CIKKEK * HÍREK * HARCTÉRI TUDÓSÍTÁSOK * TÁBORI LAPOK
CIVILEK ÉS KATONÁK A HÁBORÚRÓL
BALATONFÜREDI HIRLAP
1914. AUGUSZTUS 8.
ÁLTALÁNOS MOZGÓSÍTÁS! HARCBA INDUL A MAGYAR! 1914 évi július 31-ike örökre szóló fordulatot jelent nem csak Magyarország, de valószínű, hogy az egész világ történelmében. E napon írta alá Ő Felsége dicsőségesen uralkodó apostoli királyunk a mozgósítási parancsot, amely az osztrák-magyar monarchia egész hadseregét fegyverbe szólítja, és alig múlik el kétszer huszonnégy óra, a monarchia minden fegyverbíró férfija teljes fegyverzetben, mindenre készen várja a parancsot, hogy az ellenségre vesse magát és azt szétmorzsolja. A mai napon a gazdálkodó sutba dobja kapáját, ásóját, az iparos szerszámjait, a lateiner diplomáját és csak egy kötelességet ismer: életét és vérét áldozni ezer év óta fennálló hazájáért, amelyet alattomos ellenség vérig sértett. Nem esünk kétségbe az eljövendő idők várható viszontagságai miatt, mert a magyar, mely ezer év búját-baját mindenkor hősiesen és férfiasan állotta, mert nem lesz következetlen a magyar vérhez és bizonyos, hogy a nagy leszámolás után még fényesebben fog ragyogni Magyarország dicső géniusza, mint ezelőtt bármikor. Nem esünk kétségbe hazánk sorsa fölött sem, mert lehetetlenség, hogy az az erő, az a bátorság, mely úgy férfiainkat, mint asszonyainkat a veszedelmek idején áthatja, a csüggedésnek, a lemondásnak adjon helyet és kétségessé tegye a jövőt is, mert a hazaszeretet magasztos érzése, melyet már anyáink emlőiből szívtunk magunkhoz, az ilyen gondolatokat távol tarja tőlünk. Csüggedést, félelmet nem ismerve indulunk tovább az úton és kit a sors kegye megfosztott attól a dicsőségtől, hogy fegyverrel álljon az ellenség elé, az a hazaszeretet tüzével gyújtson, lelkesítsen, buzdítson az itthonmaradottak között, hogy a kishitűségnek még a nyoma sem támadhasson fel. És ti balatonfüredi katonák, kiket királyunk hívó szava elszólít az édes szülőtől, a szerető hitvestől, az ártatlan gagyogó gyermektől, amikor ott álltok az ellenség előtt, gondoljatok arra, hogy a ti szűkebb hazátok, a kis falutok felől forró fohászok szállnak az ég felé, melyekben erőitek megsokszorosításáért, küzdelmetek dicsőséges befejezésért kérjük a mindnyájunk fölött őrködő Mindenhatót. Teljesítsétek tehát magasztos kötelességeteket, hogy akkor, amidőn majd győzedelmesen visszatértek szeretteitek ölelő karjaiba, az örömtől könnybe borult szemekkel és büszkén mondhassuk rátok: ilyen a magyar katona! Isten veletek! Isten vezéreljen vissza benneteket!
FARAGÓ ADOLF
MANGOLD GUSZTÁV
A MÚZSA A HÁBORÚBAN (Részlet)
Hiába, akit egyszer homlokon legyintett a múzsa, az a front előtt, amikor fickándozó magyar lován ül, pegazuson véli magát csak úgy, mint az a szegény múzsafi, aki golyózápor és srapnell esőben fekszik a sáros, vizes lövészárokban. Ezek – bármiféle állapotban is legyenek a boldogok – rímekben törik a fejöket. Legalább is ezeket bizonyítják a hozzánk érkezett verssorozatok. Ezek a versek ott születtek a hómezők valamelyik árkában, ahol éjjel-nappal havat seper a robbanó löveg és aknák halált hozó szele a magyar fiúk arcába, és ahol a dicsőségről álmodoznak, győzelemre szomjaznak derék véreink. És amely vers ott megszületik, a csata hevében megfogamzik és világra jön, az azért vetődik papirosra, hogy mi is, az itthonmaradottak érezzük, mitől dobban a szívük, milyen érzelmek torlódnak a nép fiainak melegen dolgozó és mélyen érző keblében. Ilyen érzelmek s a háború megdöbbentő borzalmai s a dermesztően érdekes események hozták létre ezeket a verssorokat is és bizonyára érdeklődéssel fogják fogadni olvasóink mutatónak ezen néhány strófát: Várva várjuk már, hogy Mikor üt az óra?! Mikoron indulhatunk Harcba, riadóra?! Vért s éltet éretted Mikor áldozhatunk, Imádott szép hazánk, S jó öreg királyunk?! Lelkünk minden vágya, S szívünk dobbanása, Csak Te érted van most, Egész világ lássa!
Hadd mutassuk hát meg Újólag s mihamar, Mily odaadó és Hű Tud lenni a magyar. Eressz reá, ha kell, Az egész világra! Hadd remegjen a föld Sok rongyos „zsobrák”-ja, Hadd temessük el mind, A ki ellenünk volt, S boldogan szeressünk Téged és a hont!
BALATONFÜREDI HIRLAP, 1914. DECEMBER 26.
A BALATONTÓL GALICIÁIG JAROSLAV HAŠEK
(1883. április 30. – 1923. január 3.) Cseh humorista és szatirikus író. Legismertebb műve a Švejk a derék katona, amelyet több mint hatvan nyelvre lefordítottak. Prágában született, Josef Hašek matematikatanár fiaként. 1906-ban csatlakozott az anarchista mozgalomhoz. Rendszeresen felolvasásokat tartott munkások előtt, 1907-ben az anarchista Komuna lap szerkesztője lett. A rendőrség folyamatosan figyelemmel kísérte, többször letartóztatták és bebörtönözték. Az első világháború kitörésekor Hasek belépett a hadseregbe. A fronton töltött rövid idő után 1915-ben orosz fogságba esett. 1916-ban elengedték, hogy propagandistaként csatlakozzon a Csehszlovák Légióba. A forradalom után Oroszországban maradt, belépett a bolsevik pártba és ismét megnősült. Ufában élt és dolgozott, mint a keleti front 5. hadseregének politikai tisztje. A Mi utunk és a Vörös Európa újságokat szerkesztette. 1919ben visszatért Prágába, hogy befejezze a Švejket. Az író nem volt túl népszerű, mivel árulónak és bigámistának tekintették. A Švejk, a derék katona és egyéb történetek című könyve 1912-ben jelent meg. Ebben a műben bukkan fel először Švejk alakja, de a szeretetre méltó együgyű figura csak a világháború után a regénnyel vált híressé. A regény utolsó fejezeteit betegsége miatt már csak diktálni tudta. Balatonfüreden, a Balatoni Panteonban márványtábla, rajta bronzból öntött portréja őrzi emlékét, felirata szerint „A KIVÁLÓ CSEH ÍRÓ EMLÉKÉRE, AKI A BALATON TÖRTÉNETE CÍMŰ MŰVÉVEL TETT TANÚSÁGOT A BALATON IRÁNTI SZERETETÉBŐL” Balatoni kalandozásainak idején Jaroslav Hašek Švejkje még nem volt sorköteles, egyidős volt azokkal a fürediekkel, akik még tiszteletteljesen a hosszú és robosztus iskolai padokat koptatták. Még civil szemlélőként tárta elénk a Balaton és környékének csodás világát, akkor még ő sem gondolhatott arra, hogy a szokványos balatoni motívumok –
