ROZVÁNYI VILMOS

ROZVÁNYI VILMOS 1892-1954

Író, újságíró, pályáját költőként a Nyugat a Tett és a Ma munkatársaként kezdte. 1919 után csak kommersz regényeket írt, az Új Nemzedék helyettes szerkesztője és a Képes Krónika színikritikusa lett. 1945-től a Kis Újság munkatársa volt. Egyetemi hallgató korában jelentek meg első versei és elbeszélései a lapokban. Egyetlen verseskötete jelent meg Virrasztó címmel 1920-ban (Új Magyar irodalmi Lexikon)

Haraszti Zoltán: Rozványi versei Virrasztó. – (Táltos kiadása) 1. Karcagi diák volt, mikor – tíz évvel ezelőtt – első versei a Nyugatban megjelentek. A Vér és Arany ezerfényű fájdalma zengett akkor a megnyílt szívekbe, – de Ady Endre mellett, s az új líra már kiforrott és beérkezett művészei között is észre kellett venni e néhány versnek a költőjét, Rozványi Vilmost. Anakreonnal kezdte, s az első soraiból valami szellős, meleg életöröm csapott az arcunkba. Az anakreoni mámor nem sokáig tartott, de Rozványinak ebben az első versében benne van már későbbi költészetének minden csírája. Az élet igenlője ő, a végtelenbe ívelő, egyetemes életé. Minden verse egy–egy szerelmes ölelkezés lesz az univerzummal, s fájdalmas ölelkezés 1

is...: első versében benne van ez a szó, Krisztus, s azontúl nincs egy is, melyben szabadulni tudhatna tőle. Rozványi költészete egyetlen nagy erőfeszítés: egységbe foglalni, ugyanannak a pillanatnak összetevőjévé szervesíteni a hellén nevetést és a názáreti sírást. Tíz év alatt Rozványi eljutott odáig, hogy verseiben kiformálta, kifejezésre juttatta az új ember ideálját. Az élet örömeinek krisztusi élvezője az új ember, – krisztiánista, aki tudja, hogy Isten országa a földön vagyon. Az embernek ez az ideálja éppen kétezer év óta nincs hagyomány nélkül, s most ezer okon újra azokat az időket éljük, mikor megindul a lelkekben a nagy viaskodás érte. A legújabb idők vajúdó küzdelmének ad Rozványi hangot magyarul, – költészete új irodalmi megnyilatkozás. Az európai jelenség magyar megnyilatkozása. Az eredmény, amit felhozott, nemes és eredeti érték. Évek kegyetlen vívódásával kellett fizetnie érte. 2. Már első veseiben a legnagyobb feladatra készült. Természetesen, csak készült. «Rozványi a Tompa–utcában Nem fog butykoson tönkre menni Rozványi a Tompa–utcában Szentírás–patak akar lenni» tette le a fogadalmat, de a zászlóbontások után zökkenő következett mindig. A szociális nyomor, s a saját nyomora hajtja leginkább ebben az időben, a lélek–keresés idején. Hiányzik azonban még a valódi

2

élmények tartalmi gazdagsága. Mikor aztán egy esztendei katonáskodás után elkínzottan a frontról hazajött, érezni lehetett, hogy a fiatalos fogadkozásból most már vérszerződéssel lett életreszóló kötelezettség. Ady egyre fellegesebb komorsága mellett, Rozványi háborús versei – ha nem is a legművészibb – a legvonaglóbb válaszok a háború szörnyűségeire. Ezek a versei is még küszködők, a lendület íve olykor megtörik, – de a «Szent János prédikációi», «Élet szíve», «Hajnali szerenád», s végül a «Testvéreim, szent fiatalok!» egész ciklusának minden sora az átélt szenvedéstől forró. Szociális, faji, s mindenekfölött emberi gyökerei egyre mélyebben ágaznak el a Ma vérrel és szennyel trágyázott televényébe. Az Emberért folyik ez a harc: «Az Emberért! A véres, szent ideálért! Jaj bukott állat s rongyszám a mai mércén; De dögcsendbe fullatnám lelkemet szaváért, Ha untalan sirásom mély hittel be nem érném, Ha szivem cégérét sutára fordítottan Csörgő sipkában futnám a fórum tapsát S ha a véremmel teleszítt lélekcafatokban Nem látnám lelkezni az Ember véres arcát.» Az öntépő kínban aztán kirajzolódik lassan a horizontja. «Magamnak nem lehetek, más csak én; De az életnek nem vagyok több csak egy»

