. A mi sötétségünkre várnak, nem a sajátjukra – pontosított Jean-Claude.

– Odakinn Richard nálam sokkal pucérabban fogadja a vendégeket. Bevállalta, hogy amíg mi a kezedet fogjuk, tartsa a frontot. Képes lennél egy átlátszó ruha miatt cirkuszolni, Anita? – fogta mindkét kezemet a kezébe az én leopárdom. – Figyelj, Richard a dolgát teszi, egyetlen zokszó nélkül. Most akkor majd te nehezíted meg a helyzetünket? Nagyot sóhajtottam. – Ne haragudjatok, igazad van, Micah. Csak annyira nem megy nekem ez a magamutogatás, a francba is. Egyszerűen kényelmetlenül érzem magam félpucéran egy csomó idegen között. – Tényleg sajnálom, de ki kell játszanunk az aduászainkat. Ami a szex, a döbbenetesen ütős pszichés erőnk és az egyenesség. Ami a ruha maga: szexi és egyenes – mosolygott. – Úgy is fogalmazhatunk, drágám, hogy ez a ruha te magad vagy. Nekem mennem kell a vendégekhez. Rendben leszel? – Rendben – biccentettem. Kaptam még egy puszit, Jean-Claude-ra vetett egy utolsó pillantást, amiben volt valami, amit nem sikerült megfejtenem, és már ott se volt, ment a nagyterembe a vendégekhez. És ennyi elég is volt, nem ágáltam tovább. Micah szavaira végre bennem is leesett, hogy most nincs helye a félénkségnek és az erkölcsi húzódozásnak. Az óra már üt, hamarosan éjfél, beköszönt a szörnyek órája. És mielőtt még elkongana a tizenkettő, cselekednünk kell. Vagyis alig hat óránk van...

45 A kombinét képtelenség volt összehozni a ruhával, maradt a fekete bugyim és melltartóm alatta. A cipőm „alig” nyolc-kilenc centis lehetett, és a magasságosnak hála nem tűsarkakkal, annál valamivel masszívabbal, de csupa fényes ezüstlappal bevonva, hogy az egész cipőből a sarkát vette észre az ember leginkább, mert maga a cipő ugyanolyan átlátszó fekete volt, mint a ruha felette. Meng Die még harisnyát is produkált ugyanebben a tónusban, szóval legalább nem dörzsöli ki a sarkamat a topánka, ami már önmagában elég öröm, nem is lesz annyira vészes ez az este. Ha már a vízhólyagokat megúszhatom, nincs is okom nyavalyogni. Cardinal rekordot döntött a sminkkel, sőt, még kis tükre is volt, közben figyelhettem magam, ahogy az én szemem is egészen egzotikussá válik. A rúzsom nagyon mély bordó lett, az a fajta, ami garantáltan az ember szájára vonja mindenki tekintetét, amint megszólal. Mondjuk jelen esetben ez a terv nagy eséllyel bukta, mert a melleim mindent visznek majd, egész estés programmá válnak minden egészséges heteropasi számára, tök mindegy lesz a rúzs meg bármi, ami az arcomra kerül, abba a magasságba ugyan el nem jut egy tekintet se. Igyekeztem fegyelmezni magam, nem csináltam a műsort, de attól még nem éreztem magam jól, hogy idegenek közé kell állnom egy hálóruhánál is merészebb kis semmiben. Micah-nak azonban tökéletesen igaza volt, befogtam, és hagytam, hogy a két csaj felkészítsen. És ráadásul még előnye is volt ennek a nagy átlátszóságnak, mert így nemcsak a nyakamon viruló harapásnyomokat tudtam közszemlére tárni, hanem a hasamon és a fenekemen lévőket is. Mert az utóbbi időben elkezdtem tangát hordani, mivel találtam olyan fazont, amiben tényleg kényelmesen megvoltam. Hát most gyakorlatilag a seggem is pucér lett... A mindent megmutatás stratégiája szerint mesteri fogás... Mellesleg a harapások mellett átütött minden sebesülésem, a hegek, égésnyomok, de az agyarnyomok vitték a pálmát, elvégre ezek tényleg frissek voltak. És a bugyimra se lehetett panaszom, mert hiába, hogy feneke nem volt, de legalább elöl nem látszott át a

csipkéje. Lehettem volna olyanban is, ami maga is átlátszó, és csak némi hímzés van rajta... Igyekeztem a dolgok jó oldalát meglátni, na. A fegyvereimet Nicky, Gonosz és Igazság kapta, ők folyamatosan a közelemben lesznek végig, ahogy Jean-Claude is. Ékszernek csak a filigrán aranyláncom maradt a tigrisfejes medállal, a feszületet kénytelen voltam az éjjeliszekrény fiókjában hagyni, hiszen könnyen sor kerülhet erőteljes vámpírerők megmozgatására, és akkor senkinek se jönne jól a felizzó feszület. Jake és az aranytigrisek addig nem kerülnek szem elé, amíg a többi klánnal nem végeztünk, mert nyilvánvaló, hogy kémek is érkeznek a programra. És őket még maga a Harlekin se látta soha álarc nélkül, vagyis nem tudhatják pontosan, kit kellene üldözniük, nem akartuk idő előtt felfedni az inkognitójukat. Ráadásul ez visszafelé is működött: Jake maga se feltétlenül ismerte volna fel a ránk küldött Harlekinkémeket. Ez nem új praktika a szervezetnél, azért tudtak évezredeken át olyan profin működni, mert még önmaguk ellen is bevethették a saját kémeiket. A nagyterem általában ebédlő funkcióban futott nálunk, de eredetileg a harmincas években, az alkoholtilalom éveiben titkos kocsmaként és szerencsebarlangként kezdte. Egészen tágas kazamata volt, természetes barlangképződmény, és még ma is a régi gázlángokkal világítottuk meg, amitől nagyon sajátosan remegő izzás világította be az árnyas zugokat, ahol hol fény táncolt, hol jótékony félárnyék vonult keresztül. A nagy asztalokat a terem egyik felébe rendezték, és megrakták gyertyákkal, ami csak fokozta a hangulatot. Nem mondanám, hogy sötét volt, de minden mozgott, sokkal élettelibb lett, mint a szokásos villanyfénynél. De ezt nem számítva, klasszikus fogadás volt, koktélparti, a halálom. Mindenki jön-megy, csacsog. És ez az, ami kikészít. Mert nekem soha nem volt a műfajom a csacsogás. Tiszta mák, hogy a pasijaim mind profik voltak benne. Így elég volt valakit mindig magam mellen tartani: Nathanielt, Jean-Claude-ot, Micah-t, Ashert vagy Jasont, tényleg akadt lehetőségem szép számmal, ők vitték a hátukon a társalgást, rám csak a bájos bazsalygás feladata hárult. Na, azzal még boldogultam. Csak Damiant kellett kerülnöm, mert ő ugyanaz a béna kacsa volt egy ilyen helyzetben. Neki meg ott volt a karján Cardinal, egy másik

profi a műfajban. Csak távolról dobtuk hát meg egymást némi integetéssel. Jean-Claude karján vonultam, amikor Victor, Las Vegas Város Urának és a tigriskirálynőnek a közös gyermeke elébem járult. Magas, széles vállú és dögösen jóképű vértigris, a haja még mindig ugyanaz a rövidre nyírt, fehér séró, ami mindig hajszálról hajszálra a helyén volt Rajta is drága dizájneröltöny, majdnem olyan pompásan festett, mint Micah, csak épp Victor alkatilag inkább Richardra hajazott. A szemei mélykékek, még Crispinénél is kékebbek. Bejön nekem a szeme, persze a tigrisemnek az első pillanattól kezdve bejött az egész Victor, úgy, ahogy van. Kezet fogtunk, és ennyi kellett, hogy az energiája meleg leheletként fogadjon magába, hogy egy pillanatig levegőt is alig kaptam. Láttam, hogy az ő szeme is elkerekedik, mindketten megfeledkeztünk róla, hogy ez így megy kettőnk között. Kapkodva szedte a levegőt, amikor végül eleresztene a kezemet. Láthatóan ez is nagy erőfeszítésébe került. Mármint hogy ne akarja most már mindig az én kezemet fogni, engem érinteni. – Csak képzelem, vagy tényleg szívdöglesztőbb vagy, mint egy éve? – nevetett nagyot, de a nevetése is reszketősen csengett. – Kösz, de fogalmam sincs. Az én fehér tigrisem is vágyott az érintésére, gondolkodás nélkül léptem egyet felé, ő meg elhátrált, reflexből. – Bemutatsz engem is? – bújt hozzá egy csajszi nyomulósan, ahogy némelyik barátnő szokott, ha úgy érzi, konkurencia van a láthatáron. A fehér tigrisemnek nem jött be a csaj, és vissza kellett vernem a nagy kísértést, hogy a magaménak jelöljem meg Victort, miközben pedig nem is volt az enyém. Összesen kétszer aludtunk együtt, és abból az egyik ténylegesen csak alvás volt, a másik ténylegesen szex, de ez még nem ad okot arra, hogy a sajátomnak nevezzem. Persze nem erről szólt ez a program, hogy minden tigrist a magaménak bélyegezzek? A picsába is, fogalmam se volt róla. Majdnem fehér, egészen sápadtszőke, hosszú, göndör haja volt, a tincsek vége itt-ott mély aranyban játszott, vagyis a tigrise aranycsíkos fehér. Ugyanolyan gömbölyded volt, mint Bibiana, csak épp vagy harminc centivel magasabb, végtelen hosszú lábakkal, amire csak ráerősített a tűsarkúja. Mindene ezüst volt, a cipőtől kezdve a ruhán át, ami egyszerre követte az alakját, és ringott körülötte minden

