CORVUS HÍRADÓ A Corvus Csillagászati Egyesület hírmondója
Különszám, 2004. május
Corvus csillagászati napok: Fókuszban a Mars Két hónap kemény munka és készülõdés után eljött végre a nagy nap: március 19-én egy óra körül megjelentek az elsõ látogatók, a rendezvény rögtön kezdetét veszi. A kiállítás még letakarva, néhány kíváncsi megpróbál alálesni a képeket takaró papírlapoknak. Lassan telik a terem, kezdeni kéne. Lukács Feri jegyzeteit rendezgeti, az utolsó - már felesleges, hiszen minden mûködik - beállításokat végzi a notebookon. A nézõtéren ülõk várakozással tekintenek a színpad felé. A mûsor kezdetéig a hatalmas díszletek kötik le a figyelmüket: bal oldalon éppen a Föld felé tart egy aszteroida, a jobb oldalon pedig a Spirit kutatórobot rója a Mars vörös síkságait. A Dunaszerdahelyi VMK igazgatónõje nyitja meg a mûsort pár mondattal nem sokkal egy után. Utána Lukács Feri látványos show keretén belül mutatja be egyesületünket. Mozgalmunk történetét bemutató képek és videofelvételek váltakoznak a vetítõvásznon. Közben a kiállítótermekben lekerültek a képeket eltakaró papírlapok. A szünetben a színházterembõl kirajzó látogatók lassan haladnak állványtól állványig, le-leragadva egy-egy kép elõtt. Kint az elõtérben ritkán látható csemege vár az érdeklõdõkre: a kiállított távcsövek mellett speciális szemüvegek segítségével a Marson készült térhatású képeket tekinthetnek meg. A szünet után folytatódik a program, elõször az univerzum lenyûgözõ szépségeit bemutató videofilm, majd pedig az aszteroidabecsapódásokkal foglalkozó elõadás van terítéken. Az elõadás utáni szünetben újra megtelnek a kiállítótermek. A Celestia ûrszimulátort futtató számítógép mellett állandó tömeg gyülekezik, mindenkit magával ragad a száguldozás a Naprendszerben és azon kívül. Egy rövid, ám látványos videofilm kövekezik a sarkifényrõl, majd a rendezvény fõ témája, a Mars kerül terítékre. Elõször egy film mutatja be a bolygót, amely a jövõbõl is felvillant 1
képeket, vázolva a Mars földiesítésének fázisait, majd pedig egy hosszabb lélegzetû elõadás következik. Az elõadó, Jávorka Ágoston részletesen tárgyalja a vörös bolygóval kapcsolatos ismereteket. Az elõadás után a látogatók egy ideig még nézegetik a kiállítás képeit, beszélgetnek az egyesület tagjaival, vagy épp az épület elõtti téren álló távcsövek körül tömörülnek, hogy egy pillantást vethessenek a Jupiterre vagy a Szaturnuszra. Este nyolckor zárunk, néhány késõn jövõ látogató hoppon marad, de vigasztaljuk: holnap megnézhet mindent. A második nap reggelén újra indul a program: képeket letakarni, látogatókat a színházterembe irányítani, vetítés, elõadás. Hamar itt a négy óra, gyorsabban telt a nap, mint az elõzõ, lehet, hogy a rutin teszi. A zárás után gyors számvetés: mintegy 400 ember látogatotta meg összejövetelünket, amit sikernek könyvelhetünk el. Még néhány csoportkép, azután zárjuk az épületet, indulunk vacsorázni. Mindegyikünk fáradt, ám elégedett: érzésünk szerint színvonalas rendezvényt sikerült összehoznunk. Ki-ki a maga módján már a folytatást tervezgeti, de az még odébb van... Nagy Sándor
A szervezök büszke csapata 2
Megnyitó Mindenkivel elõfordult már, hogy tekintetét az ég felé fordította, és, ha csak egy pillanatra is, de gondolatban kirepült a csillagok közé. Szerelmes, vagy akár egy magányos nyári éjszakán ki ne kémlelte volna már a szikrázó csillagos eget, a nyári égbolton végighúzódó Tejutat, a hullócsillagokat, vagy akár a mozdulatlannak tûnõ égi lámpásokat, a fényesebb vagy halványabb, de sziporkázó csillagokat. Ha elég sokáig nézzük az égi színpadot, feltûnnek a szereplõk, bár mozgásuk lassúnak tûnik, méretük kicsi, talán fényük sem vakító. De próbáljuk csak kézbevenni színházi távcsövünket. Csillagszínházba csillagászati távcsövet. Ha ezzel nézzük az elõadást, már kicsit más a kép! A törpékbõl óriások lesznek, halvány kis fénypontból vakító világok. Csillagokat láthatunk, életük egy-egy szakaszában, láthatjuk bolygótestvéreinket, melyek a mi Napunk családjába tartoznak. Láthatjuk a Tejút csodálatos részleteit, a szomszédos napokat, galaxisunk belsejébe pillanthatunk, ahol tobzódnak a csillagok, zajlik az élet, csillagok születnek és halnak meg. Az sors ott is olyan: megszületnek, élnek, elvégzik feladatukat és aztán meghalnak. Meghalnak, hogy hamvaikból új élet, új csillagok, bolygók szülessenek, s a bolygókon az élet, mint a miénk, létrejöhessen. Ha a csillagok nem születnek meg, ha nem élik le életüket, hogy elvégezhessék a rájuk ruházott feladatot, hogy végül egy gigantikus robbanásban fejezzék be életüket, mellyel szétszórják életmûvüket maguk körül, akkor mi, emberek soha sem születhettünk volna meg! Csillagok éltek és haltak értünk, neutroncsillagok egyesültek általunk felfoghatatlan robbanásban, hogy saját kataklizmájukban létrejöhessenek az ún. nehézfémek, melyek a mi testünk alkotóelemei is. Vajon gondolunk-e erre, ha felnézünk az égre? Hogy ahogy lent, úgy fent is...? Mi, emberek, kíváncsiak vagyunk, azt is tudni akarjuk, amit nem láthatunk. Érdekel bennünket, hogy mi van a falon túl, a díszletek mögött vajon mi található. 3
Minden korszakban és generációban voltak emberek, akik e cél szolgálatára szentelték életüket. Tanultak, figyeltek, kutattak és gondolkodtak, hogy megfejtsék a teremtõ mûhelytitkait. Hogy megismerjék a világot, amibe beleszülettek, hogy értsék azt, mi miért van, és miért épp úgy és nem máshogy. Mi mûködteti a világot, milyen erõk, mely törvényeknek engedelmeskedve teszik lehetõvé, hogy fúj a szél, hull a hó és ragyog a szivárvány esõ után. Az ég felé emeltük tekintetünket, és a hiedelmek korszakai után tudni akartuk, hogy mi van ott. Távcsöveket építettünk, aztán nagyobbakat; ma már nem elég, ha az eget a Földrõl kémleljük. Kimegyünk a világûrbe, oda telepítünk távcsöveket. Mert kíváncsiak vagyunk és szomjazzuk a tudást. Tudni akarjuk, hogy mi van a bolygótestvéreinkkel, milyenek õk, milyen a mi Napunk, milyenek a szomszéd csillagok, mi a helyzet a mi galaxisunkkal és mi van azon túl. Ha kitekintünk a mi galaxisfészkünkbõl, vajon mit látunk ott? Galaxisokat, csodálatos, az emberi élet léptékével alig felfogható világokat, idõben nagyon gyorsan és nagyon lassan lejátszódó történéseket. Csillagvárosok összeütközését, csillagok pompázatos síremlékeit, bölcsõket láthatunk, születõ csillagokat, láthatjuk a múltat és sejthetjük a jövendõt. Az ember egy kíváncsi, fiatal lény, mára már tudása nagyobb, mint bölcsessége. Fiatalok vagyunk még, a nagy lehetõséget hordozzuk magunkban és, sajnos, még az önmegsemmisítést is. Hogy mivé lesz sorsunk, kilépünk-e valaha is a csillagok közé, benépesítjük-e