„Magyar tenger”, betyárok, halászok, vízitündérek – helyét az időközben felcseperedett Švejk és katonatársai veszik át: „Csodaszép kilátás nyílt a vidékre. A lefelé hajló hegyoldalak zöldeskék köntöst öltöttek, a leveles szőlőtőkék végtelen sorokban húzódtak alá, helyenként kék foltokat hagyott rajtuk a szőlőragyát irtó gálicoldat. – A lejtőn mindenfelé csupa szőlőskert, a levélrengetegből itt-ott sárgán bukkant fel a csőszkunyhó zsúpteteje, alantabb kukoricaföldek pásztázták a hegy lábát, még odébb pedig a smaragdszínű legelőkről elhalón hangzott fel a kolompok csengése és a tehenek bőgése. – A réteken túl nyújtózott a végtelenbe a Balaton tava, amint errefelé büszkén mondják, a „magyar tenger”. Hullámzó, zöld vizének tükre a láthatáron egybefolyt az ég színkékjével, amelyen fehér csíkokat vont a füst, ha gőzhajó iparkodott parttól part felé. A tó hossza Boll János birtokától Veszprémig meghaladja a százhuszonöt kilométert. – Igen, ez itt előttünk a magyar tenger, hullámaival, viharaival és mondáival, vízitündéreivel, akik az est sötétjében a halászokat csónakostul a tó mélyére húzzák, boszorkányaival, akik éjfélkor kilopják a halásztanyákról a kisfiúkat, és szétmarcangolt holttestüket a küszöb elé teszik…”(J. Hašek: A Balaton partján – részlet a műből) És a már tapasztal katona – aki a veszprémi hadgyakorlaton csak azért nem győzött, mert időközben lefújták a gyakorlatot – 1914 augusztusában a 91. gyalogezred 5. zászlóalj 11. menetszázadával elindult a „Nagy gyülekező” helyszínére, a San folyó völgyébe. Oda, ahová a „Füredi ezredek”, a 20-asok, 48-asok és 31-esek is tartottak. „… a vonat már több mint két órája állt az állomáson, a többi vagonban mindenütt csak azt beszélték, hogy a vonat biztosan visszafordul, és Olaszországba küldik. Emellett szólt az is, hogy közben furcsa dolgok történtek a transzporttal. A legénységet megint kikergették a vagonokból, jött egy egészségügyi ellenőr meg egy fertőtlenítő osztag, és szépen belocsolták az összes vagonokat lysollal, amit a katonák igen kelletlenül fogadtak, különösen abban a vagonban, ahol a komiszkenyér volt felraktározva. De a parancs parancs, az egészségügyi bizottság kiadta a parancsot, hogy a 728-as számú transzport valamennyi vagonja fertőtlenítendő, s ezért szép nyugodtan belocsolták lysollal a cvibak-halmokat és a rizses zsákokat. Ebből látszott, hogy valami rendkívüli dolog van folyamatban. Aztán ismét betereltek mindenkit a vagonokba, és egy fél óra múlva megint kikergették őket, mert odajött a transzporthoz szemlét tartani egy öreg kis tábornok, akinek Švejk egész természetesen mindjárt gúnynevet
is adott. A felsorakozott katonák mögött állva ugyanis odaszólt Vaněk számvivő őrmesternek: - Kész hullajelölt a kisöreg. S az öreg tábornok elsétált a katonák arcvonala előtt, Ságner kapitánytól kísérve, majd megállt egy fiatal katonánál, s valószínűleg azért, hogy fellelkesítse az egész legénységet, megkérdezte tőle, hogy hovávalósi, milyen idős, és van-e zsebórája. A katonának ugyan volt órája, de mivel azt hitte, hogy még egyet kap az öregúrtól, azt felelte, hogy nincs, mire az öreg hullajelölt-tábornok így szólt, éppoly bárgyú mosollyal, mint ahogy Ferenc József császár szokta megszólítani körútjain a polgármestereket: - Nagyon helyes, nagyon helyes - azután pedig a katona mellett álló káplárt tisztelte meg azzal a kérdéssel, hogy egészséges-e a felesége. - Alázatosan jelentem - ordította a tizedes -, nőtlen vagyok - mire a tábornok kegyes mosollyal megint csak azt mondta: - Nagyon helyes, nagyon helyes. Aztán a második gyermekkorát élő tábornok megkérte Ságner kapitányt, hogy mutassa be neki, hogyan számolnak a katonák, amikor kettős rendekbe fejlődnek, s egy pillanat múlva már zengtek is a kiáltások: - Egy... kettő, egy... kettő, egy... kettő. Ezt nagyon szerette a hullajelölt tábornok. Volt neki otthon is két puccerje, fel szokta állítani őket maga előtt, s ezeknek is számolniuk kellett: "Egy... kettő, egy... kettő." Ausztriának rengeteg ilyen tábornoka volt….” Švejk, a derék katona közel ugyanazt az utat járta be, amit a zalai és veszprémi legények. Az elsők között értek Galíciába, ott estek át a tűzkeresztségen, ott szenvedték első vereségeiket is, és ott semmisült meg első alkalommal a veszprémi 31-es gyalogezred. És ott, Galíciában futamodtak meg a cseh ezredek, amelynek következtében a 48-asok kerültek kutyaszorítóba, és attól kezdve a magyar bakáknak már Pilsenbe kellett bevonulni kiképzésre. Oda vonult be a kanizsai 48asokhoz a füredi Szabó Imre honvéd is 1915. végén, onnan küldte első tábori lapjait ismerősöknek, rokonoknak. „…Aztán Švejk a mindnyájuk által ismert parancsokról kezdett beszélni, amelyeket bevagonírozás előtt olvastak fel nekik. Az egyik hadseregparancs volt, Ferenc József aláírásával, a másik parancsot József Ferdinánd főherceg adta ki, a keleti hadseregcsoport főparancsnoka, s mindkettő azokra az eseményekre vonatkozott, amelyek 1915. április 3án játszódtak le a Dukla-szorosban: ekkor ugyanis a 28. ezred két
zászlóalja tisztestül átvonult az oroszokhoz az ezredzenekar hangjai mellett. Mindkét parancsot remegő hangon olvasták fel Švejkéknek, és szövegük cseh fordításban így hangzott: HADSEREGPARANCS 1915. ÁPRILIS HÓ 17-RŐL
Fájdalmas szívvel elrendelem, hogy a 28. cs. kir. gyalogezred gyávaság és hazaárulás miatt törültessék hadseregemből. A becstelenné vált ezredet fosszák meg zászlójától, és azt adják át a katonai múzeumnak. A mai napon megszűnik létezni ez az ezred, amely már a hazából erkölcsileg megmételyezve vonult a harctérre, hogy ott hazaárulást kövessen el. I. FERENC JÓZSEF
JÓZSEF FERDINÁND FŐHERCEG PARANCSA
Egyes cseh alakulatok nagy csalódást okoztak hadjáratunk folyamán, különösen a legutóbbi harcokban. Főként védelmi állásokban okoztak csalódást, amikor hosszabb ideig tartózkodtak a lövészárokban, s ezt az időt az ellenség gyakran arra használta fel, hogy kapcsolatot és összeköttetést teremtsen e csapatok aljas elemeivel. Ezen árulók támogatásával az ellenség rendszerint azon frontszakaszok ellen intézett támadást, melyeket az ilyen csapatok tartottak. Az ellenségnek gyakran sikerült meglepnie alakulatainkat, úgyszólván ellenállás nélkül behatolnia állásainkba, és rendkívül nagyszámú foglyot ejtenie. Ezerszeres szégyen, gyalázat és megvetés szálljon e becstelen nyomorultakra, akik elárulták a császárt és a birodalmat, s nemcsak dicső és bátor hadseregünk dicsőséges zászlóinak becsületén ejtettek foltot, hanem ama nemzetiség becsületén is, amelyhez tartoznak. Előbb-utóbb utoléri őket a golyó vagy a hóhér kötele. Minden egyes cseh katonának, akiben van becsület, kötelessége jelenteni a parancsnokának az ilyen aljas bujtogatókat és árulókat. Aki nem cselekszik így, maga is áruló és becstelen. Jelen parancs felolvasandó valamennyi cseh ezred legénysége előtt. Uralkodónk rendelete alapján a 28. cs. kir. ezred már törültetett a hadseregből, s az ezred fogságba kerülő szőkevényei valamennyien vérükkel fognak fizetni súlyos bűnükért. JÓZSEF FERDINÁND FŐHERCEG
- Egy kicsit elkésve olvasták föl nekünk ezeket a parancsokat - mondta Švejk Vaněknek -, borzasztóan meg vagyok lepve, hogy csak most olvasták fel, pedig a császár őfelsége már április tizenhetedikén kiadta az ő parancsát. Még azt hihetné az ember, hogy valamilyen okból nem akarták mindjárt felolvasni nekünk. Ha én volnék a császár őfelségének a helyében, nem hagynám, hogy így fütyüljenek rám. Ha én április
