Chloe Neill. Chicagoland 2 Ha eljön a péntek

Chloe Neill Chicagoland 2 Ha eljön a péntek

1. FEJEZET KÖLTÖZÉS Május vége Chicago, Illinois agasabbra, Merit! Emeld a lábad! Igen, valamivel jobb. Újra rúgtam egyet, ezúttal magasabbra, és közben igyekeztem észben tartani, hogy kinyújtsam a lábfejem, behúzzam a hasam, és kifeszített tenyérrel rázzam a kezem, ahogy az oktatónk szüntelenül szajkózta. Mellettem jóval kevésbé lelkes legjobb barátnőm és hamarosan csak exlakótársam, Mallory, morogva rúgott a levegőbe. A hörgés furcsán hatott ugyan a kék copf és a klasszikus szépségű arc mellett, de épp elég ingerült volt hozzá. - Elmondanád, miért is rángattál ide? - kérdezte. Oktatónk - egy virító rózsaszín körmű és hihetetlenül kiugró arccsontú, bögyös szőke - tapsolt egyet. Mellei szinkópában ugrottak, lehetetlen volt nem odanézni. - Keményebben, hölgyeim! Azt akarjuk, hogy a klubban minden szem a mi testünkre szegeződjön! Tessék dolgozni rajta! Mallory majd' ledöfte szemével a szőkét, akit magunk között csak Aerobic Barbie-nak neveztünk. Ökölbe szorult a keze, és fenyegetően lépett előre, de gyorsan a derekára kulcsoltam a kezem, mielőtt elpáholhatta volna azt a nőt, akinek azért fizettünk, hogy feszes farmerbe préselhessük magunkat. - Hátrább az agarakkal! - szóltam rá, mivel két hónapnyi vámpírerőmből is be kellett vetnem egy kicsit, hogy kordában tartsam csépelő öklét. Mallory morgott, de végül feladta a küzdelmet.

Egy pont az újdonsült vámpírnak, nyugtáztam magamban. - Mit szólnál egy kis civilizált elnáspángoláshoz? kérdezte, miközben elfújt egy nedves, kék fürtöt az arcából. Megcsóváltam a fejem, de azért elengedtem. - Ha megvered a tanárodat, több figyelmet kapsz a kelleténél, Mal. Ne felejtsd el, mit mondott Catcher! Catcher Mallory házsártos barátja volt. A megjegyzésemért újabb morgást ugyan nem kaptam, de azért egy csúnya, összehúzott szemű vicsort kiérdemeltem érte. Catcher imádta Malloryt, ahogy Mallory is Catchert. De ez nem jelentette azt, hogy Mallory mindig jól kijött volna vele, különösen, hogy egy természetfeletti hurrikánnal kellett megküzdenie, ami a chicagói házikónk fölött összpontosult. Egyetlen hét leforgása alatt akaratomon kívül vámpír lett belőlem, majd megtudtuk, hogy Mallory serdülőfélben lévő mágusnő. Igen, varázserő, fekete macska és a többiek - az elsődleges és másodlagos varázsnemek, azaz a mágia területei. Röviden összefoglalva: vámpírként töltött első heteim túl mozgalmasan teltek. Mint a Nyughatatlan fiatalokban, csak kevésbé eleven emberek között. Mai még mindig próbálta megszokni a gondolatot, hogy neki is megvan a maga paranormális tragédiája, Catcher pedig, akinek amúgy is volt némi zűrje a Renddel (a varázslók szakszervezetével), árgus szemmel figyelte mágikus megnyilvánulásait. Így hát Mallory természetfelettien frusztrált lett.

Igazából mindketten természetfelettien frusztráltak voltunk, Mallorynak pedig legalább tépőfogakkal vagy egy beképzelt vámpírmesterrel nem kellett bajlódnia. M Tehát a dolgok ily szerencsétlen alakulása mellett miért is hagytuk, hogy Aerobic Barbie kézrázogatásokra utasítson minket? Egyszerűen csak egy kis minőségi időt akartunk együtt tölteni Malloryval, megerősíteni a kapcsolatunkat. Merthogy költözőfélben voltam. - Oké - folytatta Barbie -, és most tegyük hozzá a múlt héten tanult kombinációt! Egy, két és ha és négy és öt és hat, hét, nyolc! A zene dübörgő crescendóban erősödött, miközben a nő a kalapáló basszusra pörgött-forgott. Amennyire tudtuk, igyekeztünk utánozni, bár Mallorynak inkább nehezére esett, hogy ne essen el a saját lábában. A többévnyi balettozás meg a vámpírlét adta fürgeség elég jó szolgálatot tett nekem, még a megaláztatás ellenére is, hogy huszonnyolc éves vámpír létemre musicalpózokba kellett vágnom magam. Barbie lelkes volt, de az, hogy egy hiphopórán dzsesszbalettos kézrebegtetést kellett bemutatnunk, nem tanúskodott túl nagy hozzáértésről. Ám még így is haladás volt a szokásos edzésemhez képest. Rendszerint meglehetősen intenzíven edzettem, mivel csupán néhány hete neveztek ki a házam őrzőjévé. Hogy rövidre fogjam, az amerikai vámpírok különböző házakhoz tartoznak. Chicagóban három is volt, engem pedig a második legrégebbibe vettek fel - a Cadoganbe. Múltamat tekintve (posztgraduális képzés, középkori

lovagi irodalom) mindenkit meglepett, hogy engem neveztek ki őrzőnek. Bár még mindig az alapoknál tartottam, őrzőnek lenni annyit tett, hogy egyfajta vámpírtestőrként kellett dolgoznom. (Kiderült, hogy míg embernek puhány vol-tam, elég erős vámpír vált belőlem.) Az őrzői poszt viszont edzéssel járt, és annak ellenére, hogy az amerikai vámpírok a fekete bársonyt és csipkét Armani cuccokra és iPhone-ra cserélték, sok dologban elég ódivatúak voltak - sőt feudális szemléletűek. Ilyen volt többek között a fegyverek kérdése. Ha mindezt összerakjuk, nem csoda, hogy egy antik katanát tanultam forgatni, amellyel a Cadogan-ház vámpírjait kellett védelmeznem. Micsoda véletlen, hogy Catcher épp a második nemben volt a legjártasabb a négy közül - a fegyverek terén -, így hát ő kapta azt a feladatot, hogy beavasson a vámpírharc rejtelmeibe. Újoncként nem tett valami jót a magabiztosságomnak, hogy éppen őt kaptam vívópartnernek. Aerobic Barbie a hiphop hevében egyre jobban belelendült, és egy összetett lépéskombinációba hajszolta a csoportot. Az lett a vége, hogy mind epésen bámultunk a táncstúdió falát borító tükrökbe. Miután az óra véget ért, tapsolni kezdett, és közölt valamit a további órákról, de ha valaki el akart volna vonszolni minket ezekre, Malloryval biztosan rúgkapálunk és sikítozunk. - Soha többé, Merit! - jelentette ki, miközben a terem sarkába értünk, ahol óra előtt a táskáját és az ásványvizét hagyta.

Nem is érthettem volna jobban egyet. Bár imádtam táncolni, a csípőtekergetés Barbie nyivákoló utasításai és folyvást pattogó keble mellett túl kevés tánccal járt, és túl sok dekoltázsvillantással. Nekem arra volt szükségem, hogy tiszteljem a tánctanáromat. Azt az érzést, ami Barbie váltott ki belőlerm. nem tiszteletnek nevezném. Letelepedtünk a földre, hogy felkészüljünk a való világba való visszatérésre. - Szóval, vámpír kisasszony - kérdezte Mallory -, nem vagy ideges, hogy beköltözöl a házba? Körbesandítottam, mivel nem igazán tudtam, mennyit cseveghetek itt vámpírdolgokról. A chicagolandi vámpírok durván tíz hónapja hozták nyilvánosságra létezésüket, és amint mindenki sejtheti, az emberek nem voltak elragadtatva tőle. Forrongás, pánik, kongresszusi vizsgálatok. Aztán pedig a három chicagói ház két gyilkossági ügybe is belekeveredett - amelyeket a jelek szerint a Cadogan és a Grey, a legfiatalabb chicagói ház vámpírjai követtek el. E házak urai, Ethan Suliivan és Scott Grey, rettegtek a nyilvánosságtól. Ám a harmadik ház (vagyis a Navarre) feje fondorlatos, manipulatív nőszemély volt, és valójában ő maga tervelte ki a gyilkosságokat. Emellett hulla jó bőr volt viccen kívül. Mintha a Vogue címlapjáról lépett volna le. Sötét haj, kék szem (pont, mint nekem), és olyan nagyképű volt, hogy bármelyik sztár vagy szektavezér elbújhatott volna mellette. Az embereket viszont elkápráztatta, lenyűgözte Celina Desaulniers. A szépsége, a stílusa és manipulatív képessége elsöprő

kombinációt alkotott. Az emberek meg akarták ismerni, látni és hallani akarták. Az, hogy ő felelt két ember haláláért - a gyilkosságokat ő tervelte ki, és be is vallotta -, mit sem csökkentette odaadásukat. Ahogy az sem, hogy elkapták (mellesleg mi voltunk azok Ethannel), és kiadták Londonnak, hogy bezárathassa a Greenwichi Tanács, a nyugat-európai és észak-amerikai vámpírok fölött uralkodó testület. És helyette mi kerültünk az érdeklődés középpontjába, a felmentett többség, akik nem segédkeztek a gyalázatos tettek végrehajtásában. Celina kívánsága teljesült eljátszotta a rossz útra tért kis vámpírlányt -, mi pedig előre megkaptuk a karácsonyi ajándékunkat: nekünk kellett kitölteni azt az űrt, amit ünnepelt hírességként maga után hagyott. Chicago-szerte árulták az üzletek a Grey- és a Cadoganház (sőt morbid módon a Navarre) pólóit és kitűzőit. Rajongói weboldalak alakultak, „I ♥ Cadogan" feliratú lökhárítómatricák tűntek fel, és rendszeresen jelentek meg hírek a város vámpírjairól. Hogy mennyire voltunk hírhedtek, tulajdonképpen mindegy is, én mindenesetre igyekeztem megtartani magamnak a házak híreit. Őrzőként végül is a ház biztonsági csapatához tartoztam. Úgyhogy először körülpillantottam a teremben, meggyőződtem róla, hogy egyedül vagyunk, és egyetlen ember sem hegyezi a fülét. - Ha azon morfondíroznál, hogy mennyit mondhatsz jegyezte meg Mallory, miközben lecsavarta vizespalackja kupakját -, kiküldtem egy mágikus

impulzust, hogy emberi barátocskáink közül senki se hallhassa a társalgásunkat. - Tényleg? - kaptam felé olyan gyorsan a fejem, hogy meghúzódott a nyakam, és a fájdalomtól könnyek gyűltek a szemembe. Mai horkantva nevetett. - Komolyan. Mintha ő hagyná, hogy emberek között használjam a nagy MÁGIÁT - dünnyögte, és mélyet húzott az üvegből. Tudomást sem vettem a Catcher elleni fricskáról lehetetlen lett volna normális beszélgetést folytatni a barátnőmmel, ha minden ilyenre reagálnék -, és inkább arra feleltem, amit a Nagy Költözésről kérdezett. - Egy kicsit ideges vagyok. Tudod, hogy Ethannel hajlamosak vagyunk játszani egymás idegein. Mallory lenyelte a vizet, és kézfejével megtörölte a homlokát. Na persze! A legjobb cimborád. - Csak mert sikerült két hétig eljátszanunk urat és őrzőjét anélkül, hogy egymás torkának ugrottunk volna, még nem vagyunk a legjobb cimborák. Ami azt illeti, e két hét során minimális érintkezésre szorítkoztam a Cadogan urával - egyben teremtőmmel, aki vámpírrá tett -, és ez szándékos volt. Leszegett fejjel, szemfogamat csikorgatva figyeltem és tanultam meg, mi a dolgok menete a házban. Igazság szerint már elsőre is csak bajom volt vele - akaratom ellenére tett vámpírrá, azért vette el emberi életemet, mert Celina engem szánt második áldozatául. Martalócainak nem sikerült megölniük, Ethan azonban sikeresen átváltoztatott, hogy megmentse az életemet.

Az átalakulás őszintén szólva nagy szívás volt. Posztgraduális hallgatóból vámpírharcossá válni - hogy mást ne mondjak - bizarr dolog. Következésképpen rengeteg vitriolt köptem Ethanre. Végül úgy döntöttem, elfogadom új életemet Chicago agyaras lakosságának tagjaként. Bár még mindig nem voltam benne biztos, hogy sikerült kiegyeznem az egésszel, egész jól megbirkóztam vele. Ethan viszont bonyolultabb ügy volt. Volt köztünk valamiféle kapcsolat, valami erős vonzalom, ami kölcsönös ellenszenvvel is párosult. Ő úgy tett, mintha rangján alul állnék; én pedig rendszerint nagyképűnek és földhözragadtnak láttam. És ez a „rendszerint" mutatja, hogy vegyesek voltak az érzelmeim. Ethan szinte nevetségesen jóképű volt, és első osztályúan csókolt. Tehát nem mondhatnám, hogy teljesen megbékéltem vele, de már nem utáltam. Az, hogy kerültem őt, segített rendezni az érzéseimet. Sokat segített. - Nem is - helyeselt Mallory -, de az azért árulkodó, hogy vagy tíz fokkal melegebb lesz körülöttetek a levegő, ahányszor csak egymás közelébe értek. - Fogd már be! - Kinyújtottam a lábam, és nyújtásképpen a térdemre hajtottam a fejem. - Nem vallok be semmit! - Nem is kell. Láttam, hogy a szemed már attól is ezüstös lesz, ha a közelében vagy. Ez felér egy vallomással. - Nem feltétlenül - ellenkeztem, miközben felhúztam az egyik lábamat, és a másik fölé hajoltam. A vámpírok

szeme akkor válik ezüstszínűvé, ha erős érzelmek ragadják el őket: éhség, düh, vagy esetemben az Ethan Suliivan nevezetű szőke ínyencség közelsége. - De annyit bevallhatok, hogy nagyon finom falat. - Mint az ecetes chips. - Pontosan - vágtam rá, és felegyenesedtem. - Szóval itt vagyok én, a kikészült vámpír, aki olyan úrnak tartozik engedelmességgel, akit ki nem állhat. A tetejébe meg kiderül, hogy te látens mágus vagy, aki puszta akaratával idéz elő dolgokat. Mi vagyunk a szabad akarat áldozatai... nekem semennyi sincs, neked túl sok van. Rám nézett, pislantott egyet, és a szívére tette a kezét. - Mer, meg ne sértődj, de te tényleg hülye vagy! Felállt, és a vállára vetette a táskáját. Követtem a példáját, és az ajtóhoz ballagtunk. - Tudod - mondta -, kellene vennetek olyan nyakláncot Ethannel, amin egy-egy fél szív van. Örök imádatotok jelképeként viselhetnétek. Hozzávágtam az átizzadt törülközőmet. Undorodva pfujjogott alatta, aztán ledobta magáról, vonásai a legjellegzetesebb lányos undorba torzultak. - Olyan gyerekes vagy! - Kék haj. Erre csak ennyit tudok mondani. - Harapj csak belém, hullacsaj! Vicsorítottam, és rákacsintottam. - Ne kísérts, banya! Egy órával később frissen fürödve, Cadogan-uniformist öltve - testhezálló fekete blézer, fekete trikó, feszes, fekete nadrág - álltam Wicker Park-beli, nemsokára már csak egykori otthonomban, és a ruháimat gyömöszöltem

egy hátizsákba. Az ágyam mellett, az éjjeliszekrényen a hűtőnkben tartott egészségügyi nejlonzacskók egyikéből kitöltött pohár vér állt edzés utáni nassként - a Blood4You, a tejesember agyaras megfelelője szállítja házhoz. Mallory a hátam mögött állt az ajtóban, arcát kék haja keretezte, bokszeralsóban és egy túlméretes pólóban volt, valószínűleg Catcherében, mivel ez a felirat állt rajta: EGYSZERRE CSAK EGY NEM. - Tudod, hogy nem muszáj - szólalt meg. - Nem kell elköltöznöd! Megráztam a fejem. - De muszáj! Muszáj ahhoz, hogy őrző lehessek. És nektek is szükségetek lehet még egy szobára. Hogy pontos legyek, Catchernek és Mallorynak szobákra volt szüksége. Rengetegre. Gyakorta nem kis zajjal, és rendszerint anyaszült meztelenül közlekedtek a lakásban, habár ez nem volt alapkövetelmény. Nem régóta ismerték egymást, de napokkal az első találkozásuk után mái- egymás rabjai voltak. Az egymás nélkül eltöltött időt hamisítatlan, őseredeti hévvel pótolták. Mint a nyulak. Mint valami nevetségesen felajzott, tökéletesen öntudatlan, ter-mészetfeletti nyulak. Mallory felkapott egy üres táskát az ajtó melletti székről, az ágyra dobta, és a szekrényemből előhúzta a három pár legnagyobb becsben tartott cipőmet - egy pár Mihara Pumát (Ethan bánatára odavoltam a sportcipőkért), egy piros balerinacipőt és egy fekete pántosat, amit tőle kaptam. Kérdőn nézett rám, majd biccentésemre a táskába gyömöszölte őket. Még két párat tett be, mielőtt az

ágyra huppant volna a táska mellé, és türelmetlenül himbálni kezdte ke-resztbe vetett lábát. - El sem hiszem, hogy itt hagysz vele! Mihez kezdjek nélküled? Sokatmondó pillantást vetettem rá, mire a plafonra nézett. - Csak egyszer nyitottál ránk! - A konyhában nyitottam rátok egyszer, Mallory! Ott eszem, ott iszom. Milyen boldogan és elégedetten élhettem volna az örökkévalóságig anélkül, hogy Catcher csupasz seggét kell meglátnom a konyhakövön! - színpadiasan megborzongtam. Színpadiasan, mert pazar volt a srác: széles vállú, tökéletes izomzatú, zöld szemű, tetovált kemény mágus, aki egyből levette a lakótársamat a lábáról (és mint kiderült, hanyatt is döntötte). - Nem, mintha nem lenne jó segge - jegyezte meg Mallory. Összehajtogattam egy nadrágot, és a táskába tettem. - Remek segge van, és nagyon örülök nektek. Csak épp nem akarom még egyszer pucéran látni. Soha többé. Ez komoly! Mai felkuncogott. - Sőt komcsi? - Komcsi. - Megkordult a gyomrom. Malloryra néztem, és felhúzott szemöldökkel intettem az éjjeliszekrényen álló pohár vér felé. Először csak nézett, aztán legyintett. Igyál csak, igyál! - mondta. - Csináld csak. Mintha valami Buffy rajongó lennék, aki perverz módon vonzódik a paranormálishoz.

Sikerült egyszerre felvennem a poharat, és gúnyos pillantást lövellnem felé. Pontosan az is vagy! - Nem mondtam, hogy meg kell erőltetned magad, hogy úgy csinálj - vágta rá. Elmosolyodtam, és belekortyoltam a kissé megmikrózott vérbe, amit egy kis tabasco szósszal és paradicsomlével ízesítettem. Ettől még vér volt, vasaromájú és műanyag utóízű, de az extrák feldobták. Lenyaltam egy eltévedt cseppet a felső ajkamról, és visszatettem a poharat az éjjeliszekrényre. Üresen. Éhesebb voltam, mint gondoltam. Aerobic Barbie-t okoltam érte. Na mindegy, mivel a jövőre nézve is gondoskodni akartam némi rágcsálnivalóról (gondolván, hogy az igazi dugikaja csökkentheti annak esélyét, hogy a fogaim közelebbről is megismerkednek Ethan nyakával), egy tucat müzliszeletet tömtem a táskámba. - Ha már szóba került Catcher - kérdeztem -, merre lófrál a lovagod? - Dolgozik - felelte Mallory. - A nagyapád egészen lefoglalja. Említettem már, hogy Catcher a nagyapámnak dolgozott? A nagy hét során, amikor kibontakozott az egész természetfeletti színjáték, az is kiderült számomra, hogy a nagyapám, Chuck Merit, aki gyakorlatilag felnevelt, mégsem vonult nyugdíjba a chicagói rendőrségtől, ahogy velünk elhitette. Négy évvel azelőtt kérték fel, hogy vállalja el az ombudsmani posztot, vagyis összekötőként működjön a városvezetés - a sötéten jóképű Seth Tate polgármester hi-vatala - és

a város természetfeletti lakossága között. Ebben mindenféle szuperlény benne volt - vámpírok, mágusok, alakváltók, vízinimfák, tündérek és démonok -, és mind a nagyapámtól függtek. Vagyis tőle és három segítőtársától, akik között ott volt Catcher Bell is. Nem sokkal azután jártam nagyapám irodájában a déli oldalon, hogy magam is vámpír lettem, ott ismerkedtem meg Catcherrel, aztán Mallory is megismerte, a többi már történelem. Mallory egy ideig hallgatott, és mikor felnéztem, rajtakaptam, hogy a könnyeit törölgeti. - Ugye tudod, hogy hiányozni fogsz? - kérdezte. - Na persze! Az fog hiányozni, hogy az utóbbi időben albérletet is tudtam fizetni. Kezdtél hozzászokni, hogy Ethan pénzét költsed. A Cadogan-féle fizetés volt a vámpírlét egyik nagy előnye. - Nem jött rosszul a véres pénz. Legalább nem csak én gürcölök másnak. A Michigan sugárútra nézett a csupa ablak irodája, szóval a gürcölést illetően erősen túlzott. Míg én az egyetemen görnyedtem a középkori szövegek fölött, Mallory reklámszakemberként dolgozott. Csak nemrég fedeztük fel, hogy ez az állás volt az első serdülő varázslói sikere: gyakorlatilag az akaratával szerezte, és nem tett olyan jót az önbizalmának, hogy nem a kreativitása és a képességei miatt vették fel. Most egy kis szünetet tartott a munkában, kivette többhétnyi felgyülemlett szabadságát, hogy kitalálja, mihez kezdjen újonnan felfedezett varázserejével. Bedobtam a táskába pár jegyzetfüzetet és tollat.

- Gondolj csak bele! Nem lesznek többé véres zacskók a hűtőben, és itt lesz neked egy izmos, szexi srác, akihez éjjelente odabújhatsz. Sokkal jobban jársz! - Attól még egy nárcisztikus seggfej. - Akiért odavagy - mutattam rá, miközben végigpásztáztam a könyvespolcomat. Fogtam pár kézikönyvet, egy megviselt, bőrkötésű mesekönyvet, amelyet gyerekkorom óta őrizgettem, és gyűjteményem újonnan beszerzett darabjai közül a legfontosabbat, Az észak-amerikai házak kánonja kézikönyv címűt. Helentől kaptam, a Cadogan-ház képviselőjétől, akire azt a feladatot rótták, hogy az átváltozás után hazakísérjen. Ezt a könyvet minden új vámpírnak el kellett olvasnia. Jó sokat elolvastam a tíz centi vastag kötetből, a maradékot pedig legalább átfutottam. A könyvjelző valahol a nyolcadik fejezetben tanyázott, amely a következő címet viselte: „Pörgés egész éjjel". (A fejezetcímeket mintha egy tizenhét éves fiú adta volna.) - És a te saját nárcisztikus seggfejed. - Hogyne! - vetette oda szárazon, és csak legyintett rám. - Jól meglesztek. Biztos vagyok benne, hogy remekül elszórakoztatjátok egymást - mondtam, miközben leemeltem egy Ryne Sandberget ábrázoló bábut a polcról, és óvatosan betettem a táskába. Bár az újonnan szerzett napérzékenység miatt nem élvezhettem a napfényes délutánokat a Wrigley stadionban, még a vámpírlét sem csökkenthétté rajongásomat a Cubs iránt. Körbenéztem a szobában, számba vettem mindazt, amit otthagyok - Cubs-relikviákat és egyebeket. Nem vittem magammal mindent a Cadoganbe, egyrészt hátha

fojtogatni kezdem Ethant, mire úgyis kidob a házból, másrészt pedig, ha itt hagyom néhány holmimat, az azt jelenti, megmarad az otthonom, lesz hová hazajönnöm, ha elviselhetetlenné válna az élet a vámpírok között vagyis Ethan közelében. Mallory új lakótársának amúgy sem lesz szüksége a szobámra; Catcher máris bezsúfolta a cuccait Mai hálószobájába. Becipzároztam a táskákat, és csípőre tett kézzel álltam meg Mallory előtt. - Azt hiszem, elkészültem. Barátságos mosollyal fordult felém, én pedig alig tudtam visszatartani a könnyeimet. Némán felállt, és átölelt. Én is átöleltem - a legjobb barátnőmet, a testvéremet. - Tudod, hogy szeretlek - szólalt meg. - Én is téged. Kibontakozott az ölelésből, és mindketten letörölgettük a könnyeinket. - Ugye majd felhívsz? Szólsz, hogy minden rendben van? - Persze, felhívlak. És csak a városon belül költözöm. Azért ez nem olyan, mintha Miamiba mennék. Vállamra emeltem az egyik táskát. - Tudod, mindig úgy képzeltem, hogy ha egyszer elköltözöm, az azért lesz, mert kapok valami király tanári állást egy kisvárosban, ahol mindenki szuperokos és szellemes. - Mint például Eureka? - Vagy Stars Hollow. Mallory helyeselve hümmögött, és felvette a másik táskát.

- Én meg azt hittem, azért fogsz lelépni, mert felszed egy huszonegy éves klasszika-filológia szakos, akivel BoraBorára szöktök, hogy ott neveljétek fel a gyerekeiteket. Félúton az ajtó felé megálltam, és visszanéztem rá. - Ezt jó részletesen kigondoltad, Mai! - Örökké tanultál - felelte, és kifurakodott mellettem a folyosóra. - Volt rá időm. Hallottam, ahogy leballag a lépcsőn, de megálltam a hálószoba ajtajában, amely azóta az enyém volt, hogy három évvel azelőtt visszatértem Chicagóba. Még egyszer, utoljára végignéztem az öreg bútorokon, a kifakult ágyterítőn, a rózsamintás tapétán, és lekapcsoltam a villanyt. 2. FEJEZET OTT AZ OTTHONOD, AHOL A SZÍVED...NEM FELTÉTLENÜL OTT AHOL ALSZOL Oké, húztam az időt. A táskáimat már bepakoltam narancssárga kocka Volmóm hátsó ülésére, de ahelyett, hogy egyenesen a Cadogen-házba igyekeztem volna, elhagytam leendő, Hyde Park-beli otthonomat, és továbbhajtottam délnek. Nem álltam még egészen készen arra, hogy hivatalos lakóként lépjem át a Cadogan küszöbét. Ami pedig még fontosabb, csaknem egy hete nem láttam már a nagyapámat, ezért úgy döntöttem, teljesítem unokái kötelességemet, és meglátogatom az irodáját a déli oldalon. Tulajdonképpen szinte a nagyszüleim neveltek fel, míg felkapaszkodó szüleim, Joshua és Meredith Merit azzal voltak elfoglalva, hogy végiggálázzák Chicagót. Tehát az volt a legkevesebb, hogy legalább meglátogatom.

Az ombudsmani hivatal nem volt valami fényűző; csak egy tömzsi téglaépület az apró kockaházakból és drótkerítéssel körbevett, takaros kis kertekből álló szerény környék közepén. Leparkoltam a Volvót az épület előtt, kiszálltam, és felcsatoltam a katanámat. Nemigen hittem ugyan, hogy szükségem lenne rá a nagyapám irodájában, de ha nem fegyverkeztem volna fel szorgosan, Catcher révén úgyis eljutott volna Ethan fülébe. Nem mintha kimondottan kebelbarátok lettek volna, de úgy tűnt, előszeretettel cseverésznek rólam. Majdnem tizenegy óra volt már, de az iroda néhány ablaka fényárban úszott. Az ombudsmani hivatal, legalábbis nagyapám így vélekedett, az éj teremtményeit szolgálta. Azaz a nagyapám, a titkárnője, Marjorie, Catcher és Jeff Christopher - nagyapa „másik jobb keze", ismeretlen formát öltő alakváltó és számítógépzseni -, mind harmadik műszakban dolgoztak. Az utóbbi mellesleg egészen odavolt értem. Bekopogtam a bezárt bejárati ajtón, és vártam, hogy valaki beengedjen. Jeff bukkant elő a sarok mögül, és ahogy végigjött az ajtóig, széles vigyor ült ki az arcára. Csupakar, csupaláb, barna hajú srác volt, és ezúttal is a szokásos uniformisában feszített - vasalt katonai vászonnadrágban és hosszú, feltűrt ujjú ingben. Az ajtóhoz érve beütötte a riasztó kódját, aztán kinyitotta. - Nem bírtad ki nélkülem? - Kicsit kezdett már fájni - feleltem, és beléptem az ajtón, amit nyitva tartott nekem. - Mióta is nem láttuk egymást, majdnem egy hete?

- Hat napja, huszonhárom órája és kb. tizenkét perce. Visszakódolta a riasztót, bezárta az ajtót, és rám vigyorgott. - Nem mintha számolnám. - Ó, hát persze, nem - helyeseltem, miközben végigkísért a folyosón az irodájáig, amit Catcherrel osztott meg. - Te annál sokkal higgadtabb vagy. - Sokkal - erősítgette, aztán belépett a helyiségbe, és a négy atomkorszakbeli fémasztal egyikéhez lépett, amelyek két sorban kaptak helyet a parányi szobában. Jeff asztalát monitorok és klaviatúrák frankensteini gyűjteménye foglalta el, a tetejükön pedig egy plüssfigura csücsült, amely, mint megtudtam, H. P. Lovecraft Cthulhuját ábrázolta. - Milyen volt a sztepptánc? - kérdezte egy gúnyos hang a helyiség túlsó végéből. Odanéztem, és Catchert pillantottam meg a Jeffével szemközti asztalnál, kezét tarra borotvált koponyája mögött összekulcsolva üldögélt egy nyitott laptop előtt. Zöld szeme fölött felvonta egyik szemöldökét, ívelt ajkának egyik sarka ironikusan görbült felfelé. Be kellett ismernem: idegesítő volt, zsémbes, edzőként egy hajcsár... és nevetségesen jóképű. Mai tényleg jól kifogta. - Hiphop - helyesbítettem -, nem sztepp. És tök jó volt. A csajod ugyan csaknem leütötte az oktatót, de ettől eltekintve nem történt semmi különös. - A csípőmmel nekitámaszkodtam a két üres fémasztal egyikének. Nem igazán értettem, miért kellett négy asztal. Egyedül

Catcher és Jeff volt ebben a szobában; nagyapámnak és Marjorie-nak volt egy másik. Miután Catcher és Jeff Chicago mágus- és alakváltó populációját képviselték, nagyapám beszervezett egy vámpírforrást is, de a titkos vámpír elkerülte az irodát, nehogy cirkusz legyen belőle a házában, úgyhogy nem volt saját asztala a pasasnak. Vagy nőnek. Vagy bárminek; ennek még nem sikerült utánajárnom. Catcher rám meresztette a szemét. - Csaknem leütötte az oktatót? - Legalábbis le akarta, nem mintha hibáztatnám érte. Öt percnél tovább nehezen veszi be az ember gyomra Aerobic Barbie-t. De kiváló mediátori és rábeszélőképességemnek hála, egyetlen pofon sem csattant el. Léptek zaja verte fel a folyosót, és ahogy az ajtó felé néztem, nagyapámat láttam meg szokásos kockás flanelingében és konzervatív nadrágjában, valamint vastag talpú cipőjében. - Csak emlegetni kellett a kiváló mediátori és rábeszélőképességét - szólaltam meg, és lepattantam az asztalról. Nagyapám hívogatóan kitárta a karját. Alaposan megöleltem, vigyázva, nehogy hatalmas vámpírerőmmel véletlenül összeroppantsam a bordáit. - Szia, nagyapa! - Kicsikém! - köszöntött, és puszit nyomott a homlokomra. - Hogy van az én legkedvesebb chicagói természetfeletti lakosom ezen a szép tavaszi estén?

- Ez fájt, Chuck - jegyezte meg Catcher, és összefonta karját a mellkasán. - Azt hittem, én vagyok a kedvenced. - A hangja nem is lehetett volna szárazabb. - De komolyan - kontrázott Jeff, miközben tekintete ideoda vándorolt a monitorjai között. - Itt vagyunk, éjjelnappal gürcölünk... - Szigorúan véve - vágott közbe Catcher - csak éjjel. - Akkor éjjel - igazította ki magát Jeff simulékonyan. Mindenkit elégedetté próbálunk tenni a szeles városban, próbáljuk féken tartani a nimfákat - biccentett az iroda falát borító, hiányos öltözetű nőket ábrázoló plakátokra. Vízinimfák voltak, aprócska, dús keblű, őzikeszemű, hosszú hajú nők, akik a Chicago folyó különböző szakaszait uralták. És ahogy huszonnyolcadik születésnapom éjszakáján láthattam, meglehetősen heves vérmérsékletűek voltak. Azért jelentek meg tömegesen, dühösen karattyolva a nagyapám házában, mert az egyik szépséget a lovagja megcsalta egy másik nimfával. Monumentális csetepaté kerekedett ki könnyekkel, szitkokkal, karmolászással. És meglepő módon nem más vetett neki véget, mint a mi Jeffünk. (Az én tartózkodásom ellenére azért képes volt megtalálni a hangot a nőkkel.) - Azt pedig jól tudjuk, az milyen nehéz tud lenni hunyorítottam rá. Belepirult; lassan bíborvörös lett az arca. - Mi szél hozott? - kérdezte nagyapám. - Várj, várj, majd én kitalálom! - szólt közbe Catcher. Felkapott egy borítékot az asztaláról, a homlokára szorította, és behunyta a szemét, mint valami médium. Merit

életében változás következik be. Megváltozik az... irányítószáma! - Kinyitotta a szemét, a borítékot pedig visszalökte az asztalra. - Ha a Hyde Parkba tartottál volna, kissé túlmentél rajta. - Halogatom - vallottam be. Ugyanezt csináltam az előtti este is, hogy felavattak a ház tagjává. A barátaimnál kerestem vigaszt, és a családom egyetlen olyan tagjánál, aki számított, mielőtt részesévé váltam valaminek, amiről tudtam, hogy örökre megváltoztatja az életemet. Ma éjjel szintúgy. Catcher arca ellágyult. - Összepakoltál? Bólintottam. - Minden kint van a kocsiban. - Tudod, hogy hiányozni fogsz neki. Bólogattam. Kétségem sem volt efelől, de jólesett, hogy ő mondta. Nem volt az a sziruposan érzelgős fajta, ami sokkal jelentőségteljesebbé tette az érzelmeit. Nagyapám a vállamra tette a kezét. - Feltalálod magad, kislányom. Ismerlek, tudom, milyen ügyes és makacs vagy, és ezeket a tulajdonságokat idővel Ethan is értékelni fogja. - Jó idővel - morogta Catcher. - Rengeteg idő kell neki hozzá. - Évezredek - tódította Jeff. - Halhatatlanok vagyunk - emlékeztettem őket, és a mellkasom felé böktem. - Lesz rá elég időnk. Emellett nem is akarom túlságosan megkönnyíteni neki. - Nem hiszem, hogy az nehezedre esne - hunyorított rám nagyapa. - Megtennél a papikádnak egy szívességet, és átadnál neki valamit a nevünkben?

Belepirultam, ahogy kiejtette a nevet, amin kiskoromban szólítottam. A nagyapát akkor még nem tudtam kimondani. - Persze - feleltem. - Örömmel. Nagyapa biccentett Catchernek, mire ő kihúzott egy nyikorgó fiókot, és vastag, barna, piros zsinórral átkötött borítékot húzott elő belőle. Nem volt megcímezve, csak a bizalmas és egyes szintű szavakat pecsételték rá fekete nagybetűkkel. Az ombudsmani hivatalban az „egyes szintű" szigorúan titkosat jelentett. Ez a kategória volt az egyetlen, amibe nagyapám nem volt hajlandó bepillantást engedni nekem. Catcher átnyújtotta a borítékot. - Nagyon vigyázz rá! Bólintottam, és kikaptam a kezéből. Nehezebb volt, mint gondoltam volna, jó három centiméternyi vastag papírköteggel volt megtömve. - Jól gondolom, hogy a postáskisasszony véletlenül sem kukkanthat bele? - Jobban örülnénk, ha nem tennéd - felelte nagyapa. - Akkor ugyanis nem kellene erőszakhoz folyamodnunk - vetette közbe Catcher -, ami elég furcsán festene, elvégre Chuck unokája vagy. - Szerintem bízhatunk benne - torkollta le nagyapám kétszersültnél is szárazabb hangon -, de azért nagyra értékelem az elhivatottságodat. - Csak a munkámat végzem, Chuck. Így, hogy feladatot is kaptam, úgy döntöttem, akár be is fejezhetem az időhúzást, és elindulhatok a házba. Hiszen várt még rám az első, új kuckómra vetendő pillantás.

- Akkor én magatokra is hagylak titeket. - Visszanéztem a nagyapámra, és felemeltem a borítékot. - Bedobom, de lehet, hogy cserébe kérek majd valamit, egy kis apróságot a fáradozásomért. Elnézően mosolygott. - Vagdalt húst? Jól ismert. Úgy hívták: lemondás a névről. Ahhoz, hogy valaki vámpír legyen, és tagja lehessen egy háznak, felvegyék a világ egyik legrégebbi (és azelőtt titkos) társaságába, először fel kell adnia az identitását; be kell olvadnia az egészbe. Azért kell lemondania a vezetéknevéről, hogy ezzel is szimbolizálja elkötelezettségét új testvérei felé. Az egykori családnév helyén a ház neve áll, az új család jelképe. Azt hiszem, különc voltam e tekintetben is: a Merit igazából a vezetéknevem, de évek óta csak így szólított mindenki, úgyhogy a kommendáció után is ezt tartottam meg. A Kánon szerint (4. fejezet: Vámpírok - ki áll az élen?) az ember a neve feladásával kezdi elsajátítani a vámpírtársadalom közösségi értékeit. A közös áldozatot. A közös vezetést. Hogy immár nem az eredeti családjának, hanem a vérszívóknak tartozik számadással. A vámpírmesterek persze visszakapják a nevüket. Ezért volt az, hogy a Cadogan-ház vezérét Ethan Sullivannek - nem pedig pusztán Ethannek hívták. És Sullivanról szólva el is érkeztünk a legfontosabb közösségi értékig - a magasabb rangú vámpírokat megillető talpnyalásig.

Én is éppen ilyen talpnyalói küldetésben jártam. Vagyis futárszolgálatban. Ám a címzettet tekintve a seggnyalás is együtt járt vele. Ethan irodája a Cadogan-ház földszintjén volt. Csukva találtam, amikor táskákkal a kezemben, a halogatást befejezve végül megérkeztem. Kopogtatás előtt megálltam egy kicsit, már megint odázgattam az elkerülhetetlent. Mikor végre rászántam magam, egy szimpla „tessék" kúszott ki az irodából. Kinyitottam az ajtót, és bementem. Ethan irodáját a Cadogan-ház többi részéhez hasonlóan elegánsan, épphogy nem felvágós stílusban rendezték be, mint az illett is a Hyde Park-beli címhez. Jobbra egy íróasztal állt, balra ülőgarnitúra, a szoba túlsó végében pedig, a bársonyfüggönyös ablakok előtt egy gigantikus tárgyalóasztal. A falakat beépített könyvespolcok takarták, amelyek régiségekkel és Ethan 394 évnyi létezésének emlékeivel voltak tele. Ethan Suliivan, a Cadogan-ház ura, egyben a mester, aki vámpírrá tett, az asztala mögött ült, fülén parányi mobiltelefonnal, szemét az előtte szétterített papírokra szegezve. Mintha mindig ott lett volna előtte egy halommal; a mesteri pozíció láthatólag rengeteg papírmunkával járt. Makulátlan szabású fekete öltönyt viselt szűziesen fehér inggel, melynek két felső gombját nyitva hagyta, hogy kilátsszon alóla az aranymedál, amely a vámpírok házhoz tartozását jelezte. Aranyszőke, vállig érő haját ma kiengedve, a füle mögé tűrve viselte. Bár nem akaródzott beismernem, Ethan gyönyörű volt. Tökéletesen jóképű arc, elképesztő arccsontok, szobrász

kezéhez méltó áll, megdöbbentően smaragdzöld szempár. Arcát a teste sem múlta alul, melynek nagy részét véletlenül vehettem szemügyre, miközben Ethan épp a Cadogan-ház volt úrnőjét, Ambert kényeztette. Sajnos nem sokkal ezután fedeztük fel, hogy Amber Celinát támogatja a chicagói házakra irányuló hatalomátvételi kísérletében. Ethan a táskáimra pillantott. - Csak nem beköltözöl? - De igen. Bólintott. - Jól van. Jó döntés. - Hangja nem volt éppen örvendező, inkább leereszkedő, mintha csalódott volna, hogy ilyen sokáig tartott (még két hónapig se), mire elfogadtam otthonomul a Cadogan-házat. Nem lepett meg a reakciója. Bólintottam, és mogorva hangulatát látva visszafogtam egy csípős megjegyzést. Tudtam, meddig lehet hergelni egy négyszáz éves vámpírmestert, még ha olykor feszegettem is a határokat. Letettem a táskákat, kicipzároztam a hátizsákot, elővettem a szigorúan titkos borítékot, és odanyújtottam neki. - Az ombud kért, hogy adjam ezt át neked. Ethan felvonta a szemöldökét, és elvette a borítékot. Letekerte a zsinórt a műanyag korongról, becsúsztatta ujját a fül alá, és belekukucskált. Az arcáról leolvadt a feszültség. Nem tudtam, mit küldhetett neki az ombudsmani hivatal, de szemmel láthatóan örült neki. - Ha nincs más... - biccentettem a földön heverő táskák felé.

Még csak egy pillantásra sem méltatott. - Elmehetsz - vetette oda szórakozottan, miközben kihúzta a borítékból a papírokat, és átlapozta őket. Az első pár hét során nem sokat láttam Ethant. Az újbóli találkozás pedig elég eseménytelenül telt. Részemről rendben is volt így. Miután teljesítettem családi kötelességeimet, a Cadogan- személyzet számára fenntartott földszinti irodarészleg felé indultam. Helent az asztala mögött találtam. Takaros, rózsaszín kosztümöt viselt; ő nyilván mentesült az előírásos fekete Cadogan-viselet alól. Az irodája is ugyanilyen színben pompázott. A rendezett fapolcokon színes mappákban sorakoztak az anyagok, az asztalán gondosan elrendezett papírtömb, ceruzatartó és naptár, amelyre különféle színekkel jegyezte fel az eseményeket és időpontokat. Épp telefonált, a hercegnős stílusú telefon kagylóját tökéletes, ezüstszínű kontya mellé szorította tökéletesen manikűrözött ujjaival. - Köszönöm, Priscilla. Lekötelezel. Viszonthallásra! Gondosan visszatette a kagylót a telefonra, és rám mosolygott. - Priscilla volt az - magyarázta. - A Navarre kapcsolattartója. Rendezvényt tervezünk nyárra a házak között. - Óvatos pillantást vetett a nyitott ajtóra, majd hozzám hajolt. - Őszintén szólva - közölte bizalmasan -, a kapcsolatod Morgannel csodákat tett a házak közötti viszonyokra. Morgan Greer volt az én állítólagos barátom, valamint a Navarre-ház új mestere. Akkor vette át a hivatalt, amikor Celinát elfogták, és így szekundánsi pozícióból a ház urának rangjára emelkedett. A látottakból ítélve a

szekundáns afféle alelnök a vámpírok között. A Cadoganben egy Malik nevű férfi szolgált szekundánsként. Ügy tűnt, leginkább a háttérben tevékenykedik, de az egyértelműen kiderült, hogy Ethan bízik benne. Mivel udvariassággal tartoztam Helennek, csak mosolyogtam, és nem javítottam ki a „kapcsolatomra" vonatkozó megjegyzését. - Örülök, ha segítettem - mondtam, és a kezemben tartott táskák felé intettem a fejemmel. - Itt vannak a csomagjaim is, ha lennél kedves megmutatni a szobámat... Szélesen elmosolyodott. - Természetesen. A szobád az első emeleten van, a hátsó szárnyban. A csomagok ellenére is elernyedt a vállam a megkönnyebbüléstől. A Cadogan-ház első emeletén volt a könyvtár, az ebédlő és a hivatalos alkalmakra használt bálterem, többek között. És e többi között nem szerepelt Ethan lakosztálya, az a másodikon volt. Vagyis egy egész emelet választ el Ethantől! Ugrándozni lett volna kedvem örömömben. Ám tekintettel a helyzetre, csak magamban visítottam a boldogságtól. Helen átnyújtott egy a Cadogan-ház kerek pecsétjével ellátott, tengerészkék mappát. - Benne van a házirend, térképek, információk a parkolóról, az étkezde étlapja stb. Persze a legtöbbje most már online is megtalálható, de szívesen nyújtunk az újonnan beavatottaknak valami kézzelfoghatót is, amihez fordulhatnak. - Felállt, és várakozóan nézett rám. - Mehetünk?

Bólintottam, megigazítottam a táskáimat, és követtem Helent a folyosón, majd egy keskeny hátsó lépcsőn felfelé. Az emeletre érve befordultunk, majd még egyszer, és hamarosan egy sötét faajtó előtt álltunk, amelyre kicsi faliújságot függesztettek. MERÍT - ŐRZŐ - állt a faliújság feletti névtáblán. Helen a blézere zsebébe nyúlt, előhúzott egy kulcsot, és a zárba illesztette. Elfordította az ajtógombot, kinyitotta az ajtót, és félreállt. - Isten hozott itthon, Őrző! 3.FEJEZET AMERIKA LEGÚJABB SZÖRNYETEGE eléptem, letettem a csomagjaimat, és körülnéztem. Kicsi, négyszögletű, egyszerűen berende-zett szoba volt. Széktámla magasságig faborítás emelkedett, ugyanolyan sötét árnyalatban, mint a fényezett fapadló. Közvetlenül az ajtóval szemben spalettás ablak. A szoba bal felében kovácsoltvas ágy. Mellette kicsi éjjeliszekrény állt, az ablak alatt pedig egy fotel. Jobb oldalon két ajtót láttam. Az egyiket hosszú tükör borította. Közöttük állt egy fiókos szekrény, a bejárati ajtóig pedig könyvespolc foglalta el a jobb oldali falat. Tulajdonképpen olyan volt, mint egy kollégiumi szoba. Egy huszonnyolc éves vámpír számára. - Szükséged van még valamire? Helenre mosolyogtam. - Köszönöm, nem. Hálás vagyok, hogy ilyen gyorsan sikerült szobát szerezned. - A retináim is hálásak voltak, mivel még mindig égették őket Mallory és Catcher heves viszonyának képei.

- Ugyan, semmiség, drágám. Az étkezőben alkonyatkor, éjfélkor és két órával pirkadat előtt van étkezés. - Az órájára pillantott. - A második étkezést épp elszalasztottad, a harmadik pedig csak később lesz. Kerítsek valami ennivalót? - Nem, köszönöm. Útközben már szereztem. Mégpedig nem akármit: Chicago legeslegjobb házi vagdaltját. Kész mennyország! - Nos, ha mégis szükséged lenne valamire, a konyhák minden emeleten fel vannak töltve, a hűtőkben pedig van vér. Ha olyasmit szeretnél, amit nem találsz, csak szólj a kiszolgáló személyzetnek! - Rendben. Még egyszer köszönöm! Helen távozott, és becsukta maga mögött az ajtót. Ekkor megpillantottam valamit, amin hangosan fel kellett nevetnem. Az ajtón a Navarre-ház plakátja lógott, egy életnagyságú kép a farmert és testhezálló, fekete inget, fekete csizmát, bőr csuklószorítókat viselő, karba font kézzel álló Morganről. Növesztette a haját, amely a képen már jó hosz- szú volt, hullámosan keretezte hidegen jóképű arcát, éles arccsontjait, metszett állát és a hosszú, sötét szemöldök és hihetetlenül hosszú pillák alól előtűnő, csábító pillantású, sötétkék szemét. Helen nyilván nem csupán a nyári piknik ügyében egyeztetett a Navarre PR-esével. Ez már komoly szervezést kívánt, úgyhogy előhúztam a zsebemből a telefonomat, és bepötyögtem Morgan számát. - Itt Morgan - szólt bele. - Igen - feleltem -, Navarre-pornó rendelés ügyében szeretnék beszélni valakivel. Nincs esetleg egy

száznyolcvan centis óriásposzter arról az elragadó vámpírmesterről az ábrándos szemével? Morgan elnevette magát. - Szóval megkaptad az üdvözlő ajándékomat? - Nem furcsa egy kicsit egy Navarre-vámpírtól, ha egy Cadogannek hagy üdvözlő ajándékot? - kérdeztem vissza, miközben megnéztem a szoba jobb oldalán álló ajtókat. Az első egy kisebb szekrényé volt, amelyben egy tucat vállfa lógott. A másik egy kicsi fürdőszobára nyílt... oroszlánlábas kád zuhanyrózsával és egy mosdókagyló. - Nem, ha az illető a Cadogan szépe. Horkantva csuktam vissza az ajtót, a táskáimat pedig az ágyra tettem. - Nem gondolod komolyan, hogy nekem bejön ez a szöveg? - Nem együtt végeztünk ki szombat este egy egész gyümölcstortát? - Emlékeim szerint. B - Akkor csak bejött a szövegem. Gúnyosan felmordultam, de azért mondott valamit a srác. - Mennem kell. Mindjárt megbeszélésem lesz - mondta -, és az itteni mester egy igazi bürokratikus vadállat. - Ühüm. Lefogadom. Jó szórakozást a megbeszélésen! - Mindig jól szórakozom. Ja és a Navarre-ház, valamint az Észak-amerikai Vámpírnyilvántartó nevében kívánjuk, hogy számos áldásos napot élj meg a Cadogan-házban! Béke legyen veled! Éljen soká és virágozzék...

- Viszhall, Morgan! - köszöntem el nevetve, becsuktam a telefonomat, és visszacsúsztattam a zsebembe. Lehetett volna vitatkozni azon, hogy Morgan szándékosan ugratott-e bele az első randevúnkba egy (ötven vámpír előtt kötött) politikai kompromisszum eredményeképpen. De azon a hivatalos első randin pár hete már túlestünk, és ahogy rámutatott, azóta már megettünk együtt egy-két pizzát. Igaz, nem tettem semmit, hogy lankasszam az érdeklődését, másrészt viszont nem is igazán bátorítottam. Tetszett nekem Morgan, az biztos. Vicces volt, elbűvölő, intelligens, és hihetetlenül jól nézett ki. De nem bírtam szabadulni az érzéstől, hogy valamiféle fal van közöttünk, nem bírtam teljesen elengedni magam. Talán a kémia. Talán a biztonság kérdése, hiszen ő a Navarre-ból jött, nekem pedig őrzőként mindig résen kellett lennem, mindig a Cadogan-ház szolgálatára készen. Talán azért volt így, mert az első randevút úgy kényszerítette ki tőlem Ethan, Scott Grey, Noah Beck (Chicago há-zaktól független vámpírjainak vezére) és a fél Cadogan-ház előtt. Igen, ez lehetett az. Vagy talán valami még egyszerűbb dolog: bármilyen ironikus, egyáltalán nem vonzott a gondolat, hogy egy vámpírral járjak - sem az ezzel járó politikai és érzelmi bonyodalmak. Azt hiszem, ezek közül bármelyik megmagyarázhatta, miért éreztem olyan különösnek az egészet; hogy élveztem ugyan a társaságát, de Morgan lelkesedése ellenére sem tudtam igazán átadni magam az érzésnek.

Mivel aznap már úgysem akartam megoldani ezt a problémát, kivertem a fejemből, és visszatértem a táskákhoz, amelyek még mindig becipzározva hevertek a pici ágy tetején. Kinyitottam őket, és munkához láttam. Sorra húztam elő a könyveket, írószerszámokat és egyéb csecsebecséket, majd szépen elrendeztem őket a polcon. A szépítőszereket a fürdőszobaszekrénybe tettem, az összehajtható ruhákat a komódba. A nadrágok, ingek a szekrény vállfáira kerültek, alájuk pedig fesztelenül bedobáltam a cipőimet. Miután a táskák kiürültek, be akartam cipzározni őket, de megtorpantam, amikor rátapintottam valamire a hátizsák egyik belső zsebében. Belenyúltam, és egy barna papírba burkolt csomagocskát találtam benne. Kíváncsian téptem le a ragasztószalagot, és kibontottam a papírból. Egy bekeretezett vászondarab volt benne, amire a következő sort hímezték: A VÁMPÍR IS EMBER. Bár ebben én nem voltam olyan biztos, szobaavató meglepetésnek nem is volt olyan rossz. A figyelmesség legalábbis jólesett, és megjegyeztem magamban, hogy ne felejtsem el megköszönni Mallorynak, amikor legközelebb találkozunk. Épphogy betettem az üres táskákat a legalsó fiókba, amikor rezegni kezdett a csipogó a derekamon. A Cadogan minden testőrének használnia kellett, biztosítandó, hogy bármilyen vészhelyzetre gyorsan reagálhassunk. Most, hogy a ház teljes jogú lakója lettem - ahelyett hogy húszpercnyire északra éltem volna -, rekordidő alatt reagálhattam.

Lecsatoltam a csipogót, és a kijelzőre néztem. Ez állt rajta: MŰV SZB. 9 11. Nem valami költői üzenet, de elég egyértelmű. Valamiféle vészhelyzet állt elő, úgyhogy a műveleti szobába kellett igyekeznünk, az őrség főhadiszállására a Cadogan-ház alagsorában. Visszacsatoltam a csipogót, felkaptam a hüvelyébe csúsztatott katanát, és lesiettem. - Nem érdekel, ha lefotóznak titeket, autogramot kérnek, vagy meghívnak egy italra! De! Ez! Teljességgel! Elfogadhatatlan! Luc, a Cadogan-ház őrségének feje zsémbelt így velünk. Mint kiderült, a vészhelyzet, noha magunknak köszönhettük, a nappali órákban állt elő. És ez a prédikáció volt a szerencsétlen következménye. Ott ültünk mind a hipermodern tárgyalóasztal körül az ugyancsak hipermodern, mozivászonra illő műveleti szobában - Peter, Juliét, Lindsey, Kelley meg én, a Cadogan- vámpírok egészségéért és épségéért felelős őrök (és az őrző). Mindannyiunkat épp egy szökés, bozontos hajú, cowboyból lett vámpír pirongatott, aki most az újonnan szerzett népszerűségünkből fakadó „allűrjeinkét" kárhoztatta. Na igen. Nem egészen éreztük jól magunkat. - Igyekszünk, ahogy tudunk - jelentette ki Juliét, egy manószerű vöröske, aki több évet élt már vámpírként, mint én összesen. - Múlt héten mindenhová riporterek követték Lindsey-t - mutatott egy másik őrre. Lindsey szőke volt, csípős nyelvű, és szerencsére az én oldalamon állt.

- Igen - felelte Luc, és felkapta az asztalról a Chicago World Weekly egy példányát erre bizonyítékunk is van! Felénk fordította, hogy mind jól láthassuk Lindsey-t, akit egy teljes oldalnyi fotóval tiszteltek meg a címlapon. Szokása szerint lófarokba fogta szőke haját, márkás farmert, tűsarkút és túlméretezett napszemüveget viselt, mozdulat közben kapták le, amint épp mosolygott valakire. Történetesen jól tudtam, hogy az illető, csakúgy, mint én, a Cadogan-ház legújabb tagjai közé tartozott. Luc elkeseredésére Lindsey rögtön a beavatási ceremóniánk után talál-kozgatni kezdett Connorral. - Ez nem kimondottan az elfogadott Cadogan-viselet! zsörtölődött Luc. - De nagyon cuki az a farmer - suttogtam. - Ugye? - vigyorgott rám Lindsey. - Akciósán vettem. - Azzal nem nyered meg a szívem, hogy a Weekly címlapján mutogatod a kis seggedet, szöszi! - folytatta Luc. - Ezek szerint bevált a tervem. Luc felmordult, szemmel láthatóan fogytán volt a türelme. - Valóban ez lenne a legtöbb, amire képes vagy a házért? Lindsey krónikus ingerültségét Luckal szemben csak az iránta érzett, szerintem szíve mélyéről jövő szenvedélye múlta felül, bár a pillantásában ülő fenyegetés láttán ezt senki nem mondta volna meg. Felemelt mutatóujjal kezdte sorolni: - Először is nem én kértem, hogy fényképezzenek le. Másodszor: nem én kértem, hogy fényképezzenek le.

Harmadszor: nem én kértem, hogy fényképezzenek le. Felvont szemöldökkel nézett Lucra. - Kezdjük már kapiskálni? Mármint komolyan! Az, hogy nem jelenik meg a képed, ha nem akarod, csak mítosz. Luc mormolt még valamit az engedetlenségről, és beletúrt a hajába. - Emberek, válaszúthoz érkeztünk. Lelepleztek minket, a kongresszus vizsgálatot indított ellenünk, most meg a paparazzók lihegnek a nyakunkba. Azt is megtudtuk, hogy pár hét múlva az észak-amerikai központi falka feje, maga Gábriel Keene látogat el szépséges városunkba. - Keene idejön? - kérdezte Peter. - Chicagóba? Előrehajolt, és rákönyökölt a tárgyalóasztalra. Peter magas, barna hajú, vékony srác volt, kb. harmincnak nézett ki. Az a fajta csak úgy magára kapott öltözet és derűs nyugalom jellemezte, mint aki rengeteg pénzt látott már (emberi vagy egyéb) életében. - Chicagóba - erősítette meg Luc. - Lehet, hogy az emberek nem tudnak az alakváltók létezéséről, de mi igen, mindenki bánatára. Egy-két őr felnevetett. A vámpírok és az alakváltók viszonya nem volt kimondottan baráti, és a feszültség csak fokozódott - úgy hallottam, Gábriel azért jön a városba, hogy felmérje a terepet egy jövőbeni alakváltótalálkozó számára. A látogatással kapcsolatos hírek, és annak lehetősége, hogy az alakváltók tömegesen gyűlhetnek össze Chicagóban, sok témát adott a Cadogan-őröknek. - Nézzétek, ne legyünk naivak, és ne tegyünk úgy, mintha ez a hírnév örökké tartana! Az emberek

állhatatlanok. Már meg ne sértődj, Őrző, mivel csak nemrég kaptál fogakat. Már láttuk, mi történik, ha fújni kezdenek ránk. Luc a tisztogatásokra utalt, a boszorkányüldözések vámpírverziójára. Kettő ilyen is volt Európában, az első 1611-ben Németországban, a második pedig Franciaországban, 1789-ben. Ezek során ezernyi vámpír, az európai népesség jó része veszett oda karóba húzták, megégették, kibelezték és megölték őket. A második tisztogatásról az alakváltók is tudtak, de nem léptek közbe; innen a két törzs közötti ellenségeskedés. - És itt a csattanó - folytatta Luc. - Megtudtuk, hogy a Weekly egy több részes oknyomozó, feltáró sorozatot tervez a földalatti vámpírtevékenységekről. - Földalatti? - kérdezte Kelley. - Mit csinálunk mi, ami annyira földalatti lenne? - Épp ezt akarom kideríteni - felelte Luc, és a mennyezetre mutatott. - Pár percen belül találkozom mesterünkkel. De amíg nincs szerencsém a nagyfőnökkel értekezni, hadd idézzek az eszetekbe egyet s mást, amire a jelek szerint emlékeztetnem kell titeket. Azért vagyunk itt - folytatta Luc -, hogy boldoggá tegyük urunkat, ne csak a terheit növeljük. Tehát mivel magatoktól eddig nyilván nem tettetek így, mostantól tekintsétek úgy, hogy a Cadogan-házat képviselitek az emberi világban. Ennek megfelelően is viselkedtek, amint az Cadogan-vámpírokhoz illik. Összeszűkült szemmel mérte végig Lindsey-t. - És ha ez azt jelenti, hogy nem tivornyázunk hajnalig zöldfülű vámpírok társaságában, hát úgy legyen!

Lindsey egyszerre rosszindulatú és duzzogó pillantással felelt, de sikerült kibírnia, hogy ne tegyen megjegyzést. Miután Luc nyilván úgy érezte, neki már megmondta a magáét, újra ránk, többiekre nézett. - Bármi, amit odakint, a házon kívül tesztek, mindannyiunk hírnevét érinti, főleg most, hogy a seggünkből is hírt csinálnak. Ami azt jelenti, hogy felkérhetnek titeket vámpír- vagy házügyek megvitatására is. Kinyitott egy előtte fekvő mappát, kihúzott belőle egy köteg papírt, és átadta Lindsey-nek, aki a legközelebb ült hozzá. Ő elvett egy lapot, a többit pedig továbbadta. - Leközölhető témák? - olvasta fel Kelley a lap tetején ékeskedő címet. Kelley-ben volt egyfajta egzotikus szépség: halvány bőr, ébenfekete haj, kissé mandulavágású szem. Ennek a szemnek a pillantása pedig határozottan arról árulkodott, hogy nem tett rá mély benyomást az óvatosan az ujjhegyei közé csippentett papír. - Leközölhető témák - bólogatott Luc. - Ezeket a válaszokat adhatjátok, ha egy riporter politikailag érzékeny természetű témába próbál bevonni titeket. Amikor azt mondom, hogy ezt válaszolhatjátok, azt úgy értem, hogy a kötelességetek. Olvassátok el, jegyezzétek meg, és megfelelően fogalmazzátok meg. Értve vagyok? - Igen, uram! - felelte engedelmes kórusunk. Luc nem méltatott válaszra minket, felállt, és elkezdte összesöpörni a többi anyagot, ami kiterítve hevert előtte az asztalon. Értettük a célzást - tárgyalás berekesztve -, és mi is hátratoltuk a székünket. Felálltam,

összehajtottam a kapott lapot, és már indultam volna, amikor Luc utánam szólt. Az ajtóhoz lépett, és két ujjával odaintett engem is. Francba! Tudtam, mi következik, ráadásul másodszor egy nap alatt. - Őrző, te ma velem vagy - jelentette ki, én pedig nagyot sóhajtottam, és lélekben kezdtem felkészülni az újabb találkozásra a világ legcsökönyösebb vámpírjával. - Uram - feleltem, egyik zsebembe gyűrtem a témalistát, és megigazítottam a derekamra csatolt katanát. Lindsey együtt érzően mosolygott rám, amit egy biccentéssel nyugtáztam, aztán Luc után eredtem. Felmentünk a lépcsőn a földszintre, végigmentünk a folyosón Ethan irodájáig, de az ajtaja csukva volt. Luc minden előzetes jelzés nélkül benyitott. Lehúzkodtam fekete blézerem alját, és követtem. Ethan épp telefonált. Biccentett Lucnak, aztán nekem is, és felemelte a mutatóujját, mintha azt jelezné, hogy a telefonbeszélgetés már nem tart sokáig. - Természetesen - mondta. - Abszolút megértem. - Az asztala előtt álló két székre mutatott. Luc engedelmesen elfoglalta a jobb oldalit. Én a bal oldalira ültem. - Igenis, nagyuram - folytatta. - Most, beszélgetés közben is előttem van az információ. - A Cadogan-ház mestereként Ethannek kijárt a megtisztelő „nagyúr" megszólítás, de hogy ő kit szólíthatott így, az rejtély volt előttem. Lucra pillantottam. Hozzám hajolt: - Dárius - suttogta, én pedig bólogatva jeleztem, hogy felfogtam. Dárius West volt a Greenwichi Tanács feje.

- Megfontoltuk - mondta Ethan bólogatva, miközben egy írótömbre firkantott valamit -, de ismeri a kockázatokat. Én személy szerint ellene volnék. Tovább bólogatott, aztán megmerevedett a válla, és felnézett. Mégpedig egyenesen rám. - Igen - szólalt meg, és felejthetetlen zöld szemével az enyémbe nézett -, bizonyára megfontolhatjuk azt a lehetőséget is. Ösztönösen nyeltem egyet, egyáltalán nem nyugtatott meg, hogy esetleg egy „lehetőség" vagyok, amelyet „meg lehet fontolni". - Bármi legyen is ez - hajolt hozzám Luc -, azt hiszem, nem fog neked tetszeni. - Tényleg nem fog tetszeni - helyeseltem halkan. Még pár percnyi bólogatás és helyeslés után Ethan végül elköszönt. Visszatette a kagylót a helyére, majd szeme között egy aprócska ránc jelent meg, amikor ránk nézett. Láttam én már ezt az aprócska ráncot. Általában semmi jót nem jelentett. - A Chicago World Weekly - fogott bele -, amely jól látható érdeklődést tanúsít a vámpírok tevékenységei iránt, a rave-ek után akar szimatolni. Egy háromrészes sorozatot fognak megjelentetni, hetente egy sztorit, jövő pénteki kezdettel. - Francba! - szólalt meg Luc, és gondterhelt pillantást váltott Ethannel, ami azt sugallta, hogy nagyon is jól tudja, miért baj ez. Gyanítottam, hogy ezekre a „földalatti" részletekre várt Luc. Sajnos számomra nem sokat jelentettek. Már hallottam utalást a vámpír rave-partikra; Catcher

említette őket egyszer, de nem volt hajlandó kifejteni. A Kánonban ezt követően végzett kutatásom ugyanolyan eredménytelennek bizonyult. Akármiről is volt szó, a vámpírok nem voltak valami bőbeszédűek vele kapcsolatban. Felemeltem az egyik kezem. - Rave-partik? Bulik után szaglásznak? - Nem bulik - felelte Luc. - Valójában az emberek tőlünk vették át a kifejezést. A rave a természetfeletti világban is határozottan egyfajta összejövetelt jelent, de sokkal... - elhallgatott, majd fészkelődni kezdett, és Ethanre nézett, aki pedig rám pillantott. - Véresebbek - fejezte be Ethan tárgyilagos hangon. Sokkal véresebbek. Amint Ethan elmagyarázta, a rave-ek a flash mobok vámpíros változatai. Gyakorlatilag tömeges vérszívás. A vámpírok (természetesen elektronikus) üzenetet kapnak arról, hol és mikor találkoznak, ahol egy csapatnyi ember várja őket. Olyan emberek, akik már azelőtt is hittek bennünk, hogy nyilvánosságra hoztuk volna a létezésünket. Emberek, akik közel akarnak kerülni hozzánk, bele akarnak kóstolni a sötétségbe, a tilosba. Na persze a lökhárító-matricákra, zászlócskákra és Lindsey újonnan szerzett címlaplány-hírnevére gondolva nem egészen tudom, mennyiben volnánk „sötétek" és „tilosak". - A világunk részévé akarnak válni, látni és látszani folytatta Ethan -, viszont nem feltétlenül akarják a fogainkat az ütőereik közelében tudni. Pedig épp ez vár rájuk Vérszívás. - Tivornyázás - fokozta Luc.

- Egyes emberek biztosan bele is egyeznek - vetettem fel, miközben Lucról Ethanre pillantottam. - Ügy értem, saját akaratukból sétálnak be egy vámpírlakomára. Ez nem olyan, mintha kerti partira számítanának. És mindenki látta az Underworldöt. Biztos vagyok benne, hogy egyesek... vonzónak találják az effélét. Ethan bólintott. - Egyesek valóban beleegyeznek, mert a vámpírok kegyeibe akarnak férkőzni, mert úgy hiszik, ezáltal afféle Renfieldekké válhatnak, szolgákká, vagy pedig erotikusnak találják a dolgot. - Szerintük menő - összegezte Luc. - Úgy gondolják, menő dolog belekóstolni a világunkba - helyesbített gúnyosan Ethan. - Ám a rave-ek a vámpírmesterek háta mögött szerveződnek. Ha valaki rááll, hogy vámpírtársaságban időzzön, lehetséges, hogy beleegyezne egy-két kortyba. Ám ha egy vámpír hajlandó efféle tevékenységben részt venni... a házak által tiltott tevékenységben, akkor nem valószínű, hogy engedelmeskedik, ha az ember arra kéri, hogy hagyja abba. - Komor pillantást vetett rám. - És mind jól tudjuk, milyen sarkalatos pont a beleegyezés, ha embervérről van szó. Volt némi fogalmam a beleegyezésről, nagyrészt mivel nekem nem állt módomban megadni. Mert Ethan azért ruházott fel halhatatlansággal, hogy megmentsen Celina talpnyalóitól, és a másodperc törtrésze alatt meghozott döntés nem hagyott időt a mérlegelésre. Én megértettem, mennyire megbecstelenítő érzés az a kéretlen harapás... főleg, ha az illető vámpír nem csak egy-két kortyot kíván.

- Miután megszabadították őket pár liter vértől - fűzte tovább Luc -, hogy a sérülések mellett még tovább zaklassák őket, egyesek megpróbálnak káprázatot bocsátani az emberekre, hogy elfelejtsék, mi történt. Hogy megfeledkezzenek a természetfeletti támadásról és tettlegességről. És mondjuk ki kereken: a résztvevők általában nem a vámpírvilág csúcsán állnak. Vagyis rendszerint nem valami jók a delejezésben. Az emberek elkápráztatásának képessége - amivel a vámpír a saját uralma alá hajtja az embereket - a vámpír pszichés erőit jelzi, ami az egyik a vámpír erejének három területe közül; a másik kettő a stratégia (szövetségkötés) és a fizikum (testi erő). Én fikarcnyi káprázatra sem voltam képes, legalábbis azon pár alkalommal, amikor próbálkoztam vele. De úgy tűnt, van némi ellenálló képességem a káprázattal szemben, a számos ok közül épp ez volt az egyik, amiért Celina Desaulniers nem rajongott értem. Ő volt a káprázat királynője, és bizonyára az agyára ment, hogy én nem voltam fogékony rá. Tehát hogy összegezzem, az emberekből nem csak gyanútlan harapnivalót csináltak, de a tettesek ráadásul nem is voltak valami jó vámpírok. Mindezt így együtt az emberek nem találhatták túl megnyugtatónak. Én sem találtam annak, pedig már csaknem két hónapja nem is voltam ember. Az emberek abban a tudatban egyeztek bele, hogy együtt éljenek velünk, hogy a vámpírok többsége nem ivott belőlük, inkább olyan vérhez nyúltak, amit önként adtak, eladtak vagy steril műanyag zacskókban szállítottak házhoz a Blood4You-féle cégek. A tizenkét amerikai ház közül csupán négy - többek

között a Cadogan - gyakorolta még mindig a közvetlen vérszívás rítusát. Ám akik így tettek, hivatalos jóváhagyással tették - a házon belül, alapos átvilágítás, valamint beleegyező nyilatkozatok aláírása és ellenjegyzése után. Három példányban. (Én személy szerint szellemileg vagy érzelmileg korántsem készültem fel arra, hogy a zacskón kívül bármi másból igyak.) Sajnos azokról a vámpírokról, akik embervért szívtak, úgy tartották, nem illenek a képbe, legalábbis Celina ezt a benyomást erősítgette, amikor megszervezte a vámpírok nyilvánosság elé lépését. Az ellenőrizetlenül, tömegesen vért szívó vámpírok léte, még ha az emberek beleegyeztek is egy-egy kortyba, valóságos PRrémálommal fenyegetett. Mivel elvileg az emberekből ivó vámpíroknak is követniük kellett volna azokat a bombabiztos, adminisztratív felelősség elhárítási eljárásokat, a küszöbön álló rémálom miatt kikívánkozott belőlem a kérdés: - Melyik házak vesznek részt ezeken a rave-partikon? - Elméletileg egyik sem - mormolta Luc, amire Ethan helyeslően bólogatott. - Mint tudod, néhány ház a vérszívás mellett maradt mondta. - De egyik sem hagyja jóvá a partikat. - Lehetnek köztük tilosban járó házhoz tartozók vagy renegátok is - tette hozzá Luc arra a pár vámpírra utalva, akik a házrendszeren kívül éltek. - Esetleg más városokból, akár más országokból idekóborolt vámpírok. Ha összerakod, kész a szomjas vámpírok

darázsfészke, plusz egy csapatnyi naiv, ácsingózó ember. Rossz kombináció. Karba fontam a kezem, és Ethanre néztem. - Megértem az aggodalmadat, de van valami oka, hogy a ház őrzője csak most hall ezekről a rave-ekről? - Nem reklámozzuk - felelte nyájasan. - Mindazonáltal most, hogy beavatott lettél, úgy véljük, a szolgálatunkra állhatnál. - Egy szürke mappát tett az asztalán tornyosuló papírhalom tetejére, kinyitotta, és gemkapoccsal összetűzött lapok tárultak elő, tetejükön egy kicsi, színes fényképpel. - Tudomásunk szerint a riporter épp háttérkutatást végez. - Ethan felvette a képet, és felém fordította. - Úgy tudom, ti ismeritek egymást. Odanyúltam, óvatosan elvettem a képet, és az ismerős arcra meredtem. - Helló, Jamie! 4. FEJEZET A PARTISZERVEZŐ BÍZOTTSÁG - Ő a legifjabb Breckenridge - közöltem Ethannel és Luckal, aki székében forgolódva figyelte, ahogy fel-alá járkálok Ethan irodájában. - A négy fiú legkisebbike. Abbahagytam a járkálást, az ujjaim közé csippentett képre néztem, és megpróbáltam felidézni a számokat. Nicholas három évvel idősebb nála. Aztán jön Finley, Michael pedig a legidősebb. - Nicholas veled egykorú? - kérdezte Ethan. Rápillantottam. - Igen. Huszonnyolc. - És meddig is voltatok együtt?

Legyűrtem a késztetést, hogy megkérdezzem, honnan is tudta, hogy volt köztünk valami Nicholasszal, miután rájöttem, hogy Ethannek ugyanolyan jó kapcsolatai vannak, mint pénzéhes apámnak, és ugyanolyan mohón szerzi be az információkat. Eltöprengtem rajta, vajon nem ő-e a nagyapám titkos informátora. Hogy mást ne mondjak, ugyanolyan mélyrehatóan tájékozott volt. - Majdnem két évig, még a középiskolában. Nicholas Etherell Arbuckle Breckenridge abszolút álomba illő srác volt (és naná, hogy a testvérei meg a bátyám szekálták a neve miatt). Hullámos barna haj, kék szem, az iskolai Shakespeare-előadás Rómeója, az iskolaújság szerkesztője. Szellemes, magabiztos, és ha Michaelt meg Finley-t nem számítjuk, a Breckenridge iparvállalat vagyonának örököse. A szépapja által alapított nagyvállalat az építőipar számára gyártott acélelemeket. Ez annyit jelentett, hogy állítólag az üzleti negyed jó része Breckenridge-éké volt. De míg a Breck srácok semmiben sem szenvedtek hiányt, pénz szempontjából igencsak józan szemléletben nevelkedtek. Állami iskola, szünidei munka, magukat tartották fenn a főiskola alatt. Főiskola után Michael és Finley a családi vállalkozásba társult, Nick pedig abbahagyta a jogot és a közgázt, és inkább újságírásból szerzett diplomát az Északnyugati Egyetemen, majd bejárta Egyenlítői-Afrikát, hogy a nyugati orvosi segélykísérletek hatásait tanulmányozza. Mikor egy Pulitzer-díjjal a tarsolyában visszatért az Államokba, a New York Timeshoz lépett be riporterként.

Jamie azonban a család fekete báránya lett - noha a gyapjútermelés szempontjából még a bárányok is hasznosnak bizonyulnak. Abból, amit hallottam Mrs. Breckenridge anyám felé elejtett megjegyzéseiből egyegy találkozásuk után elmaradhatatlan klubjaikban golfklub, könyvklub, koszorúcskaklub, utazási klub, biospárga klub stb. -, Jamie a szüleit pumpolta, olykorolykor belekontárkodott valami gyors pénzzel kecsegtető üzletbe, internetes vállalkozásba vagy „tuti találmányba", ami ugyanolyan gyorsan vált semmivé, mint a munka iránti átmeneti érdeklődése. Nagy meglepetésként ért, hogy Ethan és Luc szerint épp ő, nem pedig Nick vágott bele a vámpírok utáni nyomozásba. Nekitámaszkodtam a tárgyalóasztalnak, és szemügyre vettem Jamie képét. A testvéreihez hasonlóan magas, barna hajú fiút az utcán sétálva kapták le farmerben, pólóban, kezében mobiltelefonnal. Mintha egy környékbeli bár előtt készítették volna, bár nem ismertem fel a helyszínt. Akárhol is volt, az arckifejezését nem lehetett félreérteni - mert tudtommal életében először eltökéltnek látszott. Felpillantottam Ethanre. - Hogy lehet, hogy a kis lógós hirtelen a Jerry Springer Show újságírói megfelelőjéért rója az utcákat? - Luc? - nógatta Ethan. - Először is, valóban akkora ugrásról lenne szó? kérdezte Luc. Felállt az asztaltól, odalépett a polcsorhoz, amely, mint jól tudtam, bárszekrényt rejtett, és miután Ethan bic-centett, egy tömzsi pohárba borostyánszínű folyadékot, talán viszkit, töltött. Ethan

felé emelte poharát, aki mintha némileg derült volna a gesztuson, majd belekortyolt. - Úgy hallottuk, hogy Jamie bizonyos mértékű nyomást érez Mr. Breckenridge részéről, hogy kezdjen valamit az életével - folytatta Luc. - A jelek szerint apuci Nicholast állította elé annak példájaként, hogy a család berkein kívül is lehet érvényesülni, az ifjú Jamie pedig felvette a kesztyűt. Arra tippelünk, hogy úgy gondolja, ha a bátyuskája megél az újságírásból, ő is belevághat. Eltöprengtem. - Gondolom - feleltem. - De ez tényleg nem vallana Jamie-re. Túl akar tenni Nicholason, úgyhogy elszegődik egy bulvárlaphoz? És nem akarlak megsérteni, de azért, hogy vámpírok után nyomozzon? - Nem pusztán vámpírok - vetette közbe Ethan, és hátradőlt -, vámpírhírességek után. - Vagy ami még jobb, szegény, védtelen embereket kihasználó, vérszívó vámpírok után. - Luc leereszkedett a szoba bal oldalán álló, vajpuha bőrkanapéra, és a poharát forgatta. - Nem az a fajta címlap, amit szeretnénk, ha városszerte lobogtatnának, ám épp az a fajta, amivel nevet szerezhet magának az ifjú Breckenridge. - Főként, ha az övé lehet a második legnagyobb sztori a leleplezésünk óta, ha sikerül kitálalnia a vámpírok eredendő gonoszságáról. - Ethan felállt, és ő is odasétált a bárszekrényhez. De ahelyett, hogy egy adag nyilvánvalóan méregdrága italt löttyintett volna magának is, kinyitott egy kis hűtőszekrényt, és elővett valamit, ami gyümölcsleves doboznak látszott. Mivel még a hot dogot is finom porcelántányérról, késsel-

villával ette, volt egy olyan érzésem, hogy nem gyümölcslé van benne. A Blood4You rendszerint egészségügyi nejlonzacskóban forgalmazta az árut. Gondoltam, biztosan fejlesztettek a csomagoláson. Nem Nicholas a Pulitzerével - folytatta hanem Jamie. A legifjabb Breckenridge, aki eddig sem tudásban, sem szakmailag nemigen tett le semmit az asztalra. - Miután előadta az elméletét, beledöfte a mellékelt szívószálat az „üdítős" dobozba. - Koktél - jegyezte meg, és nyelvével végigsimított hirtelen megnyúlt szemfoga hegyén. A szívem zavarba ejtően nagyot dobbant. Ahogy ivott, a szeme smaragdzöld maradt, ez is azt jelezte, mennyire uralja az érzelmeit, az éhségét. Ethan másodpercek alatt kiitta a vért, aztán összegyűrte a dobozt, és egy ezüstszemetesbe dobta. Szemmel láthatóan felfrissülve a nadrágja zsebébe dugta a kezét, és a bárszekrénynek támaszkodott. - Nem leszünk mindig népszerűek - szólalt meg. - Ami a gyilkosságokat illeti, szerencsénk volt... szerencsénk, mert a legtöbb ember hajlott rá, hogy Celinára irányítsa a haragját, míg minket, többieket magukhoz öleltek. A varázslat gondolata, az, hogy valami több is van a világban, mint bárki hinné, sokak számára még mindig igen vonzó. - Ethan arca elkomorult. - De az emberek félnek attól, amit nem értenek. Nem háríthatjuk el örökre ezt a félelmet. A népszerűség pedig kritikát von maga után, és irigységet táplál. Ha tetszik, ha nem, ilyen az emberi természet. - Ekkor felemelte a fejét, és rám nézett. A szeme, két smaragdzöld jéggolyóbis, szikrákat hányt. Tudtam, hogy most ért el a tetőponthoz.

Mély, súlyos hangon szólalt meg. - Azért tartunk fenn szövetségeket, Merit, azért alakítunk ki kapcsolatokat, hogy megvédjük magunkat. Hogy megadjunk magunknak minden előnyt, amit csak lehet. Ami a túlélésünkhöz szükséges, ahhoz, hogy biztonságban tudhassuk magunkat, a házainkat. Hatásszünetet tartott. - Neked megvannak a kapcsolataid. - A rohadt életbe! - motyogtam, és szorosan becsuktam a szemem, mert már jól tudtam, mit akar tőlem. - Te Breckenridge-ékkel együtt nőttél fel. A családjaitok barátságban állnak egymással. Ha tetszik, ha nem, ahhoz a világhoz tartozol. Éreztem, hogy lassan elönt a pulykaméreg, és hevesebben kezd verni a szívem. Már kezdtem leizzadni, pedig még nem is állt elő a farbával. - Tudod, hogy nem vagyok olyan, mint ők. Felhúzta egyik szőke szemöldökét. - Hogy nem vagy olyan ? Közéjük tartozol, Merit. Joshua és Meredith Merit lánya vagy, Nicholas Breckenridge volt barátnője. Volt koszorúcskád, első bálod. Bevezettek abba a világba. - Bevezettek, aztán odébb is álltam. Nem tartozom oda emlékeztettem, és tiltakozásom jeléül felemeltem egy ujjamat. - Én alsóbb éves hallgató vagyok. Vagy legalábbis voltam, míg el nem ruccantál az egyetemre. Az arca megfeszült az utóbbi megjegyzésre, de nem hagytam abba. - Nem szoktam keringőzni. Utálom a bort meg az iszonyú kis előétel-falatkákat. És rohadt jól tudod, hogy nem töröm magam, hogy a legújabb designer cipőket viseljem. - Az arckifejezése még

mindig üres volt, a kirohanásom nyilván hatástalan maradt, úgyhogy taktikát váltottam, és a józan érvek stratégiájával próbálkoztam. - Nem illek közéjük, Ethan, és ezt ők is tudják. Tudják, hogy nem vagyok túl jóban a szüleimmel. A társasági emberek nem fognak információt adni nekem, és abban sem segítenek, hogy Jamie közelébe férkőzhessek. Ethan egy percig némán méregetett, aztán elrugaszkodott a bárszekrénytől, és elindult felém. Félméternyire tőlem megállt, karba fonta a kezét, és úgy nézett le rám száznyolcvan-egynéhány centi magasságából. - Már nem vagy egyetemista. Akárki is voltál annak idején, már más vagy. Tiltakozni akartam, de figyelmeztetően vonta fel a szemöldökét. Lehet, hogy új vámpír voltam, de letettem két esküt - hogy szolgálom őt és a házat. Ráadásul láttam már harcolni. Szívesen feszegettem lehetőségem határait, de tudtam, honnantól ne tovább. És amikor megszólalt, eszembe juttatta, miért ő a Cadogan-ház feje, miért őt választották a vámpírok e csapatának vezetésére és védel- mezésére. Bármilyen személyes jellegű ügy állt is közénk, Ethan aztán tudta, hogyan leckéztessen meg valakit. - Nem pusztán az ő lányuk vagy. Cadogan-vámpír is. E ház őrzője. Ha belépsz egy szobába, ami tele van azokkal az emberekkel, tudni fogod, hogy nem közülük való vagy... több vagy náluk. Egy történelmi ház történelmi pozíciót betöltő vámpírja vagy. Hatalmad van, és jó összeköttetéseid, ha nem az apád révén, akkor a nagyapádén. Sem több, sem kevesebb nem vagy

annál, Merit, mint aki vagy. Nem az a kérdés, hogy képes vagy-e rá, hanem hogy hajlandó vagy-e. Felemeltem a fejem, és felnéztem rá. Kihívóan húzta fel fél szemöldökét, és folytatta: - Azzal vádoltál, hogy nem hiszek benned. Ha ez a sztori kijut a sajtóhoz, és Chicago vámpírjait ármánykodó ragadozókként bélyegzik meg, mindannyian vesztettünk. Ki tudja, mi vár ránk akkor... egy újabb tisztogatás? Talán nem. Nyilvántartásba vétel? Elzárás? Gyanakvás és szabályozás? Kétségkívül. De ha közel tudsz kerülni Jamie-hez, a forrása leszel, megláttatod vele, kik vagyunk valójában, vagy ami még jobb, ráveszed, hogy ejtse az egész sztorit, sokkal jobban állunk. Azért fordulok hozzád, Merit, mert neked megvannak a kapcsolataid hozzá, hogy ezt megtehesd. Mert Jamie már azelőtt is ismert, és képes lesz belátni, hogy attól még megmaradt a jóságod, a tisztességed, hogy közénk tartozol. - Ehhez Christine-nek is megvannak a kapcsolatai jegyeztem meg, ahogy eszembe jutott egyik vámpírújonctársam, aki velem együtt tette le a Cadoganház esküit. A chicagói ügyvéd, Dash Dupree lánya volt, és bár mint az összes többi beavatott, ő is elvesztette a jogot, hogy vezetéknevét használhassa, attól még Dupree volt, a család tagja, amely a chicagói társaság legmagasabb berkeihez tartozott. - Christine nem lenne képes rá. Te elég erős vagy ahhoz, hogy megvédd magad. Ő nem. - Még mindig karba font kézzel hozzám hajolt, és a fülembe súgta: Megparancsolhatnám, hogy tedd meg, teljesítsd a

kötelességedet, amit a beavatásoddal vállaltál, vagy önszántadból is elvállalhatod a feladatot. Kiegyenesedett, és olyan pillantást vetett rám, ami egyértelműen elárulta, mekkora választási lehetőségem van. Azt az érzetet keltette, hogy enyém a döntés, de igaza volt - az ő, Luc és a többiek színe előtt esküdtem fel arra, hogy megvédem a házat, még ha ez azt is jelentette, hogy Dolce & Gabbana cuccokat öltve kell parádéznom társasági estélyeken. Pfuj. Estélyek. Puccos népség. Kényelmetlen cipő. Komornyikok, méghozzá nem is a majom fajtából. Mindazonáltal búcsút intettem a péntek estéimnek, és lenyeltem a békát. - Jól van. Megcsinálom. - Tudtam, hogy számíthatok rád. És tudod, van egy jó oldala is. Felvont szemöldökkel, kérdőn néztem rá. - Engem is magaddal fogsz vinni. Csaknem felmordultam, legszívesebben pofon vágtam volna magam, amiért nem találtam ki, hogy mi következik. Hogy is tudott volna könnyebben a chicagói (emberi) elit kegyeibe férkőzni, mint hogy engem használ fel belépőjegyként? - Ügyes - jegyeztem meg egy hűvös pillantással. - Négyszáz év alatt tanul egyet s mást az ember replikázott, aztán összecsapta a tenyerét. - És most jöhet a stratégiai megbeszélés? Ethan irodájának ülőgarnitúráján dugtuk össze a fejünket egy tál zöldség és hummusz fölött, amit a konyhából kérettem. Ethan felhúzta az orrát a zöldségek láttán, de én majd' éhen haltam, és teli gyomorral is elég

ingerültnek találhatott ahhoz, hogy el akarja kerülni az alacsony vércukorszinttel járó morózusságomat. Úgyhogy zellert és répát rágcsálva hajoltam Chicago térképe fölé, rajta azokkal a helyszínekkel, amelyekről úgy gondoltuk, a rave- partiknak adhatnak otthont. Volt köztük egy urbanai klub, egy drága schaumburgi lakóház és egy bár a Lincoln Parkban. A jelek szerint bármelyik jó helyszín volt a vérontáshoz. Miközben az előttünk kiterített információk fölé hajoltam, hangosan kezdtem töprengeni. - Ha eddig is ennyi információtok volt a rave-ekről, miért nem állítottátok le őket? - Nem volt meg az összes információnk - felelte Luc a papírok közt lapozgatva. - És most hogyhogy megvan? - firtattam. Az Ethan arcát fintorba húzó enyhe undor meg is adta a választ. És persze az is, hogy miközben Luc a szétszórt iratokat pörgette, egy vörös zsinórral ellátott barna boríték tárult a szemem elé. Épphogy kivettem az elejére pecsételt EGYES SZINTŰ feliratot. Bingó! - Az ombudsmant hívtátok - következtettem. - Náluk megvolt az információ, vagy azután kutatták fel. Ezt az anyagot hoztam el. Hallgattak. Aztán Ethan megszólalt: - Igen - ugyanolyan metsző volt a válasz, mint a hangja. Bár a jelek szerint nem volt annyira büszke, hogy ne kuncsorogjon információért, és Catcherrel (valami sajátos módon) barátságban is álltak, Ethan nemigen rajongott az ombudsmani hivatalért. Úgy gondolta, kissé túl közel állnak Tate polgármesterhez, akinek a „vámpírkérdést" illető hozzáállása korántsem volt

egyértelmű. Tate alig volt hajlandó szóba állni a házak mestereivel, még azután sem, hogy a nyilvánosság elé léptünk, annak ellenére sem, hogy a városvezetés évtizedek óta tudott a létezésünkről. A Celina-féle fiaskó sem javított a Cadogan és az ombudsmani hivatal kapcsolatán. A Greenwichi Tanács nem ismerte el Chicago jogkörét Celina felett, nem számított, milyen égbekiáltó dolgokat követett el. Mivel a GT tagja volt, a GT szerint jogosult volt némi enyhítésre, többek között arra, hogy ne töltse büntetését a Cook megyei fogházban. Nagyapám részéről nem kis diplomáciai érzékre volt szükség ahhoz, hogy elnyerje a vezetés támogatását, és Ce- linát kiadják Európába. Vagyis nagyapám, aki maga is felesküdött Chicago szolgálatára és védelmére, arra kényszerült, hogy elengedje a vámpírt, aki megpróbálta megöletni az unokáját. Mondanom sem kell, milyen ellentmondásosan érezte magát. Ethant viszont hűség kötötte a GT-hez. Önellentmondás, vámpír a neved. - Mindegy, milyen forrásból, Őrző, de megvan az információ. Használjuk is fel, nem gondolod? Elharaptam egy vigyort; azon mulattam, hogy egyszeriben megint „Őrző" lettem. Ha Ethan akart tőlem valamit, „Merit" voltam, de csak „Őrző", ha vissza akart vágni a csip-kelődéseimre. Bevallom, gyakran csipkelődtem. - Gyanakodnának, ha Merit egyszeriben visszamenne jelentette ki Luc. - Vagyis jó fedősztorira lesz szüksége. - És nem csak egy sima fedősztorira - toldotta meg Ethan -, de olyanra, amivel az apja mellett is elmehetünk.