a szomszédos bolygókat, például a Marsot? Vajon lakhatóvá tudjuk-e tenni idõben? Vagy egy kóbor üstökös, esetleg egy kisbolygó gyilkos lövedékként a Földbe csapódva eltöröl bennünket az ég színpadáról? Vagy mindezt saját civilizációnk teszi meg? Részben tõlünk is függ, tõlem, tõled és Önöktõl is, Tisztelt Hölgyeim és Uraim. És fõleg a fiataloktól, akik ma itt vannak, és a többiektõl is. Fontos, hogy milyen örökséget és példát kapnak tõlünk, felnõttektõl. Ezeknek a gondolatoknak fényében rendeztük meg a CORVUS csillagászati napokat is, és ez vezet mindannyiunkat tevékenységünk folyamán immáron húsz esztendeje. E kis bevezetõ után szeretném kicsit bemutatni, felvillantani az elmúlt húsz év történéseinek néhány pillanatát. Az amatõrcsillagászat története járásunkban az 1970-es években kezdõdött, elindítója Mojzis néni volt, aki egy kormányprogram keretében kezdett foglalkozni a témával. Õt követte Feigler Laci bácsi. Õk járási csillagászszakköröket szerveztek. A mi kis csapatunk története 1977-ben kezdõdött, amikor Bödõk Zsiga barátunk és tanítónk megszervezte az elsõ nyári csillagászösszejövetelt. A rendszeres amatõrcsillagász élet 1980-tól kezdõdött, majd 1981-tõl a Járási Népmûvelõdési Központ csillagászati kabinetének keretei között folytatódott. Zsiga barátunk további szakköröket hozott létre, megfigyelõ hétvégéket tartott, és elindította a nyári csillagásztáborok máig tartó hagyományát. Köszönjük neki, hogy összehozott bennünket és életének jelentõs részét ránk áldozta! 4
Jók és szórakoztatók voltak azok az évek, a Trifides táborok, még a szocializmus nyújtotta keretek között is. Aztán megváltozott a világ, 1989 után egyre kevesebb állami támogatás maradt a régi keretek között folytatni a tevékenységünket. Minden megváltozott. Megváltoztunk mi is, kiki ment a saját útján, az érvényesülés keresésében, de maradt egy kis csoport. Azok az emberek, akik már végérvényesen megfertõzõdtek, valamitõl, ami kézzel nem fogható és talán szóba sem önthetõ. Csak érezhetõ, ott, a csillagos ég alatt, a távcsövek mellett és bent az ember lelkében. Ott él az a kép, az a vágyódás, ami hajt bennünket, hogy újra és újra kimenjünk az ég alá, feltekintsünk és hallgassuk, hogy mit mondanak a csillagok. Szervezeti közösségünk napjainkban a Corvus nevet viseli. Emblémánk egy fekete holló. A név és az embléma megválasztása, úgy hiszem, magyarázat nélkül is kifejezõ. Mindig is fontos volt számunkra a hagyományok õrzése, õseink dicsõségének és munkájának tisztelete és a tudás továbbadása, az ismeretterjesztés. A Corvus Csillagászati Egyesület alapgondolata egy 1994-es nyári összejövetelünk eredménye. Itt fogalmazódtak meg azok az elképzelések, amelyek továbbgondolása végül is elvezetett a mai naphoz. Az idõsebb generáció részére a Corvus csillagásztáborokat rendezzük meg, általában augusztus valamelyik hetében. Itt találkozik az igazi nagy csapat, ahova barátaink és külföldi vendégeink is szép számmal eljárnak. Évente több alkalommal rendezünk elõadásokat egy-egy hétvége keretében. Csillagászati aktualitások idején pedig megfigyelõ akciókat szervezünk és bonyolítunk le. A legnagyobb ilyen akciónk eddig a teljes napfogyatkozás-expedíció volt Magyarország területén. Sikeres kapcsolatokat ápolunk a magyar csillagászati élet meghatározó személyiségeivel, már hosszú távú baráti kapcsolatok fûznek bennünket a dél-magyarországi Bóly város amatõrcsillagászaihoz, a bajai csillagvizsgálót is jól ismerjük, és egyre többet forgolódunk a gyõri és a pesti kollégák között is. A modrai csillagvizsgálóban tevékenykedõ profi csillagászokkal is jó kapcsolatokat ápolunk, ennek köszönhetõ, hogy a tavalyi gyerektábor résztvevõit elvihettük Modrára a csillagvizsgálóba, hogy testközelbõl is érezhessék egy igazi csillagászati távcsõ és kupola hangulatát. Az utóbbi években folyamatosan megrendezzük a nyári csillagásztáborokat, iskolás gyerekek részére, a Corvuskát. Szervezetünk nonprofit keretek között mûködik, ami esetenként eléggé nehézkessé teszi egy-egy rendezvény, tábor megteremtését. Sok esetben elõfordult már, hogy csak az aktív tagság anyagi támogatásának köszönhetõen tudtuk kivitelezni ezeket az akciókat. 5
Ennek a rendezvénynek kapcsán szeretnénk felhívni mindazok figyelmét, akik céljainkkal és tevékenységünkkel rokonlelkûséget éreznek, hogy lehetõségeikhez mérten támogassák tevékenységünket és céljainkat. Lukács Ferenc
Földi katasztrófák az ûrbõl Egy lustán forgó, idomtalan kõdarabot követünk az ûrben. Az átmérõje egy kilométer körül lehet, és ragyaverte felszíne mozgalmas elõéletrõl tanúskodik. A felénk esõ oldalán sötét van, csak a halvány csillagfény szelídíti homállyá a sötétséget, míg másik oldalát a Nap fénye fürdeti. Elõttünk egy kicsi, kör alakú dolog eltakarja a csillagokat. Az elõbb még nem lehetett észrevenni, most pedig már szemmel láthatóan növekszik. Ahogy közelebb érünk, a pereme egy ponton felizzik, majd a pontszerû izzás hirtelen ívvé szélesedik. Az ív szélesedni kezd, és kék-fehér mintázat jelenik meg benne. Mi azonban a sötét oldal felé tartunk. Most már látszik, hogy ez egy bolygó, a sötét oldalon halvány fények jelennek meg, és ahogy közeledünk, pókhálószerû mintákká fényesednek. Már felismerhetõ New York, Washington, és az egész keleti part. Ahogy beérünk a légkörbe, az felizzik körülöttünk, és fénylõ koronát kapunk. Ekkor minden gyorsan történik. Nem kell egy másodperc, és máris a felszínen vagyunk. Hatalmas robbanás, tûzfelhõ, és New York nincs többé... Ez a történet akár holnap is lejátszódhat, és nem biztos, hogy New York lesz a célpont. Be kell látnunk, hogy a Föld egyáltalán nem olyan biztonságos hely, mint ahogy azt eddig hittük. Aszteroidák a Naprendszerben A 18. századi csillagászok már feltételezték, hogy a Mars és a Jupiter között egy bolygónak kéne keringenie. Túl nagy volt a szabad hely, összehasonlítva a Naprendszer más részeivel. Egy Titius nevû wittenbergi matematikus 1766-ban meg is fogalmazta empirikus törvényét a bolygó Naptól való távolságáról, amely elég jól ráillett a Naprendszer akkor ismert bolygóira. A Mars és a Jupiter között egy bolygót jósolt, ahol pedig semmi ilyesmirõl nem tudtak. Egy német csillagász, Johann Bode ezt a törvényt annyira komolyan vette, hogy szervezett keresést próbált beindítani a titokzatos bolygó után. Nem volt azonban szerencséje. Az 1800. december 31-rõl 1801. január 1-re virradó éjszakán az olasz Giuseppe Piazzi, aki mellesleg szerzetes volt és egyben a palermói csillagda igazgatója(!), felfedezte a keresett bolygót a Bika csillagképben. Nem tudni, a szerzetesi fogadalom késztette-e õt arra, hogy a szilveszter éjszakáját mulatás helyett a távcsõ mellett töltse, mindenesetre bejött neki a dolog. A bolygót Ceresnek nevezte el, a szicíliai termékenység-istennõ után. Nemsokára kiderült azonban, hogy bajok vannak a Ceresszel. Elõször is, kicsi volt, sokkal kisebb, mint a Hold, mindenesetre bolygónak eléggé kis növésû. Másodszor, alig egy évvel késõbb felfedeztek egy másik "bolygót" is azon a vidéken, vagyis a Mars és a Jupiter között, majd nemsokára követte õt a harmadik. 6