mozdulatára. Melltartó rajta is volt, ő se mozdulhatott volna nélküle, különben nem csak a ruha ring még a legkönnyebb szellőre is. A szeme annyira halványkék, hogy már szürke, az írisze peremén fekete gyűrűvel, ami remekül illett a szemét keretező fekete színhez. Szép volt a csaj, el kellett ismernem. – Julia, ő itt Anita Blake, Jean-Claude szíve hölgye. Tökéletesen kikészített kéz nyúlt felém, fehér hegyű francia manikűrrel. Cardinal az én körmeimmel is próbálkozott, ám végül reménytelennek bélyegezte őket, és feladta. De a köröm valahogy soha nem érdekelt. Marokra fogta a kezemet, és belém lökte az erejét. És a fehér tigrisem már ott is volt, de nem ki akart törni belőlem, hanem szellemképként tűnt fel körülöttem, úgy ordított bele a képébe. Julia rántotta volna el a kezét, de én nem eresztettem, a tigrisem átbukott rá, körbefolyta, megízlelte az övét, látta a halvány csíkjait, és tudta, hogy nem királynővel van dolga. A kislány pofon akart volna csapni, de a másik kezemmel gondolkodás nélkül, reflexből blokkoltam az ütést – Engedj el! – kiáltotta riadtan, természetellenesen magas hangon. De a félelme tetszett nekünk, a félelem kaja volt. És gyengeség. El is engedtem volna a kezét, tényleg, ha Jean-Claude nem bök oldalba. – Ő kezdte, ma petite. Ne hagyd hát félbe az ügyet! Értetlenül néztem rá, és éreztem, hogy a tigrisem is őt nézi. – Ez provokáció volt. Válaszolnod kell a kihívásra. Victorra sandítottam, láttam, hogy úgy helyezkedik, hogy még csak véletlenül se érjen Júliához. – Felelj a kihívásra, Anita! Be kell bizonyítanod, hogy királynő vagy! Erre mintha az ellenállásom utolsó bástyája is leomlott volna: elvégre nyerésre játszunk. – Engedj el! – Kényszeríts! – feleltem rá, és hiába emberi szavakkal kommunikáltunk, ez már nem emberi viselkedés volt. A fehér tigrisem pontosan tudta, hogy Julia összemérte vele a saját erejét, és ilyet csakis olyankor tesz egy tigris, ha a másikat gyengébbnek hiszi. Hát most majd megtanulja a kicsike, mekkorát tévedett.

Victor és Jean-Claude valamivel hátrébb húzódott, és a többi fehér tigris körénk sereglett. Mögöttük, a háttérben valamiféle alapzajként érzékeltem a többi tigrist is, de most kizárólag a fehérek érdekeltek. Majd sorra kerül a többi is, de egyszerre egy szín, szépen sorjában haladunk. A tigrise erejét vetette be ellenem, megpróbált elrántani, de sajna, nekem a dzsúdó a sportom, ami az esésről és az egyensúlyról szól. Hagytam hát, hadd húzzon maga felé, mentem vele, és a mozgási energiáját kihasználva azonnal taszítottam is egyet rajta, közben a lábammal hátulról gáncsoltam. Váratlanul érte a trükk, elvágódott a padlón, és persze nem tudott esni, nagyot puffant szegény. Neki még a foga koccant össze a becsapódástól, amikor már meglovagoltam a hasát. A két keze a kezemben, de nem egyszerűen leszorítottam. A fogással tartottam lenn a földön. Ez észsport is, nem csak erő. Az arca fölé hajoltam, olyan közel, hogy a bőrömön éreztem a leheletét. De nem az arckifejezésem rémisztette meg annyira, hogy felsikoltott, hanem a tigrisem pofája. Azt a fehér, forró energiát mind belevájtuk Juliába, a két szép szeme között hasítottunk felé, és hoztuk a tigrisét magunkkal, ahogy korábban Rosamond oroszlánját szólítottuk elő. Villámgyors alakváltás volt, finom, hogy szinte csak a puha bunda hullámzását éreztük mind a ketten, folyadék semmi, az egyik pillanatban még ember, a másikban meg már tigris. Az ezüstruha is rajta maradt, abban hevert alattam a nagy tigris, a kis cipőket azonban tönkretette az állati mancs, szétfeszítette őket. Nagy tigrisszemekkel pislogott fel rám, összenyomtuk a homlokunkat, de a kezeit/mancsait egy pillanatra se eresztettem. Arcomat a pofája selymes szőréhez dörzsöltem. Egy pillanatig mereven feküdt alattam, aztán egyszerre hangosan dorombolni kezdett. És a többi fehér tigris egyenként mind fölénk járult, emberi arcukat hozzám és Juliához dörzsölték. Victor volt a sorban az utolsó, de ő nem térdelt le mellénk, hanem a karjába kapott, felemelt, és a fehér tigris a lábai között hempergett, táncolt. Victor körül is ott derengett a tigrise, tisztán láttam a hatalmas, hófehér állatot, az én szörnyetegemet cirógatta, összefonódott vele, a két makulátlanul fehér vadállat kergetőzni kezdett. Mintha valami meleg, csodás máglya középpontjává váltunk volna mi ketten, és a lábunknál a sok fehér tigris tüzelte volna ezt a máglyát energiával. A két karja szorosan ölelt, az erő egyre

sűrűbbé, hatalmasabbá vált, míg végül megcsókolt, és akkor az erőnk egyesült, a Szörnyetegeink helyet cseréltek, összefonódtak, egybeolvadtak, és végigjárták az összes fehér tigrist, hogy mindannyian eggyé váltunk, összevegyültünk, és aztán megint széjjelváltunk, felaprózódtunk, és ismét sokan lettünk már. Minden egyes tigrist különkülön éreztem magunk körül, a rengeteg, végtelen izzó energiát, ami mind, az utolsó cseppig az enyém.

46 Ezt az energiaáradatot ömlesztettem a többi tigrisbe. Cynric állt a legközelebb hozzánk, őt értem el először, és az erő egyből felismerte, tudta, hogy ő már a miénk. Olyan könnyű zsákmány volt, hogy az erő szinte csak elsiklott felette, valami nagyobb falatra vágyott. Domino félig fekete, félig fehér tigris volt, a fele felkészült már a behódolásra. Átfutott az agyamon, hogy ilyen érzés lehet, amikor az ember személyisége hasadt, és ketten élnek benne, hogy ez egyik akar valamit, a másik meg nem, és az ember egészen eltéved a személyes névmások dzsungelében, már azt se tudhatod pontosan, hogy te csinálsz valamit, vagy a másik feled, vagy mindketten. Meg kellett volna ijednem ekkora erőtől, de nem ijedtem meg. Nagyon is jó érzés volt. Dominón elhatalmasodott a fekete tigrise, bemászott közénk, hogy hozzám érhessen. És a legkisebb érintésére változás jön az erőbe, a fekete tigrisem kiszagolt valamit. Valakit, aki még az övé, a miénk. Az erő tapogatózni kezdett, keresgélni, és rátalált a klán nélküli tigrisekre, a túlélőkre. Meleg szélként borzolt át közöttük, tigrisek voltak, és finomak, de a fekete tigris valami mást keresett, valamit, ami hozzá hasonlatos. A falhoz simulva állt, alacsony, törékeny, mint én vagy Meng Die, ugyanolyan egyenes, fekete, selymes hajjal, csakhogy az övé egészen hosszú volt, a fenekét söpörte. Keleties ruhát viselt, királykék miniruhát, és ilyen távolságból a szemei egyszerű, emberi barna szemeknek látszottak, de a fekete tigrisem felismerte az ízét. Túlélőnek álcázta magát, de a színes kontaktlencse nem mai találmány, nem nagy trükk. Meg kellett néznünk őt közelebbről, látnunk kellett a szemét. Megpróbáltam az erőmmel beléhatolni, ahogy Cynricbe és Dominóba, de ellenállt, nem mozdult el a faltól. Hiába koncentráltunk, csak nem indult el felénk. Victor lerakott a földre, és kisétáltam a karok és a lábak erdejéből, magam mögött hagytam a fehér tigriseimet. A lány felé lépkedtem, a tigrisek előttem falként nyíltak szét, akár a Vöröstenger, és a csaj immár egyedül állt velem szemközt a falnál.