Némán merengtünk. A Merit Properties, a város egyik legnagyobb ingatlancégének fejeként apám elég dörzsölt üzletember volt ahhoz, hogy tudja, mikor akarják átverni. - Mit szólnátok egy kis családi kajánkodáshoz? kérdezte végül Luc. Ethannel mindketten ránéztünk. - Fejtsd ki! - rendelkezett Ethan. Luc a homlokát ráncolta, szórakozottan megvakargatta az arcát, és hátradőlt a kanapén. - Azt hiszem, te vázoltad fel már korábban. Az egyik legfontosabb chicagói család tagja, és most az egyik legrégebbi amerikai ház őrzője is. Úgyhogy eljátssza a legkisebb lányt, aki diadalmasan tér vissza a társaságba, amely valaha megvetette. Az apával kezdi, először őt környékezi meg. Hűvös, magabiztos és kimért, mintha végre magáévá tette volna a nevezetes Merit-féle magatartást. - A nyomaték kedvéért tapsolt egyet. Bumm! A családfő boldogan visszafogadja a karámba. Ethan kinyitotta a száját, majd inkább becsukta, végül mégis kinyitotta. - Érdekes helyzetelemzés. - Minden kábelcsatornán orrba-szájba ismétlik a Dinasztiát - felelte Luc. Huh. Érdekes kis információmorzsa a testőrségünk kapitányáról. Ethan egy darabig csak bámult rá, mielőtt válaszolt. - Popkultúra ide vagy oda, a terved meglehetősen nagy színészi teljesítményt követelne Merittől. - Kritikus (és nem valami hízelgő) oldalpillantást vetett rám. - Nem vagyok biztos benne, hogy képes lenne rá.

- Hé! - Felkacagtam, és anélkül, hogy meggondoltam volna, kivel van dolgom, és milyen hatalommal bír felettem, könnyedén a karjába bokszoltam. Szerencsére nem ugrott fel a kanapéról, hogy a földbe döngöljön, de azért jó sokáig meredt arra a helyre makulátlan, fekete zakóján, ahol hozzáértem. - Nézzétek, tudom, hogy a színjátszás nem éppen az én terepem, de abban biztos vagyok, hogy meg tudom játszani a sznobot. Átkozottul jó tanárom volt. De egyébként jobb ötletem van. Ethan felvonta a szemöldökét. - Csupa fül vagyok, Őrző. - Robert - jelentettem ki. - Ő lesz a fedősztorink. Fokozódó elidegenedésünk ellenére, vagy talán épp azért, apám pár hete, huszonnyolcadik születésnapom estéjén nem másért keresett meg, mint hogy megkérjen, segítsek a Merit Properties átvételére készülő Róbert bátyámnak beférkőzni a város természetfeletti képességekkel ellátott populációja közé. Számos okból ellenkeztem, amelyek között az volt az első, hogy Ethan milyen gyorsan büntetne meg engem, amiért elárultam a fajtámat az em-bereknek. És apámmal szemben is ellenérzéseim voltak, ez is nyomós ok volt. Apám arra vonatkozó feltevéseit, hogy mennyivel „tartozom" a családnak, elég erős kifejezésekkel tettem helyre ahhoz, hogy furcsállja a visszatérésemet. De ha azt hinné, hogy hajlandó vagyok segíteni Róbertnek kapcsolatot teremteni a szuperekkel, érzésem szerint elsiklana a furcsálkodás fölött, és rögtön a kárörvendésen kezdené.

- Nem rossz - szólalt meg Ethan. - És ha elintéznél egy találkozót az apáddal, amin már ma este elkezdhetsz dolgozni, pokolian jó kapcsolatot szállíthatsz le neki. Most rajtam volt a sor, hogy gúnyosan felvonjam a szemöldököm. - Mégpedig? - Természetesen engem. Na ja. Épp erre a sznobizmusra utaltam az imént. Luc rám nézett. - Hívd fel a családodat, amint lehet. Tudasd velük, hogy vissza akarsz térni a nyájba. Kérdezd meg, van-e valami érdekesség az eseménynaptárukban. - Igenis, kapitány! - Nos, most hogy kialakítottuk a stratégiát, leléphettek. Ethan a térdére csapott, és felállt. - Luc, tedd meg az intézkedéseket, amelyeket már megbeszéltünk. Amelyeket már megbeszéltek? Mármint múlt időben? - Várjunk csak! - emeltem fel az ujjam, miközben Ethan visszatért az asztalához. - Mennyiben döntöttetek ti már erről a kis tervről, mielőtt besétáltam? Elgondolkodva pillantott Lucra. - Mennyiben is, Lucas, teljes egészében? - Nagyjából - bólogatott Luc. - Sose becsüld alá az embereid támogatásának elnyerését - ragyogott rám Ethan Gordon Geckóhoz méltó önteltséggel. Csak hümmögtem. Luc, az áruló, felkapott egy zellerdarabot a tálról, felállt a kanapéról, és amikor elment mellettem, megveregette a vállam. Ez a gesztus egyszerre volt bajtársias és leereszkedő.

- Kösz, hogy beugrottál a bulira, Őrző! Nagyra értékeljük, hogy szántál ránk egy kis időt. Ethan széke megnyikordult, ahogy elhelyezkedett az asztala mögött, aztán beletúrt a hajába, és a monitorjára hunyorított. - Ha végeztünk - szólaltam meg -, én visszamegyek az emeletre. Luc letelepedett az Ethan asztala előtti székre, míg ez utóbbi az e-mailjeibe mélyedt, vagy akármi dolgába, amivel elektronikus úton foglalta el magát. A billentyűzet fölé helyezte a kezét, és ujjai úgy siklottak a gombokon, akár egy zongoristáé. - Jól van, Őrző. Menj csak! Luc a zellerszára végét rágcsálta, aztán búcsút intett vele. - Szép estét, Napsugaram! Magukra hagytam őket a kárörömükkel. 5. FEJEZET A SZABADSÁGRÓL SZÓLVA osem voltam oda azért, hogy telefonon cseverésszek. Kamaszkoromban a könyvek és a balett megszállottja voltam, és nem voltam az a fajta kamaszlány, aki az egész estét a fülére szorított kagylóval tölti otthon. Vagyis soha nem is szoktam meg igazán. Persze alkalmasint fel-felhívtam a testvéreimet, Robertet és Caroline-t, hogy bejelentkezzek náluk, és még amikor suliba jártam, felhívtam Malloryt is, hogy megbeszéljünk egy-egy ebédet a belvárosban, de Joshua és Meredith Merittel bájcsevegni egészen más tészta volt. Persze már majdnem éjfélre járt, úgyhogy volt rá

némi esély, hogy az igazak álmát alusszák egy újabb napra készülve a chicagói felső tízezer életében. Ez a tanakodás - vajon alszanak-e vagy sem - volt az oka annak, hogy miután visszamentem a szobámba, egy órát töltöttem egy müzliszelettel és egy könyvvel a kezemben. Csak amikor már úgy éreztem, nem halogathatom tovább, akkor ültem le keresztbe tett lábbal az ágyamra, hogy a telefonnal szemezzek, és magamban átkozzam azt a hűségesküt, amit egy bizonyos Ethan Suliivan előtt fogadtam. Nagy levegőt vettem, megacéloztam magam, és kellemesen meglepődtem, amikor pattogós, gondosan megfogalmazott üzenet fogadott a rögzítőről. - Ön Mr. és Mrs. Joshua Merit rezidenciáját hívta szólalt meg anyám hangja. - Attól tartok, jelenleg nem áll módunkban fogadni a hívását. Kérem, a sípszó után hagyjon üzenetet! Digitális csipogás hangzott fel. Becsuktam a szemem, és megpróbáltam eljátszani azt a hűvös magabiztosságot, amiben Ethannel és Luckal megállapodtunk. - Halló, itt Merit! Beszélni akartam veletek. Röviden annyi, most, hogy minden... megváltozott, hogy megváltoztam, azt hiszem, nem lenne rossz újjáépíteni a régi kap-csolataimat. - Nyeltem egy nagyot, és folytattam. - Hogy a megfelelő emberek társaságában kezdjem eltölteni az időmet. Kattanás szakított félbe - a felemelt telefonkagyló hangja. Magamban szitkozódtam. Már annyira közel jártam a célhoz. - Nos, drágám - szólalt meg anyám, aki a jelek szerint az időponttól függetlenül fenn volt még -, nem is

hívhattál volna jobbkor. Péntek este Breckenridge-ék tartanak fogadást... koktélparti az Aratási Koalíció javára a Loring Parkban. - Breckenridge-ék otthona volt a Loring Parkban, az Illionois megyéhez tartozó külterületi részen. - Én nem leszek ott - folytatta. Egyleti találkozó lesz, de apád ott lesz. És persze Breckenridge-ék is. El kellene jönnöd, üdvözölhetnéd a Breckenridge fiúkat. Az Aratási Koalíció egy ételadományozó alapítvány volt. És míg az ok természetesen dicséretes volt, nem nyűgözött le az a kilátás, hogy egy épületben tartózkodjak az apámmal. Másrészt viszont ez lesz az első esemény házon kívül, és máris Breckenridge-ék portájára csöppenhetek. Vagy talán pontosabban Breckenridge-ék baromfiudvarába, egy vámpír kíséretében. Isten bocsássa meg! - Remekül hangzik, anya! S - Csodás. Kisestélyi, koktél nyolckor - szajkózta a híresek és gazdagok tirádáit. - Felhívatom Pennebakerrel - ő volt szüleim avíttas komornyikja Breckenridge-éket, és küldetek neked egy meghívót. Ha jól értem, még mindig azzal a Carmichael lánnyal laksz? Bár úgy lenne! - Ami azt illeti, anya, épp ma költöztem át a Cadoganházba. A többi vámpírhoz - tettem hozzá, ha netán nem lenne egyértelmű. - Nos - felelte anyám némileg csodálkozó hangon -, micsoda fejlemény, hát nem? Nem felejtem el közölni apáddal is. - Efelől nem volt kétségem, tekintve, hogy

apám micsoda információkufár, valamint azt, hogy az említett információ miféle kapcsolatokat jelenthet neki. - Köszönöm, anya! - Nincs mit, édesem. Hirtelen zseniális ötletem támadt. Lehet, hogy én nem rendelkezem nagyapám titkos forrásával, de most van egy Meredith Merítem. - Anya, még valami, mielőtt elköszönnék! Hallom, Jamie dolgozik. Csak nem egy újságnál? - Újságnál, újságnál - ismételte tűnődve. - Nem, semmiféle újságra nem emlékszem. Egyébként is mindenki tudja, hogy Breckéknél Nick az újságíró. Hacsak te nem hallottál valami egyebet... - A hangja egy oktávval lejjebb ereszkedett; azonnal pletykaüzemmódba kapcsolt, és arra várt, hogy szaftos részleteket közöljek vele. Nekem viszont az volt a feladatom, hogy kutakodjak, nem az, hogy a tüzet szítsam. - Semmit - feleltem. - Csak mintha hallottam volna valamit. - Na jó. Ha isten is úgy akarja, végre megtalálja a helyét. Elfoglalja magát valamivel. - Elhallgatott, majd egy kicsit túl hangosan szólalt meg újra. - Mi az, drágám? - Megint csend, aztán: - Drágám, apád hív engem. Megbeszélem a meghívót. Érezd jól magad abban a Cadogan-házban! - Persze, anya. Köszi. Lenyomtam a „hívás vége" gombot, és becsuktam a telefont. - Francba! - morogtam. Máris haladást értem el Ethan megbízásában, és bejuttattam magunkat Breckenridge-

ékhez. Mivel hízott a májam csekélyke kis sikerem miatt, bármennyire is kérdéses volt (épp most értem el, hogy apámmal kelljen lebzselnem), úgy döntöttem, aznap éjjelre már a ház dolgának szentelem magam, és beavatom Ethant a telefonbeszélgetésbe. Visszacsatoltam a katanámat, aztán elindultam az irodája felé. A földszintre érve összefutottam Malikkal, Ethan „alelnökével", amint épp kisétált az irodából. Komor volt az arca, és egy gesztussal sem vett tudomást rólam, ahogy elment mellettem. Ez semmi jót nem ígért. Ezúttal nyitva állt Ethan ajtaja. Ez különös volt, ám az még rosszabb, hogy ott állt a szoba közepén karba font kézzel, földre szegezett szemmel, és két szemöldöke közt megjelent az a bizonyos aggodalmas ránc. És át is öltözött - a nett, fekete zakó eltűnt. Ingujjban állt, nyakkendő nélkül, csak a nyakában függő arany Cadogan-medál villanása törte meg a testére simuló ing makulátlan fehérségét. Még a haja is máshogy állt; rövid copfba fogta a nyakszirtjén. Egy lány akkor tenne ilyet, ha dologhoz akar látni. A gyomrom kellemetlenül összeszorult. Mialatt felmentem a szobámba, majd visszatértem, történt valami. Megkopogtattam az ajtófélfát. Ethan felpillantott. - Épp rád akartam csipogni - mondta. - Gyere be, és csukd be az ajtót! Engedelmeskedtem, aztán arra gondoltam, akár rögtön elő is állhatnék a jó hírrel.

- Felhívtam anyámat. Péntek este jótékonysági koktélparti lesz a Breckenridge-rezidencián. Küldet nekem meghívót. Ethan elismerően vonta fel a szemöldökét. - Ügyes! Két legyet egy csapásra és a többi. - Csak hogy tudd, azt mondta, nem hallott róla, hogy Jamie bármilyen újságírói munkával lenne elfoglalva. Nem mondtam neki semmit - tettem hozzá gyorsan, mikor Ethan felkapta a fejét. - Csak egy nagyon ködös kérdést tettem fel neki. Ha dolgozna, főleg, ha Nick területén, hallott volna róla. Mrs. Breck el lenne kápráztatva. Ilyesmit nem titkolna az anyukám elől. Ethan zavartan nézett rám. - Hm. Nos, bárhogy is állunk - mondta, miközben megkerülte az íróasztalát, és helyet foglalt -, tekintettel arra, hogy milyen kárt tudna okozni egy sztori, óvatosan fogunk bánni az üggyel. Kétségkívül van valami igazságtartalma az információnak, amelyet kaptunk, bármilyen sajátságos is. - Egy pillanatig az asztalára meredt, majd borús tekintetét rám emelte. - Foglalj helyet, Merit! Aggodalmasan csengett a hangja. Nyugtalanul dobbant meg a szívem, de úgy tettem, ahogy mondta, félretoltam a katanámat, és lehuppantam az egyik székre Ethan asztala előtt. - A Tanács szabadon engedte Celinát. - Uramisten! - Tudtam, hogy a szemem ezüstösre váltott, talán a haragtól, talán az ijedtségtől, talán a tagjaimban szétáradó adrenalintól. - Hogyhogy, mikor? Mikor történt?

- Három napja. Épp most hívott Dárius. Röviden beszéltem Luckal is; frissíti a napi parancsokat, és értesíti az RDI-t meg a többi chicagói házat. Cadogan nyelven ez annyit jelentett, hogy Luc tájékoztatja az őrséget, valamint az RDI-nek, a ház nappali védelmét ellátó cégnek dolgozó zsoldos tündéreket (igen, tündéreket), akik a bejárat előtt őrködtek, és felhívja Morgant meg Scott Greyt. - Épp most hívott? - kérdeztem. - Csak néhány órája beszéltél vele. Akkor nem említette, hogy egy őrültet szabadítanak a világra? - Még nem tudta. Nem volt jelen a szavazáson, talán így is tervezték. A Tanács többségi testület, Celina pedig a többség tagja, mint kiderült. A Tanács... - csóválta meg a fejét -, ők vámpírok, Merit. Ragadozók, akik olyan időkben jöttek világra, amikor ez többet jelentett, mint manapság. Amikor ez nem puszta szó volt, hanem volt tartalma is. Amikor az emberek... Jól tudtam, hogy mivel csak nemrégiben és némileg ellentmondásos módon alakultam át, azt keresi, hogyan magyarázhatna el valamit udvariasan, amit egyetlen szóban is össze lehetne foglalni. - Kaja - fejeztem be helyette. - Az ember csak kaját jelentett. - És mást nemigen. Félretéve a dolog politikáját - vajon nem zavart egy kissé, hogy a nézet, amely szerint az emberek levágni való csordát jelentenek, Ethan számára csak „politika"? - Megeshet, hogy elkápráztatta a többi tagot, és még csak tudatára sem ébredtek. Ő ennyire erős.

Mivel én is éreztem már Celina káprázatának lassú áramát, a képességét, ahogy belefolyt a másik pszichéjébe, hogy kénye-kedve szerint manipulálja az embert, értettem, miről beszél Ethan. Én képes voltam ellenállni, de ez a jelek szerint egyedi tulajdonságom volt. Valamiféle bizarr adottság. - Amint már megbeszéltük, arra számítottam, hogy Celinát bezárják a tetteiért. Ez a megállapodás köttetett nagyapád révén Tate, a kerületi ügyész és a GT között. A Tanácsnak mintha rövid lenne az emlékezete a tisztogatásokkal kapcsolatban. Bár abban nem kételkedtem, hogy négycsillagos bánásmódban lesz része, úgy gondoltam, a házát elveszíti, ami meg is történt, és fogságban marad Londonban. - Megcsóválta a fejét, és kimerülten hunyta le a szemét. - Legalább az emberek nem tudnak róla, hogy eleresztették. Egyelőre. Akár megtudják, akár nem, Celina szabadon engedése azzal fenyegetett, hogy hazugot csinál Tate polgármesterből és mindenki másból Chicagóban, aki a kiadatásáért kezeskedett, köztük Ethanből és a nagyapámból is. Jesszus! És én még úgy gondoltam, hogy azelőtt ellentmondásos volt a kapcsolatunk az ombudsmani hivatallal. - Hogy tehettek ekkora ostobaságot, ekkora politikai hibát? - tűnődtem fennhangon. Ethan hátradőlt, és összefűzte ujjait a mellkasa előtt. - A GT tagjai hajlanak a szélsőségekre az ilyen kérdésekben - magyarázta. - Sokan annak tulajdonítják hosszú életüket, hogy kívül maradtak a közfigyelmen, emberként éltek, beolvadtak. Szívesen maradnának is

így. Mások úgy érzik, évszázadok óta rejtőzködnek, és nem kis keserűség van bennük emiatt. Ki akarnak törni, Celina pedig lehetőséget kínált nekik. Megadta az emberek közti élet esélyét. Újfajta vezetést kínál nekik. Emellett pedig mindegy, milyen erősek, te is találkoztál Celinával, Merit. Tudod, hogy rendelkezik bizonyos... vonzerővel. Bólintottam. Sötét hajú szépségét nem lehetett tagadni. De akkor is. Mióta mentség a szexi külső az irracionális döntésekre? - Oké, de hát a Tanácsról van szó! A legerősebb vámpírokról. A legjobbakról. A döntéshozókról. Vonzó vagy sem, hogyhogy nem tudták, mit művel? - Erősek, de nem feltétlenül a legerősebbek. Minden valószínűség szerint Amit Patel a világ legerősebb vámpírja, ő pedig teljességgel távol tartja magát a politikától. Már sok-sok éve sikerül megúsznia, hogy az indiai parlament tagjává váljon. Megváltozott a hangszíne - félelemből a nyilvánvaló csodálatra váltott, pedig ezt Ethan nem osztogatta bőkezűen. Ugyanaz a tisztelet csengett benne, mint az emberi férfiakéban, akik Michael Jordánról vagy Joe Namathról társalognak. - Te odavagy Amit Patelért! - húzódott mosolyra a szám. - Rajongsz érte. Majdhogynem elbűvölő vonás! És emberi, gondoltam magamban, de nem mondtam ki, mivel tudtam, hogy nem venné bóknak. Ethan megvetően húzta össze a szemét. - Túlságosan fiatal vagy az erődhöz képest. - Ügy vettem, hogy ezzel nem az éveim számára céloz, hanem valami Ethan-féle vámpírérettségre gondol.

Hümmögtem, de egész más miatt ráncoltam a homlokom. - Chicagóba fog jönni - jósoltam. Megpróbált már megöletni, része voltam a tervének, hogy átvegye az uralmat a chicagói házak felett. Ehelyett én dobtam azt a karót, ami megakadályozta, hogy végezzen Ethannel. Bármi egyéb motiválja, bármilyen más célja is van, el fog jönni Chicagóba, hogy megkeressen... ha nincs itt máris. - Nem lehetetlen - helyeselt Ethan. Szóra nyitotta a száját, de aztán mintha meggondolta volna magát. Összehúzta a szemöldökét, és keresztbe fonta a karját. Remélem, bármely más házból szerzett, Celinával kapcsolatos információdat megosztod velem. A megfogalmazás ellenére ez nem kérés volt, nem is „reménykedés". Parancs. És mivel egyetlen olyan ház volt, amelyből akár csak esetlegesen információt kaphattam, meglehetősen ellenszenves parancs. Pontosan ezért nem akartam beköltözni a házba, hogy ne kelljen efféle beszélgetéseken részt vennem hajnali négykor. - Nem fogok Morgan után kémkedni - közöltem vele. Habár magam sem tudtam, meddig akarok elmenni Morgannel, abban biztos voltam, hogy a „messzire" nem foglalja magába a kémkedést. Ráadásul már így is túlságosan összekevertem a hivatást és a magánéletet, mert ráálltam, segítek Ethannek a rave-ügyben. Legalábbis szimbolikusan az otthonomba eresztem Ethant; ennél többet nem akartam. Ahogy várható volt, amint ellenszegültem a hatalmának, megfeszült, és felhúzta a vállát.

- Jelentesz mindent, amire utasítást kaptál! - szólalt meg pattogó, jeges hangon. Felállt a nyakamon a szőr attól a mágikus erőtől, amit a vámpírok erős érzelmek hatására bocsátanak ki magukból - ez a varázserő csak úgy áradt a szobában, ahogy a vita kezdett elmérgesedni. A vámpírok nem képesek a varázslatra, de varázslények vagyunk, mágikus ragadozók. Ha hozzáadjuk ezt a csipetnyi varázslatot az ezüstös szemekhez és a szemfogakhoz, máris szép kis képet kapunk a vámpírok védekező mechanizmusáról - amely épp most kezdett éledezni. Ökölbe szorítottam a kezem, és próbáltam lassabban lélegezni. Feltételeztem, hogy ezüstössé vált a szemem, de próbáltam visszatartani a szemfogaimat. Ő viszont valami mást akart... Az elmúlt hónapok során megfigyeltem, hogy ha feszült vagyok vagy félek, ha feltámad bennem az „üss vagy fuss" ösztön, és megnyúlnak a szemfogaim, érezni kezdem magamban a vámpírt, valami önálló lényként, mintha nem olvadtunk volna teljesen össze. Háromnapos genetikai átalakulásomnak - teljesen és maradéktalanul - vámpírrá kellett volna változtatnia, agyarakkal, ezüstös szemekkel meg mindennel együtt. Nem értettem, hogyan lehetek vámpír - vérszomjjal, éjszakai életmóddal, fogakkal és kiélesedett érzékekkel együtt -, miközben mégis különállónak érzem magamban a vámpírt, szellemnek a gépezetben. Mégis így éreztem. Egyszer említettem Catchernek is; de megrázott, hogy nem ismert fel semmit, nem nyugtatott meg. Ha ő nem

tudta, mi folyik, én honnan tudhattam volna? Hogy birkózhattam volna meg vele? És ami még fontosabb, minek kellene lennem? Énem egy része furcsállta, suttogott valamit, amit aligalig akartam beismerni magamnak - hogy ez nem normális. Hogy vámpírként kettéhasadtam. Most pedig éreztem őt, ahogy tigrisként járkál bennem fel-alá. Éreztem, ahogy megmoccan, a csontjaim mögött ólálkodik, és remegni kezdtek az izmaim. Azt akarta, hogy a szemem teljesen ezüstszínű legyen, kiengedjem a fogam, a varázserőm betöltse a szobát. Vissza akarta vetni Ethanre a saját szavait, acéllal kívánt kihívást intézni felé. Vagy le akarta teperni, hogy végre megkaphassa. Bármelyik erőszakos, ösztönös és hihetetlenül kielégítő lett volna. És igazán rossz ötlet. Megmarkoltam a katanát, a körmömet a markolat zsinórozásába vájtam, hogy megőrizzem az önuralmamat. Miután Catchert hiába figyelmeztettem, úgy döntöttem, megtartom a problémámat magamnak. Vagyis Ethan nem tudta, és nem is szándékoztam bejelenteni egy vámpírnagyúrnak, akinek úgyis bizalmi gondjai voltak velem, hogy úgy vélem, meghasadtam. Hogy ő várakozik bennem. Másodpercekbe telt, amíg legyűrtem, hogy újra levegőt kapjak tőle, mialatt örvényleni kezdett a varázslat a szobában. Üdv a Cadogan-házban, gondoltam, és némi erőfeszítéssel sikerült háttérbe szorítanom, aztán felszegtem a fejem, és visszameredtem Ethanre. A szeme akár két nagy, zöld kristálytó.

- Én vagyok ennek a háznak az őrzője - mondtam a szokásosnál kissé hevesebben és ugyanúgy fel tudom mérni az ezzel járó felelősséget, akárcsak te. Beleegyeztem, hogy bejuttassalak oda, ahová be kell jutnod. Beleegyeztem, hogy segítek felderíteni a raveeket, és te leszel az első, akit értesítek, ha megtudom, hogy Celina visszatért. De a szerelmi életemhez semmi közöd. - Ne feledd, kivel beszélsz, Őrző! - Én sosem felejtek, Suliivan. Csaknem egy perc telt el úgy, hogy egyikünk sem rezdült meg, pedig kölcsönös makacsságunktól sűrű lett a levegő. Ám aztán csodák csodájára ő engedett. A feszültség és a varázslat eloszlott. Csupán egyetlen merev biccentést kaptam, mégis élvezettel ízlelgettem, lubickoltam benne, eltökéltem, hogy megőrzöm az emlékezetemben ezt a pillanatot - a pillanatot, amikor meghátrált. Kibírtam, hogy ne visítsak örömömben: „Én győztem!", de az arcomra telepedő vigyorral nem bírtam. Tudhattam volna, hogy korai még ünnepelni. - Mindazonáltal jelentkezel, ha Morgant a Cadoganházba hozod - mondta Ethan olyan önelégült hangon, hogy azonnal lehervadt a mosolyom. Még szép, hogy azt akarta, jelentsem be neki. Fürdőzni akart a dicsőségben, hogy tálcán szállítom neki a Navarre-ház új fejét - és egy Cadogan-Navarre szövetség lehetőségét. Korábban kételkedett a lojalitásomban, ezt az is fokozta, hogy ellentmondásos módon váltam vámpírrá. Hogyan is gondoskodhatott volna jobban arról, hogy ne szivárogtassak ki semmit a

Navarre-háznak, minthogy ott tud biztonságban a Cadogan falai közt, oldalamon Morgannel? Magam sem tudtam, mit akarok Morgantől. Még korai lett volna megmondani; friss volt a kapcsolatunk. Ám azzal a férfival szemben, akit Mallory találóan „Darth Sullivan- nek" nevezett el, Morgan maga volt a herceg fehér lovon, Diesel farmerben. Ethan vérlázító megjegyzését végszónak vettem, és távozni készültem. Nem volt értelme úgy tenni, mintha egy nevetéssel elintézhetnénk a dolgot, és minél tovább maradok vele a szobában, annál nagyobb a kockázat, hogy előjön belőlem a vámpír. És ha ő veszi át az irányítást, isten tudja, mit csinál majd. Ekkora kockázatot nem vállalhattam - hacsak nem kockáztatom a saját, nyárfa karó általi halálomat is. így hát anélkül, hogy viszonoztam volna a csontomig hatoló pillantást, felálltam, és az ajtóhoz mentem, majd a kilincs felé nyúltam. - És nehogy elfelejtsd - tette még hozzá -, hogy pusztán a Cadogan érdekében érdeldődöm a magánéleted iránt. Ó, megint beletrafált. - A szövetség foglalkoztat - folytatta a lehetőség, hogy ajtónk fölé tűzhetjük a Navarre mint szövetségesünk címerét. Ne téveszd össze valami egyébbel! - Hogy merészelném összetéveszteni, Suliivan? - Nehéz lenne, mikor már bevallotta, hogy vonzódik hozzám, de akarata ellenére. Mikor gyakorlatilag odadobott Morgannek. Persze közvetlenül azután, hogy felkínálta, legyek én az új szeretője. A vele lakó, rá váró asszonya. (Mondanom sem kell, hogy visszautasítottam.)

Most pedig épp ő hozza fel a témát. Talán Ethan Suliivan a kristálytiszta önuralom homlokzata mögött maga sem tudta, mit akar. - Vigyázz a hangnemre! - figyelmeztetett. - Vigyázz a célzásokkal! - Az engedetlenség határán egyensúlyoztam, de nem hagyhattam, hogy az övé legyen az utolsó szó. Ebben a témában semmiképp. Megfeszült az állkapcsa. - A munkáddal törődj! Majdnem rámordultam: elvégeztem a munkámat. Elvégeztem, pedig kismillió okom lett volna rá, hogy ne tegyem kockára az életemet az övéért. Elvégeztem annak ellenére, hogy nem hitt bennem, a józan eszem ellenére, mert nem tehettem mást, mint hogy elvégezzem. Elfogadtam a vámpíréletet, megvédtem Morgan előtt, és megvédtem Celiná- tól is. Újra feltámadt bennem a csalódott düh, és ezzel együtt annak a veszélye is, hogy eluralkodik rajtam a bennem élő vámpír. Hagyhattam volna, hadd tegyen egy próbát Ethannel... de két esküt is fogadtam neki, amelyek egyike az volt, hogy minden eleven vagy holt ellenséggel szemben megvédelmezem. Valószínűleg a vámpírom is vagy egyik, vagy másik. Úgyhogy egy szent akaraterejével felfegyverkezve mosolyt erőltettem az ajkamra, és félárbocra eresztett pillák alól néztem vissza rá. - Nagyúr - vetettem oda, amivel elismertem a hatalmát, egyszersmind emlékeztettem arra, melyikünknek pontosan hol a helye. Ha ő helyre tehetett engem, eszébe idézhettem a saját helyét is.

Ethan egy pillanatig csak táguló orrlyukakkal meredt rám, de ha dühbe is gurult, ellenállt a késztetésnek, hogy visszavágjon. Inkább lehajtotta a fejét, és az asztalán szétterített papírokba temetkezett. Én pedig kisétáltam, és egy határozott kattanással becsuktam magam mögött az ajtót. Nem mintha nem tudtam volna, hogy ez lesz; hogy ezt a „ki itt a főnök" hangot fogja megütni velem, és megpróbál belefolyni a magánéletembe. A beköltözésre azért volt szükség, hogy őrzőként gyorsan reagálhassak, kisegíthessem a bajtársaimat, azonnal csatlakozhassak hozzájuk ahelyett, hogy a chicagói őrült forgalomban furikázom át a Wicker Parkból. Ám ennek ára volt. Ethan közelsége egyszerűen... vérlázító volt. Részben ellenségeskedés, részben nevetséges vonzalom, amelyek egyike sem segít a boldog otthon megteremtésében. És még csak az első éjszakát töltöttem a felügyelete alatt. Nem jó jel az elkövetkezőkre nézve. Visszamentem a szobámba, és miközben körülnéztem, a copfom véget piszkáltam. Bár a napkelte elég gyorsan közeledett, volt még egy órám pirkadatig, ráadásul a találkozás Ethannel szépen felhúzott. Gondoltam, lemehetnék az alagsori konditerembe, és letaposhatnék pár mérföldet a futógépen, vagy megnézhetném a Cadogan-büfé napkelte előtti csemegéit. Ehhez viszont nem lett volna kedvem egyedül - végül is még mindig én voltam az új lány. Úgyhogy felmentem a másodikra, hogy előkerítsem Lindsey-t. Mint kiderült, nem volt nehéz feladat: az ajtaján ott díszelgett Brad Pitt és Angelina Jolié képe, ám Angelina

arca helyére Lindsey kivágott képe volt ragasztva. „Brangelina" helyett „Bradsey"? Mielőtt még kopoghattam volna, kinyílt az ajtó. Lindsey állt előttem a kezében tartott magazinba meredve. Haját laza lófarokba fogta, és ezúttal nem viselte a szokásos Cadogan-öltözéket; helyette testhezálló, rövid ujjú póló és farmer volt rajta. - Már vártalak - jelentette be. Csak pislogtam. - Mi? - Telepata vagyok, nem emlékszel? - vigyorgott rám, és lendületesen intett egyet. - Húú! Húú! - jelezte csúfondárosan természetfeletti képességét. - Éreztem, hogy jössz, és azt is tudom, hogy éhes vagy. - Telepatikus úton meg tudod mondani, hogy éhes vagyok? Hümmögött egyet. - Onnan tudom, hogy Merit vagy. Mikor nem vagy éhes? Ebben volt valami. Csak egy pillantást vethettem Lindsey szobájára, mielőtt bedobta a magazint, és becsukta az ajtót. Az elrendezése és a bútorzata olyan volt, mint az enyémé - az alap vámpírszoba -, de tomboltak benne a színek. A falak karmazsinvörösek voltak, és jó részük harsány poszterekkel, képekkel és lemezborítókkal volt kitapétázva. Közvetlenül az ágya fölött óriási New York Yankees zászló függött. Lindsey Iowában született, de eltöltött némi időt New Yorkban. A jelek szerint ez nem maradt hatástalan. Bár én is szerettem annyira a Nagy Almát, mint bárki más, egész életemben a Cubsnak

szurkoltam. Ő viszont nem tudta levetkőzni a Yankees iránti vonzalmát. Mikor becsukódott az ajtó, rám nézett, és összecsapta a kezét. - Na jó, legdögösebb Őrző! Menjünk le kajálni, hogy megoszthasd bennlakó személyedet a többi fivéreddel és nővéreddel is, rendben? Szórakozottan vakargattam az alkaromat. - Az a helyzet... - Senki sem utál! - Hagyd már abba! Lindsey tiltakozva emelte fel mindkét kezét. - Az arcodra volt írva, kiscsaj! De komolyan, senki sem utál. Most pedig csitt, menjünk hamizni! Engedelmesen befogtam a számat, és követtem Lindsey-t a folyosón a főlépcsőhöz, majd vissza a földszintre. Az éjnek ebben a szakában a földszint csaknem kiürült. Csak egy-két vámpír üldögélt beszélgetve vagy könyvvel a kezében, de a ház kezdett elcsendesedni, ahogy készültek a pirkadatra. Végigmentünk a főfolyosón az étkezdéhez, ahol pár beavatott lézengett egy üvegezett, rozsdamentes acélból készült, U alakú pult körül tálcával a kézben. Beálltunk a sor végére, fogtunk egy-egy tálcát, és körülnéztünk. Nagyrészt reggelire való kínálat volt - péksütemény, szalonna és tojás. Nem vacsoraválaszték, másrészt persze hajnali öt óra felé járt az idő. Az italok közül vettem egy doboz bio csokis tejet, aztán egy meggyes táskát és egy rakás sült szalonnát. Talán nem kellett volna bereggeliznem lefekvés előtt, de úgy

gondoltam, jót fog tenni a fehérje. Na és ha egy tányér szalonnát lobogtatnak egy vámpír előtt, hogy is mondhatna rá nemet? Megpakolt tálcámmal Lindsey mellé siklottam, vártam, hogy a többiekkel együtt ő is válasszon magának. Műanyag macis flakonból mézet nyomott egy tálka zabkására, aztán fogta a tálcáját, és egy üres asztalhoz sétált. Utánaeredtem, és leültem a vele szemközti székre. - Megkérdezhetem vajon, mi folyik odalent? Rámeredtem. - Odalent? A zabkásájába merítette a kanalát, és evett pár falatot. - Ha elfelejtetted volna - felelte telepata vagyok. Vámpírok kóvályognak az egész Cadogan-házban ma éjjel. Valami ideges energiát érzek. Talán készülnek valamire? Lindsey őrszemként végül úgyis hallana Celináról. - Elengedték Celinát - suttogtam, és letéptem a megygyes táskám egyik csücskét. - Ó, a francba! - mondta meglepett és aggodalmas hangon. - Már értem, miért tölti be az egész helyet az energiád. Ahogy felpillantottam rá, félrebillentett fejjel, kíváncsi tekintettel nézett rám. - És van itt még valami. Másfele energia. - Némi hallgatás után elvigyorodott. - Húú! Megvan! - Mi van meg? - húztam fel a szemöldököm. - Semmi - rázta a fejét. - Ha nem akarsz Celináról beszélni, én sem beszélek veled arról, hogy miért vagy feltüzelve és bosszús. - Lehunyta a szemét, és a

halántékára illesztette az ujjait. - Pedig látok valamit... ja, határozottan van ott valaki. Szőke hajú. Zöld szemű. - Letette a kezét, és kihívóan rám meredt. - Fogd be! - fenyegettem meg az ujjammal kissé zavartan, amiért tudta, hogy Ethan miatt lettem „feltüzelve és bosszús", de örültem, hogy azt hiszi, vágyból ered az egész - nem azért, mert félresikerültem biológiailag. Vagy legalábbis vámpírilag. Körbepillantottam, és észrevettem a faasztaloknál körülöttünk ülő vámpírok kíváncsi tekintetét. Miközben bögréikből kortyolgattak, és gyümölcsöstálaikból falatozgattak, rám szegezték a szemüket. Nem úgy tűnt, mintha lenyűgözné őket az őrzőjük. Lindsey-hez hajoltam. - Észrevetted, hogy mindenki engem bámul? - Újdonság vagy - felelte. - Kihívtad a mesterüket, még mielőtt az esküt letetted volna, kineveztek őrzővé, szabotáltad a kommendációt, imádott vezérünk mégis megvédte a ványadt seggedet. Ettől bűntudatos mosolyra fakadtam. - Engem szabotáltak. Nem egészen ugyanaz. - Tudtad, hogy száztizenöt éve vagyok ebben a házban? Ez idő alatt Ethan egyetlenegy másik mestert nevezett ki. Letéptem a meggyes táska másik végét, és a számba tömtem. - Én nem vagyok mester. - Még - bökött rám a kanalával. - De csak idő kérdése. Persze lehetne veleszületett varázserőd, képes lehetnél a Mallory Carmichael-féle hókuszpókuszra is akár...

tudod, nagyon jó lesz a lány, és még mindig nem érnél fel az Aranygyermekhez. - Tudom, hogy Mai nagyon jó lesz - helyeseltem. - Napi rendszerességgel halálra rémülök. De ki az az Aranygyermek? - Lacey Sheridan. Hallottam már ezt a nevet, de nem tudtam hova tenni. - Ki az a Lacey Sheridan? - A mester, akit Ethan nevezett ki. A Sheridan-ház úrnője. - Á! - derengett fel bennem. Eszembe jutott, hogy a Kánonban láttam a ház nevét. Tizenkét vámpírház volt az Egyesült Államokban. A Sheridan volt a legújabb. - Lacey huszonöt évet töltött a Cadogan-házban, mielőtt Ethan próbára jelölte. Átment, és Ethan tanítványa lett, mielőtt elvégezte volna a Rítust. Aztán San Diegóba költözött, és megalapította a Sheridan-házat. Közel álltak egymáshoz Ethannel. - Mint mondjuk az üzlettársak, vagy... ? - Szőröstül-bőröstül - felelte Lindsey - Sajnálatos módon. Nem tiltakoztam. Valami a mellkasomba döfött a gondolatra, hogy Ethan szőröstül-bőröstül jól ismert valakit, mégpedig annak ellenére, hogy közvetlen szemtanúja is voltam már a dolognak. De azért megkérdeztem: - Miért volt sajnálatos? Lindsey összevonta a szemöldökét, mintha ezen tépelődött volna, miközben a zabkásáját kavargatta. - Mert Lacey Sheridan tökéletes volt - felelte végül. Magas, vékony, szőke, kék szemű. Mindig tisztelettudó,

mindig engedelmes. „Igen, Nagyúr". „Nem, Nagyúr". Mindig mintha skatulyából húzták volna ki, mintha az Ann Taylor katalógusból lépett volna elő. Mindig azt mondta, amit kellett. Természetellenes volt. Talán még emberkorában sem volt egészen emberi. - Ethan bizonyára majd' megőrült érte - jegyeztem meg, mivel úgy gondoltam, épp efféle nőt szeretett. Elegáns. Finom. És persze, gondoltam egy szalonnacsíkot rágcsálva, engedelmes. Lindsey bólintott. - Pontosan, megőrült érte. Azt hiszem, szerette. A maga módján. Miközben a szalonna félúton járt vámpírvégzete felé, felnéztem rá. - Komolyan mondod? El nem tudtam képzelni Ethant szerelmesnek, hogy elengedje magát. Nem gondoltam, hogy képes rá, hogy annyira megbízzon valakiben, hogy a felszínre engedje a benne lakó férfit. Nos, legalábbis azt a velem töltött pár abszurd pillanatot kivéve, és azok miatt sem tűnt túl boldognak. - Komoly, mint a nyárfa karó - felelte Lindsey. Amikor rájött, Lacey milyen erős... nagyon erős pszichikumúnak minősült, a szárnyai alá vette. Azután elválaszthatatlanok voltak. - Bekebelezett még egy kanál zabpelyhet. - Olyanok voltak... vállt vállnak vetve, mint valami északi tündérpár. Gyönyörűek voltak együtt, de - csóválta meg a fejét - egyáltalán nem volt hozzá való. - Hogyhogy? - Ethannek valami másra van szüksége. Olyan lányra, aki felér hozzá, sőt kihívást is jelent neki. Aki jobbá,

többé tudja tenni. Nem olyanra, aki a nap huszonnégy órájában a seggét nyalja, és fejet hajt minden apró döntése előtt. - Tűnődve méregetett. Láttam a szemében a villanást, és megráztam a fejem. - Eszedbe se jusson! Utál engem, én is utálom őt, és csak úgy lehet kibírni az együttműködést, ha ezt tudomásul vesszük. Lindsey felhorkantott, és elvette az egyik szalonnadarabomat. - Megeszem a szalvétámat, ha utálod. És lehet, hogy utál téged, de csak felületesen. Az csak a felszín. - Evett egy harapást, megrázta a fejét, és a szalonnával gesztikulált felém. - Nem. Több van benne a látszatnál, Merit. Én tudom. Forróság van a fagyos külső alatt. Csak épp... át kell formálni. Türelmetlenül leintettem. - Inkább mesélj még Lacey-ről! - Még mindig vannak itt barátai, de szerintem hideg volt. Arrogáns. Fizikailag gyenge, de nagyon erős stratéga. Borzasztó agyafúrt. Szervezkedő. Kissé mindig barátságos, de úgy, mint egy politikus kampánycsend idején, mintha a lépéseket tervezgetné. - Lindsey elhallgatott, eltűnődött, aztán lágyabb hangon szólalt meg újra. - Nem volt valami kedves, Merit. Az őrök gyűlölték. - A viselkedése miatt? - Hát igen, részben. Nézd, Ethan uralkodik a házon, ezért ő egy kicsit... elkülönül tőlünk, többiektől. És őszintén szólva ugyanezt mondhatni rólad. Gyanakodnak, hogy lett belőled ilyen hamar őrző, meg

a családod miatt is. Teljesen naiv vagy a vámpírokicai kapcsolatban, mégis megkaptad ezt a fontos, történelmi pozíciót, és bár te is amolyan őrféle vagy, közelebb állsz Ethanhez, mint a többiek Luc gárdájából. Felmordultam, és legyűrtem a szalonnát. - Nem mintha azt hinném, hogy ti ketten úgy vagytok mondta, de várakozón elhallgatott, mint aki megerősítésre vár. - Nem vagyunk „úgy" - feleltem szárazon, és a kis szívószálat a kakaósdobozba döftem. A csokis tejen csattant az agresszióm, ez a kérdés mindig ezt váltotta ki belőlem. - Csak kérdeztem - Lindsey csillapítóan emelte fel a kezét. - És ha ez segít, majd túljutnak rajta, ha jobban megismernek. - Vigyorogva húzta fel a szemöldökét. Ahogy én. Persze nekem remek ízlésem van a barátokhoz, de mindegy. Nem ez a lényeg. A lényeg az, hogy Lacey más volt. Nem olyan, mint mi. A klasszikus stréber... Luc közelében akart lenni, Malikéban, Ethanében, állandóan a hatalom forrása körül. Nem lógott velünk, nem is dolgo-zott jól együtt velünk. De ingatta a fejét - még ha meg is játszotta magát, tényleg nagyon jó volt. Mindig analizált. Stratégiát gyártott. Őr volt, és igaz, hogy egy macskával sem tudott volna elbánni, de esze az volt. Tervezés. Hosszú távú stratégia. Jövőbeli lehetséges lépések. A következő kérdésem talán meghazudtolta színlelt közönyömet. - Miért szakítottak? - Ethan és Lacey? A Próba után hagyták abba a találkozgatást, amikor tanítványként jött vissza a

Cadoganbe, hogy felkészüljön a saját háza vezetésére. Azt híresztelték, hogy Ethan számára fontos volt, hogy a felkészülés során kizárólag szakmai kapcsolatban álljanak. Túl nagy volt a tét ahhoz, hogy egymás szemébe bámulva tétlenkedjenek. - Nem tetszett volna neki, ha belekeverednek az érzelmek - helyeseltem. - Ügy hallottam, olykor elrepül San Diegóba, hogy... párosodjanak? - Vigyorogva bólintott. - Igen. Fogadok, hogy így fogalmazná meg. így hivatalos. Valószínűleg felvázoltak egy szerződést, biztosan megállapodtak a feltételekben. - Hm. - Megkíméltem magam attól, hogy elképzeljem, pontosan miféle feltételekben állapodhattak meg. Felpillantottam, és észrevettem, hogy Malik is bejött az étkezőbe. Felém biccentett, aztán beállt a sorba. A magas, karamellbőrű, jóképű és csendes Malik kész rejtély volt. Az alatt a két hónap alatt, amióta a Cadogan- ház tagja lettem, hozzávetőleg háromszor, ha beszéltem vele. Ethan szekundánsaként osztozott a ház vezetésének kötelességeiben, de ritkán merészkedtek együtt házon kívülre, hogy megvédjék az utódlást, ha valaki Ethan életére törne. Ügy éreztem, ő játssza az ügyvezető igazgató és egyben a beugró szerepét, ő járt utána a ház működésének, ő tanulta, hogyan kell irányítani, ő törődött a részletekkel, míg Ethan inkább a cégelnök volt. De még mindig nem tudtam kiismerni vámpírként. Férfiként. A nyilvánvalóan jó szándékú vámpírokat - Luc és Lindsey ugrott be erről - könnyű kiszúrni, ahogy a nyílt stratégákat - Ethant és Celinát is. De Malik olyan

tartózkodó volt, hogy nem tudtam, hová illik. Hová köti a hűség. Persze volt bennük valami közös Ethannel - az Armani öltönyöket illető kitűnő ízlés. Maliké is olyan jól szabott és makulátlan volt, mint amilyet rendszerint Ethan viselt. Néztem, ahogy halad a sorban, de a szemét a körülötte lévő vámpírokon jártatja. Ethan társaságában legalábbis amikor én együtt láttam őket - mindig hivatalosan viselkedett, de barátságos volt a többi Cadogan-vámpírral. Odamentek hozzá, miközben a reggelijét válogatta, ráköszöntek, elcsevegtek vele. Érdekes módon, míg Ethannel szemben tiszteletteljes távolságot tartottak, Malikhoz odamentek. Beszélgettek, viccelődtek vele, olyan bajtársiasságot engedtek meg vele szemben, amilyet a mesterükkel nem. - Mióta szekundáns Malik? - kérdeztem Lindsey-t. Lenyelte a szalonnát, aztán megkereste szemével a sorban, ahol épp egy vámpírral beszélgetett, akit nem ismertem. - Malik? Közvetlenül azóta, hogy a ház Chicagóba költözött. Nyolcvanhárom óta. Nem 1983, hanem 1883 óta - azok kedvéért, akik otthonról követik az eseményeket. - Tudod, Ethan választotta Chicagót. Miután Peter Cadogan meghalt, ki akarta telepíteni a házat Walesből és egész Európából. Malik Chicagóban élt. Árva volt. - Elveszítette a szüleit? - kérdeztem. - Jaj, de borzasztó! - Nem olyan árva. Renegát. Ház nélküli. Vámpírárva. Az úrnője nem volt elég erős, hogy összetartsa a házát, és egy riválisa elintézte - emelte Lindsey az öklét a

mellkasához, mintha karót döfne belé. - Aztán találkozott Ethannel, a többi pedig már történelem. - Ismered? Mármint közelről? - Malikot? Persze. Malik remek vámpír. - Lindsey az órájára pillantott, aztán lehajtott egy pohár vizet, majd felállt, és fogta a tálcáját. - Tehát háromszáztizenkilenc vámpír tartozik még a Cadogan-házhoz. Vélemény? Felnéztem rá, és bólintottam. - Vedd fontolóra, hogy talán szívesen megismerkednének veled, ha esélyt adnál rá. - Ezért vagyok itt - feleltem, és utánaeredtem. 6. FEJEZET A HERCEG VISSZATÉR Másnap üdén, korán ébredtem- pontosabban sötét este. Rajtam volt az őrjáratozás sora, hogy körüljárjam a Cadogan-ház több háztömbnyi területét, és rajta tartsam a szemem a három méter magas, vámpírokat bent, betolakodókat pedig kívül tartó, kovácsoltvas kerítés összes résén. Egy természetfeletti furcsaságokkal teli városban mindig résen kell lenni. Felkeltem, és lezuhanyoztam a parányi fürdőszobában, elvégeztem a repertoáromban szereplő kevéske női műveletet, aztán Cadogan-jelmezembe bújtam, amit a felcsatolt katana és saját Cadogan-medálom egészített ki. Utóbbit Ethantől kaptam a Kommendáció, vagyis a beavatás során. Fényesre keféltem hosszú, sötét hajam, magasan ülő lófarokba fogtam, és megfésültem a frufrumat. A vámpírság új ragyogást kölcsönzött a bőrömnek, úgyhogy csak egy kis arcpírt és szájfényt tettem fel.

Miután kicsinosítottam magam és felfegyverkeztem, az ajtómhoz léptem, aztán valami színre felfigyelve lepillantottam. Az ajtó előtt ott hevert a postám. Gondoltam, akkor hozták, amikor épp zuhanyoztam. Lehajoltam, és felvettem egy J. Crew katalógust, amit Mallory küldött utánam, meg egy vastag, merítettpapír- borítékot. Súlyos és vaskos volt, és kétségkívül drága. Feltéptem a fület, és belekukucskáltam. Az ígért meghívó volt benne Breckékhez, amelyet anya valószínűleg még akkor küldött el, amikor a nap fenn járt a horizont felett. Arra gondoltam, hogy a Breckenridge-estély sajnos már biztos. A katalógust az ágyra dobtam, a meghívót a zsebembe dugtam, és már indultam volna lefelé, amikor megcsörrent a mobilom. Előhúztam a zsebemből, és a kijelzőre pillantottam. Morgan. - Jó estét! - szólt bele, miután kinyitottam a telefont. Mobillal a fülemen léptem ki a folyosóra, és bezártam az ajtómat. - Neked is jó estét! - feleltem. - Mi újság a Navarreházban? - A Navarre-ban egyelőre nem sok. Még korán van. A drámai eseményeket éjfélre szoktuk tartogatni. - Vagy úgy - feleltem kuncogva, miközben elindultam a folyosón a főlépcső felé. - Az a helyzet, hogy épp nem vagyok a Navarre-házban. Dél felé indultam egy kis kirándulásra. Valójában inkább a Cadogan-ház környékén tartózkodom. Kezemmel a korláton megtorpantam a lépcsőnél. - Mennyire a Cadogan környékén?

- Gyere ki! - válaszolta játékos hangon. Hívogatóan. Miután ennyire kíváncsivá tett, becsuktam a telefont, és zsebre dugtam, aztán leügettem a lépcsőn. A földszint még csendes volt, a vámpírok jó része nem kelt fel a napközbeni szunyókálásból. Odasiettem a bejárathoz, kinyitottam, és kiléptem a kicsi, fedett, kő bejáróra. Ott állt a járdán, félúton a kapu és a bejárati ajtó között. Megint a maga tipikus stílusában öltözött fel - lázadó a kifutóról. Farmer, szögletes orrú cipő, szálkás alakjára simuló, rövid ujjú póló, bal csuklóján széles bőrszíjú karóra. Mintha mindig elfeledkeztem volna arról a szívbe markoló mosolyáról és igéző, ágyba csalogató szeméről, ha távol voltam tőle - rendszerint egyéb vámpírdolgokon járt az eszem. Nagyot dobbant a szívem, amikor megláttam, milyen jól is néz ki valójában. A kezében pedig egy vázát tartott. Karcsú, tejüveg váza volt. Benne a virágok nagy színpamacsok, bazsarózsa, boglárka vagy valami más sziromkavalkád a karcsú, zöld szá-rakon. Gyönyörűek voltak. És kissé váratlanok. - Helló! - köszönt rám pajkos mosollyal, ahogy odamentem hozzá. - Nem is tudom, láttalak-e már Cadogan- szerelésben. - Meghúzgálta a blézerem hajtókáját, és egyértelmű tetszéssel nedvesítette meg az ajkát. - Nagyon... hivatalosan festesz. Csak néztem rá a bókolás hallatán, de éreztem, hogy az arcomba szökik a vér. - Köszönöm - feleltem, és a virágok felé intettem a fejemmel. - Feltételezem, ezeket nem Ethannek szántad.

- Jól gondoltad. Tudom, hogy nem szóltam, ráadásul mennem is kell, mert megbeszélésem lesz, de akartam neked hozni valamit. - A virágok fölé hajtotta a fejét, és a mosolya kissé bűntudatos volt. Egy kicsit bamba. És egy kicsit szívdobogtató. - Úgy véltem, szükséged lenne egy kis lakásavató ajándékra. Visszavigyorogtam rá. - Úgy érted, az életnagyságú poszteren kívül, amit már megkaptam? - Nos, nem mintha nem lenne fantasztikus ajándék, de valami... nőiesebbre gondoltam. - Azzal átnyújtotta a vázát, aztán hozzám hajolt, és az arcomra nyomott egy puszit. - Isten hozott a vámpírok világában, Merit! Amikor felegyenesedett, az arcán játszó mosolyból egyértelműen kitetszett, hogy komolyan gondolja az üdvözletet. Morgan a vámpírok vámpírja volt, igazi hívő. Azzal, hogy beköltöztem a házba, elköteleztem magam a vámpírok testvérisége mellett, és a jelek szerint ez sokat jelentett neki. - Köszönöm - feleltem. Ujjaim között melegnek éreztem a vázát, Morgan érintésének melege... és a varázslat nagyon halvány bizsergése még mindig ott volt rajta. Egy pillanatig csak nézett, a szemében szívből jövő érzelem tükröződött, aztán lerázta magáról, ahogy megszólalt a telefonja. Előhúzta a farmerje zsebéből, és a kijelzőre pillantott. - Fel kell vennem - mondta -, és rohannom kell. - Azzal megint hozzám hajolt, és gyengéden, mint mindig, az ajkamra szorította az ajkát. - Viszlát, Merit! - Búcsúzott, azzal visszasietett a járdára, és eltűnt a kapu mögött.

Egy darabig csak álltam, miközben az érzéseimmel viaskodtam. Egyedül azért jött idáig a Navarre-házból, hogy virággal lepjen meg. Virággal. És nem valami Bálint-napi kötelező virággal. Hanem csak-úgyvirággal. Meg kell hagyni, rendes srác. Érdekes módon, ahogy Morgan kisétált, Kelley jelent meg teljes Cadogan-díszben, egyik kezében katanával, a másikban egy retiküllel. Azért érdekes módon, mert Kelley a Cadogan-őrség többi tagjához hasonlóan bent lakott a házban. Mivel a nap csupán egy órája bukott alá a horizonton, akaratlanul is eltűnődtem, vajon hol vagy kivel töltötte a napot. - Szép virágok - jegyezte meg, mikor odaért hozzám. A Navarre új mesterének ajándéka? - Úgy fest - feleltem, azzal sarkon fordultam, és utánaeredtem a házba. Be kellett érnem ezzel a pár szóval, mert azonnal előkapta a mobilját, szétnyitotta, és a gombokat kattintgatta menet közben. Kelley nem volt az a cseverészős típus. - Jó napod volt? - kérdeztem, ahogy az alagsor felé vezető lépcsőhöz értünk. A két szint közötti lépcsőfordulón megállt, és elgondolkodva hajtotta félre a fejét, hollófekete haja a vállára hullott. - El sem hinnéd - felelte érdes hangon, aztán továbbsietett az alagsor felé. Egy pillanatra megtorpantam a lépcsőn, néztem, ahogy halad lefelé, és majd' megölt a kíváncsiság, de aztán erőt vettem magamon. Bár éppen csak szürkület után járt az

idő, a műveleti szobában máris lázasan folyt a munka. Lindsey és Juliét már az asztalánál ült, Juliét netezett, talán kutatást végzett. Lindsey a kamerákra felügyelt, meredten bámulta a monitorsort, miközben halkan, de folyamatosan beszélt a fülére kunkorodó headsetbe. A virágot a tárgyalóasztalra tettem, aztán odaléptem a falról lógó irattartókhoz, amelyek az utasításokat, bejelentéseket, iratokat és minden egyebet tartalmazták, amiről Luc szerint tudnunk kellett. Egyetlen kikericssárga papirost találtam az enyémben. Két egyszerű, ám vészjósló mondat állt rajta: „Szabadon engedték Celina Desaulniers-t. Behatolás várható Chicagóba." Belelestem a többi dossziéba; mindegyikben ott volt ugyanez a sárga lap. Nyilván Ethan adta hírül. Most már szárnyra kapott a hír és a figyelmeztetés is. Celina talán már útban van... ha ugyan nincs itt máris. Ezzel a motivációval úgy döntöttem, ideje teljesíteni őrzői kötelességeimet. A házi feladatommal kezdtem, átadtam Lucnak Breckék meghívóját. - Ethannek - magyaráztam. - Péntek este Breckenridge éknél. Bekukkantott a borítékba, és bólintott. - Gyorsan ment, Őrző. - Istennő vagyok a vámpírok közt, főnök! - Miután ezzel megvoltam, lekaptam egy karcsú mikrofonos fülhallgatót egy állványról, a copfom mellé illesztettem, és Lindsey monitorjaihoz léptem. - Dögöske szolgálatban - jelentette be Lindsey, mire a fülhallgatóm életre recsegte magát.

- Az őrző - vette tudomásul egy csikorgó hang a fülhallgatóból. A hang pedig a Cadogan kapujánál álló egyik RDI-s tündérhez tartozott. Ők őrizték a területet, amíg mi aludtunk (de Kelley például nem), valamint huszonnégy órás őrszolgálatban álltak a kapunál. A fülhallgatók révén mindnyájan kapcsolatban álltunk egymással egy természetfeletti katasztrófa esetére. Amint Mallorynak mondtam egyszer, sosem tudni, mikor csap le egy óriási, szárnyas csúfság az égből, hogy elragadjon egy vámpírt. Ugye, milyen remek a munkám? Nagy levegőt vettem, megigazítottam a fülhallgatót, meghúztam Lindsey szőke copiját, és elindultam az ajtó felé. - Elindultam - szóltam bele a mikrofonba. - Két perc, és fenn vagyok. - Vigyél rúzst is! - vetette oda Luc. Lindsey-vel, Juliettel és Kelley-vel együtt visszanéztem rá. - Rúzst? - Paparazzók - magyarázta. - Az RDI összeterelte őket, de ott állnak a sarkon - mondta egy félmosollyal. - És fényképezőgép is van náluk. Kelley felpillantott a monitorjáról. - Láttam őket befelé jövet. Úgy tucatnyian lehetnek fordult vissza a számítógépéhez. - Mind Chicago új kedvenceit akarják lekapni - morogta. Megálltam egy percre az ajtóban, mivel valamivel részletesebb utasításban reménykedtem, hiszen mi a fenét kellene tennem a lesifotósokkal? Nem kaptam semmit, míg Luc ki nem terelt.

- Remélem, olvastad a leközölhető válaszokat - mondta. - Eredj, és... őrzősködj! Csak amikor kívül kerültem az ajtón, és a lépcső felé tartottam, akkor ordított utánam: És semmi cicis fotó! Ezt megígérhettem. Bár a ház pár perccel azelőtt még csaknem üres volt, most fekete ruhás vámpírokkal volt tele a földszint; némelyikük valamilyen ketyerével a kezében - mind nagyon elfoglaltnak és természetfelettien vonzónak tűntek, miközben az emberek között - vagy mint én, a ház és urának szolgálatában - eltöltendő estéjükre készültek. Volt, aki felnézett, ahogy elmentem mellette, arckifejezésük skálája a kíváncsiságtól a kimondott megvetésig terjedt. Nem tettem a legjobb benyomást a beavatott társaimra, miután mindössze néhány nappal az átalakulásom után kihívtam Ethant. Az a felbolydulás, amit a kommendációs ceremónia alatt okoztam, miután szándékomon kívül nem engedelmeskedtem Ethan parancsának, szintén nem segített. A beavatás során Ethan kinevezett őrzővé, rám ru-házta a Cadogan-ház védelmének történelmi feladatát. De igaza volt Lindseynek - a pozícióm eltávolított a többi vámpírtól. Őrtársaim mellettem álltak, de tudtam, hogy a ház többi tagja még mindig csak töpreng. Lojális lehetek? Erős? Ethan szeretője? (Tudom. Ez utóbbi engem is zavart. Komolyan.) A bejárati ajtón át hagytam el a gigantikus, kővel burkolt házat, aztán kisétáltam a kapuhoz, és biccentettem a két őrt álló, feketébe öltözött tündérnek. Magasak és szikárakvoltak, hosszú, egyenes hajukat

szorosan hátrafogták kellemes, bár kissé hegyes arcukból. Egyenruhájuk fekete ingből, fekete csizmába tűrt, fekete oldalzsebes nadrágból és fekete hüvelybe dugott kardból állt. Úgy hasonlítottak egymásra, mintha testvérek lettek volna, meg sem tudtam különböztetni őket. Nem tudtam, hogy testvérek, ikrek vagy egyáltalán rokonok-e. Még a nevüket sem tudtam, és akkor sem jártam sikerrel, mikor körbekérdeztem a többi Cadogantestőrt. Úgy tűnt, az RDI tündérei kizárólag szakmai alapon hajlandók szóba elegyedni a vámpírokkal, ha egyáltalán megteszik. Lindsey csak úgy emlegette az őrszemeket, hogy „az Ikrek". Én a Rob és a Steve mellett maradtam. Persze nem tudtam, melyik Rob és Steve őrzi a házat aznap éjjel, de visszabiccentettek rám, amit bár kissé hűvösnek, de megnyugtatóan ismerősnek találtam. Annak a kevéskének az alapján, amit az elmúlt két hónapban tanultam a természetfeletti világról, örültem, hogy ezek a kardforgató harcosok a mi oldalunkon állnak... legalábbis amíg megfizetjük őket. - Sajtó? - kérdeztem. Az egyikük végigmért, és száznyolcvan-egynéhány centis magasságából felvonta hegyes szemöldökét. Hirtelen még a magam több mint százhetven centijével is nagyon-nagyon kicsinek éreztem magam. - A sarkon - felelte, és újra az utcára szegezte a tekintetét. Miután elvesztettem az érdeklődését, magam is végigpillantottam az utcán. Valóban ott voltak. A csődület nagyságát tekintve tizenháromra saccoltam a számukat. Mivel a szóbeszéd

szerint a lesifotósok nem a legkönnyebben kezelhető fráterek, az őrszemek impozáns munkát végeztek az összeterelésükkel. Másfelől persze ki ne engedelmeskedne összesen négyméternyi morózus, felfegyverzett szuperlénynek? Megindultam feléjük a járdán, úgy terveztem, átvizsgálom kívülről is a területet, mielőtt visszamennék, hogy bent tegyem ugyanezt. Nem tudtam ugyan, velem született-e az a kurázsi, hogy szembenézzek egy rakás paparazzóval, de úgy gondoltam, akár most is próbára tehetem a magabiztosságomat, hiszen Ethan péntek estére elvárja tőlem. Halovány, de kellemes mosolyt öltöttem az arcomra, ahogy feléjük ballagtam, és hosszú, egyenes frufrum alól szemmel tartottam őket. Ahogy közeledtem, egyre könnyebben tudtam magamra erőltetni az önbizalmat. Bár az arckifejezésük mindenre elszánt férfiakra vallott - bármit megtettek volna a Következő Befutó Fotóért -, a levegő a félelem szúrós szagával telt meg. Talán az RDI-őrszemek, talán a vámpírok közelsége miatt. Ironikus, nemde, hogy épp azoktól az emberektől (khm) félnek, akiket megszállottan próbálnak lencsevégre kapni. Fiatalabb koromban, amikor még a Merit-klán teljes jogú tagja voltam, számtalanszor lefényképeztek a családommal jótékonysági és sporteseményeken, fontos chicagói épületek avatásán vagy lebontásánál. Ám ezúttal mások voltak a riporterek, ahogy az én szerepem is. Én voltam a főfogás, nem csak az aranyos kisgyerek, akit magasra törő szülei körbehurcolnak egész Chicagón. Ahogy közeledtem, a nevemet kezdték

kiáltozni, lármásan versengtek a figyelmemért és a tökéletes közeliért. Vakuk villogtak, az utóképek egészen elvakították éjszakai életmódhoz szokott szemem. Miután összeszedtem újonnan felfedezett színjátszási képességeimet, bal kezem ujjaival megkocogtattam a kardom markolatát, és kimondottan élveztem, ahogy összeszűkült a szemük. Mint a prédáé. Kihívóan az ajkamba haraptam. - Jó estét, uraim! Úgy záporoztak a kérdések, hogy alig értettem őket. - Merit, mutasd a kardot! - Merit, Merit, ide! - Merit, mi újság ma éjjel a Cadogan-házban? - Gyönyörű tavaszi esténk van ma Chicagóban feleltem ravaszul mosolyogva és büszkék vagyunk, hogy a szeles városban élünk. Egyfolytában kérdeztek. Én pedig a leközölhető válaszokhoz tartottam magam, amelyekkel Luc látott el minket előző este; hál' istennek, rászántam az időt, hogy átfussam őket. Nem mintha nem lett volna rengeteg belőlük - leginkább áradozás, hogy mennyire imádjuk Chicagót, és hogy leghőbb vágyunk az alkalmazkodás, hogy a környék részévé váljunk. Szerencsére épp erről szóltak a kérdéseik is. Legalábbis eleinte. - Meglepte, hogy a parkbeli gyilkosságok elkövetője vámpír volt? - vakkantotta egy hang. - Elégedett Celina Desaulniers kiadatásával?

A mosoly az arcomra fagyott, és a szívem majd' kiugrott a helyéből. Épp az efféle kérdésektől tarthatott Ethan és Luc. És épp effélékre lehetett Jamie-től is számítani. - Nem nyilatkozik? - erősködött a riporter, és a tömeg elé lépett. Ezúttal csaknem megállt a szívem. Breckenridge volt, de nem az, akire számítottam. Úgy tűnik, idővel mindenki visszatér Chicagóba - vámpírok, emberek egyaránt. - Nicholas? Ugyanúgy festett, mint azelőtt, csak idősebb lett. Valahogy komorabb. Barna Cézár-frizura, kék szem. A maga sztoikus módján káprázatos srác. És az a szikár, sztoikus alak jelenleg farmert, Dr. Martens bakancsot és feszes, szürke pólót viselt. Az arcán pedig kifürkészhetetlen kifejezés - egy szemvillanással sem jelezte, hogy ismer, vagy hogy hajlandó lenne elismerni a közös múltunkat. Gyakran elgondoltam, milyen lenne újra találkozni Nickkel, hogy haveri lenne-e, vagy csak közömbös. Hivatalos pózát és kezdőütését látva nyilván ez utóbbi. Ennyit a szívélyes üdvözletről. Nick szemmel láthatóan tántoríthatatlanul folytatta: - Celina Desaulniers kiadatása elegendő büntetés volt az égbekiáltó bűntettekért, melyeket az ő segítségével követtek el Chicagóban? Jennifer Porter és Patrícia Long haláláért? Mivel a jelek szerint mélyen hallgatni fogunk kapcsolatunkról, ugyanolyan hivatalos, kissé leereszkedő pillantással viszonoztam az övét.

- Celina Desaulniers szörnyű tettet követett el Ms. Long és Ms. Porter ellen - feleltem. Hála az égnek, az ellenem intézett támadás titkát megtarthattam magamnak. Az, hogy egy Merit vámpír lett, köztudott volt; átalakulásom története azonban nem, legalábbis az emberek közt nem. - A gyilkosságokban játszott szerepéért megbüntették. Lemondott az amerikai életről és a szabadságáról, amiért részt vett ezekben a bűncselekményekben. A gyomrom összerándult amiatt, amit elhallgattam, amiért nem említettem, hogy szabadon engedték, és valójában már nem a büntetését tölti. Ám ez az apró részlet olyan pánikot és szarkeverést eredményezett volna, amit szívesebben hagytam Ethanre és a többi nagyúrra. Leghivatalosabb pillantásomat öltöttem magamra. - Amennyiben a házak e büntetést illető reakcióiról lenne kérdése - folytattam elirányíthatom a PRrészlegünk felé. Erre mit lépsz, Breckenridge? Lépett; arrogánsan lőtte vissza a nyílvesszőt. - Hát erre számíthatnak Chicago polgárai a köztük élő vámpírok részéről? Gyilkosságokra? Erőszakra? - Sok éve élnek vámpírok Chicagóban, Nick. - Az, hogy a keresztnevén szólítottam, rögtön kíváncsivá tette a fotósokat. Egyesek leengedték gépeiket, és egyikünkről a másikunkra néztek, valószínűleg már nem értették a párbeszédünket. - Már nagyon régóta élünk együtt békében. - Állítják maguk - felelte Nick. - De honnan tudhatjuk, hogy nem vámpírok követték-e el a város összes felderítetlen gyilkosságát?

- Az összes vámpírt egyetlen rossz illető tettei alapján ítéled meg? Ez aztán elegáns, Nick. - Mind vérszívók vagytok. - És ez igazolja az előítéletedet? - Akinek inge... - vont vállat. Nem lehetett nem kihallani hangjából az ellenségességet. De ami zavarba ejtett, az a forrása volt. Nickkel akkor szakítottuk meg középiskolás kapcsolatunkat, amikor továbbtanultunk - Nicholas a Yale újságírói programjára, én pedig angol szakra a New York Egyetemre mentem. Szakításunk nem volt valami drámai, miután mindketten arra jutottunk, hogy sokkal jobb barátok lehetnénk, mint szerelmesek. Egyegy telefonhívással vagy e-maillel tartottuk is a kapcsolatot, és úgy váltak el útjaink, hogy nem folyt vér. Legalábbis én azt hittem. Nem ez volt az egyetlen különös dolog. Ha már Breckenridge-ék a vámpírok ellen szálltak ringbe, miért Nick, miért nem Jamie állt ki verekedni? Valami nagyon furcsa dolog zajlott a háttérben. - Merit, Merit! Elkaptam a tekintetem Nickről, a szemében ülő keserűségről. - Merit, van valami alapja a szóbeszédnek, amely szerint Morgan Greerrel jár? Oké, sínen vagyunk. Pokolba az igazsággal, ha egyszer a szexről is lehet beszélni. - A Cadogan-ház őrzőjeként elég sokszor találkozom Mr. Greerrel. Mint tudják, ő Chicago egyik mestere. Felnevettek a kibúvó hallatán, de tovább erősködtek.

- És egy kis románc, Merit? Együtt vannak maguk ketten? A forrásaink ezt mondják. Ragyogó mosolyt villantottam a riporterre, egy sovány, dús szőke hajú, legalább egyhetes borostát viselő alakra. - Ha megmondja, kik a forrásai - válaszoltam -, én is felelek a kérdésére. - Bocs, Merit. Nem fedhetem fel a forrásaimat. De megbízhatóak. A szavamat adom rá. A riporterfalka csak nevetett a párbeszéden. Visszavigyorogtam rá. - Nem szívesen pukkasztom ki a buborékot, de nem azért fizetnek, hogy elfogadjam a szavát. A zakóm zsebe rezegni kezdett - a mobilom. Nem akartam ott hagyni a sarkon a rejtélyes módon dühös Breckenridge-et, főként jegyzetfüzetekkel és kamerákkal felszerelt, kíváncsi emberek társaságában, de végképp nem kívántam éppen előttük beszélni, bárki is keresett. Amellett végig kellett néznem a terület többi részét is. Még többsaroknyi kerítést kellett bejárnom. A csörgő telefon kapóra jött, hogy odébbállhassak. - Jó éjt, uraim! - köszöntem el, és otthagytam őket, hiába kiáltoztak utánam. Miközben előhúztam zsebemből a vibráló telefont, az eszembe véstem, hogy tájékoztatnom kell Lucot és Ethant a legújabb fejleményekről - rögtön azután, hogy megtudom, mi a fene folyik itt. A forrásunk vagy tájékozatlan volt, és nem tudta, melyik Breck kicsoda, vagy rossz, vagy nem érdekelte, vagy megpróbált tévútra vezetni minket. Nem is tudtam, melyik eshetőség a rosszabb.

Miközben továbbsétáltam a kerítés mentén a mögöttem villogó vakuk fényében, a fülemhez emeltem a telefont. Szinte azonnal elkezdődött a kiabálás. Betapasztottam a másik fülem. - Mallory! Mi a baj? Az első szóáradatból csak néhány szót csíptem el - „a Rend", „Catcher", „mágia" és „Detroit", valamint azt, ami valószínűleg a hívás kiváltó oka lehetett: „három hónap". - Édesem, lassíts már! Nem értem, mit mondasz! Az áradat lelassult, de helyette olyan cifra káromkodásba kezdett, hogy még az én harcedzett vámpírfülem is belepirult. - És ha az a seggfej azt hiszi, hogy hajlandó vagyok három hónapot valami gyakornokként tölteni Detroitban, hát óriásit téved! Komolyan mondom! Istenre esküszöm, Merit, ha még egyszer valaki kiejti a száján azt, hogy „mágia", széttépem! Azt nem volt nehéz kitalálni, hogy „az a seggfej" Catcher, de a többi rejtély volt. - Rébuszokban beszélsz, Mai. Catcher három hónapra Michiganbe akar küldeni? Ritmikus zihálást hallottam, mintha csak kismamáknak való légzőgyakorlatokat végezne egy hosszú összehúzódás alatt. - Beszélt valakivel a Rendből. Szövetség ide vagy oda, úgy fest, senkijük sincs Chicagóban, annak ellenére, hogy rohadtul a miénk a harmadik legnagyobb város az egész országban. Na mindegy, ne törődj vele, valami történelmi szarság miatt van, és részben ezért is dobták ki, de engem Detroitba akarnak küldeni, hogy valami

hivatalos varázslófélével gyakorolhassak, nehogy kísértésbe essek, és nyilvánosan űzzem a mágiát, amit még csak nem is tudom, hogy kéne használni! Nevetséges, Merit! Nevetséges! Közben sétáltam tovább, próbáltam odafigyelni a környezetemre, miközben folytatta a kirohanását. Sokkal könnyebben bírnék az ilyesmivel, ha közben nem kellene azon aggodalmaskodnom, hogy trollok vagy orkok ugrálhatnak ki minden lámpaoszlop mögül. Hú - erre meg is torpantam. Vannak Chicagóban orkok? - Két nap múlva el kell utaznom! - folytatta. - És ezzel van leginkább tele a tököm. Vissza sem ruccanhatok Chicagóba, el sem hagyhatom Detroitot egészen a gyakorlat végéig! - Bár egy lánynak nincs is „töke" - jegyeztem meg -, értem, hogy mi a baj. Catchernek megvan a maga múltja a Rendben. Nem tudná elintézni valahogy? Mallory felhorkant. - Bár úgy lenne! Hogy rövidre fogjam, Catcher elvesztette a rangját meg minden egyebet is, amikor úgy döntött, hogy Chicagóban marad. Úgy fest, épp ezért rúgták ki, mert itt akart maradni, ők pedig nem voltak vevők az ötletre. Nem gondolták, hogy a Rendnek Chicagóban is szüksége lenne egy mágusra, még kevésbé egy helybélire. Jelenleg nem áll valami nagy becsben. Tudod, rohadt egy dolog, hogy nincs levelező tagozatos varázslóiskola - jegyezte meg. - Mágus szakképző vagy ilyesmi. Te sem tudsz ilyesmiről, drágám? A beszélgetésben beállt csendben elmosolyodtam a felhangzó motyogás hallatán, ami azt jelezte, hogy

Catcher végig ott állt mellette, miközben leseggfejezte. Amilyen kemény edzéseket csináltatott velem az utóbbi időben, örültem, hogy valakitől ő is megkapja a magáét. Mármint megértettem, hogy fel kell készítenie a legrosszabbra, főleg, hogy Celinát szabadon engedték, de annak is megvan a határa, hogy mennyiszer lehet egy lányt egy antik szamurájkard élére hányni. - Semmi? - szólt a telefonba Mallory. - Hú - feleltem, miközben az eszem félig az ügy részleteivel volt elfoglalva. - Catcher csökönyösen köntörfala- zott, valahányszor a Rend került szóba. Közben a kovácsoltvas kerítés körül futó sövényben felfedeztem valami résfélét. Közelebb mentem hozzá, és meghúzgáltam pár levelet, amelyek alig látszottak a felettük álló lámpaoszlop fényében. Szerencsére hozzáértő vizsgálatom felderítette, hogy csak egy megsárgult foltról van szó a lombok között, nem szabotőr vagy reménybeli betörő munkájáról. Megjegyeztem magamban, hogy szólnom kell... nos, fogalmam sincs, kinek kell szólnom, de lefogadom, hogy van valami kertészfélénk. - Figyelsz egyáltalán? Elég nagy válsághelyzetben vagyok, Mer! - Bocs, Mai! Szolgálatban vagyok, épp őrjáratozom. Továbbsétáltam, és közben végigpásztáztam a sötét, üres utcát. Miután elhagytam a tucatnyi lesifotóst, nem sok látnivaló maradt. - A Rend olyasmi, mint egy szakszervezet, nem igaz? Akkor nem tudsz esetleg panaszt tenni a detroiti út miatt? - Hm. Jó kérdés. Catch, nem lehet panaszt tenni? Fojtott hangú tárgyalás következett.

- Nem lehet - jelentette végül Mallory. - De két nap múlva kell mennem! Légy olyan édes, és vonszold át a segged, hogy megvigasztalj! Detroit, Merit! Ki bírna ki három hónapot Detroitban? - Például Detroit úgy egymillió lakosa, óvatos becslésem szerint. Most nem mehetek át. Dolgozom. Elhalaszthatjuk műszak utánra? - Azt hiszem. És csak hogy tudd, Darth Suliivan megmételyezi a barátságunkat. Tudom, hogy most ott laksz, de attól még lesned kellene a kívánságaimat! Felhorkantam. - Darth Suliivan ugyan nem értene egyet veled, de meglátom, mit tehetek. - Megyek a Chunky Monkey-s dobozért! - jelentette ki. - Majd elfoglalom magam a fagyival, amíg megjössz. Letette, mielőtt elköszönhettem volna, talán már két kanál- nyira vájt a jégkrémes dobozban. Meglesz, gondoltam. Legalábbis amíg át nem tudok menni. A munkaidőm többi része szerencsére dráma nélkül telt el. Bár megtanultam, amit tudtam, ha az volt kitűzve, edzettem, és el tudtam látni mindazt, amit egy őr gépies kötelességének véltem, ennek ellenére nem voltak illúzióim: a sötétben bújó undokságokkal nem tudnék elbánni. Na persze, sikerült vállon döfnöm egy karóval Celinát, amikor végső összecsapására készült Ethannel na de a szívére céloztam. Ha valami vagy valamik minden erejüket és bátorságukat összeszedve a Cadogan-házra támadtak volna, én és a kardom aligha ijesztjük el őket. Inkább afféle előretolt figyelmeztető egységnek véltem magam. Valószínűleg nem tudnám

távol tartani a rosszfiúkat, de legalább riaszthatom a csapat többi tagját, a határtalanul tapasztaltabb gárdát, ha probléma adódna. És ha már a problémáknál tartunk, bár tudtam, hogy jelentenem kellene a legújabb Breckenridge-féle fejleményeket - hogy Nick visszatért Chicagóba, és a paparazzókkal együtt a kapunk előtt vert tábort -, az utóbbi pár nap során épp elég időt töltöttem Ethan és Luc társaságában természetfeletti tragédiák megvitatásával. Amellett lett volna pár kérdésem Nickhez is, amelyeket nem tehettem fel neki egy riporterhorda előtt. Pár kérdés Nick újdonsült ellenségességéről. Ethan és én másnap este a Breckenridge-birtokra készültünk. Ha Nick is ott lesz, elég időm lesz egy kis nyomozásra. Jó tervnek tűnt, megalapozott akciónak egy újdonsült őrzőhöz képest. Vagy az volt, vagy egy alaposan kidolgozott módszer, amivel Ethant elkerülhetem. -A kecske meg a káposzta - mormoltam magamban mosolyogva. Hogy kissé távolabb kerüljek Darth Sullivantől - és viszonozzam Mallory saját bizarr, természetfeletti átalakulásom során nyújtott törődését -, bepattantam a Volvómba, és a Wicker Parkba hajtottam egy kis műszak utáni, legjobb barátnői vigasztalásra. Mikor odaértem, a barna téglás épület fényárban úszott, még ezen a korai órán is. Nem húztam az időt csengetéssel, egyenesen besétáltam, és a konyha felé vettem az irányt, ínycsiklandó illatok terjengtek. -Csirke rizzsel - jelentette be Mallory a tűzhely előtt, ahol épp rizst és mártást kanalazott egy tányérra. A

tetejére sült csirkét púpozott, és rám mosolygott. Tudtam, hogy éhes leszel. -Istennő vagy te a nők között, Mallory Carmichael! Odavittem a tányért a konyhapulthoz, letelepedtem, és az ételre vetettem magam. A hihetetlenül gyors vámpíranyagcsere az alaknak igen jót tesz, de rettentő étvágyat csinál. Ritkán telt el egy óra anélkül, hogy ne álmodoztam volna mindenféle grillezett, sült vagy főtt állatokról. Persze az életben maradáshoz vér is kell végül is vámpír vagyok -, de mint Mal megállapította, a vér olyan, mint valami vitamin. Nagyon laktató, és nagyon fontos. Jólesik - olyan, mint a vámpírok erőlevese. Attól, hogy nejlonzacskóban árulják, és egy nem túl eredeti módon Blood4You névre keresztelt cég szállítja egyenesen házhoz, szemernyit sem esik kevésbé jól, még ha nem is valami elegáns megoldás. A csirke és a rizs viszont az éhségemet csillapította. Remek recept volt, és ez volt az egyik első étel, amelyet Mallory főzött, amikor három évvel azelőtt lakótársak lettünk. Ráadásul jobb volt, mint bármi, amihez a Cadogan- ház konyhájából hozzájutottam, legalábbis szerintem. Catcher poroszkált be a konyhába mezítlábasán, farmerben, pólóhúzás közben. A széle épp időben ereszkedett a derekára, hogy elrejtse a hasán lévő, kerek tetoválást. Egy négy cikkre osztott kört ábrázolt, a mágia négy nemének jelképét. - Merit! - üdvözölt, miközben a hűtőhöz lépett. - Látom, kibírtad, hogy távol maradj egészen meddig is? Huszonnégy órán át? Épp tele volt a szám csirkével és rizzsel; lenyeltem.

- Épp rendetlenkedő mágusokat tanulmányozok. Fújtatva kapott fel egy doboz tejet, és közvetlenül a kinyitott kartoncsücsökböl hörpintett. Malloryval az arcunkon ugyanolyan fintorral figyeltük. Persze én is ezt műveltem a narancslével, de ő fiú volt, és a tejet itta így. Azért ez durva. Malloryra sandítottam, ő pedig elkapta a pillantásomat, és szemét a plafonra emelte. - Legalább most már felteszi a vécépapírt a tartóra. Ez már haladás. Imádlak, Catch! Cacher morgott, de közben mosolygott. Miután becsukta a hűtőajtót, ő is csatlakozott hozzánk, és Mallory mellé állt a pult túloldalán. - Felteszem, Ethan beavatott, mi újság Celinával. - Hogy valószínűleg útban van Chicago felé, hogy elintézzen? Igen, említette. - Elengedték Celinát? - kérdezte Mallory, miközben aggodalmas pillantást vetett Catcherre. - Komolyan? Catcher lehajtotta a fejét. - Nem adunk ki róla sajtóközleményt vagy ilyesmi, de igen. - Aztán rám nézett, és a tekintete majd' felnyársalt. - Eltűnődik az ember, hogy a vámpírok élvezik-e a drámai helyzeteket, mivel egyre több ilyet gyártanak. - Celina gyárt egyre többet - tisztáztam a villámmal mutogatva. - El sem tudom mondani, hogy örültem neki, hogy egy penészes, brit várbörtönben senyved. Azzal bekaptam még egy falatot a csirkéből; az étvágyam szemlátomást nem ment el attól, hogy egy önimádó vámpír épp azért kel át az Atlanti-óceánon, hogy elkapjon. Másrészt persze akár élvezhettem is az ételt, amíg tehettem.

- Most, hogy ezt megtárgyaltuk - váltottam témát -, nem akarna valaki beavatni a varázslódrámába? - El fognak vinni - felelte Mallory. - Schaumburgba - egészítette ki Catcher szárazon. - Én viszem el Schaumburgba. - Szóval akkor nem is Detroitba? - kérdeztem egyikükről a másikra pillantva. Elég nagy volt a különbség, mivel Schaumburg a város északnyugati agglomerációjához tartozott. Harminc mérfölddel, valamint a Nagy Tavak egyikével feküdt közelebb Chicagóhoz, és hozzám, Detroitnál. Mallory Catcherre mutatott begörbített hüvelykujjával. - Ez itt megeresztett egy telefonhívást. A jelek szerint nem veszítette el minden összeköttetését a Renddel. Catcher arca mintegy végszóra komorult el. - Tekintve, hogy hívásokról volt szó, így többes számban, mielőtt Baumgartnert egyáltalán a telefonhoz engedték volna, kissé túlbecsülöd a befolyásomat, ha azt állítod, vannak összeköttetéseim. Inkább fogalmazzunk úgy, hogy némileg enyhült az álláspontjuk azt illetően, hogy Chicagóban kellene lennie egy helybéli mágusnak. - Ki az a Baumgartner? - tudakoltam. - A 155-ös elnöke. - Értetlen tekintetem láttán Catcher elmagyarázta. - A régi egységem, az Egyesült Mágusok és Bűbájosok Szövetségének 155-ös fiókja. Csaknem a torkomon akadt a csirke, és mikor elmúlt a köhögési roham, megkérdeztem: - Tehát a mágusok rendjét rövidítve Emábűsznek hívják?