Az az elmélet kezdett hódítani, hogy ezek a kisbolygók - mert ez az elnevezés ragadt rajtuk - egy nagyobb bolygó darabjai, amely széthullott. Ez az elmélet ma már nem állja meg a helyét, mert ha a ma ismert összes kisbolygót összegyúrnánk egy gömbbé, akkor annak átmérõje kb. 1400 kilométer lenne, ami még mindig kisbolygó méret, hiszen a legnagyobb, a Ceres 936 km átmérõjû. A most elfogadott nézet szerint a kisbolygók soha nem alkottak egyetlen nagyobb bolygót. Ebben az esetben azonban sokat mesélhetnek a Naprendszer eredetérõl, mert az eróziós erõk híján eredeti állapotukban maradtak meg. Egyébként az elsõ ezer kisbolygó felfedezéséhez 124 év kellett, a másodikhoz 52, a harmadik ezerhez 7, a negyedikhez 5, az ötödikhez pedig már csak három. Ez azt jelenti, hogy az utóbbi három évben gyakorlatilag minden nap felfedeztek egy kisbolygót, illetve a hét hat napján, mert a hetediken még a csillagászok is pihenni szoktak. Egy kis statisztika: Harminc kisbolygó nagyobb, mint 200 km, kétszáznak nagyobb az átmérõje, mint 100 km. A legújabb becslések szerint egymillió ilyen égitest kering a Naprendszerben. Mivel ezek többnyire a Mars pályáján túl vannak, nem sok vizet zavarhatnak - gondolták egészen 1932-ig, amikor is Karl Reinmuth felfedezte az 1932HA nevû kisbolygót, amely a keresztségben az Apollo nevet, a katalógusokban pedig az 1862-es sorszámot kapta. Azért kapott ilyen nagy számot, annak ellenére, hogy akkor még úgy ezer körül tarthattak a számozással, mert a kisbolygó "elveszett", vagyis nem sikerült többször megfigyelni, és az újrafelfedezésekor kapott csak sorszámot. Nem emiatt késztette azonban a csillagászokat heves hajtépésekre, és különféle nyugtató porok szedésére, hanem az, hogy a kisbolygó keresztezi a Föld pályáját, és így ez lett az elsõ égitest, amirõl biztosan tudjuk, hogy közelebb kerülhet a Földhöz, mint a Hold, és elméletileg akár még össze is ütközhet velünk. Persze rögtön felmerül a kérdés, hogy van-e még ilyen kisbolygó, és ha igen, akkor mennyi. A legújabb statisztikák nem éppen szívderítõek. Ilyen kisbolygókból nagyon sok van, sokkal több, mint elsõ nekifutásra hinnénk. Két kilométernél nagyobbat hozzávetõleg 400 darabot ismerünk, egy kilométeresnél nagyobbakból 2100 van. Az ötszáz méteresnél nagyobb kisbolygók száma 9200, a száz méternél nagyobbaké 320000. A tíz méteresnél nagyobbak száma a becslések szerint meghaladja a 150 milliót! Az ennél kisebbek már nem tudnak komoly károkat okozni, mert a Föld légkörében elégnek. Felmerül a kérdés, hogy ha ennyi van belõlük, akkor biztosan összeütköztek már korábban is bolygónkkal. Ha pedig így van, akkor hol vannak a nyomok? Kráterek a Földön A nyomok egyike Arizonában található, egy 1500 m átmérõjû kráter formájában. A kráter, melyet Barringer-kráternek hívnak, korábban 250 m 7
mély volt, persze mostanra már elég sokat kopott, hiszen több, mint 50000 éves, tehát a mamutokkal és a kardfogú tigrisekkel egyidõs. A nevét egy amerikai mérnök-vállalkozóról kapta, aki elõször állította, hogy egy meteorit becsapódásának nyomáról van szó, és feltáró munkálatokat is végzett a kráter fenekén, hogy a feltételezett vas-nikkel meteorit több millió tonnányi tiszta fém tömegét kitermelje - sikertelenül. A krátert létrehozó vasmeteorit (meteoritnak nevezik a föld felszínéig lejutó kisebb testeket) nem volt nagyobb 60 m-nél, és kb. 15 km/s sebességgel csapódott a talajba. A robbanás ereje kb. 2050 megatonnás atomrobbanásnak felelne meg legalább. Összehasonlításképpen csak annyit: a legnagyobb nukleáris kráter átmérõje nincs 300 m. A robbanás teljesen megsemmisítette a becsapódó meteoritot, Barringer pechjére. A becsapódási kráterekrõl ma már elég sokat tudunk, de nem volt ez mindig így. Egészen az 1970es évekig a geológusok nem voltak hajlandóak elismerni, hogy a becsapódásos felszínalakulás jelentõs bolygóformáló erõ lenne - bár létezését elismerték. Egészen extrém elméleteket gyártva az összes földi krátert vulkanikus eredetûnek hitték. Ebben az idõben azonban már ismert volt a kõzetek sokkhatás alatti átalakulása. A kõzeteknek azt a vissza nem fordítható átalakulását nevezik így, amely rendkívüli nyomás és hõmérséklet hirtelen és rövid ideig történõ hatására jön létre. A megfelelõ tapasztalatokat felszín alatti atomrobbantások során nyerték. Az ilyen, sokkos átalakulás nem jöhet létre vulkánkitörések során. A további meggyõzõ bizonyítékokat az Apollo-holdexpedíciók visszahozott mintái és helyszíni vizsgálatai szolgáltatták. Gyakorlatilag bárhol a Holdon megtalálhatók ennek a kõzetátalakulási folyamatnak a maradványai. Ma már nagyon nehéz vizuálisan azonosítani a múltban keletkezett becsapódási krátereket. Az erózió szinte teljesen elpusztítja a külsõ nyomokat röpke néhány millió év alatt. Sok esetben már csak a kõzetekben találhatók meg a hirtelen felszabaduló energia által okozott geológiai változások nyomai. Szerencsére ezek a bizonyítékok eléggé egyértelmûek, az elõbb említett nukleáris robbantásokon
Becsapódási kráterek bolygónk felszínén 8
kívül nincs olyan természetes geológiai folyamat, ami hasonló eredményre vezetne. A vulkanizmus nem termel ki nagyobb hõmérsékleteket, mint 1400 °C (a becsapódásoknál ennek 2-3-szorosát is eléri) és 10000 atm. nyomást (a becsapódások 1000000 atm. nyomásával szemben). A Föld mélyében ennél nagyobb hõmérsékletek és nyomások is uralkodhatnak, de ezek hatása nem korlátozódik rövid idõintervallumra. A becsapódásos krátereket nehéz ugyan a Földön megtalálni, de nem lehetetlen. Sokat mûholdfelvétel alapján azonosítottak. Újabban speciálisan geológiai kutatások céljaira kifejlesztett mérõmûszerekkel felszerelt szondák is vizsgálják a felszínt nyersanyaglelõhelyek után kutatva. A közönséges légi felvételek kiegészítve a légi gravimetriai és magnetometriai mérésekkel szintén sok krátert segítettek megtalálni. Érdekes dolog, hogy mindmáig csupán egyetlen krátert találtak a tengerek fenekén. Ez leginkább a tengerméllyel kapcsolatos legmélyebb tudatlanságunkat bizonyítja, és nem pedig azt, hogy a tengerekbe nem hullottak nagy égitestek. Hullottak, és ha figyelembe vesszük a tengerek összterületét, akkor az összes meteorit, aszteroida