Chloe Neill. Chicagoland 1 A lányok olykor harapnak

Chloe Neill Chicagoland 1 A lányok olykor harapnak

1 . FEJEZET AZ ÁTVÁLTOZÁS Április eleje Chicago, Illinois Először azon gondolkodtam, nem karmikus büntetés-e. Csak nevettem a megjátszós vámpírokon, aztán valamiféle kozmikus megtorlásként magam is az lettem. Vámpír. Ragadozó. Újonc az Egyesült Államok tizenkét vámpírházának egyik legrégebbikében. És nemcsak egy lettem közülük. A legjobbak egyike. De előreszaladtam. Hadd kezdjem azzal, hogyan is lettem vámpír - a történet néhány héttel a huszonnyolcadik születésnapom előtt kezdődik, aznap éjjel, amikor befejeződött az átváltozás. Egy limuzin hátsó ülésén ébredtem három nappal azután, hogy megtámadtak, miközben a Chicagói Egyetem parkján sétáltam át. Nem emlékeztem a támadás minden részletére, de ahhoz elegendő dolgot tudtam felidézni, hogy örüljek, hogy élek. Hogy megdöbbentsen, hogy élek. A limuzin hátuljában szorosan lehunytam a szemem, és próbáltam rendezni a támadás emlékképeit. Lépéseket hallottam, amelyeket a harmatos fű tompított, mielőtt valaki megragadott volna. Sikítoztam és rúgkapáltam, próbáltam szabadulni, de letepert. Természetellenes ereje volt - természetfeletti ereje és olyan ádáz vérszomjjal harapott a nyakamba, hogy nem sok kétségem maradt felőle, ki az. Mi az. Vámpír.

De bár összemart bőrt és izmot, inni nem ivott, ugyanis nem maradt rá ideje. Minden előjel nélkül hagyta abba és ugrott félre, majd elfutott az udvart szegélyező épületek között. Miután a támadóm elmenekült, a nyakamhoz emeltem a kezem, és éreztem a ragacsos meleget. A látásom elhomályosult, de azért elég tisztán láttam az ujjaimon a borvörös foltokat. Aztán mozgás támadt körülöttem. Két férfi jelent meg. Tőlük ijedt meg a támadóm. Egyikük hangja aggodalmasnak tűnt. - Gyors volt. Sietned kell, Nagyúr. A másik rendíthetetlenül magabiztos volt. - Majd elintézem. Felhúzott, és mögém térdelt, karjával megtámasztotta a derekamat. Kölniillata volt - tiszta és szappanszagú. Próbáltam moccanni, tiltakozni, de az ájulás kerülgetett. - Maradj nyugton! - Bájos. - Igen - helyeselt. Szívni kezdte a sebet a nyakamon. Újra összerándultam, mire megsimogatta a hajam. Maradj nyugton! Nagyon kevésre emlékszem a következő három napból. Szinte nem is tudom, milyen érzés volt az a genetikai átalakulás, ami vámpírrá változtatott. Még most is csak maréknyi emlékképem van róla. Mélyről jövő, tompa fájdalom - a hullámaitól összegörnyedtem. Dermesztő hidegség. Sötét. Egy élénkzöld szempár. A limuzinban a nyakamat és vállamat csúfító sebek után tapogatóztam. A vámpír, aki megtámadott, nem végzett

tiszta munkát - úgy tépte fel a nyakamon a bőrt, akár egy kiéhezett vadállat. De a bőr most már sima volt. Semmi heg. Semmi dudor. Semmi kötés. Elhúztam a kezem, és a tiszta, sápadt bőrre meredtem - és a rövid, tökéletesen meggypirosra festett körmeimre. A vér eltűnt - és találkozhattam egy manikűrössel. Valahogy leküzdöttem a szédülést, és felültem. Más ruhákat viseltem. Előtte farmer és póló volt rajtam, most pedig fekete koktélruha, szűk fazonú, amely a térdem alá ért, valamint nyolccentis sarkú fekete cipő. Tehát ott voltam én, a huszonhét éves áldozat egy koktélruhában, amely nem is az enyém. Akkor és ott már tudtam, hogy én is egy lettem közülük. A chicagolandi vámpírok közül. Nyolc hónapja kezdődött az egész egy levéllel, egyfajta vámpírmanifesztummal, amelyet a Sun-Times és a Tribüné közölt, majd országszerte átvették a lapok. Sokan ugra- tásnak vélték, legalábbis a rákövetkező sajtótájékoztatóig, amelyen hárman is megmutatták a fogukat. A pánik után négynapos villongás kezdődött a szeles városban. Az emberek rettegtek a vámpírapokalipszistől, és rengeteg konzervet halmoztak fel. Végül a szövetségiek is közbeléptek, és megszállottan filmezték és vetítették a kongresszusi meghallgatásokat, hogy a vámpírok létezésének minden egyes részletét megismerhessék. Es bár maguk álltak ref-lektorfénybe, a vámpírok hallgattak - a szélesebb nyilvánosság csak a fogakban, a vérszívásban és az éjszakai jövésmenésben lehetett biztos. Nyolc hónap elteltével néhány ember még mindig félt.

Mások megszállottak lettek. Az életmóddal, a halhatatlanság csábításával, magukkal a vámpírokkal kapcsolatban. Különösen pedig Celina Desaulniers, a káprázatos chicagói vámpírnő érdekelte őket, a jelek szerint ő vezényelte le a vámpírok megjelenéseit, és a kongresszusi meghallgatások első napján lépett színre. Celina magas volt, karcsú és éjfekete hajú, és aznap olyan feszes fekete kosztümöt viselt, mintha szó szerint ráöntötték volna. A külsejétől eltekintve nyilvánvalóan okos és eszes volt, és tudta, hogyan csavarja az ujja köré az embereket. Csak egy példa: az idahói rangidős szenátor megkérdezte, mi a terve most, hogy a vámpírok megmutatkoztak. Dallamos hangján előadott válasza azóta szállóigévé vált: „Kihasználom a sötétséget." A húszéves múlttal rendelkező kongresszusi veterán olyan buján kába pillantással mosolygott rá, hogy a képe a New York Times címlapjára került. En viszont közel sem így reagáltam, csak megvetően elkapcsoltam a tévét. Kigúnyoltam őket, őt, a manírjaikat. És cserébe olyanná tettek, mint ők. Hát nem rohadt egy dolog a karma? Most pedig hazaküldtek, de már máshogyan. A változások ellenére, melyeket testemnek kellett kiállnia, felturbózták a testem, megtisztítottak a vértől, levetkőztettek és a maguk képére formáltak. Megöltek. Meggyógyítottak. Átváltoztattak. Az az aprócska mag, a bizalmatlanság magja, amit teremtőim iránt éreztem, szárba szökkent.

Még mindig szédelegtem, amikor a limuzin megállt a Wicker Park egyik téglaépülete előtt. Itt éltem a lakótársammal, Malloryval. Nem álmos voltam, inkább kábult, köd borult a tudatomra, mégpedig olyan sűrű, hogy át kellett gázolnom rajta. Talán valami gyógyszer vagy az átváltozás mellékhatása. Mallory a tornácon állt, vállig érő jégkék haja a bejárat feletti csupasz villanykörte fényében ragyogott. Aggodalmasan festett, de mintha várt volna rám. Majommintás ílanelpizsama volt rajta. Rögtön gondoltam, hogy későre járhat. Kinyílt a limuzin ajtaja, én pedig a ház felé néztem, majd egy fekete uniformist és sapkát viselő férfi arcába, aki bekukkantott a hátsó ülésre. - Hölgyem! - nyújtotta várakozóan a kezét. A tenyerébe csúsztattam a kezem, és ráléptem az aszfaltra, bokám megremegett a tűsarkúban. Ritkán hordtam magas sarkút, a farmer volt az én egyenruhám. A doktori képzésen nemigen kellett más. Hallottam, hogy becsukódik egy ajtó. Másodpercek múltán egy kéz markolt a könyökömbe. Tekintetem végigvándorolt a sápadt, karcsú karon felfelé, a hozzá tartozó szemüveges arcig. A karomat fogó nő rám mosolygott, a nő, aki nyilván a limó első üléséről szállt ki. - Szervusz, drágám! Itthon vagyunk. Besegítelek, majd elrendezünk. A kábaság engedelmessé tett, és mivel amúgy sem volt okom vitatkozni, biccentettem az ötvenes évei vége felé járó nőnek. Praktikus, acélszürke frizurája volt, karcsú alakjára csinos kosztüm simult, és a tartása

kötelességtudó magabiztosságra utalt. Ahogy elindultunk a járdán, Mallory óvatosan lejjebb lépett a lépcsőn egy fokot, majd még egyet. - Merit? A nő megpaskolta a hátamat. - Minden rendben, drágám. Csak egy kissé kába. Helen vagyok. Te pedig nyilván Mallory. Mallory bólintott, de nem vette le rólam a szemét. - Bájos lakás. Beljebb kerülhetnénk? Mallory megint bólintott, és visszament a lépcsőn. Utánaeredtem, de a nő megszorította a karomat, és megállított. - Meritnek szólítanak, drágám? A vezetékneveden? Rábólintottam. Megadóan elmosolyodott. - Az új életre keltek egyetlen nevet használnak. A tiéd akkor Merit, ha így szólítanak. Csupán a házak mesterei tarthatják meg a vezetéknevüket. Ez csak egy szabály a sok közül, amelyeket észben kell tartanod. - Azzal összeesküvő módjára hajolt hozzám. - Es ha valaki megszegi a szabályokat, azt a deklasszálással egyenértékűnek tartják. Gyengéd intése mintha szikrát lobbantott volna a fejemben; mintha zseblámpával bevilágítottak volna a sötétbe. Rápislogtam. - Egyesek azt tartják deklasszálásnak, ha a beleegyezésük nélkül változtatják át őket, Helen. A szája mosolygott, de a szeme nem. - Azért lettél vámpír, mert meg kellett menteni az életedet, Merit. Beleegyezésről szó sem volt. -

Malloryra pillantott. - Talán meginna egy pohár vizet. Adok nektek egy kis időt. Mallory bólintott, Helen pedig évezredesnek tűnő bőrszütyőjével bement mellette a házba. Egyedül lépkedtem fel a lépcsőn, de Mallory mellett megtorpantam. Kék szeme könnyben úszott, ívelt ajka megremegett. Rendkívülien, klasszikusan csinos volt, épp ez volt az oka, hogy kék italporral színezte a haját. Szerinte ettől lesz egyedi. Az biztos, hogy szokatlan, de nem rossz egy reklámszakembernek, akinek a kreativitás a cégére. -Te... - megrázta a fejét, aztán újra kezdte. - Három napja! Nem tudtam, hol vagy. Mikor nem jöttél haza, felhívtam a szüléidét. Apukád azt mondta, majd ő elintézi. Azt mondta, ne hívjam a rendőrséget. Valaki felhívta, azt mondták, megtámadtak, de jól vagy. Gyógyulófélben. Azt mondták apukádnak, hogy hazahoznak, ha készen állsz. Pár perce engem is hívtak. Azt mondták, hazafelé tartasz. - Hevesen átölelt. - A szart is kiverem belőled, amiért nem hívtál! - Mai hátrahúzódott, és tetőtől talpig végigmért. - Azt mondták, hogy... átváltoztattak. Bólintottam; majd' kicsordult a könnyem. - Szóval vámpír lettél? - kérdezte. - Azt hiszem. Éppen felébredtem, vagy... nem is tudom. - Másképp érzed magad? - Olyan... lassúnak. Mallory magabiztosan bólogatott. - Valószínűleg a változás hatása. Állítólag megeshet. Majd rendeződik. - Mallory csak tudta; velem ellentétben követte a vámpírokat érintő híreket.

Halványan rám mosolygott. - Azért még mindig Merit vagy, nem igaz? Bizarr, de valami bizsergetőt éreztem a levegőben, ami legjobb barátnőmből és lakótársamból áradt. Valami elektromosságfélét. De még mindig álmos és kába voltam, és elhessegettem ezt a valamit. - Attól még önmagam vagyok - feleltem. És reméltem, hogy így is van. A barna téglás ház Mallory nagy-nagynénikéjé volt egészen négy évvel ezelőttig, a haláláig. Mallory gyerekkorában vesztette el a szüleit autóbalesetben, és megörökölte a házat meg mindent, ami benne volt: a keményfa padlót takaró bazári szőnyegektől az antik bútorokon át a virág- vázás olajfestményekig. Nem volt valami elegáns, de otthonos, az illata is otthonos citromillatú bútorápoló, süti, porlepte meghittség. Ugyanúgy illatozott, mint három nappal azelőtt, de észrevettem, hogy a szag valahogy áthatóbb. Dúsabb. Talán a kiélesedett vámpírérzékek tették? Mikor beléptünk a nappaliba, Helen már a kockás kanapénkon üldögélt keresztbe tett lábbal. Előtte a dohányzóasztalon egy pohár víz. - Gyertek csak be, kisasszonyok! Foglaljatok helyet! mosolygott ránk, miközben megpaskolta a kanapét. Malloryval összenéztünk, és leültünk. Én Helen mellé. Mallory a dívánnyal szemben, a hozzáillő kétszemélyes fotelben foglalt helyet. Helen odanyújtotta nekem a vizespoharat. Az ajkamhoz emeltem, de mielőtt belekortyoltam volna, megtorpantam. - Ehetek-ihatok mást is... a véren kívül?