3

ebbe a két sorba szorítja hitvallását, amely a legszélsőbb individualizmust és a galileai halászok legszociálisabb alázatát olvasztja össze. Individualizmusa ilyen mindent átfogó szárnyalásba lendül: «Magamnak: vagyok a végtelen valóság S a mindenség szemében ott ragyog Millió formám, ami mind vagyok, Isten szeméből sugárzuhatag, Vig lázadás, tavaszi áradat, Amint elindul városokat ölni És csalárd templomokat fojtogatni, Az Én, az Én megy hidakat letörni, Temetőben koporsót bontogatni, – Bölcsőben gyermekeket simogatni: Multat s jövőt egymásnak odaadni» ...s így tovább, – hatalmasan lobog az Én, hogy eljusson végül is a végső konklúzióhoz: «De ott legyünk, vérző szív, ahol seb van, A testedben, óh Élet, Élet, Élet, S hol a minden ember oltártüze lobban Oda testvérednek a tarka én–ek.» Néha tisztán az Assisi édes és derült krisztiánizmusához tér meg. Az állandó, fájó zaklatottságból – a mindenségbe beleolvadó, ájult megnyugváshoz: a föld, a kenyér, a bor békült szavaihoz. Ez azonban csak pihenő. Nem ez az, amit ő keres. S a Withman kozmikus, de anarchikus individualizmusa sem az, nem a Verhaeren napfényes,

4

érett harmóniája, nem a Dehmel misztikumon is átütő materializmusa, s nem a Rilke szerzetesien elvonult dithirambusa sem. Új nevek fogják jelezni világszerte ezt a nemzetek szerint más és más, de egy–ugyanazon gyökérre visszavezethető szemléletet. S ez lesz majd a Háború igazi költészete. 3. Az emberin keresztül jut el a magyarságához is. A «Hidak himnusza», «Miserere», «A Végekért», «Georgikon», «A Szépség régi ormain» a magyar tragédia legerőteljesebb versei Ady Endre óta. De a magyarsága evangéliumi magyarság: «Én magyar vagyok a gyökerem szerint! De az örök dolgoknak is szent szerelmese, Szívemet Krisztus örök táblái védik S eszem máglyája az ő pünkösd–heve, Magyar, de a Kelet és Nyugat lelke–hídját Villára feszítő, fönséges, néma pillér, Kinek úgy reszket bús, áldozatos jója, Oltárt–rakó, kicsiny, lehető jója, Mint a régi özvegy kezén a tiszta fillér.» A magyarságától, ha akarná, sem szakadhat el soha. Ady halálára írott versében is «szívét a minden–ember szent úrvacsoráin» mégiscsak... «a tört magyar asztalon osztja ki kenyérül». Ahol leginkább odahaza hiszi magát, a tiszántúli alföldi város: «Itt minden alszik ősi szerelemben, Az élet: délceg szép parasztfiú.

5

Itt rögtön Istent lel magának minden Legkisebb, apró, egyarasznyi bú. Itt csak a templomig jut el a bánat És beleolvad Jézus öt sebébe, Bús menekvése a kín minden fiának Az öt sebből van itten összetéve.» Pedig csak ő, a maga istenkeresésében látja ilyennek. Rozványi nem protestáns, s nem is tisztán katolikus. Magyar azzal, hogy itt született, élt, ahogy ide rögzíti már minden ideg, – de egész vergődésén rajta van még a szláv eredet bélyege. 4. Az elhivatottság mély és intenzív érzésével Ady Endrét juttatja eszünkbe. Minden, ami embert és magyart érdekelhet, annyira benne van Adyban, hogy bárki mai költőről is szólván, lehetetlen a vele való kapcsolat elől kitérni. Különösen áll ez Rozványira, aki egyenesen azzal az igénnyel lép fel, mint aki az Adyval elhallgatott hangot akarja megszólaltatni újra, – sőt, mint aki új csapást akar törni Adyn túl is. «Ady Endre! Ha mi új és hitváltott erők Eszünk ágyásira fogadunk őstalajnak, Akkor lelkünk arany–októberében Egyformán bora terem magyarnak magyarnak»