kb. 70%-a tengerbe kellett, hogy essen. A legrégebbi becsapódásos kráter - a Vredefort Dél-Afrikában - csaknem 2 milliárd éves, még a földtörténeti õskorban keletkezett. A kanadai Sudbury-kráter kb. 1,6-1,7 milliárd éves. Ezek inkább kivételek, valódi esélyünk 200 millió évesnél nem idõsebb kráterek megtalálására van. A Québec-tartomány északi részén található Manicouagan-tó 75 km átmérõjével egy kb. 210 millió évvel ezelõtt keletkezett kb. 100 km átmérõjû kráter nagyobb részét tölti ki. A legfrissebb és legjobb állapotban megmaradt Barringer-kráter a maga 50000 évével fiatalnak számít, de itt még nem volt emberi krónikás, aki leírhatta volna a történteket. Nem úgy 1908. június 30-án, 0h 17m UT-kor a Podkamennaja Tunguzka folyó mentén. A robbanás valóban hatalmas volt, több, mint 1000 km távolságból is hallani lehetett. A lökéshullámfront légköri terjedését még 5000 km-re lévõ meteorológiai állomások is mérték. Ez a lökéshullámfront kétszer megkerülte a Földet. A következõ néhány nap éjszakája egész Európában rendkívül fényes volt a levegõben lebegõ por fényt szóró hatása miatt. Állítólag kényelmesen lehetett újságot is olvasni a fényénél. Szibériában ez a rendkívüli optikai jelenség két hónapig kitartott. A tunguzkai esemény, bár a század legfontosabb eseménye volt, mégsem igazán tartozik a témához, ugyanis a Tunguzka környékén hiába is keresnénk becsapódási krátert. Hogy miért nincs, errõl sokáig folyt a vita, ma már egyre inkább elfogadja a tudományos közvélemény, hogy a 100 m körüli átmérõjû égitest még 6-8 km magasan darabjaira robbant, mert nem túl szilárd szerkezetû üstökösmag-maradvány volt. Ez 9
megmagyarázza a kisebb darabok hiányát is. Az üstökösmagok 90-95%-ban vízjégbõl állnak, ami persze rögtön elolvadt, a maradványokat pedig a mocsaras tajga nyomtalanul elnyelte. A tunguzkai eset arra példa, hogy akár nagy égitestek is becsapódhatnak a Földön anélkül, hogy közvetlen nyomot - krátert - hagynának maguk után. A század másik érdekes, de alig publikált eseménye 1932. augusztus 13-án játszódott le a brazil õserdõk felett, itt egy kb. 10000-20000 t-s égitest (kb. 10-15 m átmérõvel) csapódott be a dzsungelbe, de egy misszionárius feljegyzésein és a bennszülött indiánok szájhagyományán kívül más bizonyítékot eddig nem sikerült találni. Manapság a Földön már néhány száz becsapódási krátert ismerünk és a gyanús, még nem eldöntött esetek száma úgy 1000 körül van. Mindegyiknek megvan a maga története, de egy közülük, a Yucatan-félszigeti Chicxulub-kráter eléggé különleges ahhoz, hogy külön is foglalkozzunk vele. A különös ismertetõjele a kora: pontosan 65 millió éves. A Yucatan-i nagy kráter és a dinoszauruszok A tudományos kutatások útjai kifürkészhetetlenek. Példa erre a következõ történet is. A 80-as évek elején nagy port vert fel az az elmélet, miszerint a dinoszauruszok kipusztulásáért egy becsapódó aszteroida a felelõs. Az elmélet atyja Walter Alvarez geológus és csapata volt. 1973-ban Olaszországban egy mészkõréteget vizsgáltak, ami a paleogén és a kréta (földtörténeti) korszak határán rakódott le. Alvarez ennek a rétegnek a magnetikus vizsgálatával foglalkozott, a földmágnesesség átpólusozódásának a nyomait keresve, hogy ennek segítségével pontosítsa a rétegek korával kapcsolatos becsléseket. A Föld mágneses pólusainak megváltozása a Föld története során rendszeresen ismétlõdik. Egy ilyen pólusváltás, ha sor kerül rá, akkor geológiai szempontból elég gyorsan, kb. 10000 év alatt lezajlik. Ez a pólusváltás természetesen hatással van az akkoriban lerakódott ásványok mágneses tulajdonságaira, és ennek alapján következtetni lehet az ásványok korára. Alvarez éppen ezt akarta megtudni. Az eredmények azonban sokkal érdekesebbnek bizonyultak annál, mint amit vártak. Mikor mintát vettek, akkor kiderült ugyanis, hogy a mészkõben egy kb. 2 cm vastag agyagos lerakódás van, amely pontosan a másodkor és a harmadkor határán keletkezett, vagyis 65 millió éve. Ekkorra tehetõ a Föld akkori élõvilágának rohamos kihalása, a fajok 2/3-a ekkor - paleontológiai szempontból rövid idõ alatt - tûnt el a süllyesztõben. Többek között ekkor pusztultak ki a dinoszauruszok is. Ennek bizonyítéka megtalálható a mészkõben is: az agyagos réteg alatt sok a fosszília, felette pedig szinte semmi, csak jóval késõbb jelennek meg, de most már egészen más fajok fosszíliái. Ezek a tények már bárkinek szöget üthettek volna a fejébe, pláne akkor, mikor kiderült, hogy ekkortájt semmilyen pólusváltás nem játszódott le (a pólusváltáskor is bekövetkeznek olyan klímaváltások, amelyek bizonyos fajok kihalásához vezethetnek). Alvarez apja véletlenül atomfizikus volt, aki az agyagos rétegbõl származó mintákat elküldte néhány barátjának kivizsgálásra. Kiderült, hogy a minta meglepõen sok irídiumot tartalmaz. Tudni kell, hogy az irídium nagyon kis koncentrációban fordul elõ a földkéregben, nagyobb mennyiség10
ben csak a Föld magjában található. Az eredményeket 1979-ben publikálták, és azt a következtetést kockáztatták meg, hogy a mintában kimutatott irídium Földön kívüli eredetû. Ekkor azonban még szupernóva-robbanásra gyanakodtak. Ezt az elméletet azonban el kellett vetni, mert ha 65 millió éve egy szupernóva robbant volna fel a Naprendszer közelében, akkor annak más nyomai is lennének. Idõközben az agyagos üledéket megtalálták más helyeken is (Dánia, ÚjZéland), benne az irídium magas koncentrációjával. Ezek a tények a következõ hipotézis felállítására ösztönözték Alvarezékat: A Föld egy, legalább 10 km átmérõjû kisbolygóval ütközött, a keletkezõ kráter legalább 200 km-es lehetett. A levegõbe kerülõ hatalmas mennyiségû poranyag (majdnem az egész Földön két cm-es rétegben rakódott, le, számoljanak utána) hosszú idõre leárnyékolta a Földet, és ezzel jelentõs klímaváltozást okozott. Ez a klímaváltozás tehetõ felelõssé az alkalmazkodni nem tudó fajok kihalásáért, amibe besegítettek még a másodlagos hatásként jelentkezõ kiterjedt földrengések és vulkánkitörések is. Ezt az újabb elméletet a Science tudományos folyóiratban publikálták, 1980-ban. A fogadtatás vegyes volt, mint egy gyökeresen új elmélet megjelenésekor mindig, a geológusok és paleontológusok hevesen ellenezték a csillagászok csendes támogatása mellett. Az ellenzék legfõbb érve az volt: Hol a kráter? Bármily furcsa, ekkor a krátert már megtalálták, de az adatok nem voltak a megfelelõ kezekben. Alan Hildebrant a 80-as évek második felében az üledékes kõzetekkel foglalkozott a Karib-tenger térségében. Sok helyen erõsen összekevert üledékes kõzeteket talált a szigetek partjain, amiket egy hatalmas tsunami (szökõár) sodort ide valahonnét. Ez egy