Címerünk képírásba foglalt üzenete

3

MITIKUS MAGYAR TÖRTÉNELEM

Címerünk képírásba foglalt üzenete PAP GÁBOR A címer – eredetileg és elvben mindegyik, újabban és a gyakorlatban egyre kevesebb közülük – élő minőség! Magyarul úgy mondhatnánk: szervezet – nem szerkezet. A modern címertan is annak tekinti, legfeljebb az életjelenségeit másképp magyarázza, mint mi az alábbiakban. Miben nyilatkozik meg ez az „élőlény-szerűség”? Tudnivaló: a címer jobb, illetve bal felének nem a vele szemben álló személy jobb, illetve bal keze felé eső területrészeket nevezzük, hanem megfordítva. Ha a címer középső, függőleges osztó tengelyét vesszük „ő”-nek – már akár külön jellel jelölődik, akár csak virtuálisan van jelen –, az „ő” jobbja felé esik a címer jobb oldala, és a balja felé a bal. Első közelítésben elég ennyit tudnunk a magyar címer élő mivoltáról – pontosabban ki-voltáról – is. De ennyit feltétlenül tudnunk kell róla. Ugyanis így fogjuk megérteni, hogy valóban üzen nekünk, folyamatosan, fontos dolgokat – magyarul. Most lássuk, miről nem szól ez az írás. Röviden: arról, amit a jelenleg vitathatatlanul legnépszerűbb adatforrás, a Wikipédia már bőséges és ízletes tálalásban közzétett. Hogy mikor született a címerünk, mindig ilyen volt-e, mint most, mikor és kik nevezték el az egyes elemeit úgy, ahogy ma ismerjük őket… és így tovább. Viszont szívesen megemlítjük, hogy nem mi vagyunk az elsők, akik a képírás nyelvét megpróbáljuk szembesíteni vele. A legtöbbet ígérő kísérlet ezen a téren Varga Géza nevéhez fűződik. A következő gondolatmenet több ponton emlékeztetheti majd a figyelmes olvasót az ő okfejtéseire, de azt is tapasztalni fogja, hogy a párhuzamos útvonalak nem feltétlenül vezetnek azonos végeredményekhez. (Mint ahogy nem is feltétlenül egymásból erednek.) A mi fejtegetésünk alapjául a magyar címernek az a formája szolgál, amilyennek ma ismerjük. Mármint mi, országlakosok, egyetemlegességünkben, nem szakemberekre lebontva, azaz nem oknyomozó történészekként vagy heraldikusokként „szakvéleményezve”. Ma tíz magyar állampolgár közül – ha egyáltalán tudnak valamit a címerükről – legalább nyolc a következő szavakkal írja le annak a legfontosabb elemeit. (A Szent Koronával való kapcsolatról egyelőre nem ejtünk szót, erre a kérdésre később még úgyis vissza kell térnünk.) „Baloldalt (emberünk természetesen nem a heraldika szakszókincsét használja!) a négy folyam, jobboldalt a hármas halom, a kettős kereszttel.” Kérdezzünk vissza! Melyik ez a négy folyam? Ha tudja, gondolkozás nélkül vágja: „Duna, Tisza, Dráva, Száva”. (Aztán, ha kajánkodni akar, még hozzáteszi: „Törjön ki a lábad szára”.) Hát a három halom? „Tátra, Mátra, Fátra.” Így, ebben a sorrendben. Akkor is így mondja, ha tisztában

van vele, hogy hármójuk közül a térképen a Tátra meg a Fátra áll közel egymáshoz, a Mátra pedig nem közéjük esik, hanem elég távolra húzódott el tőlük. No, és a kettős kereszt? „Az keresztény jelkép.” Jó-jó, de miért kettős? „A fene tudja. Ilyen, és kész.” Ennyit az utca emberének – bármikor rekonstruálható – jólértesültségéről. Nézzük most már, mit árulnak el magukról a magyar címernek ugyanezek a részletei, ha a képírás nyelvén szólaltatjuk meg őket. A legjobb megközelítések eddig a „hármas halom – kettős kereszt” képlethez kapcsolódtak. Ezek szerint a „hármas halom”, mint képjel, már az ősi mezopotámiai (sumer) képírás-jelek között megtalálható, és a legáltalánosabban használt jelentése: „ország”, „föld”. Ezt mi is megtarthatjuk.

Dobogó

Mitikus Magyar Történelem (XII. évfolyam 5-6. szám) Megjelenik minden páros hónap utolsó napján

Elõfizetési díj belföldre, egy évre: 5000 Ft. Külföldre: 12 000 Ft

Fõszerkesztõ: Sárosi Zoltán világháló: www.dobogommt.hu Kiadja: Két Hollós könyvesbolt (Bp. 1081 Kenyérmező u. 3/a) Telefon: 299-0032 Felelõs kiadó: a kiadó vezetõje Elõfizetéssel kapcsolatos információk: 299-0032 A lap elõfizethetõ az ország valamennyi postahivatalában.

villámlevél: [email protected] HU ISSN 1589-3677(nyomtatott) HU ISSN 1589-4746 (online) A lapban megjelent cikkekért felelõsséget vállalunk!

4

Dobogó

A kettős kereszt megfejtését ugyanezek a szerzők – köztük a már említett Varga Géza – a székely-magyar rovásírás „Gy” betűjének irányából kísérlik meg. Tegyük hozzá máris: bármennyire szokatlannak tűnik ez a magyarázat, korrektnek kell elismernünk, hiszen módszertani szempontból nehezen lenne kifogásolható. Ha nem is a hivatkozott szerző(k) nyomán, de velük egyidejűleg és a nézeteikkel teljes összhangban magunk is erre a megoldásra jutottunk. Tovább menve: azt is tudjuk – ha máshonnan nem, hát az olasz hadmérnök, Marsigli hiteles beszámolójából –, hogy eredetileg valamennyi mássalhangzót úgy ejtették ki őseink, hogy az „e” magánhangzót eléje mondták. Ez a gyakorlat még annyira általános volt a XVII. században, amelyből ez az adatunk származik, hogy a folyamatos rovásírásban nem is jelölték külön a mássalhangzók előtt az „e” betűt, mert azt úgyis automatikusan oda ejtendőnek tartották. Mármost akkor, ha címerünkben az „ország” jel fölött a „Gy” betűt látjuk, azt egészen biztosan „eGy”-nek kell ejtenünk, ha az eredeti jelentésével tisztába akarunk jönni. Csakhogy… A magyar nyelvben az „eGy” szó (a továbbiakban, módszertani megfontolásból, egy darabig ebben a formában fogjuk írni) egészen a legutóbbi időkig nemcsak számnevet jelentett. „Egyház” szavunkban például máig sem annyit tesz, hogy az adott településen mindössze az az egy épület áll. Hanem azt, hogy – „szent ház”, „Isten háza”. Lássunk az alkalmazására konkrétabb példát is. Ha az énlakai unitárius templom mennyezetének sokat idézett kazettáján rovás jelekkel írva az áll, hogy „Egy az Isten”, akkor az legalább háromféleképpen érthető, illetve értendő. Először úgy, hogy számnévnek fogjuk fel az „eGy”-et. Vagyis nem kettő, nem három, nem megszámlálhatatlanul sok, hanem egyetlen-egy az Isten. De jelentheti ez a mondat azt is, hogy az Isten neve: „eGy”. Ez az „eGy” az Isten, nem Jehova, nem Buddha, nem Ahura Mazda… és így tovább. És végül: „eGy”, azaz szent, sőt a legszentebb, nem pedig valami profán jelenség az Isten. Mind a háromféle olvasat egyformán kifogástalan! Ilyen értelemben tehát a „hármas halom a kettős kereszttel” képírási olvasata így szólhat: „szent ország”, „szent föld”, „Isten országa”. Ha pedig azt is figyelembe vesszük, hogy a kettős kereszt nem közvetlenül a középső halomból emelkedik ki, hanem ezen a halmon egy nyitott korona áll, és ebből nő ki az „eGy”, akkor így egészül ki az olvasatunk: „szent királyság” (szakrális királyság), „Isten-királyság”. Ne felejtsük el:

kiváló történészünk, Dümmerth Dezső már évtizedekkel ezelőtt kimutatta, hogy a magyar király nem az „istekegyelmiség” elve alapján uralkodott, mint a többi európai király vagy császár, hanem az „istenfiúság” elvén. Itt érdemes megállnunk egy pillanatra. Mit is tudunk magáról erről a „szent” magyar földről? Olvassuk el, mit ír róla Pósa Pál András, 2012-ben megjelent, „Bevezetés a szakrális terek radiesztéziai felméréséhez” című könyvében. „Magyarországon a szakralitás ötösről indul. (Máshol mindenütt nulláról, egy tíz egységből álló skálán mérve! – P. G.) Tehát az országhatárokon belül a földnek van egy alapszakralitása, amellyel ezidáig más országokban nem találkoztunk.” Legyen elég most ennyit megjegyeznünk a magyar címer „szakrális királyság” olvasatú elem-csoportjáról. A „hármas halommal” azonban, mint az elem-csoport egyik, éppenséggel alapozó szerepű tagjával, még nem végeztünk. „Tátra, Mátra, Fátra” – hallottuk a hagyományos megnevezéseket, a hagyományos sorrendben. (És hogy az akadékoskodókat leszereljük: a mi szempontunkból tökéletesen mindegy, hogy ezt a jellemzékhalmazt évszázadokkal ezelőtt aggatták-e rájuk, vagy tegnapelőtt ötölte ki azokat valami elszánt populista, és terjesztette el a „fészbúúúk” révén!) Nos, a három hegy-névben találhatunk egy közös hang-, illetve betűcsoportot. A „-tra” elem itt is, akárcsak – később még látni fogjuk – a Dráva „Drau” nevében, a „turu” hangtani értelemben vett rokona. (A rokonítás ezúttal is, mint a későbbiek folyamán, a mássalhangzó-kategóriákon belüli szabad váltakoztatás, illetve a kötetlen magánhangzó-használat korábban már részletesen kifejtett törvényszerűségei szerint alakul.) Ez a „turu” a hétköznapi praktikum szintjén a sámánok világfájának Szibéria-szerte használt elnevezése. Átvitt értelemben pedig, azaz kozmikus szinten, a saját Tejút-rendszerünknek, még tágabban, az őselemek működési szintjén, az ötödik elemnek, a „világfának” a szabályszerű névváltozata. Mindjárt látni fogjuk: éppen ezeken a kozmikus – egyben üdvtörténeti – szinteken kell eredményesen működnie a magyar „szent földön” a magyar „Isten-királyságnak”. De ez még csak az egyik fele volt a halom-neveknek. A másik felükben három részre bomlik az őselemtől a Tejúton keresztül a varázserő foganatosításáig (Szibériában a sámán-, nálunk a táltos-praxisig) terjedő hivatás-vonulat. A hármasság egyes tagjainak azonosítása azután már igazán gyemekjáték. A Tá(tra) névben az „aTya” rejlik, a Má(tra) névben az „aNya”, a Fá(tra) név-


5

ben a „Fiú”. A magyar néphagyományban ha képjel forItt tehát a túloldal Fiú-, azaz Fátra-elemének megkömájában adott hármassággal találkozunk, rendszerint vült, anyagba tömörödött változatától mindjárt első köa középső elem a leghangsúlyosabb. („Két szélül a fa- zelítésben eljutottunk ugyanennek a minőségnek a kanál, középütt az angyal áll.”) Itt is a középső halom a „cseppfolyós” – értsd: folyam-, azaz folyamatszerű – legmagasabb, és annak a fején látjuk a koronát. Pedig megnyilatkozásáig. Ne felejtsük azonban, ott egy hára Mátra éppenséggel a legalacsonyabb a három „ha- mas rendszeren belül jelentkezett ez a minőség, mint lom” között. De hát nem a Szűz-Anya Magyarország ki- egyfajta végkifejlet. Mi lesz a másik két összetevővel, rálynője? Lehet ezt a tényt ennél láttatóbb módon kife- az Atya Tátrájával, illetve az Anya Mátrájával? Nos, tudjezni az ország címerében? valevő, hogy a Dunának egy másik nevével is rendszeIdeje áttérnünk a jobb félre. Itt, mint hallottuk, a resen találkozunk az ókor óta folyamatosan forgalom„négy folyam” fogad bennünket. Négy folyam – négy, a ban lévő emlegetések között. Ez a másik neve az Isznemzet rendeltetésszerű működése szempontjából lét- ter. (Esztergom egyes feltételezések szerint az Iszter fontosságúnak tekinthető létezés-folyam(at). Ha a túlol- „gamójában” helyezkedett el eredetileg, innen a máig dalon a tömeg-szerűséhasznált magyar neve.) gében realizált feladatMármost a Duna – Iszter csoport képírásban fonév-páros feltűnően emgalmazott megnevezését lékeztet az ókori – igen, találtuk, itt a feladat megismét Mezopotámia! – isvalósításának folyamatátenség-párosra, a férfi Dura vonatkozó útmutatámuzi-Tammuzra, illetve sokra számíthatunk. Nem női párjára, Inanna-Istárfogunk csalódni! ra. A Duna – Iszter ketTehát: „Duna, Tisza, tősség tehát végső soron Dráva, Száva”. Már tuda teremtett világ első juk: sem a sorrend, sem mozdulása folytán képmaguk az elnevezések ződő minőség-párnak, inem elhanyagolható tédegen szóval a Yang – nyezők. Haladjunk hát a Yin képletnek a folyaszemrevételezésükkel is matszerűség legfelső, a sorjában, felülről lefelé. teremtés gócához legköAz első, a legmagasabb zelebb eső kifejtődéseszintű folyam(at), amelyként is értelmezhető. lyel számolnunk kell a Innen energia-szintek szakrális királyság mű(vízesés-szerű) esését köködtetése során, ezek vetve jutunk – a megbízAz énlakai unitárius templom rovásírásos kazettája szerint Duna-jellegű lesz. hatóan dokumentált tálMit jelenthet ez, képnyelvről hétköznapi nyelvre fordít- tos-révülések útvonalát követve – egyre lejjebb és lejva? Vegyük csak elő a Dunaisten keresztfia című nép- jebb, az égi szférától egyre közelebb kerülve az evilágimesénket (Emberséget járunk tanulni című tanulmány- hétköznapi feladatkörhöz. Ezen a „vízesés”-sorozaton kötet, 189 – 196. o.), és idézzük az idevágó részletét, belül a második fokozat a Tisza működésszintje. Mea magunk egykori kommentárjával együtt. gint könnyen azonosítható a képírási üzenet: itt az őse„Ettek, s étel után azt kérdi Jézus: lemek szintjére ereszkedtünk le. A Tisza, mint Tűz-fo– Hogy hívják azt a legénykét? lyam, nyilván ennek az őselemnek a működési köze– Nincs még megkeresztelkedve – feleli a királyleány gét jelöli. Újabb „vízesés” – most már a Dráva (Drau – –, mert a világra jöttétől kezdve nem jutottunk embe- vö. „turu”!) szintjén járunk. azaz megérkeztünk a saját rek közé. Tejútrendszerünk felségterületére. (Zárójelben érde– Nohát kereszteljük meg, leszek én a keresztapja. mes megjegyezni: az „-áva” szóvégződésnek az „-au” S minthogy élete első napjait a Dunán töltötte, nevez- hangtani értelemben teljesen szabályos alakváltozata. zük Dunaisten keresztfiának.” Ilyenkor a „v”-t, mint ún. „hiátustöltő” hangot, automaEddig a mese-idézet A kommentár: „Itt két állítással tikusan kidobja a nyelv, az „au”-t pedig, további váltotalálkozunk, de ebből a kettőből egyenesen követke- zatként, akár „diphtongusként”, azaz kettős magánzik egy harmadik. Ez pedig hogyan szól? Úgy, hogy ha hangzóként is ejtheti.) A magyar szakrális uralkodó inDunaisten keresztfia, mondjuk, Hunyadi Mátyás (1. állí- nentől mint a „Tejút fiait” igazgat bennünket. tás), és Hunyadi Mátyásnak én vagyok a keresztapja (2. Végül az utolsó, a legközvetlenebbül „földszagú” állítás), akkor – 3. állítás – én vagyok a Dunaisten. A szint neve címerünk jobb oldalán: Száva. (A Dráva – szóban forgó kapcsolatrendszert nem lehet másképp Drau változat-pár mintájára: Száva – Szaú – Szó) Ugyan magyarázni. Ez pedig azt jelenti, hogy a Dunaisten – kinek a „Szava” lehet ez? De hiszen az egész folyamatmaga Jézus Krisztus.” (I. m. 210. o.) sornak egyetlen-egy alanya van: maga az Egy! Az Ő Sza-

6

Dobogó

vának, a teremtő Igének a tovább-mondása pedig a magyarság leghétköznapibb – ugyanakkor persze a legmegtisztelőbb – feladata. Mármint a címerünk képírásba foglalt tanúvallomása szerint. Ha most már az Egy-től ilyen úton-módon sikerült eljutnunk a Szaváig, akkor jólesően vehetjük tudomásul, hogy végső soron visszacsatolódtunk Őhozzá, az Egyhez. Hogyan? Úgy, hogy a magyar nyelvben az Ő Szava, a teremtő „iGe” – a jellegadó mássalhangzó-elemét nagy betűvel kiemelve, és azt a maga hangzóbokrában szabályszerűen váltakoztatva – az „eGy” pontos hangalaki megfelelőjének számít. Ezen a ponton lehetetlen, hogy fel ne idéződjenek bennünk János evangéliumának kezdő sorai. Károli Gáspár revideált fordításában: „Kezdetben vala az Ige, és az Ige vala az Istennél, és Isten vala az Ige. Ez kezdetben az Istennél vala.” Magyarul: Kezdetben volt az iGe, és az iGe (és nem más) volt az eGy-nél, és eGy (nem több és nem más) volt az iGe.” Ezért kell hát ide a megerősítés – nem ismétlésként, ahogy sokan, roszszallólag, vélik: „Ez kezdetben az eGy-nél volt.” Értsd: az iGe és az eGy – lényege szerint ugyanaz! Mármint magyarul. Ha pedig most már – az énlakai felirat útmutatását követve – az „eGy” helyébe Isten szavunkat iktatjuk a gondolatmenetbe, az adott összefüggésben újabb megvilágosodáshoz juthatunk. Isten szavunkból ugyanis első közelítésben az Ős-tény bontható ki, de mindjárt utána az Ős-tan is! (A SáTáN, mint ugyancsak szabályszerű hangalaki változat, mindkettőnek a torzulata. De vigyázat: ennek a kétarcú minőségnek, és nem másnak a torzulata!) Az Ős-tan tehát a magyar nyelv tanúsága szerint lényegileg azonos az Ős-ténnyel. Kibontottabb formában így kapjuk meg ismét az Egy (most már hétköznapi módon írva) és az Ige – János evangélista tanúbizonysága szerint is – lényegi egységét. (Az agyonrágalmazott „populista” ehhez csak annyit merne hozzátenni, azt is csak halkan: de nem ám az evangélium nyelvén, görögül! Hiszen ott az „ige” és az „egy” nem is hasonlít egymáshoz. Az előbbire a „logosz” szót használják, az utóbbira, ebben az összefüggésben is, azt, hogy „monosz”…) Érdemes összegezni az eddigi megfigyelések eredményeit. Címerünk bal (szembenézeti jobb) felének képjel-használatára a statikus jelleget találhattuk jellemzőnek. A magyarság számára legfontosabb világ-

alakító tényezők itt állapotszerűségükben örökítödnek meg. A túlsó félen a motívumkezelés dinamikus jellegű, a „nekünk való” világműködés a maga folyamatszerűségében érzékeltetődik. Képletesen szólva: itt hullámok – ott halmok. Ha tudjuk, hogy a mi világhónapunkban párhuzamosan fut egymással a Halak és a Vízöntő jegy-érvénytartama, nem nehéz ráismernünk: a megfigyelt jellegzetes kettősséggel a magyar címer ennek a kétféle lét-tendenciának a precessziós „nagy Nap-évben” egyedülálló, sajátságos együtthatását is csodálatra méltó biztonsággal rögzíti. (Az állapotszerű tényező ebben a kettősségben az Isten-királyság, benne, a „kellő középen” a Szűz-Anyaság dominanciájával.) Ígértük, hogy szólunk még a magyar címer és a magyar Szent Korona kapcsolatáról. Sajnos, a mai használati módot két okból sem tarthatjuk szerencsésnek. Az egyik ok elvi, a másik inkább gyakorlati jellegű, de mindkettő egyformán jelentősnek mondható. Elvi szempontból vizsgálva a kérdést, nem kerülheti el a figyelmünket az a tény, hogy míg a Szent Korona a maga egyedi, megismételhetetlen mivoltában (pontosabban ő is, akárcsak a címer, ki-voltában!) érdemesült megkülönböztetett tiszteletünkre, addig a címer… Nos, a címer létformája lényegileg eltér ettől, amennyiben a hatás-mezeje alapvetően jelképi természetű. Ilyenformán nemcsak, hogy szabad, de egyenesen ajánlatos a sokszorosítása. A kétféle minőség: a konkrét, egyedi, közvetlenül ható létforma, illetve az elvont, sokszorozható, áttételesen működő – sehogy sem illeszthető egymáshoz zökkenőmentesen. Ez tapasztalati tény, és mint ilyen, átvezet az elemzésünk második, gyakorlatibb szempontjához. Eszerint a Szent Korona csak úgy helyezhető rá „pászentosan” a címerre, ha lehagyjuk róla a csüngőket. Vagyis elsorvasztjuk a három működési szintje közül – kereszt, koronatest, csüngők – a legalsót, amely közvetlenül a földi létszféra felé vezetné tovább a teremtés-központból lehívott energiákat. Magyarán: a Korona gyógyító, új életre támasztó hatása így nem tud eljutni a nemzettesthez. Tény, hogy az országlakosok jelentős részét ma hidegen hagyja a Szent Korona, a maga összes ős-tényével és ős-tanával együtt. Végzetes mulasztás! És a korrigálására a jelenlegi Korona – címer kombinációban – sajnos, ezt is ki kell mondanunk – nincs mód. A nemzet ilyen körülmények között óhatatlanul „plebszesedik”, a szó pejoratív értelmében proletárosodik. Uszíthatóvá válik. (Pontosítsunk: ez a folyamat nem annyira a tényleges és értelmes munkát végzők, mint inkább az ő munkájuk gyümölcseit gátlástalanul fölélők, a dologtalan haszonélvezők, a kitartottak, elsősorban pedig a politika hazardőrjei körében figyelhető meg.) Hogy a kérdés mégsem megoldhatatlan, annak igazolására álljon itt befejezésül népművészetünknek néhány, igazán szemet-lelket gyönyörködtető próbálkozása.


7

A FAKITÉPŐ „SÁMSON” PASSIÓJÁRÁSA MIKLÓSVÖLGYI JÁNOS A helyzet első ránézésre nem tűnik egyszerűnek és problémamentesnek. A pécsi székesegyház altemplomának lejáratát két oldalon az eredeti állapot szerint egy dombormű-együttes díszítette. Mindkét oldalon (az északin és a délin) a hivatalos „deklaráció” szerint az ószövetségi bíra, Sámson élettörténetéből láthatunk négy-négy meghatározó, emblematikus jelenetet. S bár az idők folyamán erősen rongálódott (néhol pedig teljesen megsemmisült) képrend nehezen, vagy talán egyáltalán nem reprodukálható hitelesen, az óriási fejtörést a kutatók számára mégsem a leletanyag állapota, hanem a kompozíció-sorozat egy szinte tökéletesen fennmaradt képjele, az ún. „fanyüvő”Sámson szimbolikája okozza. Ennek a motívumnak ugyanis egész egyszerűen nem létezik ószövetségi előképe, semmilyen elven és alapon nem illeszthető a héber hagyomány kánonjába. No, de akkor mégis milyen összefüggésben beszélhetünk egyáltalán a pécsi székesegyház domborműjével kapcsolatban ószövetségi tétel-együttesről, ha annak pontosan az egyik központi faragványa tökéletesen felülírja az ótestamentumi „származáselmélet” létjogosultságát? Mielőtt további – hasonló irányú – kérdéseinket feltennénk, lássunk néhány adalékot. A pécsi székesegyház altemplomi lejárójának a falát napjainkban a neobarokk emlékműszobrászat meghatározó mesterének – Zala Györgynek a domborműve díszíti. Nevezett rekonstrukció teljesen egyértelműen az ószövetségi tételek menetrendje szerint pótolta az eredeti kőfaragványok hiányzó részleteit. Joggal adódik a kérdés, hogy megfelelő körültekintéssel járt-e el az alkotó – és persze nem utolsó sorban megrendelője –, amikor olyan gyökerekhez próbálta kötni a pótolandó relief-elemek tartalmi vonatkozásait, amelyek egyértelműen nem bizonyíthatóak? Volt-e jogosultsága az egyházi vezetésnek egy olyan lépés megtételéhez, melynek értelmében esetleg „belenyúlva” az eredeti koncepcióba nem kizárhatóan áthangolta az autentikus üzenet szellemiségét, vagy sokkal inkább önkényes beavatkozásról kell beszélnünk az esettel kapcsolatban? Ha konzekvensek akarunk maradni a tényekhez, ki kell mondanunk: mindenféle jogalap rendelkezésre állt az ilyen irányú döntés meghozatalához mind az egyházi megrendelőnek, mind a kivitelezőnek, hisz három olyan motívum is egyértelműen beazonosítható az eredeti domborművön, amelyek témái alapján szervesen köthetőek a Bírák könyvének Sámson élettörténetét bemutató eseménysoraihoz. Ezek sorrendben a következők: az oroszlánnal küzdő ember, a vak-és vakot vezető kapcsolata és az oszlopdöntés jelenetei kétséget kizáróan megjelennek csakúgy az altemplomi lejáró XII. században megalkotott faragványain, mint az ószövetségi Szent-

írás forrásában is. Egy ilyen súlyú paralelizmus megléte pedig egyértelmű indokot szolgáltathat arra, hogy a Bírák könyvének eseménysorait követve olvastassanak tovább a hiányzó elemek lehetséges történései. Ez a módszertani eljárás tehát mindenképpen tolerálható, még ha fenntartásokkal is, hiszen az említett három jelenet – annak ellenére, hogy létezik megfelelője az ószövetségi hagyományban –, egyértelműen értelmezhető más „nyelven” is, tehát a részleges képi azonosság még nem feltétlen jelent egyértelmű igazolást a héber eredetmítosszal való cáfolhatatlan azonosságra. No, de erről majd később. Ugyanakkor nem hagyhatjuk figyelmen kívül azt a szigorú tényt sem, hogy miközben a fent jelölt három esemény egyértelműen a Bírák könyvének történéssoraihoz is kötheti a dombormű képrendjének szimbolikáját, eközben a déli lejáró központi motívumát a fentiekben már jelzett „fanyüvő” képjel uralja, melynek analógiája nem az ószövetségi hagyományban, hanem egy manicheista zsoltárban lelhető fel perdöntő bizonyítékként szolgáló hiteles forrásanyagokkal alátámasztva. Lássuk hát a manicheizmushoz rendelés alapjául szolgáló bizonyítékokat: Cs. Tompos Erzsébet az „Archeológiai értesítő” 1963-as 90. számában írja a következőket: „ A pécsi székesegyház fakitépő Sámsonjának ikonográfiai tematikáját illetően azonban konkrétabb, az általános tartalmi vonatkozásokon túl, formai kapcsolat is mutatkozik egy kora keresztény, kopt zsoltároskönyv szövegével, amelyet a történeti kutatás a legutóbbi évtizedekben fedezett fel:

„…Megismertem és megértettem, hogy mi van, és hogy mi lesz: mi a halandó és a másik oldalon mi a halhatatlan? és mi a Fény Királya, aki az élet fája, és mi a sötétség, ami a halál fája…” (A Manichean Psalm-Book. Contribution by H. Ibscher, edited by C. R. C. Alberry. Stuttgart, 1938)

Egy másik zsoltárból megtudjuk azt is, hogy a „Sötétség”, a „Tévedés fiai” ki akarták tépni „a megrendíthetetlen fát”, kísérletük azonban nem sikerült, kudarcot vallottak. Ezzel szemben a „Megváltó” győzedelmeskedett a gonoszokon, a szöveg szó szerinti fordításában: „a bűn fáját gyökerestől kitépte”. Ez utóbbi zsoltáridézet irodalmi, és a pécsi dombormű képzőművészeti megfogalmazása között még részletében is figyelemre méltó párhuzam mutatkozik: miként a zsoltároskönyv „Megváltója”, úgy a relief Sámson-Krisztusa is gyökerestől tépi ki a „bűn fáját”. (…) További kérdés, hogy a hálószerűen összefonódó faágakról felröppenő madarak részmotívuma a relief alapvető mondanivalójába illesztve miképpen értel-

8

Dobogó

mezhető? (…) Az előző kopt szövegkönyvben a fakitépés gondolata mellett ugyancsak többször szerepel a madár és a háló kapcsolt motívuma. A zsoltárok megfogalmazása szerint Krisztus széttépte a lelkek – a lélekmadarak – hálóját, amely a „halottak Hadese”. Majd a szövegíró saját magáról, bűnös emberről úgy ír, mint akit a „Halál”, a „Sötétség” csapdájába csalt, „hálójába vont és elzárt a szép madarak szabadságának egétől”. Avagy: „miként a madár a kelepcében, úgy vagyok én is, mert a halál testében vagyok”. Könyörög, hogy mielőbb szabadulhasson a test hálójából. A „Megszabadultakról”, az üdvözült lelkekről szólva dicsőíti a madarakat, amelyek felszállnak, s a lélek szülőhazájába térnek. A „fanyüvő Sámson pécsi domborművének ikonográfiai viszonylatában egyértelműen meghatározható tehát a hálószerűen összefonódó faágakról felröppenő madarak szimbolikus jelentéstartalma: a „Megváltó” a „Halál” fáját kitépve, diadalt arat a „Gonoszon”, s ugyanakkor a „Halál testéből-hálójából” kiszabadítja a lelket.” A fent nevezett manicheista zsoltárban tehát egészen egyértelmű, részletekbe menő analógiáját látjuk a pécsi dombormű fakitépő „Sámson” motívumának, ami viszont azt is jelenti, hogy a manicheista zsoltárral összefüggésbe hozva a képjelet (amely egyértelműen a Világ Világosságának szerepvállalásáról beszél) nem feltétlen Sámson, hanem legalább akkora jogalappal az Egyetemes Megváltó, Jézus Krisztus is szerepelhet a dombormű képrendje által megfogalmazott történetben. A Sámsontól Megváltóhoz való „áttérés” felvetésének lehetősége előtt (ezen elképzelés létjogosultságát alátámasztandó), azonban még meg kell említeni, hogy nem kizárólag Cs. Tompos Erzsébet volt az egyetlen kutató, aki foglalkozott a témával. Scheibert Sándor irodalomtörténésznek, a pesti Rabbiképző Intézet igazgatójának is kutatási területét jelentette a kérdéses szimbólum eredetének analizálása. Cs. Tompos Erzsébethez hasonlóan ő is előképek után kutatott, és a következő megállapításra jutott. Lássuk hát Scheibert kísérletét: „…A pécsi székesegyház XII. századi domborművei között ikonográfiai szempontból a fakitépő Sámson az egyik nagyon problematikus (…) A Biblia Sámson ilyen erőmutatványáról nem tud, párhuzamait és forrását ezért a kutatók máig keresik. (…) Gerecze Péter szerint „itt bizonyosan önkényes symbolismussal van dolgunk, melyet még nem tudunk megfejteni” (…) Az eddig ismert adatok alapján elég szűkre vonható a földrajzi kör és kor, amelyben a fakitépő Sámson ábrázolása megjelenik. Limburg, Alspach és Remagen a Rajna vidékén fekszik, Maienfeld közel a német határhoz. A kor a XII-XIII. század. Aligha tévedünk, ha a pécsi művész mintáját – bár ez idő szerint a pécsi látszik a legrégebbinek – a Rajnavidékén kell keresnünk. A „Sámson mester” olasz tanultsága mellé talán német művészeti ismereteket is feltételezhetünk. Honnan vehette az öt művész –

vagy a közös minta készítője – az indítékokat a Bibliában nem szereplő e jelenet megábrázolására? A legenda látszanék kézenfekvőnek, de ilyen zsidó, vagy keresztény legenda nincs. A zsidó legenda – az aggáda – arról tud csupán, hogy Sámson két hegyet szakít ki és azokat dörzsöli egymáshoz. Mégis – úgy gondoljuk – rá tudunk mutatni forrására. A keresztény szimbolikában Sámson Jézus egyik ótestamentumi előképe. Elég, ha utalunk a XIII. század végén keletkezett Biblia Pauperum felfogására, amelynek nyilvánvalóan előzményei voltak. Venerabilis Godefridus, admonti apát, a XII. században – tehát a pécsi székesegyház kőreliefjeinek megalkotásakor – a filiszteusok templomának két oszlopát a keresztfa két ágához hasonlítja. (…) Innen vehette a művész – vagy a megrendelő – hogy Sámsont fanyüvőnek ábrázolja.” (Archeológiai értesítő 89. szám (1962) Hogy a két eredeztetési javaslat közül melyik a tárgyilagosabb, hogy melyik az, amelyik egyértelműbb analógiákkal dolgozik, nem lehet vita tárgya. Míg a manicheista zsoltár teljesen világos képekre hivatkozik (a bűn fáját gyökerestől kitépő Megváltó, Krisztus széttépte a lélekmadarak hálóját), addig Scheibert oldaláról döntően feltételes módban megfogalmazott, homályos utalásokkal találkozunk (talán, vehette, stb.) A gond azonban nem csupán a feltételes mód alkalmazásából adódik. Sőt, elsősorban nem abból. Sokkal inkább aggályos tanulmányában az olyan egyértelmű írásbeli utalások, vagy képi jelek feltűnő hiánya, melyek egyébként meggyőzően köthették volna a kérdéses „fakitépő Sámson” motívumot az ószövetségi bíra személyéhez. De vessük vizsgálat alá Scheibert bizonyítási metódusát, valamint a belőlük levonható tanulságokat: Első tétel: „A Biblia nem ismer ilyen (fakitépő) cselekedetet” – írja Scheiber. Vagyis egész egyszerűen nem tudja Sámsonhoz kötni a kérdéses mozzanatot. Második tétel: „Sem a keresztény, sem a zsidó legenda (az aggáda) nem tud Sámson ilyen típusú erőmutatványáról” – olvashatjuk az irodalomtörténész tényszerű megállapítását. Ennek ellenére „…mégis úgy gondoljuk, rá tudunk mutatni ilyen forrásra.” Érthető? Sem a Biblia, sem a legenda, sem a hagyomány nem szolgáltat analógiát, mégis rá tudunk mutatni a Sámsonnal való azonosság forrására… Izgalmas felvetés, lássuk, hogyan történik az igazolás. A bizonyítás első fázisa: 1.) „A keresztény szimbolikában Sámson Jézus egyik ótestamentumi előképe” – hangzik a nyitó-gondolat. Ezen egyszerű ténymegállapítás nem több, mint aminek látszik: a ténymegállapítás azon típusa, mely által egyáltalán nem kerültünk közelebb a megoldáshoz, a gyökerestől kitépet lomkoronás fából felreppenő madarak képjelének eredet-megállapításához. Következzen a bizonyítás második fázisa:

MITIKUS MAGYAR TÖRTÉNELEM 2.) Egy admonti apát szerint a filiszteusok templomának két oszlopa beazonosítható a keresztfa két ágával. Nos, bármilyen meglepő is, de a bizonyítékok felsorolása ezzel befejezettnek tekinthető. Harmadik tételt ne várjunk. Scheibert Sándor e két a”komponensből” olvassa ki a „fakitépő” Sámson azonosításához szükséges összefüggéseket, miközben jól látható, hogy sem a gyökérrel és lombkoronával megjelenített fa, sem az abból felreppenő madarak képi világának egész egyszerűen nyoma sincs az általa felvetett gondolati párhuzamokban. Kizárólag oszlopokról hallunk, és ezek kereszttel történő azonosításáról. De még mindig nem világos, hogy milyen alapon von párhuzamot egy filiszteus templom oszlopai és a keresztfa közé? Nem világos, hisz egyrészt az oszlopok pozíciójukból adódóan függőleges irányúak, metszeni egymást a keresztfához hasonlóan ezért soha nem fogják (tehát ebben a közelítésben a legtipikusabb képzavarral állunk szemben), másrészt a katolikus, vagy más Krisztus-alapú felekezetek templomoszlopaival összefüggésben (ahol a hitbéli alapot az evangéliumi kereszténység értékrendje szolgáltatja) még talán elfogadható lenne az ilyetén párhuzam felvetése azzal az indokkal, hogy az egyház tartóoszlopa végső soron nem más, mint a kereszt, ám egy olyan filiszteus templommal kapcsolatban, ahol a legfőbb istenként nem a jóság kivetülésének egy Krisztust megelőző mitológiai Isten-formáját, hanem egyrészt az Alvilág istenét Dagónt és a gonosz egyik megtestesítőjét Baál-zebubot (Belzebub) tisztelték, nos keresztről beszélni már csak azért is fölöttébb problematikus, mert teljesen világos, hogy egy sötét erők által uralt épületben az oszlopok az alvilág hitének az építményét tartják és nem a krisztusi szeretetvallásét. Ilyen értelemben pedig az ott megjelenő tartóelemek semmiféle magyarázat, érvelés, vagy spekuláció ellenére sem lehetnek szimbólumai a Krisztusi minőséggel szerves kapcsolatban álló keresztnek. Ez a dolgok egyik oldala. Ha viszont indokolatlanul és felelőtlenül figyelmen kívül hagynánk a fenti érvelést, akkor egy másik szempont felvetése is képes döntő csapást mérni az admonti apát (és így Scheiber) koncepciójának a megalapozottságára. Egyik legfőbb érvünk az oszlop-keresztfa azonosság megidézésével – mint „fanyüvő” motívum igazolását szolgáló „bizonyítékkal” szemben – az volt, hogy ha a szimbólumok szintjén el is juthatnánk az oszloptól a keresztfáig, az a keresztfa a képi világ dimenziójában még mindig nagyon messze esne a domborművön szereplő, Sámson által kitépet, gyökerekkel és lomkoronával ábrázolt fa motívumától. Éppen ezért az ezen párhuzamot felvető hang részéről a minimálisan elvárható feladat mégiscsak az kellene, hogy legyen, hogy valamilyen úton-módon megpróbálja bizonyítani a keresztfa és lomkoronás fa azonosságát, hogy e szinkronitás igazolásával már megfelelő jogalappal bonthassa tovább teóriájának további részleteit.

