Civilek a pályán emlékirat ( * )

Civilek a pályán emlékirat (1973 – 1978*)

Mögöttem a zsaruk. Vagy kicsodák. Olyan volt, mint egy álom. Én igazán szórakozott alak vagyok, a gondolataimba merülve gyaloglok, és közben rendszerint még olvasok is valamit, de 1978 koratavaszán már nekem is feltűnt, hogy különböző figurák felváltva követnek. Vagy micsoda. Nyomban eszembe jutott, hogy ha ezt elmondanám Petrinek, rám mosolyogna és azt mondaná: „Aber papa! Ki követne téged és miért? Te nem csinálsz semmit. Hogy Kenedit követik, az bizony meglehet. Krassó is szokott erről panaszkodni. De téged?!” Jobb, ha el sem mondom Petrinek, gondoltam. Nem beszélek erről senkinek. Nem fogom kiröhögtetni magam. De azért érdekes. Általában a metrólépcsőn válik világossá, hogy néhány ember, ma például az a pomponos sapkás nő meg a másik, a pörgekalapos, nylonszatyros mókus már akkor is körülöttem nyüzsgött, amikor felszálltam a buszra, de akkor is, mikor leszálltam, azután mintha őket láttam volna még a mozgólépcsőn is... De persze nem biztos. Csak a halál biztos. Csak a halál rendőr. Nem vennék mérget rá. Nem is úgy néznek ki, abszolúte nem így képzelem a személyi követőket. Már el is tűntek a tömegben. De most meg, jé, itt van ez a középkorú pasi, akivel mostanában mégis csak túlságosan gyakran utazom együtt, és már ismerem a különböző kabátjait, neki érdekesen koszosszürke a bőre, mintha rézbetegsége volna. Van egy nyurga fiatalember is, és az a másik középkorú nő. Ezek rólam váltják egymást?! De miért követnének egyáltalán? Csakhogy az ember ilyenkor már figyeli a dolgot. *

Kedves barátaim, ti mind, akik az emlékiratban a nevetekkel találkoztok: kérlek, ne gondoljátok, hogy ami ebben írva áll, netán rólatok szól. Nem rólatok szól, hanem rólam, mindenek előtt arról tanúskodik, hogy emlékezetem mit őrzött meg húsz évvel ezelőtti közös életünkből. Tudom, ti nem egészen ezt mondtátok, nem is ezt tettétek, én sem ezt tettem, én sem egészen ezt mondtam akkor, tudom. De mit tegyek – így maradt meg bennem.

Ami alapvető hiba. Kis János és Kenedi, midőn hetek múlva mégis említést tettem újabban jelentkező „paranoid” fantáziámról, az outsidernek kijáró, kíméletes precizitással elmagyarázták: „Az egyetlen, amit tehetsz, hogy tudomást sem veszel róluk. Majdnem biztos, hogy nem követnek. Ha mégis, csak egy módon tudsz felül kerekedni az egészen: hogy ha nem foglalkozol vele. Nem csak úgy teszel, mintha nem érdekelnének, hanem ténylegesen kizárod a tudatodból a létezésüket. Megbeszéled magaddal, hogy ez nincs. Csináltál te valamit, amiért büntetést érdemelnél? Mi is megyünk a dolgunk után, hadd menjenek ők is. Ha elkezded figyelni, hogy ki jön utánad, véged van.” Bence Gyuri hozzá tette még: „Túl sokat képzelsz magadról, a Belügyminisztériumról pláne. Az is csak úgy működik, mint minden ebben az országban, ahogy a Patyolat: trehányul. Csak nem képzeled, hogy a rendőrök veszik ahhoz a fáradságot, hogy éjjel-nappal kövessenek? Akkor is csak ímmel-ámmal tennék meg, ha parancsba kapnák. Van millió más, fontosabb dolguk, háztájijuk ugye, meg különféle fekete melóik, majd pont azt fogják lesni, hogy te hogyan trappolsz az Eötvös utcába a Gyurihoz meg a Mayához, onnan a Gül Baba utcába, fel a szobádba, azután egy emelettel följebb, a Vajda Misuhoz, vagy a Belgrád rakparta, az Eörsihez – hogy téged hallgassanak, mert ráadásul mindenütt a saját műveidet szavalod! De ha ez mégis érdekelné őket, amit a magam részéről erősen kétlek, nem volna célszerűbb a lakást lehallgatni, ahol a barátaiddal beszélgetni szoktál? Vagy felolvasást tartasz? Netán odaküldeni valakit személyesen. Kit nem enged be Kenedi ebbe a lakásba? Még az ajtó is állandóan tárva-nyitva, nem?” Gondoltam, milyen igaza van. Igazuk van ezeknek általában mindenben.Csak hát a mókusok már jöttek utánam. Rendszertelenül. Mármint abban az értelemben, hogy hol észrevettem, hol nem. Vagyis hol sikerült legyőznöm a kísértést, hogy figyeljem, vajon figyelnek-e, hol meg nem. Az külön rossz volt, hogy tudtam, ezt most nem volna szabad figyelnem, és mégis figyelem. Haragudtam magamra érte, de nagyon. Azután, ha jól emlékszem ’78 áprilisának végefelé, előbb telefonon, majd személyesen is megkeresett Kenedi. Rossz hírem van, mondta, a Profilból ügyet kreálnak, készülj fel rá, téged is piszkálni fognak. Majd hosszan, de tényleg meghatóan sokszor bocsánatot kért, amiért annak idején elkérte tőlem a Civil a pályánt a Profilba, mivel, mondta,hogy ha másfél éve, amikor a kéziratos kötetet szerkeszteni kezdte, felmerült volna benne a gyanú, hogy még az én novellám Profilbeli megjelenéséből is ügyet kreálhatnak, esze ágában sem lett

volna kockára tenni irodalmi indulásomat, szóval hogy végre legyen kötetem. De János, mondtam, hidd el, én nagyon büszke vagyok rá, hogy benne vagyok a Profilban. És ez így is volt. Úgy éreztem magam, mint akire fény hullott: mostantól azok közé számítok, akikről tudható, ujjat mernek húzni a hatalommal. De miért a Profil fáj nekik, kérdeztem, miért nem az én szellemi gyermekem, A Napló? Azt, ha akarják, joggal szamizdatnak minősíthetik, a példányai erősen terjednek. Hát ezt ő sem érti, mondta Kenedi, már-már röstellkedve, amiért az ő ötlete került az Elhárítás figyelmének középpontjába, és nem az enyém. Nem A Napló, hanem A Profil. Na és mi a vád, kérdeztem. Nem tudom, mondta Kenedi, hogy ellened éppenséggel mit fognak felhozni. Néhány embert már behivatta a főnöke és felelősségre vonta, amiért írást adott neki, de hogy a belügy közvetlenül is foglalkozni óhajt-e a Profilban szereplő szerzőkkel, azt nem tudni. Talán kiderül abból, hogyan bánnak veled a Rádióban. Ezért is hívlak. Én ugyanis régóta nem vagyok állásban, mondta, velem szemben csak a rendőrség léphet fel. De Kádárék taktikájának sarkköve, tudod, hogy „azértse adunk anyagot a Szabad Európának”. Különben is, mi lenne a vád? Mert a Profil főként tudományos dolgozatokat tartalmaz, napi politikai értelemben érdekteleneket. Fogalmam sincs, miért épp ez szúrt szemet nekik, miért nem a Rakowsky1 mondjuk, vagy bármi más. Talán a szamizdatolástól eddig tartózkodó értelmiségieket akarják megfélemlíteni, még az állásából is kirugnak egyet-kettőt, mint annak idején, a ’68-as bevonulást követő

korcsulai

tiltakozás

után

is

Hegedűst, Márkust, Fehér Ferencet....

Mindenesetre lelkifurdalásom van miattad, mondta, beleráncigáltalak valamibe, amihez, minthogy te nem is vagy társadalomtudós, végső soron semmi közöd Ez fájt. Miért nincs? Közöm van hozzá, úgy éreztem. Másnap vagy harmadnap a Rádióban az Ifjúsági Osztály főrendezője is belém karolt a folyosón. Azt mondta, talán fáradjak be a szobájába. Ott beült az íróasztala mögé és hosszan, némán nézett, mint zordon atya a jól ismert, gaz csábító által teherbe ejtett lányára, aki még nem is tudja, hogy az apja már tudja, illetve épp ezt akarja megtudni, kikutatni a gondterhelt atya: sejti-e a leány, hogy ő már mindent tud?A leány nem sejtette. – Hallgatom, Misikém. Nincs valami mondanivalója a számomra? 1

Bence György-Kis János közös szerzői álneve a hetvenes években.

– Mire tetszik gondolni, G. elvtárs? Nincs semmi. – Biztos? – Tuti. G. elvtárs a kezébe temette a fejét. – Maga életem legnagyobb tévedése – mondta. – Miért? – Nem mondhatom meg – nyögte. – Maga ellen vád van. Nem merem elhinni. Mondok magának valamit. Kemény kommunistának tartom magam, nem valami lekenyerezhető

szarjankónak,

amilyen

a

mai

menők

többsége,

ezek

az

álkommunisták, akikkel tele van a Pagoda. Mégis azt gondolom, hogy maga, Micukám, becsületes ember. Nem hiszem el, amit egyesek mondanak. Maga nyílt és őszinte volt az első perctől kezdve, maga képtelen hazudni. Túlságosan is nyílt, ez a baja. Emlékszik, hogy került a Rádióba?’ 74-ben én hívtam fel magát, mert hallottam, hogy másfél évvel előbb, amint megkapta a diplomáját, hátat fordított a színházrendezésnek és azóta állástalan.

Felajánlottam, hogy jöjjön hozzánk

mesejátékokat rendezni, és maga leszögezte, de csak abban az esetben, ha előbb írásba adom, hogy nem kell rendeznie olyasmit, amivel nem ért egyet, továbbá havonta tíznél többször nem is kell bejönnie a Rádióba, továbbá minimum 3000 forint lesz a fizetése. Hát ez nekem annyira tetszett, amilyen hülye vagyok, hogy megígértem, hogy ez így lesz. Ami őrület. Úton-útfélen mindenkinek elmeséltem, milyen nyílt gyerek maga. Ami a szívén, az a száján. És akkor maga ezt műveli velem? – Mit? – kérdeztem, kigyúlt fülcimpákkal. Szerettem ezt az embert, e pillanatig. Egyáltalán nem úgy, mint Petrit vagy Mosonyi Alízt vagy Kenedit, szóval a barátaimat, akik történetesen a mestereim is voltak. Talán nem a szeretet a helyes kifejezés arra, amit G. elvtárs iránt éreztem, hanem a hála; a hálával vegyes szánalom. Részvét. Segített rajtam, mivel nem ismert. Persze ’74-ben önmagán is segített azzal, hogy rajtam segített – akkora hévvel, hogy még e segítség feltételeit is én szabhattam meg –;egykori önmagát vélte látni bennem, a minden bizonnyal érzékeny, harciasan öntudatos zsidó-gyereket. Nem tudtam róla túl sokat, jóllehet negyedik éve a főnököm volt. Félreállított kommunistának hittem, akinek sem kutyája, se macskája; mélyen sértett ember. Velem azonban úgy bánt, mint egy apa-önkéntes. De hogy miért, azt nem tudtam. Előre dőlt az íróasztalán. – Tudja, ki vagyok én? A hóhér. Én szoktam elvinni a rossz gyerekeket.

Csend. – Hova? – kérdeztem kis idő után, könnyednek szánt kaccantás kíséretében. Még komorabban nézett rám. – Kit hova kell. Attól függ. Ki hova való: akár a börtönbe is. Tudja, én életemben kétszer voltam aktív. Először a háború után, másodszor ’56-ban. A háború után, mint fiatalember, akinek mindenkijét megölték, a háborús bűnösök felkutatásában és kihallgatásában vettem részt, az ellenforrada- lom leverése után pedig annak az igazolóbizottságnak a tagja voltam, amely eldöntötte, hogy ki maradhat a pályán a színházi életben, és ki nem. Világos? – Ezt én nem tudtam – mondtam. Kiszáradt a szájam. – Most már tudja. Azért vagyok itt, mert én elvégeztem a munkám. Részrehajlás nélkül, megfélemlíthetetlenül. Utána persze kiutálták a pofámat. Nem baj. Egy dologban nem ismerek irgalmat: aki Horthyt vissza akarja hozni, azt én elkapom. Aki a Horthy politikát vissza akarja hozni, az Szálasit is vissza fogja hozni. – Ezt most nekem mondja? – Csak úgy mondom. – De hát miért? Én nem akarom visszahozni Horthyt. – Azt magának tudnia kell, hogy valójában mit akar. És nézett. Nézett, nézett, aztán felugrott, jöjjön utánam, suttogta, és kivezetett a Rádió épületéből. Egy pillanatra megfordult bennem, azért teszi ezt, hogy a kíberek feltűnés nélkül vehessenek őrizetbe, de a Bródy Sándor utcában váratlanul belém karolt, végre magunk közt vagyunk, suttogta a fülembe, értse meg, Micukám, nagy baj van, nem mertem odafönn mondani, képzelje, a belbiztonság

jött ki maga miatt. Ez

valami súlyos. Szavamat adom, hogy ha elmondja nekem, mit csinált, nem adom ki nekik. De nekem tudnom kell. Különben nem tudok segíteni. G. elvtárs, én nem csináltam semmit. Micukám idefigyeljen, maga nem egy hülye, értse meg, ezzel az üggyel most örökre elvághatja magát. Minden attól függ, hogyan viselkedik. Legyen őszinte, és megpróbálom kihámozni belőle, mivel vádolják. Kik a barátai? Ki a szeretője? Volt már a Szabad Európánál Münchenben? Ismer valakit, aki járt ott? Vagy valami hülyeséget csinált, röpcédulázott? Azt nem is tudom elképzelni magáról.Szólaljon már meg, az isten szerelmére! G. elvtárs, én nem csináltam semmit.

Ne nézzen naívnak fiacskám, a Főnökség magukról tanácskozik kora reggel óta! Nem csupán maga van benne a Rádió részéről, de azt mondják, hogy maga egy főbűnös. Én be se mehettem, kizártak. Én vállaltam garanciát magáért annak idején, mikor idevettem. Fel tudja ezt fogni? Ha hajlandó töredelmes beismerő vallomást tenni, kimosom a szarból. De ha becsap, én a legkíméletlenebb ellensége leszek. Messzire elér ám a kezem, Micuka, messzebbre, mint a Hárs elvtársé, pedig az se most jött a hat huszassal. Miért nem őszinte hozzám? G. elvtárs, én nem csináltam semmit. Ekkor hangot váltott – káromkodott egyet, de olyan közönségeset, és annyira durván, ahogy még nem hallottam káromkodni az életben senkit. Katonai káromkodás volt, büntetőtáborok latrina-bűze csapott ki belőle. Majd két tenyere közé vette a kezem, különös hévvel rám tekintett: – Olvastam a Kortársban azt a novelláját. Csodálatos. Ezt megint nem értettem. Néhány írásom hébe-hóba megjelent már ott. Mindegyik első olvasásra is nyilvánvalóan „rendszerellenes” szöveg volt. Tartottam tőle, ha majd olvassák a Rádióban – ő, vagy az Asperján vagy a Faggyas Sándor (munkahelyi főnökeim G. elvtárs mellett), akkor jól őrzött inkognitóm lelepleződik, rájönnek, ki vagyok, és az aranjuezi szép napoknak vége. De semmi sem történt. Amint látjuk: sőt. – Milyen kár, hogy a szemétdombon fog elrohadni. Nem sajnálja? Ellentétes érzések közt hányódott a lelke: hol düh viharzott benne, hol aggodalom, hol meg kétségbeesés. De, ami elgondolkodtatott, a szemében félelem is volt. Átfutott bennem, most az jár a fejében, hogy megöregedett, és már nem tudja eldönteni kapásból, hogy a nép ellenségével áll-e szemben, vagy egy balekkel, egy freierrel. – Micukám, mond magának valamit ez a név: Kenedi? – Hát persze. Lelőtték. – vágtam rá - Jó elnök lett volna. Miért tetszik kérdezni? Lehet, hogy ez már sok volt, de nem tudtam megállni. G. elvtárs arcán megfeszült a bőr. – Értem. Gúnyolódik. Hát az a kifejezés mit jelent, hogy civil a pályán? Eltünődtem. – Rákosista film volt. Eredetileg gyereknyelvi kiszólás. Akkor mondják, ha nem lehet folytatni a játékot, mert a játéktérre idegenek léptek. Írtam egy novellát, aminek ez a címe. De rég, úgy négy-öt éve. Ez volt egyik első írói ötletem. Mikor először leültem,

hogy most írni fogok, és nem jutottak eszembe konkrét mondatok, gondoltam, fölirkálom, milyen ötletek közül választhatok. Ez volt az egyik első ötletem, hogy mi, 56 utáni gyerekek a Szervita téri homokozóban találunk egy halott orosz katonát, és addig piszkáljuk, amíg fel nem támad. Mi pedig megijedünk. De az oroszt elviszik. És csak mi maradunk a téren. Minden szerkesztőségben megdicsérték, aztán visszaküldték. Már megjárta fél Pestet. Csak nem emiatt van a baj? G. mintha elbizonytalanodott volna. – Nem tudom, de benne van az anyagában, civil a pályán. Azt mondta a Faggyas. – Ajjaj – hümmögtem – Első novellám miatt csak most jön ki a rendőrség?. – Nem tudom. – mondta G. elvtárs – De maga, hallja, menjen a bús francba. És a Kenedi barátja, az is. Szégyelljék magukat! Meghajtottam magam, és sietve távoztam volna a tetthelyről, ám ő még oda vetette: – Holnap tízkor jelenjen meg a fegyelmi tárgyalásán, a Faggyasnál. Legközelebb ott találkozunk. Most pedig menjen vissza a házba, és azonnal vegye át az erről szóló értesítést a titkárságon. Faggyas. Erre az emberre jellemző volt a neve. Ő volt a Rádió Ifjúsági és Gyermek Osztályának a vezetője. Négy éve jártam be a Rádióba, az előszobájában vettem fel a fizetésem, de nem ismertem volna meg a folyosón. Egy árva szót nem szólt hozzám négy évig, Ez volt a legjobb a Rádióban. Senkit nem kellett ismerni. Úgy el lehetett tűnni ott, mint 1956 novemberében Király Bélának Nagykovácsiban. Egyszer odajött hozzám a folyosón egy fodros szájú fehér inges pali, és lelkendezve újságolta: jaj, nagy buli van, mehetünk ide meg oda, külföldre, mit tudom én, pénz is lesz, és ő úgy döntött, bevesz. Ne haragudj, de te ki vagy, kérdeztem, nem egészen tudlak hova tenni, bár ismerős a hangod. Megmondta a nevét. – A Táskarádió sztárja? – csodálkoztam. - Aha, meg a Kisz-titkár is. És most beveszlek téged. Eltekintek. Ma márf nincsenek ezek a dolgok. Miért vagy ilyen merev? Te, mondom, ne vegyél be, de ezt habogva mondtam, riadtan egyensúlyozva megértő és gúnyos mosolyok közt, én már nem is vagyok Kisz-tag. Nem probléma, mondja, e perctől újra az vagy. Ez itt csak tőlem függ, haha. Itt írjad alá. Ez még nem a főeskü, csak a buli papír. Milyen buli papír? Te, mondom, ebben nem akarok

részt venni. Miért? Hát, mondom, nem akarok és csak.A szeme sem rebbent, bocsáss meg, mondta, téves kapcsolás, azt hittem, ilyen karakter már csak a Ludas Matyiban van. Azért nincs harag, kérdezte gúnyosan, mondd, előre köszönhetek neked ezután is? De a csinos malacfejét sosem láttam többet, az igaz. Mesejáték-rendezőnek lenni a Rádióban nem csak rangrejtve végezhető, de ártalmatlan munka volt. Bementem a stúdióba, beintettem, Miska bácsi elővette a leveles ládáját, Kaszás Gergő (akkor még gyermekszínész) mint bájosan profi közgyermek csacsogott a cérnahangján Padisák Misi bácsival, vagy szalagra vettem Verne Gyula Dunai hajó- sát, négy részben, vagy Kálmán Gyurival az Orrolómeséket, semmi koszoshoz nem kellett nyúlnom. A Rádióban sokáig nem is tudta senki, hogy írok; senkit nem érdekelt még az se, hogy vagyok. Nem tűnt fel. Barátaimnak mondogattam is: pontosan olyan helyzetben vagyok, mint a Nebáncsvirág klastromi orgonistája. Az

egyik

nevem

apácaneveldében,

Floridore-Kertész, a

másik

ő

a

rádiórendező,

Celestine-Kornis,

az

a

író, aki

kórusvezető viszont

az

az első

magyarországi szamizdat-újság atyja. Senkisem tudja, hogy ez a két ember valójában egy és ugyanaz! A Rádióban már délelőtt letettem a lantot, rohantam haza, írni az én kis álomszerű látomásaimat, utána kószálni egyet a városban, legtöbbször Petrivel, mondjuk meglátogattuk Alízt, vagy Jelest és Kiss Anikót, vagy a Lukács uszodát, este a Kenedit. Végeztük az ellenforradalmi aknamunkánkat. No, ennek a sine curának most befellegzett, azt éreztem, amint beléptem a fegyelmi tárgyalásomra. Többen is voltak, a jelenlévők felét nem ismertem. – Mikor vette fel a C.I.A-vel a kapcsolatot? – kérdezte Faggyas. A háttérben ott ült G. elvtárs is, magába süppedve. – Ne tessék már viccelni – mondtam - Dehogy viccelek. Ide van írva. Külsőre Faggyas olyan volt, mint egy nyugdíj előtt álló, csepeli politechnika-tanár. E pillanatban azonban a szívroham kerülgette, igazából ettől volt ő megijedve, úgy láttam. Végső soron nem én hoztam ki a sodrából, hanem a saját fizikai, idegi és egzisztenciális állapota feletti aggodalom, amit az a sajnálatos körülmény tett mind válságosabbá, hogy neki velem szemben – aki „tagadásban vagyok” – kötelessége eljárnia. De ez nyilván még csak a kezdete a felelősségrevonásoknak. Ki alkalmazott engem a rádióban?