Helen gyöngyözően kacagott. - Hát persze, aranyoskám. Ehetsz, amit csak akarsz. De szükséged lesz a vérre is a tápanyagtartalma miatt. Felém hajolt, és ujjbegyével megérintette csupasz térdemet. - Me-rem állítani, hogy élvezni fogod! - Úgy ejtette ki a szavakat, mintha valami szaftos kis titkot osztott volna meg velem, botrányos pletykát a szomszédról. Kortyoltam egyet, és felfedeztem, hogy a víznek még mindig vízíze van. Visszatettem a poharat az asztalra. Helen a térdére csapott, majd megajándékozott minket ragyogó mosolyával. - Nos, térjünk a tárgyra, rendben? - Azzal beletúrt a lábánál heverő táskába, és előhúzott egy szótár méretű, bőrkötéses könyvet. A mély burgundivörös borítón dombornyomásos aranybetűk álltak: Az észak-amerikai házak kánonja, kézikönyv. - Benne van minden, amit tudnod kell, hogy beléphess a Cadogan-házba. Persze ez nem a teljes Kánon, lévén az igen terjedelmes sorozat, de az alapokat lefedi. - Cadogan-ház? - kérdezte Mallory. - Komolyan? Rápillantottam, aztán Helenre. - Mi az a Cadogan-ház? Helen szarukeretes szemüvege fölül vetett rám egy pillantást. - Ebbe a házba fognak kommendálni. Ez az egyik a három chicagói vámpírházból, Navarre, Cadogan és Grey. Kizárólag a házak urainak kiváltsága az új vámpírok átvál-toztatása. Téged a Cadogan mestere változtatott át... - Ethan Suliivan - vágta rá Mallory.

Helen helyeslően bólogatott. - így van. Felhúzott szemöldökkel pillantottam Malloryra. - Tudod, az internet - mondta. - El lennél ámulva! - Ethan a ház második ura. Peter Cadogant követte a sötétségbe, hogy úgy mondjam. Ha csak a mesterek hozhatnak létre új vámpírokat, nyilván ez az Ethan Suliivan volt ott az egyetem parkjában, a vámpír, aki a második menetben harapott meg. - Ez a házdolog... - kezdtem. - Mi ez, valami vámpírklub, vagy mi? Helen a fejét rázta. - Ennél azért bonyolultabb. A világ minden törvénytisztelő vámpírja egy-egy házhoz tartozik. Az Egyesült Államokban jelenleg tizenkét ház létezik, ezek közül a Cadogan a negyedik legrégebbi. - Eközben még jobban kihúzta magát, úgyhogy gondoltam, afféle zászlóvivője is egyben a Cadogan-háznak. Átnyújtotta a könyvet, ami nyomott vagy öt kilót. Az ölembe tettem, igyekeztem elosztani a súlyát. - Természetesen nem kell bemagolnod a szabályokat, de a bevezető részeket tanácsos elolvasnod, és legalább futólag meg kell ismerkedned a tartalmával. És persze ha konkrét kérdésed van, megkeresheted a könyvben. Mindenképpen olvasd el a kommendációról szóló részt! - Mi az a kommendáció? - A beavatási szertartás. Ekkor leszel a Cadogan-ház hivatalos tagja, és esküt teszel Ethan Sullivannek, valamint a többi Cadogan-vámpírnak. És ha már itt

tartunk, rendszerint a javadalmazást is két héttel az eskütétel után kezdjük folyósítani. Csak pislogtam. - Javadalmazást? Ismét a szemüvege felett pillantott rám. - A fizetésedet, drágám. Idegesen, fojtott hangon nevettem fel. - Nekem nem kell fizetés. Tanulok. Tanársegéd vagyok. Kapok fizetést. A posztgraduális képzés harmadik évében jártam, és a középkori romantikus irodalomról szóló disszertációm harmadik fejezeténél tartottam. Helen összevonta a szemöldökét. - Édesem, nem mehetsz vissza az iskolába. Az egyetem nem vesz fel vámpírokat a hallgatói közé, még kevésbé alkalmazza őket. Ránk még nem vonatkozik a munka tör-vénykönyve. Már elintéztük, a zűrzavar elkerülése végett kiírattunk, úgyhogy nem kell aggódnod a... A szívem a fülemben dörömbölt. - Hogy érti, hogy kiírattak? Helen arca ellágyult. - Merit, te vámpír vagy. Cadogan-aspiráns. Nem folytathatod az eddigi életedet. Mielőtt befejezhette volna, már ajtón kívül voltam, csak a hangja visszhangzott a fülemben, miközben felrohantam a dolgozószobánkként szolgáló emeleti szobába. Megrángattam az egeret, hogy életre keltsem a gépet, behoztam egy keresőt, és bejelentkeztem az egyetem szerverére. A rendszer felismert; a megkönnyebbüléstől enyhült a gyomromban a szorítás. Aztán behoztam az adataimat.

Két napja megváltoztatták a státusomat. Úgy szerepeltem, mint aki „nincs hallgatói jogviszonyban". Megfordult velem a világ. Visszamentem a nappaliba, hangom reszketegen tört át a növekvő pánikon, ahogy Helenhez fordultam. - Mit csináltak? Nem volt joguk hozzá, hogy kiírassanak az iskolából! Helen újra a táskájába nyúlt, és bosszantó nyugalommal húzott elő egy papírlapot. - Mivel Ethan érzése szerint a jelen körülmények... egyediek, a következő tíz munkanapon belül megkapod a fizetésedet a háztól. Már el is intéztük az átutalást. A kommendáció a hetedik napodra van tervezve, vagyis hat nap múlva. Ha hívatnak, megjelensz. A ceremónián Ethan majd kijelöli a posztodat a házban. - Rám mosolygott. - Talán valami PR-munka lesz, tekintettel a családod kapcsolataira a városban. - Ajaj, asszonyom! Rossz húzás volt felhozni a szülőket - mormolta Mallory. Igaza volt. Ennél rosszabbat nem is mondhatott volna. A szüleim nem tartoztak a kedvelt témáim közé. De legalább ezzel eléggé sokkolt ahhoz, hogy felrázzon a kábulatból. - Azt hiszem, ezzel végeztünk is - szólaltam meg. - Ideje indulnia. Helen felhúzta az egyik szemöldökét. - Ez nem a te házad. Nagyon bátor volt részéről egy újdonsült vámpírral kikezdeni. De most az én terepemen voltunk, és szövetségesem is volt. Gonosz vigyorral fordultam Malloryhoz.

- Mi lenne, ha kiderítenénk, tényleg csak mítosz-e a vámpírmítosz? A vámpírokat nem kell meghívni, hogy másnak a házába léphessenek? - Imádom a gondolkodásmódodat! - jelentette ki Mallory, azzal felkelt, az ajtóhoz ment, és kinyitotta. Helen - szólalt meg azt akarom, hogy menjen el a házamból. Valami felkavarodott a levegőben, hirtelen szellő áramlott ki az ajtón, amely felborzolta Mallory haját - a karom pedig libabőrös lett tőle. - Ez hihetetlen faragatlanság - mondta Helen, de azért felkapta a táskáját. - Olvasd el a könyvet, írd alá a papírokat! A hűtőben van vér. Idd meg... kétnaponta fél litert. Kerüld a napfényt és a nyárfakarókat, és jelentkezz, ha hívatnak. - Elindult az ajtó felé, és hirtelen, mintha porszívót kapcsoltak volna be, a lépcső tetejére hussant. Az ajtóhoz rohantam. Helen a legfelső lépcsőfokon állt, döbbent zavarban. Egy pillanat múlva lesimította a szoknyáját, megigazította a szemüvegét, fürgén sarkon fordult, és lesétált a limóhoz. - Ez nagyon faragatlan volt! - kiáltott vissza. - Ne higgyétek, hogy nem szólok róla Ethannek! Úgy integettem neki, mint egy szépségkirálynő - alig moccanó, begörbített kézfejjel. - Szóljon csak, Helen - hepciáskodott Mallory. - És egyúttal mondja meg, hogy azt üzenjük, menjen a francba! Helen felém fordult, a szeme ezüstösen villogott. Mármint természetellenesen ezüstösen. - Méltatlan vagy rá! - sziszegte.

- Csak épp nem egyeztem bele - helyesbítettem, és olyan erővel vágtam be a súlyos tölgyfa ajtót, hogy a zsanérok is beleremegtek. Miután kavicscsikorgás jelezte a limó indulását, az ajtónak döntöttem a hátam, és Malloryra néztem. Ő visszabámult rám. - Azt mondták, egyes-egyedül voltál az éjszaka közepén az egyetem parkjában! - nyilvánvaló haraggal öklözött a karomba. - Mégis mi a francot képzeltél? Azt hittem, most tör ki belőle a pánik, amit el kellett viselnie, a bizonytalanságot, hogy nem tudta, hogy hazajövök. Összeszorult a torkom, tudtam, hogy várt rám, hogy aggódott értem. - Dolgom volt. - Az éjszaka közepén?! - Mondom, dolgom volt! - dühösen emeltem fel a kezem. - Úristen, Mallory, nem az én hibám! - Remegni kezdett a térdem. Pár lépést hátráltam a kanapéig, és leültem rá. Elöntött a mindeddig elfojtott félelem, iszonyat és felháborodás. Az arcomat a tenyerembe temettem, és potyogni kezdtek a könnyeim. - Nem én tehetek róla, Mallory. Mindenem odavan... az életem, a suli... és nem én tehetek róla. Éreztem, hogy besüpped mellettem a díványpárna, és egy kar öleli át a vállamat. - Ó, istenem, sajnálom. Ne haragudj! Kikészültem. Jézusom, annyira megijedtem, Mer! Tudom, hogy nem a te hibád. - Mindvégig ölelt, amíg hüppögtem, a hátamat simogatta, míg a sírástól csuklani kezdtem. Az életem, az emberségem végét gyászoltam.

Sokáig üldögéltünk ott a legjobb barátnőmmel. Zsebkendővel kínált, miközben felidéztem azt a keveset, amire emlékeztem - a támadást, a másodszorra érkező vámpírokat, a hideget és a fájdalmat, a homályos utat a limuzinban. Mikor már kiszipogtam magamból minden könnyet, Mallory kisimította a hajamat az arcomból. - Minden rendben lesz. Megígérem. Reggel betelefonálok az egyetemre. És ha nem mehetsz vissza... majd kitalálunk valamit. Addig is felhívhatnád a nagyapádat. Biztosan tudni akarja, jól vagy-e. Megráztam a fejem; még nem álltam készen erre a beszélgetésre. A nagyapám mindig feltétel nélkül imádott, de hát mindaddig ember voltam. Még nem készültem fel rá, hogy próbára tegyem a viszonyunkat. - Anyuval meg apuval kezdem - ígértem. - Aztán hadd terjedjen el a hír. - Gyáva - vádaskodott Mallory, de annyiban hagyta. - A ház, legalábbis gondolom, hogy ők voltak, felhívott engem, de nem tudom, kit kerestek még meg. Elég tömör volt a hívás. „Meritet két napja megtámadták az egyetemen. Hogy megmentsük az életét, vámpírt csináltunk belőle. Ma éjjel megy haza. Még kábult lehet az átalakulástól, úgyhogy legyen szíves, maradjon otthon, és legyen mellette az első, érzékeny időkben. Köszönjük." Hogy őszinte legyek, úgy hangzott, mintha gépi szöveg lett volna. - Szóval ez az Ethan Suliivan egy olcsójános - vontam le a következtetést. - Ezt is felírjuk a listára, hogy miért is nem szeretjük.

- És mi lenne az első? Hogy vérszívó éji lénnyé változtatott? Bánatosan bólogattam. - Kétségkívül az az első. - Megmozdultam, és ránéztem. - Olyanná tettek, mint ők. Ő tett olyanná, ez a Suliivan. Mallory csalódottan nyögött fel. - Tudom. Olyan kicseszettül irigy vagyok. - Mai a paranormális jelenségek nagy tanulmányozója volt; amióta csak ismertem, mindig odavolt az agyaras és rémisztő lényekért. A szívére tette a kezét. - Én vagyok az okkultista a családban, és mégis téged, az irodalmár bölcsészcsajt változtatják át. Ettől még Buffy is kiakadna. Habár - tette hozzá - rohadt jó kutatási alany leszel. Felhorkantam. - Miféle kutatási alany? Ki a fene vagyok egyáltalán? - Merit - vágta rá szívmelengető meggyőződéssel. Csak épp afféle Merit 2.0. És meg kell mondanom, hogy a telefonhívástól függetlenül ez a Suliivan nem mindenben olyan olcsójános. A cipője Jimmy Choo, a ruhája meg kifutóra kívánkozik - csettintett a nyelvével. - Téged is úgy öltöztetett fel, mint egy fotómodellt. És komolyan, jól nézel ki, Mer. Hogy jól, az relatív, gondoltam. Végignéztem a koktélruhán, végigsimítottam a selymes, fekete szöveten. - Nekem tetszett, aki voltam, Mai. Nem volt ugyan tökéletes az életem, de jól megvoltam vele. - Tudom, édesem. De talán ez is tetszeni fog. Efelől kétségeim voltak. Elég komoly kétségek. 2 . FEJEZET