9

Scheiber azonban látványosan kerüli a szimbolika tovább bontását, tehát jól láthatóan nem gondol a két minőség azonosságának felvetésére, pedig azon a vonalon még lehetne „keresnivalója” érvelése hiteleségének igazolására. A helyzet ugyanis az, hogy a még középkorban is élő hagyományon túl, melynek értelmében Krisztus keresztjét a paradicsomi bűnbeesés fájából ácsolták, létezik még olyan összefüggésrendszer, melynek segítségével eljuthatunk a kereszt és a fanyüvő által kiszakított lomkoronás fa motívumának azonosságáig. Hogyan és milyen módon? Nos, két esetben (természetesen a szimbólumok szintjén) valóban „lejátszódhat” e metamorfózis, amennyiben a keresztfa poláris természetéből indulunk ki. Ennek értelmében a kereszt-motívum megjelenhet, mint Életfa – Krisztus feltámadásának talajaként –, de lehet a halál fája is, amennyiben a Megváltó halálának eszközeként értékeljük. Ez utóbbi esetben egészen konkrét képi párhuzam is felvethető a fakitépés aktusával, hiszen Krisztus feltámadásával voltaképpen nem tett mást, mint a halál fáját gyökerestől kitépte. De akár élet, akár halál fájaként tekintek a keresztfára, mindkét értelmezéssel összefüggésbe hozható cselekménysor (kereszthalál, illetve feltámadás által a halál fájának kitépése) kizárólag Krisztusi szerepkört takar, ami azt jelenti, hogy a keresztfával összefüggésben Sámson személye gyakorlatilag semmiféle hivatkozással nem vethető fel, vagyis a fanyüvés motívumának ószövetségi bírához való rendelése ezen érvelés felvetésének fényében sem tekinthető többnek, mint puszta fikciónak. Ugyanakkor, mint ahogyan a kereszt filiszteus templomoszloppal való azonosítása, úgy Sámson Krisztus-előképként való értelmezése is rendkívül aggályos képzettársításnak tűnik. Az előkép ugyanis azt jelenti: forrás. Az rendben van, hogy Sámson jelentése: „A Nap Fia”, Krisztus pedig a „Világ Világossága”, vagy más néven az „Igazság Napja”. Még azt is tényként kell rögzítenünk, hogy a középkori tipológia Sámson tetteit Krisztus élete előképének tekintette, és az is tagadhatatlan, hogy elevenen él a zsidó-keresztény hagyományban az az elgondolás, miszerint Sámson úgy szabadította meg a népét az elnyomástól, mint ahogyan Krisztus is megszabadította az emberiséget az „eredendő bűntől”. (Emlékeztetőül: az ószövetségi bíra több ezer ember lemészárlásával hajtotta végre az ún. „szabadítást”… És Krisztus?) Nem is azzal van tehát a gond, hogy léteznek-e a fentiekben lejegyzett szempontok, mert természetesen azok jelenvalósága egész egyszerűen cáfolhatatlan. Itt már a puszta párhuzamvonás megalapozottságával kapcsolatban adódnak igen súlyos problémák még akkor is, ha azokat adott esetben a legelőkelőbb egyházi méltóság is próbálja megvonni. Egy ilyen eredeztetési kísérlet (Sámson Krisztus-előkép szerepének hitelesítése) ugyanis rendkívül komoly következményekkel jár: mindez ugyanis azt jelenti, hogy az Emberré lett Isten szeretetet hirdető etikai alapveté-

10

Dobogó

sének a forrása nem más, mint az ószövetségi bíra által képviselt bosszú és leszámolás mészárlással kivitelezett világképe kell, hogy legyen. Ez a tökéletes abszurditás azonban a legalapvetőbb erkölcsi normákat, valamint a keresztény tanítás súlyponti tételeit figyelembe véve természetesen semmilyen szinten nem tolerálható, amiből az is egyenesen következik, hogy a fanyüvő „Sámson” képjel a Sámson-Krisztus előkép rendszerből (csakúgy, mint az oszlop-keresztfa kísérlet esetében) semmiféle hivatkozási alappal nem vezethető le, hiszen a párhuzam felvetése – függetlenül attól, hogy az egyházi gyakorlatban, illetve a zsidó-keresztény hagyományban milyen nyomatékkal és súllyal jelenik meg – alapvetően téves premisszából indul ki. A fent leírtak tükrében jól érzékelhető tehát, hogy ameddig a Scheiberi bizonyítási eljárás kapcsán folyamatosan ütközünk áthidalhatatlan ellentmondások sorába, addig a manicheista zsoltár mindenféle homályos utalások és zavaros összefüggésrendszerek felvetését nélkülözve tökéletes tisztasággal beszél és mutat rá a fakitépő Sámson képjelének hiteles forrására. Akkor hát ószövetségi megalapozás nélküli ószövetséginek mondott jelenetsor tárul a XXI. századi műélvező elé a pécsi székesegyház domborművén? A kérdés egyre izgalmasabbá kezd válni, ezért a felvetés megválaszolása és tisztázása érdekében most már nem elégedhetünk mag annyival, hogy egyetlen képjelnek (a fanyüvőének) megtaláljuk a forrását, illetve tisztázzuk tartalmi vonatkozásait, hanem meg kell értenünk: csak abban az esetben kaphatunk megnyugtató válaszokat, ha megpróbáljuk összefüggésében, minden egyes jelenetre kiterjesztve leolvasni a hivatalosan nyolc (véleményem szerint azonban kilenc) egységből álló dombormű-ciklus üzeneteit, vagyis az egész jelenetsornak meg kell próbálnunk felfejteni az egységben feltáruló értelmét. Lássuk a részleteket! Jómagam meggyőződéssel vallom, hogy a Sámson-történet bizonyos epizódjai mindössze keretet szolgáltatnak egy beavatás leírásához, illetve képi elemekkel történő megidézéséhez. No, de mi szükség lehet egy beavatással kapcsolatban Sámson személyét megidézni, akinek gyilkosságokkal terhelt életpályája nyilvánvalóan nem vezethet üdvösségre. A válasz logikusnak mondható: mert Sámson ószövetségi „hős”. Márpedig az egészen nyilvánvaló, hogy minden út kezdete ószövetségi abban az értelemben, hogy nem letisztult, hogy esetleges, hogy tele van a bűn és a bukás lehetőségével. Éppen ezért egy beavatási útvonal kezdeti fázisait, az esendő ember indulási pozícióját nem is nagyon lehetne más összefüggésben hitelesebben ábrázolni, mint az ószövetségi szimbolika beemelésével. Az emberi életút kezdetén is jelen van ugyanis az „ószövetségi” norma, az az életfelfogás, amely elsősorban a másik rovására próbálja önmagát pozícionálni, és e cél elérése érdekében akár a gátlástalanságtól sem riad

vissza. Erősnek és legyőzhetetlennek érzi magát az ember, amely alapállás értelemszerűen vezet bukáshoz. Ebből az esésből való felállást segítő látásmód térnyerése fog aztán kinőni újszövetségi szellemiséggé, tehát Krisztusivá. Az értelmezhetetlennek tartott, gyökerestől való fakitépés szimbolikájában pontosan ez a megrendítő – az emberi gondolkodást gyökereiben átalakító spirituális felismerés – járatódik csúcsra. Itt válik az ember Sámsoniból végérvényesen Krisztusivá. Nem is csoda, hogy az ószövetségi logika alapján működő XX.-XXI. század jeles gondolkodói megzavarodnak ezen a neuralgikus ponton. Felborul ugyanis az a rendszer, amelyet addig biztosnak, megrendíthetetlennek hittek. „Bezavar” a képbe egy addig nem ismert, jelen nem lévő szellemiség – az önzésen felülemelkedő szereteté, önfeláldozásé, a gonoszt gyökereiben kitépő megtisztult emberi alapállásé. A zavar pedig csak fokozódik, amikor el kellene fogadni, hogy a megtisztuláshoz, a feltámadás esélyéhez végleg le kell számolni a sámsoni úttal és a Krisztusi ösvényre kell térni. Ezt a szintet, aki képtelen megugrani, az a következőket fogja állítani, vagy idézni a „fakitépő” motívummal összefüggésben: „Itt bizonyosan önkényes symbolismussal van dolgunk, melyet még nem tudunk megfejteni”. (Gerecze Péter, Scheiber Sándor) Mondhatnánk akár azt is: jellemző, ha úgy tetszik tipizálható XXI. századi látásmód. Képtelen érzékelni a gyökeres fordulatot, amely az emberi lélekben a megtisztulás, a megemelkedés reményében végbe kell, hogy menjen annak érdekében, hogy az ember emberként legyen képes folytatni élete beavatási útvonalát – tulajdon keresztútját. Éppen ezért megfejthetetlen, önkényes (!) szimbolizmussal magyarázza a megtisztulást. Egészen elképesztő hang, egészen döbbenetes látlelet. Talán pontosan ugyanezen világszemlélet vezette az egyház megrendelői szándékát akkor, amikor eldöntötte, hogy a XII. századi, erősen sérült állapotban lévő domborműről a hiányzó részleteket kipótolva egy rekonstrukciós kompozíciót készíttet. A kipótolt részletek egyértelműen ószövetségi programot követtek, annak ellenére, hogy az előzőekben már idézett „fakitépő” motívumból kiindulva mindenféle jogalap rendelkezésre állt volna ahhoz, hogy más irányból közelítsék meg az altemplomi lejárót díszítő dombormű szellemiségének megidézését. Amikor hozzákezdünk a faragott képrend elemzéséhez, mégis úgy kell döntenünk, hogy mivel az ószövetségi etikához való orientálódás korunk tipizálható jelensége, mindennapi életünkre vonatkoztatva akkor kaphatunk igazán hiteles képet a dombormű üzenetéről, ha az eredeti faragvány megsemmisült részein a rekonstrukciós elképzelés képrendjét használjuk alapul. Ennek értelmében a következő ritmusra és témákra épül a vizsgálat alá vonandó XII. századi reliefrendszer képi programja: – Sámson küzdelme az oroszlánnal (eredeti)


– Sámson ezer Filiszteust öl meg egy szamárállkapoccsal (feltételezett-rekonstruált) – Sámson haját levágják (rekonstruált) – Sámson szemeit kiszúrják (rekonstruált) – A vak Sámsont egy ember vezeti (eredeti) – Sámson gyökerestől tép ki egy fát, melyről madarak szállnak fel (eredeti) – Sámson egy oszlopba kapaszkodik (eredeti) – Sámson ledönti az oszlopokat (eredeti) – Sámson az égre tekint (eredeti) Ez utóbbi szereplő egyetlen elemzés kapcsán sem szerepel külön motívumként, hanem személyét annak ellenére az oszlopdöntés filiszteus áldozataként határozzák meg, hogy teljesen sértetlenül, az oszlopdöntő ószövetségi bírától független egységként jelenik meg a dombormű-együttes utolsó „szelvényén”, miközben az oszlopok jól láthatóan (és ez nem szubjektív megítélés kérdése) kizárólag az azt ledöntő Sámsonra, nem pedig őrá omlanak. Hogyan lehetne tehát egy sértetlen szereplő az oszlopdöntés filiszteus áldozata? Pontosan ezen ellentmondás okán tartottam indokoltnak kilencedik egységként külön értelmezni e motívumot No, de lássuk, hogy az ószövetségi értelmezés és újrafogalmazási kísérlet ellenére mégis hogyan ragyog át a hivatalosan „Sámson-történetként” deklarált, ha úgy tetszik „eladott” képrenden egy üdvözülés felé elinduló ember élettörténete, annak küzdelmei, tapasztalásai, botlásai, majd megigazulási folyamata, vagyis a Krisztusi szellemiség Tórát meghaladó világképe. Az első – az oroszlán száját széttépő Sámson képjele nem feltétlen az ószövetségi Bírák könyvének vonatkozó részét idézi, hanem egy történet elmesélésének kezdetét: az oroszlán szájának megnyitása tulajdonképpen nem más, mint szóra bírás. Szóra bírás, hogy „mesélj el egy történetet”, egy olyan történetet, amely egyetemes nagyságrendű és érvényű tanulságokkal szolgálhat az emberiség számára. „Ne ragadozói énedet használd, hanem a beszéd, a tanítás, vagyis a Teremtő Ige erejét”. Ez tehát a képjelekkel leírt események kiindulópontja. A történet pedig a következő: amikor az ember meg van győződve arról, hogy eredményeket az életben kizárólag oly módon képes

11

elérni, és hatékonyan magáévá tenni, ha annak mások legyőzése, súlyosabb esetben pedig mások letaposása az ára, nos akkor ezen szemléletmódjáért komoly árat kell fizetnie. Ez a XXI. században mindenféle ellenvetés nélkül tipizálható magatartásforma a dombormű-rendszer második képmezejét uralja, ahol Sámson egyetlen szamárállkapoccsal veri agyon ellenfeleit. Kizárólag a fizikai síkon való gondolkodás uralja és irányítja tehát az ószövetségi bíró tetteit, még csak nyomokban sem fedezhető fel egy emelkedettebb, egy humánusabb gondolkodásmód alapja. A képjel Irak, Ukrajna, Szaúd-Arábia jelenkori, embertelenséget a legkegyetlenebb valóságában felszínre emelő politikai eseményeinek tükrében hihetetlenül aktuális. A mentalitás és a stratégia nem, csupán a fegyver megválasztása változott. De, hogy mi lesz az ellenséggel szembeni ilyetén hozzáállásnak az eredménye, arra a harmadik képmező igencsak beszédes válasszal szolgál. A támadó fél, az agresszor nyilvánvaló bukása. „Egy háborúban ugyanis nincsenek győztesek…” A dombormű rendelt helyén szereplő áldozatok pontosan e törvényszerűség értelmében kerekednek felül, és Sámsont – hajának levágásával – megfosztják erejétől, azaz hatástalanítják. Az üzenet világos és egyértelmű: semmilyen konfliktusban nem lehet alternatíva a másik fél eltaposása, hisz a bestiális cselekmények visszaütnek, a megaláztatás egykori előidézője maga fog szenvedő alannyá válni, vagyis mindazok a rémtettek, melyeket ellenfeleivel szemben elkövetett őrá fognak visszahullani. Az egykor volt „hódító” tehát erejétől megfosztva, térdre kényszerítve a padlóra került. Ez így történik a történelem folyamán valamennyi konfliktushelyzet végkifejletében. A következő – sorrendben a negyedik – jelenetnél azonban vizsgahelyzet áll elő: hogyan fog megnyilvánulni és reagálni az agresszort legyőző ellenfél? Milyen sorsot szán támadójának, vérei gyilkosának? Ha bosszút áll, vagyis az ószövetségi instrukciót követi, elbukik, és nincs megbékélés: a brutalitás és a gyűlölet örvényébe kerülve végeláthatatlan leszámolási hadjárat veheti kezdetét, vagyis felébred egy alapvetően emberellenes, démoni erő. Ha viszont képes ar-

12

Dobogó

ra, hogy kegyelmet gyakoroljon, reális esély mutatkozik a pusztítás megfékezésére, majd a megbékélésre. Mit üzen ilyen választási dilemma alkalmával a Tóra szellemisége? Az utasítás kegyetlen és hideg: szemet szemért, fogat fogért. És mit üzen az evangéliumok Krisztusa, az Egyetemes Megváltó? Szeresd ellenséged! A negyedik képmező tehát egyértelműen ki fogja jelölni az irányt: a kegyelem, vagy a törvény szava érvényesül-e a továbbiakban, a kegyelem, vagy a törvény irányába halad-e tovább a főszereplők sorsa? Nos, a helyzet az, hogy minden jóérzésű ember fellélegezhet: a bukásra ítélt Sámson nincs megcsonkítva, nincsenek rajta külsérelmi nyomok, nincs elpusztítván a porba „szántva”, hanem jól láthatóan sértetlen mivoltában áll, vagyis felemeltetett. Az egykori legyőzött „filiszteus”, aki immár győzedelmes szerepkörben jelenik meg, nem lemészárolja, hanem felemeli sajátjai egykori gyilkosát. A két fej tulajdonképpen egy magasságban helyezkedik el, ami azt jelenti, hogy azonos szinten kezeli önmagával a legyőzöttet, vagyis jól érzékelhetően nem hagyja méltatlan helyzetbe kényszerülni ellenségét, tehát egykorvolt áldozatként képessé vált a legnemesebb magatartásformák egyikének gyakorlására, az ellenséggel szembeni kegyelem kiszolgáltatására. Fontos azonban megjegyeznünk egy figyelmen kívül nem hagyható tényt: a legyőzött „Sámson” kezei jól láthatóan meg vannak kötözve. Ez a kötözés azonban nem történik, mert nem történhet véletlenül. Mozgásképtelenségbe kényszerített állapota ugyanis jelzés értékű. Egyrészt jelzi, hogy legyőzője nem megsemmisíteni, hanem csupán hatástalanítani kívánja, másrészt jelzi megkötözöttségét is. Vagyis azt, hogy a nemrég még pusztító ösztöneinek gátat szabni képtelen, földről felemelt életminőség egyelőre nem lát tisztán az élet igazán fajsúlyos kérdéseiben, nem érti ugyanis még a lélek és a szellem szavát. Talán azt már kezdi felfogni, hogy létezik más út is, mint az általa sokáig képviselt bosszúé és a gátlástalanságé, de az élmény (a megbocsátás élménye, melyet vele szemben gyakoroltak) még olyannyira friss, hogy számára ezekben a „percekben” az még voltaképpen ténylegesen feldolgozhatatlan „traumaként” van jelen életében. Ilyen spiritualitást befogadni képtelen szellemi kondíciókkal pedig ebben az élethelyzetben nem tud megfelelően tájékozódni az életút ösvényein egy lelkiekben még nem kellőképpen megerősödött emberfia, ezért értelemszerűen segítségre lesz szüksége evilági léte további szakaszainak első lépéseinél. A segítség pedig az ötödik képmezőben az egykori áldozat személyében fog érkezni. És nem is akárhogyan. A domborműrendszer kompozíciójában ugyanis ezen a ponton történik először arányváltás. Vagyis itt tapasztalható meg elsőként az a vizuális jel, mely megváltoztatja a szereplők testarányait. Az első négy képmezőben minden szereplő hozzávetőleg azonos méretű volt. E helyütt azonban a még egyelőre segítségre szoruló „Sámsont” vezető-terelgető „filiszteus” hangsúlyosan

kisebb testmérettel rendelkezik, mint az események korábbi szakaszaiban. Mi lehet az oka ennek az arányváltásnak, ennek az „összezsugorodásnak”? Az a felismerés, hogy amennyiben a szükség úgy hozza, önmagam megkisebbítése árán, önmagam rovására is segíteni kell a rászorulót. Csak úgy tudom ugyanis a legyőzöttet hatékonyan vezetni, neki példát és utat mutatni, ha nem érzékeltetem fölényemet. Vagyis „kicsivé” válok, szükség esetén akár kisebbé is, mint ő maga. Ha ugyanis „túlnövök” a felemelendőn, ha látványosan fölényben maradok vele szemben, akkor ebbéli pozícióm az ő nyomorultságát, (végső soron megaláztatását) sulykolja, a tüske megmarad benne, az pedig fertőz, és az első lehetséges alkalomkor a „nem kérek az alamizsnából” lelki alapállástól vezérelve félő, hogy gyűlölete eszkalálódik és a pokol ismét elszabadul. Meg kell érteni: ha a segítségemet a rászoruló alamizsnaként éli meg, az a lelkiségét fogja rombolni, ebben az értelemben pedig a segítőkészség nem ér semmit, hiábavaló volt a küzdelem. Önmagam megkisebbítése azonban egy olyan felemelő gesztus a szükséget szenvedő irányába, hogy ezzel a magatartásformával valóban példát és így utat is tudok mutatni. Önmagam másokért való megkisebbítése ugyanis adomány és nem alamizsna. Ha pedig egy ilyen típusú adománnyal vagyok képes felemelni egy olyan életminőséget, melynek elemi érdeke, hogy segítséget kapjon, akkor bizton reménykedhetem abban, hogy életpéldámmal addigi gyarló, bűnös, vétkező, ha úgy tetszik ember alatti magatartásformájában gyökeres változtatásokat leszek képes kiváltani, és ezáltal "megváltom" őt. A gyökeres változás a pécsi székesegyház domborműrendszerének hatodik képmezejében egyértelműen válik leolvashatóvá. „Sámson” az egykor volt ellenségének önfeláldozó segítségét testközelből átélve és megtapasztalva felismeri a lélek jelenvalóságát és hatalmát. Éppen ezért átértékeli önmagát és önmaga világhoz fűződő viszonyát. Ennek jeleként kitépi a romlást jelképező fát, amely nem más, mint egykor volt beszennyezett önmaga, amely felhatalmazást adott az értelmetlen és esztelen pusztításra. Kitépi tehát a romlás fáját, méghozzá gyökerestől. Miért gyökerestől? Mert tudja, hogy gyökerestől kell megváltoznia a világhoz fűződött addigi viszonyának. Szembetűnő ugyanakkor, hogy a fát kitépő „Sámson” alakja lehajolva is magasabb, mint az előző képmezőben megjelenő önmaga. Miért következhet be ez a „testarány gyarapodás”? Egyrészt azért, mert ahhoz a feladathoz, hogy képes legyen önmaga szemléletét gyökeresen megváltoztatni, fel kell nőnie, másrészt pedig azért is, mert a lélek erejét felismerve, mint ember megnemesedik, vagyis megemelkedik. Ezen emelkedettség hatására lelke felszabadul. Ezért a lelket jelképező madarak a hálóból felreppennek, vagyis az anyagvilágba süllyedt „Sámson” kiszabadul megkötözött, lefojtott állapotából. A fa hálószerű koronájának szétszakadásával voltaképpen a negyedik


képmező megkötözöttség-állapota oldódik fel. Ilyen összefüggésben a fa hálója azonos azzal a kötéllel, ami legyőzetése után „Sámsont” még gúzsba kötötte. A hálók (a kötelek) tehát szétszakadnak, így „Sámson”, vagyis az ember megnemesül, hisz lelkisége felébred. Ekkor – a következő (a hetedik) képmezőbe átérve – ismét arányváltás következik be. Sámson kicsivé válik. Nem véletlenül. Arról van szó, hogy hasonul az életút korábbi szakaszaiban őt vezető arányaihoz, ami azt jelenti: felismerte „szent kicsinységét”, éppen ezért már nincs meg benne a hatalmaskodás reflexe. A hatalmaskodás reflexének kiiktatásával egyrészt ő is alkalmassá válik mások vezetésére, másrészt megtanulja az alázatot, mely alázat elvezeti arra a felismerésre, hogy létezik egy felette álló Hatalom, mely voltaképpen életét is irányítja. Ekkor megtapasztalja Isten jelenlétét, vagyis egy vertikális minőség szükségszerű jelenlétét. A vertikális minőség felismerésének igazolására oszlopot állít – oszlopot, mely eget és földet összekötő minőségként a Mennyország, tehát Isten irányába mutatja az utat. Ehhez az „oszlophoz” teljesen hozzásimul, mintegy szervesül vele, ami azt jelenti, hogy ragaszkodik felismeréséhez, teljesen magáévá tette Isten szükségszerű jelenlétének elfogadását, életének kitörölhetetlen részévé emelte az Isten-tudatot. E felismerést azonban a horizontalitást is magában foglaló földi emberként éli meg. Nyomaiban még mindig jelen vannak benne élettörténetének korábbi, jellemzően az anyagvilág szintjén működő emlékképei, ezért emberként Isten felismerésének periódusában is magában hordja a horizontalitás „személyiségjegyeit”. Mindez azt jelenti, hogy a dombormű hetedik képmezeje egy, az oszlophoz simuló „Sámson” motívuma által voltaképpen a horizontális és vertikális minőségek találkozásaként a kereszt felállítását is szimbolizálja. „Sámson” tehát felállította és felvállalta keresztjét, vagyis megértette, hogy nem másokon hatalmaskodva léphet előre életének útjain, hanem ellenkezőleg: ha a szükség és az adott helyzet úgy kívánja, akár önmaga rovására, vagyis önmaga „megkisebbítése”, ha úgy tetszik feláldozása által kell segítenie a rászorulókat.

13

A felismerés szép, és dicséretes, addig azonban, míg a gyakorlatba nincs átültetve, vagyis tettekkel (tehát életpéldával) nem igazolódik e magasztos ideológia, addig csupán meddő frázis marad, olyan meddő frázis, amely nem alkalmas arra, hogy az embert az üdvösség útjára elvezesse. „Sámson” azonban megtanulta a „leckét” és elhatározását komolyan veszi. A nyolcadik képmező tanúsága szerint az oszlopot magára dönti. A XXI. század spiritualitástól végzetesen megfosztott, csupán az anyag mindenhatóságát ismerő emberfia a motívum láttán nyilvánvalóan első reflexből sajnálkozni kezd, mondván: „szegény balga ember öngyilkos lett!”. Ily módon reagál tehát a lelki vakságban kínlódó „élő”-lény, mert egész egyszerűen nem ismeri az önfeláldozás gyakorlásának ethoszát. Ha ismerné, megértené, hogy szó sincs arról, hogy „Sámson” a halálba menekülve öngyilkosságot követne el. Ellenkezőleg: az önfeláldozás nemes eszményét realizálja. Vagyis nem menekül, hanem menekít. Oszlopdöntésével ugyanis magára vállalja a súlyokat, hiszen az önfeláldozó szeretettől vezérelve, ha kell, a kereszt súlya alatt összeroppan, csakhogy mást ne nyomja és nyomassza a teher, az élet konfliktusainak terhe. Önmaga rovására másokat menekít tehát, hisz tisztában van vele, hogy az ember tetteivel tudja csak igazolni Istenhez fűződő viszonyának felvállalását. Ezt az önzetlenség-alapú küldetést véghezvinni azonban kizárólag alázattal lehetséges. Ezt az alázatot nyomatékosítandó „Sámson” ebben az élethelyzetben is aránytalanul kicsi, önmagát „megkisebbítő” figuraként jelenik a dombormű rendelt területén. A jutalom azonban nem marad el. Az utolsó, vagyis a kilencedik képmező embere ugyanis mivel képes volt felvállalni a Krisztusi szeretetvallás talán legsarkalatosabb tanítását, a másokért vállalt önzetlen és önfeláldozó segítség gyakorlását, ismét naggyá válik, vagyis megemelkedik. Ami azonban a megemelkedésnél is jelentősebb kiváltság: megadatik számára az Égre tekintés lehetősége, azaz közvetlen kapcsolatot teremthet és tarthat fenn Istennel. „Sámson” ugyanis a dombormű-rendszer utolsó, záró egységében hangsúlyosan az Ég irányába forduló pozícióban

14

Dobogó

lett megjelenítve. Ez a világ azonban, amelynek szereplői már kizárólag Mantegna halott Krisztus-ábrázolásának szemszögéből (békaperspektívából), vagy Salvador Dali Megfeszítettet mutató nézőpontjából (felülről) látja a Világ Világosságát, értetlenül áll minden olyan felhívás előtt, mely kimondja: „Tekints az Égre”! Képtelen ugyanis a felhívás lényegét megérteni, hiszen hozzászokott, hogy az emberközpontú világ által sulykolt tanítás értelmében a Világmindenség központja maga az ember, akinek más feladata sincs, mint uralkodni, birtokolni és elvenni. Egy ilyen riasztóan önző és öntelt életminőség azonban nincs hozzászokva ahhoz a helyzethez, hogy valaha az életben bárkire is (akár Istenre) felfelé kelljen tekintenie, hisz önmagához képest minden és mindenki (még maga a Teremtő is) kizárólag őt szolgáló, alárendelt szerepkörben megjelenő idomított kellék lehet, mely kizárólag komfortérzetének szinten tartását szolgálja. A pécsi székesegyház altemplomi lejárójának domborműve pontosan e magatartásbeli torzulások társadalmi hitvallássá történő kinövésének veszélyére figyelmeztet, miközben rendületlen elszántsággal hirdeti az ember és Isten szerves egységének sorsszerű elválaszthatatlanságát és egymásrautaltságát. A „Sámson-dombormű” ilyen irányú szerepvállalásának tükrében nem csupán a magyar, de az egyetemes művelődéstörténet nagyságrendjében is igen előkelő pozíciót foglalhat el. Természetesen gyakran erősödnek fel a műalkotás idegen származáselméletét propagáló hangok, mondván: Európából behívott mesterek keze munkáját, de legalább is tanítását, nem pedig honi kőfaragó mesterek képességeit dicsérik a XII. századi reliefek. Hogy e hangok mennyire vehetőek komolyan, annak megítélésére álljon itt Scheiber tanulmányának egy táméba vágó idézete: „…Aligha tévedünk, ha a pécsi művész mintáját – bár ez idő szerint a pécsi látszik a legrégebbinek – a Rajna-vidékén kell keresnünk. A „Sámson-mester” olasz tanultsága mellé talán német művészeti ismereteket is feltételezhetünk…” Érthető? Egy „Sámson-dombormű” elkészülésénél időben későbbre datált francia és itáliai „előkép” lehetett a pécsi székesegyház műalkotásának forrása. Világos, logikus észjárás: a parasztkolbászból születik a disznó, fiam az apám és hátra van az előre. Mit is mondott Husz János a máglyájára rőzsét szorgalmasan hordó öregasszonyt látva? „Ó, szent együgyűség…” A baj azonban nem jár egyedül, hisz a külföldi mesterek szerepvállalásának görcsbe rándult hipotézisének erőszakolása mellett, a kizárólag ószövetségi alapozottság fikciója is rendíthetetlen magabiztossággal tartja magát annak ellenére is, hogy sértetlenül maradt motívumok bizonyítják teljes hitelességgel az ilyen irányú felvetés egyértelmű életképtelenségét. A fenti származáselméletek felvetése mellett azonban mindenképpen hitelesebb jogalappal rögzíthető a következő megállapítás: „Sámson” a Krisztusi tanítás útját járta végig, ezért az is egyértelműnek tekint-

hető, hogy szó sincs arról, hogy az ószövetségi bíró élettörténete fogalmazódott volna meg a XII. századi kőfaragó mester kalapácsa és vésője által, hanem sokkal inkább a bűn fogságából a Fényre lépő Krisztusi ember „keresztútjának” történeti elbeszélését, küzdelmeit és megemelkedésének mélyen hiteles sors-rajzát követhetik nyomon mindazok, akik elzarándokolnak a kőrelief szellemiségének otthonába. Az első stációban a tiszta, szennyezetlen emberről, a második stációban bűnös hajlamoktól fertőzött „Sámsonságról”, aztán az esendő emberfiáról, majd a krisztusi emberré vált élőlényről mesél a pécsi székesegyház altemplomi lejárójának dombormű-rendszere, de semmiképpen sem egy olyan ószövetségi bíró élettörténetéről, aki egész egyszerűen képtelen volt megugrani azokat az erkölcsi szinteket, amelyeket a pécsi dombormű főszereplője heroikus küzdelmek, sorsformáló, katartikus felismerések és lélekemelő spirituális tettek következetes megélésével kétségtelenül magáévá tett. Éppen ezért egyvalami egészen bizonyosan állítható: amíg a XII. századi dombormű-egységek jelentésrétegeinek azonosítása az ószövetségi értékrend és magatartásforma alapján teljességgel lehetetlen, addig az Újszövetségi szellemiség segítségével – az evangéliumi tanítás prizmáján keresztül – a kilenc egységből álló képrend értelmezése maradéktalanul megoldható, és szerves egységgé összeálló tanrendszerként értékelhető. Mindez pedig azt is jelenti, hogy nem lehet elégszer hangsúlyozni a jelentőségét a cáfolhatatlan ténynek: Magyarországon az 1200-as években, hozzávetőleg kétszáz évvel az eretnek tanokat állítólag tűzzel-vassal üldöző I. András királyi rendelete után, a zsidó-keresztény nagyegyházként deklarált vallásalakulat egyik főhadiszállásán, a Salamon király által alapított pécsi székesegyházban, annak is az altemplomi lejáratát díszítő dombormű-együttesén, a hivatalosan eretneknek minősített manicheizmus egyik képjelét felhasználva a tisztán evangéliumi kereszténység diadalmaskodik a judeo-krisztián szemlélet felett. S mivel Krisztusi szellemiség megidéződéséről beszéltünk ezért az is világossá válhat, hogy a szóban forgó reliefhez hasonló, egyetemes értéket képviselő magyar műalkotások menekítése és következetes hirdetése elsősorban az antikrisztusi erők ébredése elleni harc jegyében tekintendő megkerülhetetlen feladatnak, vagyis ezen képjelek üzeneteinek megértése, befogadása és tisztelete magának az emberiségnek az elemi érdeke, hiszen a vallomásértékű üzenet így szól: ugyanolyan erővel kell, hogy átszűrődjön mindennapjainkon a Krisztusi szeretetvallás örökérvényű tanítása, mint ahogyan a Pécsi székesegyház „Sámson-domborművén” átragyog az evangéliumi kereszténység legtisztább szellemisége. Hogy az átragyogás bekövetkezhessen, és mindennapi életünknek irányjelzője lehessen, meg kell hallanunk a dombormű utolsó tételének üzenetét: „Tekints az Égre Ember!”


15

Üst, bogrács, katlan, kazán, kotla, fazék, lábas... A zavarosban még ma is jobb halászni, mint a tiszta és egyértelmű, de keleti eredetben a megoldást megtalálni. Az Artúr mondakör elemei, a benne szereplő személyek és nevek mind a mai napig fellelhetők, felismerhetők a Kaukázusban élő oszétek legendáiban, hagyományaiban, az ún. nárt-regékben. A történetek olyannyira hasonlítanak egymásra, hogy a korábban tudományos kézlegyintéssel elintézett véletlen egybeesés mára nyilvánvaló párhuzammá, pontosabban az eredeti változattá vált, meghatározva a kölcsönzés helyét, és immár kiderítve az átvétel módját is. A korábbi tudósok, akik ismerték a párhuzamokat, véletlennek tekintették azokat, és nem kívántak magyarázattal szolgálni. A mai kor kevesebb sovinizmussal bíró kutatói már nem idegenkednek a párhuzamok rejtélyeitől, hajlandók kritikusan és részletekbe menően megvizsgálni a kultúrák érdekes találkozásait. Nagy eredmények még nem születtek, de meglepő és érdekes adatok igen. Mindenesetre arra elegendőek, hogy ki merjük jelenteni, az európai civilizáció eredetével kapcsolatos ismereteink jelentős részét újra kell gondolni. rács a neve. Erdélyben kazánnak nevezték valamikor uHALASY-NAGY ENDRE gyanezt. Bogrács címszavat (a szláv mitológiában a bog, az isAz emberi közösség talán legfontosabb közös cselekvése az ősidőktől kezdve az együttes evés, a szer- tenség és az általa nyújtott boldogság elnevezése, sok zett, gyűjtött, vadászott, cserélt, kapott élelem együttes szláv istennév második tagja) az Új Magyar Nagylexikon elfogyasztása volt, s az a mai napig. Az élelemnek a tűz 4 kötete (212 oldal) nem taglalja, hanem szerinte azohasználata, alkalmazása révén, előbb a nyárson, majd nos az üsttel. Akkor vajon miért nem nevezik így? Valaidővel a szükséges edény segítségével történő elkészí- mi különbségnek csak kellett lennie, ha külön néven tése szintén a legfontosabb közösségi tevékenységgé nevezte a nép! De külön címszó a cserépüst is. Cserépüst, cserépbogrács: öblös, többnyire befelé vált. A segítő tűz, az ehetővé, finommá alakuló éteket tartó edény, mint az életet tápláló, annak átalakulását hajló peremű, lekerekített aljú, a fémüstök formáját védő és rejtő tér, a legkorábban az emberi gondolko- utánzó, 20-40 cm átmérőjű agyagedény. A nyílt tűz fölé függesztve főztek benne, rendszerint a félnomád életdás szakrális részének alapelemévé vált. A görögök rituális edénye, a fémből vagy agyagból formát folytató népek. A Kárpát-medencében keleti készített borvegyítő edény a kratér. Innen származik, hatásra jelentek meg (párhuzamaik előkerültek a vagy éppen a tűz katlanáról kapta nevét az edény, nyel- sztyeppen, a Kaukázus előterében a VII-VIII. századból, vész legyen a felderítője. Az azonban bizonyos, hogy a illetve Sarkelben és az Al-Duna vidékén a IX. századhegy kürtőjében fortyogó, gőzölgő, lánggal lobogó, a ból.) Korongolatlan cserépüstök előfordulnak a szarmatápláló föld mélyéről előtörő, a lávát okádó torkot, a ta és a késő avar korban. A honfoglalás korból és az Ártűzhányó hegy kürtőjét kráternek nevezik a nyelvek pád-korból csak korongoltakat ismerünk. Tegyük hoztöbbségében. De a közösség élelmének elkészítésére zá, hogy az ún. belsőfüles cserépbográcsokat kizárólaalkalmazott edény neve a különböző nyelvekben föld- gosan a honfoglaló magyar nép hagyatékának tartja a rajzi fogalomként is visszaköszönnek. (Az üst németül szakirodalom. Előbbiekből világosan kiderül, hogy a tűz fölé lógakessel, a völgy neve tal, a völgykatlan pedig Kesseltal. Mint ahogy a szűk szorost, ahol a Duna fortyogva, habot tott ételkészítő edényt nevezték bográcsnak, míg a tűzvetve zubog át a sziklák között, Kazán-szorosnak hív- be állított, a lábakon vagy talpon álló edény alá gyújtott tűzzel készült élelem készítésére szolgáló, nyilván ják.) A magyar nyelv számos elnevezést használ ma is, és nagy, nagyon nagy méretű edényt nevezték üstnek. Azaz a bográcsot a tűz fölé lógatták, míg az üstöt a tűzre még többet használt korábban. A katlan a vályogból, téglából falazott, olykor sárból állították. Magának az edénynek a meghatározását eképpen rakott főző-, sütő-, vízmelegítő üstöt magában foglaló adja az Új Magyar Nagylexikon: „domború fenekű, füzárt tűzhely, de katlannak nevezik a tüzelőpadkához les, vas vagy réz főzőedény. A magyar nyelvterület nyutapasztott „U” alakú, tűzvédő, edénytartó építményt, és gati részén fazék, vasfazék, a Duna-Tisza közén boga két merev füllel ellátott, a tűzbe kovácsoltvas lábra rács, bakrács, a keleti magyar vidéken üst néven emlehelyezett változatát is. Az üst a magyar nyelvterület nyugetik. Csuklós fülű változatait a tűz fölött a házban lángati részén a fazék, pontosabban a vasfazék. A keleti con, kampós rúdon lógatták, a szabadban szolgafára magyar vidékeken üst néven emlegetik a csuklós fülű, akasztották. Két merev füllel ellátott változatait a katlan tűz fölött láncon lógatott főzőedényt. A Duna-Tisza kerek nyílásába vagy kovácsoltvas lábra helyezték. A közén ugyanennek az alkalmatosságnak bogrács, bak-

16

Dobogó

XX. század előtt az üstök többségét vándorcigányok készítették, és vásárokban árulták… a háztartások nélkülözhetetlen edénye volt.” A neves költő Vajda János írja, hogy a délvidéken a nagyméretű főzőüstöt kotliknak vagy kotlá-nak is nevezték. (Hiszen az üst a domború aljával ugyanúgy ül a tűz melegén, ahogy a tojásait keltető tyúk, magyarul a kotlós csücsül a tojásain, vagy kotlik a maga alá terelt, és szárnyaival védett csibéin.) Ősi hagyomány szerint első janicsár kötelék (orda) parancsnokát „csorbadzsi basi”-nak, azaz „fő leveskészítőnek” (leves-osztónak) nevezték. Szólították „kasikedzsi”-nek, azaz „kanálkezelőnek”, és e névnek megfelelően a janicsárok fövegén általánosan viselt rézkanál helyett merőkanalat viselt a fövegén. A nagy és díszes bronzkondérok, „kazán”-ok minden janicsár orda szentélyei voltak, melyek köré „Bektas fiai” nemcsak étkezni, hanem tanácskozni is gyülekeztek. Az orda kondérját éppen olyan becsben tartották, mint a zászlót, elvesztése nagyobb gyalázat volt, mint az orda zászlajának elhagyása. Az osztaghoz beosztott janicsárok a kondérra esküdtek fel, amit visszavonulás, menekülés esetén életük árán is elmenekítettek. Amikor a janicsár négyszög csatához felsorakozott, a táborukban tisztet hagytak hátra, aki a fejével felelt a kondér „szent helyének” oltalmazásáért, veszély esetén biztos helyre való szállításáért, menekítéséért, vagy adott helyzetben a megsemmisítéséért. Az isztambuli Valide-hane laktanyában őrizték a „kazani sharif”-nak nevezett fő kondért, amelyről azt hitték, hogy a szent Hadzsi Bektas főzött benne levest, majd az odzsaknak ajándékozta. A janicsárok szentül meg voltak győződve arról, hogy ha ezt a kondért felmelegítik, majd vizet öntenek a helyére, akkor vége lesz a világnak. Ennek a hagyománynak az eredete a múlt homályába vész. Az oszmánház alapítója, Ertogrul nyári szállása Ermenibeli hegyei között volt. Egy álom szerint fiának, Oszmánnak ágyékából élőfa nőtt és e paradicsomi fa gyökereiből négy folyam áramlott ki (Tigris, Eufrátesz, Nílus, Duna), amelyek a három világrész három tengerébe ömlöttek. Oszmán első győzelmei után a becsületkaftán és a lófarkas zászló mellett megkapta a „zülfikar”-t, Omar kalifa kétélű kardját, ami abban a kultúrkörben csak fokélezett szablya lehetett. Így felfegyverkezve verte szét a dunai alánok seregét 1302 nyarán Kojunhiszár-nál (a bizánci Baphaion-nál). Majd ugyancsak nyert Roger de Flor templomos lovag vezette katalán (=gót-alán) serege ellen Balikesir-nél (a bizánci Filadelfia-nál) 1303-ban. Oszmán seregében „abdaláni” és „badzsaláni” harcosok tevékenykedtek, mint bektasi harcos dervisek, a turkomán női harcos-szövetségek katonái mellett, akik védőszentjüknek Hadzsi Bektás sejket tartották. Oszmán elsőszülött fiának Orhánnak (Orkhán=Úr kán) öccse az ulemák (tudós papok) között nevelkedett és később legendává emelkedett Alaeddin volt. Orhán első haditette, hogy bevette Athanosz-t (Orhaneli), majd Burszát, mely település lett első fővárosa az oszmánoknak és temetkezési helye az oszmán szultánok-

nak. Legendás ősüknek Atillának – lévén sírhelye ismeretlen - szobrot állítottak. Már többen is felvetették, majd számosan bizonyították, hogy Arthus/Arthur király legendái keleti eredetűek, csodás kardjának (caliburnus vagy excalibur) a nevében a kaukázusi kardkovács szkíta törzs, a kalibok neve hagyományozódott ránk. A Kaukázusból pedig azok az alán-szarmata-jazig nép hozta Európába és vitte a brit szigetekre, akiket Marcus Aurélius a markomann háborúk végén, Kr. u. 175-ben telepített oda Pannóniából. Az 5500 főnyi szarmata cataphracti-ból, azaz nehézfegyverzetű lovas segédcsapatokból álló katonai kontingens leszármazottainak azonosítható etnikai csoportjai még a negyedik században is kimutathatóak voltak. Az Artúr mondakör elemei, a benne szereplő személyek és nevek mind a mai napig fellelhetők, felismerhetők a Kaukázusban élő oszétek legendáiban, hagyományaiban, az ún. nárt-regékben. (A történetek olyanynyira hasonlítanak egymásra, hogy a korábban tudományos kézlegyintéssel elintézett véletlen egybeesés mára nyilvánvaló párhuzammá, pontosabban az eredeti változattá vált, meghatározva a kölcsönzés helyét, és immár kiderítve az átvétel módját is.) A korábbi tudósok, akik ismerték a párhuzamokat, véletlennek tekintették azokat, és nem kívántak magyarázattal szolgálni. A mai kor kevesebb sovinizmussal bíró kutatói már nem idegenkednek a párhuzamok rejtélyeitől, hajlandók kritikusan és részletekbe menően megvizsgálni a kultúrák érdekes találkozásait. Nagy eredmények még nem születtek, de meglepő és érdekes adatok igen. Mindenesetre arra elegendőek, hogy ki merjük jelenteni, hogy az európai civilizáció eredetével kapcsolatos ismereteink jelentős részét újra kell gondolni. Ma már tudjuk, és beszélni is lehet róla, hogy a szarmata-jazig törzs egy része Britanniába vándorolt. (A jazygokkal 175-ben köt ismét békét Róma, szigorú feltételek mellett. Nyolcezer jazyg lép római szolgálatba, és a császár parancsára ötezer-ötszázat észak Britanniába, Ribchesterbe (Lancashire mellett) irányítanak, ahol a VI. Victrix légióban szolgálnak, mint nehéz lovasság (catafractari) Lucius Artorius Castus parancsnoksága alatt. És ennek a Lucius Artorius Castusnak a neve az Artúr legendába is bekerült, ha éppen nem ő maga volt Artúr.) Az Arthúr mondakörben a hős lovag Bors mellett Parsifál, aki némiképpen jelzi a perzsa vitézség európai ismertségét és elismertségét. Parsifalnak (Perzivál, Parzeval, Perceval, Perchevaux, Perlesvaus, Perchevaux, stb.) neve a parsi-fal, eredetiben a perzsa fârisi-fál. Hadrianus – aki rendszeresítette seregében a páncélos nehézlovasságot, a katafraktokat vagy calibanáriusokat – lovát Borysthenes Alanus-nak nevezte. Tette ezt annak ellenére, vagy éppen pont azért, mert sokat harcolt a roxolánokkal és a szarmatákkal. A római nehézlovasság a Marcus Aurélius és a jazygok királya, Zanticus közötti békeszerződés feltételeként került római szolgálatba: a legyőzött jazygok 8000