és

nem–

vallja hetykének ható, s éppen itt igazságtalan, mert nem eléggé megértő bizakodással, – de ez a felfokozott öntudatosság még élesebben mutatja, honnan ágazik el útja az Adyétól. Ady elsősorban – és

6

mindig – a magyarság költője. A magyarságából indul ki, s minden megnyilvánulásában, minden más fajtól különbözően magyar. A magyarságán keresztül lendül a végtelen felé, s jut el a legmesszebb horizontokig. A víziójának is konkrét, megfogható valósága van (ebben rejlik különben a roppant szuggesztivitása). Ady, az elboruló próféta, csak a tragédiát látja, s a végtelen számára már csak halálos vigasz. Rozványi, éppen fordítva, az egyetemesből indul ki, számára a végtelen jelenti a mindennapot. Nem misztikum neki a végtelen. «...teste sem volt semmihez a földön, Nem volt már teste kínhoz, borhoz – s börtön Nem a bús, földi mérték volt neki, Hanem a végtelen...» írja egyik legszebb és legjelentékenyebb versében. De ez az elvonatkozása nem állandó. Egészben véve, optimistább és reálisabb. A Halottak élén biblikus komorsága feloldódik nála himnikus, hívő mámorrá. Adyból nőtt ki, egy–egy versében még megvan a hangulati emlék is, de a maga útján jár már. Nem a tajtékzó erőlködés akarja itt váteszi ihletté mímelni a lélektelenséget: ez az utánzó dolga. Ami benne Adyból való, természetességgel szervesedik át költészetébe. A legtisztább értelemben vett tanítványa ő a legnagyobb és legmagyarabb magyar költőnek. 5. Talán több még a verseiben a rajongás, mint az erő. De: erő kellett ehhez az úthoz, – s ahol már ma áll, művésznek is kemény. Ha a képei zsúfolásában, a

7

szavai kovácsolásában volt is azelőtt erőltetettség, a legutolsó verseiben már tiszta és egyszerű. Nem «költői», mint a vegykonyhán adagolt fájdalmak óvatos, édeskés fuvolásai. Ökölharcot vív most is sokszor a soraiért, de sokszor megállít már a kifejezés könnyed, formai szépségével is. «Marziász zsoltárá»– nak önkéntelenül is stanzába kívánkozó utolsó sorai, s a «Tűzvész után» versei mutatják, mint jut egyre jobban szóhoz a művész, aki – már első verseiben is benne volt. Így együtt különben – könyvben és a mai csúcsáról nézve – éles átlátszóságot kap egész költészete, világosan kibontakoznak a természetes fejlődés vonalai. Hová mutatnak ezek a vonalak? Mik a Rozványi további lehetőségei? S egyáltalán, elég bizonyíték–e, olyan dokumentum–e már a könyve, hogy határozott, végleges szavakban szabad róla beszélni?... Nem érezni még a szerves, központi erő megnyugtató teljességét – azt, ami az igazán nagyoknál nem–lehet– másképp. Inkább a heves, vallomásos őszinteségével hat még, az igazságnak azzal a szomjazásával, mely – a fullasztó idők mázsás nyomásában – túlfeszültségbe csap át. A mámor magában egyhangú volna, ismétlésekbe vinne. Újabb verseiben azonban már valósággá érik, ami eddig csak vágy, tapogatózó érzés, képzelet volt. Az «Egyszerű tanítás» némely verse – frissességével s azzal a biztossággal, mellyel már látni tudja mostani és régebbi én–jét – gazdag további termést ígér. 6.