A GAZDAGOK SEM JOBBAK CSAK A KOCSIJUK A szüleim újgazdag chicagóiak voltak. Nagyapám, Chuck Merit, harmincnégy évig állt a város szolgálatában zsaruként - a déli körzetben járőrözött, míg a nyomozati osztályra nem került. Valóságos legenda volt a chicagói rendőrségen. De míg rendes, középosztálybeli fizetést hozott haza, a családban nem jól mentek a dolgok. A nagyanyám gazdag családból jött, mégis visszautasította basáskodó, régi chicagói pénzes apja örökségét. Bár ő döntött így, apám a nagyapámat hibáztatta, amiért nem úgy nevelkedett, ahogy szerinte kijárt volna neki. A képzelt árulás és a zsarufizetés miatt szűkölködő gyerekkor miatt az lett az életcélja, hogy annyi pénzt halmozzon fel, amennyit csak lehet - minden egyéb rovására. És nagyon-nagyon jól ment neki. Az apám ingatlanbefektetési cége, a Merit Properties városszerte kezelt irodaépületeket és társasházakat. Ezenkívül benne volt a nagy hatalmú Chicagói Fejlesztési Tanácsban is, amely a város üzleti életének képviselőiből állt, és a nemrégiben újraválasztott polgármesternek, Seth Tate-nek nyújtott tanácsokat városrendezési és -fejlesztési kérdésekben. Apám igen büszke volt erre, és gyakran utalt Tate-hez fűződő kapcsolatára. Őszintén szólva azt gondoltam, ez csak a polgármesterre vet rossz fényt. Chicagói Meritként felnőve persze a névvel járó előnyöket is élveztem - nagy ház, nyári táborok, balettórák, szép ruhák. De míg anyagilag nagy haszonnal járt mindez, a szüleim, főleg az apám, nem voltak a legérzőbb szívű emberek. Joshua Merit

örökséget akart hagyni maga után, pokolba minden egyébbel. Tökéletes asszonyt akart, tökéletes gyerekeket és tökéletes pozíciót Chicago társadalmi és pénzügyi elitjében. Nem csoda, hogy a nagyszüleimet viszont imádtam, mert ők felismerték a feltétlen szeretet jelentőségét. El sem tudtam képzelni, hogy apám örömmel fogadná új vámpírlétemet. De hát nagylány voltam már, úgyhogy miután lemostam a könnyeimet, a kocsimba ültem - egy régi kocka-Volvóba, amire úgy kapartam össze a pénzt és elhajtottam Oak Park-beli otthonukig. Mikor megérkeztem, a ház előtti ívelt behajtón parkoltam le. Az épület tömbszerű, ultramodern betonkocka volt, teljesen elütött a környező kifinomultabb, középnyugati stílusú házaktól. Pénzen nyilván nem lehet ízlést venni. Odasétáltam a bejárathoz. Mielőtt bekopoghattam volna, már ki is nyílt. Felnéztem. Zord szempár pillantott le rám a nyüzüge, fehér pasas majd' kétméteres magasságából. - Merit kisasszony! - Jó estét, Peabody! - Pennebaker. - Én is azt mondtam. - Persze jól tudtam a nevét. Pennebaker, a komornyik volt apám első nagy vétele. Pennebaker a „ne kíméld a pálcát" elvét vallotta a gyereknevelésről, és mindig apám pártját fogta szaglászott, fecsegett, és általában nem tartott meg magának egyetlen apróságot sem a szerinte lázadó gyerekkoromból. Igazából valószínűleg az átlagosnál kevesebb volt a rovásomon lázadásban, viszont a

testvéreim tökéletesek voltak. Charlotte nővérem egy szívsebészhez ment hozzá, és potyogtatta a gyerekeket, Róbert bátyámat pedig épp arra idomították, hogy vegye át a családi üzletet. Egyedülálló huszonhét éves doktoranduszként hiába tanultam az ország egyik legjobb egyetemén, csak másodosztályú Merit lehettem. Most pedig nagy csúfsággal érkeztem haza. Beléptem, a hátamon éreztem a légmozgást, ahogy Pennebaker határozottan becsukta mögöttem az ajtót, aztán elém vágott. - A szülei az első szalonban tartózkodnak - zengte. Már várják. Túlságosan aggódnak a hogyléte miatt. Édesapját azzal aggasztja, hogy - nézett le rám megvetően - efféle ügyekbe keveredik. Persze megsértett, de úgy döntöttem, nem helyesbíteni a félreértést. Természetesen nem én akartam az átváltoztatást, viszont úgysem hitt volna nekem. Elsétáltam mellette, végigmentem az előcsarnokon a szalonig, és belöktem a lengőajtót. Anyám, Meredith Merit, felemelkedett az egyik zömök, komor szófáról. Még este tizenegykor is magassarkú volt rajta vászonruhával, nyakában pedig gyöngysor. Szőke haja tökéletes frizurában, szeme halványzöld. Anyu kinyújtott karral sietett hozzám. - Jól vagy? - hosszú körmű keze közé fogta az arcomat, és végigmért. - Rendben vagy? Udvariasan mosolyogtam. - Jól vagyok. - Ahogy ők értették, ez igaz is volt. Hozzám hasonlóan magas, vékony, gesztenyebarna hajú és kék szemű apám a szemközti díványon ült, még mindig öltönyben a késői időpont ellenére. Lehúzott

olvasószemüvege fölött pillantott rám, mintha csak Helentől tanulta volna, de ember létére nem volt kevésbé hatásos a vámpírnál. Behajtotta az újságot, amit olvasott, és maga mellé tette a díványra. - Vámpírok? - Egyetlen szóba sikerült tömörítenie kérdést és szemrehányást. - Az egyetemen támadtak rám. Anyám nagy levegőt vett, a mellkasához kapott, és az apámra nézett. - Joshua! Az egyetemen! Emberekre támadnak! Az apám nem vette le rólam a szemét, de láttam rajta, hogy meglepődött. - Megtámadtak? - Megtámadott egy vámpír, de egy másik változtatott át. - Felidéztem magamban azt a pár szót, amit hallottam, a félelmet Ethan Suliivan társának a hangjában. - Azt hiszem, az első elfutott, a másodszorra érkezők pedig attól féltek, hogy meghalok. - Nem egészen így volt. A másik tartott tőle, Ethan Suliivan pedig teljesen biztos volt benne. És abban is, hogy így megváltoztathatja a sorsomat. - Két csapat vámpír? A Chicagói Egyetemen? Vállat vontam, mert magam is csodálkoztam ezen. Apám keresztbe tette a lábát. - És ha már itt tartunk, az isten szerelmére, mi a fenét kerestél egymagadban az egyetemen az éjszaka kellős közepén? A gyomrom égni kezdett. Düh, talán csipetnyi önsajnálattal vegyülve. Egyáltalán nem volt ismeretlen ez az érzés, ha az apámmal volt dolgom. Ilyenkor általában jámboran viselkedtem, féltem, hogy ha emelt

hangon válaszolok, a szüleim elmondják régi vágyukat, azt, hogy ők másféle gyereket szerettek volna. De hát mindent a maga idejében, nem igaz? - Dolgoztam. Horkantásával bőven eleget mondott. - Dolgoztam - ismételtem meg huszonhét évem összes magabiztosságával. - Épp néhány papírért mentem, amikor megtámadtak. Nem én választottam, és nem az én hibám volt. Szétmarcangolta a torkomat. Apám végigpásztázta nyakam makulátlan bőrét, és kétkedőnek tűnt - isten ments, hogy egy Merit, egy chicagói Merit ne legyen képes kiállni magáért -, de azért folytatta: - Es ez a Cadogan-ház. Régi, de nem annyira, mint a Navarre. Mivel én még egy szót sem szóltam a Cadogan-házról, feltételeztem, hogy az említette, aki felhívta. És nyilván apám is végzett egy kis kutatómunkát. - Nem sokat tudok a házakról - ismertem be, és arra gondoltam, hogy ez Mallory terepe. Apám arckifejezése nyilvánvalóvá tette, hogy nem elégedett a válaszommal. - Csak ma este jutottam haza - védekeztem. - Egy órája tettek ki a háznál. Nem tudtam, hogy szólt-e valaki, vagy azt hiszed, bajom esett, úgyhogy átugrottam. - Felhívtak minket - felelt szárazon. - A háztól. A lakótársad... - Mallory - vágtam közbe. - Mallorynak hívják. - Szólt, hogy nem mentél haza. A háztól hívtak, és közölték, hogy megtámadtak. Felhívtam a nagyapádat és a testvéreidet, úgyhogy nem kellett értesíteni a

rendőrséget. - Kicsit elhallgatott. - Nem akarom ebbe bevonni őket, Merit. Attól függetlenül, hogy apám vonakodott kivizsgáltatni a lánya elleni támadást, a sebhelyek azóta eltűntek. A nyakamhoz értem. - Azt hiszem, kicsit késő lenne a rendőrséghez fordulni. Apám, akit láthatólag nem nyűgözött le törvényszéki analízisem, felkelt a díványról, és felém lépett. - Keményen dolgoztunk, hogy a semmiből felküzdjük magunkat. Nem vagyok hajlandó végignézni, hogy megint lerombolják. - Elvörösödött az arca. Anyám, aki közben mellé lépett, megérintette a karját, és halkan megszólította. A „megint" hallatán dühbe gurultam, de legyűrtem az ingert, hogy kétségbe vonjam családunk történetének értékelését, úgyhogy csak emlékeztettem: - Nem én döntöttem úgy, hogy vámpír leszek. - Mindig is a fellegekben jártál. Mindig romantikus zagyvaságokról álmodoztál. - Gondoltam, ez a disszertációmnak szól. - Most meg ez. - Odébb sétált, egy franciaablakhoz vonult, és kibámult rajta. - Csak maradj a helyeden. És tartsd magad távol a zűrtől. Azt gondoltam, hogy ezzel vége, befejezte a dorgálást, de ekkor megfordult, és összehúzott szemmel mért végig. - És ha bármi olyat teszel, amivel beszennyezed a nevünket, úgy kitagadlak, hogy beleszédülsz! Íme az apám, hölgyeim és uraim! Mire visszaértem Wicker Parkba, újra elkeseredtem, és vörös volt a szemem. Kelet felé tartottam, és

végigbőgtem az utat. Nem is tudtam, miért lepett meg az apám viselkedése; tökéletesen összhangban állt legfőbb életcéljával: a társadalmi előrelépéssel. Halál közeli élményem, és az, hogy vérszívóvá lettem, közel sem volt olyan fontos a saját kis világában, mint az, hogy ezzel fenyegettem a pozícióját. Későre járt, mikor leparkoltam a ház melletti szűk kis garázsban - csaknem hajnali egy órára járt már. A téglaház sötét volt, a környék csendes, úgyhogy gondoltam, Mallory már az emeleti szobájában alszik. Velem szemben neki még megvolt az állása a Michigan sugárúti reklámcégnél, és reggel hétre rendszerint már benn volt a belvárosban. De mikor kinyitottam az ajtót, ott találtam a kanapén, amint üres tekintettel mered a tévére. - Ezt látnod kell - szólalt meg anélkül, hogy felpillantott volna. Lerúgtam a tűsarkút, megkerültem a kanapét, a tévéhez mentem, és rábámultam. A képernyő alján vészterhes felirat futott: A chicagói vámpírok tagadják szerepüket a gyilkosságban. Malloryra néztem. - Gyilkosságban? - Holtan találtak egy lányt a Grant Parkban. Jennifer Porternek hívták. Szétmarcangolták a torkát. Ma este találtak rá, de úgy gondolják, már egy hete megölték... három nappal azelőtt, hogy rád támadtak. - Úristen - rogytam le a kanapéra, és felhúztam a térdem. - Úgy gondolják, hogy vámpírok voltak? - Figyeld! - szólt rám Mallory.

A képernyőn négy férfi és egy nő - Celina Desaulniers jelent meg egy fapulpitus mögött. Előttük újságírók és tévériporterek hada tolongott mikrofonnal, kamerával, diktafonnal és jegyzettömbbel. Az ötfős csapat tökéletesen egyszerre lépett előre. A csoport közepén álló férfi, akinek sötét haja a válláig ért, a mikrofon fölé hajolt. - A nevem - kezdte zengő, borízű hangon -, Alexander. Ők pedig a társaim és barátaim. Mint tudják, vámpírok vagyunk. A terem villódzni kezdett, ahogy a riporterek ész nélkül kattogtatták gépeiket a csoport felé. Ők viszont szemmel láthatóan egyáltalán nem törődtek a vakukkal, és sztoikus nyugalommal, tökéletes mozdulatlanságban álltak egymás mellett. - Azért vagyunk itt - folytatta Alexander -, hogy legmélyebb együttérzésünket fejezzük ki Jennifer Porter családja és szerettei felé, és hogy ígéretet tegyünk. Minden tőlünk telhető módon támogatjuk a chicagói rendőrség és bármely egyéb bűnüldöző szerv munkáját. Felajánljuk segítségünket, és mélyen elítélünk bármely olyan tettet, amely emberéletet olt ki. Efféle erőszakra semmi szükség, és a sorainkba tartozó civilizált vámpírok régóta borzadnak az ilyesmitől. Mint tudják, bár létfenntartásunkhoz vérre van szükségünk, már régóta olyan módszerekkel élünk, amely- lyel elkerülhető az erőszak. Nem bántjuk azokat, akik nem osztoznak a szomjunkban. Gyilkosságot csak az ellenségeink követhetnek cl. És biztosak lehetnek benne, barátaim, hogy az önök ellenségei a mi ellenségeink is.