MITIKUS MAGYAR TÖRTÉNELEM páncélos lovast kellett adniuk a római hadseregbe. Ezek közül 5500-at Britanniába vezényelték. A legtöbbjüket, mint római újoncot, azaz a harcedzett jazygokat Brementennacumba, a mai Lancashire megyei Ribble folyó partján, Ribchester melletti lovassági laktanyába küldték, és Brementennacum Veteranorum (a Ravennai Kozmográfiában: Bresnetenaci veteranorum-ként említi) vicusában telepítették le. A Numerus equitum Sarmatarum Brementennacesium Gordianorum nevű egység Apolló Maponushoz fohászkodó feliratot készített. (A pontusi hunok egyik királyát, Muagyerisz testvérét Gordas-nak hívták.) A ruxš-alani, azaz fehér alánok emlékét őrizte a Zalamegyei Rokolán település. Rúdra erősített, szélzsákszerű, kígyó alakú zászlójuk a Római Birodalomba költözésüket követően más hadi népeknél is divatba jött, és még századokig, egészen nagy Károly király koráig használták. A keresztény vallás szorította ki. Saermae laeg az oszét (ti.: alán, osz, ász, ászi, jász, stb.) jelentése = szabad ember. Többes száma: saermatae = szabadok. Az alán törzsek pedig a mai Olaszország, Franciaország, Spanyolország területére költöztek. (Lásd az Alain, Alan, Alaine név mindmáig tartó népszerűségét az utódnépek körében.) A római birodalom kései korszakában, a római katonaságtól eltérő módon és más fegyverzetben harcoló lovas zsoldosok a páncélingben, dárdával, pajzzsal harcoló lovagok előképei voltak. Az üst kapcsán a Grál-legenda néhány érdekes kapcsolódási pontjával is érdemes foglalkozunk. A kutatók egy része már régóta úgy tartja, hogy a Grál legendában tetten érhető némi perzsa, ha nem éppen szarmata vagy szkíta felhang. Abegg felveti, hogy Parzifal (Persifal=Perzsia) apjának egyik neve, a Gharmet, a Gayomart alakból ered, az Aveszta első emberi lényének nevéből. Wolfram von Eschenbach Parzival nevét a Barzu-name című iráni elbeszélésre vezeti vissza. A Grál kastélyának egyik neve, a Monsalvatsch vagy Monsalvat (Salvat hegy) megfelel a híres perzsa szent hely, a Sal-wadsche elnevezésének. Nem kevesen vannak azok a tudósok, akik szerint a németországi Grál-románcok erőteljes iráni hatást mutatnak, azaz inkább tükröznek észak-kelet iráni, mint perzsa eredetet. Markale összefüggést lát Wolfram Parzival-ja és a manicheus stílusú perzsa „Gyöngy lovagja” című mű között. Friedrich von Suhtschek szerint az Arthur mondakör iráni eredetű, és a Wolfram-féle Parzival illetve a Gawain románc gyakorlatilag szabad fordítása bizonyos perzsa szövegeknek. Closs szerint viszont nem közvetlen fordításról, hanem inkább egy „réges-rég feledésbe merült” perzsa eredetű forrásból fejlődhetett ki. A Grál legenda őse – írja Closs – „Perzsia és Afganisztán határvidékén születhetett”. A Grál fénymotívumát is keleti mítoszból származónak tekintik. A Grál ezek szerint nem más, mint fényadó képességű, fényhordozó, valójában nem más, mint a mercure igné, a mercuri tűz alkimista szimbóluma,

17

amely azonos az ősi perzsa Xvarenah „dicsfény, nimbusz, glória” fogalmával. A német Perle szó (Wolframnál, akit szoros kapcsolatban állónak tekintenek a manicheus hittel), a csillogást és fényt is jelentő szó másik értelme a „Drágakő” illetve az „Ékszer”. Ezért is díszíti az elképzelések szerint drágakövek tömkelege a Grál kelyhét. (Különleges párhuzama ennek a ma Párizsban őrzött és Khosrau kelyheként ismert iráni aranycsésze, amelynek áttört oldalát színes, piros-fehér-zöld üvegpaszta berakások díszítik.) Előbbiek érdekes kiegészítése, hogy a német Perle és az iráni gohar (jelentése: legbenső lélek) között összefüggés van, miután mindkettő hordozza a vízben lévő „tűz” jelentését. Galais szerint az iráni „Xvarenah royal” (királyi) és a „Xvarenah céleste” (mennyei) megfelel a Grál-fény és a Grál-hajadon együttes képzetének. (Az irániak ugyanezt Daena által jelenítették meg. Nem ismeretlen ez a kereszténységben sem: az eklézsia, amely a keresztény egyház női megtestesítője.) Gallas párhuzamot von még a kehely formájában megjelenő Grál és Jamsid kupája (vagy Jima, illetve a hindu Jáma), valamint Kai Khusrau legendája között, és úgy véli, hogy ezek „Írország és India közös indoeurópai örökségéből következnek”. (Kai Khusrau legendáiban több olyan kupa (kehely) létezik, mely az őszinteséget és az igazmondást hivatott próbára tenni. Coyajee ezeket a hasonlóságokat az indoerurópai mítoszok és az arthuri legendák „közös árja örökségének” számlájára írja.) Bármennyire is meggyőzőek és szabatosak is azonban ezek a keleti származást feszegető (de nem elismerő!) elméletek, sok kutató mégis inkább a kelta mitológiában, és benne Annwfn üstjében, vagy egyéb kelta varázsedényekben keresi a Grál eredetét. A zavarosban mégis jobb halászni, mint a tiszta és egyértelmű, de keleti eredetben a megoldást megtalálni. A kelta folklór és mitológiája valóban szinte nyüzsög a különféle mágikus edényektől, és nem számít, hogy ugyanezek a motívumok világszerte számtalan más nép kultúrájában is előfordulnak. (409-ben Hispániába vonuló alán-vandál (értsd: vand-al-alan és úz, azaz vandalúzia, a mai Andalúzia) és szvév törzsek összesen legkevesebb kétszázezer főt számláltak. 411-ben mintegy harmincezer alán tartózkodott egyedül Lusitaniában. Az Athaulf-fal együtt tartó barbárok száma hetvenezer és háromszázezer között mozgott, és ebből legalább egy hadtest alán volt. Magyarul: az alán mitológiának helyben is voltak szépszámú terjesztői.) Nézzük csak Annwfn üstjét! De előbb magáról az üstről. Az üst kívül tűz, belül víz. Kívülről a fény öleli, belülről a víz simogatja. Táplál, etet, jóllakat, bőségben tart. Családot összetartó, esti fénykörébe összehívó, fényt és meleget adó. Nem véletlen, hogy számos mágikus képzetnek tárgya. (Lásd az ázsiai sziklarajzokon a mágikus üst-ábrázolásokat.) Az üst fényhordozó. Neve, mint a fennvalóé, aki teremt, táplál, fénykörébe von: üsten. (Későbbi tanulmány tárgya lesz, hogy a hatti Nap-Isten, Ata-Estánu vagy a hurrita Estenu, vagy a

18

Dobogó

Kaukázusban az istenek tanyájaként tartott legmagasabb csúcs, az égbetörő Elbrusznak, az istenek tanyájának neve Osten. (Vesd még össze a perzsa yazdan=isten szóval is.) A cserkeszeknél: Osten, az oszétoknál: ysten. Az a nyelvészek által bizonyított, hogy a magyar vas a hatti waske, a hurri ushu elő-ázsiai eredetű nyelvünkben. Az újabban már elismert nyelvkutató Bálint Gábor szerint az adige-kabard s-te-n jelentése: tűz-adó. Az csóvát húzó csillag tűzcsóvája az üstök, tűzhajzat, de az égitest neve is üstökös.) (Odáig most el sem merészkednék, hogy az égbe szálló, az istenhez közvetített jóillatú, vagy az étel jó szagát tudató, felfelé, az égbe szálló gomolyag is innen veszi eredetét és beszédben mondott meghatározását, ti. ez a: füst. Ahogy ezt az illatos füstöt küldik mindmáig az égbe a keresztény

Gundestrup ezüst cauldron Dánia

templomi szertartások során a füstölőkben elégetett szent anyagok jószagú füstjét, az égiek figyelmét felkelteni, és támogató jóindulatukat elnyerni.) A hagyomány szerint hatodik századi költőnek, Taliesinnek tulajdonított Preiddeu Annwn (Annwfn) című walesi költeményében Arthur (akit itt még nem is neveznek királynak!) leigázza Annwfn-t, a halál szigetét, és ott szert tesz egy mágikus üstre. „A négysarkú erődben (Kaer Pedryvan), a négyfalú várban, Előbb regéljem el hírét a nagynevű üstnek. Minek tüzét sóhaja táplálja a kilenc szüzeknek S no meg az Őrzője Annwfn edényének. Mélységes kék (zománc) színe, peremén gyöngydísz, S a gyáváknak (hitszegőknek) nem főzi eledelét, Bizony így rendelteték...”

Mivel a művészi fordítás inkább irodalmi átültetés, mintsem pontos átadás, az eredeti szöveget is idézem (Loomis 1941): „In the Four-Cornered Fortress (Kaer Pedryvan)? Four sided, My first utterance, it is from the cauldron that it is was spoken, By the breath of nine maidens it (the cauldron) was kindled, Even the Chief of Annwn`s cauldron, what is its nature? Dark blue (enamel) and pearls are round its rim. It will not boil the food of a coward (or one forsworn); it Has not been destined...”

A fordító hol üstnek, hol edénynek nevezi, de az eredetiben mindenhol cauldron, azaz üst szerepel! A hun üstöket a kínai nagy faltól a Kárpát-medencéig már tucatjával leltek, hiteles régészeti ásatáson is. Nem lehet kétséges, hogy az az üst, amelyik a hitszegőknek nem főzi eledelét, keletről érkezett. A szkítákkal és a hunokkal. A négysarkú erődre pedig a példa butzbach-i Kastel Hunnenburg, a másik németországi Kastell Hunzell vagy a nijmegeni Hunerberg Hollandiában. (Aki itt a dániai Gundestrup lápjából előkerült Kr.e. első századból származónak vélt ezüstedényre – és nem üstre – gondolna, vesse össze a művészettörténeti adatait is, miszerint „az állatalakok stílusa az ún. szkíta állatstílussal mutat rokonságot.” Timothy Taylor régész és művészettörténész szerint az üst trák munka, és a hindu ikonográfia hatása érződik az ábrázolásokon. Az üstöt részeire szedve találták meg. Az üst alján keletkezett lyukat valamikor befoltozták egy zablát diszítő olyan fémkoronggal, amit keleten az indoszkíták, kusánok használtak. A keleti kapcsolatra pedig kézzelfogható bizonyíték az a kis lótuszvirág-trónon ülő bronz Buddha szobrocska, amit egy svédországi sírból ástak elő. Nagy utat tett meg Indiától Skandináviáig. Nem az erdőlakó szlávok hozták, és nem is a Bagdadot feldúló viking portyával érkezett.) Az üst és a füst érdekes, de kellőképpen még fel nem derített kapcsolata tükröződik a magyar falu füstje fogalomban. A füst régebben nem azt jelentette, mint ma. Ma a füst a lexikon szerint: a kolloid rendszerek családjába tartozó olyan diszperz rendszer, amelyben a gáz-halmazállapotú diszperziós közegben finoman porlasztott (diszpergált) szilárd anyagok, illetve gázok vannak jelen. Még a középkorban is, a magyar faluban a bíráskodás színterét hívták a falu füstjének. A bíráskodás színtere nevét minden bizonnyal a hajdani szakrális funkciókat is betöltő, a központban lévő tűzről, tűzhelyről nyerte, majd idővel magát a falusi bíráskodást jelentette. A tűzhöz közel lenni átvitt értelemben a kedvezményezettséget jelentette. A tűzhely egyszerűbb népi gondolkodásban az egyesítő kohót, az összetartozás, összebújás helyét jelképezte. (Lásd például a románok vatra romanesca = román tűzhely nevű szövetségét.)

Mušov-i cauldron Morvaország

19


„És a világot szültem gyermekül” A női minőség tükröződése világmagyarázó alkotásokon SZABÓ ANTÓNIA Az alábbi gondolatsorokat talán Vörösmarty Mihály Csongor és Tünde színjátékából az Éj monológja indíthatja a legmegfelelőbben. Ebből idézzük fő címünket, melynek folytatása így szól: „És a világot szültem gyermekül, Mindenható sugárral a világ Fölkelt ölemből…”

ágyazódnak bele különféle korok szakrális művészetébe – mert, hogy szakralitásról beszélhetünk, s hogy ez a legelső jelhagyástól megnyilvánul, ahhoz kétség sem férhet. Pap Gábor által megfogalmazott gondolat mentén valljuk, hogy az ábrázolatok a tudás továbbadását, sőt, mentését szolgálják. A kirajzolódó jelek és formák tartalmiságát a „mindenség tükröződésének” tekintjük, s ehhez igazodva fejtjük fel üzenetüket.

1

Az Élet Anyja Az Éj mondandója drámai mélységeket hordoz, csak itt-ott csillan fel egy-egy fénysugár, ez viszont képes beragyogni a „sötét semmit”. Mi ezeket emeljük ki, mert így tudunk közelíteni a felsorakozó, tárgyi mivoltukban megvalósult világmagyarázatokhoz, melyek a női minőség mibenlétét mutatják-magyarázzák meg számunkra: „Most felmosolyogva mélyiből az ég; S mint egy menyasszony, szépen és vidáman Virágruhába öltözött a föld.” Az időtlenség borús képét, az emberré levés örvényét és szétpattanó buborékát ecsetelő monológ-hullámok felszínre dobják az irodalmi mű egyik legfontosabb „hittételét”, mely vezérlő csillagként szolgál számunkra:

Az értelmezések sorát kezdjük kőkori idolok rajzolatával. (1. kép) Ami rögtön szembe tűnik, az az, hogy világkép-magyarázatuk kevés jellel a teljességről ad képet.

1. ábra: Kőkori csontkarcolat Cuina Turculu-i kultúra. (Hoppál Mihály/Jankovics Marcell/Nagy András/ Szemadám György: Jelképtár c. könyv nyomán.)

„Az ember feljő, a lelke fényfolyam, A nagy mindenség benne tükrözik.” Azért szolgálhat vezérlő csillagként, mert az alább felsorakozó alkotásokban épp a mindenség tükröződését kívánjuk meglátni. Az elkövetkezőkben a női minőség – vagy úgy is mondhatnánk, hogy minden idők Boldogasszony – fogalomkörének ősgyökerét igyekszünk feltárni, miközben térben és időben tág határok között mozgunk, égen és földön egyaránt tájékozódunk. Ahogy a címválasztással is sugallni kívánjuk, a szülés-születés körüli fogalmakat kutatjuk a mindenség tükrében, s a női minőséghez kapcsolódó feladatköröket, legyen az bármilyen, az élővilágban megnyilvánuló jelenség. A születés, valamint a halál pillanatánál is a nő van jelen, az előbbinél nem csak anyai mivoltában, hanem mint bábaasszony, az utóbbinál, mint siratóasszony. A földi élet több szálon, szorosan összekapcsolódik a női minőséggel, a termékenységgel, mely a földi élet alapja minden szinten, s mint említettük, ott van az élet kezdeténél és végénél. Példák nyomán követhetjük miként fogalmazódnak meg ezek, illetve miként

Az első kis csontkarcolatban ráismerhetünk a három osztású ember-képletre, ahol a nyak feletti rész a szellemiségé, onnan az öv vonaláig a lelkiségé, azon alul, pedig a testiségé. Ha úgy vesszük, egy felfelé kitárt karú, „szoknyás” alakot látunk. Nemét illetően ez még kevés lenne ahhoz, hogy feltétlenül nőnek értelmezzük. A „bizonyosságot” a lelkiség szintjén jelentkező rombusz adja meg. Ugyan ellentmondásosnak tűnhet, hogy egy eléggé közismert, a testiség szintjéhez köthető és félreérthetetlen nemiséget szimbolizáló jel – amit a mi követendő utunk mentén Vénusz „kapujának” is mondhatunk – kerül a lelkiség szférájába, de nem az, ha tudjuk, hogy ez a terület, mármint a lélek tartománya, a női minőség „erőssége”. Mai, „Istentől elrugaszkodott” életszemléletünknek már nem is olyan egyértelmű, hogy a testi aktust áthathatja a lelkiség, illetve egy (meg)emelkedett állapot, melynek magyar szava: szerelem. Ha képesek vagyunk egyben látni a „képletet”, s ha a nemi jelleget itt, a lelkiség szintjén, ilyen formában értelmezzük, akkor a felfelé való kitárulkozás azt is elárulja, nem övön aluli témát feszeget

20

Dobogó

az alkotó, nem (csak) övön aluli termékenyítésről szól, hanem egy fentről várt és érkező „áldásnak” lehetünk tanúi, amit befogad a női minőség. S csakugyan, a két kar közötti formát éppúgy lehet fejnek, azaz szellemiségnek tekinteni, mint egy éppen szellemiségében megnyilvánuló, termékenyítő magnak értelmezni: fentről, a magosból érkezik a mag-erő. Alant van az úgynevezett „szoknya”. Ennek kúpossávos rendszere kétfelé nyit. Egyszer testiséget „feloldó” hullámokként mutatja magát, másszor épp egy emelkedett állapotot, mondjuk „emelkedőt”. E két megközelítés tulajdonképpen egy fogalomkörbe tartozik. Így lehet ez egy vízfolyam képjele – hiszen ezen anyag, vagy mondhatjuk elemi minőség, a nőhöz szorosan hozzátartozik, mint például az ős-víz, vagy magzat-víz –, de lehet egy „bálvány” piedesztálja is, ami egy olyan hely, ahol Nap-várta, csillag-várta zajlik, vagyis égi jelenségek megfigyelésére szolgál, bizonyos kitüntetett időkben. Így bizonyára a fentről való érkezés és a szakrális idő olyan együttállás keretén belül jelentkezik, ami termékenységhez kötődik, mondjuk: magvetéshez. Ha folyamként értelmezzük, az oldás a testetlenséget, vagy testetlenedést idéz meg, ennek magyarázatát viszont a kozmikus rend Vízöntő tulajdonságaiban kereshetjük. Ebből a szemszögből, a test kétfelé tartó hullámokban megnyilvánuló energia-áramlást mutat. Tehát a kettősség azt mutatja, miközben „feloldódik” a testi rész, azonközben megemelkedik a lelkiség. Nekünk, magyaroknak még mond valamit ez a kis csontba karcolt „világ-magyarázat”: mintha Emese álmát is ugyanez a hittétel jellemezné: a magosságból érkezik a mag, majd a nőiség jeléből áramlik tovább a „messzi folyam”. Következő kis plasztikánk tömbje első pillantásra hal-formát mutat, ami természetesen nem lehet véletlen, hiszen a már emlegetett Vénusz az évköri rendben a Halak időegységében uralkodik. (2/a. kép) Anyanyel-

2/a. kép: Kőkori idol elöl- és hátul nézetből Kr. e. 2000-ből. (Hoppál Mihály/Jankovics Marcell/Nagy András/ Szemadám György: Jelképtár c. könyv nyomán.)

vünk igazít tovább bennünket: hal, halál, háló. Ezek a létnek olyan szintjét idézik meg ahol a női minőség azokkal a tulajdonságokkal mutatkozik meg, mely részint a halálhoz, az átváltozáshoz kapcsolódnak, ezen a szálon eljuthatunk a siratóasszonyokig. Szintén anyanyelvünk segítségével a másik női bolygó a Hold is „be-

köszön”, hiszen a HoLT és a HoLD ugyanazon hangzóbokorba tartozó mássalhangzókat tartalmaz, s mint köztudott a Hold, vizek és nedvek befolyásolója, nem utolsó sorban ciklusaival a női ciklus szinkronban működik. Termékenységi vonatkozásokban ismerjük azokat a mítoszokat is, hol a nő száll alá a föld mélyébe (méhébe), hogy hívásukkal életre mozdítsák a tetszhalott férfierőt, a kikelet, a feltámadás érdekében. S ha már a hívásnál tartunk, a hanghatás és a hallás is „belép a képbe”, mert a kis idol tömbje pengetős hangszer formájával is rendelkezik. (2/b. kép) Vénuszságá-

2/b. kép: Középkori pengetős hangszer. (világháló)

tól ez sem esik messze, hiszen ha istenasszonyunk többi vonatkozását keressük az évkörön belül, akkor ő a Bika idejében is jelenti magát (otthona), s itt megmutatkozó tulajdonságai közé tartoznak a hanghatásokhoz szorosan kapcsolódó hangszeres, illetve hangszálakra épülő művészeti ágak.2 De ne feledjük, hogy a halálállapotból való kiszabadulás, vagyis a „megváltás” is hang útján fogalmazódik meg a manicheista tantételekben, illetve ennek nyomán történik meg az „ébredés” a Gyöngy-himnusz tanúsága szerint.3 A domborulatokat és karcolatokat nézegetve elől és hátul egyaránt fut egy-egy függőleges vonal, melyből kis kiágazások tartanak lefelé. A rokonítások sorába éppúgy értelmezhető halgerincnek, mint fenyő-, azaz fény-ágnak, mely hátul jól kivehetően a szellemiségtől (vagy, ha pontos a rajzmásolat, akkor a tarkótól4) a testiség aljáig fut (ha fentről lefelé követem vonalát), de fordított irányultsággal, mint egy életfa nő ki a nő ágyékából. Női mivoltának téveszthetetlen idomai: az emlők. Ennek megjelenítése sokkal messzebb mutat, mint egy nemi megkülönböztető jegy, mert részben kapcsolódik az emlegetett Bika állatövi egység úgy téri, mint időbeli síkjához, valamint az anyaság legkifejezőbb formai megfogalmazásához. Az ékszerek, ha úgy tetszik az ékes ég-szerek mindig a test kitüntetett pontjaira kerülnek, így voltak/vannak nyakbavalók is. Ebből vegyünk két példát. Ezeken együtt láthatjuk az ágyékból – „edényből” – kinövő életfát és az ehhez szorosan kapcsolódó emlőket, ami így együtt az anyaság fogalmát ötvözik – úgy látszik a mag megfogant. (3/a. kép) A kis nyakba akasztható arany, domborított medálok hasznosságát az ékesítésen túl egyfajta varázseszköznek is lehet tekinteni: termékeny-

MITIKUS MAGYAR TÖRTÉNELEM 3/a kép: Arany domborított medálok. (Hoppál Mihály/Jankovics Marcell/Nagy András/ Szemadám György: Jelképtár; Sebastiano Soldi: Az ókori KözelKelet művészete c. könyv nyomán.)

ség célzatú, ami nem zárja ki a felsőbb hatalom tudatos megidézését.5 Ha már az előbbi idolnál a befoglaló formavilágot is figyelembe vettük, tegyük meg most is: az a benyomása támad az embernek, hogy olyan a befoglaló forma, mint egy palack, melyben a népmeséinkből ismerős „élő-haló” víz van, mert valóban életképesség őrződik a gyöngyös-magvas kereten belül. S hogy ez a képzet a vízzel nem véletlenül adódik, azt a nőiség-, s egyúttal a víz jeleként is használatos hegyével lefelé álló háromszög szépen bizonyítja. A belső rajzolat együtteséből, a „háttérből” – a naturalisztikusan kialakított arcon és hajzaton túl – egy másik, szellemiségében jelenlévő, emberi arcot öltő minőség sejlik fel, hol a mellek kerekségéből tágra nyílt szemek néznek ránk, a háromszögletű forma a száj szerepét veszi át, melynek: szólásából élet támad! Ez a tény – mármint a szólásból megvalósuló lét – itt még csak felsejlik, későbbi példáinkon már határozottabban is kinyilvánitódik. A fényképfelvétel medálján a köldök is ki van dudorítva, s a háromszög telítve van kis apró „magvakkal”. Az Alaca Höyükből előkerült kék színű, lapos idol kialakítása a gyönyörű, harmonikus arányokon túl felveti a téri megfogalmazás egyik sarkalatos kérdését is, miszerint biztos, hogy csak egy nézőpontból lehet megragadni a formát, illetve csak egy pillanat kimerevítésével valósítható meg egy műalkotás? Tanpélda arra, hogy a forma kialakításakor miként kell gazdálkodni az idő dimenziójával. (3/b. kép) Mert, ha szerves egység-

21

ben fogalmaz az alkotó, akkor tartalmiságából kiolvasható egy világrend. Az alsó rész balta ívelése ringatható folyamatot sugallván a bölcső-bárka irányába viszi a képzettársítást, amit a belső, felfelé haladó fokozatok, a tengelyben húzódó „gerinccel”, mintegy megszületni, kipattanni láttatja a magot, az életet. A vonalvezetés mire felér ehhez a mag-köldökhöz, kiír egy „fohászkodó” mozdulatot is. Ha ennek a ringatható bölcső-bárka képzetnek keressük a helyét, az év (= ív) rendjében a Mérleg időszakához jutunk, hol, ki más, ha nem Vénusz van otthon. Ugyanakkor ez az íves szakaszolás a maga szűkülő-bővülő ritmusával ugyan olyan, mint egy fény-működtette asztrolábium vonalrendszere. (3/c. kép) Tehát, akár honnan közelítünk kis istennőnk felé, mindenképp egy kozmikus renddel találjuk magunkat szembe.

3/c kép: Asztrolábium rajzolata. (Pap Gábor: Jó pásztorok hagyatéka c. könyv nyomán.)

Fentebb araszolva tekintetünkkel, a kebel tájékán láthatjuk a nőiség jegyét, az emlőket, de úgy, hogy kialakítása egyszerre szembenézeti és oldalnézeti is. Az idő-tényező nyilvánvaló. Ezen felül erősen emlékeztet bennünket arra, ahogyan a kubizmus épp az „idő-problémát” igyekezett megoldani a két-, illetve háromdimenziós térben. Ennek érdekében az ősi művészetek felé fordult, s merített annak formavilágából. Témánkhoz tartozó kincsek közül az egyik legismertebb Vénuszunk: a willendorfi. (4. kép) Diákként a művészettörténet órán igen sokat kuncogtunk e nem ki-

4. ábra: Willendorf-i Vénusz Kr. e. 23. évezred. (világháló) 3/b. kép: Kék színű kő idol Alaca Höyükből. (világháló)

22

Dobogó

mondottan csínos hölgy láttán – balgák voltunk. Nem tudtuk, hogy a női idomok ilyen hangsúlyos mivolta magát a föld-anyát is hivatott megjeleníteni. Megvarázsolja a földi élet mindennemű termékenységét, ezzel az élet bőségét, ugyancsak mindenféle értelemben. Eredeti vörös-okker színe bizonyára magát az élet hevületét sugározta, sorjázó magokra emlékeztető fején mintha a szaporaság gondolata türemkedne át, egész teste pedig a táplálás szolgálatában áll. Egy matróna, kinek számtalan gyermeke, unokája és dédunokája van – egy egész nemzettséget képes a világra hozni és táplálni. Vékony kis karjai külön kihangsúlyozzák az emlők teltségét, olyan, mint egy kiapadhatatlan életenergia-forrás. Gondoljunk Fehérlófia mesénkre, hol a fiú erejét a kétszer hét évig való szoptatás alapozta meg. A megszerzett erő próbája a nagy fánál történik, ami természetesen a Tejutat idézi, melynek egyik elnevezése „népi” nyelvhasználatunkban: tőgyfa. Ez a tőgyfa pedig éppenséggel a Bika csillagkép irányába fut le, ahol az evés-ivás, egyszóval a táplálkozás, a test-gyarapítás színtere van.6 Ezt teszi Föld-anyánk is: táplál. Az évkör menet-rendje által is megmutatkozik, hogy a bikaságnak megadatik az esély, hogy idővel, szó szerint az idő tovahaladtával képes legyen átváltódni rákságba, és anyai tulajdonságokkal gyarapodni. Tulajdonképpen a tülökszarvakkal rendelkezők, a Bika és a „belőle lett” Ökör, illetve ennek váltótársa a Bivaly – mint ahogyan éppen szarvaik típusa példázza – befelé érlelődő tulajdonságok hordozói, ami egy belső összetartó erőt képvisel. Rögtön következzék is a lausseli dombormű, melyet Kürtös Vénusz néven is emlegetnek. (5/a. kép) Korántsem csak az előbbihez hasonló alkat

5/a kép: Lausell-i, azaz a Kürtös Vénusz. (A művészet kezdetei c. könyv nyomán.)

indokolja következő példaként való megidézését, hanem épp a tülökszarv, mit kezében tart. Szót kell ejtenünk a névadásról, miszerint Vénuszként aposztrofálják a nőiség jegyeivel ellátott kis műalkotásokat. Ez amolyan közhelyszerűen használatos, pedig istenasszonyi minőségére pont a kozmikus rend ad magyarázatokat, az a kozmikus rend, melyben a vénuszi tulajdonságok tetten érhetőek. A Kürtös Vénusz sem véletlenül, valami divatos „póz” kedvéért tartja kezében a tülökszarvat. Az emberiség, az általa megismert és megtapasztalt égi mozgások, az évszakok, a

földi vegetáció változásai nyomán szó szerint képet alkotott magának a világról. Ezen ismeretek hitvilágban, képi formákban, mítoszokban, mesékben ágyazottan élnek tovább. Ennek az égi-földi viszonyrendszernek egyik meghatározója az állatöv, hol az éves fény-árnyék változások egy emberöltőn belül is meghozzák a megismerések és felismerések láncolatát. Ezen öv – a Napút – viszont a bujdosó csillagok, vagyis a bolygók vándorútja is. Mint tudjuk, Vénusz bolygónk egyik otthona a Bika jegyében van. Ennek okán is kerülhet a tülökszarv Vénuszunk kezébe, de mivel egy másik jegytartam, a Rák időszaka is rendelkezik egy tülökszarvú egyeddel, mégpedig a Bivallyal, így az emlegetett átváltódás bizonyságot nyer. Ha megnézzük egy vízi bivaly fejékét, minden kétségünk eloszlik, oly nyilvánvaló, hogy Vénuszunk feláldozza szépségét, nőies vonzerejét, az összes Bika-tulajdonságát az anya-eszmeiség oltárán. (5/b. kép) Tehát nem csak a földi, kézzelfogha-

5/b. kép: Vizi bivaly.és tülök (világháló)

tó egyezést kell meglátnunk a tülökszarvban, hanem azt, amit az említett jegytartam képvisel: hogy ezen időszak az anyaság eszmei székhelye. S ha még maradnának kételyek – a másik, sugaras kéz a domborodó hasra helyeződik. Az anyaság és a tülökszarv összefüggéséről és mibenlétéről tudósít bennünket több népmesénk is, melyekben a halott anya táltos ökör képében segíti és táplálja fiát: „A fiú kihúzta az ökörnek a jobb szarvát, és mindjárt megterült egy asztal magától. A fiú evett-ivott. Aztán visszadugta az ökörnek a szarvát.”7 A Rák keleti váltópárja a Bivaly, illetve az Ökör. A tülökszarv még továbbiakat is elárul: formai egyezőség okán megidézi a Holdat, mely éppen e két jegyben van otthon (Rák), illetve erőben (Bika), így Vénusz mellett a másik női bolygó hatványozza a nőiség ismérveit. A Bivaly „állapotra” való utalás még egy fontos szálat von be: a manicheista tantételeket, melyekből ez a jegytartam nem csak az őselemű vizet – amivel a nyugati elemkiosztásban is megegyezik – rendeli hozzá elemként, hanem egy kezdeti (nulladik) állapotot is, ami természetesnek vehető, hiszen e jegyben van ereje teljében az atya-természetű Jupiter. Ami szokatlan, hogy ugyanakkor a Bika is megkapja ezt a kezdeti (nulladik) státuszt. Tehát egyfajta híd képződik a két jegytartam között.

MITIKUS MAGYAR TÖRTÉNELEM Visszautalva még a Bika korábban emlegetett jellemzékeire: a tülökszarv ugyancsak hangszer, s mivel a kebelből indul a levegő, vagyis a lélegzet, ami megszólaltatja, a megemelkedést segítheti, ennek okán a Bika tulajdonság fel tud nemesedni az önfeláldozó szintre – akár anyaként, akár népmeséink kiskondásaként, ki királylány-szabadit, egy élete-egy halála árán is. A Bika „állapotra” a manicheizmusnak van egy szokatlan elemkiosztása, mégpedig az, hogy nem a föld elemét tekinti e jegy sajátjának, hanem a levegőt, illetve a szelet. Hogy a manicheizmus ez irányú tételei – mely köztudottan szkíta gyökereken sarjadt8 – miként ötvözhetők az ősműveltség gondolatkörével, az hosszabb kifejtéseket kívánna és elterelne bennünket más irányba, de érintőlegesen találkozunk vele az alábbiakban. Mint már tudjuk, a Rákban van az anyaság eszmei székhelye, ennek megfelelően alakul Çatal Höyük anyaistennője, ki párducos trónuson ül. (6. kép) A szo-

6. kép: Párducos Istenanya Çatal Höyükből Kr. e. 6. évezred. (David Oates/Joan Oates: A civilizáció hajnala c. könyv nyomán.)

bor sérülései (és utólagos kiegészítése) ellenére jól kivehető hogy az őrállatok párducok. A Párduc így nagy kezdőbetűvel írva pedig azt jelenti, hogy a Rák havának harmadik Hold-házáról beszélünk. Idomai, mint az előző kettőnek, anyaságról, s bőséges gyermekáldásról tanúskodnak. A Párducos trónus meg arról, hogy Napút legmagasabb pontján, a fény-maximumon van ideje, az önkéntes áldozathozatalnak, az asszonyok ekkor fognak sarlókat – Sarlós Boldogasszony ünnepét követően –, hogy az aratás megkezdődjön. A szobor töredékessége ellenére látszik, hogy az Istenasszony két vállán, két olyan tagozat van, mely sarló alakban hajlik a vállra. (Nem bizonyos, de feltételezhető, hogy esetleg a jellegzetesen hosszú, és a végén ilyenformán hajló párducfarok tekeredik oda. Sajnos az utólagos kiegészítések nem mérvadóak, mert zsánerszinten értelmeznek jelenségeket.) Sok idolon és domborításon azt tapasztalhatjuk, hogy az előbb felsorakozó dús idomok hiányoznak ugyan, viszont a keblek, vagy ahogyan már emlegettük, az emlők elmaradhatatlanok és – méretüktől függetlenül – igencsak hangsúlyozottak. A tiszadadai lapos szobrocska teljes felületét függőleges irányú hullámok borítják, ami folyam-folyamat hatását keltik, s mivel fehér mészbetéttel tették hangsúlyossá ezeket, nyugodtan értelmezhetjük úgy, hogy az egész lényt fe-

23

hér tej-folyam itatja át. (7/a. kép) Ebből a fehér folyamból csak az emlők emelkednek ki. A fej három ki-

7/a. kép: Tiszadada-kálvinházai szobrocska. (Kalicz Nándor: Agyagistenek. A neolitikum és a rézkor emlékei Magyarországon c. könyv nyomán.)

tüntetett pontja a száj és a két szem világos kagylódarabkákkal jelződik. Mivel biztosak lehetünk abban, hogy szakrális, vagy ha úgy tetszik varázslatos feladatkört kellett betöltenie, nem túl nehéz megtalálnunk helyét a téridő-rendszerben, ahol hatékony közreműködésére számítani lehetett. Ez a téridő-pont a Bika felségterülete, hiszen téri vonatkozásban a tejfolyam, azaz a Tejút ide „csordogál” le, idő vonatkozásában pedig már érintettük, hogy itt van otthona Vénusz istennőnek (a kagyló is őt igazolja) és ereje a női nedvek befolyásolójának, az ezüstfehér Holdnak. Még hazai területen maradva feltétlenül ide kell sorolnunk Hortobágy-Zám területén előkerült, úgynevezett „hátracsapott fejű”, ugyancsak lapos szobrocskát. (7/b. kép) Ha a fejtartását akképpen fogalmazzuk

7/b. kép: Női idol Hortobágy-Zám vidékéről. (Kalicz Nándor: Agyagistenek. A neolitikum és a rézkor emlékei Magyarországon c. könyv nyomán.)

meg, hogy az ég felé tartja arcát, akkor égi kapcsolata egyértelművé válik. Vegyünk kölcsön egy idézetet Mani tanai című írás jegyzetéből, mely igazán kifejezi ezen idolok lényegét:

„… miután létrejött, feléje fordult és eltelt Vele, attól fogva az Égre tekint és ez a szellem”.9 Az ilyen kis háromszögletű ég felé néző idol-töredékből számtalan került elő, s ha kellő megvilágítás-

24

Dobogó

ban tudjuk szemlélni őket, az arcon megjelenített bekarcolások és kitüremkedések, a száj, a szemek és az orr elárulják, hogyha a Teremtő felé néznek – felfelé – és a fény végigpásztázza a kis arcokat, akkor árnyékvetés következtében képesek a napóra szerepét betölteni. Hogy az újkőkor korai szakaszában Hortobágy sík vidékén milyen nyelven fogalmazódtak meg gondolatok, melyek e képi beszédben hagyatékozódtak ránk, nem tudjuk, de mi magyarul ma, meg tudjuk fogalmazni a háromszögletű arcocskák működési elvét: amit úgy mondunk ki, hogy orr, az jól láthatóan óramutatóként működik.10 De nem csak az arcon elhelyezkedő kitüremkedések vetnek árnyékot, hanem maga a háromszögletű fej is, főként az áll rész, ami a mellkason kialakított geometrikus mintázatot járhatja be. Tehát e kis női szobrocska minden porcikájával sugallja az égiekhez való kapcsolódását, így joggal vetődik fel, hogy az emlők megjelenítése is ebbe a gondolatrendszerbe tartozik. Más korok, más tájak alkotásaiból szedjünk egy csokorra valót. Hol épp csak jel értékben, hol már direkt módon kerül kihangsúlyozásra a női mell. (7/c-e. kép) Hogy mit jelez, és mit hangsúlyoz, az már a fentebbiek

képpen vannak alakítva, hogy az egységen belül két alak is felfedezhető, mintegy egymás felé forduló ikrek magzati testtartásában. (7/f. kép) Mivel ez a „kettő az egyben” magyar népművészetünkben (mint ahogyan szkíta elődeinknél) is előfor7/f. kép: dul, mellé is tehetjük Pápua Újegy bihari szűr hímét, Guinea-i így hasznosítva saját, szobrocska Kr. e. 1.300máig élő műveltséból. günket a világ megér(A kőkori világ tésében. (7/g. kép) c. könyv Az összetett virágzó nyomán.) (nő/növényi) formában ott rejtőzik sugárzó szellemiségével Boldoganyánk, kinek emlői fehér közepű ViLáGos ViRáGok. Testét körülíró lantszarvak megidézik a Bika téridejét. Ezek a vállakon

7/g kép: Bihari szűr hímje. (Fotó: Szabó Antónia)

7/c kép: Pierres-Plates dolmen Kr. e. 3.200 körüli időből és egy mezopotámiai terrakotta szobrocska Kr. e. XXI. századból. (Az első civilizációk, ill. Sebastiano Soldi: Az ókori Közel-Kelet művészete c. könyv nyomán.)

7/e kép: Lurisztáni bronz rúdvég. (Adele Getty: Goddes c. könyv nyomán.)

7/d. kép: Ékszerezett Vénusz Mezopotámiából. (Adele Getty: Goddes c. könyv nyomán.)

alapján kikörvonalazódott: lehet egy olyan folyamathoz kapcsolni, melynek során az utódlás, így a táplálás felé van rálátásunk, de a tápláló energia – a tanúságtételek szerint – nem független attól a tej-folyamtól, amit Tejútnak nevezünk. Példasorunkat szemlélve érdemes egy-két dologra még külön is felfigyelnünk. Több helyen természetesnek vehetjük a köldök kihangsúlyozását, ha épp az utódokra gondolunk. A Pápua Új-Guineából származó szobrocska domborulatai ak-

továbbvirágoznak, s a szemünk előtt bontakozik ki, testesedik fel két kis újhajtás, mint két kis buba, vagyis az Ikrek. Ha átállítjuk szemünk „váltóját”, az előbb még emlőként definiált két virág világító szempárrá alakul, melyhez alább csőr társul, s ezek összességéből előhívódik az Ikrek Hold-háza: a Bagoly. A jobb szemléltetés érdekében következzék utána 7/h kép: egy guzsalytű, ahol Guzsalytű szarv-kehely ölelé- Bogyiszlóról. sében virág-, vagy (Hofer Tamás/ Fél Edit: épp csillagfejű BolMagyar doganyánk két kis népművészet bubát, csillagocskát c. könyv nyomán.) ringat. (Nem akarván a képi anyagot tovább bővíteni, így csak szóban: érdemes összevet-

MITIKUS MAGYAR TÖRTÉNELEM ni e guzsalytűt néhány Alaca Höyükben napvilágra került bronz szakrális tárgy formavilágával.) (7/h. kép) Másképpen nézve, képi nyelvezete ugyanazt mondja, mint kezdő képünk csontkarcolata (csak tovább ragozva): a rombusz a lelkiség szintjébe ágyazódik; a felfelé – a világra – nyitott „áldást kérő” karok közé beérkezik a magvakkal telített világ-virág, majd ebből a rombuszból – áldott állapot eredményeként – virág bubák hajtanak ki. De mivel a bubák íve a Kos évköri egységét is megidézi, vagyis a feltámadás idejét, maga a rombusz, pontosabban a vulva nem csak a születés, de a halál (= Halak) kapuja is, amiből… majd újra életre lehet kelni. S ha még ennyi képi jel-beszéd sem lenne meggyőző, talán egy kelengyés láda, egy szuszék karcolata már kétséget sem hagy maga után. (7/i. kép) Látunk

7/i. kép: Szuszék rajzolatának részlete. (Lükő Gábor: Anya- és csecsemőóvó képek a régi magyar szekrényeken c. írás nyomán.)

két, méretével erős hangsúlyt kapott pókált bubát (pólyás babát), középen egy női minőséget. Ez utóbbi még bevetetlen, azaz magtalan rombuszokból álló viseletben, ami részint viselkedésére, azaz szűz állapotára utal, mely, ha úgy vesszük, egy elvárást sugall, hiszen kelengyés ládáról van szó, ugyanakkor „serkentő” célzatú a magvetést illetően, hiszen kelengyés ládáról van szó – a „karok”, azaz a tettek kifejezője nyilván nem csak a körző jóvoltából kanyarodnak Bika-tartásba. Az emlők jelrendszerben való értelmezhetőségét tovább segítik az öltözéken megjelenő rajzolatok. (7/j. kép) Kr. e. 700 körüli idők-

7/j. kép: Terrakotta idolok Kr. e. 700-ból, Thébaiból. (világháló; Adele Getty: Goddess c. könyv nyomán.)