8

A halott Ady ma is a magyar költészet legélőbb valósága. Ő a megnyugtatás a mindennapi bajra, és zord kétségbeesésben is ő a legtisztább vigaszos szó. Ady halála óta a magyar líra csak félénken és elvétve talált hangot a beomlott Ma keserű kínjaira. A tátongó szakadékok fölött nehéz a járás, s mindent átfogónak kell lenni a feszülő hídnak. Költő, akire rezzenve felfigyelnénk, nem jelentkezett egy sem az újak között, sőt inkább mintha tudatos eltávolodás – menekvés? – mutatkoznék náluk. Rozványi az egyetlen, aki a testével benne áll a harcban. A háború még mélyebbre vonta a válaszfalat a generációk között, – annak a generációnak az életét, melyhez Rozványi tartozik, ifjúságában roppantotta össze a háború, míg csak a tíz évvel előzőnek is emlékei, férfikorának kibontakozásai már a háború előtti időhöz fűződnek. Adyn nem fog fogni a nemzedékek hullása, de vágyban, hitben, akarásban – fiatalságban – kifejezésre jut mégis a nemzedékeket elválasztó különbség. Ezt a különbséget ma Rozványi testesíti meg az új magyar lírában, s ez magyarázza meg, miért van a fiatalok szemében költészetének külön fontossága. S éppen a hívő hitében, a rajongásában van még a fontossága. A gőggel, vagy a szemérmesen elzárkózó impasszibilis meghökkenhet a nyitott sebeken, a szertelen vagy naivnak mondott mámoron, de igaz szükségből van ez... nem pojácás és felelőtlen handa– bandázás akarja itt maga alá erőszakolni mindenre– mentségül a sub specie aeternitatis szent dobogóját. Tiszta kézzel nyúl az örök dolgokhoz, – s van–e drágább fluidum a rajongásnál, ezen a világon. (Nyugat, 1920. 1059-1062. lap)

9

TESTVÉREIM, SZENT FIATALOK! Testünk víg, kattogó óraművének Nem voltunk bíbelő, álmos toronyőre; Szélbolondján minden vászoncselédet Beharangoztunk vídám vér-misére. De a lelkünket akármik nem rongyolták: Vigyáztunk rá, hogy jó szíveket hordjunk, Mikor széles mellünket tövissel, ebfoggal Tépte, csikarta nekivadult sorsunk. Óh, testvéreim, ti szent fiatalok! Kiálltunk testünknek jóvér híreért; Jó kardja lettünk a csontos szitkozóknak S most hős vezércikkek nyalják rólunk a vért: De mi lelkünket őrző magasban tartjuk S új törvényeket gyűjtünk a vágyról, vérről, Asszonyainkról, az emberibb életről És futunk szivünkkel a mai fojtó bértől. Óh, nem a párnák maszlaga mélyebb vágyunk! Villogó izmunk nem magvesztésen vásik: A teremtés szent bábel-kövei alatt Harsog erőnk - derékba-szakadásig S szent asszonyainkat nem karcsú tigrisül Melengeti áhító férfi-kedvünk Óh, tiszta és mély tükreink ők minékünk Vágyaink színeit s mélyeit méregetnünk. Testvéreim, ti szent fiatalok! Ha mi feszülünk ki az élet tengelyének; A világ, ami majd szivünk körül forog, 10

Nem szab ily bitang árat az embervérnek, Mert terhesre magzott lelkünkbe betakarjuk A por árváit, kiket a sors sziven vert S duzzadt emlőink fiatal anyakedvén Itatjuk meg a rögtépő, szomjas Embert. És a mi vérünkben harsogó világban Oltárt csak az ember-vallás papjai kapnak És a mi vérünkben harsogó világért Nem kell majd sírni az árva asszonyoknak. - A mi világunkban tapsolva önmagának A Végtelen tükrén százszor magára ébred És örömökben sistergő meteor-ívben Rohan el minden gyönyörű ember-élet.