Ki volt a főnököm? Egyik tenyerét a szívére tapasztotta. Jellegtelen, puha arca verejtékben úszott. – Vagy az FBI, vagy az Intelligence Service. Mindjárt megmondom! Egy

fekete mappához kapott, belepislantott, újra összecsapta. Nem tudott

megszólalni, fuldokolt. – Úgy van, az angolok szervezték be. Miért nem ismeri el? – Engem? Faggyas elvtárs, ugyan honnan veszi ezt? – A szerveink tudomására jutott adatok alapján. Maga hazaáruló. – Nem vagyok hazaáruló. – feleltem. – Hagyjad Sanyikám, ez nem kell. – szólt közbe G. elvtárs – Beszéltem vele tegnap. Felesleges időpocsékolás társalogni vele. Meg van átalkodva. Nem akarom folytatni e kínos procedúra novellisztikus megjelenítését. Miképpen kezeskedhetnék felőle, hogy szó szerint emlékszem a szavaikra, vagy a sajátjaimra? Annyi biztos, majd másfél órán át kínoztak e szerencsétlen öreg emberek. Valljak be valamit. De nem mondták meg, mit. Valószinűleg nem volt szabad nekik. Viszont nem győzték hangoztatni, hogy személyemben kígyót melengettek a keblükön, s meglátom, az élet ezentúl majd nem bánik velem olyan kesztyűs kézzel, mint ők. A proletárhatalom elől nem tagadhatom le a bűntársaimat. Nem is attól ijedtem meg, amit mondtak, amikkel több mint egy órán át fenyegettek, hanem attól, hogy ők aztán tényleg nagyon meg voltak rémülve. Úgy látszik, meglátogatta a Rádiót valami ávós különítmény, és G. és F. elvtársak most már – helyesebben: megint – a fizikai egzisztenciájukat féltik. Azt jobban is sajnálják, mint engem. Vagyis aki a szemükben voltam, mert én most már nem vagyok, megszűntem, ezt üzente a tekintetük, nulla vagyok a hetedik hatványon, de sajnos nekik még ki kell préselniük belőlem egyet s mást. Megbízták ezzel őket. Viszont azt nem tudták pontosan, mi a fészkes fenét kell kiszedniük belőlem. Biztosan szűkszavúan és ridegen tárgyaltak velük. Parancsot kaptak és betojtak. Mintha e két embert visszahelyezték volna az ötvenes évekbe, amit pedig már szerettek volna elfelejteni. A régi, kihallgatói szerepbe kényszerültek. Úgy esett ez nekik, gondolom, mintha

valami

nyugdíjba

ment

hajdani

örömlányt

bordélyházi

albérletében

meglátogatna a régi stricije és arra kötelezné, vegye fel a munkát: menjen szobára újra. Rémültek voltak és ingerültek is, egyszersmind. Végül mielőtt a helyszínen elkobozták volna belépő kártyámat, Faggyas elvtárs az asztalra csapta fegyelmi úton történő, azonnali hatályú elbocsájtásomról szóló, előre

elkészített határozatát – vagy kiét? -, melyben az állt: „... a Magyar Népköztársaság érdekeivel

ellentétes

tevékenységet

folytat...”,

mert

„Civil

a

pályán

című

szovjetellenes írásával szerepelt a hazánkkal és szocialista törekvéseinkkel szemben ellenséges Random House kiadó három nyelven kiadott Profil című szamizdatantológiájában.”

Azzal máris kinn találtam magam az utcán, a szó képletes és

konkrét értelmében egyaránt. Ebben az ügyben rajtam kívül még tizenhat embert hurcoltak meg, jónéhányat eltávolítottak a munkahelyéről, másokat csupán elhatároló- dásra kényszerítettek, ismét mások megúszták a dolgot egy-két fegyelmi- vel, vagy írásbeli, esetleg szóbeli dorgálással. (Ekkor rúgták ki a Rádióból kollégámat, Dániel Ferencet, a rendeződramaturgot is, hajszálra ugyanúgy, mint engem. Ő is szerepelt a Profilban.) Rendőrségi ügy azonban végül nem lett a dologból. Büszkeségtől ujjongva, talán még aznap este meglobogtattam a kirúgásomat elrendelő határozatot Kenedi János és legközelebbi barátai előtt, mely emlékezetem szerint abban az időben Bence Györgyből, Kis Jánosból és Petri Györgyből állt (természetesen nem szabad kifelejteni e körből Havas Gábort, Solt Ottíliát, Nádas Pétert, Spíró Györgyöt és Csalog Zsoltot sem, azután a végtelenül szimpatikus, nagyműveltségű, Lakatos Andrást, Fogarassy Miklóst, Balassa Pétert, Kőszeg Ferencet, Fekete Évát, Matolay Magdit, Zsillét, Könczölt, Horgas Bélát, Mészöly Miklóst, Halda Alízt, és még 30-40 embert - de hát ők nem voltak ott feltétlenül, minden héten, vagy minden két hétben egyszer – melyik napon is? –, rémlik, szombatonként, megbeszélni a nem is tudom mit, a mindig legfontosabbat, én azonban, Petri Gyurival való szoros barátságom miatt, később pedig gyakori felolvasásaim révén lassacskán mégis csak a legszűkebb körhöz tartoztam. Abban az időben, hetvenhét, elején pedig szinte naponta megfordultam a Villányi úton. Akkoriban vitattuk meg Kovács András készülő Mi a marxizmus? körkérdés-kötetét. Én persze csupán mint érdeklődő nebuló vehettem részt ezeken a vitákon, hiszen 5 – 6, de inkább 8 -10 évvel fiatalabb voltam mindegyiküknél. Aznap azonban én voltam a főtéma. Ki voltam rúgva. Kenedi azt javasolta, fellebezzem meg a határozatot a Rádió munkaügyi bíróságán. Ehhez jogom van. Ne vigyorogjak, cselekedjem. Kényszerítsem ki, hogy mondjanak valamit. Végül is a kezembe nyomott, tartalmi és alaki hibáktól is hemzsegő

határozat

minden

szava

valótlan.

Írói

tevékenységem

megítélése

nem

a

munkahelyemre tartozik, hanem szerkesztőségekre vagy irodalomkritikusokra, vagy pedig, büntetőjogi értelemben a rendőrségre. Nincs joguk elbocsájtani a Rádióból csak azért, mert írtam egy elbeszélést, amit Kenedi beválogatott egy kéziratos antológiába. Még akkor sincs joguk ehhez, ha az aztán később megjelent Nyugaton. De nem is jelent meg, ráadásul! Sajnos. Az, hogy valaki nyugaton három nyelven megjelentette volna a Profilt, színtiszta hazugság volt. A per során – vagy már az elbocsájtásomról intézkedő okiratban? – a Hivatal azt is állította, hogy a londoni Random House adta ki a kéziratos kötetet. Holott a Random House New York-i kiadó. Ebből is kitetszik, akik az eljárást megkonstruálták, annyira slendriánok voltak – lám, Bencének igaza volt –, hogy még ahhoz sem vették a fáradságot, hogy a vád elemeit hihető mozzanatokból szerkesszék meg.

Ezt a

rákosista konstrukciós perekben sem tették. E tekintetben semmit sem változtak. Miért volna szamizdat az a könyv, ami a világ egyik legismertebb kiadójánál jelenik meg? És még hogy három nyelven! Ez fájt a legjobban mindannyiunknak. Ha legalább angolul megjelent volna! Még magyarul is csak sokkal később, 11 év múltán. A valóságban nem történt több, mint hogy Kenedi pár példányban legépelte az általa szerkesztett kötetet, és adott egyet-egyet a kötetben szereplő írások szerzőinek. (De azért nem mindenkinek, nekem például nem, mert én valószínűleg Petrivel és Alízzal közös példányt kaptam, és a „lebukásomig” nem is kértem tőlük, hogy mutassák meg.) Ez volt „a megjelenés”. Akik kaptak Profilt, lehet hogy kölcsön adták másoknak. Azok között akadt néhány szorgalmas ember, aki fogta magát és legépelte mind a három, szalagos iratmappába szorított vastag kötetet. Hogy összesen hány példány keringett belőle az országban, máig sem tudni. Szerintem Aczél íróasztalán landolt az első húsz másolat közül az egyik, „Te, Gyuri, mi a túró ez? Most kaptam. Nem érdekel?” És a többi, mint mondani szokás, már történelem. A Rádió Munkaügyi Bírósága félóra alatt elutasította a fellebbezésemet. Holott én Kenedire lőcsöltem a fellebbezés megfogalmazását, magam alkalmatlan lévén az ilyesmihez. Ő, szegény, napokig dolgozott rajta. De a tárgyalóteremben szóhoz sem jutottam.Vagyis: megkérdezhettem, mi köze Magyar Rádió-beli

tevékenységemnek ahhoz, hogy az egyik elbeszélésemet valahol (sehol se) nem jelentették meg - de választ nem kaptam rá. Megkérdeztem, ha a kirúgásom előtti héten kitüntettek, – a Százszorszép Gyermekszinház legjobb rendezői produkciójáért járó szakmai nagydíjat kaptam meg, hehe –, amihez éppenséggel a KISZ KB adta a pénzt, mi bajuk a munkámmal? Ettől aztán a tisztelt munkaügyi bíróság végképp elvesztette a fejét, és azonnal megszavaztatták a népi ülnököket. Tizenkettőkor kezdődött az ülés, de háromnegyed egykor már hozzá is kezdhettem utolsó ebédemhez a Rádió Éttermében, egy nosztalgia máglyarakáshoz. Este megint loholtam Kenedihez. Aki azt mondta: most még megfellebbezhetem a határozatot a főfőfő (nem tudom, akkoriban hogy hívták) Munkaügyi Bíróságon, ha nagyon akarom. Ilyen esetekben az a végső fórum. Várható, hogy ott is lábbal fogják tiporni a törvényt, viszont elmondhatom, hogy amit lehetett, megtettem polgári méltóságomért, jogaim védelmében. Jól van, mondtam, ha azt tanácsolod, hogy fellebbezzünk, akkor csak fellebbezzünk! Most már mindegy, sem fizetésem, sem albérletem, és mióta az édesanyám megtudta, hogy egy „szovjetellenes” írásommal „kirúgattam magam”, már ő is megállás nélkül veszekszik velem – tovább, gyerünk, lendületben vagyok! A Munkaügyi Bíróságon valamikor a nyár derekán került sor a peremre, vagy mimre. Eörsi István, Krassó György és Petri György társaságában jelentem meg a tárgyaláson. Egyikük sem véletlenül volt ott. Krassót még tavasszal, Eörsi javasolta mellém jogi szakértőnek: ’56 után sokáig ült, és a börtönben önképző módon, a maga és mások védelmében prímán kitanulta a jogot; a legjobb ügyvédeket is megszégyenítő virtuozitással mozgott bizonyos tárgykörökben, például a munkajogban. Diplomája nem lévén, nem praktizálhatott, de sokakat segített jogi tanácsadással. Történetünk idejében lottó szelvények kiértékeléséből tartotta fenn magát, továbbá lóverseny-nyereményekből. Hihetetlen ügyesen tudott lovakra fogadni. Krassó, amatőr alapon, a demokratikus ellenzék tagjainak önkéntes ügyvédje volt már. De nagyon profin csinálta. (1985-ben, hosszú harcok árán, közgazdász diplomát szerzett.) Haláláig imádott ujjat húzni a hatósággal. Passzióból, ingyen, gyönyörből írta meg helyettem a magasabb fokú

bíróságnak benyújtott keresetemet. Kedves ember volt, életszerető, megtörhetetlen; örök kamasz. Felajánlotta: hogy ha nem félek a nevemet az övével összekapcsolni, akkor a Bíróság előtt is ellátná a jogi képviseletemet, törvényes akadálya ennek nincs. Gyuri, lásd el! – mondtam – én akarom ezt, igen. Petri feltétlenül el akart kísérni, mint mondta, tanúja akart lenni egy újabb justizmordnak.

Eörsi részint azért jött el, mivel Krassó haditerve nyomán úgy

terveztük, hogy majd kérni fogjuk a T. Bíróságot, ha a novellám alapján óhajt ítéletet mondani arról, alkalmas vagyok-e a Magyar Rádióban betöl- tött rendezői állásomra, rendelje el irodalmi szakértők meghallgatását is. Ebben az esetben ugyanis nemcsak a Bíróság, de én, az alperes is tehetnék javaslatot az irodalmi szakértők személyére, tehát Petri mellett legyen jelen ő is, hátha végül meghallgatást nyer. Aminek az esélye persze nulla volt – no de akkor is! Maga a tárgyalás is abszurd volt: a ’78-as viszonyok közt már meghökkentően komolytalan és kiáltóan jogsértő. A bíró olyan hangot ütött meg, mint Alapi Gyula az ötvenes években: „hallja csak, maga álljon ide és feleljen...“. A munkajog elemei szóba sem jöttek. „Szovjetellenes, sunyi, illegális, miféle ember az ilyen“, satöbbi. Krassó ennek ellenére, vagy épp ezért – szárnyalt, ragyogott! Hosszan, bravúrosan beszélt, ha hagyták, a maga raccsolós-dadogós, de jogilag precíz, és az adott helyzetben különösen pofátlannak ható modorában. Akadt néhány, talán előzetesen be nem avatott ülnök, akit elkápráztatott Krassó érvrendszere, úgyhogy a tárgyalás odáig

fajult,

hogy

mikor

jogi

képviselőm

„független

esztétikai

szakértők“

meghallgatását kérte, és a bíró szavazást rendelt el a kérdésben, helyben hagyták az indítványt. Ekkor nyomban szünetet hirdetett a bíró. Mondván, „a bíróság visszavonul tanácskozni, hogy megvitassa, kiket fogunk javasolni szakértőnek. Addig az alperes is eldöntheti, hogy kiket akar megnevezni e célból. Szünet után folytatjuk“. Kiszédelegtem a tárgyalóteremből. Petriék körülvettek. Megfontolt

optimizmus

jellemezte

hangulatunkat.

Világos,

hogy

ez

csak

kutyakomédia, de azértse fogjuk lenyelni, tudomásul venni. Krassó vidor volt, mint mindig, mikor kádáristákkal pofátlankodhatott, egyszersmind gondterhelt. Eörsi közölte, nem bízik semmiben, de vállalná az irodalmi szakértést, akár azonnal is. „A

novellád nem olyan jó, mint az én szakértésem lesz!“ Petri derűsen atyáskodott, „ha kihívnak, ne tedd a nadrágod búgjára a kezed, kérlek, snassz, fondd össsze a melleden inkább, ha kérhetném. Általában próbálj meg felnőtt módjára viselkedni“, de kételkedett benne, hogy esztétikai szakértőnek őt, illetve őket elfogadná a bíróság. Egy szó mint száz, nem túl kiváncsian vártuk a második felvonást. A második felvonás azonban elmaradt. Midőn a bíróság bevonult és a közönség felállt, a bíró ahelyett hogy leült volna a helyére, így szólt: – Felolvasom az ítéletet. És felolvasta! Le sem ült. Mintha csak azért álltunk volna fel, hogy ő kapásból kihirdethesse.A szünetben történhetett valami, amitől ennyire sietős lett. A felolvasott ítéletben – amely valószinűleg előre készen volt, mint az ítéletek az előző két alkalommal is – esztétikai szakértők bevonásáról már nem esett szó. A bíróság helyben hagyta az elsőfokú ítéletet. Ezután a hivatalszolga mindenkit felkért, azonnal hagyja el a helyiséget. Eörsi kacagott, mint egy jóllakott csecsemő. Krassó bánatos volt, mert kielégületlen „mo-most o-olyat kaptak volna, hogy megemlegetik, de ssss-sose hagynak szóhoz jutni, a gyáva tetük!” Petri átölelte a nyakam, majd mindhármunknak javasolta, menjünk át a Gourmand-ba. „Ideje magunkhoz vennünk némi könnyű sert!” Ezzel aztán véget is ért rendezői pályafutásom a Magyar Rádióban. 2 De nem ért véget a kín, amely a szívemben tombolt. Két éve már. E kín oka az volt, hogy nem ment az írás. 1976 óta egy rövid novellát se voltam képes tető alá hozni. Egyetlen oldalt sem. Először nem akartam elhinni, hogy ilyen van. Hogy ez létezik! Hogy minden mondatom rossz. Holott összehasonlíthatatlanul többet tudok a nyelvről és a mondatról, mint hat évvel azelőtt, amikor írni kezdtem. És mégis, eljött a nap, amikor – de magabiztos vagy már, nyeregben, mondhatni, vágtázás közben eteted a lovat, fütyürészel, nem nagyon írsz vázlatot se, nem kell, valaki súg, súgnak, súgás van, ez magától értetődik, neked ne súgnának? korunk Kafkájának, aki korunk Zerkovitz Bélája is egyben, kifogyhatatlan ötletzsák, kiben az exkrema valamely költészetben megvallja és így megváltja magát – egyszercsak

mindennek vége. Nem tudsz írni többet. Vagy úgy tűnik. Írásgörcseinkkel kapcsolatban igen sűrűn emlegettük Petrivel a két háború közti reklámot: „Fáj, reszel a torka? Szopogasson Huszár-pengét! MINTHA ELVÁGTÁK VOLNA.“

Mintha elvágták volna. Nem számítottam erre a fordulatra: a legkevesebb, amit mondhatok, ez. Úgy megijedtem, hogy azért imádkoztam, csak ne tartson sokáig – mire fogta magát, és tovább tartott, mint legrosszabb álmaimban: már egy éve tartott. Már két éve tartott. Már ünnepélyesen összetéptem, amit írtam, kivittem a konyhába az egész paksamétát, benzint öntöttem rá, és felgyújtottam. Próbaképpen, ellenmágiából szakítottam