tizenhetedikén kiadok egy befélt, akkor azt tizenhetedikén fel is kell olvasni minden ezred előtt, még ha cigánygyerekek potyognak is az égből…” „… - Már régen tudja mindenki - mondta útközben Švejknek az egyéves önkéntes -, hogy minket áthelyeznek Magyarországra. Ott majd marsbataillonokat alakítanak ki belőlünk, a katonák gyakorolni fogják az éleslövészetet, összekeverednek a magyarokkal, aztán vígan elmegyünk a Kárpátokba. Ide Budějovicébe magyar helyőrség jön, és lesz nagy fajkeveredés. Van egy elmélet, hogy az idegen nemzetek lányainak a megerőszakolása a legjobb módszer a degenerálódás ellen. Így csinálták már a svédek meg a spanyolok is a harmincéves háborúban, a franciák Napóleon alatt, most pedig a budějovicei környéken ugyanezt fogják csinálni a magyarok, méghozzá durva erőszakolás nélkül. Mindenre sor kerül, ha elég hosszú az idő. Itt csupán egyszerű cseréről lesz szó. A cseh katona majd egy magyar lánnyal fog hálni, a cseh kislány pedig egy magyar honvédet részesít vendégszeretetében, és évszázadok múlva az antropológusok majd eltűnődnek azon az érdekes és meglepő tüneményen, hogy a Malše partján kiugró pofacsontú emberek bukkannak fel.” „... Lukáš főhadnagy nem válaszolt. Teljes apátiába zuhant minden iránt. Legjobb lesz, villant át az agyán, ha fütyül az egészre. Ha nyugodtan ülve marad, Budějovicében leszáll a vonatról, jelentkezik a kaszárnyában, és egy menetszázaddal kimegy a frontra. A fronton alkalomadtán agyonlöveti magát, és megszabadul ettől a nyomorult világtól, amelyben ilyen gazemberek sétálnak, mint Švejk…”
*
A háború befejezése után sem Švejk, sem Hašek nem vett részt újabb veszprémi gyakorlatokon, a Balatont is csak emlékeiben őrizte tovább. A Monarchia széthullott, az első világháborús „K.u.k. mintakatona” sorsának további alakulását már újságíró barátja, Karel Vanek formázta tovább. 1923. január 3-án, negyvenéves korában tüdőtágulás és szívbénulás következtében elhunyt. Utolsó szavai a következők voltak: „Sohasem hittem, hogy ilyen nehéz meghalni.”
SZÉP ERNŐ (1884-1953) 1884. június 3o-án született Huszton. 1908-tól, a Nyugatnak indulásától munkatársa. 1910-tõl az Est munkatársa, glosszákat, tárcanovellákat írt. 1914-ben frontszolgálatra jelentkezett, mint önkéntes betegápoló, haditudósító; kardjára felvéseti: "LEBEN UND LEBEN LASSEN". 1920-21 között Bécsben élt emigrációban. 1925-tõl, Az Újság munkatársa, a polgári liberális eszmék szószólója. 1920-30 között ünnepelt színpadi szerző. 1944 augusztusában "csillagos házba" internálták, a svéd követség mentelmi útlevelével rövid időre kiszabadult, de 1944 végén munkaszolgálatra hurcolták. 1948 után szegénységben élt; a Petőfi Társaság tagjai közé választotta. 1953. október 2-án Budapesten halt meg.
NÉMETH ÁKOSNÉ RÁCZ LÍDIA [6]: SZÉP ERNŐ
BALATONFÜREDEN
RÉSZLETEK A SZERZŐ ENGEDÉLYÉVEL Az írás teljes terjedelmében megjelent a Füredi História VI. évf. 3. sz.2006. novemberi számában
„…A Füreddel kapcsolatos szépirodalmi válogatásokban, összeállításokban eddig nem szerepeltek Szép Ernő írásai, a helytörténeti kiadványok sem említik itteni tartózkodását. Pedig az eddig fellelt dokumentumok azt bizonyítják, hogy az író 1914 június-júliusában, majd 1915 július elején Füreden pihent, s élményeiről sajátos hangulatú írásaiban is beszámolt. Ady
Endréhez írt leveléből az is kiderül, hogy Patika című darabjának néhány jelenetét itt kezdte el formába önteni. […] Június 28-án Füreden éri a szarajevói merénylet híre, A tragédia című tárcáját innen küldi Az Est-nek. „Vasárnap délután. A Balaton, mint valami széles és hosszú és édes kék unalom, mely a távolságban elszürkül. […] A tavon messze vitorlák lebegnek, nagy fehér madarak, a melyek leszállottak a vízre. A part közelében enyelgőn hintálja magát szerteszét a Csolnakázás, a parton fehéren sétál a Séta, a platánok alatt a padokon végig a Nyugalom, keresztbevetve a lábakat. A távoli kettős tihanyi torony, mint együtt emlékező öreg pár. Egy kis kerek pavillonban cigányzene édeskedik, s a parton a Jacht-klub fehérkeresztes piros zászlója integet, s a klub faháza előtt hosszú árbocon sok-sok kis tarka lobogó örvendezik, valami bécsi kiránduló vendégeket várnak. A víz hullám nélkül fekszik, boldog türelemmel tűri, hogy a meleg fellopkodja páráit az ég felé. Négy óra. […] – ekkor érkezik váratlanul a döbbenetet okozó tragédia híre. „Kezek csapódnak össze, a Séta összevész a fasorban, a Nyugalom felrémül a padokról, a sárga és a fehér ruhák össze-vissza nyugtalankodnak, mint amikor a forgószél faleveleket és papírszeleteket kerget körbe a levegőben…A trónörököst meggyilkolták…” […] Július elején ismét itt járt, amit a Füred 1915-ben című esszéje bizonyít. Az első honvédtüzérezed önkénteseként Pestről lovagolt katonatársaival két napos pihenésre. „Íme megint a kettős rendben álló platánok alatt találom magam a füredi parton.[…] Siófok felől errefelé füstölög a régi fekete balatoni gőzös, a Helka, s távol egy árva vitorlás fehérlik a tavon, mint egy sirálynak a szárnya, a ki lebukott a vízbe a hal után. A többi vitorlás leszerelve ringatózik csendesen a sétány előtt, elhagyottan hallgat a Yacht-Club finom sárga pavillonja és az ismerős kis fekete csónakok kikötve várakoznak és az unalom ellen himbálják magukat.[…] És nézd: a Sétány teli van fehérruhás nőkkel és csukaszürke katonákkal. Tisztek, legények üldögélnek, biczegnek. Sétálgatnak lassan, a kik mind sebesülten vagy betegen kerültek haza a háborúból.[…] Benéztem a szép fehér szanatóriumba a parton. – Itthon van a főorvos úr? – A főorvos úr a harctéren van. – Igaz, úgy-e, a főkertész úr is bevonult tavaly? – A főkertész úr elesett télen a Kárpátokban. […] A drága Blaha Lujza ott üldögél a kis Templom-utczában a fehér tornáczon, mint tavaly. Sok virág és hímzés előtte az asztalon, mint tavaly. Úgy szerettem volna letagadni előtte, hogy háború van, nem lehetett, ott az újság is az asztalán. A háborúról kellett diskurálni…”
A HADITUDÓSÍTÓ TÁBORI KORNÉL (Szolnok, 1879. 06. 27.– Auschwitz, 1944. 07. ?) Jogot végzett; a Pesti Napló munkatársa, rendőri riporter; a bűnügyi riport első magyar művelője volt. 1919-től a bécsi titkos levéltár anyagából számos dokumentumot adott közre. Könyvei közül a legtöbb szociográfiai jellegű munka volt (kiemelendő a Székely Vladimirral közösen írt Bűnös Budapest-ciklus, valamint a Bűn és nyomor a gyermekvilágban című könyve, amely a magyar szociofotózás úttörője), de írt útibeszámolókat és gyermekkönyveket is. Sokat tett a magyar idegenforgalom fejlesztéséért. Balatoni és füredi témájú írásai rendszeresen megjelentek a Balatoni Kurir és a Balaton c. újságok hasábjain. Élete utolsó éveiben a Gyermekvédelem című lapot szerkesztette. Műfordítóként Charles Dickens, Zane Grey, Henry S. Landor, Peter Cheyney, Francis Brett-Young, Upton Sinclair és P.C. Wren munkáit fordította. 1914-ben az egyik első (és ugyan töredékben, de fennmaradt) némafilmet rendezte Pufi cipőt vesz címmel, amely egyes források szerint Kabos Gyula első filmszerepe volt.