tengeri becsapódás által létrejött kráter jelenlétére utalt. További bizonyítékokat talált Haiti déli partjainál 1990 februárjában. Itt a másodkor és a harmadkor közti réteg vastagsága többszöröse volt a világ más részein talált ilyen rétegeknek. Az irídium többlet és a sokkhatásos átalakulások szintén jelen voltak. Még az év márciusában kirukkolt a felfedezésével Houstonban a rendszeres bolygó és Hold-konferencián. Nem õ volt azonban az elsõ, aki a kráter nyomára bukkant. Glen Penfield a 70-es években fiatal tudományos munkatársként Houstonban a Nyugati Geofizikai Társaságnál dolgozott. Penfield 1978ban egy mexikói olajtársaság megbízásából (PEMEX), Meridába repült, a mexikói szövetségi állam, Yucatan fõvárosába. Egy halom légi magnetometriai mérést kellett kielemeznie. Valami, ami elõször csak nagyfrekvenciás zajnak tûnt, a térképre vitel után egy félkörív alakú gyûrû képét rajzolta ki. A PEMEX társaság rendelkezett a félsziget magnetometriai méréseinek eredményeivel. Ezen szintén megtalálható volt egy félköríves szerkezet, de nem ott, ahol a magnetometriai mérések 11
mutatták, a kettõnek viszont ugyanott volt a középpontja - kiegészítették egymást. A középpont egy Puerto Chicxulub nevû falu közelében volt. Glen valaha amatõr csillagász volt, ezért rögtön nyilvánvaló volt számára, hogy mit lát. Egy nagy impakt kráter maradványát, ami közel 300 km átmérõjû volt! A PEMEX nem engedélyezte az adatok közlését, de végül is 1981-ben a projektet befejezték, ezért már nem volt akadálya az adatok közlésének. A Geofizikai Társaság éves közgyûlésén elõ is adta, de sajnos ugyanekkor egy másik speciális konferencián Utahban tartózkodott mindenki, aki az adatokkal tudott volna valamit kezdeni. A bejelentést szinte semmilyen reakció nem követte. Egy újságíró azonban ott volt, írt róla, és fõleg nem feledkezett meg róla. Amikor 9 évvel késõbb Hildebrant elõadását meghallgatta, elmesélte neki Penfield sztoriját. A kör bezárult, a tudományos szenzáció kitört. A kráter kora Carl Swisher 1992-es mérése alapján 64,98 millió év, ±50000 év. Egy másik mérés 65,2 millió évet adott ±40000 év pontossággal, egy harmadik pedig 65,06 milliót ±180000 év pontossággal. A kráter létrejötte és a lerakódott agyagréteg között eléggé egyértelmû az összefüggés, de a dolgot tovább bonyolítják azok az eredmények, melyek szerint nem egy, hanem két becsapódásra került sor a környéken. Sok helyen az említett réteg ugyanis két rétegre oszlik, és láthatóan az alsó rétegre hosszabb ideig hatottak biológiai és vegyi folyamatok, mielõtt még betakarta volna a második réteg. Felvetõdik a kérdés, hogy a két kisbolygó között létezett-e valamilyen összefüggés? Annak a valóA Barringer-kráter Arizonában színûsége, hogy két égitest ilyen rövid idõn belül okoz katasztrófát, rendkívül kicsi. Talán egy kettõs kisbolygóról volt szó, amelyek közül csak az egyik akadt el a Földben, a másik pedig jó néhány keringés után követte? Ma már tudjuk (ûrszondák felvételei és radarképek alapján), hogy meglepõen sok kettõs kisbolygó ill. kisbolygó "holddal" létezik. A kozmikus pusztulás rizikója A mi civilizációnk mintegy 1000 éve alatt nem történt egy olyan ökológiai katasztrófa sem, amelyet ûrbéli test becsapódása okozott volna, ezért hajlamosak vagyunk arra, hogy alábecsüljük a vele járó rizikót. Ha megbecsüljük azonban az ilyen esemény valószínûségét, akkor egészen meglepõ eredményt kapunk. Valóban igaz, hogy ez a valószínûség nagyon alacsony, de nem elhanyagolható. Annak esélye, hogy még az életünk folyamán egy kisbolygóbecsapódás okozta globális katasztrófára kerül sor, nagyobb, mint annak, hogy életünknek repülõgépszerencsétlenség vet véget. Vizsgáljuk meg, hogy milyen katasztrófákra számíthatunk, a becsapódó kisbolygó méretétõl függõen. Kezdjük a legkisebb testekkel. Ezekbõl van a legtöbb, ezekkel ütközünk össze a legsûrûbben, de túl nagy kárt nem okoznak (<10 m átmérõ). Többnyire még a légkörben összetöredeznek és 12
elégnek, a Földre csak kisebb darabok érkeznek. Legrosszabb esetben, ha sûrûn lakott területre esnek, akkor egy háztömbnyi területen okozhatnak kárt. Komolyabb kárt csak a 10 m-nél nagyobb testek okozhatnak. A 10-100 m kategória alsó mérethatárán található égitestek átlagosan 20 km/s sebességgel csapódnak a Föld légkörébe, és néhány hirosimai atombomba erejével rendelkeznek, egy 100 m-es azonban 100 megatonnánál is nagyobbal. Az eddig kifejlesztett és kipróbált ún. háromfázisú atomfegyver kb. 50 megatonna erejû volt... A legkisebb, 1-10 m kategóriájában kb. 10 évente egyszer számíthatunk becsapódásra. A 100 m égitestekre kb. 1000 évente egy becsapódás jut. Ez viszont azt jelenti, hogy a nukleáris robbanásokkal megegyezõ erejû becsapódásra hamarabb sor kerülhet, mint hinnénk. Minden ember életében legalább egyszer sor kerül ilyen eseményre. Térjünk át a következõ méretre, a 100-1000 m közötti aszteroidákra. A Tunguz meteorral kapcsolatban közvetlen tapasztalataink vannak arról, milyen is lehet egy 50-100 m-es test becsapódása, de 100 m-nél nagyobb test becsapódására az emberi civilizáció léte alatt nem került sor. Képzeljünk el egy kb. 150 m-es kisbolygót, amilyen kb. 10000 évente csapódhat a Földbe. A becsapódáskor kb. 3 km-es kráter keletkezik. Érdekes módon a pusztítás nem lenne sokkal nagyobb, mint egy jóval kisebb, de a levegõben felrobbanó (pl. Tunguz) esetében. A közvetlen pusztítás 20-50 km körzeten belül lenne jelentõs. Az 1 km-es test becsapódása ennél sokkal jelentõsebb. A katasztrófa akár több ország területére, vagy kontinensek nagy részére is kiterjedhet. A legdurvább megközelítés szerint is több 10000000 ember pusztulna el, és a katasztrófa teljes pusztítása nagyobb volna, mint a két világháború együttesen. Talán cinikusnak tûnik az ilyen katasztrófával kapcsolatban a lokális szó használata, de csak így különböztethetjük meg a következõ, nagyságrendekkel nagyobb katasztrófák hatásától. Mi is a globális katasztrófa? 1. Elpusztul az emberiségnek kb. egynegyede rögtön 2. A Földön a termés nagy része elpusztul a kialakuló sötét porfelhõ miatt, másodlagos hatásként éhínségek törnek ki 3. Évekre megváltozik a Föld klímája, és a nukleáris télnek nevezett állapot áll be, csak radioaktivitás nélkül ("aszteroida tél") Az összenergia szempontjából az összes nukleáris fegyver egyszerre való felrobbantásával arányos eseményre kerülne sor. Ennél is nagyobb volt a 65 millió évvel ezelõtti katasztrófa, amely a becslések szerint 100000 gigatonnás volt, és valószínûleg az felelõs a dinoszauruszok kipusztulásáért.
A kiadvány oldalain látható képeket a Corvus Csillagászati napok kiállítási anyagából válogattuk.