25

ből valók a thébai, vagy másképpen boiótiai festett terrakotta figurák. Ők ketten nem a „föld-anya” típust képviselik, apró melleikkel, hosszúra nyúlt nyakukkal és harang, vagy inkább csengő alakú viseletükkel más irányultságúak, de amibe beöltöztették őket, azok egyértelműen kozmikus jelenségek képi lenyomatai, elég csak utalni az úgynevezett szvasztikákra. Az egyiken a „melldísz” a maga magvas felosztásával és sugárzó mivoltával tagadhatatlanul égi jelenség, melyhez az alant összekapaszkodó nők és a köztük lévő virágok megjelenítik azt, amit úgy is szoktak nevezni – például a mi lőporszaruinkon –, hogy „szüzek kara” (ViRáG-ViRGo). Attól, hogy a festett nőalkatok a maguk „darázs-derekával” nem a bőség és termékenység szinonimái, még lehet ez egy termékenységi-tánc láncolat, aminek ugyanakkor van köze a Vízöntő hullámzásához is a Szűz-Halak tengely mentén, ha a precessziós „átfolyásokat” tekintjük. A másikon mintha az élő-haló vizet tartalmazó tavat látnánk.11 A többszörös keretelés és a rácsozat inkább a „haló” fele (Szűz-Halak tengely), a benne és körülötte lévő hullámzás pedig az átváltoztatni képes közeget sejteti. A kettősség abban is megmutatkozik, hogy a madarak – vízimadarak – útja e jel-együttes felé vezet, ami nevezhető Madarak útjának, vagy épp Lelkek útjának. Ez utóbbi a távozó lelkek útja, ha a két madarat a Halak képviselőjének tekintjük. A kezektől felfelé induló ágak szálkásak-szúrósak, nem nevezhetőek zöld-ágaknak, vagyis a kikelet hírnökeinek, de az, hogy felfelé növekednek, némi biztató hangsúlyt adnak az életnek. Erről a „tóról” és az átváltozás misztériumáról egyszer eszünkbe juthat János vitéz történetének utolsó énekéből a tündérek tava, mely a holt kedves virággá (rózsává) lett létformációját „transzformálja” vissza emberivé. Másszor ez az egész konstelláció A két kápolnavirág típusú balladáink „feneketlen tavát” is megidézi. E két „gúnár” nyakú szobrocska jelkészlete javarészt az „átváltozás” síkjára terelgetett bennünket, de amiért tulajdonképpen bekerültek a képsorba, az az emlők mindenek felett – ruházat felett is – való megjelenítettsége indokolta. Folytathatnánk úgy is, hogy kövessük nyomon a tej útját. Egy angyali, pontosabban egy szárnyakat növesztett női minőség következzék, mely jó példa úgy a Szűz, mint a Bika jegyeinek „ötvözetéhez”. A szkíta bronz rúdvég női alakja Szárnyas (magyarul nevezve a Szűz téridő jelenségét12), tehát a Szűz megjelenítője, emlői, az úgynevezett „alma mellek” és az önmagához visszacsatoló karok viszont Bika tulajdonságokra mutatnak. Attól, hogy rúdvég, nem áll messze tőle egy „kopogós” hanghatás sem, sőt, a csengő felakasztására szolgáló nyílások azt mutatják, hogy rázogatva-ütögetve egyszerre több hangon is képes volt szólni. Az ilyen típusú rúdvégek „leszármazottai” a mai napig használatban vannak, mikor betlehemeseink kopogtatnak, csengetnek hosszú csörgős-zörgős botjaikkal, hogy örömhírt hozzanak a ház népének karácsonyt megelőzően. Ebből az kerekedik ki, hogy ez a rúdvégi

26

Dobogó

női minőség magába ötvözi a Szűz, a Bika és a Bak dekanátusi egységét. Így kimondva-leírva az, hogy rúdvégi női minőség – asszociációkat indít el, nem alaptalanul, hiszen jól látszik, hogy a szétcsapódó szoknya közén lévő köpűbe = kapuba kell a rudat beilleszteni. Ugyanazon indíttatás motiválja a rítust, mint a szuszéknál: a cél a termőre-fordítás. A szuszék karcolt rajzolatánál is felfedezhetjük a „rudacskát”. Talán most jött el az ideje, itt a szkíta bronzba öntött plasztikánál, hogy egy kicsit kitérjünk arra, miért is hangsúlyozzuk azt a szót, hogy emlő. (8/a. kép) Természetesen az indokokat magyar anyanyelvünk szolgáltatja: MeLL/eMLő, eMeL, innen: eMeLkedik, székelyesen: eMőKödik, folytathatnánk azzal, hogy Emőke13. És tovább az üNő fogalmával, ami annyit tesz, hogy Nő és aNya. Az emelkedés feltételezi a magaslatot, melynek neve: HaLoM – itt rögtön lehetne továbblépni a hallás felé (hanghatások, „hívások” és természetesen az Ige „megszólalása”). Eddigre már kikerekedett, hogy a Tejút-fája körül forgolódunk, ott, ahol a Bika territóriuma is van, akkor jöhet: az aLMa (a Bika felől nézve mi más lehetne a Tejút fája, mint almafa). S mivel magasztosságról is esett szó, jöhet az: eLMe. Vagyis az emlőkön keresztül való táplálás nem csak testi gyarapodást jelent, de egyszerre, s mindenkor: szellemit is! Nos, ennek szinte szájbarágós formációja egy alabástrom rituális szobrocska, mely egy trónuson ülő Istenanyát ábrázol, összetett, állati testtel és emberi szellemiséggel rendelkező „őrállatai” társaságában. (8/b. kép) A fejtető nyitott, s mivel belül üreges, a belétöl8/a kép: Szkíta bronz rúdvég (I. B. Brasinszkij: Szkíta kincsek nyomában c. könyv) 8/b. kép: Rituális alabástrom szobrocska a Kr. e. VII-V. századból. Találták a spanyolországi Galerában. (Walter Torbrügge: Europaische Voizeit c. könyv nyomán.)

tött folyadék – bizonyára tej – a két emlőnél csordogált ki az áldozati edénybe (majd tovább, mert jól látható a letört rész elvezető nyílása).14 Bizonyára a melleknél kialakított „túlfolyók” egykoron mívesek lehettek, méltón a szobrocska eszmei tartalmához. Érdemes egy pillanatra előrelapoznunk, Kunkovács László etnofotográfus felvételéhez (15/j. kép), hol az áldott állapotú kő kunbabán (s még több hasonlón) a ráöntött – a fejtetőre öntött! – áldozati ital, a tej nyomai láthatóak. E két példa a napnál is világosabban mutatja az eMLő és eLMe kapcsolatát, valamint a Tejúthoz fűződő képzetét. Kunkovács László könyvében

közöl egy olyan nőt ábrázoló kőszobrot, melynek egyik mellén lyuk van kiképezve, amibe ételáldozatot tesznek – még ma is!15 A következő két képünk a nő és a madár, illetve a Madárasszony címet is viselhetné. (9/a-b. kép) Mind-

9/a,b. kép: Permi bronz. (B. A. Ovorin/ G. N. Csarin: The Animal Style of Permi c. könyv nyomán.), és a Nagyszentmiklósi aranykincs 2. sz korsójának „égberagadási jelenete”. (László Gyula/Rácz István: A nagyszentmiklósi kincs c. könyv nyomán.)

egyiknél az emlők, szoptatástól nem függetleníthető állapotban vannak ábrázolva, ami ugyancsak azt sugallja, hogy kapcsolhatjuk előző tételünkhöz, vagyis az anyatej és a Tejút összetartozásához, már csak azért is, mert ezen folyam egyik elnevezése: Madarak útja. Nem akarván a képek így is nagy darabszámát emelni, nem hoztuk példának, de feltétlenül meg kell említenünk a gyerőmonostori Madárasszonyt, mellyel több tanulmány is foglalkozik.16 Hogy a nagyszentmiklósi kincs 2. számú korsójának „égberagadási” jeleneténél ne essünk nagy hibába, vegyük elő Pap Gábor Az „Atilla-kincs” vallomása című könyvét.17 Ide vonatkoztathatóan annyit emeljünk ki belőle, hogy az „elragadott lény” nem kizárólag női ismérvekkel rendelkezik, inkább hím-nős – merkúri – természetéről tesz tanúbizonyságot, de felső teste, azaz lelkisége szintjén mindenképpen női jegyekkel rendelkezik. A permi bronzon a Madárasszonyt jellemzi a karom, vagyis a karma, a nagyszentmiklósi korsón az elragadó szárnyas lényt, mely felettébb nagy karmával „ragadja” meg azt, kit meg kell emelnie. A karma ok-okozat fogalma mentén haladva és tovább gombolygatva saját fonalunkat, ugyancsak sokat segít Pap Gábor fent nevezett írása abban, hogy az „Atilla-kincs” értelmezésénél az elragadás okaként megemlíti az Etana-eposzt. Ez arról ad hírt, hogy Istár egébe Kis városállam királyának a „szülés füvéért” kell felemelkednie, hogy aszszonyának meddősége „termőre” forduljon. Tehát az „elragadott lény” lélek-tartományát nőiség jellemzi – hangsúlyozzák ezt a kehely alakú mellek –, szellemisége ezzel szemben férfi-elvet mutat. E kettősséget úgy tudjuk beágyazni gondolatmenetünkbe, hogy a lelkiség területén mutatkozó eMLő, és a laza-

MITIKUS MAGYAR TÖRTÉNELEM szerkezetű, bizonyos értelemben nyitott, bizonyos értelemben sugárzó, ugyanakkor befogadó képes koponyatetőt az eLMe párhuzamával társítjuk. Végül is, ha Pap Gábor merkúri ismérvekkel egyezteti a képi megjelenítést, ez arra is kaput nyit, hogy beengedhessük rajta a „filozófusok Merkúrját”, a „minden-tudás” letéteményesét. S ha már meg van a „gyümölcs” jöhet egy-két kevésbé ismert, vagy épp szokatlan megfogalmazású Madonna. (10/a-c. kép) Úr városából valóról úgy írnak,

10/a-c. kép: a: Terrakotta Madonna Urból Kr. e. V. évezred. (Adele Getty: Goddes c. könyv nyomán.) b: Mükénéi kamrasírból előkerült Madonna. (Peter Warren: Az égei civilizáció c. könyv nyomán.) c: Egyiptomi fából készült aranyozott amulett Tutanhamon sírjából. (Koronák, kincsek, ékkövek c. könyv nyomán.)

hogy madárfejű, pedig ez egyáltalán nem úgy néz ki, sőt egyértelműen egyetlen egy élőlényre sem illenék leírása, inkább valami összegzés féle. Vagy éppen emberi ismereteket meghaladó jellemvonások tükröződnek rajta. Mindenesetre női alakzattal rendelkezik, ki szoptatja magzatát. A mükénéi kamrasírból előkerült különös alkatú, kis festett Madonnát azért soroltuk ide, mert a már korábban emlegetett „magas-művészeti” alkotások mesterei ugyancsak merítettek (ennek és hasonló társainak) formavilágából, sőt, egy egész modernnek nevezett korszak ipari formatervezése széles skálán használta ezt a formanyelvet. Az általános műveltség körében közismertebb a fából készült aranyozott egyiptomi amulett, bár itt is akadnak csodás fertályak, mivel a fáraót szoptató istennő félig nő, félig kígyó. Jelen szemszögünkből nézve ugyancsak az eMLő és az eLMe találkozik itt tartalmi síkon, vagyis a bölcsesség tej-útján, azaz Tejúton keresztül való megkapásáról van szó.18 A félig nő, félig kígyó jelenség számunkra igen sokat mond félisteni ősapánk Héraklész történetén keresztül, most csak annyit jegyezzünk meg, hogy a Bika-Skorpió tengely rajzolódik ki a félig ilyen, félig olyan csodalény jóvoltából. Így szolgál példaként a szoptató istennő a Bika csillagkép és a Tejút összefüggéséhez. Képeink sorával, s értelmezéseikkel a női minőségen keresztül valós és egyben misztikus síkon „érkező” energia-folyam útját kívánjuk követni. Ennek „for-

27

rásaként” eddig a Tejút kínálta magát. Ennek hatványozott megnyilatkozásaként tekinthetünk azokra az ábrázolásokra, melyeken Kübelé van, megannyi „kebellel” megformálva. (11/a-b. kép) A hangzások illeszked-

11/a-b. kép: Kübelé istennő szobrainak római változatai. (Fotó: Horváth Bíbor)

nek: KüBeLé – KeBeL. Római szobormásolatokon (természetesen ez náluk csak „kölcsönzött” istenasszony) szemlélhetjük, hogy ezen istennőnek többek között van köze az állatövhöz, látható is elég jól a töredékesebb példány „gallérján”, hol a Kostól az Oroszlánig sorjáznak a Napút stációi. Ha behatóbban elkezdjük vizsgálni a többi mintázatot, észrevehetjük, hogy a „gallér” szélén makkok sorakoznak, közvetlenül a „keblek” szomszédságában. Mit mond ez nekünk? Elsőre szembetűnik a makk magjának és a „kebleknek” formai azonossága. A makk a tölgyfa termése, s legjelentősebb eledele a sertésnek – makkoltatás. No, és ez mit mond nekünk? Azt, hogy a csillagrendben a nagy kezdőbetűs Tölgyfa a Tejútfával azonosul, s mint tudjuk, törzse a Bikához „érkezik le”, de mivel téridő-egységben szemlélődünk, a Bika jegytartam keleti váltópárja a Disznó is bejön a képbe, melynek sok cseccsel bíró nőstényét emsének mondjuk. Ennek elvont gyöke az em egyszerre jelent emel, emelkedett fogalmakat, valamint szopást, szoptatást.19 Íme az eMLő és az eLMe, vagy az eMeLkedett állapot „egy tőről” fakadása. Korábban az Emőke női névvel jutottunk el ide, vagyis az ünő és az anyaság fogalmi köréhez, most az Emese is színre léphet. Ráadásul nyelvjárásunk gazdagságának és kifejező képességének köszönhetően a tölgy szavunkat szoktuk tőgynek ejteni, s már ott is vagyunk megint a Tejútnál. Nem árt újra hangsúlyozni, hogy az a „táplálék”, ami innen érkezik az egy energia-sűrítmény. Mindezeken túl: Kübelé „kebleinek” formavilágát nézegetve – ez már másoknak is feltűnt – inkább csak „szinonimája” a női melleknek.20 Nehéz megtalálni rájuk a megfelelő szót, azért tesszük idézőjelbe a „kebel” megnevezést. Kétségkívül duzzadó tömlőféle, de tőgynek sem mondható, tehát tovább kell keresgélnünk, hogy megértsük e különös jelenséget. A jelenséggel, ami közelebb visz a megértéshez végül is egy 1653-as állatöv rajzolatán találkozhatunk, hol a Vízöntő nőalakja talpig tele van ezekkel a „tömlőkkel”, me-

28

Dobogó

lyekből hatalmas energia-áradat folyik mindenfelé. (11/c. kép) Ez új oldaláról világítja meg az összefüggé-

A női minőség és az edényféleségek Néhány tárgy segítségével lássuk honnan hová vezet ez az út. Kr. e. III. évezredből származó Alaca Höyük-i festett és karcolt kis istennő idolon köldökkel és kis „magvakkal” teli edény-formát láthatunk a gyermek kihordására alkalmas női testrésznél. (12/a. kép) Ehhez nem szük-

12/a. kép: Festett, karcolt Istennő idol Alaca Hüyükből, Kr. e. 3. évrezred. (Világháló)

11/c. kép: Állatövi ábra 1653-ból. (Warren Kenton: Astrology c. könyv nyomán.)

seket, mert így a két energiaforrás, a Tejút és a Vízöntő ismérvei ötvöződnek. Egy nyelvi „rokon” segíthet, hogy a Vízöntő kapcsolathoz közelebb kerüljünk: KöBöL. Ez, mint a KüBeLé és a KeBeL hangalaki társa egy olyan formációra hívja fel a figyelmet, ami a kútnak is sajátja. A Kút pedig a Vízöntő egyik megjelenítője. Arra pedig, hogy miért lehet egy ilyen különös „sokkeblű” nőszemély és a Vízöntő energia-áradata egybegyúrva, talán éppen Kübelé, másképpen a szüzesség képviselője, nevezett Artemisz istennő adja meg a választ.21 Mégpedig éppen Szűz mivolta okán, mely emlékeztet bennünket arra a Szárnyas angyalra, ki a „végeknél” áll, vagyis a Vízöntő mindent átváltoztató időszakánál, a precessziós nagyév menetében. Ebben az esetben lehetséges, hogy részint a Szűz, mint dekanátusi egység „találkozzon” a Vízöntő energia-áramlatával, részint az úgynevezett „Vízöntő-paradoxon” okán, hol a Halak-világhónapra „ráömlő” Vízöntő képletébe bejátszik a Halakkal szemközti Szűz testisége. Még ezt a szálat folytatva: ha a köböl, illetve a köb tartalmiságát nézzük, az egy „öblös, gömbölyű” alakzatot jelent, amely lehet üreges, vagy éppen tömör. Az előbbi, vagyis az üreges tovább görget az edényféleség felé, amit A magyar nyelv szótárában olvasható rokonítás csak megerősít: „A törökben a kab am. edény”.22 No, persze ez nem azt jelenti, hogy a török azonosságokat kell nyomon követnünk, de az biztos – példák sora bizonyítja –, hogy egy hajdan volt egyetemes gondolkodás letéteménye a nyelvekben tovább él, és van hol napjainkig megőrződött, és kifejező ereje teljességében virágzik – így van ezzel magyar anyanyelvünk.

séges semmi külön magyarázat, az teljesen világos, hogy ezzel mi van megidézve. Ebből az „edényből” szoktak volt kinőni virágok és – mint fentebb is láttuk már – életfák. Példáink sorában két olyan edény következzék, ahol azokon női emlők vannak kialakítva. (12/b-c. kép) Ezekkel visszatérhetünk korábbi gondo-

12/b-c kép: Későrézkori edény Felsőzsolcáról. (Kalicz Nándor: Agyagistenek. A neolitikum és a rézkor Magyarországon c. könyv nyomán.) és Rézkori nőalakot formázó edények Balatonöszödről. (Világháló)

latunkhoz, melynek során a Tejút-kapcsolatot értelmeztük, pontosabban az anyatej és a Tejút viszonylatait. Minden bizonnyal, ezek szertartáshoz tartózó áldozó-edények lehettek. Sokszor felvetik azt a kérdést, hogy az olyan tárgyféleségek, amik hasonlítanak valamihez, azok tudatosan, vagy úgymond véletlenül ala-

MITIKUS MAGYAR TÖRTÉNELEM kulnak olyanra, amilyenre. A következő két edényünkön nincs semmi direkten ráutaló jel, mint az előbbieken, de hogy a forma – és természetesen az ettől el nem választható tartalom – egyértelműen női alakra utal, ehhez semmi kétség nem férhet, s még túl nagy fantázia sem kell hozzá. (12/d-e. kép) A sóshartyáni 12/d-e kép: Honfoglalás kori nőidomú korsó Sóshartyánból. (László Gyula: Árpád népe c. könyv nyomán.) és a Tiszainokai edény. (Fotó: Szabó Antónia)

honfoglalás kori korsó, mint egy rátarti, csípőre tett kezű menyecske áll előttünk. Kartartása a „test-beszéd” mentén a Bika tulajdonságok jelét írja le.23 A rákarcolt hullámzó vonulat a belső lényeget vetíti ki: a folyamatosat, a megfoghatatlant. Azt, ami épp az edény által fogható csak meg. Szó szerint az edény ad testet a bele kerülőnek, a benne lévőnek. Arányait tekintve a testtáj a nagyobb és hangsúlyosabb, a lélek tartománya, mintha a hordó-alakú alsó rész javára mondana le területeiről, illetve, mintha a karokon keresztül a lélek átáramoltatná energiái jó részét a kihordó területre. (Akár a forma, akár anyanyelvünk tekintetében bizonyára nem véletlen a hordó alakzat és a magzat kihordásának összecsengése.) Szellemisége se maradjon ki edényünknek, már csak azért sem, mert ugye az felfelé nyitott. Tehát amit hordoznia kell, amit ki kell hordania, az egyértelműen felülről adatik. Képi példáink láncolatában ezt a fentről-kapást már az első, kőkori csontkarcolatnál tetten érhettük. A tiszainokai edény példázata is idevág – mármint az edény és a nőiség formai-tartalmi kapcsolatához –, s ha valaki kételkedne nőisége, pontosabban ős-anyai mivoltában, az vesse össze a fentebb látott villendorfi, lauselli és mezopotámiai Vénuszokkal, illetve Istenanyákkal. Tömegéhez képest kicsi lábazata is úgy lett kialakítva, hogy az valóban lábacskáknak hassanak. Szokták mondani az olyan nőszemélyekre, kiknek bőséggel adatott domborulatból, hogy „bögyös-faros menyecske” (ez régebben elismerő megjegyzésnek számított a „deszka” alkatúakkal szemben). Ennek az ideának második tételét szemlátomást hűen „illusztrálja” a Hódmezővásárhely-Gorza vidékéről előkerült, úgynevezett Körösi-kultúrát fémjelző „faros” edényke. (12/f. kép) Az edény-féleségek mikéntjének sorába iktassunk be kalotaszegi kályhacsempéket a rajtuk lévő mintázat okán. (12/g-h. kép) Ennek a típusnak több variánsát

29

12/f. kép: Az úgynevezett „Gorzsai Vénusz” Hódmezővásárhely-Gorzsa. (Kalicz Nándor: Agyagistenek. A neolitikum és a rézkor Magyarországon c. könyv nyomán.)

12/g-h. kép: Kalotaszegi zöldmázas és mázatlan kályhacsempék. (Fotó: Szabó Antónia)

ismerjük, általában „virágkompozícióknak” nevezik. Bár Végh Olivér összehasonlító módszerével a következőket állapítja meg: „…az idők folyamán az itteni mesterek keze alatt átalakult a minta. Kivirágzott a szirén kétágú farka nagy kelyhű tulipánná, amely női alakot zár belsejébe, felső része pedig újabb virágokat hajtott. Az előbb még felismerhető nőalak is átalakul, virágtartó, címer lesz belőle…”.24 Tehát a kehely, az edény és a nőalak együttes tartalma elég nyilvánvaló. Amit az előbb idézett szerzőnk nem mond ki, az éppen a lényeg: a nőalak és az edény egy és ugyanaz, vagyis egylényegű. Az elnevezéseket, vagy úgy is mondhatnánk a sztereotípiákat követve a kalotaszegi kályhacsempéken megjelenő nőalakokat nyugodtan hívhatjuk Vénuszoknak. Miért? A zöldmázas példányon könynyedén beazonosíthatjuk a csípőre tett Bika-tartású karokat, ráadásul a kigömbölyödő testiség már nem is annyira a hordó-kihordó, viselet-viselősség megidézője – kerekdedségével leginkább a Földgolyóbist mintázza, ráadásul az alsó és felső tölcsér alakú tagozat a tengely forgásának „kotyogására” rímel. Gondoljunk csak „anyaföld” kifejezésünkre. A „kehely” talpain lévő madarak a Halak képviselői, s mint tudjuk, e jegyben van erőben a Vénusz bolygó. Maga a „kehely” a benne lezajló átváltozás eszköze, a puklikkal hullámossá tett körvonallal is hangsúlyozva van, hogy Vízöntő-tulajdonság hatja át. A szellemi ma-

30

Dobogó

gaslatokban való kivirágosodás a kivilágosodást idézi meg. Fent, középen az „elvirágosodott” fésűskagyló ugyancsak Vénusz „tárgyi kelléke”. A kehely és a lantszarv formai hasonlóságát is észre kell vennünk, vagyis azt, hogy edényként a Bika téridőegységével is képes azonosulni. Hogy miért? Éppen azért, hogy a megfoghatatlan megfogható formát – testet – öltsön. A mázatlan csempén a bikaszarv, mint „befoglalókeret” teljesen egyértelmű. A benne helyet foglaló nőalak lelkisége és testisége itt már szinte egybeolvad, szellemisége pedig gyertyalángként világol. Ékesen sugárzik e kis mandula alakzat, mintha glória venné körül, önnön glóriája, önnön fénye. Miért ilyen formát ölt egy gondolat? Ha tudjuk, hogy e cserép-elem a tűztér füstfogóján foglalt helyet, s ha tudjuk, hogy ezen tűzterek nyitottak voltak, ahol az étel is készült, akkor már az áldozat-áldozathozatal fogalmai kezdenek körvonalat ölteni. S ha még hozzátesszük, hogy az étel, a meleg és a fény együttesen akkor adta a ház lakóinak a legszükségesebbeket, amikor az életet a legszűkösebb körülmények vették körül – a téli Napforduló idejekor –, akkor már közelebb kerülünk a képi üzenethez. A téli Napfordulón a testet öltés misztériuma zajlik. Az ölt ekkor testet, ki mint a gyertyaláng világol, hogy míg másoknak világosságot teremt, önmagát áldozatra adja. A mázatlan kályhacsempe fotóján is jól kivehető, hogy míg a megmunkálás során a kidomborodó minták szinte sértetlenek, addig az edényként szolgáló nőalak hasa erősen lecsiszolódott. Adódik ez abból, hogy a „lágy hársfába” akként lett kialakítva a has táj, hogy hangsúlyosan, jóval a többi domborulaton túlérjen a tűzben égetett agyag-felületből, félreérthetetlenül jelezve: a kigömbölyödés viselős, azaz áldott állapotot jelenít meg. A fejecskét gyertyalánghoz hasonlítottuk, de éppúgy illik rá a mag elnevezés is, hiszen a mag-lét is áldozatra adja magát, hogy burka megnyílván, új élet fakadjon belőle. A női elv és az edény egylényegűségének megjelenítéseiből – mely a megfoghatatlannak megfogható formát ad, s félreérthetetlenül szellemi szinten értelmezi az áldott állapot létrejöttének, vagy képességének elsődleges okát – idézzünk meg még két kis szobrocskát. Mindkét kis alkotás jól ismert, az egyik Kökénydombi-Vénusz néven híresült el, a másik TörökbálintDulácska területéről került napvilágra. (13/a-b. kép) 13/a-b. kép: Az úgynevezett „Kökénydombi Vénusz” Hódmezővásárhely-Kökénydomb. Egykor vörös festett volt. (Fotó: Dömötör Mihály) és a TörökbálintDulácskán talált edény-idol a középső neolitikum végéről. (Világháló)

Ami leolvasható róluk, mindarról szó esett már, amolyan summázatként szolgáljanak. A továbbiakban lássunk arra egy-két példát, hogyan fogalmazódik meg az, amikor a fentről érkező „beköltözik” az edénybe. A Nógrád-megyei Szécsényből való „tök-fej” az edényt, mint koponyát értelmezi. Tehát, ebben a koponya-edényben van a megfoghatatlan: a spiritusz. Igen ám, de ha az átváltozás misztériumára gondolunk: „Ez az én lelkem”, akkor ez és társai, egyben lélek-edények is. (14/a. kép) Mindenképp szertartások alkalmával lehettek használatosak ezek a tárgyak, en-

14/a. kép: Arcos edény Szécsényből. (Világháló)

nek folyományaként bizonyára olyan folyadékkal töltődtek meg, melyek ezt az „átszellemültséget” előidézték, illetve létrehozták. Miután az edény ad formát egy megfoghatatlan „jelenségnek”, a rajta lévő arcokat tekinthetjük „képmásnak”, melyen keresztül szó szerint felfoghatóvá válik a felfoghatatlan. További példáinkon az látszik, hogy az arcok, vagy arc-részletek az edények nyakán jelennek meg, vagyis nem maga az edény formázza a teljes fejet, mint az előző képünkön. (14/b-c. kép) Ha segédletként az ál-

14/b-c. kép: Arcos edény nyaka Kr. e. VI. évezredből, Számarrákultúra. Arcos-szemes edénytöredékek Möen szigetéről, Kalundborg vidékéről és Trójából. Biatorbágyi újkőkori arcos edény (világháló) (Sebastiano Soldi: Az ókori Közel-Kelet művészete c. könyv; Nagy Képes Világtörténet. Őskor. 4. kötet nyomán.)

latövi rendszerhez fordulunk, akkor a fentebbiek ismeretében ez sem tűnik „véletlennek”, hiszen az emberi test és az állatöv kapcsolatában a nyak, a torok és a hangképző szervek tartoznak a Bika felügyelete alá, s ugye ez a téridő-egység képes „testet adni”, formába

31

MITIKUS MAGYAR TÖRTÉNELEM „öltöztetni” az „elgondoltat”. A szamarrai és a biatorbágyi edény nyakának kialakítása még a hangképzést is könnyedén lehetővé teszi, ha levegőt, azaz lélekből jövő leheletet fújunk belé. Az orr általános kitüremkedése, nem csak az említett óramutató, vagyis árnyékvető szerepét tudja betölteni, de emlékeztet arra, hogy az orr a lélek „átjárója” is. A szemek sok helyen kiemelt szerepet kapnak. Talán ezért: „A szem a lélek tükre”, vagyis nem csak látni lehet vele, de benne is meglátni a „láthatatlant”. 14/d-e. kép: Alföldi arcos kerámia dohánytartó. (Fotó: Szabó Antónia) és egy 1848-as mezőcsáti miskakancsó. (HoferTamás -Fél Edit: A magyar nép művészete c. könyv nyomán.)

Fejezetünk két záró képe egy alföldi kerámia dohánytartó edény és egy mezőcsáti miskakancsó. (14/d-e. kép) A dohánytartón pozsgás arcú, hetyke bajuszú férfiember néz a távolba. Ez a kerámiaedény kehely formájú, amiből rögtön sejteni lehet, hogy az átváltozáshoz igen sok köze lehet. Ez természetes is, hiszen dohánytartónak készült, amiben a dohány az áldozati füst növényi „matériája”. A dohány a pipába kerül, majd onnan, „pipaszó” gyanánt száll ég felé füstje. Nem csak az edény szája mutatja a felfelé való tágabbra nyitást, de az edény szája köré festett vonalkázás is ezt sugározza. Mivel az ilyen tárgyféleségek azon túl, hogy hasznos rendeltetésűek, a rávitt jelek függvényében elmélkedésre késztetnek. Pláne, ha abban az edényben az áldozati füst növényi anyaga van.25 A miskakancsó a bor kínálására szolgál. Huszáros csákóján, illetve fején keresztül megy be s ki az áldozati nedű, az ital, a bor. Eddig a női minőség és az edény kapcsán azt követtük nyomon, hogy a megfoghatatlan miként válhat megfoghatóvá, ha úgy tetszik: földi halandóvá. Most, ez utóbbi esetekben meg éppen azt érjük tetten, hogy az edény tartalmának szilárd, illetve folyékony halmazállapotát milyen gondolatok kísérik, miközben a végcél: egy transzcendens állapot, kapcsolat a „megfoghatatlannal”. A dohánylevélből füst, azaz éteri elem válik. A borból meg „borgőz”. Szkíta gyökerekre visszavezethető manicheizmus tantételeiben az „éther”, mint elemi minőség, a füst és köd megnyilvánulásával magára az Élőfára ragozódik rá, mely téridő vonatkozásban a Tejút, illetve a Nyilas-Ikrek tengely felé terelgeti az áldozattevő – a pipázgató és borozgató – szellemi útját.

A visszatérés Következő képsorunknak a visszatérés címet adtuk, ami ellentettje annak az útnak, melyen eddig jártunk. Bár az éteri „elem” – a pipafüst és a borgőz – már egy lépés volt egyfajta „anyagtalanodás”, feloldódás felé. Most az edény és a női minőség szoros fogalmi összetartozásának azon tárgyaiból álljon itt egy sor, melyek a földi életből való távozáshoz tartoznak. Már a bevezetésnél említettük, hogy az élet végénél ott vannak a siratóasszonyok, kik könnyhullatásukkal kísért énekbeszéddel búcsúztatják az eltávozottat, miközben… Miközben „lemeztelenített keblekkel, kibontott hajjal”26 gyászolnak. Siratóasszonyok „lemeztelenített keblekkel”? Csak nem az eMLő és az eMeLkedés egybecsengését érhetjük tetten? A későréz-kori centeri emlős urnák már jól ismertek. Múzeumi tárlókban lehet szemrevételezni őket. (15/a-b. kép) A következő három hamvvedret látva az a képzet ölt testet, hogy vissza lehet térni ahhoz a női

15/a-b. kép: Későréz-kori arcos női alakot megidéző urnák Centerből. (Kalicz Nándor: Agyagistenek. A neolitikum és a rézkor Magyarországon c. könyv nyomán.)

15/c-e. kép: c.: Etruszk bronz urna Kr. e. VII. századból, Chiusiból. (Harald Busch (Gottfried Edelmann: Etroskische Kunst c. könyv nyomán.) d.: Indián agyagedény Kolumbia területéről. (Boglár Lajos – Kovács Tamás: Indián művészet Mexikótól Peruig c. könyv nyomán.) e.: Urna Trójából. (világháló.)

32

Dobogó

minőséghez, mely befogad-visszafogad, mint az anyaöl. (15/c-e. kép) A hasas és emlős edényformájú urnák kialakításakor bizonyára az újraszületés gondolata is közrejátszott. A visszatérés így kétszeresen jelentkezik, egyszer vissza „oda”, aztán vissza „ide”. Az emlők jelzése mindenképp a Tejút éltető energiájával kecsegtet. A kereszttel osztott kör-köldök pedig betájol a világra. Ami igen fontos még, hogy nem arctalanok. A teremtett világ arca tükröződik rajtuk – emberi arca a világnak. Emberi arc alatt nem feltétlenül a „fizimiskát”, vagy épp az „evolúció csúcsát” kell értenünk, inkább azt, hogy emberséges. Az etruszk bronzurna és a kolumbiai agyagurna hasas edénye maga az ős-anya, róluk a mi nagy, kemen-

15/f. kép: Tiszafüredi dohánytartó. (Hofer Tamás / Fél Edit: A magyar nép művészete c. könyv nyomán.)

cébe való lakodalmas fazekaink juthatnak eszünkbe – a kemencék forró méhében, a forró edényben készül az éTeL, az éLeT elengedhetetlen feltétele. Példasorunkba engedjünk be újra egy dohánytartószolgálatot teljesítő férfiút. (15/f. kép) Azért kívánkozik ide, mert a fentebb vázolt áldozati füstölés velejárója a tűz, s mire az anyagból hamu lesz, egy szellemi „módosuláson” lehet keresztülmenni. Ha a hamvvedrek tartalmát nézzük, a hamut, ott ugyancsak a tűz által válik „alig anyaggá” a test, s természetesen ez az átváltozás is magával hoz egy nem anyagi természetű „módosulást”. Tehát, amiért szem elé került ezen fej alakú dohánytartó, annak oka, hogy formáját tekintve lehetne ez egy hamvveder is, de akár egy ételes edény is. A közös gyökeret az anyag valós és misztikus átalakulása adhatná. A fentebbi, felfelé kitárulkozó szellemiséget mutató hasonló társával ellentétben, ez felfelé beszűkül, sőt, egy keménykalap fedővel le is záródik az ég felé irányuló „kapcsolatfelvétel” lehetősége. Mivel az ilyetén tárgyak vagy személyre szólóan készültek, vagy „ráismerés” okozataként kerültek tulajdonosaikhoz, bizonyára tükrözték azok jellemvonásait is.

Az öröklét záloga Tulajdonképpen most térünk rá igazán az előbbi fejezetben idézett „lemeztelenített keblek” szertartásához, pontosabban ennek értelmezéséhez. Továbbra is a visszatérés útvonalát követjük, csak az „edény” helyzetét, mikéntjét és miértjét megértendőn, tágítjuk a

„horizontot”. Végigpásztázva képsorunkon, mindegyiken úgynevezett kunbaba látható. Kunkovács László Kőemberek című könyvében „csészetartó kőembereknek” nevezi az ilyetén sztéléket. A sok lenyűgöző kőembert felsorakoztató fénykép között láthatunk olyan helyzetben lévőket, melyek úgynevezett kőkőrök tagjaként jelzik, hogy egy bizonyos folyamatban kitüntetett szerepkörűek. Az ilyen szakrális helyek mai ismereteink alapján Nap-várta, csillagvárta megfigyelésekre voltak alkalmasak. Nevezett szerzőnktől a mi gondolatmenetünkhöz a következő illeszkedik: „A kőemlékek rendszerint halotthamvasztásos sírokkal állnak kapcsolatban.”27 És hozzáteszi: ezekhez áldozóhelyek. Dokumentumok sorát tanulmányozva megállapítható, hogy a csészék, vagy edényféleségek általában a lélek tartományában tartatnak, többnél a köldöktáj jön szóba, egy részüknél pedig az ivarszervek magasságában vannak. A női alakok a has-tájnál, illetve az ivarszerveknél tartják, pontosabban: az anyaságra, a gyermek kihordására teremtett helyre kerülnek. (16a-e. kép) A misztérium, amiben az ilyetén alkalmasságok

16/a. kép: Türk kunbaba Kizilből. (Kunkovács László: Kőemberek c. könyv nyomán.) b.: Kunbaba rajza Oroszország területéről. (Lükő Gábor: A magyar lélek formái c. könyv nyomán.)

16/c. kép: Női kő-babák. (Erdélyi István: Régészeti kiegészítések Kresz Mária tanulmányához. In.: Kresz Mária: A magyar szűcsmunka történeti rétegei c. különlenyomat nyomán.)

16/d-e. kép: d.: Áldott állapotú női kő kunbaba AszkanyijaNovában. (Kunkovács László: Kőemberek c. könyv nyomán.) e.: Szkíta kőasszony Ukrajna területéről. (Világháló)

MITIKUS MAGYAR TÖRTÉNELEM megjelenítődnek, csak az egyik alkotóelemet képviselik, bár ez kulcsfontosságú. A másik „alkotóelem” a feltűnően hangsúlyozott „lemeztelenített keblek”, vagyis az emlők. Ezek minden esetben fedetlenül formálódnak meg, annak ellenére, hogy tetőtől talpig ékes, díszes-hímes viseletbe van öltöztetve a kőasszony. A kőbabák edénye és az emlők kettős tartalommal bírnak. Most vegyük azt, ami eddigi fonalunkra fűzhető (azzal a megjegyzéssel, hogy a kettős tartalom szét nem választható!): az élethez, a földi élethez szükséges életenergiák, vagyis a Tejút életet biztosító energiájának földre-hívása a cél. Különösen érthető ez a „kívánság” az áldott állapotú kőasszonyok esetében: a léleknek kell alászállnia a formát adó „edénybe”. Ehhez természetesen áldozathozatal szükségeltetik. Az oda-vissza hatás érdekében az áldozati ital játszik szerepet – részint a tej. Ezért láthatjuk nyomát a kőbabákon a tejfolyamoknak. A mai napig megteszik „híveik” zarándoklatukat, és meghozzák áldozatukat. Tehát, mint már korábban is szó volt róla, több kőasszony és természetesen kőember kap tejet az áldozattevőktől, általában a fejük tetejére – ha úgy tetszik: a legfelső „csakráracsokrára” – öntve az áldozati italt. (16/f. kép)

éjfélente ki-ki itta, ezt elkerülendő szilvapálinkát töltöttek a kútba.30 Igaz ebben az esetben nem BoR szerepel, hanem szilvórium, de hát az meg PáRLaT. A Táltos Jankó történetében meg van egy epizód, ahol a szoptatós szakácsné „asszonyteje” kenyértésztába cseppen, az inas vére pedig borba.31 Archaikus imádságaink egyaránt „megéneklik” Jézus Krisztus vérét és Mária tejét: „Ó fehér rózsa Mária, Engem Jézus táplálj, Mária tejével, Krisztus vérével”32 Sírszobrokon másutt is megtalálhatjuk az „örökélet” italát a nyugvók kezében. A palmirai domborművön még az Ifjút is ott látjuk kicsi Kantájával (Vízöntő megfelelői), mint „égi pohárnokot”. Tündér Ilona típusú meséinkben vagy a király, vagy a vénasszony kéri a hőst, hogy hozzon nekik abból a bizonyos forrásból, vagy korsócskából, hogy újra ifjúk lehessenek. (16/gh. kép)

16/g. kép: Etruszk alabástrom urna. (Die Welt der Etrusker c. kiadvány nyomán.)

16/f. kép: Kőember a tejfehér folyammal. (Kunkovács László: Kőemberek c. könyve nyomán.)

A kézben tartott edény, bármilyen küllemű is legyen – erről is ejtettünk szót korábban – mindenképp az „öröklét” italát rejti magában, de akképpen, hogy „elegyedik” benne az élő-haló víz, vagyis: van is benne valami, meg nincs is. Ez az élő-lélek misztériuma. Ez már a Vízöntő felségterülete: az „oldott” (áldott?) állapot. Az ital, az „öröklét itala”: iTaL = éLeT. Az átváltozás itala: BoR = VéR. A vér a „folyékony” lélek, mint ahogyan a bor is: „Ez az én lelkem”. A Vízöntő „szakadéka” az a hely és pillanat, ahol „idő többé nem lészen” – öröklét lészen. Tej és bor – az átváltozás misztériumának két „alapanyaga” (fehér és vörös), ez van az edényben, legyen az bármilyen formátumú, élő, vagy tárgyiasult.28 Tej és bor – bennük kódolódik az a bizonyos „fényfolyam” egyszer, mikor „az ember fejő”, másszor, mikor a „fényoszlop” részecskéjeként távozik.29 Felbukkannak együtt meséinkben is. Például A Tejkút címet viselő népmesénk arról ad hírt, hogy volt egy király kinek volt egy csodakútja, ami „csupa tejet forrott”, ezt egy óriás

33

16/h. kép: Sírdombormű Palmirából. (Alberto Siliotti: Az öröklét hajlékai c. könyv nyomán.)