Tüzértisztek útban az olasz határ felé.(Tábori Kornél felvétele, 1915.)
TÁBORI KORNÉL FELVÉTELEIBŐL
A zborói Rákóczi-kastély az oroszok elvonulása után.
Az elpusztított Hosszúrét Tábori Kornél felvételén
Zboró főtere. Jobbról a zsidó templom, melynek csak a homlokfala maradt meg.
TILESCH NÁNDOR, ID.
(Kassa, 1894. jan. 12.- Balatonfüred, 1967. jún. 1.)
1926-ban jelent meg A világháború népköltése című, nyolckötetes munkája. A mű tartalmazza a világháborúval kapcsolatos balladákat, katonaverseket, dalokat, katonavicceket.
Románia felé… Románia felé nem tudjuk mi az utat, Százados úr, mutassa meg, merre van! Megmutatom, jó fiaim, én is elmegyek, A jó Isten tudja, ki jön vissza veletek! Gyertek magyar fiúk, húzzunk drótot, ha lehet, Mert megindult már a román hadsereg. Szólnak az ágyúk, ropognak a nehéz fegyverek, Most látszik meg babám, mit ér egy magyar gyerek! Kedves édesanyám, ha fel akarsz keresni, A kolozsvári temetőbe gyere ki, Ott találod síromat egyik kőszikla alatt, Kedves édesanyám, kisírhatod magadat.
VASZARY JÁNOS harctéri rajzaiból: OROSZ HADIFOGLYOK, PARASNICAI FEDEZÉKEK.
A limanovai csata IM MEMORIAM CSER JÓZSEF * GYENIS ERNŐ * IFJ. SOMOGYI BÉLA * SOMOGYI PÁL * TÁLOS IMRE „…Limanova neve most is ott ragyog az elsők sorában, egy társaságban Krasznikkal, Komarovval, szikrázó gyémántjaként annak a diadémnak, melyet e század homlokára a magyar vitézség tűzött. Még ezekben a sikerekben oly gazdag galíciai harcokban is váratlanul lobbant föl Limanova neve, mert mi sem vallott arra, hogy ez a győzelem el fog következni. Huszárjaink, kik leszállva nemes paripáikról, ezt a győzelmet a puska agyával kiverekedtek, oly hatalmas túlerővel állottak szemközt, mely győzhetetlennek látszott; ám éppen a feladat teljesíthetetlenségének látszata gyújtotta fel annyira magyar vérüket, hogy kivívták a hadjárat egyik legnagyobbszerű győzelmét…” (A világháború képes története, 1915. 40. sz.)
Magyar huszárok Limanovában
„MOST MUTASSÁTOK MEG, HOGY NÁDASDY-HUSZÁROK VAGYTOK!”
A Nádasdy h. ezred legendás parancsnoka Muhr Ottmár ezredes és sírja Limanovánál
Elesett orosz katonák a tömegsírban
Sebesültek keresése a csata után
NAPLÓRÉSZLETEK VITÉZ MARKÓCZY JÁNOS altábornagy (Nagyszeben, 1890. 03. 17. - Zürich, 1956. 03. 26.)
Markóczy tábornok pályafutásából csak egy fél évtized köthető szorosan Veszprémhez, Balatonfüredhez és a Balatonhoz, de emlékét annál több nemes cselekedete őrzi: Az ő katonái állították helyre 1943-ban a Hidegfürdő fahídjának megroppant elemeit, műszaki alakulatai több alkalommal is kiszabadították Balatonfüredet a hó fogsága alól, s tették járhatóvá a füredi és arácsi utcákat – minden kötelezettség és ellenszolgáltatás nélkül. A második világháború alatt rendszeresen a segélyszervezetek rendelkezésére bocsátotta a Tiszthelyettesképző Iskola gépjárműveit, biztosította a segélyadományok begyűjtését és szétosztását. A „jutasi altisztképző” parancsnokaként Balatonszőlősön kápolnát építtetett, mert ott is segítségét kérték. ÉPITETTÉK AZ ÚR 1942. ÉVÉBEN A JUTASI TISZTHELYETTESKÉPZŐ ISKOLA HALLGATÓI VITÉZ MARKÓCZY VEZÉRŐRNAGY PARANCSNOKSÁGA ALATT HORVÁTH ANDOR SZÁZADOS MŰVÉSZI TERVEI SZERINT KÜRTI LÁSZLÓ ŐRMESTER VEZETÉSÉVEL. Markóczy János a hivatásos katonatiszti pályát választotta élethivatásásul. 1911-ben végzett hadnagyként. A háború kitörésekor a k.u.k. 69. gyalogezred tisztjeként került az orosz frontra. Rövidesen századparancsnokká léptették elő, 1915-ben már főhadnagyi rangban zászlóaljparancsnok.
Folyamatosan vezetett harctéri naplója és rajzai érdekes és forrásérékű adatokkal egészítik ki a frontszolgálatot teljesítő katonák mindennapjait. 1940-1944 között a jutasi "Kinizsi Pál" Honvéd Altisztképző ill. Tiszthelyettesképző iskola parancsnoka volt. „…Az iskolának a motorja, atomja, lüktető szíve, észkombájnja az iskola parancsnoka volt, vitéz Markóczy vezérőrnagy, tábornoki rangban. Olyan volt, mint a többi ember, ruhája ugyan elárulta, hogy honvéd tábornok, tehát úgy, mint tán az egyetemi rektornak a talárja elárulja, hogy ő a rektor... Itt is egyenlőre csak ezt lehetett, piros a pantallójának az oldalcsíkja, jó külső felépítésű, katonanézésében is öntudatot szikrázik a szeme, a neve fogalom a jutasi iskolában, a kikerült tanítványai közt, akire mindenkor csak felnéztek, soha nem szidták, hiszen aki nem bírja az egyetemet, az ne szidja rektort, veszi a sátorfáját és tovább áll. Itt is mód volt arra, aki nem bírja, elhelyezteti magát más katonai alakulathoz, de aki marad és maradt, annak bírni kellett a precíz, pontos, katonai kiképzést...” (Czeglédy Gyula:Jutasi emlékeim 1943. július 14- aug. 9.)