AZ EMBERÉRT! Vándorszomjon az ember-sebek kútján Fölbuzgó vérből ittam én a lelkem: Mély hitből volt az és soha hebehurgyán, Ha én az Embert s útjait énekeltem. Őt s a himnuszokat, amiket öt érzékünk Öt világtáján éltünk s énekeltünk S a vágy, a vágy volt északi sarkunk nékünk: Hímek és asszonyok, odarögzött a lelkünk. Óh, az Ember mi mély! Szent vére gőzén Úrvacsoráznak mohó, vidám erők; Hegy eladja szívét homlokunk drága gyöngyén S víg kenyérszerződést kötnek a mezők. De őrjöng az élet- és idegfaló inség 11

S bőven hullsz a mappán megkergült vonalrendér, Rossz számvetésre vagy jó bizonyság mindég, Te drága, te szomorú keverék: embervér. Kenyered, borod kopik száz kapzsi vámon S nincs föld sehol, csak nyomfaló, néma tenger', Ezért vagy nékem halálos hitvallásom, Öröm árvája, kenyerén ütött Ember! Óh én az Emberért és semmi másért immár, Az Emberért most, kit kény döglet a páston, Szombati gyertyákul gyujtom meg kínjaim már, Hogy lelkem a vad idők fölött messzi látszon. Az Emberért! A véres, szent ideálért! Jaj bukott állat s rongyszám a mai mércén; De dögcsöndbe fullatnám lelkemet szaváért, ha untalan sírásom mély hittel be nem érném, Ha szivem cégérét sutára fordítottan Csörgő sipkában futnám a forum tapsát S ha a véremmel teleszítt lélekcafatokban Nem látnám lelkezni az Ember véres arcát NYÁR! Kassák Lajosnak Füvet utálnak a jóllakott nyájak, Sárga meleg csurg az izzó világba, Szemed elrévlik, tátva szived, szájad S herél a nyár bénult sok délutánja. A nyár, a nyár elhízott, lomha delnö! 12

Izzadt, vásott combja riszál, ha lép, Lézeng hasán két nagy, tejetlen elmő S lyánykora, a tavasz, csak messzi kép. Hitünk zsircseppekben pereg szivünkről, Nyárkirálynő ágyékán heverünk, Undok Emese-álmokból kelünk föl S szikkadt velőnk bezörgi szép fejünk. Szent vágyaink most zsirszagot lehelnek, Mindent kiejt kezünk az izzatag, Rohadnak szívek, álmok, eszmék, lelkek, Amerre nyárkirálynő elhalad… Hajh, nyári Pest! Jaj nékünk nyárfiúknak, Mi mindig-mindig Pesten kushadók! Telt ódáink távolból rínak, búgnak, De szivünkön nyálkás a "múzsacsók"! Testvér! a legszebb álmok bennünk döngnek! Jaj, miket hordunk mi szívünk szerén? Egyet, kéket, ha nézünk, rohadt földnek Dulong a vére minden vén erén. De jaj, testvér, a véres, átkos földet Veszettül őrzik még itt Jézus-jussal, Párzó lelkünk itt bóraként süvölthet, Mit kezd a Nép két szőreszín koldussal? Már én testvér, a mocskos Tompa-uccán Cipelem lelkem, mint belem, a földön: Igyen lelkeden, haj, te is elbuksz ám! Ott sem áll még Róma - az Angyalföldön.

13

Ajh, cimborám, pillámra könnyet dúlva Nyár-Putifárné hempereg velem S izzadt, rohasztó combja közt szorulva Harap, sikít én szép, ifjú fejem…

VERKLISGYEREK NAENIÁJA Jól alszol Mila? Jó a koporsó? Nézd, Mila, itt van minden, minden: Koszorú, fátyol, hófehér ruha, Arany nyaklánc, azsúr az ingen, Minden, minden! … A tiéd!!! … Csak ne tudja a kapitány, Mi mindened van, fehér Milám? Kérd meg az Urat, kicsi Mila, Engem, ahogy tud üssön-verjen! Bor, börtön, köhögés nyüge Mocskos szivemen hadd heverjen! Verjen, verjen! Csak válladról haragom foga Muljék el rúgásom nyoma… Kérd meg az Urat, kicsi Mila, Téged, ahogy tud áldjon, áldjon! Ne kelljen ülnöd minden ölbe, Ne adjon madámhoz, aki bántson, Áldjon, áldjon! … S vegyen ölébe, míg jövök! Tartson ölében, míg jövök.