- Á, nagyon is igazad van - sandított Mallory vigyorogva Catcherre. - Ez megmagyarázza, miért hívják inkább „Rendnek". Mindkét megállapításra helyeslően bólogattam. - Tehát a juttatások jók, a marketingjük viszont szar összegezte Catcher. - Az a lényeg, hogy nem kell három hónapot Detroitban töltenie. - Nem mintha nem lenne pompás város - vetette közbe Mallory. - Pompás város - helyeseltem, de csak a forma kedvéért, mivel még sosem jártam ott. - Tehát mi is ez a kiképzés, varázsórák meg mi a csuda? - Mi a csuda - felelte Catcher. - Nincsenek tanórák, csak gyakorlat. Elkezdi használni és irányítani a Nemeket, elsődlegeseket és másodlagosakat egyaránt, hogy megérthesse a Rend többi tagjával szembeni kötelességeit és feladatait, és ha van pár szabad percük a hangja olyan száraz lett, akár a pirítós -, akkor azt is, hogyan uralja és irányítsa azt az erőt, amely most kezdett a testébe áramlani. Pislogva néztem rá, megpróbáltam elképzelni, hogy az én kék hajú, kék szemű reklámszakember legjobb barátnőm - jelen pillanatban ROSSZ KISLÁNY feliratú pólóban és feszes farmerben - ugyan hogy boldogul majd mindezzel. - Hú! - csak ennyit tudtam kinyögni. - Megéli és magába szívja az erőt, megtanul uralkodni rajta. - Merengve elhallgatott, egészen addig bámult a semmibe, míg Mallory az ujja hegyével a karjához nem ért. Felé fordult, és ránézett. - A mágusok a gyakorlatban tanulnak, azáltal, hogy átengedik magukon

az erőt. Semmi könyv, semmi tanóra, csak csinálják. Schaumburgban egyből a mély vízbe dobják, de megbirkózik vele. Rögtön a nehezével, a maga módján, biztonsági háló nélkül. Úgy tippeltem, most az jön, „ahogyan nekem is kellett". Szónoklata úgy hangzott, mint az öreg szakié, aki arról panaszkodik, minden mennyire megváltozott az ő ideje óta, amikor még oda-vissza fel kellett másznia a hegyoldalon iskolába menet és hazafelé stb. stb. Persze fogadni mertem volna, hogy nehezebb megtanulni Mallory törékeny testén át áramoltatni az erőt, mint egy pár matekkönyvet felcipelni a domboldalon. - A fenébe - néztem rá együtt érzően. - A vámpírok legalább kézikönyvet kapnak. Másrészt viszont nagyjából ez minden. Bár Luc becsben tartotta a testedzést, és én is értékeltem az erőfeszítést, nekik Ethannel sok évtized állt rendelkezésükre tapasztalatot szerezni, mielőtt elfoglalták házbeli pozíciójukat. Nekem két hetem, egy önhitt mágusom és egy katanám volt csak ahhoz, hogy őrző váljon belőlem. - Szóval Schaumburgba megyek - szólalt meg Mallory -, ahol valamivel kevesebb gyakorlati tapasztalatot szerzek, mintha az egész nyarat Detroitban tölteném, de remélhetőleg ahhoz eleget, hogy ne változtassam a rosszfiúkat csillámporrá egy véletlen csettintéssel. És mintha csak demonstrálni akarta volna, csettintett az ujjával, mire apró, kék szikra pattant ki az ujja hegyéből, és a levegőt hirtelen a varázslat elektromossága kavarta fel. Catcher a szikra köré zárta ujjait, és amikor kinyitotta a kezét, fénylő, kék gömb pihent a tenyerén. Felemelte a kezét, csücsörített, és

elfújta. Csillámló kristályokká esett szét, amelyek szikrázó varázslattal töltötték meg a levegőt, mielőtt szétoszlottak és eltűntek volna. Aztán olyan perzselő pillantást vetett Malloryra, hogy boldog voltam, sőt szuperboldog, hogy a Cadoganházban lakom. - Jó kis alagút. Ó, drága, édes istenem, mennyire nem volt rá szükségem, hogy azt hallgassam, Mallory milyen jó kis alagút. - Szóval Schaumburgba mész - ismételtem meg, hogy visszatereljem a társalgást, és újabbat haraptam a csirkébe, mielőtt végleg elment volna az étvágyam. - És ott töltöd le a gyakorlati idődet. Meddig kell maradnod? Részleteket! - Éjszakázni fog - mondta Catcher. - Egy ideig Schaumburgban tölti az estéi nagy részét. Mivel kivételt tettek vele, nem tudjuk, meddig tart a gyakorlat. Különleges eset, különleges szabályok. Felteszem, addig marad, míg be nem bizonyítja, mennyit ér. Gúnyos pillantást váltottunk Malloryval. - Az a szomorú, hogy komolyan is gondolja - jegyezte meg Mallory. Ekkor eszembe jutott valami. - A fenébe is, Mal, és mi lesz a munkáddal? Mallory arca szokatlanul sápadtra váltott. Kinyúlt a székéről, és felemelt egy fehér borítékot a pult egyik végén heverő levélkupac tetejéről. Elém tartotta, hogy elolvashassam a címzett nevét - McGettrick Combs. - Felmondás? - kérdeztem. Bólintott, és visszatette a levelet a kupacra.

Catcher hátulról a nyakára tette a kezét, és megmaszszírozta. - Már megbeszéltük - mondta. - Tudom - felelte Mai, és lehajtotta a fejét. - Csak egy változás. - Mikor felpillantott rám, a szemében könnyek csillogtak. Annak ellenére, hogy milyen kínos volt látni a szerelmesebb pillanataikat, örültem, hogy ott van neki Catcher, hogy van valakije, aki hasonló dolgokon ment át, aki eligazíthatja az egészben, vagy egyszerűen csak ott van neki, ha vigaszra vágyik. - Sajnálom, Mallory - csak ennyi jutott eszembe. Tudtam, mennyire imádja a munkáját, mennyire rászabták, és milyen büszke volt, amikor egy-egy általa kiötlött tévéreklám vagy hirdetés megjelent a Tribben vagy az ABC-7-en. Szipogott egy kicsit, bólintott, és az öklével letörölte a pillái alá sikló könnycseppeket, aztán felkuncogott. - Hé, ha megkapom a tagsági igazolványomat, gondold csak el, mennyi ajtó nyílik majd meg előttem! - Abszolúte, kölyök - felelte Catcher, és előrehajolt, hogy csókot leheljen a halántékára. - Abszolúte. - Nem akarom lehurrogni a szövetségpárti felet vetettem közbe -, de vajon olyan ajtó is van köztük, ami valami páncélteremre vagy legalábbis fizetésre nyílik? Catcher bólintott. - Ha befejezte a tréninget, miután a Rend végre rájött, hogy Chicagóban is szükségük van valakire a terepen, készültségben lesz. - A mondat közepe morcosan, nyilvánvaló keserűséggel hangzott el. Más szóval tipikus Catcher- stílusban.

- Készültségben? - kérdeztem vissza Malloryra nézve, aki csúfondárosan mosolygott. - Vitás kérdéseket próbálok megoldani, nyomozgatni, ilyesmi - vont vállat. - Ez is egy munka. Úgy értem, nem éppen Hyde Park-beli Cadogan-fizetés, de megleszek. És ha már a Cadogan-féle pénzről van szó, veled mi újság? Milyen az élet Darth Suliivan gyámsága alatt? - Hát - kezdtem bele -, már megint beugratott valamibe. Catcher minden előzetes figyelmeztetés nélkül szitkozódott egyet, aztán előrehajolt, kivette a tárcáját a farzsebéből, és előhúzott egy húszdolláros bankót, amit azonnal át is nyújtott Mallorynak. Mai a pénzre vigyorgott, aztán gondosan összehajtotta, és a blúzába dugta. - Nagyra értékeljük befektetését az egész Carmichael Hitelbank nevében. Felvont szemöldököm láttán Catcher felé intett a fejével. - Fogadtam vele, hogy huszonnégy órán belül beleugrat valamibe. Bell úr viszont úgy vélte, hogy Darth Suliivan először hagy egy kicsit „berendezkedni". - A fenébe! Bár én is fogadhattam volna! - feleltem. Kétségeim voltak afelől, hogy mennyit árulhatok el nekik a fent említett beugratásról, de mivel Ethan valószínűleg úgyis beszámol a terveiről Catchernek, ő pedig kétségkívül továbbadja Mallorynak, úgy gondoltam, nem kockáztatok sokat. - Felderítő munkát végzünk. Hogy rövidre fogjam, hazalátogatok. Mallory felvonta egyik szemöldökét. - Hogy érted, hogy hazalátogatsz?

- A Merit-klánnal fogok lógni. - Komolyan? - Na ja. Megpróbálok közelebb férkőzni egy régi baráthoz. Ethan szerint, legalábbis ennyit elárult, megpróbáljuk távol tartani a fürkész emberi szemeket bizonyos vitatható vámpírtevékenységtől. Azt csak a jóisten tudja, hogy milyen titkos indítékai vannak még. - Mostanság az is titkos indítéknak számít, hogy a bugyidba férkőzzön? - Ugyan! - fintorogtam. Mai a plafonra emelte a szemét, nyilván nem vette be a megjátszott undort. - Na jó. Nagyon is tetszene, ha nem lenne akkora seggfej. - Épp ez a baj vele - mormoltam. - Ha már erről van szó - szegte fel az állát Mai -, mi hír Morganről? Terveztek valamit a hétvégére? - Nem igazán - feleltem határozatlanul, és ennyiben is hagytam. Igaz, nem sok mindenről tudtam beszámolni, de nem is volt kedvem erről beszélgetni; ha agyonelemezgetjük, az nem segít. Visszásak voltak az érzelmeim azzal a sráccal szemben, akivel álrandikra járok. Az órámra néztem. Két órám volt napkeltéig. Azaz elég időm, hogy visszaslisszoljak a Cadogan-házba, perverz módon hosszan letusoljak, és pihizzek egy kicsit lefekvés előtt. - Mennem kell - jelentettem be. Odavittem az üres tányért a mosogatóhoz, beletettem, és hátranéztem. Mikor kezdődik a kiképzés? - Vasárnap - állt fel a székéről Mallory.

Azaz két teljes napja volt egy kis gyakorlat előtti bulizásra, vagy legalábbis pár duhaj gyakorlat előtti menethez Catcherrel. - Kikísérlek - mondta. Catcher is jött, Mallory hátát simogatta. Ahogy a nappaliba értünk, szó nélkül letelepedett a kanapéra, lábát keresztbe téve a dohányzóasztalra tette, és a távirányítóval a kezében hátradőlt. Bekapcsolta a tévét, és azonnal a Lifetime csatornára váltott. Malloryval félrebillentett fejjel, állva néztük ezt a hihetetlenül szexi, hihetetlenül férfias férfit, akinek a szeme a tévére tapadt. Ingerült pillantást vetett ránk, majd visszatért a tévéhez. - Tudod, hogy bírom ezt a szart - mondta, majd Mallory felé intett -, és ő lakik velem. - Mivel nyilván elegendő érvnek vélte, szipákolt egyet, a lába közé ejtette a távirányítót, és a feje mögött összekulcsolta a kezét. - Az életem - jegyezte meg Mallory. - A szerelmem. Szívem bitorlója. - A távirányítód bitorlója - javítottam ki, és magamhoz öleltem. - Szeretlek! Hívj, amikor csak kellek! - És is szeretlek - felelte, és amikor kibontakoztunk az ölelésből, Catcher felé intett a fejével. - Szombat este vacsorát főz, amolyan kiképzés előtti lakomát. Nem igazán vágyom búcsúbulikra, de távol álljon tőlem a panaszkodás, ha valaki vacsorát akar készíteni a tiszteletemre. Úgy neveztük el, hogy nem-is-olyanhosszú-időre-szóló búcsúbuli. Eljössz? Esetleg Morgant is hozod? Ironikus pillantással feleltem. - Nem-is-olyan-hosszú-időre-szóló búcsúbuli?

- Jesszus! - méltatlankodott. - Ugyanolyan csökönyös vagy, mint ő. Akkor hívd tűnés-bulinak, ha attól jobban érzed magad. Bimbózó mágusnő vagyok. Még meg sem ünnepeltük, pedig szerintem ideje lenne. Ezzel elköszöntünk egymástól, és beültem a kocsimba. Mikor visszatértem a Hyde Parkba, leparkoltam a Cadogan kapuja előtt, aztán átvágtam a házon, és egyenesen az emeleti szobámba mentem. Ledobtam a kulcsaimat, lecsatoltam a kardomat, majd körülnéztem. Úgy terveztem, hogy hosszasan zuhanyozok, aztán pizsamában olvasok kicsit, mielőtt a nap eléri a horizontot. Ám mivel már csaknem negyvennyolc órája laktam itt, és még alig találkoztam valakivel a többi kilenc- venhét bentlakó vámpír közül, úgy döntöttem, valami jóval kevésbé könyvmolyos és jóval társaságibb dolgot kellene csinálnom. Lekapcsoltam a szobámban a villanyt, és a lépcső felé indultam. Lindsey második emeleti szobájából lárma szűrődött ki, beszélgetés és a tévé hangjának kakofóniája. Bekopogtam, és Lindsey invitálására („Vonszold be a segged, Őrző!") ki-nyitottam az ajtót. Az apró szoba, amely amúgy is tömve volt bútorokkal és Lindsey kifejező dekorációjával, most tele volt vámpírokkal. Hatot számoltam Lindsey-vel és Malikkal együtt, akik az ágyon heverésztek. Kelley és az újonc Connor (Lindsey aktuális szívszerelme) a földön ültek két másik társaságában, akiket nem ismertem. Mind a hatan a Lindsey könyvespolcán csücsülő kicsi, kerek tévékészülékre meredtek. A képernyőn erős akcentusú,

vékony emberek ócsárolták egy termetes, kipirult nő öltözködését, aki tényleg olyan ruhában volt, hogy az bántotta a szemet, de nem fukarkodott a visszavágással. - Ajtó - szólt rám Kelley anélkül, hogy rám nézett volna. Engedelmesen becsuktam. - Huppanj le, Őrző! - paskolta meg az ágyat Lindsey, és arrébb csúszott Malik mellől, hogy kettejük között helyet csináljon nekem. Óvatosan átlépkedtem a vámpírok és egy félig elfogyasztott pizza között, melynek láttán a gyomrom úgy kordult meg, ahogy a vértől sosem szokott, és az ágyra másztam. Fejjel előre tudtam csak felkúszni, aztán óvatosan megfordultam, miközben sűrűn elnézést kértem Maliktól és Lindsey-től a rugdalózásért és bökdösésért. Morgással és hördüléssel válaszoltak, ám ezeket a műsornak tulajdonítottam, amely a jelek szerint valamiféle hisztérikus csúcsponthoz közeledett. - Ők itt Margót és Katherine - mutatott Lindsey a padlón csücsülő ismeretlen vámpírokra. Margót, a megkapóan szép, egyenesre vágott barna hajú lány, akinek a frufruja hegyes csúcsban végződött borostyánszínű szeme között, hátrafordult, és az ujja hegyével integetett. A világosbarna haját magasan ülő kontyban viselő Katherine szintén megfordult, és rám mosolygott. - Merit - intettem vissza. - Tudják, hogy ki vagy, menőkém. Connort és Kelley-t pedig ismered - tette hozzá Lindsey, amikor elhelyezkedtem, párnát tettem a hátam mögé, és keresztbe vetettem a bokámat az apró készüléken villódzó valóságshow-tól két-méternyire.

Connor felpillantott, és elvigyorodott. - Hál' istennek, hogy itt vagy. Én voltam a legfiatalabb srác az egész szobában, vagy ötven év hátránnyal. - Nem akarlak elkeseríteni, szivikém - vágott közbe Lindsey -, de már nem vagy srác. - Egy szelet pizzáért kiáltott, mire odapasszolták neki a dobozt. Szemét a tévére szegezve kivett egy szeletet, aztán továbbadta nekem a pizzát. Én is rávetettem magam egy szeletre, csak annyit vártam, hogy ellenőrizhessem, alaposan meg van-e rakva hússal. Bingó. Bár alig volt langyos, és az a fajta felháborító New York-i hibrid volt, ami elviselne még öt centi tésztát, szószt és sajtot, azért jobb volt, mint egy pofánvágás. Malik hozzám hajolt. - Hallottad, hogy kiengedték? A Cadogan-vámpírként töltött addigi két hónap során ez volt az első alkalom, hogy Malik közvetlenül hozzám szólt. És ha már itt tartunk, ez volt az első eset, hogy farmerben és pólóban láttam. Lenyeltem egy adag karajt, sajtot és tésztát. - Igen - suttogtam. - Ethan tegnap mondta. Kifürkészhetetlen arccal bólintott, és visszatért a tévéhez. Első társalgásnak nem volt valami sok. Ám én a törődés jelének vettem, és úgy határoztam, hogy megelégszem ennyivel. Reklám következett, és a szoba majd' felrobbant a hangzavartól, ahogy Margót, Lindsey, Connor, Katherine és Kelley kitárgyalta a látottakat, megvitatta, ki „nyer", és fog először sírni. Nem egészen értettem, min versenyeznek, a díjat még kevésbé, de mivel a

vámpírok szemmel láthatóan élvezték az emberi drámát, én is bekapcsolódtam, és próbáltam utolérni őket. - A hisztérikánál maradunk - magyarázta Lindsey a pizzája szélét csipkedve. - Azt hittem, mind hisztisek - jegyeztem meg. Pár percnyi reklám után Malik lassan lekászálódott az ágyról. - Miattam? - kérdeztem könnyedén. - Lezuhanyozhatok. Kuncogva állt talpra, a tévé fényében megcsillant a nyakában a medál és valami más is - egy vékony ezüstláncon függő kicsi ezüstkereszt. Ennyit a mítoszról. - Nem miattad - felelte. - Vissza kell mennem. - Elindult a vámpírok között, akik egyáltalán nem zavartatták magukat, miközben igyekezett nem rájuk taposni. - Húzódj le! - Félre az útból, vámpír! - szólt rá Margót, és egy marék pattogatott kukoricát dobott felé. - Gyerünk már! Malik jámboran leintette őket, aztán eltűnt az ajtó mögött. - Hová kellett visszamennie? - kérdeztem Lindsey-t. - Hm? - kérdezett vissza szórakozottan, a képernyőre tapadva. - Malik. Azt mondta, vissza kell mennie. Hová kell visszamennie? - Ó - felelte Lindsey. - A feleségéhez. Ő is itt lakik vele. A te emeleteden van a lakosztályuk. Csak pislogtam. - Malik nős? - a mondatból nem „Malik" lepett meg, hanem a „nős". Hogy egy vámpír házas legyen, az valahogy furának tűnt. Vagyis annak alapján, amit addig

láttam, a vámpír életmód eléggé hasonlított a kollégiumi életstílushoz. Vámpírszálláson lakni valahogy nem tűnt túl áldásosnak egy hosszú távú kapcsolatra nézve. - Mindig is nős volt - magyarázta Lindsey. - Együtt alakultak át. - Rám sandított. - Ott laksz velük egy folyosón. Nem vall jó szomszédra, hogy nem is üdvözölted őket. - Nem vagyok valami jó szomszéd - ismertem be, ahogy ráébredtem, hogy Malik az egyetlen, akiről tudom, hogy az első emeleten lakik, és még ezt is csupán négy másodperce tudtam meg. - Ismerkedési bulira lesz szükség - határoztam el. Lindsey felhorkant. - Mik vagyunk mi, talán gólyák? Az ismerkedő buli csak ürügy arra, hogy az ember jól leigya magát, és olyanokkal menjen el, akiket alig ismer. - Pillantása lassan Connor tarkójára siklott, és kéjesen elmosolyodott. - Másrészt persze... - Másrészt persze összetörnéd Luc szívét. Talán egyelőre hanyagoljuk azt az ismerkedést. - Igenis, anya! - Szobafogságra is ítélhetlek? - horkantam fel. - Valószínűtlen - nyújtotta el a szót. - Most pedig fogd be, és figyeld a hisztiseket! Maradtam egészen a műsor végéig, a pizza végéig, és addig, amíg a földön ülő vámpírok fel nem álltak, nyújtózkodtak, és elköszöntek. Örültem, hogy benéztem, örültem, hogy végre más Cadogan-vámpírok társaságában is eltöltöttem egy kis időt, nem csak a ház 394 éves mesteréében. Már a főiskolán is nagyrészt kimaradtam a társasági életből, talán az egészségesnél

több időt fordítottam olvasásra és tanulásra, mindig úgy gondoltam, hogy barátkozni később is ráérek. Aztán eljött a diplomaosztó, én pedig addigra sem ismertem meg a csoporttársaimat úgy, ahogy megismerhettem volna őket. Most lehetőségem nyílt újrakezdeni az egészet - a körülöttem lévőkre fordítani az energiámat ahelyett, hogy elvesznék a szellemiségben. Befordultam egy sarkon a lépcső elé, és annyira a gondolataimba mélyedtem, hogy csaknem megfeledkeztem róla, hogy Ethan is a második emelet lakója. Pedig ott volt. A lakosztály ajtajában állt, amely valaha Amberé volt volt asszonyáé, a nőé, aki elárulta Celina kedvéért. Ahogy megjelentem, felpillantott, ám két tagbaszakadt ember lépett közénk, akik méretes komódot cipeltek, így a szemkontaktus megszakadt. - Még pár forduló - szólt egyikük Ethannek vaskos Chicago környéki akcentussal, miközben végigcaplattak a folyosón. - Aztán megvolnánk. - Köszönöm - felelte, és elfordult, hogy nézze, hogyan küszködnek a bútor súlya alatt. Csodálkoztam az intézkedésén. Vámpírok sokkal könynyebben elbírtak volna a teherrel, mint az emberek, és nem lett volna szükség Ethan felügyeletére sem hajnali ötkor. Emberek vagy sem, Ethan nem tűnt valami boldognak, hogy felügyelhet rájuk, és azon is eltűnődtem, vajon miért nem Helent bízta meg a szervezéssel.

Talán épp erre volt szüksége, ébredtem rá. Talán ez volt számára a katarzis, hogy kiürítheti a szobát, felfrissítheti a levegőjét, felkészülhet az őrségváltásra. Mondani akartam valamit, jelezni, hogy megértem, milyen fájdalmas neki, de fogalmam sem volt, hogy mondjam el, milyen szavakat keressek, amelyeket nem találna sértőnek. Minden túl érzelmes lenne neki. Túl szentimentális. Túl emberi. Újból elkaptam a pillantását, amelyből ezúttal kelletlen lemondást olvastam ki, majd félrenézett, és visszasurrant a szobába. Egy pillanatig még ott álltam tépelődve, hogy kövessem-e, és próbáljak-e vigaszt nyújtani, vagy hagyjam az egészet, viszonozzam a hallgatását, feltéve, hogy pont erre a csendre van szüksége. Aztán dűlőre jutottam, és elindultam a lépcső felé. Még épp időben zuhantam ágyba, mielőtt Homérosz „rózsa ujjú Hajnala" megjelent; még mielőtt rózsaszínre váltott az ég alja. Valamivel kevésbé tűnik rózsásnak, ha a hajnal hamuvá égethet. 7. FEJEZET A BÁL SZÉPE Hirtelen riadtam fel, öntudatlanságomból az rángatott ki, hogy dörömböltek az ajtón. Megpróbáltam lerázni magamról az álmot - víz felett lebegő holdfényről álmodtam -, felültem, és megdörgöltem a szemem. Újra felhangzott a kopogás. - Egy pillanat! - Kihámoztam magam a takarókból, melyeket napközben húztam magamra, és az ágyam melletti ébresztőórára pillantottam. Este hét óra múlt, mindössze egy óra lehetett addig, míg Breckenridge-ék partiján elkezdik felszolgálni a

koktélokat. Átlendítettem a lábam az ágy széle fölött, és a földre csaptam. Egy másodpercen belül talpon is voltam, és az ajtóhoz csoszogtam - mint ráébredtem, még mindig a tegnapi gyűrött blúzban és nadrágban. Elhúztam a reteszt, és kinyitottam az ajtót. Ethan állt előttem elegáns nadrágban és fehér ingben. Haját hátrafogta, nyakában ott lógott a Cadogan-medál. Míg én csupa gyűrődés voltam, ő makulátlanul festett, a szeme éberen, smaragdzölden csillogott. Arckifejezése valahol a derültség és az elégedetlenség között mozgott, mintha nem tudná eldönteni, melyik érzést válassza. - Hosszú volt az éjszaka, Őrző? A hangja színtelen volt. Beletelt pár pillanatba, mire ráébredtem, mire következtetett, hogy randevú miatt voltam fenn sokáig, és ezért nem váltottam még le a tegnapi uniformist. Őrzője, a nő, akit egy szövetség érdekében átpasz- szolt a Navarre-ház urának, még mindig a tegnapi ruháját viselte. Persze napok óta nem is láttam Morgant. De Ethannek erről nem kellett tudnia. Elfojtottam egy vigyort, és kihívóan válaszoltam. - Igen. Tényleg hosszú volt. Egyik szemöldökét helytelenítően felvonva felém nyújtott egy fekete ruhazsákot. Érte nyúltam, és elvettem. - Ez mi? -Ma estére. Egy kissé... jobban illik az alkalomhoz, mint a szokásos választásaid. 7 Majdnem felcsattantam - Ethan nem volt oda a divatérzékemtől. Farmert és egymásra húzott pólókat

hordtam. Most úgy döntöttem, jobban értékelem a gesztust annál, hogy az enyém legyen az utolsó szó. Ma éjjel térek visz- sza a karámba. Chicago legelitebb köreibe. Itt a nagy alkalom, hogy méltó ruhát és jó modort öltsék magamra, hogy úgy viselkedjek, ahogy illik. Valójában persze arra, hogy a nevemet használjam belépőként. De ettől függetlenül a feladat átkozottul könnyebb lesz egy szép estélyi ruhában, mint bármi másban, amit a szekrényemben őriztem. Tehát így feleltem: - Köszönöm szépen. Lepillantott, és felhúzta a mandzsettáját, amely alól széles ezüstóra villant elő. - Hozzáillő cipőt is találsz a szekrényedben. Helennel küldettem fel tegnap éjjel. Mint bizonyára te is tudod, hosz- szú az út a Loring Parkig, úgyhogy időben kell indulnunk. Fél órán belül légy lenn! - Háromnegyed - ellenkeztem, és felvont szemöldöke láttán hozzátettem: - Nő vagyok. A tekintete megint kiüresedett. - Tisztában vagyok vele, Őrző. Negyven perc. Feszesen szalutáltam, miután sarkon fordult, és elindult a folyosón, aztán becsuktam mögötte az ajtót. Furdalt a kíváncsiság, úgyhogy az ágyhoz léptem, lefektettem rá a hosszú zsákot, és megfogtam a cipzár húzókáját. - Öt rongyba, hogy fekete lesz - fogadtam magamban, és lehúztam a cipzárt. Eltaláltam. Fekete taft koktélruha volt testhez simuló derékkal és épp hogy térd fölé érő, bő szoknyarésszel. A taft

leleményesen megszerkesztett berakásai változtatták a klasszikus kis fekete ruhát valami sokkal pimaszabbá. Ám pimaszság ide vagy oda, még mindig sokkal ódivatúbb volt szokásos farmer és Puma cipő együttesemnél. Pont olyan ruha volt, amilyet tíz éven át sikeresen elkerültem. Kihúztam a zsákból, és lehúztam a vállfáról, aztán a teljes alakos tükör előtt magam elé tartottam. Huszonnyolc évesen majdnem pont ugyanúgy néztem ki, mint huszonhét éves koromban. De egyenes szálú hajam sötétebb lett, a bőröm pedig sápadtabb. Ha csak nem teszek egy meggondolatlan kirándulást a napra, vagy nem végzem egy katana vagy karó rosszabbik végén, egész életemben ugyanígy fogok kinézni - mint abban a huszonhétben, amellyel azelőtt rendelkeztem, hogy Ethan átváltoztatott volna. Egy örökkévalóságig, ha addig megmaradok. Ami persze attól függ, hány ellenséget szerzek, és mennyi áldozatot várnak tőlem a Cadogan-házért. Ethanért. Erre a gondolatra nagyot sóhajtottam, és magamban türelemért imádkoztam. Ketyegett az óra, úgyhogy a ruhát kiterítettem az ágyon, és zuhanyozni indultam. Talán nem meglepő, hogy az ódon házban időbe telt, mire megmelegedett a víz. Becsusszantam az oroszlánlábú kádba, és magam köré húztam a zuhanyfüggönyt, aztán a vízpermet alá hajtottam a fejem. Élveztem a forróságát. Hiányzott a napfény, hogy kiállhassak a tavaszi nap melegébe, a nap felé fordíthassam az arcom, és sütkérezzek a hevében. Csak

fluoreszkáló fények és a hold derengése maradt nekem, de a forró fürdő meglepően jó pótléknak bizonyult. Addig kuporogtam a kád vízben, míg az aprócska fürdőszoba meg nem telt gőzzel. Ahogy kiszálltam, megtörölköztem, és turbánt csavartam a hajamra, aztán összeállítottam az öltözékemet. A cipő, amit Ethan említett, valóban ott volt a szekrényben egy fényes, fekete dobozban, gondosan fehér selyempapírba csomagolva. Kibontottam. Alkalmi körömcipő volt, spagettivékony pántok kompozíciója tízcentis, tűhegyes sarkakon. A pántoknál fogva kihúztam a cipőket a dobozból, meglóbáltam a levegőben, és ahogy repültek, gyorsan megnéztem őket. Régen spiccen táncoltam, de egyetemista napjaimban Converse-hez és Pumához, nem Louboutinhez és Pradához szoktam. Arra jutottam, hogy most szívességet teszek Ethannek, és felhúzom, de őszintén reméltem, hogy nem kell futkároznom benne a Breckenridgebirtokon. Kiválasztottam az alsóneműt, megszárítottam és elkészítettem a hajam, aztán kisminkeltem magam. Szájfény. Szempillaspirál. Pirosító, tekintettel a különleges alkalomra. Mikor sötét hajam már ragyogott, magasan összefogtam, és hosszú frufrumat hagytam a homlokomba lógni. Ezt elég modernnek véltem ahhoz, hogy ellensúlyozza a villogós koktélruhát és a tűsarkakat. Megnéztem magam a tükörben, és a végeredmény kellemesen meglepett. Csak úgy ragyogtam a smink alatt, kék szemem megkapó ellentétben állt sápadt

bőrömmel, ajkam méhcsípte rózsaszínben pompázott. Emberkoromban „csinosnak" neveztek, de sokkal jobban lefoglaltak a könyvek és a könyvtárazás, a szemüvegek és Chuck Taylor cipői annál, mintsem hogy nőiesebb adottságaimat hangsúlyozzam. Ironikus módon most, hogy ragadozóvá váltam, sokkal vonzóbb lettem. Elégedettségemben, hogy megtettem minden tőlem telhetőt, odamentem a komódhoz, és előhúztam belőle egy indigólila bársonydobozkát, amit még a Wicker Parkból hoztam magammal. A Merit-gyöngyök voltak benne, apám egyik első, újonnan szerzett vagyonából származó vétele, amit tizedik házassági évfordulójukra vásárolt anyámnak. Charlotte nővérem ezt viselte az első bálján, és most én is ezt fogom. Egy nap majd továbbadom őket Mary Katherine-nek és Oliviának, Charlotte lányainak. Végigfuttattam az ujjaim a selymes gömböcskéken, és a komód tetején heverő, vékony aranyláncra esett a pillantásom. Az én saját Cadogan-medálom függött rajta, a vékony, nyomott lemez a Cadogan nevével, észak-amerikai vámpírnyilvántartási számával (4), valamint az én nevemmel és pozíciómmal. Érdekes döntés előtt álltam - apám vagy főnököm kívánalmai szerint ékszerezzem fel magam? Végül mindkettőt elvetettem, és egy harmadik mellett döntöttem - Meritnek, a Cadogan őrzőjének öltözöm. Nem azért készültem Breckékhez, mert apámat kívántam látni, vagy valamiféle félreértelmezett családi kötelességből.

Azért mentem, mert megígértem, hogy a Cadogan érdekei szerint cselekszem. Miután elhatároztam magam, a nyakamba csatoltam a medált, felhúztam a ruhát, belebújtam a cipőbe, és megigazítottam a pántjait. A szükséges holmikat beraktam egy kis estélyi táskába, és felkaptam a kardomat. Végül is munkába készültem. Megnéztem az órát - két percem volt, hogy leérjek. Mivel bármilyen késlekedéssel kifutottam volna az időből, felvettem a mobiltelefonomat a komódról, és miközben kimentem, és becsuktam az ajtót, beütöttem Morgan számát. - Morgan Greer. - Merit, öö... szóval Merit. Merthogy csak egyetlen nevem van. Felkacagott. - Csak az a kérdés, hogy meddig - felelte, amit bóknak vettem jövendő mester státusomat illetően. - Mire készülsz? - Munkára - feleltem gyorsan, mivel nem tudtam, és nem is akartam ennél részletesebben beszámolni róla. Úgy éreztem, Morgannek kétségei vannak afelől, mennyire munkakapcsolat az, ami Ethanhöz fűz, és nem akartam olajat önteni a tűzre. De egyet azért megtehettem... - Figyelj, Mallory vasárnap kezdi a mágiagyakorlatát, úgyhogy holnap este tartunk egy amolyan búcsúztatófélét. Ő, Catcher meg én. El tudsz jönni? Élénken csengett a hangja, megkönnyebbült, hogy meghívtam. - Abszolúte. A Wicker Parkba?

- Igen, hacsak nem égsz a vágytól, hogy a Cadogan étkezdéjében vacsorázz. Úgy hallottam, félkész csirkefalatok lesznek meg zselé. - Inkább a Wicker Park. - Egy pillanatra elhallgatott. Merit? - Igen? - Örülök, hogy hívtál. És örülök, hogy találkozunk. - Én is, Morgan. - Jó éjt, Mer! - Jó éjt! Ethan már odalenn állt ragyogó aranyhajával, és épp az egyik kikeményített mandzsettáját igazgatta. Körülötte vámpírok kavarogtak, mind Cadogan-féle feketében. Ám noha ugyanazt a színt viselte ő is - tip-top fekete öltönyt makulátlan ezüst nyakkendővel -, mégis kitűnt közülük. Mint mindig, most is hihetetlenül jóképű volt, könnyedén lekörözte a többi halhatatlant. Megdobbant a szívem, erősebben markoltam a lépcsőkorlátot, másik kezemben pedig a hüvelyt és a táskámat, és letipegtem a gólyalábakon, amelyeket ő cipőnek nevezett. Mikor meglátott, elkaptam a pillantásában egy kis rezzenést, a puszta elismerést. Hitetlenkedőből viszont méricskélővé vált az arckifejezése, összevont szemöldökkel nézett végig rajtam, kétségkívül azt ellenőrizte magában, hogy megfelelek-e minden kívánalmának. Leértem a lépcsőn, és megálltam előtte. A smaragdzöld szem csillogásából ítélve átmentem a vizsgán. - Rajtad van a medálod - jegyezte meg.

Végigsimítottam az aranykorongon. - Nem tudtam, felvegyem-e. Hogy elég elegáns-e. - Jól tetted. Vedd úgy, hogy ez a bilétád. - Ha esetleg elvesznék? - Ha esetleg hamuvá égnél, és csak ez a darabka arany maradna belőled. A vámpírtapintat, gondoltam, hagy némi kívánnivalót maga után. Malik bukkant elő a folyosóról, szintén Cadoganöltönyben (nyakkendő nélkül), és átnyújtott Ethannek egy fényes, fekete ajándéktasakot fekete szaténfülekkel. Nem láttam ugyan, mi van benne, mégis tudtam. Acél. Fegyver. A saját katanámmal kialakult kapcsolat révén az acél edzése azzal fejeződött be, hogy pár csepp véremet áldoztam a pengének - képes lettem megérezni az acélt, érzékeltem a mágikus áramlatokban bekövetkezett változást a hordozója körül. - Ahogy kérted - szólalt meg Malik, aztán odabiccentett felém. Az üdvözlésre halványan elmosolyodtam. Ethan bólintott, és a tasakkal a kezében elindult. Malik az oldalán felvette a tempóját. Mivel úgy gondoltam, nekem is követnem kell őket, úgy is tettem. Az alagsori lépcső felé tartottunk. - Nem számítok problémákra - jegyezte meg Ethan. Ma éjjel legalábbis. Malik bólogatott. - A napi jelentések tiszták. Ha Celina megkísérelné átlépni a határt, megállítják. - Feltéve, hogy nem kápráztatja el a határőrséget felelte Ethan. És feltéve, hogy nincs itt máris, gondoltam magamban.

Ethan az alagsori lépcső aljánál befordult egy sarkon, és egy acélajtó felé haladt tovább, amely mellett egy számkódos beléptető volt a falra szerelve. Ez az ajtó vezetett a garázsba, innen lehetett bejutni a Cadogan néhány hőn áhított, benti parkolóhelyéhez. Én még sehol sem álltam a rangsorban ahhoz, hogy nekem is lehessen. Ethan és Malik megálltak az ajtó előtt, és szembefordultak egymással. És ekkor meglepő kis szertartás szemtanúja lettem. Ethan kinyújtotta a kezét, Malik pedig megfogta. A kezük összekulcsolódott, és Ethan ünnepélyes hangon megszólalt: - Gondjaidra bízom a házat. Malik bólintott. - Tudomásul veszem, hogy jogom és kötelességem megóvni őt, és várom a visszatérted, Nagyuram. Ethan gyengéden két kezébe fogta Malik fejét, előrehajolt, és a fülébe suttogott. Malik bólintott, és a két férfi elengedte egymást. Miután ismét felém biccentett, Malik visszament a lépcsőhöz. Ethan beütötte a kódot, és beléptünk az ajtón. - Ő lesz a mester a távollétedben? - kérdeztem. - Csak a birtoké - felelte, miközben a beton tartóoszlopok között álló fényes fekete Mercedes sportkocsijához lépkedtünk. - A házé mint élő egészé, a vámpírok mestere én maradok. Kinyitotta nekem az ajtót, és miután a vörös és fekete bőrkárpitra ereszkedtem, becsukta, és átment a kocsi túloldalára. Kinyitotta az ajtaját, a fényes, fekete tasakot feltette közénk a műszerfalra, és bemászott. Beindította

a motort, átmanőverezte a kocsit az oszlopok között, és felhajtott egy rámpán, miközben a végében álló biztonsági kapu felemelkedett. - A szertartás - jegyezte meg - az angol feudalizmus egyik maradványának hatása. Azoktól a vámpíroktól ered, akik kialakították a házrendszert. Bólogattam. A Kánonból megtudtam, hogy a házak szervezete feudális eredetű, nagyjából a hűbérúr és vazallus kapcsolatára épít, arra, hogy a beavatott vámpírnak kötelmei vannak nagyurával szemben, és köteles hinni nagyura atyai jóságában. Személy szerint kényelmetlennek éreztem atyailag gondolni Ethanre. - Ha a király elhagyja a várát - fejtegettem -, utasítást hagy a védelmére az utódjának. - Pontosan - felelte Ethan, miközben a kocsi kilódult az utcára. Középre nyúlt, felvette a fekete zacskót, és átadta nekem. Elvettem, de felvontam a szemöldököm. - Ez mi? - A kardnak a kocsiban kell maradnia - felelte. Felszerelés nélkül is elég látványosságot nyújtunk. Ráhagytam, hogy egyméternyi acélra és rájabőrre pusztán „felszerelésként" utal. - A tasakban találsz egy kis pótlékot. Legalábbis bizonyos értelemben. Kíváncsian kukucskáltam bele, és előhúztam a tartalmát. Fekete hüvely volt benne, abban pedig egy penge - vékony, kegyetlen tőr, gyöngyház bevonatú markolattal.

- Gyönyörű! - Kihúztam a tőrt a hüvelyéből, és magam elé emeltem. Elegáns, csillogó, polírozott, kétélű acélpenge volt. Ahogy elhaladtunk egy lámpaoszlop alatt, a fénye a markolat végére vetült, és lapos aranylemezt fedett fel. Úgy festett, mint a Cadogan-medál kisebb változata, és erre is fel volt írva a pozícióm: A CADOGAN ŐRZŐJE. A tőr nekem készült. Személyemre szabva. - Köszönöm - mondtam, miközben hüvelykujjammal a lemezt tapogattam. - Van még valami a tasakban. Felvont szemöldökkel nyúltam bele újra, és ezúttal fegyvertáskát húztam elő - egy vékony tokot két bőrpánttal. Nem, nem sima fegyvertartót - combra erősíthetőt. A szoknyámra pillantottam, aztán pedig Ethanre. Nemigen akartam a combomra csatolni a tokot, legkevésbé Ethan orra előtt. Talán mert nem akaródzott a főnököm előtt felhajtanom a szoknyámat. Talán mert csetepatéban a pár centis tőr korántsem olyan hatékony, mint a katanám. Nem mintha arra számítottam volna, hogy társasági hölgyek támadnak rám, de történtek már furcsább dolgok is. Főleg az utóbbi időben. Emellett én voltam Ethan egyetlen testőre a fogadáson, és átkozott legyek, ha egy sebesült mesterrel térek vissza a Cadogan-házba. Még ha egy támadást túl is élnék, a megaláztatást soha. Sóhajtottam, tudtam, mikor veszítek, és úgy döntöttem, a tőr is jobb lesz a semminél.

- Az utat figyeld - utasítottam Ethant, és kikapcsoltam a pántokat. - Nem nézek oda. - Nos, ez maradjon is így! Megvetően morgott, de nem vette le a szemét a szélvédőről. Egy kicsit viszont keményebben markolta a kormányt. Én pedig talán a kelleténél kissé nagyobb örömmel fogadtam ezt a repedést a homlokzaton. Jobbkezes lévén a jobb oldalon lebbentettem fel egy kicsit a libegős szoknyát, és kinyújtottam a jobb kezem, hogy kipróbáljam, hol lenne kényelmes elhelyezni a pengét, ha sietősen kellene előrántanom. Körülbelül a combom felénél állapodtam meg, ahol a tok vége a szoknyám aljáig ért. Bekapcsoltam az első csatot, majd a másodikat is, és mocorogni kezdtem, hogy megnézzem, tart-e. A toknak elég szorosan kellett illeszkednie ahhoz, hogy feszes maradjon, amikor előkapom a tőrt. Csak így tudom gyorsan és biztonságosan kirántani. Másrészt, ha túl szoros, elszorítja a vérkeringésemet. Azt pedig senki sem szeretné, legkevésbé egy vámpír. Mikor meggyőződtem róla, hogy elég biztonságos, legalábbis amennyire a külváros felé száguldó sportkocsi első ülésén meggyőződhettem róla, becsúsztattam a pengét. A tőr egyetlen rántásra szépen kijött, a tok pedig a helyén maradt. - Jó lesz - nyugtáztam. Visszasimítottam a szoknyámat, és Ethanre néztem. Viszonylag csekély forgalomban száguldottunk az államközi autópályán, de

kifejezéstelen arca túlságosan is kifejezéstelennek tűnt. Nagyon igyekezett, hogy közönyösnek látsszon. Mivel ellenséges táborba készültünk, úgy gondoltam, felpiszkálom kicsit a figyelmét - egyben kötelességtudó őrzőként frissítem az ismereteit is. - Sosem találnád ki, ki táborozott a fotósok közt tegnap éjjel - vetettem ki a csalit. - Jamie? - kérdezte ironikus hangon. Azt hitte, viccelek. Pedig sajnos nem. - Nicholas. Erre már nagyra nyílt a szeme. - Nicholas Breckenridge? A Cadogan-háznál? - Személyesen. Ott volt a sarkon a paparazzók között. - És hol volt Jamie? - Én is ezt kérdeztem. Kezdem, azt hinni, Suliivan, hogy nincs is Jamie... már persze tudom, hogy van egy Jamie, de abban nem vagyok biztos, hogy valóban ő jelent fenyegetést. Nem ismerjük a teljes sztorit, és most finoman fogalmaztam. Ethan szárazon felmordult. - Nem ez lenne az első alkalom, amint te is tisztában vagy vele. Várj csak, azt mondtad, tegnap éjjel? Láttad Nick Breckenridge-et a ház előtt, és nem szóltál senkinek? Eszedbe sem jutott, hogy megemlítsd nekem? Vagy Lucnak? Vagy bárki másnak, akinek hatalmában áll kezelni a helyzetet? Nem vettem tudomást arról a pánikról, ami a hangjában bújkált. - Épp most említettem - mutattam rá. - Feltett pár elég kihegyezett kérdést a házakról meg Celináról. Azt akarta tudni, vajon elegendőnek tartjuk-e a büntetését.

- Mit mondtál neki? - Utasítás szerint válaszoltam. Igencsak kapóra jöttek azok a leközölhető válaszok. - Tudtad, hogy visszajött Chicagóba? Megráztam a fejem. - Azt sem tudtam, hogy érdeklődik utánunk. Mintha valami járvány terjedne ebben a családban. - Úgy vélem, kétszeresen is véletlen szerencse, hogy a Breck-birtokra tartunk. Vagy kétszeresen is zűrös, gondoltam magamban. Kétszer annyi lehetséges bajkeverő a házban. - Ethan, ha a rave-ek ekkora problémát okoznak nekünk, negatív figyelemmel és következményekkel járnak, miért a sztorira koncentrálunk, akárki is írja meg? Miért megyünk a Loring Parkba, miért a sajtót próbáljuk megdolgozni ahelyett, hogy a rave-eket próbálnánk leállítani? Egy darabig hallgatott, majd komoran megkérdezte: - Hát nem próbáljuk leállítani? Ettől kissé merevebben ültem az ülésen. Addig azt hittem, hogy ha valamiféle akció indul, annak a ház őrzőjeként én is részese leszek. Nyilván nem ez volt a helyzet. - Ó! - feleltem, miután nem örültem, hogy titkos tervek vannak készülőben, és én semmit sem tudok róluk. - A sztori leállítása nem ellentmondásos, legalábbis a vámpírok számára nem - folytatta Ethan. - A rave-eké az. A házrendszeren kívül történnek, de ez nem jelenti azt, hogy a házak ne tudnának róluk. És a többi mester, a többi ház vámpírjai fölött nincs hatalmam, ahogy a város renegátjai fölött sincs.

Mélységes fájdalmadra, tettem hozzá magamban. - Őszintén szólva igaz, hogy vannak terveink, jórészt nagyapád erőfeszítéseinek köszönhetően. De valószínűtlen, hogy teljes egészében leállíthatjuk őket. A nagyapádnak kitűnő kapcsolatai vannak, remek közvetítői képességei és lojális emberei. De a vámpírok, hiszen vámpírok, akkor is vért fognak szívni. - És itt jövünk mi a képbe - mondtam. - Az elsődleges front a sajtó - helyeselt. - Nem az egyetlen, de ma estére ez a csata vár ránk. Nagyot sóhajtottam, nem vágytam összetűzésre. Merit a világ ellen, amit maga mögött hagyott. - Minden rendben lesz - mondta Ethan, mire meglepetten néztem rá. Azért is, mert olyan jól kiismert, és azért, mert együtt érzően válaszolt. - Remélem - feleltem. - Nem vonz az a lehetőség, hogy újra belefuthatok Nickbe, azt pedig tudod, hogy mit érzek az apám iránt. - De azt nem, hogy miért - válaszolta lágyan. - Honnan az ellenségeskedés? Ez a törés kettőtök közt? Homlokráncolva néztem ki az ablakon, magam sem tudtam, mennyit akarok megosztani vele ebből. Mennyi muníciót akarok még a rendelkezésére bocsátani. - Nem olyan gyerek lettem, amilyet apám akart feleltem végül. Csend. Aztán azt kérdezte: - Értem. Charlotte-tal és Róberttel közel álltok egymáshoz? - Azt nem mondanám, hogy haragban vagyunk, és tartjuk is a kapcsolatot, de nincs gyorstárcsázó gombjuk a telefonomban. - Azt nem említettem, hogy vagy egy

hónapja nem beszéltem a testvéreimmel. - Csak épp nincs bennünk sok közös. Róbert arra készült, hogy átvegye apám üzleteit, Charlotte pedig hozzáment egy orvoshoz, és azzal volt elfoglalva, hogy új Merit-apróságokkal népesítse be a világot. Vagyis Mrs. Dr. Cockburger-Meritekkel. Pontosan. Cockburger. - Ők is osztoznak az apád iránti ellenszenvedben? - Nem igazán - feleltem továbbra is az ablakon kinézve. - Én nem alkalmazkodtam valami jól a társasági élethez. Charlotte és Róbert igen. Mindannyian ebbe születtünk bele, de ők élvezték. Ők, nem is tudom, valahogy fel vannak szerelkezve ehhez. Ehhez az életmódhoz, ehhez a figyelemhez, az állandó vetélkedéshez. Azt hiszem, ezért volt kevesebb súrlódásuk apámmal. Az ő kapcsolatuk... nem is tudom, talán egyszerűbb? - És te mit csináltál, miközben ők a Merit-lét előnyeit élvezték? Elnevettem magam. - Rengeteget időztem könyvtárakban. Rengeteget időztem könyvek fölött. A családi életünk békés volt. A szüleim sosem veszekedtek. Anyagi szempontból mindenünk megvolt. Sok szempontból szerencsés voltam, és ezt jól tudom. De én álmodozó voltam, nemigen érdekeltek a társasági előnyök. - Felnevettem. - Én könyvmoly vagyok, nem harcos. Ethan a plafonra emelte a szemét a szerintem is elég béna megjegyzésen. - És az biztos, hogy komikus sem - mondta, de közben halovány mosoly játszott az arcán.

Lekormányozta a Mercedest az autópályáról egy országútra. Néztem, ahogy egyik utca tűnik el a másik után, egy-egy ház fényárban úszik, a többi sötét. Emberi családok élték odabenn az életüket. Rápillantottam. - Közeledünk. Mi a terved? - Beférkőzés és terepmunka - felelte az utat pásztázva. Újra bemutatkozol ezeknek az embereknek, tudomásukra hozod, hogy visszatértél, és közéjük tartozol. Hogy minden, ami a Meriteknek jár... a tisztelet, az összeköttetések, az elismerés, az neked is jár. Majd meglátjuk, mire jutunk ezzel az állítólagos sztorival, Jamie részvételével vagy Nic- kével kapcsolatban. - Megcsóválta a fejét. - A Nick látogatásáról szóló híreid kicsit felkavarják az állóvizet, és tud-nunk kell, hogy állunk. És az információ alapján, ha apád ott lesz, meg kell fontolnunk, vajon segíthet-e valahogyan. A gyomrom kellemetlen előérzettől rándult görcsbe. Nagyon is készségesen mondtam volna le mindarról, ami egy Meritnek „jár", ha elkerülhetem apámat. De ez épp a beépülésről szólt, egy fenyegetés semlegesítéséről. Elég nagylány voltam hozzá, hogy vállaljam a csapatért. - És mi lennénk a kenőpénz? - kérdeztem. Ethan bólintott. - Apád ambiciózus ember, és nemcsak az üzlettel, hanem a családjával kapcsolatban is ambiciózusak a céljai. Általad közelebb kerülhet a társadalom egy bizonyos szegmenséhez.

- A hegyes fogú szegmenséhez - tettem hozzá. - Ne legyenek kétségeink a valódi érdekei felől: egy vámpírmestert készülök leszállítani neki. - Akár csak egyikünket, akár mindkettőnket akar látni, ne feledd el, ki vagy. Nem mester, de nem is csak egy Merit, hanem egy hatalmas vámpír a saját jogán. Vidékies, ligetes környéken haladtunk át, ami azt jelezte, hogy közel járunk a célunkhoz. Épp egy fákkal szegélyezett, lámpaoszlopok nélkül sötétbe borult útra fordultunk rá, mikor Ethan - minden figyelmeztetés nélkül - lassítani kezdett, és lehúzódott a padkára. Mikor a Mercedes motorja leállt, és a kocsi némaságba burkolózott, felkattintotta a fenti lámpát, és rám nézett. - Aggaszt Celina szabadon engedése - közölte. - Aggaszt? - Mint tudod, a múltban a GT a házakhoz tartozó vámpírok védelmére összpontosított, és arra, hogy beolvadj a- nak az emberi társadalomba. A halhatatlanságunkat biztosítandó. Bólintottam. A GT elődjét az első tisztogatás után hozták létre. A túlélés volt a cél. - És te amiatt aggódsz, hogy Celina szabadon engedése új korszakot vagy mit jelez? Ethan hallgatott, végigsimított a haján, majd végül bólintott. - Emberek fognak meghalni. Vámpírok fognak meghalni. Nem tudom elképzelni, hogy másképp végződjön a történet. Újra elhallgatott, és mikor rám nézett, megváltozott az arckifejezése: tele volt elszántsággal. Most jön a motiváló beszéd, gondoltam.

- A létezésünkre már emlékeztettük az embereket. Ma este a kapcsolatainkra is emlékeztetjük őket. Minden előnyre szükségünk van, Merit, amit csak meg tudunk szerezni. Celina tervei lehetnek hosszú vagy rövid távúak, valami kisebb felkelés, kimondott lázadás, politikai jogok követelése, de valami közeleg. - Gonosz lélek. Ethan bólintott. - Bal hüvelykünk bizsereg, legalábbis átvitt értelemben. A nyakamhoz nyúltam, amely már begyógyult, és hegek sem maradtak rajta, de egykor egy vámpír tépte fel, akit Celina bízott meg a megölésemmel. - Nem csak átvitt értelemben - feleltem. - Akármit is forral, már így is vért ontott, vámpírokat fordított a mesterük ellen, és meggyőzte róla a GT-t, hogy az emberek halála csak járulékos veszteség. - Árulás vagy sem, be kell vallanom, hogy ez nem bűvölt el túlságosan. Ethan helyeslően felszisszent, de újra megmarkolta a kormányt, ujjai idegesen doboltak a bőrborításon. Mivel még mindig álltunk, úgy gondoltam, tartogat még valamit. Végigmértem, próbáltam kiszimatolni az indítékait, valami jelet arról, hogy mit titkol még. - Miért mondtad el most mindezt? - Malikkal és Luckal már beszéltem - felelte szinte védekezve, mintha megkérdőjeleztem volna, hogy betartja-e a saját protokollját. - Nem ezt kérdeztem. - Te vagy a házam őrzője. Túl könnyű válasz, gondoltam, és túl gyors is.

- Miért, Ethan? - Nem tudom, elég erős vagyok-e hozzá, hogy nemet mondjak neki. Ezúttal beletelt pár pillanatba, mire felelni tudtam. - Hogy nemet mondj? Lágyabb hangon, lassabban válaszolt. - Ha megpróbál rávenni, hogy csatlakozzam az ügyéhez, akár vérrel, akár káprázattak nem vagyok benne biztos, hogy ellen tudok állni. Azt is meg lehetett volna hallani a kocsiban, ha egy tű lepottyan. A vallomástól döbbenten meredtem magam elé, amiért megosztotta velem mindezt: a gyengeségét. Azzal a lánnyal, akit felkért, hogy legyen a szeretője. A lánnyal, aki visszautasította. A lánnyal, aki szemtanúja volt, hogyan árulta el Amber. A lánnyal, aki látta az arcát, amikor Amber bevallotta bűneit, hogy részt vett Celina cselszövésében. A lánnyal, aki érezte Celina delejes erejét, és legyűrte. Ahogy ő is. - A parkban is ellenálltál - emlékeztettem. - Amikor bevallotta, hogy benne volt a gyilkosságokban, és maga mellé akart állítani, akkor is nemet mondtál. Ethan megrázta a fejét. - Azt akarta, hogy elkapják, hogy eljátszhassa a mártírt. Többre képes a káprázatával, ha a GT ellen is használta. - És Malik meg Luc? - Nem olyan erősek, mint én. - Ezt sajnálatos módon úgy értette, hogy ha aggódik, hogy képes-e ellenállni a káprázatnak, Luc és Malik nemigen reménykedhet ugyanebben.

- A káprázat - folytatta - annyit tesz, hogy valakit olyasvalaminek a megtételére vesznek rá, amit normális körülmények között nem tenne meg. Nem olyan, mint az alkohol. Celina nem a GT tagjainak gátlásait csökkentette. Irányította őket. Pszichológiai manipuláció, amely szinte észrevehetetlen. Hál' istennek, hogy a CIA még nem szimatolta ki. - És mivel ez az erő mentális, az egyetlen nyom, ami jelzi, hogy így használta, az a varázslat, ami a végrehajtáskor szivárog belőle. A káprázatra képes vámpírok meg tudják győzni róla az elbűvölt alanyokat, hogy teljesen más vágyaik vannak. Persze könnyebb a gyengébb alcaratúakkal, akiket egy kis noszogatással is meg lehet győzni. A szilárdabb elmékkel nehezebben megy. Azokkal, akik jobban megszokták, hogy a saját útjukat járják. Ethan felvont szemöldökkel nézett rám, mintha valamit meg akarna értetni velem. - Szerinted azért taszítottam a káprázatát, mert makacs vagyok? - Úgy vélem, talán részben ez volt az oka. Az egész társalgás abszurditását félretéve - végtére a vámpírkáprázat metafizikáját tárgyaltuk meg - ez a beismerés nagyon is kedvemre volt, úgyhogy képtelen voltam elfojtani egy vigyort. - Szóval azt állítod, hogy a makacsságom kész áldás. Erre egy horkantással beindította a Mercedest, és lágyan visszakormányozta az útra. Valószínűleg a humorom kizökkentette a hangulatából.

- Tudod, a vámpírok elég fárasztóak - jelentettem ki Catcher egyik kedvenc panaszát szajkózva. - Ezúttal nem ellenkezem veled, Merit. 8. FEJEZET NE PRÉDIKÁLJ APA Az illinoisi vidéken fészkelő Breckenridge-birtok egy méretes, francia chateau-ra hajazó épület volt, amelyet Vanderbilt Biltmore-ja után szabadon építtetett az egyik, profittól duzzadó Breckenridge ősatya, miután az észak-karolinai Ashleyville-be tett kiruccanása során felfedezte magának. Bár a Breck-rezidencia méretekben közel sem vetekedhetett George Vanderbilt otthonával, a halvány kőpalota masszív, aszimmetrikus tisztelgés volt előtte hegyes tornyaival, kéményeivel és a meredek tetőt tarkító magas ablakokkal. Ethan végigvezetett a parknyi gyepen át a bejáratig húzódó hosszú behajtón, ahol is fehér kesztyűs parkolófiú intette megállásra. Amikor a személyzet egyik tagja kinyitotta az ajtómat, óvatosan kiléptem, mivel a penge és a tok szokatlan súlyként nehezedett a combomra. Ahogy a Mercedes az én menekülő járművem - elsuhant, a nyakamat nyújtogatva néztem fel a házra. Hat-hét éve nem jártam erre. A gyomrom csomóba rándult, összeadódott az idegességem attól, hogy visszatérek az életbe, amiből első adandó alkalommal megszöktem, és attól, hogy esetleg összeütközésbe kerülhetek apámmal. Kavicscsikorgás jelezte, hogy Ethan mellém lépett. Elindultunk a bejárat felé, a nyitott ajtón keresztül fel is tűnt Mrs. Breckenridge alakja az előcsarnokban, de

mielőtt beléptünk volna, Ethan megállt, és a könyökömre tette a kezét. - Be kell invitálniuk minket - emlékeztetett halkan. El is felejtettem. A keresztekkel meg a fényképekkel ellentétben ez a vámpírmítosz tényleg igaz - nem léphettünk be más otthonába meghívás nélkül. Ám ez a mítosz nem mágiáról vagy a gonoszról szólt, hanem mint annyi más vámpírügy, a szabályokról és az illemről. A vámpírparadigmáról. Vártunk úgy egy percet, mire Mrs. Breck befejezte a kézfogást és a csevegést a párral, akik épp előttünk érkeztek. Mikor ők odébbálltak, felpillantott. Láttam felvillanni a szemében a felismerést, ahogy észrevette, hogy odakint állunk. Az arca felderült, reméltem, hogy örül, amiért újra az ajtajában láthat. Elegánsan, karcsún lépett felénk, akár Grace hercegnő. Annak ellenére, hogy egy seregnyi vadóc fiút nevelt fel, maga volt a nőiesség. Júlia Breckenridge gyönyörű asszony volt, magas és kecses egyszerű, pezsgőszínű ruhájában, szőke haját pedig a tarkóján rendezett kontyba fogta. Ethan finoman meghajolt. - Asszonyom! Ethan Suliivan, a Cadogan-ház mestere. Kísérőm és testőröm, Merit, a Cadogan-ház őrzője. Meghívásával élve kérjük, hogy engedjen be az otthonába. - Előkapta a zsebéből a lapot, melyet én adtam át Lucnak, majd jogosultságunkat igazolandó két hosszú ujja közé csippentve felemelte. Mrs. Breckenridge a kezét nyújtotta, mire Ethan óvatosan, finoman, a szemét le sem véve róla, felemelte, és rátapasztotta az ajkát. Mrs. Breck, aki valószínűleg

államfőkkel és filmsztárokkal is vacsorázott már, elpirult, aztán ahogy Ethan elengedte a kezét, el is mosolyodott. - Ma este - felelte - ön és kísérője áldásunkkal léphetik át az otthonunk küszöbét. Érdekes válasz volt; a szertartásos meghívás kifejezetten egy estére szólt, mintha ki akarná kötni, meddig tartózkodhatunk a Breckenridge-házban. - Az embereim utánanéztek a protokollnak - tette hozzá Mrs. Breck, miközben félreállt, hogy utat engedjen nekünk. Épphogy beléptünk az előcsarnokba, amikor a keze közé fogta az arcomat, és a csuklójáról meleg jázminillat szállt fel. - Drága Merit, gyönyörűen festesz! Ügy örülök, hogy el tudtatok jönni ma este! - Köszönöm szépen! Örülök, hogy újra láthatom, Mrs. Breckenridge. Nyomott egy puszit az arcom jobb oldalára, aztán Ethanhez fordult, és a szemében egy nő elismerése csillogott. Együtt tudtam érezni vele. Idegesítő szokása szerint Ethan ennivalóan jól nézett ki. - És ön, Mr. Suliivan! Ethan lassan, az összes fogát kivillantva elmosolyodott. - Csak Ethan, Mrs. Breckenridge, kérem. - Akkor Ethan. Ön pedig szólítson csak Júliának! - Pár másodpercig csak Ethant nézte arcán valami halovány elégedettségfélével, míg egy alacsony, kopasz, kerek szemüvegű férfi oda nem jött, és meg nem bökte a könyökét az írótáblájával. - Vendégek, Júlia, a vendégek! Mrs. Breck - akkor sem hívtam Júliának, amikor gyerekként a folyosóin rohangáltam, és most sem

szándékoztam elkezdeni - megrázta a fejét, mintha ki akarná üríteni, aztán az oldalán álló férfira biccentett. - Sajnálom, de most az elnézésüket kell kérnem. Örülök, hogy megismerhettem, Ethan, és örülök, hogy újra láthattalak, Merit. Érezzétek jól magatokat a fogadáson! - a bálterem felé intett, aztán visszament az ajtóhoz, hogy a következő vendégcsapatot üdvözölje. Ügy tippeltem, hogy üres arckifejezése Ethan műve lehetett. - Ah - suttogtam, miközben besétáltunk -, de vajon anélkül is el tudja bűvölni az embereket, hogy káprázathoz folyamodna? - Féltékeny vagy? - A büdös életben nem leszek. Közvetlenül a bálterem előtt megállt, és felém fordult. - Ez a hagyomány. Én is megálltam, és homlokráncolva próbáltam rájönni, mire gondol. - Az a hagyomány, hogy el kell kápráztatni a háziaszszonyt? Ez megmagyarázza, miért rejtőzködtek olyan sokáig a vámpírok. - A penge. A te pengéd. A tőr, amit neked adtam. Malik átfésülte a Kánont A hagyomány szerint a mester pengével ajándékozza meg háza őrzőjét. - Ó - feleltem, miközben ujjaim hegyével megtapogattam a ruhámat a penge fölött. - Hát, köszönöm szépen. Biccentett, aztán lendületesen és sima magabiztossággal megigazította a nyakkendőjét. - Adhatok egy tanácsot? Felsóhajtottam, és lesimítottam a ruhámat.

- Mi lenne az? - Ne feledd, ki és mi vagy! Nevetnem kellett. Tényleg fogalma sem volt róla, micsoda vesszőfutás vár rá. - Mi az? - sandított rám. - Tépőfogak ide vagy oda, itt mi vagyunk a kívülállók fejemmel a bálterem felé intettem. - Ezek itt cápák. Arra várnak, hogy körözni kezdhessenek körülöttünk. Olyan itt, mint a Gossip Girlben. A pénzes háttér meg az, hogy vámpírok vagyunk, nem garancia a bejutásra. Ám ekkor mintegy végszóra két szmokingos ajtónálló tárta ki előttünk a terem ajtaját. Szó szerint is beengedtek minket. Meg jelképesen is. De a bírálgatás még nem kezdődött el. Nagy levegőt vettem, és felöltöttem legszélesebb, Merithez méltó vigyoromat, majd a társamra pillantottam. Aranyhajú, zöld szemű kísérőm végigmérte a csillogó pompát. - Akkor Merit, házam őrzője, mutassuk meg nekik, kik vagyunk! Kezét a hátamra tette, mire hőhullám kúszott végig a gerincemen, és beléptünk. A bálterem kristálycsillárok fényében úszott. Alattuk, a világosságban pedig ott állt az az embertípus, amelyre gyerekkoromból jól emlékeztem. A társasági hölgyek. A két- doktoros családok. A megkeseredett feleségek. Az elbűvölő, kikapós férjek. A gyerekek, akik előtt csupán azért csúsztak-másztak, mert gazdag családba születtek. Feltehetően én is az utóbbi csoportba tartoztam.

Kerestünk egy helyet a terem szélén, és letáboroztunk. Itt kezdtem Ethan felvilágosítását. Megmutattam Chicago néhány régi, nagy családját - O'Brienéket, Porteréket, Johnsonékat, akik még a kereskedelemből szerezték a vagyonukat, pontosabban zongorákból és szarvasmarhákból. A terem tele volt újgazdagokkal is celebekkel, zenemágnásokkal, akik a szeles városban telepedtek le, a kereskedelmi tanács tagjaival és sportcsapatok elnökeivel. Néhány vendéget Ethan is ismert, másokról kérdezősködött - a kapcsolataikról, lakóhelyükről, arról, hogyan gazdagodtak meg. Az általa ismert családokról pedig én kérdeztem a természetfelettihez fűződő viszonyukról. Vannak kapcsolataik a mi közösségeinkkel? Gyerekeik a házakban? Nem meglepő, hogy Ethan tájékozottnak bizonyult, tekintve, milyen nagyra tartotta az összeköttetéseket és a stratégiát. Már-már az egész társalgás Jane Austenregénnyé változott, ahogy mindketten Chicago társadalmi elitjének mátriárkáit és pátriárkáit bírálgattuk és ostoroztuk. Szembetűnő volt, hogy a Breckenridge-klán többi tagja távol maradt az eseményről - Nicholas, a testvérei és id. Michael Breckenridge, akit baráti körben csak Breck papaként ismertek. Nem mondom, hogy szerettem volna találkozni Nickkel, de ha többet akartam megtudni erről a Nick/Jamie-ügyről, jó lett volna, ha legalább egy helyiségben tartózkodunk. Ez az eltűnősdi tönkreteheti a nyomozásomat. Apámnak sem láttam nyomát. Nem mintha annyira kerestem volna.

Láttam viszont egy csapat korombelit, huszonévesek álltak egy kupacban koktélruhákban és menő öltönyökben, néhányuk sálat vetett át a gallérján. Arra gondoltam, hogy most ők lennének a barátaim, ha a testvéreim nyomdokaiba lépek. - Szerinted milyen lennék? - kérdeztem Ethant. Egy arra járó pincér tálcájáról leemelt két karcsú pezsgőspoharat, és az egyiket nekem nyújtotta. - Mármint miben? Belekortyoltam a hideg, gyöngyöző, almaízű pezsgőbe, és a körülöttünk állók felé intettem. - Ebben. Ha kihagytam volna az iskolát New Yorkban vagy Stanfordban, Illinoisban maradok, megismerkedem egy fiúval, anyámmal együtt belépek a nőegyletbe. - Akkor nem lennél Cadogan-vámpír - felelte sötéten. - És le kellene mondanod a sziporkázó egyéniségemről. - Elkaptam egy másik pincér pillantását, aki ennivalót cipelt, és az ujjammal közelebb intettem. Arról a pár estélyről, amibe gyerekként beleshettem, jól tudtam, hogy a jótékonysági gálákon a menü kissé bizarr mindenféle krémhabok meg zsúrszendvicsek. A házias ízek ugyan hiányoztak, de az étel mennyiségére nem lehetett panasz. Odaért hozzánk a pincér; unott képe közepén vizenyős, kék szemek ültek, és felénk nyújtotta a tálcáját meg egy marék „B" feliratú koktélszalvétát. Átvizsgáltam az előétel-kínálatot, amelyet művészien rendeztek el egy kupac kristályos só tetején. Az egyik valamilyen apró, halvány kockákból állt, amelyek endíviafészekben áztak. A másik egy sor rózsaszín

rétegből felépülő kúp volt. De ami az endíviát illeti, fogalmam sem volt, mi lehet benne. Felnéztem a pincérre, és segélykérően vontam fel a szemöldököm. - Garnélakrém és garnélakrémhab - biccentett a rózsaszín csúcsok felé -, és tonhalas ceviche endíviában. Mind a kettő fura tenger gyümölcsei összeállítás, gondoltam, de mivel gasztronómiai ügyekben mindig bátor voltam, mindkettőből vettem egyet-egyet. - Te meg az evés - morogta Ethan, és a hangjából derűt véltem kihallani. Beleharaptam az endíviásba. A cevichével kissé furának találtam, de kezdtem hozzászokni a vámpírom éhségéhez, amely korántsem volt olyan válogatós, mint én. Falatozás közben felpillantottam, és megállt a számban a falat, amikor észrevettem, hogy a terem túloldalán álldogáló huszonévesek egyenesen rám bámulnak. Maguk közt tanakodtak valamin, és miután elhatározásra jutottak, az egyikük elindult felém. Lenyeltem a falatot, aztán befaltam a garnélakrémet is, ami nem volt rossz, csak kissé túl egzotikus az én gyorskajákkal elrontott ízlésemnek. - Cápák két óránál! Ethan felvont szemöldökkel pillantott a távoli csoportosulás felé, aztán rám villantotta a mosolyát. - Emberek két óránál! - javított ki. - Itt az idő egy kis színészkedésre, Őrző. Kortyoltam egyet a pezsgőből, hogy leöblítsem a habbá vert ízeltlábú ízét. - Ezt vegyem kihívásnak, Suliivan? - Ha ez kell hozzá, Őrző, akkor igen.

A társulat barna hajú vezetője lépett hozzánk, aki törékeny alakját fiitteres ezüstruhába gyömöszölte, miközben társai a terem túlsó végéből figyelték. - Szia! - köszönt rám udvarias hangon. - Ugye te vagy Merit? Bólintottam. - Nem tudom, emlékszel-e rám, de együtt jártunk táncórákra. Jennifer Mortimer vagyok. Megpróbáltam visszaemlékezni az arcára. Halványan ismerősnek tűnt, de a koszorúcska előtti táncórák nagy részén azzal voltam elfoglalva, hogy megalázva érezzem magam, amiért habos-babos estélyi ruhában vonultatnak majd végig a chicagói gazdagok mustráján, akár valami te-henet a vásárban. Nem szenteltem túl sok figyelmet a többieknek. De úgy tettem, mintha. - Örülök, hogy újra láthatlak, Jennifer. - Nick Breck volt a kísérőd, ugye? Mármint a koszorúcskán. Nos, neki azért szenteltem egy kis figyelmet, úgyhogy bólintottam, majd a pezsgőspoharammal Ethan felé intettem, aki Jennifer kérdésére alig észrevehetően elkomorodott. Azt hiszem, még nem említettem neki ezt a kis afférunkat. - Ethan Suliivan - mutattam be. - El vagyok bűvölve - mondta ő. -Nem lenne... - Jennifer egy félmosollyal, feszengve körbepillantott, aztán a jobbján lévő egyik gyűrűt kezdte csavargatni. - Szóval... kérdezhetnék valamit? - Persze. - Az előbb észrevettem... az előétel...

- Szoktunk enni - felelte Ethan simulékonyan. Előbb rájött, hogy mire kíváncsi, mint én, ami azért mókás, mert új vámpírként nekem is ez volt az egyik első kérdésem. Jennifer elpirult, de bólintott. - Hogyne, persze. Csak mert az a vér dolog, persze, de a többiben nem voltunk biztosak, és jaj istenem, nagyon udvariatlan voltam? - Szívére tett kézzel grimaszolt. Nagyon tapintatlan vagyok? - Semmi baj - feleltem. - Jobb megkérdezni, mint a legrosszabbat feltételezni. Erre felragyogott az arca. - Oké, oké, remek! Figyelj, csak még valami! Nem is tudom, mire számítottam. Nyilván egy újabb kérdésre, de nem arra, ami következett. A ruhaderekából vékony névjegykártyát varázsolt elő, és gondosan manikűrözött kezével - egyik ujja gigászi, marquise csiszolású gyémánt eljegyzési gyűrű alatt roskadozva valahogy még képes volt mozogni - átnyújtotta nekem. Mikor újra megszólalt, hangja tele lett behízelgő magabiztossággal. - Tudom, hogy kissé rámenősnek tűnhetek, de oda akartam adni a névjegykártyámat. Úgy gondolom, neked is javadra válhatna, ha képviselne valaki. - Tessék? - Lepillantottam a kártyára, amelyen a Chicagói Művészeti Menedzsment fejléc alatt ott állt a neve. Menedzser volt. Csaknem elejtettem a poharamat. Jennifer óvatosan Ethanre sandított, majd vissza rám.

- Remek a külsőd, jó családból jöttél, és érdekes a történeted. Ezzel kezdhetnénk valamit. - Én... ö... - A tapasztalataidról vagy az érdeklődési körödről nemigen tudok... modellkedés, színészet, ilyesmi, de biztosan találunk neked valamit. - Majd felhívja - mondta Ethan, mire Jennifer egy nagy mosollyal és köszönömmel odébbállt. - Többé már semmi sem lep meg - tette hozzá Ethan. - Egyetértek. - Két ujjam közé csippentettem a kártyát, és az orra alá dugtam. - Mi a fene volt ez? - Úgy vélem, Őrző, hogy elkezdtek hízelegni neked. Lágyan felnevetett, és a hangja talán jobban esett a kelleténél. - Rövidebb időbe telt, mint vártam. - Mulatságos, hogy ennyire kiszámíthatónak tartottad. - Nos, igen. - Újabb pincér bukkant fel, és ezúttal Ethan kapott fel egy endíviás falatot a tálcáról. - Amióta a csapat tagja lettél, minden határozottan nehezebben kiszámítható. Azt hiszem, kezdem méltányolni. - Azt kezded méltányolni, hogy megtámogathatod a társadalmi összeköttetéseidet. - Az is jól jön - ismerte be, és az endíviába harapott. Megrágta, az arca undorodó grimaszba torzult, és belekortyolt a pezsgőjébe. Örültem, hogy ezzel nem vagyok egyedül. Ekkor minden figyelmeztetés nélkül legfőbb társadalmi kapcsolatom jelent meg az oldalamon, és megfogta a könyökömet. - Michael irodáját vesszük igénybe - szólalt meg apám üdvözlés helyett, aztán elindult, szemmel láthatóan abban bízva, hogy követjük.

Összenéztünk Ethannel, és utánaeredtünk. Apám úgy vonult végig a Breck-palota folyosóin, mintha már milliószor megtette volna ezt az utat, mintha a saját Oak Park-beli villájában lépdelne, nem valaki máséban. Breck papa dolgozószobája egy eldugott földszinti sarokban kapott helyet. Tele volt bútorokkal, könyvekkel, földgömbökkel és bekeretezett térképekkel, a család összegyűjtött vagyonának hordalékával. Jólesően ismerős illatot árasztott, szivarét, régi papírokét és kölniét. Ez volt Breck papa menedéke a világ elől, titkos szentély, ahová csak olykor-olykor mertünkbeóvakodni Nicholasszal. Eltöltöttünk pár esős napot idebenn a régiségek között rejtőzve, azt játszottuk, hogy számkivetettek vagyunk egy tizenkilencedik századi hajón, majd amikor meghallottuk az apja lépteit, végigsprinteltünk a folyosón. Becsukódott mögöttünk az ajtó. Egy pislantással elhagytam az emlékeket. Apám zsebre tett kézzel fordult felénk. Először felém biccentett, aztán Ethanre nézett. - Mr. Suliivan! - Kérem, Mr. Merit, szólítson csak Ethannek! - felelte. Kezet fogtak... a fickó, aki nemzett, és a vámpír, aki új életre keltett. Alapjaiban nem stimmelt az egész. Vagy talán kellemetlen módon passzolt. - Olvastam, hogy megszerezte a Nemzeti Kártérítési Biztosítótársaság épületét - folytatta Ethan. Gratulálok! Ez aztán a siker!

Apám férfias biccentéssel vette tudomásul a bókot, aztán rám sandított. - Maga is szert tett egy igazi Merit-tulajdonra. Csaknem előreugrottam, hogy letöröljem azt az önhitt mosolyt a képéről, legalábbis amíg eszembe nem jutott a csini új ruhám. - Nos, igen - felelte Ethan egy csipetnyit szárazon. - A vámpírlétnek megvannak a maga előnyei. Apám helyeslően hümmögött, aztán a szemüvege fölött végigmért. - Anyád arról tájékoztatott, hogy a te szavaiddal élve fel akarsz újítani néhány régi kapcsolatot. A megfelelő emberekkel akarsz találkozni. - Ugyanabban a hangnemben beszélt, mint amikor gyerekkoromban végre rászántam magam, hogy a dolgozószobájába menjek, és bocsánatot kérjek valami vélt rosszaságért. - Átgondoltam a kérésedet, hogy segítsek Róbertnek. Egy pillanatra mintha megdermedt volna, mintha az ajánlat szó szerint megdöbbentené. Legutóbbi találkozásunkat tekintve - épp hogy nem dobtam ki Mallory házából - talán úgy is volt. Akkor kezdődjön a játék, gondoltam, és felkészültem rá, hogy végigmenjek a forgatókönyvön, amit Ethannel előkészítettünk: a részleteken, amelyek hasznosak lehetnek, ha Róbert a város természetfeletti eredetű lakosságával óhajt kiépíteni kapcsolatokat. Pár szó az említettekről (akik a vámpírok kivételével ismeretlenek voltak a többség előtt), a házak pénzügyeiről, kapcsolatainkról a városvezetéssel - azt persze kihagyjuk, hogy nagyapám közvetít a város felé. Ennyi

elég lesz, legalábbis Ethan reményei szerint, hogy apám azt higgye, sokkal nagyobb szeletet kínálunk a tortából. De mielőtt megszólalhattam volna, Ethan át is nyújtotta az egész tortát. - A tanács szabadon engedte Celinát. Felé kaptam a fejem, és rámeredtem. Ez annyira nem szerepelt a tervben! Nem hittem ugyan, hogy meg tudom nyitni a mentális összeköttetést - a telepatikus kapcsolatot, amelyet ő kezdeményezett, amikor a háza tagjává fogadott -, de fortyogott bennem a gúny, úgyhogy muszáj volt megpróbálnom. Ez lenne a „kóstoló"? Ha hallotta, akkor nem vett rólam tudomást. És Ethan ajándéka csupán az első meglepetés volt. - Mikor? - kérdezte apám olyan színtelen hangon, mintha csak az időjárásról beszélgetnénk. A jelek szerint az, hogy egy önjelölt sorozatgyilkos szabadon mászkál - az a nő, aki a lányát is meg akarta öletni -, valóban nem volt érdekesebb, mint hogy hány fok volt aznap. - A héten - felelte Ethan. Apám intett egyet, mire Ethan követte egy pár szék felé, ahol helyet is foglaltak. Én is utánuk mentem, de állva maradtam Ethan mögött. - Miért engedték el? - tudakolta apám. Ethan elmesélte mindazt, amit velem is megbeszélt. Ám az én meglepetésemmel szemben apám megértő bólintásokkal és hangokkal reagált. Úgy ismerte a természetfelettieket, a házak és a GT működését, hogy engem is meglepett. Nem annyira az, hogy rendelkezik ezekkel az információkkal, hiszen az internet dugig volt

mindenfélével a vámpírokról. De úgy tűnt, érti a szabályokat, a játékosokat és az összefüggéseket is. Az ombudsman hivatalának volt egy titkos vámpírja, a házak felőli információforrás. Talán apámnak is volt informátora. Miután Ethan végzett a magyarázattal, apám felpillantott rám. - Az biztos, hogy felpiszkáltátok a kíváncsiságomat mondta. - De mire véljem ezt a pálfordulást? Oké, szóval tévedtem, amikor azt feltételeztem, hogy ha információt kínálunk fel, ami Róbert segítségére lehet, nem fog kérdezősködni. Gyerünk! - súgta Ethan a fejemben, mire előadtam a szövegem. - Szeretnék jobban bekapcsolódni a család társadalmi tevékenységébe. Tekintve a házban szerzett pozíciómat, ez, mondjuk úgy, kölcsönösen javunkra válhatna. Apám hátradőlt, a széktámlára könyökölt, és ujjaival az állán kezdett dobolni. Nem is festhetett volna szkeptikusabban. - Miért épp most? - Megváltozott a helyzetem - feleltem. - Új felelősség. Új képességek. - Ekkor Ethanre sandítottam. - Új kapcsolatok. Elég idős lettem hozzá, hogy felfogjam, a Merit név bizonyos dolgokat megkönnyít. Hogy csak egyet mondjak, könnyebben lehet általa szövetségeket kovácsolni - megérintettem a Cadogan-medált a nyakamban. - És itt a lehetőség, hogy segítsek megkötni egyet. Csendben mérlegelt, aztán bólintott.

- Az egyszerűség kedvéért felteszem, hogy nem hazudsz nekem. De ezzel nem feleltél a kérdésemre - a tekintete Ethanre siklott. - Miért épp most? Miért épp ma este? Ethan lesimította a térdén a nadrágját. Olyan laza, olyan nemtörődöm mozdulattal, hogy tudtam, csakis erőltetett lehet. - Lehetséges, hogy Breckenridge-ék... belepiszkítanak a világunkba. - Belepiszkítanak - ismételte apám. - Hogyan? Egy pillanatnyi habozás után Ethan úgy döntött hozzátehetném azt is, hogy egyoldalúan -, hogy megbízik az apámban. - Úgy tájékoztattak, hogy Jamie Breckenridge egy igen kártékony sztori publikálására készül. - A vámpírokra nézve kártékony? Ethan lehajtotta a fejét. Kiadja az egészet, érzelemmentesen hinti el az információmorzsát, nyoma sincs benne a félelemnek és aggodalomnak, amit előttem mutatott. - És feltehetően a témája túlságosan is... érzékeny ahhoz, hogy megossza velem? - Jól feltételezi. Ha jól értem, semmit sem tud ezzel kapcsolatban. - Nem - felelte apám. - Mindazonáltal felteszem, nem véletlen, hogy Breckenridge-ék háza lett az első megálló. - Valójában véletlen - válaszolta Ethan. - Ám szerencsés véletlen. Apám kétkedve húzta fel a szemöldökét. - Akárhogy is, gondolom, észrevette, hogy Júlia az egyetlen, aki itthon van Breckenridge-ék közül ma este.

- Különösnek találtam. - Ahogy mindannyian - helyeselt apám. - És nem értettük, miért. - Lassan rám emelte a szemét. - De most már talán értem. Talán egyes... látogatóik jelenléte miatt maradtak távol az otthonuktól. Puszta tekintete is vádló volt, mégpedig érdemtelenül. Sem a sztorihoz, sem Breckenridge-ék távolmaradásához nem volt semmi közöm. Legalábbis szándékosan nem csináltam semmit. De akkor is engem akart hibáztatni. Elbűvölő - üzente Ethan telepatikusan. Én megmondtam - üzentem vissza. Ethan felállt. - Köszönöm, hogy rám szánta az időt, Joshua. Bízhatok benne, hogy bizalmasan kezeli az itt elhangzottakat? - Ha úgy tetszik - felelte apám, aki nem méltatta arra, hogy felálljon. - Bízom benne, hogy körültekintően jár el az érdeklődése során. Megértem az aggodalmát, bármi okozza is, de ezek az emberek, ezek a családok a barátaim. Nem lenne jó, ha pletykák kapnának szárnyra, és igaztalan rágalmakkal illessék őket. Ethan elfordult az apámtól, és láttam, hogy ingerültség suhan át az arcán, valószínűleg arra a feltételezésre, hogy „rágalmai" igaztalanok lennének. De igazi pókerarcként zsebre dugta a kezét, és mire visszafordult, újra nyájas, diplomatikus ábrázatot öltött. - Ez csak természetes. - Örülök, hogy megértettük egymást - felelte apám, és az órájára pillantott. Ezzel bocsátott el minket, úgyhogy Ethannel a hátam mögött az ajtó felé indultam.

- Ne feledjétek - szólt utánam apám, mire mindketten visszafordultunk. - Nem tudom, miről van szó, de ha baj lesz, az a ti saratok. Mindkettőtöké. Ez volt a kegyelemdöfés. Kiléptünk a folyosóra; hagytuk, hadd legyen az övé az utolsó szó. Visszafelé a bálterembe megálltunk Ethannel egy ablakokkal szegélyezett folyosón, amely a ház magáncélú és társasági helyiségeit kötötte össze egymással. Csípőre tett kézzel bámult ki az ablakon. - Az apád... - Nem piskóta - fejeztem be a mondatot. - Tudom. - Segítségünkre lehet... vagy össze is zúzhat minket. Vetettem rá egy oldalpillantást, és észrevettem azt a kis aggodalmas ráncot a két szemöldöke között. És akkor tanácsoltam valamit a csaknem négyszáz éves vámpírnak. - Sose feledd, Ethan, hogy övé a döntés. Felvont szemöldökkel nézett rám. Elfordultam tőle, és kinéztem a sötét, lankás pázsitra. - Sose feledd, hogy akármilyen szívességet kínál, akármit javasol, mindent kiszámít. Megvan hozzá a pénze és a hatalma, hogy egy csomó embernek segíthessen vagy árthasson, de általában önös érdek vezérli, az okai önzők, és nem könnyű kiszimatolni őket. Három-négy lépéssel a többiek előtt jár, és a játszma kimenetele sosem nyilvánvaló. De attól még ne hidd, hogy nem tudja. Ethan hosszan, szaggatottan sóhajtott fel. A távolban egy galamb burukkolt. - Miss Merit!