Szül és szól A megifjító, vagyis az élő-haló víz pontosan kifejezi, hogy aki életre születik, az egyben halálra is születik, de mivel e kettős „tulajdonság” úgy tűnik szétválaszthatatlan, a folyamatosság tényét is magába foglalja. Népmeséinkben előfordul két forrásként, vagy épp két korsó tartalmazza, s Tündér Ilona palotájában van, ahol a következő párbeszéd zajlik le Tündér Ilana és a királyúrfi között: „ – Nézd meg, láttad azt a kicsi karsót? – Igen. – Azt

34

Dobogó

vedd el magadhaz. Még szükségünk lehet reá. Reá van írva. Az egyikbe van a halál vize, a másikba van a világszép vize. – Rendben van. – Az a világszép vize alyan, ha valamihez ér, abbu ha megmasdal, meggyógyulsz, feltámadsz, ha pedig meghaltál is. Ha valaki megmas abbu, feltámadsz.”33 Az Örök ifjúság vize című, Benedek Elek gyűjtötte változatban ekképpen van leírva: „A szobának két sarkában van két forrás, az egyikben a halál vize, a másikban az örök ifjúság vize buzog. Merítsd mind a kettőből, hozz nekem is egy korsócskával az örök ifjúság vizéből…”.34 Ezt az útbaigazítást az ezeresztendős öregasszony adja a királyfinak, ki ugyancsak Tündér Ilona várában lel rá a halál és az élet vizére. Ezek a kiragadott példák arról adnak hírt, hogy az élő-haló vizet tartalmazó „korsócskáknak” van köze a női minőséghez, merthogy az tündérországban található. Aki pedig végül is birtokában van azon tudásnak, hogy miként lehet oda eljutni, az meg mindig a vénaszszony, aki lehet a Nap, a Hold és a Szél anyja. Azt pedig már tudjuk Pap Gábor tanításai mentén, hogy Népmeséink és az Évkör miként függ össze.35 Ha már a fenti idézeteket idecitáltuk, meg kell a történetekkel kapcsolatban jegyeznünk, hogy ugyan színpadra kerül a halál vize is, de nem kap külön szerepet. A mi szemszögünkből a két „korsócska” egy alakban is megfogalmazódhat, mert ugye az életbe születés egyben halálba születés, illetve a kőbabák, de a mesék viszonylatát nézve, az újjászületés záloga ugyanabban az edénykében van. Ahhoz, hogy a születés és újjászületés megtörténhessen, mindenképp át kell menni egy kapun – az élet és a halál kapuján. Születés tekintetében ez egy és ugyanaz. Meséinkben, míg a királyfi eljut, mondjuk Tündér Ilona kertjébe az élet és halál forrásához, kapukon kell áthaladnia. Ezek az áthaladások megpróbáltatásokkal járnak, de a végeredmény midig az élet diadala, az ifjúság diadala, minden csupa gyönyörűségbe és fénybe öltözik. Előzményeinkhez kapcsolódva e fejezetünket kezdjük egy székelyföldi faragott kapuzábéval. (17/a. kép) Rajzolata szinte összefoglalja, amiről eddig szó volt: ékes, díszes-hímes viseletbe van öltözve, mint kőasszony „rokonai”, s ugyanúgy fedet17/a. kép: lenek emlői; „tulipános” Székely szellemisége nyitott a világfaragott ra: ViRáG = ViLáG. Anyanyelkapuzábé rajza. vünk s ezzel együtt képi (Lükő Gábor: nyelvezetünk mentén kapuA magyar lélek bálványunkat, azaz istenformái c. nőnket tekinthetjük „megkönyv nyomán.) szállottnak”, mivel a SziRoM és SzáRNy egy hangzó-bokorba tartozván ezt közli. A „megszállottság” ilyen formában fentről érkezik, szel-

lemi úton, szárnyas lény közvetítésével. Bizonyára ennek következménye látható alul az Élet Anyjának kapujában: megszületik egy iker-természetű, szárnyalni képes – magasröptű – életminőség. Égi megfelelője e faragványnak ugyancsak a Tejút (Madarak útja) magasságában keresendő, illetve „tövénél” a Bika téridő tartományánál, s erre nem csak az emlők utalnak, hanem a gyöngysor is Istenasszonyunk nyakán. A nyak, illetve torok kapcsán már képbe került az állatöv és a testrészek összefüggése, jelen esetben is a Bika fennhatósága. A nyakat körbekerítő gyöngysor e jegyben erőben lévő Hold jellemzéke. Mivel a vékony nyakacska eléggé háttérbe szorul a szellemi nagyság mellett, ez – mármint a nagy fej – már egy továbblépést mutat az Ikrek territóriuma felé. Ezt támasztja alá a két párhuzamosan feltartott – egyben orans tartású – kar is, mely az Ikrek közismert jele. A „fiókákról” még annyit: „egy test-egy lélek” küllemüket egyaránt boríthatja toll és pikkely. Ez utóbbi a szorosan tapadó szárnyakkal az úgynevezett „halál-tengelyre” mutat, melynek végpontjai: a Szűz és a Halak. Innen kiindulva (mármint a hal-halál állapotból) viszont a „kettős-fejű” – láthatóan ragadozó jellegű – madarunk, már a feltámadás, a sötét tetszhalott állapotból való kiröppenés Kos idejének Griffje lesz. Templomok freskóin láthatjuk a mandorlában helyet foglaló Jézus Krisztust, ki vagyon: „Világ világa / Virágnak virága” – mondja így az Ómagyar Mária-siralom. Egyházi ünnepen láthatjuk felmagasztalni az oltáriszentséget, ahogy mondják: „Krisztus titokzatos testét”, mely az úgynevezett monstranciában foglal helyet. A monstrancia éppúgy, mint a mandula alakzat az élet kapuját, Vénusz és Szűz Mária „kapuját”, azaz a nőiség elvét mintázza, melyben megszületik a Fény – ki, ViRáG is és ViLáG is. Mintakincsünk hallatlanul gazdag virágnyelven mutatja be, amint megnyílik az élet kapuja, s megjelenik-megszületik benne „Világ világa / Virágnak virága.” (17/b-e. kép)

17/b. kép: Bánfihunyadi szűrrátét. (Hoppál Mihály/Jankovics Marcell/Nagy András/ Szemadám György: Jelképtár c. könyv nyomán.) c.: Ipolymenti ködmön rátétje. (Hoppál Mihály/Jankovics Marcell/Nagy András/ Szemadám György: Jelképtár c. könyv nyomán.) d.: Bőrrátétes „szűcsvirág”. (Malonyai Dezső: A magyar nép művészete V. köt. c. könyv nyomán.)

MITIKUS MAGYAR TÖRTÉNELEM A bánfihunyadi szűrrátét-minta még zárt állapotban őrzi belül a magvakat, mint kezdeti stádium – a kivitelezési módból is adódóan – egy sötétebb és egy világosabb részegységet láttat. Ha nevén nevezzük a dolgokat, még többet elárul a jelkészlet: a magvak nyiladékban ülnek, ami abba az irányba terelget bennünket, ahol „be lehet jönni” e világba, vagyis a Tejút nyiladékánál, mely így neveztetik a ma17/e. kép: Bőrrátét bolyki gyar csillagnevek között: Tündéködmönről. rek fordulója.36 Mely természe(Malonyai Dezső: A tesen a Nyilas csillagkép irányámagyar nép művészete ba is beigazítja a tájékozódót. V. köt. c. könyv nyomán.) A ködmönök szűcshímzései már megnyílnak, kívül-belül kivirágoznak. Előre kell bocsátani: ha valaki azt feltételezné, hogy ezen szűcsvirágok kölcsönözve vannak valahonnan, vagy mondjuk a monstrancia formakészletét utánozzák, az téved. Ezt azért kell megemlíteni, mert a népművészet képi világát még mindig makacsul „szállingózó kultúrjavaknak”37 ítélik meg. Pedig népművészetünk képi nyelve éppen azon szerves kultúra nyelvezete, amelyik hűen képes tükrözni a világ működését. Néhány leolvasott közlendővel most is támasszuk ezt alá. Az Ipoly-menti ködmön mintájának „törzse” – szó szerint – tükröt tart elénk, melyben egy virág növekedik sugárzó szirmokkal. Mit jelent ez csillagmítoszi értelemben? A tükör a Szűz jellemzéke, ha ő néz bele, ki más, ha nem a Virgo tükröződne benne, viszont a ViRGo azt közli velünk nyelvünkön, hogy ViRáG. S lám a mandula-mandorla közepén ott van a ViRáG, ami viszont a már többször idézett „virágnak virágát”, azaz a világ világosságát mutatja fel. Ha úgy tetszik: előttünk zajlik az Úrfelmutatás. Vénusz sem szorul ki a képből, hiszen a mandula alakú „tükröt” körülölelő virágozásban, kellő szemlélés után „előhívódik” a kettős Sárkány képe, mely a Mérleg keleti, állatövi váltótársa, s mint ilyen, Vénusz otthona. A két bőrrátétes ködmön közül az elsőn a virág-szirmok „mozgásából” szinte kiérezni-kihallani a szárnyak suhogását, vagyis a Szárnyas jelenlétét (Szárnyas = Szűz). Az „almák” is szinte körbe repkedik az egész jelenséget, olyan az egész, mint egy képbe fogalmazott örömóda. Még a kígyók társasága sem fékezi az „ujjongást”. Sőt, eszünkbe juthatnak a faragott „kapuőrző”, vagy éppen népmeséink forrasztófű birtokló kígyói. Alma és kígyó – nekünk azt mondja, hogy ez a Bika-Skorpió tengely, az, amelyiken a Mindenség teremtő központjából érkezhet a termékenyítő mag – le a Földre, hogy az anyaföld is magába tudja fogadni. Ha kellő figyelmet szentel e női ködmön mágikus jelkészletének egy férfiú, abból előbb, vagy utóbb… de biztosan gyerek lesz. A bolyki ködmönön el is kezd körvonalazódni egy

35

„ígéret”. Zártságánál fogva visszacsatol az Ipoly-mentihez, azzal a többlettel, hogy itt már fel kell készülni a megóvásra, mert a nyiladékba – mely ráadásul összezáródó szarvasagancs közén íródik ki – kell megérkeznie annak, akit éppen akkor várunk, mikor az évkör jeles időszaka ezt hozza magával. Ezért kell Dámvaddal (Hold-ház) jelezni, hogy elérkezett a Nyilas „nyitánya”, vagyis: az advent időszaka, a Gyermek érkezésére való felkészülés időszaka. A Szarvas szembe néz velünk, felénk tart, orrában a „lehelet-lélek” hármas-csirája. A szarvas lapátszarvai egyben – mint ahogyan az előző mintázatnál is említettük – szárnyakat is megidéznek, eszünkbe juttatva ezzel Szent László szavait, mely a Váci-csoda alkalmával hangzottak el: „Bizony nem szarvas volt ez, hanem Isten angyala. /…/ Nem agancsok voltak azok, hanem szárnyak…”.38 A Képes Krónika miniatúráját látva, a szarvas agancsának belső íve – bizonyára nem véletlenül – egy edény, egy korsó, vagy épp a Kanta körvonalát formázza. (17/f. kép) És itt

17/f. kép: A Váci-csoda. Képes Krónika.

utalnunk kell arra, ami a fentebbiekhez visszacsatol, s eddig még nem került említésre, hogy az Isten-szülő Szűz Mária egyik elnevezése: „Tiszteletes Edény”! Népművészetünk jelkészlete után a méltán híres Gyöngyöspatai-oltár következzék. (17/g. kép) Pap Gá-

17/g. kép: Gyöngyöspatai oltár. (Dercsényi Balázs/ Hegyi Gábor/ Marosi Ernő/ Török József: Katolikus templomok Magyarországon c. könyv nyomán.)

36

Dobogó

bor többek között a következőket írja róla agancs-oltár alcím alatt: „…»agancs«-keretében – helyi hagyomány szerint – eredetileg »tükör«, azaz a fényt részint áteresztő, részint visszaverő Mária-üveglap volt…”.39 Vagyis ezen a „tükrön” keresztül lehetett megfigyelni Fény-Jézus megszületését. A Szűzanya, azaz az „Igazság Tüköre” „kapujában” láthatták megszületni: „Világ világát”. Az „Igazság Napja” megszületik, mindig, újra és újra az évkör rendjében. A „szülés-születés” pillanatát örökítik meg és örökítik tovább a szkíta, etruszk és honfoglalás kori veretek. (18/a-c. kép) E három visele-

18/a. kép: a. Szkíta aranyveret. Bolsaja Blisznyica területéről. (I. B. Brasinszkij: Szkíta kincsek nyomában c. könyv nyomán.) b.: Etruszk granulátumos aranyveret. (Koronák, kincsek, ékkövek c. könyv nyomán.)

18/c. kép: Berettyóújfalui honfoglalás kori övveret. (A honfoglaló magyarság c. katalógus nyomán.)

ti ékítmény mondhatni a Napnál is világosabban rámutat egy szellemi vonulat azonosságára. A szkíta aranyveret lényének felső része egyértelműen Szárnyas, azaz a Szűz téridő-vonatkozásainak letéteményese. Alsó fertálya energikusan szétcsapódik, és világra jön a Nap. Szárnyasunk keblei – az anya-típusúaktól eltérően – formásak, domborodóak, melyekre azt szokták volt mondani, hogy „almamellek”, ami kifejezés nem esik messze a fájától, vagyis a Tejút (népmeséink aranyalmafája) Bika felőli territóriumától. A Szűz és a Bika egymásra íródása ellentmondásosnak tűnne, ha nem tudnánk, hogy dekanátusi tekintetben egy csapatba tartoznak. A dekanátusok rendje viszont a precessziós Nap-év keretén belül kap nagyobb jelentőséget, így visszatekintve a korábban sokat emlegetett Bika-vonatkozásra, érthetőbbé válik az az egymáson való áttűnés is, mely Vénuszt és Szűz Máriát egy nevezőre hozza. Erre egyértelmű példaként szolgál mindkettőjük egya-

zon neve: „Tengernek Csillaga”. Miközben megszületik a Nap-hérosz, azonközben már kinyilvánítódik ereje is, hiszen a szétcsapódó, kirobbanó – jelen állásban fordított – Kos-ívre ragozódó forma a feltámadás idejét idézi meg, hol a Nap erőnléte van. A Nap otthona viszont az évkör Oroszlán jegyében van, mely időszak az emlegetett precessziós menetben a kardinális kereszt függőleges szárvégének felső csúcsát adja. Ezzel szemben, az alsó végponton, a Vízöntő foglal helyet. Bizonyára feltűnt, hogy a szkíta aranyveret „édestestvéréről” beszélünk, az arany granulátumokkal gazdagon megrakott etruszk ékességről. Ő is Szárnyas, méghozzá a Szűz azon tulajdonságával megtetézve, hogy női mivoltát teljesen eltakarja. De mivel? Egy kétoldalt aláömlő hajzuhataggal, ami tökéletesen kifejezi a Vízöntő fogalmát.40 Alul, szintén kettéhajló ív közén, de már Oroszlán-közegben születik meg a Nap. (Meg kell jegyeznünk, hogy mindhárom veret „talpán-fején” egyszerre értelmezendő!) Tehát a precessziós kardinális kereszt végpontjai kijelelődtek, ahol a delelőn elhelyezkedő Oroszlán – jelen példánknál is – az „arany-kor” idejét idézi meg. (A Nap féme egyébként is az arany.) A szkíta és etruszk aranyveretek „rokonsága” igazi csemege, de ezen felül, erősíti az anyagba-fogalmazott mondandó kozmikus vonatkozásait. Elvontabb formában, de ugyanarról mesél a berettyóújfalui övveret is: ha a közölt állásban nézzük, akkor szüli a Napot a Szárnyas, ha megfordítjuk, akkor épp a Kos-szarvakból támad fel.41 Kiskunfélegyházán van egy utókornak megmentett szélmalom. Belső tere több szép faragással ékesített, melyből az egyiket beemeljük gondolatmenetünkbe, az egyik liszt elő-pad mintáját. (18/d. kép) Hogy miért

18/d. kép: Kiskunfélegyházi szélmalom faragott liszt elő padja. (Fotó: Szabó Antónia)

illeszkedik ide, azt már első pillantásra meg lehet állapítani: egy ékesen kifaragott „tükör”, azaz egy monstrancia ékeskedik rajta. Ez a rész veszít több-olvasatú szervességéből, de megbocsájtjuk neki. Ennyi persze még kevés lenne ahhoz, hogy be tudjon tagozódni a sorba. Mondhatni a Szűz ebbéli formájában, eléggé eltárgyiasodott, de mivel a faragó mester nem állt meg itt, a „körítést” gyönyörűen kivirágoztatta, sőt, továbbragozta. Nos, ez a virágzás már szerves része a gondo-

MITIKUS MAGYAR TÖRTÉNELEM latiságnak, mivel a kétfelé futó ívelődés, a vonalvezetés és minden részlet képes magán „átengedni” azt, amiből ki tud fejleni a kettős Sárkány. Van neki feje, szárnya, de még lába is, sőt beszélni is tud. S mivel e Sárkány a Mérleg megfelelője, a monstranciával egybekomponálva ugyancsak Vénusz és Szűz Mária egymáson való áttünését mutatja. Ami viszont szakrális síkra emeli és szó szerint élővé teszi e faragást az a hely, ahová készült. Mint mondottuk, a malomban van, s mikor a szél megfordítja a vitorlákat, megindul az őrlés, ami „alig-anyaggá” változtatja a magot, majd a hófehér liszt megérkezik a nyíláshoz, oda, ahol a faragás kettéhajló ívelődése van – majd tovább csusszan a liszteszsákba. A szülés-születés misztériuma zajlik minden egyes őrletésnél a garattól a zsákig, hiszen az életet őrli a malomkő. Ebben a misztériumban egyszerre van jelen az élet kezdete és vége, de úgy, mint átváltozás, vagyis folyamat. A mag is átváltozik, és a kenyér is: „Ez az én testem” – hangzik el az utolsó vacsoránál. Ha már a kenyérnél tartunk: asszonyi munka annak készítése, mondhatni az asszony formázza meg a kenyeret, ő ad formát a testnek – a TeST és a TéSzTa egylényegűségét anyanyelvünk őrzi és hagyományozza tovább.42 A malomról is kell ejtenünk egy-két szót: megjeleníti az élet-energiát biztosító forgó Galaxist, vagyis a Tejutat, s annak központi magját. De mivel az anyagtalanná válás működésének elve, így a Vízöntő ismérvei is ráragozódnak. Szó szerint is: MaLoM – MaJoM. A Majom a Vízöntő Hold-háza. És a zsák, amibe az „aliganyag” kerül, ugyancsak a Vízöntő „tartozéka”. Végvári József nyelvészeti tanulmányait lapozva, alátámasztani látszik az, amihez a képi megjelenítések mentén kirajzolódó egyetemes világkép vezetett el bennünket. Jelesül: éppen a TeST nyelvi-értelmi párhuzamait taglalva említi meg – kitérőt téve az angol, illetve a latin nyelv felé –, hogy mélyen a gyökereknél a test és a testu összefüggést mutat, ez utóbbi pedig azt jelenti, hogy: „agyagedény, égetett cserép”. Ezzel viszsza is kanyarodtunk ahhoz az ős-anyai minőséghez, ha úgy tetszik a „Tiszteletes Edényhez”, aki testet ad az Igének. Igyekezetünk arra irányult, hogy ezt megértsük és szavakba foglaljuk, de minden szónál többet mond az a gyermekrajz, mely summázatát adja úgy az ősanyai minőségnek, mint a „Tiszteletes Edénynek”, s a bennük kivirágzó világosságnak, a megtestesült Igének. (18/e. kép)

18/e. kép: Gyerekrajz. A virág-edény zöld körvonalú, belül sárga. A Nap tányérja sárga és narancsos, piros magvakkal és piros szirmokkal, körülötte kicsi zöld spirálok, kék és narancsos virágok, alul zöld „hintóban” piros kontúrú bordó virág. Felül a tulipán, mint koronás királylány, két oldalán az öt, illetve négy szirmú-magvú „udvarhölgy”.

37

E fejezetünk címe: SzüL és SzóL. A hangzás, a magánhangzók egy „bokorba” való tartozása nyilvánvalóvá teszi az összefüggést. Ez nem is lenne akkora nagy újdonság. Népművészetünk képi jelrendszerében vizsgálva e „jelenséget” viszont igen tanulságos. Éppen anyanyelvünk és képi nyelvezetünk ősgyökeréhez ad perdöntő bizonyítékot. A kép, amit hozzá rendeltünk, az egy karcolt dunántúli pásztorkészségen látható. (19/a. kép) Kivirágozta-

19/a. kép: Dunántúli pásztorkészség, karcolt rühzsír-, vagy sótartó. Györffy gyűjtemény. (Fotó: Szabó Antónia)

tott formavilága már ismerős számunkra, mivel a korábbi szűcshímzéseknek is hasonló tartalmisága volt. Tükör mivolta, s egyben félre nem érthető monstrancia mivolta, valamint mandorla-alakzata, mint az életnek utat engedő, megnyíló kapu – mind együtt van. Mi adja a többletet? A két párhuzamosan felfelé növekvő iker-virág. Persze a virágnyelven megfogalmazott Ikrekjelenlét sem lenne itt újdonság, hiszen korábban a bihari szűr hímzésén is találkoztunk hasonlóval, vagy korábban a székely faragott kapuzábé Boldogasszonyánál is láthattunk ilyet, mivel párhuzamosan, azaz Ikrek tartásban lévő karjai virágkelyhekben végződtek. Viszont, ha szánunk időt az alaposabb szemrevételezéshez, egyszer csak észrevesszük, hogy valaki szembenéz velünk. Tudniillik a két nagy „forgó” iker-virág szempárrá „módosul”. Tulajdonképpen ezzel is találkoztunk már a szűrhímen, sőt, ott már nevén is neveztük a nagy szempár tulajdonosát: Bagoly. Így, nagybetűvel írandó, mint az Ikrek második Hold-háza. Ezen éjjeli ragadozóhoz olyan hiedelmek fűződnek, hogy „lélekrabló”. Adódik ez abból, hogy az Ikrekben uralkodó Merkúr, másképpen Hermész kalauzolja a lelkeket a másvilágra, ám ez a „másvilág” nem más, mint az Ikrek csillagkép fölött húzódó Tejút, másképpen: Madarak útja. Itt a szarutégely írott jelkészletén is van a virágzatnak ilyen kicsengése: SziRoM-SzáRNy.43 De menjünk tovább: ha ez a két virág egy szempár, akkor a megnyíló középrész átváltozik egy megnyíló szájjá, ami virágnyelven kimond valamit, azaz szól. Képírásban megfogalmazva így szól: „És az Ige testté lőn.” Tehát anyanyelvünk és képi nyelvezetünk őrzi ezt a két összetartozó lényeget: SzüL-SzóL. Úgy tűnik, hogy az archaikus, szerves gondolkodásból fakadó képi nyelvezettel nem vagyunk egyedül a világban, mert ha az úgynevezett „Naska-Vénuszok”

38

Dobogó

közül az egyik inka szakrális edényt körbenézzük, azt tapasztaljuk, hogy éppen a szülés pillanatában ábrázoltatik a nő, de úgy, hogy az „élet kapuja” egybeesik a tollas-koronás, maszkos istenség szóra nyíló szájával. (19/b. kép) Vagyis a gyermek kibúvó fejecskéjének =

19/b. kép: A „Nasca-Vénuszok” egyike, egy Inka szakrális edény. (Inkák. Kincsek a spanyol hódítás előtti Peruból c. könyv nyomán.)

szellemiségének eredendő oka, hogy születik és egyben szólatik. És még valamire figyelmeztet e szertartási nőalakos edényke a sötét és világos színezetével, a tollkoronás-maszkos istenség – vörössel kontúrozott – hatalmasra nyitott szájával: aki életre születik egyben halálra is születik, mert el is nyelettethetik. Ez nálunk a Bagoly-vitte lélek képzetéhez hasonul. Az üzenet szólhat így is: minden megszületett lélek jól gondolja meg, miként gazdálkodik életével. Zárásképpen egy gyerekrajz szolgáljon útravalóul. (20. kép) Mesék és mítoszok valósága, bölcsesség és

20. kép: Gyermekrajz. (Fekete kartonon fehér és sárga kréta színezéssel.)

életteli öröm sűrűsödik e rajzocskában. Hogy rá esett a választás, az nyilvánvaló, hiszen a főszereplő: „Anya gyermekével”. Lássuk előbb környezetét. A kettős ívelődés lehet kapuzat vagy sátor – kint és bent – ettől függően kitár vagy elrejt. Fölötte, népmeséinkből is jól ismert három égi vándor látható: a Nap, a Hold és a Vénusz, azaz az Esthajnal csillag. Ők hárman szó szerint „fémjelezve” szoktak volt szerepelni a

mesei változatokban, mint az arany, az ezüst és a réz különféle formában való megjelenései: alma, erdő, mező, híd, öltözet és még sorolhatnánk. A kettős ívelődés külső héja-burka, egymásba kapaszkodó horgas elemekből – éppen kibomló, vagy éppen betekeredő spirálokból – adódik össze. A belső az maga az „aranykapu”, illetve a ViRáG-ViLáG sátor. Az ív „sarokkövei” kiteljesedett virágok, tizenkét „tulipánfej” sorjázik rajta, középen egy, mint egy ablak nyílik a virágra-világra-világosságra. Az anya lelkiségének középén, a szív „csokránál” aranyló virágkehely ül, derékvonaltól lefelé – testiségének, nőiségének territóriumánál – virágokkal kerített csillaghímes „kötény” jelzi, hogy ott bent várják a várandósság eljövetelét, hogy virágra-világra születhessen az élet. Az anya jobb karját védőn emeli magzata fölé. Idáig ez akár egy életkép is lehetne, de… Ugyanazt tapasztaljuk, mint fentebb az Alaca Höyük-i (3/b. képünk) kis idolnál, hogy nézőpont-váltás következik be, mert a vidám kis legényke, vagy leányka „magzatburka” jobb oldalra domborodik ki. Ez a kidomborodó rész lehet az anya hasa is, amit a gyermek ugye „naivan” ábrázolt, de… De ez a domborulat a lélek tartományából növekszik kifelé. Ennek mentén felidéződhet bennünk a csodásan „kapott” gyermek esete, mely például a Pipakupak gyerek című mesénkben „születik” egy óhajtás eredményeként, a kötény zsebében: „No, ha kívánt édesanyám, hát itt vagyok.” Az óhajtás lélekből fakad, a csodás átváltozás-születés meg a zseb rejtekén megy végbe: „Arra a pipakupak gyerek elkezd az asszony zsebében kiabálni: – Édesanyám, édesanyám!”.44 S valóban, hasonlítható ezen oldalra írt ív egy zsebhez is. A mítoszok világából is merítsünk egy példát, hogy érzékelni tudjuk a képi nyelvezet világmagyarázó képességét. Szöveges és képi megjelenítés áll rendelkezésünkre Buddha születéséről, ami a következőképpen hagyományozódott tovább: ”Maya királynő tudja, hogy eljött az órája. Szabadba kívánkozik. Kimegy barátnőivel a Lumbini-ligetbe. S mikor a liget virágba borul s még azok a fák is telve vannak virággal, amelyeknek nincs virágzási idejük, a sétáló Maya egy fügefa alatt jobb kezével megragad egy ágat, s ahogy ott kecsesen áll, számtalan mennyei szűz veszi körül, a jobb oldalából földi tisztátalanságtól illetlenül kilép Buddha.”45 Maya királynő, neve alapján Maia istennő „tükörképe”, ki a kivirágzás és a termékenység istennője, s mint ilyen, épp a május, azaz a Bika, azaz a Disznó évköri egységét nevesíti. (Nevének jelentése: anyácska, dajka.46) Az istennőnek vemhes kocát áldoztak, ami arra mutat rá, amiről eddig szó volt: a Tejút „lefutásáról”, a Bika téridő tartományáról, s arról, hogy innen magasztosabb szintre kerülni, az anyaság áldozatvállalásával lehet. Ezért nem „költői fantázia” szüleménye, hogy Buddha „fehér elefántként” érkezett le az égből, s születésekor a hangszerek maguktól megszólaltak: „… a zenélő szerszámok maguktól adnak hangot”.47 A koz-

MITIKUS MAGYAR TÖRTÉNELEM mikus helyszín adott, az Elefánt a Bika, illetve a Disznó „váltópárja”, a hangszerek, mint jellemzékek a szerelem és termékenység szertartásához tartozóak.48 (Azt meg ne feledjük, hogy Buddha, azaz Budda – ki nekünk Buda49 – a Sakya, azaz a szaka, vagyis szkíta nemzettségből származott.)

Lábjegyzetek 1 Az alcímmel utalunk arra, amit a manicheizmus használ, s ami talán megközelítőleg ki is körvonalazódik az alábbiakban: „Isten életre hívja az »Élet Anyját«, aki életre hívja az »Első Embert«. (A tulajdonképpeni »Fiút«.) Mani tanai. VONZÁSKÖR. Miskolc, 1987. 24. old. 2 Az állatövi jegyek és az emberi testrészek viszonyában a Bika felségterülete alá tartoznak a hangképző szervek. 3 Mani tanai. Ua. 24. old.; A Tamás akta gyöngy-himnusza. In.:APOKRIFEK. Szent István Társulat, Budapest, 1988. 12. old. 4 A tarkó ugyancsak a nevezett állatövi jegy felügyelete alá tartozik. 5 Ezeknek több változata került elő, sokszor más kis arany tárgyacskával együtt temetkezési korsókból. 6 Ezzel szemben a Tejút másik „végén” található a Fehérló, a Nyilas képviseletében. 7 A táltos ökör. In.: Illyés Gyula: Hetvenhét magyar népmese. Móra Ferenc Könyvkiadó. Budapest. 1983. 8 Lásd ehhez: Pap Gábor: Manitól Rasdiig. A „fő-fő eretnekről”, elő- és utóéletéről. Két Hollós. Budapest 2014. 9 Mani tanai. Takács György jegyzetei. In.: Vonzáskör, ua. 34. old. 10 A beszélt nyelvet nem tudjuk tetten érni, de a genetikát igen. Erre vonatkozó kutatási eredményeket viszont olvashatunk. Pl.: Béres Judit: A magyarországi népesség genetikai rokonsága. In.: A genom. Szerk.: Hidvégi Egon. Széphalom Könyvműhely, Budapest. É.n. Illetve a nevezett szerzőtől egy jelöletlen fénymásolat, melyből idézetet olvashatunk: Szabó Antónia: Nézzünk az aranycsészék fenekére. DOBOGÓ folyóirat, 2012. április. 11 Általában kertnek értelmezik, ami női mivoltától ugyancsak nem áll messze. 12 A Szárnyas elnevezés úgy a téri, mint a jegytartami (idő) oldalára vonatkozik, hiszen csillagkép mivoltában szárnyakkal ábrázoltatik, állatövi jegyként pedig a „szárnyas” Merkúr uralkodó és egyben erőnléti helye. 13 Érdemes felfigyelni arra, hogy az eredendően magyar név: Emő, illetve Emőke névünnepe két helyen szerepel az évben, az egyik közvetlenül a Kos havának kapujában, a tavaszi napéjegyenlőséget követően (március 23), a másik a Szeplőtlen fogantatáskor (december 8.). 14 Szerte a világban, különböző korokból találhatunk különféle anyagokban megformált példákat az emlőkből túlfolyó megoldásra, bizonyára az általunk is vázolt gondolat kifejezésére. Lásd: Adele Getty: Goddess című kiadvány több képét. Thames and Hudson, London, 1990. 15 Kunkovács László: Kőemberek. MASSZI Kiadó, Budapest, 2002. 2829. old. 16 Ebből a gondolati körből lásd: Kabay Lizett és Makoldi Sándorné írásait. 17 Pap Gábor: Az „Atilla-kincs” vallomása. Szemelvények a nagyszentmiklósi aranyedények képírásba foglalt üzeneteiből. Hatodik Elem Kiadó, 2010. 70-87. old. 18 Az amulettről még: Szabó Antónia: Ősvallásunk nyomán – ősvallásunk Istenasszonyához. In.: 80 év Isten tenyerén. Ős-Kép Kiadó, Budapest, 2010. 158. old. 19 Czuczor Gergely, Fogarasi János: A magyar nyelv szótára. em szógyök. 20 Világhálón láthatunk olyan megformálást, ahol épp a kebel magassága alatt kezdődnek ezek a formációk, a kebelnél pedig egy széles ruhapánt fut, melyen figurális ábrázolás van. 21 Ha lábjegyzetben is, de érdemes felfigyelni arra, hogy Artemisz istennőről elnevezett növény az artemisia, azaz az ürömfélékből a fekete üröm egyik népi elnevezése: anyafű, a fehér üröm pedig – mint mai kutatások és kísérletek mutatják – épp az emlőrákra van gyógyító hatással. 22 Czuczor Gergely, Fogarasi János: ua. KÖB szócikk. 23 Szemléltetve Pap Gábor „táncos ábráin” keresztül: Az esztendő köre / A Napút 12 téridő-egységének vázlatos jellemzése. Örökség Könyvműhely, 1999. 6-7, old.

39

24 Végh Olivér: A kalotaszegi fazekasság. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1977. 74. old. 25 Erről való elmélkedéseket lásd: Pipaszó. Négy világrész pipái. KLTE Művelődési Iroda, Debrecen, 1994. 26 Magyar Katolikus Lexikon. Siratóasszonyok címszó. 27 Kunkovács ua. 88. old. 28 Dunántúli pásztorművészetünk több darabján a megjelenített nőalak kezében boros edény van vörösborral telve, s vagy szellemi magasságba emelve kínálja a férfiúnak, vagy pont a testiség azon táján tartogatja, ahol az ivarszerve van. 29 A fényoszlopról lásd: Mani tanai. ua. 25. old. 30 A meséhez készítendő képek alkalmával a mesei történetet csillagmítoszi keretben értelmeztem. A Tejkút természetesen a Tejút megfelelője, az éjfélkor oda látogató óriás Nimród apánk, az Orion, ki éppen az évkör éjjelén – karácsonykor – tartózkodik a zeniten, ekkor látogatja meg a tejkútat. Benedek Elek: A tejkút. Rajzolta Szabó Antónia. Főnix Könyvműhely, Debrecen, 2010. 31 Benedek Elek: Táltos Jankó. Rajzolta Szabó Antónia. Főnix Könyvműhely, Debrecen, 2012. 32 Erdélyi Zsuzsanna: Hegyet hágék, lőtőt lépék. Archaikus imádságok. Magvető Kiadó, Budapest, 1976. 33 Tündér Ilana. In.: Rózsa királyfi. Berekméri Sándor gernyeszegi meséi. Kriterion Könyvkiadó. Bukarest, 1977. 34 Az örök ifjúság vize. In.: Benedek Elek: Magyar mese- és mondavilág. II. kötet. Könyvértékesítő Vállalat. Móra Kiadó. Budapest, 1988. 35 Lásd: Pap Gábor: Emberséget járunk tanulni. Mesék tanulságokkal. Két Hollós, Budapest, 2009. 36 Lásd: Torozckai-Wigand Ede: Öreg csillagok. Műszaki Könyvkiadó Metrum szerkesztősége, Budapest, 1988. 37 A kifejezés Pap Gábortól származik. Szállingózó kultúrjavak. In.: MŰVÉSZET 1978. februári szám. 38 Képes Krónika 39 Pap Gábor: Csak tiszta forrásból. Mandátum / Kós Károly Egyesülés, Budapest, 1990. 122. old. 40 Természetesen erre is van népmesei párhuzamunk, hol a csodálatos körtefa gyümölcsét dézsmáló Tündér Ilonát tetőtől talpig betakarja arany „hajpaplana”. Tündér Ilona. In.: A szépen zengő pelikánmadár. Jugoszláviai magyar népmesék. Fórum Könyvkiadó, Újvidék, 1986. 41 E három veret további vonatkozásairól lásd még: Szabó Antónia: Ősvallásunk nyomán – ősvallásunk Istenasszonyához. In.: 80 év Isten tenyerén. Ős-Kép Kiadó, Budapest, 2010. 172-174. old. 42 Végvári József: „És mégsem mozog…”. Tanulmányok anyanyelvünkről, hitünkről, tudománytörténetről és nevelésről, világképről, szerves műveltség és hivatalos tudomány viszonyáról. FŐNIX Könyvek, Debrecen, 2005. 5-8., 102. old. 43 Lásd: Pap Gábor: Népművészetünk „képírási” jelentésszintjének néhány sajátossága. In.: Pap Gábor: Jó pásztorok hagyatéka. Pódium Műhely Egyesület – Magányos Kiadó, Debrecen, 1993. 44 Piakupak gyerek. In.: Icinke-picinke. Magyar népmesék óvodásoknak. Móra Ferenc Könyvkiadó, 1996, 2005 45 Szimonidesz Lajos: A világ vallásai. Könyvértékesítő Vállalat, Budapest, 1988. 306. old. 46 Mitológiai Enciklopédia. Gondolat, Budapest, 1988. Görög mitológia címszó alatt. 47 Szimonidesz Ua.: 305. old. 48 Pap Gábor: Jó pásztorok hagyatéka. Ua. 111. old. 49 Ehhez lásd: Pap Gábor: „Angyali korona, szent csillag”. Beszélgetések a magyar Szent Koronáról. Jászsági Művésztelep, Tőtevény, Jászberény, 1977. 32-34. old.

A szerző eddig megjelent könyvei: Szálljon házatokra egek harmatja Ébredj, Mátyás király! „Lettem, vagyok, múlok, ismét leszek” „Megyek hídon által” „Rejtelmek ha zengenek” társzerzőként: Sugallat

40

Dobogó

Trianon, azaz a Magyar Királyság területi egysége megszüntetésének meszszebb vezető, ma élő magyarok előtt legtöbbször ismeretlen okait kutatja e könyvében ifj. Tompó László, a fiatal magyar, katolikus gondolkodó. Művében – amely tanulmányok füzére – nem csak összefoglalja, hanem igen széleskörű forrás- és szakirodalmi ismeretek alapján elemzi is az éppen vizsgált okcsoportot. Elemzései s mindenekelőtt fontos következtetései a jelenlegi, kétágú baloldali (azaz szocialista és liberális) történetírás munkáihoz szokott olvasót több síkon is meglephetik. Ifj. Tompó László ugyanis nem ismeri a „politikailag korrekt” (azaz egyes társadalmi-nemzeti-vallási csoportok érdekeit tudatos elhallgatással, helyenként manipulálással védő) szempontokat – ehelyett teljes körű ismeretanyaggal fölvértezve, a tudományos kutatásban létező legnagyobb szakmai bátorságot alkalmazza. E módszer nélkülözhetetlen a témáihoz: földolgozza a kereszténység, valamint a keresztény magyar nemzetállam ellen föllépő izraelita-zsidó körök tevékenységét, mind a nemzetközi, mind a magyar történelemben. Komoly összefüggésrendszer bontakozik ki a pártatlan olvasó szemei előtt: Trianon egyik legmélyebb ok-rendszerét ismerhetjük meg. Elemzően mutatja be az 1918-1919-es évek hazai fejleményeit: a magyarországi balos szerveződések származási helyeit és tevékenységi köreiket; azokat a (nemzetközi életben már kialakult, sőt: kifinomodott) módszereket, amelyekkel a naivan liberális, emiatt gyanútlan magyarság védekezésre képtelenné vált saját országában. Abban az országban, amelyet ősei fegyverrel szereztek, az utódok pedig előzetes és tudatos, politikát, kultúrát és szellemet romboló, megosztó munka következtében elveszítettek. A Magyar Királyságot tönkretevő csoportok között olvashatunk a zsidóság radikálisan keresztényellenes csoportjairól, s az ezzel a társasággal összefonódó radikális szabadkőművességről, s megismerkedhetünk például az erdélyi román bankok magyar birtokokat megszerző tevékenységével. Ifj. Tompó László munkájában sokat olvashatunk legnagyobb magyarjainkról: Prohászka Ottokárról, Bangha Béláról, Tormay Cécile-ről és a többiekről. Szemmel láthatóan – s ebben is egyet kell értenünk a szerzővel –, a talán legnagyobb magyar gondolkodónak a Jézus Társaságbeli szerzetest, Bangha Bélát tartja, akitől ifj. Tompó László megtanulta az országot szétzúzó nagyobb okcsoport, okrendszer együttlátását és értékelését. Hasznos könyvet tart kezében az Olvasó... RAFFAY ERNŐ

Kapható a 1900 Ft-os áron a Két Hollós könyvesboltban!


