Costa Rica-i útibeszámoló
Az elmúlt években nagyobb erőfeszítéseket tettem annak érdekében, hogy a fotózásból egyfajta karriert építsek magamnak, próbáltam felhívni a figyelmet a képeimre. Ezek a próbálkozások némelyike komoly kudarcba fulladt, és számomra nyilvánvaló lett, hogy Isten zárja be a kapukat. Éreztem, hogy nincs áldás a befektetett munkán. Nem hogy anyagi nyereség nem jött, de komoly veszteség is ért. Ebben az évben jutottam el oda, hogy feladom a fotózással kapcsolatos anyagi terveimet, és hosszú évek után először nem a fényképezés köré szerveztem a dolgaimat, családi programokat. Ráadásul a 2010-es esztendő időjárása sem kedvezett a madárfotózásnak, gyakorlatilag nyáron csak egyetlen délután ültünk lessátorban, Balmazújvárosban egy barátommal. Akkor viszont várakozáson felüli képeket sikerült készíteni egy jópofa kis bagolyról, a kuvikról. El is telt a nyár megapixelek nélkül, amikor októberben Máté Bence barátom felhívott telefonon, hogy decemberben elvinne magával Görögországba, pelikánfotózásra. Nagyon megörültem, mert Bencével bárhova elutazni életre szóló kaland. Igazából meglepetés lett volna, de mivel nem volt útlevelem, azt magamnak kellett elintéznem, így derült ki, hogy Bence utazásra készül. Nagyon jól esett ez a telefonhívás. Később aztán jöttek tőle az információk. Például, hogy repülővel megyünk, többen is leszünk, nagyon fontos kellék lesz az esőkabát, esernyő, szúnyogriasztó. Gyanússá vált a dolog. Aztán megtörtént, amire kevesen számítottak, Bencét Londonban 2010-ben a világ legjobb természetfotósának választották. Amikor ezt megtudtam, alig hittem el, és nagyon örültem a sikerének. Persze az embert egy „kis” büszkeség is eltölti, hogy a barátjáról van szó, és minden újság, TV, rádió és hírportál vele közöl riportokat. Ennek apropóján néztem rá Bence fotóturizmussal foglalkozó oldalára, ahol alig akartam hinni a szememnek. Arról ugyan nem volt szó, hogy Ő a BBC pályázatán fődíjat nyert, de arról igen, hogy decemberben Costa Ricába utazik. Hoppá!!! Majd kiugrottam a bőrömből, nem is lehetett velem bírni. Persze a dolog Bence részéről továbbra is meglepetés volt, de nem tehettem róla, hogy pár (komolyabb ☺) mozaikból idő előtt összeállt a kép. Hihetetlen volt, amire Bence készült. Néhány éve egy állatkertben gondoltam először arra, milyen csodás kaland lehet vadon élő tukánokat megfigyelni. A kolibrik gyermekkori és örök álommadarak voltak számomra, az arapapagájok szintén a ábrándok kategóriáját képviselték. Ezek a madárfajok álltak az álomlista első három helyén. Maradva azonban a realitások talaján, nem gondoltam volna, hogy valaha is láthatom ezeket a vadon élő fajokat. Ha viszont szóba került a téma, erős vágyat éreztem egy ilyen kalandban való részvételre. Teltek a hetek titkos várakozással, és elérkezett december másodika, az indulás napja. Bozsóki Sándor testvéréknél aludtam, hogy másnap kora hajnalban Bencéék felvehessenek taxival. A reptéren megismerkedek a további útitársakkal. Bence egyik legjobb barátja Szin Jani és a kedvese Bea, Soma (Máté Bence öccse), és egy búvárfotós srác, Tökölyi Csaba. Nagyon jó baráti közösség alakult ki mindenkivel. Úgy gondoltam, hogy Ferihegyen majd kiderül az utazás valódi céliránya, és a titkon remélt célállomásról lehull a lepel, de nem így történt. Még a becsekkolásnál is jó utat kívánt a személyzet Görögországba. Mindenki be volt avatva, Bence mindent megtett a nagy meglepetés érdekében.