Tamás

Noémivel,

kibékültem

vele,

délelőttönként

hazajártam

édesanyám lakásába írni, ez sem segített, ritkítottam látogatásaimat Petrinél, illetve a Pala utcában2, az sem, sűrítettem, az sem. Nem értettem, most mi van. Azt hittem, megbolondulok.Talán meg is bolondultam. Talán meg is volt rá minden okom. 1972 nyarán kezdtem írni, mert a kezembe került Petri első, Magyarázatok M. számára című, előző évben megjelent kötete. Mintha a címet is előrelátóan, reám való tekintettel súgta volna Petri fülébe a Múzsa. Megvilágosodásként ért engem ez

2

Ennek az emlékiratnak a kereteit egyszerûen szétfeszítené a Pala utca hetvenes

évekbeli története. Ezért itt és most csak annyit mondok errõl, sapienti sat:Mosonyi Alíz, Petri Anna, Sulyok Miklós, Sulyok Ágnes, Nagy Maya, Szalay Péter, Ádám Kati, Pelikán József, Kovács Kálmán, Kiss Anikó, Jeles András, Várady Szabolcs, Lakatos Mari, Fodor Géza, Bence György, Kovács Mari, Sass Valéria, Komlós János, a matematikus, Havas Zsuzsi, Ungár Panni, Forgách András, továbbá mindazok, akiket Alíz, vagy Petri, vagy én, vagy az e névsorban szereplõk valamelyike vendégül látott a Pala utcában egy-két hétre, hónapra, évre, vagy évtizedre.

a versgyűjtemény. Zsámbéki Gábor adta a kezembe, aki akkor már főrendező volt Kaposváron, és egy harmadéves főiskolai vizsgarendezésem – Christopher Hampton: Emberbarát – alapján vitt le dolgozni. Akkoriban hozta Kaposvárra Petrit is, aki darabot készült írni Martinovics Ignácról. Összebarátkoztunk. Ám Petri végül nem írta meg a Martinovics-drámát, én pedig nem lettem színházrendező. (Néhány darabot azért rendeztem Kaposváron, főisko- lásként3.) Azonnal írni akartam, újra olyan hévvel, mint kis elemista koromban. Tudtam is, mifélét! Valósággal felrobbant az agyam Petri verseitől. Meg akartam változtatni az életem. Meg is változtattam. Először írtam egy levelet Petrinek – prózaversben. „Vérző bika-álarc mögül, Minotaurus, kitetszik ám a színész!” Ez volt az első mondata. Most, huszonhat év múltán ébredek rá, sajnos ez a szöveg is rólam szól, inlkább rólam, mint róla, akit ünnepelni akartam. „Ismerem a varázst, mikor szent áhítattal a szart bámuljuk, zöld fondorlatait, rögeit, s kattintgatjuk a villanyt hetedik pofonig és azon is túl! De remegő gyomrunk így sem bírja soká, egykedvűen döntjük ki a kávét….” Döntöttem: elhajítom frissen szerzett színházrendezői diplomámat, és író leszek. Szabad ember, autonóm lény, korlátozhatatlan igazmondás. Olyan, mint Petri. És sikerült! Írni kezdtem - és tudtam írni. Hogy történt, nem tudom. Életem máig legnagyobb csodája. Első hét írásomnál nem sok jobbat írtam. Csillebérci napló, Apa győz, Kérvény, Civil a pályán, Budapesti bogárbál, Egy kis kannibál, Üveges a Mennyországban. De írtam ezeken kívül is még sok mindent, bárha csak magamnak, igaz; úgy gondoltam, hogy nem mutatom senkinek, először meg kell tanulnom írni. Semmi rutinom nem volt az efféle munkában. 1975 végéig megállás nélkül dolgoztam. Valamennyit még 76-ban is. 1973 és 1976 között írtam meg Végre élsz című első könyvem próza-anyagát. Nem, nem, annál is többet, azokat a novelláimat is, amelyeket a Szépirodalmi Kiadó akkori igazgatója, Illés Endre az utolsó pillanatban

Jean Girodoux : Trójában nem lesz háború, Kaposvár, 1972. január (Komor Istvánnal közös rendezésben), Jevgenyíj Svarc Hókirálynő, Kaposvár, 1972. ősze (az eredeti mű ősbemutatója, Pauer Gyula első díszlet és jelmeztervezése, Lukáts Andor és Vajda László is akkor játszott először a kaposvári színpadon), végül rendezői diplomarendezésem: Moliére: Tartuffe, Kaposvár 1973. Január (Diszlet és jelmez: Pauer Gyula, a címszerepben Verebes István). 3

kicenzúrázott belőle, és már a kefelevonatos szövegből kapkodott ki szívtelenül, 1980 nyarán. Például a Jézuskát, meg a Civil a pályánt. Első kötetem végül hét év késéssel, 1981 májusa végén jelent meg, a fenti címmel, de még 1980-as jelzettel. (Raktárban is pihentették egy évet.) De ezt a könyvet, mármint a csonkítatlant, 1976 közepéig én teljesen megírtam. 1973 és 1975 között egyáltalán nem publikáltam. 1975-től 1981-ig is csupán hat-hét szépprózai művem látott napvilágot. Mindegyik megjelenését fél éves-éves huzavona előzte meg. (A Jézuska 1985-ben, a Kortársban látta meg a nyomdafestéket, de még akkor is csak Orbán Ottó szerkesztői karakánságának köszönhetően. Megjelenését követően aztán az egyik belügyi lerakat, a Katolikus Püspöki Titkárság Tóth Dezsővel is tárgyalt, utána éles hangú közleményben utasította el művemet a Katolikus Püspöki Kar. ) Hogy nem publikálok semmit, sokáig nem érdekelt. Petri, aki az írás ügyében a kezdetek kezdetétől mellettem állt, arra tanított, hogy ne törődjek novelláim gyors megjelentetésével. Először is, tanította, amit írtam, néhány hétre, de inkább néhány évre felejtsem el. Körülbelül hét évre van szükségünk ahhoz, hogy kellő távolságba kerüljünk a művünktől, képesek legyünk megítélni, jó-e, megérdemli-e

a

nyomdafes-

téket,

illetve

kijavíthassuk,

tovább

írjuk,

ha

szükségesnek látszik. Mikor aztán, évek múlva végképp nem tudunk mit kezdeni vele,

akár

postázhatjuk

is

valamelyik

szerkesztőség

címére,

bár

egy

rendőrállamban, mint a miénk, ez sem túlságosan fontos. És ha felnyomnak Kertész, kérdezte Petri, felnyomnak a szó összes lehetséges értelmében, mi haszna? Se a műnek, se neked nem tesz jót a hazug nyilvánosság. Magunknak írjunk, mondta Petri, amit én mindig is úgy értettem: Istennek. Szerintem ő is így értette, noha váltig tagadta ezt. Ezen is sokat vitatkoztunk. Amiben egyet értettünk: az államnak, a Magyar Állami Népi Együttességnek, annak írjon a.... Tudod, ki.

Írnak, és

publikálnak számosan, akiknek – ezt azért maguk is sejtik – az irodalmi öröklétre semmi esélyük, nevetett Petri. Nem csak azért nincs, mert a hazug társadalmi nyilvánosság részeinként jelennek meg… De azért sincs. Nem pusztán annyi történik, hogy igazodnak a cenzúra igényeihez, hanem igazolják, legitimálják is a cenzúra létét. Szimatot vesztenek előbb-utóbb. Jellemszilárdságot. Sok mindent. Te komolyan gondolod az írást? – kérdezte. Én halhatatlan akarok lenni, válaszoltam. Na ja, kacagott Gyuri, akkor nyugodtan várhatsz a megjelenéssel!

Mélyen átéreztem szavai bölcsességét. No, de akkor még ment az írás! 1973 és 1976 között boldog voltam, mint egy kölyökkutya. Minden jó egyszerre zuhant a nyakamba. A „miért ne legyek én tisztességes...“ – eufóriája. A szabadság. Bátorságra leltem ahhoz, hogy kedvem szerint alakítsam az életem. Hogy ne tehessen az állam a szolgájává. Hogy arról merjek írni, amiről tilos és úgy, ahogy tilos, és azoknak, akik máskülönben csak „ülnek és hallgatnak“. Mint én, amíg rá nem jöttem, hogy tehetséges vagyok. Mint mindenki. De merek is az lenni, mint sokkal kevesebben. Ez volt az én titkom, nagy felfedezésem, hogy a tehetséget nem lehet korlátozni. Aki úgy dönt, ahogy kell, aki tenni tud – mint Petri – az tehetséges. Aki nem a lehetetlent akarja, az gyáva. Aki viszont képes a lehetetlent akarni, annak tehetsége van. Mindenkiben ott szunnyad. A valóság annyit mutat meg magából, amennyire te kíváncsi vagy valóban. Észrevettem Petrit. Mivel erre képes voltam, észrevettem a barátait is. Mindenek előtt a Pala utcaiakat. Petri Gyuri barátsága révén új világok nyíltak meg előttem. Ő ismertette meg velem Evelyn Waugh magyar nyelven is elementáris erejű prózáját, rengeteget tanultam tőle az írás tekintetében, ugyanígy Raymond Chandlertől, tanulmányoztam Petri többi kedvencét is: Malcolm Lowry regényeit, a fiatal Lukács fontosabb műveit, felfedeztem Walter Benjamint, Ludwig Wittgensteint, de alaposan megvitattuk Brecht elméleti szövegeit is, akkortájt jelent meg Eörsi fordításában, és elemeztük Ady és József Attila politikai publicisztikáját, Rilkét, neki a prózáját is, Petri adta a kezembe Sinkó Ervin Egy regény regényét, Szász Béla Minden kényszer nélküljét, Koestler Darkness at Noonját, Leszkov műveit, a német Sturm und Drangból Novalist; sok szó esett köztünk Baudelaire-ről, Mallarméról és Hölderlin kései költészetéről is, együtt szörnyülködtünk Csáth Gézán, hogy a kéziratos naplóiban mennyire utálatos, de hogy ez mégis mennyire másodlagos novellái hátborzongató tökélyéhez képest, sokszor megbeszéltük és fel is olvastuk egymásnak Juhász Ferenc és Nagy László általunk legtöbbre tartott műveit (Elátkozott ország és Harc a fehér báránnyal; Himnusz minden időben), elemeztük a szemléleti különbséget Pilinszkynek a hatvanas évek előtt és után írt versei között – és még annyi mindent. Felsorolni se győzném. Celine-t. Hónapokon át. Tandorit.

Éveken át. Berda Józsefet. Percenként. (Azt hiszem, kevés kritikus vette észre Petri világlátásában a Berda-hatást, pedig hát...) Volt idő, amikor ő olvasott fel nekem József Attila Döntsd a tőkétjének egyik első kiadásából, amit éppenséggel tőlem kapott, vagy én neki Szomory Dezső Párizsi regényének első kiadásából, amit viszont Alíztól kaptam, születésnapomra. Istenien voltunk! Ez volt az aranykor 1972-től 1975 végéig. Akkoriban nekem minden sikerült, még az is, ami nem. Barátságunk Petrivel 1972 nyarán vált bensőségessé, azokban a napokban, amikor a Szépirodalmi Kiadó elfogadta majdan Körülírt zuhanás címmel megjelent második kötetét, és – először tehát ő - azon kapta magát, hogy nem tud verset írni. Sokat szenvedett, panaszkodott emiatt, amit én nem értettem – miért mondja, hogy nem tud írni, ha egyszer annyira tud írni? – de nem firtattam nála túlságosan ezt a kérdést. Én tudtam. Hogy miért tudok folyamatosan dolgozni, amikor azelőtt oly ritkán írtam végig bármit (ha próza volt, ezért is nem mertem az írásra gondolni sokáig), azt nem tudtam – és igyekeztem is minél kevesebbet tűnődni rajta. Mert ha töprengeni kezdtem, mindjárt meggyötört egy visszatérő, irreális, lelkifurdalásos fantáziám: Petri most azért nem tud írni, mert én tudok. Kölcsönvettem a tehetségét, magam sem tudom, hogyan, kiszoppantottam a lényéből, húsz méteres szívószállal, gyereknyelven szólva. Csak hát ő egy igazi nagy költő, gondoltam, és ez nem érdekli. (Nem így volt. Baromira szenvedett, hogy miért nem tud írni olykor évekig.) E kérdést azzal intéztem el magamban: Petri is tudja, hogy a tehetségét kapta, mint az életet, a halálra, ráadásul. A Múzsa minden édes gyermeke tudja ezt. Amink van, hadd vigye, aki képes rá; nekünk attól csak több lesz. Végül is a kegyelem birtokolhatatlan. De az külön jó, gondoltam, hogy nekem akkor megy az írás ennyire, mikor Petri pont képtelen akár egy versszak befejezésére. Én meg, csak úgy ontom magamból a szövegeket. És látá Petri, hogy jó. Ő ismeri el elsőként. Kijavítja szövegeim helyesírását. Együtt lakunk. Szerencsés esetben külön ágyon, külön hölggyel. Ő sörrel nyitja a napot, én Omnia feketével, esetleg utána bekapok

két szelet, magam sütötte félig véres hátszínt, zöldkörettel, a könyörtelen fogyókúra miatt. Ezután ő meglátogatja Alízt, majd az édesanyját, Kató nénit, én berohanok a Rádióba levezényelni a Százszorszép mesedélelőttöt, utána jön a Nagy Munkai Négy Óránk: szántom a papírt valahai gyerekszobámban, ő ugyanakkor odakünn, apám valahai dohányzóasztalánál töpreng különféle vers-kezdeteken, például a Konyhafőnök ajánlatain, és mikor már leírt öt sort, besiet, tölteni a vodkából a pici poharába, öt soronként bejöhet, komoly alkudozások után így állapodtunk meg, utána vissza kell mennie a dohányzasztalhoz, így állapodtunk meg; a közös négy-hat órás műszak végén Gyuri lónyelvére csepegteti a nyakánál fogva felfordított vodkásüveg maradék tartalmát, amennyit hagytam az ipari méregből (Jerzabiyak lengyel gyümölcsvodka); „ma írtam nyolc és egynegyed sort“, közli precízen, „hát te?“, kérdi, „ma mire jutottál?“, „írtam vagy hat oldalt“, mondom, „kézzel, de legépelve csak két és fél, megnézed?“ Utána kimegyünk a Sportba vagy a Lukácsba, jól beseggelve, én vigyázok rá, mert az ital hatására bizony úszás közben néha belealszik a vízbe. Kimentem. Öreg már: harmincöt lesz maholnap. Utána harapunk valamit a Malomtó Presszó teraszán. Rádiórendezői fizetésemből telik, teszem azt, két doboz Metropolra, gyufával és két adag Malomtó pecsenyére majonézes zöldborsóval, de ő ilyenkor csakis a sörére figyel, a kajája felét otthagyja, kénytelen vagyok magam belélegezni, kármentőként. Utána beülünk a Bembe, ahol ő végre kialussza magát, nekem meg eszembe jut következő novellám cselekménye. Azután elsétálunk a Pala utcába: részt veszünk a Pala utcai alkotó rendetlenségben, felbosszantjuk Alízt, vagy elkísérjük Petri Annát a hegedű-órára, esetleg mindannyian elrohanunk az Egyetemi Színpadra meg- nézni tizenegyedszer is a Jules et Jimet, vagy valamelyik Godard filmet, vagy a Zeneakadémiára. Mi Gyurival a szünetben lelépünk, mert neki máris innia kell, nekem pedig vacsorázni. Vagy a közös munka után megnézzük az Attila úton a Forgách-gyerekeket. Vásott kölykök. Spontán kabaréjeleneteket rögtönzünk Forgács Péterrel (így írja) és Forgách (így írja) Zsuzsával, felhívjuk Kiss Anikót és Jeles Andrist, hogy jöjjenek át játszani, mire ők is belerögtönöznek – telefonon át! – a jelenetbe, mire röhögőrohamot kapunk, felhívjuk Lóránt Zsuzsit is, a szobrászt, Gyuri Réz Pált is, a nagy szerkesztőt, mert ezt én kérem tőle, hogy mondja neki azt, hogy ő, Petri szeretné az írásaimat elvinni hozzá, benyújtani, de Réz azt mondja,

szükségtelen, engem már a Vas bemutatott neki két éve, most mit játszom meg magam. Utána elmegyünk az Ifjú Művészek Klubjába. Ez a hely az én felfedezésem, 1973 legelején. Petri egykor KISZ-klubfélének ismerte, ezért leszokott róla, de már csak egy szimpla diákkocsma, világosítom fel, és meleg étel nincs, a feles kettő hatvan és pincér sincs, hanem rendeléskor oda kell menni a vendégnek a pulthoz. Megéri odamenni, helyesek a pultos csajok. Pince. Sok a törzsvendég. Akit így, kapásból magam előtt látok, harminc év múltán is: a vállig érő hajú, szögecses Levy Straussba öltözött Rácz Péter, a bombázó nővérével, meg a kis Lukin, a Trabant oszlopa, aki később Amerikába ment, Szerb Jancsi, a legédesebb fiú az egész társaságból, később öngyilkos lett, a filigrán csontozatú Tábor Ádám, mint egy kis barna tollú kanári, a kamasz Can Togay fehér tunikában, a lovagló csizmás El Kazovszkíj festőnővel, itt van a kissé hangos Balaskó Jenő is, natúr gyolcs ingében a szerencsétlen sorsú Dixi (Gémes János), Galántai Gyuri Klaniczay Julcsival, talán már a Hungary-kiállításon dolgoznak, ahol utoljára láttam a hiperzseniális festő, Major János „magyarzsidó”-grafi- káit, itt van a kedves Benke Laci Ló is, felejthetetlen barna bőrdzsekijé- ben, és ki mindenki még? A lányok, a lányok. Olyan jók, mint ők, ma már nincsenek is: a tűzokos Gyetvai Ági, a Gombás, akinek kacska volt a karja, mégis szerelmes volt belé Bódy Gabi, a napmosolyú Lukács Mari, aki később Dixi mellett úgy tönkrement, és a kiskorú Háy Ági, a bővér Xantus Jutka, öccsével, a Xanival, aki akkor még csak egy nagyon helyes kamaszhuligán volt, a szemüveges haverja, a Mész, meg egy csomó dilettáns, a szentendrei csoport, a Drozdik Orsi is, meg a Képzőmű összes Baby Jane-je, például az a lány, aki minden este piros orrú bohócnak sminkelte magát, Beke László művészettörténész, de ő csak mintegy véletlenül, meg a ragyás Zuzu, a tütüs Károlyi Zsiga, ma csupa nagyfőnök, Vető Janika, még feketére pirulva a megtiszteltetéstől, hogy egyáltalán leengedték ide, a rezignált-titokzatos Najmányi, a Kovács István-kör, Angelusz Iván félmeztelenül, saruban; Gothár Péter filmgyári asszisztens egy rámenős sminkeslánnyal szkanderozik a belső teremben, Szirtes János, Szirtes András, a betört szemüvegű örökfilmes, Frankl Biki is itt van még, újabban Hajasnak hívják, gimnazista koromban még igazi költőzsení volt. Most