14

„A legrongyabb a sárga házban” Ezt mondják rólad ide lenn, De ugye fönt, ahol olyan kék; Nem bántja Milát senkisem, Ugye nem, ugye nem? Ott csak a te ruhád hófehér… Ott csak a te lelked hófehér… Jól alszol, Mila, ugye jól, kicsim? És nem haragszol már rám, ugye nem? Ha meg nem ütlek úgy tegnapelőtt, Ma sincs még hóruhád, szivem, Ugye nem, ugye nem? Megvertelek s most is az álom mind: Fehér ruha, nyaklánc, azsúros ing! Élve Senkim, holtodban Mindenem! Kérd az Urat, hogy verjen engem! Téged, ahogy tud áldjon, szeressen! S csókolja vállad' ott, ahol vertem! Áldjon, szeressen! S vegyen ölébe, mig jövök, Tartson ölébe’, mig jövök.

TEDD A KÖVEKET KENYEREKKÉ (Krisztushoz írt szomorú óda.) Sebedre nem teszem fel ujjam, Nem vágyom hinni én se' benned, De fáj a sorsod bús zsidó hős, Fáj, hogy krisztussá kellett lenned. Éheztél. Sátán gúnyja karmolt: "Tedd a köveket kenyerekké!" 15

Csoda kellett, golgotajárás: Csak így lehettél isteneddé. Drágakövekből van a lelkem, De, jaj, nem tudok szépen élni, Egyszer magamba részegedtem S most nem tudok mást: csak henyélni. Szívemen gúnyos mottó csattog: "Tedd a köveid kenyerekké! Lehetünk esztelenül szépek, Nem leszünk máskép istenekké". Hisz' ha csak sátán gúnyja volna: "Nem leszünk máskép istenekké". Csak az anyám is ne hajszolna: "Tedd e köveket kenyerekké!" Nem átkoznám veszett sírással, Őrjöngve az eget, a földet S hol a szemfényvesztés oly kelendő, Ezt az örök siralomvölgyet. "Tedd e köveket kenyerekké!" Jaj, hisz' így volna jó az élet, Hanem ez aztán tüdővész is Te neked lélek, árva lélek! Tedd a köveket kenyerekké! Hajrá, körömmel, foggal, bárhogy S bódítót, lelkedet fürösztőt Mitse' igézz fel, mitse álmodj! Mért nem lehet egymást szeretni Jó emberek, szép emberek? Egymásra édesen nevetni

16

Mért nem lehet, mért nem lehet? Mért kell anyánktól elvadulnunk, Anyánktól, akit szeretünk? Mért kell elébe leborulnunk És irgalomért esdenünk?… És áll a bál: 'Tedd kenyerekké!" Jajgatva, sírva menekülök. "Tedd a köveid kenyerekké!" Iszonyú hajsza, megőrülök. "Tedd e köveket kenyerekké!" Üvölt felém a vad gravámen. "Tedd a köveket kenyerekké!" És beledöglöm. Ámen, ámen.

KUN LÁSZLÓ ÉNEKE Ringy-rongy élet, be' szép rongy… Szép lyány, Rózsa, mesét mondj, Bort is tölts a kupámba: Úgyse' tetted hiába! Csit-csat, csit-csat be' szép csat… Csókot szép lyány kevés ad. Szállj, Rózsám, az ölembe: Igy esik az, úgy esik az kedvemre! Gimb-gomb, gimb-gomb aranygomb, A vén fákon aranylomb… Rózsikát köszöntöm, Össze-vissza csókolgatom a gyöngyöm! Kicsi vagy, kicsi vagy, de szép vagy! 17

Rózsikám, kicsikém, enyém vagy! Az én ágyam virágos: Ráfeküdni, ölelkezni nem káros! Bús hold, vén hold, ha feljő; Búsan ling-leng a szellő… Hűvös a hold sugára; Hadd takarlak a királyi palástba! Ringy-rongy, ringy-rongy az élet… Hagyd el tündér-mesédet, Simulj hozzám virágom, Úgyis kevés a gyönyör a világon!