Az ajkai ugyanolyan mélyvörösben pompáztak, mint eredetileg az enyémek is, mielőtt Victorra átcsókoltam volna a rúzs javát. Enyhén szétnyíltak, nehezen szedte a levegőt, éreztem, ahogy szédülten kalapál a szíve, annyira nagy erőfeszítésébe került leküzdenie a hívásomat. De hogy ennyit bírt, megmutatta, hogy nem sok hozzá hasonlóan hatalmas tigrissel volt még eddig dolgom. Egy pillanatra se torpantam meg, a fekete tigrisem energiája a fehéren lovagolt, megduplázódott, és a kék is kiegészítette, minden szín hozzáadott, táplálta, növesztette. A fekete tigris valamivel láthatóbb masszívabb erőként tömörült körülöttem, mintha én magam, Anita, lennék őbenne, és nem fordítva. Az emberi kezemmel nyúltam felé, de körülötte nagy fekete mancs szellemképe remegett. – Ne! – súgta a lány. – Fekete tigris vagy – visszahangoztak a számban a szavak, mintha a derengő alakzat, ami körülöttem úszott, különös hangeffekteket hozna létre. – Az vagyok. – Túlélőnek álcáztad magad. Úgy bújtál el, hogy el se rejtőztél. – Igen. – Fogd a kezem! – nyúltam felé. A keze akarata ellenére kinyúlt felém, pedig eddig a testével szorította a háta mögé, a falnak, de már a teljes súlya is kevés volt ellenem. – Szeretném. – Akkor mire vársz? Érints meg bennünket – nyúltam még közelebb kézzel és árnymanccsal. Vajon ő is látta? Az ujjaink összeértek, és megmarkoltam a kezét, határozottan megfogtam, és a fekete tigrisem átiramodott rá, a bőrére, végig a karján, míg meg nem lelte az ő szörnyetegét. Kicsit olyan érzés volt, mint amikor az ember az alomnyi kiscica közt válogat, és a végén egy felnőtt tigris akad a kezébe. Az ereje nem egyszerűen átfolyt belém, áradatként söpört át felettem, mint ami agyon akar nyomni a súlyával. Közben térdre estem, kezemben a keze, és az járt a fejemben, hogy a vegasi Bibiana ereje ehhez képest semmiség. Még soha vérállatnál ehhez hasonló erővel nem találkoztam, inkább vámpírerőnek érződött. És elég volt megfogalmaznom a gondolatot, már láttam, mi történt. Ő

nem magányos tigris, van mestere. Egy nagyon öreg vámpír, aki rajta keresztül most belém vájta az erejét – Csaló – préseltem ki a fogaim között. – Engem talán nem tudsz megszelídíteni, ahogy a többieket? – kérdezte gúnyosan. A fekete tigrisem kapaszkodott, keresett, és megtalálta Dominót. Már jött is a segítségünkre, hatalmas energiáját messziről éreztem a hátam mögött– Ne segíts neki, testvérem – nézett rá a vállam fölött a nő. – Nem vagy a testvérem – térdelt le mellém Domino, és ahogy a vállamhoz ért a keze, a meztelen bőr a meztelen bőrhöz, mintha magasfeszültség sült volna ki közöttünk, és az energia csipkedve, füstölve, recsegve csapott át a csajba. Felkiáltott, térdre zuhant előttem, és a két kezemmel magamhoz rántottam. Az arca centikre volt az enyémtől, az egyik kezem bekúszott a selymes hajzuhatag alá, a tarkójára tapadt a tenyerem. Az arcán félelem és vágyakozás keveredett. Olyan régóta magányos már, olyan régóta nem látott már fekete tigrist. Mindenki másnak volt társa, mindenféle színben, csak neki nem volt senkije, és most, ahogy beszívta a szagunkat, olyan ismerős volt, olyan otthonos. Az voltunk, mire évezredeken át vágyakozott borongva. Ez volt az ardeur igazi rafinériája, bűvereje: beleláttam mások szívébe, megismerhettem a legféltettebb vágyukat, és ha tehettem, hát meg is adtam nekik, amit a legjobban szerettek volna. És mutasson nekem valaki olyan embert, aki ellen tudna állni, ha a szíve leghőbb vágyával kínálják meg! Domino hátulról átölelt, hogy a csajt is magunkhoz öleljük, mindketten, és én a szájára hajoltam. Mielőtt megcsókoltam volna, még suttogott valamit: – Segíts, mesterem! De mielőtt még rájöttem volna, hogy nem nekem szól, már megcsókoltam. A vámpírmestere rajta keresztül lökte belém az erejét, de nem úgy támadott, ahogy nekromantát vagy egy másik vámpírt szoktak támadni, hanem tigrisként támadott meg, fekete tigrisként. Úgy tett, mintha nekem is lehetne ő a mesterem, csak szólítania kell. A tigrisem rávicsorgott, hatalmas, fekete fenevadként, de ő csak a szemünk közé nevetett, a kacaja a lány szájából tört elő, de magamba csókoltam, nem

eresztettem. Csókoltam, mert annyira törékeny volt és puha a karjaimban. Csókoltam, mert mögöttem Domino támaszként magasodott, erős karjaink mindkettőnket öleltek, és nem csak a fekete, de a fehér tigrise erejét is átadta nekem, amire viszont ez a vámpír nem volt felkészülve. Megbicsaklott, a metafizikai csatorna másik felén elbotlott, és mi éltünk az előnyünkkel, a két tigrisünket áttaszítottuk a lányba, végig azon a hosszú, fényes szálon, ami kettejüket egymáshoz kapcsolta. Egy pillanatra megláttam az arcát, a meghökkent képét. Nem volt tőlünk messze, itt volt a városban, és a tigrisét trójai falóként küldte közénk, mert egy pillanatra se hitte, hogy a legkisebb veszélyt is jelenthetjük kettejükre nézve, a kötelékükre. Bőre sötét volt, egyszerre sötét és sápadt, mintha ősrégi vámpír lenne, aki sötét bőrűként kezdte az életet, és a vámpírlét évezredei lassan elszívták volna a színét, kifakították volna, amennyire az ilyen sötét bőrt ki lehet fakítani. A szeme fekete, a haja rövid és gyűrűsen göndör csigákban tapadt a koponyájára, szája telt és puha. A nőt csókoltam a karjaimban, de közben őt láttam magam előtt, és az ujja a szájához emelkedett, mintha érezné a száján a távoli csókot. A csaj két karja már ölelt bennünket, nemcsak engem, hanem Dominót is, és addig csókolt, amíg már nyöszörögni kezdett a gyönyörűségtől. Eldöntöttem a földön, ráfeküdtem, és a két lába azonnal a derekamra kulcsolódott, miközben a csókunk egyre mohóbb és szenvedélyesebb lett, a rúzsa szétkenődött az arcunkon, és a ruhája felcsúszott sápadt, meztelen fenekén, mert a ruha alatt nem viselt semmit. Ezt éreztem a ruhámon keresztül is. Amitől alapesetben kiszaladtam volna a világból, de Jean-Claude, Richard, Nathaniel, Damian és Micah mind itt voltak, és mind szerette a nőket, lenyugtattak, ráadásul a fekete tigrisem is szépségesnek látta a lányt. Soha még ennyire nem uraltam az ardeurt. Végül fegyverként tudtam hát használni. És hirtelen két dolog is történt: a vámpír a lányba vágta az erejét, de olyan erővel, hogy egy pillanatra leszakadt a számról, a teste rángatózott alattam, mintha a gazdája inkább végezne vele, ha már megtartani képtelen. De a halála a saját halálát is jelenthette volna, hiszen a hívóállata volt a lány. És akkor az erő elért engem, és rájöttem, hogy nem végezni akar a tigrisével, hanem