Csütörtök reggel 7 óra, becsatoljuk öveinket és irány Frankfurt, egy Lufthansa Airbus A320-200 fedélzetén. Ablak mellett ültünk, a legutolsó sorban. Először repültem igazi gépen (2004-ben egy kis kört ugyan tettünk már vitorlázón, pár száz méter magasan). Fantasztikus érzés volt beszállni a gépbe. Gyöngyit és édesanyámat még gyorsan felhívtam telefonon. Hamarosan gurulunk a felszállópályára, és feldübörögnek a motorok. Beleszorulok az ülésbe, és először tapasztalom meg utasszállító repülőn a felszállás élményét. Felemelő érzés volt! ☺ Hamarosan a felhők felett járunk. 1 óra 45 perc a menetidő, Frankfurtban szép téli időjárás fogad bennünket, hatalmas hópelyhek derengő napfényben. Magasvasúton irány egy másik terminál, ahol egy Lufthansa Boeing 747-400 várt bennünket. Mindig irigyeltem azokat, akik ezzel a remek géppel repülhettek, és most rajtam volt a sor! Szintén ablak mellett, utolsó sor. Bence az ülésrendet is átforgatta, hogy kedvemben járjon. Már meg sem lepődtem, hogy Amerika felé vesszük az irányt, de hogy hol fogunk leszállni, az kérdés maradt! 11 órás repülőút, tele csodás tájjal, az óceánnal. A magasság 10.000 m, sebesség 930km/h, hőmérséklet -52C fok. Az utazás kellemesen telik, beszélgetünk, viccelődünk is, hogy messze van ez a Görögország, ennyi idő alatt már autóval is leértünk volna legalább Röszkéig ☺. Végre az amerikai kontinens fölé értünk, alattunk ÚjFunland sziklás partjait pillantottam meg. Kanadát elhagyva viszont olyan összefüggő felhőréteg takarta el a tájat, hogy csak Texas környékén láttuk újra a terepasztalt. Kattog a fényképező, rá vagyok tapadva az ablakra, talán egyedüliként a megtelt járaton. Nagyon élveztem az utazás minden percét! Az ereszkedő gépből egyre jobban látszódtak a lakónegyedek, hatalmas autópályák tele gépkocsikkal. Leszálltunk Houstonban, ezt a repülőn tudtam csak meg, hogy majd oda érkezünk. Gondoltam, hogy itt már csak kellene beszélnünk róla, hogy elég messze kerültünk Görögországtól. Mondtam is, hogy „Houston, van egy kis probléma”! De a beszélgetés még váratott magára. A repülőtéren esteledett ránk, és elérkezett az utolsó járatra való becsekkolás ideje. Itt megtudtam, hogy a CR az Kréta ☺ és San Jose pedig Szentjózsef ☺. Beszálltunk a Continental Airlines Boeing 737-800-as gépébe. 3 út 3 féle repülő. Ismét ablak mellett. Sötét van, gondoltam úgysem látni majd semmit. Tévedtem, de még mekkorát! Ahogy elrugaszkodott a gép, Houston végeláthatatlan esti fényei tárultak elém. Gyors állítás a fényképezőn, és készültek a képek. 3 óra 40 perc a menetidő, kicsit elszenderedtem a gépen. Az érkezés elég rázós volt, gyorsan ereszkedtünk, meg is fájdult a fülem, de végre itt vagyunk!!! Mint kiderült Bence San Jose-ig próbálta tartani a titkot, de én elfáradva és a fülfájástól elcsigázva lebuktam, hogy már az úton tudtam, hogy merre is tartunk igazából. San Jose repülőterén elmaradt a nagy csattanó. Bence nem sejtette, hogy én mozaik összerakásból jelesre vizsgáztam. Ez persze bántott, de a végső célon semmit sem változtatott. A repülőtéren vártak bennünket, itt is este van már, nálunk otthon már a következő hajnal virradt, irány a szállás. A „hotel” nagyon puritán volt, viszont működött az internet, így haza tudtam üzenni. Pénteken indulás Laguna lagarto-ba, a dzsungelben lévő vendégházba, ahogy ők mondják Lodge-ba. Minden szokatlan, sokszor keskenyek az utak, sehol sincs település tábla, hatalmas kamionok , csiga tempó. 60-nál gyorsabban sehol sem mentünk. Az Arenal vulkán lábánál haladtunk el, de felhőben volt a táj. Erről lemaradtunk, de sebaj, előttünk volt még az utolsó szakasz, 40km földúttal! Mindenhol ananász ültetvények. Már az autóból gyönyörű színes madarakat pillantunk meg, amik szemet kápráztattak, és délután 5 óra előtt megérkeztünk! A vendégház egy elsődleges (azaz érintetlen) esőerdő peremén várt bennünket, egy kajmánokkal teli lagúna partján. Amikor megláttam a tukánokat a fákon, és a kolibrit