RÉSZLETEK MARKÓCZY FŐHADNAGY NAPLÓJÁBÓL. 1914. október 3., Patakófalu. „… Zászlóalj segédtiszt voltam.[…] Végre kimerülten, átfázva, éjfélután beérkeztünk a faluba, mely egy hatalmas, erdővel szegélyezett teknőben feküdt. Ezt azonban csak a térkép alapján állapítottuk meg, mert a sötétben öt ujjunkat is alig láttuk. Zászlóaljparancsnokunkkal a zlj. élén meneteltünk, egyszer csak azon vesszük észre magunkat, hogy: „volt zászlóalj, - nincs zászlóalj”. Az emberek szétszéledtek, ki ahol házat talált, belebújt, vagy szénakazlakban és pajtákban helyezkedett el. […] Oroszok rajtunk ütöttek, gyilkolják a biztosíték nélkül elhelyezett embereket, kínozzák őket, rágyújtják a házakat??! Stb. Villámgyorsan haladnak el a szemeim előtt mindazon képek, melyeket az elmúlt háborúk borzalmairól apáink emlegettek. Éreztem, hogy tehetetlen vagyok; nem tudok se az embereken, se magamon segíteni. Merre menjek ebben a korom sötétben, hol vannak embereink, hol az ellenség? Dideregve, fogvacogtatva csak vártam, vártam, mikor törnek rám az oroszok, mikor csonkítanak meg; még kezemet sem tudtam volna a pisztoly után kinyújtani, szinte megbénultam. Reszketésemtől
szinte a szalma is mozgott. […] Így képes a bizonytalanság érzése az emberre hatni.” 1914. november 24. „Meg kell emlékeznem itt volt legjobb bajtársamról, a szőke hajú, bolondos, kedves Szobissek hadnagyról. Még a háború előtti időkben együtt ettük a laktanya kis szobájában az obligát vacsorákat, együtt kurtizáltunk, együtt verekedtünk a járőr gyakorlatok alatt, és együtt mulatoztunk Titelen, amikor az 1912-es, 13-as kritikus télen ott őriztük a Tiszába fagyott Duna-hajórajt. Nemsokára ott elvesztette szívét, eljegyzett egy titeli aranyos leánykát. Jött a háború. A kis hadnagy komoly harctéri felszereléséhez, mint: pisztoly, kés, távcső, irattáska stb. tartozott meg egy kedves, kevésbé harcias cikk: menyasszonyának kabátzseb nagyságú fényképe is […] Egymás mellett haladunk, fütyülnek a lövedékek, jajgatnak az emberek, feltűnő fehér paraszt bekecsemet eldobom, hogy a célzást megnehezítsem. Az ő kezében karabély, visszafordul és lő. „Hál istennek!” – kiáltom, „Nincs nagyobb baj” Tovább megyünk, és mint egy zsák levágódik szegény mosolygó arcú bajtársam. Ott feküdt mellettem mozdulatlanul. Ez mind pillanatok műve volt és egy pillanat alatt villant át agyamon a német katonadal: Ich hatt, einen Kameraden… Nincs idő az érzelgésre. Négy ember megfogta, hátravitte a szeretett barátot” 1914. december „Újév előtti napon hozzám jött Horváth tábori lelkész és megkért, hogy földkunyhóm mellett készítsek elő egy oltárt, amelyen másnap Istentiszteletet tarthat. Délután néhány emberrel nekifogtam a kiszemelt hely elegyengetéséhez, csinosításához. A körülvevő fákat egy összelőtt házból hozatott szentképekkel díszítettem. Ezek között volt Czenstochowa-i Mária képe is, melyet az ottani vidék minden házában, minden képes fáján lehetett látni és amelyet minden katona ismert. Munka közben az oroszok – teljesen szokásuk ellenére – arra a helyre néhány ágyúlövést adtak le. A srapnelek fölöttünk robbantak, de nem tettek kárt bennünk. Akkortájt már a srapnelektől már nemigen féltünk és így folytattuk munkánkat. Nemsokára azonban újabb lövedéksorozatot lőttek közénk. A lövedékek ólomgolyói ugyan értek bennünket, de egy-két ember jelentéktelen zúzódásán kívül nem történt baj. Erre azonban félbeszakítottam a munkát és elbújtattam az embereket. Még néhány lövedék arra repült. Erről nem tettem senkinek említést, mert attól tartottam, hogy az ezredparancsnokság a veszélyeztetett helyre való tekintettel az Istentiszteletnek megtartását ott nem engedélyezi.
Az egész lövést annak tulajdonítottam, hogy az oroszok általában belövésszerűen több helyre zavaró tüzet adtak, mert hisz oda nem is láttak. Másnap kb. 250-300 ember, tiszt, legénység összegyűlt az oltár körül. (Felekezeti féltékenység akkor nem volt.) Áhítattal hallgatta mindenki az újévi prédikációt és misét. Izgalmasan és félve vártam, hogy mikor is fognak az oroszok az ájtatos emberek közé lőni, de nem esett egyetlen lövés sem. Mise végeztével az emberek díszmenetelve elvonultak őrhelyeikre és fedezékeikbe. Én a lelkésszel megvártam az emberek elvonulását, azután megkértem őt, jöjjön odumba, igyék velem egy csésze teát, mert hisz még nem reggelizett. Ő görnyedve belépett odumba, - én utána. A bejárat deszkalapját helyre akartam tolni, abban a pillanatban hatalmas durranás, és még néhány ágyúlövés. Ólomdarabok, vasszilánkok, fadarabok szanaszét röpködtek ott, ahol néhány perc előtt áhitatos katonáink tömege állott! Aztán csend! Szótlanul néztünk egymás szemébe, szótlanul fogyasztottuk el a reggelinket. Gondolataink annál jártak, ki oly csodálatos módon megvédte embereinket. Emlékezetül az oltárt vázlatkönyvembe berajzoltam.”
MARKÓCZY JÁNOS FŐHADNAGY RAJZAIBÓL
Kiépített századparancsnoki fedezék
Tábori oltár
Patakújfau látképe
TÁBORI LEVELEZŐLAPOK
A FRONTRÓL
Képeslapméretű, gyenge minőségű papírból készült fehér, vagy színes kis kartonlapocskák. 14 x 9 cm, ennyi járt mindenkinek, legyen az gyalogos, tiszthelyettes, vagy ezredes. Ceruzával felvésett hullámzó szavak és mondatok legtöbbször csak annyit közöltek, hogy „…a levelet megkaptam. Én jól vagyok. Remélem lapom egészségben találja az otthoniakat. Tisztelem a családomat és az ismerősöket…” Sokkal többet nem igen tudhatunk meg a tartalmukból, mert az otthonmaradottak jól tudták, hogy a katona mást nem is igen írhatott volna. Rosszról, veszteségekről, szenvedésekről tilos volt hírt adni, mert ebben az esetben nem került volna rájuk a bélyegző: „ZENSURIRT” , igaz 1915 második felétől már a bélyegző is hiányzott a lapok többségéről. „A legeldugottabb kis falvak paraszti népe is tudja már, hogy mit jelent a gummibélyegző e közismert, fekete lenyomata: censuriert és hogy mint kell kitölteni a bélyegtelen levelezőlapokat, amelyek a Kárpátok szakadékaiba és Oroszország véráztatta síkságaira viszik az aggodalmas szeretettől meleg üdvözletet.” Hogy honnan is jöttek a lapok, vagy hová kérték katonáink a választ, pontosan senki sem tudta, ezeket elfedték a tábori postaszámok, valahol a távoli Galíciában, vagy épp az olasz fronton. Pontos helyüket a hadvezetésen kívül csak a Posta vezérigazgatóságán tudták. Budapest 72. számú (gyűjtő) postahivatalában naponta 413.000(!) tábori lapot osztályoztak a tábori posták száma, majd a csapattestek szerint. „A hadosztályposta folyton vándorol a hadosztálytörzzsel, kis falvakban, istenhátamögötti helyeken telepszik meg, s vonul előre vagy hátra a hadosztállyal együtt. Gyakorta pajtákban, csűrökben, viskókban dolgoznak derék postásaink, akiket nem egyszer fenyeget és vár az ellenség tüze. Ki a tűzvonalba az ezredtől gyakran a muníciót szállító málhás állatokon viszik vagy a szakácsokra bízzák a kedves
leveleket s bizony gyakran lelövik a küldöncöt, amikor a rajvonalba igyekszik, vagy elfogják.”