Alexander elhallgatott, de aztán élesebb hangon folytatta. - Tudomásunkra jutott, hogy a bűntett helyszínén ott találták az egyik chicagói ház medálját, a Cadoganét. - Úristen - suttogta Mallory. Én le sem vettem a szemem a képernyőről. - Bár Cadogan-házbeli társaink valóban isznak embervért - folytatta Alexander mindent elkövetnek azért, hogy a vért adományozókat teljes körűen tájékoztassák, és megszerezzék a beleegyezésüket. Chicago többi vámpírja pedig semmilyen körülmények között nem vesz magához emberi vért. Ezért véleményünk szerint, bár jelenleg ez még csupán feltevés, a medált kizárólag azért helyezték el a tetthelyen, hogy gyanúba keverjék a Cadogan-ház tagjait. Minden más állítás alaptalan feltételezés. - Azzal Alexander szó nélkül visszahúzódott társai közé. Celina lépett elő. Először hallgatott, tekintete végig pásztázta az előtte álló riportereket. Lágyan elmosolyodott, erre szinte hallani lehetett a riporterek sóhajtását. Ám ártatlan arckifejezése túlságosan is ártatlannak tűnt ahhoz, hogy hinni lehessen neki. Túl erőltetett volt. - Mindannyiunkat megrendített Jennifer Porter halála szólalt meg -, valamint a kollégáink elleni vádak. Noha a Navarre vámpírok nem isznak, tiszteljük a többi ház azon elhatározását, amely szerint gyakorolják ezt az eljárást. A Navarre-ház erőforrásai a város rendelkezésére állnak. Ez a bűntény mindannyiunkat megbotránkoztatott, és a Navarre-ház addig nem

nyugszik, amíg a gyilkost kézre nem kerítik, és el nem nyeri méltó büntetését. Celina a riportersereg felé biccentett, azzal sarkon fordult, és kisétált a képernyőről, vámpírjai pedig sorban követték. Mallory levette a hangot, és felém fordult. - Mi a fenébe sikerült belekeveredned? - Azt mondták, a házaknak semmi közük ehhez. - Ő azt mondta, hogy a Navarre-nak nincs semmi köze hozzá. Nagyon úgy tűnik, hogy kész a többi házat a farkasok elé vetni. Ráadásul ahhoz is vámpíroknak volt közük, hogy téged is majdnem megöltek. Vámpír támadt rád. Eny- nyi szemfog túl sok ahhoz, hogy véletlen lehessen. Megértettem a gondolatmenetét. - Micsoda? Úgy gondolod, hogy én vagyok a kettes számú? Hogy én lettem volna a második áldozat? - Te is vagy a második áldozat - felelte. Átkapcsolta a távirányítóval a tévét. - És úgy gondolom, rettentő nagy véletlen, hogy az egyetem udvarán estek neki a torkodnak. Nem kimondott park, de majdnem. Nézd mutatott vissza a tévére. Jennifer Porter arcképe, egy kinagyított igazolványkép töltötte be a képernyőt. Sötétbarna haj, kék szem, mint az enyém. Egy pillanatra mindketten elhallgattunk. - És ha már gyalázatos emberekről van szó - szólalt meg végül Mallory milyen volt hazalátogatni? - Mallory csak egyszer találkozott a szüleimmel, miután már nem bírtam tovább halogatni, hogy bemutassam. Épp akkor festette kékre a haját. Mondanom sem kell, hogy nem

nyűgözte le a családomat. A Merit-házban nem tolerálják a kreativitást, legyen az bármilyen ártalmatlan. Egyetlen látogatása elég volt, hogy megértsem, nem kell ezt erőltetni. Mai alig állta meg, hogy bepancsoljon egyet az apámnak. - Nem volt túl jó otthon. - Sajnálom. Megvontam a vállam. - Eleve nem voltak nagy elvárásaim, de sajnos annyira kicsik sem, mint kellett volna. - Tekintetem hosszan elidőzött az asztalkán heverő Kánonon, majd odanyúltam, és az ölembe húztam. - Azt hiszem, aggódtak, de leginkább arról kaptam szentbeszédet, hogy felbosszantottam a családot. - Felemeltem a kezemet, és drámaian suhintottam az ujjaimmal. Tudod, a chicagói Meritek. Mintha bármit is számítana. Mallory halkan horkantott. - Sajnos számít. Nézz csak bele a Tribune-be. A nagyapádhoz is elmentél? - Még nem. - Pedig kéne. - Majd elmegyek - vágtam rá ha készen állok rá. - Baromság - felelte, és felkapta a vezeték nélküli telefont a kanapé melletti tartójáról. - Inkább ő az apád, mint joshua. Es mindig fenn van. Hívd csak fel! Átnyújtotta a telefont, én megmarkoltam, és a kék, gumibevonatú gombokra meredtem. - A rohadt életbe - morogtam, de azért beütöttem a számát. A fülemhez emeltem a telefont, megszorítottam a kezem, hogy ne remegjen annyira, és magamban azon

imádkoztam, hogy értsen meg. Háromszor csengett ki, mielőtt bekapcsolt az üzenetrögzítő. - Szia, papa! - szóltam bele a sípszó után. - Merit vagyok. Csak azt akarom mondani, hogy itthon vagyok, és jól vagyok. Amint tudok, átmegyek. - Azzal letettem a telefont, és visszaadtam Mallorynak. - Végre felnőtt módra csináltad - jegyezte meg, miközben áthajolt a kanapén, hogy visszategye a telefont helyére. - Azért remélem, még mindig szét tudom rúgni a seggedet, ha élőhalott vagyok, ha nem! Megvetően horkantott. Egy pillanatig nem szólt semmit, aztán óvatosan rákezdte. - Talán valami jó is kisülhet ebből. A szemem sarkából pillantottam rá. - Mégpedig? - Mégpedig végre lefekszel valakivel. - Jézusom, Mallory! Annyira nem erről van szó! feleltem, de azért a nem létező szerelmi életemre tett megjegyzése célba talált. Mallory az egészért engem hibáztatott, azt mondta, nem teszem oda magam. Mit akart ez jelenteni? Én eljártam ide-oda. Kávézókban lógtam, elmentem a tanszéki szakestekre is. Malloryval szinte minden hétvégén elmentünk megnézni egy-egy bandát, hiszen Chicago a turnézó indie-zenekarok Mekkája. De hát a disszertációmra is koncentrálnom kellett. Gondoltam, a fiúkra utána is lesz időm. Most pedig nyilván egy (se élő, se holt) örökkévalóság. Mallory átkarolta a vállamat, és megszorított. - Nézd. Most már vámpír vagy. Vámpír - mért végig, és magába itta a Cadogan-féle átalakítás látványát. - A

stílusodon határozottan javítottak, nemsokára ott lesz neked az az egész gótikus elegancia dolog. Felhúztam a szemöldökömet. - Komolyan! Magas vagy, elegáns, jól nézel ki. Úgy nyolcvanszázaléknyi láb. - Félrebillentett fejjel vizslatta a lábamat. - Egy kicsit utállak is érte. - Neked viszont jobb a cicid - ismertem el. És mint minden egyes alkalommal, amikor a láb kontra cici kérdés felmerült, végigpillantottunk a mellkasunkon. Szemügyre vettük. Hasonlítgattuk. Az enyém is jól nézett ki, bár kicsit méretesebb is lehetett volna. Az övé viszont tökéletes. - Szóval jobb - szólalt meg végül, de csak legyintett. De nem is erről van szó. Hanem arról, hogy remekül nézel ki, és lehet, hogy téged személy szerint bosszant, de Joshua Merit lánya vagy. Mindenki ismeri a nevét. És mindennek ellenére mióta is nem randiztál, egy éve? Tizennégy hónapja, de hát ki tartja számon? - Fia pedig most fogod magad, ezzel a dögös vámpíroskodással egy egész új világ nyílhat meg előtted. - Persze, Mai. Majd telefonálok egyet. - Felemeltem a kezem, és úgy tettem, mintha telefonálnék. - Halló, apu! Itt a lányod, akit alig bírsz elviselni. Na ja, nyilván csalódtál, amiért élőhalott vagyok, de a vámpírsrácok komolyan nagyon dögösek! - Azzal letettem a „telefont". - Na nem, köszi! Nem fogok vámpírokkal randizni. Mai a vállamra hajtotta a fejét. - Édesem, te is vámpír vagy. Megdörzsöltem a halántékomat, ami kezdett lüktetni.

- Tudom, és jó nagy szívás. Nem akarok többet beszélni róla. Mallory türelmetlenül sóhajtott, de nem fűzött hozzá semmit. Visszahanyatlott a kanapéra, és egy ujjal dobolni kezdett az ölemben heverő, csukott vámpírkézikönyvön. - Elolvasod? - Talán tisztában kéne lennem az alapszabályokkal. Es mivel előttem az egész éjszaka... - De nem előttem. - Felállt és nyújtózkodott. - Aludnom is kell. Kora reggel megbeszélésem lesz. Jó szórakozást a vámpírkönyvhöz! - Jó éjt, Mai. Kösz, hogy fennmaradtál velem. - Nincs mit. Plolnap felhívom a sulidat, majd szólok, mit mondtak, hogy visszavesznek-e. - Kisétált a szobából, de kezét a tölgyfa ajtókeretre simítva visszapillantott. - Csak hogy jól értem-e, kiakadtál, hogy vámpír lettél, és utáljuk ezt a Suliivan pasit, ugye? Belelapoztam a Kánon vastag, ősöregnek tűnő lapjaiba, átfutottam a köszönetnyilvánítást és a tartalomjegyzéket, mire futó tekintetem megakadt a második fejezet címén: „Urad szolgálata". - Ó, hogyne - biztosítottam Mait. - Utáljuk. A kanapén aludtam, könyvvel a kezemben. Jóval azután, hogy Mallory felvonszolta magát, az éjszaka utolsó óráit azzal töltöttem, hogy átnéztem a Kánont. Teljesen éber voltam - a vámpírrá alakulás máris megváltoztatta a belső órámat -, legalábbis amíg napkeltekor el nem ért a fáradtság. Hajnal közeledtével szinte éreztem, ahogy felkúszik a nap, és lassan felszaggatja a látóhatárt. Ahogy felhágott, úgy nőtt az

ólmos fáradtság is. Hogy is írta Carl Sandburg a ködről? Hogy puha kis macskalábakon jár? így osont be a kimerültség is. Némán, de teljes bizonyossággal bekúszott, és súlyos bársonytakaróként borult rám. De míg az elalvás fokozatos volt, hirtelen ébredtem, és egy ősrégi, dohos takaróba bugyolálva találtam magam. Kibogoztam a tagjaimat, és ahogy felpillantottam, láttam, hogy Mallory ott ül farmerben és Cubs-mezben a fotelben, kíváncsian bámulva felém. - Múmiát csináltál belőlem? - Ablakok vannak a szobában - mutatott rá -, és túl nehéz voltál, hogy felvigyelek. Ha egész nap a napon hagylak, biztos, hogy nem kapom meg az e havi lakbért. - Felállt, közelebb jött, és végignézett rajtam. - Nem égtél le vagy valami? Ledobtam a takarót a földre, és szemügyre vettem a testemet. Még mindig a testhez simuló koktélruha volt rajtam, és a bőröm, ahol kilátszott, jól nézett ki, talán még jobban, mint az átalakulás előtt. És sokkal jobban éreztem magam, mint előző éjjel, végre elmúlt a tompaság. Egészséges, vérszívó vámpír voltam. Pfu! - Nem - ennyit mondtam, megkíméltem a belső monológtól. - Asszem, minden oké. Köszi. Mallory az ujjával dobolt a combján. - Szerintem ma éjjel arra kéne fordítanunk egy kis időt, hogy átvizsgáljunk egy kicsit. Találjuk ki, mivel van dolgunk, mik az igényeid. írd le, milyen cuccokra lenne szükséged! Szkeptikusan húztam fel a szemöldököm. Mallory kétségkívül zseniális. Hogy mást ne mondjak, közvetlenül a főiskola után landolt vezetői állásban a

McGettrick- Combsnál - szó szerint egy nappal azután, hogy lediplomázott az Északnyugatin. Azt mondta: „Mr. McGettrick, a cégnél akarok dolgozni." Mire a morcos, mindent bele típusú Alec McGettrick: „Legyen itt hétfő reggel nyolcra". De Mallory az ötletek embere volt, nem a részleteké, valószínűleg éppen ezért bizonyult olyan értékesnek Alec és csapata számára. Hogy azt javasolja, állítsak össze listát - nos, ez annyira nem rá vallott. - Jól vagy, Mal? Vállat vont. - Te vagy a legjobb barátnőm. Ez a legkevesebb, amit tehetek. - Mallory üres tekintettel meredt a falra, és megköszörülte a torkát. - Most, hogy ezzel végeztünk, a hűtő tele van vérrel, még azelőtt hozták, hogy felébredtél, és az oldalán van egy ingyenes telefonszám is, azon lehet rendelni. - Megrándult a szája, jól láthattam, hogy nevetést próbál visszafojtani. - Mit röhögsz a kajámon? Behunyta a szemét. - Tudod, milyen cég csinálja ezt a vámpírházhozszállítást? Úgy hívják, hogy „Blood4You". Nem valami eredeti, mi? Úgy értem, fogékony vásárlóközönségük van, de az isten szerelmére, vedd komolyan a marketinget! Új név kellene nekik, új imázs, új csomagolás... - elrévedt, valószínűleg lehetséges lógók és reklámfigurák táncoltak a fejében a reklámdallamra, amit kétségkívül máris kiötlött. - Na mindegy - szólalt meg végül a fejét rázva, mintha ki akarná üríteni. - Most nem dolgozom. Pontosabb hírem van, vettem egy sötétítő függönyt a szobádba.

Óriási, úgyhogy teljesen elfedi az ablakot. Most már biztonságosan tudsz durmolni, bár totál nem megy a berendezéshez - kritikus tekintettel körbepillantott a szobán. - Ez van. Mikor Mallory beköltözött, semmit nem változtatott a barna téglás házban azon kívül, hogy kijelölte a hálószobákat, feltöltötte a frizsidert, és behurcolta az elektronikát. Úgyhogy a berendezés Rosie nénis maradt. A néni komolyan vette a nevét, és minden szabad felületet virágos kis terítőkkel vagy szőnyegekkel borított. Még a tapétán is káposztafejnyi rózsák tarkállottak. - Megint csak kösz. - Ha esetleg érdekelne, tényleg aludtál. Rávigyorogtam. - Ellenőrizted? - Odadugtam az ujjamat az orrod alá. Nem tudtam, hogy lélegzel-e vagy valami módon... meghaltál. Egyes könyvek szerint azt csinálják a vámpírok... tudod, napközben. Mallory csak tudja, hiszen nagy rajongója az okkultizmusnak. Ha nem lett volna épp neki való az állás a chicagói reklámügynökségnél, vámpíroknak és hasonlóknak szentelte volna az életét. És mindez még azelőtt volt, hogy megtudta volna, valóban léteznek. A szabadidejét szánta rá. És most itt voltam neki én, a saját, külön bejáratú vámpírházikedvenc. Házi vámpír? - Úgy is éreztem, mintha aludnék - erősítettem meg, aztán felálltam, letettem a könyvet a földre kettőnk közé, és észrevettem, hogy még mindig ruhában vagyok. - Huszonnégy órája van rajtam ez a ruha.