cikázni a virágok körül, akkor tört ki belőlem, hogy tényleg itt vagyok! Nem bírtam a könnyeimmel, meghatott az az emberi szeretet, ami idáig elhozott. Hálát adtam Istennek, hogy itt lehetek ezen a csodálatos helyen, olyan mintha álmodtam volna, de ez most a valóság volt. Hálás voltam a barátomnak, akinek nem volt drága, hogy engem a hóna kapjon és átrepülje velem az óceánt, hogy megmutassa a tukánok, arapapagájok és a kolibrik földjét. Éreztem, hogy Isten most Bencén keresztül szeret, az egész olyan felemelő és megható érzés volt. Ott vagyok egy földi paradicsomban. Első programunk rögtön a dzsungelbe vezetett. Hamarosan megpillantunk egy lajhárt, ami a rátelepedett mohától zöldes színű volt. Igen sietett valahová ☺. Nem túl tiszta állat, nem öleltem volna magamhoz. Bence talál pár nyílméregbékát, és megmutatja a magasleseket, akiket másfél évvel ezelőtt épített. Este lemegyünk a lagúna partjához, ahol a vendégház gondnoka, Adolfo a partra csalogatja a két méteres pápaszemes kajmánokat. Lomhán kúsznak ki a szárazra, de hatalmasat lódulnak a feléjük dobott húsos falatokra. Hihetetlen (ez a szó végigkíséri az egész utazást) ahogy ott állunk szemtől szemben ezekkel a vadon élő állatokkal a sötét lagúna partján. A szállás tiszta, kényelmes, az ételek nagyon finomak és bőségesek. Az első éjszaka csak fülelek, hogy milyen állatok hangjait hallani. Ablak nincs, csak szúnyogháló és függöny. Minden hang behallatszik! Másnap megtudom, hogy kabócák és gekkók hangoskodtak. Hajnalban viszont már a zöld amazon papagájok és zacskómadarak rikácsolása hallatszik. Szombat délelőtt szemerkélő esőben beevezünk a lagúnán, nem áztatom a fényképezőt. Érdekes denevéreket, jégmadarakat és baziliszkuszt látunk. A baziliszkuszokat (amik képesek a vízen szaladni), a helyiek Jézus gyíknak hívják, éppen a vízenjárás kapcsán. Látjuk mi is szaladni , villámgyors. Addig Bence és az öccse, Soma a ház körül előkészítik a terepet a fotózáshoz. Délután tukánokat és más, banánnal elénk csalogatott színpompás madarakat fotózunk. Csodaszépek, egy részüket már ismertem Bence fotóiról, de élőben egészen más minden. Hamar előkerül egy madárhatározó is, és könnyű a beazonosításuk. Este kenuval siklunk a lagúna vizére. A fejlámpánk fényére megannyi arany szempár tükröződik vissza a víz felszínéről: kajmánok! Bence a tapasztaltabb, Janival rájuk eveznek. A túlsó part közelében kifog egy 60 centis bébit. Aranyos kis állat, de harapós, vigyázni kell vele. Este még közös séta a dzsungelben, megnézzük a levélvágó hangyákat, amik éjszaka a legaktívabbak. Csodás egy közösség a hangyáké, a szorgalmukról nem is beszélve. Végeláthatatlanul hordják a leveleket, nagy távolságból. A leveleket egy föld alatti várba viszik, ott gombát termesztenek rajtuk, az a táplálékuk. Bence megmutatja, hol és hogyan készítette a hangyás képét, amivel fődíjat nyert a világ legrangosabb fotópályázatán. Az éjszakai élet nagyon felkeltette az érdeklődésem, így a későbbiekben minden alkalommal visszatértem, volt, hogy egyedül. Hatalmas madárpókok, majd repedésben rejtőző skorpió a jutalma a keresésnek és kíváncsiságomnak. A pókokat elárulták a lámpa fényében visszatükröződő szemük, így könnyen észrevehetővé váltak. Vasárnap van, lefotóztuk a kajmánt, amit visszaengedtünk a lagúnába. Hajótúrára indulunk. Nem is sejtem még, miket fogunk látni. Terepjáró platóján utazunk a földúton, nagyon élvezem. Menet közben megállunk Adolfo házánál. Banánszeletekkel eteti az apró madarakat. Csodálatos madársereg gyűlik össze pillanatok alatt. Nem győzzük kapkodni a fejünket, fényképezőnket. Gyönyörűek. Hamarosan tovább indulunk, de szembesülünk azzal, hogy útközben az egyik átjáró beszakadt, csak gyalog tudunk