A frontról érkezett lapok ellenkező utat jártak be: Az ezredeknél a konyhánál vagy a trénnél gyűjtötték össze a leveleket s szállították el a hadosztálypostához, ahol feldolgozták, osztályozták s azután a hadsereg-főpostahivatalhoz szállították, amely a magyarországiakat Budapestre, a kijelölt gyűjtő hivatalokba továbbította.
Zárt borítékban, hosszabb terjedelmű levelet hazajuttatni hivatalosan csak igen ritkán lehetett, tiltotta a szabályzat. Ezért is meglepő, hogy egyre több un. „harctéri levél” kerül elő nap, mint nap – hitelességük bizony megkérdőjelezendő. Hosszabb terjedelmű levelek megírására ott volta a hivatalos haditudósítók, mint pl. Tábori Kornél, vagy a félhivatalosok, mint Mangold Gusztáv – az ő írásaikat mindenkor a haditudósító századok parancsnokai, vagy a cenzúrázással megbízott ezredtisztek továbbították az újságok felé.
SZABÓ IMRE
(Balatonfüred, 1882. január 10. - Balatonfüred, 1943. szeptember 9.) TÁBORI LEVELE
(Ritkaságnak számító hosszabb terjedelmű levél Németh Ákosné Rácz Lídia családi albumából. 1916-ig még parancs tiltotta a levelezőlapokon kívüli kapcsolattartást) Kelt 1916. X. 1. Kedves feleségem és kedves szüleim! Kívánom Istentől, hogy soraim a legjobb egészségben találjon mindnyájatokat, és hála a jó Istennek, egészséges vagyok, amit mindnyájatoknak szívemből kívánok. Tudatom kedves feleségem, hogy ötödikén keltezett lapodat tegnap, harmincadikán megkaptam […], de a négyes lapot nem kaptam meg, vagy talán elírtad a számozását. Ami a szüretet illeti, nagyon bízom, de ha kevés is lenne, csak együtt fogyaszthatnánk![…] Amint hallom, a napokban elmegyünk innen, azt nem tudom, hogy hová, de úgy bízom, hogy az egyik frontra, a lövészárokba. A nyáron csak egyik helyről a másikra vetették az embert, most a kemény téllel kell bekerülni a lövészárokba, ami már magában is nagy ellensége az embernek. Amit a jó Isten végzett felőlem, azt el nem kerülhetem. Ott majd rövidesen fordul vagy életre, vagy halálra, és elérem, hogy hosszú utamon visszafelé jöhetek. […] Lehetséges, hogy mire soraimat megkapod, innen is elmegyünk, tehát ha eddig csomagot nem tettél fel, várj vele addig, amíg új címet írok, de lapot csak küld erre a címre tovább, az eljön utánam. Ha elmarad, az nem nagy kár, de már ha a csomag eltéved, azt pótolni nem lehet, mert olyan nagy értéke van a részemről, amit civilben elképzelni sem tudtam volna. Amilyen ételt én most méz ízűen eszem, olyat otthon a kutyámnak sem hagytam volna, vagy azt mondtam volna, hogy kár a moslékba önteni is, mert elrontja azt. Képzeld kedves feleségem, amikor főztetek édes káposztát finom disznóhússal, még be is rántottátok, azt sem szívesen ettem, csak úgy fitymálva. Hanem bezzeg most megenném szívesen, ha elém tennéd. Olyan káposztalevelet, amit a nyulaknak vénöltem, most olyat főzök, aminek egy szikrányi közepe van, és tele van hernyóval meg fenyőlevéllel…[…] Nekünk olyan finom, amilyet otthon sem főzött sem anyám, sem feleségem, akinek nem jut belőle, annak meg a nyála úszik érte, pedig köpködjük a fenyőlevelet is belőle. […] Írtam kedvesem, hogy meleg ruhát küldjél, de ezúttal tudatom, hogy ismét várj vele, míg legközelebb kérem, mert trikó nadrágot és haskötőt kaptunk,
köpenybélést is kikaptuk már és a blúz alá felvesszük, olyan jó, mint a belsőrékli. Tehát míg nagy hidegek nem lesznek, kibírom állni a hideget, és addig még lehet, hogy adnak több téli ruhát. X. 2. Tudatom kedves feleségem, hogy múlt hó huszonnyolcadikán keltezett lapodat ma, másodikán megkaptam. Írod, hogy kedves lányom is itthon van már és sok puszit küldött nekem, most meg én küldök nagyon sokat még anyámnak is, meg a mamának, meg nagypapámnak, meg öregapámnak. […] Írtad kedvesem, hogy megkérdezted a postán, hogy újra felveszi-e a csomagokat. Tegnapi soraimban írtam, hogy elmegyünk innen, most halljuk, hogy csak itt maradunk, tehát ha felveszik a csomagot, küldd el, de amint feljebb is megírtam, a ruhát nem kérem. A kis csomagot jól varjad le, szorosan kössétek át czukorspárgával, de még jobb, ha dróttal kötitek át. A spagetra tegyetek pecsétet, a drót végét meg verjétek be, hogy ne sértse a kezet, aztán Isten nevében bocsássátok útra. Százharmincháromra felveszik, arra tedd fel, de ha kétszáznégyre lehet, arra küldd. De mindkettőre ezt a címet írd, mert többen kapnak csomagokat százharmincháromra Zalából és épp nálunk nem veszik fel ezeket. Hosszúra nyúlt unalmas soraim bezárva, mindnyájatokat ezerszer csókolva maradok sírig hű férj, szerető apa és gyermek. Kedves jó szüleim! Sajnálom, de most nem tehetek róla, hogy kénytelen vagyok kérni hazait. Majd ha a jó Isten megsegít, meg fogom hálálni, ha pedig itt kell elveszni, a jó Isten áldja meg őket érte. […] Tisztelem és csókolom mindnyájokat és titeket is kedves feleségem, kedves kis leányom. Tisztelem Csetééket, Vargáékat, egyszóval minden atyafélét, szomszédot. Isten veletek és velem
Imre
VARGA GÁBOR (1884 – 1916) 48. gye. 11. század, pf. 59.
TÁBORI LEVELEZŐLAPJAIBÓL
(Németh Ákosné Rácz Lídia családi albumából)
Kelt levelem 1916. II. 3. Kedves Imre rokon! Tudatom veled, hogy lapodat megkaptam, melynek igen megörültem, hogy írtál. Tehát ha lapomat megkapod, írjál. Kedves rokon! Tudatom veled, hogy itt van a Kenyeres Gábor, Róka meg a Sánta János is, csak másik századokban. Más újságot most nem írhatok, mind hogy erre mifelénk most egy kicsit jó idő van. Most pedig jó egészséget kívánok és tisztelem az ismerősöket. Maradok szerető rokon: Gábor
TÁBORI LEVELEZŐLAP HÁTORSZÁGBÓL
SZABÓ IMRÉNEK A
(Németh Ákosné Rácz Lídia családi albumából)
SZABÓ IMRE 1915-ig a pápai Hadikórházban
teljesített szolgálatot, a tábori lap feladója, Csehi Józsefné polgári alkalmazottként ugyanott. Keserűséget és tehetetlenséget tükröző sorai kikerülték a cenzorok figyelmét, a lap eljutott a fronton harcoló Szabó Imréhez.
F.a.: Csehi Józsefné Pápa, Casino Kedves Szabó bácsi!
Kelt Pápa, 1917. március 22.
Soraival igen nagyon megörvendeztetett, nagyon örülök, hogy helyzete egy kicsit megkönnyebbült és hogy egészséges. Csak már vége lenne ennek az embertelen háborúnak. Már éppen elegen elpusztultak, aki még megvan, hagyják életben. Már a nyomorékokra is rá kerül a sor, de még elég sokan vannak, akik ki tudnak bújni a szolgálat alól. […] Kis leányának is sok puszit küld.
B. SOMOGYI KÁLMÁN (Balatonfüred)
„Jól vagyunk, mindennel el vagyunk látva, cigaretta, szivar, étel és ital rogyásig van. Most nyúlbőrös mellényt kaptunk és kilátásba van helyezve a bundával bélelt felsőkabát is. Jó dolgom van, meg is híztam, de meg is őszültem.” (BALATONFÜREDI HIRLAP, 1914. DECEMBER 6.)