Ilyen globális katasztrófáról 500 m - 5 km közötti test becsapódásakor beszélhetünk.
13
A veszély elhárítása? A földrengések, vulkánkitörések elõrejelzésére ma még nincs megbízható módszerünk. Ha volna is ilyen módszer, és a lakosságot ki is telepítjük, az anyagi javak pusztulását nem tudjuk megakadályozni. Különös módon éppen a kisbolygók becsapódása, amelyben van valami végzetszerû, a megakadályozható katasztrófák közé tartozik. A földi technikai civilizáció rendelkezik az ehhez szükséges eszközökkel, csak pillanatnyilag még szétszórva. Elõször is szükséges lenne a Naprendszer belsõ részének, anyageloszlásának minél jobb ismerete, különös tekintettel a kisbolygókra. Erre már létezik egy terv, a SPACEGUARD, amelynek célja annak a kb. 2100 darab, egy kilométernél nagyobb kisbolygónak a feltérképezése, amelyek keresztezik a Föld pályáját. Ez a szakasz mintegy 10 évig tartana. Hosszútávon egy olyan megbízható rendszer kiépítése a cél, amely biztonságosan elõre jelezhetné az esetleges becsapódásokat. A becsapódás megakadályozásának annál nagyobb az esélye, minél korábban felfedezzük a kisbolygót. A becsapódás megakadályozásaként persze ne a hollywoodi filmekbõl ismerõs sémát képzeljük el, mikor is a jól fésült, mindig mosolygó ûrhajósok atomrakétákkal darabjaira robbantják a kisbolygót. Ennél rosszabbat nem is tehetnénk. Képzeljük el, hogy egy 5 km-es kisbolygó helyett ezer darab 500 m-es hullik a Földre... A jövõben járható útnak a kibolygó eltérítése látszik, még jóval a becsapódás elõtt. Minél korábban fedezzük fel a kisbolygót, annál kisebb hatást kell kifejtenünk rá, annál nagyobb a valószínûsége a sikernek. Az eltérítésre nagyon is megfelelne egy hidrogénbomba, amelyet a maximális hatás elérése érdekében a kisbolygó menetirányára merõleges irányban a felszín felett kellene felrobbantani. Ilyen módon nemcsak a bomba lökéshullámának ereje lökné el a kisbolygót a pályáról, hanem a robbanás hatására a felszínrõl elpárolgó gázok is, mintegy rakétahajtómûvet alkotva. Ez ma már megvalósítható lenne, ha elég korán (egy-két évvel a becsapódás elõtt) észleljük a veszélyt. A gyorsabb reagáláshoz az ûrbe telepített, állandóan készenlétben álló rendszerre lenne szükség. Felvetõdik azonban a kérdés: Ki ellenõrizné ezt a rendszert, ki döntene a rendszer bevetésérõl, és egyáltalán, lehetséges-e egy ilyen fegyvert biztonságosan megõrizni a különféle fanatikus terroristák elõl? Ezzel a rendszerrel ugyanis nemcsak eltéríteni, hanem a Föld felé terelni is lehet a kisbolygókat... Nyitott kérdés tehát van még bõven. Egy biztos: a veszély létezik, és valamit tenni kellene ellene. A megfelelõ technika a rendelkezésünkre áll (pl. az orosz Energija, az amerikai Saturn - mindkettõ befagyasztva, a gazdaságos kihasználhatóság hiányában), csak a felfedezés és a becsapódás között eltelt idõ lenne kevés az elhárításra (a Saturn program újraindítása krízishelyzetben is minimum egy évet venne igénybe). A dolgok pillanatnyi állása alapján egy kisbolygó becsapódása ellen gyakorlatilag nem tehetnénk semmit. Ennek a problémának a megoldása még elõttünk áll. Nagy Sándor 14
Ember a Marson! Az emberes Mars-utazás lehetõsége új ismereteink fényében A sci-fi írók és sci-fi olvasók régi álma akkor kezdett reális alakot ölteni, amikor a 20. század 30-as éveiben az Egyesült Államokban (Goddard), Németországban (Oberth, W.von Braun), illetve a Szovjetunióban (Cander, Tichonravov) kezdtek rakétatechnikai kísérletekbe néhány lelkes fiatal rajongó mérnök vezetésével. A 2. világháború miatt a kutatások katonai alkalmazása került elõtérbe, és a technikusok, mérnökök Mars-utazásról álmodó kis csoportjai eltûntek a világ színe elõl, hogy tehetségüket a hadisten Mars szolgálatába állítsák. A háború idõvel véget ért, és minden hadviselõ fél a háború végére kisebb-nagyobb méretû rakétákat állított hadrendbe különbözõ feladatkörben (légelhárító, páncéltörõ, távolsági csapásmérõ). A legígéretesebb a további fejleszthetõség szempontjából a német V-2 rakéta volt. Az amerikai és orosz fogságba esett mérnökök és technikusok a megszerzett kész rakétákra és alkatrészekre alapozva tovább folytatták munkájukat új uraik szolgálatában, de még mindig a hadisten és a hidegháború szellemében. Nem Mars-rakétát építettek, hanem atomtöltetek hordozására alkalmas interkontinentális ballisztikus rakétákat. Ebben, távolsági bombázógép hiányában az oroszok voltak különösen serények, ezért nem csoda, hogy az elsõ menetben az elsõ óvatos ûrbemerészkedések idején is õk voltak sikeresebbek. Már ekkor megjelentek az elsõ emberes Mars-utazásról szóló tervek, amik a technika akkori fejlettségi szintjébõl és megbízhatóságából kiindulva egészen extrém méretûek lettek. Az elsõ és talán a leggrandiózusabb tervezet Wernher von Braun agyában fogalmazódott meg, aki összesen 10 darab, Föld-körüli pályán összeállított és onnan induló, 3000 tonnánál is nehezebb ûrhajót indított volna 7-7 emberrel a fedélzetén. Az anyagszállítással és a szerelõutakkal együtt az egész hadmûveletben kb. 5 millió tonna rakéta-üzemanyagot használtak volna fel. A tervezett út annyiba került volna, mint egy kisebb háborús konfliktus. Az elképesztõ költségek elriasztottak mindenkit attól, hogy akár a részletek kidolgozásába belekezdjen. A 60-as években reálisabb cél irányába fordult az ûrverseny. J. F. Kennedy híres beszédével a Holdat szabta meg elérendõ célként az évtized végéig. Ebbõl a versenybõl az Egyesült Államok került ki gyõztesen, melléktermékként kidolgozva az összes szükséges alaptechnológiát (nagy teljesítményû hordozórakéták, Apollo ûrhajó, manõverezés az ûrben, dokkolások, különálló leszállóegység, fékezõernyõk, hõpajzs, mentõegység stb.). A Szovjetunióban titokban dolgoztak, de azért évtizedek elmúltával kiderült, hogy õk is megpróbáltak egy óriási hordozórakétát kifejleszteni (1.számú illusztráció), de miután a kísérleti startok során 4 hordozóeszköz felrobbanására is sor került, feladták a versenyt. E korszak eredményeire alapozva már jóval valószerûbb tervek születtek az USA-ban, de ezek még mindig túl drágák voltak ahhoz, hogy esélyük legyen a költségvetésük elfogadtatására az Apollo-korszak utáni kiábrándult idõkben. A vázlatok stádiumán túl egyik sem jutott, az erõforrásokat a többször felhasználható ûreszköz, az ûrrepülõgép kapta. Ma már csak hüledezni tudunk a tervezett 10-20000 tonnás hordozórakéta monstrumok vázlatain, amik mellett a holdutazáshoz kifejlesztett Saturn V hordozórakéta is eltörpült. (2.számú illusztráció) A Szovjetunióból abban az idõben nem sok minden szivárgott ki, de mindenesetre utólag kiderült, hogy a Mars-utazáshoz szükséges tervekben itt sem volt hiány, azonban a tervek itt egy kicsit 15
tovább jutottak a megvalósulás felé vezetõ úton (a kongresszus pénzügyi megszorításaitól nem kellett tartani). A tervezeteken kívül elkészültek a tervezett hordozórakéták hajtómûvei, kísérleteztek nukleáris és elektromos (ion-) meghajtások különbözõ kombinációival. Ezen kívül a 70-80-
1.számú illusztráció as években az egyre hosszabb Szaljut és Mir repülésekkel megteremtõdtek a hosszútartamú ûrrepülések orvosbiológiai alapjai. A szovjet gazdaságon kívül a szovjet tudomány is az 5 éves tervek ciklusaiban fejlõdött, ezért kb. ötévente születtek és felejtõdtek el pénzhiány miatt újabb tervek egészen napjainkig. A tervek szinte mindegyike a 60-as évek Apollo holdutazásait vette alapul. Hosszú, 8-10 hónapos oda- és visszaút mellett viszonylag rövid (7-30 nap) marsi tartózkodással kalkuláltak, ennek elsõsorban magas propagandaértéke és viszonylag alacsony tudományos értéke lett volna. Hatalmas, 16
2.számú illusztráció 2500 t tömegû hagyományos kémiai meghajtású, 1000-1500 tonnás nukleáris vagy kb. 800 t tömegû ionhajtású ûrhajók indultak volna Föld körüli pályáról. Az utolsó néhány terv egyre kiforrottabb, gazdaságosabb volt, mert felhasználták az ûrállomások üzemeltetése során szerzett tapasztalatokat, és azok modulelemeinek felhasználásával készültek volna. A méretek csökkentése az ionhajtómûvek használatának (nukleáris elektromos energiaforrással vagy extrém méretû napelemes erõmûvel kombinálva) lett volna köszönhetõ. A mellékelt kép (3.számú illusztráció) alapján fogalmat alkothatunk ezen monstrumok méretérõl, a narancsszínû vízszintes vonal 100 méternek felel meg. Ezek a tervek 1986, 1989, 1994-ben keletkeztek, és a fegyverkezési versenyben kimerült Szovjetuniónak már ezekre az alacsonyabb költségû expedíciókra sem futotta.