továbbmenni. A kikötőhöz érve a San Carlos folyón indulunk Nicaragua felé. Nem sokára szembe találjuk magunkat - szó szerint véve is- egy krokodillal. A parton méteresnél nagyobb zöld leguánok, baziliszkuszok, nagy méretű teknősök, és még hatalmasabb krokodilok kerülnek elénk. Fákon bőgőmajom, és hatalmas piros arapapagájok, macao-k ülnek. Süt a nap, szépen le is kap minket, igazi hajózó, kiránduló időnk van. Jól érezzük magunkat, sokat fényképezek, a táj is gyönyörű. Nicaragua határánál fordulunk vissza. Útközben is sok a madár, Mangrove fecskék, kék gémek és társaik fotóztatják magukat. A visszaúton kellemesen meglepődünk, hogy a beszakadt átjárót ilyen gyorsan rendbe hozták. A vendégházhoz visszatérve állandó programunk a madárfotózás. Este egyedül indulok a dzsungelbe, de pár száz méter után hatalmas reccsenést hallok. Valami a fáról a földre ugrott, közvetlen az ösvény mentén. Nem szaladt el, hallani lehetett, hogy ott mozgott, figyelt, csakúgy mint én. Egyedül a jaguárt tudtam kizárni, fogalmam sem volt mi lehetett az. Hát szégyen, de nem mertem tovább menni megnézni, hogy milyen állat lehetett az. Bencéék nevették, hogy hamar véget ért a dzsungel túrám. Mondták, hogy csak a pókokra és kígyókra kell nagyon figyelni, más állat itt nem fog bántani. Ők valószínűsítik, hogy esetleg tatu lehetett (mégiscsak meg kellett volna néznem). Hétfőn egész nap esik az eső, de nem bánjuk, az eső cseppek hangulatosabbá teszik a képeket, meg ugye esőerdőben vagyunk. Annyira megtetszenek a fotók, hogy már csak esőben szeretnénk fotózni. Délután ismét a lagúnára evezünk, megpróbáljuk a baziliszkuszt lefotózni, ahogy a vízen szalad. Kevés már a fény, és a gyík is olyan gyors, hogy nem sikerül éles képet készíteni róla. Este irány a dzsungel. Adolfoval megyünk ki az erdőbe, hogy piros szemű levelibékát találjunk. Majd egy órát kerestük, a hangját halljuk, de nem tudtuk megpillantani. A fejlámpánkra érkező rovarokra denevérek vadásznak, közvetlen az arcom előtt repkednek, elég váratlanul tűnnek fel. Béka nélkül jövünk vissza, de a remény még megvan, hogy másnap találhatunk. Kedden madárfotózás, tukánok és zacskómadarak, arasszárik és papagájok, pintyfélék és harkályok. A helyiek fogtak egy viperát a kertben, nyugodt állat volt, sikerült lefotóznunk. Az erdőben találtam piros nyílméreg békát, alig egy centis apró kis állat. Mindent fotózunk, volt még egy kígyó amit fogtak, és előkerült egy zöld-fekete nyílméreg béka is. Ráadásnak hoztak egy hatalmas nephila pókot, ami igazi különlegességnek számít. Gyűlt a kollekció Costa Rica állataiból. Napközben ormányos medvéket is fotóztunk. Fogytak a napjaink, és még nem fotóztuk a keselyűket. A megígért marhafejek végre megérkeztek. Délután még Szin Jani egy lovas dzsungeltúrára invitált. Nem kellett kétszer mondani. Loháton kb. 17 éve ültem még Tóalmáson a pusztaprogram keretében, és akkor is csak 30m-t mentünk. Most egy két órás lovas túra előtt álltutunk. Jani elmondta, hogyan kell bánni a lóval, és nekiláttunk. Lovaglás közben észrevettünk egy királykondort, és reméltük, hogy mire visszaérünk, már a keselyűs lesből láthatjuk majd viszont. Igazi esőerdei madár, keselyű voltának