Megfordultunk, és egy nőt pillantottunk meg az előcsarnok ajtajában. Egyszerű, fekete ruha volt rajta fehér köténnyel, vastag talpú cipővel. A haját takaros kontyba fogta. Talán a házvezetőnő lehetett. - Igen? - kérdeztem. Egy darab papírt nyújtott felém. - Mr. Nicholas kérte, hogy ezt adjam át. Felvontam a szemöldököm, de odamentem hozzá, és elvettem a cetlit. Amint megköszöntem, már el is tűnt a folyosón. - Mr. Nicholas? - kérdezte Ethan, amikor újra magunkra maradtunk. Nem vettem róla tudomást, inkább széthajtottam a papírt, amelyen ez állt: Találkozzunk a várnál! Azonnal! N.B. - Mi ez? - tudakolta Ethan. Kinéztem az ablakon, aztán vissza rá, miközben összehajtottam a papírt, és becsúsztattam a retikülömbe. - Lehetőség, hogy én is megteremtsem a magam kapcsolatait. Mindjárt jövök - tettem hozzá, és mielőtt felelhetett volna, vagy kifejezhette volna az újra megjelenő ránc mögött bujkáló kétségeit, már ott is termettem a teraszra nyíló ajtónál. A terasz félhold alakban rakott téglákból állt, és a végéből ívelt lépcső vezetett a pázsitra. A téglakorlátnak támaszkodva kicsatoltam a cipőm pántjait, aztán a táskával együtt az egyik lépcsőfokra tettem a cipőt. Istenien meleg volt az éjszaka, a feketén sötétlő gyepet tarkító, virágzó fákon pedig papírlampionok függtek. A tűsarkaktól megszabadulva, talpam alatt a hűs téglákkal leosontam a pázsithoz, és kiléptem a fűbe. Egy néma

pillanatra megálltam, és behunyt szemmel élveztem a puha, zöld szőnyeg hűvösét. A Breckenridge-birtok óriási volt, hatalmas földterület, amelyet úgy gondoztak és alakítottak, hogy vadregényesen hasson. Ez volt Breckék ősi menedéke a mindennapok zaja elől. A pázsit a birtok hátsó részét elfoglaló ligethez vezetett, amelyen gondosan karbantartott ösvény futott keresztül. Gyerekként rengeteg időt töltöttem itt Nicholast kergetve a sűrű lombok között nyári napokon vagy hideg novemberi reggeleken a zúzmarás ágak között. A ruhácskákat és köténykéket meghagytam Charlotte-nak, én rohangálásra vágytam, meg letört ágakra és friss levegőre - egy gyerek fantáziavilágára, aki túl nagy képzelőerővel és túl sok szabállyal, kötöttséggel volt megáldva. Most azonban a keskeny ösvényen félre kellett tolnom az ágakat az arcomból. Magasabb voltam, mint amikor utoljára jártam itt. Akkoriban olyan kicsi voltam, hogy ugrándozhattam is a lombok alatt. Most végig recsegtek az ágak, míg ki nem értem a tisztásra. A labirintushoz. Alacsony kerítése volt, úgy egy méter magas csupán, és a finom, rozsdás kör mindkét irányban pár méternyire húzódott a sövénylabirintus körül, amelyet Breck papa megbízásából alakítottak ki a ház mögötti ligetben. A kapuja nyitva állt. Tehát már itt van. Maga az útvesztő egyszerű volt, koncentrikus körökből állt zsákutcákkal és átjárókkal, a mintáját sok-sok éve a fejembe véstem. Ez a bukszusháló volt a várunk, ezt védelmeztük Nicholasszal a martalócok - rendszerint a

testvérei - ellen. Fakardjainkkal és kartonpajzsainkkal addig hadakoztunk, míg a fivérei ránk nem untak, és vissza nem vonultak a ház kényelmébe. Ez volt a mi titkos kertünk, parányi, lombos királyságunk. Elindultam a belső kör halvány fénye felé, lépteim szinte nem is hallatszottak a puha földön, az éjszaka néma volt, kivéve a levelek zizegését olykor-olykor, vagy az aljnövényzetből hallatszó kapirgálást. És akkor is csend volt, amikor középen találkoztunk. 9. FEJEZET A TITKOS KERT TITKA -Kíváncsi voltam, meddig tart, mire kiérsz ide - szólalt meg Nicholas, aki karba font kézzel .nézett rám. Két viharlámpa vetett aranyszínű fényt a testére, amelyet most épp egy Chicago Marathon póló borított. Az öltönyt tehát pólóra és farmerre cserélte. Odaléptem a kör közepére, és bizonytalan mosollyal felpillantottam rá. - Már majdnem el is felejtettem, hogy idekint van. Nicholas gúnyosan felnyögött, és felhúzta a vállát. - Nagyon is kétlem, Merit, hogy elfelejtetted volna a várat. Bár a szája mosolyra húzódott, az arca hamar semlegessé vált. Végigpásztázta a ruhámat, aztán a tekintetünk újra találkozott. - Úgy fest, a vámpíroknak sikerült elérniük azt, amit apádnak nem. Egy másodpercre rámeredtem, nem tudtam, most sértegetni akar-e engem, az apámat vagy Ethant, bár úgy éreztem, mindhármunknak szánta. Úgy döntöttem, meg sem hallom, és körbesétáltam, hogy körüljárjam a

labirintus belső körének vonalát. Úgy öt méter lehetett az átmérője, a sövény egymással szemközti rései biztosították a szabad átjárást. A puszpángfalak mentén ívelt fapadok álltak, Nicholas ezekre tette a lámpásokat. - Nem számítottam rá, hogy ott talállak a Cadogan-ház előtt - ismertem be. - Én pedig arra nem számítottam, hogy ott talállak a Cadogan-házban. Változnak az idők. - És az emberek is? - pillantottam hátra a vállam fölött. Az arckifejezése ugyanolyan maradt. Üres, óvatos. Ügy döntöttem, inkább kedvesen indítok. - Mi történt veled mostanában? - Engem inkább az érdekel, hogy veled mi történt. Vagyis azzal, ami lettél. - Azzal? - vontam fel a szemöldököm? - A vámpírral. - Úgy köpte ki a szót, mintha a hangzásától is undorodna. Félrenézett, kipillantott a fák közé. - Úgy látszik, tényleg változnak az emberek. - Igen, változnak - helyeseltem, de a jelenlegi viselkedését illető gondolataimat sikerült megtartanom magamnak. - Nem is tudtam, hogy visszajöttél Chicagóba. - Dolgom volt. - Itt is maradsz? - Majd meglátjuk. És egy fontosabb kérdés: - Szóval dolgozol? Mármint itt, Chicagóban? A tekintete újra rám vándorolt, egyik sötét szemöldökét felhúzta.

- Nem biztos, hogy van kedvem megbeszélni veled a terveimet. Most rajtam volt a szemöldök-vonogatás sora. - Te kértél rá, hogy találkozzunk idekint, Nick. Ha nincs kedved beszélgetni velem, talán hagyhattad volna, hogy bent maradjak a házban. Hosszan nézett rám. Az az acélszürke tekintete rám szegeződött, mintha átláthatott volna rajtam, hogy kipuhatolja a szándékaimat. Oda kellett figyelnem, hogy ne kezdjek fészkelődni a csendben. - Tudni akarom, miért vagy itt - szólalt meg végül. - A szüleim otthonában. A családoméban. - Bizalmatlan hangjából ítélve nem lehetett véletlen, hogy Júlia az egyetlen Breckenridge a fogadáson. Összekulcsoltam a kezem a hátam mögött, és ránéztem. - Ideje volt felidéznem a családi kötelezettségeimet. Szárazon felelt. - Húsz éve ismerlek, Merit. A családi kötelezettségek nálad sosem álltak a lista élén, főként, ha estélyibe kellett bújni hozzájuk. Kezdjük elölről! Nem tudtam, miben mesterkedik, de a titkaimat nem akartam felfedni. - Mondd meg, miért voltál a Cadogan-háznál! Kihívó pillantást vetett rám: - Miért kellene felelnem? - Valamit valamiért - válaszoltam. - Ha te felelsz az én kérdéseimre, én is a tieidre. Alsó ajkát megnyalva némán töprengett az ajánlatomon, aztán újra felpillantott. - Nyomozok. - Egy sztorin dolgozol?

- Nem mondtam, hogy egy sztorin dolgozom. Csak azt, hogy nyomozok. Oké, szóval nyomoz, de nem azért, hogy sztorit írjon belőle - akár vámpírokról, akár valami másról. Tehát mi után nyomozhat? És ha kérdései voltak, miért egy csapat paparazzó között keresi a választ a ház előtt, ahelyett hogy a saját összeköttetéseit használná? És ami még fontosabb, miért ő, és miért nem Jamie? Nick zsebre dugta a kezét, és félrebillentett fejjel nézett rám. - Valamit valamiért. Miért jöttél ide? Csak egy másodpercig gondolkodtam, mielőtt válaszoltam neki. - Nekünk is van nyomoznivalónk. - Ki után? - Nem egészen ki, inkább mi után. Próbáljuk megvédeni a mieinket. - Nem a teljes igazság, de azért igaz. - Mitől? Megráztam a fejem. Ideje mélyebbre ásni. - Valamit valamiért. Ha már szóba került a Breck család, mire készültök? Hogy van mostanság Jamie? Nick arca olyan hirtelen változott meg, hogy csaknem hátrahőköltem. Az állkapcsa megfeszült, kitágultak az orrlikai, és ökölbe szorult a keze. Egy másodpercre meg mertem volna esküdni, hogy mágikus impulzust érzek de rögtön el is tűnt. - Tartsd magad távol Jamie-től! - sziszegte. Töprengve próbáltam rájönni, honnan ez a düh. - Csak azt kérdeztem, hogy van, Nick. - Leginkább azt próbáltam megtudni, hogy Breck papa támogatásáért cserébe próbál-e feláldozni minket, de Nicknek erről

nem kellett tudnia. - Miért kellene távol tartanom magam tőle? Mit képzelsz, mit csinálnék vele? - Ő a testvérem, Merit. Családi ügy ide vagy oda, személyes ügy ide vagy oda, meg fogom védeni. Homlokomat ráncolva néztem rá, és csípőre vágtam a kezem. - Te azt hiszed, hogy bántani akarom a testvéredet? Mert mondhatom, sőt megígérhetem, hogy szó sincs róla. - És a vámpírok közismertek a szavahihetőségükről, ugye, Merit? Ez talált, a szemem is nagyra nyílt. Nem csak ellenségesség, nem csak valami testvéri védelmezés, de vaskos, keserű előítélet volt benne. Csak bámultam értetlenül. - Nem tudom, mit mondhatnék erre, Nick. - A hangom halkan csengett. Részben döbbenten, részben keserűen, amiért így végződhet egy barátság. Velem ellentétben Nicket ez nem keserítette el. A tekintetével majd' felnyársalt, még a nyakam is lúdbőrzött tőle. - Ha történik valami Jamie-vel, én a nyomodban leszek. Még egy utolsó, fenyegető pillantást vetett rám, azzal sarkon fordult, és eltűnt a sövény szemközti nyílásán át. Csak bámultam utána a csípőmön dobolva ujjaimmal, próbáltam felfogni a történteket. Nem csak azt, hogy Nick nem egy sztorin dolgozik (legalábbis azt mondta), de azt is, hogy hirtelen ennyire védi a valaha csak henyélő kisöccsét. Mi a fene folyik itt? Nagyot sóhajtottam, és körbepillantottam a labirintuson. A viharlámpák pislákoltak, ahogy kezdett kifogyni

belőlük az olaj. Kihunyó fényben és a fejemben még több kérdéssel, mint amennyivel érkeztem, elindultam visszafelé a bukszuson át. Nick dühe és bizalmatlansága miatt már nem volt olyan szentimentális és nosztalgikus a visszaút, kicsit ijesztőbb volt távozni, mint érkezni. Éjjeli lény vagyok, de ennek ellenére nem voltam oda érte, hogy az éjszaka közepén egyedül mászkáljak az erdőben. Óvatosan iparkodtam vissza a fák között, szememet és fülemet éberen hegyeztem a sötétben élő és viruló csúszómászókra. Egyszer csak csoszogást hallottam a fák közül. Megdermedtem, oldalra kaptam a fejem, hogy jobban halljam, a szívem a fülemben dübörgött... és a bennem élő vámpír kíváncsisága is felébredt. De a ligetre megint csend borult. Amilyen halkan csak tudtam, a ruhám alá csúsztattam a kezem, és kitapogattam a tokjába zárt tőrt. Még lassabban, a lehető leghalkabban húztam elő a pengét. Nemigen tudtam, mit kezdhetnék vele, de már attól is lassult a zakatoló szívverésem, hogy a kezemben tartottam. A sötétben hunyorogva próbáltam végigpásztázni a sűrű bozótost. Valami átkocogott a fák között. Állat, a hangjából ítélve négylábú. Méterekre lehetett tőlem, de ahhoz elég közel, hogy meghalljam a lába topogását az aljnövényzetben. Izzadtságtól nedves kezemet a tőr markolata köré szorítottam. De aztán ahogy kezemben a pengével, félelemtől és adrenalintól zakatoló szívvel ott álltam a sötétben, eszembe jutott valami, amit Ethan mondott ragadozó

természetünkről: tetszik vagy nem, de mi állunk a tápláléklánc csúcsán. Nem az ember. Nem az állatok. Nem az, ami az erdőben kóborol. A vámpírok. Ragadozó vagyok, nem zsákmány. így hát szememet arra a pontra szegeztem, ahová az állatot képzeltem, és a magaméhoz képest túlságosan ziháló hangon azt mondtam az állatnak a sötétben: - Fuss! Egy másodperc töredéke múlva hirtelen megmozdult, letaposott föld, reccsenő gallyak, lábak zaja jelezte, hogy eliramodott a biztonság felé. Pár másodpercen belül újra csend honolt az erdőben, és bármi is volt ott, az ellenkező irányban keresett menedéket, elrohant a fenyegetés elől. Előlem. Jól jött ez a képesség, még ha kissé zavarba is ejtett. - A tápláléklánc csúcsa - suttogtam, aztán folytattam utamat vissza a házhoz, és a tőr markolata nedves volt a kezemben. Addig szorongattam, míg ki nem értem a ligetből, míg meg nem láttam a ház hívogató fényét. Amint a pázsitra léptem, visszacsúsztattam a pengét a helyére, és a hátralévő métereket teljes erőből végigfutottam. Ám csakúgy, mint Lót felesége, én sem álltam meg, hogy ne pillantsak még egyszer vissza. Ahogy visszanéztem, az erdőcskét sűrűnek, komornak és ellenségesnek láttam, a hátam is beleborsódzott. - Merit!

Odaértem a teraszhoz, és felpillantottam. Ethan állt a téglalépcső tetején zsebre dugott kézzel, és kíváncsian félrebillentette a fejét. Rábiccentettem, elmentem mellette, és odaléptem a holmimhoz, amit a korlát mellett hagytam. A harmatos fű letisztította lábamról az erdő földjét, így visszabújhattam a cipőmbe. Ethan szó nélkül lépett hozzám, aztán megállt, és nézte, ahogy cipőt húzok, és felszedem a táskámat. - A találkozó? - tudakolta. Megráztam a fejem. - Később elmesélem. - Még egyszer, utoljára hátranéztem, és szemügyre vettem az erdőt. Valami megvillant a fák között: egy szempár vagy lámpa, nem tudtam, de mindenképpen megborzongtam. - Menjünk be! Rám nézett, aztán a fákra pillantott, de végül bólintott, és utánam jött a házba. Mrs. Breckenridge felszólalt, köszönetet mondott a vendégeknek a részvételükért. Önkénteseket mutattak be, akik udvarias beszédeket mondtak arról, hogy milyen fontos a Koalíció Chicago városának, majd megtapsolták őket. Pénzt gyűjtöttek, számokat cseréltek, mi pedig Ethannel utat törtünk magunknak Chicago leggazdagabb polgárai között. Csak egy átlagos péntek éjszaka a felső tízezerben. Mikor megtettük a dolgunkat, és magunk is hozzájárultunk a nemes ügyhöz a Cadogan-ház nevében, azaz Ethan cikornyás szignót kanyarított egy csekkre, megköszöntük Mrs. Breckenridge-nek a meghívást, és kimenekültünk a Mercedes csendjébe.

A kocsi belseje a kölnijétől illatozott - tisztán és szappanszagúan. Korábban fel sem tűnt. - A találkozó? - tudakolta, mikor már az úton haladtunk. Homlokomat ráncolva fontam karba a kezem. - A jó vagy a rossz hírt mondjam? - Sajnos mindkettőre szükségem lenne. - Van egy labirintus a ház mögött. Ott várt rám. Először lepocskondiázott, amiért vámpír lettem, aztán elmondta, hogy azért várakozott a Cadogan-ház előtt, mert nyomoz. Nem egy sztorin dolgozik - tisztáztam, mielőtt Ethan rákérdezhetett volna -, hanem nyomoz. Ethan a homlokát ráncolta. - Ami mire utal Jamie állítólagos vámpírsztorijával kapcsolatban? - Gőzöm sincs - feleltem. - És most a rossz hír. Jamieről is kérdeztem, egy teljesen ártalmatlan kérdést tettem fel, mire felkapta a vizet. Azt mondta, hogy tartsam magam távol Jamie-től. Mintha azt hinné, hogy ki akarjuk kezdeni . -Mi? - Mi, vámpírok. Olyasmit is említett, hogy mennyire nem a szavahihetőségünkről vagyunk híresek. - Hm - hangzott a válasz. - És te ezt annyiban hagytad? - Mielőtt elviharzott volna, még megígérte, hogy ha Jamie-vel bármi történne, a nyomomban lesz. - Bűbájos emberekkel jársz össze, Őrző - a hangja újra fagyos és finomkodó lett. Gyűlöltem ezt a hangot. - Te kértél rá, hogy jöjjek össze velük, Suliivan. Ezt ne felejtsd el! És ha már erről van szó, miért változott a terv? Mióta kaphat apám teljes betekintést a vámpírok titkaiba?

- Utolsó pillanatban döntöttem úgy, hogy változtatok a stratégián. - Az nem kifejezés - morogtam. - És egészen pontosan mit óhajtottál elérni ezzel a stratégiával? - Volt egy megérzésem. Az apádnak hihetetlenül jók az összeköttetései, de a természetfelettiek között nincsenek kapcsolatai. Kétségkívül ezért állt rá olyan mohón, hogy együttműködjön veled, és megismerkedjen velem. Ám a kapcsolatok hiánya nem azt jelenti, hogy ne csinálta volna meg a maga házi feladatát. Nem lepett meg valami a reakciójában? - Az lepett meg, hogy egyáltalán meg sem lepődött. Szájam sarkában elismerő mosollyal rásandítottam. Nagy trükk volt, Suliivan. Anélkül, hogy rákérdeztél volna, sikerült megtudnod, hogy igen élénk figyelmet szentel Celina helyzetének. - Olykor-olykor nekem is támad egy kifizetődő ötletem. Gúnyosan felnyögtem. - De igazad van, nem valószínű, hogy meglepetésként érte bármi is, amiről szó esett. - Úgy mondj el neki bármit is, amit szükségesnek látsz feleltem hogy tudd, ha úgy véli, a maga hasznára fordíthatja, ellenünk is felhasználhatja az információit. - Tudom, Merit. Elég okos vagyok, mostanra már kiismertem. A gyomrom baljóslatúan felmordult, rászorítottam az egyik kezem. Éreztem, hogy feltámad a mardosó éhség, és nem szívesen kockáztattam volna a vérszomj rohamát egy olyan ember mellé szíjazva egy kocsiban, akivel máris volt némi múltunk. Bevallom, Ethan finom falat,

de nem hagyhattam, hogy a vámpírom bele akarjon kóstolni. - Meg kell állnunk - figyelmeztettem. Kilestem az ablakon, és észrevettem előttünk egy lehajtót, mire megkocogtattam az üveget. - Arra! Miközben oldalra hajolt, hogy szemügyre vegye a lehajtót, felvonta a szemöldökét. - Meg kell állnunk? Minek? - Ennem kell. - Neked mindig enned kell. - Vagy kaja, vagy vér, Ethan. És mivel pillanatnyilag csak mi ketten tartózkodunk a kocsiban, az ennivaló sokkal kevésbé komplikált. Nincs igazam? Ethan morgott valamit, de úgy tűnt, veszi a lapot, és a lehajtóra kormányozta a Mercedest, majd megállt egy út menti hamburgeresnél. Majdnem hajnali három óra volt, ezért csak pár büszke, későn jövő éjjeli éhező volt rajtunk kívül a helyen. Leparkolt az épület mellett, és az ablakon át kipillantott az ócska alumíniumzsaluzásra, a sivár környezetre és az egykor Dairy Blitz (most csak DA RY LITZ) feliratú ponyvára, amely valaha jobb napokat láthatott. Lehúztam az ablakot, és hús, krumpli meg forró zsír szaga szivárgott be a kocsiba. Ó, ez nagyon jó lesz! Valahogy tudtam. Ethan szemöldökét felvonva fordult felém. - Dary Litz, Őrző? - Odaleszel érte, Suliivan! Szagold csak meg a krumplit! Épp rád vár ez az adag! - Épp most ettünk cevichét meg garnélaparfét. Méltányoltam a hangjában rejlő iróniát.

- Tényleg, habbá vert rákot ettünk, hát nem hihetetlen? Ez itt a lényeg! Hajts oda! Határozatlanul tiltakozott, de nem valami őszintén, aztán hátratolatott, és bemanőverezte a kocsit az autós sávba. Végigfutottam a kivilágított étlapot, egy darabig a sima és a dupla szalonnás sajtburger között vacilláltam, majd végül a tripla mellett döntöttem. Végül is csak a napfény vagy a nyárfa karó dönthet romlásba, nem a koleszterin. Ethan a menüsorra meredt. - Fogalmam sincs, mit keresek itt. - Ami egyértelműen bizonyítja, hogy jól döntöttél, amikor felvettél. Javasoltam neki ezt-azt, és amikor vitatkozni kezdett, annyit rendeltem, hogy kettőnknek is elég legyen sajtburgereket, sült krumplit, csokiturmixot és extra hagymakarikát is. Készpénzzel fizetett, amit a belső zsebéből előhúzott hosszú, vékony bőrtárcából vett elő. Mikor a Mercedes vámpírokon kívül bő zsírban sült étellel is megtelt, a kijárathoz hajtott, és leállt a padka mellett, miközben én lehámoztam a papírt a hamburgeréről. Mikor odaadtam neki, egy darabig csak bámulta, felvonta a szemöldökét, majd beleharapott. Rágás közben elismerően hümmögött. - Tudod - szólaltam meg egy hagymakarikába harapva -, úgy érzem, minden simábban menne, ha elismernéd, hogy mindig igazam van. - Hajlandó vagyok elismerni az étellel kapcsolatban, de csak eddig mehetek el. - Az is jó lesz - vigyorodtam el, mivel emelkedett hangulatba kerültem, amiért megmenekültünk Nicktől

és apámtól, és talán a zsíros kaja szerotoninszintemre gyakorolt hatása miatt is. Nem éreztem szükségét az úrilányhoz illő finomkodásnak, úgyhogy nagyot haraptam a szalonnával kicsipkézett hamburgerembe, és lehunyt szemmel rágtam meg a falatot. Ha valamiért köszönettel tartoztam Ethan Sullivannek, hát azért, hogy annyit ehettem, amennyit csak akartam, mégsem híztam tőle. Na persze egyfolytában éhes voltam, és egyszer csaknem a nyaki ütőerére vetettem magam, de csekély ár volt érte. Az élet egy svédasztal! És valószínűleg a szerotonin és a megkönnyebbülés ihlette a következő megjegyzésemet is: - Köszönöm! - mondtam neki. Papírba burkolt hamburgerrel a kezében újra beindította a kocsit, és továbbmentünk a Hyde Park felé. -Mit? - Hogy megváltoztattál. - Hogy megváltoztattalak? - kérdezte némi szünet után. - Igen. Persze nem mondom, hogy nem kellett némi idő az alkalmazkodáshoz... Ethan horkantva nyúlt a kettőnk közé ékelt hagymakarikás dobozba. - Az nem kifejezés, nem gondolod? - Hagyj már egy kicsit, épp háládatos hódolatra készülök. Ethan felkacagott a Kánonban említett anakronisztikus tradíció említésére - a háládatos hódolat volt az illő magatartás, amelyet Ethan, azaz Nagyuram irányában kellett volna kifejeznem. És nem is akárhogyan, a jó öreg Jane Austen-i verzióról volt szó. Amikor meg kell hajolnod a rangosabb előtt, és mindenféle társasági

kellemkedésre van szükség. Egyértelműen nem az én asztalom. - Köszönöm - folytattam mert ha nem alakultam volna át, most nem ehetném ezt a hihetetlenül egészségtelen kaját. Nem lennék halhatatlan. Tökéletesen használhatatlan lennék a katanával a kezemben... pedig épp erre van szüksége minden huszonnyolc éves chicagóinak. - Kényszeredett mosolyát látva gyengéden, heccelődve oldalba böktem a könyökömmel. - Nem igaz? Halkan felnevetett. - És nem lenne kit zaklatnod. Nem lennének itt neked a kapcsolataim, meg a káprázatos divatérzékem sem folytattam. - Én választottam a ruhát. Meglepetésemben pislogni kezdtem. A vallomás tényleg meglepett, bár be nem vallottam volna. Megjegyeztem, hogy rajta azért közel sem nézne ki olyan jól, de csak egy hümmögés volt a válasz az erőlködésemre. - Egyébként köszönöm. - Nagyon szívesen, Őrző. - Kéred még azt a sült krumplit? Addig falatoztunk, míg vissza nem értünk a házhoz. A hosszabbik úton kerültük meg az épületet, hogy elkerüljük a kapunál hemzsegő paparazzókat. Ethan meglengette a kapu előtt a parkolókártyáját, mire az oldalra csúszott, hogy beengedjen minket a föld alatti rámpára. Miután a Mercedes a helyére siklott, kiszálltunk, becsuktuk az ajtókat, és Ethan annak ellenére, hogy háromméteres vaskerítés mögött, egy vámpírokkal teli ház alatt és csak titkos kód ellenében

nyíló garázsban parkolt, egy gombnyomással bekapcsolta a riasztót is. Félúton az ajtó felé megtorpant. - Köszönöm! - Mit is? - Azt, hogy hajlandó voltál hazamenni, és bár úgy fest, Nicholas szerepével kapcsolatban még több kérdés merült fel, elértünk egy kis haladást, és máris többet tudunk valamicskével. - Megköszörülte a torkát. - Jó munkát végeztél. Elvigyorodtam. - Te bírsz engem! Tényleg bírsz! - Ne becsüld túl magad, Őrző! Kinyitottam előtte az alagsor ajtaját, és egy intéssel betessékeltem. - Kor a szépség előtt! Ethan hümmögött, de elkaptam egy pillanatnyi mosolyt. - Nagyon vicces! Mikor befordultam volna a műveleti szoba felé, mivel gondoltam, hogy be kellene jelentkeznem, és illene tudatnom Luckal, hogy sikeresen megóvtam Ethan életét kis ki-ruccanásunk során, Ethan megállított a karjával. - Hova mész? Felvontam a szemöldököm. - Nincs kedvem afterpartyhoz, ha erre gondoltál. Értetlen pillantására magyarázkodni kezdtem. - Meg kell néznem a dossziémat a műveleti szobában. Elengedte a karomat, és zsebre dugta mindkét kezét. - Még nem szabadulsz. Megvárlak.

Töprengve fordítottam neki hátat, és odasétáltam a műveleti szoba csukott ajtajához. Fogalmam sem volt, mit akarhat, de nem élveztem az efféle rejtélyeket. Amikor kinyitottam az ajtót, és besurrantam, olyan füttykoncert fogadott, amire bármelyik építőmunkás büszke lehetett volna. Juliét megpördült a székében, hogy megnézze, mi az, aztán rám kacsintott. - De jól nézel ki, Őrző! - Úgy van - szólalt meg Lindsey az asztala mellől. Meglepően ügyesen kirittyentetted magad. Égnek emeltem a szemem, de azért megfogtam a szoknyám szélét, és kivágtam egy pukedlit, aztán lekaptam a falról a mappámat. Egyetlen papírlap volt benne, egy kinyomtatott e-mail, amit Peter küldött Lucnak. A lesifo- tósok neve állt benne, akiket a Cadogan-házra állítottak, valamint újságok, weboldalak és magazinok listája, amelyeknek dolgoztak. Felnéztem, és észrevettem, hogy Peter kíváncsian méreget. - Gyors munka volt! - lengettem meg előtte a lapot. - El sem hinnéd, mi mindenre képes, akinek agyara van - felelte. Kifejezéstelen pillantást vetett rám, azzal visszafordult a gépéhez. Az ujjai csak úgy röpködtek a billentyűk fölött. Fura alak volt. - Felteszem, veled együtt Nagyurunk is túlélte az estét tudakolta Luc. - Épségben és egészségben - szólalt meg mögöttem egy hang.

Hátrasandítottam. Ethan állt az ajtóban karba font kézzel. - Mehetünk? - kérdezte. Magamban átkozódni kezdtem, mivel pontosan tudtam, mire vélik majd a többiek. Vagyis bizonyára azt képzelik, valami sokkal dévajabbra készülünk. Bármennyire is vonzódtam hozzá, több eszem volt ennél. Csak eszköz voltam az Ethan-féle vámpírszerszámosládában, afféle belépőjegy, amit szükség esetén előhúzhatott. - Persze - feleltem, miután figyelmeztető pillantást vetettem Lindsey-re. Úgy összepréselte az ajkát, mintha alig bírná ki, hogy ne szóljon be valamit. Visszacsúsztattam a dossziémat a helyére, aztán az üzenettel a kezemben követtem Ethant ki a folyosóra, majd fel a földszintre. Átment az előcsarnokon a főlépcsőhöz, befordult a sarkon, és felment az emeletre. Megállt az ajtó előtt, amelyről tudtam, hogy a könyvtáré, de még nem volt alkalmam felfedezni. Odaléptem mellé, ő pedig rám nézett. - Még nem jártál odabenn? Megráztam a fejem. Úgy tűnt, kedvére való a válasz, mert furcsán elégedett mosoly ült ki az arcára, és mindkét kezével megmarkolta az ajtó gombjait. Elfordította, és benyomta az ajtót. - Őrző, íme a könyvtárad! 10. FEJEZET SOK MINDENT ELÁRUL EGY FÉRFIRÓL, HOGY MEKKORA A KÖNYVTÁRA

Döbbenetes volt. A szám is tátva maradt, amikor beléptem, és lassan körbefordultam, hogy magamba igyam a látványt. A négyzet alakú könyvtár az első és a második emelet teljes magasságában emelkedett végig. Három magas, csúcsíves ablak világította be a helyiséget. Szövevényes mintázatú, karmazsinpiros kovácsoltvas korlát húzódott végig a felső szinten, amelyet ugyanolyan vörös fém csigalépcsőn át lehetett megközelíteni. Középen asztalok álltak zöld ernyőjű sárgaréz lámpákkal. A falakat - padlótól plafonig - könyvek borították. Kicsik, nagyok, bőrkötésűek és papírborítósok, szépen felosztva témák szerint - történelem, kézikönyvek, vámpírélettan, még egy kisebb csoport regény is. - Ó, istenem! Ethan felkacagott mellettem. - És ezzel kvittek volnánk az „akaratom ellenére változtattál át" ügyben. Bármire buzgón helyeseltem volna, csak a kezembe foghassam a könyveket, úgyhogy odavetettem egy szórakozott perszét, azzal odaléptem az egyik polchoz, és végighúztam az ujjamat a gerinceken. A szekciót a nyugati klasszikusoknak szentelték. Dickens és Dumas között Doyle húzódott meg, fölötte Carroll, alatta pedig Eliot. Kihúztam a Pusztaház örökösei tengerészkék bőrbe kötött példányát a helyéről. Kinyitottam, átlapoztam a borjúbőr címoldalon, és megnéztem az első rongypapír lapot. Az aprócska betűket olyan mélyen nyomták a papírba, hogy ki lehetett tapintani a bemélyedést.

Kéjesen nyöszörögtem, aztán becsuktam, és visszacsúsztattam a helyére. - Rabja vagy a könyveknek - kacagott fel Ethan. - Ha tudtam volna, hogy ilyen könnyű kielégíteni, már hetekkel ezelőtt elhoztalak volna a könyvtárba. Helyeselve hümmögtem, és kihúztam egy vékony verseskötetet Emily Dickinsontól. Addig lapozgattam, míg meg nem találtam a verset, amit kerestem, és hangosan felolvastam: „A szépért haltam, ám a sír alighogy rám borult, az igazságért meghalót tették szomszédomul. »Mi ért halták - kérdé csendesen. »A szépért« - felelém. »Én igazért. Ez ugyanegy. Testvéred vagyok én.«" Gyengéden becsuktam, és visszatettem a helyére a könyvet, aztán Ethanre néztem, aki elgondolkodva állt mellettem. - És te szépért vagy igazért haltál? - kérdeztem. - Katona voltam - felelte. Ez meg is lepett, meg nem is. Az, hogy Ethan harcolt ahelyett, hogy egy szoba mélyén fondorkodott volna -, meglepett. A háború kellős közepén álló Ethan gondolata viszont nem. - Hol? - kérdeztem csendesen. Súlyos csend telepedett ránk, az álla szemmel láthatóan megfeszült, aztán egyértelműen kényszeredett mosollyal felelt. - Svédországban. Nagyon régen. Háromszázkilencvennégy éve vámpír; elvégeztem tehát a történelmi kivonást. - A harmincéves háború? Bólintott.

- Nagyon ügyes. Tizenhét évesen harcoltam először. Harmincig jutottam, mielőtt vámpír lettem. - Csatában változtattak át? Újabb bólintás, semmi magyarázat. Vettem a lapot. - Azt hiszem, engem is úgyszólván csatában változtattak át. Ethan levett egy könyvet a polcról, és szórakozottan végigpörgette a lapokat. - Celina házak uralmáért vívott csatájáról beszélsz? - Ahogy mondod. - Nekidőltem a polcnak, és karba fontam a kezem. - Szerinted mit akar, Ethan? Hogy a vámpírok uralják a világot? Megrázta a fejét, becsukta a könyvet, és visszatette a polcra. - Új világrendet, amiben övé lesz a hatalom, akár a vámpírok, akár az emberek, akár együtt uralják. - Felém fordult, mellém könyökölt a polcra, és a karjára támasztotta a fejét, hosszú ujjaival végigsimított a haján. A másik kezét csípőre tette. Hirtelen nagyon-nagyon fáradtnak tűnt. Elszorult a szívem. - És te mit akarsz, Merit? - Addig a földre sütötte a szemét, de most hirtelen rám emelte üvegzöld tekintetét. A kérdés ijesztő volt; a csaknem izzó tekintete brutális. Lágy hangon kérdeztem vissza: - Hogy érted? - Nem tervezted ugyan, de egy tiszteletre méltó ház tagja lettél, egyedi pozícióban, amely bizonyos hatalommal jár. Erős vagy. Megvannak a kapcsolataid. Te mit tennél Celina helyében?

Most próbára tesz? Elkaptam a tekintetét. Puhatolózik, meg akarja tudni, ellen tudnék-e állni a hatalom csábításának, ami Celinát magával ragadta? Vagy egyszerűbb dologról van szó? - Te azt feltételezed, hogy Celina rossz lett - feleltem. Hogy emberként még megvolt benne az egyensúly, de az átváltozása óta elvesztette az önuralmát. Én nem vagyok ebben biztos. Talán mindig is rossz volt, Ethan. Talán nem elege lett, nem hirtelen vált a vámpírok egyesülésének szószólójává. Talán más, mint én, és más, mint te. Ajka elnyílt. - Celina meg én mások vagyunk? Mikor újra felnéztem rá, bensőségesen, kérdőn nézett vissza, talán még mindig a kérdést fontolgatta, talán saját hosszú életével vetett számot. - Azon tűnődsz, én is elárullak-e? - kérdeztem. Vágyódó szemmel nézett rám. Nem hiszem, hogy megcsókolt volna, de a gondolatára is - és talán a vágyra, talán a félelemre - felgyorsult a pulzusom. Fojtott hangon felelt. - Van pár dolog, amit el akarok mondani a Cadoganről; a házról és a politikáról. - Nagyot nyelt, még soha nem láttam ilyen zavarban. - Van pár dolog, amit el kell mondanom. Felvont szemöldökkel biztattam. Kinyitotta a száját, aztán visszacsukta. - Te fiatal vagy, Merit. És ezen nem a korodat értem, magam sem voltam sokkal idősebb, mikor átváltoztattak. Beavatott vámpír vagy, de még újonc. És beavattatásod nem egészen két hónapja alatt máris

láthattad, micsoda erőszakra és cselszövésre vagyunk képesek. - Visszanézett a könyvekre, és szomorkásán elmosolyodott. - E tekintetben végül is nem különbözünk annyira az emberektől. Újra csend hullt az óriási teremre, míg megint rám nem nézett. Az arca ezúttal komor volt. - A döntések... - elhallgatott, mintha próbálná összeszedni a gondolatait, aztán újrakezdte. - A döntések a történelem figyelembevételével születnek, vámpírjaink védelmének, házaink biztonságának figyelembevételével. Ethan a terem túloldalán álló polc felé intett a fejével, amelyen egy sor sárga gerincű, piros számmal ellátott könyv sorakozott. - A teljes Kánon - mondta, és ekkor értettem meg, hogy az újoncok számára kiadott köteten miért szerepel a „kézikönyv" megnevezés. Minden egyes sorban tizenöthúsz kötet lehetett, ráadásul több polc több sorát is megtöltötték. - Rengeteg törvény - jegyeztem meg, ahogy végigpásztáztam a sorokat. - Rengeteg történelem - helyesbített Ethan. - Sok-sok évszázadnyi. - Újra rám nézett. - Tisztában vagy a házrendszer eredetével, a tisztogatásokkal? Tisztában voltam. Bár a Kézikönyv nyilván nem nyújthatott olyan részletes tájékoztatót, mint a teljes sorozat, a házrendszer történetének alapjait azért felvázolta németországi eredetétől kezdve a francia törvényszék felállításáig, amely a történelem során először kormányozta az összes nyugat-európai vámpírt, legalábbis amíg a napóleoni háborúk után a Tanács

Angliába nem tette át a székhelyét. Mindkét esemény a tisztogatások okozta pánik miatt történt. - Akkor megérted - folytatta bólintásomra -, milyen fontos megvédeni a vámpírokat. Szövetségeket építeni. Persze megértettem, miután engem a Navarre-házzal esetlegesen megköthető szövetség érdekében passzolt le Morgannek. - Breckenridge-ék - jegyeztem meg. - Őket is szövetségesnek gondoltam volna. Soha nem képzeltem volna, hogy így beszéljen velem... Nick soha. Vámpírnak nevezett, de a szájából ez nem csak egy szó volt, Ethan. Valóságos szitok. Átok. - Felpillantottam rá. - Azt mondta, a nyomomban lesz. - Tudod, hogy védelem alatt állsz? - kérdezte halkan, őszinte hangon. - Mert Cadogan-vámpír vagy. Az én fedelem alatt élsz. Értékeltem a törődését, de nem arról volt szó, hogy féltem volna Nicktől. Csak sajnáltam, hogy elveszítettem a tudatlansága miatt. A gyűlölete miatt. - Az a baj - feleltem -, hogy nem csak nem szövetségesek, hanem ellenségek. Ethan a homlokát ráncolta, két szeme közt megjelent az a vékony vonal. A szemében pedig - nem is tudom, mi volt, valami olyannak a súlya, amiről biztosan tudtam, hogy nem is akarom megtudni. Nem tudtam, mire akar kilyukadni, talán csak a vámpírok történetét akarja fejtegetni, de úgy tűnt, mintha nem osztana meg mindent velem. Valami még ott lapult. De bármi is volt, elhessegette, pókerarcot öltött, és elővette a vámpírmesteri hangját.

- Elhoztalak ide, itt minden információ a rendelkezésedre áll. Tudjuk, milyen erős vagy. Most támaszd alá az erődet tudással. Nem lenne méltó, ha tudatlan maradnál. Szorosan becsuktam a szemem erre a döfésre. Mikor újra kinyitottam, már az ajtó felé tartott, a márványpadlón halkulva kopogó léptei jelezték, hogy távolodik. Az ajtó kinyílt, majd becsukódott, aztán csend borult a teremre, a külvilág elől elzárt kincseskamrára. Miközben visszafordultam a könyvekhez, és végigpásztáztam a polcokat, rájöttem, hogyan is jár Ethan esze. Akárhányszor többet kezdett látni bennem tehernél vagy fegyvernél, akárhányszor a rang vagy történetünk különbségeinek mellőzésével szólt hozzám, rögtön visszakozott, és legtöbbször meg is sértett, csak hogy kierőszakolja a távolságtartást. Részben tudtam, miért teszi ezt - például nem tartott méltónak magához de a fő motivációit inkább csak gyanítottam... ilyen lehetett a rangbéli különbség. De volt még valami, amit nem tudtam meghatározni. A szemében ülő félelem leplezte le őt: félt valamitől. Talán olyasvalamitől, amit el akart mondani. Vagy amit nem akart elmondani. Megráztam a fejem, hogy elhessegessem magamtól a gondolatot, aztán az órámra néztem. Még két órám volt hajnalig, az éjszaka nagy részét Ethan, Nick és az apám vette igénybe, úgyhogy kihasználtam a lehetőséget, hogy az egykori kutató szemügyre veheti a könyvtárat.

Ugyanúgy, mint egy rendes könyvtárban, a könyveket két fő csoportba rendezték, szakirodalomra és szépirodalomra; minden egyes részleg jól szervezett, minden egyes polc makulátlanul tiszta volt. Több ezer kötet lehetett odabenn, és egy ekkora gyűjteményt sehogyan sem lehet könyvtáros nélkül fenntartani. Körülnéztem, de se pultnak, se személyzetnek nem láttam nyomát. Kíváncsi voltam, ki lehetett az a szerencsés, akit megbíztak vele. És ami a legfontosabb, miért nem egyértelműen én lettem a jelölt. Könyvet vagy kardot az irodalmárnak? Könnyű lett volna a válasz. Valami olvasnivalót kerestem magamnak, és egy városi fantasy mellett döntöttem a népszerű irodalom polcról. Könyvmolyhoz méltó, sóvárgó búcsú után hagytam ott a könyvtárat, a polcoknak megígértem, hogy amint lesz időm, visszajövök, aztán lementem a lépcsőn, és a hátsó traktusba indultam. Végigmentem a hosszú, központi folyosón a büféig, ahol néhány vámpír még falatozott valamit lefekvés előtt, és fel is pillantottak rám, ahogy a hátsó ajtó felé haladtam. Kisurrantam a ház végét körülölelő, téglából rakott tornácra, és az ösvényen át lementem a kertbe. A közepén tucatnyi földbe süllyesztett lámpával megvilágított szökőkút állt, a fényük épp elég erős volt ahhoz, hogy olvasni lehessen mellette. Letelepedtem egy padra, felhúztam a lábamat, és kinyitottam a könyvet. Telt az idő, minden csendes volt körülöttem. Mivel múlóban volt az éjszaka, szamárfület hajtottam a könyvbe, becsuktam, és kinyújtóztattam a lábam. Miközben felálltam, felpillantottam a ház hátsó falára.

Az egyik második emeleti ablakban zsebre dugott kézzel, a kert felé fordulva állt valaki. Az ablak Amber egyik szobájáé volt, az Ethan melletti hitvesi lakosztályé, amelyet kipakoltatott. Amber eltűnt, és vele együtt a berendezés is; nem tudtam elképzelni, hogy Ethanön kívül bárki más állna ott, legkevésbé azt, hogy más bámulná a kertet. Egy pillanatig ott álltam kezemben a könyvvel, és figyeltem a merengő alakot. Őt siratja? Dühös? Bosszankodik, amiért nem jött rá előbb az árulására? Vagy a ma éjjeli eseményeken rágódik, Nicholas vagy Celina miatt gyötrődik, attól fél, amibe belekeverhetnek minket? A horizont kezdett bíborszínt ölteni. Mivel nem vágytam rá, hogy kint érjen a napfény, és hamuvá égjek, csak mert letelepedtem egy ponyvával a kertben - vagy mert a mesterem után leskelődtem -, visszamentem a házba, és útközben még fel-felpillantottam az ablakra, de ő meg sem mozdult. Peter Gábriel egyik dalszövege jutott eszembe, az, amelyik arról szól, hogy csak az életben maradásért hajtunk. Ethan pontosan ezt csinálta. Akár itthon volt, akár másutt, több mint háromszáz Cadogan-vámpírra vigyázott. Olyanok voltunk, mint valami királyság, és ő volt az uralkodó, szó szerint és átvitt értelemben is a ház gazdája. Fennmaradásunk felelősségének terhe az ő vállán nyugodott egészen Peter Cadogan halála óta. Ráébredtem, hogy olyan felelősség ez, amelyet magam is rá helyeztem. Úgy gondoltam, hogy Ethan legnagyobb hibája az, hogy ezt a felelősséget nem tudja elválasztani az élete többi területétől, minden mástól.

Mindenki mástól. Így esett, hogy egy késő májusi éjszakán ott álltam egy vámpírokkal teli, Hyde Park-beli villa pázsitján, és egy Armaniba öltözött fiú ablakkeretbe foglalt képét bámultam, valakiét, aki az ellenségem volt, de a szövetségesem lett. Ironikusnak találtam, hogy aznap elvesztettem egyet, de nyertem egy másikat. Ethan a hajába túrt. - Mire gondolsz? - suttogtam, tudván, hogy úgysem hallja. Hol van egy hangosbemondó, mikor épp szükség lenne rá? 11. FEJEZET MELYBEN HŐSNŐNKET AZ IGAZGATÓI IRODÁBA KÜLDIK Felriadtam, és azonnal vigyázzba vágtam magam az ágyon. Végre lement a nap, lehetővé tette azt a pár órányi ébrenlétet, amellyel be kell érnem első vámpírként töltött nyaram minden napján. Kíváncsi voltam, más lesz-e az élet télen, amikor a sötétség hosszú-hosszú óráit élvezhetjük. Másrészt itt lesz a tóvidéki állandó havazás. Vagyis rengeteg hideg, sötét órában lesz részünk. El ne felejtsek egy jó meleg helyet keresni magamnak a könyvtárban. Felkeltem, lezuhanyoztam, copfba fogtam a hajam, és belebújtam az aznapra rendelt edzőszerelésbe. Bár hivatalosan nem voltam szolgálatban, és előttem állt Mallory nem-is-olyan-hosszú-időre-szóló búcsúbulija meg a randi Morgannel, a Cadogan-őrökkel együtt nekem is csoportos edzést ütemeztek be, hogy jobb -

vagyis hatékonyabb és erőszakosabb - vámpírrá válhassak. A hivatalos tréningruha hasig érő fekete, keresztpántos trikóból és feszes, csípőszabású, lábszárközépig érő jóganadrágféléből állt. Természetesen mindkettő fekete volt, kivéve a felső bal oldalán díszelgő, stilizált ezüst C betűt. Lehet, hogy nem volt észbontóan hatásos együttes, de még mindig lényegesen több bőrfelületet takart, mint az, amit Catcher erőltetett rám az edzéseink alkalmával. Annál még a strandröplabdások is több ruhát viselnek. A lefelé vezető útra strandpapucsba bújtam, fogtam a kardom, becsuktam magam mögött az ajtót, végigsétáltam az első emeleten a főlépcsőig, és felmentem a másodikra. Lindsey ajtaja nyitva ált, a szobájából pedig ugyanolyan hangzavar hallatszott, mint két nappal ezelőtt; ezúttal a South Park egyik epizódja bömbölt a parányi tévéből. - Hogy tudsz itt aludni? - kérdeztem. Lindsey ugyanolyan ruhában, mint én, szőke haját a tarkóján copfba fogva ült az ágya szélén, és éppen a teniszcipőjét húzta fel. - Ha a napfénytől eszméletlen leszel, gyakorlatilag nem kell ezzel foglalkozni. - Van benne valami. - Milyen volt a tegnap éjjeli randi Ethannel? Tudhattam volna, hogy ezzel kezdi. - Nem randi volt. - Persze. Odavagy a mesterekért. - A könyvtárban voltunk.

- Ó, kettyintés a könyvek közt! Gondoltam, hogy ilyesmikről fantáziálsz, egyetem meg minden. - Miután a sokkal, de sokkal jobb napokat is látott cipő a lábára feszült, felpattant, és rám vigyorgott. - Na menjünk tanulni! Odalent a műveleti szobában még bekukkantottunk a dossziénkba (üres volt), mielőtt elballagtunk volna a folyosó végén álló óriási helyiségbe. Ez volt a küzdőterem - itt hívtam ki Ethant a Cadogan-házba tett legelső látogatásomon. Magas volt, és telis-tele tatamikkal és antik fegyverekkel. Felül karzat övezte, amelyről a nézők remekül ráláttak az alattuk folyó eseményekre. Szerencsére ezúttal üresen állt a galéria. A terem viszont korántsem. A matracok szélén őrök keringtek, középen pedig egy ingerült képű varázsló állt fehér karatenadrágban, hasán kerek, zöldeskék tetoválással. Villogó katanája markolatát tartotta a kezében, a csillárok fénye visszaverődött a makulátlan pengéről. Lindsey mögött mentem, és csaknem hasra estem benne, amikor hirtelen megtorpant, és halkan füttyentett Catcher felé. Hátrapillantott rám. - Apropó, a mesterekre gerjedésről. Ugye még mindig Carmichaellel jár? - Nagyon is. Olyan cifrát mormogott, hogy Juliét elnevette magát, Luc pedig halkan, féltékenyen felmordult. - Átkozottul kár! - Nem tudnál legalább mára profihoz méltóan viselkedni? Lindsey megállt, és visszanézett Lucra.

- Ha te profi módjára viselkedsz, majd én is. Luc felhorkant, de az arca vidám volt. - Édesem, te akkor sem tudnád, mi az a profi, ha seggbe harapna. - Jobban szeretem, ha máshol harapdálnak. - Ezt vegyem felhívásnak? - Nincs olyan szerencséd, cowboy! - Szerencsém? Életed legszerencsésebb napja lenne, szöszi, ha összegabalyodnál velem. - Ugyan, kérlek! - Olyan gúnnyal ejtette ki a két szót, hogy a szótagokat is elhúzta. Luc a plafonra emelte a szemét. - Na jó, most már kiszórakozhattad magad, úgyhogy spórolj meg nekünk pár percet, és vonszold a segged a szőnyegre! - Azzal odébbállt, mielőtt még Lindsey visszavághatott volna, és körbejárt, hogy a többieket is összeterelje. Miközben a matracok mellett lehúztuk a cipőnket, Lindsey-re sandítottam. - A kínzás nem valami kedves dolog. Megértően bólintott, és elmosolyodott. - Igaz. Viszont mocskosul szórakoztató! Mezítláb léptünk a szőnyegre, és bemelegítésként nyújtottunk egy kicsit, aztán visszaléptünk a szélére, és felsorakoztunk Catcher előtt. Térdre ereszkedtünk, és bal kézzel a kardmarkolaton szeiza pozícióba ültünk, figyelemre készen. Mikor elhelyezkedtünk, Luc csípőre tett kézzel odalépett Catcher mellé, és végignézett rajtunk. - Hölgyeim és... hölgyeim - kezdte -, mivel máris elkezdtétek a szexuális zaklatást, felteszem,

észrevettétek, hogy különleges vendégünk van. Két hét múlva fel fogjuk mérni a katanatudásotokat, a katák memorizálását, valamint a gyakorlatok végrehajtását. Ahelyett, hogy egymás seggét rúgnánk szét, bármennyire is élvezetesnek találnám, Catcher Bell biccentett Catcher felé -, a négy nem egykori őrzője fogja megmutatni, hogyan is kell ezt csinálni. Cadoganőrökként, valamint az én eredményes vezetésem alatt persze ti vagytok a legjobbak legjobbjai, de ő segít, hogy még jobbak legyetek. - Top Gun - suttogtam Lindsey-nek. Már korábban is rámutattunk, hogy Luc örökösen a popkultúrára utalgat, és arra jutottunk, hogy mivel a vadnyugaton szerezte a szemfogait, a filmek és a tévé lenyűgözte. így még a mágikusan felturbózott vámpírok társaságában is maradt neki egy kis fikció. - Már nem a Rend tagja - folytatta Luc -, civil, úgyhogy nem kell tisztelegnetek. - Magában kacagott, szemmel láthatóan jót derült saját megjegyzésén. Pár őr kötelességtudóan vele nevetett, de a többség csak felnyögött. Lindsey hozzám hajolt. - Megmondtad. Jó segge van - suttogta -, de nem valami eredeti. Büszke voltam rá, hogy legalább a „jó segget" elismerte. Catcher előrelépett, és tekintetének komolysága - egytől egyig végigmért valamennyiünket - azonnal véget vetett az élcelődésnek. - Ugrani tudtok - kezdte -, de repülni nem. Éjszaka éltek, mert nem bírjátok a napot. Halhatatlanok vagytok, de egy jól irányzott fadarabtól hamuvá porladtok. - A

teremre érzékelhető csend borult. A sor végére sétált, és lassan hátrálni kezdett. - Vadásztak rátok. Irtottak benneteket. Évezredekig éltetek rejtőzködve. Mert csakúgy, mint az embereknek, mint mindannyiunknak, nektek is megvannak a gyengeségeitek. Felemelte a katanáját, és ahogy a pengén megvillant a fény, pislogni kezdtem. Megállt Peter előtt. - De becsülettel harcoltok. Acéllal. Még egy lépést tett, és megállt Juliét előtt. - Erősebbek vagytok. Újabb lépés, és Lindsey előtt volt. - Gyorsabbak vagytok. Én következtem. - Többek vagytok, mint voltatok. Libabőrös lettem. - Első lecke - jelentette be. - Ez nem kardvívás. Merjétek csak így nevezni a jelenlétemben, és viseljétek a következményeket! Második lecke. Mostanáig szerencsétek volt, csaknem egy évszázadig békében éltetek, de ez nem lesz így tovább. Celina idekinn van, Celina önimádó, és Celi- na előbb-utóbb bajt fog keverni, ha tud. - Catcher megkocogtatta a halántékát. - Celina így működik. Fogta a katanáját, és vízszintesen maga elé emelte. - Ez a fegyveretek, a biztonsági köteletek, az életetek. Nem játékszer, capiche? Egyetértően bólogattunk. Catcher elfordult, a szőnyeg másik végébe sétált, és felvette a katanája hüvelyét. Belecsúsztatta a pengét, és két bökkent kapott fel - fából készült gyakorlókardokat, amelyek durván a katana alakját és súlyát utánozták

azokkal tért vissza. Az egyiket megforgatta a kezében, mintha a súlyát mérné fel. A másikkal felém bökött. - Na gyere, napsugaram! A francba, gondoltam, nem igazán vágytam rá, hogy Catcher leckéjének középpontjában álljak, főleg nem közönség előtt, de felálltam, lecsatoltam a katanámat, és tiszteletteljesen meghajoltam, mielőtt a szőnyeg közepére léptem volna. Catcher átnyújtotta a másik bökkent. - Legközelebb - közölte a csapattal, akik kissé túl mohón várták, hogy harcolni lássanak - bekötött szemmel csináljuk. Elég jók az érzékeitek ahhoz, hogy látás nélkül is ki tudjatok védeni egy támadást. De ma még - helyezkedett támadóállásba, egyik lábát a másik elé rakta, behajlította a térdét, és mindkét kezét a kard markolatára helyezte - használhatjátok a szemeteket. Támadóállás! - utasított, amivel azt jelezte, hogy védhetem a támadását anélkül, hogy fel kellene emelkednem, és el kellene játszanom a penge előhúzását. Kétkardnyi távolságot tartva felvettem az ő pózának tükörképét, a bokkeneket a fejünk fölé emeltük. - Első kata - jelentette be egy pillanattal azelőtt, hogy lesújtott előttem. Az izmaim megfeszültek az elsuhanó fakard szelében, de nem ért hozzám. Válaszul sima, gördülékeny mozdulattal lefelé döftem. Nem voltam ugyan nagymester, de elég jól ismertem már a katákat, a katana kardvívás építőköveit. Ugyanaz a gondolat állt mögöttük, mint a balettpozíciók mögött - ha megtanulod

az alapokat, azzal megalapozod a jóval komplikáltabb lépéseket is. Mikor az első katával végeztünk, visszaálltunk kezdőpozícióba, és átvettük a többi hatot is. Ügy tűnt, elégedett velem. Végül hátralépett, és az utolsó három katát megismételtette láthatatlan ellenféllel szemben, hogy szemügyre vehesse a tartásomat. Maximalista tanár volt, külön kielemezte a gerincem ívét, a kardfogásomat, és hogy jól osz- lik-e el a testsúlyom. Mikor végeztünk, és a látottakat is kommentálta a csapatnak, visszafordult hozzám. - Most pedig megvívunk - húzta fel kihívóan a szemöldökét. A gyomrom görcsbe rándult. Szép ruhában vagy a ház körüli utcát róva könnyen elrejthettem többszörös vámpírszemélyiségeimet. Egy küzdőtér közepén, miközben fakarddal céloznak a fejemre, sokkal nehezebb lesz. Épp az ilyesmi keltette fel a vámpírom figyelmét. Nagyot sóhajtva helyezkedtem pozícióba, és magam elé fogtam a kardomat. Megmozgattam az ujjaimat, a markolatra simítottam őket, és próbáltam elcsendesíteni a szívem, ami az eljövendő csata gondolatára dübörögni kezdett. Helyesbítek: csaták. Catcherrel szemben, valamint a vámpírral szemben. - Vigyázz! Kész! Rajt! - kiáltott Catcher, és megtámadott. Felemelt karokkal rohant rám, és tiszta, egyenes metszéssel csapta le a katanát. Én elfordultam, vízszintesen suhintottam a kardommal, és úgy

pördültem meg vele, hogy az felhasította volna a hasát. Ám Catcher ember létére gyors volt, és igen ügyes. Megpördült a levegőben, félrefordult, és kikerülte a bökken csapását. A mozdulat úgy lenyűgözött, hogy elvesztettem az éberségemet. Olyan volt, mintha Gene Kelly csinálta volna, dacolt a gravitációval. Abban a pillanatban eltalált. Catcher a teljes, 360 fokos fordulat végén egész testsúlyával a döfésbe nehezedve a bokkennel végighúzott a bal karomon. Elöntött a fájdalom. Káromkodtam egyet, és kínomban szorosan becsuktam a szemem. - Soha ne veszítsd el az éberségedet! - figyelmeztetett minden megbánás nélkül. Felnéztem, és láttam, hogy bokkenjét felemelve visszaállt kiinduló pozícióba. - És soha ne vedd le a szemed a támadóról! - Rám biccentett. - Rendbe jön, valószínűleg csúnyább sérüléseid is lesznek még, mire mindennel végzel. Gyerünk, még egyszer! Elmormoltam néhány válogatott szitkot a „támadómról", de azért kardot rántottam, és a bökken markolatára igazítottam a kezem. A bicepszem lüktetett, de hát vámpír vagyok; meggyógyul. Ez is része a genetikának. Ő nem volt vámpír, de azért nagyon jó volt. Én erős és gyors voltam, de sem természetadta tehetsége, sem tapasztalata nem volt meg bennem. Meg is sérültem. És ahogy csak tudtam, próbáltam harc nélkül küzdeni. Elnyomni a zubogva áramló adrenalint és dühöt, ami felszínre hozhatná őt - egy csapat harcedzett vámpír

színe előtt. Márpedig közönség előtt a világra szabadítani egy félig kifejlett vámpírt biztosan nem jó dolog. Ám nehéz menet volt. Újdonsült vámpírként, ráadásul egykori bölcsészként még mindig csak arra voltam képes, hogy Catcher akcióira megpördüljek, hogy kitérjek vagy döfjek egyet, ha nem sikerült hárítania, de nem tudtam kivitelezni a saját támadási terveimet. Túl fürgén mozgott ahhoz, hogy egyszerre tudjak védekezni és saját támadást indítani, hiába törekedtem rá. Próbáltam elemezni a mozdulatait, kifigyelni a gyenge pontjait. Minél tovább küzdöttünk, annál nehezebbé vált az elemzés. Bökkenem minden csapásával, minden döféssel és pördüléssel lazábbá váltak a tagjaim, és csendesedett az elmém, végül magam is kezdtem visszavágni. Sajnos abban a másodpercben, hogy igazán visszavágtam volna, kezdtem hagyni, hogy átszáguldjon rajtam az adrenalin, és karddal a kezemben a testem táncra keljen: a bennem alvó vámpír ekkor sikítani kezdett a szabadságért. Ahogy a magam elé tartott bokkennel megpördültem, kinyújtózkodott a tagjaimban, az érzéstől pedig remegni kezdett a szemem, mintha forróság áramlott volna végig az ereimben, ahogy megmozdult. A melegség még rendben volt - vámpírtestben úgyis elég nehezen lehet hozzájutni -, de a vámpír aztán túl messzire ment. Minden előjel nélkül nyomakodott elő, hogy átvegye az irányítást, mintha valaki más foglalta volna el a testem. Mindent láttam, ami történt, de ő mozgatta a karjaimat,

neki köszönhettem hirtelen támadt fürgeségemet és ügyességemet. Olyan gyorsaságot és ügyességet, amely még a varázslóét is felülmúlta, akinek pedig a harc volt a fő tudása, a lételeme. Nem bírta türelemmel az emberi manővereket. Ahol én védekeztem volna, ő támadásba lépett, vagdalkozott Catcher felé, fordulásra kényszerítette, majd csaknem a szőnyeg túlsó széléig hátráltatta. Az egész úgy zajlott le előttem, mintha filmet néznék, mintha moziban üldögélve figyelném a harci jelenetet. Mikor azonban a bökkenem Catcher feje mellett, milliméterekre a fejbőrtől és a koponyától húzott el, az a gondolat, hogy súlyosan megsebesíthettem volna, visszatolt - visszatolta Meritet - a képbe. Fújtatva pördültem el az újabb csapás elől, és visszaparancsoltam a helyére. Mikor elegendő oxigénhez jutottam, és visszapillantottam Catcherre, váratlan dolgot láttam a szemében. Semmi rosszallást. Csak büszkeséget. Nem félt, amiért csaknem felhasítottam a torkát, nem dühöngött, amiért túl messzire mentem. A szeme a harcra termettek izgalmával ragyogott. Azt hiszem, ez a tekintet talán még rosszabb volt. A vámpíromat megborzongatta ez a büszkeség, ez a mohóság a szemében. Engem pedig megrémített. Egy pillanatra szabadjára engedtem, mire csaknem legyűrtem a mesteremet. Elég egyszerű volt a képlet: a vámpír marad, ahol van. Sajnos azzal, hogy elnyomtam a vámpíromat, csökkent ugyan annak esélye, hogy megszabadítom Catchert

valamely létfontosságú szervétől, de egyre kevésbé voltam képes tartani a lépést. Ahogy Yeats is megjósolta, kezdett széthullani minden. Agyam azon részeinek, amelyek a visszavágásra és vámpírom visszafogására koncentráltak, most azzal is foglalkozniuk kellett, hogy milyen közel jártam a vérontáshoz, hogy elcsépeljem azt, aki épp a támadásra próbál felkészíteni. És a második nem mestere ide vagy oda, Catcher kezdett fáradni. Tudott bánni a fegyverrel, az biztos. Tudta, hogyan és hová suhintson a bokkenjével a leghatásosabban. De attól még ember maradt (legalábbis feltételeztem), én pedig vámpír. Nagyobb volt a kitartásom. Ami hiányzott belőlem - miközben azon voltam, hogy egyáltalán ösz- szeszedjem magam -, az a vívási tapasztalat. Vagyis bár ő kezdett fáradni, nekem ment egyre rosszabbul. A kritikáját elviseltem, bármennyire megalázott. A döféseit nehezebb volt. Kétszer lendítette körbe a bökkent lagymatag ívben. Kétszer is megcsapott vele. Egyszer a bal karomon ami még mindig égett az első csapástól egyszer pedig a vádli- jaimon, amitől térdre rogytam a kollégáim orra előtt. - Kelj fel! - intett felém a bökken hegyével. - És legalább próbálj meg kikerülni! - Én próbálom! - morogtam, miközben feltápászkodtam, és újra kardot ragadtam. - Tudod - folytatta Catcher, miközben egy sor döféssel egyre hátrébb kényszerített, egészen a szőnyeg széléig -, Celina nem fogja hagyni, hogy bemelegíts. Nem fogja visz- sza magát. És nem fogja megvárni, hogy erősítést

hívj. - Félig elfordult, aztán olyan ívben sújtott a bokkennel, mint a fonákütés a teniszben. - Csinálom... - nyögtem, miközben kikerültem a döfést, és próbáltam visszamanőverezni a terem másik oldalára -, ahogy... - suhintottam meg a kardomat, de a sajátjával hárította - csak tudom! - Ez nem elég! - bömbölte, és egy kétkezes ütéssel állította meg a bokkenemet, amitől a fakard kiugrott izzadt tenyeremből. Mintha csak az ügyetlenségemen bosszankodna, a kard elrepült, felpattant a szőnyegről, aztán még egyszer, végül gurulva megállt. A teremre néma csend borult. Megkockáztattam egy pillantást. Catcher fél kezében a bokkennel ott állt előttem, bőre fénylett a megerőltetéstől, a szemében pedig zavar tükröződött. Nem szívesen válaszoltam volna arra a kérdésre, amit a szemében láttam, úgyhogy a térdemre támaszkodva előrehajoltam, még a levegővétel is fájt. Izzadt tincseket simítottam ki a homlokomból. - Vedd fel - parancsolt rám -, és add oda Julietnek! Odamentem a bokkenhez, lehajoltam érte, és felvettem. Juliét előrelépett, és együtt érző pillantás kíséretében vette el. Gondoltam, elmehetek, úgyhogy elfordultam, és letöröltem a verejtéket a szememről. De Catcher utánam szólt, és újra a szemébe kellett néznem. A tekintetemet fürkészte, pont olyan természetfeletti módon vizslatta az íriszemet, ahogyan arra egy kíváncsi varázslótól számíthattam. Másodpercek teltek el, mire újra fókuszált, és ahelyett, hogy belém látna, megint rám nézett. - Nincs semmi, amit el akarnál mondani?

A szívverésem a fülemben dübörgött. Nyilván elfelejtette, hogy már szóba került a téma, hogy már próbáltam beszélni neki működési zavaros vámpíromról. Örömmel hagytam volna ennyiben, úgyhogy megráztam a fejem. Láttam, hogy nem valami elégedett, de Julietre nézett, és felkészült az újabb ütközetre. Catcher Juliettel is végigvette ugyanazt a hét katát, az ő mozdulatai viszont gyakorlottak és precízek voltak, törékeny alakját meghazudtoló ügyességgel forgatta a nehézkes fegyvert. Mikor végeztek, Catcher arra kért minket, hogy közöljük a véleményünket. Az őrök először izgatottan, majd egyre magabiztosabban mondták el a véleményüket Juliét teljesítményéről. Általában véve mindenkire nagy hatást gyakorolt, úgy vélték, hogy előnyére válhat, ha az ellenfél alábecsüli apró termetét. Peter is végigment a gyakorlatokon, mielőtt Catcher befejezte az edzést. Pár búcsúmegjegyzéssel zárta le, és közben mindvégig kerülte a tekintetemet, majd kezet fogott Luckal, felhúzta a pólóját, fogta a fegyvereit, és kisétált a teremből. Én is fogtam a kardomat, és belebújtam a papucsomba, edzés után még feltett szándékomban állt lezuhanyozni. Lindsey odajött hozzám, és miközben a cipőjébe dúgta a lábát, a karomba kapaszkodott. - Minden rendben? - kérdezte. - Majd kiderül - súgtam, mivel Luc az ujjával integetett felém.

- Ethan irodájába! - csak ennyit vetett oda, ahogy odaértem hozzá. Ingerült hangját hallva ez is bőven elég volt. - Ne zuhanyozzak le előtte? Vagy ne öltözzek át? - Indíts felfelé, Merit! Rábólintottam. Nem tudtam ugyan, mivel érdemeltem ki a látogatást az igazgatói irodába, de úgy gondoltam, talán az edzés során történtekhez van valami köze. Vagy az az egy-két perc gyakorolt nagy hatást rájuk, amíg szabadjára engedtem a vámpíromat, vagy épp a többi nem hatotta meg őket. Vagy ha arra gondolok, mennyi döfést kaptam, és hogy elejtettem a bökkent, egyenesen felháborította őket. Akárhogy is, Catchernek és Lucnak kérdései voltak, és ezek a kérdések bizonyára odafentre is eljutottak. A hüvellyel a kezemben felkocogtam a földszintre, Ethan irodájához siettem, és bekopogtam az ajtaján. - Befelé! - szólt ki. Nyikorogva nyílt ki az ajtó, Ethan az asztalánál ült összekulcsolt kézzel, és egyenesen rám nézett, ahogy beléptem. Első ízben történt így. Általában a papírmunka kötötte le a figyelmét, nem az ajtajában álló vámpír. Becsuktam magam mögött az ajtót, és idegesen, remegő gyomorral álltam meg előtte. Ethan egy jó percig, talán kettőig is váratott, mielőtt megszólalt. - Gyorsan terjednek a hírek. - A hírek? - Merit! - kezdte. - Te vagy ennek a háznak az őrzője. Várakozóan, felvont szemöldökkel nézett rám.

- Magam is úgy tudom - feleltem kimérten. - Elvárom - folytatta minden megjegyzés nélkül -, a ház elvárja, hogy ha arra kérnek fel, hogy fejleszd a képességeidet, erősítsd meg azokat, tedd is meg. Kérésre. Akármikor kérnek erre, akár személyes, akár csoportos tréning során, a kollégáid előtt. - Elhallgatott, és válaszra várva pillantott rám. Én viszont csak néztem. Bevallhatom, elég nemtörődömnek tűnhettem odalent. Ám ha tudták volna, milyen erőfeszítésembe került az egész, garantálom, hogy le lettek volna nyűgözve. - Már beszéltünk erről - folytatta. - Ebben a házban egy működőképes őrzőre van szükségem, szükségwnA:. Egy harcosra, aki nem rest megtenni mindazt az erőfeszítést, amit elvárunk tőle, aki nem inog meg a ház iránti elkötelezettségében, akinek az erőfeszítését és figyelmét mindig adottnak vehetjük. Olyan vámpírra, aki teljes egészében az ügynek szenteli magát. Igazgatni kezdte az asztalán álló ezüst tűzőgépet, hogy párhuzamosan álljon az ezüst ragasztószalag-tépővel. Mivel bizalmunkba avattunk Breckenridge-ékkel és a rave-üggyel kapcsolatban is, úgy gondoltam, megértetted mindezt. Hogy nem kell hegyi beszédet tartanom az igyekezeteddel kapcsolatban. Ránéztem, de sikerült erőt vennem magamon, hogy ne mutassam meg a halványuló, de még mindig a bal karomon virító foltokat igyekezetem ékes bizonyítékaként. Önuralmam bizonyítékaként. - Érthetően fejeztem ki magam? Ahogy ott álltam előtte átizzadt tréningruhámban, kezemben a hüvelyébe bújtatott katanával, arra jutottam,

hogy három lehetőségem van. Vitába szállhatok vele, közölhetem, hogy a belemet is kidolgoztam (bár minden bizonyíték ez ellen szól), ami viszont olyan kérdéseket vethetne fel, amelyekre semmi kedvem válaszolni. Vagy szépen, egyenesen beszámolhatok kiforratlan vámpírom problémáiról, és várhatom, hogy átadjanak a GT-nek, intézkedjenek ők felőlem. Na nem, köszönöm szépen. Inkább a harmadikat választottam. - Nagyúr - nyugtáztam a szónoklatot. Csak ennyit mondtam. Bár nekem is lett volna mondanivalóm a bizalommal kapcsolatban, hagytam, hogy övé legyen az utolsó szó, és megőriztem a titkomat. Ethan egy hosszú, néma pillanatig méregetett, mielőtt lesütötte a szemét, és az asztalán tornyosuló papírokat kezdte vizslatni. A vállamban oldódni kezdtek a csomók. - Leléphetsz - vetette oda anélkül, hogy egy pillantást is vetett volna rám. Le is léptem. Mikor végre felértem, lezuhanyoztam, és határozottan nem a Cadogan előírásai szerinti ruhát öltöttem fel - a kedvenc farmeromat és egy rövid ujjú, hosszított derekú, aszimmetrikus nyakkivágású piros pólót. Randim volt Morgannel, és Mallory nem-is-olyanhosszú-időre-szóló búcsúbulijára készültem. A nyakat szabadon hagyó felső épp illett a randira egy vámpírfiúval. Feltettem egy kis szájfényt, szempillafestéket és arcpírt, leengedtem a hajam, szögletes orrú, lapos, piros

balerinacipőbe bújtam, aztán felkaptam a csipogómat és a kardomat - hiszen mindkettő a ház őreinek előírásos kiegészítője -, végül bezártam magam mögött az ajtót. Elsétáltam az első emeleti folyosón, és befordultam a sarkon. Ahogy a lépcsőre léptem, felemeltem a fejem, hogy megnézzem a felfelé tartó srácot. Ethan volt az karjára vetett zakójával. Arca halovány érdeklődést tükrözött, mintha nem ismerte volna fel, kit is nézeget. Gyors átalakulásomat tekintve az izzadt, edzés utáni Meritből randira készülő Meritté, nem csoda, hogy nem ismert meg. De ahogy elhaladtunk egymás mellett, nagyra nyílt a szeme. És hihetetlen nagy megelégedésemre elvétette a lépést. Visszafojtottam egy mosolyt, és továbbmentem. Valószínűleg igen közönyösnek tűnhettem, miközben átvágtam az előcsarnokon, és kiléptem a bejárati ajtón. De tudtam, hogy azt az elvétett lépést sosem felejtem el. 12. FEJEZET MERÍT KESERŰ ÉS SÖTÉT (72% KAKAÓ) TITKA Csaknem éjfél volt, mire Wicker Parkba értem, de szerencsével jártam, és találtam egy kis sarki vegyesboltot, amelynek kirakatában még mindig ott virított a NYITVA neonfelirat. Vettem egy üveg bort meg egy csokitortát, hogy e kalóriákkal járuljak hozzá Mallory búcsúbulijához. Útban északnak megpróbáltam lerázni magamról a munka okozta feszültséget. Nem mintha én lettem volna az első lány, akinek meggyűlt a baja a főnökével, na de hány más főnök volt négyszáz éves vámpír vagy

kardlóbáló mágus? Az sem sokat javított a dolgon, hogy ugyanez a kardlóbáló mágus tette ki a meghívottak egynegyedét Mai buliján. Mikor a környékre értem, úgy határoztam, hogy a kardomat a kocsiban hagyom. Mivel nem voltam szolgálatban és Cadogan-terepen, valószínűtlennek tartottam, hogy szükségem lehet rá, és ami még fontosabb, apró kis lázadásnak tetszett. Csodálatos lázadásnak. Épp erre volt szükségem. Amint felszökkentem a lépcsőre, Mai már nyitotta is az ajtót. - Szia, szívem! - köszöntött. - Rossz napod volt a hivatalban? Felemeltem a piát meg a csokitortát. - Ezt igennek veszem - mondta, és betessékelt az ajtón. Amikor beljebb kerültem, az ajtó becsukódott és bezárult, átnyújtottam az ajándékomat. - Csoki meg pia! - nyugtázta. - Te aztán tudod, hogy kell levenni egy lányt a lábáról! Ja, egyébként leveled jött - biccentett az asztalkára, azzal bement a konyhába. - Kösz - mormoltam, és felvettem a kupacot. A posta nyilván még nem egészen szokott hozzá a lakcímváltozásomhoz. A magazinokat, az érdekesnél érdekesebb katalógusokat, a számlákat és a „Merit, vámpír" névre szóló hitelkártya ajánlatokat félretettem egy kidobásra ítélt halomba. Volt még egy meghívó egy unokatestvérem esküvőjére, és a kupac legalján egy apró, karmazsinpiros boríték is. Megfordítottam. Nem állt rajta más, csak a nevem és a címem, mindkettő elegáns, kalligrafikus betűkkel papírra vetve. Becsúsztattam az ujjam a fül alá, és egy

vastag, krémszínű kártyát találtam benne. Kihúztam. Egyetlen szó állt rajta ugyanazokkal a kalligrafikus betűkkel, csak vérvörös tintával: MEGHÍVÓ Ennyi. Se esemény, se dátum, se időpont, a hátulja pedig teljesen üres volt. A kártyán semmi más nem állt ezen az egyetlen szón kívül, mintha az írója menet közben elfelejtette volna, miféle eseményre is akart meghívni. - Fura - mormoltam. Bár persze az alakok, akikkel a szüleim haverkodtak, egy kissé szelesek is lehettek, vagy talán az sietett, aki nyomtatta, és nem fejezte be az egész kupacot. Akárhogy is történt, a félkész meghívót visszadugtam a többi levél közé, letettem a halmot az asztalra, és bementem a konyhába. - Na szóval, a főnököm egy seggfej! - Mármint melyik főnököd? - Catcher a tűzhely előtt állt, és egy lábosban kavargatott valamit. Felpillantott rám. - Az a seggfej vámpír vagy az a seggfej mágus? - Ó, azt hiszem, mindkettejükre igen találó az elnevezés. - Azzal helyet foglaltam a konyhapultnál. - Ne szívd mellre Darth Sullivant - szólt bele Mallory, miközben tapasztalt profiként csavarta a dugóhúzót a borospalack tetejébe. - Catchert meg végképp ne! Egy szarzsák. - Ez igazán hízelgő, Mallory - felelte ő. Mallory rám kacsintott, és teletöltött három borospoharat. Koccintottunk, és belekortyoltam a borba. Nem is volt rossz ahhoz képest, hogy az utolsó pillanatban ugrottam be érte.

- Mi lesz vacsorára? - Lazac, spárga, rizs - sorolta Catcher és vélhetően túl sok duma női baromságokról meg vámpírokról. Méltányoltam a könnyed hangulatot. Ha ő képes volt a Cadogan-ház küzdőtermében hagyni a problémáinkat, akkor én is. - De ugye tudod, hogy egy nagyon is nőies nővel jársz? - kérdeztem. Lehet, hogy Mai imádta a focit meg az okkultizmust, de tetőtől talpig nő volt, kék hajától lapos talpú bőrcipőjéig. Mai égnek emelte a szemét. - Bell uraság nem hajlandó elismerni bizonyos dolgokat. - Az csak krém, Mallory, az isten szerelmére! - vágta rá Catcher, miközben egy hosszú, lapos fakanállal és ujjbegyeivel forgatta meg a lazacot a serpenyőben. - Krém? - tudakoltam, és egy jó kis jelenetre készülve keresztbe vetettem a lábam a konyhapult mellett. Mindig jólesett, ha egy kis házi civakodás nézője lehettem, aminek semmi köze sem volt hozzám. És Isten a tudója, Mai és Catcher állandó élvezetforrásnak bizonyult - akár örökre le is mondhattam volna a bulvárlapokról, a Carmichael-Bell viták teljesen kielégítették a pletykaéhségemet. - Van vagy tizennégy fajta krémje! - Alig tudta kinyögni a szavakat; a jelek szerint ennyire megdöbbent és bosszankodott Mallory hidratálói miatt. Mallory felém intett a poharával. - Magyarázd el neki!

- A nők hidratálni szoktak - emlékeztettem. - A különböző testrészekre más-más krém kell, más illatok a különféle alkalmakra. - Más-más állag a különböző évszakokra - egészítette ki Mallory. - Elég bonyolult, most, hogy mondod. Catcher egy gőzölgő edénybe borított egy halom megtisztított spárgát a vágódeszkáról. - A krém, az krém! Biztos vagyok benne, hogy a tudomány eljutott már odáig, hogy mindezt egyetlen tubusban is meg lehessen kapni. - Nem érted a lényeget - jegyeztem meg. - Nem érti a lényeget - szajkózta Mallory. - Abszolút nem érti! Catcher felhorkant, és felénk fordult. - Ti ketten abban is képesek lennétek egyetérteni, hogy a Föld lapos, ha ezzel összefoghatnátok ellenem. Mallory bólogatott. - Igaz. Látod, ez igaz. Én is bólogattam, és Catcherre vigyorogtam. - Ettől vagyunk olyan lenyűgözőek. Elementáris erejűek. - Csak az nem stimmel ebben a beszélgetésben - felelte Catcher, miközben becserkészte Malloryt, és rámutatott, majd legyezni kezdett az ujjaival -, hogy mi járunk egymással! Mellém kéne állnod! Mallory nevetésben tört ki, épp időben, hogy Catcher elkapja előle a borospoharát, mielőtt az egész pult tiszta ca- bernet lett volna. - Catch, te fiú vagy! Csak úgy egy hete ismerlek. Valójában két hónapja, de hát ki tartja számon? -

Meritet már évek óta. Úgy értem, a szex remek meg minden, de ő a legjobb barátnőm. Amióta Catchert ismertem, most fordult elő első ízben, hogy elakadt a szava. Ó, persze motyogott, próbált kinyögni valamit, de Mallory kijelentése elnémította. Rám nézett segítségkérőén. Ha nem szórakoztam volna olyan jól, még meg is hatódom kétségbeesett pillantásán. - Te költöztél ide legkésőbb - vontam meg a vállam. Igaza van. Legközelebb talán latba kell vetni azt a híres Bell-féle nyomozómunkát, mielőtt befizetsz egy menetre! - Lehetetlenek vagytok! - intett le, de szabad karját Mai dereka köré fonta, és puszit nyomott a halántékára. Épp ahogy belém mart az irigység, amitől még a gyomrom is összeszűkült, kocsiajtó csapódása hallatszott kintről. - Megjött Morgan! - pattantam fel a székemről. Visszanéztem rájuk, és összetettem a két kezemet. - Az isten szerelmére, mire visszajövök, hagyjátok magatokon a ruhát, könyörgöm! Az előszobában lesimítottam a hajam, aztán kinyitottam a bejárati ajtót. Morgan a barna téglaház előtt parkolta le a terepjáróját. Helyesbítek, gondoltam, amikor mégis az anyósülésről bukkant fel: a sofőrje parkolta le. Ügy látszik, mostanság szívesebben furikáztatja magát. Kiléptem, és csípőre tett kézzel vártam a lépcső tetején. Farmerben és egymásra húzott pólókban masírozott a ház felé, arcán szégyentelenül boldog vigyorral, a kezében pedig selyempapírba burkolt virágokkal.

- Üdv Chicago legújabb mesterének! Morgan vigyorogva csóválta a fejét. - Békével jöttem - jelentette ki, és felkocogott a lépcsőn. Megállt az alattam lévő lépcsőfokon, amitől nagyjából egy magasságba kerültünk. - Szia, szépségem! Lemosolyogtam rá. - A házaink közti jó viszony érdekében - hozzám hajolt, miközben a hangját suttogóra fogta - és e történelmi vámpírtalálkozást megünneplendő, most megcsókollak! - Nem rossz. Úgy is tett. Ajka puha és hűvös volt az enyémen, hozzám simuló teste meleg. A csók édes volt, és nagyon-nagyon mohó. A nevemet suttogta, miközben az ajkamat harapdálta, vágya mélységeire utalva. Ám mielőtt túlléptük volna az illendőség határait, hiszen az egész utca szeme láttára álltunk odakinn a lépcső tetején, visszahúzódott. - Egyszerűen - rázta meg csodálattal a fejét - remekül nézel ki! - Rám vigyorgott, sötétkék szeme örömtől csillogott. .. és úgy láttam, a büszkeségtől is. - Kösz szépen. Te sem nézel ki rosszul. Persze vámpír vagy, de hát nem tehetsz róla. Morgan csettintett a nyelvével, előredőlt mellettem, és bepillantott a nyitott ajtón. - Háládatos hódolattal illene viseltetned irántam, ahogy az megillet. Lazac lesz? Nagyra értékeltem a srácban, hogy csaknem annyira imádott enni, mint én. - Úgy hallottam. - Csúcs. Menjünk csak beljebb!

Egészen az előszobáig jutottunk, mire újra megállított, és azon kevéske falfelületnek szorított, amelyet nem borítottak be a Carmichael család fotói. A mutatóujját a farmerom egyik övtartójába hurkolta, és közelebb vont magához. Ahogy hozzám hajolt, megéreztem friss, szénaillatú kölnijét. Elég fura választás egy éjlakó vámpírtól. - Nem is volt igazán alkalmam üdvözölni meg jó estét kívánni - mormolta. - Azt hiszem, a lazacra gyúrtál. Alig lehetett hallani a hangját, ahogy fülledten, rekedtesen suttogta: - Pontosan. Elvonta a figyelmem, úgyhogy nem hozhattam a legjobb formámat. -Ebben az esetben... - csak ennyit tudtam mondani, mielőtt az ajka az enyémre talált. Ez a csók is ugyanolyan mohónak bizonyult, mint az előző, a szája éhes volt, és sürgető, a nyelve játékos és kitartó. A keze a hátamra siklott, karjába font, és körülzárt a tavaszias, zöld illat. Az érintésre felsóhajtott. - Hé, Morgan nem... uramatyám! Morgan felkapta a fejét, és megláttuk Malloryt a konyhaajtóban, amint a szeme elé kapja a kezét. Felénk integetett. - Öö... szia, Morgan! Helló! Jaj, istenem, bocs - nyögte ki, majd azonnal sarkon fordult, és visszasietett a konyhába. Boldogan vigyorogtam. - Na, most végre megtudta, milyen érzés!

- Kivéve, hogy rajtunk volt ruha - mutatott rá Morgan, aztán mindentudó mosollyal fordult felém. - Bár ezen elég könnyen segíthetünk. - Na persze, nekem azért annyira nem fontos, hogy megleckéztessem Malloryt. Ügy felvihogott, hogy a nevetéstől hátrahajolt, miközben a csípőnk még mindig egymásnak feszült, aztán csillogó szemmel, széles mosollyal nézett rám. - Hiányoztál, Mer. Nem tehettem róla, de leolvadt az arcomról a mosoly, pedig utáltam magam érte. Nem tudtam viszonozni az ő gondtalan, boldog mosolyát. Utáltam, hogy bennem nem volt meg - esetleg csak még nem? - az a szikra, amitől Morgan szeme lángra gyúlt. Elgondolkodtam, hogy idővel és a közelséggel bennem is fellobbanhat-e. Vagy csak túlzás magamtól azt várnom, hogy mindössze pár hét után beleessek valakibe? Talán több időre van szükségem. És talán túl sokat agyalok az egészen. Morgan mosolya is halványulni kezdett. - Minden rendben? - Igen, csak... jó hosszú éjszakám volt. - Ez szó szerint így volt igaz, úgyhogy nem is hazudtam, csak nem mondtam el mindent. - Tényleg? - Simított hátra egy hajtincset a fülem mögé. - Nem akarsz beszélni óla? - Nem, menjünk, és együnk valamit, és nevessünk egy jót Malloryn és Catcherön. Behunyta a szemét, az arca kissé megfeszült. Megbántottam azzal, hogy nem meséltem az éjszakámról, hogy nem akartam többet megosztani vele;

legszívesebben felpofoztam volna magam. De mikor újra kinyitotta a szemét, arcára kiült a megbocsátás, és a szája megint mosolyra húzódott. - Neked is segítened kell, Merit. Nem csinálhatom egyedül az egészet. Javára írtam az őszinteségét és azt, hogy nem mondta ki, tartozom annyival, hogy megpróbálom, hiszen Ethan majdhogynem parancsba adta a kapcsolatunkat. Egy félmosollyal feleltem neki. Megkönnyebbültem, hogy legalább szóba hozta a kapcsolatunkat, ugyanakkor megéreztem, hogy én leszek az, aki az egészet alakítja. - Tudom - feleltem. - Tudom. Nagyjából ugyanolyan jó vagyok a kapcsolatokban, mint a vámpírdolgokban. Elég okos, de meglepően ügyetlen lány vagyok. Ez volt a teljes igazság. Morgan szívből felnevetett, és homlokon csókolt. - Na, gyere, zsenikém! Együnk! Mire egymásba fűzött ujjakkal besétáltunk a konyhába, már kész is volt a vacsora. Morgan kihúzta a kezét az enyémből, és átadta Mallorynak a piros cirmos, fehér tulipáncsokrot. - Kösz, hogy meghívtatok! - Ó, ez pazar! - Mai ölelésbe vonta Morgant. Erre ő szemmel láthatóan nem is számított, de nagy örömmel fogadta. - És Isten hozott! Örülünk, hogy el tudtál jönni. Mallory szélesen elmosolyodott, és titokban felemelte felém a hüvelykujját, aztán nekiállt vázát keresni a virágoknak, míg Morgan és Catcher a maguk férfias módján üdvözölték egymást. Catcher jelképesen biccentett („Beléptél a barlangomba"), Morgan pedig

válaszul bólintott („Elismerem, hogy te vagy itt a várúr"). Egyik kezében a vázával, a másikban a csokorral Mallory megtorpant a konyha küszöbén. - Merit, nem kell egy kis vér? Még csak gondolkodnom sem kellett rajta. Bár első vámpírhetem óta nem éreztem azt a mindent elsöprő vérszomjat - az első szomjat, melynek hatására csaknem Ethan nyakába mélyesztettem a fogaimat, másodjára pedig az apámmal folytatott kellemetlen vita után rohant meg így a vágy -, azért nem akartam megkockáztatni, és megelőzésképpen kétnaponta megittam a Kánon által javasolt fél litert. A vámpírok nem azok a szörnyek, amelyekkel a mesékben és a tévében találkozhatunk. A genetikai mutációt, a szemfogakat, az ezüstre váltó szemeket és a rendszeresen fellépő vérszomjat kivéve nemigen különbözünk az emberektől. Hm. Azt mondtam, nemigen. - De igen, kérek vért - feleltem durcásan, akár egy kamasz, akit arra intenek, hogy vegye be a vitaminját, és kivettem egy zacskó A típusú, Blood4You-féle vért a hűtőből. Bár Mallory, a most már csak egykori reklámszakember rettenetesen gyerekesnek találta a cég nevét, méltányolta, hogy nem ő lesz a vacsorám. Morganre pillantottam, és meglengettem előtte a zacskót. - Nem vagy szomjas? Karba tett kézzel, meglepően bizalmas pillantással lépett közelebb, és hozzám hajolt. - Felfogtad, hogy vért osztanál meg velem?