Magyar népfölkelők a fehér báránybőr-bundában, vasútőrségen.
CSAJÁGHY GÁBOR LEVELE A
KÖRÜLZÁRT PRZEMYSLBŐL [81]
„Édes anyukám! Jelen soraimat a levegőn keresztül kapjátok repülőgéppel. Egészséges vagyok, nincs semmi bajom. Kérlek angyalom, az alanti címeket rögtön értesítsd, hogy férjeik egészségesek és mindnyájan üdvözletüket küldik. Számtalanszor csókól mindannyiotokat szerető aputok: Gábor. Bécsi Józsefné Vászoly Tőkés Lajosné Vezseny Buchwald Ignácné Kővágőörs.(Ezen a címen írd meg, hogy Bárány és Rózsa egészségesek.) Endrődi Vincéné Felsőrajk Novák Józsefné Nagypécsely Kérlek édesem, mindezeket tudasd, mily úton kaptad ezt a lapot. B.u.é.k. mindnyájotoknak édes angyalom, számtalan csók.”
Az erődrendszert első alkalommal 1914. szeptember 21-én zárták körül az orosz csapatok: öt orosz hadtestet küldöttek Przemysl alá, Dimilriev Radkó, a «bolgár Napoleon» vezetésével, aki a háború kitörése előtt Bulgária követe volt Péterváron s azután belépett az orosz hadseregbe. Boroevič felmentő serege október 12-én vonult be Przemyslbe. Az erődrendszer második körülzáráskor már csak léghajó segítségével tudtak a védők kapcsolatot tartani a külvilággal.
Bárd Miklós:
[ LEVELDI KOZMA MIKLÓS TÁBORNOK]
Füredi emlék
E forrásnál töltém be a húsz évet. Akkor itt ujjongott az élet. A napja perzselt, tűzzel, lánggal, Az éj megtelt szerenáddal. S egy dala volt: Képeddel alszom el. Most csend van, csak a Balaton morajlik. A kedv, a szív lehalkított, itt méláz. A tekintetünk el-elrévedez S e házban, hol fáj minden, ami nesz, Fehér mezében halkan járva-kelve Egy ember hajlik a beteg szívekre, Hogy távol tartsa tőlük a halált. Megborzongom, az est leszállt, Szívem igyekszik, hogy ritmusra verjen; Egy asszony képe suhan át a termen, Utána nézek… Mintha ráismernék. Balatonfüred, Szanatórium. 1929.
A MAGYAR TÁVIRATI IRODA HÍRADÁSA A BALATONFÜREDI HŐSI EMLÉKMŰ AVATÁSI ESEMÉNYEIRŐL, 1923. SZEPTEMBER 24.
Balatonfüred szeptember 24. Rakovszky Iván belügyminiszter több képviselő társaságában ma reggel Balatonfüredre utazott, hogy jelen legyen a község által az elesett hősök emlékére emelt emlékszobor leleplezésénél. Társaságában utaztak Almássy László az Egységes Párt alelnöke, Héjj Imre a balatonfüredi kerület képviselője, továbbá Bugyi Antal, Erdélyi Aladár, Kuna P. András és Rubinek István nemzetgyűlési képviselő, Balatonfüreden csatlakoztak hozzájuk Torányi Ferencz, Zalavármegye főispánja, Schandl Károly földmívelésügyi államtitkár továbbá Greffl Jenő és iklódi Szabó János nemzetgyűlési képviselők. Az állomáson Bubics Tivadar főszolgabíró élén nagyobb küldöttség fogadta a budapesti vendégeket, akik kocsira ülve a községbe hajtattak, ahol a református templom és a községhaza előtti téren állott a felvirágzott emlékszobor. A leleplezési ünnepséget a Hiszekegy hangjaival nyitották meg, amelyet a balatonfüredi Iparosdalkör énekelt. Vámos Géza református lelkész mondott ezután megnyitó beszédet, amelyben kegyeletes szavakkal emlékezett meg a hősökről és méltatta a mai ünnep jelentősségét. A polgári dalegylet énekelte el ezután a „Nyugosznak ők a hős fiak” című dalt. Az énekszám után dr. Héjj Imre nemzetgyűlési képviselő mondott ünnepi beszédet.
Szerte az országban - mondotta - egymás után emelkednek az ilyen emlékoszlopok, amelyeknek jelentősége nemcsak abban van, hogy jelt állítanak az elesett hősöknek, hanem főképp arra valók, hogy az élőket buzdítsák, arra a kötelességteljesítésre, amelyre az elesettek példát adtak. A nagy tetszéssel fogadott beszéd után az iparos dalkör elénekelte a „Szentelt hantok” című dalt utána nagyajtai Cserey Vilmos ezredes a honvédelmi miniszter képviseletében helyezett koszorút az emlékműre. Rakovszky Iván belügyminiszter lépett ezután az emelvényre és a következő beszédet mondotta: -Amikor itt megállok, a balatonfüredi elhunyt hősök szobra előtt, két példa elevenedik meg lelki szemeim előtt,; látom valahol messze Galícia síkján a magyar bakákat, amint a sötétlő éjszakában mennek rohamra, parancsot kaptak, nem tudják mire, parancsot kaptak, nem tudják hova, nem kérdik, jobbra, -vagy balra mennek, de mennek előre tisztjeik után mert tudják, hogy a parancs teljesítése győzelemhez vezet. Megelevenedik lelki szemeim előtt egy másik, egy sokkal szomorúbb kép Látom az olasz síkokak, ahol csoportba verődve rohannak hazafelé a magyarok, a tisztek csillagai letépve, a fegyelem felbomolva, a századok szétzüllve s csak mennek, mennek, odahagyva a harcteret hazafelé és ahogy futnak a csapatok, egy-egv olasz gránát csap le és százszámra maradnak ott a halottak És látom ennek a második képnek a folytatását is. Látok egy ellenséget, amely addig, amíg fegyelmezett hadseregként állt szembe vele a magyar, győzni felettünk sehol sem tudott. Látom az ellenséget, amint elhagyott, elárvult,, üresen maradt árkokon keresztül először lopva teszi be a lábát a magyar földre, aztán napról-napra bátrabb és bátrabb lesz, mert érzi és látja, nincs nálunk hadsereg, nincs nálunk katona és fegyelem többé. Bejön egészen Pest alá. És látom ennek a képnek is a folytatását, a szomorúságot, a nyomort, mindazokat a gazdasági nehézségeket, amelyekkel ma is küzdünk. -És magam elé idézem, ezt a képet, gondolkozzunk csak felette, mit jelent ez a két ellentétes , kép? Jelenti, hogy a hadsereg nem lehet erős, ha nincs benne fegyelem és kötelességtudat. Épen így a nemlétek ereje sem attól függ, mekkora területen élnek, hány millió lélekből áll a lakosság, de attól függ a nemzetek ereje, meg van a bennük a fegyelmezettség, a kötelesség-tudás a szenvedésekig, és a halálra való készség. És ha azt kérdezem, miképpen válik boldoggá egy társadalom, akkor arra is azt a választ kell adnom: győzedelmes, boldog csak az a hadsereg lehet, amelyet kötelesség és fegyelem vezet. De győzelmes és boldog csak az a társadalom lehet, amelynek keretei között mindenki teljesíti kötelességét, ahol áldozatot tudnak hozni az emberek az összességért, ahol nem azt kérdik, hogy tőlem jobbra, vagy balra könnyebb, vagy nehezebb út van-e és nem azt kérdi, vajon az én tisztségem alacsonyabb-e, hogy miért adták kezembe ezt, vagy amazt a parancsot, de ahol tudják, hogy a becsületesen teljesített kötelesség, az áldozatkészség, a