testművészettel: valami sötét hősiességgel foglalkozik. Csakis azért van itt, mert történetesen ma búcsúztatják Szentjóby Tamást, aki végre elmehet, megkapta a kivándorló útlevelét – ezek szerint 1976-ban vagyunk - mámorittasan dobálja fenékig érő szőke haját, félre is hívja Petrit és megmondja neki, hogy te vagy itt az egyetlen publikáló költő, vagyis Ön, akinek ezt meg tudom bocsájtani, de hagyd már abba a publikálást, Gyurikám, meg fog enni a szar, azt én is tudom, bólingat báván Petri, mint egy eltévedt nagypapa, már alig áll a lábán, most áttolat a termen a nagyhasú Erdély Miklós, fekete felleghajtó köpenyében, malomkerék-kalapban, mögötte loholfityeg egy kis fekete lány, „jaj, Miklós!” mintha a leszakadt kabát-öve lenne, Enyedi Ildikó. Innen is elmegyünk. Gyuri ólomszürke, ám azt mondja, nem érzi magát fáradtnak tehát beugrunk Mayáért az Eötvös utcába, és átgyaloglunk Budára, éjféltájt, az Aranyszarvasba, hogy kiüljünk a bástyateraszra Alízékkal a budai csillagfényben, borozgassunk a környékbeli házmesterek mellett, hajnalig. Gyuri már horkol, én novellát írok, papírszalvétára. Alíz gúnyolódik. Oly jó ez! Isteni. De vége lett. 1976 közepére elcsöndesült a boldogság szellője bennem. A szél, „amely fú, a hová akar és annak zúgását hallod, de nem tudod, honnan jő, és hova megy”. Elcsöndesült ihletem, kisvártatva pedig teljesen elhagyott. Rémülten vettem észre. Pedig akkor már nagyban folytak Kenedinél a felolvasó-estjeim! És ott állni a tapsviharban, vagy miben (olyasmiben, dörgő sikerben, két éven át, nagyjából havonta), mikor már nem írok. Hanem csak felolvasok. Én már nem tudok írni. Ők ezt nem tudják. Titkolom, és szégyellem, mintha a bűnöm volna. Dicsfényben állok, noha a kárhozat tüzében. Holott az elején még olyan jó volt minden. 3 1974 karácsonya előtt, az FMK-tagok óvodáskorú gyermekei számára rendezett Mikulás ünnepségen Petri meg én voltunk az ördögök. Sulyok Miklós, A Napló későbbi rendszergazdája – ma a Pont Könyvesbolt, Pont Antikvárium, Zazie és más éttermek tulajdonosa, matematikus – Alíz akkori szerelme volt a Télapó, nagy bottal,

fehér szakállal. De mi úgy gondoltuk, miénk a jobb szerep, mert neki odafönt, a Díszterem dohos sár- ga függönye mögött kellett várakoznia az étteremben tolongó szüleik miatt pánikoló, de különben is rettenetesen rossz és a hosszú várakozás alatt tömegbacchanáliában hempergő ellenzéki óvodásokra.Mi meg, Petrivel testhez tapadó fekete gyapjútrikóban, horgas, vörös körmökkel és óriási, himbálódzó szarvval rohangásztunk fel s alá az éttermet az előcsarnokkal összekötő lépcsőn – izzadtunk is, mint az állatok. Hatalmas tömeg volt. Eufóriában voltunk mind a ketten! Petri imádta a csúf ördögöt játszani, én pedig olyan szerelmes voltam egy erényes hölgybe, aki aznap viszonozta először az érzelmeimet, mint a krampuszok is csak ritkán. – Hallod–e kisördög, te írtad az Apa győzt? – állított meg valaki a nagy rohanásban. – Én – torpantam meg. – De te honnan tudod? – Mindent tudok. Nevem Kenedi János –mosolygott rám barátságosan a káosz örvényének kellős közepén egy göndör szőke hajú, kék szemű, papita zakós fiatalember. – Azt mondják, jól olvasod fel, amit írsz. Nem akarod felolvasni nálam is? – De. – vágtam rá szendén – Persze. Rendben van. – Kicsi fiú, mondja: nem fél, hogy elviszi a rendőr? – gurgulázott bele reménytelien induló beszélgetésünkbe Molnár Gál Péter, a színikritikus, aki sajnos Kenedi mellett állt, mint egy Woodhouse-figura, Mister Psmith. (A pé néma.) – Nem – mondtam dacosan – Nem félek! – Nana. Hiú fiúcska. Nem így kellene ezt – folytatta M. G. P. kassandrai kacajjal, és máris ellépett, hasonlíthatatlan impertinenciával azonnal a hátát mutatta nekem, majd mint egy pimasz primadonna, aki a bonvivánnak búcsúzóul szeretne a szemébe kacagni, pipával a szájában visszafordult, mégiscsak: – Egyszer még meg fogja ezt bánni! – búgta. És megmutatta, még egyszer, a hátát. Nem értettem, mit akar. – Ki fogja megbánni? – kérdeztem Jánostól. – Én vagy te? Kenedi legyintett. – Felírom a telefonszámom. Hívj fel! Majdnem elájultam a megtiszteltetéstől, de komolyan. Kenedi színte mítikus személy volt a képzeletemben. Főiskolás éveim elején, ’68-tájt az akkor feltünően progresszív, nagyon vad és szabad újvidéki Új Simpo- syonban találkoztam a nevével, írásaival, és alig akartam elhinni, hogy aki ezeket írta, „Magyarországon él“

– szóval, hogy még szabadlábon van. (Ezidőtájt szerezte Petri legendás kétsorosát az aczéli-kádári, Népsza- badságos Magyarországról: “Cipőmre nézek, fűző benne. Nem lehet, hogy ez börtön lenne.“) Petri különben a Lukács-óvodát és vidékét adta nekem utoljára. Szelíden tűrte, hogy elcsaklizzam tőle ihletét, beleszeressek összes volt vagy leendő kedvesébe, magamévá tegyem az olvasmányait, átvegyem étke- zési és italozási szokásait, elfoglaljam a lakásait, de ha azt kérdeztem: – Gyuri, mondd már, ki az a Kis Bence? (mert eleinte azt hittem, ez egy név) – vagy: – Figyelj már, ki az a disszidens ellenzék? Ugyis tudom, hogy tudod, papikám. Hol szoktatok ti találkozni? Mondd meg! – ám ő hallgatott. Ezt az egyet nem akarta elárulni. Meghatóan csinálta, a francia ellenállás legendás szellemiségét juttatta eszembe. Gyuri édesapja mártírhalált halt újvidéki partizán volt, hibátlanul tiszta csau mokaszinben állt 44-ben a kivégző- osztag elé. Meg is bocsájtottam neki kissé fontoskodó bizalmatlanságát. De, másfelől persze, ha bepiáltunk, azért óvatlanul mégiscsak elejtett néhány szót az „ellenzékiekről”, úgyhogy lassacskán összeállítottam magamban

egy képet a

hetvenes évek elejének budapesti ellenállóiról. A „kép” körülbelül így nézett ki (a fejemben) : „Kenedi a fő. Ő a gócpont. A Villányi úton. Odajár a Bence, akinek a papája fotós, de ő filozófus lett, mert két éves korában a nyilasok a Dunához kísérték, majd vissza, a csillagos házba, és ez olyan hatással volt rá, hogy mire egyetemre került, már kiolvasta az Akadémiai Könyvtár teljes állományát, ő tanította a tanárait az egyetemen, meg a csoporttársait is, a Petrit és a Kis Jánost, aki ugyan gátlásos, de príma feje van, és marhára igyekszik, meg van még a Legokosabb Márkus, de azt épp most kergetik el az országból, miután Bencével összefogva megcáfolta Marx Tőkéjét, az ő barátja a Fehér Ferenc, meg a Heller, de azok nem annyira rendszerkriti- kusak, mint a Márkus, csak ők is aláírták a korcsulai tiltakozást, viszont már őket is teljesen lehetetlenné tették, meg van a Vidrányi Kati, aki

ISZONYÚ OKOS,

ám

eltévedt a tomista dogmatika labirintusában, meg van a Hamburger Miska, aki egyszerűen jó, meg a lusta Sós Vili, meg a gyönyörű Erdélyi Ági, meg a Kovács Andris, aki örökké kavar és intézkedik, mint Nyuszi a Hét pagonyban, meg a Solt Otti meg a Kemény Pista, akik szintén kőkemények, de hát beleragadtak a szociológiai partikularitásba, Ám a Kenedi Jancsi a lényeg, ő köztük a fehér cukor. Pedig nem is végzett egyetemet, Bence tanította a térdén osztani és szorozni, talán még azt is,

hogy kell kifújni az orrát, azután a János öntevékeny lett, zabolázhatatlan, elszerette a Bence feleségét, kiskorában huligán is volt, de leküzdötte, és olyan könyvtára van, mint senkinek, korunk Szabó Ervinje.” És akkor odajön hozzám a Kenedi! Az első felolvasásom 1975 januárjában olyan jól sikerült, azután a többi is, de tényleg, annyira, hogy...Hát erről nagyon nehéz írnom, mert vagy szerénytelennek tűnök majd, vagy álszerénykedni fogok, esetleg júabb névsorolvasást tartok, ami végképp a sznob seggnyaló szerepébe sodor. Mert van abban valami vérlázító – ha valaki annak akarja látni –, hogy én időnként beteljesülök. Mint a nő, ha fogan, vagy a csikó, mikor lábra áll. Az életem ilyenkor, egyetlen másodpercre fáklyásmenetté válik, tűzijátékká, diadalmas robbanássá. Életem legjobb közönsége gyűlt össze Kenedi lakásán. Összes

barátját

meghívta,

közelieket

és

távoliakat,

főként

fiatalokat,

ám

börtönviselteket is, sok okos és tisztességes embert, akik valamiként már attól jól érezték magukat, hogy teljes számban egybegyűlhettek, ami 56 óta Pesten nemigen fordult elő. Pláne, hogy így lennének együtt: valamiért. Ama szelíd alkalomból, hogy egy Kertész Mihály nevű kiugrott szinházrendező felolvashassa az írásait, amelyek többségét fel sem kínálta a sajtónak, vagyis a cenzúrának. Nekik viszont előadja, mert ezt meg akarja tenni. Ebből az alkalomból futottak össze első ízben, mintegy véletlenül mindazok, akik a demokratikus ellenzéket jelentik hamarosan, a hetvenes évek végének Magyarországán. Többféle irányzat volt együtt: a népiesek is eljöttek, a „48-asok” is, az „56-osak” is, az „anarchisták” is, de a „független” értelmiségiek is. Jelenlétüknek volt egy abszolut mellékesnek tetsző, szerintem mégis döntő jelentőségű, néma jelentése: vállalták, hogy ott vannak. És együtt. Tudták, hogy ez nem sok, de azt is tudták, én is kockáztatok, és úgy döntöttek, hogy szolidárisak lesznek. Szolidaritást vállaltak Kenedivel is, aki teret adott, lakását ajánlotta fel az engedély nélkül rendezett irodalmi est céljaira. Addig én nem láttam közelről Kis Jánost, Benczét, Fodor Gézát, Radnóti Sándort, pláne nem Donáth Ferencet vagy Mészöly Miklóst, de még nem is szerepeltem írásaimmal soha nagyobb közönség előtt. Fogalmam sem volt, mi történik,ha megteszem, amit elterveztem, ha megvalósítom reinkarnatív elődöm, Karinthy Frigyes novella-álmát, és az egymásra halmozott székek tetején,a cirkuszi kupola

magasában előrántom ingemből a hegedűmet, és igenis eljátszom az érzelmesbutus dalt, azt a régit, amit egykor hallottam zokogni a szívemből. És megtettem Ráébredtem, hogy színész is vagyok. Nem a szó hétköznapi értelmében: író vagyok, de színész is, egyben vagyok mindkettő, szétválaszthatatlanul. Akkor is, ha nem kapok szerepet az életben. Nekem nem is lehet szerepet adni: én írok magamnak. Radnóti Sanyi úgy kacagott, hogy effektíve leesett az ablak melletti lócáról, Fodor Géza szeme világított, mint egy szentjánosbogár, Kis János elfogódottan gratulált. Mészöly azt mondta, érzik a szövegeimből a mély neurózis, Csalog a földön ülve nagyúrin legyintett, te én most már nem is akarok prózaíró lenni. Nádas csak az ötödik alkalomra jött el, gyönyörűségesen szürke ballonkabátban, a végén felugrott és elrohant. (Ennél nagyobb dicséretet nem tudok elképzelni.) Vezér Erzsi megsimogatta a kezemet. Itt találkoztam Haraszti Miklóssal is, öt év után először. Ő nem tudta, hogy mi már ismerjük egymást. Ezt el kell mondanom... 1971 nyarán a Felszabadulás téri presszó teraszán ücsörögtem éjféltájt és Antoine Artaud Kegyetlen színház-kiáltványának főiskolai stencilezett fordítását olvasgattam az utcai ívlámpák homályos, hideg visszfényében, boldogtalanul, mert egyedül, mikor megveregette a vállam a nagy Szentjóby. Ah, erre vártam. Az Egyetemi Klub Hordójának happenerje, az akkori underground díva, a farkasmosolyú ellenművész és huligán, piros atlétatrikó, szakadt levy’s nadrág. Meglátott a kezemben egy stencilezett könyvet. Kölcsön adnád egy pillanatra? Parancsolj, mondtam, neked ne? Te vagy a Szentjóby, tudom. Honnan tudod, kérdezte új érzékenységgel, rendőr vagy? Nem, színművészeti főiskolás, mondtam, ingadozva tűsar- kaimon. Az még egy fokkal rosszabb, mondta, s már végképp nem nézett rám, bárha mellém ült egy pillanatra,de csak azért hogy gondterhelten átlapozza a stencilezett Artaud-ot. Vidd el, mondtam, a pillanat mámorától részegen. Becsültem benne, hogy Artaud fontosabb a számára, mint az irántam érzett megvetése. Vidd el, majd visszaadod ősszel, megadom neked a telefonszámom. Mire ő meggondolatlanul így szólt, ha ilyen érdeklődő

vagy, gyere le két hét múlva Balatonboglárra, Galántai György

képzőművész kápolna-műtermében csinálunk egy akciót. Nézz körül. Ez lesz az első szabad kiállítás Magyarországon. Mindenki azt állít ki, amit akar. Gondolom, úgy

képzelte, eszem ágában sem lesz lejönni, nekem, a kis dörgölődző mandrónak, nem kockáztatom meg, hogy kirúgjanak a főiskolá- ról. Rosszul mért fel. Leutaztam. Két hét múlva öltönyben-nyakkendőben és a megtiszteltetéstől enyhén belázasodva cipeltem fel a balatonboglári Kápolna-hegy legtetejére amerikai nagynénikémtől kapott, enciánkék bőröndömet. Szentjoby már nem is emlékezett rá, hogy két hete találkoztunk. Na mindegy, azt mondja, idefigyelj, a Galántai épp most utazott el, még a helyi tanács engedélyét sem kapta meg a rendezvényhez. Azt mondta, fiúk, itt a kulcs, elmegyek, nem vállalom a felelősséget semmiért. Ha akarsz, maradjál, de innen bárkit bármikor elvihet a rendőrség. Nem baj Tamás, mondtam, vigyen el engem is! Szentjóby csak nézett. Azt hiszem, ő is gyanakodott, de finomabb izlése volt annál, hogy ennek bárminémű kifejezést adjon. Hát jól van; pakolj a sarokba, mondta végül. Én meg, noha nagyon fájt, hogy ő nem barátkozik, büszke voltam rá, hogy azértis a művészeti haladás élvonalába verekedtem magamat. Kicsit erőszakosan, de hát biztosan így is kell. És gondoltam, valamit majd csak kiállítok én is. Miért ne? Ha nekik van képük hozzá, nekem is lesz. Nézegettem a még üres falakat; még egy hét volt a megnyitóig, csak egy, úgymond Feljelentésművészeti Blanketta volt föltéve, Legéndy Péter projektje. Joseph Kossuth művészi irányelveinek megfelelő formanyomtatvány volt ez, melynek segítségével, magyarázta az elém pattanó Legéndy, a tárlatlátogató azt jelent fel, akit akar. Tényleg, ott hevert egy csomó nyomtatvány a kifüggesztett magyarázó szöveg alatt, kitöltetlenül. Nem akarsz valakit feljelenteni? Sápadtan nevettem. Már egyre többen érkeztek meg Pestről. Például a Haraszti Miki, akit én még csak hírből ismertem, és tényleg nagyon felnéztem rá. Hallottam dalairól, éhségsztrájkjáról Dalossal. Veres Julival jött, aki egy édes, vörös hajú szociológia szakos hallgató leány volt, és akivel én persze nyomban komoly vitába merülve sétálgatni kezdtem a Kápolnahegy hársfái alatt, de míg ezt tettem, Harasztinak gyanús lettem valamiért, és rábeszélte a kiállítani szándékozó művészeket, zavarjanak el, mert ha még a Szentjóby sem tudja, ki vagyok, nagy valószinűséggel a belügy küldött. Szentjóby közölte velem e döntést. Félre hívott, és

azt mondta, én ugyan nem hiszem, hogy te besúgó volnál, de a barátaim közül többen nem tudják kizárni ezt a lehetőséget sem, például Haraszti, aki jó elvtársa néki – hát ezt nem így mondta! –, és ezért arra kér, tovább ne maradjak itt, költözzek le a faluba. Tudja, ez ciki, neki nem is nagyon tetszik, de a békesség kedvéért. Mi ketten, tette hozzá, te meg én talál- kozhatunk még, például a strandon. De itt már ne legyél, mert a többiek majréznak. Megköszöntem a jóindulatát. De nagyon bepipultam, hogy besúgónak néztek. Égett az arcom, és mielőtt lecipeltem volna a hegyről amerikai nagynénikémtől kapott, táska írógéppel súlyosbított, enciánkék hajóböröndöm, hogy szobát keressek magamnak a faluban – e történet miatt hívott azután Nemecseknek Dixi még húsz évig –, visszamentem a kápolnába. Nem törődtem a tekintetekkel. Felragadtam egy Legéndy-féle feljelentésművészeti blankettát, és kitöltöttem. Felragasztottam a falra. Feljelentettem magamat. Hozzávetőleg így nézett ki: Én, Kertész Mihály Lakhelyem ez és ez Személyi igazolványom száma ez és ez Anyám neve ez és ez Azért jelentem fel magam Mert muszáj a Hatóság tudomására hoznom, hogy hülyének tartom magam. Amiért annak ellenére, hogy az 1956-os eseményeket Forradalomnak tekintem Kádár Jánost pedig az oroszok bábjának Még mindig nem disszidáltam ebből a fasz országból. Ahol engem – vagy bárkit! – bárki Besúgóként denunciálhat Mégpedig a vád bizonyítása nélkül Illetve anélkül

Hogy megadná számomra a védekezés lehetőségét.

(dátum, aláírás) Viszont azértis megkerestem őket a strandon, és feljártam a kápolnába, naponta. Szégyenkezve és rosszkedvűen. Ahol Szentjóbyn, Pauer Gyulán és Háy Ágin kívül tényleg nem állt szóba velem senki. Bocsánat, Halász Péter barátja, Litvai Péter volt a neve, ha jól emlékszem, és hamarosan disszidált, rabbi lett, de ezen a kiállításon Isten arcmását mutatta be – vagyis akkor még talán azt hitte – ő igen, ő vígasztalt. Kinevette a többieket. Ám a megnyitón sokan nem akartak észre venni, még azok sem, akik Pestről ismertek, és tudták, hogy amit rólam terjesztenek, nem igaz. Ascher is levegőnek nézett, bár ő nem egészen azért, főiskolai osztály- társam volt. Dühítette, hogy én is ott vagyok. Mielőtt „az első szabad kiállítást” a következő szombaton megnyitották volna a „független művészek”, spontán önfeljelentésemet letépték a falról. No de most, öt-hat év múltán Haraszti Miki ott ült Kenedinél a nézők tömegében, az egyik estemen. Felállt és hozzászólt, méltatta a produkciót. Nem tudtam megállni, hogy ne figyelmeztessem: Balatonbogláron még más volt a véleménye rólam. Mi van, ha még most is besúgó vagyok? Már nem- igen emlékezett a történetre. Úgy látszik, hogy neki nem volt fontos. Nekem volt fontos. 1976-ban még mindig fontos volt. Sírva fakadtam. Miki, sűrűn bocsánatot kérve átölelt, máris rosszabbul volt nálam, szinte reszketett. Kenedi dörmögésére is emlékezni vélek a háttérből: "Ez a besúgó-keresés a leghülyébb dolog, ami csak létezik.“ De 1977 tavaszán már nagyon zavart, hogy műsorszám lettem.