megszelídíteni, és engem is vele együtt, magához szólítani mindkettőnket, de ehhez csak és kizárólag kínt és erőt használ, ugyanazt a kíméletlen erőt, amit már bevetett ellene. Én viszont ezerszer kellemesebb ajánlattal álltam elé, kicsit finomabb élményekkel kínáltam meg, mint a néhai mestere. Mert az altestemmel a padlóhoz préseltem, és a szörnyetegemet belé vágtam, de nem fájdalmat akartam neki adni, hanem gyönyört És még eközben is uraltam volna a helyzetet az ardeur mellett is, ha lett volna már dolgom nőkkel. Nem tudtam, hogy vannak, akik sokkal gyorsabban és könnyebben elélveznek, mint én. És az egyik pillanatban még épp csak belekezdtem a szexbe, és próbáltam kiszorítani belőle a kegyetlen vámpír erejét, ami időtlen idők óta leigázta, a másikban meg máris belekeveredtem az orgazmusába. És most nagyon egyben voltunk, mélyen benne jártam a kapcsolat mentén, ami a vámpírjához kötötte. Képtelen voltam időben kimászni, elválni tőle, ezért hát együtt éltük át a gyönyörét, és Domino egyszeriben rám nehezedett, és a gyönyör átterjedt rá is, és a súlya csak még jobban nekipréselt a lány szemérméhez, és már járta is alattam vad táncát. Láttam, ahogy a mestere lebucskázik az ágyról, amin ült, és hiába kapaszkodik az ágytakaróba, hiába próbálja kizárni magából a lány élményeit. Mert nem egyszerűen a gyönyört érezte, hanem egy nő gyönyörét, és már hiába igyekezett összeszedni az erejét, hogy megint fájdalmat okozzon neki, és ezzel magához kényszerítse, a gyönyör megzavarta, képtelen volt koncentrálni. Domino feltérdelt mögöttem, és én belenéztem a lány arcába, az elnyílt szemeibe, éreztem magam alatt elernyedt testét. – Kérlek – suttogta, mert valamit meglátott a hátam mögött. Éreztem, ahogy Domino félrehúzza a tangámat, és tudtam, hogy már ő is meztelen, vagy legalábbis bizonyos testrésze meztelen. – Ne! – kiáltott a vámpír abban a távoli szobában. – Igen – lihegte alattam a lány. Domino megkereste a megfelelő szöget, én megemeltem a csípőmet, hogy megkönnyítsem a dolgát, és ahogy ehhez kicsit elemelkedtem a lányról, az arcán fajdalom és szomorúság suhant át. Éreztem a vámpír diadalát, de megbaszhatta. Mert fél kézzel a lány csípője alá kanalaztam, és magamhoz húztam, a tangámhoz préseltem meztelenségét, ő pedig széles mosollyal préselte magát, dörzsölte a

csiklóját, és a lábát szorosan átkulcsolta a hátamon. Domino farka belém hatolt, amitől egy pillanatra elveszítettem a talajt magam alól, a fejem hátrafeszült, és teljes testemben beleborzongtam az érzésbe, ahogy egyre mélyebben járt bennem. Fél kézzel támaszkodtam magam mellett, a másikkal a lány fenekét markoltam, hogy szorosan tapadhasson rám, Domino pedig rátalált a ritmusra, és én nedves voltam és szűk és hívogató. A lány két karjával a padlón támaszkodott, így emelte magát, így dolgozott hevesen és kéjesen rajtam. Megtaláltuk a táncunk dallamát, hullámzott a testünk, együtt és egymásnak, simogattuk egymást, érleltük a gyönyört, és a lány ért először a csúcsra, éreztem, ahogy a teste megrándul alattam, és tartottam, miközben Domino is egyre gyorsabban járt bennem, és dagadt, nőtt bennem a forrósig. A vámpír abban a szobában fel se tápászkodott a földről, de még egy utolsó, kétségbeesett próbálkozást tett, hogy visszaszerezze a tigrisét. Éreztem, ahogy összeszedi az erejét, de a tigrisemnek se tetszett jobban, mint nekem. Csakis kínszenvedést adott a cicának alattam. Most is beléhasított még egyszer, a lány szeme elkerekedett, az arcán félelem remegett, mint aki előre retteg a pofontól, amire számít. A fekete tigrisemet akartam nekiugrasztani a mocsoknak a hosszú kötelékük végén, de, Domino döfött rajtam egy utolsót és már élveztem is, mindketten élveztünk. sőt hárman, mert a lánynak csak ennyi kellett, megint eláradt rajta a kéj, és hárman kórusban kiabáltuk ki a gyönyörűségünket. És ezt a gyönyört vágtam végül bele a vámpírba, s csak ennyi kellett: éreztem, ahogy a kötelék elszakad. Hirtelen az enyém lett, teljes egészében az én macskám, és mindketten rárogytunk, elernyedtünk a padlón, ő a kettőnk súlya alatt pihegett, a lelke a boldogság szinte folyékony kenőcsévé változott, a teste is szétfolyt, a csontjai is elerőtlenedtek, a szívünk, három szív kalapált a fejemben, egy ritmusra. És akkor egyszerűen csak feltárta nekem a lelkét, megmutatott mindent, mert azt akarta, hogy tudjam. A mestere egy Harlekin volt, aki legszívesebben végzett volna vele, ha már az övé nem lehet. Kémkedni küldte közénk, mert a Harlekin szakított a Vámpírtanáccsal, menekül Minden Sötétségek Anyja elől. Ez a vallomás kezdte megfakítani a mindent elborító élvezetet.

A többi túlélő között van még egy tigris, egy arany, aki álcázza magát, aki szintén az egyik Harlekiné, csakhogy az ő mestere kedvesebb. Mindkettejüket azért küldték, hogy lássák, Jean-Claude valóban képes-e kiállni a Sötétség ellen, és én valóban a Tigrisek Urává válok-e. Megmutatta a másik tigris arcát is az agyamban, elárulta őt nekem, mert ő és a mestere semmit se tett, hogy segítsen neki évszázadok hosszú során kegyetlen mesterével szemben. Mert tiszteletben tartották a mester és az állata közötti köteléket, hiába tudták, hogy a mestere folyamatosan bántalmazza őt, a kötelék volt a szemükben a legszentebb. – Szemetek – suttogtam. – Azok. Szólnom sem kellett, csak Jean-Claude-ra gondoltam, megosztottam vele mindent, amit a lány fejéből megtudtam. Először megrémült a Harlekin szótól, de aztán Gonoszt és Igazságot és még néhány vérpatkányt ráküldött az aranytigrisre a sok túlélő tigris között. Pontosan tudták, kit keressenek, mert megosztottuk velük a képét. És megtudtam azt is, hogy az új fekete tigrisemet Yiyúnak hívják, ami azt jelenti: Fekete Jáde.

47 Csak pár perc kellett, és már ott is állt előttem a ránk küldött másik kém. Egyenes, rövidre nyírt haja volt, jellegtelen színű, felteszem, festett. A szemei halványbarnák, majdnem oroszlánszemek. Eszembe jutott annak az aranytigrisnek a szeme, ami egyszer kis híján végzett velem, annak voltak emberi alakjában ilyen szemei. De tigris alakban már sárga és narancs lett, mint általában a tigriseknek. Lehet, hogy csak az aranytigrisek szeme színe változik az alakváltással? Vágott szemek voltak, de ezt a srácot nem néztem volna kínainak, Jade viszont simán elment volna annak. – Te sokkal fiatalabb vagy – ingattam a fejemet. – Honnan tudod? – kérdezte finom, dallamos hangon. Az egész fiú törékeny volt, és az öregebb tigrisekhez hasonlóan elég alacsony. Jó, nálam magasabb, de persze ez még nem produkció. – Fiatalabbnak érezlek. Hiába próbált fészkelődni a speciálisan természetfeletti delikvenseknek készült bilincsekben, más raboknál is beváltak már. Most se pattantak el. Gonosz megfogta a vállát, a másik kezével pedig pisztolyt szegezett rá. Erre a vértigris feladta, nem küzdött, pedig ő is Harlekin volt, ami elvileg már jelent némi tartalmat. Igazság rövid kardot szegezett rá, megnyugtató volt, hogy épp a két testvér fogja le a tagot. Egyébként Topáznak hívták, és tudtam, hogy a mély arany színéhez választott név ez. Elég sokat megtudtam Jádétól. – Ez nem aranytigris – hallottam egy női hangot, és hátraléptem a térdelő férfitól, hogy megnézzem magamnak, ki szólt. Az egyik vörös tigris volt, a haja a füle alá ért, keretet vont az arca köré, és olyan mélyvörös volt, hogy akár fekete is lehetett volna. Ember nem születik ilyen hajjal, legföljebb a kozmetikai ipar csodálatos vívmányai segíthetik hozzá. A haja és a bőre is sötétebb volt, mint eddig bármelyik tigrisé, akivel találkoztam, még Alexénél is, aki pedig vörös tigris volt, és akit véletlen baleset során bűvöltem meg. De az régen volt, ma este már nem lehetnek balesetek. A nőnek még a szemöldöke is majdnem fekete