- És az baj? Zavartan ráncolta a homlokát. - Nem, nem. Csak... Elhallgatott, én pedig pislogtam. Elfeledkeztem valamiről? Gondolatban végigpörgettem a Kánon harmadik fejezetét („Igyál meg!"), amely a vérfogyasztás etikettjének bizonyos kérdéseit vitatta meg. A vámpírok közvetlenül is szívhattak vért emberekből vagy más vámpírokból, és szemtanúja is voltam az aktus érzékiségének, mikor Ethan Ambert választotta innivalóul. Ám semmi intimitást nem láttam abban, ha közönség előtt isszuk a zacskózott vért. Pár napja Ethan is az orrom előtt csinálta. Másrészt Morgan Navarre-vámpír volt, vagyis neki tilos emberből vért szívnia. A Kánon nem ment bele az érzelmi oldalába, de talán a zacskóból ivás is nagyobb jelentőségre tesz szert, ha csak így lehet megosztani mással. - Szóval az baj? - kérdeztem. Bizonyára belenyugodott tudatlanságomba, mivel végül elmosolyodott. - Biztosan csak ház-ügy. Igen, iszom egy fél litert. B-t kérek, ha van. Csakugyan volt egy zacskó B-s is a hűtőben, és magamban arra jutottam, hogy bizonyára kifinomultabb ínye van, mint nekem, ha képes érzékelni a zacskós vérfajták közti koagulációs különbségeket. Épp a poharakért nyúltam, amikor eszembe jutott, hogy a nyilvánvaló filozófiai különbségek mellett talán másként is szokta fogyasztani.

Kezemmel a konyhaszekrény nyitott ajtaján visszafordultam hozzá. - Hogy iszod? - Csak töltsd ki egy pohárba. - Elgondolkodva vakargatta meg a halántékát. - Tudod, talán rendeznünk kéne valamiféle ismerkedési estet. Összehozni a Cadogan és a Navarre-vámpírokat, leülni beszélgetni. Ügy tűnik, sok mindent nem tudunk egymásról. - Épp ez jutott eszembe nekem is a minap - feleltem. Gondoltam, Ethant lenyűgözné, ha kapcsolatot, sőt esetleg szövetséget építhetne ki a Navarre-beliekkel. Levettem a polcról két metszett üvegpoharat, kinyitottam a zacskók tetején lévő műanyag csapokat, és töltöttem egy-egy pohárral. Az egyiket átnyújtottam Morgannek, és belekortyoltam a magaméba. Morgan is szürcsölni kezdte az övét, le sem vette rólam a szemét ivás közben. A szeme nem lett ugyan ezüstszínű, de mohó, csábító pillantása nem sok kétséget hagyott gondolatai felől. Egy szuszra ürítette ki a poharát, és zihálva tette le. A nyelve hegyével elkapta az egyetlen cseppet, amely a felső ajkára tapadt. - Én győztem - jelentette ki nagyon gyengéden. Csak Mallory hangjára kaptam le a tekintetem a szájáról. - Jól van, srácok - szólt ki az ebédlőből -, szerintem elkészültünk. Kiittam a poharam, mindkét poharat betettem a mosogatóba, és Morgannel együtt átmentem az ebédlőbe. A tulipánjai a vázában álltak, és mind a négy szék előtt ott feküdt az asztalon egy elegáns vacsora

minden kelléke - alátét, textilszalvéta, ezüstnemű és borospohár. A tányérjainkon már ott is volt az étel: lazacfiié, zöld fűszeres rizs és párolt spárgaszálak. A modern, kalóriaszívó vámpíroknak nagyobb adag jutott. Catcher és Mallory már le is ült egymás mellett. Elfoglaltuk a másik két széket, aztán Morgan fogta a borospoharát, és kettejükre emelte. - A jó barátokra! - A vámpírokra! - koccintott velem Mallory. - Nem - szólt közbe Catcher. - Chicagóra! A vacsora remek volt. Jó étel, jó beszélgetés jó társaságban. Catcher és Mallory hozták szokásos szórakoztató formájukat, Morgan pedig elbűvölő volt, és odaadóan hallgatta Mallory beszámolóit viselt dolgaimról. Persze mivel szinte amióta csak ismertük egymást, én egyetemista voltam, nem sok viselt dolgomról tudott beszámolni. A bénázásaimról viszont annál több sztorija volt, többek között az is, amit csak az én „Juilliard korszakomnak" hívott. - Valamiféle musicalőrület kapta el - kezdte Mallory vigyorogva. Eltolta a tányérját, és keresztbe vetette a lábát, mint aki hosszú mesére készül. A lazacom maradékát apró falatokra vágtam fel, hogy könnyebben közbeszólhassak, ha rázósan alakul a sztori. - Nagyjából minden létező musical DVD-t kikölcsönzött, amit csak elő tudott keríteni, a Chicagótól az Oklahomáig. A csaj egyszerűen nem tudott betelni az énekkel meg a tánccal. Morgan előredőlt. - A Rikkancsokat is megnézte? Ugye megnézte?

Mallory csücsörítve próbálta visszatartani a nevetést, és két ujját a magasba emelte. - Kétszer! - Folytasd csak! - sandított rám Morgan. - Le vagyok nyűgözve! - Szóval - mondta Mallory, és a füle mögé tűrt egy kék tincset - tudjátok, Merit régen táncolt is, balettozott, de végül észhez tért. Erről jut eszembe, nem tudom, milyen bizarr vámpírhülyeségre gerjedtek, de a lábától maradj távol! - Mallory Carmichael! - Ügy égett az arcom, hogy biztos lehettem benne, bíborvörös. - Mi van? - kérdezte hanyagul a vállát vonogatva. Spicc-cipőben táncoltál. Megesik az ilyesmi. Az asztalra könyököltem, és a kezembe temettem a fejemet. Lefogadom, hogy pont ilyen lett volna minden, ha közelebb állunk egymáshoz Charlotte nővéremmel erre az intim megalázásra csak testvérek képesek. Mallory jóban, rosszban, Isten segedelmével egészségben, betegségben igazi testvér volt. Valaki megsimogatta a hátamat. Morgan hajolt hozzám, és azt suttogta a fülembe: - Minden rendben, kicsim. Azért még szeretlek. Gúnyos pillantással válaszoltam: - Pillanatnyilag nem kölcsönös az érzés. - Mmm-hmm - hümmögött, azzal visszatért Malloryhoz. - Tehát egykori balerinánk rákattant a musicalre. - Nem annyira a musicalekre, inkább a stílusra - felelte Mallory bocsánatkérő mosollyal. - Tálalj csak ki mindent! - legyintettem.

- Ne felejtsétek el, először a New York Egyetemre ment, aztán a Stanfordra, végül mégis Chicagóban kötött ki. Pedig a mi Merítünk imádta a Nagy Almát. A szeles város valamivel jobban emlékeztet a New York-i életre, mint Kalifornia, de azért még mindig nem olyan, mintha végigsétálna az ember a Village-en. De Mer úgy döntött, majd ő tesz róla. Ruhával. Úgyhogy egyik télen elkezdett leggingset hordani, nagy, lógó pulcsikat és sálat. Ki sem lépett a házból anélkül, hogy - Mallory meglendítette a karját - maga köré ne csavart volna egy sálat. Volt egy térdig érő, barna csizmája is, minden áldott nap az volt rajta. Tudjátok, ez a „balerinasikk". Mallory fészkelődni kezdett, előredőlt, és begörbített ujjal hívta közelebb Morgant és Catchert. Mindketten szinte megigézve hajoltak hozzá. Mai aztán tudta, hogy dolgozza meg a közönségét. - Volt egy svájci sapkája is! Mindketten felnyögtek, ahogy visszadőltek. - Hogy tehetted?! - firtatta Morgan megjátszott szörnyülködéssel, amit csak a kitörni készülő nevetés hazudtolt meg. - Svájci sapka, Merit? Ez komoly? - Többet nem fogsz cseszegetni - vetette oda Catcher. A markomban vagy! Felcsippentettem egy darab lazacot, lassan, alaposan megrágtam, és fenyegetőzni kezdtem a villámmal. - Mind feketelistán vagytok! Mind! Morgan elégedetten felsóhajtott, és kiitta a borát. - Ez jó - jelentette ki. - Tényleg nagy segítség. Miről kellene még tudnom? - Ó, több tonnányi titka van - közölte bizalmasan Mallory, miközben rám vigyorgott. - És én mindről tudok!

Morgan egyik karját a szék támlájára vetette, a másikkal pedig buzdítóan intett. - Gyerünk, hadd halljam! - Mallory! - figyelmeztettem, de csak nevetett. - Na, lássuk csak! Fogadok, hogy nem beszéltél neki a titkos konyhai fiókról. Ha már itt vagy, akár ki is pakolhatnád. Morgan kihúzta magát, és hátrapillantott a konyha felé. - Titkos konyhai fiók? - Aztán felvont szemöldökkel nézett vissza rám. A válaszom gyors és heves volt. - Nem! Morgan hátratolta a székét. - Morgan, ne! Mire felálltam, ő már félúton járt a konyha felé, és nevetve ment tovább, miközben utánarohantam. - Morgan! A francba, állj már meg! Csak hülyéskedett. Nincs is semmilyen fiók. Mire kiértem a konyhába, már javában húzogatta jobbra-balra a fiókokat. Rávetettem magam, és a válla köré fontam a karom. - Csak hülyéskedett! Esküszöm! Azt hittem, leráz magáról, de csak nevetett, a derekára húzta a lábam, és tovább kutakodott. - Merit, Merit, Merit! Túl hallgatag vagy. Ennyi titkot! - Csak hülyéskedett, Morgan! - Kétségbeesett igyekezetemben, hogy a titkos fiók... nos, titkos is maradjon, megcsókoltam a füle hegyét. Megállt, és félrebillentette a fejét, hogy jobban hozzáférjek. De miután az államat a feje búbjára nyomtam, és megjegyeztem: „Kösz", tovább keresett.

- Hé! Azt hittem, abbahagyod végre! - Akkor naiv vagy. - Ahogy kihúzott egy újabb fiókot, megdermedt. - Szent szar! Sóhajtva csúsztam le a hátáról. - Meg tudom magyarázni! Teljesen kihúzta a fiókot - hosszú, lapos, evőeszköznek való tároló volt -, és belebámult. Tátott szájjal, elakadt lélegzettel bámulta a tartalmát, majd felém fordította a fejét. - Nem akarsz elmondani valamit? - Hát, talán hogy a szüleim tiltottak az édességtől? haraptam az ajkamba. Morgan benyúlt, és kihúzott egy maroknyit a fiók tartalmából - dél-amerikai étcsokoládé-táblák, csokival bevont aszalt meggyes zacskók, csokoládépasztillák, csokoládédrazsék, csokoládécsillagok, csokis nyalókák, csokoládékagylók, csokoládéval bevont karácsonyi mézeskalács, egy fehér csokival bevont Twinkie-szelet, csokis karamella, kakaó és egy harminc centis Toblerone. Rám nézett, próbálta visszafojtani a nevetést, aminek az lett az eredménye, hogy olyan hangot adott ki, mintha csuklana, miközben fojtogatják. - Szóval azért akarod kárpótolni magad? Keresztbe fontam a karom. - Valami bajod van a dugicsokimmal? Újra az a fuldokló hang. - Nem? - Hagyd abba a röhögést! - förmedtem rá, de közben én is elvigyorodtam.

Morgan visszatette a helyére a marék csokit, betolta a fiókot, megragadta a csípőmet, majd a konyhapulthoz préselt. Megjátszott komolysággal pillantott le rám. - Nem röhögtem, Merit. Talán kuncogtam egy kicsit, de nem röhögtelek ki. - Ha! - Vetettem oda vészjóslónak szánt pillantással, ami még számomra sem volt túl meggyőző. - Hm, nem akarok személyeskedni, de láttam, milyen desszertet hoztál. Meg akartad osztani velünk, vagy az csak a te adagod? - Ha! - ismételtem. - Milyen jó, hogy nem vagy mániákus. Ja, várjunk csak - vágta rá -, dehogynem! - Van, aki a bort szereti. Van, aki a kocsikat. Van, aki - húzgáltam meg kétségtelenül márkás pólóját - a méregdrága cuccokat. Én a csokoládét. - Igen, Mer, azt látom. Csak az a kérdés, hogy ezt a szenvedélyt vajon életed egyéb területeire is kivetíted-e? - Fogalmam sincs, mire célzol. - Hazudós! - felelte, azzal lehunyta a szemét, és ajkával közelített a számhoz. Épphogy összeértek, amikor valaki megtörte a csendet. - Lennél szíves levenni a kezed az őrzőmről? 13. FEJEZET ELEVENEN FALNAK FEL A fekete nadrágos és feszes, hosszú ujjú, fekete inges Ethan zsebre dugott kézzel állt Mallory konyhájának küszöbén. A haját hátrafogta, és a lezser öltözék arra utalt, hogy nem tárgyalásra vagy diplomáciai lépésekre készült. Mallory és Catcher mögötte nyomakodtak.

Morgan szeme nagyra nyílt, az érzelmektől megfeszült az arca, és egy másodperc töredékére a szeme is ezüstösen villant fel. Egyszerűen sóbálvánnyá meredtem. Mit kereshet itt Ethan? - Ha azt akarod, Suliivan, hogy udvaroljak neki, hagynod kellene nekünk némi időt kettesben. - A szavak és a tónus Ethannek szóltak, de a szemét nem vette le rólam. - Elnézést kérek a... zavarásért - felelte Ethan, de nem is lehetett volna gúnyosabb. Valójában mintha igencsak örült volna, hogy megzavarhat minket. Hosszú, néma és kínos pillanat telt el, mire Morgan végül ráemelte a szemét. Férfiasan odabiccentettek egymásnak - a két nagyúr, a két férfi, akik együttesen Chicago vámpírjainak kétharmada felett uralkodtak. Két férfi, aki túl nagy igényt tartott az én időmre. - Elnézést, hogy el kell rabolnom tőled - mondta Ethan de Cadogan-ügyben teszem. - Hát persze. - Morgan visszafordult hozzám, és ott, Isten és a válogatott vendégek színe előtt gyengéden megcsókolt. - De legalább meg tudtunk vacsorázni. Felpillantottam vészjósló szemébe. - Sajnálom. - Na persze. Kínos csend állt be, míg Morgan meg nem szólalt: - Azt hiszem, legjobb lesz, ha megyek, és magatokra hagylak a... házi ügyeitekkel. - A hangja ingerülten csengett, mintha nem lenne meggyőződve róla, hogy Ethant csakugyan kizárólag a Cadogan ügyei vezérelték ide. Csak a jó ég tudta, miért kellett megjelennie

Mallory konyhaajtajában. Ha szüksége volt rám, miért nem üzent a csipogón? - Kikísérlek - ajánlottam. A Ethan, Catcher és Mallory félrehúzódtak a folyosón, hogy szabad utat engedjenek nekünk. Morgan kisétált, én a nyomában, de egyikünk sem vett tudomást Ethanről, ahogy elhaladtunk mellette. Kikísértem az ajtón, és a lépcső tetején megálltam. - Nem tehetsz róla - mondta Morgan a házra szegezett szemmel. Ehhez nem férhetett kétség - nem én hívtam Ethant -, de nem voltam benne biztos, hogy tényleg ártatlannak gondol. Abban igen, hogy leginkább Ethant hibáztatja, de már korábban is voltak kétségei a mesteremhez fűződő kapcsolatomat illetően. Nyilván ez sem sokat segített. Akármit is gondolt magában, lerázta magáról a búskomorságot, vidáman rám mosolygott, és a barna téglaépület felé intett a fejével. - Azt hiszem, megvannak az előnyei annak is, ha valaki mindenható nagyúr: mindig mindenki a rendelkezésére áll. - Neked talán nem állnak mindig rendelkezésedre? emlékeztettem a tényre, hogy maga is az említett nagyurak közé tartozik. - Nos, de igen, de hivatalosan még sosem rendelkeztem velük. És azt hiszem, ez az ára, ha a Cadogan menő őrzőjével akar randizni valaki. - A menőben nem vagyok biztos, de a többi nagyon is igaz. - Most én vetettem sötét pillantást az ajtóra; Ethan

és Catcher máris az előszobába sereglett. - Bár fogalmam sincs, hogy miről lehet szó. - Kíváncsi lennék. Ránéztem, abban reménykedve, hogy nem akar információkat kisajtolni belőlem. Aggodalmam nyilván az arcomra is kiült, mivel megrázta a fejét. - Nem fogom megkérdezni, csak kíváncsi lennék. Aztán a hangja színtelenné vált; vámpírmesterien hivatalossá. Biztosan gyakorolta. - Remélem, ha olyasmiről van szó, ami mindnyájunkat érint, be fog avatni. Ne fogadj rá, gondoltam. Miután elköszöntünk egymástól, becsuktam az ajtót, és megláttam, hogy még mindig az előszobában van mindenki. Catcher és Ethan azonos pózban állt felhúzott vállal, karba font kézzel, leszegett állal. Összpontosító harcosok. Akkor hát komoly az ügy, nem csak arról van szó, hogy Ethan még jobban fel akart bosszantani. Mikor odamentem hozzájuk, félrehúzódtak, hogy elférjek félkörükben. - Megtudtam - kezdett bele Ethan -, hogy korábban az este valahol rave-et rendeztek. Utána kell járnunk. És reménykedjünk benne, hogy csak mi hallottunk róla. Hogy Ethan hogyan szerezhetett róla tudomást, miközben megszokott információforrása épp mellette áll, érdekes rejtély volt. Ügy látszott, Catcherrel egy hullámhosszon voltunk. - Elonnan tudod? - kérdezte. - Peter - felelte Ethan - kapott egy tippet. - így már érthető, gondoltam, hiszen Peter pont a kapcsolatairól

híres. - Egy barátja, egy naperville-i klub csaposa hallotta, amint két vámpír arról beszél, hogy SMS-ben kaptak meghívást a rave-re. - Az alkohol az agyarasok nyelvét is megoldja? tudakolta gúnyosan Catcher. - A jelek szerint - felelte Ethan. - A csapos nem ismerte fel a vámpírokat, valószínűleg magányos renegátok. Mire Peter megkapta a hírt a forrásától, és elérte Lucot, a partinak már rég vége volt. - Úgyhogy már nem állíthatjuk le? - szóltam közbe. Ethan megrázta a fejét. - Viszont még diplomáciai manőverezés nélkül is lesz alkalmunk körbenézni, jobb, mintha berontottunk volna a parti közepébe. - Catcherre pillantott. - És ha már diplomáciai manőverekről van szó, velünk tudnál jönni? Catcher bólintott, aztán hozzám fordult. - A kardod kint van a kocsiban? Bólintottam. - Miért, szükség lesz rá? - kérdeztem. - Majd kiderül, ha odaértünk. Van itt egypár cuccom, zseblámpák meg mi a fene - pillantott Ethanre. - Hoztad a kardodat? - Nem - felelte. - Nem voltam otthon. Mind csendben vártuk, hogy Ethan bővebben is kifejtse, de nem mondott többet. - Akkor úgy látszik, én leszek a vámpírfelszerelésfelelős. És fel kell hívnom Chuckot is - mondta, azzal előkapta a zsebéből a mobilját, és egy mozdulattal kinyitotta. - Elvégre diplomáciai testület lennénk mormolta -, nem a Hardy Boys. És majd meglátjátok, milyen jól jön ez nekünk.

Mallory csak nézett rá a minitiráda hallatán. Úgy gondoltam, nyilván nem először hallja. - Leszedem az asztalt - ajánlkozott. - Hé, hé, hé! - szólt rá Catcher, és megfogta a karját, hogy feltartóztassa. - Bocs, kölyök, de velünk jössz! - Velünk jön? - ismételtem rémülten; mind a ketten úgy festettünk Malloryval, mint őzek a reflektor fényében. Tudtam, hogy a tanulmányait akarja előmozdítani, de nem voltam benne biztos, hogy ez a megfelelő alkalom. - Tapasztalatra van szüksége - felelte Catcher Malloryra szegezett szemmel. - És azt akarom, hogy velem légy. A társam vagy, az erősségem. Meg tudod csinálni. Mallory szeme összeszűkült, de rábólintott. - Ez a beszéd! - mormolta Catcher, és a halántékára nyomta az ajkát. Aztán elengedte, a fülére szorította a telefonját, és a ház vége felé ügetett a folyosón. Suliivan! - kiáltott vissza. - Tartozol egy kurva nagy szívességgel! Merit, te pedig cipőt válthatnál. - Értettük - felelte Ethan. - Mindketten. Malloryval lepillantottunk csinos balerinacipőmre. Igaz, úgyis piros volt, de tényleg nem szívesen viseltem volna a nyomozáshoz a vérontás helyszínén. - Keresek egy pár bakancsot vagy valamit - ajánlotta Mai. - Tudom, hogy hagytál itt. Noha nyilván jobban sejtettem, merre vannak az itt maradt holmijaim, Mai odébbállt, és otthagyott, hogy Ethanre felügyeljek. Nem mintha hibáztattam volna, amiért megszökött. Egy darabig hallgatagon álltunk, mindketten gondosan kerültük egymás tekintetét. Ethan az előszobafalon lógó

fényképeket fürkészte; ugyanazon a falon, amelyhez pár órája én préselődtem hozzá. - Miért pont engem? - kérdeztem végül. Felhúzott szemöldökkel fordult felém. - Parancsolsz? - kérdezte fagyosan. Láthatóan teljes úrés parancsoló üzemmódba kapcsolt. Ez az én szerencsém. - Miért jöttél ide? Tudtad, hogy terveim vannak ma éjszakára; láttál elmenni. Mikor elmentem, Luc ott volt a házban a többiekkel együtt. Mind sokkal tapasztaltabbak nálam. Közülük is hívhattál volna valakit. Megkérhetted volna őket. Engem pedig békén hagyhattál volna, tettem hozzá magamban. Hagyhattad volna, hogy túltegyem magam az edzésen, megszabadulhassak Celinától, az apámtól meg az egész vámpírtortúrától. Hogy egy kicsit önmagam lehessek. - Lucnak a vámpírjainkat kell megvédenie. - Luc a testőröd. A te védelmedre esküdött fel. Ingerülten rázta meg a fejét. - Te már úgyis benne vagy. - Luc is ott volt, amikor beszámoltál a rave-ekről, ő segített kitervelni, hogyan vonjatok bele, és biztos vagyok benne, hogy tájékoztattad mindenről, amit megtudtunk. Ő is tud mindent, amit én. - Lucnak dolga volt. - Nekem is. - Luc nem te vagy. A szavai gyorsak, kurták és zavarba ejtőek voltak. Pár perc leforgása alatt már másodszorra okozott meglepetést.

Mielőtt azonban kiötölhettem volna a választ, Catcher cammogott vissza a folyosón. Egyik kezében fekete vászon katonai zsákja szíja, a másikban katanája fekete lakkhüvelye. - Most már a nagyapád is tudja - szólalt meg, amikor odaért hozzánk, aztán Ethanre pillantott. - Ha én is megyek, az azt jelenti, hogy félig-meddig hivatalos a dolog. Az ombudsmani hivatal nevében megyek, vagyis egyúttal a város képviseletében. - Tehát semmi szükség rá, hogy más hatóságokat is értesítsünk - foglalta össze Ethan, és mindentudóan összebólintottak. Mallory léptei hangzottak fel a lépcsőn. Egy öreg, térdig érő bőrcsizmát hozott. - Arra az esetre, ha, tudod... nedvek is lennének nyújtotta át a csizmát. - Gondoltam, minél hosszabb, annál jobb. - Jó ötlet. A csizmával a kezemben Malloryra néztem, aki viszont Catcherhez fordult felvont szemöldökkel. Csökönyösen felszegte az állát; úgy látszik, nem adja meg olyan könnyen magát, mint ahogy Catcher remélhette. - Jó lesz gyakorlásnak - jegyezte meg Catcher. - Több hetem lesz gyakorolni, Catcher. Reklámszakember vagyok, vagy legalábbis voltam. Semmi keresnivalóm Chicago utcáin rohangálva az éjszaka közepén, hogy vámpírok után takarítsak! Ne vedd magadra, Merit! - sandított rám bocsánatkérő pillantással. Megvontam a vállam, jobbnak láttam, ha nem vitatkozom.

Catcher növekvő ingerültséggel szorította össze az ajkát. Jól látszott, ahogy megrángott az álla, és a levegőben egyelőre láthatatlan, de érezhető mágikus feszültség támadt. - Szükségem van egy társra - jelentette ki. - Több szem többet lát. - Hívd Jeffet! Mióta ismertem Malloryt, nem biztos, hogy valaha is láttam ilyen makacsnak. Vagy a rave helyszínére nem akaródzott ellátogatnia, vagy azért nem lelkesedett, hogy próbára tegye erőit, amelyeket Catcher gyakoroltatni akart vele. Bármelyikről is volt szó, együtt tudtam érezni vele. Catcher megdörzsölte az ajkát, és ledobta a táskáját a földre. - Kaphatnánk egy percet? - kérdezte. Rábólintottam. - Gyere! - fogtam kézen Ethant, és igyekeztem tudomást sem venni a tenyeremet bizsergető apró szikráról, miközben a bejárati ajtó felé húztam. Szó nélkül követett, és ki sem húzta a kezét az enyémből, míg az ajtóhoz nem értünk, és ki nem fűztem az ujjaimat, hogy felvegyem a kulcsomat az asztalkáról. Hűvös éjszakára léptünk ki, a friss levegő kész megkönnyebbülés volt. Leültem a legfelső lépcsőfokra, és a ki- menős cipőt munkacsizmára váltottam, aztán a kocsihoz sétáltam, kivettem a kardomat, és bedobtam a cipőmet. Mire megfordultam, már Mallory és Catcher is a lépcső tetején állt, épp az ajtót zárták. Mallory sietett le először a járdára, és megállt előttem. - Minden oké? - kérdeztem.

Mikor válaszképpen ingerülten az égre nézett, tudtam, hogy rendben van. - Szeretem, Merit, Istenre esküszöm, de komolyan, tényleg akkora seggfej! A válla fölött Catcherre pillantottam, aki csúfondárosan mosolygott. Lehet, hogy egy seggfej, de azt tudja, hogyan kell egy barátnőt kirángatni a félelmei közül. - Azért vannak jó pillanatai - emlékeztettem. Ethan kocsija túl kicsi volt négyünknek. Az enyém, lévén rikító narancsszínű, nemigen felelt meg felderítési célokra, úgyhogy Catcher szedánjába telepedtünk: fiúk előre, lányok hátra, a katanákat Malloryval fogtuk. Catcher délkeletnek tartott, a kocsiban pedig néma csend honolt, míg meg nem szólaltam. - Tehát mire számítsunk? - Vérre - vágta rá Catcher és Ethan egyszerre. - Legrosszabb esetben pedig - tette hozzá Catcher a hozzá tartozó holttestekre. - Ekkor Ethanre pillantott. Tudod, hogy ha ennyire rosszul állnának a dolgok, fel kell hívnom valakit. Az igazságszolgáltatás határait el lehet mosni, de a gyilkosságot kötelességem lenne jelenteni. - Értettem - felelte csendesen Ethan, miközben talán épp a legrosszabb eshetőségeket képzelte maga elé. - Káprázatos - mormolta Mallory, és idegesen dörzsölte a homlokát. - Ez aztán káprázatos. - Elvileg senki sincs már ott - felelte Ethan némi gyengédséggel a hangjában. - És mivel a vámpírok ritkán szívják halálig az emberek vérét... - A jelenlévők kivételek - morogtam, és a nyakamhoz kaptam a kezem.

- ...valószínűtlen, hogy holttesteket találnánk. - Valószínűtlen, de nem lehetetlen - ellenkezett Catcher. - Nem úgy néz ki, mintha az illető vámpírok nagyon betartanák a szabályokat. Készüljünk a legrosszabbra, reméljük a legjobbakat! - És én ugyan mivel tudnék hozzájárulni a küldetés sikeréhez? - tudakolta Mallory. Mintegy válaszul a saját kérdésére lehunyta a szemét, angyalarcára nyugalom szállt, ajka valami mantra ritmusára mozgott, amelyet nem hallhattam. Mikor kinyitotta a szemét, a tenyerébe nézett. Követtem a pillantását. Közvetlenül a keze fölött ragyogó, sárga fénygömb lebegett, lágy fényű, csaknem matt fénygolyó, amely bevilágította a hátsó ülést. - Ügyes - jegyezte meg Catcher, miután a visszapillantó tükörben ránk villantotta a szemét. Ethan félig hátrafordult az ülésében, és a szeme tágra nyílt a Mallory tenyerén lévő gömb láttán. - Mi ez? - suttogtam, mintha a nagyobb hangerő szétoszlatná a fényt. - Ez... - megremegett a keze, és a gömb pislákolni kezdett. - A varázserő koncentrálása. Az első nem. Az erő. - Megrándultak az ujjai, mire a gömb fénynyalábbá laposodott, majd eltűnt. Még mindig maga elé nyújtott tenyérrel fordult felém az a lány, aki fél kézzel fényt teremtett a varázserejéből, én pedig tökéletesen megértettem az arckifejezését: Ki vagyok? - Nem csupán ez vagy - szólalt meg halkan Catcher, mintha olvasott volna a gondolataiban. - És nem ezért hoztalak magammal. Te is nagyon jól tudod. És az első

nem sem csak arról szól, hogy az erődet fényben összpontosítsd. Ezt is jól tudod. Mallory vállat vont, és kinézett az ablakon. Mulatságos, gondoltam, hogy mindketten milyen hasonló beszélgetést folytattunk le a főnökeinkkel, miközben az új erőinkhez alkalmazkodtunk. Nem is tudtam, szerencsés-e, hogy az a fiú, aki kritizálta, a szerelme. - Férfiak - morogtam. Mallory teljes egyetértéssel nézett vissza rám. Lakónegyedeken hajtottunk keresztül, egyik házsort, tömböt vagy felújítás alatt álló társasházat hagytuk el a másik után. Ahogy már Chicagóban lenni szokott, az utcák jellege szinte sarkonként változott, takarosan nyírt sövényű, rendes családi házak váltakoztak lerobbant, rozsdás, lógó kapus társasházakkal. Végül egy iparterületen álltunk meg a tó közelében, egy ház előtt - a tömb egyetlen megmaradt lakóépülete volt, s valaha bizonyára jobb napokat is látott. Egy valaha valószínűleg virágzó környék utolsó maradványa volt, melyet most üres, csupán szeméttel, gizgazos cserjéssel és ipari törmelékkel teli telkek vettek körül. Az Anna királynő korabeli stílusú ház, amelyet egyetlen lámpaoszlop narancssárga fénye világított meg, a maga idejében az utca hercegnője lehetett - egykor vendéghívogató tornác bordázott oszlopokkal, az emeleten erkély, cifra, mára elrothadt zsanérjai kifordultak. Széles csíkokban hámlott a festék a zsindelyekről, a műanyag szeméttel teleszórt előkertben pedig itt-ott fűcsomók küzdöttek az életért.

Catcher vászonzsákja ott hevert az ülésen köztem és Mallory között, úgyhogy előrenyújtottam neki. Kicipzározta, és előhúzott belőle négy zseblámpát, aztán visszazárta a táskát, és Ethan meg maga közé tette. Kiosztotta a lámpákat. - Gyerünk! Katanával a kezemben kinyitottam az ajtót. Amint a zseblámpákkal és kardjainkkal a kezünkben kiszálltunk, megcsapott a szag. Vér - a vér fémes szaga. Hirtelen nagy levegőt vettem, csaknem teljesen eluralkodott rajtam a késztetés, hogy magamba szívjam. És ami még nagyobb baj, ő is mocorogni kezdett. Ethan megtorpant, és kérdőn nézett rám. Legyűrtem a vágyakozást és a vámpíromat; még jó, hogy nemrégen vért ittam. Ethanre biccentettem. - Jól vagyok. - A rothadás és pusztulás mindent belengő párája segített elfojtani a vágyam. - Minden rendben. - Mi a baj? - kérdezte Mallory. - Vér - felelte komoran, a házra szegezett szemmel Ethan. - A szaga megmarad. Mallory átnyújtotta Ethannek Catcher övre csatolt katanáját, és mindketten a derekunkra erősítettük a kardunkat. A környék csendes volt, csak egy szatyor csapkodott a lágy szellőben, és egy tehervonat dübörgése hallatszott a távolból. Catcher szó nélkül megindult. Felkattintotta a zseblámpáját, a fénykör előtte ugrált, ahogy átvágott az úton, és a ház felé tartott. Először Ethan eredt utána, aztán Mallory, végül én. Négyesünk a járda szélén sorakozott fel. Csatasorban.

- Van itt még valaki? - kérdezte Mallory remegő hangon. - Nincs - feleltük egyszerre Ethannel. A némaságból - hála az égnek, a ragadozóhallásért egyértelműen kiderült. Catcher öklét a csípőjére szorítva előrelépett, és végignézett a házon. - Én megyekelőre - jelentette ki az ombudsmani hivatal minden tekintélyével aztán Ethan, Mallory és Merit. Álljatok készen a kard kivonására. - Aztán Malloryra nézett. - Ne menj bele túlságosan! Csak tartsd nyitva az elméd, ahogy megbeszéltük. Mai bólintott, és úgy tűnt, megacélozta magát. Szívesen megszorítottam volna a kezét, ha abból bátorságot meríthetett volna. Ám a jobb kezem izzadt a zseblámpa gumis végén, bal kezem ujjai pedig idegesen doboltak kardom markolatán. Catcher megindult, mi pedig az általa elrendelt sorrendben követtük, Ethannel karddal az oldalunkon. Ezúttal nem is lepett meg a fejemben felcsendülő hangja. Bírsz a sóvárgásoddal? Megnyugtattam felőle, és visszakérdeztem. Mit keresünk? Bizonyítékot. Jeleket, hogy benne van-e valamelyik ház. Hányan voltak? Erőszakra is sor került? Amatőr nyomozócsapatunk átsorjázott a járdán a töredezett betont, barna üvegdarabokat és műanyag palackokat kerülgetve. A ház előtti aprócska tornác vészjóslóan megnyikordult, ahogy Catcher rálépett. Miután meggyőződtünk róla, hogy nem rogy össze

alatta, mi is követtük. Megkockáztattam egy pillantást az egyik karcsú, koszfoltos ablakon át. A szoba üres volt, csak egy hatalmas csillár csontváza árválkodott benne, amelyről egy maréknyi kivételével az összes kristály leszakadt már. Groteszk volt, hogy milyen találóan jelképezte az egész házat. Catcher benyomta az ősrégi ajtót. Nedvesség, korhadás és vér szaga áramlott ki az utcára. A számon keresztül lélegeztem, hogy elkerüljem a vér - igaz, csekélyke kísértését. Betódultunk az egykori előcsarnokba, és körbevilágítottunk a zseblámpákkal. Talpunk alatt mahagónipadló korhadozott, körülöttünk pedig bársonyfényű tapéta, amelyet szakadások, vízfoltok és beázások patakjai tettek tönkre. A helyiség túlsó végéből gigantikus lépcső ívelt fel az emeletre. Egy sarokban deszkahalom és beszáradt festékesdobozok hevertek, a szobákat itt-ott elnyűtt bútorok tarkították A stukkókat eltüntették, a világítótestek is eltűntek, talán eladták őket. Vért nem láttam, pedig a szaga ott lebegett a levegőben. - Merre kalandoznátok, vámpírok? - firtatta Catcher suttogva. - Kelet vagy nyugat? Ethan a ház keleti oldalán lévő szobák felé nézett, aztán az előttünk magasodó lépcsőre. Felszegte a fejét, ahogy követte a vonalát az emeletig. - Fel - döntötte el. - Merit velem jön. Catcher, te a földszinten leszel. - El van döntve - felelte Catcher. Malloryhoz fordult, és egy ujjal megkocogtatta a jobb halántékát, aztán a mellkasát, majd újra a halántékát.

Mallory bólintott. Nyilván valami titkos varázslójelbeszéd volt. Mai megszorította a kezem, aztán elindult balra, Catcher után. Mikor magunkra maradtunk a hallban, Ethan rám pillantott. - Mit tudsz, Őrző? Én is felnéztem a lépcsőre, majd behunytam a szemem. Látásom nélkül hagytam, hogy elárasszanak a hangok és illatok. Korábban már éreztem a varázslat rezdüléseit - amikor Celina próbára tett, amikor Mallory és Catcher veszekedett egymással, és a beavatásomon is, amikor csak úgy sütkéreztem az áramlatban, mivel a levegő sűrű lett a vámpírok tucatjaiban pislákoló varázserőtől. Itt nem éreztem ilyen áramlatokat. Ha maradt is némi varázslat a házban, csak minimális. Talán egy csipetnyi itt-ott, de semmi olyan erejű, hogy kivehetően érezzem és azonosítsam. Ugyanígy élőlény hangját sem hallottam, kivéve Mallory és Catcher mozgolódását a földszinten, Ethan szívverésének szabályos ritmusát, valamint a lábunk alatt és a falakban kaparászó apró, idegesítő csúszómászó lényeket. Megborzongtam, szorosan becsuktam a szemem, és erőt vettem magamon, hogy kizárjam a zajokat. A szagokra összpontosítottam, vadászatra született ragadozónak képzeltem magam (bár még tele voltam lazaccal és spárgával). A vérszag egyértelműen érezhető volt, olyan mennyiségben, hogy láthatatlan füstfelhőként lebegett körül, leözönlött a lépcsőn, szétáradt a szobában, és még a penész és az állott víz

szagát is elnyomta. Egy darabig némán álltam, biztos akartam lenni benne, hogy elegendő önuralmam van a nyomozás folytatásához, és hogy őt is bezártam magamba, elejét véve, hogy őrült módjára törjön az emeletre, a vér felé. A csendben s mozdulatlanságban valami mást is megéreztem. Valami mást a dohszagon, a poron és a véren túl. Valami állatit. Félrebillentettem a fejem, ösztöneim kiélesedtek. Zsákmány volt? Vagy ragadozó? Gyengén ugyan, de ott volt - szőr és pézsmaszag. Ahogy kinyitottam a szemem, láttam, hogy Ethan kíváncsian figyel. - Állatok? Bólintott. - Talán állatok. Talán alakváltók, akik nem elég tapasztaltak az alakjuk elrejtésében. Jó fogás! Intett, és elindult a lépcsőn. A félelem és az adrenalin szokatlanul engedelmessé tett, szó nélkül követtem, de a lépcső tetején helyet cseréltem vele. Ahogy az egy őrzőhöz illik, én vettem át a vezetést, hogy testemmel védjem a sötétben esetleg ott lapuló undokságoktól. Szorosan mögöttem jött, miközben a zseblámpával utat törtem az üvegcserepekkel borított padlón. A mocskos ablakokon át beszüremlett a holdfény, úgyhogy talán zseblámpa nélkül is körülnézhettünk volna. Ám megnyugtatott a fénye. És mivel én mentem elöl, eszem ágában sem volt kikapcsolni.

Az öreg házakra jellemzően a felső szint itt is kis szobák útvesztőjéből állt. Ahogy végigmentünk a jobb oldali szobákon, erősödött a vérszag, lábunk alatt nyikorgott a fapadló, zseblámpáink fénye megvilágított egy-egy elhagyatott bútordarabot vagy mocskos tócsát, amelyet a mennyezet rozsdaszínű foltja táplált. A halvány állatszag is ott volt, de a szobában terjengő többi illat elnyomta. Ha járt is itt alakváltó, már tűnőben volt. Nem lehetett kulcsfigura. Továbbmentünk a parányi szobákon át a ház végébe, míg el nem értük az utolsót. Megtorpantam, mielőtt beléptem volna, mert a vérszag hirtelen elöntötte a folyosót. Szétáradt bennem az adrenalin, míg legyűrtem a vámpíromat, és körbeirányítottam a fénypászmát a szobán. Aztán megdermedtem. - Ethan! - Tudom - lépett mellém. - Látom. Itt gyűltek össze. A földön mindenféle szemét hevert, üdítősdobozok, csokipapírok. Az egyik fal mentén tükrös szekreter állt, tükörképünket eltorzította a viharvert ezüst- foncsor. Ami a legfontosabb, hogy három mocskos, foltos matrac is hevert szanaszét a szobában. Kék-fehér huzatukon egyértelműen vérfoltok látszottak. Jókora vérfoltok. Ethan ellépett mellettem, és a lámpájával faltól falig, saroktól sarokig végigpásztázta a szobát. - Valószínűleg három ember - jelentette ki -, minden matracra egy; minden vérfoltra egy. Talán hat vámpír, fejenként kettő, az egyik a csuklóra, a másik a nyakra. Holttest nincs, erőszaknak semmi nyoma. Vér, az igen,

de nem obszcén mennyiségben. Úgy tűnik, leállították magukat. - Megkönnyebbülten csengett a hangja. - Nem történt gyilkosság, de az emberek sem nyertek el semmiféle jutalmat, bármire is számítottak. Szárazabban szólt, nyilván nem rajongott a vámpírlétre ácsingózókért. - Jutalmat - ismételtem, és odairányítottam a zseblámpám fényét, ahol ő állt. Szabad kezét csípőre tette, a tekintete pedig a két legközelebbi matrac között vándorolt. - Az irodádban egyszer említettél valami Renfieldeket. - Embercsatlósok - felelte. - Védelmet nyújtanak a vámpírnak nappal, esetleg ők képviselik az emberek között. De már évszázadok óta nincsenek Renfieldjeink. Egyes emberek azt is képzelhetik, hogy a halhatatlanság ajándékát fogják megkapni. De ha egy vámpír újabbat akar teremteni - mondta, miközben letérdelt, hogy megvizsgálja a középső matracot -, azt nem így fogja megtenni. Megnéztem a másik matracot, és rajta a vérfoltot. - Ethan! - Igen, Merit? - Ha a vérszívás ilyen problémás, ilyen kockázatos az emberekre nézve, miért engedik? Miért nem küszöbölik ki a kockázatot azzal, hogy egyszerűen betiltják? Miért nem mindenki a zacskós cuccot issza? Akkor aztán nem lenne politikai kérdés, hogy engedjék-e a rave-eket. Egyszer s mindenkorra be lehetne tiltani. Ethan olyan sokáig hallgatott, hogy visszafordultam hozzá, és azt láttam, hogy tiszta, csillogó ezüstszemmel mered rám.

Elnyílt az ajkam, elakadt a lélegzetem. - Mert mindegy, mi a politika, vámpírok vagyunk. Ethan ajka szétnyílt, és feltárta tűhegyes szemfogait. Teljes valómban megdöbbentem, amiért hagyta, hogy éhsége teljében lássam; megdöbbentem, és felizgatott, és mikor lehajtotta a fejét, és ezüst tekintetét az enyémbe fúrta, úgy kellett elfojtanom a vágyamat, amely olyan heves és mélységes volt, hogy nagyot dobbant a szívem. Szívverésem hangja, tompa kalapálása ott dübörgött a fülemben. Ethan tenyérrel felfelé, hívogatóan felém nyújtotta a kezét. Ajánld fel magad, suttogta a fejemben. Megmarkoltam a katanámat. Tudtam, mit akarok előrelépni, feltárni a nyakam, és felkínálni neki. Egy-két másodpercig hajlandó is lettem volna. Elképzeltem, milyen lenne, ha hagynám, hogy belém harapjon. Ám a vérszag miatt amúgy is meggyengült az önuralmam, és ez káosszal fenyegetett. Ha hagyom, hogy megnyúljon a fogam, ha hagyom, hogy ő vegye át az irányítást, jó eséllyel vagy én mélyesztem bele a szemfogam Ethan hosszú nyakába, vagy engedem, hogy ő tegye velem ugyanazt. Annyira nem voltam naiv, hogy letagadjam, mennyire kíváncsi vagyok, és izgatott a lehetőség, de nem ez volt a megfelelő hely és alkalom. Nem akartam, hogy első ízben egy koszfészek közepén osszam meg a vérem valakivel egy házban, ahol csak nemrég éltek vissza az emberek bizalmával.

Úgyhogy küzdöttem az önuralmamért, és végül megráztam kitisztult fejem. - Igazad van - feleltem. Ethan felkapta a fejét, a keze ökölbe szorult, ahogy ő is kijózanodott. Visszahúzta a fogait, a szeme pedig kitisztult, ezüstről smaragdzöldre halványult. Mikor újra rám pillantott, úgy nézett rám, mint egy orvos. Zavaromban elpirultam. Tehát az egész csak leckéztetés volt. Nem vágy vagy vérszomj, csak egy lehetőség Ethannek, hogy demonstrálja az akaraterejét. Nevetségesen naivnak éreztem magam. - A vérre nyújtott reakciónk - kezdte tárgyilagos hangon - a ragadozóé. Ösztönös. Attól még, hogy be kell olvadnunk az emberek sokkal nagyobb populációjába, vámpírok vagyunk. A szokásainkat korlátoznunk kell. A teljes elfojtás egyikünket sem kíméli. Végignéztem a szoba hámló vakolatán, az összegyűrt újságpapírokon, a szegényes matracokon és a repedezett keményfa padlón éktelenkedő rubinpiros pettyeken. - Az elfojtás ide vezet - jegyeztem meg. - Igen, Őrző. Újra Őrző voltam. Visszatértünk a rendes kerékvágásba. Átkutattam a szobát, de nem találtam olyan jelet, amely valamelyik házra utalt volna, és semmi egyebet, ami felfedte volna a vérszívók kilétét. Gondoskodtak róla, hogy ne hagyjanak bizonyítékot maguk után, ami nem is meglepő olyasvalakiktől, akik pár illegális korty miatt elzarándokolnak egy elhagyatott házba. - Tudjuk, hogy emberek voltak itt - mondta Ethan -, és azt is, hogy a vérüket vették. De ennyi. Ha az itt

történtek további bizonyítékai nélkül bevonnánk valakit, a nyomozásból nem sülne ki más, csak rossz sajtó. Azt hittem, Ethan mindezt úgy érti, hogy nem akarja bevonni a rendőrséget a rave utáni nyomozásba. Nem ellenkeztem vele, főleg, hogy az ombudsmani hivatal képviseletében itt volt Catcher. Másrészt viszont, ha Ethan tényleg ilyen könnyedén tartotta volna vissza az információt, valószínűleg nem fárad vele, hogy előttem mentegesse magát. - Azt hiszem, igazad van - feleltem. - A helyszín - szólalt meg hirtelen Ethan, mire zavartan néztem rá, azt hittem, talán nem hallottam valamit. De nem hozzám beszélt... Catcher és Mallory állt mögöttem az ajtóban. Úgy tűnt, mindketten rendben vannak, egyikükön sem látszott semmi jele, hogy belefutottak volna egy itt lebzselő vámpírba. Catcher arca a megszokott volt: unott. Mallory viszont nyugtalanul pislogott a földön heverő matracok felé. - Igen - helyeselt Catcher úgy látszik, itt ment végbe az akció. - Körbepillantott a szobán, aztán karba font kézzel, az összpontosítástól ráncos homlokkal megkerülte. - Három ember? - kérdezte végül. - Úgy fest - erősítette meg Ethan. - Valószínűleg hat vámpír, és a jó ég tudja, nem voltak-e nézők is. Semmilyen házakra utaló bizonyítékot nem találtunk. - Még ha házhoz tartozók is voltak benne - állt meg Catcher Ethan és a matrac előtt -, nem valószínű, hogy felismerhető bizonyítékot hagynának maguk után, főleg, hogy a házak nem szentesítik az efféle viselkedést. A vérszívást még kevésbé, legalábbis a többségük.

Ethan helyeselt. A két férfi néma csendben vizslatta a koszos matracokat. Csendben tárgyaltak, miközben körbejártak, leguggoltak a matracok elé, és mutogattak. Hátranéztem Malloryra, aki csak a vállát vonta meg válaszul. Egyikünket sem avattak be a társalgásukba. Catcher végül felállt, és Malloryra nézett. - Készen állsz? - kérdezte gyengéden, óvatosan. Mai nagyot nyelt, és bólintott. Nem tudtam, mit fog csinálni, de együtt éreztem vele; feltételeztem, hogy most fog fejest ugrani a természetfelettibe. Miután én már túl voltam ezen az ugráson, tudtam, hogy az első lépés az ugródeszkáról igencsak rémisztő lehet. Kinyújtotta a jobb karját, és a tenyerébe meredt. - Nézz át rajta! - suttogta Catcher, de Mallory meg sem rezzent. Mintha a szobában felmelegedett és sűrűbbé vált volna a levegő Mallory varázsereje miatt, amellyel meghajlította a levegőt a keze fölött. - Lélegezd be! - folytatta Catcher. Mallory kezéről Catcher szemére emeltem a tekintetem, és érzékiséget láttam benne. A vámpírok érzik a mágiát; érzékeljük a jelenlétét. De a mágusok teljesen másféle kapcsolatban állnak vele. Valahogy bujább az egész, ha Catcher pillantásából ki lehet indulni. Mai kidugta a nyelvét, hogy megnedvesítse az ajkát, de kék szeme a keze fölött csillámló fényre szegeződött. - Vérvörös - szólalt meg hirtelen alig hallható, kísértetiesen csikorgó hangon - a holdkeltében. És mint a hold, ők is felkelnek és letűnnek, a Fehér Város

királyai és az asszony diadalt ül. Diadalt ül, amíg el nem jön ő. Amíg eljön az a férfi. Néma csend volt. Valamiféle próféciának hangzott, egyszer láttam a Cadogan-házban, amikor Catcher művelte ugyanezt. Ethan Catcherre pillantott. - Neked mond ez valamit? Catcher bánatosan csóválta a fejét. - Azt hiszem, nem kellene csúfot űznünk a tehetségből, de Nostradamust is könnyebb megérteni. Megint Malloryra néztem. A szeme még mindig csukva volt, a homlokán verejték gyöngyözött, kinyújtott karja remegett a megerőltetéstől. - Fiúk - szólaltam meg -, azt hiszem, végzett. Ránéztek. - Mallory - szólította meg halkan Catcher. Nem reagált. - Mallory! A szemhéja felpattant, a bicepsze remegett. - Engedd el! - szólt rá Catcher. Mallory bólintott, megnedvesítette az ajkát, lepillantott a kezére, és széttárta az ujjait. Eltűnt a csillámlás a levegőből. Egy másodperccel később a keze fejével törölgette a homlokát. - Minden rendben? - kérdeztem. Rám nézett, és tárgyilagosan bólintott. - Csak kimerültem. Mondtam valami használhatót? Megvontam a vállam. - Nem annyira használhatót, mint inkább valami szuper rémisztőt.

- Azt hiszem, mindent megnéztünk, amit lehetett szólalt meg Ethan. - Hacsak nincs valami egyéb ötletetek. - Nem sok - felelte Catcher. - Halvány félelemérzés, állatra utaló jelek. - Ekkor ránk nézett. - Gondolom, ti is érzitek. Mindketten bólintottunk. - Ezenkívül semmi. Semmi más nem vehető ki az áramlatban, és az sem biztos, hogy a történtekkor itt volt az alakváltó. Talán csak utána. Akárhogy is, annak sincs jele, hogy a média felfedezte volna a helyet, legalábbis még nem. - Csípőre tett kézzel nézett körbe a szobán. Egyébként ne hívjak erősítést? Ne pucoltassam ki a helyet? Addig eszembe sem jutott, hogy az ombudsmani hivatalnak hatalmában áll eltüntetni a bizonyítékot, és az emberei is megvannak hozzá. Mindig csak összekötőként, mediátorként utaltak magukra. Úgy festett, annál azért kicsit többek. - Miért, megteheted? - kérdeztem. Catcher gúnyos pillantással felelt. - Tényleg nem beszélsz valami gyakran a nagyapáddal. - Rengeteget beszélgetek a nagyapámmal. Catcher felhorkant, és hátat fordított, majd kivezetett minket a szobából. - Nem arról, amiről kéne. Chicago városa már a nagy tűzvész előtti idők óta takargatja a szuperek létezését, Merit. És nem azért, mert soha nem történt semmi. Pont azért, mert gondoskodnak az incidensekről. - És a város még mindig nem lett okosabb? Bólintott.

- Ez így működik. Az emberek nem készültek fel rá, hogy megtudják. És a vámpírok egyes trükkjeire még most sem készültek fel. Ugyanabban a sorrendben mentünk a lépcső felé, ahogy a házba léptünk. - Ha felkészültek volna - szólalt meg Mallory -, most nem lennénk itt. Úgy értem, tudom, hogy zászlócskákon, lökhárító-matricákon, meg miegyebeken szerepeltek, srácok, de arról, hogy egyesek egy lerobbant házban vért szívnak a sötétben, nem ordít a beilleszkedés. És itt van ez az ügy is Tate-tel. Erre mindketten megtorpantunk Ethannel a lépcső közepén. - Miféle ügy Tate-tel? - kérdezte. Mallory éles pillantást vetett Catcherre. - Nem mondtad nekik? - Éppen más dolgom volt - felelte Catcher, és a hüvelykujjával felmutatott az emeletre. - Egyszerre csak egy válsághelyzet. Szó nélkül ment tovább a lépcsőn. Más választásunk nem lévén követtük, olyan néma csendben, hogy vágni lehetett volna. Ethan gyakorlatilag végigügetett a házon. Miután az ajtóhoz értünk, majd onnan ki a tornácra, a járdára, csípőre tett kézzel megállt. Mallory halkan füttyentett figyelmeztetésképpen. Felkészültem Ethan dühkitörésére, magamban jósolgattam: és a szar mindjárt berepül a ventilátorba, négy... három... kettő... - Miféle ügy Tate-tel? - ismételte meg Ethan dühösen. Visszafojtottam egy mosolyt, örültem, hogy ezúttal Catchernek fog befűteni. A változatosság kedvéért. Catcher is megállt, és visszafordult.

- Tate emberei felhívták a hivatalt - felelte. - A vámpírok vezetéséről kérdezősködött, a házakról meg az őrzőről. Mivel én voltam a városban az egyetlen őrző, felkaptam a fejem. - Rólam? Catcher bólintott. - A közgyűlés beleegyezett, hogy az idén lemond a vámpírszabályozási törvényekről a vizsgálódás fejében, hogy biztosan ne fogadhassanak el olyasmit, amiben túl sok az előítélet. Ez viszont nem volt nehéz választás, hiszen Illinois államnak nem igazán kell a vámpírokkal törődnie... az összes ház Chicagóban van. A városi tanács viszont kezd mozgolódni. Tudod, hogy te meg Grey beszéltetek a városatyáitokkal - Ethan erre bólintott -, de a tanács többi ré-szének aggodalmai vannak. Zónákat rebesgetnek, kijárási tilalmat, szabályozást. - És Tate-nek erről mi a véleménye? - kérdeztem. Catcher vállat vont. - Ki a franc tudja, mit gondol Tate? - És még mindig nem jött el egyikünkhöz sem mormolta Ethan földre szegezett szemmel, a homlokát ráncolva. - Nem beszélt se Scottal, se Morgannel, se velem. - Valószínűleg még nem készült fel rá, hogy személyesen beszéljen veletek - vetette fel Catcher. Lehet, hogy maga is végez némi előkészítő munkát, mielőtt hajlandó lenne rá.

- Vagy pedig szándékosan tart távolságot - morogta Ethan. Rosszallóan megcsóválta a fejét, aztán rám sandított. - Mit akart tudni Meritről? - Mit szeret, mit nem, mi a kedvenc virága - szúrta közbe Mallory. - Ezzel nem segítesz - súgtam oda neki. - Nem viccelek! Szerintem totál odavan érted. Hitetlenkedve horkantottam fel. - Na persze! Chicago polgármestere odavan értem! Valószínű! - Ethannel ellentétben én már találkoztam Tate- tel, és bár elég rokonszenvesnek tűnt, kizárt, hogy odalett volna értem. - Csak információt akar - közölte Catcher. - Szerintem egyelőre csak puszta kíváncsiságról van szó. És őszintén szólva az érdeklődése inkább Merit származásának tudható be, mintsem annak, hogy a házhoz tartozik. Ethan hozzám hajolt. - Legalább meggyőződhettem róla, hogy nem adsz ki Tate-nek információkat, különben biztosan kiszimatoltad volna. Összeharaptam a fogamat a gyanúsításra, amit már korábban is megfogalmazott, miszerint afféle információs csapként működnék a ház és Tate hivatala között. Úgy döntöttem, aznapra elég prédikációt és gúnyos megjegyzést kaptam már. Catcherre néztem, és ugyanarra a szíves-ségre kértem, amire ő engem kicsivel korábban. - Magunkra hagynátok egy percre? Catcher ránk nézett, és pimaszul elvigyorodott. - Ahogy tetszik, kölyök! A kocsiban várunk.

Megvártam, míg becsapódnak a kocsiajtók, aztán előreléptem, és pár centivel Ethan előtt álltam meg. - Nézd! Tudom, miért oktattál ki ma. Tudom, hogy meg kell védened a vámpírjaidat. De attól függetlenül, hogyan alakultam át, mindig mindent megtettem, amit kértél. Elkezdtem edzeni. Lemondtam a disszertációmról, beköltöztem a házba, bejuttattalak az apámhoz, bejuttattalak a Breckenridge-házba, és azzal randizom, akivel te akarod. - Ekkor a mögöttünk álló házra mutattam. - És bár épp az említettel töltöttem volna el pár szabad órát a Cadogan- ház minden drámája nélkül, inkább eljöttem veled ide, mert azt akartad. Egyszer már megfontolhatnád, Ethan, hogy ne higgy-e végre nekem. Választ sem várva sarkon fordultam, és a kocsihoz mentem. Bemásztam a hátsó ülésre, és bevágtam az ajtót. Catcher elkapta a pillantásomat a visszapillantó tükörben. - Jobban érzed magad? - Még mindig ugyanott álldogál döbbent képpel? Catcher megnézte, aztán kuncogni kezdett. - Még mindig. - Igen, akkor jobban érzem magam. A visszaúton csend volt a kocsiban, észak felé mentünk a Wicker Parkba. Ethan még mindig dühös volt Catcherre, amiért nem osztotta meg vele az információt Tate-ről az általa preferált határidőn belül (értsd: azonnal), Mallory a mágikus erőkifejtéstől megviselten szunyókált a hátsó ülésen, Catcher pedig az ABBA-

maratonnal dúdolt együtt, amire az egyik középhullámú adón bukkant. Visszaértünk a barna téglás épülethez, és elbúcsúztunk egymástól. Catcher emlékeztetett rá, hogy másnap este az első dolgom az edzésünk lesz, Malloryval pedig azon keseregtünk, hogy varázslótanonc lett belőle, és így a következő hat hétben érintkezéseink nagyjából a telefonhívásokra korlátozódnak. De Catcherben megbíztam, és minthogy Celina szabadon kószált, örültem, hogy Mai többet tanulhat az adottságairól, képességeiről, mágikus erejéről. Minél erősebb védelem van körülötte, annál jobb, és biztos voltam benne, hogy Catcher is ugyanígy érez. Mivel külön érkeztünk, Ethannel mindketten a magunk kocsijában hajtottunk vissza a Cadogan-házba - ő a csilivili Mercedesben, én a kocka Volvómban. Leparkoltam az utcán, és örültem, hogy aznap éjjelre eleget tettem minden kötelezettségemnek, úgyhogy legalább pár órácskát szánhatok magamra. De Ethan az előcsarnokban várt egy krémszínű borítékkal a kezében. Eligazgattam a holmijaimat - posta, cipő, kard -, és átvettem a levelet. - Ezt neked küldték - mondta. Kinyitottam. Meghívó volt benne másnap estére egy fogadásra a szüleim házában. Grimaszoltam egyet. A mai éjjel is elég hosszúra nyúlt, úgy festett, másnap sem lélegezhetek fel. - Remek - mondtam, és megmutattam neki a meghívót. Átfutotta, és bólintott.

- Intézkedem, hogy hozassanak ruhát. Holnap katanaedzésed lesz Catcherrel? - Bólintásomra ő is biccentett. - Akkor nem sokkal azután indulunk. - Mi lesz a program? Ethan sarkon fordult, és elindult az irodája felé. A lépcsőig követtem. - A program annyi - szólalt meg, miután megállt -, hogy folytatjuk a nyomozást. Az apád tisztában van vele, hogy a fenyegetés érdekel minket, amiben valamiképpen Breckenridge-ék is benne vannak. Annak alapján, amennyit tudok róla, valószínűleg maga is utánanézett. - Előre kitervelted - mondtam, azokra a „magokra" utalva, amelyeket ő vetett el. - Épp eleget mondtál neki Breckenridge-ékről meg a minket fenyegető veszélyről, hogy kérdései támadjanak. - Bár a gondolat, hogy hazalátogassak, nem igazán vonzott, a jó stratégiát tudtam értékelni. - Nem is rossz, Suliivan! Mielőtt továbbment volna az irodájába, kimért pillantást vetett rám. - Méltányolom, hogy bizalmat szavazol nekem. Akkor holnap este! - azzal elsétált. A szobámba érve ledobtam a kardomat meg a postámat, aztán lehúztam a csizmámat. Indulásomkor a mobilomat a szobámban hagytam, mivel épp azzal a pár emberrel terveztem tölteni az estét, akik felhívhattak volna, de most a hangpostámon egy üzenet várt. Morgantől jött. Azt mondta, csak azért hív, hogy biztonságban hazaértem-e. Ám a hangjából kihallottam a kérdéseket - hol voltam, mit csináltam, mi volt olyan fontos, hogy Ethan úgy

érezte, szolgálatba kell rendelnie pár hónapos őrzőjét. Az utolsó kérdésre magam sem tudtam egészen a választ. Az órára néztem; majdnem hajnali négy volt. Úgy gondoltam, Morgan ébren lehet még, de pillanatnyi habozás után úgy döntöttem, mégsem hívom vissza. Nem volt kedvem köntörfalazni, és nem voltam abban a hangulatban, hogy Ethan iránt táplált, alig leplezett ellenszenvével foglalkozzam. Enélkül is elég hosszú és perlekedős volt az éjszaka. Mivel már a pirkadat fenyegetett, kihámoztam magam a randiszerkóból, és pizsamába bújtam. Megmostam az arcom, fogtam egy noteszt és egy tollat, és bemásztam az ágyba. Ahogy a nap emelkedett, papírra vetettem pár ötletszerű jegyzetet - a vámpírokról, a házakról, a vérszívás filozófiájáról -, és tollal a kezemben aludtam el. 14. FEJEZET KIBEN BÍZHATSZ Jókedvűen ébredtem, legalábbis amíg eszembe nem jutott, mit tartogat az este. Morogva fogtam kézbe a szüleim partijára szóló meghívót. Ezúttal egy tinédzsermentorálási programról volt szó. Nem mintha az ügy nem lett volna nemes, de az apám motivációin mindig elcsodálkoztam. Legalább annyira érdekelte, hogy kapcsolatokat szerezzen, és kezet fogjon mindenkivel, mint amennyi érdeklődést a szervezet támogatása iránt mutatott. Az árral felemelkedik minden hajó, gondoltam, és az ágyra tettem a meghívót. Felültem, félresöpörtem a hajam a szememből, aztán kinyújtottam a lábam, és

felpattantam. Nem fáradoztam tusolással, az edzés után úgyis újra kell, ezért inkább rögtön a Catcher által szentesített edzőszerelésbe bújtam - egy szalagnyi top falatnyi rövidnadrággal. A topra felkaptam egy dzsekit, hogy útközben illendően nézzek ki. Amint becipzároztam a dzsekit, valaki kopogott az ajtómon. Kinyitottam, és Helent találtam ott csinos tweed- kosztümjében. - Szervusz, drágám! - köszöntött, és egy királykék ruhásszatyrot nyújtott felém, amelyen egy hiperdivatos, belvárosi üzlet lógója állt. - Csak beadnám a ruhádat. Elvettem tőle a táskát, amely nem is volt olyan nehéz, mint a mérete alapján számítottam. Ahogy felszabadult a keze, apró, rózsaszín noteszt húzott elő bolyhos, rózsaszín kosztümkabátja zsebéből. Bólogatva futotta át. - Viselet: kisestélyi. A szín fekete és fehér - olvasta, és a szemembe nézett. - Természetesen ez sokat segített a választásban, de nem kevés csalafintaságba került, hogy ilyen gyorsan szerezzek ruhát. Csak egy perce érkezett. A kelleténél sokkal jobban zavart, hogy ő választotta ki a ruhát. És nem Ethan. Az pedig, hogy zavart, egyáltalán nem volt helyénvaló. - Köszönöm! - feleltem. - Nagyra értékelem a fáradozásodat. - Milyen kár, hogy nem ő van a helyemben! - Nincs mit - válaszolta Helen. - Most le kell mennem. Rengeteg dolgom van. Érezd jól magad! - Mosolygott rám, és zsebre dugta a noteszét. - És vigyázz a ruhára! Kész vagyont kellett belefektetni. Homlokráncolva néztem le a szatyorra.

- Mennyi az a befektetés? - Nos, majdnem tizenkettő. - Tizenkettő? Úgy érted, ezerkétszáz dollár? Elborzadva néztem a táskát a gondolatra, hogy négy számjegyű Cadogan-befektetésért leszek felelős. Helen felkuncogott. - Tizenkétezer dollár, édesem. - Miután ledobta a bombát, visszavonult a folyosóra, észre sem vette az arcomra kiülő páni rémületet. Olyan óvatosan, mintha a Gutenberg-bibliát hordoznám, lefektettem a szatyrot az ágyra. - Csapó kettő - mormoltam, és kicipzároztam a táskát. Lágy zizegés ütötte meg a fülem. Fekete selyem volt, olyan finom, hogy alig éreztem az ujjaim közt. És valóban estélyi ruha volt. Pánt nélküli, egyenes derékkal, amely buja, éjfekete zuhatagban szétáradva folytatódott. A sortomba töröltem a kezem, kihúztam a ruhát a táskából, magam elé fogtam, és megpördültem, csak hogy lássam, hogyan úszik a levegőben a szoknya. És hogy kavargott! A selyem fekete vízként áradt szét, a legsötétebb fekete volt, amit valaha láttam. Nem az a fajta, amit a próbafülkében tengerészkéknek lát az ember. Fekete volt. Holdtalan éjfélfekete. Lélegzetelállító. Megszólalt a mobilom, mire szabad kezemmel magamhoz szorítottam a ruhát, ránéztem a hívásazonosítóra, és kinyitottam a telefont. - Úristen, látnod kéne, milyen ruhában leszek ma este! - Jól hallottam, te egy ruháról áradozol? Hol van az én Merítem? Mit tettél vele?

- Komolyan mondom, Mallory! Csodálatos! Fekete selyem, olyan báli ruha. - Félig oldalra fordulva álltam a tükör előtt. - Gyönyörű! - Komolyan mondom, teljesen kiakadtam, hogy milyen nőcis fordulatot vett a beszélgetés. Viszont úgy fest, kezdesz felnőni. Szerinted Judy Blume nem írt könyvet serdülő vámpírokról? Ott vagy, istenem? Én vagyok az, Merit. - Mallory vihogott, elégedett volt magával. - Hahaha - feleltem, miközben a ruhát óvatosan a táska tetejére fektettem. - Meghívásom van a szüleimhez egy eseményre, úgyhogy egy kicsit visszamegyünk Oak Parkba. - Ó, milyen előkelő valaki! Felejtsd csak el a régi barátaidat most, hogy a felsőbb körök tagja lettél. - Nem tudok dönteni két válasz között. Az első: épp a múlt éjjel találkoztunk. De ez is jó: miért, barátok vagyunk? Azt hittem, csak a lakás meg az ingyenes márkaépítés miatt használlak ki. - Most nekem kell nevetnem - felelte ahelyett, hogy tényleg elnevette volna magát. - Komolyra fordítva a szót, már úton vagyok Schaumburgba, úgyhogy csak fel akartalak hívni. Gondolom, akkor rendben visszaérkeztetek Darth Sullivannel a Cadoganbe? - Nem vettek üldözőbe tomboló vámpírok, úgyhogy sikeres visszaútnak nevezném. - Morgan nem bánta, hogy otthagytad az éjjel? A fülem és a vállam közé szorítottam a telefont, míg megigazítottam a copfomat. - Valószínűleg nem volt odáig, amiért lecseréltem Ethanre, de még nem volt alkalmam beszélni vele azóta.

- Hogyhogy még nem beszéltél vele? Gyakorlatilag együtt jártok! A hangjából áradó nemtetszésre összevontam a szemöldököm. -Nem járunk együtt. Még csak... randizunk. Vagy olyasmi. - Oké, félre a szemantikával, de nem gondolod, hogy fel kellett volna hívnod? Nem tudom, azért-e, mert úgy véltem, túlságosan is beleüti az orrát, vagy mert valamilyen szinten egyetértettem vele, de kezdett idegesíteni a beszélgetés. Megpróbáltam nevetéssel elintézni a dolgot. - Te a fiúkról akarsz nekem előadást tartani? - Én csak... Jó srác, Merit, és úgy tűnik, remekül megvagytok egymással. Csak nem akarom, hogy elszalaszd csak azért, mert... - Mert? - Nem kellett unszolnom, kérdeznem sem kellett. Pontosan tudtam, mire gondol, illetve pontosan kire céloz. És bár tudtam, hogy mindenkinél jobban törődik velem, a megjegyzése belém szúrt. Nagyon is. - Merit - szólalt meg, az én nevemet mondva ki ahelyett, amit nem akart hangosan kimondani. - Mallory, most komolyan nincs ehhez kedvem. - Mert le kell lépned, hogy Ethannel szórakozz? Hát ide lyukadtunk ki, gondoltam. A legjobb barátnőmmel kell lefolytatnom ezt a vitát. - Csak azt teszem, amit tennem kell. - Manipulál, hogy vele töltsd az idődet. - Ez nem igaz, Mallory. Nem is igen kedvel. Csak ezt a rave-ügyet próbáljuk megoldani. - Minek mentegeted?

Kezdtem dühbe gurulni, és a vámpír is mocorgott; úgy belerúgtam a szekrényajtóba, hogy a mellette álló komód tetején beleremegett az ezüstkeretes fénykép, amely Malloryt és engem ábrázolt. - Tudod, hogy nem vagyok valami nagy rajongója, de nézzünk szembe a tényekkel! Ha ő nem lenne, már a föld alatt lennék. És ha tetszik, ha nem, ő a főnököm. Ezt nem igazán tudom kikerülni. - Jó. Foglalkozz úgy Ethannel, ahogy te akarod. De legalább Morgannel legyél őszinte! - Ezzel meg mit akarsz mondani? - Merit, ha nem tetszik, jól van, szakíts vele! De ne vezesd az orránál fogva! Nem fair. Jó srác, többet érdemelne ennél. Döbbenten és sértődötten mordultam fel. - Hogy az orránál fogva vezetem? Ez rohadt dolog volt! - El kell döntened, mit akarsz. - Te meg törődj a saját dolgoddal! Hallottam, ahogy elakad a lélegzete, és tudtam, hogy megbántottam. Azonnal meg is bántam, de túl dühös voltam, és túlságosan belefáradtam abba, hogy nem vagyok ura a testemnek, az életemnek, az időmnek. Nem kértem bocsánatot. Megbántott, én pedig visszavágtam. - Inkább fejezzük be most a társalgást, mielőtt olyat mondanánk, amit megbánunk - mondtam csendesen. Elég bajom van, nem is szólva arról, hogy pár óra múlva apámnál kell lennem. - Tudod, mit, Merit, ha a fiúügyeid nem tartoznak rám, akkor az apád sem.

Nem tudtam megszólalni, fogalmam sem volt, mit feleljek erre. És még ha tudtam volna is, az érzelmektől elszorult a torkom. - Talán a gének - folytatta; a jelek szerint nem akart leszállni a témáról. - Talán az, akivé ő akarja, hogy válj. Mindkettőnknek megváltozott az élete, nagyobb horderejű az egész, mint pár hónapja. De az a Merit, akit én ismertem, nem lökné félre ezt a srácot. Ezt a srácot nem. Gondolkozz el ezen! Azzal a vonal süket lett. Az ablaktörlők a szélvédőt csapkodták, a nyári éjszaka nedves és párás volt, sebesen száguldó felhők söpörtek át az égen egy sötétebb, baljós tömeg alatt, amely ágasbogas villámokat ontott magából. Közvetlenül az edzőterem szigorú vonalvezetésű épülete előtt parkoltam le, és az eső elől gyorsan berohantam. Catcher már ott volt. A termet betöltő kék tornaszőnyeg közepén állt, póló és melegítőnadrág volt rajta. A feje lehajtva, szeme lehunyva, a kezét imára kulcsolta. - Foglalj helyet! - szólalt meg anélkül, hogy kinyitotta volna a szemét. - Jó estét kívánok, szenszei. Egyik szemét felnyitotta, és a pillantása azonnal meggyőzött róla, hogy mennyire nem találta szellemesnek. - Foglalj helyet, Merit! - Ezúttal csak úgy martak a szavai. Felvontam a szemöldököm, de levettem a dzsekimet, és leültem az ajtó mellett álló egyik narancssárga műanyag székbe.

Catcher pár percig még a nyugodt koncentrálás pózában maradt, végül megforgatta a vállát, és kinyitotta a szemét. - Végeztél a meditálással? - kérdeztem könnyedén. Nem felelt, csak erőteljesen felém dübörgött, és a szeméből olyan rosszindulat sugárzott, hogy sebesebben kezdett verni a szívem. - Valami baj van? - kérdeztem. - Fogd be! - Parancsolsz? - Fogd! Be! - Megállt előttem, végigsimított az állkapcsán, aztán a szék karjára támaszkodott, és előrehajolt. A teste fölém tornyosult, én pedig hátrahúzódtam a széken. - Nekem ő a legfontosabb. Nem kellett megkérdeznem, ki az az „ő". Úgy látszik, Mai felhívta. - Boldogtalan. - Halványzöld szeme az arcomat fürkészte. - Nehéz időszakon megy át, Merit. Isten a tudója, mindannyiunknak kijut belőle. Neked is problémáid voltak azzal, hogy emberből vámpírrá válj, most pedig úgy fest, mintha már nem is emlékeznél az emberségedre. Lassan még előrébb hajolt. A szívem zakatolni kezdett, melegség öntötte el a testem, ahogy a szorongás és az adrenalin kezdte felrázni a vámpírt szendergéséből, és közelebb lökte a felszínhez. Ne most, könyörögtem magamban. Ne most. O is észrevenné, tudná, és elbánna velem. Abból semmi jó nem származna. Egy másodperc törtrészéig azt hittem, tudja, ahogy felém hajolt és összevonta a szemöldökét. Becsuktam a szemem, elkezdtem visszafelé számolni,

próbáltam visszatuszkolni őt, miközben ott éreztem Catcher testét magam fölött, és a megbújó varázserő gyenge sistergése elektromossággal töltötte be a levegőt. Lassan, cseppenként éreztem, ahogy visszahúzódik. - Neki is ugyanúgy gondjai vannak a változással, Merit, ahogy neked voltak. És neked ott volt ő. Most neked kell mellette lenned. Hogy kicsit megnyugtasd. Tudom, hogy mondott egy-két... sajnálatos dolgot. És hidd el, ő is tudja. Kinyitottam a szemem, a pólójára meredtem, és halványan bólintottam. A műanyag megnyikordult, ahogy felegyenesedett, aztán hátralépett, és karba font kézzel lenézett rám. Ezúttal némi együttérzést olvashattam le az arcáról. A hangja is lágyabb lett. - Tudom, segíteni próbálsz Ethannek. Próbálod bejuttatni ide-oda, a munkádat akarod végezni. Én is értem. És lehet, hogy ez itt a baj, de az is lehet, hogy nem. Őszintén szólva ez a te dolgod, nem az enyém. De mielőtt mindenkitől elidegenednél, aki csak törődik veled, Mallorytól, Morgantől, akárkitől, ne feledd el, ki voltál, mielőtt megtörtént az egész, mielőtt átváltoztál. Törekedj az egyensúlyra! Próbálj helyet szorítani az életedben mindannak, ami azelőtt is számított, hogy átváltoztatott volna. - Elfordult, de aztán meggondolta magát. - Tudom, hogy ma nincs sok időd, de azt ajánlom, hogy a beled is dolgozd ki. Ha őrző akarsz lenni, akkor átkozottul jól fel kell készülnöd rá. Ingerülten ráztam meg a fejem, amiért azt képzelte, csak az erőfeszítés, az akarat hiánya miatt nem váltam olyan

harcossá, amilyenné szerette volna. Épp az ellenkezőjéről volt szó. - Te nem érted - feleltem. Meglepetten húzta fel a szemöldökét. - Akkor világosíts fel. Ránéztem, és egy hosszú, csendes pillanatig azon voltam, hogy elmondom neki. Majdnem annyira megbíztam benne, magamban, hogy megkérdezzem az egészről, és elmondjam, hogy meghasadtam - a vámpírom meghasadt. Valahogy elkülönült. De végül nem tudtam rászánni magam. Egyszer már megpróbáltam felhozni a témát; akkor elhessegette az aggodalmaimat. Ügyhogy megráztam a fejem, és lehajtottam. - Nem tudom, mit tudsz - mondta -, vagy mit láttál, vagy mit képzelsz be, hogy mit tettél. De azt ajánlom, keress valakit, akiben megbízhatsz, és állj elő a farbával. Capiche? Némán bólintottam. - Akkor lássunk hozzá! Hozzá is láttunk. Küzdeni a két nappal azelőtti teljesítményem miatt nem engedett. A szeméből azt olvastam ki, büntetésnek szánja, mégis én diadalmaskodtam, mivel így a mozgásba és sebességbe vethettem minden erőmet ahelyett, hogy ragadozó ösztönömet kellett volna visszafognom, amely azzal fenyegetett, hogy átveszi az irányítást. Ráadásul mivel úgysem küzdöttünk, és így nem kockáztattuk, hogy tönkretesszük a pengéket, hagyta, hogy a katanámmal gyakoroljak.

Csaknem egy órán át vettük végig az első hét katát. Bár egy-egy kata mozdulatai csak pár másodpercig tartottak, Catcher újra és újra megismételtette velem a lépéseket, míg meg nem elégedett a teljesítményemmel. Amíg a mozdulatok rutinszerűvé nem váltak, amíg olyan gyorsan nem tudtam bemutatni őket, hogy a mozdulatok elmosódtak a sebességtől. Olyan gyorsan, hogy veszítettek is tradicionális jellegükből, és tánccá kezdtek átalakulni. Sajnos, mint Catcher rámutatott, ha egyszer harcban kell használnom a kardomat, valószínűleg vámpír lesz az ellenfelem, aki épp ugyanolyan fürge, mint én. Miután megtanított a következő katasorozat alapmozdulataira, melyekben csak fél kézzel kellett fogni a kardot, végül elengedett. - Látok némi javulást - jegyezte meg, mikor végül letelepedtünk a kék szőnyegre, előttünk a kardtisztító kellékek garmadájával. - Kösz - feleltem, miközben egy darab rizspapírt húztam végig az éles pengén. - Csak az a kérdés, miért nem látom ugyanezt az igyekezetet küzdelem közben? Rápillantottam, láttam, hogy a kardra szegezi a tekintetét. Nyilván nem volt vele tisztában, hogy kétszeres erőbedobással dolgoztam, mégpedig az ő érdekében. És mivel már úgyis eldöntöttem, hogy nem mondom el neki, most sem feleltem semmit. Egy darabig némán dörgöltük a pengéket, nem voltam hajlandó válaszolni. - Nem felelsz? - kérdezte végül. Megráztam a fejem.

- Esküszöm, te is ugyanolyan makacs vagy, mint ő. Bár egyetértettünk, egyetlen szó nélkül csúsztattam vissza kardomat a hüvelyébe. 15. FEJEZET MA ÉJJEL TÁLCOLNÁK Ahogy visszatértem a házba, lezuhanyoztam, és felvettem az alsóneműmet, aztán a combomra erősítettem a tokot, és belebújtam a pántos magassarkúba. Úgy döntöttem, aznap éjjelre kicsinosítom magam, és a hajamat kontyba csavartam a tarkómon. Miután az alapokkal elkészültem, óvatosan belebújtam a ruhába. Lehet, hogy gyors vétel volt, de tökéletes méret. A ruha pompásan festett. Sápadt bőr, sötét haj, fényes ajak, fekete ruha. Úgy néztem ki, mint valami egzotikus hercegnő. Vámpírhercegnő. Ám a Malloryval folytatott veszekedés szúró emléke elvett egy kicsit a tündérmese varázsából. Miután amennyire csak lehetett, elkészültem, fogtam a táskámat meg a tőrömet, és lementem a földszintre, ahol Mallory ördöge várt. Zsebre dugott kézzel állt az előcsarnokban, szikár testét szmokingba burkolta. Fekete, vállára simuló szmokingba, tökéletes csokornyakkendővel. A haját leengedte, arany fürtjei keretezték kegyetlenül tökéletes arccsontját és smaragdzöld szemét. Majdhogynem túlságosan is jóképű volt, megérinthetetlen, egy isten arca - vagy épp valami sokkal gonoszabbé. - Mi a baj? - kérdezte anélkül, hogy felpillantott volna. Ahogy leértem a lépcsőn, megráztam a fejem. - Inkább nem beszélnék róla.

Erre már felnézett, és egy csöppet elnyílt az ajka, ahogy meglátta a zuhatagszerű selymet. - Bűbájos ruha. - Lágyan csengett a hangja, mégis valahogy sokkal férfiasabban. Bólintottam, tudomást sem véve a szavai csengéséről. - Készen vagyunk? - Készen állsz? - kérdezett vissza félrebillentett fejjel. - Menjünk! Ethan nem felelt, csak biccentett, és elindult a lépcső felé. Útban Oak Park felé békén hagyott, az út jelentősen rövidebb volt, mint a Breckenridge-birtokra. De míg meg sem szólalt, egyfolytában felém tekingetett, lopva, aggodalmasan pillantott az arcomra, illetve kissé bujább pillantásokkal méregette egyéb testrészeimet. Észrevettem, de nem vettem róla tudomást. A kocsi csendjében folyton visszatértek a gondolataim Malloryhoz. Tényleg kezdtem volna elfelejteni, ki voltam, milyen életet éltem még a Cadogan előtt? Három éve ismertem Mait. Néha persze összekaptunk. Végül is lakótársak voltunk. De ilyesmi még sosem történt. Soha nem vesztünk össze úgy, hogy megkérdőjeleztük volna a másik döntéseit, soha nem vontuk kétségbe azt, hogy a másik fontos része az életünknek. Ez pedig, attól tartottam, sajnálatos eseményekre utalhat. Egy barátság lassú felbomlására, amit a fizikai távolság, az új kötelékek, a természetfeletti katasztrófák már amúgy is meggyengítettek. - Mi történt?

Mivel Ethan kedvesen, és azt hiszem, őszintén kérdezte, válaszoltam. - Veszekedtünk Malloryval. - Miattad, tettem hozzá magamban, de hangosan ezt mondtam. - Legyen elég annyi, hogy nem tetszik neki az a vámpír, akivé lassan válok. - Értem. - Olyan zavartnak hangzott, amennyire csak egy fiútól várható, még ha négyszáz éves is. Még bólintani sem mertem válaszképpen, attól féltem, hogy a mozdulatra elönti a könny a szemem, elkenődik a szempillafestékem, és végigcsorog az arcomon. Nagyon-nagyon nem volt kedvem az egészhez. Oak Parkba menni, divatbemutatót játszani, egy levegőt szívni az apámmal, megjátszani, hogy efféle lány vagyok. - Szükségem lenne egy motivációs beszédre - mondtam. - Eddig elég szörnyű estém volt, és ahhoz is erőt kell vennem magamon, hogy ne intsek le azonnal egy taxit, és hazamenjek azonnal a Cadogan-házba, hogy inkább egy tál húspástétommal töltsek egy meghitt estét. Most jól jönne egy afféle „tedd meg a Cadoganért" előadás, amiért úgyis annyira odavagy. Ethan kuncogott, és ez valahogy megnyugtatott. - És ahhoz mit szólsz, ha azt mondom, hogy ragyogóan nézel ki? A bók talán a legjobb és a legrosszabb volt, amit mondhatott. Attól, hogy ő mondta, valahogy nagyobb súllyal, jelentőségteljesebben hatott a kelleténél. Ez bosszantott. Nagyon is. Megijesztett. Túlságosan is.

Istenem, igaza lett volna Malnek? Valóban szabotálom Morgant emiatt a férfi miatt? Lecserélném az igazi barátságot, az igazi kapcsolatokat emiatt a lehetőség miatt? Úgy éreztem, mintha valamiféle vámpírörvényben sodródnék lefelé, és közben a normális életem maradékai is elúsznának. Isten tudja, mi marad így belőlem. - És mi lenne, ha emlékeztetnélek rá - kezdte újra Ethan hogy itt a lehetőség, hogy pár órára más lehess, mint aki vagy. Már értem, valószínűleg sokkal jobban, mint azelőtt, hogy más vagy, mint ezek az emberek. De ma estére Hyde Parkban hagyhatod az igazi Meritet. Ma este játszhatsz egy kicsit. Te lehetsz... a lány, akire nem számítottak. A lány, akire nem számítottak. Egész jól hangzott. - Nem is rossz - feleltem. - A legutóbbi szónoklatodnál legalábbis biztosan jobb. Vámpírnagyúrhoz méltóan förmedt rám. - A ház mestereként... - Kötelességed, hogy megadd nekem a kételkedés előnyét - fejeztem be a mondatát. - És hogy ha tudsz, motiválj egy kicsit. - Rápillantottam. - Ha kell, provokálhatsz is Ethan. Azt megértem, ahhoz fel tudok nőni. De abból indulj ki, hogy igyekszem, megteszek minden tőlem telhetőt. - Kinéztem az ablakon. - Erre van szükségem. Olyan sokáig hallgatott, hogy már azt hittem, feldühítettem. - Olyan fiatal vagy még - szólalt meg végül kissé csípősen. - Még mindig annyira emberi. - Nem tudom, ezt bóknak vagy sértésnek szántad-e.

- Őszintén szólva, Merit, én sem. Húsz perccel később álltunk meg szüleim zömök Oak Parkbeli otthonának kerek behajtóján. A ház stílusában árva volt; teljesen elütött a préristílusú, Wright előtt hódoló környező épületektől. Ám szüleimnek hatalma volt Chicago városvezetése fölött, hogy jóváhagyassák a terveket. Úgyhogy a festői Oak Park közepén ott állt ez a sápatag, szürke betonból húzott, szögletes doboz. Ethan a bejárat előtt állította le a Mercedest, a kulcsokat pedig átadta az elmaradhatatlan parkolófiúk egyikének, akik a jelek szerint minden efféle eseményen ott voltak. - Az épület elég... érdekes - jegyezte meg. - Förtelmes - vágtam rá. - De a kaja általában elég jó. Nem fáradtam kopogtatással, arra sem akartam várni, hogy beinvitáljanak. Ha tetszik, ha nem, ez az én ősi otthonom; úgy gondoltam, nincs szükségem meghívásra. Ami még fontosabb, akkor sem zavartattam magam, amikor első ízben tértem haza, röviddel az átalakulásom után. És íme, a tékozló leány hazatér. Pennebaker, a komornyik a beton és üveg előtérben állt, vézna, merev alakját minden egyes vendég előtt meghajtotta. Méltatlankodva húzta fel az orrát, amint megpillantott. - Peabody! - köszöntem rá. Imádtam heccelni. - Pennebaker! - javított ki morogva. - Édesapja épp egy megbeszélésen tartózkodik. Mrs. Merit és Mrs. Corkburger a vendégeket szórakoztatja. - Acélos tekintete Ethanre siklott, és felvonta a fél szemöldökét. - Ez itt Ethan Suliivan - előztem meg. - Az én vendégem. Őt is meghívták.