41

A túliról Ifj. DURKÓ ZSOLT „Csillagok, csillagok, szépen ragyogjatok, A szegény legénynek utat mutassatok! Mutassatok utat, a szegény legénynek, Nem találja házát a szeretőjének.” Talán nem kell a figyelmet felhívni arra, hogy a szerető szó itt természetesen tágabb, gazdagabb értelemben szerepel. Szerencsére a Dobogó újság tisztelt olvasóinak ez a téma már ismerős lehet és a SZER szógyök bokrának változatos jelentéstartalmait kedvünkre felidézhetjük. „Amikor a hős a Hüdrával küzdött, Héra egy hatalmas rákot küldött, hogy harapdálja Héraklész bokáját. Ő (vagy Iolaosz) azonban agyonütötte a rákot, amit ezután Héra az égre helyezett.” Ez bizony már egy más világszemlélet. Se szeri se száma azoknak a furcsa és gyakran érthetetlen meséknek, melyeket az antikvitásban a csillagképek keletkezéstörténeteihez kötnek. Feltehetjük a kérdést, hogy vajon ezek az égi szereplők mutatnak-e utat? S ha igen, milyen példát adnak? Mint fent, úgy lent... A rejtélyes Tabula Smaragdina sorait idézni értelmiségi, ezoterikus körökben divat. De ha ezt a tételt „komolyan véve” a lenti világban a fenti képét keressük s fordítva, találhatunk-e valóságos összefüggéseket? Lent a Föld s fent a Mennybolt, életünk színtere ez. Persze csak földi perspektívából, ahogyan embernek születve általában tapasztaljuk. Gaia (Gea) a görög mitológiában a kezdet, a geológia szó is innen származhat. A materialista elme számára nyilván ez a vég is. A hívő lélek azonban remél és tekintetével mennyei hatalmak felé fordul. A földanya tiszteletét, ég és föld nászát, az eget földdel összekötő létra, torony, szent hegy képzetkörét szerte a világon változatos módon őrizte meg a hagyomány. Teremtéstörténetekben, mítoszokban ölt testet az ősi vágy, hogy a rendezetlenség, a káosz helyett a rendezettség, a kozmosz adja létünk kereteit. Különös, de tény, hogy ma már ezt az utóbbi görög szót szinte csak a világűr jelentésében használják. „A földi ember szempontjából a kozmosz 100 km magasságban kezdődik” – olvashatjuk például az interneten. A csillagbölcselet – asztrozófia – az emberi természet jobb megismerését ígéri. Mások tagadják az égi rend hatását az emberre. Az állatövről, csillagképekről és bolygókról szóló évezre-

deken át számon tartott tudás van akinek kincs és van akinek pusztán haszontalanságnak tűnik. Zarándokutak, csillagösvények, szent helyek, barlangok, folyók tér képéhez az ünnepek adhatják az idő rendjét számunkra a mennybolt égi jelenségeinek fényében a tér-időben. TáJ éK TeJ úT TeLJeSSéG. Talán eleink régen jobban tudták érzékelni ezeket az élő rendszereket? A vissza vágyott (sírt) aranykort a helyes arányok ismerete, betartása hozhatná el? Machu Pichu titokzatos romvárosa biztos, hogy ős idők óta szent hely. Közismert, hogy naptemploma ma is „működik” – a felkelő Nap oltárkőre eső fénye a téli napforduló idejét jelöli ki. Az utóbbi időben számtalan kitűnő fényképfelvétel, film jelent meg az interneten, mely a jelenséget dokumentálja. A fotó technika is fejlődött, talán a helyszínre érkező turisták kedve, érdeklődése is nőhetett a téma iránt. Minden esetre, pár éve még ilyen felvételt – ami pontosan örökíti meg a jelenséget – meglehetősen nehéz volt találni. Magam egy dokumentumfilmben láthattam meg a naptemplomot és annak oltárkövét, ráadásul ez a képsor nem is a különleges alkalommal – a fényjelenség idején – készült. De valami feltűnt. A kövön egy bizonyos rajzolat.

Hogy ezt ki minek nézi, lehet persze magánügynek tekinteni, figyelmen kívül hagyni – a kehely (kupa, serleg) és az oltár(kő) azonban hagyományosan öszszetartozó képzet. Aki a felkelő nap fényét a téli napforduló idején megKaPó KuPa ideKoPírozott KéPét látja benne KóPé lenne? Eszünkbe juthat a tarot nevezetes nulladik lapja: a LE MAT feliratot viselő vándor, aki ugye bolond is. Ez a lap megfeleltethető az Orion és a Canis Major csil-

42

Dobogó

lagképek együttesével is. És Nimród (Orion, Ozirisz) ott vándorol éppen a téli napforduló idején a napkelte helyén, az ekliptika csillagképeivel. A napút (vagyis az állatöv, a zodiákus) csillagai és a bolygók pályájukról a hegykoszorú peremén elhelyezkedő naptemplomba úgy köszönnek be, hogy a helyszínt összeköthetjük az idő járásával, az évszakok rendjével. NapKaPuban KuPa KaPja a fényt az oltáron, megmutatva, megszentelve a tér-időben meghatározó jelentőségű eseményt, a téli napfordulót. E változásrendben a fény születése, Karácsony ünnepe és az évkörben vele szemben lévő nyári napforduló, Szentiván a földi élet számára a fénnyel telítettség mértékét adja. ISTVáN és IVáN a napút íVéN a magyar hagyományban a napkirály és a bárdos holdkirály László kettősét jeleníti meg. Keresztelő János mondja „Neki növekednie kell, nekem pedig kisebbednem” – LáSZLó, a LeSZáLló ünnepe is ez. E fénnyel teli időszak összetett képjele az életfa tetején gyermekeit vérével tápláló „pelikánmadár”, mely visszahajló nyakával szívvel-lélekkel fordul rábízott kicsinyei felé az áldozatos szeretet példázataként. Ehhez szükséges az is, hogy a fészek bárka burka ép és biztonságos legyen. Az egyensúly teremtő képesség nélkülözhetetlen ahhoz, hogy a rák és a mérleg jegyek meghatározó lelki tulajdonságainak eredendő összhangja megvalósulhasson és az utód nevelés megfelelő mederben történjen.

szkarabeusz kerül ide, az indiánoknál északabbra harkály, délebbre kolibri jelenik meg, az úgynevezett holdházak közül az ökör, a gólya és a párduc mindenképpen számon tartott és ez még csak a kezdet... El is szokták intézni a dolgot azzal, hogy éjjeli fények összefüggéseit figyelő eleink azért, mert különböző környezetben éltek, ilyen fantáziadús képzeteket alkottak maguknak, hogy jobban tudjanak tájékozódni. Valóban, mit keres a rák szemében két szamár? Ez talán csak egy ökörség lehet. Az igénytelen közelítés megfeledkezik arról, hogy világszerte, a legrégebbi idők óta a hagyomány tulajdonság együtteseket rendel az égi konstellációkhoz. A ligatúra jellegű, összevont képjel együttesként való értelmezés lehetősége egyes csillagképek látvány szintű elemzése során – szerintem – elképzelhető. Magyar népi csillagneveink költői gazdagságban tárják elénk e változatokat is. A csillagtérképek azonban általánosságban a hagyományos figuratív ábrázolások használatával vagy túlzó részletezettséggel személyesítik meg az égi helyszíneket vagy újabban – tudományos alapon meghaladottnak tekintve a múlt képi örökségét – már csak kanonizált elnevezéseiket tartják meg. A s/z/c(k)arabeus/z/ és a c(k)rab szavak hasonlók, mint ahogyan főbb, jellegadó vonások tekintetében az egyiptomi és a nyugati asztrológia e nevezetes állatai is. A gólya, a fakopáncs és a kolibri mondjuk rokonítható. De a bivaly, zsombék ikre, jászol, szamárkák... Mi a közös bennük? Megnevezhetetlen? Ábrázolhatatlan? Talán csak kuszaság, naiv babonaság, régi idők fantáziálása mind ez?

A Praesepe, a jászol (M44 besorolású nyílthalmaz), a bölcső meg is jelenik itt. Ugyanakkor a csillagképbe – a konstellációk döntő többségével így van – nem könnyű magát a névadót – ez esetben az ollós faj példányát – belelátni. Ahol a két szem feltételezhető lenne, ott az Északi- és Déli szamár elnevezésű csillagok találhatók. A keleti zodiákus a bivalyt és a bölényt helyezi a mennybolt e tájára, az egyiptomi hagyományban a

A szamár makacs módon megjelenik az ábrázolásokban és éppen a bak idejében, szemben, a testet öltés helyén, a nevezetes alkalommal, a betlehemi jászolnál szerepel társával az ökörrel (aki lehet begye tehén is) párban, utalva az égi rendre. Keresztelő János 6 hónappal előbb született, mint Jézus. A Vézelay-i apátság Mária-Magdolna templomában lévő oszlopfő a misztikus malom (szőlőprés?) töltésé-

MITIKUS MAGYAR TÖRTÉNELEM nek jelenetével, a két szereplő figyelmes mozdulataival mintha a rák jegy jelének spirálgalaxisok felülnézetére emlékeztető mozgás-diagramját írná le.

43

se a szenvedés elfogadását jelenti a János, valamint anyja és testvére felé elhangzott szavak alapján: „Ki tudjátok inni a kelyhet, melyet majd én kiiszom?” (Mt 20,22). De a ~ jelképe a megszentelt szerelemnek is, az Úr Jézus és János ap. közötti szeretet alapján. A pap a kk. lit-ban e szavakkal nyújtotta a kelyhet a közös életre induló mátkapárnak: Bibe amorem Sancti Johannis! ('Igyátok Szt János szerelmét!'). Idővel a lit-ból e mozzanat kiveszett, annál tovább megmaradt a lakodalmas szokások között. A lakodalmat ált. ~ nyitotta meg, ill. ez volt a búcsúpohár. A manapság szokásos első, ünnepélyes koccintás is (eredeti tartalmát és jellegét elvesztve) vsz. a ~ra megy vissza. – A prot. népnyelvbe a ~ jánosáldás névvel ment át, főként búcsúzáskor itták. **Bálint I:95. - Székely 1995:150. (Magyar Katolikus Lexikon)

Talán a pohár / serleg / KeHeLY Machu Pichu KőHeLYén, ősi oltárkövén is ott van?

János a Megváltó rejtélyes párja alászáll, hogy Ő felemelkedhessen. De János az evangelista is, akihez a Megváltó utolsó szavaival rendelkezve szól. „Asszony, íme, a te fiad”; „Íme a te anyád!”... A kereszten elhagyatott Krisztus e csere által bizonyos értelemben a saját helyére állítja a szeretett tanítványt. János apostol névünnepét ott találjuk közvetlenül a Karácsony utáni napok közt. Valamiképpen ez a jánosság önmagában is kijelöli a Rák-Bak tengelyt az évkörben. Hogy a cethallal találkozó JóNáSi és a múltba és a jövőbe egyaránt tekintő JaNuSi életpályák mintázatai hogyan egészíthetik ki ezt a gondolat sort, népmeséink Jánosa és a név lyányos (esetleg hiányos) jelentésbokra külön témák lehetnének. Eredeti vezérfonalunk szerint azonban egy fontos attribútumhoz értünk el, ez a János pohár. János pohara, Szent János pohara: a Szent János apostol ünnepén (XII. 28.) szenteltgbor, melyet ünnepélyesebb családi, közösségi alkalmakkor mint gáldomást fogyasztottak, gSzent János áldását kérve. Természetesen ~nak mondják a poharat, kelyhet, üveget is, melyben a szentelt bort tartották és kínálták. - ~hoz számos jámbor szokás kötődött. Hajdani borküldésre, barátságajánlásra következtethetünk a jánosköszöntés, jánosolás szokásából. Legtovább a koldusok és gyermekek világában maradt fenn, akik e szavakkal kopogtattak be a házakba: „elküldtek a Szt János-pohárral”. ~val megszentelték a hordókat, a szőlőket, s fölhintették az egész házat, hajlékot. Gyógyító erejében is hittek, így a jánosolók erőt és egészséget véltek meríteni a ~ból. - Áttételesen ~ a gkehely (János ap. attrib-a). Kiüríté-

János apostolhoz még egy jellemzék feltétlenül járul és ez a sas. Közvetlen tapasztalással az a csillagkép, amelyben a Nap jár, nem figyelhető meg a nappali égbolton, ottlétére így csak az éjjeli égbolton vele szemben lévő égi képekből következtethetünk. Az évköri rend alapjához tartoznak ezek a tengelykapcsolatok. A szilárd (fix) keresztként ismert négyesség az evangelistákhoz a napút egy-egy állatát (állását, állapotát) rendeli. A teljesség kedvéért kiegészítve Mátéhoz az angyal, Márkhoz az oroszlán, Lukácshoz a Bi-

44

Dobogó

ka társul. Az oroszlánt és a bikát könnyen felismerhetjük az évkörön, de figyelemreméltó módon a skorpió (kígyó) és a sas időszakjelző kettőséből itt már csak az utóbbit kapjuk, a vízöntő pedig angyal (ifjú) képében tűnik fel, bár ezt a szárnyas minőséget inkább a szűzhöz szokás kapcsolni (valószínű, hogy az eltérés itt a vízöntő energiák tisztaságára utal, azt hangsúlyozza). A Sas csillagkép (az Aquila, fő csillaga az Altair) szimbolikája meglehetősen széleskörű. Jupiter és Zeusz attribútuma, katonai és birodalmi címerek szereplője, a szabadság, a biztonság, a fenség jelvénye közismerten. A skorpió / kígyó kiegészítő párja a zodiákusban, s e kettősség igen nagy feszültségeket hordoz. A kétely maga? Pusztító és megtermékenyítő, győzhetetlen és legyőzhetetlen energiák forrása, az életadás, a gyógyítás, a teremtésközpont kiáradása egyben.

Az Ige, a gondoskodó tanács, mely így szól „…legyetek ezért okosak, mint a kígyók, és szelídek, mint a galambok” teljesebb értelmet nyerhet bennünk, ha tudjuk, hogy a galamb, mint a bika második holdháza a kígyóval éppen szemben van, de lehetséges, sőt kívánatos, hogy ne ellentétként, hanem mellérendelve, harmonikusan éljünk az egymást kiegészítő adottságokkal. A madár és kígyó tulajdonságokat egyesíti Mexikó visszavárt tanító istensége, Ketzalkoatl, a tollaskígyó is. (Róla sem a biológiakönyv ad érdemi felvilágosítást.) A mai kánonból kikopott égi alak a Sas csillagkép alatt egykor feltüntetett – kezében íjat és nyilat is tartó Ámor változat – Antinous. A kép ekkor Ganümédész sas általi elragadtatásának parafrázisává alakult, de a kapcsolatnak nyilván lehetett előképe. Az emelkedés esetnek a főisten „egyik kalandjaként” való értelmezése szerintem az antikvitás leépültségének tünete, a korai félreértések egyike. A SzűZ–ZeuSZ, SaS–lélek (SZuSZ) ifjút emelő, szárnyaló elragadtatása viszont a Szűz/Vízöntő tiszta forrás (aqua) minőségét ígéri, különös tekintettel arra a pohárnok (kupás kupidó) státuszra, melyet a történet szerint később nyer el.

Az Aquila az égbolttérképeken egy Tejút melletti területet nevesít, de láthatjuk, hogy az ezt lefedő különféle ábrázolások félrevezetők is lehetnek. Az arab hagyományban az Altair (Atair), maga a fő csillag az an-Nasr at-Tair, a repülő sas. Párja a Tejút túloldalán a Vega, az an-Nasr al-Wagi, a lecsapó / leszálló sas. Az an-Nasr keselyűt is jelent, a Lant (Lyra) kép egészét teknősbékának nevezik. Képzavarról még sincs szó. A keselyűt az egyiptomi Nehbet anyaistennő tisztelet s az ősi India emlékezete is ide tájolja. A nyugati hagyomány a „lírát tartó madár” ornitológiailag rokon képjelével Hermész találmányára utal. A teknős - vagy egyszerűen a béka - szinte mindenhol a világon a föld jeleként a négyesség, az égtájak megidézője. Megkockáztathatjuk, hogy itt a land=föld és landing=leszállás angol konyhanyelvből ismerős hangzósora és a lent / alant, illetve a lant szavaink hasonlóságára is felhívjuk a figyelmet. Az Atair és a Vega a Távol-Keleten annak a rendkívül széles körben népszerű nyári ünnepnek a főszereplőiként tűnik fel, melynek alapját egy régi szerelmes mese adja: a tehénpásztor és a szövőlány a folyó (Tejút) két partján várja, hogy a madarak hídján évente találkozzanak.

A Csendes-óceáni térségben az Atair-t a mennybolt pillérének hívják. Maori nyelven Poutu-te-Rangi elne-


45

vezésének hangalakja rejtélyesen összecseng a Machu Pichu szent városával szemben, az Urubamba folyó kanyarulatán túl emelkedő Putucusi hegy nevével. Mondhatnánk persze, hogy Peruban nem maoriul beszélnek... Azonban tény, hogy számtalanszor megfigyelhető: távoli kultúrák más tájnyelven, mégis, lényegileg rokon módon fejtik ki üzeneteiket. A nagyszentmiklósi kincs égberagadás megjelenítéseinek és az északnyugat amerikai haida indián faragott-festett totemoszlopfők kitárt szárnyú madarainak, alakjainak formaképzése, stílusa merőben más, de azért a hasonlóságot sem nehéz felismerni.

Ha a Putucusi hegyet jobban szemügyre vesszük döbbenetes felismerésre juthatunk: a hegy maga egy ülő sas alakját adja ki.

Bár, mint láthattuk, a fantáziálás, „belelátás” a csillagképek esetében sem tilos, azért legyünk óvatosak, nehogy egy újabb tévképzettel gazdagítsuk e téren már zsúfolásig terhelt világunkat. Profilból látjuk tehát, a madár csőre jól felismerhető, a szeme is, a szárnytollai is. A tartása jellegzetes. Távolodjunk el most kissé és nézzük meg, hogy hol helyezkedik el. A térképek tanúsága szerint az Urubamba (Vilcanota) folyó merész kanyarulattal veszi körbe, ez által környezetéből kiemelve mintegy központi helyet biztosít számára. A fényjárás, a különféle megvilágítás még árnyaltabban, plasztikusabban emeli ki a gigantikus sas keselyű? kondor? – alakját, melynek központi szere-

pét a térségben a következő tény is bizonyíthatja. A szent városba hosszan felvezető fő szerpentin út cikk-cakk vonalát éppen vele szemben találjuk. Ez azt is jelenti, hogy mikor ezen az úton a fent lévő Kondor templomához emelkedünk, mozgásunk iránya óriásmadarunk profilnézetéhez képest a fordulóknál rendre megváltozik. Hol vele egy irányban, hol vele szemben kell haladnunk. E mozgás egy másik képjelet idézhet fel bennünk, mely leginkább a Fehérlófia című népmesénkből lehet ismerős. Felfelé tartó zarándokutunk során úgy változtatjuk helyünket, hogy a hegy képe bennünk a fejét hol jobbra, hol balra hajtó griffmadár mozgásmintáját adja. Ez a Kos jele, a feltámadásé – melynek a napéjegyenlőségek adta kettősségben párja a Mérleg. A két tendencia jól látható a csengersimai kazettás templomi mennyezetről vett két képen.

A fő (kardinális) kereszt e végpontjait a hagyomány szerint két arkangyal vigyázza. Tavasszal Gábriel hozza az örömhírt, ősszel Mihály mérlegére kerülünk. A rendkívüli módon megmunkált kő domborművek közül a naptemplom közelében lévő „Kondor

46

Dobogó

temploma” helyszínen található alakzat valószínű, hogy összefüggésbe hozható a fenséges röptű madárral, de az ott lévő két sziklatömb szárnyakat idéző formája is figyelemre méltó. Talán a folyó túloldalán szemben lévő nagyobb testvérre utal? Ha tartjuk magunkat a feltételezéshez, hogy a Putucusi-t szobornak nézzük, abból két dolog következhet (hogy földrajz órán behúzzák a karót, itt ne számítson). Az, hogy a táj mintegy inspirálta az építőket és Machu Pichu templomait tájolták a természet által alkotott környék rendje szerint, kétségtelen. De az a következtetés sem zárható ki, hogy a mi léptékünkkel mérve gigászi mű, a hegy formája eleve magában hordozza a kondor képét. Ezen a ponton szokás a földönkívüliek és annunakik közé kormányozni egy fejtegetést, mi azonban térjünk most ettől el. Maradjunk a földön, de tekintsünk fel az égre. Meg kell hagyni, hogy ez is további ámulatba ejtő egyezéseket hoz képbe. Az Aquila / Atair jelenleg ott emelkedik fel a téli napforduló idején jól láthatóan a csipkézett hegyvonulat fölé, amely irányban a szikla peremen lévő városból a madár-hegy felé láthatunk. Sorrendben az ismertebb csillagképek közül a Herkulest és a Kígyótartót, majd magát a Sast látjuk felkelni, utána a Delfin, a Csikó és a Pegazus következik, majd az ekliptika jegyei jönnek: a Halak, a Kos és a Bika rávezet az Ikrekre s az utóbbiban már a napfelkelte esedékes. Fontos tudnunk, hogy napjaink-ban a precesszió miatt már egy hónapnyi eltéréssel kell számolnunk, ezért kapjuk a napkeltével ezt a csillagzatot. (A jelenség ismertetését e helyen mellőznünk kell de ajánlatos utánanézni.) A felszálló tendencia érvényre jut egy további vonatkozásban is: az Aquila egy éjjelen is megtapasztalható emelkedése kiegészül azzal, hogy a napok előrehaladtával egyre magasabban láthatjuk a csillagképet. Itt az ideje, hogy a magyar vonatkozásokról is szó essék, hiszen ha csak a rakamazi turul ábrázolásra gondolunk, a megfeleltethetőség szinte kiáltó. Magának a turulnak a madártani besorolása azonban nem kevés kérdést vet fel, melyeket jó ha csak a „kellő elfogultsággal” közelítünk meg. Ha mitikus madarunkat kizárólag a sólyomfélék – és azon belül is a legnemesebb tulajdonságokkal rendelkezők – közé képzeljük, az első lelkesedésünknek, idealizmusunknak szárnyakat adhat. A kerecsen (vagy altáji- stb.) sólyom természetesen az egyik fő alakváltozat. De ha túlságosan leszűkítjük a kört, és ezt a kozmikus lényt egyetlen, ornitológiai értelemben vett madárfajhoz kötjük, lemondhatunk gazdag képzetköre teljesebb megismeréséről. Később talán ezek az ismeretek hiányozhatnak, amikor további, szintén fontos jelentés tartalmak irányt mutathatnának mértékadó üzenete bonyolultabb összefüggéseinek felfogásában. Ha a Képes krónikában Álmos pajzsán lévő madár nem turul, akkor kérdés, hogy mi az. De ha összevet-

jük ezt későbbi megjelenítésekkel, például az Erdély címerében szereplővel, akkor a különbség jól érzékelhető. Talán úgy közelítjük meg jobban lényegét, ha feltételezzük, hogy megjelenése változhat, mint a természet maga az évköri rend mentén – hol ez a tulajdonság hangsúlyozódik, hol az. A tehetséges művész érzékletessé teszi és mélyebb értelmet ad az alakváltozatoknak.

A kereszténység Szentlélek madara fehér galambként száll. A szószék koronákon feltűnő "pelikán" és a nyúl/őz fülébe csípő madár (ahogyan a noszvaji festett példán látjuk) azonos jelleget mutat a mesehőst az alsó világokból felhozó, fejét ide-oda hajtó griffmadárral (a kost idéző képjel az ókor óta ismert, később kerül pénzekre, címerekbe.) Kevés lenne itt csak a stílus egységére hivatkozni. Az Ázsiában különösen megbecsült daru (DaRu-TuRul) szent őrző, az egyensúly teremtés, a Mérleg képviseletében (ismert, hogy hétköznapi házőrzőként is megállja helyét). A hozzánk közelebbi keletről származnak a kettős természetű Szimurg perzsa mítoszai, Észak-Amerikában a „mennydörgésmadár”-ra emlékeznek, megemlíthető Emese álmának madara, az ikerszülő Léda hattyúja és hosszan folytatható a mítoszi madarak sora. Az egyiptomi íbisz (a tudó Thot) és a sólyom (Ré / Hórusz napisten) további változatok felé indíthatják fantáziánkat. Északabbra a kacsa / lúd a teremtés regék főszereplője. Dél-Amerikában nagy tisztelet övezi a kondorkeselyűt és a tukánt is. A kakas – a Halak jegyében – a kereszténységben elsősorban a nagy emlékeztető, a tyúk és a Plejádok kapcsolata külön fejezetet érdemelne (talán kevésbé ismert, hogy léteznek egészen hosszú farktollú kotlós alfajok is, mint a Főnix tyúk). Az ágtájakat, évszako-

MITIKUS MAGYAR TÖRTÉNELEM kat és égbolt területeket is jelölő négy távol-keleti szimbólum közül a cinóber madár mesés metamorfózisaival a tűzmadár, a főnix variációjaként tűnik fel a dél képviseletében az azúr sárkány (kelet), fehér tigris (nyugat) és a fekete teknős (észak) társaként. A szarvascsőrű madár és az egyszarvú, valamint pávasárkány ábrázolások (ilyen van a tiszabezdédi tarsolylemezen) analógiái mentén a sárkány (DRagon) felé térhetünk el, ragozhatunk tovább a nyelv és a képírás segítségével. Az évkörben a gólya/egyszarvú és a hurkos farkú sárkány a Rák-Bak tengelyt adja. A páva széttárt faroktollaival - a sokszempontúságot, a nazar kövek misztériumát - a Vízöntő áradását idézi – magyar népköltészetünkből is jól ismerhetjük. A (füles) bagoly uhu elnevezése és az Uhuru - a Kilimandzsáró csúcsát, Afrika legmagasabb pontját hívják így - valamint az Uluru - Ausztrália szent hegyének neve - szinte azonosan hangzó. Az Uluru hegyet az őslakók nagyemlékezete szerint két gyermek építette – a bagoly az Ikrek jelölője (második holdháza). A Tejút-élőfa / folyó és az ekliptika találkozásánál ez idő tájt a szárba szökkenés, emelkedés, a magasabb célok elérésére irányuló nemes küzdelem képzetei juthatnak eszünkbe. A Noctua, a kis bagoly mára kimaradt a 88 hivatalosan jegyzett kép közül. Sidney Hall „Uránia tükre” című metszetsorozatán még láthatjuk a Mérleg és a Hydra talál- kozásánál - korábban azonban megjelent itt rigó is Turdus Solitarius néven.

De a holló - sőt, a varjú is - a legmagasabb rangban álló lélekmadár világszerte. Indián műveltségekben fényhozó, néha egyenesen teremtői minőségben találjuk. A Noé bárkája történetben közismert szerepe. Holló táplálja Illést, Remete Szent Pált és Szent Antalt, valamint a pilisi remetét, Özsébet, a magyarországi pálos rend alapítóját. Az afrikai törzsi művészetben és az etióp ortodox egyházi ikonográfiában is magas szinten jelenik meg. Címerünkbe Mátyás király hozza. Az égbolttérképen a Holló és a Serleg a Hydra (Északi Vizikígyó) középső részénél, egymás mellett

47

helyezkedik el. Utóbbi egyébként a ma legnagyobb kiterjedésűnek tartott csillagkép. Jelentőségét növeli, hogy ez köti össze a Rákot a Mérleggel s e kettő – ahogyan már utaltunk rá – lelki rokonságban áll. Az északi égboltozaton az Oroszlán alatt láthatjuk (a denderai zodiákus például e nézetét adja). Ez volna az a lernai hydra, amellyel az antikvitás erős Herkulese olyan cudarul ügyesen végez. Kérdés, hogy a hős így, e lelki kapcsolat elpusztítása után, kalandokban gazdag és reménytelenül ellentmondásos élete végén hogyan nyerheti el mégis mennyei párjául a kelyhében isteni nektárt nyújtó Hébét. Talán az isteni kegyelem által? Ilyennel abban a hagyományban nem nagyon számolhatunk. Vagy a pusztító indulat behelyettesíthető a lényegi kapcsolat teremtés keresésével? Leépült, rontott változatát kapjuk a Heraklész, a szkíták ősapja előképnek? Lássuk az ókori változatot: „Ebben a csillagképben már az ókori India lakosai is serleget láttak. A görögök mitológiája szerint ez a serleg az, amiben Apollón hollójának vizet kellett volna hoznia. A holló azonban csak egy vízi kígyót hozott, és hazudott az istennek, aki haragjában a történet mindhárom szereplőjét az égre hajította.” Szóval felhajigálta... Az Oroszlán/Vízöntő tengelyen az utóbbi holdházaként tartjuk számon a hollót és a serleg is a Vízöntő fő attribútuma. Hébé (Juventas) serlege és sasmadara (mint J. Ender festményén) az ifjúság istennőjének szimbólumai; ő is ugyanabban a szerepkörben van - az istenek pohárnoka - mint Ganümédész. A furcsaság csak az, hogy itt is - ugyanúgy, mint Jánosnál! – a sast kapjuk a serleg mellé rendelve? A látszólagos ellentmondást ténylegesen az oldhatja fel, ha elfogadjuk, hogy e madár sereglet - sokszínűségének gazdagsága mellett, hasonlóan a többi szimbólummá vált (például négylábú állat) ábrázoláshoz – közös nevezőre hozható egy bizonyos szinten. A Turul – szerintem legalábbis - inkább ilyen, magasabb rendű gyűjtőfogalomként ad hírt a túliról –

48

Dobogó

melyet értelmünkkel csak közelíthetünk, de elragadtatásunk révén, a kegyelem által néha teljességként élhetünk át.

ván) megszemélyesülése a hó otthonának nevezett hegynek, a Himalájának. Ez rendkívül fontos, mert dél-amerikai példánk éppen ezt a lényegi azonosságot tükrözi. A Putucusi hegy valójában egyszerre lehet a térben/időben való tájékozódás alapja és az égi révülés hordozója.

Távol-keleti mítoszokban a Garuda madár repíti utasát. Sokféle – a madár lénynek részben emberi külsőt kölcsönző – ábrázolása a hinduizmusban, a buddhizmusban, Mongóliától Indonéziáig megtalálható. A hindu panteonban a mindeneket fenntartó Visnu mennyei szállítója. VíZ Nő, ViZ aNya, ViSZ, ViSZoNy szavainkat pergetve világosodhat meg, hogy nemeken túli megszemélyesítése nem áll ellentmondásban azzal, hogy egyes ábrázolásokon vele utazik felesége, a lótuszvirágból született Laksmi, aki elválaszthatatlan társa. Mivel a Garudát a Sas csillagképpel azonosítják, azon sem lepődhetünk meg, hogy az Aquila és két társcsillaga, a Tarazed és az Alshain „Visnu három lépése” néven szerepel a hindu csillagismeretben.

Itt érkezünk el ahhoz a részhez, melyben egy olyan egyezésről szeretnék beszámolni, ami - már az írás fogalmazása során - újabb revelációt jelentett számomra. Az óind VAHANA szó azt a hordozó állatot jelenti, amelyen a keleti istenségek utaznak. A „meglovagolt” hátas társ igen sokféle lehet a párosítás jellegének megfelelően. A szanszkritból eredeztetett kifejezés - a latin vehiculum, az indoeurópai vehicle stb. - jelentése: hordozó közeg, jármű, vivő anyag. Eredetileg azt a HEGYET is jelenti, mely az istenség lakhelye. Himavat (Hima-

A középen lévő főcsillag és a két kísérő csillag vonulata önálló képi egységgé áll össze és az elnevezésük tanulságos. Alshain neve arabból fordítva (as-sahin) maga a sólyom. A Tarazed értelmezése kissé nehezebb ügy, a sahin tarazu-ból eredő jelentése körülbelül: a skálán mért érték. Persze ha az egészet repülő (révülő) sólyom társad - nak értjük, az biztos ma-


49

gyarkodásnak minősül. (Azért a sahin, az angol shine és a sólyom összhangján – a sunshine és a latin sol irányában is – érdemes elgondolkodni.) Korábban már szóba hoztuk a kínai nagy nyári ünnep, a Qixi (Qiqiao) fesztivál – Japánban Tanabata-, Koreában Chilseok ünnep – két főszereplőjét. A szarvasmarhapásztor és a szövőlány szerelmi történetéhez tartozik, hogy itt feltűnik két gyermek is. Ami talán meglepő, nem a Vega felőli oldalon, az anyával vannak, hanem a pásztor apa – az Atair – mellett. Ők a megszemélyesítői tehát a két társcsillagnak, ők egészítik ki s teszik családi eseménnyé a fényhozó szarkák hídján a boldog találkozást.

mű. A mélyület, esetenként szoros, melyben víz/ energia terelődhet tipikusan Vízöntő képlet. A zúgó, szűkület, szikla, szakáll, sakál (a „műveltebbeknek” csak Anubisz) fogalmak vezethetnek rá e minőségre. Tágabb értelemben a szakasz (s c) és a székely, székhely szavaink is ide tartozhatnak, azonban ha e tulajdonság- együttes feltérképezése során nem számolunk az úgynevezett vízöntő paradoxonnal, akkor hamar összezavarodhatunk. Erről most csak nagyon röviden annyit, hogy: a nem fogható Vízöntő energia a vele szomszédos két jegyre, a Halakra és a Bakra is ráhullámzik s így, e kétirányú hatás átjárja, sajátos módon átszínezi ezeket is. A Sarasvati ősi folyamának feltételezett helyén ma valójában száraz sivatagot találunk, bár a néphit egyes helyeken úgy tartja, hogy vize ma a föld alatt folyik. A teremtőként ismert Brahma felesége, Sarasvati egyben a műveltség példaképe, a védák anyja. Szinte derültséget keltő, de épp úgy igaz lehet, hogy ebben Vénusz védi.

Most már azt a kérdést is feltehetjük, hogy az életadó víz, az aqua és az aquila, mint sas együtthangzása vajon rejt-e valamilyen lényegi összefüggést? A Visnu köldökéből születető, múltba és jövőbe egyaránt tekintő, teremtő Brahma (néha már párja születéskor jelen lévő) felesége, Sarasvati és a hindu szent háromság (a Trimúrti) harmadik szereplője, a pusztítva újrateremtő Siva felesége, Parvati (Himavat lánya) egyaránt folyók megszemélyesítői is.

Hangszere, a vina (veena) a vinum (vin, vine, vino stb.) név változatok révén az érett fürtjeiben fényőrző szőlő idézője. A lantszerű hangszer öblös testrésze viszont – ha szól (Sol) – bordázatával a bárka, hordó és a dinnye képzetköréhez köt. Igy a magyarországi példákról és a manicheizmus szimbólumrendszeréből ismert két fontos gyümölcsfajta szakrális motívumaira figyelhetünk fel. Fenti ereje a fény-tér vándor (winter wonder az angolul angyali fenomén) finom vinum által részegen rezgő rész-egy-sége. A „szárazulat”, a víz melletti saras talaj az emberi életfeltételek kibontakozásának lehetősége. E vádi/ vadon megléte nélkül mezopotámiai azaz folyamközi kultúra nehezen képzelhető el. Elsődleges, hogy a nedves (wet) őselem megfelelő mederben haladva áradhasson, terülhessen szét, húzódhasson vissza a partvidék javára, hogy aztán páraként felemelkedve, a légkörben keringve, időjárásként (weather) bizonyos szélső értékek között újra földet érve biztosítsa a túlélés formáit. Magának a V betűnek az ék alakja mellett a vetés, vetésforgó, hullámtér, eke, szántás, sarjad és hasonló szavaink voltaképpen e földet érés körül fogalmazódnak meg. Lehet, hogy az Osiris/ őssár/Serapis/serpent/ szerpentin/szerep/ szerves stb. szavak pergetésével az

A VATI szanszkrit nyelven áramló energiát jelent, az arab vádi (wadi) pedig hasadék, folyómeder értel-

50

Dobogó

egyiptomi mitikus hős földi pályafutásának története is könnyebben, jobban értelmezhető? A nekünk oly sokat mondó Árpád név is utalhat ÁR PAD értelmezésben a folyamatok megfelelő mederbe terelésének képességére. Magyarázatként arra, hogy miért terheltem (főleg) angol nyelvi példákkal előző mondataimat, legyen mentségemre, hogy szeretném felhívni a figyelmet, az ősnyelv néha egészen evidens módon köszön viszsza hétköznapi mondatainkban s utal alapvető létfolyamatokra. Az ilyen áthallásokat a magyar nyelv ősisége okán mi könnyebben megérthetjük.

Gyimesi hagyomány szerint a világon elsőnek a vétett utas tojás hímet festették, amelynek ösztönösen írott szabálytalan kanyarulatai akár földrajzi asszociációkat is kelthetnek, ha a teremtéskezdeti időkre gondolunk. Egy égi egg – mondjuk angolul. Szoktunk arra is gondolni, hogy milyen mennyei madár emlékezete kelti bennünk e képzettársítást a Feltámadás ünnepén? Legendákban sziklából vizet fakasztó hősök, gyógyforrások szentjei tűnnek fel s a hévizek jótékony adományait ki ne ismerné el. Aguas Calientes – a Putucusi melletti völgyben lévő település (a turista utak kiindulópontja a Machu Pichu felé) – neve is hasonló. Az aqua/aquila névpárosítás után a tűz őseleméhez tartozó kifejezések felé is kiterjeszthetjük összehasonlító vizsgálódásunkat. A kos hátán ülő Agni a Rigvéda himnuszokban az első tűzisten. Később a latin igni változataiban követhetjük a tüzet jelentő szó útját korai hettita forrásoktól az ószláv ogni-ig, közel azonos variációkon át. Magyarul nem nehéz felismerni az ég, égni hangzósorban az azonosságot. Talán az ág és az ige is ide tartozhat? Igen, lehetséges, hogy ide tartozik. A Szentlélek kiáradása lángnyelvek leereszkedésének képében jelenhet meg lelki szemeink előtt. Zeusz/Jupiter villámait a sas felügyeli - ugye, néha az „elszórtakat” is összegyűjti. A vihar pillanataiban kirajzolódó, elágazó fényerek égi folyók képei, melyekhez hang-hullámok dörgése ad félreismerhetetlen tekintélyt. A szentivánéji tűz tükre a jászol gyengéd, pislákoló fényének. Tejút ágon ős születik. Az angol eagle (sas) – égi élő, equal – egyező. E világnyelvben a sok értelmű BEAM jelentése (virágnyelven) éppen az Atair köré csoportosuló tulajdonság

jegyeket adja. Névszóként: fénysugár, irányított hullám, egyenes mérték, fő tartó, kiegyenlítő kar, kocsirúd, a hajó legnagyobb szélessége, gerenda, pillér igeként: tűz, ragyog. Ígl, bim... S a harangnyelv mozgása! Bimm-bamm mondhatnánk bambán, hajón ringva az Urubambán. A tréfát félretéve, az egzakt mérnöki tapasztalat is szolgál meglepetéssel. A tartó gerenda tipikus forma- és alaktani keresztmetszete EGY ÁGY. Eszünkbe juthat gyönyörű népmesénkben az ágvilla. Az „ág kettőse/ikre közé akadt Szépen zengő pelikánmadár” meséjéről van szó. Üzenetét fordíthatjuk úgy is, hogy a Tejút elágazásában megtalált címszereplőt – a „Tündérek fordulójából” – e mennybéli Etel-közből kell kihozni. Feltételezhető, hogy a perzsa atar, mely szent (oltár)tűz értelmű, adar, adur alakjain át a germán adler sas jelentéséhez vezet. Magyarul hat(ár), hatóerő szavaink ösvényén juthatunk tovább. Héliosz csodaserlege Heraklészt segíti. A hős, aki képes Atlaszt felváltani megtartó erejében, Prométheuszt Ethon „eltalálásával” szabadítja meg. A kratér, a görögök borkeverő edénye (a Serleg csillagkép) a tűzkút, a vulkán, a kráter fogalmára rímel. A görög sas, az aetos, kapcsolata Aithér-rel, a felsőbb levegőég istenével az étosz (etika) származásvonalán kereshető vissza, ami a helyi szegellet (szék, szik) szokásainak mibenlétére utal. Ethel, Aethelu, a régi angolszász nyelvezetben noble, azaz nemes. Így értünk vissza az írásunk bevezetőjében említett Aurea aetas – a legendás aranykor (édes éden idea) – eszményéhez. Ha van bennünk kellő átélőerő, felismerhetjük ételünk, italunk, illő életünk minőségét. Gondolatunk egyenesen – vagy talán átló mentén – Atilla nagy király, a népeket terelő hadúr felé tart, kinek Rómára mért ítélete a kegyelem. Az éter az ötödik elem, amely másként élőfa, közép, szerelem.Ez volna hát az a tűz, amely ifjú szívekben él?


51

Bizarr elmélet, vagy a puszta igazság a finnugor elmélet végéről? Bizarr elmélet nyelvünk eredetéről – és a nagy leleplezés Válasz.hu (2014. 09. 11., csütörtök 08:10) Latin fordítójától lenyúlták, majd eredeti jelentéstartalmából kiforgatva népünk turáni eredetének bizonyítékaként keringtetik mainstream és kevésbé mainstream fórumokon az egyik legjelentősebb XVIII. századi magyar nyelvészeti munkát – derül ki a Válasz.hu kutakodásából. Sajnovics János Demonstratio című művének elképesztő fordulatai. „AZ UTOLSÓ SZÖG A FINNUGRIZMUS KOPORSÓJÁBAN” – hirdeti a kethollos.hu oldal Sajnovics János: Demonstratio. Idioma Ungarorum et Lapponum idem esse (Bizonyítása a magyar és a lapp nyelv azonosságának) című munkájának friss kiadását. A szenzációsra hangolt marketingszöveg mögötti valóság azonban lehangoló: a közelmúltban az „alap” könyvesboltok polcaira is felkerült kötet szövege latin fordításként plágiumnak tekinthető, a belőle levont következtetések pedig a tudományosság semmilyen próbáját nem állják ki.

A Sajnovics-sztori A Demonstratio (Bizonyítás) című munka története szövevényes. 1769-ben a világ csillagászai a Vénusz Nap előtti elvonulását figyelték meg a Föld különböző pontjairól – Mária Terézia Hell Miksa bécsi csillagászt az északi, Dániához tartozó, Vardö szigetére küldte, ahol lappok is éltek. Hell a magyar csillagász Sajnovics Jánost azért vette maga mellé, hogy a megfigyelés mellett a lappok és a magyarok nyelvének akkor már szóba került hasonlóságát is vizsgálja. A kutatásokról Sajnovics latin nyelvű előadásokon a dán Tudós Társaságban számolt be, majd a munkát 1770-ben kiadták Koppenhágában. Még akkor lefordították dánra; komoly európai sikert ért el. A második, egy évvel későbbi, bővített nagyszombati kiadás érdekessége, hogy itt jelent meg nyomtatásban először a Halotti Beszéd, éppen a nyelvek változásának szemléltetésére. A Demonstratiot azért írták latinul, mert ez volt saját korának nemzetközi tudományos nyelve. Ám az évszázadok során nagyot változott a tudomány is, ma már egyáltalán nem egyértelmű, hogy valaki tudós létére latinul olvasgat szakirodalmat. Sajnovics művének magyar fordítására is várni kellett. 1968-ban Bloomingtonban már kiadták, ám egyelőre fakszimilében, Th. A. Sebeok angol nyelvű tudományos előszavával, két évvel később megszületett a német fordítás. 1989-ben Vladár Zsuzsa egyetemi oktató ELTE-s kisdoktorijának melléklete volt az első magyar fordítás, mely 1994-ben Szíj Enikő közreműködésének kö-

szönhetően megjelent a Bibliotheca Regulyana c. sorozatában. Elérhető az OSZK Magyar Elektronikus Könyvtárában. És akkor a munkát egészen egyszerűen lenyúlták. Vladár Zsuzsa imént említett fordítására az átlag olvasó később egészen sajátos helyeken és formában bukkanhatott. „1995 körül egy idős zombori latintanárnő, Brajer Flóra személyesen keresett fel az ELTE-n, és kért tőlem egy példányt, a »vajdasági egyetemnek«. Később kiderült, hogy a fordításomat egyszerűen átírta: a jegyzeteket, tanulmányokat kihagyta és borzalmasan szerkesztetlen, hibákkal teli formában kiadták az ő neve alatt” – mondja a Válasz.hu-nak az Alkalmazott Nyelvészeti Tanszék adjunktusa. A „kölcsön kért” fordítás tovább élt: 2000-ben Amerikában jelent meg, mint „Braejer” Flóra munkája. Az elejére azért betették az 1968-as fakszimiléből Sebeok előszavának magyar kivonatát, persze hivatkozás nélkül. Ez a változat itt olvasható, többek között.