KOLDUS AZ ORSZÁGÚTON Hölgyem, ha látnád, rongyos a ruhám! Hölgyem, ha tudnád, mennyit éhezem? Porfelhős úton pille fény után Megyek s mosolygok édesen, Merev szemmel, bután. Hölgyem, ha látnád, rongyos a ruhám! „Tegnap kevély király Hispánián Ma nincsen többé párnám s otthonom” Ezt dúdolom don Rodrigo után, Lépős ütemben dúdolom Eszméletlenül, bután „Tegnap kevély király Hispánián!” Hölgyem, még most is elegáns vagyok! (Nyakkendőmből alkottam ővemet) Ritkán esik meg, hogy jéggé fagyok, 18

Jaj csak, ha téli szél nevet Vidámat és nagyot: Fa mellé dőlve kissé megfagyok. Hölgyem, ha látnád, pálinkát iszom! S hölgyem, ha tudnád, mily jó ez nekem? Most már nem csókjaidtol, nem bizony, Nem attól fénylik a szemem… Most már… bizony… bizony Csak úgy, hölgyem, ha pálinkát iszom. Hej hull a hó, haj hull a hó, a hó! Aláfeküdni, óh, mily élvezet? Füled sincs már ki, jó don Rodrigo! A gúnyos szél nagyot nevet: „A hó alatt be' jó Füled sincs már kinn, édes Rodrigo!” VIHAR-ÉNEK Orkán patkója csattog! Csikorogva lazulnak a gályagerendák, Paskolva nyög a vizek árja alattok. Vak a mély s kebeléből a fény se' dereng át. Forrongva, üvöltve röpülnek a hangok: Ki van ott a hajóban, Ki mer erre ma járni? Történik-e ottan Szerelem vagy akármi? Ma itt a szent halál hazája van! – Csend most vizek árja! 19

Király van a gályán, Mellette arája fehér nyoszolyáján! Ma itt egy új királyélet fogan. – Ki van ott a hajón? A király? Ki az úr a habon, A király? Van-e lelked ezer Te király? Mind itt vesz az el Te király! No rajta, no rajta, habok veszett hada! Ölünk ma, ölünk ma, ez a halál szaka! Ma lett a királyfi, keresztelésre vár… Kidobjuk a partra, ahol madár se' jár! KURUCOK ÉLETE Azért, hogy rongyosan ülök paripámon; Az én bús életem senkinek se fájjon. De kinek is fájna Szegény legényeknek nagy szomorúsága, Fájdalmatossága? Elégett a tanyám labonc örömére! De az én bánatom senki meg ne kérdje! Nem hullong a könnyem. Jó kuruc, ha ki az, elviseli könnyen, Elfeledi könnyen. A labonc elvitte gyöngyös feleségem, 20

De azért, de azért ez se' fáj már nékem. Nem hullong a könnyem! Jó kuruc, ha ki az, visszaszerzi könnyen, Meg is leli könnyen. Holttestét az úton úgyis megtalálom, Mert hiszen más legényt nem ölel a párom. Meghal ő magátol, Jó asszony, ha ki az, nem fél a haláltol Az urától távol. Két piros fiamat labonc fölneveszti, Jó kuruc apjának neki is ereszti. De tudom a vérem, Megfutós, rossz labanc abbol sose' lészen. Jól tudom a vérem! Azért, hogy rongyosan ülök paripámon; Az én bús életem senkinek se fájjon. De kinek is fájna Szegény legényeknek nagy szomorúsága, Fájdalmatossága?

SE' HANG, SE' FÉNY Se hang, se fény, már minden elsötétül, Kietlen, gőgös lelkem is kibékül. A megtépett bolondnak A rengő fák merengő dalt susognak. Találkozunk és sírunk mindaketten: Óh, hogy mi lettél? Oh, hogy én mi lettem? Se hang, se fény semerre; 21

Nincs, akit sorsa véresebbre verne! Körültünk álom és árnyatlan éjjel S mi szenvedünk a csók tilos tüzével. A régi bűnbe estünk: Áhítja egymást forró vérü testünk. Jön a kacsinda hold. Megyek, virágom! Ma túlleszek még tizenkét határon. Se hang, se fény semerre: Van-é, kit sorsa véresebbre verne? Üdvözlöm őket, akik elraboltak, Üdvözlöm őket és ne jöjj ki holnap! Ilyen futó bolondnak A fák mindennap másfelé susognak.