Pennebaker hűvösen biccentett, aztán a mögöttünk sorakozó vendégekre pillantott. Miután vettük ezt az akadályt, elvezettem Ethant, és megkezdődött a túra a földszint végében fekvő hosszú betonterem felé, ahol a szüleim a vendégeiket szokták fogadni. Útközben kopár, szögletes folyosók futottak zsákutcákba mindenfelé. Acélhálós zsalugáterek fedték nem is az ablakokat, hanem a puszta falakat. Az egyik lépcső csupán egy alkóvhoz vezetett, amelyben modern műalkotást lehetett megtekinteni, amely leginkább egy mániákus sorozatgyilkos nappalijába illett volna. A szüleim „gondolatébresztőnek" tartották a kompozíciót, azt állították, hogy szembehelyezkedik az építészeti fősodorral és az emberek „lépcsővel" és „ablakkal" szembeni elvárásaival. Én csak „kortárs pszichopátiának" neveztem. A terem tömve volt fekete-fehérbe öltözött emberekkel. Az egyik sarokból egy jazzkvintett szolgáltatott zenei aláfestést. Célpontokat keresve néztem körül. Egyetlen Breckenridge sem volt a láthatáron, apám csakúgy nem volt jelen. Nem mintha sajnáltam volna. Ám a terem egyik oldalát szegélyező ablaksor közelében majdnem ugyanakkora érdekességre bukkantam. - Készülj fel! - figyelmeztettem egy vigyorral Ethant, mielőtt hadba vezettem volna. Anyám és nővérem egymás mellett álltak, szemük a vendégsereget pásztázta, összedugott fejjel pletykálkodtak. Mert ahhoz kétség sem férhetett, hogy pletykálnak. Anyám volt a chicagói társaság egyik uralkodó hölgye, nővérem pedig feltörekvő hercegnője. A pletyka volt az éltető elemük.

Anyám konzervatív, sápadt aranyszín összeállítást viselt, az egyenes szabású ruha és a boleró jól mutatott vékony alakján. Nővéremen, akinek ugyanolyan sötét haja volt, mint nekem, halványkék, ujjatlan koktélruha volt. Hátrafogta a haját, vékony, fényes, fekete hajpánt tartotta minden egyes sötét tincsét a helyén. A karjában pedig apró, dundi kis ökleit rágcsálva ott feküdt életem egyik fénysugara. Olivia, az unokahúgom. - Szia, anyu! - köszöntem rá. Anyám megfordult, és összevont szemöldökkel érintette meg az ujja hegyével az arcom. - Sovány vagy! Eszel te rendesen? - Többet, mint életemben. Csodálatos! - Könnyedén megöleltem Charlotte-ot. - Mrs. Corkburger! - Ha azt hiszed, nem fogok káromkodni, csak mert a karomban tartom a lányom - felelte Charlotte -, hatalmasat tévedsz! - Azzal szemrebbenés nélkül, és magyarázat nélkül, hogy miért is akarna káromkodni, a kezembe nyomta tizennyolc hónapos unokahúgomat a vállára vetett, vastag törlőkendővel együtt. - Meueueu - dalolta vígan Olivia, és ahogy a karomba vettem, tapsikolni kezdett. Csaknem biztos voltam benne, hogy a nevemet énekli. Oliviának nem jutott a sötét hajú Merit-génekből; ugyanolyan szőke volt, mint az apja, Major Corkburger, göndör loknik keretezték angyali pofiját és élénkkék szemét. Ünneplőbe öltöztették, ugyanolyan halványkék, ujjatlan ruhácskát viselt, mint Charlotte, a derekán széles, kék szaténszalaggal. És egyébként igen. A sógorom tényleg a Major Corkburger nevet kapta. Ha a főiskolán nem lett volna

szőke, kék szemű hátvéd a focicsapatban, felteszem, ezért a szart is kiverik belőle napi rendszerességgel. Mindazonáltal ritkán feledkeztem meg róla, hogy szóvicceket fabri-káljak a nevéből. Azt hiszem, nem találta túl mulattatónak. - Miért akarsz káromkodni velem? - tudakoltam, miután elrendeztem Oliviát a karomban, és elővigyázatosságból a vállamra terítettem a kendőt. - Csak mindent a maga idejében - felelte Ethanre pillantva. - Még nem mutattál be minket. - Ó! Anyu, Charlotte, ő itt Ethan Suliivan. - Mrs. Merit - csókolt kezet Ethan anyámnak. - Mrs. Corkburger - folytatta a nővéremmel, aki az ajkát harapdálta, és nyilvánvaló élvezettel vonta fel egyik szemöldökét. - Ó, el vagyok... ragadtatva! - csilingelte Charlotte, aztán karba tette a kezét. - És hogy boldogul a kishúgommal? Ethan rám sandított. Ne rám nézz, szóltam oda némán, feltételezve, hogy hall engem. Te másztál bele, mássz csak ki belőle magad! Nem bírtam elfojtani egy vigyort. Ethan mintha jól szórakozott volna. - Merit igen egyedülálló vámpír. Van benne valami... Mind előrehajoltunk egy kicsit, mohón várva az ítéletét. - ...osztályon felüli! - pillantott rám, és smaragdzöld szemében mintha büszkeség csillant volna. Túlságosan megdöbbentem ahhoz, hogy kinyögjek egy köszönömöt, de elképedt pillantásom bizonyára megmagyarázta.

- Elbűvölő az otthona, Mrs. Merit - hazudta anyámnak. Ő megköszönte, és ezzel kezdetét vette a társalgás annak előnyeiről és hátulütőiről, ha az ember egy építészeti remekműben lakik. Úgy számítottam, ezzel legalább tíz-tizenöt percet nyertem, hogy eltársalogjak Charlotte-tal. Charlotte elismerően pillantott Ethanre, aztán rám mosolygott. - Pompás! Mondd, hogy megvolt! - Hú. Nem volt „meg". És nem is tervezem. Sok baj van vele. Félrebillentett fejjel mérte végig Ethant tetőtől talpig. - Pedig valóban nem rossz példány. Szerintem megérné, húgicám. - Visszanézett rám, és összeráncolta a homlokát. - Na és mi van veled meg apával? Először hadakoztok egymással, aztán vámpír lesz belőled, még mindig hadilábon álltok, és egyszer csak megjelensz itt. Egy partin. Estélyiben! - Bonyolult - hárítottam el ezzel az elég gyenge válasszal. - Le kellene ülnötök megbeszélni a dolgokat. - Én itt vagyok, nem? - Nem kellett tudnia róla, menynyire irtózom az egésztől. - Ami pedig a veszekedést illeti, az elmúlt hónapban kétszer fenyegetett meg azzal, hogy kitagad. - Mindenkit azzal fenyeget, hogy kitagadja. Tudod, milyen. Huszonnyolc éve ismered. - Robertet még nem fenyegette meg - mutattam rá, és a hangom pontosan úgy csengett, mint egy duzzogó kistestvéré.

- Nos, Robertet persze nem - helyeselt Charlotte szárazon, és odanyúlt, hogy megigazítsa Olivia ruhájának a szegélyét. - A drága Róbert sosem művel semmi rosszat. És ha már a családi drámáknál tartunk, én vajon kaptam-e legalább egy telefonhívást, hogy a kishúgom vámpírrá változott? Hát nem! Aputól kellett megtudnom. - Azzal két ujja közé csippentette és megcibálta a fülemet. Már értettem, miért akart káromkodni. - Hé! - kaptam a fülemhez a nem gyerektartó kezem. Ez tizenkét éves koromban sem volt vicces, és most sem az! - Ha majd a korodhoz illően viselkedsz, én is úgy fogok! - Én úgy viselkedem. - Minden az ellenkezőjére utal - morogta. - Csak tégy meg nekem egy szívességet, rendben? -Mit? - Csak próbáld meg, a kedvemért! Ha tetszik, ha nem, ő az egyetlen apád. Te pedig az egyetlen halhatatlan Merit vagy legjobb tudomásom szerint. Nem hiszem, hogy a drága Róbert szert tett a halhatatlanságra, bár persze csak a megfelelő kezekbe kéne nyomnia hozzá pár dollárt. Elmosolyodtam, és egy kicsit megnyugodtam. Nem álltunk túl közel egymáshoz Charlotte-tal, de értékeltem szarkasztikus, egyenes stílusát. És persze mindkettőnkben volt egy jókora adag testvérféltékenység Róberttel szemben. - Ami pedig a halhatatlanságot illeti - folytatta -, talán eljött az ideje, hogy befoltozzátok a lyukakat apuval.

Nagyra nyílt a szemem hirtelen komolysága hallatán. - Te tovább leszel itt, mint akármelyikünk - folytatta. Élni fogsz, mikor mi már rég nem leszünk. Miután nem leszek. Látni fogod, ahogy felnőnek a gyerekeim és az unokáim. Látni fogod, és figyelned is kell rájuk. Ez a te felelősséged, Merit. Tudom, hogy a házaddal szemben is megvannak a kötelességeid; eleget tudtam meg az utóbbi két hónapban ahhoz, hogy megértsem. De akár tetszik, akár nem, Merit is vagy. Te képes vagy rá... és közülünk egyedül te vagy rá képes, hogy megvédd őket. Elgyötört sóhaj tört fel belőle, anyai sóhaj, és komoly pillantást vetett a lányára, majd megint megigazgatta a ruháját. Nem tudtam, idegességében-e, hogy elfoglalja valamivel a kezét, vagy csak egyszerű, megnyugtató mozdulattal érintette meg a gyermekét. - A világ tele van őrültekkel - folytatta. - Attól, hogy valaki vámpír lesz, bizonyára még nem oltódik be őrültség ellen. Azt mondják, az a nő... hogy is hívják? Nem kellett megkérdeznem, kire gondol. - Celina? - Celina. Azt mondják, bezárták, de ugyan honnan tudhatnánk? Újra egyenesen rám nézett, és a szemében egy anya aggodalmát, egy anya gyanakvását láttam. Elgondolkodhatott rajta, hogy Celinát nem eresztették-e szabadon, de nem tudta. A jelek szerint apám megtartotta a szavát, és nem árulta el, amit Ethan mondott el neki. Most kitálalhattam volna Charlotte-nak, olyasmit árulhattam volna el, amitől még jobban megrémül, ami

rá terheli a nyomást, hogy összetartsa a családját, hogy biztonságba helyezze őket. Inkább nem ruháztam rá ezt a terhet. - Erről gondoskodnak - feleltem egyszerűen. Természetesen korántsem gondoskodtak róla. Celina valahol odakint járkált. Tudta, hol vagyok, és talán még az sem állt távol tőle, hogy rászálljon a családomra, csakhogy megmutassa, mennyire felbosszantottam. Úgy véltem, ezt jelentem számára: bosszúságot. Befejezetlen ügyet. Ám ha egy idegennek két esküt is képes voltam letenni egy idegenekkel teli ház színe előtt -, magamban Charlotte-nak is megesküdhettem, hogy vigyázni fogok Oliviára, a bátyjaira és a nővérére, és ha addig élek, még a gyermekeikre is. Megígérhettem, hogy őrzője leszek a családnak is, melytől a nevemet kaptam, ahogy annak a családnak, amelynek odaadtam ugyanezt a nevet. - Erről gondoskodnak - ismételtem komolyan, hangom átitatódott az őszinte meggyőződéssel, hogy előbb fordítanék karót magam ellen, mint hogy hagyjam, hogy Oliviának bántódása essen. Charlotte hosszan, komolyan nézett rám, aztán biccentett; jelezve, hogy megállapodtunk, áll az alku. - Egyébként rémes ez a ruha. A hirtelen témaváltás és a megjegyzés miatt hökkenten kaptam félre Oliviát, hogy végignézzek a ruhámon. Charlotte a fejét rázta. - Nem a tiéd. Lucy Caboté - mutatott a tömegben egy apró pettyes organzasátorba burkolt nőre. - Rettenetes. Nem, a tiéd elbűvölő. Láttam a divathéten, de nem emlékszem, ki tervezte. Badgley? Elfelejtettem. Na

mindegy, jó munkát végzett a stylistod. Visszasandított Ethanre, aki épp anyámnak tette a szépet. - És a kiegészítőd is mesés. - Nem a kiegészítőm - emlékeztettem. - A főnököm. - Jó darab. Bátran zaklathatna szexuálisan bármikor. Lepillantottam a legifjabb Corkburgerre, aki kék szemével pislogott fel rám, miközben a törlőkendő csücskét rágcsálta. - Nem kell fülvédő? - Füeö - felelte Olivia. Nem tudtam, hogy büfizett-e, vagy csak a szám mozgását próbálta utánozni. Szerintem az utóbbi. Olivia imádott engem. - Édesem - mondta Charlotte -, ez a huszonegyedik század. A vámpírok menők, a Cubs bejutott, és tökéletesen elfogadható egy nő részéről, ha vonzónak talál egy férfit. Ez minden, amiről a lányomnak tudnia kell. - Főleg a Cubsról - lengettem meg a rongyot Olivia orra előtt, nagy örömére. A gyerekek lassú sutaságával és egyszerű örömével tapsikolt. - Ha tehetnéd, odaköltöznél Wrighthoz és Addisonhoz jegyezte meg Charlotte. - Igaz. Tényleg imádom a bocsaimat. - És oly sokszor a semmiért - somolygott, aztán összecsapta a kezét, és Olivia felé nyújtotta, aki ficánkolni kezdett a karomban, és az anyja felé nyújtózkodott. - Jó volt elbeszélgetni, húgi, de haza kell vinnem ágyba dugni a köl- köt. Major otthon vár a sereg többi részével együtt. Csak be akartam köszönni neked, és megmutatni a kedvenc uno-kahúgodat.

- Az összes gyerekedet egyformán szeretem tiltakoztam, miközben visszaadtam neki a súlyos, meleg kis csomagot. Charlotte horkantott, és a csípőjére ültette Oliviát. - Jó anyuka leszek, és úgy teszek, mintha ez igaz lenne. Amíg az én gyerekeimet jobban szereted, mint Róbertéit, addig oké. - Odahajolt hozzám, és adott egy puszit. - Jó éjt, húgi! És ha esélyed adódna a szöszinél, használd ki! Kérlek! A kedvemért. Az Ethan felé vetett buja pillantás nem hagyott kétséget afelől, hogy miféle „esélyre" gondol. - Jó éjt, Char! Üdv Majornek is. Jó éjt, Livié! - MŐŐŐ! - bömbölte az anyja csípőjén fickándozva. Ám az éjszakázás megviselte, szőke feje hamarosan Char- lotte vállára bukott, és laposakat kezdett pislogni. Láttam, hogy küzd ellene, próbálja nyitva tartani a szemét a ruhákat és az embereket fürkészve. Ám amikor a hüvelykujját a szájába dugta, tudtam, hogy annyi. A szeme lecsukódott, és ezúttal csukva is maradt. Charlotte-nak sikerült anélkül elköszönnie Ethantől, hogy manikűrözött ujjaival a seggébe markoljon, anyám pedig kimentette magát, és többi vendége után nézett. - Nagyon komolynak látszol - húzódott mellém Ethan. - Emlékeztettek rá, hogy vannak bizonyos kötelességeim a családommal szemben. Hogy a segítségükre lehetek. - A halhatatlanságod miatt? Bólogattam. - Az valóban kötelességekkel járhat a családdal és a barátokkal szemben - értett egyet. - Csak arra ügyelj, hogy ne add át magad emiatt a bűntudatnak. Még ha

mások nem is osztozhatnak benne, az nem kicsinyíti az ajándék értékét. Éld az életed, Merit, sok-sok évig, és légy hálás érte. - Nálad bevált ez a hozzáállás? - Mikor hogy - ismerte be, aztán rám pillantott. Gondolom, hamarosan enned kellene. - Lány vagyok, nem háziállat. De igazából tényleg. Leginkább állandóan - szorítottam a kezem a gyomrom fölött a vékony, fekete selyemre. - Te nem vagy örökké éhes? Én mindig az vagyok. - Reggeliztél? - Ettem egy fél müzliszeletet edzés előtt. Ethan a plafonra emelte a szemét. - Ez mindent megmagyaráz - felelte, azzal odaintett egy felszolgálónőt. A fiatal lány, aki nem lehetett több tizennyolcnál, a többi pincérhez hasonlóan tetőtől talpig feketébe öltözött. Sápadt volt, és egyenes, vörös haja a vállára omlott. Ahogy odaért hozzánk, Ethan felé nyújtott egy előételekkel teli, szögletes kerámiatálcát. - Na lássuk! - pásztáztam végig a tálat. - Remélem, van valami szalonnás. Vagy prosciutto. Bármi jó lesz, ami füstölt vagy pácolt. - Ugye, maga Ethan? Felpillantottam a kiszemelt, sonkába göngyölt spárgának tűnő valamiről (telitalálat!), és azt láttam, hogy a pincérnő - csészealjnyi, nagy kék szemekkel álmatagon bámul Ethanre. - Igen, én vagyok - felelte.

-Ez... egyszerűen... óriási! - mondta a lány lángra gyúlt arccal. - Maga... vámpírnagyúr, ugye? A Cadogan- ház feje? - Hm, igen. Az vagyok. - Ez egyszerűen... húha! Egy ideig csak álltunk ott, a pincérnő elnyílt ajakkal, őzikeszemmel pillogott Ethanre, aki pedig nagy derültségemre zavartan toporgott. - Mi lenne, ha egyszerűen elvennénk az egészet? szólalt meg végül, és óvatosan kivette a tálcát a lány kinyújtott kezéből. - És köszönjük, hogy idehozta. - Ó, nem, én köszönöm - vigyorgott vissza kábán a lány. - Maga egyszerűen... ez egyszerűen... óriási - tette hozzá ismét, azzal sarkon fordult, hogy eltűnjön a tömegben. - Úgy látszik, van itt egy rajongód - jegyeztem meg villogásomat visszafojtva. Ethan gúnyos pillantást vetett rám, és odanyújtotta a tálcát. - Vacsorát? - De komolyan! Van egy rajongód. Milyen bizarr! És igen, köszönöm, kérek. - Végignéztem a kínálatot, a kezem a tálca fölött keringett, végül egy fogpiszkálóra tűzött marhahúskockán állapodott meg, amelyet zöldes színű mártás kísért. Vámpír létemre nem zavart a nyársra húzott hús analógiája; emiatt csak nem utasítok vissza egy kitűnőnek ígérkező falatot. - Nem is tudom, sértő-e rám nézve, hogy ennyire megdöbbentél, amiért van egy emberi rajongóm. - Mint mindig, most is csak kedveskedni akartam feleltem, és bekaptam a marhahúsfalatot. Finom volt,

úgyhogy végigpillantottam a tálcán, felkészültem egy második próbára is, és egy spenótos gezemicével töltött tésztafalat mellett döntöttem. Ez is finom volt. Mindenki azt mondhat az apámról, amit akar - szó szerint értem, csak bátran -, de jó érzéke volt a partiszervizhez. Joshua Merit fogadásain aztán nem találni habbá vert rákokat. - Magadra hagyjalak pár percre a tálcával? Kezemmel egy újabb marhahúskocka fölött felpillantottam Ethanre, és elvigyorodtam. - Megtennéd? Nagyon szeretnénk magunkra maradni pár percre. - Azt hiszem, ez azt jelenti, hogy elég volt - felelte, azzal elfordult, és egy közelben álló asztalkára tette a tálcát. - Te most leállítottál? - Gyere velem! Felvontam a szemöldököm. - Nem parancsolgathatsz a saját házamban, Ethan Sullivan! Ethan tekintete a nyakamban függő medálra vándorolt. - Most már nem igazán ez a te házad, Őrző. Ellenkezve felnyögtem, de mikor megfordult és elindult, követtem. Úgy vonult át a termen, mintha az övé lenne, mintha semmi szokatlan nem lenne abban, hogy egy vámpírmester sétafikál a szeles város nagykutyái között. Talán manapság tényleg nincs is benne semmi. Kiugró arccsontjával, osztályon felüli szmokingjával, valamint a hatalom és a rang összetéveszthetetlen aurájával úgy nézett ki, mint aki közülük való.

Egy réshez értünk a tömegben, mire Ethan megállt, megfordult, és felém nyújtotta az egyik kezét. Bambán meredtem rá, aztán a szemébe néztem. - Na ne! Ez nem tartozik a feladataim közé. - Balerina vagy. - Balerina voltam - emlékeztettem. Körbepillantottam, láttam a tengernyi, ránk szegeződő szempárt, és Ethanhöz hajoltam. - Nem fogok táncolni veled! suttogtam hevesen. - Ez nem szerepel a munkaköri leírásomban! - Csak egy tánc, Őrző. És ez nem kérés, hanem parancs. Ha táncolni látnak minket, talán gyorsabban megszokják a jelenlétünket. Talán kicsit megpuhítja őket. Az ürügy elég nagy kamu volt, de már hallottam, hogy pusmogni kezdenek körülöttünk, nem értették, miért állok még mindig ott, miért nem fogadom el a felkérést. A legfurcsább déjá vu fogott el. Másrészt viszont otthon voltam, ami annyit tett, hogy küszöbön áll a találkozás apámmal. A gyomrom kezdett görcsbe rándulni. Szükségem volt valamire, ami eltereli a gondolataimat, a tánc egy hihetetlenül jóképű, noha sokszor dühítő vámpírmesterrel pedig talán megfelelt a célnak. - Jössz eggyel - morogtam, de megfogtam a kezét, épp amint a kvintett rázendített a „Ma éjjel táncolnék"-ra. Vetettem egy oldalpillantást a zenekar tagjaira, akik úgy vigyorogtak, mintha most lőtték volna el életük első vámpírpoénját. Talán úgy is volt. - Köszönöm - tátogtam feléjük, mire egyetértően biccentettek vissza.

- Apád komédiásokat bérelt fel - jegyezte meg Ethan, miközben az üres táncparkett közepére vezetett. Megállt, megfordult, mire szabad kezemet a vállára tettem. Egyik kezével a kezemet fogta, a másik a derekamra tapadt. Egy kicsit megszorította, közelebb vont magához - nem egészen, de majdhogynem a testéhez. Ilyen közelről nem menekülhettem a kölnije illata elől - tiszta, friss, bosszantóan finom volt. Nagyot nyeltem. Talán mégsem volt olyan jó ötlet. Másrészt a legjobb, amit tehettem, az volt, hogy fenntartottam a könnyed hangulatot. - Fizetnie kell a humorérzékért. Mivel neki nincs tettem hozzá, miután Ethan nem nevetett. - Értettem a viccet, Merit - mondta halkan, és az enyémbe fúrta szikrázó, smaragdzöld tekintetét, ahogy andalogni kezdtünk. - Csak épp nem találtam szellemesnek. - Nos, a te humorérzéked is hagy némi kívánnivalót maga után. Ethan kipörgetett, aztán visszahúzott. Nyársat nyelt vagy sem, azt meg kell hagyni, hogy jól táncolt. - Tökéletesen fejlett a humorérzékem - közölte, mikor újra egymással szembe kerültünk. - Csupán az elvárásaim nagyok. - És mégis kegyeskedsz velem táncolni. - Egy úriházban táncolok a házigazda leányával, aki történetesen hatalmas vámpír - pillantott le rám. Rosszabb is történhet az emberrel. - Az emberrel igen - vágtam rá. - Na és egy vámpírral? - Majd megkérdezem, ha találkozom eggyel.

A válasz elég banálisan hangzott ahhoz, hogy hangosan, szívből jövő kacajjal nevessek fel, és furcsán, szívbe markolóan öntött el az öröm, amikor visszamosolygott rám, és örömmel ragyogott fel zöld szeme. Nem, mondtam magamban, miközben táncoltunk, miközben rám mosolygott, miközben a derekamra tapadt a keze, és meleg súlya egészen természetesnek tetszett rajta. Félrenéztem, és láttam, hogy a körülöttünk lévő emberek kíváncsi pillantásokkal méregetnek minket tánc közben. De valami más is ott ült az arcukon - egyfajta gyengédség, mintha az újdonsült pár első keringőjét néznék. Ráébredtem, hogyan festhetünk. A szőke, jóképű, szmokingos Ethan és én a fekete selyem estélyi ruhában. Két vámpír, egyikük a házigazda lánya, aki eltűnt a társasági életből, hogy ezzel a jóvágású férfival a karján térjen vissza. Egymás karjában, egymásra mosolyognak tánc közben, az első pár a táncparketten. Ha tényleg együtt jártunk volna, és nyilvánosságra akartuk volna hozni a kapcsolatunkat, akkor sem tehettünk volna jobbat. Elhalványult a mosolyom. Ami először újdonságnak tűnt - egy vámpírral táncolni apám házában -, az egyszeriben nevetséges színészkedésnek tetszett. Látnia kellett, hogy megváltozott az arcom. Amikor visszanéztem rá, az ő arcáról is leolvadt a mosoly. - Nem kellene ezt tennünk. - Mit? - kérdezett vissza. - Nem kellene táncolnunk? - Nem valódi. - Pedig lehetne.

Felkaptam a fejem. A szemében vágyakozást láttam, és bár nem voltam olyan naiv, hogy tagadjam a köztünk lévő vonzalmat, őrzőként és mesterként is épp elég bonyolult volt a kapcsolatunk. Ha belebonyolódnánk, attól semmivel sem lenne könnyebb. - Túl sokat gondolkodsz - szólalt meg halkan Ethan, de a hangjából elismerés csengett. A párokra néztem, akik végre lassan csatlakoztak hozzánk a táncparketten. - Te tanítasz arra, hogy gondolkozzak, Ethan. Hogy mindig gondolkozzak, tervezzek, stratégiákat gyártsak. Hogy felmérjem a tetteim következményeit. Megráztam a fejem. - Az, amire célzói, lehetetlen. Túl sok következménnyel járna. Csend. - Touché - suttogta végül. Alig érzékelhetően bólintottam, ezúttal nálam volt a pont. 16. FEJEZET VISSZAUTASÍTHATATLAN AJÁNLAT Már egy órája falatoztunk, táncoltunk és pezsgőztünk, de apámnak vagy Breckenridge-éknek még mindig nem volt nyoma. Nehéz Nancy Drew-t játszani, ha sehol semmi bizonyíték. Mikor észrevettem, hogy Ethan érdeklődve vonja fel a szemöldökét, automatikusan követtem a tekintetét, arra számítva, hogy Joshua Meritet látom meg a közelben. Apám helyett azonban a polgármester állt egy csapatnyi nevető férfi körében. Seth Tate harminchat évesen már a második ciklusát kezdte. Reformernek nevezte magát, de nem volt képes

elhozni azt a gazdasági reneszánszot, amit a Potter elleni kampánya során ígért. Előtte Potter vezette Chichagót. Tate ruházta fel nagyapámat ombudsmani pozíciójával, ezáltal hivatalosan is megnyitotta a város közigazgatási és rendfenntartó szárnyait a természetfelettiek felé. Magas volt, meglepően jó formában olyasvalakihez képest, aki egész álló nap csak politikával foglalkozik. Ráadásul elképesztően jóképű is. Arca egy lázadó angyalé - fekete haj, kristály kék szem, tökéletes ívű száj - és szabadalmaztatott, rosszfiús pillantás, amely kétségtelenül nem egy nő álmává tette a szeles városban. Megválasztották „Amerika legszexisebb politikusának", az arca nem egy magazin címlapján tűnt fel. A nagy sajtó ellenére még mindig agglegény volt, de a pletykák szerint Chicagoland-szerte tartott szeretőket. Amennyire én tudtam, egyikük sem volt vámpír. Ám miután láttam a Chicago folyó egyes szakaszain uralkodó érzéki nimfákat, nem lepett volna meg, ha közülük is tartott volna egyet a háremében. Visszanéztem Ethanre, aki még mindig Tate-et fürkészte, és különös mohóságot fedeztem fel az arcán. Ekkor kattant minden a helyére. Azt tudtam, hogy Ethan közelebb akar férkőzni apámhoz és a sleppjéhez. Igyekeztünk meggátolni, hogy a rave- ek híre eljusson a sajtóhoz, és kapóra jött a kapcsolatépítéshez. De a rave-eket meg a sztorit félretéve Ethan Tate-hez akart közel kerülni. Amire Tate mindeddig nem volt hajlandó. - Be kellene mutatkoznod ifjú polgármesterünknek szólt hozzám.

- Már bemutatkoztam - feleltem. Összesen kétszer találkoztam vele. Annyi is bőven elég volt nekem. - Igen - válaszolta Ethan. - Tudom. Lassan felpillantottam rá, és felvontam a szemöldököm. - Tudod? Ethan belekortyolt a pezsgőjébe. - Tudod, hogy Luc átvilágítja a testőreit, Merit, és hogy a te hátterednek is utánanézett. Én is átfutottam a kutatásait, és ugyanúgy elolvashatom a Tribüné-1 is, mint bárki más. Tudhattam volna. Tudhattam volna, hogy rábukkantak arra a cikkre, és azt is, hogy Luc megmutatta Ethannek. Mikor elsőéves voltam a New York Egyetemen, egyszer hazajöttem egy hosszú hétvégére. A szüleim jegyeket kaptak a Joffrey Balettre, és a színház előtt összefutottunk Tate-tel, a Trib egyik riportere pedig lekapott, ahogy kezet fogtam vele. Ezt még nem lenne érdemes leközölni, de csaknem tökéletes tükörképe volt egy hat évvel korábban készült Trib-képnek. Első alkalommal tizennégy éves voltam, és volt egy aprócska szerepem egy nagy balettprodukcióban. Tate akkoriban még fiatal városatya volt, másodéves a jogi egyetemen. Talán mert apámhoz akart közelebb férkőzni, az előadás után virágot hozott nekem. Még rajtam volt a jelmezem - dressz, tütü, spicc-cipő és harisnya -, és a fotós akkor kapott le minket, amikor épp átnyújtott nekem egy csokor selyempapírba burkolt fehér rózsát. A riporter, aki a Joffrey-féle előadás alkalmával fotózott le minket, nyilván megkapónak találta a dolog szimbolikáját, és végül a két fotó egymás mellett kötött ki a helyi hírek rovatban.

Azt hiszem, nem hibáztathattam Ethant, amiért előre gondolkodik, és próbál minden csepp lehetőséget kamatoztatni, de belém hasított az érzés, hogy megint csak a közvetítő szerepét játszom. - Nem az ember az egyetlen politikus állat - mormoltam. Ethan felvont szemöldökkel mért végig. - Kritizálod a taktikámat, Őrző? Megráztam a fejem, visszapillantottam a csődületre, és meglepetésemre azt vettem észre, hogy egy elismerő, kék szempár néz vissza rám. Huncutul elmosolyodtam. - Ugyan, dehogy, Suliivan. Ha a tiéd a tökéletes fegyver, akár használhatod is. - Hogyan? - Lássuk, hogy megy nekem a színészkedés! Mit szólsz? Mielőtt megkérdezhette volna, mire készülök, magamra öltöttem legszélesebb Merit-féle mosolyomat, kihúztam magam, és odalibegtem a polgármester sleppjéhez. Tate végig követett a szemével, szórakozottan bólogatott a körülötte állóknak, aztán felém navigálta magát a tömegen át, két merev, öltönyös férfi szorosan mögötte. A kíséret ugyan nem bátorított fel, a határozottságát viszont méltányoltam. Meg sem állt, amíg oda nem ért hozzám, kék szeme ragyogott, szája szegletében gödröcskék jelentek meg. Feltörekvő politikus létére tagadhatatlanul vonzó volt. A terem közepén találkoztunk, és a hátam mögé vetett gyors pillantásból ítélve Ethan is követett. - A balerina - suttogta, miközben elfogadta kinyújtott kezemet. - Polgármester úr!

Tate megszorította a kezem. Amikor hozzám hajolt, hogy puszit nyomjon az arcomra, egy puha, sötét hajfürt végigsöpört az arcomon - kissé hosszabb, mint Chicago konzervatívabb szavazói illendőnek vélték. Tate-nek citromos, napsütötte, cukros illata volt, furamód éteri egy városvezetőhöz képest, mindazonáltal nagyon kellemes. - El sem hiszi, milyen régóta... - suttogta, mire libabőrös lett a hátam. Amikor visszahúzódott, hátrapillantottam, láttam, hogy Ethan smaragdzöld szeme követelőzően lán-gol, mire hanyagul felé intettem. - Ethan Suliivan, a... mesterem. Tate még mindig mosolygott, de a szeme nem. Izgatott volt, hogy láthat, akár kéjsóvárságból, akár más miatt. Ethan láttán azonban szemmel láthatóan sokkal kevésbé jött izgalomba. Talán valóban kerülte a találkozást a város vámpírnagyuraival. Én pedig fogom magam, és ráerőlte-tem. Másrészt viszont lehetetlen volt, hogy apám ne említette volna, hogy ott leszünk a fogadáson ezt az információt képtelen lett volna magában tartani. Úgy véltem, ez elegendő figyelmeztetéssel szolgált Tate-nek. Ethan mellém lépett, Tate pedig mereven előrenyújtotta a kezét. - Örülök, hogy végre megismerhetem, Ethan. Hazudsz, gondoltam, de lenyűgözve figyeltem a jelenetet. Kezet fogtak. - Enyém a megtiszteltetés, polgármester úr. Tate hátrébb lépett, nyíltan végigmustrált, az arcára kiülő vigyor pedig enyhített máskülönben megalázó

pillantásán. (Ami amúgy csak olyan negyven-ötven százalékban volt megalázó. Rossz fiú vagy sem, rettentő jól nézett ki.) - Évek óta nem láttam - szólalt meg. - A legutóbbi Tribüné-fotó óta - vetett rám egy elbűvölő mosolyt. - Azt hiszem, igaza van. Bólintott. - Hallottam, amikor visszatért Chicagóba, hogy a doktori disszertációján dolgozzon. Milyen büszke volt az édesapja az eredményeire! - Ez újdonság volt számomra. - Sajnálattal hallottam, hogy... félbeszakította a tanulmányait. - Tate Ethanre sandított. Mivel csak azért szakítottam félbe a tanulmányaimat, mert Ethan vámpírrá tett, ez a pillantás egyáltalán nem volt finom, és őszintén szólva meglepett. Csak nem feltételez közöttünk ellenséges viszonyt? Vagy épp ő próbálja kialakítani, éket akar ütni közénk? Bár élvezettel csipkelődtem Ethannel, azért az ő oldalán álltam, és annyira nem voltam naiv, hogy úgy higgyem, jó ötlet beleharapni a kézbe, amely táplál, még azért sem, hogy hízelegjek a polgármesternek. - Úgy vélem, a halhatatlanság bőven kárpótol a doktoriért - feleltem. - Úgy! - nem is titkolta meglepetését. - Értem. Úgy látszik, még egy polgármester sem tudhat mindig mindent. - Méltányoltam, hogy vette a lapot, és képes volt elismerni, hogy az Ethan és köztem feszülő állítólagos ellentét híre, bárhonnan származzék is, nem egészen igaz.

És hogy őszinte legyek, nem is egészen téves. Témát váltottam. - Szeretném megköszönni mindazt a bizalmat, amit a nagyapámba helyezett. - Körbepillantottam, jobbnak láttam minél kevesebbre szorítkozni nagyapám pozícióját illetően ebben a vegyes társaságban, ráadásul az apám házában. Tudomásom szerint apám mit sem tudott nagyapám ombudsmani hivatásáról. És jobbnak láttam, ha ez így is marad. - Nem szeretnék részletekbe bocsátkozni, mivel sem az idő, sem a hely nem alkalmas rá, hogy megbeszéljük - bocsátottam előre, amit Tate megértett, és rábólintott. - Örül, hogy továbbra is aktív maradhat és segíthet, én pedig örülök, hogy az én pártomon is áll valaki. Mindannyian örülünk. Tate úgy bólogatott, ahogy az egy kampányoló politikustól elvárható. Komoly, ünnepélyes képpel. - Egy csónakban evezünk. Megérdemlik, hogy önök is hallathassák a hangjukat Chicagóban. Tate egyik gorillája hozzá hajolt. A polgármester meghallgatta, aztán biccentett. - Elnézést, hogy magukra hagyom önöket - a szája melankolikus mosolyra görbült -, de megbeszélésem van. - Kezet nyújtott Ethannek. - Örülök, hogy végre megismerkedtünk. Szánnunk kellene némi időt egy kis beszélgetésre. - Azt nagyra értékelném, polgármester úr - bólintott Ethan. Tate megint rám nézett, szólásra nyitotta a száját, de aztán meggondolta magát. A karomra tette a kezét, hozzám hajolt, és csókot nyomott az arcomra. Aztán a fülemhez tapasztotta az ajkát.

- Ha el tud szabadulni, keressen meg! Hívja az irodámat. .. kapcsolni fogják, éjjel vagy nappal. A „nappal" rész felesleges volt, tekintve a „fényérzékenységemet". A többi - az, hogy tőlem kért találkozót, nem Ethantől, és hogy rendelkezésemre állt váratlanul ért, de amikor visszahúzódott, bólintottam. - További jó estét! - hajolt meg egy kicsit előttünk. Az egyik testőr elé lépett, és utat nyitott neki a tömegben. Tate követte, a másik őr pedig mögötte haladt. - Azt akarja, hogy hívjam fel - jegyeztem meg csevegő hangon, mikor újra összezárult körülöttünk a tömeg. Azt mondta, hogy bármikor keressem meg. Hogy az irodája kapcsolni fogja - pillantottam fel Ethanre. Mégis mit jelentsen ez? Ethan a homlokát ráncolta. - Fogalmam sincs. - Fél szemöldökét felvonva, rosszallóan meredt rám. - Miért nyúlt meg a képed? - Van egyáltalán valaki, akit még nem bolondítottál magadba? Rávillantottam a fogaimat. - Ha van, csak azért, mert még nem szabadítottál rájuk. Mata Hari áll rendelkezésére, uram. Szeretnéd, ha őt is felvenném a listára? - Nem tudom értékelni a szarkazmusodat. - Nem tudom értékelni, hogy úgy osztogatsz, mint valami ajándékot. Megfeszült egy izom az állkapcsában. - Mit akarsz, mit mondjak erre? Épp kinyitottam a szám, hogy a kérdésemhez hasonlóan csattanós választ adhassak, de a könyökömnél

felbukkanó ezüsttálca félbeszakított. Csupán egy apró, fehér kártya volt rajta. Takaros, fekete betűkkel ennyi állt rajta: JOSHUA MERIT Kellemetlenül nagyot dobbant a szívem; az a pár négyzetcentiméternyi papír ugyanazt az irtózatos szorongást váltotta ki belőlem, mint gyerekkoromban. Apám békét, nyugalmat és tökélyt várt el, és ha látni kívánt, amiért valamelyik elvárásnak épp nem feleltem meg, mindig ez volt a módja. Odanyúltam, elvettem a lapot, és Pennebakerre pillantottam, aki odaszállította. - Az édesapja az irodájában várja - mondta egy biccentéssel, azzal felszívódott a tömegben. Egy pillanatig némán álltunk, miközben a kártyára meredtem. - Készen állsz - mondta Ethan, én pedig tudtam, hogy a kijelentését megerősítésnek szánja. - Amennyire lehet - feleltem. Kisimítottam a selymet a derekamon, és elindultam vele. Apám felkelt a csupa fekete és króm Mies van der Rohe kanapéról, amint kinyitottuk a felül rögzített, újrahasznosított fából készült tolóajtót. Míg Breck papa irodája otthonos és férfias volt, az én apámé rideg. Nagyon is illett a ház ultramodern berendezéséhez. - Merit, Ethan! - intett minket beljebb. Hallottam, ahogy a helyére csúszik mögöttünk az ajtó, gondoltam, biztosan Pennebaker csukta be. Merit - hallottam meg a fejemben, amint megláttam, amit bizonyára Ethan is, és nyilván arra akart figyelmeztetni: hogy Nicholas és Breck papa is ott állnak apám dolgozószobájában.

Nick farmert, pólót és barna kordbársony zakót viselt. A testes, hordómellkasú Breck papa szmokingban volt. Szorosan egymás mellett álltak, és gyanakvó pillantással méregettek minket. Nickre néztem, próbáltam kipuhatolni, milyen kedvében van, ami nem is tartott sokáig dühödt pillantását, megfeszülő állkapcsát látván. És amikor rólam Ethanre pillantott, és végigmérte a ruhámat meg a szmokingját, az arcára a csalódottság is kiült. A többi érzelem érthetetlen volt, de a csalódás belém mart. Breck papa biccentett nekem. Úgy látszik, csak ennyivel volt képes üdvözölni legjobb barátja (vámpír) lányát, fia volt barátnőjét. Évek óta nem találkoztam ugyan id. Michael Breckenridge-zsel, de egy biccentésnél azért többet vártam. Pár szót, amivel jelzi, milyen közel áll egymáshoz a két család, vagy a Nick és köztem lévő egykori kapcsolatra utal. Gyakorlatilag családtag voltam náluk, ha azt vesszük, hogy a nyári szünidőkben mennyi időt töltöttem a házukban, mennyit rohangáltam náluk a fűben, a labirintusig vezető ösvényen. Másrészt persze még szerencsésnek mondhattam magam, hiszen Ethant egy biccentésre sem méltatta. - Breckenridge-ék tudomást szereztek róla - szólalt meg apám -, hogy a fiukat erőszak fenyegeti. Ethan arcán nyilvánvaló volt a meglepetés. - Erőszak fenyegeti? - Ne játssza az ártatlant! - vetette oda Nick. - Ne tegyen úgy, mintha nem tudná, miről beszélünk! Ethan összeszorította az állkapcsát, és zsebre vágta a kezét.

- Attól tartok, Nicholas, hogy fogalmunk sincs, miről beszél. Mi nem szoktunk erőszakkal fenyegetőzni. Önt pedig végképp nem fenyegetjük. - Nem is engem - felelte Nicholas. - Jamie-t. Csend borult a szobára, legalábbis amíg meg nem szólaltam. - Megfenyegették Jamie-t? Mivel fenyegették? kérdeztem. - És miből gondolod, hogy tőlünk származik? Nick tekintete lassan rám siklott, makacsul felszegte az állát. - Mondd már, Nick! - kérleltem. - Garantálhatom, hogy nem fenyegettük meg Jamie-t. De még ha úgy is lenne, nem veszítesz semmit, ha elmondod, mit hallottál. Vagy mi voltunk azok, akkor pedig úgyis tudjuk, miről van szó, vagy valaki ránk akarja terelni a gyanút, akkor pedig meg kell tudnunk, mi a fene folyik itt. Nick az apjára pillantott, aki bólintott, mire visszafordult hozzánk. - Mielőtt a múltkor a szüleim kertjében beszéltünk, valaki odatelefonált a házba. Azonosítatlan számról. Egy nő, azt mondta, Jamie után vámpírok érdeklődnek. Egy nő, ezt mondta Nick. Nő telefonált. Celina lehetett? Amber? Vagy egy másik vámpír, aki megorrolt Breckékre, esetleg a Cadogan-házat óhajtotta bajba keverni? - Ma pedig - folytatta Nick - kaptam egy e-mailt. Részleteket is közöltek benne, hogy pontosan mit készültök tenni az öcsémmel. Ethan értetlenül ráncolta a homlokát. - És állítólag miért is akarnánk bántani Jamie-t?

- Az nem volt az üzenetben - felelte Nick, de kissé túl hamar vágta rá ahhoz, hogy őszintének tűnjön. Talán tudott Jamie sztorijáról; talán más okból gondolta, hogy Jamie célpont lehet. És nem ez volt az egyetlen probléma a bizonyítékával. - Honnan tudod, hogy az e-mail egy Cadogan-vámpírtól származik? - kérdeztem. - Honnan tudod, hogy nem átverés? - Ennél többet is feltételezhetnél rólam, Merit. Információt is adtak, amivel bizonyították. Összenéztünk Ethannel. - Miféle információt? - kérdezte óvatosan. Nick félrenézett, megnyalta az ajkát, aztán újra rám pillantott. Hidegen villant a szeme. - Részleteket rólad - felelte, aztán Ethanre irányította fagyos tekintetét. - És magáról. Kettejükről együtt. Lángba borult az arcom. A szemmel láthatóan sokkal kevésbé aggodalmas Ethan halkan, gúnyosan hümmögött. - Nyugodjon csak meg, Nicholas, nem áll szándékunkban ártani az öccsének. Arról pedig határozottan biztosíthatom, hogy nem Cadoganvámpírral beszélt. Nincs „kettőnk", ami Meritet és engem illet. Nem mintha nem fordult volna meg a fejében, gondoltam, ahogy eszembe jutott a táncunk. - Ó? - kérdezte tettetett meglepetéssel Nick. - Akkor nem is történt köztetek semmi a könyvtárban péntek éjjel? - fordult felém. - Azt mondták, hogy beszámoltál a találkozónkról a kertben. Hogy tájékoztattad a mesteredet arról, hogy „a nyomodban leszek".

Ezúttal elsápadtam. Míg abban, hogy történt volna köztünk valami, tévedett - teljességgel plátói érintkezésre szorítkoztunk a könyvtárban -, a pletyka rész igaz volt. Valaki ott volt a könyvtárban. Kihallgatta a beszélgetésünket. Valaki kijátszott minket. És ami még fontosabb, elárulta Ethant. Már megint. Nem akaródzott ugyan, mégis elfordultam, hogy Ethan arcába nézzek. Dermedten állt mellettem, az álla megfeszült, az arcáról leplezetlen düh áradt. - Nem mi voltunk - sziszegte -, és soha nem is fenyegettük sem Jamie-t, sem a családja bármely más tagját. Az én házam nem így működik. Ha ilyen üzenetet küldtek, azt nem Cadogan-vámpír küldte, és végképp nem az én jóváhagyásommal. Ha valaki a házamból mást állít, akkor... súlyosan... téved. Ethan komor hangja ellenére Nick nemtörődöm vállrándítással válaszolt. - Sajnálom, Suliivan, de ez nem volt elég jó. Ethan szemöldöke a magasba szaladt. - Nem volt elég jó? - Csak annyit kérünk, hogy ne vonj le elhamarkodott következtetéseket - vetettem közbe. - Ez minden. - Elhamarkodott következtetéseket? - indult meg felém Nicholas. Meg kellett acéloznom magam, hogy ne kezdjek hátrálni. - Ilyen naiv lennél, Merit? Vagy ez valami tipikus vámpírféle tagadás? - Nicholas! - szólt rá Breck papa, de Nick csak a fejét rázta. - Nem! - vetette oda. - Megmondtam, hogy ha megpróbáltok ártani neki, minden erőmmel rajtatok

leszek. Nem fogom karba tett kézzel végignézni, hogy a vámpírok tönkreteszik a családomat, Merit. - Nick, fiam! - ismételte Breck papa, de Nicholas maradt, ahol volt, centikre tőlem, és dühödt, szikrázó kék szemmel meredt az arcomba. - Nem mi fenyegettük meg Jamie-t, Nick. - Ne hazudj nekem, Merit! - hajolt még közelebb, és olyan hangon suttogott tovább, ami azt hiszem, nekem volt fenntartva. - Felöltöztethetnek, és kardot is adhatnak a kezedbe, de én jól tudom, ki vagy. Ó, de szerettem volna letörölni azt a gúnyos vigyort a képéről! Lehajtottam a fejem, becsuktam a szemem, és hagytam, hogy annyira elöntsön a düh - de épp csak annyira -, hogy a szemem ezüstösen derengjen. Ökölbe kellett szorítanom a kezem, hogy a többit visszatartsam - hogy ne nyúljanak meg a szemfogaim, és ne ébresszem fel a vámpíromat és az erőfeszítéstől egy ideig szólni sem tudtam. Elég hosszan hallgattam ahhoz, hogy meghalljam a toporgást; minél tovább álltam lehajtott fejjel, annál idegesebbek lettek a többiek. Mikor kinyitottam a szemem, lassan felemeltem a fejem, és félig leeresztett pilláim alól néztem fel Nickre. Ahogy várható volt, lehervadt róla a mosoly, tágra nyílt szemmel nézte az én ezüstszememet. Nagyot nyelt, vélhetőleg az emlékeztetőmre, hogy nem csak egy lány vagyok a gimiből, és nem érdemes velem kötekednie, csak hogy kifejezhesse a haragját, amely ki tudja, milyen, a lelkét elsötétítő előítéletből fakadt. - Nicholas - kezdtem lágy, mély és bársonyos hangon -, háromszázhúsz vámpír házának vagyok az őrzője. Nem fogok először támadni, de azért hagyja, hogy fegyvert

viseljek, mert tudok vele bánni. Mert használni is hajlandó vagyok. Tudom, milyen pozícióban vagyok, mi a kötelességem, és megteszem, amit kell, ha meg kell védenem őket. Mivel valaha barátok voltunk, most az egyszer figyelmeztetlek. Lépj hátrébb! Nick szobormereven állt szemtől szemben velem, a lábujjai az enyémeket súrolták, míg Breck papa meg nem fogta a karját, és a fülébe nem súgott valamit. Amikor Nick végre sarkon fordult, és odavonult a bárszekrényhez, amelyet apám a szoba egyik sarkában helyezett el egy betonasztalon, esküdni mertem volna, hogy éreztem valamit a nyomában. Valami bizsergetőt, de Ethan hirtelen megszólaló hangja a fejemben elterelte a figyelmemet. Áruló van a házamban - mondta. - Már megint. Fájt a szívem érte, hogy pár hónap leforgása alatt már másodszor kell éreznie az elárultatást, bár az érzést némileg elfedte a sűrű, jogos harag. Tudom válaszoltam neki, aztán azt is megígértem: - Megfogom találni! Végül Nick ellépett az apja mellől, úgy tűnt, elhatározásra jutottak. - Apám úgy döntött, hogy megadja nektek az ártatlanság vélelmét. Feltéve, hogy nem ti fenyegettétek meg Jamie-t. Huszonnégy órát kaptok, hogy kiderítsétek, ki volt az. Ha huszonnégy órán belül nem álltok elő a névvel és a biztosítékkal, hogy a fenyegetés megszűnt, felkeresem a polgármestert, és tájékoztatom, hogy a Cadogan-ház embereket fenyeget, többek között az én családomat. Ezután felhívom a Tribüné-1, a Sun-Timest és a környék összes tévétársaságát is. Esetleg másról is

beszámolhatok még nekik, amiről tudok. Akkor aztán eksztázisba kerülnek! - tette hozzá, hogy ne maradjon kétségünk afelől, hogy a rave- ekre gondol. - A ti úgy nevezett hírnevetek folytatta Nick, aki a jelek szerint még mindig nem végzett tirádájával - a legjobb esetben is törékeny. Rengetegen vannak, akik sze-rint a kongresszusi vizsgálat egy vicc volt, akik szerint valódi fenyegetést jelentetek az emberekre. Rengetegen vannak, akik szerint sokkal jobb lenne mindannyiunknak, ha a vámpírprobléma megszűnne. - Fenyegetően csettintett az ujjaival. - Puff! Ahogy Ethanre néztem, láttam, hogy a szeme zöldje üvegesedni kezd, és úgy véltem, azon iparkodik, nehogy elveszítse az önuralmát. Eddig még sikerült megállnia, hogy a szeme ne váljon ezüstössé, és ne nyúljanak meg a szemfogai. - Más felekkel szemben nem garantálhatjuk Jamie biztonságát - felelte végül. - És nem garantálhatom, hogy huszonnégy órán belül a végére járunk az ügynek, főleg, hogy ez idő több mint felében öntudatlanul fekszünk. Nick arca elkomorult. - Akkor azt ajánlom, kösse fel a gatyáját a zsoldosával együtt! Ethan a földre sütötte a szemét, aztán felpillantott, de nem Nicholasra. Ezúttal Breck papa szemébe nézett. - Át kellene gondolnia azt a lehetőséget is, hogy ha Jamie-t megfenyegették, lehet, hogy nem ok nélkül tették. Hogy talán olyasvalakinek lépett a tyúkszemére, akinek nem kellett volna, vagy olyasmibe avatkozott

bele, ami nem rá tartozik. Ha tovább vizsgáljuk az ügyet, ez az információ is napvilágra kerülhet. Felkészült erre is? Azokra a válaszokra, amelyeket lehet, hogy szívesebben tartana meg magának? Nem tudtam, milyen információkra célozhat, vagy hogy szimplán blöfföl-e. De azt el kellett ismernem, hogy remek húzás volt. Nick ellenkezésre nyitotta a száját, de az apja felemelte a kezét. - Nicholas! - intette le, aztán az apámhoz fordult. - Ő a fiam. Meg fogom védeni, bármi áron. Megértettük egymást? - Világosan - felelte apám. - Huszonnégy óra - ismételte meg Nick, azzal elindult az ajtó felé. A karjára tettem a kezem, hogy megállítsam. Ám ettől még nem oldódott a tekintetéből áradó fenyegetés. - Jamie dolgozik? Lebiggyesztette az ajkát. Úgy láttam, másodperceken belül rám hördül. - Nem akarom bántani, Nick. Rengeteget kérsz tőlünk, főleg, hogy semmi közünk a testvéredet ért fenyegetéshez. Ha azt akarod, hogy kiderítsük, te is adj valamit cserébe! - Mikor továbbra is csak némán meredt rám, suttogva hozzátettem: - Valamit valamiért, Nick. Nick megnyalta az ajkát, aztán bólintott. - Befektetés - mondta. - Jamie befektetésekkel kereskedik. Bingó! - Küldd át nekem azt az e-mailt. A régi címemre.

Egy pillanatig habozott, mielőtt rábólintott, aztán az ajtóhoz lépett, és olyan erővel lökte félre, hogy beleremegtek az ipartelepi zsanérok. Breck papa is követte, anélkül hogy egy pillantást vetett volna ránk. Mikor Pennebaker halkan visszatolta az ajtót, apámmal mindketten Ethanre néztünk. - Én tehetek valamit? Ethan a fejét rázta apám kérdésére. - Köszönöm, Joshua, de nem. Ezt belső ügyként fogjuk kezelni. Összehívom a mestereket. Igénybe vehetnénk még pár percre az irodáját? - Csak tessék - felelte, azzal magunkra hagyott minket. - Küldd át nekem azt az e-mailt? - ismételte meg Ethan felvont szemöldökkel. - Jeff Christopher - idéztem az eszébe -, a nagyapám hivatalában. Informatikai zseni. Segíthet nekünk, ráadásul odáig lesz, hogy megkérjük rá. Ethan kétkedve nézett rám. - Alakváltó, nem? Értetlenül néztem rá. - Igen. Miért? - Mint arra bizonyára magad is rájöttél már, az alakváltók és a vámpírok nincsenek valami jóban. - Persze, na de nem Chicagóba hozza Gábriel Keene is a falkáját? Itt a nagy lehetőség, hogy kapcsolatot építsünk. Egy darabig emésztette az ötletet, aztán rábólintott. - Hívd csak fel! Ethan fél kezével megmasszírozta a homlokát, közben a földre sütötte a szemét.

- Jamie nem a Chicago World Weeklynek dolgozik. Befektetéseket árul. És míg mi úgy hittük, mi vagyunk az áldozatok, Nicholas meg van róla győződve, hogy megfenyegettük Jamie-t - emelte fel a tekintetét. - Mit süthetünk ki ebből? - Nincs is rave-sztori - összegeztem. - Vagy ha van, Nicholas nem tud róla. A rave-ekről nyilván tud, de ez csak mellékvágány. - Megcsóváltam a fejem. - Nem, itt valaki ki akar játszani minket egymás ellen. Ethan egyetértően bólogatott. - Egy nő felhívja Breckenridge-éket közvetlenül az az előtti napon, hogy részt veszünk náluk egy partin, és valami bizonytalan fenyegetésről számol be nekik. Nick találkozóra hív téged a kertben, és ugyanezt veti fel. Ma, mielőtt egy újabb fogadásra érkezünk, még részletesebb információt küldenek a fenyegetésről egyenesen Nicholasnak. - Felfedezték, hogy Nick az ő emberük - mondtam. Akárki is áll e mögött a zűrzavar mögött, rájött, hogy ha káoszt akar teremteni, ő az a Breck, akit meg kell dolgozni. - És pontosan így is sikerült - mormolta Ethan. Karba font kézzel sétált át a szoba túlsó végébe, aztán megállt, és egy bőrfotel támlájára támaszkodott. - Várj csak! - szólaltam meg. - Az információ a sztoriról az ombudsmani hivatalból érkezett először, amiről Luckal is beszéltünk. Ők honnan szerezték? - Névtelen tipp - felelte Ethan. - Az irodának küldték. A francba! - gondoltam. - Ennyit a nyomról.

- Oké - folytattam -, de miért épp a Cadogan? És miért pont Breckenridge-ék? Egymás ellen fordítottak minket, de fogalmam sincs, miért éppen minket szúrtak ki. - Nekem csak egyetlen kapcsolódási pontról van tudomásom - felelte, és zöld szeme súlyos pillantással fúródott az enyémbe. A szívemhez kaptam a kezem. - Én? Úgy gondolod, én vagyok a kapcsolat? - Te vagy az egyetlen kapcsolat a ház és a családjuk között, amiről tudok, Őrző - fonta karba a kezét Ethan. És sajnos csak egyetlenegy ellenségedről van tudomásom. Egy ideig csend volt, ahogy a kirakós darabjai kezdtek a helyükre kerülni. - Nick azt mondta, egy nő hívta fel őket - mormoltam, aztán felnéztem Ethanre. - Celina? Celinára gondolsz? Ethan vállat vont. - Persze nincs rá bizonyítékunk, de úgy gondolod, távol állna tőle? - Hogy káoszt teremtsen? Aligha. Gyakorlatilag ez a védjegye. - Legnagyobb bánatunkra. És ezúttal a káosznak megvan az a mellékes előnye is, hogy egyenesen téged állít a középpontba. - Ethan megcsóválta a fejét. - Azt az e-mailt csakis Cadogan-vámpír küldhette. Valaki, aki tudta, hogy megmutattam neked a könyvtárt... - Sőt - szakítottam félbe -, aki tudja, miről beszéltünk a könyvtárban, és aki a programjainkkal is tisztában van. Aki tudja, hová készülünk, és közvetlenül előtte nyújt félre-vezető információkat Nicknek.

Ethan lassan felemelkedett, csípőre tette a kezét, és tágra nyílt szemmel meredt rám. - Egészen pontosan mire célzói? - Csak egyetlen csoport van, amely tud a rave-ekről és Jamie állítólagos sztorijáról - feleltem. - Egyetlen csapat vámpír, aki tud a gazdagok és híresek világába tett kiruc-canásainkról. Elhallgattam, abban reménykedtem, hogy érti, és nem kell kimondanom, mire jutottam. - Ethan, csakis egy testőr lehetett! 17. FEJEZET A SZERELEM FÁJ A kijelentés pont olyan meleg fogadtatásban részesült, mint várható volt. Ethan elfordult, és azonnal előkapta a mobiltelefonját, egyáltalán nem volt hajlandó belemenni annak megvitatásába, hogy a jelenlegi zűrzavart esetleg az egyik saját testőre okozta. Az egyik kollégám. Ethan a házat hívta, hogy felvilágosítsa Lucot és Malikot az újabb fenyegetésről, de a gyanúsítottjaimról egy szót sem ejtett. Mintha minden klappolna, az őröket teljesen a nyomozásra állította, azt kapták feladatul, hogy derítsenek ki bármit, aminek köze lehet a Jamie elleni állítólagos fenyegetéshez. Én is nyomozási üzemmódba kapcsoltam, és be kell ismernem, hogy a gyanúsítottak listája meglehetősen rövid volt. Breckenridge-éket egy nő hívta fel... én pedig láttam Kelley-t a Cadogan-házba érkezni, miután valahol másutt töltötte az egész napot. Neki lett volna vaj a fején? Ő volt az út Celinához?

Égtem a vágytól, hogy megoldjam a rejtélyt, úgyhogy igénybe vettem a ház telefonvonalát, felhívtam az ombud irodáját, és tájékoztattam nagyapámat az este legújabb fejleményeiről. Azzal is sikerült beszélnem, akinek a képességeire volt most szükségem. - Jeff, van egy kis problémám! - Örülök, hogy végre rájöttél, hogy én vagyok a megoldás, Merit. Oké, igaz, hogy nem voltam épp derűs hangulatban, de akaratlanul is elmosolyodtam a válaszán. - Valaki e-mailben fenyegetőzik a Cadogan-ház nevében - közöltem vele, miközben előhúztam a mobilomat, és megnyitottam a postafiókomat. A mindig oly szorgos Nick már továbbította is az üzenetet. „A helyetekben szereznénk egy jó erős nyárfa karót. Bár a karó túl jó nektek. Talán inkább a felnégyelés. Élve belezünk ki, hogy érezzétek a kínt. Megértsétek, milyen az. Vízbe fojtás? Akasztás? Lassú kínhalál a kard hegyén, felszeletelve tetőtől talpig, hogy csak vér és mocsok és húscafatok maradjanak belőletek? Egyébként a legkisebb lesz az első." Borzongva olvastam végig, de azt azért értékeltem, hogy a legutóbbi fenyegetéssel szemben, amit láttam, ennek a szerzője legalább nem próbált meg rímeket faragni. Azon is eltöprengtem, hogy Kelley képes lennee efféle erőszakosságra. Ekkora dühre. Miután a kérdéseimre nem kaptam választ, elkértem Jeff e-mail címét, és átküldtem neki az üzenetet. - Hú! - felelte pár másodperc múlva; nyilván már át is futotta. - Ez durva.

Durva is volt. Azonban feltűnően semmitmondó a tekintetben, hogy miért épp Jamie-t pécézték ki. Úgy tűnt, az az egyetlen nyom, hogy Breckenridge. - Tényleg az - feleltem. - És arra kell rájönnünk, hogy kitől jöhetett. Nem tudnál kezdeni vele valamit? - Gyerekjáték - válaszolta szórakozottan, és már hallottam is, ahogy dühödten kalapálni kezd a billentyűzeten. - Az IP címet elrejtette, kezdetleges módszer, de vissza kell követnem. Az e-mail cím sem valami specifikus, de szép városunk képviselője lévén talán telefonálhatok egyet. - Telefonálj csak - mondtam -, de van még egy apróság. Szükségem lesz a részletekre, amint megvannak. Megnéztem az időt a mobilomon, majdnem éjfél volt már. - Milyen az időbeosztásod a következő pár órára? - Rugalmas - felelte. - Feltéve, hogy az ár is megfelelő. A plafonra emeltem a szemem. - Mondd, mi lenne az az ár? Semmi válasz. -Jeff? - Lehetne, hogy majd később térjünk vissza rá? Kicsit még habozok, és biztos akarok lenni benne, hogy teljesen kihasználom a helyzetet. Vagyis, hacsak nem leszel hajlandó adni nekem két-három... - Jeff! - szakítottam félbe a valószínűleg meglehetősen sikamlós listát. - Mi lenne, ha egyszerűen felhívnál, ha találtál valamit? - Én vagyok a te embered. Mármint persze nem szó szerint, tudom, hogy van köztetek valami Morgannel. Bár úgy hivatalosan nem vagytok együtt, ugye? - Jeff!

-Hm? - Láss munkához! Miután kapcsolatainkat ráállítottuk az információkra, amelyek lecsillapíthatják Breckéket, Ethannel együtt kisurrantunk apám dolgozószobájából, és a tömegen át visszaindultunk a bejárat felé. A ház zsúfolásig tele volt, úgyhogy beletelt pár percbe, mire nagy kézfogások közepette átfurakodtunk a túloldalra. Azt hiszem, sikerült udvariasan mosolyognom mindenkire, aki mellett elhaladtunk, de gondolataim csak egy bizonyos Breckenridge körül forogtak. Nem értettem, hogy képzelheti, hogy képes lennék mindarra, amivel bennünket vádolt. Hogyan romolhatott el ilyen csúnyán egy gyerekkori románc, egy évtizedes barátság? Ajkamba harapva vágtam át a tömegen, gyerekkori jeleneteket idéztem fel magamban. Nicktől kaptam az első csókot. Az apja könyvtárszobájában voltunk, én olyan nyolc-kilenc éves lehettem. Ujjatlan ünneplőruha volt rajtam szúrós, merevített szoknyával. Nick „hülye lány"-nak nevezett, majd megcsókolt, mert azt mondtam neki, hogy nem meri. Csak egy gyors puszit nyomott az ajkamra, amitől szemlátomást ugyanannyira elborzadt, mint amennyire én örültem neki, bár korántsem annyira, mint annak, hogy minden létező játékban megvertem. Amint megpuszilt, már el is tűnt, kirontott az apja szobájából, és végigrohant a folyosón. „A fiúk mind tetvesek!" - kiabáltam, és csattogva szaladtam utána a lakkcipőmben. - Minden rendben?

Pislogva néztem fel. Elértük a terem túlsó végét. Ethan megtorpant, és kíváncsian nézett rám. - Csak elgondolkodtam - feleltem. - Még mindig meg vagyok döbbenve Nick meg az apja miatt. A viselkedésükön. Barátok voltunk. Közeli barátok, Ethan, és hosszú ideig. Nem értem, hogy juthattunk idáig. Annak idején Nick nem vádaskodott volna, hanem megkérdez. - A halhatatlanság ajándéka - felelte Ethan szárazon, aztán visszanézett Chicago gazdag és ismert embereire, akik pezsgőjüket kortyolgatták, miközben körülöttük buzgólkodott a város. - Végtelen sok alkalom az elárultatásra. A kis aforizma mögött bizonyára saját történeteinek tárháza állt, ám most túlságosan lekötött a magamé. Ethan megrázta a fejét, mintha ki akarná üríteni, aztán a hátamra tette a kezét. - Menjünk haza! - indítványozta. Bólintottam, még ahhoz sem volt kedvem, hogy vitatkozzam vele, a Cadogan tényleg „haza-e". Épphogy kiértünk az előcsarnokba, amikor Ethan megállt, és leengedte a kezét. Körbepillantottam. Ott állt az ajtóban Morgan kopott farmerban, karját keresztbe téve hosszú ujjú, fehér pólója fölött. Egy barna tincs hetykén a homlokára simult, kék szeme vádló pillantással - rám meredt. Magamban szitkozódtam, amint ráébredtem, mit láthatott Morgan. Én báli ruhában, Ethan szmokingban, a keze a hátamon. Mi ketten a szüleim házában, miután arra se vettem a fáradságot, hogy visszahívjam őt. Ez nem sok jót ígért.

- Úgy látom, hívatlan vendéged érkezett, Őrző - súgta oda Ethan. Nem vettem róla tudomást, inkább Morgan felé léptem, amikor hirtelen úgy éreztem, mintha alagúton zúgnék végig. Ethan karjába kellett kapaszkodnom, hogy állva maradjak. A telepatikus kapcsolat volt az, amely akkor jött létre először Morgan és köztem, amikor kihívást intézett Ethan elé a Cadogan-házban. A kapcsolat elvileg csak mester és vámpírja között működött, és talán ez volt az oka, amiért Morgan telepátiája ilyen erős hatással volt rám. És amiért olyan helytelennek éreztem. Bizonyára meg tudod magyarázni - szólalt meg a fejemben. Megnyaltam az ajkam, levettem a kezem Ethan karjáról, és nagy nehezen kihúztam magam. - Odakint találkozunk - mondtam Ethannek. Meg sem vártam, mit szól, és Morganhez léptem, de közben kényszerítenem kellett magam, hogy álljam a tekintetét. - Beszélnünk kell - szólalt meg hangosan, amikor odaértem hozzá, és a mögöttem álló férfira emelte a tekintetét, legalábbis addig, amíg az illető szép csendben ki nem surrant mellettünk az ajtón. - Gyere! - feleltem kifejezéstelen hangon. Egy betonfolyosón mentünk a ház vége felé, melynek falai még mindig őrizték a zsaluzás lenyomatát. Találomra kiválasztottam egy ajtót - egy rést a betontömegen -, és benyitottam rajta. A szemközti falon lévő apró, szögletes ablakon beszüremlett a holdfény, egyetlen fénysugarat vetett az amúgy koromfekete

helyiségre. Egy pillanatig némán álltam, és hagytam, hogy a ragadozószemek megszokják a sötétséget. Morgan is belépett mögöttem. - Miért jöttél? - kérdeztem. Egy pillanatig hallgatott, mielőtt a szemembe nézett, és vádlón vonta fel a szemöldökét. - Valaki azt mondta, hogy érdekes dolgot láthatok ma este az Oak Parkban, ezért vagyok itt. Gondolom, épp nagyban dolgozol. - Dolgozom - feleltem hivatalos hangon. - Ki mondta, hogy itt vagyok? Morgan elengedte a füle mellett a kérdést. Válasz helyett felhúzta a szemöldökét, és olyan pillantással pásztázta végig a testem, amitől egy gyengébb nő elolvadt volna. Ha közben nem áradnak belőle dühödt, mágikus hullámok, felhívásnak veszem. De így más volt. Azt hiszem, bűnösnek ítélt. Keresztbe fonta a karját, és megszólalt. - Szóval így öltöztet mostanság... a munkához. Úgy hangzott, mintha nem őrző, hanem legalábbis callgirl lettem volna. Éles hangon, felcsattanva válaszoltam. - Azt hittem, elég jól ismersz ahhoz, hogy tudd, nem lennék itt, az apám házában, ha nem lenne alapos okom rá. Morgan fojtottan, keserűen, erőltetetten kacagott fel. - Azt hiszem, ki is találhatom, mi az az alapos ok. Vagy talán pontosabb lenne, ha azt mondanám, ki az az ok. - A Cadogan-ház az ok. Azért vagyok itt, mert épp dolgozom. Nem magyarázhatom el, miért, de legyen

elég annyi, hogy ha tudnád, épp eléggé aggódnál, és sokkal megértőbb lennél. - Jól van, Merit. Lerázol, kerülsz, aztán az egészet a visz- szájára fordítod, és engem hibáztatsz, hogy gyanakvó vagyok, amiért szeretnék választ kapni pár kérdésre. Egyszer sem hívtál vissza, és mégis - a kezét összekulcsolta a feje mögött - te vagy az áldozat. Neked kéne átvenned Mallory helyét McGettricknél, olyan jól forgatod a szavakat - bólogatott, aztán lenézett rám. - Ja, az biztosan jól menne neked. - Bocsáss meg, amiért nem hívtalak fel. Egy kissé a fejük tetejére álltak a dolgok. - Ó, tényleg? - leengedte a kezét, és közelebb lépett hozzám. Kinyújtotta egyik ujját, és a hegyével végigsimított a ruhám kivágásán. - Látom, nincs nálad a kardod, Őrző. - A hangja lágyan csengett. Buján. Nem dőltem be neki. - Van nálam fegyver, Morgan. - Mhm - pillantott fel a dekoltázsomról egyenesen a szemembe. Láttam a szemében, hogy meg van sértve, de a sértődöttséget harag hígította. Ragadozódüh. Már láttam ilyennek; amikor a Cadogan-házban intézett kihívást Ethan elé abban a tévhitben, hogy Ethan megfenyegette Celinát. Hogy Ethan az ő úrnője ellen fordult. Ez nyilván állandó rögeszméje lehetett olyasvalaki dühe, aki azt hiszi, egy másik vámpír szimatol az ő nője után. - Ha van valami mondanivalód - mondtam -, akár elő is állhatnál vele.

Hosszú-hosszú ideig meredt rám némán, egyikünk sem moccant, de amikor megszólalt, szavai lágyabban, szomorúbban csengtek, mint vártam. - Kefélsz vele? A Mallory előszobájában elcsattant csókot leszámítva aligha mondhatni, hogy mi ketten együtt jártunk. Semmi joga nem volt a féltékenykedésre, alapja pedig még úgy sem. Kezdtem besokallni az aznapra jutó tudatlan férfiaktól. Feltámadt bennem a düh, amitől libabőrös lett a karom. Hagytam, hadd lebegjen körül, azon igyekeztem, hogy az érzelmek ne üljenek ki az arcomra, ne legyen ezüstös a szemem, és ne ébresszem fel magamban a vámpírt. - Morgan - szólaltam meg halkan, visszafojtott haraggal -, hihetetlenül öntelten viselkedsz! Nem vagyok együtt Ethannel, de veled sem köteleztem el magam. Nincs hozzá jogod, hogy hűtlenséggel vádolj, alapod még kevésbé. - Ah - felelte. - Értem. - Kifejezéstelen arccal mért végig. - Szóval nem vagytok együtt. Ezért táncoltál vele? Beismerhettem volna, hogy a terv része volt, hogy kapcsolatokat építsünk, ismeretséget szerezzünk. Hogy egy riporterhez akartunk közelebb férkőzni, akinek hatalmában állt nagyon-nagyon megnehezíteni a vámpírok dolgát, bármilyen valószínűtlennek tűnt is ez a sztori azóta. De Morgan fején találta a szöget. Enyém volt a döntés. Ki is sétálhattam volna. Meghúzhattam volna a határt Ethannel, emlékeztethettem volna rá, hogy információért jöttünk a

partira, nem szórakozni. Eszébe idézhettem volna, hogy a barátaimat hagytam ott azért, hogy a munkámat végezzem, és megkérhettem volna, hogy inkább ne táncoljunk. De egyiket sem tettem. Talán azért, mert ő volt a Nagyuram. Mert kötelességem volt elfogadni a parancsait. Vagy talán azért, mert valamilyen titokzatos okból mégis ugyanannyira igent akartam mondani, mint nemet, annak ellenére, hogy mennyire nyugtalanított a közelsége. Annak ellenére, hogy korántsem bízott meg bennem úgy, ahogy megérdemeltem volna. De hogy vallhattam volna be mindezt Morgannek, aki azért állított be a szüleim partijára, hogy hűtlenségen kapjon? Képtelen voltam rá - se neki, se magamnak nem tettem vallomást. Úgyhogy az egyetlen szóba jöhető dolgot csináltam. Távoztam. - Semmi szükségem erre - feleltem neki, és megfogtam a szoknyám, sarkon fordultam, elindultam az ajtó felé. - Remek! - szólt utánam. - Menj csak el! Ez aztán érett viselkedés, Merit! Gratulálok! - Biztosan magad is kitalálsz. - Ja, bocs, hogy megzavartam a partidat. Érezzétek jól magatokat a főnököddel, Őrző! - Úgy köpte oda a szót, mint valami szitkot. Talán annak is szánta, de mi jogon kritizált? Ethan a kötelességem volt. Az én dolgom. Az én terhem. A Nagyuram. Tudtam, hogy éretlen dolog volt ez az egész. Tudtam, hogy gyerekes és helytelen, de felhúztam magam, és

nem tehettem róla. Tudtam, hogy ez az egyetlen, amit Navarre- vámpírként Morgan sosem tehetne meg. De ez volt a tökéletes végszó, a tökéletes távozás, és nem tudtam neki ellenállni. Nagy selyemsuhogás közepette visszapillantottam rá, és fél szemöldökömet felhúzva a lehető legdölyfösebb pillantást vetettem rá, amit csak sikerült. - Ha nem tetszik, harapj meg! - mondtam, és odébbálltam. Ethan odakinn állt a kocsi mellett a murvával szórt kocsibehajtón. Felszegett fejjel fürkészte a teliholdat, amelynek fényében a ház árnyékot vetett. Amint kiléptem a kavicsra, lekapta róla a tekintetét. - Végeztél? - kérdezte. Bólintottam, és beszálltam utána a kocsiba. Útközben Hyde Park felé még komorabb volt a hangulat, mint amikor a szüleimhez igyekeztünk. Csendben meredtem ki az ablakon, miközben végigpörgettem magamban a történteket. Aznap éjjel háromszor is sikerült elidegenítenem magamtól valakit. Malloryt. Catchert. Morgant. És miért? Vagy még inkább kiért? Mindenkit félretolnék, hogy közelebb kerüljek Ethanhöz? Rásandítottam: a szeme az úton, a keze a kormányon. Haját a füle mögé tűrte, vezetés közben az összpontosítástól összeszaladt a szemöldöke. Ezért a férfiért adtam oda emberi életemet; persze nem önszántamból, de mégis. Mást is feladtam volna? Mindazt, amit az átalakuláskor hoztam magammal Wicker Park-beli otthonomat? A legjobb barátnőmet?

Sóhajtva fordultam vissza az ablakhoz. Úgy gondoltam, ezekre a kérdésekre nem kapom meg aznap éjjel a választ. Alig két hónapja kezdtem meg vámpíréletemet és még mindig egy örökkévalóság állt előttem Ethanből. Amikor odaértünk a házhoz, Ethan leparkolta a kocsit, és együtt mentünk fel az alagsorból. - Mit tehetek? - kérdeztem, amikor felértünk a földszintre. Nem mintha nem tettem volna már eleget aznap a Cadogan-ház és ura érdekében. Eltöprengett, aztán megrázta a fejét. - Tájékoztass, mire jut Jeff az e-maillel. A többi mester is végzi a maga vizsgálódását; elintézek néhány telefont, míg meg nem érkeznek. Addig is... - hallgatott el, mintha ké-pességeimet fontolgatta volna, végül befejezte: - ...próbálkozz a könyvtárban! Hátha találsz valamit. Felvontam a szemöldököm. - A könyvtárban? Mit keressek? - Te vagy a kutató, Őrző. Találd ki! Ahhoz elég tapasztalatom volt, hogy tudjam, az estélyi ruha nem épp kutatáshoz való öltözék, úgyhogy felmentem a szobámba átöltözni, és a selyemruhát farmerra és rövid ujjú, fekete pólóra cseréltem. (Az én szememben ugyanis egy poros kosztüm sem volt kutatáshoz való öltözék.) Megkönnyebbültem fizikailag könnyebbültem meg, hogy visszaakaszthatom a szekrénybe a ruhát, farmert ölthetek, és felvehetem a katanámat. Jó érzés volt megfogni - megnyugtató, mintha jelmezt vettem volna le, és visszabújtam volna a saját bőrömbe. Egy pillanatra bal kezemmel a kard

hüvelyén megálltam a szoba közepén, és csak lélegeztem. Mikor lehiggadtam, és újra készen álltam, hogy szembenézzek a külvilággal, fogtam egy tollat és pár jegyzetfüzetet, hogy nekilássak a vizsgálódásnak - a magam módján. Minél tovább gondolkodtam rajta, annál inkább egyetértettem Ethannel abban, hogy Celina is szerepet játszik ebben az egészben. Bizonyítékunk ugyan nemigen volt rá, de a stílus rá vallott - viszályt szítani, mozgásba hozni a szereplőket, majd hagyni, hadd folytassák le a csatát. Azt nemigen tudtam, hogy illik Kelley a képbe, vagy egyáltalán beleillik-e, magánnyomozói képességekkel viszont nem rendelkeztem. Kutatni, tanulmányozni viszont tudtam; átböngészni a könyvtárat valami információért, ami nyomra vezethet minket - Celina terveivel, kapcsolataival, múltjával kapcsolatban. Hogy hosszú távon ez segít-e, azt majd meglátjuk, de legalább előrelátó lépés volt, és olyasmi, amihez megvoltak a képességeim. És ami még fontosabb, végre valami, amiben elmerülhetek, ami eltereli a gondolataimat. Eltereli Morganről és arról, ami a kapcsolatunk visszavonhatatlan befejezésének tünt. Ethanről és a köztünk lévő, nem túl bölcs vonzalomról. Malloryról. Üresen, nyugalomban találtam a könyvtárt - ezt ezúttal kétszer is ellenőriztem -; letettem a tollaimat és a füzeteket egy asztalra, és megindultam a polcok felé. 18. FEJEZET A SOROK KÖZÖTT

- Későre jár, nem igaz? Pislogni kezdtem a fekete betűk fölött, és ahogy felpillantottam, az asztalom felé tartó Ethant láttam meg. A könyvekbe temetkezés olyannyira jól sikerült, hogy azt sem hallottam, amikor kinyílt a könyvtár ajtaja. - Igen? - Elfordítottam a csuklóm, hogy megnézzem a karórámat, de mielőtt a számlapra pillanthattam volna, bejelentette: - Mindjárt három óra. Úgy látom, jól belemerültél. Akkor tehát több mint egy óra telt el, mióta elváltunk. Ez idő alatt nagyrészt az asztalnál ültem, kardom mellém támasztva, Puma cipő az asztal alá hajítva, a lábam az asztalon keresztbe vetve. Megvakartam a halántékom, és az előttem heverő könyvre pillantottam. - A francia forradalom - közöltem. Ethan értetlenül fonta karba a kezét. - Francia forradalom? És ugyan mi célból kutatod a francia forradalmat? - Mert jobban megértjük, azaz megértem, hogy ki ő és mit akar, ha tudom, honnan jött. - Mármint Celina. - Gyere csak! - mondtam, és átlapoztam az egyik könyvet, hogy megkeressek egy korábban talált szakaszt. Mikor az asztal mögé állt, átnyújtottam neki a könyvet, és megko-cogtattam a keresett bekezdésnél. Homlokát ráncolva támaszkodott az asztalra, előredőlt, és hangosan kezdte olvasni. - A Navarre család jelentős birtokok felett rendelkezett Franciaország burgundiai tartományában, többek között egy kastéllyal Auxerre közelében. 1785. december 31-

én született meg a legidősebb leánygyermek, Marié Colette. - Felpillantott. - Ez Celina lesz. Bólintottam. Celina Desaulniers, született Marié Colette Navarre. A vámpírok meglehetős gyakorisággal váltogatták személyazonosságukat, mivel a halhatatlanság egyik terhe az, hogy a vámpír túléli a nevét, a családját. Ettől kissé gyanakodni kezdtek az emberek; ezért a névváltoztatás. Persze Ethan már vagy két évszázada vámpír volt, mire Celina akár egy pajzán gondolat lett volna nemesi szülei fejében, ráadásul Celina a GT tagja lett. Ethan talán már rég megjegyezte a nevét, születési idejét és helyét. Ám érdekesebbnek véltem a régóta élőhalott vámpír rövidke életrajzában megbúvó következő pár mondatot. - Bár Marié - folytatta - Franciaországban született, 1789-ben Angliába csempészték, hogy kimenekítsék a forradalom legkegyetlenebb üldözései elől. Folyékony angolságra tett szert, igen intelligens és feltűnő szépségként tartották számon. A Buckingham hercege rangot birtokló Grenville család idegenben született rokonaként nevelkedett. A feltevések szerint Navarre kisasszony George Herbertnek, azaz Penbridge vikomtnak nyújtotta volna a kezét, ám hivatalosan sosem jegyezték el egymást. George családja később bejelentette az ifjú eljegyzését a londoni Anne Dupree kisasszonnyal, ám George-nak néhány órával a házasságkötés előtt nyoma veszett. Ethan érdeklődve hümmögve rám nézett. - Fogadunk szegény George sorsát illetően?

- Sajnos ez minden szempontból szükségtelen. Azt pedig tudjuk, Celinával mi történt: vámpír lett belőle. De az itt a lényeges, hogy mi lett Anne-nal - intettem felé. - Ugorj a lábjegyzetre! Összevonta a szemöldökét, de anélkül hogy felpillantott volna a könyvből, maga elé húzta a széket. Letelepedett rá, keresztbe vetette a lábát, jobb kezébe fogta a könyvet, a balt pedig az ölébe ejtette. - Négy nap múlva megtalálták George holttestét folytatta. - Anne Dupree másnap megszökött George unokatestvérével, Edwarddal. - Ethan becsukta a könyvet, az asztalra tette, és töprengve nézett rám. Gondolom, nem ok nélkül invitáltál egy kis sétára az angol arisztokrácia történelmében. - Most már készen állsz a csattanóra - feleltem, és egy vékony, bőrkötésű könyvet húztam elő az ölemből, amely a Greenwichi Tanács jelenlegi tagjairól tartalmazott életrajzi részleteket. Odalapoztam a megjelölt oldalhoz, és olvasni kezdtem: - A Tanács negyedik pozícióját betöltő, prelektusként tevékenykedő Harold Monmouth 1774-ben született Londonban, Edward Fitzwilliam Dupree néven. - Felnéztem a könyvből, és figyeltem, ahogy arcára kiül a felismerés. -Szóval szerinted... szövetkezett Edwarddal, azaz Harolddal? Hogy megöljék George-ot? Összecsuktam a könyvet, és az asztalra tettem. - Emlékszel, mit mondott a parkban közvetlenül azelőtt, hogy megpróbált kifilézni? Az emberek kőszívűségéről, meg hogy egy ember összetörte a szívét. Nos, hadd érzékeltessem az egészet női szemszögből! Egy idegen

országban kell élned angol rokonaidnál, mert kicsempésztek Franciahonból. Kivételes szépségnek tartanak, egy herceg unokahúga vagy, és tizenkilenc évesen kinézed magadnak egy vikomt elsőszülött fiát. Ez lenne a mi George-unk. Magadnak akarod, talán még bele is szeretsz. Annyira bizonyosan tetszik, hogy sikerült meghódítanod. De mikor már azt hinnéd, minden sínen van, a nemes George közli, hogy beleesett egy londoni kereskedő leányába. Egy kalmárlányba, Ethan. Valakibe, akit Celina messze a rangján alulinak tartott. Személy szerint egyáltalán nem Anne-ra neheztelsz. Talán még szánod is, amiért sokkal alábbvaló nálad. - Az asztalra könyökölve előrehajoltam. - De George-ot aztán nem sajnálod. George-ot, aki megkaphatott volna, a szépséged, a rangod mind a magáénak tudhatta volna. De eldob a londoni aljanépért. - Lehalkítottam a hangom. - Celina ezt sosem hagyta volna annyiban. És mi van, ha épp kapóra jön, hogy George-nak van egy idősebb unokafivére, egy harmincéves unokafivére, akit gyengéd érzelmek fűznek a mindössze tizenhat éves, drága kis Anne-hoz? Leülsz Edwarddal. Megvitatjátok közös céljaitokat. Megszületik a terv, és George testére egy londoni nyomornegyedben találnak rá. - Megszületik a terv - ismételte bólogatva Ethan -, és a Tanács két tagja cinkostárs lesz egy gyilkosságban. A Tanácsé, amely annak ellenére engedte szabadon Celinát, amit Chicagóban művelt. Én is bólogatni kezdtem. - Miért fáradoznál azzal, hogy káprázattak vagy ahogy te mondtad, a bájaiddal bűvöld el a Tanács tagjait, ha

egyszer ilyen közös múltatok van? Mikor egyaránt osztoztok abban a hitben, hogy az emberektől meg lehet szabadulni. Ethan az asztalra meredt, mintha átgondolná a hallottakat. Egy sóhajjal újra a szemembe nézett. - Ezt sosem fogjuk tudni bizonyítani. - Tudom. És azt hiszem, ez az információ nem kerülhet ki a házból, amíg nem leszünk biztosabbak benne, hogy kik a barátaink. De ha meg akarjuk jósolni, mihez kezd, merre megy, kik a barátai, a legjobb, ha ezzel kezdjük. Nekem - tettem hozzá - legalábbis ez a legjobb kiindulópont. - A tekintetem végigfutott az asztalon heverő könyveken, nyitott jegyzetfüzeteken, kupak nélküli tollakon. Az információk kincsestárán, amelyek csak arra vártak, hogy összekössem őket. - Tudom, hogyan kell levéltárban kutatni, Ethan. Ez az egy képességem, amivel szemben nincsenek kétségeim. - Sajnálatos, hogy épp a legjobb forrásod gyűlöl. Ezen mosolyognom kellett. - El tudod képzelni, milyen képet vágna Celina, ha felhívnám, és megkérném, hogy üljön le velem? Ha közölném vele, hogy interjút akarok készíteni vele? Ethan somolygott. - A sajtót talán méltányolná is. - Ezzel az órájára pillantott. - Apropó sajtó, a többi mesternek egy órán belül itt kell lennie az eredményeivel. Nem ez volt a legjobb hír, amit a nap folyamán hallottam, mármint hogy szembesülnöm kell Morgannel, de megértettem, hogy így kell lennie.

- Azt reméltem, hogy megtarthatjuk magunknak az egészet, de úgy fest, elértük azt a pontot, ahol a többieket is a fedélzetre kell hívni. - Megköszörülte a torkát, fészkelődni kezdett a széken, aztán rám emelte jeges zöld tekintetét. - Nem kérdezem, mi történt köztetek Morgannel a szüléidnél, de a megbeszélésen rád szükségem lesz. A pozíciódat félretéve szemtanúja voltál a találkozónak Breckenridge- ékkel, és a vádaskodásaiknak is. Bólintottam. Megértettem, hogy szükség van rám. És a javára írtam, hogy diplomatikusan mondta el. - Tudom. Visszabiccentett, majd újra felvette a vékony történelemkönyvet, és lapozgatni kezdte. Ügy gondoltam, a könyvtárban akar várni, míg meg nem érkeznek a mesterek. Elhelyezkedtem a széken, bár kissé kényelmetlenül éreztem magam a társaságában, de miután ő is lecsende-sedett, és alaposan meggyőződtem róla, hogy olvasni szándékozik, visszatértem a jegyzeteimhez. Békésen teltek a percek Ethan olvasott, tervezgetett vagy stratégiákat szőtt, vagy valami egyebet művelt a saját térfelén. Olykor a Blackberryjét nyomkodta, amit a zsebéből húzott elő, míg én tovább nyálaztam az előttem heverő történelemkönyveket, hogy Celináról kutassak újabb adalékok után. Épp a napóleoni háborúkról szóló fejezetbe kezdtem bele, mikor megéreztem magamon Ethan tekintetét. Egykét percig nem néztem fel, de végül megadtam magam, és felemeltem a fejem. Kifejezéstelen tekintettel nézett rám.