52

Dobogó

A fordításban egy idő után az üzleti lehetőséget is meglátták. Halasy-Nagy Endre, az őstörténeti bulvársajtóból ismert „antifinnugrász” előszavával 2014-ben napvilágot látott a Demonstratio a Két Hollós nevű kiadó gondozásában, kétnyelvű változatban: a fakszimile, majd „Braejer Flóra fordítása”. A Két Hollós-kiadás rengeteg könyvesboltban kapható, 2900 forintért. (Magam egy budai bevásárlóközpontban is láttam.) A zömmel alternatív történelemmel (többek között a karácsony–kerecsen szavak egyezését „bizonyító” Szántai Lajos futtatásával) foglalkozó kiadó honlapján van egy reklámozó szöveg is, amit szintén HalasyNagy írt. Ebben a beharangozóban olvasható hosszabb idézet a Demonstratióból – de ez nem a Brajer-féle szöveg, hanem egy az egyben Vladár Zsuzsa fordítása. „Írtam a Két Hollós vezetőjének, hogy a fordítás meglepően hasonlít az enyémre, meg hogy tudománytalan az előszó, de gúnyolódva utasított el” – teszi hozzá kérdésünkre a nyelvész.

vérségi, sem a nyelvi származással. Hogy mást ne mondjunk, a történelemből rengeteg példát ismerünk nyelvcserére. A tudomány állása szerint a magyar nép a honfoglalás korában az íjfeszítő (vagy: kerek sátor alatt lakó) népek kultúrkörébe tartozott és finnugor alapszókészletű nyelvet beszélt. Tehát a Demonstratio jelentősége nem ez. A Demonstratio jelentősége, hogy a történeti-összehasonlító nyelvészet máig érvényes alapvetéseit egységes elméleti keretbe rendezte, és a szóhasonlításoknál is lényegesebbnek tartotta a nyelvtani elemek (ragok, képzők) közös eredetét, a nyelvtani szerkezetek hasonlóságát. Sajnovics amúgy csillagász volt, nem nyelvész, de tanult grammatikát, retorikát, és feldolgozta a korabeli szakirodalmat, amiben a nyelvhasonlítás elvei részleteiben ott voltak.

Mit lehet tenni? Agyrém értelmezések A fentiek alapján a tudományos szöveg lenyúlásának sztorija akkor is megáll, ha – tegyük fel – semmit sem tudunk a Demonstratio nyelvészeti-tudományos jelentőségéről. Ám lássuk, mire is használják ezt a munkát az „alternatív tudományosság” képviselői! „A finnugor elmélet atyamesterének egyes állításait évszázados cenzúra tette hozzáférhetetlenné. A cenzúra ideje most véget ért” – olvasható a Demokrata című hetilap július 9-i lapszámában, az említett Halasy-Nagy tollából. A szerző egy teljes oldalpáron terjeng Sajnovics művéről: Halasy-Nagy szerint azért lehet Sajnovics a finnugor nyelvtézis atyamestere és cáfolója egyetlen személyben, mert művében levezeti, hogy a lappok valamikor a kínaiakkal egy népet alkottak. „Ha pedig ugyanazon nép voltak, a lappok nyelvének is ugyanazon kellett legyen [sic!] a kínaiakéval” – így a szerző. A kínai–lapp–magyar logikai sort azonban nem is Sajnovics, hanem Hell Miksa gondolta ki; Sajnovics csupán idézi. Az egyszótagos, nem ragozó kínai nyelvet ebben a korban sokan afféle ősnyelvnek vélték, így társította Hell is a magyarhoz és a lapphoz. Ezt Sajnovics csupán ötletszinten közli, bizonyítás és részletezés nélkül. És ennyi: jól olvassák, erre a – Sajnovics által közölt, Hell Miksa-i – ötletre alapozza Halasy-Nagy és több társa a finnugor elmélet megdőlését. Pedig szó sincs semmiféle turanizmusról, eurázsiai nyelvjárásláncolatról, török rokonításról stb. Akkor most tartható a finnugor elmélet?

A nyelvrokonság és a néprokonság különbsége A magyar közbeszédben rengeteg tévedés van a „halzsiros atyafiságról”. A magyar nyelv és a honfoglalók (a nép) eredete két külön dolog. Nem létezik „finnugor”, amiképpen „indogermán” népi eredet sem: ezek nyelvtörténeti kategóriák. A kulturális gyökerek nem moshatók össze sem a

A látszat alapján a Demonstratio fenti kiforgatott értelmezése elég gyorsan terjed. Vladár Zsuzsa lapunknak azt mondja, nem sokat tud tenni: írt a Demokratának olvasói levelet, de nem közölték. A kiadó sem áll szóba vele. Talán a nyilvánosság segíthet valamennyit, hogy a téves, ráadásul nem is eredeti gondolatok ne terjedjenek kritika nélkül az online nyilvánosságban.

Megjegyzés-féle dr.Dr.Phd. Constantinovitsné engem szapuló, antifinnugrásznak tituláló, oldalpárokon terjengőnek, tolvajnak, plagizátornak kinevező iratára Tisztelt Constantinovitsnéni! Először: A nyelvészetet, és annak valamennyi ágát, beleértve a finnugor nyelvészetet is, sokirányú felkészültséget kívánó diszciplínának tartom. Ezért is vélem fontosnak, hogy a tudomány biztos alapokon, és ne alap nélküli feltevéseken vagy pontatlanul idézett korabeli adatokon álljon, lehetőséget adva a félreértésekre vagy a teljes egész megkérdőjelezésére. Szomorúan látom, hogy a katedráján tájékozatlan, szakirodalmat nem-nagyon ismerő, az ún. őstörténeti bulvársajtóból tájékozódó nyelvészet-amator ócsárol, szidalmaz, magát sajnáltatja. Nem nyelvészetet, hanem nyelvészet-politikát oktat! Másodszor: Olyasmit tulajdonítanak nekem, amit nem én követtem el. Sajnovics turanista előfutárságát Bárczi Gézától idéztem. Ő mondta. Bárczi Géza valamivel ismertebb

MITIKUS MAGYAR TÖRTÉNELEM és persze jelentősebb nyelvész, mint Constantinovitsné. Talán hihetnének neki. Vagy olvassák el Sajnovicsot. Önöknek is fel fog tűnni! Azt, hogy: „...Hell nézetei az általa legnagyobb hévvel vitatott finn-magyar hypotésissel függenek szorosan össze; természetes tehát hogy, miután ezt, legalább azon alakban, mint Hell-Sajnovicsi állításokban foglaltatik, ma alig fogja valaki többé magáévá tenni, mellyek egyébiránt is többnyire csak, mint puszta, minden indoklást nélkülöző állítások olvastatnak kézirataiban, figyelmet nemigen igényelhetnek. Mindkét nézete magában olly gyönge alapon nyugszik, hogy róluk vagy csak szólani is felesleges, s hogy, mint jelenleg állnak tárgyuk iránti tudományos ismereteink, czáfolásra sincs többé szükség.” Ezt az idézetet pedig Reguly Antaltól vettem. Ajánlanám szíves figyelmükbe Regulyt olvasni. Nagyon figyelemreméltó! Szóval nem én vagyok antifinnugrász, hanem Constantinovitsné sajátságos megállapítása szerint Bárczi Géza és Reguly Antal.

Harmadszor: A Sajnovics Demonstrációját megjelentető Két Hollós kiadóhoz küldött levelére, melyben személy szerint engem, mint a könyv bevezetőjét írót is megemlített, hogy: „a bevezető tanulmány és az ismertető pedig sok tárgyi tévedést tartalmaz” … stb. tisztelettel kérném ezeknek a tárgyi tévedéseknek az elősorolására. Rendkívül megtisztelő volna valamennyiünk számára, ha mindannyiunk okulására felfedné ezeket a kifogásolt részeket. Ne arról habratyoljon, hogy hiba van benne, hanem közölje, mit talál hibásnak! Negyedszer: A bevezetőmben közölt Sajnovics idézeteket 2007. október 26-án, az ELTE 252-es termében tartott Angela di Marcantonio magyarul is beszélő nyelvész, cambridge-i egyetemi tanár előadásán rögzítettem magnetofonnal. Ebből a felvételből jegyzeteltem, és az előszóban megírt bevezetőmben ebből a jegyzetből idéztem. Ezekkel az idézetekkel számos újságban jelentek meg írásaim. Ezekre mindezidáig nem érkezett Constantinovitsnétől kifogás. Nem tudtam, hogy ez az ő fordítása volt, az előadó nem tett ilyen megjelölést. Mivel az előadásán azt mondta Marcantonio, hogy olvasta az eredetit, fel sem merülhetett énbennem, hogy Marcantonio mástól vette át az előadásában elhangzott szövegrészt. Marcantonionak egyébként több könyve is megjelent magyarul, benne ezekkel az idézetekkel, és ott sem volt megjelölve, hogy kinek a fordítása. (Marcantonio Magyarországon magyarul megjelent könyvében megkérdőjelezi a finnugor elméletet.) Sajnovicsról Magyarországon, magyar nyelven kiadott, Sajnovics idézetekkel teletűzdelt tanulmányában Marcantonio Constantinovitsné nevét meg sem említi! Constantinovitsné persze, mivel a bulvársajtó tanulmányozásában éli ki magát, és szakirodalmat nem

53

olvas, nem tud ezekről a kiadványokról. (Vagy csak nem akar tudni róluk? Nyelvész-doktor egyetemi tanárra már csak nem meri odakurjantani, hogy délibábos antifinnugrász?!)

Ötödször: Aztán itt van ez a kínai-ügy. Constantinovitsné fordításából idézem. Aki ezt elolvasta és lefordította! Csak leírta, vagy meg is értette? „S noha távolról sem az én feladatom e nyelv őseredetét nyomozni s azt hiszem, senki sem várja ezt el tőlem, mégis, úgy vélem, hálás lesz az olvasó, ha tárgyamtól kissé eltérvén, előadom, amit minap közölt velem levélben T. HELL atya, kiemelkedő tehetségéhez méltón és a dolgok egymáshoz illesztésében való nagy jártasságával, nem kevésbé éleselméjű, mint finom módon kigondolva. Azon a véleményen van: a kínaiak az ősei vagy minden ázsiai népnek, sőt a magyaroknak is, vagy legalábbis az ázsiai nyelveknek, azaz: a magyarok legősibb dialektusát a kínai dialektusokban kell keresni. Senki sem kétli, hogy a kínaiakkal szomszédos volt ez a nép, amelyet DEGUINES hunnak nevez. Végül: a tatár nyelv nagyrészt megegyezik a kínaival, továbbá a törökkel, a török pedig a magyarral, tehát a kínai is a magyarral… S ha egyazon nép voltak, a lappok nyelvének azonosnak kellett lennie a kínaiak nyelvével. Mivel pedig bizonyított dolog, hogy a magyar és a lapp nyelv azonos, ezért a magyarnak is valamilyen módon egyeznie kell a kínaival.” Hatodszor: Nem emlékszik rá, hogy Sajnovicsnak a magyar-kínai szóhasonlításait lefordította?! Megmagyarázná, hogy mit keresnek a lapp szavak között a kínaiak? Mi tudjuk, hogy Sajnovics éppen úgy beszélt kínaiul, mint lappul, ahogy Constantinovitsné, aki ezt írta: „Itt csak azt az egyet tenném hozzá, hogy az a vélekedése, miszerint egy kínai szótárban szerfelett sok, a magyarral rokon szót lehetne találni, teljesen megfelel a valóságnak.” Latinul nox cor sol, dies via vita oriens

Kínaiul ye syfi ge tu sem tum

Magyarul éj Szü vagy szív ég út szem tám-adat

„...átfutottam a kínai szójegyzéket, tüstént számos, a magyar rokon szóra bukkantam. És mivel azt olvastam itt, hogy a kínai sem szó nem csupán életet jelent, de azt is: generavit (nemzett), arra a feltételezésre jutottam, hogy ebből a kínai tőből ered a fentebb idézett régi kéziratos magyar kódex Isem szava, és pontosan progenitor-t, nemzőt, teremtőt jelent. Annál erősebben hiszem ezt, mivel már régen megmondta az igen tudós SALMAS, hogy a kínai nyelv megegyezik a szkítával...” (Vladár: 54-55. oldal)

54

Dobogó

Nem emlékszik erre? Azontúl, hogy tisztességesen tudó magyar nem kezd és-sel mondatot. Fordításban sem.

Hetedszer: Constantinovitsné szerint ezek a szóhasonlítások kiállják a tudományosság próbáját: a lapp bouvs, (ami lappul egyébként ajakot jelent), egyezik a magyar bajusszal, ami az ajak fölött van, tehát nem esik egymástól messze. A lapp abom (syder ower=felforrok jelentésű) lapp szó és a magyar habzom azonosak, hiszen a víz ha felforr, akkor habzani kezd! Szerinte ezek a perdöntő bizonyítékai a kétségtelenül (sic!) igazolt nyelvrokonságnak! Constantinovitsné olvas szakirodalmat? Panaszos leveléből legalább is az világlik, hogy ráérő idejében az őstörténeti bulvársajtót bújja. Bobula Idán művelődött!? Az Arvisurán pallérozódott!? Váljon egészségére. Már csak azért is kérdezem, mert engem az őstörténeti bulvársajtóból vél ismerni. Kár, hogy nem jelöli honnan, de biztos így van. Constantinovitsné nem hazudik! Tudományos folyóiratokból viszont nem akar ismerni, tehát a kérdésem jogos: olvas ő szakirodalmat? Szerinte a Demokrata hetilap vagy az Eleink folyóirat őstörténeti bulvársajtó? Olvasta ő Holovics Flóriánnak a Magyar Nyelvben, 1972-ben Sajnovics János a Demonstratióról közzétett – többek között Hell Miksa és Sajnovics János döntő részben füstbe ment terveit, amelyeket sok tekintetben délibáboknak nevez. Az Expeditio Litteraria ad polum arcticum első kötetének harmadik rész harmadik fejezetének címe: „A lapp, a magyar és általában az ázsiai nyelv egysége a kínai nyelvvel. A lapp vagy ázsiai nyelvet beszélő népek.” Kétségünk sem lehet, hogy a hamvába holt nagy kínai magyar nyelv-összehasonlításnak egyedül elkészült része, a lapp és magyar nyelv összehasonlítása csak félbe maradt torzó... Egyvalamire jó. Idézni belőle szakembereknek, bízva abban, hogy sem az eredeti szöveget, sem az eredeti szándékot, mely életre hívta, nem ismeri senki.” Nyolcadszor: Egyáltalán, akár egyetlen Sajnovicstől származó, ma a tudomány által elfogadott szóhasonlítást ha mellékelne a világba kiáltott szívfájdalma mellé. Mert amit Constantinovitsné művel, az csak feketék harca az alagútban. Arctalan és láthatatlan. Sajnovics már szemléltetett. (Sajnovics Demonstratójának címszava nem bizonyítás, hanem szemléltetés. Aki tud latinul, az tudja. Ha magyarul is tud, akkor a halvány különbséget is tudja.) Szemléltesse Constantinovitsné is, mi igaz Sajnovicsból! Kilencedszer: Constantinovitsné, aki lefordította Sajnovics Demonstratióját, habilitált egyetemi adjunktusként téveszmét tanít a tanítványainak, valótlanságot oktat az egyetemen. Szégyellhetné magát, hogy kutatási terü-

letén, az általános és magyar nyelvtudomány-történetében és a korai magyar grammatikák vizsgálgatásában nem tűnt fel, nem ismerte fel ezt a nyelvészeti blődséget, amikor elolvasta és lefordította. Tisztelt Constantinovitsné, ért Ön egyáltalán magyarul? Mielőtt bíróságra futna vagy verőemberek után koslatna, szíves figyelmébe ajánlom, hogy nem állítom, hanem kérdezem: ért Ön egyáltalán magyarul? Vagy csak a kor múlásán merengve mai kor divatjának engedve, elhanyagoltsága felett érzett bánatából fakadó sértettségét kívánja a világba szétszónokolni? Bármelyik igyekezetét megértve üdvözli megkülönböztetett tisztelettel, és válaszát nem várja az ön szerint antifinnugrász: Halasy-Nagy Endre Utóirat: A plágium ügyben sem érintett, sem illetékes nem vagyok. Nem velem, hanem a fordítóval kellene perlekednie. Pénzsóvárságát is ott kéne kiélnie. Már amennyiben úgy lenne, ahogy fájdalmasan panaszolja. Megemlíteni viszont elfelejti, hogy azért hasonlít a két fordítás egymásra, mert ugyanazt a szöveget fordították le. Azért tűnhet úgy, hogy Constantinovitsnét idézzem: meglepően hasonlítanak egymásra. Az elemzést segítendő a bevezető versikét, Quintilius örökbecsű szép sorait ide párosítom.

Constantinovitsnéé: Vajon Messala kevésbé ragyog-e? Amiért teljes könyveket szentelt Nemcsak az egyes szavaknak, De még a betűknek is? E tudományok nem gátolják, Kik rajtuk áthaladnak, Csak azokat, kik ott megfeneklenek! Braejer Flóráé: Ezért nem elég ragyogó Messala? Mert némely egész könyveket Nem az egyes szavaknak, Hanem a betűknek is adott? Nincsenek útban ezek a tanítások Azoknak, akik ezekben jártasak Hanem azoknak akik ezekben bizonytalankodnak! Azóta, ügyvédi iroda által jegyzett felszólítás érkezett a Két Hollós könyvesbolt címére, hogy az állítólagos „plagizálás” fájdalomdíjaként fizessünk 500 000 Ft-ot Constantinovitsné Vladár Zsuzsának, illetve az összes könyvet vonjuk ki a forgalomból és semmisítsük meg. Természetesen nem teszünk eleget ennek a fenyegetésnek, és mivel a könyv már régen elfogyott, újra rendeltünk belőle a nyomdától... (Két Hollós)


55

Piroska, a bizánci császárné, (Szent László király leánya) halálának 880. évfordulójára BARNA BEATRIX Akinek megadatott személyes élményként, egy hajón a Boszporuszon áthaladva az Aranyszarv öbölben Isztambul pompás látványában gyönyörködni, az sohasem felejti el. Ahol Európától karnyújtásnyira van Ázsia, s e fontos stratégiai helyen Bizáncinak nevezték ezt a kis görög települést, ami később a kelet-római császárság székhelyévé vált Nagy Konstantin idejében. Mikor Rómát megtörték és kifosztották, ide került a világ kincse és kultúrája. Akkor Konstantinápolynak hívták. Ebből az időből maradt itt a világ egyik legszebb temploma a Hagia Sophia. Az arany, a gőg, a bűn és a belviszály megrontották a keletrómai birodalmat, a törökök elfoglalták és Sztambul néven vált híressé, és lett a szultánok városa. A történelem viharában elmúltak a szultánok és a török világbirodalom is. A Hagia Sophia azonban megmaradt, megmaradtak csodálatos mozaikképei, mert szerencsére a törökök nem pusztították el a keresztény szentképeket, csak eltakarták őket. A régészek jóvoltából kibontva, ma újra láthatóak. Az egyik ilyen mozaikkép, a magyar múltról mesél, a kedves arcú modell nem bizánci asszony, hanem Piroska, Szent László és rheinfeldi Adelhaid leánya. A Mama fiatalon meghalt 1090-ben, és szent királyunk is 1095-ben. A megárvult kis királylány, akit hazai források Pyrisc és Pirisca néven említettek, nem lehetett 5 évesnél fiatalabb vagy 12 évesnél idősebb, ebben az időben. Gyámja Könyves Kálmán lett, aki bölcs és jószándékú, de az országlás gondjával leterhelt, elfoglalt uralkodó volt. Keveset tudunk arról, hogyan is nevelkedett, milyen hatások érték, míg vonzó és tehetséges lánnyá serdült,de valószínű, hogy gyámja szeretettel foglalkozott ügyével és a kor fogalmai szerint ragyogó házasságot szerzett neki: a bizánci császár fiához adta feleségül. Alexios császár fia, II. Komnenosz János 1104 körül vette feleségül Piroskát. Két fiatal lélek találkozott a mély és komoly középkori vallásosságban. Nem valószínű, hogy korábban találkozhattak volna, hiszen az államérdekből eljegyzett fiataloknak ebbe nem sok beleszólásuk lehetett. Akkor így kötöttek minden házasságot. Mindketten elfogadták Isten rendelését. A szép és okos Piroska és a görög császár bátor katona, hadvezér fia. A házasságkötés hátterében Alexiosnak igen fontos volt a magyarokkal való béke, hiszen szövetségeseket keresett és talált is a taremtumi Boemund

elleni hadjáratához. A béke jeléül kapta Piroska új hazájában az Eirene (Béke) nevet. Kálmán király hadai hathatósan segítették Alexiost és 1107 és 1108-ban küldöttei aláírták a békeszerződést Boemunddal. Közben a kölcsönös megbecsülésből vonzalom alakult ki a fiatalok között és a trónörökös komolyan igyekezett megvédeni feleségét a bizánci udvar intrikáival szemben. A messziről jött királylány idegenül érezte magát, de férje kitartó ragaszkodása segítségével szilárd poziciót teremtett magának ebben a mérgezett környezetben. Sógornője Anna Komnena a történetíró, Piroskát alig említi, ez az elhallgatás is bizonyítja a gyűlölködő és intrikus udvar vele szembeni ellenszenvét. Nem lehetett könnyű a helyzete, amikor először ikreknek adott életet, hiszen a középkor hiányos biológiai tudása folytán, az ikerszülés ténye árnyékként vetült az anya erkölcseire, amint ezt a magyar Miczbán legendában is olvashatjuk. Az viszont bizonyos, hogy a házastársak továbbra is együtt maradtak és további gyermekeik születtek, összesen négy fiú és négy lány. Alexios császár halála után, a hadidiadalokat szerzett János került a trónra és a „magyar asszonyból” az „ougrissából”, – császárné lett. Eirene császárnéról feljegyezték, hogy a világ legnagyobb trónjának hiú pompája, mindvégig idegen maradt számára. Meglátta a szenvedő tömeget, a segítségre szorulókat. Az Árpádok leánya azon volt, hogy segítőszándéka maradandó legyen, ezért nagy építkezésbe fogott. Megnyerte a császárt is terveinek és a Mindenhatónak felajánlott Pantokrátor monostornak, egy messze néző magaslaton kiválasztotta a helyét. Építésze Nikephoros kőbe álmodta a császárné elképzeléseit. Épült a monostor, fogyott az arany és fogyott a nyolcgyermekes anya ereje, hiszen két kézzel szórta azt mások megsegítésére. A Pantokrátor monostor a későbbi századok során sokat szerepelt a bizánci történelemben. A három templommal és ötven zsolozsmázó szerzetessel, a világ első modern kórháza is volt. Az alapítólevél tanúsága szerint biztosította az orvosi felszereléseket, az orvos és a nagyszámú kisegítő személyzetet, gondoskodott az élők élelmezéséről, a halottak eltemetéséről. Szervezetileg a monostorhoz tartozott, de a városon kívül épült az elmebetegek kórháza. A betegek és rokkantak javára követendő eljárások oly korszerű szellemben íródtak, hogy nehéz elhinni, hogy a XII. századi Konstantinápolyban keletkeztek. Az árpádházi magyar asszony, a szegényekkel együtt érző, segítő magyar emberségnek a példája, melynek

56

Dobogó Ima Hálaadó ima az Árpád-házi szentekért (Részlet a „Hiszek a Romokon” című oratóriumból) Jóságos Atyánk, Árpádházi szenteknek Istene! Imádunk Téged a mérhetetlen áldásért, amit e királyi nemzetség által. mint bővizű patakot árasztottál népünkre. Hallottuk elődeinktől, hogy Szent István unokája, Skóciai Szent Margit szentségével megreformálta az egész királyi udvart. Műhelyeket, iskolákat, korházakat indit. Hallottuk elődeinktől, hogy boldog emlékű Salamon király visszavonulva bűnbánó remeteként vezekel. Hallottuk őseinktől, hogy a szentéletű László királyt három esztendeig gyászolta az ország. Magasztalunk László király leányáért, Szent Piroskáért, a bizánci bölcs császárnéért. Magasztalunk Boldog Zsófia, II Béla leánya, rejtett, imádságos, vezeklő életéért.

szép hagyományait később Szent Erzsébet vitte nyugat felé és melyet Szent Margit is gyakorolt a Nyulak szigetén, a mai Margit szigeten. Feljegyzések szerint, amikor a császárné elvezette férjét a már elkészült, de még felszerelés nélküli monostorba, térdre esve könyörgött a császárnak: segítsen befejezni a munkát és biztosítsa a monostor jövőjét. Ezt a hadjárataival mindig elfoglalt császár meg is ígérte. Ezután nemsokára elkísérte a császárt a kisázsiai harctérre és ennek közelében, Bythiniában meghalt. „Magával vitte lelkem felét” írta a gyászba borult császár és az alapítólevélben gazdagon biztosította a Pantokrátor monostor embermentő tevékenységét, hogy az még sokáig hirdesse egy elszánt asszony áldozatos munkáját és emlékét. A Pantokrátor monostor ma török mecset. A keleti egyház szentjeinek sorában Eirene-Xene a „boldogok” között szerepel. Halála előtt bizánci szokás szerint felvette az apácafátyolt és felvett egy különös szerzetesi nevet is, amelyen eltemették: Xene. E görög név jelentése: idegen. Magányos lélek volt, idegen volt és idegen maradt Bizáncban, aki egész életében ősi magyar erejét, hasznos célra próbálta fordítani. A Hagia Sophia faláról lenéző Piroska, feje köré vont, – a szenteket megillető glóriát, – igazán kiérdemelte. Forrás: dr. Bobula Ida: Rövidebb írások, tanulmányok Anahita-Ninti 2000.

Magasztalunk Szent Erzsébet leányáért, Boldog Gertrúdért. Hálát adunk Szent Kingáért, ki Lengyelország védőszentje lett. Hálát adunk IV. Béla hetedik leányáért, Boldog Jolán lengyel fejedelemasszonyért, aki 23 évig szentéletű hitves, özvegységében apáca. Áldunk a sirjánál történt sok csodáért. Hallottuk őseinktől, hogy Szent Margit a Magyarországért felajánlott áldozat, minden kellemetlen szolgálatot alázatban magára vállalt. Népem régi könyveiben olvastam, hogy III. Béla unokája, csehország Szent Ágnes a szüzekkel Prága városának nyomornegyedeiben telepszik meg, hogy fekélyeseknek gondját viselje. Ezek a gazdag királylányok a királyi udvar tündöklését önként elhagyva, a legnagyobb megalázást, nincstelenséget, a legnagyobb nyomorban sinylődőket szolgálják. Istenünk, Te szentségüket életükben és haláluj után is sok csodával bizonyitottad. A századok mélységeiből is feltündöklő gyermekeid ők ma is égig magasodnak. A mélybe nyúló gyökereikkel pedig egybetarták alattunk ezt a szétszaggatott földet. Áldott légy ezért, Urunk, Istenünk!


57

Mi okon Napoka? Reménytelen jegyzet SZŐCS ISTVÁN Megint fel-felvillanak a sajtóban, s itt-ott, a vita sziporkái: indokolt volt-e Kolozsvár nevének megtoldása a Napoka névvel 1974-ben? Annak idején az államfő javaslatára hozták a határozatot, ám a tudományos háttér annyira röpkén felvázolt volt, hogy szinte már senki sem tud egyebet róla, mint amit Ceau§escu állított: a dákok bizonyára így nevezték! Miután azonban mai napig nem készült el a dák nyelvemlékek átfogó, elemző szótára, noha idestova félezer éve tárgyalják a kérdést, mindenki tanácstalanul topogja körül. Suciu Coriolan Erdély helységeinek történeti szótára című, 1968-as művének függelékében egy bő oldalnyi, mintegy 60-70 helynevet sorol fel a terület római korszakából, de magyarázatot sehol sem ad hozzájuk. Ezek egyrésze latin, másrésze, feltehetően a -dava végződésűek, dáknak mondható; van egy-két magyarul etimolo- gizálható (pl. Mehadia: Méhed) és néhány, más ókori nyelvek irányába mutogató. A Napoca típusban, hangzásban, küllemben, nagyon magányosan húzódik meg közöttük. Egyes szerzők szerint „Erdős vidék” jelentésű, de - bizonyítékok nélkül. Hogy a régészet mai napig nem tudta meggyőzően kimutatni Napoca nyomait, azon nem csodálkozhatunk, miután mind a magyar, mind a román régészek oly pökhendi módon elvetették vagy elhallgatták Dácia régészeti emlékeinek feltáróit, pl. Torma Zsófiát (nagyon ritka kivétellel, mint nemrég Gyulai Pál), ezen ne is csodálkozzunk; a továbbiakban ajánlatos is távol tartanunk magunkat e területtől. Inkább igyekezzünk meghallani, mit is mondanak e nevek? A Nap szó, amint ez egyeseknek bizonyára feltűnt, előfordul a magyar nyelvben is, egy közismert égitest és egy huszonnégyórás időszak neveként. (Aztán még vannak hasonló angol szavak; szundítás, csiszolás?, kártyajáték jelentésűek stb.) Ott van még Napóleon is, de nincs nyoma annak, hogy e szavak már kétezer éve is közismertek lettek volna felénk. Ám itt van még a szumír nap, nab: „légkör, ég, menny”, ám ezt most nyugodtan megkerülhetjük, mert mindjárt mellette nyílik Szézám kapuja, azaz: Elám, pontosabban óelám, Hélam. Az esetleges szakmabeli olvasónak (nyelvész, történész) a felhorkanására, hogy „ez meg megint micsoda”, megnyugtatásul felemlíthetjük: Csengery Antal, kiváló magyar történész-filológus- kritikus, már a XIX. század második felében részletesen ír róluk (Őstörténeti tanulmányok c. kötet), abból az alkalomból, hogy ismerteti Rawlinson felfedezését a behisztuni feliratok harmadik nyelvéről. Tulajdonképpen ennek az alapján fejtették meg a szumírok feliratait, illetve nyelvét is. És ebből az alkalomból Csengery is bőségesen „délibáboskodik”! Ó-Elám (Hélam, azaz Ansan és Susa király-

ság) nyelve bűbájos, kedves nyelv; a magasságnak pl. azt mondják, hogy kuk, gyerekeink is kukra rúgják a labdát; „indulni”: uzzu, azaz uccu, az ön szó pl. öntudat, önindító: az –in! Tőlük ered a Zsuzsanna név, és a szézám-mag (susan) neve. Sok az elegyülés benne több más ó-mezopotámiai nyelvvel; felirataik főleg adminisztratív és gazdasági jellegűek, és meglepő módon, a szumír nyelvet majdnem kétezer évvel túlélik, a VII. - VIII. század táján tűnik el utolsó nyomuk az Irán és Irak közti határvidékről, Khozisztánból; amely szintén egy amolyan Folyóköz, „Etelköz”-szerűség. A római kori Dacia területén Apulum, Gyulafehérvár akkori neve sokak szerint élámi („királykapu” jelentésben), és a Ialomi(a folyó akkori neve, Naparisl Elámias hangzásúak az Ip, Pée, Inak, Pata (völgymélye) és Túr („kicsi” és „fiú”). Kárpát-medencei jelenlétük legbiztosabb adata: hajdani országuk északi részének úgyszólván szakrális folyója, a Kerka volt, Zala megye déli részén mai napig létezik ilyen nevű folyó! Elég edzett vagyok a délibábizmus terén, de valósággal frászt kaptam, amikor olvasom: ip-il-la-ti ein Bauwerk, azaz „épület” (Freidrich Wilhelm König: Die Inschriften dér elamischen Könige). A másik ókori nyelv, amelynek nyomait Dáciában kutatták, az etruszk. Például Cserép József, az ókori görög nyelv egyetemi tanára (akit Budapesten 1934ben fosztottak meg katedrájától, mint az első magyar „Daniként”), azt állította, hogy pl. Torockó neve az etruszkot jelentő Truschi szóból jön. Itt azonban már visszajutunk Kolozsvár nevéhez, ami etruszkul sem Napoca! Egy újabban terjesztett nézet szerint a Kolozs név szláv személynévtől származna. Ez az állítás azonban egyáltalán nem számol az ismert tényekkel: léteznek más helységek is, melyekben a Kolos elem előfordul s azok más eredetűek, pl. a Scolastica név és hasonlók fordításai, lásd erre nézve pl. Márki Sándort. Különösen azt nem hajlandók tudomásul venni, hogy volt egy másik „Kolozsvár” is (sőt állítólag Zala és Vas között egy másik „Kolozsmegye” is!), ezt jelenleg Glassingnak hívják, egy kis német lakosságú község az Őrség Ausztriához csatolt részén. Hogy a két Kolozsvár között különleges kapcsolat létezett, azt bizonyítja az erdélyi Kolozsvár közelében több olyan helynév, amely a Vas, Vasas elemet tartalmazza, pl. Vasas Szent Egyed stb. Ez hivatkozás „Vas” megyére; a másik: amíg, mint nemrég is olvashattunk erről, valamelyik szent nevét tartalmazó helységnevekből mindég több van, mindenesetre több kettőnél, addig Szent Gotthárd csak kettő van: a Kolozsvár közeli Vasasszentgotthárd és a Vas megyei híresebb Szentgotthárd! Az észak-itáliai Clusa-k és Clusiusok, tucatnyi helynév, Provansztól Toscanáig, övezik az Alpok külső pe-

58

Dobogó

remvidékét; és e nagytáj középpontjában éppen a Szent Gotthart Hágó áll! (Ezek már latinizált névalakok; az eredeti etruszk talán Kleusnak hangzott. Egy jegyzetben már megkockáztattam, vajon a moldvai Klézse nem lehet ezzel kapcsolatban? - de senki sem mordult rá egyet se!) Kolozs megye alakján látszik, hogy később hasították ki Doboka és Torda megyékből. Mikor és miért? Valószínűleg a szörnyű 1160 körüli „bizáncijárás” után... Ok saját állításuk szerint egy élő lelket sem hagytak Erdélyben! II. Géza idején kezdődhetett meg az ország újraépítése, ekkor telepítik be a szászok nagy részét is. És Vasból miért pont Kolozsvár környékére? Mert e tájnak nyílván volt már valamilyen „Kolozsos” hagyománya! Egyébként a helynevek, olykor-olykor nagy tájanként fantasztikus rendszereket alkothatnak! Pl. a Mezőség északnyugati sarkában Dés közelében van Baca, déli megfelelője Enyed mellett Bece. Közelünkben fenn (Magyar) Décse, lent (Maros) Décse, Bethlen mellett Füge, Enyed mellett Fügéd, fenn Kerlés, Vásárhelytől délre Kerelő, Besztercétől délre Zselyk, Medgyes mellett NagySe/y/í és a többi. De hát ezzel nem foglalkozunk, mert nem szlávizálható ügyek! Ceau§escunak valószínűleg nem valamely történész adta az ötletet, hanem valamelyik tudákos ismerőse, esetleg a fodrásza, vagy valamelyik gyereke tanítója, s ő aztán tudósokat keresett hozzá! így történt pl. a Dimitrie Cantemir emlékévvel. Főszerkesztőm egy este rám recseg a távbeszélőből: Ceau§escu elvtárs elren-

delte, hogy Dimitrie Cantemir Descriptio Moldáviáé című alkotásának kétszáz-va- lahányadik megjelenési évfordulója alkalmából ünnepségek rendeztessenek; díszelőadások, kiállítások, hangversenyek; a központ: Ia§i; holnap kezdődik, vedd a te írógépedet és járj utána! Hajnal a Iasi-i állomáson; séta a Copaun; hosszas reggelizés - de sehol egy díszkapu, egy girland, egy plakát, egy hirdetmény se. Elmegyek a kultúrpalotába kong. Végre egy terem közepén egy íróasztal mögött egy jóarcú, komoly férfiút fedezek fel, lapozgat egy iratcsomót. Mondom, mi járatban vagyok. Egy ideig hallgatagon néz, majd kérdez: Maga olvasta a Description... Igen... Arra emlékszik, mit ír az első oldalon a régi Moldva lakosairól?... Igen, hogy Moldovában régen csak oroszok és magyarok laktak... Na látja. Azóta Ceau§escu elvtárs is elolvasta! ... és újból a munkájába mélyedt. Vajon az a drága jó Daicoviciu is, nem valami hasonló eset miatt jutott a „kegyveszettség” állapotába? Valaha próbáltam a Napokát a magyarból megfejteni: illett is volna hozzá a „Napnyílása”. Csakhogy: bár a Nap szót naponta akár milliószor is említjük, mégsem neveztünk el róla egy falut sem. (A szabolcsi Napkor más eredetű.) Ha pedig mégis létezett Napoca, nyomai Tordától kissé nyugatra, Várfalva körül keresendők? (De ezt is lassan mondtam.) Megjelent a HELIKON című újság 647. számában(2014. május 10-én)

Fizessen elő a Dobogóra! Hisszük, valljuk, hogy csak a nemzet emlékezetében élő tudás mentheti meg hosszú távon hazánkat a világ számára. Ezért mi csak olyan kutatókat engedünk megszólalni, akiknek tudását megkérdőjelezhetetlennek tartjuk. Nálunk nem fog „sok apró színes hírt“, olvasni, annál inkább tanulmányokat, tényeken alapuló kutatásokat múltunkról, hagyományainkról.