volt, szinte egybefolyt a hajával, a szeme pedig vörös-narancs tűzben égett. A fehér tigrisek szemét a gyakorlatlanok könnyen nézik emberi szemnek, de egy vörös tigris csakis a színes lencsékkel vegyülhet emberek közé. – Mondom, nem aranytigris – ismételte. – Mert? Megvető horkantással fonta a mellkasán össze a két karját. Fényes anyagból szabott, menő vörös ruhája sehogy se passzolt a színeihez, de hát nem kért tőlem divattanácsokat. – Mert az arany mindannyiunkat uralja. Ha lenne egy igazi arany– tigris a teremben, akkor annak mind engedelmeskedni akarnánk. De én semmit nem érzek. Ez csak egy túlélő. Nem beszélt hülyeséget a csaj, még ha rossz ízlése volt is. Én se éreztem az előttem térdelő tigris energiáját. Elhittem Jáde emlékeit, de valós bizonyítékot nem láttam magam előtt. – Na de ha tényleg képes mindannyiótokat uralni, biztos érdemes kötözködni vele? – szegeztem azért neki a kérdést a csajnak. – Hogy levágjak vele egy ilyen szexshow-t? Félre ne érts, nem volt vele bajom, de azt hittem, a nőket Jean-Claude-nak küldték. Mert én nőkkel nem csinálom – tette még hozzá nyomatékosan, mintha ez valami fertelem lenne. A szemem sarkából mozgásra lenem figyelmes, és ahogy odakaptam a tekintetem, a Domino mellett a fejét lecsüggesztő Jádét láttam meg. Mintha épp nagy pofont kevertek volna le neki. A nők nekem se pálya alapvetően, de azt egy pillanatig se bántam, amit az előbb vele csináltam. Most is éreztem a késztetést, hogy megérintsem, és végül nem is küzdöttem ellene, csak kinyújtottam felé a kezem, felidéztem magamban a bőre illatát Rám mosolygott, és már ez a félénk, de boldog mosoly megérte. Odajön, és hozzám bújt. A magas sarkaimon pont kényelmesen a karom alá tudtam vonni, ahogy a pasijaim szoktak engem. Csak mosolyogni tudtam a vörös tigris arcán szétáradó undoron, és neki nagyon nem jön be, hogy megmosolygom. – Éreztem a többi tigrissel az erődet, de a vörös klánt keményebb fából faragták – jelentene ki. – Ki vagy te?

– Reba – felelt helyette Victor–, a Vörös Királynő lánya. – A bátyádat vártuk. – Úton is van már, ne aggódj – vetette oda megvetően –, ahogy megérezte a hívásodat, máris gépre szállt, pedig épp külföldön dolgozna. Felmértem a vörös tigrisek hímjeit Az egyiküknek hosszú, vörös haja volt, nem annyira sötét, mint Rebáé, pont az a szín, amiről az iskolában tanítják, hogy vörös, és amit szintén nem osztogat természetanya. Hunternek hívták, a szeme sárga volt. táncolt benne a gyertyák visszfénye. Bátortalan mosollyal odaintegetett nekem, mert már ismertük egymást, egyszer vele is lefeküdtem már. Páran elmondhatták még ezt a helyiségben. – Ne cicázz vele! – dörrent rá dühödten Reba. – Azt hittem, éppenséggel azért jöttünk – jegyezte meg Hunter, de azért lesütötte a földre a szemét. – Anyám kényszerített az útra, az tény, de most én vagyok a domináns vörös, tehát ha én azt mondom, hogy nem, akkor nem csinálod. Magamhoz szorítottam Jádét, puha csókot nyomtam a halántékára, majd visszaküldtem Dominóhoz. – Rögtön itt vagyok – mondtam az előttem térdeplő tigrisnek. És a terem közepébe mentem, kitártam a karjaimat, mert már rájöttem, hogy akivel valaha együtt háltam, azokkal működik a dolog. Nem akartam nagyon drámaira venni: – Gyere, Hunter! – mondtam egyszerűen. Mosolyogva lépett felém, de Reba intett a többi tigrisének, akik megragadták a karjait, és lefogták. – Ne hagyjátok, hogy őt is megbűvölje! A vörös tigrisem idegesen járkált bennem, felfelé tekingetett, mint aki menekülési utat keres. A levegőbe szimatolt és morgott, én pedig vele morogtam. A vörös tigriseinket akartuk, hozzánk hasonlókra vágytunk. A tigrisemmel megnéztük magunknak a másik két pasit, akik lefogták Huntert. Rövid volt a hajuk, az egyiknek hullámosabb, mint a másik vörös tigrisnőnek, csak épp az övé a háta közepéig én. Mindkettejük bőrszíne egészen emberi volt, sápadtfehér, hamvas, mint a vörös embereknek, és a hajuknak is inkább narancsos fénye volt, nem

fekete. A szemük szintén sárga. Bizonyára testvérek vagy legalábbis unokatestvérek, annyira egyforma volt mindenük, a csontozatuk, a vonásaik, a kissé hosszúkás arcuk. De egyébként Hunter arca is hasonló alakú volt, és ugyanazok a sárga szemek. Mennyire lehet vajon belterjes ez a vörös bagázs? A másik pasi egy kicsit más volt, a haja egészen haloványvörös, és borzas, mintha nemrég kezdte volna növeszteni, és hát a göndör hajat megnöveszteni igazi rémálom, van egy időszak, meglehetősen hosszú, amikor az ember az égvilágon semmit se tud a hajával kezdeni. Olyankor áll így, mint egy szalmaboglya. Neki a szeme is más volt: szürke, zöldes fényekkel. Az ő arca volt a leginkább kedvemre való. Olyan volt ez, mint amikor az ember kiscicát választ, csak itt épp szexhez választasz cicust, ami azért nem gyakori jelenség az életben, hacsak valami nagyon nem csúszott félre az ember lelkében. – Nem vagy a mesterünk, Anita Blake. Még arra se vagy képes, hogy magadhoz szólíts bennünket. Anyám elküldött hozzád bennünket, mert a többi klán így kívánta, de meggyőződése, ahogy nekem is, hogy nem vagy te senki, csak egy újabb trónkövetelő – hőbörgött Reba, majd a fehér tigrisek felé bökött. – A ti két tigrisetek kotyogja ki a titkainkat, azért szállt el ez a nőszemély meg a vámpírura magától annyira. – Még nem ízlelted meg az erejét – intette Victor. – Ízleld meg, és utána döntsd el, hogy Crispin és Domino vajon még mindig azt teszi-e, amit mi mondunk nekik. Végül arra jutottam, hogy minek is válogatnék, hívom az összeset, jöjjön, aki csak akar. Kinyújtottam a kezem, éreztem, ahogy a vörös tigrisem vörös ködként dagadozik körülöttem: – Gyertek hozzám, vörös tigrisek, gyertek! De szavak se kellettek volna, elég volt az energia. Egyszer régen véletlen az ország minden klánjának egyedülálló hímjeit magamhoz szólítottam, amikor Sötét Anya a magáévá akart tenni, de azóta már megtanultam szűkíteni a spektrumot. Most is arra a néhány emberre koncentráltam az erőt. Hunter kirántotta magát a két férfi kezéből, de ők meg se próbálták tartóztatni, csak álltak ott ernyedt tagokkal, és bámultak bennünket. – Ne, Hunter! – kiáltotta Reba. De tudomást se vett róla, hozzám sietett, két kézébe fogta a kezem, és megcsókolta, és elkezdte végigcsókolni a karomat, haladt felfelé.

Mivel magas volt, letérdelt, elém, hogy kényelmesebben legyen, ne kelljen hétrét görnyednie. Minden egyes csókkal nőtt az energiánk, apró, vörös szikrák táncoltak körülöttünk, mintha a bőrömből pattognának elő. A tigrisek energiája nem a szextől nő, ez teljességgel a mi újításunk volt, hogy Jean-Claude ardeurjét is bevontuk a buliba – meg a szukkubuszomat. A világos hajú férfi is elindult felém. – Vissza, Jared! – őrjöngött Reba. Hunter közben felállt, hogy a vállamon folytathassa a csókok útját, mögém lépett, félrekotorta a hajamat. Jared megérintette a karomat, de Hunter rávicsorgott, majd az egyik kezével magához rántott, szorosan. Jared térdre hullott, vagyis Hunter nyilván fölötte áll a klánban, vagy legalábbis már többször veszített vele szemben. A vörös tigrisem talán megpróbált volna választani kettejük közül, de minek választani, ha nem muszáj? Hiszen most mindenkire szükségünk van. – Rajtam ne marakodjatok. Hunter. Tudhatod, hogy jut belőlem mindenkinek elég. Szinte éreztem, hogy egy pillanatig sértetten megfeszül a teste, de aztán belenyugodott, a teste is ellazult. A vörös melegség lekúszott a karomon, és magunkhoz emeltük a másik tigrist is. Jared nem állt fel, mintha nem bízna Hunterben, de a kezemet elfogadta, az arcához dörzsölgette, mintha a bőrömön akarná hagyni a sajat szagát. Hunterrel a hátamban és előttem a másik tigrissel olyan erőssé vált a saját tigrisem, hogy tovább nyúlhatott a teremben, terjedt a vörös melegség, mint a lassacskán emelkedő áradat. Az utolsó férfi is elindult felém. – Ne! – üvöltött Reba, és magához rántotta a másik vörös nőt. Az utolsó tigrisét már nem fogja átengedni, ezt maga is megmondta. A férfi megtorpant. Hunter a nyakamra hajolt, és váratlanul belém mélyesztette a fogait. Nem harapott nagyot, nem fájt, csak épp a szex felé tolta az egész energiát. Addig harapdált, míg végül halkan nyögdécselni kezdtem. Egy kéz indult felfelé a lábamon, végig a harisnyámon, de hamar felért a peremére. Közben a szemem lecsukódott, és csak arra néztem fel, amikor egy másik kéz is csatlakozott hozzá a másik combomon. Igen, a harmadik vörös tigris volt az, ott térdelt már Jared mellett. Ujjai a

