Csaplár Vilmos
KURVA VAGYOK
Csaplár Vilmos
Kurva vagyok (Karriertörténet)
Regény
2011
© Fapadoskonyv.hu Kft. © Csaplár Vilmos
1. Elvárok mindenféle ajándékot férfiaktól, de a tudat, hogy nem vagyok rászorulva, hogy be tudjam bizonyítani, hogy nem vagyok, nekem nagyon fontos. Olyan, hogy beüljek egy bárba és várjam, hogy kifizessék a számlámat, nincs. Ezzel akarom bizonyítani az önállóságomat. Nem tudom, mit akarok bizonyítani magamnak. Furcsa. Azt se mondhatom, hogy rossz gyerekkorom volt. Tényleg mindent megkaptam. Nem tudom, mi visz állandóan előre. Ebbe az irányba. Nem tudom, mi ragadott el, amikor elindultam, elkezdtem egy életet élni. Éppen ezt. Ilyet. Amiről nem is tudom, milyen. Nekem fogalmam sincs, milyen vagyok. Nem az, hogy milyen vagyok, hanem hogy miért. Tehát, hogy tulajdonképpen milyen is az, aki én vagyok. Olyant nem ismerek el, hogy valamilyennek kell lennem, de az ember egy idő után gondolkozni kezd, óhatatlanul. Én semmire se jöttem rá. Nincs semmi, amit megbánjak, pedig voltak mocskos dolgaim. Két mocskos ügyem mindenesetre volt. Az egyik, hogy a gyerekemet intézetbe adtam, mikor megszületett. Ez a legmocskosabb. A másik az, hogy börtönbe kerültem. Ezeket nem vagyok képes kitörölni. Na jó, bőgni nem akarok. Lehet, hogy ezért próbálok bizonyítani emberek felé. Mint egy hülye, mert tulajdonképpen nincs szükség azt bizonyítani, hogy más vagyok. Ehhez tudni kéne legalább, hogy mi az a más. Lenne legalább elképzelésem, de én még ott tartok, hogy az se világos, mi az az ilyen. És senkit 5
nem is érdekel. Négy hónapot töltöttem börtönben. Semmi. Az embereknek egy jó része sokkal több időt volt börtönben. Nem okvetlenül ilyenekhez akarom hasonlítani magam, de rengeteg ismerősöm van, aki még csak nem is törődik azzal, hogy ki hol volt, mit csinált. Vagy csak látszólag, felém nem mutatja. Én se feléjük. Nem ez a kapcsolat köztünk. Szinte természetes, hogy az olyan, mint én, már egy kicsit volt benn üzletszerű kéjelgésért, közveszélyes munkakerülésért. Valutázást is a nyakamba varrtak. Előbb-utóbb bekövetkezik, ha valaki állandóan pénzt vált be portásoknál, pincéreknél, és régebben, amikor én aktivizáltam magam, szigorúbban vették a lányoknál, mint most. Akkor már megszületett a gyerekem. Beadtam intézetbe, aztán egy idő múlva mentem a sittre. Nem függ össze, börtön nélkül is beadtam volna. Gyerek az intézetben, anya a kaptárban. Ezeket tartom a legsúlyosabbaknak, és mivel így érzem, kihat az életemre. Az anyámmal baráti kapcsolatban voltam, nyugodtan megmondhattam volna neki, hogy terhes vagyok. Elvetethettem volna. És nem mertem megmondani. Éppen azért, mert az anyám annyira bízott bennem. Hazudtam neki. A hazugságomba úgy belebonyolódtam, hogy nem mertem már később beszélni, bevallani. Az anyu csak azt vette észre, hogy nő a mellem. Sose volt kis mellem, de ezt egy idő után föltűnőnek találta. Azt mondta, elvisz orvoshoz, mert biztos hormonzavarom van. A végén bevallottam, hogy terhes vagyok, de akkor már megmozdult a gyerek. A hasam alig dudorodott. Keveset ettem. Cigiztem és ittam végig. Na jó, nem részegségig. Elmentünk az orvoshoz. 6