Gyötrelmesen hosszú zuhanyra van szükségem, és át kell öltöznöm. - Kapd csak össze magad! És el ne használd a hajbalzsamomat, halott csaj! Felszisszentem, és a lépcső felé indultam. - Nem is tudom, miért bútoroztam össze veled. - Mert egyszer majd te is olyan totál menő akarsz lenni, mint én. - Persze! Arra csak a fogad fáj. Csak nevetett. - Ezzel aztán jól el fogunk szórakozni! Efelől szintén voltak kétségeim, de eleget tunyultam, úgyhogy inkább nem kezdtem el sorolni, és felbaktattam. A fürdőszobában kerültem a tükröt, attól tartottam, hogy esetleg nem látnék tükörképet. Addig álltam a zuhany alatt, míg ki nem fogyott a meleg víz, élveztem a szurkáló forróságot, és elgondolkodtam új... létemen? Helen említette az alapokat - karó, napfény, vér -, de a metafizikát kihagyta. Ki vagyok? Mi vagyok? Lélekvesztett? Halott? Élőhalott? Kényszerítettem magam, hogy legalább részben szembenézzek a dologgal; végigsimítottam a párás tükrön, és azért imádkoztam, hogy ott legyen a tükörképem. A gőz felkavarodott a kicsi helyiségben, de felfedett - vizesen, nagyrészt rózsaszín fürdőlepedőbe burkolva, nyilvánvaló-an megkönnyebbült arckifejezéssel. A tükörbe meredve próbáltam kisakkozni a többit. Sosem voltam kimondottan vallásos. A szüleim számára a templom jó ürügy volt a Prada cipők meg a legújabb

Mercedes kabrió villogtatására. De magamban mindig is spirituális voltam. Szüleim ellenére próbáltam hálás lenni mindazért, amit kaptam, azokért a dolgokért, amelyek emlékeztettek rá, milyen kis fogaskerék vagyok egy hatalmas gépezetben; a tóért egy-egy borongós, merengős napon; Elgar Felszálló pacsirtájának kecses fenségességéért; egy Cassatfestmény csendes méltóságáért a művészeti intézetben. Úgyhogy miközben csupaszon és vizesen reszkettem a tükör előtt, az ég felé emeltem a szemem. - Remélem, köztünk még mindig minden rendben. Nem kaptam választ, de hát nem is vártam. Ha válaszol, ha nem, nem számít. Epp a hit a lényeg, azt hiszem. Húsz perc múlva tisztán, szárazon, újra farmerben jelentem meg odalent. Egyik kedvenc csípőnadrágom mellett döntöttem, két vékony, egymásra húzott pólóval, az egyik fehér, a másik a szememhez illő halványkék; és Mihara Puma cipőt húztam. A százhetvenpár centimmel nem volt szükségem magassarkúra. Csak egyvalami hiányzott a teljes harci díszből, a fekete hajgumi, amit vészhelyzet esetére a jobb csuklómon hordtam. Ma viszont magas, feszes lófarokba fogtam sötét hajamat, az egyenesre vágott frufrut pedig hagytam a homlokomba lógni. Odalenn, a konyhában találtam Malloryra. A pultnál ült egy széken, előtte egy diétás kóla, kezében a Cosmo. - Na, mit tanultál múlt éjjel a vámpírbibliádból? kérdezte anélkül, hogy felpillantott volna. Felkészítettem magam a mesére, kikaptam egy üdítőt a hűtőből, felpattintottam a karikát, és lecsusszantam mellé egy székre.

- Mint Plelen mondta, az Egyesült Államokban tizenkét vámpírház van; ebből három Chicagóban. A házak szervezete olyasmi... hát, azt hiszem, mint a feudális Angliában. Csak itt báró helyett egy vámpírmester felügyel mindenre. - Ethan - jegyezte meg. Helyeslően bólogattam. - A Cadogané Ethan. Ő a ház leghatalmasabb vámpírja. A többi voltaképp a csatlósa, fel kell esküdnünk a szolgálatára, az engedelmességre, meg ilyenek. Még hangzatos titulusa is van. Mai felhúzott szemöldökkel pillantott fel. - Ő az én „Nagyuram". Mallory sikertelenül próbálta visszafojtani a nevetést, amitől végül olyan hangokat adott ki, mintha fojtogatták volna. Aztán visszatért a magazinjához. - „Nagyuramnak" kell szólítanod Ethan Sullivant? Elvigyorodtam. - Csak ha azt akarom, hogy rám figyeljen. Felhorkant. - És még? - A házak olyanok, mint a... - elhallgattam, kerestem a megfelelő hasonlatot - nagyvállalatok. Van, aki a háznak dolgozik. Őrök például, vagy PR-osok, ilyesmi. Vannak adminisztrátoraik, dokik, akik a házon kívül dolgoznak, még néhány történelmi pozíció is. Mindannyian fizetést kapnak. - Történelmi pozíciók? Kortyoltam egyet az üdítőmből. - Ethannek van egy „szekundánsa", valami másodparancsnok-féle vagy mi.

- Ó, mint Riker? Említettem már, hogy a Star Trek: Az új nemzedéket is imádta? - Naná. Meg van „Őrző" is, aki a ház valamiféle felvigyázója. - Mint a márkáké? Rábólintottam a találó metaforára. - Pontosan. Maga a ház pedig a Hyde Parkban van. Afféle kis palotára gondolj. Mallory kellően megilletődöttnek tűnt. - Hát, ha már rád támadtak, és akaratod ellenére vámpírrá változtattak, legalább gazdag és elegáns vámpír legyél. - Nem rossz érv. - Hány Cadogan-vámpír van? - Összesen háromszáznyolc. Ebből nyolcvanhatan laknak a házban. Koleszszobáik vannak, olyasmik. - Szóval ezek a vámpírok kastélyszerű kollégiumban laknak, és fizetést kapnak csak azért, mert hegyes a foguk. - Félrebillentett fejjel nézett rám. - És pontosan mennyi is az a lóvé? - Tisztességes. Jobb, mint a tanársegédi. - Mínusz a szabad akarat. - Na igen. Mai megköszörülte a torkát, a pultra tette a dobozt, összekulcsolta a kezét, és rám nézett. Úgy tippeltem, akármilyen vallomásra készül, nem fogok örülni neki. - Felhívtam az egyetemet. Ettől összeszorult a torkom.

- Mondtad nekik, hogy egyáltalán nem az én választásom volt? A pultra sütötte a szemét. - Merit, nem vesznek fel vámpírokat. Törvény szerint nem is kell nekik, és félnek a pereskedéstől, ha az egyikőtök, tudod... - ráncolta a homlokát, és legyintett egyet -, a fogak meg a harapás... Komolyan, ha Helen nem tette volna meg, az egyetem magától is kirúgott volna, ha rájönnek. A gyűlölet magja kicsírázott és szárba szökkent. - De én nem mondtam volna el nekik - makacskodtam. Honnan tudták volna meg? Átszervezhettem volna az órarendemet, esti óráim lehettek volna... Mallory megcsóválta a fejét, és komoran hajtotta fel az asztalon heverő újságot. A reggeli Tribüné volt az, a nyitott oldalon vastag, gót betűkkel szedett szó: GRATULÁLUNK! Kinyitottam. A feliratot egy egész oldalas hirdetés követte az életmód rovatban. Egy névlista - tizenkét hasábban, mindegyikben egy tucat. A szöveg így szólt: Az Északamerikai Vámpírnyilvántartó Hivatal gratulál a következő aspiránsoknak. Gyümölcsöző és kielégítő szolgálatot kívánunk! Végigfutottam a házakon: Navarre, McDonald, Cabot, Cadogan, Taylor, Lincoln, Washington, Heart, Lassiter, Grey, Murphy, Sheridan. A nevem ott szerepelt a Cadogan oszlopában. Görcsbe rándult a gyomrom.

- Pár riporter is hívott - szólalt meg halkan Mallory. Üzenetet hagytak a rögzítőn. Azt akarják tudni, milyen vámpírnak lenni. Merit-vámpírnak. - Riporterek? - megráztam a fejem, és visszalöktem az újságot az asztalra. - Ezt nem hiszem el. Nem hiszem el, hogy mit művelnek. Hogy kiadtak! - Végigdörgöltem az arcom, próbáltam visszatartani a dühömet. - Jól vagy? - kérdezte Mallory? Leejtettem a kezem, és a szemébe néztem, mert meg akartam értetni vele. - Színlelhettem volna, soha senki sem tudta volna meg. Csak annyit kellett volna tennem, hogy átteszem estére az óráimat, nem lett volna olyan nehéz. A bizottságom együttműködött volna velem. A rohadt életbe! Még csak meg sem próbálhattam! A düh sebesen, forrón, egyre erősebben növekedett. Úgy viszketett a bőröm alatt, mintha a testem egy mérettel kisebb lett volna annál, hogy benn tudja tartani. Mintha nem lett volna jó rám. Ingerülten köröztem a vállammal, és a düh csak dagadt. Szívem szerint megütöttem volna valamit. Verekedtem volna. Haraptam volna. Lassan elfordítottam a fejem, és mohó pillantást vetettem a hűtőre. - Jézusom, Merit! Visszapillantottam. Mallory szeme tágra nyílt, a keze a pult szélét markolta. Gyors, tompa, kettős dobszót hallottam, és rájöttem, hogy a szívverése az. - Mi van? Kinyújtotta az egyik kezét, de vissza is kapta. - A szemed. Az íriszed teljesen ezüstszínű.

A konyhából felrohantam a fürdőszobába, felkattintottam a villanyt, és magamra meredtem. Igaza volt. A szemem kékje ezüstfényben ragyogott, a pupilláim tűhegynyi - re szűkültek. Mallory bepréselte magát mögém az aprócska mosdóba. - Dühös lettél. Biztosan attól lesz ilyen, ha dühös leszel. Dühös vagy szomjas, helyesbítettem magamban, mivel épp a vérivás futott át a fejemen, mint stresszcsökkentő módszer. - Nyisd ki a szád! Ezüstszemem találkozott a pillantásával a tükörben. Egy pillanatig haboztam, össze kellett szednem a bátorságomat, mert tudtam, mit fogok látni. Kinyitottam a szám, és megláttam a felső állkapcsomból kinyúló szemfogakat. Megnyúltak, hegyesek és élesek lettek. Akkor kellett történnie, amikor azon gondolkodtam, hogy lerohanom a hűtőt. Nemigen tudtam, mit árul el ez arról, hogy ki vagyok, mikor észre sem vettem. Aggodalmasan, mormolva szitkozódtam. - Ezek eddig nem voltak itt. - Tudom! - vetettem oda. - Bocs, de ez nagyon király! Becsattintottam a számat, és összeszorított állkapoccsal dünnyögtem: - Nem lesz olyan király, ha egyszer téged kívánlak meg délutáni nasinak. - Olyat úgysem tennél. Könnyedén, teljes bizalommal mondta, de én nem hittem ebben ennyire. - Remélem.

Megtapintotta egy hosszú, egyenes tincsemet. - A hajad sötétebb lett. - Félrebillentett fejjel nézett. Gesztenyebarna helyett talán fekete. És a bőröd is sápadtabb. Van rajta valami... élőhalott ragyogás. A tükörképemre meredtem. Igaza volt - sötét haj, sápadt bőr, tipikus vámpír. - És még mit érzel? Erősebb vagy? Jobb a hallásod? A látásod? Valami ilyesmi? A tükörképemre pislogtam. - Ugyanazt látom, és ugyanúgy is hallok. - Eszembe jutottak a szagok a házban, a gazdagságuk. - Talán a szaglásom lett jobb egy kicsivel. És nem bombáznak az ingerek, vagy ilyesmi, de ha izgatott leszek, mintha új dolgokat érzékelnék. -Nem említettem a levegő vibrálását körülötte, sem azt, hogy ilyen új dolog volt a szívverésének hangja. Mallory az ajtófélfának támaszkodott. - Mivel csak úgy tizennyolc órája vannak első kézből tapasztalataim az élőhalottakról, csak egy ötlet, de fogadni mernék, hogy könnyen segíthetnénk ezen az ezüstszem problémán. Az jó lenne. - Hogyan? - Vérrel. Kitettük a konyhapultra egy martinispohárral, egy üdítőspohárral, egy hőmérővel, egy üveg Ilersheys csokoládészósszal és egy üveg olajbogyóval egyetemben, mivel egyikünk sem igen tudta, hogyan közelítsünk a dologhoz. Mallory egy bambusznyárs tompa végével beledöfött a zacskóba. Bugyborékolt, és az orvosi műanyag tasak behorpadt oldala lassan feltelt

levegővel. Undorodó hangot adott ki, és együtt érzőn pillantott rám. - Jézusom, Merit! Bólintottam, és ránéztem a 0-s zacskóra. A hét házhoz hozott zacskó egyikére. Minden típusból volt egy - A, B, AB és plusz még három 0-s. Gondoltam, ennek talán univerzális a vonzereje. - „Tenger, tenger mindenütt, s egy korty sincs inni sehol!" - idéztem. - Pfuj. Bölcsészcsaj! - Elnyomó cápa! - Könyvmoly! - Kék hajú hülye! - Aki mondja! - Felvette az üdítőspoharat, és felém nyújtotta. - Most vagy soha, Merit. Azt mondta, kétnaponta szükséged van fél literre. - Gondolom, csak úgy átlagban. Tudod, nagyjából heti két liter, az kétnaponta fél. És valószínűleg kaptam is egyet, mielőtt tegnap este elhoztak. Szóval nem is igazán kéne ki-nyitnom holnapig. Mallory összevonta a szemöldökét. - Még csak meg sem akarod próbálni? Ez vér, te meg vámpír vagy. Valósággal marcangolnod illene a zacskót azokkal a tűhegyes fogaiddal, hogy hozzájuthass! - Két ujja között tartva meglóbálta a levegőben a zacskót. Vér, nyami, fincsi vér! - A bíborszín folyadék ide-oda lötyögött, ahogy himbálta, kicsiny hullámokat keltve a parányi óceánban. Én meg kezdtem tengeribeteg lenni tőle. Védekezőn emeltem a kezem a hasam elé. - Tedd le azt a zacskót, Mallory!