ellenére gyönyörűnek mondható állat. Rejtett életet él, keveset tudnak róla a szakemberek. Nagyon élveztük a lovaglást, a vörös sáros úttól kezdve a sűrű erdőn át minden felé vezetett az utunk. Kevés madarat láttunk, de annál több pillangót. A legnagyobb egy két tenyérnyi méretű kék morpho volt. Visszaérve gyorsan siettünk a keselyűs helyre, ahova a többiek már beültek. A gyep tele volt keselyűvel, összegyűltek vagy húszan. Fotózzuk őket, egész jópofák. Egyszer csak fentről leszállt a kondor! Szép öreg madár, valószínűleg ugyanaz, amit korábban már láttunk. Nem sokáig marad, de így is jó képek készülnek róla. Hamarosan leszállt a fiatal is. Majdnem 3x akkora, mint a hollókeselyűk. Bátortalan volt, nem mert a marhafejekhez
közelebb jönni. Újabb fotókkal gazdagodtunk, és nyugtáztuk, hogy nagyon jól telnek a napjaink. Láttunk mindent, ami csak szóba jöhetett. Egy állatfajt azonban nagyon szerettem volna látni, mégpedig a piros szemű levelibékát. Az utolsó este tehát újra próbálkoztunk Adolfoval. Nem volt több lehetőségünk, mert másnap este terveztük az indulást Monteverde felhőerdeibe. Több béka is válaszolt Adolfonak a fáról, vannak legalább négyen. Egy zöld gekkót megpillantunk, de békát nem látunk, csak halljuk azokat. Eltelik egy óra, semmi, csak hangok. Kissé csalódott leszek, el is indulok kifelé az erdőből, Adolfo viszont még marad egy kicsit. Gondoltam az erdőben kihelyezett komposztálónál megvárom. Itt ugyanis nemrég találtak egy 3 méteres boát. Gondoltam hátha szerencsénk lenne most is. Lámpával pásztáztam a sötétben, de nem találtam semmit. Boa nem lett, de Adolfo jött boldogan, hogy fogott egy piros szeműt. Hát sikerült! Csodaszép béka, semelyikhez sem hasonlítható. Soványka kis zöld testének az oldalán sárga kék sávozás van, hatalmas kidülledő piros szemekkel figyel. Szerdán már pakolunk, készülődünk. Csapok még egy utolsó túrát az erdőben. Készítek fotókat magamról, és találok apró gyíkokat, még végezetül egy szömörcsög gombát is észreveszek. Indulás előtt még csoportképet készítettünk, és nehéz szívvel váltunk meg Laguna Lagarto-tól. De tudtuk, hogy újabb élmények várnak a hegyekben. A costa ricai utazás másik fő állomása a felhőerdei Monteverde. Este indulunk útnak, hogy nappal már fotózhassunk. Ismét az Arenal vulkán lábánál járunk, esik is, meg sötét is van. Most sem látjuk. A tervezett 4 és fél óra helyett 7 és fél óra lett az út, a távolság viszont kevesebb, mint Budapest Miskolc. Kb. 70 km-t földúton tettünk meg. Amikor láttuk kiírva: Monteverde 20km, még messze voltunk. Ugyanis ha 10-el mentünk, akkor az még két órát jelentett. Hát így értünk oda, jóval éjfél után. A szállásunk a TreeHouse volt, ami annyit jelent: faház. De most mégsem olyan klasszikus faházban voltunk. Belépünk az ajtón, és az előtérben egy nagyobb fa emelkedett. Köré lett építve a ház. Nagyon különleges és szép volt. Esténként élő zene szólt, a legjobban egy négy fős zenésztársulat szórakoztatta a vacsora vendégeket. Jani kipróbált egy helyi készítésű közép amerikai szivart. Invitált mindannyiunkat, de senki sem tartott vele, a szivarozás élménye Janié maradt. Csütörtök reggel indulás a felhő erdőbe. Monteverde, Selvatura Park. Itt van több kalandpark, és a kolibrik kertje is. 7 kolibri itató várja az aprócska teremtményeket. Amikor megláttam őket, mondtam is Bencének, hogy nem mozdulunk innen. Ő is ugyanezen a véleményen volt. Mivel szép időnk volt, ezt kihasználva délután azért nekivágtunk az utazás egyik leglátványosabb kalandjának. Várt minket a Canopy kötélpálya! Két és fél órás túra, kifeszített drótkötél pályán való ereszkedés, 