lábaim közt, a puha mélyedésben játszadoztak, mintha csak az engedélyre várnának, hogy becsusszanjanak a csipkés tangám alá. Éreztem, ahogy az energia felforrósodik, dühödten belénk csíp. Ez persze nem mi voltunk. Hunter felemelte a fejét, Rebára nézett. Kés volt a kezében, a ruhája alja fennakadt, ahogy kirántotta a combján elrejtett tokból a fegyvert. Egyetlen mozdulattal felhasította a másik nő arcát, és a csuklóját egy pillanatra sem eresztette. Patakzott a vér az arcából. – Lacey – ugrott fel a lábamtól a névtelen harmadik tigris. – Az ikertestvére – magyarázta Hunter. – Nem tudod csak a kezed átváltoztatni? – meredtem Rebára. – Kés kellett hozzá?! – Rebának csak egyetlen állati alakja van – mondta Jared. Még soha nem láttam olyat, hogy egy vérállatnak kést kellett volna használnia egyik társával szemben. Ezzel Reba beismerte, hogy gyenge, mert nem tud elég gyorsan alakot váltani, ha harcolni kényszerül. Csakis tigris alakot tudott felvenni, a teljes szörnyetegéét, a félig ember, félig állat verzió neki nem volt meg. Ennyire nagyon gyenge. A magasba rántotta Lacey karját, hogy fájdalmat okozzon neki, és ő fel is jajdult. Ettől berágtam, de berágott a vörös tigrisem is. Mert szerette a sajátjait, mindnek jó, ismerős családszaga volt, utálta, ha bántják őket. – Ereszd el! – kiáltottam rá, és a vörös ködalak felerősítette a hangomat. – Ő az enyém! – Nem, nem a tiéd! Ezt már inkább morogtam, mint mondtam, még a mellkasomban is éreztem a mély dörmögést. Fogalmam se volt, mi lesz a folytatás, de gyorsabban ott voltam mellettük, mint ahogy az lehetséges lett volna. Még át se tudtam gondolni, és már ott voltam. Reba hátrafelé rángatta a másik nőt, közben felém hadonászott a késsel. De egyetlen mozdulata elárulta, hogy nem tud bánni a késsel. Mosolyra húzódott a szám, nem tehettem róla. – Megváglak téged is. – Az kizárt – ingattam a fejemet. Gyors volt ő is, csakhogy én ezt tanultam, sőt jó is voltam benne. Próbálta nem elereszteni a túszát, de ettől csak kibillent az egyensúlyából a nagy hadonászás közepette, azt hiszem, így próbált távol tartani magától. A csuklómmal blokkoltam a

karját, közben másik kézzel elkaptam a könyökét, taszítottam rajta egyet, és jött a gáncs. Levittem a földre, de a kezét nem engedtem el, stabilan tartottam a könyökénél. Lacey a többi vörös tigrishez rohant, már csak Reba volt és én. – Dobd el a kést, vagy eltöröm a karodat! Nem dobta el, hát tekertem egy kicsit a karján, mire élesen felkiáltott, és a földön koppant a kés pengéje, én meg odarúgtam Igazságnak. – Nincs törvény, ami engedné, hogy késsel fegyelmezd az emberedet. Ha annyi erőd nincs, hogy karommal csináld, akkor nem is vagy királynő. – Köhög a bolha, mi?! Ember! – köpte az arcomba undorodva. – Mennyire sérült meg Lacey? – Ezüstpenge. – Ha örökre nyomot hagytál az arcán, Reba, esküszöm, hogy téged is elcsúfítalak. Riadt szemekkel hadakozott ellenem, én meg még jobban szorítottam a könyökízületet, amitől egyszeriben mozdulatlanná dermedt. Karmokat ugyan én se tudtam növeszteni, hogy úgy fegyelmezzek, de volt egy fegyverem, ami félelmetesebb és ritkább képesség volt, mint ami a legtöbb domináns vérállat repertoárjában szerepelt. Juliával, a fehér tigrissel az előbb kedves voltam, neki nem fájt, amikor előkényszerítettem a szörnyetegét. Ezzel most nem igyekeztem kedves lenni. Ránéztem, merőn, és szinte láttam, ahogy fölém borul a vörös tigrisem, és lenéz rá ő is. Az energiája lenyúlt Reba szörnyetegéért – Változz át! – suttogtam. – Nem változom, és nem kényszeríthetsz. Te csak egy túlélő vagy, nem tiszta vér. Dühös volt, nagyon dühös, de a harag nekem táplálék, már szívtam is magamba, elég volt, hogy kezemben érzem a karját, már a szívverését is a markomban tartottam. Nem volt valami sok haragja, csakis a félelme leplezésére szolgált, ami volt, alatta csak a rettegés lapult, abból jóval több volt, mert reszketett, hogy rájövök, mennyire gyenge, reszketett, hogy anyja a halálba küldte. – Eressz el!

A karját elengedtem, de úgy helyezkedtem közben, hogy az oldalához szorítsam, így a lábaimmal fogjam le, ahogy lovagló ülésben elhelyezkedtem rajta. A szemében harag és félelem lángolt, még a vörös tigris energiáján át is éreztem. – Mi van, engem is megdugsz? – őrjöngött. – Itt St. Louis-ban ez a módi?! Felkacagtam, éreztem, ahogy a szemem a vámpír barna tüzébe fordult, ettől felülkerekedett benne a félelem, és már küzdeni se próbált Pedig megtehette volna, megvolt hozzá az ereje, de nem tette, akárcsak valami gyenge ember. Egy fenét, a legtöbb ember küzdött volna a helyében, még egy ember is. A tarkója alá csúsztattam a tenyeremet, a bőre meleg volt, a haja selymes. – Mit művelsz? – suttogta. – Bizonyítok – feleltem, és megcsókoltam, ő pedig halálra vált, megdermedt, mint akinek fogalma sincs, mit tegyen. A tigrisem a számon át száguldott át belé, de nem azért, mert kénytelen voltam átadni neki, nehogy én váltsak alakot, hanem hogy lássa, nem érdemes velem kekeckednie. Próbáltam tiszta fejjel cselekedni, mert a vörös tigrisem legszívesebben végzett volna vele, és az agyam zugában egy gyakorlatias hangocska még helyeselt is neki, hogy akkor nem lenne több gondunk, nem lenne több vita. Felnéztem, Jean-Claude állt fölöttem, már tudtam, hogy az ő gondolata volt, és egyet is értettem ezzel a gyakorlatias és kíméletlen ötlettel. És nehéz úgy küzdeni a rossz ellen, ha egyetértesz vele. Volt egy pillanat, egy utolsó, amikor még dönthettem, azután lehunytam a szemem, és megint csókoltam, és már nem csak a vörös tigrisem, az összes többi szín átáramlott Rebába, csak az aranyat tartottam vissza, egyedül azt, a többiek mind mentek, és az energiájuk szétszaggatta. Felegyenesedtem, és már az arcomba is csapódott a színtelen trutyi és a vér. Fájdalmas élmény lehetett, Reba sikoltott, a teste rángott alattam, míg végül nem ember, hanem tigris hasán lovagoltam. Nagyon sötét bundájú állat volt, minden ízében remegett. A szeme ugyanaz a szem volt, mint emberi alakban, csak most fájdalommal és félelemmel volt teli.