- Mi az? - Te tudós típus vagy. Visszabújtam a könyvembe. - Ezt már megbeszéltük. Pár éjszakával ezelőtt, ha még emlékszel. - A társas zavarodról beszéltünk, meg a könyvszeretetedről. Nem arról, hogy több időt töltesz könyvvel a kezedben, mint a lakótársaiddal. A Cadogan-ház nyilván tele van kémekkel. Valaki jelentett rólunk Jamie fenyegetőjének, valaki pedig nyilván Ethannek jelent rólam. Öntudatosan vállat vontam. - Szeretek tanulni. És a tájékozatlanságomat tekintve, amire többször is voltál szíves rámutatni, szükségem is van rá. - Nem azt akarom, hogy ebben a teremben bujkálj. - Csak a munkámat végzem. Ethan visszameredt a könyvébe. - Tudom. Megint hallgatásba burkolóztunk, míg Ethan fészkelődni nem kezdett a székében, mire az nyikorogni kezdett alatta. - Ezek a székek nem valami kényelmesek. - Nem a kényelemért jöttem ide - néztem fel rá ragadozóvigyorral. - Te az irodádban is dolgozhatsz. Nekem nem állt rendelkezésemre ez a luxus. Egyelőre. - Igen, persze, mind alig várjuk, hogy lássuk, milyen szorgalmas vagy. Égnek emeltem a szemem az egyre sűrűbb, apró csipkelődései miatt.

- Felfogtam, hogy nem bízol a munkamorálomban, Ethan, de ha további sértéseken gondolkodsz, miért nem teszed valahol máshol? Nyugodt, kifejezéstelen hangon válaszolt. - Nem kételkedem a munkamorálodban, Őrző. Hátratoltam a székem, és az asztal túlsó végén tornyosuló könyvekhez sétáltam. Addig turkáltam a kupacban, míg meg nem találtam, amit kerestem. - Pedig majdnem beugrattál - mormoltam, miközben átfutottam a tárgymutatót, és az ujjammal követtem az ábécérendbe szedett címszavakat. - Nem is - felelte könnyedén. - Csak épp olyan... mit is mondtál rólam egyszer? - Pillantott szórakozottan a mennyezetre. - Á, hogy könnyű engem ugratni. Nos, Őrző, ez közös vonásunk. Felvontam a szemöldököm. - Tehát egy válsághelyzet kellős közepén, csak mert mérges vagy Celinára és Breckenridge-ékre, inkább idejössz, hogy engem piszkálj? Ez aztán érett viselkedés! - Teljesen félreértettél. - Nem is tudtam, hogy értelmes dolgot akarsz mondani morogtam. - Szerintem sajnálatos - felelte erre -, hogy ez lett volna az életed. Rendszerint kerültük a disszertációm témáját. A küszöbön álló doktorátusét. Azt, hogy miatta penderítettek ki a Chicagói Egyetemről, miután vámpírrá változtatott. Nekem, és ezzel közvetett módon neki is sokat segített, hogy ez nem volt téma. Ám az,

hogy sértegessen miatta, hogy azt ócsárolja, amit csináltam, új szintre emelte a nagyké- pűsködését. Tenyeremet az asztalra tapasztva néztem fel rá. - Ez meg mit jelentsen? - Azt, hogy befejezted volna a disszertációdat, szereztél volna egy tanári állást valami keleti parti humán főiskolán, és aztán mi lenne? Lecserélnéd azt a kerekeken guruló ládát, amit a kocsidnak nevezel, és az időd nagy részét egy aprócska irodában töltenéd ósdi hasonlatokat kurkászva. Kihúztam magam, karba fontam a kezem, és egy pillanatra vissza kellett fognom magam, nehogy visszavágjak. És csak azért nem tettem, mert ő volt a főnök. A hangom azonban fagyosan szólt. - Ósdi hasonlatokat kurkászva? Felvont szemöldökkel provokált. - Ethan, elég csendes élet lett volna, én is tudom. De teljes. - Lepillantottam a katanámra. - Talán kicsivel kevésbé kalandos, de teljes. - Kicsivel kevésbé? - Olyan gúnyosan csengett a hangja, hogy az döbbenetes volt. A vámpírarroganciának tudtam be, hogy nem képes elhinni, hogy az átlagemberek élete is valamiképpen kielégítő lehet. - A levéltárakban is megeshetnek érdekes dolgok. - Mint például? Gondolkodj, Merit, gondolkodj! - Kibogozhatok egy irodalmi rejtélyt. Elveszett kéziratra bukkanhatok. Vagy akár kísértetek is járhatnak a levéltárban - vetettem fel, próbálva inkább az ő tapasztalatába illőt találni.

- Micsoda lista, Őrző! - Nem lehet mindenki vámpírnagyúrrá változott katona, Ethan! Hál' istennek. Egy is bőven elég volt belőle. Ethan előredőlt, ujjait összekulcsolta az asztalon, és rám nézett. - A következőre akartam kilyukadni, Őrző: ehhez a világhoz, az új életedhez képest az emberi szerzetesi élet lett volna. Csekélység. - De magam választottam volna! - Reméltem, hogy lezárhatjuk ezt a témát. Becsuktam azt a könyvet, amit eddig tanulmányoztam, legalábbis úgy tettem, mintha tanulmányoztam volna. Néhány társával együtt felkaptam, és visz- szasétáltam a polchoz. - Kár lett volna érted. Szerencsére épp a polc felé néztem, amikor odakínálta ezt a gyöngyszemet, különben nem hiszem, hogy értékelte volna a mimikámat. - Nem kell elhalmoznod bókokkal - feleltem. - Már bevezettelek az apámhoz meg a polgármesterhez. - Ha azt hiszed, ennyiből állt minden érintkezésünk az elmúlt héten, alaposan tévedsz. Amikor meghallottam, hogy csikordul a széke, megálltam, kezemmel egy francia italozási szokásokat taglaló könyvön. Visszatoltam a társai közé, és könnyedén megjegyeztem: - És már megint sértegetsz, vagyis újra a régi nóta. Fogtam a halom tetején heverő következő könyvet, és végigpásztáztam a Dewey-féle tizedes számokat, hogy megkeressem az otthonát. Más szóval minden igyekezetemmel azon voltam, hogy ne figyeljek Ethan

léptei hangjára a hátam mögött, vagy arra, hogy egyre közeledik hozzám. Érdekes, de mégsem tértem ki az útjából. - Arról beszélek, Őrző, hogy több vagy te egy könyvtárban bujkáló nőszemélynél. - Hm - hümmögtem hanyagul, miközben az utolsó könyvet is visszacsúsztattam a helyére. Tudtam, mi következik. Hallottam a hangján, a telt, mély csendülésén. Azt nem tudtam, miért próbálkozik, hiszen maga sem volt tisztában azzal, mit érez irántam, de azt tudtam, hogy ez a csábítás nyitánya. Léptek zaja, aztán már ott is volt, a teste az enyém mögött, ajkát a fülem alatti bőrre tapasztotta. A nyakamon éreztem meleg leheletét. Az illatát - tiszta, szappanszagú, szinte zavarba ejtően ismerős. Bármennyire is zavart, hogy akarom, mégis neki akartam dőlni, azt akartam, hogy magához húzzon. Tudtam, hogy részben a vámpírgének miatt van, azért, mert ő változtatott át, valamiféle evolúciós kötődés miatt mester és vámpírja között. De részben sokkal, de sokkal egyszerűbb volt ennél. - Merit! Részben csak fiú meg lány volt itt. Megráztam a fejem. - Köszönöm, nem! - Ne tagadd! Én is akarom. Te is akarod. A szavakat kimondta, de hamisan csengtek. Nem vágy, hanem vád szólt belőlük. Mintha küzdöttünk volna a vonzalom ellen, mégsem voltunk elég erősek ahhoz, hogy ellenálljunk neki... csak annál rosszabb lett volna.

De ha Ethan küzdött is, nem állt ellen. Hozzám hajolt, a derekamra tette a kezét, a teste az enyém mögött, és végigsimított a fogaival a nyakam érzékeny bőrén. Megborzongtam a leheletétől, a szemem a mennyezetre emeltem, a bennem szunnyadó vámpírt felajzotta a gesztusban lévő dominancia. Próbáltam kievickélni a rám törő vágyból, és közben elkövettem azt a hibát, hogy megfordultam, és szembenéztem vele. Meg akartam mondani neki a maga-mét, elküldeni, de visszaélt a mozdulatommal. Ethan közelebb húzódott, mindkét kezével engem körbefonva a polcba kapaszkodott, hozzám simult, és metszett smaragdszemével rám meredt. Egyik kezét az arcomhoz emelte, és a hüvelykujjával végigsimított az ajkamon. A szeme cseppfolyós ezüstté vált - ez az éhség biztos jele. A vágyé. - Ethan - szólaltam meg habozva, de megrázta a fejét, az ajkamra pillantott, aztán lehunyta a szemét. Még közelebb hajolt, ajka az ajkamat súrolta. Játékosan, célozgatva, mégse csókolva. Az én pilláim is lecsukódtak, éreztem a kezét az arcomon, az ujjait az államon, szaggatott, szapora lélegzetét, ahogy ajka bejárta az arcom, lehunyt szemem és az orcámat csókolgatta - mindenütt, csak a számon nem. - Te annyival több vagy ennél. A szavai tették meg a magukét, azok pecsételték meg a sorsom. A bensőm mintha elolvadt volna, egész testem bizsergett, a tagjaim elernyedtek, ahogy felkeltette bennem a vágyat, ahogy egyre jobban fel akart izgatni. Kinyitottam a szemem, és felnéztem rá, miközben ő visszahúzódott; tágra nyílt, átható tekintetű, őrületesen

zöld szemmel nézett rám. Olyan gyönyörű volt szeméből tisztán látszott a vágy, arcát aranyhaj keretezte, arccsontja hihetetlen metszésű, a szája egy szentet is kísértésbe ejtett volna. - Merit! - nyögte ki rekedten, és a homlokát az enyémhez hajtva várta az engedélyemet, a beleegyezésemet. Nem vagyok szent. Tágra nyílt a szemem, már döntöttem - pokolba a következményekkel! -, és bólintottam. 19. FEJEZET AKI FARKAST KÍÁLT... Az első reakciója volt a legvégzetesebb, egy örömteli, kisfiús mosoly, ami aztán a legszexisebb és legdiadalmasabb vigyorrá változott, amit valaha láttam. A puszta ragadozói elégedettség kifejezése volt, a vadászé, aki tervezett, csapdát állított, és elnyerte jutalmát, akinek markában a zsákmány. Milyen találó, gondoltam. - Maradj nyugton! - suttogta, aztán megint hozzám hajolt, és ahogy lehajtotta a fejét, a pillái is leereszkedtek. Azt hittem, megcsókol, de csak játszadozott, ez előjátéka volt mindannak, amit a fejében forgatott. Csókot lehelt az állkapcsom vonalára, aztán az államra, aztán az alsó ajkamra, és a fogát is végighúzta rajta. Mikor elengedett, megint rám nézett, és a hüvelykujjával simogatta az arcomat. Szemügyre vett, nézegetett. Mikor a pillái újra leereszkedtek, ezúttal tényleg megcsókolt - nyelve a számba hatolt. Finoman a hajamba markolt a tarkómnál, nyelve az enyémmel

játszadozott, arra ingerelt, hogy én is támadjak, hogy küzdjek, bármit, csak ne adjam meg egyszerűen magam. Én a zakója hajtókájába markoltam, magam felé húztam, hogy közelebb vonjam a melegét, az illatát, az ízét. Egy pillanatra haboztam, mielőtt úgy döntöttem, nem borzaszt el, amit teszek, és hagyom magam. Ethan! Még csak nem is suttogtam, a fejemben mondtam ki a nevét, de diadalmasan felnyögött, a szájába húzta a nyelvemet az övével, és ott csókolta. Én is megcsókoltam, hagytam, hogy visszacsókoljon, keze a pólóm anyagába kapaszkodjon, majd körbecsússzon a derekamon, és a hátamon simogasson, hogy apránként egyre közelebb húzzon magához. Felnyögött, vagyis inkább afféle ragadozómorgás vagy dorombolás tört fel a torkából, majd ő is kimondta a nevem. És ezúttal nem kérdőn, hanem diadalmasan, prédáját követelve. Még közelebb húzódott, szétterpesztette és egyre feljebb csúsztatta az ujjait. Ahogy hozzám simult, éreztem az erek- cióját, ahogy keményen a hasamnak feszül. Kezembe fogtam az arcát, és hosszú, érzéki csókokat váltottunk, játékos harapásokat, miközben sűrű aranyfürtjei a kezemet simogatták. Egészen addig, míg be nem kopogtattak a könyvtár ajtaján. Ethan hátraugrott, egyik kezét a csípőjére tette, a másikkal a szájáról törölte le a bizonyítékot. - Igen? - hangja ágyúlövésként dördült az üres teremben. A kézfejemmel megtöröltem a számat.

Az ajtó kinyílt, egy sziluett jelent meg mögötte, aztán Malik lépett be. - Itt vannak - jelentette be, és ahogy rám nézett, valami kimondatlan szánakozás áradt a szeméből, majd végül Ethanre pillantott. - Az első szalonban. Ethan bólintott. - Vidd őket az irodámba! Egy perc, és ott leszünk. Malik egyetlen újabb pillantás nélkül bólintott, és kisétált, az ajtó súlyos, lassú puffanással csukódott be mögötte. Visszamentem az asztalhoz, és a füzetekre meg könyvekre meredtem, majd elkezdtem összeszedni őket. A szívem zakatolt, a bűntudat, amit korábban Morgannek dobtam vissza, most elárasztotta az egész mellkasomat. Mit tettem? És mit akartam, mit akartunk tenni? - Merit! - Ne! - Összeszedtem a füzeteket, felvettem őket, felkaptam a hüvelyébe bujtatott katanát, és pajzsként emeltem a holmikat magam elé. - Ne! Ennek nem lett volna szabad megtörténnie. Ethan semmit sem felelt, míg el nem indultam az ajtó felé. Ekkor szilárdan megfogta a könyökömet. De ekkor is csak felvont szemöldökével tette fel a kérdést. - Te adtál oda neki! Azonnal elkerekedett a szeme. Tehát meglepte, hogy számít nekem - számít, hogy akart engem, de bármi is az oka, a kétségei ellenére odadobott valakinek. Morgannek. Aki egy emelettel alattunk várakozik.

Elhúztam a karom, és tovább mentem az ajtó felé. Amikor odaértem, megálltam, visszafordultam, és ránéztem - az arcán még mindig ott ült a hitetlenkedés. - A te döntésed - szólaltam meg. - Viseld a következményeit. Egy pillanatnyi döbbenet után megrázta a fejét. - Vendégeink vannak - jelentette ki aztán acélos hangon. - Menjünk! Karddal és papírokkal a kezemben követtem. Mire leértünk, már ott voltak az irodában - Morgan, Scott Grey és Noah Beck mind ott ültek Ethan tárgyalóasztala körül. Scottot és Noaht nem láttam azóta az éjszaka óta, amikor megvédtem Ethant jövendőbeli exem szándékos ütésével szemben; egy éjszakával azelőtt, hogy Celina megpróbálta megölni a nagyuramat. Valahogy rendjén valónak tűnt, hogy ugyanolyan drámai körülmények között találkozunk újra. Scott magas, sötétbarna hajú volt, farmert és Cubspólót viselt. Nagy sportrajongó volt, úgyhogy a Greyház egyenruháját rendszerint sportruházat tette ki. A Navarre- és Cadogan-vámpírok medáljaival szemben ők mezeket hordtak. Noah fekete, oldalzsebes nadrágban és fekete polárpulóverben volt, soha nem is láttam még másban. Alacsonyabb volt Scottnál, amivel persze nem mondtam sokat, hiszen Scott volt vagy százkilencven centi, de Noahnak szélesebb volt a válla. Nyilván sok időt töltött az edzőteremben. És míg Scott afféle egyetemista módon volt vonzó - alkalmasint épp egy kis szakállkát is növesztett az ajka alá -, Noah rosszfiúsan volt jóképű.

De ugyanannyira vám-pírmódra is - barna haja nagy, kék szemet, érzéki ajkat és erős állkapcsán többnapos borostát keretezett. Morgan még mindig ugyanabban a farmerban és pólóban volt. És a szúrós, sértődött pillantást is megtartotta, amit azon nyomban rám irányított, ahogy a szobába léptem. Elvörösödtem, a bűntudat forrósága kiült az arcomra. Bűntudat és némi félelem is. Épp azt követtem el, amitől tartott. Engedtem a kísértésnek. Pontosan úgy, ahogy előre megmondta. Éppen ettől félt. És fogadni mertem volna, hogy még mindig áradt belőlem Ethan kölnijének illata. Luc és Malik Cadogan-feketében állt az asztal egy-egy végénél. Ethan is odalépett, és elfoglalta helyét az asztalfőn, míg Luc mögötte állt. Én az asztal másik végébe mentem, menet közben pedig Noah és Scott felé biccentettem. Amikor Malik is helyet foglalt, én mögé álltam. - Uraim - kezdte Ethan -, mint már röviden említettem, van némi problémánk. Megoldást kell találnunk rá. Mégpedig sürgősen. Felvázolta Nick fenyegetőzését, a huszonnégy órás haladékot, valamint Jeff kutatását. Aztán személyesebb hangot ütött meg. - Azért sikerült ilyen sok információt szereznünk mondta -, mert Merit beleegyezett, hogy visszatérjen az apja házába, és a mi érdekünkben találkozzék családja ismerőseivel. - Az egész csoporthoz beszélt, de a szemét közben Morganre szegezte.

Behunytam a szemem, hirtelen elegem lett Ethan Sullivanből. Ezzel próbált tisztázni. Azok után, ami a könyvtárban történt, még mindig megpróbált ürügyet adni nekem, hogy visszatérhessek Morganhez. Kimagyarázni, hogy ami égbekiáltó dolognak tűnt - hogy az ő karján jelentem meg egy társasági eseményen -, valójában kötelesség volt, amit ő követelt meg tőlem, mégpedig teljességgel ártalmatlanul. Persze figyelmesen járt el - megkísérelte megjavítani azt a hasadást, amit ő okozott azzal, hogy utasított, tartsak vele az apám fogadására. Másrészt viszont bűzlött a gyávaságtól. Kívánt engem, ez nyilvánvaló volt, és nem ez volt az első alkalom, amikor ki is mutatta. De állandóan visszalökött Morgannek. Egyfolytában azon igyekezett, hogy együtt tartson minket. Ez az érzelmi problémák olyan tátongó szakadékát jelezte, amit nem is mertem volna feltárni. De én is megcsókoltam. Láttam a szemét - a vágyat, a diadalt, hogy végre megszerzett. Talán Lindsey-nek volt igaza, és a hűvös, hidegvérű, egykedvű vámpír álcája alatt sokkal több rejtőzik. De micsoda kockázat... Úgy elmerültem a gondolataimban, hogy mikor a nevem hallatán kiszakadtam közülük, azon kaptam magam, hogy a kezem félúton jár az ajkam felé, ott, ahol a kettőnk teste összeért. Gyorsan dobolni kezdtem az államon, abban a reményben, hogy úgy tűnik, mintha csak fontolgatnék valamit. - Igen? - kérdeztem vissza, és láttam, hogy minden szem rám szegeződik. Mintha Morgan is veszített volna a tűzből, bár még mindig gyanakvónak tűnt.

- Van valami hozzáfűznivalód a beszámolómhoz? kérdezte Ethan. - Talán az e-mailben foglalt fenyegetésről? Kötelességtudóan bólintottam. - Elég véres - feleltem. - Módszereket is részletez, újakat, ódivatúakat egyaránt. De semmi olyat nem találtam benne, ami a reménybeli elkövető, ember vagy vámpír, személyére utalna. Ethan végigmérte a vámpírvezetőket. - Egyikőtök sem járt sikerrel a fenyegetéssel kapcsolatban? Mindenki a fejét rázta az asztal körül. - Fekete lyuk - felelte Noah. - Semmi. - Dettó - tette hozzá Scott. Morgan előredőlt. - Akkor most mihez kezdjünk? Két óránk van pirkadatig, holnap éjjel is csak pár óránk lesz. Nem elég az idő egy rendes vizsgálathoz, még ha tudnánk is, hol kezdjük. - Az e-mail viszont még ma éjjel adhat némi támpontot idézte az eszükbe Ethan. - Még várjuk ennek a szálnak a folytatását. Mindenesetre megállapodásra kell jutnunk, mielőtt elválnánk. Első lépésként szerintem amennyire lehet, meg kell próbálnunk kideríteni a fenyegetés eredetét. Merittel mindketten biztosítottuk róla Breckenridgeéket, hogy nem a Cadogan-háztól származik. Ennyit ti is meg tudtok erősíteni? - Nem a Grey-háztól érkezett - jelentette ki Scott. - Mint tudod, nem a mi stílusunk.

- Nem is a miénk - vágta rá Morgan kissé durcásan. - A Navarre vámpírjai nem szoktak embereket fenyegetni. Már nem, gondoltam, miközben összenéztünk Ethannel. - Tudjátok, hogy nem jelenthetek ki semmi effélét szólalt meg Noah. - Nincs ilyesféle hatalmam a független vámpírok között. Csak hivatalos céllal vagyok küldött. Egyébként semmi közöm a Breckenridge családhoz, és még pletykákból sem hallottam semmit. Ha házon kívüli vámpírok benne is vannak, én nem tudok róla. - Épp ezért vannak a házak - mormolta Morgan hátradőlve. - Hogy elejét vegyük az ilyen helyzeteknek. - Összekulcsolta a tarkóján a kezét, és Ethanre sandított. - Tehát megkaptad a biztosítékot Chicago nagy hármasától. Gondolod, hogy ettől megnyugszanak ezek az emberek? - Kétlem - felelte Ethan. - Konkrét részleteket akarnak a fenyegetésről, arról, hogy ki hívta őket telefonon, és ki küldte az e-mailt. - Szóval, ha nem derítjük ki, baszhatjuk - összegezte Morgan. - Kitálalja a sztorit, mi meg baszhatjuk. Újrakezdik a meghallgatásokat, bármilyen kurva rendelkezést is forgatnak a fejükben, el fogják fogadtatni, és egész éjszakára bezárnak minket a házakba. - Egyszerre csak egy lépést! - felelte Ethan higgadtan. Ne essünk túlzásokba! - Ne gyere nekem ezzel az „én vagyok a tapasztalt mester" dumával, Suliivan! Nem vagyok olyan idős, mint te, de azért zöldfülű sem. - Greer! - figyelmeztette Scott.

Mint a kutatásaimból megtudtam, ő is viszonylag új mesternek számított. Mégis nagyobb szava, több tapasztalata volt, mint Morgannek, és a hangja egyértelműen ezt nyomatékosította. Most először hallottam felemelni a hangját, ami annál hatásosabbá tette. Morgan lenyelte a replikáját, résnyire szűkült szemmel meredt maga elé az asztalra, és hátradőlt. Talán nem csak én nem viseltem jól a változásokat. Én emberből lettem vámpírrá - Morgan szekundánsból mesterré. - A házak részéről tehát biztosítékot nyújthatunk - tért vissza Ethan a megegyezésre. - Más egyéb? - Nekem - szólalt meg Scott - lenne egy kérdésem. Morganre pillantott. - Nem tiszteletlenségnek szánom, de itt ez a sok rave, fenyegetések érkeznek, valaki pedig csúnya dolgokat terjeszt arról, hogy hogyan mesterkedünk. Ami pedig a következőhöz vezet: egymásra acsarkodunk. Mennyi esély van rá, hogy Celina keze van ebben? Morgan állkapcsa megfeszült. Összenéztünk Ethannel. - Semmilyen eshetőségre nézve nem támaszkodhatunk tényekre - felelte; nyilván úgy döntött, hogy nem hozza elő a közvetett bizonyítékot, amire a könyvtárban bukkantunk. - Bár persze azt már demonstrálta, nem áll messze tőle, hogy békétlenséget szítson a házak között. - És ez a békétlenség mennyire személyes jellegű, Suliivan? - Morgan előredőlt, és Ethan felé fordult. Valóban képes lennél semlegesnek maradni Celinával kapcsolatban? Ethan felvonta a fél szemöldökét.

- Semlegesnek? Celinával kapcsolatban? Szerinted amit mindeddig művelt, az megérdemli a semleges hozzáállást? Helyes, gondoltam, hiszen az a nő megpróbálta megölni őt, engem pedig megöletett volna. Igen személyes és nagyon is határozott érzelmekkel viseltettem Celina Desaulniers iránt. A semlegesség nem szerepelt a listán. - Nézd - szólt közbe Noah is -, korábbi tetteitől eltekintve, mielőtt túlságosan belelovallnánk magunkat a személyes vendettába, én Greer mellett vagyok. Ha nincs semmiféle bizonyítékunk, ne próbáljuk rákenni senkire. A GT elengedte, úgyhogy túllépnénk a hatáskörünket, ha túlságosan közelről próbálnánk szimatolni. Tudjátok, hogy megy ez. Én ugyan nem tudtam, de megjegyeztem magamban, hogy ennek is utána kell néznem a könyvtárban. - Tehát ha Celinára összpontosítanánk, azzal csak annyit érnénk el, hogy felhúzzuk a greenwichieket, vagy pedig olyan irányú nyomozásra vesztegetjük az amúgy is korlátozott időt, amihez nincs elég politikai tőkénk. Noah megrázta a fejét, és hátradőlt. - Nem. Nem mintha szentnek tartanám, de azt mondom, bizonyosság nélkül hagyjuk nyitva a nyomozást. Scott vállat vont. - Nem szent, de egyet kell értenem. Csak azért dobtam be, hogy kipuhatoljam a hangulatot. Ha nincs bizonyítékunk, nem szűkíthetünk a körön. - Akkor ezt eldöntöttük - felelte Ethan, de az aggodalmas ránc odavésődött a homlokára. A kommentárok alapján sem Scott, sem Noah nem támogatta vakon Celinát, de még meg kellett győzni

őket a bűnösségéről. Ez a teher pedig a jelek szerint a mi vállunkat nyomta. - És megint Breckenridge-éknél kell kilyukadnunk vetette fel Luc. - Valami felett bizonyára elsiklottunk. Miért épp ez a család? Miért épp most? Ha az illetőnek Jamie- ről volt információja, amit arra akar felhasználni, hogy Breckéktől szerezzen valamit, miért kevert bele minket? Mi a kapcsolat Breckék és a vámpírok közt? Honnan az ellenségeskedés? Ellenségeskedés. Ez a szó tette meg a magáét; ettől kerültek helyükre a kirakós darabjai. Eszembe jutottak Nick kérdései a ház előtt, majd az útvesztőben. A mágia apró bizsergetése, a szeméből sütő gyűlölet. A mozgás az aljnövényzetben, meg az állat, ami a fák közül bámult rám. Ugyanaz a mágikus bizsergetés, amit Breck papa dolgozószobájában éreztem. Az ordító előítélet, a vámpírokkal szembeni gyűlölet. Ahogy szorosra zárták a kört Jamie körül, ahogy védelmezték. - Nem emberek - mondtam ki hangosan, és ahogy felnéztem, a szemem találkozott Ethan pillantásával. - Nem emberek? - kérdezett vissza Scott. Ethan rám meredt, és láttam, hogy abban a pillanatban megértett. - Az ellenségesség. A vámpírokkal szembeni bizalmatlanság. - Bólogatni kezdett. - Nagyon is igazad lehet.

- Miről beszélsz? - firtatta Morgan. Ethan még mindig engem figyelve bólintott, átengedte az elsőbbséget, hogy én jelentsem be a következtetésemet. Körbepillantottam a szobán, mindenkinek a szemébe néztem. - Alakváltók. Breckenridge-ék alakváltók. Ezért éreztem varázslatot Nick körül. Alakváltó. És a vámpírsággal ellentétben ez öröklődő, tehát ugyanúgy alakváltó az apja, a testvérei is. Mind Gábriel Keenenek tartoznak hűséggel, az észak-amerikai központi falka vezérének, alfahímjének. - Az állat nyoma a rave helyszínén - eszembe jutott az állat és varázslat jelenléte. - Biztosan Nick volt az. Morgan felkapta a fejét. - Te elmentél egy rave helyszínére? - Előredőlt, az asztalra támaszkodott, aztán Ethan felé fordult. Elvitted egy rave-helyszínre? Az isten szerelmére, alig két hónapos! - Volt nála kard. - Ismétlem, alig két hónapos! Te meg akarod öletni? - Amikor döntöttem, tisztában voltam a képességeivel. - Jézusom, Suliivan! Nem értelek téged. Ethan hátratolta a székét, felállt, és szétterpesztett ujjakkal az asztalra támaszkodva előredőlt. - Először is sosem keverném Meritet olyan helyzetbe, amiről úgy gondolnám, hogy nem tudná kezelni. Mindamellett velem volt, valamint Catcher és Mallroy Carmichael társaságában, aki, mint már megbeszéltük, olyan erők birtokába került, amelyek elegendők ahhoz, hogy megvédje a mellette lévőket. Tudomásom szerint a

Rend kizárólag azért állít valakit Chicagóba, hogy az ő képességeiből kovácsolhasson előnyt. Ettől egy kissé kihúztam magam. Mallory schaumburgi kiruccanásai tehát jóval jelentőségteljesebbek, mint ahogy velem elhitették. Ethan még előrébb dőlt, és olyan pillantással nyársalta fel Morgant, amitől én nyüszítve, fülem-farkam behúzva bújtam volna egy sarokba, és ellentmondást nem tűrően vonta fel a szemöldökét. - Másodszor, és ezt már megmondtam neked, de most mondom utoljára. Nem szabad megfeledkezned a pozíciódról! Nem vitatom a házad korát vagy presztízsét, Greer. De még annyi ideje sem vagy mester, mint amennyi ideje Merit vámpír, és talán eszedbe juthatna, hogy neki köszönheted a házad, mivel volt mestered úgy látta helyesnek, ha az életemre tör. - A beszédet befejezte, de a szeme bőven árulkodott mindarról, ami kimondatlan maradt... hogy ha Morgan még egyszer provokálni meri, gondoskodik róla, hogy viselje a következményeit. Súlyos csend ereszkedett a szobára. Miután már egy perce gyötörte Morgant résnyire szűkült szemmel Morgan pedig dacosan nézett vissza rá -, Ethan lassan rám emelte zöld szemét, és ezúttal valami újat láttam benne. Tiszteletet. A gyomrom is összeszorult tekintete erejétől, attól, hogy olyasvalaki tekint rám egyenlőként, aki korábban sokkal kevesebbnek látott. Afféle csapat lett belőlünk, az ellenségei ellen összefogó Cadogan-duó.

- Nos hát - foglalt helyet újra. - Ha alakváltók, mit jelent ez a nyomozás szempontjából? - Lehet, hogy a leggyengébbet védik - következtetett Luc. - Jamie-t őrzik, Jamie-t óvják az állítólagos fenyegetéssel szemben. És abból, amit Breckékről hallottam, ez meglehetősen szokatlan tőlük. Mindig Jamie volt a fekete bárány. A tengő-lengő. Talán épp ezért szúrták ki Breckenridge-éket. Talán valaki tud valamit Jamie-ről, és úgy véli, ez támadhatóvá teszi a családot. - Eltöprengett. - Lehet, Jamie-vel valami mágikus gikszer van. Mondjuk, nem tud teljesen átalakulni vagy akarattal alakot váltani. Ilyesmi. - Ha ez igaz, Breck papának van egy kis problémája tette hozzá Ethan. - És mivel Jamie még mindig életben van, van egy kis titka is - tódította Luc. - Hogy érted, hogy mivel Jamie még mindig életben van? - meredtem rá. - A falkák szigorú rangsorra épülnek - magyarázta Noah. - A legerősebbek vezetik a falkát, a leggyengébbek szolgálnak vagy kimustrálják őket. Kimustrálják. Diplomatikus megfogalmazása annak, hogy megszabadulnak az alom vakarékaitól. - Ez... rettenetes! - kerekedett el a szemem. - Emberi szemszögből meglehet - felelte Noah. - De ők nem emberek. Más ösztönök vezérlik őket, más a múltjuk, és ebben a múltban más kihívások elé néztek. Megvonta a vállát. - Nem hiszem, hogy ítélkezhetünk felettük. - Megölni a tieidet? - Megráztam a fejem. - Efelett egész nyugodtan ítélkezem, nem érdekel a múltjuk. A

természetes kiválasztódás egy dolog, de az eugenetika társadalmi darwinizmus. - Merit! - szólt rám Ethan. A hangjából enyhe feddés áradt. - Sem a hely, sem az idő nem alkalmas erre. Becsuktam a számat, elfogadtam a kritikát. Morgan felől undorodó horkantást hallottam, nyilván vagy a korholás- sal nem értett egyet, vagy azzal, hogy engedelmeskedtem. - Az etikát félretéve - folytatta Ethan -, Jamie a jelek szerint még mindig a család tagja. Gábriel vagy nem tudja, vagy nem érdekli. - Jézus Mária! - szólalt meg Scott az arcát dörgölve. Már az is elég rosszul hangzott, hogy a Tribbel meg egész Chicagóval kerülünk szembe, na de ehhez jön még az egész istenverte észak-amerikai központi falka. Igaza van Greernek - tette hozzá aggodalmas arccal. Baszhatjuk! - Javaslat? - kérdezte Ethan. - Hadd telefonáljak egyet! - válaszoltam, mivel úgy véltem, már így is tartozom Jeffnek egy szívességgel. Még egy nem fog ártani. Ethan egy pillanatra habozott, mintha azt latolgatta volna, hogy bízhat-e az ítélőképességemben. Aztán bólintott. - Csináld csak! Én vállalkoztam rá, hogy a Cadogan-ház ajtajában fogadom Jeffet. Úgy gondoltam, méltányolni fogja a személyes figyelmet, és talán kissé kényelmesebben érzi magát a vám-pírokkal teli házban, ha saját testőre és kísérője akad. Legalábbis így magyaráztam neki.

Karba font kézzel álldogáltam az ajtóban, vártam, hogy az RDI testőrök beengedjék a birtokra. Ösztövér alakját khakiszínű nadrágba és hosszú ujjú ingbe burkolta, az ing- ujját fél karjáig felgyűrte. Barna haja lobogott, ahogy végigjött a járdán, keze a zsebében, arcán méla vigyor. Felszökdelt a lépcsőn, és a nyitott ajtóban megállt velem szemben. Kicsit több imádat volt a szemében, mint amennyit el tudtam viselni, de hát Jeff nagy szívességet tett nekünk - főként alakváltóként, hogy besétált az ellenség barlangjába -, úgyhogy mégis kibírtam. - Helló, Merit! Rámosolygtam. - Épp időben jöttél. Van valami hír az e-mailről? - Ja - pislantott be aggodalmasan a házba. - De ne itt! A falnak is füle van. A válasza nem sok jót ígért, de vettem az adást. - Nagyra értékelem, hogy eljöttél. És hogy azzal töltötted az éjszakádat, hogy lekövetted az e-mailt. - Ezért hívnak Bajnoknak. Kuncogva álltam félre, hogy beengedjem. - Mióta hívnak Bajnoknak? Míg becsuktam az ajtót, megállt az előcsarnokban, és elvigyorodott. - Ugye nem felejtetted el, hogy együtt járunk? - Persze - mondtam ünnepélyesen. - És egyébként mi a helyzet? - Közben mutattam az utat Ethan irodája felé, ő pedig mellettem lépkedve nézegette a házat és az itt-ott lézengő vámpírokat. - Hát, tényleg Bajnoknak hívnak. Viszont a munkám látja kárát.

- Most is? Közben odaértünk az iroda csukott ajtajához, és Jeff a hajába túrt. Ideges, gondoltam, de ahogy rám nézett, elnevette magát. - Ja, egy kicsit... elvonod a figyelmem. Tudod, mindig tapizol. Meg örökké hívogatsz, meg SMS-eket küldözgetsz. - Végigmért, de míg mosolygott, a félelemtől összeszűkült a szeme, és a levegő megtelt a félelem szagával. - Amikor ide bemegyünk, onnantól a te őrződ is leszek. Erre megint elmosolyodott, és úgy láttam, hogy a feszültség egy része is lehullott a válláról. - És tudod, mit? - fogtam meg a kilincset. - Mit? - simított végig a haján. - Te vagy a kedvenc alakváltóm. Jeff tréfásan nézett rám. - Nem mintha tagadnám férfias vonzerőmet, de én vagyok az egyetlen alakváltó, akit ismersz. - Alkalmasint, Jeff, épp ez lenne a problémánk. 20. FEJEZET AZ ALOM SELEJTJE Bár a többi vámpír még mindig a tárgyalóasztal körül ült, Luc az ajtó közelébe jött, és épp egy bőrtámlás széknek támaszkodott, amikor beléptünk. Értékeltem a húzását. így ketten kísérhettük Jeffet az asztalhoz, és mindkét oldalról védve érezhette magát. Catcher ugyan már biztosított afelől, hogy Jeff tud vigyázni magára, és miután láttam Nick eszeveszett dühének mélységeit, nem kételkedtem a benne lakozó alakváltóban. Ám huszonegy évével jóval fiatalabb volt, mint a szobában lévők közül bárki más, ráadásul egy olyan csoport tagja,

amely nem éppen a vámpírok kedvence. Még ha nem is igazán volt nagy a kockázat, hogy fegyvert kell rántanunk, így legalább biztosak lehettünk benne, hogy a vámpírmesterek megőrzik a jó modorukat. - Köszönjük, hogy hajlandó beszélni velünk - állt fel Ethan, és ahogy az asztalhoz léptünk, kinyújtotta a kezét. - Főleg, hogy ilyen sürgősen. - Nem tesz semmit - felelte Jeff könnyedén, és elfogadta Ethan kezét. - Örülök, hogy segíthetek. - Leült az egyik üres székre, én pedig a mellette lévőt foglaltam el. Ethan mosolyogva fordult vissza a többiekhez. - Azt hiszem, mindenkit ismer, de a formaság kedvéért bemutatom őket. - Sorjában bemutatta a többieket, a vámpírok pedig szívélyesen válaszoltak, talán épp azért, mert szigorú pillantásokkal méregettem őket, nehogy élcelődni merjenek a ház vendégével. Miután ezzel megvoltunk, Jeff Ethanre nézett, aztán rám. - Tehát mire vagytok kíváncsiak? - Mint tudod - kezdtem -, a Jamie Breckenridge elleni fenyegetés ügyében vizsgálódunk, amit állítólag a Cadogan vámpírjai küldtek. Ám nem találtunk senkit, egy olyan vámpírt sem, aki Jamie-re neheztelne. Tartottam egy kis hatásszünetet. - Úgy gondoljuk, hogy Breckenridge-ék alakváltók. - Ó! - felelte Jeff meglepetten. - Oké. - Arra próbálunk rájönni - folytattam -, nem lehet-e, hogy egy másik alakváltó orrolt meg a családra. Jeff a homlokát ráncolta. - Nem tudlak követni.

- Jamie mindig is egy kissé céltalan volt, nem mondanád, Merit? - vetette közbe Ethan. - Azt hiszem, ez így igaz - bólintottam. - Most mégis úgy fest, hogy a Breckenridge család körülötte vonta szorosra a kört. Tudomásom szerint senki más nem tud róla, hogy Breckenridge-ék alakváltók lennének. Azon az elméleten tanakodtunk, hogy talán jó okkal védelmezik ennyire. Talán gyenge, valamiféle mágikus problémával küzd. És talán a Falka bizonyos tagjai készülnek valamire ezzel kapcsolatban. Jeff megrázta a fejét. - Még mindig nem ér... - de itt elakadt a szava, eltátotta a száját, az arcára pedig döbbenet, elképedés, és ami a legrosszabb, sértődöttség ült ki. Úgy dőlt hátra a székén, mintha a kérdéstől teljesen leeresztett volna. - Ejha! A szoba elnémult, a szemek bűntudatosan meredtek az asztalra, egy vámpír sem volt képes a szemébe nézni. Egy-két perc is eltelt a csendben. Ki akartam nyújtani a kezem, hogy megérintsem, hogy megvigasztaljam őt, és megnyugtassam magam, de a gesztus leereszkedőnek tűnhetett volna. Úgyhogy inkább felnéztem, elkaptam Ethan tekintetét, és láttam, hogy a homlokán megint megjelent az az aggodalmas ránc. - Nem gorombaságnak szánom, de pontosan ezért nem kedvelik a vámpírokat az alakváltók - szólalt meg halkan Jeff, mire újra rá szegeződött minden szem. - A pletykák, a találgatások. Hogy a képembe vágják ezt a kérdést: meg szoktátok ölni a falkátok tagjait? Ez sértő. - Rám nézett. - Tudom, hogy te új vagy, és valószínűleg nem nőtt be a

fejed lágya - aztán Ethanre és a többiekre pillantott -, de maguk régóta itt vannak. Maguknak igen. Javukra szólt, hogy egyikük sem mentegette magát a tudatlanságával. - Nos - dőlt előre Jeff a széken, és az asztalra könyökölt. - Az, hogy nem szokásunk kiirtani a tagjainkat - vetett ránk egy-egy éles pillantást, amely azt sugallta, hogy ő viszont pontosan tudja, melyik természetfeletti fajnak szokása, és ha az oldalamra csatolt kardra gondoltam, nem is járhatott messze az igazságtól még nem jelenti azt, hogy ne lennének ellentétek a Falkán belül. Csak mert Jamie-t nem csinálták ki, még nem jelenti azt, hogy ne zaklathatná egy erősebb falkatag, hogy ne használhatnák ki a gyengeségét, akármi is legyen az, ellene vagy a családjával szemben. - Zsarolás? - kérdeztem rá. - Vagy „védelem". Megesett már. Add meg, amit akarok, én pedig gondoskodom róla, hogy a kölyök védelem alatt álljon. Ilyesmi. A rangsor alja felé álló falkatagok is próbálnak jobban boldogulni. Az, hogy hol a helyük, nos... tudják, hogy nagyjából megváltoztathatatlan. Minden alakváltónak megvan a maga elsődleges formája. Hogy milyen állattá változik. így születünk. Az az alak, amit az alakváltó ölt, nem változik. Ezzel születünk, és ez határozza meg a helyünket a falkában. Másrészt viszont az izmok, az erő is, és ez az erő dönti el, mihez kezdünk a pozíciónkkal. Hátradőlünk, és hagyjuk, hogy a Falka döntsön? Vagy megpróbálunk szerephez jutni, befolyásolni Gábrielt? A zsarolással meg a fenyegetőzéssel az a helyzet, hogy a falkatagok nem közlik Gábriellel az ilyesmit.

- Mert épp az efféle dolgoktól tűnnének még gyengébbnek, hogy nem képesek kezelni a saját problémáikat. Jeff Scott felé bólintott. - Pontosan. Gábriel az É.A. központi feje, a Falkáé mint egészé. Nem azért van ott, hogy családi vitákban meg effélékben ítélkezzen. Nem ez a feladata. Ethan felemelte egy ujját. - Amíg ez nem válik a Falka ügyévé. Jeff bólogatott. - Persze. Hacsak nem válik a Falka ügyévé. De ilyen nem sokszor fordul elő. Ilyen a Falka természete. Magunkról gondoskodunk. Ha elég falkatagot sikerül felbosszantania valakinek, akkor is gondoskodunk magunkról. E szavak, egy csenevész, huszonegy éves programozó szavai, nyugtalanítóan lebegtek felettünk. - Jeff - kérdeztem -, nem tudsz semmi konkrétat valami Jamie elleni tervről vagy a Breckenridge-ékkel szembeni ellenséges érzésekről? - Azt is csak most tudtam meg, hogy alakváltók. Ez nem olyan, hogy van valami lista vagy radar, vagy ilyesmi. Ne feledjétek, mi még mindig... rejtőzünk. És míg falkákba tömörülünk, csak négy falka van az egész Egyesült Államokban, mégpedig pusztán földrajzi alapon. Mi így születünk, nem változtatnak át minket, mint benneteket, úgyhogy úgy mondanám, inkább családi szinten működünk. - Mint a maffia - vetette közbe Scott. - Annyira azért nem vagyunk rosszak - felelte Jeff. Ethan körbepillantott.

- Ha Jamie valóban valamiféle mágikus fogyatékosságban szenved, ezt az információt a Falka más tagjai kihasználhatják a kárára. Milyen következtetésre juthatunk ebből? - Ha ez igaz - szólt közbe Jeff, bár azt hiszem, inkább a vámpírokhoz szólt -, és valaki rájött, akkor megtalálták, mivel lehet felhúzni Breckenridge-éket. Valamit, amitől robbanhatnak. - Már fel is robbantak - helyesbített Ethan sötéten. - És ha ez az információ egy vámpír birtokában van szólalt meg Luc, és az arcán félelem látszott -, ez a szikra háborút robbanthat ki köztünk. A szoba elnémult. Ethan gondterhelten felsóhajtott, aztán körbepillantott az asztal körül ülőkön. - Mivel alig fél óránk van pirkadatig, ha ma már semmi fejleménnyel nem tudunk hozzájárulni az ügyhöz, felveszem a kapcsolatot az RDI-vel, és megkérem őket, hogy a nap folyamán ők folytassák a vizsgálódást. Arra kérlek titeket, hogy közben amennyire lehet, járjátok körül, nincs-e valakinek bármilyen releváns információja. Azt javaslom, hogy napnyugta után egy órával találkozzunk ugyanitt, hogy újra leüljünk, és megosszuk egymással, ki mire jutott. Ellenvetés? - Ez a legjobb, amit tehetünk ilyen záros határidőn belül - felelte Scott, és hátratolta a székét. Noah ugyanúgy. Mindketten biccentettek Ethannek, aztán elindultak az ajtó felé. Morgan lassabban távozott. Ő is hátratolta a székét, felegyenesedett, és megvárta, míg Noah és Scott kiér az ajtón, valószínűleg menedéket keresve, hiszen a nap

már azzal fenyegetett, hogy felbukkan a horizonton. Morgan haragos szemmel nézett rám, aztán Ethanre pillantott. Odament hozzá, centikkel előtte megállt, és odasúgott valamit, amitől Ethan arca elkomorult. Aztán anélkül, hogy még egy pillantást vetett volna rám, kisétált az iroda ajtaján, és bevágta maga mögött az ajtót. A még mindig az asztalfőnél álló Ethan lehunyta a szemét. - Egy nap még a vámpírok vezetője válhat belőle. Isten őrizz, hogy ez azelőtt következzen be, hogy megérett rá. - Azt hiszem, már bekövetkezett - motyogta oda nekem Malik. Helyeslésképpen rábólintottam, de sajnáltam, hogy ilyen hatással voltam Morgan többiekkel folytatott párbeszédére. Feldühítettem, mégis engem próbált védeni, amikor felhoztam a rave témáját. Nemigen tudtam, mire véljem. - Jeff - szólalt meg Ethan -, még egyszer köszönöm, hogy elfáradt a Cadogan-házba. El sem tudom mondani, milyen nagyra értékeljük az információit. Jeff vállat vont. - Nincs mit. Örülök, ha segíthettem helyesbíteni néhány dolgot. - De aztán lehajtotta a fejét, hozzám hajolt, és azt suttogta: - Ott van még a másik dolog is. Visszanéztem rá. - Ne itt? Megrázta a fejét, én pedig rábólintottam. - Kikísérem - szóltam fennhangon, és hátratoltam a székem. Jeff követte a példámat.

- Mehetsz - felelte Ethan, miközben az íróasztalához ment, és felemelte a telefonkagylót. - Holnap mindannyian itt találkozunk! Már kiértünk a házból, félúton jártunk a bejárat és a kovácsoltvas kerítés között, amikor Jeff megfogta a karom, és megállított. Körülnézett, ide-oda járt a szeme. Úgy festett, mintha felmérné a terepet. - Csak a paparazzók miatt - magyarázta -, és ne vedd sértésnek, de az őrök miatt is. Nem vagyok nagy rajongójuk. Mindketten odapillantottunk, ahol a Cadogan kapuja előtt ácsorogtak komoran és sötéten. Mintegy végszóra egyszerre pillantottak hátra ránk a válluk fölött, de megismertek. - Kissé hátborzongatóak - értettem egyet, és Jeffre néztem. - Mit derítettél ki? - Na szóval - kezdett bele mindkét kezével egyszerre gesztikulálva -, párszor neki kellett futnom, de sikerült lekövetnem az e-mail címet. Sajnos nem az eredeti IP címről jött. Rengeteg kerülővel, és ha meg is találom az eredeti címet, az csak a helyszínt árulja el, nem igaz? Azt nem, hogy ki küldte az e-mailt. Csak pislogtam rá. - Komolyan mondom, gőzöm sincs, hogy miről beszélsz. Elhallgatott, rám meredt, aztán legyintett egyet. - Mindegy. Az e-mail cím a kulcs. Nicknek egy generikus címről küldték a levelet. Amit ingyenesen tudsz létrehozni a neten. Sikerült megfúrnom, megszereztem az eredeti létrehozói adatokat, de hamis volt az infó. A fiók Vlad néven szerepelt.

Égnek emeltem a szemem. - Gondolom, hogy egyértelmű irányba mutasson, de nem valami kreatív. - Pontosan így gondoltam én is, úgyhogy valami mással próbálkoztam. Akárhányszor létrehozol egy generikus fiókot, meg kell adnod egy másik e-mail címet is. Ahová elküldhetik a jelszavadat, ha elfelejtenéd vagy mi. - Felteszem, a másik cím is hamis volt. Jeff elmosolyodott. - Kezded kapiskálni. Hat számlát fúrtam meg... Félbeszakítottam egy intéssel. - Várj! Azt, hogy „megfúrtad", ugye úgy érted, hogy meghekkelted? Jeffben volt annyi jó érzés, hogy elvörösödjön. Bájos volt a maga igencsak törvényszegő módján. - Én totál fehér kalapos vagyok, nem mintha tudnád, mi az, de az vagyok. Ez közérdekű, ha belegondolsz. Én pedig a köz érdekében vagyok. Miközben magyarázott, felpillantottam az égre, és ráébredtem, hogy már pirosodik az alja. - Ha lehet, pörgessük fel egy kicsit, Jeff, mielőtt ropogósra sülnék. Mit találtál? Leolvadt az arcáról a mosoly. Megint körülnézett, aztán előhúzott a zsebéből egy összehajtott papírlapot. Komor képpel nyújtotta át. - Ezt a láncot fedeztem fel - közölte. - Minden e-mail, amit találtam, a legalsó e-mail címre vezethető vissza. Széthajtottam a papírt. Semmi sem tűnt fel, míg a lista alján szereplő legutolsó névhez nem értem. Egy e-mail

címhez, amit láttam már; a név mindent elárult. Elkáromkodtam magam a láttán. - Annyira nem ezt akartam látni! - Na igen - felelte Jeff. - Azt hiszem, most egyenlítettünk a szívességekkel. Még az után is ott álltam egy darabig az ajtó előtt, hogy Jeff elment, és a csukott ajtóra meredtem. A bejárat fölé aggatott szimbólumok a ház szövetségeseit jelképezték. Sajnos Jeff eredményeit tekintve valószínűleg szükségünk is lesz rájuk. Még ha csak perceim is voltak napkeltéig, úgy döntöttem, nem ülhetek a babérjaimon. Azonnal az alagsori lépcső, aztán a műveleti szoba felé vettem az irányt. Rosszul tippeltem meg az elkövető kilétét; Jeff kutatása tisztázta Kelley-t. Ugyanezt viszont nem mondhattam el egy másik testőrről; az e-mail feladójáról. Ettől függetlenül ő is Luc alá tartozott, úgyhogy úgy döntöttem, nála kezdek. Emellett semmi esetre sem álltam volna ezzel Ethan elé támo-gatás nélkül. Belöktem az ajtót, és végigpásztáztam a szobát, a szívem a torkomban dobogott, miközben arra készültem, hogy egy bajtársunk árulásának bizonyítékát nyújtsam át. Még közvetlenül napkelte előtt is nyüzsgés volt a szobában, ahogy a vámpírok arra készültek, hogy a ház biztonságának felügyeletét átadják az RDI-nek. Lindsey és Kelley a számítógép előtt ült. Luc ott állt Lindsey széke mögött, szemét a monitorra szegezte, miközben ő dolgozott, de ahogy becsuktam az ajtót, hátranézett.

- Őrző! - egyenesedett fel. - Nem számítottam rá, hogy visszajössz. Mi van? - Hol van Peter? Luc felvonta a szemöldökét. - Valószínűleg már felment a szobájába. A korábbi műszakban volt. Miért? Felé nyújtottam az e-mailt. - Mert ő küldte az üzenetet. Mindenki elhallgatott, Lindsey és Kelley hátrafordult, és kikerekedett szemmel bámult rám. - Ez elég súlyos vád, Őrző. Lindsey-re pillantottam. - Nincs nálad egy példány Peter e-mailjéből, amit a paparazzókról küldött? - Hm, biztos van - felelte. Zavarodottnak tűnt, de kinyitott egy mappát az asztalán, és előhúzta belőle a lapot, aztán megpördült a székkel, és átadta. Elvettem, és a két papírt letettem egymás mellé a tárgyalóasztalra. Luc odajött, és dacosan fonta karba a kezét. Rámutattam az első lapra. - Ez itt Peter e-mailje a lesifotósokról. Luc átfutotta, és közben ráncba szaladtak a vonásai. - Ez az - mondta. - A cadoganes címéről küldte. Én nyomtattam ki. - Tudom. Odaadtam a Jamie-t fenyegető üzenetet Jeff Christophernek. Végigkövette egy sor címen át, mind hamis volt. De a lánc végén ez állt - nyomtam az ujjam a listára, amit pár perce kaptam Jefftől, és az utolsó emailre mutattam: Peter cadoganes címére. Egy pillanatra csend lett, aztán mindenki káromkodni kezdett.

- Rohadt szemétláda! - Luc felnézett, megfeszült az állkapcsa, és kitágult az orrlyuka, ahogy felfogta az árulást. - Kijátszott minket. Egész végig kijátszott minket. Luc az asztalra tenyerelt, és lehajtotta a fejét. Aztán egyszer csak minden előjel nélkül felpattant, és akkorát csapott az asztalra, hogy az ökle szinte mennydörögve hasította a levegőt, és jókora mélyedést repesztett a falapba. - Luc! - szólalt meg Lindsey. Felpattant a székről, és egyik kezével Luc derekát karolta át, a másikat a vállára tette. - Luc - ismételte meg gyengéden. Vissza kellett fojtanom egy mosolyt; kezdtem úgy gondolni, hogy Lindsey túlságosan is sokat tiltakozik rettenthetetlen kapitányunkkal kapcsolatban. - Tudom - mondta Luc, és izzó szemmel nézett fel rám. - Nem lehetett egyedül. Ennyi év után nem fordulhatott magától a ház ellen. Ha ő benne van, csak azért lehet, mert másvalaki rángatja a zsinórokat. Eszembe jutott a nő, aki üzenetet hagyott Nicknek. - Tudom - feleltem. - Azt hiszem, valószínűleg igazad van. - Túl sokat kérek, ha a bizonyíték mellé valami agyafúrt tervet is várnék tőled, hogy elkapjuk ezt a kis seggfejet? Pajkosan elmosolyodtam. - Igen, van egy agyafúrt tervem. Végül is Merit lány vagyok. Két perc múlva már fent is voltunk a földszinten. Luc Kelley-vel tájékoztatást küldött Peter szobájába, hogy új fejlemények vannak a Breckenridge-féle fenyegetés ügyében, és így megbizonyosodhassunk róla, még

mindig a házban van. Az RDI-t is riasztottuk, hogy állítsák meg, ha megpróbálna kereket oldani. Ethan ajtaja zárva volt. Luc bedörömbölt rajta, de válaszra sem várva be is nyitott. Ethan az asztala mögött állt, és épp egy laptopot csukott be, mintha maga is a pirkadatra készült volna. - Lucas? - vonta össze a szemöldökét, ahogy beléptünk. Lucra néztem, aki bólintott, mire előálltam a kérésemmel. - Engedélyt kérek, hogy két legyet üssek egy csapásra. Ethan felhúzta a szemöldökét. - Arra kérsz engedélyt, hogy rovarokat csapkodj? - Komolyan beszél, Ethan - Luc hangja halkan, komoran szólalt meg, amivel Ethan tekintetét is magára vonzotta. Ethan nagyon meglepődött. Én is meglepődtem, mert nem emlékeztem, hogy hallottam-e már, ahogy Luc a keresztnevén szólítja. Összenéztek, aztán Ethan bólintott, és rám nézett. - Őrző! - Peter az - feleltem. - Ő fenyegette meg Breckenridge éket. Rengeteg érzelem vonult át az arcán a döbbenettől a tagadáson át a dühöngésig, ami elektromossággal töltötte be a levegőt, a szeme pedig üveges, zöld réssé szűkült... aztán olyan lett, mint a higany. - Felteszem, bizonyítékod is van rá. - Ő küldte az e-mailt - jelentette ki Luc. - A Nicknek szóló üzenetet, amiben Jamie-t fenyegette. Egy sor hamis címen ment át, de Peter cadoganes címe volt a kiindulópont.

Ethan álla megrándult, és mikor végül megszólalt, a hangja mélyen, öblösen és vészjóslóan csengett. - Fenyegető levelet küldött egy alakváltónak ebből a házból? Felállt, és olyan erővel lökte hátra a székét, hogy az még akkor is tovább gurult, amikor ő már a szoba túlsó végében álló tárgyalóasztalhoz ért. Lucra kaptam a tekintetem, aki megrázta a fejét. Úgy értettem, figyelmeztetésképpen, nehogy közbeszóljak. Ethan egy párduc puha talpú hevességével sietett a falnál lévő bárszekrényhez, felkapott róla egy poharat, megcsavarodva pördült egyet, és áthajította a szobán. A pohár elrepült, és a tárgyalóasztal túloldalán álló falnak csapódott. Csörömpölve zúdultak a szilánkok a padlóra. - Nagyúr - szólalt meg Luc halkan, de komoran. - Az én házamban! - kiáltott fel Ethan, aztán csípőre tett kézzel felénk fordult. - Az én istenverte HÁZAMBAN! Luc bólintott. - Két áruló a házamban, Lucas! Peter házában! Hogyhogy? Hogy lehetséges ez? Hát nem adtam meg nekik mindent? Hiányt szenvedtek valamiben? - A szemembe fúrta a tekintetét. - Őrző? A földre sütöttem a szemem, képtelen voltam elviselni a tekintetéből sütő fájdalmat, dühöt és elárultatást. - Nem, Nagyúr. - Nagyúr! - morogta Ethan gúnyosan a szót. - Meritnek van egy terve - szúrta közbe Luc. Ethan felvonta a szemöldökét, és hitetlenkedve rám nézett. - Őrző?

- Két legyet egy csapásra - emlékeztettem. - Most már túl késő van, mindjárt felkel a nap, de azt hiszem, tudom, hogy nézhetünk szembe vele anélkül, hogy a ház többi vámpírját kockázatnak tennénk ki. Kicsalogatjuk. - És azt ugyan hogyan érjük el? - Celinát kínáljuk neki csaliként. A szeméből ezúttal egy kis gonoszkodás áradt, mintha nemigen bánná a fondorlatot. - Tedd, amit tenned kell, Merit! - Ezt vehetem engedélynek? Lassan-lassan felemelte a tekintetét, és izzó smaragdszemmel nézett rám a vámpírok ura. - Kapd el, Őrző! Miután a terv készen állt, és a nap is felfénylett a láthatár alján, visszatértem a szobámba, és láttam, hogy dühödten villog a mobilom. Mallory négy hangüzenetet hagyott, mindegyik egyre vigasztalóbban hangzott, és egyre kevésbé volt haragos, mint az előző. Mintha kieresztette volna kicsit a gőzt, ám azt nem mondhatnám, hogy ez nekem is sikerült. A vámpírdráma persze másfelé terelte a figyelmemet, de nem csökkentette a dühömet. Még nem készültem fel rá, hogy beszéljek vele. És nem ez volt az egyetlen, ami rám várt. Először azt hittem, hogy a földön heverő piros papír abból a levélkupacból csúszott ki, amit Mallorytól hoztam el. De azt tudtam, hogy amikor néhány órával azelőtt átöltöztem, nem volt semmiféle vörös boríték a keményfa padlón. Ugyanolyan boríték volt, mint a Malloryhoz küldött kártyáé, de ezt a Cadogan-házba címezték. Felvettem és

felnyitottam, éreztem, hogy súlyos. Ezúttal nem kártya volt benne, hanem valami más. A tartalmát a kezembe ráztam. Egy áttetsző piros műanyag lapocska hullott ki belőle, akkora, mint egy névjegykártya. Egyetlen vékony, fehér vonal, egy RG felirat és egy stilizált liliom volt rajta. A kártyával a kezemben leültem az ágyra, és a borítékot magam mellé tettem a takaróra. Megforgattam a lapocskát, a fény felé tartottam, hátha látok valamit a túloldalán. De semmi. Mindkét borítékot nekem címezték - egyet a régi, egyet az új címemre. Valaki tudta, hol lakom, és rájött, hogy elköltöztem. Valaki, aki papír- meg műanyagdarabkákat akar küldözgetni nekem. Vagy üzenetek lennének? Nyomok? Mivel már kelőben volt a nap, a rejtélyekkel szembeni tűrőképességem pedig aznapra kimerülőben, letettem a lapocskát magam mellé az éjjeliszekrényre. Pizsamába bújtam - vagyis egy túlméretezett, hosszú ujjú Cubspólóba ellenőriztem, hogy rendesen be van-e csukva a spaletta, és bemásztam az ágyba. 21. FEJEZET VÁMPÍROK SZÉGYENE A nap megint lenyugodott. Frissen zuhanyozva, átöltözve álltam a műveleti szoba tárgyalóasztala előtt Cadogan-uniformisomban, katanával az oldalamon, és épp arra készültem, hogy - amint Ethan fogalmazott elkapjam a kollégámat. Persze nem az volt a neheze, hogy elkapjam Petert. A neheze az volt, hogy rávegyem, kapja el nekem a szövetségesét, akár azt a bizonyos nőt, aki felhívta

Nicket, akár valaki mást, akinek bennfentes információi voltak Breckenridge- ékről. Az elgondolás persze egyszerű volt. Küldünk egy e-mailt Peter valamelyik hamis címére annak a valakinek az álcája alatt, aki a gyanú szerint irányította - Celina -, és arra kérjük, hogy találkozzon velünk a „szokásos" helyen. Ha ráharap a csalira, meggyőződhetünk róla, hogy valóban Celina mozgatja a szálakat a színfalak mögül. Követjük a találka helyszínére, ahol lecsapunk rá. - Vagyis elvileg így kell lennie - mondtam az őröknek, miközben nyirkos tenyérrel fejtettem ki a tervet a vámpíroknak az asztal körül. Azt hiszem, ez tekinthető az első hivatalos küldetésemnek őrzőként, és millió volt benne a buktató. Egyéb potenciális problémák között például a szolgáltatókon keresztül fértünk hozzá Peter emailjeihez; nem törtük fel közvetlenül a fiókját. Vagyis fogalmunk sem volt róla, hogy Celina e-mailben rendezte-e meg a találkozóikat, és ha igen, milyen címet használt. Volt viszont egy elég jó kis nyomunk. A mindig oly találékony Jeff a nappal egy részét is azzal töltötte, hogy átfésülte a webet hasznos adatokért, és sikerült megtalálnia Peter címjegyzékének egy pár héttel ezelőtt archivált változatát. Bár magukat az üzeneteket nem tudtuk elolvasni, felfigyeltünk rá, hogy az egyik név különösen ismerősen cseng: Marié Collette. Celina emberi neve. Ami még fontosabb, az e-mail mindössze egy héttel azelőtt kelt, hogy találkoztunk Celinával a tónál, és Ethan kérdőre vonta a parkbeli gyilkosságokban játszott szerepe miatt. Peter és Celina tehát kommunikáltak,

mégpedig közvetlenül azelőtt, hogy Celina saslikot próbált csinálni Ethanből. Véletlen egybeesés? Meglehet. De nem valószínű. De még ha ezúttal nem is Celina volt a felbujtó, az, hogy kapcsolatban állt Peterrel, csak növelte a jelenlegi esélyeinket: valószínűleg elég kíváncsi lesz hozzá, hogy ráharapjon a csalira. Főleg, mert őt is figyelmeztették arra, hogy Ce- lina valószínűleg megpróbál visszatérni Chicagóba. Vagy így, vagy úgy, de kicsalhatjuk a házból, mielőtt szembe- szállnánk vele - és így a vámpírjaink sem lesznek veszélyben. - Lindsey? - adta tovább a szót Luc, mikor befejeztem a mondandómat. Lindsey bólintott. - Mivel Jeff nem tudott bejuttatni minket a már létező „Marié Collette" fiókba, csináltam egy újat egy másik domain néven. Peternek legalább hat működő e-mail címe van, úgyhogy csak nem lepi meg nagyon, ha Celinának is több van. - Abból gazdálkodunk, amink van - helyeselt Luc. Csak az ajtón kívül kell tudnunk Petert. És az üzenet? Megnyomtam egy gombot, mire megjelent a szöveg a tárgyalóasztal túloldalán lévő falon is, majd hangosan felolvastam: - Kompromittáltak. A szokott helyen. Sürgős. - Nem mertünk konkrét időpontot írni, hiszen nem tudhatjuk, mikor nézi meg az üzenetet - magyarázta Juliét. - De ha a feltételezéseink nem csalnak, és valóban Celina áll e mögött, akkor nem rossz terv. Luc bólintott, aztán rám nézett. - Ez a te küldetésed, Őrző. Készen állsz?

Eszembe jutott az Ethan szemében látott elárultatás, bal kezemmel megmarkoltam a katanámat, és bólintottam. - Kapjuk el! Lindsey a ház előtt ült a terepjárójában Luckal együtt, Peter piros sportkocsiján tartották a szemüket (az RDI nyomkövetővel látta el). Készen álltak rá, hogy kövessék, ha a tervünknek megfelelően cselekszik. Én az alagsor ajtaja mellett álltam, és türelmetlenül vártam Julietet, akinek engem kellett fuvaroznia. Kocsija, egy fekete szedán sokkal kevésbé volt feltűnő, mint az én narancssárga Volvóm, amit Luc azonnal megvétózott megfigyelő kocsiként. Lépteket hallottam a lépcső felől, mire kihúztam magam, de nem Juliét jelent meg a sarkon. Szőke haj a nyakszirten összefogva, rövid ujjú, feszes, fekete póló sötét farmerrel, a derekán katana királykék hüvelyben, és sokatmondóan mosolygott is egy kicsit; a szája egyik sarkát felhúzta. - Ne nézz ilyen meglepetten, Őrző! - vetette oda, ahogy elment mellettem, hogy beüsse a számokat. - Nem hagyhattam jó lelkiismerettel, hogy tiétek legyen minden móka. - Hol van Juliét? - kérdeztem. Ethan kinyitotta az ajtót, és nyitva tartotta nekem. - Még benn vagyok - szólalt meg visszhangozva Juliét hangja a parányi fülhallgatóból, miközben a Mercedes felé sétáltunk. - Kel meg én a házon tartjuk a szemünket, amíg ti négyen vámpír szupercsapatot játszotok. És ha már a mókáról van szó, a fajankó még mindig a szobájában van, Kelley pedig a második emeleti konyhából figyeli. Mindenki a helyén van?

- Egyes kocsi készen áll - felelte Luc. - És itt van Szöszi is, csinosan, mint mindig. Muszáj volt elfojtanom egy mosolyt a fülhallgatóból harsogó szitkozódás hallatán. - Második emelet készen áll - suttogta Kelley. - Kettes kocsi készen áll - jelentette Ethan is, miközben kikapcsolta a Mercedes riasztóját. Bemásztunk, ő pedig beindította a motort, megigazította a visszapillantót, és elindult a rámpán. - Küldöm az e-mailt: három, kettő, egy, elküldve! A felemelkedő garázskapu csörömpölésén és a Mercedes duruzsolásán kívül semmi zaj sem hallatszott. Ethan kiállt az utcára, ez a sarok sötét volt, és lesifotósoktól mentes. Odakanyarodott a járda mellé, és leállította a kocsit. Vártunk. Harminchét perc telt el. Elég idő ahhoz, hogy Peter megnézze az e-mailjeit, kapja a kardját, és lesprinteljen a ház előtt parkoló piros sportkocsijához. Luc és Lindsey ültek a legkevésbé szembetűnő járműben, úgyhogy ők indultak el először, úgy száz méterrel Peter mögött hajtottak ki az utcára. Mikor már néhány sarokkal előttünk jártak, mi is elindultunk, és a szabotőr nyomába eredtünk, aki először kelet felé hajtott, majd rátért a Laké Shore Drive-ra. Ethanre pillantottam, aki ügyesen kígyózott a forgalomban, nehogy szem elől tévesszük az előttünk járókat. Peter száguldott észak felé, nyilván égett a vágytól, hogy találkozzék Celinával vagy akárkivel, akiről azt hitte, őt várja. Ha Celina volt az, kíváncsi lettem volna, vajon önszántából megy-e - akár mert szereti, akár mert hisz neki, vagy a kettő

elválaszthatatlan elegye miatt -, vagy mert káprázat alatt áll. Mert bármilyen erős volt is Peter, Celina akaratán ő sem kerekedhetett felül. - Mit fogsz vele csinálni? - kérdeztem Ethant, miközben a tó mellett suhantunk. - Csinálni? - Ha vall - feleltem abban a szent meggyőződésben, hogy úgy is lesz. - Mit fogsz vele tenni? Mi lesz a büntetése? - Kiközösítés - vágta rá habozás nélkül. - Száműzzük a háztól, megfosztjuk a medáljától. Ugyanazt a büntetést kapja, amit végül Amber is, bár a távollétében. - És még? - firtattam, mivel úgy gondoltam, a kiközösítés aligha elegendő büntetés az árulásért. - A Kánon halálbüntetést ír elő a házzal szembeni árulásért. Ambert ennek ellenére futni hagyta; kíváncsi voltam, Peter is ilyen szerencsés lesz-e. Mintha csak a fejemben olvasna, hozzátette: - Természetesen nem pártolom ezeket az elavult büntetéseket. Nem mintha nem érdemelné meg. Ebben nem akartam ítélkezni. Mérföldeken át követtük a tóparti utat, elhagytuk a mólókat és az Oak Street-i partszakaszt, majd az északi sugár- utat is. - Főnök! - szólalt meg Luc hangja a fülhallgatónkban. A kijáratra hajt. Fullertonba. A North Pond felé. Ethan keze szorosabban markolta a kormányt. A Lincoln Park egyik csücskében lévő tónál élvezhettük végig a korábbi Celina-féle epizódot is; mikor meg akarta ölni Ethant, és át akarta venni a hatalmat Chicago

többi háza felett. Jól értettem Ethan habozását. Majdnem ledöfte, én pedig csaknem meggyilkoltam egy vámpírmestert, Celinát. Ez volt természetfelettien zsúfolt heteink fináléja. - A part - tájékoztatott minket Luc. - A kikötő felé tart. - Diversey Harbor - tettem hozzá. - A Cannonnal szemben a North Pond felé. Ethan jó pár jobbkanyaron át követte a terepjárót, de mielőtt a kikötői parkolóba értünk volna, megállt. - Menj tovább! - szóltam neki. - Előzd meg a parkoló másik végében. Ethan bólintott. Behajtottunk a bejáraton, aztán egy pillanatra megálltunk; csak Peter kocsijának fényei mozogtak a parkolóban. Leállítottuk a Mercedest, kipattantunk, és visszacsatoltuk magunkra a kardunkat. Ethan ezúttal kihagyta a zajos pittyegtetést. - Megvan - hangzott fel Luc suttogása. - Lindsey a kocsiban marad arra az esetre, ha futni próbálna. Én kiszálltam. A csónaklift felé tart. Odamegyek, de fedezékben maradok, amíg nem kapok jelet. - Jó lesz - súgtam vissza, miközben Ethannel dél felé siettünk a találka színhelyére. - Ha a tónál tudnánk sarokba szorítani, kevesebb menekülési útvonala maradna. - Gyerünk! - helyeselt Ethan. Több másodpercnyi csend következett, ami közben dübörgő szívvel szaporáztunk Ethannel a kikötő felé. - A kocsiban vagyok - szólalt meg Lindsey. - Luc dél felé jár a fák között. Itt van ő is, nézeget körbe, egyértelműen vár valakire. Egyfolytában az óráját nézi. - Várja? - suttogta Ethan.

- Ki lepődne meg ezen? - csodálkoztam. Mikor elég közel értünk ahhoz, hogy láthassuk is - egy hosszú árnyat a tó sötétje előtt megálltam, és megállítottam Ethant. - Én megyek először - suttogtam. Egy pillanatig morcosan nézett, de aztán egy bólintással ráállt. - Luc, tartsd középen! - Igenis, Őrző! Nagyot fújtam, aztán igazítottam a fogásomon a kardon, és kioldottam a biztosítópecket. Három hónapja még doktori hallgató voltam, és egy csoportnyi egyetemista előtt álltam. Most pedig... Most pedig háromszázhúsz vámpír őrzője vagyok. Egy régi házé. Egy tiszteletre méltó házé. Egy házé, amelyet a saját fia árult el. Nem, helyesbítettem magamban. Egy újabb fia. Peter hirtelen megfordult, kivonta a katanáját, és maga elé emelte. Mögötte rámpa vezetett a vízhez. - Ki van ott?! - kiáltott fel. Ethan felmordult mögöttem. - A kollégáid! - kiáltottam vissza. A fák árnyékából kiléptünk a lámpák fényébe, amelyek megvilágították a rámpát. Peter szeme kikerekedett, és ahogy feltámadt a félelme, mágikus szellő úszott át a levegőn. - Mit kerestek itt? - Ugyanezt kérdezhetnénk mi is, újonc! - lépett mellém Ethan kioldott katanával. Fogd vissza magad, Suliivan! - figyelmeztettem a fejemben. Bizonyára meghallotta, mivel máris lejjebb eresztette a kardot egy arasznyival.

- Tudjuk, miért vagy itt, Peter - mondtam. - Tudjuk, hogy te küldted Breckenridge-éknek azt az e-mailt, hogy vámpírok fenyegetik őket, és feltételezzük, te küldted a „névtelen" információt is az ombudsmannak. Nem kellett hozzá nagy logika, hogy kitaláljuk, információkat adtál ki a programjainkról. Peter megnedvesítette az ajkát. - A kérdés csak az, Peter, hogy hajlandó vagy-e együttműködni, vagy sem. - Nem - szólt közbe Ethan. - A kérdés az, hogy miért ejtette ki lágyan. Peter tekintete idegesen ugrott rólam Ethanre. - Nagyúr? - Nem! - lépett előre Ethan. - Elvesztetted a jogot arra, hogy akár engem, akár bárki mást nagyúrnak szólíthass. Peter Spencer, megszegted a Kánont és a Cadoganházzal kötött szövetségedet. Már nem csak Peter volt. Hanem Peter Spencer. Visszakapta a vezetéknevét. Nem jó jel. - Ezt nem teheted - nevetett fel idegesen. Ethan még egy lépést tett előre. Jobb kezemmel megmarkoltam a katanát. - Megszegted mestereddel, testvéreiddel és házaddal szembeni kötelességedet, és megszegted beavatotti esküdet is. - A vámpírok érdekében cselekedtem - markolta meg íjra Peter a kardját. - Én cselekedtem, mikor te nem voltál hajlandó. Ethan, figyelmeztettem, miközben magam is kivontam a kardom.

- Ezennel - nyújtotta Ethan Peter nyaka felé a kezét. Nem, nem is a nyaka felé. A medáljáért. Peter hamarosan csak egykori Cadogan-tagságának a szimbóluma felé nyúlt. A kapocsért, ami a többi Cadogan-vámpírhoz kötötte. - Jól van, hagyd abba! - lépett hátra Peter, ahol Ethan nem érhette el. - Hagyd abba! - Körbepillantott, aztán vissza Ethanre. - Te nem érted, Suliivan! Nem érted, mire van szükségünk, mit adhat ő nekünk. Vámpírok vagyunk! - A hangja körbeszállt az üres parkolón, át a tavon, aztán elhalt. - Csúfot űznek belőlünk. Halandók és gyengék, mégis csúfot űznek belőlünk. Megfosztanának minket a jogainktól. De ezt nem hagyhatjuk! - Kik űznek belőlünk csúfot? - kérdeztem. - Az emberek? Peter csalódottan nézett rám. - Az alakváltók. A nagy színlelők. Íme, Nick ellenségességének vámpírváltozata, gondoltam. Holmi ősrégi ellentétből született, és ehhez méltóan idejétmúlt. - Ethan - folytatta Peter -, Keene Chicagóba hozza az alakváltókat. Gyakorlatilag sínen vannak. Nem hagyhatod, hogy elbukjon a Cadogan-ház! Sem alakváltók, sem emberek miatt. Nem hagyhatod, hogy valami vidámparkbeli látványosságot csináljanak belőlünk. A magazinok borítóján. - Elkáromkodta magát. - Többet érdemlünk ennél. Halhatatlanok vagyunk. Újra mi uralhatnánk az éjszakát, de ehhez cselekednünk kell!

Ebből a paranoiából - kérdeztem némán Ethant -, mennyi lehet Peter és mennyi Celina műve? Fogalmam sincs - felelte. - Fel kell ébreszteni a házat - jelentette ki Peter. - Elsőre hagytuk elmenekülni az alakváltókat. A tisztogatások alatt hagytuk, hogy kibújjanak természetfelettiként viselt fele-lősségük alól. Az ellenségeink, Ethan, és ezt nem szabad elfelejtenünk. - Békében élünk - felelte Ethan. - Emberekkel, alakváltókkal egyaránt. - Ez csak tagadás - ellenkezett Peter. - És itt az idő, hogy felkészüljünk. - Ezért küldted az üzeneteket? Ezért szemelted ki Breckenridge-éket? Hogy háború robbanjon ki vámpírok és alakváltók között? - Azért lettek ők a kiszemeltek, mert gyengék! - Peter szeme kezdett ezüstössé válni. - Azért lettek ők a célpontok, hogy emlékeztessük Keene-t, kik vagyunk! Mire vagyunk képesek. Hogy emlékeztessük, Chicago a mi városunk. A miénk, és nem mondunk le róla. Főleg nem az alakváltók javára. A színlelőkére! És mintha csak ez lett volna a csatakiáltása, felemelt katanával támadott. Elmormoltam egy szitkot, és miközben Ethan félrepördült, magam is támadásra emeltem a kardom. Félfordulatot pördültem, és felfelé suhintottam a katanával. Peter azonban sajnos idősebb és tapasztaltabb harcos volt. Félreugrott, és vízszintesen a térdem felé vágott. Felszökkentem, és életemben először a levegőbe emelkedtem: átszaltóztam Peter másik oldalára.

Szólhatott volna valaki, hogy erre is képes vagyok üzentem fejben Ethannek, mielőtt lesújtottam a katanával. Peter a pengéjével hárította az enyémet, az erőtől a karommal együtt megremegett az acél is. Sajnos ez a remegés a vámpírt is felébresztette bennem, ahogy a vállra tett kéz ébreszti fel az alvót. Nagyot fújtam, és visszaerőltettem, nem akartam elveszteni az önuralmamat harc közben. Már láttam, milyen balul sülhet el, amikor mindössze milliméterekre Catcher fejétől állítottam meg a bökkent. Újra és újra csattogott a két kard, ahogy egyik oldalról a másikra suhogtattuk, miközben a rámpán hátráltam, ő pedig csak nyomult előre. A rücskös betont az alga és a víz síkossá tette, úgyhogy igyekeznem kellett, hogy talpon maradjak hátrálás közben. És ami még rosszabb az együttes erőfeszítéstől, hogy kivédjem a támadásait, magam is támadjak, és nyugalomban tartsam a vámpíromat, lüktetni kezdett a fejem. - Celina győzni fog! - kiáltott rám Peter. Na, itt a motiváció! Olyan erőfeszítéssel, ami Catchert és Aerobic Barbie-t is lenyűgözte volna - ám a vámpírom kíváncsiságát is felpiszkálta előretörtem a rámpán, és minden egyes kardcsapással hátrébb kényszerítettem Pétért. Elfordult, hogy nyerjen némi távolságot, mire magasra emelt katanával rohantam előre. Lesújtottam, de visszafordult, és felfelé vágott. - Celina a jövőnk! - sziszegte, aztán elfordult, ahogy a tehetetlenségi erő hatására mindketten elpördültünk egymástól. Jobb karom alatt oldalra döftem, de elgurult előle. Bal kezemet levettem a katanáról, és megpördültem,

felemeltem a kardot, és körbesuhintottam vele, ahogy elfordultam, hogy szembekerüljek az ellenfelemmel. Nem sújtottam le rá, de Peter hátrálás közben Ethanbe ütközött, aki a kardja markolatával a fejére csapott. - Celina a múlt - jelentette ki flegmán, ahogy Peter a földre rogyott. Miközben a csata megerőltetéseitől ziháló mellkassal leeresztettem a kardom, Ethan leguggolt, és újra kinyújtotta a kezét. - Ezennel kiközösítelek - mondta, azzal letépte a medált Peter nyakából. Felállt, az ajkához szorította, majd bedobta a tóba. Minden további megjegyzés nélkül előhúzta a tele-fonját a zsebéből, beütött egy számot, és a füléhez emelte. - Mondd meg Breckéknek - szólt bele -, hogy semlegesítettük a fenyegetést! 22. FEJEZET ADJ ESÉLYT A BÉKÉNEK A többiek útban a Cadogan-ház felé megtették jelentéseiket, én viszont hallgattam, a fejemben lévő nyomás hallgatásra kényszerített. Az ablak hűvös üvegének nyomtam a homlokom, és hallgattam, ahogy megbeszélik a csatát, az e-maileket, Peter múltjának eset-leges eseményeit, amik arra késztethették, hogy Celina oldalára álljon. Egy szeretett személy elvesztése. Harc egy alakváltóval. Celina veleszületett ereje. Ahogy Ethan beállt a Mercedesszel az alagsori parkolóba, zuhogni kezdett. Malik az ajtóban várt ránk. - Itt vannak - közölte. - Az irodában. Breckenridge-ék és a mesterek. Ethan bólintott, és elindultunk a lépcsőn a földszint felé.

- Jól csináltad - jegyezte meg halkan, amikor befordultunk a sarkon az irodája felé. Köszönetképpen biccentettem. Amint Ethan belökte az irodája ajtaját, Luc jelent meg a folyosón, Lindsey-vel épp ekkor értek a házba. A szoba tele volt vámpírokkal és alakváltókkal. Nick szürke nadrágban és testhez simuló, fekete pólóban állt az apjával közvetlenül az ajtó előtt. Nem vett rólam tudomást, az irodára vetett kétkedő pillantásokat. - Nem is tudtam, hogy ilyen kifizetődő a vérszívás. - Mondja az, aki engedett a zsarolásnak, hogy megoldja a családi problémáit - mutatott rá Ethan. Fejfájás ide vagy oda, el kellett fojtanom egy mosolyt. Ki tudta, hogy erre is képes? - Foglaljanak helyet, uraim! - intett a tárgyalóasztal felé Ethan. Scott, Noah és Morgan már ott voltak. Miután Breckék is átvágtak a szobán, és elfoglalták helyüket a vámpírokkal szemben, Ethan is leült az asztalfőre. Luc, Malik és én követtük, de állva maradtunk. - Köszönöm, hogy mindannyian hajlandók voltak összegyűlni - mondta Ethan. - Mint Malik bizonyára elmondta, azonosítottuk és semlegesítettük a Jamie Breckenridge elleni állítólagos fenyegetést. - Breck papára pillantott, akinek zavart ráncba futott össze a homloka. - Házunk egyik vámpírja egy nem éppen jó hírnevű természetfeletti lény befolyása alá került. Az illető győzte meg arról, hogy hamis fenyegetést küldjön Jamie-nek, miközben minket egy Breckenridge-ék részéről felénk irányuló fenyegetésről értesített. - Ethan

elhallgatott, és egymásba fűzte ujjait az asztalon. - Mint kiderült, az volt a szándéka, hogy viszályt szítson vámpírok és alakváltók között. Azt el kellett ismernem, hogy Breckéknek a szemük sem rebbent arra, hogy lelepleződtek. - Gárdatestületünk és őrzőnk erőfeszítéseinek hála, a vámpírt is el tudtuk fogni - folytatta Ethan. Kiközösítettük, most pedig épp útban van az Egyesült Királyság felé ítélethozatalra, mint az nálunk szokás. Szeretném nyomatékosítani, hogy semmi sem utal arra, hogy akárkinek, vámpírnak vagy másnak, a Cadogan vagy más ház tagjának szándékában állt volna beváltani a Jamie elleni fenyegetést. Mindazonáltal a fenyegetést, ha hamis volt, ha nem, semlegesítettük. - Ki volt az? - kérdezte Nick. - Ki fenyegetőzött, és ki adott rá parancsot? Ethan fensőbbségesen vonta fel a szemöldökét, mire Nicknek sikerült ugyanolyan csökönyös pillantást vetnie rá. Ez elismerésre méltó. - Sullivan, nem gondolhatja, hogy csak úgy elfogadom a szavát, és odébbállok. Azok után, amin a családom keresztülment! - Akkor talán - felelte Ethan -, egyezségre is juthatnánk. Először csend, aztán: - Hallgatom. - Az elkövetőnek és annak a személynek a kiléte, akitől meggyőződésünk szerint az utasítások származtak, igen féltett információ számunkra. - Összefűzte ujjait az asztalon, és Nickre pillantott. - Most, hogy ezt tisztáztuk, a mindannyiunk közti jó szándék jeleként hajlandók vagyunk fontolóra venni egy cserét. Ezt az

információt átadjuk önöknek, ha szavukat adják, hogy sosem kerül ki e négy fal közül. Hogy sem más alakváltók, sem emberek, tanácsadók, hivatalos személyek stb. fülébe nem jut el. Ahogy természetesen a sajtóhoz sem, semmilyen formában. Nick vakkantva felnevetett, és félrenézett, mielőtt újra Ethanre emelte a szemét. - Újságíró vagyok. Komolyan arra számított, hogy beleegyezem? - Arra számítottam, hogy ha beleegyezik, nem lesz szükség rá, hogy tovább kutassuk, miért éppen a Breckenridge családot, és konkrétan miért éppen Jamiet szemelték ki az incidens célpontjául. így nem lesz okunk rá, hogy megtudjuk, miért kelt olyan buzgón az egész család az ifjú Jamie védelmére. Nick orrlyukai kitágultak. Nyilvánvaló volt, hogy ha a részleteket nem is ismertük, valami nem stimmel Jamievel. - Zsarolás, Suliivan? Ethan széles mosolyt villantott Nick felé. - A legjobbtól tanultam, Breckenridge. A szoba némaságba burkolózott. - Rendben - törte meg a csendet Breck papa. Beleegyezünk a feltételeibe. - Ahogy Nick szólásra nyitotta a száját, felemelt ujjával leintette. - Ügy lezárva, Nicholas! - mondta. - Lezárjuk ezt az ügyet, mégpedig ma éjjel. Három nemzedék óta élünk békében Chicagóban, és bármennyire is szeretlek, nem fogom hagyni, hogy az újságírói büszkeséged véget vessen ennek. Most a család a fontosabb, nem a karrier. - Azzal újra Ethanre nézett. - Megbeszéltük.

Ethan bólintott. - Ebben az esetben mindannyian tanúsíthatják, milyen feltételekben állapodtunk meg. Mindenki bólogatni kezdett. - Mielőtt befejeznénk ezt a nevetséges összeborulást szólalt meg Nick gúnytól csepegő hangon -, nem térhetnénk a lényegre? Ki küldte az e-mailt? Ethan ránézett. - Peter - felelte. - A ház egyik őre. Ami a felbujtó személyét illeti, bizonyítékkal rendelkezünk, noha egyelőre csak közvetett bizonyítékkal, hogy az egészet Celina főzte ki. - Celina? - kerekedett el hirtelen Nick szeme. Értékeltem, hogy felfogta, Celina milyen aggasztó ellensége. - De hogyan... - Elengedték - felelte Ethan egyszerűen. - És annak fényében, hogy dolgavégezetlenül távozott - biccentett felém -, arra számítunk, hogy vissza fog térni Chicagóba. Azonban arra vonatkozólag nincs semmiféle bizonyítékunk, hogy konkrétan a családjuk váltott ki belőle rosszindulatot. Úgy tűnik, csak azért esett önökre a választása, mert, fogalmazzunk így, stratégiailag kézenfekvő volt. - Miféle bizonyítékotok van rá, hogy benne van? firtatta kíváncsian, félrebillentett fejjel Scott. - E-maileket küldtek egy olyan címről, amiről feltételezhetjük, hogy az ő álneve. És Peter is bevallotta - tette hozzá tárgyilagosan. Scott halkan füttyentett. - Ez nem sok jót ígér. Egyáltalán nem.