22

KAFFKA MARGIT VIHAR ELŐTT Eredj hát, hogy ne lássalak soha! Fellegbúvó csillag majd elvezet. Hogy villámlik! Zivatar lesz az éjjel! Ne várnál mégis?... Nem, nem! Csak eredj! Míg nálam itt időztél, más tanyákon Mulasztottál más, édes perceket, Szegényebb lettél. Kergesd hát, utólérd! Csak vissza ne nézz! Csalj meg, elfeledj! Egy szót se mond! Köszöntöm azt az asszonyt! Pejkó, nyugodj! - Mit akar ez az állat? Hozzám nyerít? Szoktasd el a kezemtől! Mér tudna jobban emlékezni nálad? Ez dörgés! Menten elered a zápor, És hogy jutsz át, ha a patak megárad?... Az ablakom majd utadra világol, Csak menj!... Ne hidd, hogy meghalok utánad! 1901

FELELET Szekeres Katóka kedden, Sír, zokog magába, magányos Maroshegyi posta hozta a "Szombat este óta nem törődöm veled!"

23

éjféltájba szobába. levelet:

Feltükrözik a nap maroshegyi Törüli a szemét Szekeres Könnyű, sebes szóval írja a "Megcsaltalak rózsám még csütörtök délbe."

tóba, Katóka. levélbe:

1901

A DOROGI BÚCSÚN Faluszépe: Marcsa, guzsalyosba, este, Azt a csáti legényt hiába kereste. Nem is várta végig, hazaindult lopva, Futóvihar szele úgy érte az útba, Nyírfalombot rázta, szöghaját zilálta, Dehogy is ügyelt rá, - hej, dehogy is bánta. A dorogi búcsún ígérte, fogadta, Verje meg az Isten, veretlen ne hagyja! Vasárnapi misén Marcsa, faluszépe, Fekete kendőbe, de fehér a képe. Szomszédasszony súgja, szomszédasszony kérdi: Mi baja? Ki tudja? Mindegyik elérti. Falu szép leánya, - de jó, hogy nem látja, Belevész a lelke forró imádságba: - Veszendő életem nagy Isten, te látod, Az én szeretőmön ne fogjon az átok... 1901

PEZSGŐ DAL

24

Fehér galagonya, beh virágos! Semmi közöm a szomorúsághoz! Gyöngy a kedvem, Isten, ember lássa Kölcsön is vehet belőle, aki megkívánta. Tudod-e, hogy letépem a húrod, Ha még azt a keserveset húzod? Beteg tán a hegedűszerszámod, Add, kötök rá orvosságot, sok fehér virágot. Vén csavargó! Kósza éjfélóra, Hova sietsz? Ülj le hát egy szóra. Boros fővel is odajutsz máma, Úgy lassacskán, minthogyha csak a szeretőd várna. Töltsetek! Vagy várjatok csak, mégse! Meg találnak haragunni érte... Legelőször a színébül porba öntsetek le. - Köszöntöm az elfelejtett, régi Istenekre! 1901

LEÁNYKÉRÉS Fehérzimankós téli éjszaka Éjféli miséről mentünk haza, S járt legelül, csuda hallgatagon, A jegyző úrral Mária hugom. A -

férfi szólt az Hallotta-é, kisasszony,

25

erdő mit

szélinél: beszél

Kettőnkről együtt a Sietve mondta Mária hugom.

falu?

-

A rozsvetés dűlőjin szólt A szóbeszéd igaz lehetne Ha jönne vélem, mindig egy - Igen! - felelte Mária hugom.

Tudom! megint: mind, úton...

Mégegyszer szólt a szérüskert megett: Édes kis madaram! Fáradt lehet! Adja a karját! S ment hallgatagon, Hozzásimulva Mária hugom. 1902

26