Hogy „a nagy

sikerre való tekintettel“ az időnkénti felolvasásból valóságos sorozat kerekedett. Petri már nem jött el mindegyikre azért. Midőn egymagamban hazafelé baktattam ezekről az estekről, lelkileg kifosztva, feldúltan, zsibongó fejjel, úgy éreztem, hogy egy kicsit buta balek vagyok. Hülyére vett a kor. A saját hiúságom éppúgy. M. G. P. jóslata vagy átka, beteljesedett. Onibaba vagyok, nem jön le a maszk. Újabban nem írok. „Nem tudok újat.” Ez lesz a dolgom ezután? Bátor leszek és személyes? Egy műsorral?

Helyettük? 4 Ebben az időszakban, 1975 és 1979 között egyszer tudtam csak írni egy hosszabb szöveget, miután ’77 márciusában Kenedi magával vitt egy fontos találkozóra, melyen a népi írók és a formálódó demokratikus ellenzék tagjai találkoztak, hogy egy – az <<ellenkultúrát támogató>> – alternatív segélyszervezet létrehozásáról tárgyaljanak. Kishíján botrányba fullasztottam azt az estét. Megjelent Mészöly Miklós és ott volt Csoóri Sándor is: sem lelkileg, sem eszmetörténetileg, de főként emberileg nem voltam felkészülve arra, ami ekkor következett. Vagy talán éppen attól veszítettem el a fejem, hogy nem következett belőle semmi: két-három óra is eltelt avval, hogy Mészöly és Csoóri közönség előtt egymással társalgott, udvariaskodott. Érdemben egyetlen konkrét mondat sem hangzott el az alternatív segélyszervezet jövőjéről. Szánalmas volt. Ezt meg is mondtam nekik, keresetlen szavakkal, kétségbeesetten és felháborodva, amivel, ha nem tévedek, sikerült egy életre megutáltatnom magam mindkettőjükkel. Csillagórám volt ez. Távozóban mellém lépett Nádas Péter, akivel személyesen addig lényegé- ben nem találkoztam. Azért, hogy megvígasztaljon, mondta, mert látja, mennyire meg vagyok ijedve, amiért kinyitottam a pofám. Most biztosan azt hiszem, mondta, ezzel elintéztem magamat egy életre, mivel a törzs- főnököket támadtam, de ne éljem bele magam túlságosan a vesztembe: megbocsájtó természetű nagyságok ezek, nem történt nagyobb baj, mármint azon kívül, hogy elveszítettem a fejem. De hát induló írókkal, különösen idősebb, tekintélyesebb írók társaságában előfordul az ilyesmi. Ekkor ahelyett, hogy megköszöntem volna figyelmét és jóindulatát, először azt dadogtam, hogy képzelje, mindennek a tetejébe lépcsőházi gondolkodó vagyok, és ebben a pillanatban jöttem rá, hogy nem csupán a népi-urbánus ellentét itt és most oly világosan megnyilatkozó terméketlensége hozott ki úgy a sodromból, egy már eleve rosszul fogalmazott kérdés – ki szolgálja a nemzet érdekét? - Auschwitz és Kolima után végképp meghökkentő virulenciája, hanem az én szeretetre, mi több a magyar irodalmi élet egészének elismerésére áhítozó lelkem suta-buta mozdulata is volt ez,

a

legrosszabb

megoldás

az

ismerkedésre;

támadtam,

ahelyett

hogy

az

érdeklődésükért könyörögtem volna. Ha már mindenképp meg kellett szólalnom, őszintébb lett volna, ha azt mondom, azonnal hagyjátok abba, engem féltsetek és minket, az én nemzedékemet, és az utánunk következőt, akiknek ehhez a ti régi históriátokhoz már semmi köze nincs. De én ellenük ugrottam, és egyszerre mindkettőnek mindjárt, micsoda hiba. De ha már így összefutottunk, s ha már úgy is lendületben vagyok, neked is megmondom, Péter: amilyen tehetséges írónak tartalak, annyira ellenszenvesnek is ugyanakkor. Nem mint embert, hiszen úgy én alig ismerlek, de az írásaidban megmutatkozó lényt, az írásaid lelkét, illetve bocsáss meg, ebbe talán ne is menjünk bele, valószínűleg nem vagyok magamnál. De, dehogynem, menjünk csak bele most már, mondta Nádas elkomolyodva, hát hogy képzeled, ilyeneket mondasz, és aztán nem akarod folytatni? Egyáltalán mit olvastál tőlem? A Bibliát, az remekmű volt, és éreztem, már ugyanúgy csorog a hátamról a víz, mint az előbb, amikor Csoórival és Mészöllyel kekeckedtem – villámcsapásszerűen rossz lett az egész; most megint azt teszem, amit nem szabadna, de meg kell tennem, nem tudom, miért. Sőt, ez a mostani pillanat egy fokkal még rosszabb, mert Mészöllyel és Csoórival szemben nekem van igazam, ebben biztos vagyok, bárha ezt a tényt is kínos átélni. Körülbelül úgy rossz, mint amikor az ember rájön, hogy nem a strandon várja a fagyis triciklijét, hanem a csatatéren a hordágyat. De Nádas Péterrel szemben nem biztos, hogy igazam van. Csak a habitusom igaz, amivel az anyám e világra szült, tehát az én igazam – ebben is – majd csak az ítélet napján méretik le, és jaj lesz nékem s fogaimnak hasztalan csikorgatása, ha tévedtem volna. Péter, lehet, hogy tévedek, mondtam, de épp tegnap jutott eszembe, az Egy családregény vége olvasása közben, hogy ugyan A Biblia a legszebb magyar elbeszélések egyike, és mikor azt olvastam, azt hittem, te egy szent vagy, a kegyetlen tisztaságú valóságlátás hyppolitosi őrültje, de ez az új könyved, hiába megrázóan szép, az a valaki, akit mögötte tapasztalok, ő megijeszt, illetve – velem van a baj, elismerem, mostanában magamhoz és máshoz is túl szigorú vagyok – ki kell mondanom: visszataszít. Te csodálatosan plasztikusan tudsz írni, ez teszi veszedelmessé az írásaidban lakozó, hatalmas vonzású, ezer karú szellem hatását rám. Olyasfajta titkokat érzékelek mondataid csöndjében, amiket félig értetten is elutasítok; förtelmesnek sejtem a ki-nem-mondottat. Szerintem ott, a mélyben azt ünnepled, amit elutasítasz a szöveg felszínén. Vagy fordítva. A

legmagasabb minőségben nyilatkozik meg a géniuszodban valami, amit én egyszerűen gonosznak érzékelek. És félek tőle. Megrettent, talán a kelleténél is jobban az elbeszélő én makacs-örök mögöttese: a metafizikai szempontokat is magához hasonlítani képes én irdatlan öntetszelgése. Mely szívósságában képes önmagából világokat is teremteni dafke – történetesen van tehetsége hozzá! Hogy így aztán problematikus legyen számomra még a viszolygásom is, de nem az elképesztően erős elbeszélői fantáziádtól, nem is a pontos mondataidtól, ezeket irígylem, hanem attól a valakitől, aki ezeket írja, aki a világot így teremti újjá: így rögzíti meg. Szerintem te elvetemült vagy, Péter, mondtam a rosszkedvtől részegen, mégpedig

ama

régies,

vallásos

értelemben,

belülről

és

alulról

vagy

az,

szenvedelmes keresztyéniségeddel együtt, mely miközben a csonka-bonkát akkurátusan pőrére vetkőzteti, hogy úgymond meggyógyítsa, misztikusan élvezi e pőreség látványát. És a megtalált írói gesztusodat is élvezed ugye, amivel ábrázolod? Még jobban a rejtett viszonyodat hozzá, viszonyod teljesen csak általad belátott pervertációit ehhez a látványhoz. (Ilyen pontosan nem mondtam el azért. Dadogtam és félmondatonként visszaszívtam mindent, majd újra kezdtem, majd mégse akartam mondani tovább. De bármit mondtam akkor és ott, az élet kínjától rángva, körülbelül ezt szerettem volna mondani. S mert Nádas okos ember: elharapott félszavakból is megértett.) Hát te hülye vagy! – mondta. Ebben alighanem igaza volt. Legalább olvasd végig a regényem! – kiáltotta a havas latyakban, a Levendel-Horgas ház kerítése előtt. Fogadjunk, nem is olvastad el az utolsó betűig. Nem, mondtam, nem olvastam el elejétől végig, hanem csak összevissza. Talán nem is fogom elolvasni elejétől végig. Mindenkiben lakik egy daimon, és a te daimonoddal én úgy vagyok, ha ő netán jelentősebb is az enyémnél, szeretnék úgy meghalni, hogy nem szállt át hozzám, még véletlenül sem: ne legyen olyan isten. Ebben maradtunk. Így váltunk el3. 3

Nádas Péter, nevem említése nélkül, írásban többször is feldolgozta ezt a számára is több mint kellemetlen élményt; egyik legszebb esszéjében én vagyok a bûnös, akinek bûne megbocsájtására egy haldokló barátnéja szólítja fel őt, alighanem én vagyok az a K. is, akire a Felszabadulás téren várakozik, mielõtt megírná a Szász Béla könyvében megörökített Szabadsághegyi villa és kínzókamra azonosításának történetét. (Lám, Õ

És miközben távolodtunk egymástól az úton, utánakiáltottam: Péter, ne haragudj, én nem vagyok magamnál! Ha te mondanád ugyanezt nekem arról a kevésről, amit eddig írtam, abba belehalnék. De mit tegyek, most én ezt gondolom, és nem szabad hazudni. De rossz volt! Mintha csöngettek volna... A küszöbön a Gonosz. Hopplá! Ez a – ma már persze látom – irigységtől csepegő tiráda, zaklatott, félbolond beszéd nem is Nádasnak szólt, hanem saját magamnak, egyszersmind a magam világ- látásáról is kritikát mondtam, pálcát törtem folytathatatlannak ítélt írói életművem felett. Gyűlöltem már magam. Iménti találkozásom a Tekintéllyel, a nem hivatalos nyilvánosság irodalmi korifeusaival, akiknek kimért körülményeskedése, különösen Csoórié, évszázados, rossz hagyománytól vert, makacs különállásuk, páni félelmet ébresztett bennem. Nem alaptalalanul, mint a következő két évtized bizonyítani fogja. Nem is Mészölytől és körétől húzódoztam igazán, hanem a Csoóri mögött felsejlő fekete seregtől rémültem meg. Hogy őmögötte nem egy babitsi módon nyugatos hagyomány áll, hanem ködös árnyak, a zsákutcás magyar történelem tébolygó kísértetei. És akkor mindehhez még a megsértése Nádas Péternek is! Hát ha valaha akadt az életben valaki, akit nem lett volna szabad megbántanom, akivel valójában össze kellett volna barátkoznom… Mikor ezt megértettem, de már egy pillanattal később, mint kellett volna, megértettem azt is, hogy nagyobb bajban vagyok, mint addig képzeltem. Vakon csapkodok, érzem a fájdalmat is, de nem találom az okát. Minden az oka. Az az oka, hogy az ellenzék semmiben nem tud megegyezni, még magával sem, nemhogy a Csoóriékkal. Ellenzékinek lenni a legtöbbünk számára nem munka: életforma. Mindenki egyszemélyes Helsinki-csoportnak képzeli ma- gát, számolja a hivatalosságnak az ő személyét érintő – egyébként tényle- ges – jogtiprásait, nap nap után. Ebből állnak a napok.

ezt írta A Naplóba, míg én - mit is írtam oda?)

A Ji King erre mondja: „a megrázkódtatás mocsárba merül”. A kádárizmus vattacukor-mocsár: sem megfulladni, sem úszni nem lehet a rózsaszínű takonyban. Összekoszolódsz, beleragadsz; mindegy, hogy épp tilt, tűr vagy támogat téged e vattacukor. Még ha disszidálsz, akkor is ők győztek! Mindenképp ők győztek4. Kenedi historiográfus Merkurt játszik, szárnyasbokájú angyalt, aki a világnézeti ellentétek között hasítja a leget, begyűjti az értékeket, sorszámozza, raktározza... Minek? Mikor, most veszem csak észre, tünődtem lázasan a Horgas-Levendel család budai villájától hazafelé tartva, a fű alatt dúl itt valami faji háború is, amiből én nem túl sokat értek, lévén színészköltő, akit a szülei magyarnak neveltek, mégpedig Petőfisen és József Attilásan magyarnak, holott engem – éppen ezért! – a magyarok az első lehetséges pillanatban a zsidók közé fognak számítani. Mint Kenedit is. De még Mészöly Miklóst is talán. Van itt aztán egy másik háború is, amit az állásban maradottak, a még állásukban hagyottak vívnak a lelkiismeretükkel, meg egy harmadik háború, amit az állásukból kihajítottak folytatnak egymással a szívük mélyén, azon az alapon, melyikük mikor és milyen értelemben, vagy milyen értelemben nem szakított a marxizmussal, esetleg csupán a legalitással. Ahogy Krassó vagy Gáli Jóska engesztelhetetlen gyanakvással tekint mindenkire, aki ’56 után vagy azóta nem került börtönbe. Tagadhatatlan, van ennek a gondolatnak

A hetvenes évek közepe tájával kapcsolatban sose felejtem például azt a nyári éjszakát, mikor a nagy hőségben váratlanul feltódult a lakásomra egy csomó ismeretlen ember: Bíró Yvette, Haraszti, Veres Juli, Ráday Misi, Pécsi Vera, Drozdik Orsolya. És még sokan. A fele másnap hajnalban készült elhagyni Magyarországot, azt hitte, örökre. Najmányi és a felesége, Gyöngyi. Breznyik Péter. Az nagyon be volt rúgva. Nem azért jöttek fel, mert jól ismertek, hanem hogy szétrúgják a lakásom oldalát. Hogy dûljön össze ez a vendégfogadó. Búcsú-felvonulás volt, vándoroltak a városban. Biró Yvette, aki húsz év múlva közeli barátommá lett - ő biztos, hogy másnap hajnalban hagyta el az országot -, kiült a konyhába hozzám, az ismeretlen házigazdához:Jó éjt, drága kis hadnagyom, jó éjt, énekelte kedves-ijedten, “Vagy mit énekeljek magának? Néhány óra múlva életet cserélek. Kis Petrovom, remélem megbocsájtja, hogy búcsú nélkül hagytam el magát. Kicsit meg vagyok könnyebbülve, hogy veled már nem kell megismerkednem. Itt a lux, itt a lux, itt a luxusvonat!.” Eufórikusan szomorú volt! 4

valami érzelmi igazsága. Ahogy Kőszeg is szégyelli a Magvető-beli állását. Aszerint is folyik a háború közöttünk, hogy ki mennyire képes vagy nem képes dolgozni közülük, szellemi alkotómunkára alkalmatlan viszonyok közepette, és kisszerű egzisztenciális gondok rajától gyötörten. Petri lassan már nem tud egy kabátot venni magának. Odabent, a lélek mélyén is vívja a maga háborúját e tekintetben mindegyikünk, saját magával is – dehogy is a Magvetős Kardos elvtárssal, ki nem szarja le a Kardos elvtársat –, Petri is, milyen idegesen meglökött az ajtó előtt, mikor először mentünk Daloshoz, baráti látogatóba:„ Itt most ne dicsekedj a Kortársleveleddel, hogy közölni akarnak. Dalost tizenkét éve nem közlik. Még engem is közölnek nagynéha, őt soha, sehol.“ Miközben, másfelől, nem történik semmi. Vannak akciók. De nincsenek igazi tettek. Dalos a Szputnyiknak robotol, Petri délvolapük költőket fordít nyersből, Kis és Bence ugyancsak fordít, illetve profi szociológiai felmérők lettek, segédmunkások. És hát mindennek a tetejébe „hun házasodunk hun meg elválunk / különb féle jerekekkel kísérletezünk..” (Weöres.S.) Épül-szépül a szocializmus alapjainak lerakása fölötti kis domb. Lassan már én se tudok írni. Mint Gyuri. Ma legalább jól megmondtam a magamét mindenkinek. Ezt az estét viszont megírom, gondoltam. És meg is írtam, de a Nádas-epizód nélkül. Holott talán egyedül azt kellett volna megírnom, és amint elkészülök vele, el kellett volna vinnem Nádasnak a lakására, odaadni a kezébe, és meg- kísérelni a kibékülést. Hiszen a megírás által a bűn, ha volt is, eltöröltetik. Ha meg nem volt bűn, úgy az majd bebizonyosodik. De nem békültem ki. Már meg voltam gárgyulva. Be akartam kerülni – miért, az is külön fejezet – a Marxizmus a negyedik évtizedben című, Kovács Andris szociológus által szerkesztett kézirat- gyűjteménybe. Ez is 1977 tavaszán szerveződött. Akkor már egy éve készült ez a szamizdat, ám szó sem volt róla, hogy abban én szerző lehetnék. Miért is lennék?

Sokminden voltam, de képzett marxista soha életemben nem voltam, amire nem vagyok büszke, de tény.5 Bele akartam kerülni. Ha már nem megy a novellaírás. Hát valami történjen! Néhány héttel azelőtt tudtam meg a Szabad Európa rádióból, hogy „harmincnégy magyar értelmiségi Pavel Kohuthoz, a Charta 77 egyik szóvívőjéhez írt levelében szolidaritásáról biztosította a mozgalmat“. Annyira fájt a szívem, hogy erről én nem is tudtam! Hogy engem miért nem kérdezett meg senki, nem óhajtanék-e mártíriumot vállalni, és aláírni azt az izét. Úgy éreztem magam, miközben az aláírók neveinek ünnepélyes felsorolását hallgattam a recsegő rádióban, mint a kis Natasa Rosztova, amikor még nem viszik el a bálba, és neki utólag kell megtudnia, hogy egyáltalán bál volt, másnap reggel, a dadustól. Hát kihagytak. Éretlennek ítéltek a fiúk. Nem nyom a nevem eleget a latba. Vagy talán ők is megbízhatatlannak tekintenek, mint annak idején a Haraszti? Majd beleszakadtam. Pedig hogy kirúgtak volna a Rádióból! Mint a Sicc. De elkonspirálták előttem a dolgot. Ott lógok rajtuk, mint egy kiadós francia betegség, és mégis. Be akartam kerülni a világtörténelembe. Ugyanakkor mindjárt ki is kerülni belőle. Mert az úgy szép. Mert ha ezt az estét most jól megírom – úgy, ahogyan történt, kozmetikázás nélkül – azzal sikerül egyszerre magamra haragítanom a Kenediéket is, meg a népi szárnyat is, meg a polgári szárnyat is, és általában mindenkit. „A borbélyt, a fodrászt és a búrt, a búrt, a búrkalappal!“ Megírom ezt az estét a Csoórival és a Mészöllyel. (Nádast kihagyom.) Ez lesz a válaszom a Marx-kérdőívre. Így vonom ki magam minden körből egyszerre: így rugatom ki magam az állásomból is, de végső soron így büntetem meg magam 5

5 Ha kijelentem, hogy sosem voltam marxista, az olyan, mintha azt mondanám: annak ellenére, hogy a huszadik század közepén, Keleteurópában születtem, színvonalas elméleti gondolkodásra pillanatokra se voltam képes. Ezt kényszerűségből kell leszögezem, mivel manapság divat felvágni eredendően nem-marxista mivoltunkra. A parvenûk e táborához nem csatlakozom.