13 átszállóval, a végén Tarzan kötelével. Függőhidak és felhőerdő. Az átszállók között rövid szakaszon gyalogolunk az erdőben. Az egyik ilyen helyen megpillantjuk a kecált (quetzal). Ez a csodás állat a helyiek szerint a Teremtő Isten madara. Érdemes a fényképére rákeresni, és akkor megértjük miért tartják így Costa ricában. Mi nem tudtuk fotózni, nem volt nálunk megfelelő teleobjektív. A földön apró fülemülerigó szaladt. A kötélpályák hossza 100 és 1000m között váltakozott. Valami hihetetlen élmény volt siklani először az erdőben, majd később a fák felett is. Nem fékeztem, csak élveztem a táj felett való suhanást. Az utolsó szakasz volt a leghosszabb, közel 1 km. Itt voltunk a legmagasabban is, egy völgy felett haladtunk át. Fent belénk kapaszkodott a szél, olyan érzésem volt, hogy mindet el fogok hagyni magamról, szétpergek. A zsebek be voltak húzva, a fényképező ugyan lógott rólam, és a kamerát is erősen tartottam végig, így nem hagytam el semmit. Hát felejthetetlen élmény volt az biztos. A végén
leugrottunk a tarzan kötélen is. A kaland végeztével visszamentünk a kolibrikhez. A szállásunkkal szemben volt egy gyülekezeti ház, ahol este alkalom kezdődött, szépen énekeltek, maradtam volna végig, de pár percet tudtam az ajtóban állni, így is szaladnom kellett a többiek után, akik szétnézni indultak a városba. Pénteken már kora reggel a kolibriknél ültünk. Szemerkélt az eső, az nem is volt baj. A székről azonban átáztam, és ez volt az egyetlen nap Costa Ricában, amikor fáztam. A kolibrik szépsége azonban lekötötte a figyelmet, és hamar elrepült ez a nap is. Egyre jobban ráéreztünk, hogyan lehet értékelhető képet készíteni a kolibrikről. Esernyő alatt ültünk végig, mert ha nem is esett az eső, a kolibrik gyakran ránk piszkítottak, bár ez a szó kevéssé illett ezekre az apró madarakra, de azért mégis jobb volt a békesség ☺ Szombat, az utolsó fotós napunk. Csak a kolibrikre koncentráltunk, elképesztően gyorsak, alig egy pillanatig maradnak egy helyben. Viszont rendkívül szelídek voltak, ha közeledtünk hozzájuk. Az itatón meg lehetett simogatni a hátukat, sőt a kezünkre is szálltak. Makro objektívvel lehetett közvetlen közelről portrézni is őket. Fokozva a közvetlenséget, olyan közelről nézhettem őket, hogy a szemem már nem tudott rájuk fókuszálni. Már kisgyermekként nagyon érdekeltek ezek a madarak, nagyon vártam azt, hogy egyszer láthassak csak egyet is. Most végre itt voltak, közvetlen közelségben, szabadon. Minden percét élveztem, többször a kezemre szálltak. A három nap alatt sikerült jó fotókat is készíteni róluk. 7 féle kolibrit azonosítottunk. Amikor rájuk sütött a nap, olyanok voltak mint a mesebeli tündérek. Aprók és ragyogóak. Ahogy írom e sorokat, felidéződik előttem a látványuk. Csodálatosak! Isten teremtette apró ékszerek. Este még ajándékvásárlás, majd indulás vissza San Jose-ba. Ismét zötyögős és hosszú út várt ránk. Bár most jobban haladtunk, és érintettük a trans-amerika útvonalat is, ami hosszában szeli át a kontinenst. Aznap karneváli hangulatú ünnep volt a városban, de túl későn érkeztünk ahhoz, hogy bekapcsolódjunk. Mivel a taxisok nem beszélnek angolul, Bence és Soma sem voltak már velünk, (ők maradtak tovább kint) így kommunikáció hiányában nem vállaltuk a San Jose városnézést, még vasárnap délelőtt sem. Féltünk tőle, hogy képtelenek lennének megérteni, hova is szeretnénk menni, a városból meg vissza is kellene találnunk a szállásra, hogy a csomagjainkat felvegyük. Így aztán maradt a pihenés. 