Állandó szerzőink: Pap Gábor, Molnár V. József, Tóth Zoltán József, Halasy-Nagy Endre, Tóth Ferenc, Born Gergely, Miklósvölgyi János, ifj. Durkó Zsolt, Szabó Antónia, Makoldi Sándorné, és akiknek tanításait követjük: Pap Gábor, Molnár V. József és Szántai Lajos Megjelenési időpontok: február, április, június, augusztus, október, december, az adott hónap utolsó napja. Terjedelem, formátum: 36 oldal, (időnként 64 oldal – összevont szám) A/4, színes borítóval Terjesztés: nemzeti könyvesboltok, magánterjesztők Előfizetési díj – 5 éve változatlanul! – egy évre: 5000 Ft, postaköltséggel együtt!. Európába: 10000 Ft, Tengeren túlra: 15000 Ft. Minden esetben kérjük olvashatóan tüntesse fel pontosan lakcímét! Előfizethető a Magyar Posta hivatalokban, vagy rózsaszín postautalványon, vagy személyesen is, Két Hollós Könyvesbolt, 1081. Budapest, Kenyérmező u. 3/a. telefon: 299-0032


59

Dr. Horváth Róbert vallásfilozófus helyreigazítási diktátuma, avagy

Lenin él! Az Atilla Király Szellemtudományi és Nemzetstratégiai Akadémia rektor-helyettese az alábbi üzenetet küldte számomra, melyet változtatás nélkül, teljes terjedelmében idézem:

Tisztelt Szerző! A „Dobogó. Mitikus magyar történelem” című folyóirat október-decemberi számában megjelent fenti írásának (Keresztény, vagy kereszt(rejtv)ény műveltség) számtalan pontjával nagyon is egyetértek. Azt azonban tényleg komolyan gondolta, hogy – a tartalomhoz mellesleg nem illeszkedő módon – éppen szerény személyemmel kell indítani a cikkét? Távol áll tőlem, hogy nyilvános tevékenységemet túlértékeljem, annak azonban igazán utána kellett volna néznie, hogy 1993 óta számos antikommunista kiadványt szerkesztettem, tanulmányt írtam stb. együttműködve a nemzeti oldal több fórumával. Ebből következően a nevem együttes említése Pol Pottal, vagy a vörös khmerekkel totálisan indokolatlan, elfogultságra vall. Ha gondolja, természetesen ellenségévé tehet, ahogy Hamvas Bélával is tette, de amennyiben hasonló személyek az Ön legnagyobb, kiemelendő ellenségei, nagyon szépen megkérem, hogy ne írjon/beszéljen a magyarság krisztusi útjáról, szeretetről, megbocsátásról, indulatmentességről, a szerves nemzeti együttműködés szükségéről és a többiről. Kérem, vegye továbbá figyelembe, hogy bizonyos törvények Önt is kötik. Így például az elfogulatlan tájékoztatásé, vagy a rágalmazás, és a becsületsértés jogi tilalmáé. Ezért törölnie kell a személyemre vonatkozó részeket, különös tekintettel erre a két rosszindulatú megfogalmazásra: „Dr. Horváth Róbert vallásfilozófus és a vörös khmerek rádiójának egykori alkalmazottja egy nyelvet beszél.” „(…) mikor a horváthróberti kritika megjelenik, akkor torzul a valóság-megítélés módszertana, hitelét veszíti az intellektus (…).” Ugyanis pontosan az Ön által hivatkozott – az interneten mindenki számára elérhető – előadásban azt is elmondom, hogy Hamvas kommunizmushoz való viszonyával nem értek egyet. Vagyis Ön elfogult módon tájékoztatott és elhallgatta jelentős, a témába vágó kijelentéseimet (csakúgy, mint Hamvas Béla esetében, akinek magyarságra vonatkozó kb. három kötetnyi életművéből egyetlen részt idézett, s tendenciózusan figyelmen kívül hagyott például olyan kommunizmusellenes könyvét, mint az „Ugyanis” című regénye). Azt hiszem alaposan félrevezették Önt a személyemmel és céljaimmal kapcsolatban, ez azonban nem mentesíti szerzői és közzétevői felelőssége alól. A fenti

korrekciókat a cikk nyomtatott változatát közlő lap következő számában is kérem elvégezni. A pontos ottani megfogalmazással kapcsolatban keressen meg e-mail címemen, amelyet fentebb megadtam. Őszinte sajnálattal: Horváth Róbert Válaszom e-mailben:

„Tisztelt Horváth Róbert! Elnézését kérem, hogy megkésve válaszolok honlapomon tett hozzászólására, de az igazsághoz hozzátartozik, hogy közel egy éve nem néztem az ott megjelenő üzeneteimet. Ma viszont megtettem, és akkor találkoztam hozzászólásával. Szeretném megköszönni, hogy észrevételét kulturált hangnemben osztotta meg velem, és nem merült el a személyeskedés mocsarában. Bár egy adott helyen rosszindulatú megjegyzésemről beszél, biztos vagyok benne, hogy abban az esetben félreértésről van szó, melyet korrekt módon tisztázni tudunk. Kérése megfontolására nyitott vagyok, (erkölcsi kötelességnek érzem), ezért tisztelettel arra kérném, hogy közölje velem azon gondolatait, melyeket a korrekció megfogalmazásánál fontosnak tartana megjelenni. A késői válaszért még egyszer elnézést kérve maradok tisztelettel: Miklósvölgyi János Elektronikus levél formájában küldött üzenetemre reakció már nem érkezett, ennek ellenére úgy vélem a sportszerűség azt követeli, hogy kérésének e lap főszerkesztőjével történt egyeztetés után eleget tegyek. Hozzám intézett levelében kifogásait maradéktalanul megjelölte, ezért világos képet kaphatunk arról, hogy milyen szintű fenntartásai voltak Horváth úrnak a cikkemmel kapcsolatban. Mivel azonban jómagam úgy vélem, hogy kérelme alapvető félreértésen (félreértelmezésen) alapul, ezért néhány – a tisztánlátás érdekében elengedhetetlen – információt közölnöm kell. Mielőtt azonban a részletekben elmerülnénk, mindazok kedvéért, akik a szóban forgó dolgozatomat nem olvasták, néhány mondatban vázolnám annak kiemelendő tartalmi vonatkozásait, hogy tiszta képet kaphassunk a konfliktus okairól. „Keresztény, vagy kereszt(rejtv)ény” című írásomban kísérletet tettem annak bizonyítására, hogy a magyar műveltség legalább ezer éve konzekvensen képviseli a Krisztusi tanítás szellemiségét, valamint felhívtam a figyelmet arra, hogy korunkban, e döntően an-

60

Dobogó

tikrisztusi világban, milyen hatalmas jelentősége van azon kultúrák védelmének, amelyek kiállnak az evangéliumi értékrend mellett. Véleményem szerint ugyanis az emberi faj túlélésének egyetlen reális esélye az Újszövetségi etikában lelhető fel. Ugyanakkor meggyőződéssel vallottam, hogy a trianoni diktátum hatásainál is jelentősebb veszélyforrást jelent, ha nemzetünket kultúrájában és hagyományában rendítik meg! Hamvas Béla azzal, hogy állítása szerint a magyar nép benső és külső története is csak a gyűlölködésből vezethető le, mely gyűlölködés a történelem folyamán olyan szintekre hágott, amely csak, mint az őrület egy eddig nem ismert alakja értelmezhető, voltaképpen nem tett mást, mint reális lehetőséget biztosított arra, hogy e nemzet saját kultúrájába és hagyományába vetett hite alapjaiban rendüljön meg. A Hamvas által megjelölt gyűlölködés ugyanis pontosan ellenkezője annak a Krisztus-alapú magatartásformának, melyeket ezredéves történelmi és művészettörténeti emlékeink vázoltak. Mindezek tükrében fontosnak tartottam megjegyezni, hogy amennyiben „(…) elfogadjuk Hamvas a magyarságot totálisan leminősítő tételeit, akkor végső soron nem teszünk mást, mint egy káini világban folyamatosan hátráltatjuk egy olyan erkölcsiség ébredését, mely az emberiség legfontosabb és legégetőbb kérdéseire egyértelmű, és egészen koherens válaszokat kínál (…)”. Horváth Róbert viszont a „Magyar Szigeten” megtartott – „Hamvas Béla és a magyarság” című – előadásának zárómondatában, mintegy végső konzekvenciaként a következőképpen fogalmazott: „Hamvas Béla tisztelte és szerette a nemzetét, szépen írt róla.”, vagyis elfogadta Hamvas magyarságot totálisan leminősítő tételeit, hisz az ellen nem hogy a szavát nem emelte fel, de a fent idézett zárszót fogalmazta meg, ami erősen sajátos világlátásra és értékítéltre utal. E kijelentés hatására dolgozatomban világosan jeleztem, hogy Hamvas szavai nem egészen e nép tiszteletéről és szeretetéről tanúskodnak, majd a horváthróberti értékítélet botlásának súlyát reprezentálandó, felidéztem a történelem lapjairól egy hasonló nagyságrendű téves értékítélet kinyilatkoztatójának személyét. Nevezett jóember a vörös khmerek rádiójának egykori bemondója, Kong Duong volt, aki nemrég könyvet írt a becslések szerint 1,4-2,2 millió kambodzsai lakos lemészárlásáért felelős Pol Potról. E kötetben olvasható a következő sor az ázsiai diktátorról: „Azt hiszem, jó vezető volt, mert szerette népét, hazáját.” Ha most vesszük a nem túl nagy fáradságot, és Horváth Róbert mondatát Kong Duong kijelentése mellé rendeljük, akkor a következő eredményt kapjuk: „Tisztelte és becsülte a nemzetét, szépen írt róla”, – „Azt hiszem, jó vezető volt, mert szerette népét, hazáját.” Egyik oldalon szerette népét, míg a másik oldalon becsülte nemzetét… E párhuzamba állítást nehezményezte az Atilla Király Akadémia rektor-helyettese a következő megfogalmazásban: „1993 óta számos antikommunista kiadványt szerkesztettem, tanulmányt írtam, stb. együttműködve a nemzeti oldal több fórumával. Ebből követke-

zően a nevem együttes említése Pol Pottal, vagy a vörös khmerekkel, totálisan indokolatlan, elfogultságra vall.” Nos, lássunk tisztán: az, hogy Horváth antikommunista kiadványokat szerkesztett, mindenképpen dicséretes cselekedet volt, még ha azt nem is a diktatúrák rettegett atmoszférájában, hanem már egy kockázatot aligha jelentő demokratikusnak nevezett politikai berendezkedés keretei között tette. Ezzel nem azt állítom, hogy „fotelforradalmár” volt, sőt relativizálni sem szándékozom tettének horderejét, azt azonban látni kell, hogy akkora kockázatot rendszerkritikájával 1993-ban már nem vállalt, mint mondjuk egy Szolzsenyicin a hetvenes évek Szovjetuniójában. Mindenesetre amennyire dicséretes a pusztító kommunista ideológia elleni fellépése, ugyanannyira figyelmetlen az általam leírtak értelmezésének vonatkozásában. „Totálisan indokolatlan, elfogultságra vall” – írja, hogy nevét egy lapon említem a kambodzsai diktátorral, ezzel azt a látszatot keltve, mintha én ideológiai párhuzamot vonnék kettejük között. Erről azonban szó sincs. Írásom ugyanis nem ideológiai alapon vont párhuzamot a diktatúra képviselői és Horváth Róbert között, hanem egy adott szituáció lereagálásának minősége tekintetében. Mindketten tapasztaltak egy egészen nyilvánvaló, félreérthetetlen jelenséget (egyik oldalról Hamvas magyarságot leminősítő kijelentését, a másik oldalról pedig a népirtás bűncselekményét), ám e jelenségből a valósággal totálisan szembemenő következtetéseket olvastak ki. Amikor tehát azt állítottam, hogy Horváth Róbert és a vörös khmerek rádiójának bemondója egy nyelvet beszél, akkor ott nem ideológiai eszmeközösségről, hanem a reakciók elfogadhatatlanságának azonos mértékéről beszéltem. Hogy ebben Horváth Róbert számára mi nem volt világos, az már csak azért is rejtélyes, hisz dolgozatomban a párhuzamba vonás neuralgikus területén a következő mondatot is lejegyeztem, melyből egyértelműen kiderül a kritikájának indokolatlansága: „Az izgalmas kérdés ezek után mégiscsak az, hogy ez a két maximálisan eltérő szellemi közegből táplálkozó (figyelem!, maximálisan eltérő szellemi közegből táplálkozó!) ember hogyan tud mégis közös nevezőre kerülni olyan esetekben, amikor a tények maghatározásának kérdéséről van szó. Hogyan jutnak el oda (…), hogy magukat a tényeket zárják ki, a tények felírásának képletéből.”. Nos, ha elfogadjuk a tényt, hogy Kong Duong meggyőződéssel vallotta a kommunizmus eszméjét, én pedig azt írtam Horváth Róbertről, hogy maximálisan eltérő szellemi gyökérzetből táplálkozott, akkor, alapvetően más fénytörésbe kerülve a kérdés, valósággal értelmezhetetlen a rektor-helyettes felháborodása. Nem világos ugyanis, hogy a kommunista eszmerendszertől maximálisan eltérő szellemi gyökérzet Horváth olvasatában miképpen fog mégis azonosságot jelenteni? Minden esetre sajátos…, de lépjünk tovább. Igazolandó az ismert mondást, miszerint a baj nem jár egyedül, Horváth Róbert levelében továbbra is ki-

MITIKUS MAGYAR TÖRTÉNELEM tartóan halad előre a félreértések ösvényén: „Ha gondolja, természetesen ellenségévé tehet, ahogy Hamvas Bélával is tette, de amennyiben hasonló személyek az Ön legnagyobb, kiemelendő ellenségei, akkor nagyon szépen megkérem, ne írjon/beszéljen a magyarság Krisztusi útjáról, szeretetről, megbocsátásról (…)”. Nos, e kijelentéssel legalább négy gond is adódik. Az első: honnan veszi Horváth Róbert, hogy én teszem ellenségemmé Hamvast, mikor teljesen világos, hogy saját magát tette ellenséggé a magyarsággal szemben tett nyilatkozatai által. A második: mit értsünk azalatt, hogy amennyiben Hamvashoz és a Hozzá hasonló személyek az én legnagyobb ellenségeim, akkor ne írjak Krisztusi útról? Ebből a szövegszerkesztésből erősen úgy tűnik, hogy a hangsúly a Hozzájuk hasonló emberek „védelmére” helyeztetett. De kérdem én: ha nem hozzájuk hasonló embereket „tennék meg ellenségemnek”, hanem éppen egy hentest, vagy egy cipészt, akkor már írhatnék Krisztusi útról? Emberi típus szerint osztályozzuk a tiltás létjogosultságát, nem pedig a hozzájuk fűzött magatartásforma kinyilvánítása alapján? Harmadik gond: Horváth úgy véli, hogy Hozzá hasonlóan Hamvast is ellenségemmé tettem. Sajnos ez a hang jól ismert számunkra. A kritikával illetett „célszemély” miután a kritika valóságalapját nem tudja cáfolni, menekülésbe kezd, és farkast kiált: engem üldöznek, engem alaptalanul támadnak, ellenségként kezelnek. Egy egész iparág épült már a rettegésre, az üldöztetésre. És azt is jól tudjuk, hogy kikre jellemző leginkább ez a teljesen üres, színvonaltalan retorika. Mindez azonban nem más, mint az érvek híján lévő ember elkeseredett fedezékkeresése. Nem kellene (pláne nem egy értelmes embernek) erre a szintre süllyednie. Meg kell érteni: a véleménykülönbség és annak hangoztatása nem üldözés, és nem az ellenségképeket gyártó üzemegység szalagról lekerült végterméke. Csupán kritika. Aki ezt nem érti, vagy nem akarja megérteni, az vitára minden szempontból alkalmatlan partnernek minősül. A negyedik gond: „Szépen megkérem, hogy ne írjon Krisztusi útról…” - fogalmazza meg kívánságát Horváth. Én azonban a legnagyobb tisztelettel szeretném megjegyezni, és jó lenne, ha ezt sikerülne már elsőre is megérteni: ez nem kívánságműsor Dévényi Tibi bácsival, ahol a zavartan vigyorgó gyermek minden óhaja teljesül! Tizenhárom éves korom óta tudatosult bennem a Krisztussal való kapcsolat, és több évtizede látom úgy, hogy az Egyetemes Megváltó által képviselt értékrend felvállalása és hirdetése művészetem első számú feladata. Éppen azért, ha csalódást keltő is a tény, de jóval nagyobb az esélye annak, hogy Karda Beáta és Szécsi Pál örökzöldjeit adjam elő a Metropolitanben az értő New York-i publikum rémült döbbenetére, mintsem hogy letérjek arról az útról, melyet hitem szerint a Megfeszített jelölt ki számomra. Horváth Róbert a továbbiakban a becsületsértés és a rágalmazás jogi tilalmára hivatkozva közli, hogy törölnöm kell a személyére vonatkozó részeket, mert azok rosszindulatúak, úgy, mint a következő megállapítás: „Mikor a horváthróberti kritika megjelenik, akkor

61

torzul a valóság-megítélés módszertana, hitelét veszti az intellektus.” A leírtak tükrében csupán egyetlen kérdésem marad: nem veszíti-e el hitelét az a kritikai hang, amely Hamvasról megállapítja, hogy szerette nemzetét és szépen írt róla, miközben fent nevezett tradicionális gondolkodó voltaképpen őrültnek és árulónak nevezte tulajdon nemzetét és egyáltalán nem példa nélküli módon többször is a gyalázás határán, illetve e határt átlépve nyilvánult meg országáról? Ezek után rágalmazásról, becsületsértésről és nem utolsó sorban rosszindulatról értekezni, viszonylag sajátos reakciónak tűnik. Arról nem is beszélve, hogy követelésének hangneme is kissé nyersre sikeredett: „Törölnie kell!” Véleményem szerint közel sem szerencsés diktátum jelleggel kísérletet tenni egy tényeket felsorakoztató írás visszavonására, arra hivatkozván, hogy a felsorolt tények voltaképpen nem mások, mint közönséges rágalmak, melyek kimerítik a becsületsértés jogi tényállását. Nem szerencsés tehát ezzel a logikával érvelni, mert az könnyen visszaüthet: az alaptalanul történő becsületsértéssel való vádolás ugyanis már valóban becsületsértésnek minősül. Horváth Róbert, mivel egy alapvetően hamis premisszából indult ki, ezért nyilvánvaló, hogy további következtetései csak egyre súlyosbodó tévedésekbe torkollhattak: elfogult tájékoztatással vádolt, mert elhallgattam a témába vágó nagyon fontos kijelentését, melyben Hamvas kommunizmushoz való viszonyát illette kritikával. A helyzet azonban továbbra sem változik. Semmiféle témába vágó információt nem hallgattam el, ugyanis, még egyszer hangsúlyozva, nem Hamvas kommunizmushoz, hanem magyarsághoz való viszonya volt írásom egyik tárgya, ezért hiányolt megjegyzéseit maximálisan indokolatlan lett volna idéznem. Azt a „felületességemet”, melynek értelmében Hamvas legalább két kötetnyi magyarságot érintő írásából csupán egyet idéztem, azonban jelen írás kereteiben módomban áll korrigálni. Lássunk tehát egy újabb magyarságra vonatkozó Hamvasi gondolatot, ez esetben nem az „Öt géniusz”, hanem a „Patmosz” című kötetének öninterjújából: „Ezerkilencászötvenhatot az egész irodalom, az egész sajtó, a zene, a festészet, a művészet, a tudomány, a politika elárulta. Annak, hogy élni csak kell. Senki sem mert meghalni (…) mintha e hitvány és korrupt, nyomorult és züllött, tisztátalan és aljas népben egyszer, egyetlen egyszer és egyedül nem ragyogott volna fel az igazság… Ha a forradalom győzött volna, akkor sem lett volna más, sőt! Akkor jöttek volna a magyarok. Ez a szint azonban számomra már régóta érvénytelen.” (H.B. Patmosz I. (ön)interjú) Horváth Róbert tehát azzal vádolt engem, hogy a témába vágó nagyon fontos információkat elhallgattam személyével kapcsolatban. Tisztáztuk, hogy ilyenről természetesen szó sem volt. De vajon miként értékeli önmaga előadói magatartását, azt az alapállásbeli attitűdöt, amikor „Hamvas Béla és a magyarság” című hatvankilenc perces előadásában egyetlen másodpercet sem szentelt az inkriminált hamvasi gondolatok tolmácsolására? Talán nem lett volna témába vágó Hamvas

62

Dobogó

ebbéli megnyilatkozásait is a publikum elé tárni? Vagy magyarságra tett minősíthetetlen kirohanásai nem tartoztak hozzá Hamvas magyarságképéhez? Esetleg nem volt párhuzamba állítható az előadás témájával az előadás témájához szervesen kapcsolható több tucat hamvasi gondolatsor? Hamvas magyarságra tett kijelentései nem közölhetőek egy, a magyarságát vizsgáló előadás keretei között? Ki is hallgat tehát akkor el lényeges információkat? Ki is tájékoztat elfogultan? És ki beszél itt hitelességről? Nem árt tudomásul venni: ha valahol, akkor pontosan ilyen keretek között megengedhetetlen és szakmailag elfogadhatatlan Hamvas magyarság-képének teljes spektrumát nem tárni a hallgatóság elé, hisz a tények konzekvens elhallgatásával áll elő a csúsztatás valódi helyzete. Mindenestre tény: Hamvas a magyarságot „Patmosz” című kötetében kollektíve hitványnak, korruptnak, nyomorultnak, züllöttnek, tisztátalannak és aljasnak nevezte, olyannak, amelynek történelmében csupán egyszer, egyetlen egyszer ragyogott fel az igazság. De azt is elárulta. (Mindez persze azt is jelenti, hogy az 56os forradalmat megelőző több mint ezer éves történelmünkben az igazság egyetlen egyszer sem ragyogott fel e nép egén…) Hamvas számára a magyarság által képviselt szint ugyanakkor „már régóta érvénytelen”. Ennek ellenére viszont lássuk újabb adalékokkal alátámasztva, hogy előadásának keretei között Horváth Róbert mégis milyen eszközökkel igyekszik igazolni Hamvas magyarság-szeretetét! „Hamvas Béla az az író, aki a magyarság felemelkedéséhez leginkább hozzá tud járulni.” (Tehát nem szellemtörténeti hagyatékunk, nem műkincseink, nem népművészetünk és meséink, nem Árpád-kori templomaink képi programjai – és sorolhatnánk a sort még hosszasan – segítik leginkább a magyarság emelkedését, hanem az a Hamvas Béla, aki számára a népe által képviselt szint régóta érvénytelen… Ezek után Horváth jelzi, hogy „…Hamvas jóindulatú kritikával korrigálja a magyarságot.” Érthető? Jóindulatú kritikával! Tényleg elfogynak a szavak… De még mindig nincs vége, újabb idézet az előadótól Hamvas Béla magyar tájat leíró jegyzetei kapcsán: „Számomra egy nagyon példás és csodálni való magyarságszeretetről tanúskodnak.” Nos, az igyekezet is példás, de fájdalom, kevés. A táj szeretete ugyanis önmagában még nem magyarság-szeretet. Ezt nem érzékelni súlyos, fatális tévedés. Nagyon könnyen el tudom ugyanis képzelni, hogy egy román Zsil-völgyi bányász, egy szlovák ultrajobboldali aktivista, vagy egy szerb hazafi rendkívüli módon kedveli, tegyük fel a Balaton-felvidéki tájat, hát még akkor, ha jó magyar bort is fogyaszthat a látvány mellé. De ettől a kedveléstől még egészen biztosra vehető, hogy nem válik elszánt magyar hazafivá. A hazaszeretet valahol ott kezdődik, hogy először is nem gyalázom nyilvánosan nemzetemet, még akkor sem, ha az egyébként rendelkezik olyan komoly, kritikára okot adó személyiségjegyekkel, melyek valóban korrekciót igényelnek. Más dolog ugyanis keményen, de jobbító szándéktól vezérelve élni a kritika eszközével,

és más dolog megengedhetetlenül gyalázni. És természetesen hozzátartozik egy nemzet szeretetéhez az is, hogy az ember felelősséget érez az ősei által ráhagyományozott szellemi kincsek védelméért, azok tanításainak továbbéltetéséért. Hamvas komoly szellemi potenciával rendelkezett. Volt szava és befolyása. Ennek ellenére egyetlen behatóbb tanulmányt sem szentelt élete folyamán a magyar műveltség népszerűsítésének. És ezek bizony – a fent idézett kijelentéseivel öszszeolvasva igencsak árulkodó jegyek. Természetesen azzal semmi gond nincs, hogy Horváth Róbert a mesterének tekintett Hamvast igyekszik védelmébe venni. De hogy akár szellemi vezetőjének, akár saját nézeteinek ellentmondó hangokat alaptalanul csúsztatásokkal és hazugságokkal vádolja, az megengedhetetlen. E gondolattal le is zárnám a rektor-helyettesnek adott válaszomat, de ha már megszólíttattam, élnék is a „felkínált” téma szolgáltatta további információközlés lehetőségével, hisz bőven van még miről beszélni, ráadásul nem is minden tanulság nélkül. Öntsünk tehát tiszta vizet a pohárba! Nem titok, hogy Horváth Róbert mesterének Hamvason túl, a magyar tradicionális iskola egyik legjelentősebb képviselőjének tartott László Andrást tekinti. Azt a László Andrást, aki előadásaiban és publicisztikáiban gyakran beszél megvilágosodásról, transzcendentális igazságokról, szellemi intelligenciáról, és azokról a kártékony hatásokról, melyek az anyagvilág emberét a matériához láncolják, hátráltatva ezáltal a lélek valódi ébredését. A László által írásaiban és előadásiban képviselt magatartásforma egy érett lélek, egy vezetésre alkalmas tanító személyiségjegyeit mutatják. Az azonban vitathatatlan, hogy az igazi vizsgahelyzet mindig a konfliktusok kezelésénél áll elő, vagyis ott ismerszik meg igazán a lélek érettségi foka. Nem fogok neveket írni, mert valóban a jelenség a lényeg, nem pedig a személyek beazonosítása, de hitelesen dokumentálható nyomai vannak annak, hogy László András, egy személyes sértettségből adódó konfliktushelyzetet hogyan kezelt. Nagyon fontos szem előtt tartanunk, hogy ténylegesen a magyar tradicionális iskola egyik apostolának tartott gondolkodóval állunk szemben, aki rendkívüli hangsúlyt fektet a keleti tanítások emelkedett, mélyen empatikus, humánus és emberbarát szellemiségének képviseletére. Lássuk tehát a keleti, és tradicionális iskola iránymutatásaival átitatott emberfőt, hogy hogyan vizsgázik egy olyan élethelyzetben, mikor (akár ténylegesen is fennálló) személyes sértettségét kellene megfelelő módon kezelnie egy jelen írásban meg nem nevezett emberrel szemben. Az idézet az interneten mindenki számára elérhető „Magyarságunk ellenségei, 1” címszó alatt. László Andrásé a szó: „… Ennek alapján (XY) egy gazember a szememben. Egy utolsó gazember. Nem egy nemes lelkű, csak tévutakon járó figura, hanem egy gazember. És az őrült magyarok, amellett, hogy hülyék, gazemberek is.” Nem állítom, mert nem tudhatom, hogy László András sérelmének esetleg nincs-e valóságalapja. Azt

MITIKUS MAGYAR TÖRTÉNELEM viszont biztosan kijelenthetem, hogy az általa képviselt hang, tradicionális iskola ide, spiritualitással töltött tanulmányok oda, a kocsma átható, penetráns és végletekig züllött hangját idézi. Megvilágosodásról és szellemi intelligenciáról beszél tehát egy olyan ember, aki vélhetőleg egy alapvetően emberi konfliktusban, ahelyett, hogy a sérelmeken felülemelkedne, hörögve utolsó gazemberezik. Ugyanakkor Lászlóék kritikákat és sérelmeket kezelni képtelen alapállása tökéletesen rímel egy magyar parlamenti párttal szimpatizáló internetes médium hangvételéhez. Hogy nevezett párt – amelynek elnöki főtanácsadója a László-iskolából került ki –, mint „donátor” megjelenik-e a háttérben, arról biztos források nem állnak rendelkezésre, a cikkek hangvétele és témája viszont egyértelműen igazolni látszik e lehetőséget. Nevezett internetes oldalon László András reakciójához és hangvételéhez sebészi pontossággal idomuló cikket olvashatunk egy olyan neves magyar művészettörténésszel kapcsolatban, aki egy éppen soron következő előadásán kemény kritikát fogalmazott meg a fent körülírt parlamenti párt ideológiájával szemben, mondván, hogy nevezett politikai erő a deklarált hazafisága ellenére voltaképpen a legsötétebb ideológiát képviseli, hisz az 1848-as forradalom és szabadságharc konfliktusában a szemben álló felek közül egyértelműen a megtorlást levezénylő Haynaut, valamint a Habsburgokat jelölték meg „dicsőségesen pozitív” szereplőnek, azokat a Habsburgokat, akiket Hormayr, a bécsi császári udvar levéltárnoka a következőképpen jellemzett: „A Habsburg-ház hatalma, amióta csak neve a történelemben előfordul, minden alkotmánynak, minden törvényes és történelmi közjognak örökös és halálos ellensége volt”. A kritika – alapvető erkölcsi és nemzeti normákat alapul véve – tehát még csak véletlenül sem a pártpolitika közönséges szintjén fogalmazódott meg, valamint a politikai erőtér pontos beazonosítását sem az előadó, hanem egy néző bekiabálása tette lehetővé. Ennek ellenére lejárató hadjárat indult ellene, amelynek következtében olyan helyzet állt elő, hogy bizonyos internetes fórumokon azt az embert, aki egész életét a jelenleg lélegeztető gépre kapcsolt szerves magyar műveltség életben tartásának és feltámasztásának szentelte, immár a nemzetünk számára legveszélyesebb – kaftánba bújt – zsidó szellem képviselőjeként határozták meg, aki kommunista ügynökből a legmegvetendőbb „new agessé” vedlett. „Bizonyítékot” is találtak ellene: még a hatvanas évek végén a szóban forgó művészettörténész államilag kiosztott feladatként szerkesztői minőségben részt vett egy Lenin-film elkészítésében, s ezt a tényt, mint véres kardot hordozták körbe ellene. Hogy az elkészült anyag mondanivalója többek között az is volt, hogy bemutassa miként alakult át egykorvolt keleti szomszédunknál a Leninkultusz ortodox mintára tulajdonképpen egy vallási rítussá, hogy miként cserélődtek le a lelkekben a szentképek egy bebalzsamozott szerencsétlen nyomorult anyagban elmerült imádatára, és hogy a film levetíté-

63

sét egész egyszerűen megtiltották a „baráti” Szovjetunióban, ez az olyan legalpáribb ideológiai szenny által bemocskolt embereknek mit sem számít, akik Pelikán elvtárs kihallgató tisztjéhez hasonlóan a bírósági tárgyalás előtt a vallomás helyett, már az ítéletet nyomják a tanú kezébe. Hogy azonban az esetet megemlítem annak – félreértés ne essék – az oka nem személyek, hanem sokkal inkább értékrendek védelme. Egészen pontosan arról van szó, hogy amennyiben tovább folytatódik az olyan emberek nemtelen támadása és politikai haszonszerzés céljából történő alattomos módon megkomponált elhiteltelenítése, akik a magyar műveltség egyetemes nagyságrendű lenyomatainak apostolaiként tevékenykednek, akkor mindezen pusztító tevékenység voltaképpen az egész magyar műveltség megismertetésére és birtokbavételére nézve okoz visszafordíthatatlan károkat. Éppen ezért, mindazok, akik személyes sértettségükön a nemzet és annak műveltsége érdekében képtelenek felülemelkedni, be kellene látniuk, hogy még nagyon az út elején járnak, s mint ilyenek, nem tanítóként, hanem – ha szorult beléjük némi önbecsülés –, akkor növendékként kötelesek fellépni, hisz ahol tanítvány szintű mesterekre alapozódik egy iskola, ott előbb-utóbb súlyos, rendszerszerű hiba jelentkezik, mely elkerülhetetlen összeomláshoz vezet, ami nem minden esetben jelentene nagy veszteséget, csak a gond az, hogy az összeomlás maga alá temethet valódi, pótolhatatlan értékeket is. A kártékonyság azonban nem csupán a fent vázolt összefüggésben, hanem más dimenzióban is megidéződik a László András és Horváth Róbert által képviselt gondolkodásmód által. Hogy világosan lássuk, miről van szó, a szintén e lap hasábjain megjelent, az „Altatástól az ébredésig” című jegyzetemben leírt néhány gondolatomat kell visszaidéznem, mely László András aradi vértanúkkal kapcsolatos véleményére reagált: „…Ha nem ítélték volna halálra őket, vagy akár csak kegyelmet kaptak volna, óriási súlyos precedensképző hiba lett volna” (L. András. Jobboldali észrevételek és megjegyzések) Nem tudom, érthető-e? A kegyelem kiszolgáltatása óriási hiba – mondja egy önmagát spirituális átitatottságúnak valló ember – a Krisztusi kegyelem korában, abban a korban, amikor annyi aljas és bestiális rémtett, bosszú, gyilkosság, tömegmészárlás, etnikai tisztogatás után már jól látható, hogy az emberiség egyetlen esélye a túlélésre a kegyelem kiszolgáltatása. Minden más álláspont, mely e felismerés ellen szól és annak megélése ellen dolgozik, az emberi faj és életminőség legsötétebb ellenségének tételeződik, s mint ilyen ma már egyértelműen kijelenthető: antikrisztusi energiákból meríti erejét, illetve azok megszállása által nyilvánul meg. (…) Jól látható ugyanis, hogy hová vezetett a világ egy olyan „racionálisnak” hazudott jogrend alkalmazásával, egy olyan világkép és erkölcsiség felszínre emelésével, ahol egy ember a másik emberi élet kioltása felett (még ha a hatályos jog rendelkezéseire hivatkozva is – tehát „törvényesen”),

64

Dobogó

de mindenképpen önhatalmúlag „diszponálhatott”. Gyakorlatilag a teljes megsemmisülés, a végső pusztulás szélére sodródtunk. Éppen ezért, aki ma még mindig ott tart, hogy a Krisztusi tanításnak akár a fátyolos spiritualitás, akár a transzcendentális igazságok mögé bújva, igenlést színlelve, serdületlen makacssággal ellentmondjon, valamint a két világégés és az atombomba lehajítása után a politikai okokból elkövetett kivégzéseket legitimálja, s eközben képtelen legyen felfogni, hogy a kegyelem kiszolgáltatása nem óriási precedens értékű hiba, hanem az emberiség túlélésének egyetlen záloga, az nem a principiális isteni igazság hiteles „apostola”, hanem a dialektikus materializmushoz hasonló partikuláris téveszmék és olcsó fantazmagóriák legsötétebb tradíciójának olyan értelmileg totálisan alámerült képviselője, akinek egész egyszerűen semmiféle erkölcsi alapja nincs beleszólni sem a közélet, sem a kultúra dolgaiba…”

„Te is csak egy lehetséges világ vagy...” De nem több! (A képen László András)

László András tehát emberi életek politikai célból való kioltását szükség esetén elfogadhatónak tartja. E véleményével azonban nemcsak, hogy kiírta magát a civilizált emberek közösségéből, de olyan erkölcsi mélységek irányába zuhant, mint ahová az a politikai közéletben is ismert „bloggerrel” jutott, aki a következő kijelentést tette évekkel ezelőtt egy nyilvános rendezvényen: „…Ott b..tuk el 56’-ban, hogy az ávósokkal együtt nem kötöttük fel a gyerekeiket is, mert tessék, ma ennek isszuk a levét. Ha újra akasztgatunk, nem szabad még egyszer elkövetni ezt a hibát. Nem szép dolog egy ötéves gyerek felakasztva, de nem kell odanézni…”

A párhuzam természetesen László és a blogger kijelentése között nagyon kemény, de a tényeken nem lehet változtatni: egyikük precedensképző hibának nevezte egy politikai indíttatású kivégzés elmaradását, míg a másikuk, a kivégzett politikai ellenfél utódaira is kiterjesztette volna a halálos büntetést. Mindez azt jelenti, hogy ha az embertelenség szintje nem is azonos, de az iránya nagyon is közösnek nevezhető. Mindaddig azonban, míg egy hasonlóan sötét ideológia programszerűen nem fogalmazódik meg, addig komolyabb gond nincs. Csakhogy a helyzet a László-iskolában, de legalább is az egyik tanítványának esetében egészen biztosan kezd komolyra fordulni. És itt megint csak Horváth Róbertről van szó. A „Barikád” című újságnak adott interjújában szó szerint döbbenetes nyilatkozatot tett a rektor-helyettes. Felvezetésképp ismét tudomást szerezhettünk „áldozati-üldözötti” státuszáról, hisz elmondása szerint az Őt támadók (ezt kaptam meg én is) elfeledik, hogy 1993-tól milyen szerepet játszott az alternatív nemzeti sajtóban, és milyen szinten járult hozzá a jobboldaliság ideájának emeléséhez, miközben „ellenségei” úgy tesznek, mintha egész alkotói tevékenysége egyetlen Haynau-cikkről és Habsburgszimpátiáról szólt volna. Horváth Róbert értetlenkedik, holott fel kellene fognia, hogy igencsak naiv az a sorozatgyilkos, aki abban reménykedik, hogy bestiális tettei ellenére a bíróság az ítélethozatalnál enyhítő körülményként fogja értékelni abbéli tevékenységét, hogy a szomszéd Kelemennének egy kellemes nyári délutánon segített petúniákat ültetni a teraszon, és egyébként a vonuló éti csigákat is átkísérte az út túloldalára, nehogy az autók agyontapossák őket. Lefordítva ez azt jelentené, hogy a nemzeti oldalon tett alternatív tevékenysége („petúniaültetés”), soha sem fogja jóvátenni egy nemzetellenes erőtérrel ápolt bensőséges kapcsolatát (Haynau-szimpátia). Nem feledi el ugyanakkor homályos célzások szintjén megemlíteni, hogy az Őt ért támadók nyilvánvalóan „valamiféle megbízottak” lehettek. Horváth kiváló nyomvonalon jár, hisz jómagamról töredelmesen bevallva állíthatom, hogy valóban megbízott voltam és vagyok mind a mai napig. A lelkiismeretem és a gyermekeim jövője iránti aggodalom bízott meg, hogy felemeljem a szavam mindazok ellen, akik Lászlóhoz és Horváthoz hasonlóan egy olyan világot szándékoznak építeni, ahol a fent már említett politikai okokból elkövetett tisztogatások végrehajtói „dicsőségesen pozitív” szerepkörben jelenhetnek meg, és ahol egy olyan uralkodói attitűdöt próbálnak egyelőre csak elvi szinten restaurálni, mely hazánkat előbb rabbá, majd koldussá szándékozott süllyeszteni. Abban pedig csak erősen reménykedni tudok, hogy Horváth Róbertben nem azért merült fel annak lehetősége, hogy kritikusai nyilvánvalóan csak megrendelésre dolgozhatnak, mert számára egy politikai erőtér által finanszírozott oktatási intézmény rektor-helyetteseként ismerős az az élethelyzet, mikor akár elvtelenül is elvárásoknak kell megfelelni, és a véleménynyilvánításnál is közönséges

MITIKUS MAGYAR TÖRTÉNELEM (és nem ritkán alantas) politikai érdekek kötött pályáján lehet csak mozogni. Mielőtt azonban elmerülnénk a lényegtelenben, térjünk vissza alapfelvetésünkhöz, vagyis a „beharangozott” egészen döbbenetes Horváth Róbert-i kijelentéshez, és fókuszáljunk a valóban leleplező nyilatkozat szellemiségének megértésére. Az esetlegesen emberéleteket követelő politikai tisztogatás lászlói passzív szimpátiája Horváthnál aktív programmá alakul. A fentebb már említett Barikád 33. számában olvasható a következő gondolata: „…A magyarság érdekeinek képviseletéhez (…), mint sok más akcióhoz, hogy egy szívügyemre utaljak, sivai attitűdre, tudatosságra van szükség…”. Az nyilvánvaló, hogy abban a képzetkörben, ahol megjelenik Siva, törvényszerűen jelennek meg más istenek is. Ezáltal megteremtődik a lehetőség arra, hogy más képzetkörök is szóhoz jussanak, más istenek pozícióba emelésének igényével. A föld viszont, amely isteneket szül, a tömeggel való megalkuvás talaja. Mauzóleum az – vagyis az elhantolt Isten hontalan hazája. Miért? Mert a sok isten demokratizálása (vagyis egy szintre emelésének szándéka) a hierarchikus rend öszszeomlásához vezet. E hierarchikus rend csúcsán ugyanis nincs helye sok istennek, csak az Egy Istennek. A sok isten felemelése ezért nem más, mint az Egyetlen Isten letaszítása. Azzal viszont, ha letaszítom az Egyetlent, megemelem a tömeget. Vagyis az Egyetlen Isten hanyatlása árán megalkuszom vele. A tömeg ugyanakkor – ismerve lélektanát – előbb-utóbb magát fogja Istennek tekinteni. Vagyis elpusztítja az addig még csak letaszított Teremtőt. Ahol pedig az emberi gondolkodásban hatályát veszíti a Teremtő által képviselt Fény-minőség megélésének lehetősége, ott a társadalom képtelen érzékelni a sötét erő megnyilvánulásait, hisz nem birtokolván a Fényt, nincs viszonyítási alapja a sötétség megítéléséhez. Fény ismerete nélkül a sötétség felismerhetetlen. Ha pedig felismerhetetlen, akkor a démonitás egész egyszerűen észrevétlenül szivároghat át a tudatba, irányítása alá vonva az emberi jellemet. Egy krónikus fényhiányban szenvedő lélek pedig nem ismeri fel az olyan veszélyforrásokat, mint amilyeneket a fent idézett horváthi kijelentés is magában rejt. Milyen veszélyről kell ebben az esetben beszélnünk? A következőről: Siva a hindu hagyományban a pusztító erőt képviselő istenség megszemélyesítője volt. Ő semmisítette meg a világot az újrateremtés előtt. Hogy ezen erő jelenléte elkerülhetetlen, azt Szodoma és Gomora, vagy az Özönvíz története is plasztikusan reprezentálja. DE…! De nem feledhetjük, hogy ez a pusztítás Isteni feladatkör. És itt jön a lényeg: Horváth viszont arról beszél, hogy a magyarság érdekeinek képviseletéhez szükség van a sivai attitűdre, vagyis bármennyire is döbbenetes a szándék, emberi hatáskörbe utalja a pusztítás érvényesítését. Horváth Róbert tehát egy olyan hazát kíván szolgálni, ahol a sivai attitűd megengedett. Ilyen országoknépek voltak a történelem folyamán többek között a

65

gyarmatosítók, az asszírok, a nácik, vagy éppen a kánaánitákat (is) kiirtó zsidók. De Magyarország nem! Horváth viszont hazája érdekeinek képviselete érdekében nem csupán megengedhetőnek, de egyenesen szívügyének tartja a sivai feladatkör emberre való ruházását és annak ember általi végrehajtását!!! A kérdés ezek után most már csak az: ilyen értékrend megvallása és felvállalása mellett melyik is valójában Horváth igazi hazája, ahol a sivai minőség emberi testet ölthet? És ha egy sivai minőségnek szabad kezet adó országot kíván szolgálni, akkor azt a szolgálatot parazitaként miért egy olyan nemzet „testében” szándékozik érvényesíteni, mely nemzet hagyománya nem sivai, hanem Krisztusi alapokra építette fel erkölcsi és szellemi távlatait. Hova is tartozik tehát valójában maga Horváth Róbert és a Horváth-i szellemiség? Kit, és milyen célt szolgál hagyományunkkal tökéletesen szembemenő hagyománytisztelete? Adva van tehát egy iskola – a Lászlók és Horváthok nevei által fémjelezett iskola –, amelynek képviselői komolyan gondolják, amit állítanak. „…Haynaut (vagyis a materiális lét síkjára „lehívott” sivai minőséget) konkrét érdemei mellett tiszteljük…” Itt viszont már tényleg lehullanak a leplek és érthetővé válik, hogy miért is idéztem fel néhány oldallal ezelőtt a lejáratni kívánt művészettörténésszel szemben indított rágalomhadjárat egyik alapját, a „Lenin élni fog” című filmet. A válasz nem túl bonyolult. Mert a László-i és Horváth-i világkép megismerésének tükrében, könnyen belátható, hogy már maga a film címe is rendkívüli erejű és tanulságokkal bíró üzenetet hordoz. Hogyan? A következőképpen: történelmi tény ugyanis, hogy amikor Lenin kiadta a parancsot a cári család bestiális likvidálására, a végrehajtó-alakulat egyik vezetője jelezte, hogy itt azért gyermekek is vannak… Lenin rövid válasza a következő volt: „A parancs egyértelmű!” Mindeközben a lenini magatartásminta tükörszimmetrikus alternatívája már Magyarországon is készre volt fogalmazva. Vágó-Weiss Béla a belügyi népbiztos helyettese 1919. február 26.án a következő nyilatkozatot tette a „célokról”: „Ne féljetek a vértől, vér nélkül nem lehet dolgozni, vér nélkül nincs terror, terror nélkül nincs diktatúra.” Mit tett tehát Lenin és vele egyetemben Vágó-Weiss Béla belügyi népbiztos-helyettes? Sivai feladatkörrel apelláltak. És mit nyilatkozott Horváth Róbert? „Szívügyemre, a sivai attitűdre van szükség.” Íme így válik láthatóvá és kristálytisztán érthetővé, hogy milyen formában, és milyen személyekben is él tovább XXI. századunk démonitással igencsak átszőtt mindennapjaiban – Lenin. Magam részéről csak annyit mondhatok, hogy az Isten irgalmazzon annak a világnak, ahol a sivai feladatkört nem csupán az ember kezébe adják, de az azt végrehajtó személyeket még tisztelik is tetteikért, vagyis mentsen mag minket a Teremtő egy olyan helyzettől, ahol a „Leninek” döntéshozó pozícióba emelkedve ismét élni fognak! MIKLÓSVÖLGYI JÁNOS

http://www.kethollos.hu

A LEGÚJABB KÖNYVEK A SZERVES MŰVELTSÉG- ÉS A MAGYAR ŐSTÖRTÉNET-KUTATÁS LEGJAVÁBÓL! DVD-k CD, A NÁLUNK ELHANGZOTT ELŐADÁSOK TELJES ANYAGÁVAL!

66 Dobogó

Címerünk képírásba foglalt üzenete

Recommend Documents