azért is, hogy a barátságomat Nádassal lehetetlenné tettem. Viszont akkor már a Kádár elvtársnak is megmondom a magamét. Mindenkinek megmondom a magamét. És nem disszidálok, azértse. Írni fogok. Vagy meg akarok halni. Ez lett a Kutykurutty. Szemelvények belőle: „Hozzád beszélek Kádár elvtárs: te vagy az egyetlen köztünk, aki valóban létezel. (….) A magyar „haladó értelmiség“ beretvált pofájú, pletykás civil, örök lébecoló az örök hátországban. Semmit sem tud, de mindenről ítél, sosem volt érdemeit hangoztatja, melyekre Neked — úgymond — tekintettel kellene lenned, mielőtt hadadba soroznád. Felesleges, de azért figyelmeztetlek: ne higgy nekik, okos Kádár János. ’56 az adu, de azt a lapot csalták. Hasadt lelkű bolsevikok és az úthenger alól feltápászkodó lakosság őrjöngő menete elé az utolsó pillanatban toppant a magától mocskos értelmiség java. A provincia felkelését az imperium leverte, de „a walesi bárdok” nem mentek lángsírba, sőt. Hát ezt Te is tudod. ARRÓL A DOLOGRÓL nem beszélnek. Illedelmesek. „Itélet nincs.” — no, persze. „Halottak Királya” — oh, be szép! Nem tudom őket tőled megkülönböztetni. Te is mennyit szenvedtél, ugyebár. Ide nem jövök, nadrágféken csúszva se! Ide nincs kedvem se besurranni, se betolakodni. Kéne pedig. Azt mondják, aki nem jelenik meg, nincs. Legyek. Hogyan legyek, hogy köztük ne legyek? Ötórai tea a beton szalonban. Az új és a régi potyázók piros-fehér-zöld szendvicset rágicsálnak. A háziasszony nyugodt: ma is kivan a létszám. „amíg folyik a té és tova

már itt van a tohonya gyilkos nincs visszaút halottainkhoz saját végeddel kérdelek” – miért nem dolgozol, fiam? Amit te nem, majd elvégzik az ebek! A házőrző kuvaszok, éjnek idején, nyakukon cipelve a láncot. Kreon kutyái. Sejted már, hogy mi a dolgunk? Ezt Goethe tanácsos, vagy Mister Eliot elképzelni sem tudja. Az urak, különben is távoztak a színről, Weimar rombadőlt, mint Lisszabon. Alice B. Toklas sem visz házat. Minek üldögéljek a hamuban? Semmirekellőnek maradok itt, ha itt maradok! Magadra hagylak, Kádár elvtárs. Boldogulj nélkülem. Ma már nyugodtan ejtem a neved ki, ma már nem reszketek tekintetedre, ma már tudom, hogy egy voltál a sokból. Búcsúzzunk cica. Én nem haragszom. Nem azért. Eszem ágában sincs veled veszekedni. Ellenkezőleg, „lelkiismeretem van”, miattad, ahogy a Kútvölgyi Kórházban a nagyságos elvtársnőknek „idege“. Mert én voltam a kurva, és te voltál a bamba áldozat; a vendég, becézgetésre éhes úr, ki folyékony hevületében megfeledkezett a kötelező óvatosságról, és hagyta, hogy csók közben messék a zsebét. De nem tudtam annyit rabolni, hogy észrevedd. Én nem akarok „hatni” itt, ahol ugyanarra megfelelő József Attila és Hofi Géza. Sőt: a kellő. Akihez én beszélek, unja a mai magyar kultúrát. Cseresznyét csomagol az újságba. Ki sem nyitja a tévét. Hallgat. Én a művet kedvelem, kurutty. Igen, azt. Hozzá téziseket sokkal kevésbé. És célkitűzést is az államnak kívánok, státuszt meg a lektorok segge alá. Magánvalót létrehozni csak egy béka tud. Hegel elvtárs, fogadjunk, hogy ezt te nem is érted. Szolgáid, a nyűvek, hasznosnak vélt szorgalommal fúrták porrá a létet, mintegy lakhatóvá. Nem így gondoltad nyilván, a lakhatást, primus inter pares Nyű-Fejedelem. Lassan nincs mit enni nektek, szorgalmas facivilizátorok. De én éhes vagyok, mint már mondtam! És a béke

gusztusa olyan, hogy csak elevent hajlandó elfogyasztani, így szoktatta a mamája. Fürgén ugrik ki hát a mocsárból. Azt keresi, ami mozog. Én mozgok itt csupán. Akármeddig gukkerozok: a rét kővémeredt életmúzeum, a rosszat rosszul utánzó álszobor gyűjtemény. Kedvem lenne felfedni e szorongó kövületek inkognitóját, ha nem volnék mérhetetlenül kajás, De az vagyok, így az egyetlen mozgóra mozdulok, önnön könnyelmű árnyékomra. Magamat nyeldesem. De legalább gonddal. Alakom köré nyálkerítést kerítek, bimbós ujjaimmal a porszemeket összetapasztom, bekombinálok átlagfényt, átlagszelet. Árnyékom az étel, én vagyok a tányér. Hosszú ideig tart ez, nem könnyedén távoznak a percek. Magamra dolgozom. Csak a munka csillapítja éhségemet. És a nagy fűben elvesző eredmény: jelem. Itt voltam. Megtettem, amit lehetett. Szemem volt a hiányra: hihetővé tettem a LÉGY szárnyát! Életem felét csak neki szenteltem, mint egy maga bogarásza. Mint egy amatőr. Amatőr vagyok, mert másra nincs időm.” Kenedi adta a címet neki, e rész alapján, mikor három hét múlva az egészet felolvastam náluk: Bencze volt még ott, talán Kis János, Petri, Pap Mari és Havas Gábor. De ők, legnagyobb meglepetésemre nem is akarták a fejemet lecsavarni, hogy ugyanúgy dühöngök az ellenzéki lét stupiditásán, mint terméketlenül pocsékba menő éveim miatt.

Mikor, az elején még csak a Horgasnál lezajlott ellenzéki

találkozót parodizáltam, boldogan kacagtak, aztán felolvasásom közben lassacskán számukra is világossá lett, hogy mivel ez a szöveg megvan, meg nem történtté éppoly kevéssé tehető, mint az, amiről szól, és egyszercsak súlyos csend támadt Kenedi lakásán. Felolvasásom közben is érzékeltem, máig emlékszem rá. És mikor végül már csak Kádárhoz beszéltem, kikérve magamnak a puszta létezésemet is, meg voltak rendülve, úgy éreztem, arcul csapta őket kétségbeesésem vulkáni hőfoka. Megértették, hogy közel vagyok valamiféle összeomláshoz. Befejeztem a felolvasást.

– Jó – mondta Petri gyorsan, komolyan, és lepöccintette a hamut a cigarettájáról. Ebből is sejtettem, hogy valami nem stimmel. De nem tudtam, micsoda. Ők sem tudták egészen pontosan. –Azért ennek semmi köze a marxizmushoz, kedves Mityu, azért ezt belátod! – mondta kedvesen Bence, fényes szemmel. (Nem tudom, mondha- tom-e, de akarom: Bence György szeme csillogása bizonyos pillanatokban, ha erősen hatott rá valami, életem egyik jó és emlékezetes élménye. Egy távolságtartásra törekvő, tekintélyes filozófus, közismerten okos, hallat- lanul olvasott, gonoszkodásra mindig kész. Mégis megjelenik a szemében valami olykor, ami innen és túl van ezen: gyöngédség, gyermeki megértés, nagyapai részvét sugárzik belőle. Ami összeegyeztethetetlen volt például a rá elméleti vitákban oly jellemző, kérlelhetetlen, sőt, durva szigorral. A sírba minden esetre a szeme csillogását vinném magammal, emlékül belőle, mikor a lelke elgyengült a szeretettől, néhanapján.) – Jó, hogy megírtad, de hagyd az egészet. Nem is kell a Kovácsnak odaadnod. Írjál valami mást. Ne elméleti dolgot. Írjál novellát. Ne sértsd meg egy füst alatt az összes ellenzékit, ez teljesen felesleges – mondta. – Egyet értek. Isten őrizz, hogy magadra rántsd a kredencet! – tette hozzá Kenedi. – A konyhában már magadra rántottad mindent, a tűzhelyet, a

hokkedlikat is. Ne

bántsd a kredencet. Kis János nem szólt semmit. Odafordultam hozzá. – Nem tetszett? – Hát… Nagyon megmondtad a magadét. De a marxizmusról szóló vitához ezt nem csatolnám a helyedben. Ebben egyetértek Bencével – mondta, majd némi hallgatás után hozzátette: – Sok benne az indulat. Túlhabzik. Olyasmiről is írsz, amihez nem értesz eléggé. Keverednek benne a műfajok. El kell olvasnom még egyszer, egyedül is. Adsz egy példányt? Persze, hogy adok, dadogtam, de nem lesz ebből nekem valami bajom? Már úgy értem, nem a rendőrségen, hanem a nagy írók, akiket parodizálok… – Hát ez már csak velejár, papa – nyerített Petri. – Nem fogjuk odaadni senkinek – sietett leszögezni Kenedi – Ha netalán ezt akarod mondani, hát felőlünk biztos lehetsz. Emiatt ne izgasd magad. – Nem ezt akarom mondani – nyögtem.

– Hanem mit? – kérdezte Petri – Hogy mit szól hozzá Csermanek Jani? Vagy Csoóri? Ki mint vet, úgy arat. Sosem értettem, hogy lehetsz ennyire bátor, ha olyan gyáva vagy. De légy nyugodt, ha elásnánk ezt a kéziratot Kenedi kertjében, jó mélyre, aztán non stop őrséget szerveznénk melléje felvigyázatul, akkor is megszereznék maguknak az inkrimináltak. Várhatod a párbajsegédeket. – Igen? – kérdeztem ziláltan. – Marha vagy – figyelmeztettek kórusban – Magaddal kapcsolatban semmi humorérzéked. Úgy fognak tenni, mintha nem is olvasták volna. Egy életen át úgy fognak tenni. Mellesleg, ez a helyes megoldás. Te kezdő író vagy, szerencsétlen slemil. Egy slemázli. – Azt akarja kérdezni, szabad volt-e neki? – kacagott Bence. Kis Jancsi rám bandzsított vastag lencséjű szemüvegén át: – A költőnek mindent szabad. Még hallgatni is! Bölcsebben tetted volna, ha nem kutykuruttyolsz, de jól tetted, hogy megtetted. Ez a dolgod. Mondd, mit tehetnek veled? A népiesek szalonnát csinálnak belőled, amit rituálisan nem fogyasztanak el. Az Újholdasok pedig gyorsan és némileg megkönnyebbülten lezsoltbéláznak. Na és. Akkor mi van? Talán nem vagy büszke rá? Már én is velük nevettem, a végén. 5 Rémlik, azért csalódott voltam egy kicsit, amiért nem sértődtek meg. Csalódott voltam emiatt, másfelől megkönnyebbültem. Nekem ezek az emberek jelentették a családot, mióta átléptem a margón. És ha elégedetlen voltam magammal, azt is csak abban a formában tudtam megfogalmazni, legalábbis eleinte, hogy elégedetlen vagyok velük. Nem csinálnak semmit, dohogtam, holott valójában én nem csináltam semmit. Bence és Kis egész nap az Akadémiai könyvtárban ült, fordított, Kenedi meg aztán – hát ő mindig is mindannyiunknál többet dolgozott, szervezett, sőt, szervezkedett, de rengeteget jegyzetelt és olvasott is! Lótott-futott, robotolt, főként értünk. Nem érdekelte, hogy ő nem tud megélni, az izgatta, hogy a barátai valamiből csak megéljenek. Ha nem Hermesnek, egy új Jónásnak láttam, aki fel és alá rohangászik Ninivében, ám nem sértődik meg, ellentétben a bibliaival, amiért rá sem bagóznak a niniveiek. Olykor boldogan leköpdösik, mint egy akkortájt megjelent kulcsregény,

melynek szerzője nem tudta megbocsájtani neki, hogy III/III.-as mivoltáról egyszer makogott valamit Jánosnak. Hiszen még ráadásul rettentően irigyelték, őt és Bencééket azok, akik gyávák voltak az igazságot – ugyan már, nem is az igazságot, csak személyes szabadságjogaik puszta létezését! – fennen hirdetni. Irígyeik, bár elég okosak voltak ahhoz, hogy tudják, mit tesznek, símán alámerültek a kádárizmusban, „alámerültek és kibekkelték”, mint ezt az ’56-os forradalom bukása után pár nappal oly szép kereken megfogalmazta népünk kései okulására az ifjú Antall József, a későbbi MDF első, győzelemre született elnöke. Aki a Kádár-Aczél világban benne volt a tojásban, félszemmel és félfüllel a renitensekről szóló pletykákra is figyelt, tettetett-bosszankodva, ingerülten, mondjuk ki, piszkosul féltékenyen. Kenediékről mi hír? Hogy reagáltak? – kérdezgette munkatársait a Kritika szerkesztőségi értekezletein, kényesebb természetű anyagok megjelenése után a kétlelkű Pándi Pál. Vagy: miután kirúgtak a Rádióból, irodájába rendelt Vitányi Iván, a Népművelési Intézet igazgatója. Azt hittem, valami munkát akar adni. Sokaknak szerzett munkát. Csak a históriámat szerette volna hallani. És hogy mit szóltak hozzá a Bencéék. Béládi Miklós, a hatalomvédte irodalomkritikus a fülem hallatára mondta valakinek egy irodalmi partin, Mészöly Miklós születésnapján, az akkor, a velem egyidőben, sokkal könnyebben induló Esterházy Péterrel kapcsolatban: „ Sose állna össze a Chartásokkal. Ő független elme.”6 Igen, nem volt elég, hogy Jancsiéknak 6

6 Ez a megjegyzés elsietettnek tûnik, így utólag. Ma már, a médiaháború zadorlatai elültén Esterházy is “zsidó”, “híg magyar”, “idegenszerû” és “nem független elme” - az új Béládik számára. De ez a “független” – “nem független” megkülönböztetés mégis megérdemel némi figyelmet, persze csakis lábjegyzetben. A szellemi csőd, melyben a mai magyar nyilvánosság leledzik, részint azért következett be, mert az Antall-korszak retrográd kultúrpropagandájának sikerült az írástudók szélesebb körében legitimálnia azt a hazug tételt, hogy írástudó ne szóljon hozzá a közügyekhez, az nem az ő dolga. Maradjon “független”. És itt a mûveltebb (ma már Fidesz MPP-és) kultúrkomisszárok Babitsra hivatkoznak, meg a Nyugat szellemiségére, sőt, Julian Bendára, Az írástudók árulásának tanulságaira, holott azok ellentétesek az ő álláspontjukkal. De hát nem is olvasták a könyvet. Szerintük a független írástudó onnan ismerszik meg, hogy nem avatkozik be kisded játékaikba, nem firtatja a disznóságaikat. 1990 óta azok a a szellem árulói, akik inkább az alapítványi

nem volt munkahelyük, sem pénzük, sem nyugalmuk – még utálták is őket emiatt. Nem szívesen vesztem volna össze az ellenzékkel. De mégis csak szerettem volna összeveszni velük. Mert abban az időben már belém fészkelt a gyanú, hogy talán azért nem tudok írni, mert én is az ő életüket élem, a ő terméketlennek látszó, beszélgetésekben és elméleti vitákban elillanó éveiket díszítem felolvasó-írói mivoltomban. Ekkor már nyomasztott az, amit a rosszindulatúak úgy emlegettek: az ellenzéki gettó belvilága. Nem a különállásunk ténye nyomasztott, arra büszke voltam, hanem e létforma különos parttalansága, napjaim beszabályozatlansága. Beszabályozhatatlansága? Kis Jancsi például képes volt beszabályozni az idejét még e különösen perspektívátlan évek alatt is, Nádas úgyszintén, ugyebár, hajjaj, és még voltak néhányan közülünk rajtuk kívül, akik fontosat alkottak a hetvenes évek derekavégefelé –de nem sokan. Ebből a szempontból érdemes megnézni a A Naplóból 1990-ben kiadott Válogatást.7 A Naplóba írók többsége, a bejegyzések szerint akkoriban sokat szenvedett valami sajátos, rosszkedvű tehetetlenségtől. Meg volt itt még valami.

ösztöndíjak jegyzékét, az Örök Sanszot olvasgatják, mintsem felszólalnának, mikor azt látni, hogy lépésről lépésre maffiák kezébe kerül a hon, ebek harmincadjára a magyar kultúra. 7

7 A Napló 1977 - 1982 (Válogatás) Minerva Kft. Budapest, 1990. Szerkesztők: Barna Imre, Kenedi János, Sulyok Miklós, Várady Szabolcs; copy right: Balassa Péter, Barna Imre, Csákó Mihály, Csalog Zsolt, Dalos György, Dániel Ferenc, Demszky Gábor, Eörsi István, Fodor Géza, Forgách András, Halda Alíz, Havas Gábor, Horgas Béla, Iványi Gábor, Jeney Zoltán, Kenedi János, Klaniczay Gábor, Kornis Mihály, Kovács András, Könczöl Csaba, Kőszeg Ferenc, Krassó György, Krokovay Zsolt, Levendel Júlia, Ludassy Mária, Magyar Bálint, Mérei Ferenc, Nádas Péter, Pap Mari, Pető Katalin, Petri György, Pik Katalin, Radnóti Sándor, Réz Pál, Spíró György, Sulyok Miklós, Szalai Pál, Tamás Gáspár Miklós, Újvári Vali, Ungváry Rudolf, Várady Szabolcs, Veres Júlia, Vezér Erzsébet, Visi Laka- tos Mária, Zsille Zoltán, Budapest, 1990.