3.számú illusztráció Amerikai részrõl új ötleteket a 90-es évek hoztak. Igaz, hogy az idõsebb Bush elnök által meghirdetett ûrkutatási kezdeményezés (Space Exploration Initiative) keretében elkészült NASA-tervezet nem sok új elemet hozott, lényegében az Apollo-program felnagyított változata volt az ûrrepülõgépre, mint nem túl gazdaságos teherszállító eszközre alapozva. Sikerült viszont egy sokkoló hatású, 400 milliárd dolláros költségtervezetet összehozni, amit a kongresszus olyan gyor17
san süllyesztett el a szemétkosárban, hogy még a tintának sem volt ideje megszáradni rajta. Az újdonság nem várt módon a NASA-n kívülrõl érkezett. Egy Robert Zubrin nevû mérnök, aki a Martin-Marietta cégnél volt rakétafejlesztési specialista, egy forradalmian új tervezettel jelentkezett, ami alacsony költségek mellett lényegesen nagyobb, tudományos eredményekben megnyilvánuló hozamot ígért a kutatóknak. A terv, amit azóta Mars Direct-nek neveznek (mivel nem játszanak benne szerepet köztes manõverek, dokkolások és különálló Mars-komp), nagyon népszerûvé vált tudományos körökben. A megtakarítások a következõ elemeknek köszönhetõk: 1. Meglévõ technológiák használata. A projekt nem igényli sem monstre méretû hordozóeszközök tervezését, sem újszerû meghajtási módszerek kifejlesztését. Klasszikus, bevált hordozóeszközök módosításával (Saturn V, ûrrepülõ hordozórendszer átalakítása tisztán teherszállításra, Energija szovjet óriás hordozórakéta) jutnának a szükséges szállítókapacitáshoz. 2. Helyi erõforrások felhasználása. Mivel az eddigi projektek óriási méretei abból adódtak, hogy a marsi jármûnek magával kell vinnie azt az üzemanyagot, amivel vissza kell jönnie (és persze ezt az üzemanyagot fel kell gyorsítani és a Marsnál le kell lassítani), egyértelmûen itt kell takarékoskodni. A fékezéshez jórészt a Mars légkörének fékezõhatását használnák fel (hõpajzs, illetve ejtõernyõ), a leszállás minimális energiafelhasználással járna. A visszaútra az üzemanyagot a Mars helyi nyersanyagaiból állítanák elõ. Az összes rakéta-üzemanyag alapvetõen a szén, oxigén és hidrogén különbözõ vegyületeibõl áll. Ebbõl a szén és az oxigén, a légkör alapvetõ összetevõjeként, szén-dioxid formájában jelen van. Egy egyszerû, kisméretû automata vegyi üzem elektromos energia segítségével néhány hónap alatt elõállíthatja a szükséges üzemanyagot, nemcsak a visszaútra, hanem a marsi tartózkodás idején használt felderítõjármû számára is. 3. Specializált jármûvek használata. A marsi ûrhajót "feldarabolnák" és részleteiben juttatnák a Marsra. Elõször egy ún. személyzetet hazaszállító jármû (Crew Return Vehicle) indulna automata üzemmódban és kb. 7 hónapos út végén légköri fékezés segítségével szállna le a kijelölt leszállóhelyen. Ez a jármû tartalmazná az automata önjáró vegyi üzemet, ami egy kisméretû atomreaktor által elõállított energia segítségével kb. 10 hónap alatt feltölti a visszatérõ jármû üzemanyagtartályait cseppfolyósított metánnal és folyékony oxigénnel, kb. 100 tonnányi mennyiségben. A légköri szén-dioxidon kívül szükséges hidrogént mindegy 6 t mennyiségben az ûrhajó vinné magával, vagy pedig, az újabb ismereteink fényében, a fagyos altalaj (permafrost) jegébõl kerülne elõállításra. A visszatérõ jármû még a mintegy 200 napos visszaútra elegendõ készletekkel lenne ellátva a négytagú személyzet számára. Kb. 26 hónappal az elsõ jármû után indulna a négytagú személyzetet szállító marsi lakómodul, (Mars Habitat), ami szintén kb. 200 napos út után az automata jármûvel azonos módon landolna annak közelében. Vele egyidõben egy másik automata jármû is indulna részben biztonsági tartalékként, vagy amennyiben erre nincs szükség, akkor egy másik expedíció hazaútját biztosítaná. 4. Hosszú marsi tartózkodás. A hazaútra csak 600 napos ott-tartózkodás után kerülne sor, kivárva a következõ alkalmas idõpontot a gyors hazaútra. Az expedíció számára rendelkezésre álló idõ és egy nagy hatótávolságú, helyileg elõállított üzemanyagot használó felderítõ jármû lehetõvé tenné nagy területek felderítését, valamint hosszú lefutású biológiai kísérletek megvalósítását. Ez nagymértékben megnövelné a vállalkozás várható tudományos hasznát. Kétévente két jármûvet indítva minden alkalommal egy-egy nagyméretû hordozóeszközt használva kb. évi 2 milliárd dollárból lényegében fenntartható lenne az emberiség szinte folyamatos jelenléte a Marson. Ez valójában 18
kisebb költséggel megoldható volna, mint a 60-as évek Apollo-programja a Hold meghódítására, összehasonlíthatatlanul nagyobb tudományos haszon mellett. Az eredeti tervek kb. 20 milliárd dollárnyi teljes költséggel kalkuláltak összesen négy expedíciós személyzet esetében. Pozitív pénzügyi döntés esetén kb. 10 év felkészülési idõ után kerülhetne sor a program lebonyolítására. A tervezet fõbb hardverelemei a 4.számú illusztráción tekinthetõk meg. Az egész projekt idõrendi sémája az 5.számú illusztráción látható.