Nem vették el. Mindent kitaláltam, azt is, hogy négertől estem teherbe. Azt hittem, ez majd hat, ennyi eszem volt. Lett volna még egy lehetőség, hogy valaki titokban, engedély nélkül megcsinálja jó pénzért. Ezt az anyám nem engedte. Talán félt is, hogy belehalok vagy nyomorék leszek. Ilyen voltam akkor. Éppen az anyámmal, aki mindenben mellettem állt, nem mertem őszinte lenni. Pedig vele mindent megbeszélhettem volna. Senkivel nem beszéltem meg semmit. Magammal esetleg őszinte voltam, ha tudtam egyáltalán valamiről, hogy mi az igazság, mással nem. Szégyelltem anyám előtt a terhességet. Annyira bízott bennem az anyám, hogy azt hittem, ezzel nagy csalódást okozok. Azt nem tudom, mire gondoltam, hogy én hogy oldom meg, az anyám nélkül. Gyereket nem akartam, az biztos. Egy kicsit azt hittem, hogy akarok. Nem éreztem át annak a súlyát, mi az egy gyereket megszülni és nevelni. Tizennyolc éves múltam. Aztán megszületett, és akkor se éreztem semmit. Csak a fájdalmat közben. Úgy került intézetbe, hogy a fiú, akivel jártam, a televíziónál dolgozott, és ott a kollégák nagyon foglalkoztak velünk, a nők. Azt mondták, legyen intézet! Én úgy képzeltem, hogy az intézet olyan, mint régen, amikor a jobb módú családok betették a gyerekeiket intézetbe. Kiderült, hogy mégse olyan jó az állami gondozás. Először rendszeresen látogattam, aztán nem rendszeresen. Lejártam az éjszakába, ugyanúgy, mint előtte. Sőt jobban, mert előtte bele se tudtam jönni, olyan hamar teherbe estem. Biztos ezért se éreztem semmit akkor a gyerek iránt. Egy olasz az apja. 7
Lejártam az éjszakába, mint a többi lány, és valahogy elfelejtettem, hogy van gyerekem. Hat évig. Három évig nem törődtem csak tulajdonképpen vele, de hétéves volt már, amikor visszakaptam. Egyszerűen nem tudtam kihozni. Később már a börtön miatt, mert volt ez a priuszom. Mindent elkövettem volna, hogy magamhoz vegyem; akkor derült ki, milyen nehéz elérni. Nem engedték, hogy lássam. Az anyámnak azért nem adták oda, mert vele laktam. Bejártam az intézetbe, hogy mondják meg, hol van! Nem mondták meg. Borzalmas évek voltak. Amikor elkezdtem járni a Lalival, akkor nyílt remény arra, hogy megváltozzon ez a helyzet. Mert ő biztosíték volt. Nem lett a férjem, semmim, mégis elfogadták, hogy vele vagyok. Adott egy papírt, hogy az élettársa vagyok, ami nem volt igaz, mert nem éltünk együtt, és akkor megtudhattam, hol a fiam. Találkozhattam vele, de a gyereknek nem mondhattam meg, hogy én vagyok az anyja. Megbeszéltük, hogy az intézetből valaki elviszi a fiamat meg egy kislányt sétálni, és találkozunk a Moszkva téri metróállomáson. Véletlenül. Mintha ismerném a gondozónőt. Borzalmas, kacifántos, undorító volt. Ezt engedélyezték. Álltam remegve. Megláttam a fiamat. Szerencsétlen kis fazont. Elindultam velük sétálni. Fölmentünk a várba. Mint egy filmben, régen. Úgy éreztem magam, mint valami szörnyű, szívszorító intézeti sztoriban, nem is az én életemben. Nem beszélt a fiam. Semmit. Alig. Normális ruhában volt, nem lehetett rajta látni, hogy intézeti. De nem is tudom pontosan, hogy nézett ki. Nekem is teljesen ismeretlennek tűnt ő, és ezért nem is tudtam igazán látni, milyen. 8