Úgy is tett, és további perceken át bámultuk, míg fel nem néztem rá. - Szerintem egyszerűen nem vagyok éhes. Biztosan sokkal kívánatosabb lenne, ha nagyon-nagyon vágynék rá. - És valami másra nem fáj a fogad? Végigpásztáztam a hűtő tetején sorakozó gabonapelyhes dobozokat - a készlet nagyrészt Mallory előkészületeinek volt köszönhető, melyeket a beharangozott vámpírapokalipszis esetére tett. - Add csak oda a csokidarabos falatokat! A mályvacukrosat. - Máris - felelte, és lesiklott a székéről. Odament a hűtőhöz, felnyúlt, megragadta a dobozt, visszajött, és átadta. Felbontottam, belenyúltam, belemarkoltam a gabonapehelybe, aztán áttúrtam, hogy kiválogassam a mályvacukrokat, amiket be is tömtem a számba. - Te nem kérsz? - Átjön Mark - mondta óvatosan -, ha neked nem gond. Mark volt Mallory cukorfalat, de céltalan barátja. Még úgy két hetet adtam nekik. - Tőlem jöjjön. Hozass vele kínait! De ha felidegesít, lehet, hogy meg kell harapnom. - Vámpírszuka! - vágta rá Mai. Vállat vontam, és áttúrtam még egy marék pelyhet. - Csak figyelmeztetnélek, lehet, hogy totál kemény, tökös vámpír leszek. Mallory erre kivonult a konyhából, és visszakiáltott: - Ja persze, ott van egy lila mályvacukordarab az álladon, kemény, tökös vámpír!

Lehántottam magamról, aztán a hüvelykujjam és a mutatóujjam közül a mosogatóba pöcköltem. Az ilyesmi teszi egyszer tönkre a hírnevemet. Mark Perkins huszonöt évesen elhatározta, hogy átússza a La Manche csatornát. Huszonhat évesen úgy döntött, meg kell másznia a Csomolungmát. Aztán jött a Machu Picchu, a bázisugrás, szellemvadászat New Orleansban, autóverseny a utahi sós síkságokon. Malloryval ellentétben, aki ritkán tervezett előre, Mark dühödten tervezgetett. Csak épp soha nem csinált semmit. A magas, vékony alak, rövid, barna hajjal szélviharként robbant be az ajtón, a karja tele útikönyvekkel, térképekkel és két zsíros aljú papírzacskóval. - Kínai! - visította Mallory, és ahogy a fiú megjelent, az ajtóhoz is szökkent. Puszit nyomott az arcára, megragadta az egyik ételeszacskót, és a konyha felé iramodott. Én épp olvastam, úgyhogy visszatettem a könyvet a helyére a dohányzóasztalon. Mark felém biccentett, lezúdította saját könyveit a fotelbe, és Mallory után indult. - Szia, Merit! - Helló, Mark! - integettem az ujjaimmal, és feltápászkodtam a kanapéról, de mielőtt követtem volna, megtorpantam, hogy lecsekkoljam az olvasmányait. A fotelben heverő, fényes, hegyi tájat ábrázoló borítókon ez állt: A nagy kalandkönyv, Hegymászás kezdőknek és Bazi nagy svájci kaland. Nyilván a Matterhorn következett Mark listáján. Szegény, aranyos, hülye Mark.

- Agyarat növesztett, Mark! - kiáltott ki Mallory. Úgyhogy csak óvatosan! A konyha felé félúton Mark megtorpant, hátrafordult, és úgy vigyorgott, akár egy idióta. - Hát... Ez. Beszarás! Hanyagul megragadtam a másik kínais zacskót. - Szarj csak be. Hoztál garnélás wontont? Összevonta a szemöldökét. - Minek kell a vámpíroknak garnélás wonton? Beljebb kerültünk a konyhába. Letettem a zacskót a pultra, beletúrtam, és megkerestem a rákkal és krémsajttal töltött tészta papírdobozát, meg a másikat az édes-savanyú mártással. Mindkettőt felnyitottam, belemártottam egy gombócot a mártásba, és beleharaptam. Még meleg volt. Boldogan nyöszörögtem, ahogy megéreztem az ízét: édes, sós, ropogós és krémes. Ez minden, amire egy újdonsült vámpír vágyhat. - Látom, orgazmusod van - kötözködött Mallory, és elővette a saját dobozait. Felbontotta az egyiket, szétválasztotta a két pálcikát, belebámult a dobozba, kihúzott egy falat brokkolit, és csócsálni kezdte. - Szóval mióta is vagy élőhalott? - tudakolta Mark. Mallory fuldokolni kezdett. Segítőkészen hátba vágtam. - Ez a második napom - feleltem, és kivettem egy újabb darabot a sülttészta-mennyországból. - Mindeddig eseménytelen. Híres utolsó szavak... Ügy tíz perce ehettünk, amikor egyszer csak üvegcsörömpölés hallatszott elölről. Mind felkaptuk a fejünket a zajra. Egyszerre álltunk fel, de Markot és

Malloryt magam mögé intettem. Mallory szeme tágra nyílt, sejtettem, mit lát. A véremben zümmögött az adrenalin, és tudtam, hogy a szemem ezüstszínűre váltott. - Maradjatok itt! - szóltam rájuk, és átmentem a konyhán. Lekapcsoltam a villanyt, és kisurrantam a kivilágítatlan előtérbe. A házból nem hallatszott zaj, és kívülről sem hallottam semmit, fékcsikorgást, sikoltozást vagy szirénát. A fal mentén tapogatózva óvatosan beosontam a nappaliba. Az ablakot egytáblás, nagy üvegablak - kívülről bezúzták. A földön fehér papírba csomagolt tégla hevert, a papír egyik sarkát szellő emelgette. Csak szép sorjában, gondoltam, egyelőre figyelmen kívül hagytam a lövedéket, a szilánkokon taposva kitipegtem az ajtóhoz, és kilestem a kukucskálón. Üres és néma volt az előkert. Odakinn sötét volt, úgyhogy támadóink elméletileg a bozótban is lapulhattak, de tudtam, hogy nincs ott senki. Csak úgy... éreztem. Semmi hang, semmi szag, semmi jele, hogy ott járt valaki a ház előtt, a lámpa alatt, csak a kipufogógáz csípős szaga. Arra hajtottak, elvégezték, odébbálltak. Visszatértem a téglához, lenyúltam érte, hogy felvegyem, és lehúztam róla a papírszalagot. Ez állt rajta egyenetlen, fekete írással: Azt hiszed túl jó vagy nekünk, Cadogan-kurva, Legközelebb meghalsz! A fenyegetés elég világosan szólt, gondoltam, ahogy engem minősítettek „Cadogan-kurvának". De a „túl jó vagy" meghökkentett. Úgy szólt, mintha lett volna választásom - mintha én választottam volna a Cadogant a vámpírházak katalógusából. Mélységes mély tévedés

volt, és egyben jó nyom - a vandál nem ismert, legalábbis annyira nem, hogy tudja, milyen alaptalan az állítása. Hogy mennyire nem volt választásom. Mark hangja csendült fel. - Merit? Felnéztem, láttam, hogy ott állnak összekapaszkodva az ajtóban, és éreztem, hogy a mellkasom védelmezően megfeszül. Beletelt egy pillanatba - egy meglepő pillanatba -, mire rájöttem, hogy tagjaimban érzett bizsergés nem a félelem, hanem az adrenalin jele. Közelebb intettem őket. - Semmi baj. Bejöhettek. Csak az üvegtörmelékre figyeljetek! Mallory beóvakodott a szobába, és lábujjhegyen áttipegett a szilánkokon. - Jézusom, az ablak! Mi történt? - Szent szar! - jegyezte meg Mark, ahogy szemügyre vette a pusztítást. Mallory félelemtől könnyes szemmel nézett fel rám. - Mi történt? Odaadtam neki az üzenetet. Elolvasta, aztán mélyen a szemembe nézett. - Te lennél a kurva? Vállat vontam. - Feltevésem szerint igen, de a fenyegetést nem értem. Mark az ajtóhoz ment, lassan kinyitotta, és kinézett. - Nincs kinn semmi más - jelentette csak némi üveg. Visszatért, tekintete kettőnk között vándorolt. - Van valami deszkalapotok vagy ilyesmi, amit odatehetnénk az ablakra? Malloryra néztem, aki vállat vont.

- Talán a garázsban akad valami. Mark bólintott. - Megyek, megnézem. Mindjárt jövök. Miután becsukódott mögötte az ajtó, Mallory lepillantott a kezében lévő papírra. - Mit gondolsz, hívjuk a zsarukat? - Nem - feleltem eszembe idézve az atyai intelmeket. Viszont felderengett bennem egy ötlet. Visszavettem a papírt, és a zsebembe gyűrtem. - Szerintem el kellene mennünk a házba. Tíz perccel később Mark a bejárati lépcső szélén egyensúlyozva próbált az ablakra rögzíteni egy régi farostlemez táblát, Mallory meg én pedig a Flyde Park-i címmel együtt kitolattunk a garázsból. Mark nem repesett az örömtől, hogy Mallory az éjszaka kellős közepén egy vámpírbarlangot készül felkeresni, de szerintem ez nagyrészt abból eredt, hogy őt nem hívtuk magunkkal. A Mai biztonságát illető tirádái nem tűntek túl őszintének, ahogy azt az áhítatos képét néztem. Ilogy lecsitítsuk, megígértük, hogy kéznél lesz a mobilunk. Miután nyilván úgy vélte, különleges óvintézkedésekre lesz szükség, miközben kitolattunk, ő is lerohant a kihajtóra, és mikor Mallory lehúzta az utasoldali ablakot, szerencsehozó talizmánt nyomott a kezébe. - Mi ez? - kérdezte Mallory. - Fokhagyma. - Felem sandított, aztán Malloryra nézve összevonta a szemöldökét. - Vámpírok - suttogta összepréselt ajakkal, mintha a szájmozgása lenne a rosette-i kő, melynek segítségével megfejthetném a titkos kódot.

- Attól még hallom, Mark - figyelmeztettem. Elpirult, és bocsánatkérően vállat vont. Mallory megrázta a hámozott biofokhagymával teli műanyag dobozt, és az orrom alá dugta. Beleszippantottam, vártam a hatást, és mivel semmi sem történt, megvontam a vállam. - Nem vagyok benne biztos, hogy Buffy biokajával támad, de azért kösz, szívem. - Csókot dobott Marknak, és néztük, ahogy visszatér állomáshelyére, az ablakhoz. Ahogy kikanyarodtam a Volvóval a behajtóról, Mallory a hátsó ülésre dobta a dobozt. - Nem tudom, meddig megy ez a dolog Markkal. - Huh - jegyeztem meg; próbáltam megértően semleges maradni. - Nem alakul jól? - Jó szándékú, azt hiszem, és jól megvagyunk. - Vállat vont. - Nem tudom. Csak épp nemigen több ennél... úgy értem, a pajtásságnál. Bólintottam. - Értem. Legyintett egyet. - Most fontosabb dolgunk van. - Felém fordult az ülésen. - Mielőtt odaérnénk a Hyde Parkba, szeretném tudni, mihez kezdünk. Szétrúgjuk a vámpírok seggét, vagy csak megkérdezzük őket erről a halálos fenyegetésről? Alsó ajkamat rágva töprengtem a kérdésén. Epp arra készülünk, hogy besétáljunk a viperafészekbe, és csak magunkra - egy reklámszakemberre és egy nem egészen kétnapos vámpírra - számíthatunk fegyverként. Ráadásul míg Mallory napi egy órát töltött a konditeremben, mögöttem pedig tízévi balettozás és

számos lekocogott mérföld állt, kételkedtem benne, hogy ezek közül bármelyik is nagy segítséget jelenthet. Pár napja legalábbis biztosan nem segített. - Higgadtan, józanon fogunk beszélni velük - döntöttem. - És nem mondod meg Darth Sullivannek, hogy nem vagy hajlandó elfogadni a fasiszta tekintélyelvűségét? Elfojtottam egy kacajt. - Talán nem rögtön a legelső alkalommal. Gyér volt a forgalom, nem tartott sokáig az út. Mallory navigátorkodott, ő nézte a netről kinyomtatott útvonalat. - Közeledünk - jegyezte meg végül, és arra utasított, hogy forduljak balra. Amikor odaértünk a címben jelzett épülethez, elakadt a lélegzetünk. - Istenem! - Tudom. Látom. - Leparkoltam az utcán a járda mellett, véletlenül egy BMW és egy Merci közé, és kiszálltunk a kocsiból. A ház, ami valójában inkább palota volt, egész tömböt foglalt el. Az épületet bonyolult kidolgozású, három méter magas, fekete kovácsoltvas kerítés ölelte körül. A kerítést belülről sövények és bokrok szegélyezték, úgyhogy a pázsit el volt zárva a nagyközönség szeme elől. Maga a ház gigantikus volt, két halvány mészkőemelet, meredek sátortetővel. Az egyik sarkon tornyocska is volt, a három szintet pedig magas, négyszögletű ablakok tarkították. Oromzatos manzárdablakok és tetőbalusztrádok kölcsönöztek gótikus külsőt a legfelső szintnek. De egészében véve, bár az épület impozáns volt, a telek pedig jóval