kötelességtudás képes csak egyedül a társadalmat is boldogságra vezetni s egyedül ez a kötelességtudás vezethet a boldogsághoz. Ma a magyart félrevezetni, elbolondítani többé nem lehet. A magyar végre látja a súlyos nyomorúság okait és látja annak tanulságait. Látja a múltnak tanulságait. De a magyar nép végigélte a háborút és végigélte a proletárdiktatúrát. Ezt a magyar tudja már, hogy mindig jobb, ha egy kevésbé jobb parancsot a nemzet egységesen és becsületesen teljesít, mintha minden sarokból, minden kapu alól kiugrik egy-egy kis hadvezér, az egyik-erre, a másik amarra rángatja a nemzetet és lesz belőle nemzet helyett fegyelmezetlen tömeg, amelyet győzelemre vinni nem lehet. -Nagy ember a nemzet életében az, aki előáll, és a fórumon teljesíti kötelességét. Még nagyobb ember az, legyen bár hírneve, képessége, vagy bölcsessége határtalan, aki félre tud állni akkor, amikor a nemzet érdeke úgy követeli. Most amikor itt állunk a balatonfüredi elesett hősök emlékei orránál vegyünk példát róluk, akik teljesítve a parancsot, vakon mentek tisztjeik után és legtöbbször győztek. Vegyünk példát róluk és hasonlítsuk össze azokkal, akik mar egyszer ebben az országban egy hadsereget szétzüllesztettek és tönkretették a magyar gazdasági és társadalmi életet, gondolkozzunk ezen a válaszokon, ki legyen a mi követendő példánk. Mi mindenekelőtt a Ti példátokat akarjuk választani, elhunyt hősi halottak. Annyi baj, megpróbáltatás és szenvedés után kell, hogy megértse ez a nemzet, nem az az igazi próféta, aki kicsinyesen kritizál, hanem aki megmondja becsületesen, hogy bajok vannak ebben az országban. Ha dolgozunk, munkálkodunk, ha teljesítsük kötelességünket, el fognak tűnni a bajok és ismét boldog lesz ez az ország. Minden, bajt, szenvedést meg lehet szüntetni, de nem olcsó jelszavak hangoztatásával, nem azzal, hogy lekritizálunk, legyalázunk mindent, ami idáig tekintély volt és tiszteletet parancsoló. Becsületesen arra kérjük a magyar népet: dolgozzatok, fogjatok össze; legyetek egységesen dolgozó, egységesen vérző, egységesen küzdő nemzet, és ha van Isten az égben, amint hogy van, akkor boldog lesz megint a magyar. Azt akarjuk, hogy annyi nagyhangú, annyi szomorú, szerencsétlen eredmény után vegyünk példát rólatok hősök, akik a harctéren estetek el. Tudom, hogy a fegyelem a kötelességtudás, a tekintélyek tisztelete, a munka nem szégyen, mint azt sokan hirdetik, az dicsőség, nagyság. Akkor lesz boldog ez a nemzet, ha sokan lesznek olyanok, mint ti voltatok, balatonfüredi elesett hősök. A miniszter szavait hosszantartó lelkes taps és éljenzés követte, majd több ének- és szavalatszám következett. Az ünnepség a Himnusz hangjaival ért véget. Utána a vendégek a fürdőtelepre hajtattak, ahol megtekintették a balatonfüredi mezőgazdasági kiállítást, majd a Grand Hotelben százterítékes bankett volt, melyen elsőnek Darab Ferenc községi bíró a kormányzót köszöntötte fel, Vámos református lelkész a belügyminiszterre ürítette poharát. Rakov-
szky Iván belügyminiszter a felköszöntőre a következőkben válaszolta: - A mai balatonfüredi ünnepségen szemben álltunk a halállal és az élettel. A halál és élet beszelő szemeibe nézve kell , hogy a magyarság szíves Örömmel és boldogsággal teljék meg, mert ezeknek a halottaknak és élőknek lelkében és szívében meglátjuk a jövendő Magyarországot, ötvenhat halottnak állítottak ma emléket Balatonfüreden, ötvenhat halt itt meg a hazáért. Akkor, amikor ezt az emlékoszlopot lelepleztük, körülállotta azt az élők Balatonfürede és a magyar géniusz teljes erejében nyilatkozott meg. Amikor megnéztem a kiállítást, hallottam az ünnepségen az előadott költeményeket és énekszámokat, ezekből azt vonhatom le magam számára, most már tudom, hogy ezt a magyar fajt, amely úgy tud termelni, így tud kulturális eredményeket felmutatni, nem kell félteni. Azokat a nagy célokat, amelyeket a nemzet elé kitűztünk a magyar fajnak és a magyar nemzetnek, igenis el kell érni, azonban ezeket nem erőszakos eszközökkel, igazságtalanságokkal, méltánytalansággal és főképp nem pusztítással akarjuk elérni. Nézetem szerint hitvány ember és nem érzi a magyar faj erőjét az, aki jövendőnket a pusztításban keresi. Ami itt a magyar földön él, azt meg kell tartani, mert minden, ami magyar földön elpusztul, visszahat az egész országra. Kell, hogy ez a magyar faj érvényesítse tudását, tehetségét, akarata erejét, nem pusztítást kell tehát hirdetnünk a társadalmi és gazdasági élet terén, hanem a munkát. Ha hozzá fogunk a munkához, akkor a ma fennálló alapokra felépítjük a magyar nemzetet idegen érzésektől mentesen nem rövid időre, hanem hosszú időre, talán örök időre. Akik ezt a politikát vallják és ebben a hitben élnek, azok jöttek ide Balatonfüredre. Balatonfüred színmagyar, arra kell törekednünk, hogy a magyar nép elpusztult erőit ne idegenből igyekezzék felfrissíteni, hanem ebből a magyar népből és a magyar középosztály a magyar népből kikerülő nagyságokat szeretettel és örömmel fogadja keblére. Azután Schandl Károly földművelésügyi államtitkár mondott felköszöntőt s kijelentette, hogy a támadások ellenére is tovább haladnak a megkezdett úton, mert volt idő, amikor még azok, akik ma oly hangosan hirdetik a keresztény elvet a magyar politikai életben a szövetkezeti élet megkezdésében és védelmében, sehol sem voltak láthatók. Minden becsületes politikus iránytűje a lelkiismeret. Ha a lelkiismeret tiszta, akkor elmondhatja, hogy becsületesen dolgozik kitűzött céljaiért. Nem engedjük kisajátítani a keresztény politikát mert a keresztény gazdasági politika az, amelyet mi vallunk. Az a politika, amelyet mi hirdetünk, nem akar pusztulást és igazságtalanságot másokkal szemben, mi csak fajunkat akarjuk védeni Meg akarjuk védeni a törvényt és az igazság alapját. Amikor a magyar gazdák 2022 mázsás átlagtermést produkálnak, ennél nagyobb fajvédelem nincsen. Ha vannak rosszhiszeműek, akik akár liberális, akár keresztény jelszavak alatt támadnak bennünket, mert talán egy kis népszerűségre tettünk szert ezekkel szemben felvesszük a küzdelmet, akkor, amikor azt látjuk, hogy a miniszter( ,
elnököt csak néhány hónap választja el attól, hogy rendbe hozza az országot, ugynekkor minden felöl igyekeznek megakasztani a konszolidációt. Az a mi célunk, törekvésünk és politikánk, hogy véget vessünk minden bajnak, a drágaságnak, a tőzsdejátéknak és spekulációnak. Ne lármával gyógyítsuk a bajokat. A bajokat gyökereinél kell gyógyítani. Ezért kellünk mi Bethlen István gróf mellett ezért áll mellette a falusi társadalom. Ez a mi célunk, ezt hirdetjük, ezért küzdünk minden áldozat, még népszerűségünk fel áldozása árán is. Erdélyi Aladár, Héjj Imre, Tarányi Ferenc, Kuna P. András és sokorópátkai Szabó István felköszöntői után a bankett véget ért. A délután folyamán a miniszter és kísérete a Balatonon vitorlázást tettek, majd este 8 órakor visszautaztak a fővárosba. ,