Ezt úgy hívtam magamban: az ellenzék szörnye, szörnyen szigorú felettes énje. Azért volt szörny, mert nem volt neki egy arca. Mindenki úgy elképzelte magának, gondolom, a saját nívóján. Ő mondta meg, hogy mit szabad tenni, és mit nem. De azért nem mondta világosan. Volt, aki úgy nevezte, lelkiismeret, volt, aki elemi tisztességnek hívta, akadtak, akik annyit mondtak erről, hogy össze kell tartani. Mások úgy mondták, hogy „előbb azért beszélj erről a Bencével meg a Kis Jancsival“. Idomtalan vízfejnek láttam ezt a csoport-ént, bizonytalan körvonalú rémnek. A képe mögé mindenki azt vetített, projiciált magából, amit akart, illetve amitől a legerősebben rettegett. Telefonok: - És mondd: Izé ott lesz azon a megbeszélésen? Hát Nagyfej? És Multkoris Béla? Nem? Nem jöhetek sajnos. Vagy (ez már később volt:) - Cét is meghívtátok A Naplóba? Meg vagytok ti őrülve? Vagy - Mondd, hogy tudsz szóba állni Wével? Nem tudod, hogy összeveszett Iksszel? Ja? Már kibékültek? Látod, ezt nem tudtam, az más. Akkor jövök. Satöbbi. Hát ezt nem szerettem. Legalább csinálnánk valamit - őrjöngtem magamban tovább, hazafelé baktatva a Kutykurutty felolvasása után „lépcsőházi gondolatoktól“ martan. És még ezt sem engedték betenni a Marxba! Az én érdekemben, na jó. Fél (és kefél keresztben-kasul) mindenki, sutyorgunk a semmiről, szalad az idő. Megy az életem el. Vagy van komoly represszió, vagy nincs. Szerintem nincs. Miért nem csinálunk valamit? Ha bevették volna a Kutykuruttyot a Marxba, nem lettek volna tudósok. Na ja. De értem biztosan kijöttek volna a nyomingerek. Te tegezted a Kádár elvtársat. Na, ezért leverjük a vesédet. Vagy mit tudom én. És mindjárt beindulna a szolidaritási akció, muszáj volna neki, bekerülnék a világtörténelembe, de, ők is, Déry talán nem írna alá miattam, de Mészöly biztosan aláírna, közben én ráadásul meghalnék,ó jaj, még a börtönben, mint Gramsci. Uramisten, de szép lenne. Petri mindjárt a temetésem után írna egy szép siratót: K. M. temetése Kozma utcai fragmentumok

Elmentél, te is. No látod. Megy ez, Csak állni és csinálni kell. Tegyük hát. Őrli, zúzza műfogsorom a kőkemény pulti pogácsát, Hercig, a Búfelejtőben, míg K. G. – B. nem! – a festő magyarázza: „Te, nem biztos, hogy ez a Mennyországba jut, gondold meg. Túl sokat volt ott itt, már életében is. Állandóan odajárt, nem?” Meggondolom. Hallod agyam száraz, kehes, hülye sipolását, Hercig? Maya böködi az oldalamat: „Gyuri, ne zabálj, ha már ittál.” Mond valamit. Heherészek. Vakargatom bibircsókos állam, kétségtelenül zavarban vagyok. Az állam én vagyok. Hova tűntél, kedves haver, apád meg nem gondolt árnyéka? Oh – te barom. Sajnos nem jut más, több, eszembe. Kedveltelek, no. Még a címzés, egy-két legyintés, jó hír az örökmásvilági Bergen-Belsebubi Mityunak. Te pubi, Anci is kinn volt – hozzád! Utána hozzám jön. Én még élek. Sajátos pogácsa. Párzunk, és - lélegezzünk. Miért nem csinálunk már valamit? Bence örökké súg-búg Kissel, úgy hogy sose hallom. Más meg nem történik. Kenedi lesi őket, mint egy ondolált hajú, fegyelmezett szülésznő. Már úgy érzem magam néha, mintha modellt ülnék saját szobromhoz, amit a Kárhozat elnevezésű kiállításon fognak kiállítani tanulságos példaként. „Így

cseszte el az életét, többekkel és a többiekkel együtt.“ Zsille Zoli borostásan rohangászik a városban egy teletömött aktatáskával és káromkodik. Szidja a Hatóságot! Kőrösi Zsuzsa disszidált. Megcsinálta az abortusz-ívet és passz. Pór Gyuri is elment, hála a jó istennek. De ők legalább csináltak valamit. Petri Anna megint bőg, miért nincs vacsora? Alíz haja feláll a képtelenül szűk konyhában, annyira igyekszik, hogy vacsora legyen. De nincs semmi. Kádár János Leninbékedíjjal a nyakában a pápa elé járul és VI. Pál csókra tartja a kezét. Miért is ne? Vesztettünk. „De én, ki nem játszani születtem, sem tetszelgő tükröknek udvarolni...” Mi lesz velem? Megbántottam Nádas Pétert is. Mindenkit. Mit keresek köztük? Miért nem írok? Egy részük iszik, a többiek fele alibizik, a másik fele keresi a népfrontot, a hidat. Hát azt nem fogják megtalálni. Általában: nagy a rendetlenség, sok a lustaság(om), a be nem vallott gyávaság(om),a tehetségtelenség(em). A görcs. Nem akarok ellenzéki lenni. Író akarok lenni. 6 És felhívtam Kis Jánost, hogy beszélni szeretnék vele. Találkoztunk. Ez volt életünkben az első négyszemközti beszélgetésünk. Kissé lámpalázasak voltunk mind a ketten... – És az ellenzéki morál? – kérdeztem, miután a Kutykurutty stílusprob- lémáit megtárgyaltuk, és kijavítgattuk a legrosszabb mondatokat a példányban, már csak a rend kedvéért – Mi a véleményed, János, van az elnyomással szembeni fellépésnek, a másként gondolkodói magatartásnak valamiféle etikája? Morálja? Tudom, hogy e kettő nem egészen ugyanaz, de mégis, mondd, mi az, amit az embernek muszáj megtennie, ha önmagával azonos akar maradni? És mi az, amit már nem? Hol a határ? Te tudod? Kis hosszan hallgatott, mint szokott, mielőtt megszólalt volna, éreztem, hogy nem dől be színészi kajánságomnak, svejki egyszersmind Lasic Krojswantz-i, bonyolult ügyetlenségemnek. – Mit szólnál, ha sétálnánk egyet? Megtisztelve éreztem magam. 1977-tájt sétálni abban az esetben indult a mi társaságunk, ha azt szerette volna hinni, hogy akkor nem fülelnek szavunkra különféle „fülek“ és „poloskák“... Bár

valószínűbb, Jancsi ezúttal csak időt akart nyerni, hogy alaposan megfontolhassa, mit is óhajt válaszolni az elméletivé stílizált kérdésem mögött megbúvó igazi kérdésre. Na, elmentünk sétálni. Annyira izgultam, hogy még legalább egy órát nem hagytam szóhoz jutni őt, (elképzeltem a válaszát és szégyelltem magam, előre), hosszan és zaklatottan kipanaszkodtam magam: - Unom az egészet.

Ez benne van a Kutykuruttyban. Láttad, ingerültté tesz az

ellenzék, úgy ahogy van, ahogy a Horgas Béla lakásában megmutatkozott előttem, attól félek, hogy azért nem tudok szépirodalmat írni, mert elkaptam tőletek a tehetetlenséget,

mint

valami

betegséget.

De

hogy

is

szabad

Csoóriékkal

megegyezést keresni? Másfelől, miért kell nekem tudomásul venni, hogy X. csak azért ellenzéki, mert idegbeteg, Z. pedig azért, mert alkoholista, Y. viszont pontosan így óhajtja megcsinálni, „duplafalssal a sarokba“, a maga furcsa ellenkarrierjét. Unom ezt, és félek, de utálom is. Meddig kell még szolidárisnak lennem? Kivel? Miért?! Alighanem csupán azt szerettem volna látni az ellenőrzőmben, amit minden rossz tanuló: „fiam eztán nem tud aktívan résztvenni a tornaórákon, ártal- mas az egészségére, kérem a tanár úr szives megértését.“ Töröljenek ki az osztálykönyvből. Hagyjatok engem békén. De nem ezt mondtam. Bonyolultabban mondtam. Kis Jancsi jött mellettem, a tavalyról előbukkant avart rugdalta némán, végül csak annyit mondott, és ezért is szeretni fogom őt, amíg élek: – Hát nem tudom. Thomas Mann valahol azt írja, talán a Doktor Faustus keletkezésében, hogy a humanistának, szóval egy írónak a zsarnoksággal szemben csak egy tennivalója lehet: felkelni ellene. Nincs több jó döntése. De mi már nem Hitler, vagy Sztálin, még csak nem is Rákosi Mátyás uralma alatt élünk, hanem az úgynevezett Kádár-rezsimben, annak is egy, már kissé lepuhult szakaszában. Itt nincsenek minden jóakaratú emberre egyformán érvényes döntési kötelezettségek. Azt tedd, amire képes vagy. S hogy mire vagy képes, azt neked kell tudnod. Ennél okosabb dolgokat is mondott, de azokra már nem emlékszem. Arra emlékszem, hogy a tekintetéből láttam, neki épp annyira elege van sokmindenből, mint nekem, de él benne bizonyos felelősség. Miféle felelősség? Nem azonos egy író felelősségével.

Kis Jánosnak sajátos képessége van a felelősségérzethez. Ma is megvan benne. Úgy fogalmaznám, az elől rohanó bárány felelőssége ez. A kosé, aki tudja, hogy többen is trappolnak utána. Szorosan nem volna a kötelessége trappolás közben tekintettel lennie azokra, akik, talán csak jobb híján, követik – mégsem tud, képtelen elfeledkezni róluk. Más az ő felelőssége, mint az enyém. Nehezebb, úgy éreztem. Aztán – nem történt semmi. A Kutykurutty meghalt az íróasztalomban. Nem kértem bocsánatot Nádastól, és nem tudtam írni továbbra sem. Rosszul voltam, pokolian voltam. Petrivel, különböző nőügyek miatt már nem volt olyan felhőtlen a kapcsolatom, mint azelőtt. Ernst Bloch meghalt. Elvis Presley is. Déry Tibor is. Mindhármat meggyászoltam szívből és komolyan. Utóbbit a legmélyebbről: nem sokkal azelőtt olvastam el, elég szégyen, hogy csak ilyen későn, főként Petri unszolására egyébként a Befejezetlen mondatot. Megértettem, hogy rólam szól. 1977 októberében elutaztam életem első hosszabb nyugateurópai kirándulására, Hollandián át az NSZK-ba. Közben rabolták el Hanns Martin Sleyert, a nagyiparost. Elgondolkodtam rajta, vajon nem én tettem-e? Nem, akik ártatlanokat ölnek, azokhoz nincs közöm. Nem is lesz soha. De azt megértettem, miután kicsit körülnéztem a szabad világban, hogy miért lettek terroristák néhányan „a legjobb családból” is. Nyugateurópai kirándulásomat a Baader-Meinhof-csoporttal való belső vitám töltötte ki. Parczen-Nagy Lőrinc ma én vagyok, mi vagyunk, gondoltam, akiknek az életét viszont már nem a fehér, -hanem a vörös terror határozza meg. A melósromantikának én már nem dőlök be, az tótzicsi – hát Ulrike Meinhofnak? Neki se. Baader fel sem merült, mint lehetséges csábító. Semmi eredetit nem találtam benne. A tekintete Mansoné volt, a szektás gyilkosé, jelmeze egy odakinti Szentjóbyé, de Baaderből hiányzott a művészi tehetség, az őrjítette, ezt láttam rajta. Vannak, akiket a tehetségtelenség ön- és közveszélyessé tesz, mivel a kisugárzásuk démoni, vagyis üres. Ezért is fanyalodnak ideológiára végül, valami „célkitűzésre“, ahogy a fascista Gömbös szerette mondani. Hitler is rossz festő volt, démonikus képzelőerővel, Sztálinban is bújkált egy tehetségtelen irodalmár. Julius Baader kénytelen volt géppisztolyt akasztani a nyakába, hogy úgy érezze, él. Ihlettelen, örökké gyöngyöző homlokú akarnoknak láttam, aki „a nép szenvedéseire“ hivatkozva, ostoba

merényletekkel

takargatja

saját

tehetségtelensége

feletti,

bevallhatatlan

kétségbeesését. Másfelől, Ulrike Meinhóf és a többi megbolondított, úgyszólván elcsábított baloldali fiatal sorsa elgondolkodtatott. Vajon Stammheimben eszükbe jutottam-e én? – futott át rajtam – meg a hozzám hasonlók? Eszükbe jutottunk-e nékik valaha is? Mi, a keleteurópai „lágersöpredék“, a velük egykorú, de éppenséggel kommunista zsarnok- ságban sínylődő „másként gondolkodók?“ Velünk mi van, szerintetek, hm? Ulrike M. válaszára lettem volna kíváncsi főként... Aztán

rájöttem:

képzelt

„felszabadító

harcaik“

rezsiköltségébe

sorsunk

menthetetlensége éppúgy bele van kalkulálva, mint a merényleteiknek áldozatul eső, ártatlan nyugateurópai polgároké. Persze ti, dohogtam magamban, ti erre azt mondjátok, na ne hazudj, Kertész, te sem vagy ártatlan. Miért nem kelsz fel az elnyomás ellen, ha tudod, hogy az? Mert rabszolga vagy, egy kényelemszerető rabszolga, megérdemled, hogy beledögölj a sorsodba. Mire azzal vágtam vissza nekik, miközben a jobbnál jobb holland múzeumokat jártam, hogy a börtön csak annak érdekes, aki még nem próbálta, de hát én börtönben születtem. Nekem ti ne ugassatok. Nem kvázi-börtönben, a fogyasztói javak börtönében élek lassan harminc éve – hanem igazi börtönben. Amiben ti most ültök picit. Ugyan, hát ti még mindig nem tudjátok, hogy milyen egy igazi börtön! Titeket nem hugyozhat le a foglár, ha épp ahhoz támad kedve. Ránk nem vigyáz a Bundesraat, sem a Spiegel, nincs exlusive interview lehetőségünk a Weltben, a Zeitben, sem másutt; Szibériában még egy nyamvadt spiegel-szilánk sincs, amibe belenézhetnénk reggel, borzasan... semmink nincs. Csak a disznófejű elvtársak vannak. Ők szeretnétek lenni? Ulrike, beteg vagy, egy monoform perverz csecsemőlány, ánuszoddal ágyúznád apukád, a gaz-kapzsi kapitalista Typhon egyetlen szemét, mert azt gondolod, ha egyszer azt sikerül kilőnöd, kiokádná elnyelt testvéreidet, épségben. Micsoda hülyeség. Csak a látvány érték benne. Ulrike, nem a ZDF-nek dolgozol te, mégiscsak? No, a szíved mélyén! Taktikából, persze, értem én, forradalmi agitációból. És a Báder Gyuszi miatt. Az meg a másik, hogyne. A fiúk, tudjuk, túl hamar feladják, nem olyan kemények, mint a nők. Látniuk kell valami eredményt gyorsan, különben kipusztul belőlük a remény, ami a jövő magja.

És még nem is ölték meg Ulrike Meinhófot és társait Stammheimben, mikor én már sejtettem, hogy a Vörös Hadsereg Frakció nem a B.D.R.-rendőrség, hanem a germán massmedia fogságába esett. Az lett a hübriszük, a kívánt látvány, a szirének dala utáni szomj: hallani akarták és látni, vagy legalább elképzelni a dicsőségükről szóló dalokat. A nietzschei becsvágy pervertálódott maradéka: benne akartak lenni a tévéhíradóban, szóval a világtörténelemben. Őreik pedig, khm, nézzenek oda, kitalálták a gondolatukat! Richard Wagner új, stannheimi Beuratuth-ja. Sárkányok vére a gyöpön. Mire Baaderék „öngyilkosok” lettek, én már megutáltam a világtörténelmet. Hát még a magam ezirányú aspirációit! Ebben kétségtelenül segítségemre volt Hanns Martin Sleyer holttestének látványa, ahogy a hájas, öreg test kifordult a „klassz nyugati kocsi” csomagtartójából!

Először Hersko Kati és Darvas Jancsi kölni lakásában

láttam, a tévében. Másodszor – és még sokszor! – már idehaza... Világtörténelmet, na azt soha! – gondoltam. De nem ért véget ez a szinte karneváli halál-felvonulás, hamarost követte ezt a képet a Baader-Meinhóf csoport „közös öngyilkosságot elkövetett” tagjai hulláinak látványa, ugyancsak a tévéhíradóban. Dolgozik a Vörös Október Ruhagyár, gondoltam. Egymás után a szentek, az önmagukat kivégző sztárok, akár egy nekrofil ikonosztáz halovány képű figurái. Én is a műsor része leszek egyszer, ha nem vigyázok! – ezt megértettem 1977 végére, és attól kezdve már csak azon gondolkodtam, hogy tudnék úgy elmenni innen a pitlahba, hogy ne vegye észre senki. Nemhogy a Kenediék – de még én magam se, Hát ezt nem volt olyan könnyű kitalálni. 7 „Volt egy pompás tervem, hogy zöldre festem a bajszom, elébe tartok egy legyezőt, és senki se fogja látni...“ (Christopher Hampton: Emberbarát )

„Mintha 9-10 évvel ezelőtt az Isten nagyot kiáltott volna: – Kuss! Ne mozogj! Feküdj! Lapíts! Sőt: Nincs mozgás. Hallgatás. Fekszel. Lapítasz. A körülmények szerencsés összejátszása folytán én ugyan ezt a kiáltást nem hallottam, de most már kénytelen vagyok tudomásul venni. Úgy érzem magam, mint egy pántlikás vőlegény a ravatalozóban.“ – írtam 1977. november 15-én a naplómba, még a sajátomba. Ez a részlete azonban később bekerült A Naplóba is: első bejegyzésem ezekkel a mondatokkal kezdődik. Életem legjobb mozgalmi ötletét kétségbeesés szülte, vagy ha egészen pontos akarok

lenni,

azt

kell

mondanom,

kétségbeeséssel

vegyes

eufória,

az

írásképtelenség okozta mind mélyebb szorongással keveredő kitörési vágy, amelyet tovább fokozott nyugateurópai utazásom erős élménye: Márai Sándor odakint meglelt, torontói kiadású és nyomban végigolvasott naplókötetei, Cs. Szabó László művei, és mind a többi, amit ott találtam – az emigrációban élő szabad magyar irodalom jelentős alkotásait.. Melyeknek hatására végképp értelmetlennek találtam Bence és Kis stratégiai óvatosságát. „Vannak szabad magyar írók, van szabad magyar sajtó – nyugaton Brüsszelben, Torontóban. Mikor szégyelljük végre el magunkat?“ – kérdeztem Keneditől, amint hazaértem – „Magyarországon 1957 óta egyetlen igazi írót sem kísértek be a rendőrőrsre azért, mert leírta és terjesztette a maga gondolatait. Miért? Hát micsoda dolog ez?“ Jancsi olyan képet vágott, mint a könnyűvérű lányok, mikor valaki azért korholja őket, mert szerinte nem elég kacérak... „Ki mondta, hogy te nem terjesztheted az írásaidat? – kérdezte. - Nem szabad Bencéék nyakába lőcsölnöd a magad gyávaságát, finomabban fogalmazva, lustaságát...“ „Ne fogalmazz finomabban!“ – kiáltottam boldogan, aztán hazamentem, naplót írni. Így született A Napló ötlete. „Kedves Barátom! Örömmel értesítlek, naplómat megnyitottam a te számodra is. Tekintsd a magadénak e lehetőséget. Legyen a te Naplód, hogy nekünk is NAPLÓNK legyen. Napló? Vedd hasonlatképpen (az eredetiben: gyanánt, K. M.), és tégy javaslatot a megfelelő szóra. (A Napló) (...) közölhet számlákat, leveleket, levéltöredékeket, bármilyen írásos dokumentumot vagy alkotást. Közölheti a kevésnél is kevesebbet (ami már

éppen elég) ugyanúgy, mint a legtöbbet (ami nem olyan sok). Mit adtam enni e héten a családomnak, hogyan jöttünk ki a fizetésünkből... Avagy: miben látom az aktuális valóság értelmes módon történő megváltoztatásának a lehetőségét? Meggyőződésem, hogy ez az akció (....) a „lyukas hetvenes évek” történelmi dokumentumává válik. Általa választ kapunk számos kérdésre, amely ma mindannyiunkat foglalkoztat: hogyan élünk: miért élünk úgy, ahogyan élünk: hogyan kellene élnünk? Természetes formát teremt egy kis csoport felelősségteljes társadalmi beszélgetéséhez – esetleg baráti vitáihoz.” 1977 végén kapták meg ezt a levelemet azok, akikkel A Napló következő öt évfolyama megindult. Ők voltak a Vendégek. Addig írtak bele, amíg akartak, és ha megunták, mások léptek a helyükbe. Tulajdonképpen az első magyar szamizdat újság volt. Mi, az alapítók – Sulyok, Kenedi, Petri és én – azt hittük, főképpen azok fogják olvasni, akik írják, de szerencsére nem így történt. Sokan olvasták rendszeresen A Naplót. Olyanok is, akik, ezért vagy azért, nem írtak bele... A Napló volt a Beszélő őse. Mondhatni, a kiprovokálója. Kádár belbiztonsági szolgái később valószínűleg megbánták, hogy nem csaptak le rá idejében – vagyis akkor, amikor a Profilt kúrogatták –, hiszen alighanem A Napló létének tényéből ébredt rá a magyar értelmiség, hogy lehetséges szabadon írni, publikálni valamiféle szűkebb nyilvánosság előtt a Kádár rendszerben is. Nem fogják feltétlenül karóba húzni az embert, még börtönbe sem kerül, még csak el sem viszi a rendőr miatta. Ez siker volt. A demokratikus ellenzék legeredményesebb ötlete a ’70-es években, azt hiszem. A napokban olvastam el elejétől végig a belőle készített 1990-ben kiadott, távolról sem teljes Válogatást, és az a véleményem, hogy amit ott, ’77-ben jósoltam, hogy „ez az akció a lyukas hetvenes évek történelmi dokumentumává válhat“, beteljesedett. Ha valaki kíváncsi rá, mi történt akkoriban Budapesten, legalább is a fejekben, miről és hogyan gondolkodtak a másként gondolkodó értelmiségiek, mégpedig a színvonalas elmék közül is nem kevesen, annak A Naplót kell forgatnia. Mindjárt az első fordulóban, 1977 novemberében itt látott napvilágot Nádas Péter (lábjegyzetben már említett) Helyszínelés című remekmű- ve, azután A Naplóban

került megtárgyalásra – 1956 óta először! – az értelmiség Kádár-rendszerbeli szerepének elemzése, sőt, 1956 szabad értékelése is itt kezdődött meg, az ellenzékiség mibenlétéről Kenedi Já- nos és Radnóti Sándor között kirobbant vita kapcsán. És még nagyon sok minden itt kezdődött el... vagy itt fejeződött be. Fodor Géza itt nyilvánult meg utoljára életrajzi személyességgel. Súlyos betegsége kirobbanása előtt Mérei tanár úr ide írt okos, szeretetteli, édes leveleket, itt búcsúztatta Dalos a szabad világba – akkor úgy tűnt, hosszú időre, ha nem örökre – távozó Harasztit, ide írt Várady Szabi tündérszép magánéleti esszéket, itt kopogtatott a nyilvánosság ajtaján első ízben a derék Szalai Pál, ide írt először Krassó is hosszabban, itt lehet olvasni Kőszeg Ferenc történelmi jelentőségű feljegyzését a Rendőrséghez, „szoros őrizetével“ kapcsolatos, rémisztő kalandjairól. De ami, mai szemmel nézve a legjelentősebb fordulatnak látszik a demokratikus ellenzék történetében, hosszú hallgatás után itt szólalt meg – máig izgalmas mondandóval! – Ungváry Rudolf. Az ő naplóbejegyzései egyszerűen fantasztikusak. Ungváry világéletében nordikus küllemű, de – egyik naplóbejegyzésé- nek címe tanúsága szerint – a bűntudat csapdájában vergődő demokrata volt. Egyik első naplóbejegyzésében felhívta a figyelmünket arra: „Uraim! Az a Jászi Oszkár fasza ember volt“. 1979 március 31-én beleírta A Naplóba NEM

ZSIDÓNAK LENNI...

című,

frenetikus esszéjét a nem antiszemita és nem-zsidó Magyarország szerinte katartikus

helyzetéről.