4.számú illusztráció
5.számú illusztráció 19
A tervek eleinte nem találtak túl sok visszhangra a NASA berkeiben, azonban a terv medializálása és a tudományos közvélemény általi elfogadása a döntéshozókat a nézeteik felülvizsgálatára késztette. A 90-es évek végén a NASA új tervet dolgozott ki, amely lényegében átvette a Mars Direct alapelveit, és kicsit tovább fejlesztve (beiktatva egy Mars-körüli pályán várakozó visszatérõ jármûvet, hat fõre duzzasztva a létszámot, javítva az expedíció felszereltségét és csökkentve annak rizikóit) Mars Semi-Direct néven került be a köztudatba kb. 50 milliárdos tervezett költséggel. A program lebonyolítására lényegében a Nemzetközi Ûrállomás befejezése (2010) után kerülhetne sor, amennyiben a szükséges erõforrások megteremtõdnek. A tervezet jármûparkjának tesztelésében a Nemzetközi Ûrállomás is szerepet kaphatna. Fontos momentumként megemlíthetõ, hogy az 1998-ban létrejött civil szervezet, a Mars Society (Robert Zubrin vezetésével) ambiciózus népszerûsítõ és kutatási-fejlesztési programjaival igyekszik elõsegíteni a Mars emberek általi meghódítását. Jelenleg két olyan Mars-bázis modell mûködik a Föld olyan félreesõ zord tájain (Kanada sarkkörön túli egyik szigetén, és az USA egyik sivatagi területén Utah államban), ahol a kietlen marsi életkörülmények a legjobban modellezhetõk. A program célja olyan marsi szimulációs gyakorlat, amely során fokozatosan kipróbálásra kerülnek azok a segédeszközök, jármûvek, eljárások, amelyeket majd a Marson is használni lehet. A szervezet minimális szponzori támogatásokkal jelentõs hatékonysággal valósítja meg programját, ennek elismeréseként az utóbbi idõben a NASA is egyre nagyobb mértékben együttmûködik ezekkel az önkéntesekkel. A következõ bekezdésekben a Mars Society alapító okiratából idézzük azokat az érveket, amelyek a Mars kutatása és az emberek által végrehajtott Mars-utazás mellett szólnak: "A kíváncsiság hajt elõre bennünket. Ûrszondáink adataiból tudjuk, hogy a Mars egykor meleg és nedves bolygó volt, kedvezõ feltételeket nyújtva az élet kialakulásához. Ám a kérdésre, hogy valóban megjelentek-e rajta kezdetleges életformák, csak a felszínen és a felszín-közeli jégrétegekben talált életmaradványok vagy élõlények adhatnak biztos választ. Felfedezésük bizonyíthatná, hogy az élet megjelenése nem egyedi, kizárólag a Földön megtörtént folyamat, s megerõsíthetné annak lehetõségét, hogy a Világegyetemben máshol is létrejöhettek különbözõ életformák - akár intelligensek is. Ez a kopernikuszi fordulattal összemérhetõ jelentõségû felismerés pedig segíthetne jobban megérteni az Univerzumban elfoglalt helyünket és szerepünket. Saját bolygónk is titkokat rejteget. A XXI. századba lépve biztosan állítható, hogy az emberi tevékenység jelentõs hatással van környezetünkre s így az egész bolygóra. Ezért kiemelkedõen fontos, hogy megértsük és figyelemmel kísérjük ezeket az általunk elindított folyamatokat, amelyben az összehasonlító planetológia fontos eszközt jelent - ahhoz hasonlóan, ahogy a Vénusz légköri folyamatainak vizsgálata derített fényt a Föld globális felmelegedését okozó üvegházhatású gázok veszélyére. Tehát a saját bolygónkhoz leginkább hasonló égitesten, a Marson megismert törvényszerûségek által a Föld titkai is feltárulhatnak elõttünk. Így akár túlélésünk kulcsát is jelentheti mindaz, amire a vörös bolygó taníthat bennünket. Nem hátrálunk meg a kihívás elõl. Civilizációnkat ez hajtja elõre, kihívások nélkül hanyatlás vár ránk. Elmúlt az idõ, mikor háborúk ösztönözték a technológiai fejlõdést. Világunk egyre egységesebbé válik, ahol nincs helye a passzív különállásnak, hanem közös vállalkozásokra van szükség, korábbiaknál nemesebb célok felé törve - mint például a Mars meghódítása. A vörös bolygó 20
nemzetközi összefogással történõ megismerése arra is jó példával szolgálna, hogy magasztos célok érdekében milyen hatékony együttmûködésre képesek Földünk különbözõ nemzetei. A jövõ nemzedéke hajt minket. Az ifjú lélek kalandot kíván. Az emberes Mars-program kihívást jelentene sok fiatal számára, akiket lelkesítene a tudat, hogy egy új világ felfedezésében vesznek részt. Ha ez a program csak néhány százalékkal több fiatal figyelmét terelné a tudomány felé, mindez tízmilliókkal több tudóst, mérnököt, feltalálót, orvost és egészségügyi kutatót jelentene. Felfedezéseik új technológiákhoz és gyógymódokhoz vezetnének, amelyek jótékony hatása a hétköznapi élet számos területén megjelenne, s az ezekbõl származó bevételek jelentõsen csökkentenék a Mars-program költségeit. A lehetõség egyedi és vissza nem térõ. A marsi "Új Világ" megalapítása nemes lehetõség, amelyben civilizációnk esélyt kap, hogy korlátain felülemelkedve mindent újrakezdjen, hogy örökségünk legjavára építkezve ne induljon rossz irányba. Ilyen lehetõség ritkán adódik, ezért nem szabad könnyelmûen elvetni. Emberi létünk megköveteli, hogy menjünk. Többek vagyunk egy állatfajnál, mert akár az élet közvetítõivé is válhatunk. Az összes élõlény közül egyedül az ember lehet képes arra, hogy folytassa a teremtés történetét, életet vigyen a Marsra és életre keltse bolygószomszédunkat. Ez méltó emléke lenne az emberi faj közös értékeinek s minden tagjának. A jövõ ott vár ránk. A Mars felszíne akkora, mint bolygónk szárazföldi területe, s a tudományos szempontok mellett azért is izgalmas világ, mert jelen van rajta az összes olyan elem, amely szükséges az élet, vagy akár egy technológiai társadalom fennmaradásához. Egy olyan világ, amely várja, hogy az emberiség születõben lévõ nemzedéke történelmet teremtsen hozzá. El kell mennünk a Marsra ahhoz, hogy ezt az álmot valóra váltsuk. Nemcsak magunk miatt, hanem gyermekeink, unokáink s jövõbeli marsi utódaink miatt is." Jávorka Ágoston
21
22
23
Jelenségnaptár Dátum 05.01. 05.05. 05.10. 05.15. 05.20. 05.25. 05.30.
Nap kel 05:35 05:28 05:21 05:14 05:08 05:03 04:59
Nap nyugszik Hold kel Hold nyugszik 20:04 15:51 04:20 20:10 21:27 05:37 20:16 02:03 10:15 20:23 03:52 16:32 20:29 05:29 22:15 20:35 09:52 01:20 20:40 16:02 02:57
Teljes holdfogyatkozás május 4-én:
Holdfázisok Telihold Utolsó negyed
05.04. 05.11.
Újhold Elsõ negyed
05.19. 05.29.
A C/2001 Q4 Neat üstökös adatai:
Belépés a félárnyékba Belépés az árnyékba A teljes fogyatkozás kezdete A legnagyobb fázis
19:50,6 20:48,1 21:51,8 22:30,2
Dátum 05.05. 05.10. 05.15. 05.20.
07 07 08 08
RA 05 49 55 54 32 04 58 19
Dec -27 02 45 -01 27 30 18 24 38 30 42 03
Mg. +2.5 +2.5 +3.0 +3.5
A teljes fogyatkozás vége Kilépés az árnyékból
23:08,2 00:12,2
05.25. 05.30.
09 17 52 09 32 57
38 14 16 43 08 47
+4.0 +4.5
24