nagyobb, mint a többi, jól illeszkedett Hyde Park-beli szomszédai közé. Eltekintve a vámpírdologtól. Mallory megszorította a kezem. - Készen állsz? - Nem - vallottam be. - De meg kell tennem. Odasétáltunk a járdán a vaskerítés nyílásáig, ahol két fekete ruhás férfi állt karddal az oldalán. Mindketten magasak és szikárak voltak, egyenes szálú, sötét hajukat szorosan hátrakötötték. A két őr egyformán nézett ki, épphogy nem marcona ábrázatuk családiasan hasonló volt. A bal oldali suttogott valamit a mikrofonjába, aztán a fülhallgatójához nyúlt, és végül biccentett felém. - Bemehet - mondta, aztán Malloryra irányította a tekintetét. - Ő nem. Könnyű döntés. - Vagy ő is jön, vagy én sem. Hátat fordított nekünk, és halk suttogást hallottam, miközben újfent a fülhallgatóját piszkálta. Amikor visszafordult hozzánk, csak egy bólintással erősített meg minket. Ahogy befelé tartottunk, Mallory megfogta a kezem, és megszorította. - Beszédes fickók. Kardjuk is van. Nem sima kardjuk, gondoltam, ahogy visszapillantottam a vékony, enyhén ívelt hüvelyekre és a hosszú, egyenes markolatokra. - Azt hiszem, azok katanák. - így hívják a szamurájok kardját, akkor tanultam, amikor a disszertációmhoz végeztem kutatást a fegyverekről. Bár engem a

középkori irodalom romantikus oldala érdekelt Lancelot, Trisztán, ilyesmi -, a műfaj tele volt háborúkkal meg fegyverekkel. - Gondolod, te is kapsz kardot? - Mi a francot kezdenék én egy karddal? Odaértünk az őrizetlen bejárathoz. Felette ívelt, oszlopos előcsarnok állt, az ajtó fölött pedig négy szimbólum függött; a legalacsonyabb egy stilizált „C" betű. - Hm - szólaltam meg. - Mit gondolsz, kopogjunk, vagy csak úgy menjünk be? Megspórolhattuk a döntést. Az ajtót egy magas, elegáns, jóképű, karamellszín bőrű férfi nyitotta ki. Rövid haja volt, és halványzöld szeme. Fekete öltönyt viselt, amely tökéletesen illett az alakjára, alatta pedig ropogósra keményített, fehér inget. Kezet nyújtott: - Malik. Ő volt a másik vámpír. Nem az, amelyik átváltoztatott, hanem a társa. - Merit - nyújtottam én is a kezemet. - És Mallory. Ahogy Malloryra nézett, kitágult az orrlyuka, és felhúzta a szemöldökét. - Mágia? Összenéztünk Malloryval. - Hogyan? - kérdeztem. Nem felelt, csak félreállt, hogy beléphessünk. A ház belülről is ugyanolyan impozáns volt, mint kívülről. Várakozásaimmal ellentétben - fekete tüll, bőrbútorok, vörös gyertyák, pentagrammák - nagyon ízlésesen rendezték be.

Voltaképpen úgy festett, mint egy ötcsillagos szálloda. A padló fényes fából készült, a magas mennyezetet antik tölgygerendák övezték. A berendezés - rengeteg faberakás, hatalmas virágvázák, gondosan elhelyezett világítás - kifinomult és franciás stílusú. Malik átvezetett minket egy szalonon egy másikba. - Maradjanak itt! - szólított fel bennünket ellentmondást nem tűrő hangon. Engedelmeskedtünk, vállvetve álltunk Malloryval az ajtónyílásban, hogy szemügyre vehessük a helyiséget. Úgy tíz, divatos öltönyt vagy kosztümöt viselő alak keringett bent, egyesek kezükben PDA-val, mások díványon ülve vizslatták laptopjukat. Hihetetlenül esetlennek éreztem magam farmerben és pólóban, főleg amikor kezdtek felénk pillantgatni. - Új csaj - suttogta Mallory. - Mint az első nap a suliban. Bólintottam. - Úgy is érzem magam. - Szerinted ő is itt van? Mármint Suliivan. Körülnéztem, ami hiábavaló tett volt. - Lehet - feleltem. - Nem tudom, hogy néz ki. Amikor megharapott, nem volt alkalmam jól megnézni, és ha ott is volt a lábadozásom alatt, nem emlékeztem rá. Volt egy olyan sejtésem, hogy az a különlegesen zöld szempár az övé lehetett, de ez inkább csak megérzés volt. - Használd a pókérzékedet! Felkuncogtam. - Még ha lenne is pókérzékem, akkor sem tudnám, hogyan kell használni. Hirtelen egy hang hasított át a szalonon - hangosabb, mint a serénykedő vámpírok suttogása.

- Remek, Celina. Nagyra értékelem a hívásodat. A szavakat egy férfi ejtette ki, aki mobiltelefonnal a fülén épp akkor lépett be a hosszú terem túloldalán lévő ajtón. Magas volt, legalább száznyolcvanöt centi, és úszó módra szikár - keskeny csípő, széles vállak, hosszú lábak. Arcát mintha szobrász faragta volna ki pengeéles arccsontok, határozott áll, hosszan ívelt szemöldök, az ajkáról akár ódákat lehetett volna zengeni. Fekete öltönyét mintha ráöntötték volna, alatta makulátlan fehér ing nyakkendő nélkül, a legfelső gomb kigombolva. - Jobban néz ki, mint Beckham - suttogta Mallory elakadó lélegzettel. - Jézusom! Némán bólintottam. Hihetetlenül jóképű volt. A szőke férfit egy ugyanolyan vonzó, vörös hajú, világítóan halvány bőrű nő kísérte. Csak egy testre simuló, sziénanarancsos koktélruhát viselt, csupasz lábujjain a körmét vörösre lakkozta. Karját összefonta, és miközben a férfi intim közelségében állt, szinte gépies alapossággal pásztázta körbe a termet. Körülnézett, és ahogy meglátott minket Malloryval, megfeszült. Aztán a szőkéhez hajolt, és a fülébe súgott valamit. A férfi felemelte a fejét, egy aranytincs a szemébe lógott, és felpillantott. Tekintetünk egymásba fonódott. Rám meredt, én pedig vissza rá. Borzongás szaladt végig a gerincemen, valami kísérteties előérzetféle, amit nemigen tudtam megfejteni. A vámpírok tehát határozottan rendelkeznek egyfajta pókérzékkel, az enyém pedig valósággal jelzőrakétákat küldött fel - hatalmas, tüzes rakétákat,

amelyek mellett a július negyediki tűzijáték is elbújhatott volna. Elnyomtam az érzést - a zavaró, bimbózó ismerősség érzéssel egyetemben. Nem akartam, hogy ismerős legyen. Nem akartam, hogy ismerjen engem, hogy tudja, ki vagyok, hogy ő vegyen részt átváltozásomban. Azt kívántam, hogy ez a gyönyörű férfi is új legyen a házban, átlagvámpír, aki átdolgozza az éjszakát titokban gyűlölt uráért. Azt akartam, hogy odajöjjön hozzám, bemutatkozzon, kellemes meglepetését fejezze ki a fölött, hogy én is vámpír vagyok, és épp most csatlakoztam a nagymenők klubjához. Nem tudtam róla levenni a szemem. Csak bámultam. Ő is nézett, az ajka döbbenetében vagy meglepetésében szétnyílt, ökle kifehéredett az egyik kezében tartott mappa körül. A terem elcsendesedett, ahogy a vámpírok némán néztek ránk, talán valami jelre várva - Rohanjuk le az új lányt? Gúnyoljuk ki a farmerjét és tornacipőjét? Vagy palacsintás reggelivel köszöntsük a vámpírok ősi testvériségében? A szőke férfi végül elhatározta magát, becsukta a mobiltelefonját, és magabiztos, fürge léptekkel elindult felénk. Minden lépéssel szinte egyre szebb lett tökéletesen metszett vonásai egyre élesebben domborodtak ki. Azelőtt a pillanat előtt, mielőtt végignéztem, ahogy felém tart, én is normális lány voltam. Ha egy fiút vonzónak találtam, rámosolyogtam például. Hébe-hóba rá is köszöntem, esetleg megadtam a telefonszámomat. Azt nem mondanám, hogy rámenős voltam, de ha

érdekelt a dolog, léptem. De ebben a fiúban valami a testem minden sejtjét megbizsergette - talán az is közrejátszott, hogy csak most lettem vámpír. Bele akartam túrni a hajába, és az ajkamat az övére szorítani. Magaménak akartam tudni - mélyen gyökerező, ösztönös vágy támadt fel bennem. Az idő mintha felgyorsult, elsuhant volna, a testem olyan végzet felé kormányzott, amit a fejem nem érthetett. A szívem pöröly- csapásszerűen dübörgött a mellkasomban, éreztem, ahogy száguld a vér az ereimben. Mallory hozzám hajolt. - Csak hogy tudd, a szemed beezüstösödött. Asszem, az okok közé a „begerjedést" is fel kell venni a listára. Szórakozottan bólintottam. A gyönyörűséges szőke egyre közeledett, míg végül ott állt előttem, és ahogy felnéztem rá, megláttam a szemét. Mély, áttetsző smaragdzöld volt. Lehetetlenül zöld. És összeszoruló szívvel ébredtem rá, hogy ismerősen zöld. Francba! - csak ennyit tudtam gondolni. A mi délceg Beckham-hasonmásunk volt az esküdt ellenségem. 3. FEJEZET HARCOLJ A JOGAIDÉRT! Ahogy a váratlan adrenalinhullám kirángatott fantáziálásaimból, ökölbe szorult a kezem. Hallottam persze az „üss vagy fuss" reakcióról - az állati ösztönről, amely arra késztet, hogy küzdjünk a túlélésért vagy elmeneküljünk. Az előtt az éjszaka előtt ez csak elvont fogalom volt számomra. Biológiai tesztkérdés. De a

házunkat ért támadás után megéreztem, és most, ahogy Ethan Suliivan előtt álltam, még közvetlenebbül éreztem. Felébredt a pszichém valamilyen mindaddig szendergő része, és kezdte felmérni a terepet, hogy eldönthesse, vajon sarkon forduljak-e, és minél távolabb kerüljek tőle, vagy nézzek szembe vele, álljak ki ellene, és bármilyen hiábavaló is az erőfeszítés, derüljön ki, milyen fából faragtak. Arra gondoltam, olyan pillanat ez, amikor kiugrik a nyúl a bokorból, az élet folyását meghatározó pillanat, amely a bátorságról és a szabad akaratról szól. Figyelmeztet. Bökést éreztem az oldalamban, és heves suttogás éledt mellettem. - Merit! - Oldalra néztem, Mallory kíváncsian méregetett. - Minden rendben? Ethan épp most köszönt rád. Nem akartál véletlenül mondani neki valamit, mondjuk egy halálos fenyegetéssel kapcsolatban? Tekintetem visszasiklott Ethanre, aki óvatosan méregetett, aztán hagytam, hogy a figyelmem a vámpírok felé forduljon, akik mind engem lestek. Abbahagyták számítógépeik ütögetését, és egyenesen rám bámultak. Anélkül, hogy visszanéztem volna Ethanre, megkérdeztem: - Beszélhetnénk négyszemközt? Látható meglepetéssel nézett rám, majd hátborzongatóan lágy hangon felelte: - Természetesen. Kezét a könyökömre téve vezetett át az ámuló vámpírok között az előcsarnokba, aztán egy szomszédos szobába. Irodahelyiség volt, férfias és jól felszerelt. Az ő irodája. Jobbra méretes

tölgyfa asztal, balra barna bőr ülőgarnitúra. A szoba végében hosszú, ovális tárgyalóasztal állt a sötétkék bársonyfüggönnyel fedett ablakok alatt. Mindkét oldalfalat könyvekkel, trófeákkal, fényképekkel és dísztárgyakkal teli beépített polcok szegélyezték. Mallory is követett minket, Ethan pedig becsukta utánunk az ajtót. Az íróasztalával szemben álló két szék felé intett, de Mallory a szoba túlsó végén lévő polchoz lépett, és a relikviákat kezdte tanulmányozni. Tapintatosan félrevonult anélkül, hogy magamra hagyott volna vele. A gesztust méltánylandó én is állva maradtam. Ethan összefonta a karját, és várakozóan nézett rám. - Nos? Minek köszönhetem a megtiszteltetést, Merit? Egy pillanatig "bambán meredtem rá, próbáltam visszaemlékezni, miért is tartottam jó ötletnek ellátogatni egy vámpírmester Iiyde Park-i irodájába. Ekkor azonban hirtelen kibuktak belőlem a szavak, hiszen a szám nem tudott a bennem kavargó érzésekről: - Nem adtam rá engedélyt, hogy átváltoztass! Ethan egy pillanatig csak bámult, aztán elfordította a fejét. Arrébb sétált, magabiztosan az asztala mögötti bőrfotelhez lépett. Jól szabott ruhái és makulátlan külseje mellett a hatalma is nyilvánvaló volt. Jócskán megtévesztő, hogy míg mozdulatai határozottak és elegánsak voltak, valami sötétebbet is sejtettek, valami fenyegetőt a felszín alatt - a csalókán sima víz alatt cápa ólálkodott. A papírjait rendezgette az asztalon, aztán keresztbe vetette a lábát, és rám nézett azzal az obszcén módon smaragdszínű szemével.