13 óra 50-kor indult a gép vissza Houstonba. Continental Airlines Boeing 757-200. Utoljára sikerül ablak mellé ülnöm, ezt is helycserével. Csodás a táj felülről. Costa Rica, Nicaragua, Honduras, majd a Karib-tenger mentén Belize és Mexikó. Gyönyörű atollok, szigetek. Zöld színben tündököltek, néhányat a fotóimból itthon sikerült beazonosítani a Google Earth segítségével. A Mexikói-öböl felett repülve rengeteg olajfúró torony látszott a levegőből. Texas partjaihoz érve már alkonyodott, esti fényekben szálltunk le. Hamar indult tovább a tengerentúli járat. Continental Airlines Boeing 767-400. Pontosabban indult volna. A klímát javították, 20 perc késés, majd utána negyed óráig vártunk a kifutó pályára, akkora forgalom volt, hogy nem kaptunk felszállási engedélyt. Mint utólag kiderült, valami probléma volt a géppel is, ami feltűnt, hogy „csak” 810 km/h sebességgel haladtunk, ami további egy óra késést eredményezett. Tudtuk, hogy a frankfurti járatot lekéssük. Így is történt, akkor szálltunk le, amikor a mi gépünk indult Budapestre. Tökölyi Csaba gyakorlott utazóként azonnal tudta mit, hol és hogyan kell intézni. Nagyon örültünk, hogy 4 óra múlva már volt helyünk egy járaton, és nem kellett Frankfurtban éjszakázni. Aki közvetlen utánunk próbálkozott, már csak várólistára került. Kis busszal vittek ki a kint várakozó gépünkhöz, hatalmas repülők árnyékában haladunk. A felszálló pálya felé guruló gépből még megcsodálhattam a világ
legnagyobb utasszállítóját, az Airbus A-380 típusú SuperJumbo-t is. Másfél óra repülés, és 13-án, hétfő este újból Budapesten voltunk. A reptéren rövid búcsúzkodás, mindenkit vártak már. Este 9 órára érkeztem haza, a fiúk már aludtak, egyedül Dávid várt meg a lefekvéssel, Gyöngyivel nagyon örültünk egymásnak. Az út során majdnem 10.000 képet exponáltam, ebből kb. 6000-et hoztam haza adattárolón. Közel 29.000km-t utaztunk, a legmagasabban a Mexikói-öböl felett repültünk, 11.500 méteren, itt volt a leghidegebb is, -63C fok. 5 féle repülőgép típuson ültünk, 12 országra volt betekintésünk a magasból. Több alkalommal volt beszélgetésünk bibliai felvetésekről. Nagy feladat volt a képeket átnézni és válogatni, nem is tudtam velük gyorsan haladni, és még most sem vagyok készen vele. A teljes anyag a facebook oldalamon lesz megtekinthető, itt tudunk legjobban a képekről beszélgetni, sok fotóhoz kommentár is tartozik. Végezetül decemberben még két dolog teljesült a fotós kívánság listámról. 16-án a Baptista Szeretetszolgálat szervezésében ott lehettünk Gyöngyivel a Budapest Arénában, Ákos Cipősdoboz koncertjén, hivatalos munkatársi (fotós) kártyával. Találkozhattunk Böjte Csaba testvérrel is. Aki ismeri tudja, hogy Ákos megtért ember, akinek az utóbbi évtizedben íródott dalaiban több utalás is van Istenre és a Megváltóra. A rádiók által számtalanszor játszott „Utolsó hangos dal” pedig világosan Jézus visszajöveteléről szól. A koncert kulisszái mögött találkoztam Bolyki Balázzsal, aki felkért fotózni az első önálló koncertjére. Már több éve megfordult a fejemben, hogy Bolykiékat is olyan szívesen fényképezném, és most ennek is elérkezett az ideje. Így aztán 28-án a Millenáris Teátrumban telt az esténk. Gyönyörű koncert volt. Olyan dolgokat kaptam meg Istentől, amikről nem beszéltem senkinek, csak egyszerűen megfogalmazódott bennem, hogy: de jó lenne… Amíg saját magam próbáltam érvényesülni, áldás nélkül semmire se jutottam, az elképzeléseimhez ragaszkodva megkötözött emberré váltam. Isten viszont beláttatta velem, hogy ha nem teszem az Ő kezébe az életem dolgait, akkor súlyos árat kell fizetnem érte. Ha viszont leteszem a kezébe, olyan áldásokban részesíthet, amikről addig csak álmodtam. Miskolc, 2011. január 9. Nehézy László