Az én lábam is remegett kissé, ahogy feltápászkodtam, Jean-Claude kapta el a karomat. Az ő szemében is az éjféli tűz lobogott, akár az enyémben. És én még extrában nyakig véres trutyis voltam. – Tönkrement a rucim. – Majd kapsz másikat – mosolygott, és visszakísért a még mindig a két vámpír őr között térdeplő kémhez. A szeme lüktetett, a szája félig elnyílt. Félt. – Kell még bizonyíték? – Mit szeretnél bizonyítani? – Hogy a tigrisek a miénk. Hogy a Tigrisek Ura leszünk. Ezért jöttél te meg a tieid St. Louis-ba, nem? – Ezt Jáde agyában láttad. – Ott láttuk, igen – szólalt meg Jean-Claude. Persze korábban már Jake is elmondta, de nem kellett mindent nagydobra verni. Épp nyerésre álltunk, és amikor nyerésre állsz, soha ne magyarázz túl semmit. – A mesterem mindent lát és tud, amit én. Tudja, hogy már csak aranytigris kell, hogy minden tigrised meglegyen. És ez volt a végső húzásunk, pontosabban Sátán és Irigység végső húzása. A többi aranytigrist nem terveztük megmutatni, de a saját két tigrisünket azért előrántjuk a kalapból. Telefonálnom sem kellett, elég volt Sátánra gondolni, Jean-Claude pedig Irigységre koncentrált, és Micah meg Richard már vezette is elő őket a karján. Micah hozta nekem Sátánt, Richard pedig Jean-Claudenak Irigységet. És melegek voltak, jóleső, finom melegek. – Azokat a kölyköket, akikre mi vigyáztunk, megölték – mondta ámultában a leleplezett aranytigris. – És soha senki nem beszélt róla senkinek, hogy ha néhányat elkapnak is, a többiek biztonságban megmaradjanak. A mesteremmel nem tudhattuk, hogy nálatok már vannak aranytigrisek. – Jade látott a mestereddel, és mindig is irigyen figyelte, hogy ti ketten szeretitek egymást. És egy olyan szerelmet, ami évezredeket is túlélt, nem szívesen törnék meg. Az ilyesmi még a vámpíroknál is ritkaságszámba megy. – Nem szívesen mondtunk volna le kettőnk kapcsolatáról, de nem lehettünk benne biztosak, hogy létezik még aranytigris rajtam kívül is. – Akkor is elvehetnénk a mesteredtől – mondta Jean-Claude.

– Ha ez az akaratotok, azt hiszem, nem akadályozhatunk meg benneteket – bólintott higgadtan. – Te tényleg azért jöttél, hogy feláldozd magad a nagy jó érdekében, igaz? – szegeztem neki a kérdést. – Több száz éve bujdosnak már az aranytigrisek, és volt időnk tanulni a korábbi ostobaságunkból. Ma már többen vagyunk, mint a feketék vagy a kékek, és mind azt akarjuk, hogy te legyél a Tigrisek Ura, Jean-Claude. Kell, hogy az legyél, mert így szakíthatunk a Sötétséggel, ami valaha megteremtett bennünket, márpedig ha ő visszanyeri a hatalmát, mind választjuk inkább a halált, mint hogy a kezei közé jussunk. – De miért vívjátok ki a haragját? Ha nem csatlakoznátok hozzánk, nem lenne miért tartanotok tőle. – Már tudja, mit tettünk. – Hogy a szeretett Harlekinje taszította soha véget nem érő álomba – mondta ki Jean-Claude. A tigris bólintott. – Tehát igaz az ősi fehértigris-legenda – bólintottam. – Igen, igaz. Ez meglepett, ezt még Jade se tudta. Nem tudom, az aranytigris olvasott-e a gondolataimban, mindenesetre folytatta: – Hallottuk, hogy szakítottad el Chicago Város Urának oroszlánját a mesterétől és a két vegasi tigrist a királynőjétől és mesterétől. Tudtuk, hogy megvan rá az esély, hogy legalábbis egyikünket elválasztod az urától. Mindenek Anyjának volt ez a tehetsége, hogy a szolgát elszakítsa mesterétől. – Jade nem ismerte a teljes tervet. – Nem, mert akkor a mestere is értesült volna róla, és őt árulónak gondoltuk. – És most, hogy Jáde ereje nem adódik az övéhez, már végezhettek vele. – Nem bízhatunk benne. – És azt reméltétek, hogy mi majd elvágjuk a köteléket közöttük, és azzal meggyengül. – Igen. – És Jádét is meg akartátok szabadítani tőle, nehogy ő is a mesterével pusztuljon – mondtam, mert megértettem.

– Oly sokat elviselt már tőle. Amikor rájöttünk, hogy létezik vámpír, aki képes felbontani a mester és a hívóállata közötti kapcsot, tervet szőttünk, hogy ez bekövetkezhessen. – Pedig azt hitte, nem látjátok a szenvedéseit – jegyezte meg JeanClaude. – Láttuk, de képtelenek voltunk megszabadítani tőle. – Kivártátok, míg jön egy vámpír, aki képes rá. – Aki képes mindannyiunkat megszabadítani. – Jók vagyunk, azt elismerem, de annyira nem vagyunk jók, mint a halhatatlan Sötétség – hűtöttem le sietve. – Nem is kell, elég, ha képesek vagytok a szolgákat elválasztani az uraiktól, és ezt már be is bizonyítottátok. – Mit akartok hát tőlünk? – szegezte neki Jean-Claude a kérdést. – Engem és a mesteremet hát megkíméltek? Pedig minden átvágott kötelék a ti hatalmatokat növeli. – Hatalmunk van bőven – vontam meg a vállamat. – Tényleg nagy a hatalmatok – mért végig –, de ahhoz, amit tervezünk, minél több van, annál jobb. – Hát akkor lesz majd több – szúrta közbe Micah. – Azért kíméltek meg engem és a mesterem, mert tudjátok, hogy szeretjük egymást – pásztázott körbe rajtunk a tekintete. – A szerelem miatt adtok nekünk kegyelmet. Jean-Claude-ra pillantottam meg a többi pasimra. – Más miatt nem is lenne érdemes, nem igaz? Ránk mosolygott, végtelenül békés, szépséges mosollyal, ami már az imádattal volt határos. De szerintem nem nekünk szólt az a mosoly, azt hiszem, a mesterére gondolt, a szerelmére. – Ebben a válaszban reménykedtünk. – Feltettétek hát hosszú évszázadok közösségét, szabad akaratát és a léteteket a szerelemre? – kérdeztem. Hátrabilincselt karokkal vonta meg a vállát. – Magad mondtad, hogy más nem is létezik, amiért érdemes kockáztatni. – Ez igaz – mondtam, mert mást nem is mondhattam volna. És álltunk ott kézen fogva mind, lubickoltunk az energiaáradatban, amit magunk hívtunk életre önmagunkból. Nem mondhattam mást, mert ez volt a meggyőződésem, ebben hittem mindenekfelett.

48 A Harlekin aranytigrise visszatért mesteréhez, Jake és Jáde velünk maradt. És mindketten lejártak velünk a kondiba is, még ha Jáde nem is az izomembereink sorát gyarapította. Mert ugyan tud verekedni, méghozzá félelmetesen jó a csaj, de a sok száz évnyi folyamatos bántalmazás kikezdte a lelkét, áldozatalkatból pedig nem lesz jó testőr. Lehet, hogy majd összehozom Richard terapeutájával. Cynricet újabban Cynnek kell szólítani, méghozzá „Szin”-nek ejtve, és ebből is világos, hogy ő is maradt, mert kék tigrisből ő az egyetlen, bármikor szükségem lehet rá vész esetén. Jó, igaz, hogy létezik még egy kék, egy csaj, neki azonban már van mestere, és nem hiszem, hogy szívesen leválasztanám róla, mert az is egy működő mester-hívóállat kapcsolat, hogy ne mondjuk, szerelem, szóval nagy eséllyel kénytelen leszek valahogy megbékélni a gondolattal, hogy Cynric lesz a hívótigrisem, a kék. Ő is buzgón lejár súlyzózni, és most keresünk neki valami jó gimit, mert az utolsó éve még hátravan. Persze ettől még legális vele a szex, csak épp nekem futkos a hátamon a hideg, hogy egy ovis hogy keveredhetett az ágyamba. Bibiana és Max a két gyámja, minden papírt elrendeztek, hogy hivatalosan is nálunk élhessen a srác, és talán nekem is jól jönne az a híres terapeuta, hogy helyre tudjam rendezni magamban végre ezt a dolgot is. Persze nem kell semmit elkapkodni, minden napra egy lelki zűr. A hullakereső kutyákkal tényleg sikerült Atlanta Város Urának a nyomára bukkanni, bár mire sikerült fáklyát lobbantani belőle, újabb tucatnyi áldozatot szedett. A világ összes híradójának a fő hírei közé avanzsált az ügy. Nem sok vámpírja élte túl a kalandot, azok most új mestert keresnek, mi meg Jean-Claude-dal agyalunk, hogy ki legyen az. Meng Die erősen önmagára voksol, és újabban határozottan barátságosabb már velem. Mondogatja is, hogy ha az ember az ördöggel táncol, legalább remélheti, hogy egyszer csak jut neki egy saját kis szemétdomb a pokol egy kisebb bugyrában, ahol kakaskodhat Nem valami lelkesítő hízelgés, de ha ennyire futja tőle, hát ennyire futja.