Az

1982-ben,

rendőri

zaklatások

eredményeképp

is

félbeszakadt Naplónak ő az egyik utolsó megszólalója. Nem tudom megállni, hogy ne idézzek néhány mondatot tőle : „Hogy derüljön ki egész egyszerűen az, ami igaz: hogy más igazság is van, nem csak a baloldaliaké, a kommunistáké, a haladás megszállottjaié, a hivatásos reakciósfalóké. Hogy a magyar népet a jobb- és a baloldal, a haladás és a reakció, a gyilkosok és áldozataik együttesen jogosultak csak képviselni, és minden olyan gondolkodás, társadalmi rendszer, szó és cselekedet, amely nem ezzel vet számot, amely nem ezt tartja tiszteletben, amely nem egyenrangúaknak tekinti ezeket az összetevőket, amely tehát ki akarja zárni a képviseletből akármelyiket, az orgyilkos, embertelen, terrorista, állatias, és kimondhatatlanul undorító valami...“

Látnoki szavak. A Napló

beteljesítette küldetését, összehozta és cselekvésre késztette az egymáshoz méltó szellemeket.

Idáig méltattam a saját ötletemet – de már unom. Most jöhet a gyónás-rész: én nem szerettem A Naplót! Most, húsz évvel később már büszke vagyok rá persze, de az más kérdés. Akkor, amint megszületett és működött, azonnal elegem lett belőle. Nem tudom, egykori Napló-társaim elhiszik-e: A Naplóban megjelent szövegek tizedrészét sem olvastam el annak idején. Képtelen voltam. A viszketésig idegesített A Napló puszta látványa is.Három kötet, fűzős irodai mappákba préselt, 4-500 (teleírt!) oldal pauszpapír. Ha a kezembe került egy, úgy éreztem, azonnal el kell dobnom magamtól, le kell takarnom valamivel, mint valami lángra lobbant dunyhát. Téved, aki rejtett, gúnyos kritikát vél e szavak mögött. A Napló kezdettől érdekes volt és fontos, ezt már akkor is tudtam, amikor másfelől irtózva gondoltam arra, hogy nem sokára ismét hozzám kerül majd, és írnom kéne valamit bele. De nem tudtam, hogy mit írjak. Torkig voltam az egésszel. Effektíve nem tudtam már írni. Naplóindító levelem és bejegyzéseim írói színvonala nem csak most, hogy újraolvastam, tölt el a legfájdalmasabb szégyenérzettel, de abban az időben is meg voltam döbbenve, mennyire rossz minden sorom, nyelvileg-stílisztikailag is hányféleképp hibás! S miért olyan kijavíthatatlanul, reménytelenül az. Ennek akkor még nem tudtam az okát. Utolsó – formálisan még nem, de valójában máris búcsúzó – naplóbe- jegyzésem végén, 1978 februárjában ez áll: „EGYET

MONDOK PAJTIKÁK: UNOM AZ ELLENZÉKI DUMÁT.”

De ez

még nem magyarázza meg, miért nem tudtam jól megformált mondatokat írni. Idézek még e szövegből (melyet közvetlenül összeomlásom előtt tettem be A Naplóba, akkor, amikor már jöttek mögöttem a zsaruk, és nemsokára kirúgtak a Rádióból is, .és elveszítettem az albérletem is, már nem volt rá pénzem, haza kellett költöznöm az édesanyámhoz. De történt még egy és más ezen kívül is, minekutána végül a kút legalján találtam magam, mintegy a pokol fenekén: „Sár van. Miért olyan sáros itt az élet? Lassanként oda jutunk, hogy Budapest, a téli Budapest úgy jelenik meg előttem, mint az én felesleges, századvégi életem igazi arca. Felbontották a... a Mártírok útját, helyet a járókelőknek nem hagytak – nem gondoltak

reánk! –, föld, homok-, aszfaltdarabok, szennyes (nem túlzás ez?) hólé felett a sáros palló: egyetlen, világot jelentő deszkája az olyannak, mint én vagyok, a hozzám hasonlónak. Dühít ez az épp-így-lét, aztán már elfelejtem, hogy ez dühít, másokra acsargok, magamra acsargok. Acsargok?! Hehe, nagyon választékosan fejezem ki magam. Nem találom a helyem. (...) ...A Bem mozival szemben lévő postahivatalban három telefonfülke van: az egyik mindig rossz, a másiknak az ajtaját nem lehet becsukni, a harmadik meg egy úgynevezett HÁROMPERCES FORINTOS namármost a

HÁROMPERCES FORINTOS-ba

hiába dobsz be kettő vagy több forintot, akkor is csak

három percig beszélhetsz, ha a fejedre állsz, mert bont – de ez most nem érdekes (különben nagyon gusztusos színe van, sárga és ezüst, szeretek rajta beszélni) a TÁVHÍVÁS-feliratúban csak helyi beszélgetéseket lehet lebonyolítani de most ez sem érdekes (ez az, amelyik mindig rossz); azt akarom mondani, hogy a harmadiknak nem lehet becsukni az ajtaját, illetve majdnem; úgy tűnik, mintha be lehetne, szépen bekattan, de miközben nyugodtan hátat fordítok, hogy tárcsázni kezdjek, dörrenve kicsapódik; és ezen, mitagadás, nehezen tudom túltenni magam, mert a postai tisztviselőknek elnyúzott arca minden alkalommal ugyanúgy rándul össze, kissé fel is emelkednek a helyükből a telefonfülke szűk tere valami módon felerősíti a benne beszélő hangját, úgy működik, mint egy megafon és egyszer az egyik asszony elkezdett ordítani a pult mögött: – CSUKJA BE AZ AJTÓT! (tudta, hogy nem tudom becsukni) –NEM

TUDOM BECSUKNI!

– ordítottam vissza, és –

SEMMI, ANYA, CSAK MONDJAD, UTCÁRÓL

BESZÉLEK...

(....) ... elszántan beviharzok (a

KÖZÉRT-be),

hogy vegyek öt kiflit, egy liter tejet, valami

húst, és bevergődök a sorba, már ez is vereség, aztán odajutunk, hogy felelni kell, mit parancsol a kedves vevő, és én NEM TALÁLOK SZAVAKAT olyan taszító a felvágottak halma

a tejet meg a kenyeret kikövetelem, de a tíz dekás izékhez már nincs elég erőm, az eladó azt hiszi, e sok minden közül nem tudok választani, holott arról van szó, hogy nem látok semmi ehetőt, saját fogyasztásra alkalmasat (bezzeg, milyen egyszerű, ha vendéget várok! akkor azt mondom, másokat utánozva: –

ADJON ABBÓL A SZÉPBŐL

15

DEKÁT, AZ SEM BAJ, HA TÖBB!)

lemondok a friss húsról, kóvályogni kezdek a konzervek között; így legalább más nem látja rajtam az idegességet, az undort (....) 9 virsli egy dobozban mindet meg kell enni másképp elrohad hetet hevesen magamba tömtem, kettőt kivágtam

NAPI KIADÁSOK

2 doboz Metropol, vagy Filtol

– 15 Ft

étel (tej, péksütemény, konzerv, cseh „camambert”, Hermelin vagy Bakony (piszok rossz), meggylekvár, esetleg, esetleg passzir,. céklás torma... stb)

– 50 Ft.

taxi

– 30 - 40 Ft.

újság (az összes, de mindenképpen a sportlapok)

– naponta 5-10 Ft.

HAVI KIADÁSOK

Anya-támogatás

– 500 Ft.

albérlet, takarítónő

– 920 Ft.

könyv

– 50 -100 Ft.

ruhanemű – nagyon ritkán vásárolok színház mozi

– semmi (Bőszít) – elvétve (Mit?)

Havi jövedelmem 4200 forint.Mégis hó végén megesik, hogy vajas kenyeret ebédelek teával. Volt már főtt kolbász korszak, zacskós leves korszak, bolgár paradicsomos bab korszak. Emberi életmód-korszak még nem volt. (....)

Most ennyit írok, rosszul, mert míg tartott a tél, busongtam és nem csináltam semmit...“ 8 1978 áprilisában, alig negyedévvel a feltalálása után, kiléptem A Naplóból.8 Döntésemet nem tudtam megindokolni – „Feszélyez a nyilvánosság. Képtelen vagyok őszintén fogalmazni. Sajnos az sem érdekel, amiről ti írtok...” –, de tán jobb is, hogy nem kötöttem az orrára senkinek, hogy olyan rosszul vagyok, mint még életemben sosem. Pedig akkor még el sem kezdődött a Profillal kapcsolatos hercehurca. Viszont már megvoltak a személyi követőim, amivel eleinte nem mertem eldicsekedni Kenediéknek, mint már írtam, nehogy paranoiásnak nézzenek – holott épp az voltam. Természetesen mindig is az voltam; mániás-paranoid karakter minden író, ez sajnos az írói képesség pszichikai bázisának része. Abban különbözünk az őrültektől, hogy „látnoki” mivoltunkat kordában tudjuk tartani. Ha írunk. Már ha kordában tudjuk tartani.

8

8 Kilépésem után egy évvel Nádas Péter a következő levelet tette be A Naplóba: “Tisztelt Hölgyeim és Uraim! A NAPLÓ folytatása ügyében megfogalmazott közös levelünk aláírása után elutaztam, s így csak most, a NAPLÓ átalakítása után értesültem Kornis kilépéséről. Tudom, bármilyen finoman fogalmazzak is, nehéz lesz elkerülnöm a pimaszság látszatát. Mégis azt kell mondanom, hogy Kornis távolmaradása kilépési szándékom bejelentésére ösztönöz. Mindenkitől bocsánatot kérve szeretnék távozni e lapokról. És magyarázkodni sem nagyon tudok. A személyesség őrültje vagyok. Azon régi lapokon Kornis meghívottjaként tartózkodtam, az ő naplójában. Ez az új napló valami mást jelent. Napokig töprengtem, tépelődtem, de mást nem mondhatok. Ha soraim valakit bőszítenének, sértenének vagy netán kíváncsivá tennének, akkor szívesen részletezem személyesen.” Szép levél. A mából nézve, történetünk tanulságait is áttekintve immár, egyenesen szívszorító. Aki az efféle összetartozásról színesebb, bővebb leírást óhajt, annak talán Bernard Malamud A lakók címû regényét ajánlanám.

Elfogyott a cérnám, hogy úgy mondjam. Se új művem, se nőm, se pénzem, se biztonságom nem volt A Kutykuruttyért külön is utáltam magam. Mert hiába volt igaz, igaztalan is volt, Nádassal való összeveszésem például hiányzott belőle, a boldogtalanságom tombolt benne féktelenül; sértő voltam, feleslegesen sértő – mert már képtelen voltam eléggé őszinte lenni ahhoz, akihez legelőször, mindenek előtt kellett volna: magamhoz. Huszonkilenc éves koromban eltévedtem, ama „nagy, sötét erdőbe jutottam”, de mielőtt megtaláltam volna Vergiliusomat (aki az én esetem- ben természetesen a „fénykoszorú-hajú” Ariadne alakját öltötte fel), de azért még sokat kínlódtam 1978-ban is. Akkor tavasszal történt, hogy Sulyok Miklós egy vasárnap, nagyon okosan, anélkül, hogy beavatott volna, megpróbált követni a belvárosban, azért hogy lefényképezze a személyi követőimet, akik viszont engem követtek máig ismeretlen célból. Ha nem lettem volna olyan kutyául éber, hogy amidőn átvágtam a Vörösmarty téren a Váci utca felé, csakazértis fel ne gyorsítsam a lépteimet, amitől hirtelen négyfelől rohantak utánam bosszúsan, sanyarúpofájú faszkalapok – ha akkor nem torpantam volna meg! Ha nem fordulok meg, szinte egy dupla Axel-Pausennal, hogy az arcukba nevessek! És ha ők nem vették volna észre abban a pillanatban, amikor én is, hogy Miklós régimódi, lámpa-vakus gépével ott áll, a Váci utca végén, és őket akarja lefotózni körülöttem, amatőr „helyszínelő” módjára... Ha nem spriccelnek szét a járókelők közé oly gyorsan, hogy olyat nem láttunk Sulyokkal azóta sem! Ha a kölcsönbe kapott foto-apparátus nem éppen akkor mond csődöt! Akkor – hajh! – ma nem a Kőszeg Feri követéséről készült, 1982-es fényképsorozat volna a legelső fotódokumentum a kádárizmus belbiztonsági rendőrségének kisded játékairól. Azt hittem, leharapom a nyelvem, úgy megrémültem, amikor Miklós csak legyintett rám messziről, és futott tovább, a nyomingereket követve, hátha sikerül majd lefényképezni őket később, valahol. Ezt is elrontottam, azt éreztem. Majdnem mindent elrontottam 1978-ban. Akkor ért véget szoros barátságom Petrivel. Ellenzéki barátaim közül ő volt az egyetlen, aki nem bocsájtotta meg, hogy otthagytam A Naplót. Hogy már nem akarok ellenzéki lenni. Ezzel köztünk mindennek vége – szögezte le ugyanazzal a fontoskodó bájjal, mint egykor, midőn a Kis Jancsiék feltalálási helyét igyekezett titokban tartani előttem. Kilenc év is eltelt, míg kiengesztelődött. És én is. De, és ezt fontosnak tartom megörökíteni, Bence, Kis, Kenedi, Pap Mari és a többiek egyáltalán nem haragudtak

rám ezért, sem akkor, sem később. Biztosítottak felőle, ha így döntöttem, jól tettem, az a fontos, hogy ujra írni tudjak. Semmi más nem érdekes. Na de, mondtam, vigyázzatok, én felhívtam azt a faszit a pártközpontban, aki akkor baszogatott, mikor otthagytam a színházat, hogy szóljon a rendőrségnek, hogy szálljanak le rólam, mert idegesít, én már nem vagyok az ellenzék tagja. Mire a pali azt mondta, hogy nekik nincs kapcsolatuk a rendőrséggel, és így ezt az üzenetet nem tudja senkinek sem továbbítani. Cöcö, mondta erre Bence, úgy éljen az ő hülye feje. Kenedi meg: ezt azért már megígérted a Kutykuruttyban is; te többé nem fogsz politizálni, ezzel most nem mondtál semmi újat nekünk se, nekik se. Mégis, mit akarsz? Írni akarok, mondtam. Alig várjuk. Most egy darabig nem akarok találkozni veletek, mondtam. Parancsolj, mondták, hát akkor ne találkozzunk. Csak írjál már! Nem akarok az ellenzék bohóca lenni, folytattam dühödten, én nem leszek a slemil, a botkezű, ezt már nem játszom tovább, akin jókat lehet kacagni, „mert mindig őszinte, de nem számít, mert művész“, nem leszek tovább a „túlélsz, pöcök“ (Örkény). Ti jottányit sem változtok. Petri szerint az ilyesmi erény. Szerintem hiba. Minden esetre magam életét akarom élni, és nem óhajtok megfelelni valamely közös többesnek. Parancsolj, parancsolj, egyébként mi se. De hol az új mű? Elkullogtam. Várt rám a pokol. A magam bugyrai, amikbe alászálltam! Ariadne ment elől azt hozzá kell tenni, de már akkor tettem arra, hogy visszacsempészték Magyarországra Illyés Gyula Szellem és erőszak

című,

Münchenben

megjelent

esszékötetét,

vagy

hogy

az

USA

ünnepélyesen visszaszolgáltatta Magyarországnak a Szent Koronát és a koronázási ékszereket, hogy a háztáji gazdaságok szükségességét erősítette meg az MSZMP KB egyik ülése, hogy megalakult a Hétfői Szabadegyetem – hát, mondjuk, ott voltam még páron, Iskola utcai rendezvényeken, például Szabó Miklós hallatlanul bátor előadásán, de már nem érdekelt, isten látja lelkem – sokkal jobban érdekelt, hogy miért hazudok magamnak annyit, mégpedig valami fékeket nem ismerő, duhaj igazmondás örve alatt. De eleinte nem tudtam válaszolni rá. S aztán – de akkor már tényleg annyira magam alatt voltam, hogy azt se tudtam, hogy hívnak, s úgy fájt a szívem, amiért nem tudok írni, hogy olykor atomjaira esett

szét a levegő körülöttem, különösen a No- vember 7.-téren, nem tudom, mért épp ott, talán azt a helyet különösen szereti – bocsánat, szerette! újabban kihalt e városból még a metafizika is! – az Ördög, úgyhogy minden molekulát külön láttam, meg ilyesmi, kikapcsolódásnak senkinek se ajánlanám az ilyen élményt, hangosan zakatol-dübörög a szíved, hallod az összes dobbanását, mint egy-egy bányaomlást, de ez is hiábavaló, mint min- den, mert te nem tudsz írni, te nem tudsz írni!, aztán mégis, egy csúnya délelőttön, 1979 elején, elkóvályogsz Jeles András Kis Valentínó című első filmje sajtóvetítésére a Vörös Csillag Moziba, de előbb érkezel valamivel, és a bejárat előtt, a szemetes latyakban megszólít Fodor Géza, és azt mondja, elnézést, talán emlékszel rám a Kenedi Jancsinál rendezett felolvasóestjeid egyikéről, ott hallottam azt a novelládat, a Budapesti bogárbált, amit most odaadott nekem Zsámbéki Gábor, mert tegnap kinevezték a Nemzeti Színház főrendezőjének, én pedig állítólag dramaturg leszek ott, szóval mi szeretnénk, ha írnál egy darabot a Nemzetinek ebből a novellából, abból lehet, és láttam már egy darabvázlatodat is, amit még Gábornak készítettél régebben, játékból... Igaz, hogy valamikor ő rendezőnek szerződtetett Kaposvárra? – Állj. Nem tudok írni – mondtam. – Nem biztos. – mondta Fodor Géza, akinek az első Kenedinél rendezett felolvasóestemen úgy csillogott a szeme, mint egy szentjánosbogárnak – Ki kéne próbálni. Majd én segítek! Meglátjuk. - De hát én nem tudok írni. -

Dehogynem tudsz. Ezt honnan veszed? – kérdezte csodálkozva.

Mire viharsebesen, két hónap alatt írtam egy drámát. Írtam 200 oldalt. Miért? Mondanom sem kell, az lett a címe, Hallelúja.