Mindenki hallgatott. Meglepő módon Morgan is csendben maradt, de a felé vetett oldalpillantásból megállapíthattam, hogy elsápadt. Tágra nyílt szemmel, meredten bámulta maga előtt az asztalt, mintha súlyos dolgokon töprengene. Gondolom, ha az ember volt mestere, aki vámpírrá tette, egyre több bűnt követ el, az épp elég súlyos töprengésre ad okot. - Nos - állt fel Breck papa a székéből -, azt hiszem, ezzel lezárhatjuk a dolgot. Ezúttal Nick törte meg a csendet. - Várj! Mondani akarok valamit! Mindannyian ránéztünk. - Chicagónak három háza van - kezdte. - Több, mint bármely más városnak az Egyesült Államokban. Itt jelentették be létezésüket a vámpírok a világnak, és az amerikai vámpírtevékenység központjává kezd válni. Chicago az amerikai vámpírok székhelye, a központja. Tudok a rave- ekről - folytatta Nick, mire olyan csend támadt a szobában, hogy azt is hallani lehetett volna, ha egy tűt leejtenek. - Azelőtt talán még volt mentségük rá. Amikor még rejtőzködtek, amikor a vámpírokat csak legendákból és ócska horrorfilmekből ismerték. Akkoriban talán úgy lehetett tenni, mintha a rave-ek nem lettek volna többek egy-egy magányos ember túlfűtött képzeletének termékeinél. De a dolgok megváltoztak. Ez a maguk városa. A Tanács is tudja. A vámpírok is tudják. A nimfák is. A tündérek is. Az alakváltók is - tette hozzá halkan, komoran, és rám emelte kék szemét. Nem is tudom, mit láttam benne pontosan; nem tudom, léteznek-e szavak az érzelmeire. De a szeme feneketlen

volt. A tapasztalat, az élet, a szeretet és a veszteség kútja. Az emberi vagy talán az alakváltó történelem tárháza, és a mélyén az ebből fakadó világfájdalom. Nick felemelkedett, és csípőre tett kézzel állt meg az asztal előtt. - Takarítsák ki az istenverte városukat, különben más fogja megtenni maguk helyett! Ezzel hátralökte a székét, és kisétált. Breck papa is követte, és a vámpírok mind némán ültek, míg Luc ki nem kísérte őket, és az ajtó be nem csukódott mögöttük. Ethan az asztalra tenyerelt. - Ezzel, úgy vélem, ezt a krízishelyzetet megoldottuk. - Nem tudom, mennyiben jelent ez megoldást ellenkezett Scott, miközben ő is hátratolta a székét, felállt, és betolta a széket a helyére. - Nem készültem fel egy menetre a Tribbei vagy Tate-tel, de ez a Celina-féle hír sem valami megnyugtató. Mármint szép munka volt, hogy ilyen gyorsan felgöngyölítettétek ezt az ügyet, de azt kívánom, bár Peter egyedül művelte volna az egészet! - Én pedig jobban szeretném, ha Celina nem a Cadoganházat használná toborzásra - felelte komoran Ethan de értem, mire gondolsz. Azt javaslom, tartsuk a kapcsolatot arra az esetre, ha bármi kiderülne Celina visszatéréséről vagy akármilyen jövőbeli tervéről. - Rendben - mondta Scott. - Rendben - csatlakozott Noah. Mindannyian Morganre néztünk. Még mindig az asztalt bámulta révetegen, a szemében fájdalom ült. Talán végre igazán felfogta az igazságot Celináról - hogy

miféle zűrzavart készült teremteni. Keserű lehetett ez a pirula. - Rendben - szólalt meg végül halkan. Ethan is felállt, és a többiekkel együtt az ajtóhoz sétált. Kinyitotta, udvariasan elköszönt Noahtól, Scott-tól és Morgantől, és amikor már csak Luc, Malik és én maradtunk a szobában, minket is elbocsátott. - Azt hiszem, pár napra elég volt a drámai eseményekből - jelentette ki. - Használjátok ki az éjszakát, érezzétek jól magatokat! Holnap alkonyatkor beszélünk. Luckal és Malikkal egymásra, aztán Ethanre mosolyogtunk. - Kösz, nagyfőnök! - köszönt el Luc, és elindult az ajtó felé. - Ahogy mondja - tettem hozzá pajkos mosollyal, és követtem. Ahogy a folyosón befordultam a sarkon, Morgan kiáltotta a nevem. Ott állt zsebre tett kézzel az előcsarnokban, az arca és a tartása egyszerre árulkodott dühről és vereségről. - Beszélhetnék veled? Bólintottam, de a gyomrom hirtelen görcsbe rándulva jelezte a várható csatározást. Morgan kinyitotta az ajtót, én pedig kimentem utána. Az utcákról köd szállt fel, hűvös szellő fújt át a Hyde Parkon. - Miért nem mondtad el? - kérdezte, amint kiértünk a házból, és hangja furcsán hangosan csengett az éjszaka csendjében. - A fenyegetést, a sztorit... Ezek bármelyikével hozzám is fordulhattál volna. Elmondhattad volna, amikor a szüléidnél találkoztunk.

Körülnéztem, és rájöttem, hogy az ablakok közelében bárki meghallhatja, amit mondunk, úgyhogy megfogtam a csuklóját, kivezettem a járdán, át a kapun, majd egyenesen ki a sarokra, ahol ezúttal nem álltak paparazzók. Talán elolvadtak az esőben, mint megannyi gonosz boszorkány - Őrzőként cselekedtem - feleltem neki, amint úgy tűnt, elég messze vagyunk minden fülét hegyező vámpírtól ahhoz, hogy szabadon szólhassak. - Ez a Cadoganre tartozott. Morgan karba fonta a kezét. - A házakra tartozott. Mindannyiunknak joga lett volna megtudni. - Úgy lett volna vagy sem, Ethan parancsa volt, nem az enyém. - Őrző vagy. Úgy kell tenned, ahogy az a házadnak a legjobb. És hogy mi a házad érdeke, azt te határozod meg, nem pedig Ethan. Elvileg magam sem tiltakoztam ez ellen, de ezt nem akartam bevallani Morgannek. - Még ha enyém is lett volna a döntés - feleltem -, az én döntésem lett volna, nem a tiéd. Megértem, hogy olyasmiről van szó, amiről te is szívesen tudtál volna, de ez nem az én problémám. Nem a Navarre-ház őrzője vagyok. - Ó, azt hiszem, ezzel mindnyájan nagyon is tisztában vagyunk, Merit! - a hangjából csak úgy csöpögött a gúny. - Elég egyértelmű, kihez köt a hűség. Elegem volt már abból, hogy mindent én nyeljek le a csapat nevében, úgyhogy visszavágtam. - És téged nem Celinához kötött a hűség?

Bíborpirosra gyúlt az arca. - Nézz a szemembe, és mondd, hogy a te mestered nem hozott olyan döntéseket, amelyek az összes házra tartoztak volna. És ha tudtál is valamit arról, hogy mit művelt, vagy hogy mennyire meghibbant, azt persze nem siettél a tudomásunkra hozni. Mogorván nézett rám. - Semmi olyanról nem tudtam, ami bárkit veszélybe sodorhatott volna. Azt tettem, amit a legjobbnak láttam. - Én is azt tettem, amit a legjobbnak láttam. - Azzal, hogy behódoltál Ethannek. Most már elvesztettem a türelmemet. - Jézusom, Morgan! Ő az én házam ura. Mit akarsz, mit tegyek? Szítsak lázadást? Ha az egyik beavatottaddal folytatnád le ezt a beszélgetést arról, hogy engedelmeskednie kell-e a parancsaidnak, akkor is engedetlenségre buzdítanád? Morgan megcsóválta a fejét. - Ez egészen más ügy! Most rajtam volt a sor, hogy megvetően felhorkantsak, és ingerültségemben hevesen gesztikuláljak. - Mitől lenne más?! Ezúttal dühödten, hangos, haragos szavakkal válaszolt. - Mert ő Ethan, Merit, azért! A távolból mennydörgés hallatszott, és látványos villám ágai hasítottak az égbe. Rámeredtem, éreztem, ahogy a válaszára nagyot dobban a szívem, és láttam, hogy hirtelen összeszűkül a pupillája. - Ő a mesterem. És tudom, mit hiszel. Egyértelműen kifejezted, mit hiszel. - Mindenki ugyanezt hiszi, tettem

hozzá magamban. - De ő csak a mesterem, a főnököm, a munkaadóm. Pont. Morgan megrázta a fejét, és félrenézett. - Olyan naiv vagy. Lehunytam a szemem, csípőre tettem a kezem, és megpróbáltam elszámolni tízig, hogy ne kövessek el vámpírgyilkosságot itt, a szép kis utcán, amelyre Chicago városa oly gondosan vigyázott, hogy ne piszkítsa be a hamu. - Nem gondolod, hogy magam is képes vagyok megítélni, viszonyom van-e valakivel? Rám nézett, és a szeme szélén egy pillanatra ezüstsáv villant fel. - Őszintén szólva, nem, Merit. Nem vettem észre, hogy megint ugyanoda kanyarodtunk vissza, és gúnyosan válaszoltam. - Mit akarsz, mit mondjak, ha egyszer úgysem hiszel nekem? Hogy szerelmes vagyok belé? Hogy összeházasodunk, és egy csomó vámpírgyereket fogunk potyogtatni a világba? - A vámpíroknak nem lehet gyerekük - mindössze enynyit válaszolt. A hangja üressége, és az, hogy mindaddig bele sem gondoltam, hogy én már nem lehetek anya, kifogta a szelet a vitorlámból. Megtörten meredtem a földre, és mikor újabb mennydörgés zúgott végig a Hyde Parkon, magam köré fontam a karom. - Mit csinálunk most, Merit? Pislogva néztem fel rá. - Épp azért sértegettél, mert úgy gondolod, hogy rosszul kezeltem a házak dolgát.

Morgan arckifejezése nem változott, de a hangja kicsivel lágyabb lett. - Nem úgy értettem. - Leengedte a karját, és zsebre dugta a kezét. - Rólunk beszélek. Mihez kezdünk most? Rájöttem, hogy erre nem tudok felelni. Mintegy végszóra eleredt az eső is, ezüstös függönyként szakadt le, épp a köztünk lévő érzelmi falat tükrözte. Csak úgy zuhogott, pillanatok alatt bőrig áztunk. Nem volt válaszom a kérdésére, és ő sem szólalt meg, úgyhogy csak álltunk hallgatagon, a hajunk tincsekbe tapadt a víztől, esőcseppek csorogtak végig az arcunkon. Morgan pilláin is vízcseppek csüngtek, és az arcán fénylő víz még inkább kiemelte amúgy is hangsúlyos arccsontját. Ahogy ott állt fejére tapadt hajjal, arra gondoltam, úgy néz ki, mint egy ősi harcos, akit elkapott a vihar, talán miután legfőbb ellensége épp elbukott a csatában. Kivéve, hogy ebben az esetben az utolsó talpon maradt harcos tűnt... legyőzöttnek. Percekig álltunk az esőben, némán méregetve egymást. - Nem tudom - feleltem végül, és a szavakat próbáltam bocsánatkérésként kiejteni. Morgan becsukta a szemét, és mikor újra kinyitotta, komor eltökéltséggel nézett rám. - Akarsz te engem? Nyeltem egyet, tágra nyílt, bűnbánó szemmel meredtem rá, és utáltam magam, amiért nem voltam képes olyan meggyőződéssel válaszolni, ahogy megérdemelte volna: „Istenem,persze, hogy akarlak." Kinyitottam a számat, hogy valami kedveskedő dologgal válaszoljak, de aztán

újra becsuktam, miután úgy döntöttem, hogy őszintén átgondolom a feleletet. Én is azt akartam, amit bárki más: szerelmet, társat. Akartam valakit, akit megérinthetek. Akartam valakit, aki megérint. Akartam valakit, akivel együtt nevethetek, aki velem nevet, rajtam nevet. Akartam valakit, aki ha rám néz, lát is engem. Nem a hatalmamat, nem a pozíciómat. Akartam valakit, aki a nevemen szólít. Aki rám kiált: „Merit!", ha mennünk kell, vagy ha megérkezünk. Valakit, aki büszkén mondja másoknak: „Vele vagyok. Merittel." Akartam mindezt. Egymástól elválaszthatatlanul. De nem Morgantől akartam. Legalábbis még nem. Talán túl korán volt egy kapcsolathoz közvetlenül a vámpírrá válásom után, talán soha nem is jön el a mi időnk. Nem tudtam az okát, de azt tudtam, hogy nem azt érzem, amit kellene. Nem akartam csalódást okozni, de hazudni sem tudtam neki. Úgyhogy halkan azt feleltem: - Szeretnélek akarni. Ez volt az egyik legbántóbb lepattintó szöveg, amit valaha hallottam, mégpedig a tulajdon állhatatlan számból hangzott el. - Jézusom, Merit - motyogta -, egyértelműbb is lehetnél! Megrázta a fejét, miközben az arcán csorgott az eső, és egy örökkévalóságig meredt maga elé a földre. Aztán felpillantott, és elkeskenyedett, kék szeméből kipislogta a vizet.

- Ennél azért jobb választ érdemlek. Lehet, hogy nem te vagy az, akitől megkapom, de ennél jobbat érdemlek. - Miért is akarnál többet tőlem? Még csak nem is bízol bennem. - Bízhattam volna, ha te is bíztál volna bennem egy kicsit. - Zsarolással vettél rá, hogy randizzak veled. - Jól van, Merit. Jól van. Nevezd csak nevén, nem igaz? - Egy utolsó, kissé gyűlölködő pillantást vetett rám, aztán sarkon fordult. Hagytam, hadd menjen, és néztem, ahogy az esőben távolodik a járdán, míg végül el nem tűnik a ködben. Nem tudom, meddig álltam még az utca közepén, miközben eső csorgott végig az arcomon, és azon tanakodtam, mit tettem, hogy sikerült elcsesznem az évek óta első lehetséges kapcsolatom esélyét is. De mit tehettem volna? Nem tudtam érzelmeket színlelni, és annyira nem voltam naiv, hogy letagadjam az Ethan és köztem lévő vonzalmat, még ha mindketten bántuk is. Ethan megcsókolt, meg akart csókolni, én pedig hagytam. Bármit éreztem Morgan iránt, bármennyire élveztem a társaságát, egyszerűen nem volt ugyanaz. Sajnos. Az eső csendesedni kezdett, végül el is állt, a környék ködbe burkolózott. Félrelöktem a szememből a nedves tincseket, és már épp készültem vissza a házba, amikor meghallottam. Kopp. Kopp. Kopp.

Kopp. Tűsarkak kopogása a betonon. 23. FEJEZET ÜSS CSAK BÁTRAN! Azonnal megfordultam, bár nem is volt szükségem rá ahhoz, hogy tudjam, mi közeledik Ki közeledik. A libabőr a karomon, a nyugtalanító bizsergés a nyakszirtemen épp elég figyelmeztetés volt. Úgy zajlott le az egész jelenet, mint egy Bogart-filmben. Káprázatosabban nézett ki, mint bármikor, ruganyos testét bő szárú nadrág és fekete, rövid ujjú top fedte, hullámos, fekete haja lágy fürtökben omlott a vállára. Ám míg külsőre Katherine Hepburnt idézte, tudtam, mi is ő valójában, ismertem a nihilista lényét. Egy macska kecsességével lépdelt felém, tűsarka kopogott a nedves aszfalton, és egész alakja csak úgy ragyogott az utcai lámpák fényében. Nagyot nyeltem, a félelem és az adrenalin hatására gyors staccatóban kezdett verni a szívem, és megmarkoltam az oldalamon lógó katanát. - Elkaphatnálak, mielőtt előhúznád - figyelmeztetett. Erőt vettem magamon, hogy felszegjem az állam, és megfeszítsem a testem, hogy készen álljak, ha mozdul. Minden csepp erőmet össze kellett szednem, hogy ne hőköljek vissza, ne kezdjek hátrálni, és ne fussak el. Nem is lehettem volna kevésbé magabiztos, mint ott a sötétben, mindössze egy sarokra a Cadogan-ház kapujától. Úgyhogy blöfföltem. - Talán - feleltem halvány mosollyal. - Talán nem. Mit akarsz?

Oldalvást nézett rám, egyik keze a derekán, a csípője félrebillentve. Úgy festett, mint egy zavart pillantást mímelő topmodell vagy egy kissé csodálkozó vámpír. A kettő nagyjából ugyanolyan. - Még mindig nem jöttél rá, igaz? Felvontam a szemöldököm, mire mélyen, torokból jövően felkacagott. - Azt hiszem, nem is mondom meg. Azt hiszem, inkább hagyom, hogy magad találd ki. De ha eljön az idő, nagyon fogom élvezni! - Hirtelen vigyázzba vágta magát, és felszegte az állát. Hatalom és dac áradt a tekintetéből. - Márpedig eljön az idő. Celina imádott beszélni, prófétaként szónokolni. Talán elejthet valamit, ami hasznomra lehet, valamit, amiből következtethetek nagyobb szabású terveire, valamit, amit továbbadhatok Ethannek és Lucnak, úgyhogy kérdezgetni kezdtem. - Az idő? Minek az ideje? - Elvetted tőlem a Navarre-t. Az egészet, mindenkit, tőlem! Persze megvannak az előnyei is. Ritkán esik meg, hogy elvegyék egy mester, egy tanácstag házát. Nem kevés együttérzést szerzett ez nekem. Úgyhogy ezért köszönet illet, kicsikém. Mindazonáltal a Navarre az enyém volt, minden egyes köve, testestül-lelkestül. Ha te elveszel valamit tőlem, én is elveszek valamit tőled. - Ezért bujtottad fel Petert? - kérdeztem. - Mert felhúztad magad, amiért nem egészen vált be a terv, hogy átvedd a hatalmat a chicagói házak fölött? Úgy gondoltad, ezek után az a legjobb ötlet, ha kirobbantod a világháborút alakváltók és vámpírok között?

Szerényen elmosolyodott. - Ó, tetszel nekem, te Merit! Tetszik a... kurázsid. De nem az alakváltók és a vámpírok közt tört volna ki háború, nem igaz? A Cadogan-ház fenyegette meg a Breckenridge fiút. Nicholas és Ethan között tört volna ki. A régi és az új szerető között, ugye? Csaknem felhördültem. - Akárhogy is - folytatta -, Chicago másik két háza nem keveredett volna bele. Nem szennyezte volna be őket a botrány. A Grey-házat. És a Navarre-t. Celina a nyakához nyúlt, és tapogatni kezdte vékony aranyláncát. A láncról lógó aranylemezkén megcsillant a holdfény. Görcsbe rándult a gyomrom. Egy medál volt az. Egy fényes, új Navarre-medál ahelyett, amit a GT elvett tőle. - Honnan szerezted azt a medált, Celina? Gonoszul elmosolyodott, és úgy dörzsölgette a medált, mintha arra számítana, mindjárt előbukkan belőle a dzsinn. - Ne légy ilyen naiv, Merit! Szerinted ugyan honnan kaptam? Vagy inkább úgy kérdezzem, kitől? Egyszeriben nem is sajnáltam már annyira a Navarre új mesterét. Lehet, hogy Celina megőrizte befolyását az ő háza felett, de átkozott legyek, ha hagyom, hogy az enyémet is megmérgezze. - Eljátszottad a kis játékodat, Celina, most már másodszor, és vesztettél. Tanulj belőle... tartsd magad távol a Cadogan-háztól!

- Csak a háztól, Merit? Vagy az urától is? Éreztem, hogy vér szökik az arcomba. Pislogni kezdett, majd nagyra nyílt a szeme, és szélesen elmosolyodott. Őszinte derűvel nevetett fel. - Ó, fogalmam sem volt róla, hogy ekkora szerencsém lesz! Le is feküdtél vele, vagy csak sóvárogsz utána? És ne tégy úgy, mintha nem értenéd, Őrző! Úgy értem, azzal, akit akarsz, nem azzal, akit meg is kaptál. Elgondolkodva mért végig. - Vagyis azzal, akit elvesztettél, ha jól vettem ki az iménti kis jelenetből. - Te hallucinálsz - feleltem, de a gyomrom még mindig görcsben volt. Ott volt, látta, hogy összevesztem Morgannel. Vajon ő rendezte így? Azért kért rá, hogy kinn beszéljünk, hogy odacsaljon Celinához? Celina kíváncsian mért végig tetőtől talpig. Még nem eresztette szabadjára bűverejét, de éreztem, hogy sikamlós csápjai puhatolózva nyúlnak felém. - Úgy tudom, nem is vagy az esete. Ethan a szőkéket szereti - billentette félre a fejét. - Vagy persze a vöröseket. De azt hiszem, ezt te is tudod. Mint hallom, magad is szemtanúja voltál a... vitézkedésének. Elgondolkodva nézett rám, nyilván elismerést várt. Igaza volt, valóban szemtanúja voltam a „vitézkedésének", miután véletlenül besétáltam, miközben Ethan Ambert kényeztette. Ám ezt nem akartam az orrára kötni. - Nem is érdekelhetne kevésbé, hogy ki vagy mi az esete. - Ühüm. Csak nem ez a képmutató harag melegít éjszakánként?

Tudtam, hogy provokál. Természetesen provokál. Sajnos azonban jó csalit választott, épp azt a témát, amitől már hányingerem volt, azokat a vádakat, amik ellen már nem akartam tiltakozni. Éreztem, hogy forrni kezd a vérem, és a vámpír, akit olyan óvatosan, gondosan igyekeztem elnyomni, kikandikál, kíváncsi lesz, miért idegeskedem, az adrenalin felébresztette álmából. Felgyorsult a légzésem, és tudtam, hogy a szemem is ezüstösre váltott. A szemfogaim nyúlni kezdtek, én pedig hagytam. Nem harcoltam volna vele; nem voltam annyira hülye. Ám Catcher megtanított rá, mik a blöffölés előnyei. Feltéve, hogy nem vesztem el az önuralmamat, a tehetetlen Tanácsnak köszönhetem, ha megláthatom, mi sül ki belőle, ha Celina játékát játszom. Előreléptem, és végighúztam a nyelvem tűhegyes szemfogamon. Agresszív vámpírjelzés. - Játszani akarsz, Celina? Meg akarod tudni, milyen erős vagyok? Látni akarod? Rám meredt, most már teljes erővel áradt a varázslata, és néztem, ahogy a szeme hirtelen ezüstösen villan fel, mint ahogy két feldobott érmén csillan meg a fény. Előrébb lépett, de még mindig volt köztünk vagy öt-hat méter távolság. - Neki is aligha éri meg, hogy rád pazarolja az idejét, Őrző. Nekem miért érné meg? Én is előrébb léptem. - Te jöttél, Celina. Hogy megkeress. - Sosem leszel olyan jó, mint én.

Ez volt az. A repedés a félrevezető homlokzaton. A gyönyörű, hatalmas és végtelenségig beképzelt Celina valójában bizonytalan volt önmagában. Mozdulatlanul állt, félig leeresztett szemhéja alól méregetett, és a holdfény élesen rajzolta ki a vonásait. Nagy levegőt vett, úgy tűnt, próbál megnyugodni, aztán elmosolyodott. És újra támadt. - Jól tudom, ki vagy, Merit. Ismerem a családodat lépett előre. - Ismerem a nővéredet. Megrándultam, a szavai olyan hatással voltak rám, mintha legalábbis pofon ütött volna. Újabb lépést tett, és ezúttal elvigyorodott. Tudta, hogy betalált. - Igen - folytatta. - És ami a legjobb - már a szeme fehérjét is láthattam, és mintha a szavak hangsúlya nem volna elég, a pillantásából sugárzó gyűlöletet is mindent tudok arról az éjszakáról az egyetemen. - Mivel te tervelted ki - emlékeztettem, miközben szaporábban kezdtem venni a levegőt, és a szívem is újra zakatolni kezdett. - Mhm - kocogtatta meg a mellkasát egyik manikűrözött ujjával. - Bevallhatom, terveim voltak veled. De ezzel nem én voltam az egyetlen. A szívem dörömbölni kezdett a célozgatásra. - Kinek voltak még tervei? - Ó, tudod, el is felejtettem. De nagy kár, hogy Petert kiadattátok. Rengeteg érdekes ismeretséggel rendelkezik a városban. Nem gondolod? Csak trükk, idéztem az eszembe. Ő állt mögötte. Ő tervelte ki a támadást, a halálomat, és hogy a feje

tetejére állítsa a várost. Ő tervelte ki. De nem csak ő tudott egyet s mást, emlékeztettem magam. - Tudok Anne Dupree-ről, Celina. Jól szórakoztatok Edwarddal, miközben kiterveltétek a gyilkosságot? Kiáltozott George, miközben agyonvertétek? Lehervadt az arcáról a mosoly. - Te ribanc! Kezdtem komolyan nem bírni a Navarre-vámpírokat. Arra gondoltam, mind ugyanolyan arrogánsak, miközben odavetettem neki azt, amit egyszer már a védencének is. - Ha nem tetszik, harapj meg, Celina! Rám villantotta a fogait. Kioldottam a biztosítópecket a kardom markolatán. Jól van, ez az. - Gyerünk, halott csaj! Felmordult. Jobb kezemmel megmarkoltam a kardot, a szívem csak úgy dübörgött a mellkasomban. Hülye, hülye, hülye, átkoztam magam. Miért kellett egy őrültet provokálnom? De ezzel kissé elkéstem. Olyan gyorsan vetette rám magát, hogy csak fényes, elmosódott, fekete foltnak tűnt az éjszakában, és belém rúgott. Mégpedig egy száguldó tehervonat erejével, és a hihetetlen fájdalomtól összecsuklott a térdem. Földre rogytam, nem kaptam levegőt, képtelen voltam reagálni, gondolkodni vagy érezni, csak a mellkasomban égő fájdalommal tudtam törődni. Képtelenségnek tűnt, hogy egyetlen rúgás ennyire fájjon, de istenemre, nagyon fájt. Sikoltozó, szaggató fájdalom volt. Miért is kellett kételkednem Celina Desaulniers-ben?

Egyik kezem az arcom alá tettem, hogy ne üssem a földbe. Kicsordult a könnyem, a szabad kezemmel a mellkasomat markoltam, mintha ki akarnám tépni belőle a kínt, a satuszerű szorítást, ami a levegőt is kipréselte a tüdőmből. Lélegzetért kapkodtam, és morbid utóhatásként újabb fájdalomhullám rántotta görcsbe a gerincemet. - Ethan tette ezt veled! Fulladozva néztem fel. Ott állt fölöttem, csípőre tett kézzel. A betonba vájtam az ujjaim, szinte lyukakat fúrtam a járdába, és ömlő könnyekkel néztem rá, reménykedtem, hogy nem rúg újra belém, nem ér hozzám még egyszer. Eszembe idéztem - az ő terve volt. - Nem! Lehajolt, ujja hegyével az állam alá nyúlt, és maga felé emelte az arcomat. Nyöszörgést hallottam, csak utána fogtam fel, hogy én voltam az, és mikor újabb görcs rázta meg a testem, rájöttem, hogy ha még egyszer megüt, abszolút képtelen leszek védekezni. Egyetlen rúgással leterített, két hónapnyi edzés után is. Beugrott a provokálásnak, és földre terített. Lehetek valaha olyan erős, mint ő? Ugyanolyan gyors? Talán nem. De átkozott legyek, ha sebzett állatként vonszolom el magam. Akkor és ott megesküdtem, hogy soha többé nem láthat a földön maga előtt. Zihálva kezdtem feltápászkodni, lassan, kimerítő centiről centire, a fekete szövet szétszakadt vérző térdemen. Celina úgy nézett, ahogy egy ragadozó élvezi a megsebzett állat utolsó sóhajait.

Vagyis inkább, ahogy az alfanőstény élvezi diadalát a kisebb rangú felett. Lassú, kínkeserves pillanatokkal később a lábamon álltam. Belégzés. Kilégzés. Jobb kezemmel a bordáimat dédelgettem, és Celinára emeltem a tekintetem. Ragyogó, szinte indigókék szeme örvendezve csillogott a holdfényben. - Ő tette ezt veled - ismételte. - Ő okozta ezt a fájdalmat. Ha nem lennél vámpír, ha nem tett volna azzá, ha kórházba vitt volna ahelyett, hogy átváltoztat, ha a saját érdekei miatt nem változtat át, most az egyetemen lennél. Malloryval. Minden a régi lenne. Megráztam a fejem, de azért volt ebben valami. Igaza lehetett? A fájdalom közepette meg sem fordult a fejemben, hogy Ethan mentett meg Celinától, illetve a gyilkostól, akit rám szabadított. - Állj elé, Merit! Lássuk, milyen fából faragtak! Megráztam a fejem. Engedetlenség. Lázadás. Ő volt a mesterem. Nem harcolhattam vele, nem is tudtam volna. Egyszer, vámpírságom első hetében már kihívtam, és alulmaradtam. Vesztettem. - Ő hagyott itt nekem, hogy rád találjak. Mindketten itthagytak nekem. A bordáim őrjöngtek, valószínűleg el is törtek. Lehet, hogy belső vérzés? Átfúródott a tüdőm? - Mennyi kín! - folytatta Celina -, és mindez csak azért, hogy levegőhöz juss. Képzeld, ha valódi harc lett volna, Őrző. Az a rengeteg munka, rengeteg gyakorlás, és mire

mentél vele? - Félrebillentette a fejét, mintha választ várna, de aztán hozzátette: - Rám nem készített fel, ugye? - Baszd meg! - ennyit sikerült kinyögnöm az oldalamat markolászva. Felvonta egyik gondosan formára szedett, fekete szemöldökét. - Ne rám irányítsd a haragodat, Őrző. Én csak megleckéztettelek. Ethant okold! A mesteredet. Azt, akinek gondoskodnia kellene rólad. Fel kellene készítenie. Meg kellene védenie. Nem vettem tudomást a szavairól, mégis megráztam a fejem, gondolkodni próbáltam, de egyre nehezebben ment. A kín elmosta a határokat, a megmaradt emberségem és a bennem élő ragadozó egyre jobban eggyé vált. Fogalmam sem volt róla, mi lesz, ha hagyom kikukucskálni a vámpírt, de a fájdalomtól nem volt annyi erőm, hogy vissza tudjam tartani. Túl erős volt az ösztön, túl gyenge a védekezés. Mindvégig elnyomtam, ő pedig ráunt, hogy örökké a lelkem egyik mély, sötét sarkába száműzöm. Csaknem két hónapja voltam vámpír, de még mindig sikerült emberi mivoltom maradványaiba burkolóznom. Elég volt, sikította bennem a vámpírom. - Ne küzdj ellene! - szólalt meg Celina, és a hangjába egy kukkoló bujasága vegyült. Túl nagy volt a fájdalom, túl hosszú az éjszaka, a gátlásaimat pedig kezdtem elveszteni. Abbahagytam a harcot. Elhagytam magam. Hagytam levegőhöz jutni. Kiengedtem.

A vérembe robbant, szétáradt bennem a vámpír ereje, és miközben le sem vettem Celináról a szemem, és megfeszítettem minden tagom, hogy ne tántorodjak meg a hullámtól, éreztem, ahogy feloldódom. Éreztem, ahogy megmozdul a testemben, kinyújtózik, és az izmait próbálgatja, éreztem, ahogy szétterpeszkedik bennem. Merit eltűnt. Morgan is eltűnt. Mallory is eltűnt. Minden félelem, megbántottság, neheztelés, a barátok, szerelmek és tanárok cserbenhagyása, az, hogy csalódást okoztam azoknak, akikkel törődnöm kellett volna, az elrontott kapcsolatok. A nyugtalanság, hogy nem tudom már, ki vagyok, milyen szerepet kell játszanom ebben a vi-lágban - ez mind-mind eltűnt. Egy pillanatra csak vákuum maradt a helyén. A semmi tagadhatatlan csábítása, a fájdalom hiánya. Aztán pedig azok az érzések, amelyekről nem is tudtam, hogy két hónapja várok rájuk. A világ felgyorsult, zene harsant fel. Dalra fakadt az éjszaka: beszédhangok és autók és kavicscsikorgás és sikítás és nevetés. Vadászó állatok, csevegő, veszekedő, kefélő emberek. Holló szállt el a magasban. Ragyogott az éjszaka - a holdfény mindent élesebben domborított ki. Zajos volt a világ, csupa szag meg hang, amelyből mind kimaradtam az elmúlt két hónap során: a ragadozó érzékeléséből. Celinára néztem, ő pedig elmosolyodott. Diadalmasan vigyorgott.

- Elvesztetted az emberségedet. Sosem kapod vissza. És nem tudod megvédeni magad. Tudod, hogy ki tehet erről. Csendben akartam maradni, nem akartam mondani semmit, de meghallottam a saját hangomat, ahogy azt kérdezi: - Ethan? Bólintott, és mintha elvégezte volna a feladatát, megigazította a topját, sarkon fordult, és megindult az árnyék felé. Végül eltűnt. A világ fellélegzett. Hátrapillantottam, és megláttam magam mögött mindössze pár méterrel a Cadogan kapujának világító hasadékát. Ő odabent volt. Tettem egy lépést, a bordáim még mindig sikítoztak. Bántani akartam valakit. Elindultam. Elindultunk, a vámpír meg én, vissza a Cadogan-ház felé. A kapunál átengedtek az őrök, de most már a suttogásukat is hallottam, hallottam, mit mondanak, hogy jelentik visszatérésemet az odabenti vámpíroknak. A gyep üres volt, az ajtó kitárva. Lassan lépkedtem, egyszerre csak egy lépést, kezemet a bordáimra tapasztottam, kissé enyhült ugyan a fájdalom, kezdetét vette a gyógyulás, de még mindig olyan mélységes volt, hogy könnybe lábadt a szemem. Odabenn a házban csend volt, a vámpírok megdermedtek, felriadtak, ahogy eltökélten mentem végig közöttük, ragadozószemem résnyire szűkült a bántó villanyfényben.

Merit! Hallottam a fejemben a hangját. Keress meg! - utasítottam, és megálltam a lépcső, a folyosó és a szalonok kereszteződése előtt. A folyosón egyszer csak kinyílt az iroda ajtaja. Kilépett rajta, vetett rám egy pillantást, és elindult felém. - Te tetted ezt velem! Nem tudom, hogy meghallotta-e, de az arckifejezése nem változott. Ahogy odaért hozzám, megállt, és kitágult szemmel kereste a tekintetemet. - Jézus Mária, Merit, mi történt veled? A kardom fütyült a levegőben, ahogy előkaptam a hüvelyéből, és amikor két kezemmel megmarkoltam, éreztem, hogy a kör bezárul. Becsuktam a szemem, és sütkéreztem a melegében. - Merit! - Ezúttal parancsolóan hangzott a szó. Kinyitottam a szemem, és majdnem összerándultam, ösztönösen meg akartam hajolni mesterem, teremtőm akarata előtt, de leküzdöttem - remegő tagokkal leküzdöttem a késztetést, hogy behódoljak neki. - Nem! - hallottam alig-alig suttogó hangomat. Megint kikerekedett a szeme, aztán a hátam mögé pillantott. Megrázta a fejét, és megint rám nézett. Halk, meghitt, de állhatatos hangon szólalt meg. - Gyere vissza, Merit! Nem akarhatsz harcolni ellenem. - De igen! - hallottam a választ, a hang alig emlékeztetett a sajátomra. - Keress acélt! - javasoltam neki. Javasoltad neki. Egy hosszú-hosszú pillanatra csak állt, némán és mozdulatlanul, mielőtt bólintott. Valaki pengét nyújtott

felé, katana villant meg a fényben. Elvette, és felvette az én pózom tükörképét: kard a kézben, támadóállás. - Ha az egyetlen mód, hogy visszatérj az, hogy a véred folyik, hát legyen! Azzal előrelendült. Könnyű volt megfeledkezni róla, hogy valaha katona volt. A tökéletesen szabott Armaniról, a hófehér ingekről és a mindig fényesre kefélt olasz cipőkről inkább egy nagyvállalat vezérigazgatójának, nem pedig egy háromszázhúsz fős vámpírkompánia vezérének munkaruhája ötlött az ember eszébe. És itt követtem el a hibát - hogy megfeledkeztem róla, kicsoda. Megfeledkeztem róla, hogy nem ok nélkül a Cadogan-ház feje, nemcsak a politikai képességei, nemcsak a kora miatt, hanem mert harcolni is tud, ismer minden fortélyt, tud bánni a karddal. Katona volt, háborúban tanult meg küzdeni. Celina mindezt elfeledtette velem. Lenyűgöző látványt nyújtott, vagyis nyújtott volna, ha nem rám irányul minden döfés és hasítás, rúgás és pördü- lés, amely szinte erőfeszítés nélkül lendítette tovább a testét. Minden kitörés és hárítás. Olyan gyors volt, olyan pontos. Ám a fájdalmam enyhülni kezdett, és miután olyan sokáig nyomtam el, olyan sokáig tartották vissza emberi érzékeim, nyugtalan félelmeim, ő - a vámpírom - is kezdett támadásba lendülni. És ő gyorsabb volt. Én voltam gyorsabb. A testem az övé felé suhant, meglendültem, és meglepően festhetett, ahogy a kezemben lévő katanával

vágtam, ugrásra, pördülésre kényszerítettem, és arra, hogy a saját kardjával ő is vagdalkozzon. Nem tudom, meddig küzdöttünk, meddig hajszoltuk egymást a Cadogan-ház földszintjén, míg a vámpírok körülálltak minket. A hajam nyirkos tincsekbe tapadt, könnycsíkok maszatolták az arcomat, kezem, térdem véres volt, a bordáim töröttek, a pólóm ujja cafatokban lógott Ethan fél tucat majdnem találatától. Én is összeszabdaltam az ő karját, nem tudott olyan gyorsan pörögni-forogni, hogy elkerülje a döféseimet. Míg annak idején hagyta, hadd játsszak, és olyan közel jött, hogy lehetőségem nyíljon támadni, majd megint elsiklott előlem, most azért pördült el, hogy a bőrét mentse; üres, összpontosító arca mindent elárult. Ez nem játék volt. Ez volt az igazi kihívás, a csata, amire még hónapokkal korábban próbáltam rávenni, és amiből ő akkor csúfot űzött. Tartozott nekem egy viadallal, egy igazi küzdelemmel annak elismeréseként, hogy nem én kértem, hogy vámpír legyek, mégis engedelmeskedtem a hatalmának, mert így kérte tőlem. Nem is annyira kihívás ez, gondoltam, mint elismerés. Ő a mesterem, de én letettem az esküt, ő pedig tartozik nekem egy harccal. így igazságos, hiszen én is hajlandó voltam harcolni érte. Ölni érte. Meghalni érte, ha kell. - Merit! Leráztam magamról a hangot, és tovább küzdöttem, vetődtem, lendültem, mosolyogva lendítettem felé a kardom, döftem és hárítottam, csavarodó testtel próbáltam kikerülni a borotvaéles penge sugarából. - Merit!

Hárítottam Ethan döfését, és miközben ő visszanyerte az egyensúlyát, és új pozícióba helyezkedett, hátrapillantottam, épp jókor, hogy meglássam Malloryt, a barátnőmet, a testvéremet, aki kinyújtott kézzel állt, és egy kék tűzgolyót tartott a tenyerén. Pöccintett rajta egyet, mire a gömb elindult felém, és köröskörül beborított a kék láng. Aztán kihunytak a fények. 24. FEJEZET V... V,.. v... V... VÁLTOZÁS Sápadt aranyszínű, halvány fény. Citromillat, otthonos illat. Aztán fájdalom és hideg és hányinger. Hullámokban. A gyomrom fájdalmasan görcsölt, a láztól pedig lángba borult az arcom, olyan forró volt a bőröm, hogy az arcomon lecsorgó könnyek hideg, sós csíkokat hagytak maguk után. Ez volt az, amire nemigen emlékeztem az első alkalom után. A változás. Most mentem át a maradékon. Szipogtam, ahogy rám tört az émelyítő fájdalom. Görcsbe rántotta az izmaimat, és a csontjaimat rágta. És az átalakulás közepén egyszer csak kinyitottam ezüstös szemem, és a táplálékot kerestem, amelyért abban a pillanatban tudtam, hogy ölni is képes lennék. És abban a pillanatban, mintha csak valaki figyelt és erre várt volna, egy csukló jelent meg előttem. Hidegrázósan reszkettem, és mielőtt mozdulni próbáltam volna, nyöszörgést hallottam, a saját nyöszörgésemet. Aztán suttogás hallatszott. Az én nevem. Varázsige.

Merit! Maradj nyugton! Megint elém rakták a csuklót. Ethan csuklója volt. Az ő ezüstszemébe néztem fel. Ő pedig le rám, egy szőke tincs a homlokába hullott, a szemében éhség. Felajánlom neked. Önszántamból. Lenéztem, a cinóbervörös gyöngyszemekre meredtem, amelyek lassan, nagyon lassan kettős csíkban gördültek le az alkarja bőrén. - Merit! Bal kezemmel a karjába kapaszkodtam, a jobbal a kezét markoltam meg. Ujjai a hüvelykujjam köré fonódtak. Megszorította. Leereszkedtek a pillái. Felemeltem a csuklóját, a bőrére tapasztottam az ajkamat, és éreztem, ahogy gyönyörűségében megborzong. Hallottam mélyről feltörő nyögését. Lehunytam a szemem. Merit. Ittam. A kör bezárult. Amikor magamhoz tértem, oldalamon összegömbölyödve feküdtem a hűvös, puha sötétben. Megismertem az illatot - Mallory házában voltam, a régi hálószobámban. Fogadni mertem volna rá, hogy kirúgtak a Cadoganből. Pislogni kezdtem, óvatosan a mellkasomhoz nyúltam, a bordáimban a fájdalom tompa sajgássá szelídült. De a sötétség - és az azt betöltő milliónyi hang és illat hirtelen fojtogatóvá vált, mintha bezártak volna. Pánik tört rám. Visszafojtottam a szipogást, és a sűrű sötétségben meghallottam a saját, fényért könyörgő kiáltásomat.

Aranyló derengés világította be a szobát. Pislogva próbáltam alkalmazkodni a fényhez, és megláttam Ethant, aki a párnás fotelben ült az ággyal szemben, élére vasalt öltönyben, keresztbe vetett lábbal, és épp akkor húzta vissza a kezét a mellette álló asztalon lévő lámpáról. - Jobban vagy? A fejem zúgott, szédelgett. A szám elém tettem a kezem. Kásás hangon figyelmeztettem: - Azt hiszem, rosszul leszek. Egy szemvillanás alatt felpattant, és a szoba egyik sarkából ezüstszínű szemetest húzott elő, majd a kezembe nyomta. Vonaglott minden izmom, a gyomrom összerándult, de nem tudtam S hányni. Miután percekig úgy öklendeztem, hogy a gyomrom is belefájdult, felültem törökülésbe, és a lábam között pihenő edényre könyököltem. Megkockáztattam egy pillantást Ethan felé. Csendben, keresztbe font karral, szétterpesztett lábbal állt az ágy végénél, teljesen kifejezéstelen arccal. Miután kisimítottam frufrum nedves tincseit a homlokomból, már beszélni is mertem. - Mennyi ideig nem voltam magamnál? - Mindjárt hajnalodik. Bólintottam. Ethan a zakója belső zsebébe nyúlt, előhúzott egy zsebkendőt, és odanyújtotta nekem. Anélkül vettem el, hogy ránéztem volna, megtörölgettem vele a szemem és a homlokom, aztán gombóccá gyűrtem. Mikor a szoba végre abbahagyta a forgást, letettem a szemetest a földre, felhúztam a

térdem, köré fontam a karom, és rátámasztottam a homlokomat. Csukott szemmel hallgattam, ahogy Ethan elveszi a szemetest, majd megnyikordul a fotel, és hallottam a város pislákoló zajait. Azt hiszem, a ragadozóhallás végre működésbe lépett. Koncentrálni kezdtem, hogy kizárjam a háttérzajt, próbáltam olyan szintre csökkenteni, hogy működőképes maradjak. Pár perc múlva, amikor az üvöltő hangzavar tompa zsibongássá lágyult, újra kinyitottam a szemem. - Amikor elájultál, idehoztunk, minden eshetőségre. Hát persze, gondoltam. Mi mást tehettek volna? Szerencsém volt, hogy nem szólt azonnal a Tanácsnak, nem kérte meg őket, hogy rántsanak karót, és - mivel veszélyt jelentek rá, a házra és az egész városra szabaduljanak meg tőlem. - Mi történt? Könnyek szöktek a szemembe a kín emlékére, és megráztam a fejem. - Celina. Ott volt a ház előtt. Próbára akart tenni. Megcsóváltam a fejem. - Egyetlen rúgás, Ethan. Egyetlen rúgással leterített. Pánikba estem, képtelen voltam harcolni. - Forró könnyek gördültek le az arcomon a megaláztatástól. Nem hatott a figyelmeztetés, amit az irodájában kaptam. Nem voltam jó semmire. - Pánikba estem. - Bántott téged - felelte gyengéd hangon. - Már megint. - És megint célja volt vele. Azt hiszem, azt akarta, hogy kiengedjem őt. Csend.

- Hogy engedd ki őt? Odanéztem felé. A fotelban ült, előrehajolva a térdére könyökölt, őszinteségre buzdított a testbeszéde. - Én nem... nem vagyok normális - vallottam be végre, és úgy éreztem, a teher egy része lehullik a vállamról. Valami félresikerült, amikor átváltoztattál. Egy darabig farkasszemet nézett velem, aztán különös komolysággal szólalt meg. - Kifejtenéd? Nagy levegőt vettem, letöröltem egy könnycseppet az arcomról, és mindent elmondtam neki. Elmondtam, hogy a vámpír valahogy nem egyesült velem, saját akarata és gondolatai vannak, és időnként megpróbál a hatalmába keríteni. Elmondtam, hogyan küzdöttem le időről időre, hogyan próbáltam elnyomni. És végül azt is, hogy Celina egyetlen rúgásának kínja, alaposan kigondolt szavai, az elmémben elültetett kétkedés hogyan kényszerítette a felszínre a vámpíromat. Egypercnyi csend után, miután semmit sem felelt, hozzátettem: - Nem tudom, mit mondhatnék még. Fuldokló hangot hallottam, mire felnéztem, és láttam, hogy a térdére könyökölve, tenyerébe támasztott fejjel, leomló szőke fürtjeivel rázkódik a válla. - Te nevetsz? - Dehogy! Nem nevetek - nyugtatott meg, aztán féktelen, örömteli kacagásban tört ki. Értetlenül meredtem rá. - Nem értem. Felfújta az arcát, nagyot fújt, és a hajába túrt.

- Megtámadtál. Megtámadtad a mesteredet, azt, aki teremtett, mégpedig legalább részben azért, mert a benned élő ragadozó olyan erős volt, hogy önmagában is képes volt létezni, mert valahogy nem sikerült teljesen összeolvadnia emberi lényeddel. Még csak azt sem tudom, hogy lehetséges ez biológiai, genetikai, metafizikai vagy mágikus szempontból. - Ragyogó, smaragdzöld szemmel nézett rám, és kissé lehalkította a hangját. - Azt tudtuk, hogy hatalmas leszel, Merit. Ez viszont totális meglepetés. - Révedezve meredt mögöttem a falra, mintha az emlékeket vetítené oda. Azt mondod, máskor is előfordult? Hogy a vámpír... önálló életre kelt? Bűntudatosan bólintottam, azt kívántam, bár már korábban elmondtam volna neki vagy valaki másnak. Amikor még el lehetett volna kerülni a rám váró harcot, a fájdalmat és a megaláztatást. - Az elejétől fogva - feleltem. - Amikor mi ketten először harcoltunk egymással, amikor rám tört az első szomj, amikor először találkoztam Celinával, amikor nekihajítottam a karót, amikor Catcherrel edzettem, amikor Peterrel harcoltam. De sosem... engedtem szabadjára igazán. Ethan összevont szemöldökkel bólogatott. - Ez árulkodhat valamiről. Talán arról, hogy ő, a vámpír, megunta, hogy mindig elnyomják. Talán szabad levegőre vágyott. - Nekem is ez volt az érzésem. Hallgatott, aztán remegő hangon megkérdezte: - És milyen volt?

Ahogy felnéztem rá, láttam, hogy leplezetlen kíváncsisággal mered rám. - Olyan volt, mintha... - Töprengtem. A takaró egyik szálát piszkálgattam, ahogy megpróbáltam szavakba önteni, aztán megint felpillantottam. - Olyan volt, mintha életemben először vennék levegőt. Mintha... belélegezném az egész világot. Ethan sokáig nézett rám szótlanul, végül annyit mondott: - Értem. A következő kérdésen jó darabig tanakodott. - Azt mondtad, Celina provokált, talán éppen ezt a reakciót próbálta kiváltani belőled. Honnan tudhatta? Előálltam az elméletemmel. - Amikor a Redben jártam, Morgan klubjában, és először kerültem szemtől szembe Celinával, éreztem, hogy kipuhatol. Ugyanúgy, ahogy te az irodádban, miután beszámoltam neked a találkozásról. Talán megérzett valamit? Hogy valami nem stimmel a kémiámmal? -Hm. Magam köré fontam a karom. - Gondolom, ezúttal engedtem a káprázatának. Olyan könnyűszerrel irányított; megkerestette velem Ethant, rávett, hogy őt hibáztassam minden bántásért és zavaromért. Bármennyire szerettem volna őt okolni azért is, hogy elhidegültem Morgantől és Mallorytól, még én is beláthattam, hogy ezekhez semmi köze nem volt. Erről csak én tehettem. - Minél erősebb az egyén akarata - felelte Ethan -, annál kevésbé fogékony a káprázatra. Korábban ellenálltál

neki. Az övének is, az enyémnek is. Ám ezúttal kínok között voltál, és kellemetlenséged támadt Malloryval. Ráadásul azt hiszem, Morgannel sem éppen... a legjobb a kapcsolatotok. Bólogattam. - Gyenge pillanatunkban elérhet minket a káprázat. Nem akarok témát váltani, Merit, de amíg ki voltál ütve, úgy tűnt, mintha részben újraélnéd a változást - tette hozzá. A hidegrázás, a láz. A fájdalom. Ethan nyilván jól tudta, milyen az átalakulás. Arra is rájött, amire végre magam is ráébredtem. Hogy hiába estem át a háromnapos átváltozáson, valahogy nem fejeződött be teljesen. És arra is volt egy tippem, hogy miért. - Nem estem át újra rajta - feleltem. - Ez volt a teljes első alkalom, legalábbis most fejeződött csak be. Kérdő pillantással kapta fel a fejét. Én pedig válaszoltam; elmondtam, mire jutottam. - Amikor első ízben estem át a változáson, el voltam kábítva. Miután megharaptál, ittál belőlem, és megitattál, elkábítottál. Az arca kifejezéstelen lett, a szeme az erdők zöldjére tompult. Le sem véve róla a tekintetemet, folytattam: - Tudok róla, hogy más vámpírok átalakulása nem olyan volt, mint az enyém. Én nem emlékszem mindarra, amire ők. Még akkor is kábult voltam, amikor visszaküldtél Malloryhoz. Azért, mert még nem tértem teljesen magamhoz attól, amit adtál nekem. És bármi történt is ma, sokkal jobban emlékszem mindenre, mint első alkalommal.

Többek között arra, hogy kaptam a véréből. Hogy első ízben ittam közvetlenül valaki másból. Vért szívtam Ethanből, úgy kapaszkodtam a karjába, mintha az lenne a ballaszt, ami még a földön tart. Mindvégig ezüstös szemét kerestem, ahogy ittam, ahogy sírtam, ahogy megborzongtam az elkerülhetetlen gyönyörűségtől, a whiskymeleg eszenciától, amely még mindig ott folyt azt ereimben, amely meggyógyította a tőle szerzett a sebeimet, és kitörölte belőlem Celina támadásának fájdalmait. A fájdalmat kitörölte, az emlékeket viszont nem. - Elkábítottál - jelentettem ki újra. Mindkettőnket tisztelt annyira, hogy bólintson egyet alig észrevehetően, inkább csak a szemét hunyta le válaszul -, de ennyi is elég volt. Aztán egy hosszú, néma percig csak nézett rám. Ezúttal nem a ház ura meredt rám, csak a férfi, a vámpír. Nem „Suliivan", nem Nagyúr, csak Ethan és Merit volt ott. - Nem akartam, hogy érezd, Merit - mondta lágyan. Megtámadtak; nem egyezhettél bele. Nem akartam, hogy át kelljen élned. Nem akartam, hogy emlékezned kelljen rá. Fürkészve kutattam a tekintetét, és úgy találtam, ez az igazság. Még ha nem is a teljes igazság. - Akárhogy is történt - feleltem halkan -, elvettél tőlem valamit. Luc egyszer azt mondta, hogy a változás mindhárom napja olyan, mint valami beavatás. Rettenetes, de nagyon fontos. Egyfajta kötelék, amit meg tudok osztani a többi beavatottal. Nekem ez kimaradt. És emiatt maradt meg köztünk a távolság. Felvonta a szemöldökét, de nem tiltakozott.

- Nem vagyok olyan, mint ők - folytattam. - És ezt ők is tudják. Már így is elég távol kerültem tőlük, Ethan, az erőmmel, a szüleimmel, a mi kettőnk nyakatekert kapcsolatával. Nem ugyanúgy néznek rám. - Lesütöttem a szemem, és combomba dörgöltem izzadt tenyeremet. Eddig sem volt így, és a mai este után még kevésbé lesz. Nem vagyok már ember, de olyan sem vagyok, mint ők. Nem egészen. És azt hiszem, elég jól tudod te is, hogy milyen ez. Félrekapta a tekintetét. Némán üldögéltünk, ide-oda vándorolt a pillantásunk, csak egymásra nem. Talán percek teltek el, mire újra ránéztem, ő pedig bűntudatosan kapta le rólam újra a tekintetét. Úgy gondoltam, azért a bűntudat, mert arra kényszerültem, hogy újra átéljem az élményt, de azért is, mert jó szándékból ugyan, de első alkalommal miatta nem mehetett végbe a teljes átalakulás. Bármi miatt volt is, ezen már nem lehetett segíteni. Bármi is vezérelte, lezárt ügy volt, az új problémák pedig sokkal égetőbbek. - Tehát most mihez kezdünk? Felnézett, zöld szeme azonnal nagyra nyílt. Talán meglepte, hogy nem forszírozom tovább a témát, hogy hagyom az egészet. És mi mást tehettem volna? Vádaskodjak, amiért megpróbálta megkönnyíteni az átváltozást? Kárhoztassam a mulasztásáért? És ami a legfontosabb, azt firtassam, miért tette? - Fogalmam sincs - felelte, és újra felvette a vámpírmester hivatalos hangját, megint megtörve azt, ami kettőnk között történt. - Amennyiben ez valóban a befejezetlen átalakulás miatt történt, és most már

bevégződött a folyamat, meg kell néznünk az erőidet, fel kell mérnünk. Ami pedig Celinát illeti, ez pluszbónusz lett volna neki a Breckenridge-féle kis játékához. Háborút kirobbantani alakváltók és vámpírok között, ráadásul előnyt kovácsolni abból, hogy a Cadogan-ház őrzője biológiailag... labilis. Megcsóválta a fejét. - Muszáj elismernünk, hogy milyen remek szervező, és kiválóan vezényli le a terveit. Az a nő mesteri cselszövő, valóságos drámaíró. Tudja, hogyan készítse elő a terepet, elkészíti a kis Goldbergmasináját, aztán megnyomja a gombot, és hagyja, hogy mi, többiek játsszuk le neki az egészet - újra rám pillantott. - És folytatni fogja, amíg a háború szélére nem sodor minket, akár az emberekkel, akár az alakváltókkal. Folytatni fogja. - Amíg itt van, amíg nem tudjuk félreállítani, folytatni fogja - helyeseltem. - Márpedig nem állíthatjuk félre, amíg a GT nem fogja fel, kiféle-miféle. - Törődj bele, Merit, hogy csakúgy, mint Harold, a többiek is nagyon jól tudják, ki és mi ő. És elfogadják. Bólintottam, és megdörzsöltem a karom. Ethan sóhajtva egyenesedett ki a fotelban. Kényelembe helyezte magát, lábát keresztbe vetette. - Na és visszatérve a legutóbbi forgatókönyvére, miért küldött vissza hozzám? - Hogy végezzek veled? Vagy hogy akár te, akár Luc végezzetek velem? - Ha megöltél volna, azzal kikerülök a képből. Egy vámpírmesterrel kevesebb áll az útjában. Kapóra jött volna neki, ha én nem vagyok. Ha pedig nem vagy elég

erős, hogy legyűrj, úgy gondolhatta, bármilyen büntetést szabok is ki számodra, azzal félreállítalak az útjából. Újabb hallgatás, miközben gondosan kerültem a kérdést, hogy tényleg, mit is tartogat nekem büntetésül. Ethan törte meg a csendet. - Tehát, Őrző, mi a következő kérdés? - Azonosítani kell a szövetségeseit - feleltem. - Valahol laknia kell, talán pénzelői vagy egyéb kapcsolatai vannak, akik visszahozták Chicagóba. Ki kell derítenünk, kiken keresztül tevékenykedik, és miért hagyják neki. - Végignéztem Ethanön. - Vérszomj? Hírnév? Pozíció abban az új világban, amit tervez? Vagy mindig is a szövetségesei voltak? - A Navarre-ra gondolsz. - Lágyan csengett a hangja, szokatlanul gyengéden, és igaza volt. Igen nyugtalanító gondolataim támadtak a Navarre jelenlegi urát illetően, de bizonyíték híján nem dobhattam oda áldozatul Ethan elé. - Nem tudom. - Talán át kellene gondolnunk a pozíciódat. Felpillantottam rá. - Hogy érted? - Jelenleg a házból védelmezed a házat. A birtokon őrjáratozol, a többi őrrel együtt dolgozol, a Kánont tanulmányozod. Azt a szerepet és felelősséget ruháztuk rád, amit történelmileg minden őrző betöltött. A várhoz voltak kötve, fizikailag védelmezték, ám tanácsot is adtak a mesternek, a szekundánsnak és a gárdakapitánynak biztonsági, politikai, stratégiai kérdésekben. - Megrázta a fejét. - A világ azonban igencsak más hely lett azóta. Egy

kontinenssel odébb székel az irányító testületünk, és több ezer mérföld távolságból tartjuk a kapcsolatot a többi vámpírral. Már nem csupán a saját birtokainkat védjük, a nagyvilágban próbáljuk megvetni a lábunkat felnézett rám. - Ezúttal tágítottunk a szerepeden, legalábbis társadalmi szempontból, a város nagyobb szelete szerepelt benne. Még homályos, hogy mit arathatunk ezzel a stratégiával. Bár a jelek szerint sikerült elejét vennünk a Breckenridge-féle válsághelyzetnek, Nicholas továbbra is aggodalomra adhat okot. Nyilvánvaló az ellenségessége, és azt hiszem, nem hihetjük el, hogy ezt a problémát végleg elintéztük. - Akkor mit javasolsz? - Úgy gondolom, odakinn lenne szükségünk rád, az utcákon, nem a birtok őrzésénél. Leginkább akkor remélhetjük, hogy a vámpírok ellenállnak Celina lázítási terveinek, ha mi is alulról szervezzük a taktikánkat. Felkelt, és elindult az ajtó felé. - Beszélnem kell még Luckal, majd együtt alakítjuk ki a stratégiát. Amiről persze engem csak később tájékoztatnak, gondoltam. - Ethan, és mi lesz azzal... amit tettem? - Megkapod a büntetésedet. Ez kikerülhetetlen. Kissé gyorsabban vágta rá, mint megnyugtató lett volna. Görcsbe rándult a gyomrom, de nem lepődtem meg. Nem venné ki túl jól magát egy ilyen főcím: MESTERÉRE TÁMADT A VÁMPÍR, ha csak nem követi az, hogy SZIGORÚAN MEGBÜNTETTÉK. - Tudom - válaszoltam. - Ha ez számít valamit, sajnálom.

- Részben én is - mondta. - De részben örülök is, hogy így alakult. Talán ettől... tisztázódik néhány dolog. Ha úgy értette, hogy köztünk tisztázódik valami, én kételkedtem ebben, de azért rábólintottam. - Kiteszel a Cadogan-házból? Ezen a válaszon tovább kellett gondolkodnia. Több megfontolást igényelt, talán politikai értékelést is. Stratégiát. Szórakozottan dörgölte a nyakát töprengés közben, de végül megrázta a fejét. Nem tudtam, megkönnyebbülhetek-e vagy sem. - Maradsz a Cadoganben. Mára itt maradsz, estére viszszajössz. Az első dolgod az legyen, hogy megkeresel. A feladataidat viszont át kell gondolnunk, és edzeni is fogsz... de ezúttal nem Catcherrel. Arra van szükséged, hogy egy vámpír készítsen fel, olyasvalaki, aki megérti a ragadozó vonzását, aki segíthet féken tartani, mondjuk úgy: a ragadozóösztöneidet. - Ki lesz az? Pislogni kezdett. - Azt hiszem, én - válaszolta, aztán az ajtó kinyílt, és újra becsukódott, ő pedig eltűnt. Egy pillanatra még a csukott ajtóra meredtem. - Bassza meg! - ez volt az egyetlen, amit mondhattam. Tudtam, hogy ki lesz az, még mielőtt kinyílt volna az ajtó, még mielőtt bekopogott volna - a folyosóról beszüremlő, vattacukor illatú parfüm üdeségéből. Ahogy bekukkantott, egy kék hajtincs jelent meg az ajtó és a félfa között. - Még mindig zúg a fejed? - Még mindig lángoló, kék szarsággal akarsz hajigálni? Megmoccant, aztán kinyitotta az ajtót, és ölelésre tárt

karral toppant be a szobába. Pizsamában volt, vagyis rövidke pólóban és túlméretezett pamutnadrágban, amely alól fehérre festett lábkörmök kandikáltak elő. - Sajnálom. Épp akkor értem vissza Schaumburgból. Már útban voltam a Cadogan-ház felé, amikor Luc felhívott, és mondta, hogy valami nem stimmel veled. - Miért voltál útban a Cadogan felé? Mallory az ajtófélfának támaszkodott. Egykor régen pár nappal azelőtt - inkább lehuppant volna mellém az ágyra. Ennek vége lett, már elvesztettük azt a könnyedén megnyugtató érzést. - Úgy volt, hogy találkozom Catcherrel, és elmegyünk beszélni Ethannel. Catchert aggasztotta... pár dolog. Nem volt nehéz lefordítani a hangjában rejlő habozást. - Velem kapcsolatban. Velem kapcsolatban voltak aggodalmai. Felemelte a kezét. - Aggódtunk érted. Catcher úgy érezte, visszafogod magad edzés közben, úgy gondolta, készül itt valami. Nagyot fújt, és végigsimított a haján. - Fogalmunk sem volt róla, hogy valamiféle bizarr szupervámpír vagy. - Mondja az, aki tűzgolyókat lövöldöz a tenyeréből. Rám emelte a tekintetét, az enyémbe meredt. Láttam benne valamit - fájdalmat vagy aggodalmat -, amit azonban tompított a vonakodása, hogy nyíltan beszéljen velem. Ettől nyugtalanító módon összeszorult a gyomrom. - Nekem sem könnyű - mondta. Bólintottam, levettem róla a tekintetem, az államat pedig az ölemben heverő párnába fúrtam. - Tudom. És tudom, hogy én léptem le. Sajnálom.

- Te léptél le - helyeselt, elrugaszkodott az ajtótól. Besüppedt alatta az ágy, ahogy mellém huppant, és törökülésbe helyezkedett. - Én pedig erőltettem ezt a Morgan-dolgot. Csak... - Mallory! - Nem, Merit! - vágott közbe. - A francba, hadd fejezzem már be! Jót akarok neked. Azt hittem, Morgan is jó. Ha nem, hát nem. Én csak... - Azt hiszed, beleszerettem Ethanbe. - És igen? Jó kérdés. - Én... nem. Nem úgy, ahogy gondolod. Nem úgy, mint te Catcherbe. Tudom, hülyeség. De van ez a dolog... ez az elképzelésem. Ez a hülye „Mr. Darcy"-dolog a nagy Őröl, aki majd meggondolja magát. Aki visszajön értem. És egy éjjel majd felnézek, és ott áll előttem. És csak néz rám, és azt mondja: „Te vagy az igazi. Mindig is te voltál." Hallgatott, aztán halkan, gyengéden megszólalt. - Lehet, hogy az a fajta srác érdemli meg, hogy foglalkozz vele, aki kezdettől fogva ott volt. A kezdettől fogva téged akart. - Tudom. Vagyis az eszemmel felfogom. Csak... Valld már be, gondoltam. Valld be, és mondd ki, legalább nem jár majd folyton a fejedben. - Sokszor nem értek egyet vele, többnyire nem értünk egyet, és meg tud őrjíteni, de úgy érzem... valahogy mégis megérint. Elismer bennem valamit. Én más vagyok, Mallory. Nem vagyok olyan, mint a többiek. És most már olyan sem, mint te. - Felnéztem rá, és egyszerre láttam szomorúságot és elfogadást a

tekintetében. Eszembe jutott, mit mondott Lindsey, és az ő szavait ismételtem el. - Ethan sem olyan, mint a többiek. Minden stratégia meg a szövegelés ellenére a szövetségekről... visszahúzódik előlük. - Előled is visszahúzódik. Nem mindig, gondoltam, és ez volt a jutalom, amiért mindig visszatértem hozzá. - Te pedig előlem húzódsz vissza, meg Morgan elől. - Tudom - feleltem újra. - Nézd, ami Morgant illeti, egyebek is felmerültek. Nem ismered a teljes sztorit. Ami azt illeti, én sem ismertem, de nemigen tudtam, készen ál- lok-e rá, hogy kitálaljak neki, hogy beszámoljak a Navarre egykori és jelenlegi mesterének még élő kapcsolatáról. - Mindegy. Amúgy is vége. - Vége? - Még előtte. Azelőtt, hogy Celina rám talált. Befejeztük. Nem mintha igazán számított volna. Nem bízott bennem, soha nem bízott. Talán a saját bizonytalansága, talán a nyomomban járó pletykák miatt, talán mert érezte, hogy soha nem voltam igazán az övé. Mallory félbeszakította merengésemet, és mint mindig, most is fején találta a szöget. - Semmire sem vágyunk jobban, mint arra, amiről tudjuk, hogy nem lehet a miénk. Bólintottam, noha nem is tudtam, rám vagy Morganre céloz-e. - Tudom. Egy percre csend telepedett a szobára. - Úgy néztél ki, mint aki meghalt - szólalt meg. Felnéztem rá, és láttam, hogy könnybe lábad a szeme.

Mégsem tudtam kinyújtani a kezem, még mindig fal volt köztünk. - Azt hittem, megöltelek - szipogta, és zavartan letörölte a könnyét. - Catchernek kellett lefognia. A vámpírok kiborultak; azt hiszem, ki akartak penderíteni minket. Ethan megnézte a pulzusodat, mondta, hogy életben vagy, és tiszta vér volt. Mindenütt véres volt. Neked is tele volt vágásokkal meg karcolásokkal az egész karod, az arcod. A szart is kivertétek egymásból ti ketten. Catcher felemelt, valaki hozott Ethannek egy inget, és mindenki beszállt a kocsiba. Elhoztam a kardodat is mutatott a sarokba, ahol valóban ott állt a katanám markolatánál a falnak támasztva. Tisztán csúsztatták a hüvelyébe, biztosan Catcher volt az, aki különös gonddal figyelt a vérrel edzett pengére. - Ő cipelt fel ide. - Catcher? Megrázta a fejét, aztán megdörgölte a szemét, és lassan végigsimított a haján, mintha le akarná rázni magáról az érzelmeket. - Ethan. Ő is velünk jött. A többiek, a vámpírok, a tieid, egy másik kocsival jöttek utánunk. Az enyémek. Valami más lettem számára. Másféle lény. - Catcher azt mondta, ki kell aludnod magad, és teljesen kigyógyulsz belőle. Lenéztem a karomra, amelyen újra makulátlan volt a bőr. Meggyógyultam, ahogy jósolta. - Szóval Ethan felhozott ide, Catcher pedig azt hiszem, velem foglalkozott, és Lindsey meg Luc, mind odalent várakoztak. - Felnézett rám. - Végig öntudatlan voltál?

Ránéztem, a legjobb barátnőmre, és nem mondtam el neki, mit tettem. Hogy részben újra átestem a változáson, és a változás ködében, vérszomjában vért szívtam valakiből. Az ő vérét. Ethanét. És hogy olyan volt, mintha hazatértem volna. Képtelen voltam ezzel foglalkozni, az egész folyamattal. - Ki voltam ütve - feleltem. Mallory csak nézett, de bólintott, talán nem vette be teljesen, de nem vitatkozott. Felsóhajtott, hozzám hajolt, és a karjába zárt. - Nem ok nélkül mondják úgy, hogy reménytelenül romantikus. - És nem józanul romantikus? - Alaposan megfontoltan romantikus. Félig kuncogni kezdtem, és letöröltem a könnyeimet. - Ennek nincs semmi értelme. - Ne csúfolódj velem! - Magához szorított, aztán elengedett. - Tűzgolyót lőttél rám! Kiütöttél. - Miattad ittam a véréből, gondoltam, de ezt nem kezdtem hangoztatni, mivel nem igazán voltam felkészülve a vallomást követő freudi analízisre. - Jogom van csúfolódni egy kicsit. - Nem tűz volt. Ez a mágia kivetülése. Egyfajta csatorna. - Mallory sóhajtva állt fel. Addig észre sem vettem, mennyire fáradtnak tűnik. Sírástól felpüffedt szeme alatt sötét karikák húzódtak. - Bármennyire is szívesen folytatnám ezt a beszélgetést, vagyis őszintén

szólva semennyire, mindjárt virrad. Mindkettőnknek aludnia kell. - Felállt, az ajtóhoz lépett, és kezével a kilincsen megtorpant. - Meg fogunk változni. Ez mindkettőnket megváltoztat. Nincs rá garancia, hogy a végén még mindig szeretni fogjuk egymást. Összeszorult a torkom, de bólintottam. - Tudom. - Megtesszük, amit lehet. - Igen. - Jó éjt, Merit! - köszönt el, azzal lekapcsolta a villanyt, és behúzta maga mögött az ajtót. Egyik kezemmel a fejem alatt, a másikkal a hasamon hanyatt dőltem, és a mennyezetre meredtem. Nem volt valami jó éjszakám. 25. FEJEZET A KIRÁLY ÉS ÉN Másnap meleg és tiszta éjszakára ébredtünk. A ház csendes volt, mikor csipogóval és karddal a kezemben lementem. Kivettem egy üveg gyümölcslevet Mallory hűtőjéből, ügyet sem vetettem az utolsó zacskó vérre, a múlt éjjeli ivás vagy egészen eltelített, vagy teljesen elvette a kedvem az ízétől. Nem mintha szörnyű lett volna. Mert egyáltalán nem volt az. Ezzel a gondolattal játszadoztam végig a fejemben, amíg dél felé vezettem - hogy mennyire nem volt szörnyű. Amint a ház elé értem, megszólalt a csipogóm. Lekapcsoltam, és a következő üzenetet találtam a kijelzőn: GYLS AZON. BLTRM.

Remek. Tehát az egész házat összehívták, hogy megvitassák a büntetésemet. Erre gondoltam abból, hogy a bálteremben tartják a gyűlést, nem valami nem is tudom, meghittebb helyen. Mint például Ethan irodájában. Ahol csak ő meg én lennénk jelen. Morogva állítottam le a kocsit, és miközben bezártam, eszembe jutott, hogy viseltes farmeromban és feszes, fekete pólómban nem vagyok épp nyilvános megszégyenítéshez öltözve. A Cadogan-féle kosztüm cafatokra szakadt; azt húztam fel, ami a Mallory házában lévő szekrényemből még a legjobb volt. Meg kellett állnom kicsit a kapunál, nem készültem fel a megaláztatásra. - Jó kis műsor volt. Felpillantottam, és láttam, hogy az egyik RDI-s őr méreget kíváncsian. - Elnézést. - Tegnap éjjel - szólalt meg a bal oldali. - Nem semmi cirkuszt rendeztél. - Nem állt szándékomban - feleltem szárazon, miközben újra a ház felé néztem. Normális körülmények között le lettem volna nyűgözve, hogy szóba elegyednek velem a rendszerint szótlan őrszemek, de nem ebben a témában. - Sok szerencsét! - szólt oda a jobb oldali. Igyekeztem olyan hálásan mosolyogni rá, ahogy csak tudtam, aztán nagy levegőt vettem, és elindultam az ajtó felé. Már hallottam is a gyűlés zajait, miközben a lépcsőn kapaszkodtam fel az emeleti bálterem felé. A földszint néma volt, de a teremből vámpírok hangja - beszélgetés, köhin- tések, csoszogás - szivárgott le.

Amikor felértem, nyitva találtam az ajtót, bent a Cadogan-vámpírok tömege. Kilencvennyolcan laktak a házban, és úgy véltem, legalább a kétharmaduk ott van. Ethan megszokott élére vasalt, fekete öltönyében állt a terem elején lévő emelvényen. Összeakadt a tekintetünk, mire felemelt kézzel intette csendre a vámpírokat. Minden fej felém fordult, minden szem rám szegeződött. Nagyot nyeltem, megmarkoltam a kardomat, amely még mindig ott volt a kezemben, és beléptem. Képtelen voltam rájuk nézni, megnézni, hogy vádló, sértett vagy rettegő arccal néznek-e rám, úgyhogy Ethanön tartottam a szemem, a tömeg pedig szétvált előttem, ahogy áthaladtam a termen. Nem tagadhattam, hogy mesterként ezt le kellett rendeznie, büntetést kellett mérnie rám azért, amit tettem, amiért - már másodízben - hívtam ki párbajra a saját házában. De tényleg szükség volt ekkora felhajtásra? Szükség volt rá, hogy a ház majdnem összes vámpírja előtt szégyenítsen meg? Az utolsó vámpírok is szétváltak előttem, és Lindsey vigasztaló tekintetével találtam szemben magam, aki együtt érző mosolyt küldött felém, mielőtt Ethan felé fordult volna. Odaléptem az emelvény elé, megálltam előtte, és felnéztem rá. Gondosan kifejezéstelen arccal nézett rám egy pillanatig, majd a tömegre emelte a szemét. Rájuk mosolygott, én pedig félreálltam, hogy ne zavarjam a kilátást. - Nem ismerős a helyzet? - vigyorodott el.

A vámpírok elismerően nevettek fel. Az arcom lángba borult. - Gondolkoztam rajta - mondta nekik -, hogy hosszasan fejtsem-e ki, miért történt az, ami az elmúlt éjjel történt. A biológiai és pszichológiai előzményeket. Azt, hogy Merit megvédett engem egy támadástól, ami saját tagunktól ért. És ha már itt tartunk, sajnálattal kell közölnöm, hogy Peter már nem tagja többé a Cadoganháznak. A vámpírok felhördültek, és suttogás futott végig a tömegen. - De ami a legfontosabb, Celina Desaulniers támadását, amely közvetlenül vezetett az itteni incidenshez. Azzal a tanáccsal vezetném be a mondandómat, hogy mind nagyon figyeljetek a környezetetekre. Bár lehet, hogy Celina egyetlen célpontot szemelt ki, az is megeshet, hogy minden Cadogan-vámpír, chicagói vámpír vagy akár házhoz tartozó vámpír ellen készül vendettára. Legyetek óvatosak, ha a házon kívül jártok. És ha bármit hallanátok a tevé-kenységével vagy a mozgásával kapcsolatban, haladéktalanul keressetek meg engem, Malikot vagy Lucot. Nem spionkodásra kérlek titeket. Csak arra, hogy legyetek óvatosak, és ne játsszátok el a halhatatlanság ajándékát. Disszonáns mormolás futott végig a termen: „Nagyúr". - Most pedig térjünk a tárgyra - folytatta, és újra rám pillantott. - Nem tudom, van-e értelme annak, ha közlöm veletek, hogy én megbízom Meritben. Hogy annak ellenére, hogy kétszer is kihívott, megmentette az életemet, és felbecsülhetetlen értékű szolgálatot tett ennek a háznak.

Erőt kellett vennem magamon, hogy ne üljön ki az arcomra a döbbenet, hiszen nem semmi volt ez a kijelentés egy sereg olyan vámpír előtt, akik látták, mit műveltem. - Erről ti magatok döntőtök. Ő a testvéretek, és nektek kell határoznotok, levonnotok a következtetéseket, ahogy a ház bármely más tagjával szemben tennétek. Most, hogy ezt elmondtam, persze nehéz lehet dönteni, hiszen alig áll módotokban találkozni vele. Oké, az első rész tetszett, de nem repestem az örömtől attól, hogy hová lyukadhat ki. - Felhívták rá a figyelmemet, hogy áldásos lenne afféle ismerkedési estet rendezni a házak között, hogy társasági keretek közt találkozhassatok egymással, megismerkedhessetek munkátok vagy kötelességeitek körén kívül is. Lindsey, gondoltam. Az áruló. Fogcsikorgatva sandítottam hátra rá, ahol ott állt vigyorogva. Felém is intett az ujjaival. Megjegyeztem magamban, hogy az első adandó alkalommal megkapja a magáét. - Így hát - folytatta Ethan, mire megint magára vonta a tekintetemet - azért, hogy Merit jobban értékelhesse a vámpírokat, akiknek a védelmére felesküdött, hogy jobban megismerhesse minden testvérét és azok is őt, úgy döntöttem, kinevezem a Cadogan-ház... társasági elnökének! Lehunytam a szemem. Nevetségesen enyhe büntetés, tudtam persze. De azzal együtt tökéletesen megalázó.

- Természetesen Helen és Merit együtt is szervezhetnek olyan fogadásokat, amelyeken minden meghívott nagyon jól fog szórakozni. Ez már kegyetlenség volt. És ha hinni lehetett szarkasztikus tónusának, ő is nagyon jól tudta. Újra kinyitottam a szemem, és láttam, hogy mélységes önelégültséggel mosolyog, mire úgy kellett visszatartanom az ajkamon formálódó szitkokat. - Nagyúr - hajtottam fejet háládatos hódolattal. Ethan kétkedve húzta fel a szemöldökét, karba fonta a kezét, és újra végigpásztázta a tömeget. - Én vagyok az első, aki elismeri, hogy ez nem a... legkielégítőbb büntetés. A vámpírok kacajra fakadtak. - Ám jelen pillanatban nem áll módomban felfedni mindazokat a részleteket, amelyek befolyásolnák a véleményeteket, és ugyanarra az elhatározásra indítanának benneteket, mint amire én jutottam. De kevesen vannak, akikre rá merném bízni a feladatot, hogy őrzőként szolgálják ezt a házat. És ő az egyetlen, akit erre a feladatra jelöltem ki. Meg is marad a pozíciójában, és itt marad, a Cadogan- házban. Újra elvigyorodott, ezúttal azzal a pajkos, kisfiús bájjal nézett rájuk, ami bizonyára megdobogtatta minden nőnemű alattvalója szívét. - Emellett pedig mindent megtesz majd, hogy gondoskodjék róla, hogy ahogy mondani szokás, „nincs még egy olyan buli, mint a Cadogan buli"! Akaratlanul is kicsúszott a számon egy kétkedő horkantás, de a mesteréért bolonduló tömeg hangosan huhogott egyetértésében. Mikor a leghangosabb

üdvrivalgás is elhallgatott, közölte velük, hogy elmehetnek, és egy egyhangú, udvarias „Nagyúr!" után kisorjáztak a teremből. - Az alkotmány tiltja a kegyetlen és rendkívüli büntetést - jegyeztem meg, amikor lelépett a pódiumról. - Mit? - kérdezte nagy ártatlanul. - Hogy kirángatlak a könyvtárból? Úgy vélem, épp ideje volt, Őrző. - Most, hogy valódi, eleven vámpír lettem? - Úgy valahogy - felelte szórakozottan, és gondterhelt arccal előhúzott a zsebéből egy mobiltelefont. Kinyitotta, és ahogy átfutotta az üzenetet, ami a kijelzőn várta, kifejezéstelen lett az arca. - Gyerünk! - csak ennyit vetett oda. A többi vámpír mögött hátramaradt Lindsey rám kacsintott, ahogy elmentem mellette. - Te mondtad, hogy jó lenne egy ismerkedési est - súgta oda. - És megmondtam, hogy akar téged. - Megkapod még a magadét, Szöszi! - fenyegettem meg a mutatóujjammal, és követtem Ethant ki a teremből. Meg sem szólalt, miközben átsiklott a vámpírok között a lépcsőn, le a földszintre, egyenesen a bejárathoz. Kíváncsian, katanával a kezemben követtem a lépcsőre. A kapu előtt egy limuzin állt. - Ki az? - álltam meg mögötte. - Gábriel - felelte. - Gábriel Keene. Az észak-amerikai központi falka vezére. Jeff egyszer azt mondta róla, hogy ő az alfák alfája. Amikor kinyílt a limuzin ajtaja, és csizmás lábával a járdára lépett, meg is értettem, miért. Gábriel magas volt, izmos, és sugárzott belőle a férfiasság. Sűrű, napszítta, szőkésbarna haja a vállát

verte. Áradt a magabiztosság a tartásából, könnyed járásából. Feszes farmert és motoroscsizmát viselt, és még a fülledt tavaszi estén is becipzározott bőrdzsekit. Jóképű volt, szinte kegyetlenül jóképű, borostyánszínű szeméből csaknem kábítóan sugárzott az erő. Olyan férfi volt, aki már bizonyította, amit kellett, most pedig cselekvésre szánta el magát, népe vezetésére, népe védelmére. - Több mint háromezer alakváltó van az észak-amerikai központi falkában - súgta oda Ethan, miközben a felénk tartóra, az alakváltóra szegezte a szemét. - És ő köztük a vezér, az alfahím. Az amerikai falkák autonómok, úgyhogy minden szempontból ő a királyuk. Politikailag Dareiosz megfelelője. Bólintottam, és le sem vettem Gábrielről a szemem. Újabb alak bukkant elő a limoból, egy bájos, barna nő, aki Gábriel mögé állt, és finom, jeggyűrűs kezét egyértelműen gömbölyödő hasára tette. Feszes pólót és halásznadrágot viselt, rózsaszín körmű lábain pedig papucsot. Sötét haját kusza kontyba fogta a feje tetején, tincsei az arcába hullottak. Nem volt kifestve, de nem is volt szüksége rá. Üde volt, rózsás arcában halványzöld szempár ült, méhcsípte ajka gyengéd mosolyra húzódott. Egész egyszerűen bűbájos volt. Úgy gondoltam, ő lehet Tonya, Gábriel felesége. A férfi kézmozdulata is erről árulkodott - hátranyúlt, megfogta a felesége kezét, ujjai közé fűzte ujjait a gömbölyű pocakon, mintha a gyermekét dédelgetné. - Suliivan - szólalt meg, amikor végigjöttek az úton, és megálltak előttünk.

Ethan biccentett. - Keene. Ez Merit. Ő az őrzőnk. Gábriel szájának sarka vigyorra húzódott. - Tudom, hogy kicsoda. Mintha csak sebezhető pontját akarná feltárni, hogy szemügyre vehessem, úgy fordult, hogy Tonya mellette álljon, ne mögötte. Úgy gondoltam, jelképes gesztus, és nagyon nem vámpírokra valló, hogy így maga mellé emeli a családját. - Ő Tonya. - Még mindig egymásba fűzték az ujjaikat, miközben a hüvelykujjával megsimogatta Tonya hasát. És Connor. Rámosolyogtam. - Örülök, hogy megismerhetem. Dallamos, lágy hangja volt, parányi déli akcentus csörgedezett benne. - Én is szívből örülök, Merit. Amikor visszapillantottam Gábrielre, azon kaptam, hogy engem néz kéken-zölden örvénylő szemével, és esküdni mertem volna, hogy azokban a szemekben ott volt a föld és a létezés a maga teljességében. Mint Nickében is. Csak bámultam hipnotikus árapályukat, és hirtelen megértettem, mi a különbség köztünk. A vámpírok az éjszaka, a fagy, a holdfényes épületek, az üres, sötét utcák teremtményei. Az alakváltók világa a föld, a napfény, a napperzselte szavannák, a térdig érő fű. Mi szállunk; ők száguldanak. Mi elemzünk; ők cselekszenek. Mi iszunk; ők falnak. Nem ellenségek, de mások.

Nem tudtam, képtelen voltam vitatni ezt a tudást. - Uram - szólaltam meg a suttogásnál is halkabban, miközben még mindig nem tudtam levenni róla a szemem. Szívből jövően nevetett fel, én pedig pislantottam, és a varázs megtört. De a jelek szerint még nem végzett velem. Odahajolt hozzám, és azt suttogta: - Semmi szükség formaságokra, cicuskám. Gyakorlatilag egy család vagyunk mi ketten, te meg én, minden dráma dacára. - Felegyenesedett, és összevont szemöldökkel meredt a szemembe. Olyan érzésem volt, mintha átlátna rajtam, túllátna rajtam, valamilyen jövőbe, amit magam nem vehetek ki. A levegő bizsergetni kezdett, varázserő folyt körül minket. - Hát nem elveszítjük őket mindig? Fogalmam sem volt, mit jelenthet ez a rejtélyes kijelentés, vagy mit is felelhetnék rá, úgyhogy csendben maradtam, és hagytam, hogy átlásson rajtam. Hirtelen kitisztult a levegő, és ő újra kihúzta magát. - Bassza meg! Mi mást csinálhatnánk, mint hogy csináljuk, nem igaz? Visszafordult Tonyához, megszorította a kezét, a kérdés tehát költői volt. Mikor újra felénk fordult, Ethanre nézett. - Visszajövünk. A Falka összegyűlik, és úgy terveztük, hogy Chicagóban találkozunk. Bizonyára hallottad a pletykákat, de az irántad való és a néped iránti tiszteletből személyesen is közölni akartam. Arról is tudok, hogy van néhány drámai esemény mostanában, amiért elnézést kérek.

Megvárta, míg Ethan óvatosan rábólint, mielőtt folytatta volna. - És majd beszélni szeretnék veled bizonyos előkészületekről a konferenciánkkal kapcsolatban, ha ráérsz. - Rám irányította a tekintetét. - A biztonsággal kapcsolatos elő-készületekről. Szinte hallottam, hogyan csikorognak Ethan fejében a fogaskerekek, miközben azt fontolgatta, milyen hasznosnak bizonyulhatok. - Természetesen - felelte. Gábriel Ethanre biccentett, aztán megint rám nézett. Elismerést olvastam ki a szeméből, de fogalmam sem volt róla, hogy miért. - Majd jelentkezem - mondta, azzal sarkon fordult. Tonya hátára tette a kezét, és visszaballagtak a kocsihoz. Bemásztak, a limuzin ajtaja újra becsukódott, és már el is húztak. - Mit mondott? Ethanre pillantottam. Nyilvánvaló kíváncsisággal billentette félre a fejét. Ha akartam volna, akkor sem tudtam volna a kotnyeles kis vámpír orrára kötni az információkat. Gábriel megjegyzései teljességgel érthetetlenek voltak, úgyhogy aligha avathattam be őt. - Valami olyasmit, hogy ő meg én egy család vagyunk. Ethan felvonta a szemöldökét. - Egy család? Ez meg mit jelentsen? - Én csak elismételtem - vontam vállat. Egy darabig még kint álldogáltunk a ház terjedelmes tömbje előtt, előttünk a sötét, nyári éjszaka. Bármi is járt a fejében, nem osztotta meg velem. Én azon

töprengtem, amit Gábriel az elkerülhetetlen veszteségről mondott. Tudtam, hogy közeledik, tudtam, hogy vár rám, és hogy a mellettem álló zöld szemű ördögfajzat valószínűleg nem akar kimaradni belőle. De mivel aznap már nemigen tehettem semmit, leráztam magamról a kissé nyomasztó érzést, visszafordultam az ajtó felé, és faképnél hagytam őt. Pár perccel később a szobámban találtam valamit, ott hevert a keményfa padlón. Egy újabb karmazsinpiros boríték, ugyanaz a súlyos fajta, ugyanolyan, mint az előző. Felvettem, kinyitottam, és csakúgy, mint legelső alkalommal, ám most elefántcsontszínű kártyát húztam ki belőle. Az elején ugyanaz állt, mint a legelsőn: MEGHÍVÓ. Ám ezúttal ahogy megfordítottam a lapot, a hátulján megtaláltam a részleteket: Buckingham szökőkút, éjfélkor Egy teljes percig meredtem a kezemben lévő lapocskára, mielőtt visszatettem a borítékjába, és az órámra pillantottam. Tizenegy negyvenet mutatott. Fogtam a kardomat, és az ajtó felé indultam. Egy rejtélyt már megoldottam. Akár meg is nézhetném, milyen újabb zűrbe keveredhetek.