Richard azóta sem esett vissza. Az is kiderült, hogy a három pasas, mert hárman voltak, akik rálőttek, azóta alulról szagolja az ibolyát. Eleinte azt feltételeztem, hogy az embereink, akiket Richardért kiküldtünk, egy füst alatt velük is végeztek, de kiderült, hogy ők már csak a tetemeket találták. Richard farkasa vadászta le őket, ápoltuk is Jean-Claude-dal egy éjszakán át Richard lelkét Nem is azt siratta, hogy megölte őket, hanem hogy mennyire nagy élvezetet okozott neki, hogy kinyírhatta a szemeteket. Mind a hárman a magunk módján gyötrődünk a gondolattól, hogy a végén csak elhatalmasodik rajtunk a szörnyetegünk, és totálisan azzá változunk. Végül az ardeur hatása se bizonyult véglegesnek, lassan elillantak a különös párosítások, a furcsa következmények és érzelmek. Azok a csajok, akik nem szedtek tablettát, mind kaptak esemény utánit, én meg hálás lehettem megint, hogy szedem. Az óvszer alapvetően nem a legfőbb barátom, és nem is az egyetlen. J. J. visszarepült New Yorkba, érzelmileg pedig Jasonhöz, Bianca, a hattyútojó nagy bánatára, de neki nem az ardeur miatt hiányzik J. J., és ezt nem is olyan nehéz megérteni. Jake segített levadászni Padmát, a Vadak Urát. Nem volt túl nehéz megtörni rajta Anya bűbáját, Jake szerint azért, mert az erőm nagyon hasonlít az övéhez. Én ebben azért nem vagyok annyira biztos. Nekem még mindig gyanúsan könnyen ment, de azért győzelemként könyveltük el. A Sárkány és az Utazó is elküldte néhány emberét St. Louis-ba, hogy ha Anya megkísérelné őket is megszállni, legyen segítségünk a harcban, legalább legyenek tippjeink, hogyan is fogjunk a dologhoz. Morte d’Amourt sehol se találjuk, benne még mindig ott van Sötét Anya, de legalább már nem próbálkozik nálunk. Ha nem hinném, hogy ez maga a téboly, azt hinném, berezeltek tőlünk mind a ketten. Európában a Halálszerető megszállta egy másik leszármazottját, és vagy hetven embert megöltek, mielőtt a hadsereg végzett volna velük. Mert azokban az országokban, ahol a vámpírok nem legálisak, magamfajta vámpírhóhérok sincsenek, kénytelenek a helyi erőket bevetni ellenük. Minden színből maradt nálunk néhány tigris, a vámpírjainknak bőven jut vérállat donor. Mondhatjuk, hogy nincs még egy terület az Államokban, ahol ilyen minőségi élelmezésük lenne a vérszívóknak. Az ablakok, a természetes fény és a friss levegő hiánya még mindig fájó pont az életemben, de amíg a Halálszeretőtől nem szabadulunk, a

Kárhozottak Cirkusza az egyetlen biztonságos hely. Igyekszünk otthonossá varázsolni. Átszerveztem az életemet, hogy heti három alkalommal csak délelőtt kelljen az ügyfelekkel bajlódnom, így három délután is együtt edzem a testőrökkel. Mire hazaérek, Nathaniel megcsinálja a kávémat, a konyhában gyűlünk össze dumálni pár percet, mielőtt nekifeküdnénk a súlyoknak. Az egyik délután pedig arra estem haza, hogy a konyhaasztalnál Matthew ücsörgött egy nagy bögre tejjel és egy mogyoróvajas, gyümölcskocsonyás kenyérrel. – Hahó, Matthew – borzoltam bele a sörényébe, és eligazgattam a blézeremet, nehogy a pisztoly kivillanjon. – Hahó, 'Nita – ujjongott tele szájjal, majd felkelt a székből, és nyújtotta a két karját, hogy vegyem fel, a szája csücsörített, pusziért. Ő rúzsos lett, én gyümölcskocsonyás. Aztán Nathaniel átölelt, és megcsókolt, nekem meg eszembe jutott Matthew szövege, amivel a táncelőadáson akasztott ki: Téged minden nagyfiú csókolgat, 'Nita. Kicsit elhúzódtam Nathaniel csókjából, amin kicsit meghökkent, de nem tágított, hát végül csak hagytam, hogy csókoljon. Ráadásul a bőre illata még a kávéénál is vonzóbb volt. Azután leültünk Matthew-val szemközt. – Monicának el kellett utazni, munkaügyben. Azt hiszem, egy csalás ügyében visz valahová egy vallomást, ami régóta hiányzó láncszem. – És mikor jön vissza? – szimatoltam bele a kávémba. Fincsi illata volt. – Holnap. Reggel mi visszük oviba a srácot, de délután már ő megy érte. Testőrök áramlottak be a konyhába, műszakváltás volt. Ők is megkapják a kávéjukat, esznek egy falatot, aztán mehetünk is edzeni. – Helló, kiscsávó – üdvözölték Matthew-t. Lisandro, akinek otthon két hasonló korú csemetéje is volt, barátságosan borzolta a haját, és Matthew nagy dumába kezdett, szóba állt mindenkivel, mintha ez lenne a mindennapi környezete. És végre levehettem a blézeremet is, mert körülöttünk mindenki állig fel volt fegyverezve, és a kissrác mégse akadt ki rajta, szóval nem az én pisztolyom fogja megrontani. – Jöhetek nézni, ahogy edzetek? – kérdezte Sátánt.

– Naná – mondta a vértigrisem, és már hajolt is le hozzám a csókjáért Utána következett Nicky. Téged minden nagyfiú csókolgat. 'Nita. Lassan mindenki megkávézott, lazított kicsit, mehettünk a kondiba. Csupa izmos, veszélyes, hatalmas pasi. Matthew köztem és Nathaniel között helyezkedett el. – Mit fogunk este olvasni. Natty? – kérdezte, ahogy megmarkolta a kezeinket. – A két bors ökröcskét? – Azt ne, az dedósoknak való. Én már nagy vagyok. – Akkor mit szólnál a Pán Péterhez? – mosolygott le rá Nathaniel. – Az ugyanaz, mint a film? – Aha, pont ugyanaz – vigyorgott még szélesebben Nathaniel. – Azt a Pán Pétert bírom. Még repülni is tud. Micah-val és Nathaniellel is a Pán Pétert olvastuk el közösen először. Akkor egymásnak, most majd Matthew-nak olvassuk fel. Nem voltam teljesen megbékélve mindennel, amit a mi köreinkben Matthew látott és tapasztalt, de ha az anyját nem zavarta, akkor csak nem fogok én pattogni. Egyébként a leginkább az zavar abban, hogy Matthew egészen ideszokott hozzánk, hogy Nathaniel elkezdett célozgatni, hogy mi lenne, ha egyszer nekünk is meglenne a saját kis almunk. Mármint hogy én anya legyek?! Még mit nem! De ha nem áll le ezzel a gyerektémával, a végén lyukat beszél a hasamba, és legalábbis a kutyakölyöknek, amivel jó ideje nyüstöl már, csak beadom a derekamat. Mert egy kiskutyával még csak-csak el tudom képzelni az életünket, de egy gyerekkel? Nem egyszerűen nem, hanem a nagy jó büdös francokat! Szövetségi rendőrbíró vagyok, vámpírhóhér, és halottkeltésből élek. Egyik vonalhoz se passzol a gyerek, és ezen még az a lehetőség se változtathat, hogy Nathaniel lila szeme néz vissza rám egy kis fürtös maszatjankó képéből. Mellesleg a barna szem dominánsan öröklődik, vagyis nagy eséllyel a saját sötétbarna szemeim pislognának rám vissza abból a maszatjankó pofiból, azt meg így is látom nap mint nap. És annyira nem vagyok belezúgva a saját szemeimbe, hogy még valaki más arcában is folyton azokat lássam.

LAURELL K. HAMILTON 1963-ban született az Arkansas állambeli Heber Springsben. Miután édesanyja autóbalesetben meghalt, a nagyanyja nevelte fel. Biológiából és irodalomból diplomázott. Az Anita Blake-sorozat első könyve, a Bűnös vágyak 1994-ben jelent meg, idén pedig már a huszonharmadik résznek örülhetnek a rajongók. Hamilton meghódította velük az egész világot, a kötetek minden országban gyakori szereplői a sikerlistáknak. Anita Blake figurája olvasók millióit tette rajongóvá, a könyvekből azóta több képregény is készült, valamint egy tévésorozat előkészületei is megkezdődtek. Emellett Hamilton lassan hasonló népszerűséget ér el a tündér hercegnőből magánnyomozóvá vált Merry Gentry kalandjaival is. A sorozat első része Árnyak csókja címmel 2000-ben jelent meg, amit azóta további hét követett. Laurell K. Hamilton férjével, kislányával és három kutyájával Missouri államban, St. Louisban él.