- Őszintén szólva nem éppen ezt vártam. Valami olyasmiben reménykedtem, mint „Köszönöm, hogy megmentetted az életemet, Nagyúr! Úgy örülök, hogy életben vagyok!" - Ha valóban az volt a célod, hogy megments, kórházba is vihettél volna. Az orvosok is megmenthettek volna. Egyoldalúan döntöttél úgy, hogy átváltoztatsz. Összevonta a szemöldökét. - Azt hiszed, az a vámpír, aki először harapott meg, életben szándékozott hagyni? - Nem volt alkalmam megkérdezni. - Ne légy naiv! Láttam a sajtótájékoztatót Jennifer Porter haláláról; tudtam a két támadás közti hasonlóságokról. így hát, mivel az előbbivel nem tudtam vitába szállni, újabb érvet hoztam fel. - Az életem soha többé nem lesz a régi! - így van, Merit - felelte némi csalódottsággal a hangjában -, az emberi életed többé nem a régi. Sajnálatos módon azt elvették tőled. De mi újat adtunk neked. - Erről nekem kellett volna döntenem. - Kissé kifutottam az időből, Merit. És mivel tökéletesen tudatában vagy annak, hogy milyen döntést kellett hoznom, ez az ingerült hangnem nem méltó hozzád. Nem vitattam, de kinek képzeli magát, hogy így beszél velem? A torkom összeszorult az indulattól. - Elnézést kérek, amiért még nem szoktam hozzá, hogy a feje tetejére állt az életem. Elnézést, hogy nem reagáltam elég jól nevelten.

- Vagy hálásan - morogta, de kíváncsi lettem volna, tudja-e, hogy hallottam. - Új életet adtam neked. Magamhoz hasonlóvá tettelek. Testvéreidhez hasonlóvá. Hát olyan szörnyetegek lennénk? Bár azt tudtam volna felelni, hogy igen. Igent akartam mondani, irtózást színlelni. De ehelyett könny csordult le az arcomon a harag és bűntudat elegyétől hajtva, amiért Ethan Suliivan nem borzasztott el úgy, ahogy képzeltem. A kézfejemmel letöröltem a könnyet. Ethan sokáig méregetett, láttam a szemén a csalódottságot. Ez a csalódás pedig jobban zavart, mint ahogy szerettem volna beismerni magamnak. Összefűzte ujjait az asztalon, és előrehajolt. - Akkor lehet, hogy hibát követtem el. A Cadogan-ház tizenkét új vámpírra kapott engedélyt idén, Merit. Azaz te vagy a keretem egy tizenkettede. Gondolod, hogy megér-demled? Szerinted képes lennél oly mértékben hozzájárulni a Cadogan létéhez, hogy visszatérítsd ezt a befektetést? Jól döntöttem, amikor téged hoztalak a házhoz, ahelyett, hogy mást mentettem volna meg, akinek új életet adhattam volna? Rámeredtem, most derengett csak fel előttem ajándékának értéke, bármennyire is nem akartam közéjük tartozni. Lehuppantam a székre. Ethan bólintott. - Gondoltam, hogy ez megteszi. Nos tehát, az átalakulásodat illető kifogásaidat nyugtáztam. Úgyhogy mit szólnál, ha most továbbmennénk? Nem akarom, hogy ez legyen közöttünk, még ha eldöntötted is, hogy halálos ellenséged vagyok. - Kihívóan húzta fel a

szemöldökét. Nem zavartattam magam azzal, hogy tagadjam. Hallgattam, aztán megkérdeztem: - Nyugtáztad? Ethan mindentudóan mosolygott. - Nyugtáztam, mégpedig tanú előtt. - Tekintete a szoba sarkába vándorolt, és kíváncsian méregette Malloryt. A kísérődet még nem ismerem. - Mallory Carmichael, a lakótársam. Mallory felpillantott a vastag könyvből, amiben épp elmerült. - Szia! - Es a fedezeted, gondolom - jegyezte meg Ethan, azzal felállt, és a szoba bal oldalán álló könyvespolcba illeszkedő bárszekrényhez sétált. Borostyánszínű alkoholt töltött egy hasas pohárba, és ahogy a tartalmát kortyolgatta, rám nézett a pereme fölött. - Találkoztam az apáddal. - Sajnálattal hallom. Megforgatta a kezében a poharat. - Talán nem állsz túl közel a családodhoz? - Nem jövünk ki jól apámmal. Mások az elképzeléseink. Ő csak a birodalma felépítésével foglalkozik. - Merit pedig nem - jegyezte meg Mallory a sarokból. Tökéletesen elégedett azzal, ha Lancelotról és Trisztánról álmodozhat. - Lancelot és Trisztán? - kérdezte Ethan. A szerelmetes tini képétől zavarba jöttem, és kinyögtem: - A disszertációmon dolgozom... dolgoztam. Azelőtt.

Ethan kiitta az italát, letette a poharat a pultra, aztán karba font kézzel nekidőlt. - Értem. - Hogy őszinte legyek, kétlem. De ha abban reménykedtél, hogy az átváltoztatásom segíthet kapcsolatba kerülni a Meritek pénzével, nincs szerencséd. Nekem egyik sincs... se pénzem, se kapcsolatom. Ethan mintha elképedt volna, és nem is nézett rám, mikor elhúzódott a pulttól, és visszatért az asztalához. Amikor újra leült, összevont szemöldökkel pillantott rám - úgy véltem, nem mérgében, inkább zavartan. - Es mi lenne, ha azt mondanám, én viszont megadhatok neked egyet s mást? Megkönnyítené az átváltozást? Mallory a szoba túlsó felében felnyögött. - Én nem vagyok a szüleim. Újabb hosszú fixírozást kaptam válaszként, de ebben némi tisztelet is csillant. - Kezdem belátni. Végre talajt éreztem a lábam alatt. Lehet, hogy vámpír, de benne is ugyanúgy megvannak az emberi előítéletek, mint bárki másban. Hátradőltem a székemen, összefontam a karom, keresztbe tettem a lábam, és felvontam a szemöldököm. - Ez járt a fejedben? Hogy meglátom az Armani-öltönyt meg a Hyde Park-i címet, és izgalmamban el is felejtem, hogy nem egyeztem bele? - Talán mindketten rosszul ítéltük meg a helyzetet ismerte el. - De ha ilyen nagy a gyűlölség a családban, miért hívatod magad Meritnek?

Malloryra pillantottam, aki épp az egyik ablak súlyos bársonyfüggönyéről tépkedte a bolyhokat. Ő is egyike volt a maroknyi barátnak, akik ismerték a teljes történetet, de Ethan Sullivant nem szándékoztam közéjük sorolni. - Jobb, mint a másik lehetőség - feleltem. Ethan mintha eltöprengett volna ezen, mielőtt az asztalán heverő papírkupac felé fordította a tekintetét. Megzörgette őket. - És egyébként sem vagy halott, sem élőhalott, a Buffy pedig nem megbízható anatómiai forrás. Aznap éjjel nem haltál meg, csak a véred cserélődött le. A szívverésed egy pillanatra sem állt le. Genetikailag most jobb vagy, mint voltál. Ragadozó. A tápláléklánc csúcsa. Halhatatlanná tettelek, feltéve, ha sikerül távol tartanod magad a zűrtől. Ha betartod a szabályokat, hosszú és gyümölcsöző élet áll előtted Cadoganvámpírként. Apropó, Helen odaadott mindent, amire szükséged van? Kaptál egy példányt a Kánonból ? Bólogattam. - Vért ittál már? - Hoztak zacskós vért a házhoz, de még nem ittam. Őszintén szólva nem túl étvágygerjesztő. - Bőven kaptál az átalakulás során, úgyhogy még nem ért utol a szomjúság. Várj csak még egy napot. Úgyis jócskán megkívánod majd, amikor lecsap rád az első szomj. - Ethan ajka mosolyra húzódott. Kissé lefegyverző volt ez a mosoly. Fiatalabbnak, boldogabbnak tűnt... emberibbnek. - Azt mondtad, zacskós vér? - Azt hoztak. Mi olyan vicces ebben?

- Az, hogy te Cadogan-vámpír vagy. Ihatsz közvetlenül emberekből vagy más vámpírokból is. Csak ne ölj meg senkit. Gyomromra szorítottam a kezem, mintha ezzel lecsendesíthetném a hirtelen felkavarodott, zsíros hullámot. - Nem fogok megharapni senkit. Egyáltalán nem akarom meginni, se zacskósan, se máshogy, akár emberből, akár nem. Az ember nem járkálhat úgy hevesen gesztikuláltam hogy másokból lakmározik. Ethan csettintett a nyelvével. - Ha belegondolok, milyen közel jártunk már az értelmes társalgáshoz! Merit, felnőtt vagy. Azt javaslom, tanuld meg elfogadni a helyzetet, mégpedig sürgősen. Ha tetszik, ha nem, megváltozott az életed. Tisztába kell jönnöd vele, hogy ki is vagy pontosan. - Tudom, ki vagyok - biztosítottam. Az egyik aranyszínű szemöldök felhúzódott. - Azt tudod, ki voltál. Én tudom, ki vagy, Merit, és azt is, hogy ki leszel. - Mégpedig? Az arca tökéletes, higgadt magabiztosságot tükrözött. - Az enyém. Az én vámpírom. Az alattvalóm. Birtoklási vágya felkeltette a haragomat, feltámadt, virágba borult, és olyan hévvel zúgott át a testemen, hogy a lábujjam is görcsbe rándult. A forróság gyönyörűséges volt, az érzés mégis különös - valahogy távoli. Mintha nem az enyém lenne a harag, csak bennem lenne. Bárhonnan is fakadt, átható volt, erős és hátborzongató. Felálltam, és mélyebb, zengőbb hangon kérdeztem:

- Próbára akarod tenni az elképzelésedet? Ethan tekintete az ajkamra tévedt, míg megnedvesítette a magáét, de mikor pár másodperc múlva válaszolt, fagyosan csengett a hangja. És összeszedetten. Az engedetlen parasztot megfékező földesúr hangja. - Megfeledkeztél magadról, aspiráns! Te kétnapos vagy. Én háromszázkilencvennégy éves. Valóban rajtam akarod kipróbálni a merszedet? Nem voltam teljesen ostoba. Tudtam, hogy erre határozott nemmel kellene felelnem. De ez nem akadályozta meg a testemet - amely, mint rájöhettem, kezdett teljesen más hullámhosszon működni, mint az agyam -, hogy minden bátorságát összeszedve így válaszoljon: - Miért ne? Súlyos csend ereszkedett ránk, csak szívem állhatatos dobogása hatolt át rajta. Ethan hátratolta a székét. - Gyere velem! - Mit műveltél? Malloryval követtük Ethant visszafelé a Cadogan-ház első emeletén. - Nem tudom - suttogtam vissza. - Vámpír-Merit sokkal bátrabb ember-Meritnél. - Na persze, jól tennéd, ha kitalálnád, hogy hangold össze a genetikát, mert vámpír-Merit épp jó nagy adag szarba kevert. Jobbra fordultunk, lementünk egy lépcsőn, és követtük Ethant egy újabb folyosón át egy sor antik faajtóig. A terem, amelybe beléptünk, óriási volt, és fényárban úszott, középen a fapadlót tatamik borították. A hatméteres falakat magasságuk feléig fényes faborítás

burkolta; felettük a vaskos faoszlopokkal megtámogatott galériáig impozáns antik fegyvergyűjtemény tárult elő: kardok, buzogányok, szekercék és ádázán villogó kések. Viadalra teremtették. Beletelt egy pillanatba, mire felfogtam, miért vagyunk itt. - Ugye csak ugratsz? - fordultam Ethan felé. - Csak nem gondolod komolyan, hogy tényleg megküzdök veled? Ethan hűvös pillantást vetett felém, és kezdte kigombolni az ingét. Ezzel válaszolt is, gondoltam, és elfordítottam a tekintetem az izmos mellkasról. A terem közepére lépdeltem, gondolván, jobban érzem majd magam, ha felmérem kicsit a terepet. Ethan hatásos arzenállal bírt - jó pár keresztbe tett dárda a végükön kék szalagokkal; egy vaskos pallos; egy fekete fapajzs arany tölgyfával és azon vörös makkokkal; valamint több sor meztelen katana. - Gyakorlat? - kiáltott rám mögöttem Ethan. - Balett és kocogás. Meg az a plusz, amit kétnapi agyarasság adhat. - Elkövettem azt a hibát, hogy pont akkor fordultam meg, amikor a fején át lehúzta az ingét. Kiszáradt a szám. Válla széles, tökéletesen kidolgozott volt, ahogy a törzse többi része is. Mellkasa izmos, hasa lapos és sima, csak a köldök gyűrűje ékeskedett rajta, és egy vékony, szőke szőrcsík, amely eltűnt a nadrágja derekában. Nyakán vastag aranyláncot viselt apró, ovális medállal, amibe valamilyen mintát nyomtak. Úgy festett, mint egy szentkép, bár kételkedtem benne, hogy akármelyik szent örülne, ha egy vámpírmester viselné a képét.

Ethan elkapta a tekintetemet, és felhúzta a szemöldökét, mire gyorsan félrenéztem. Mallory a nevemet kiáltotta, és hevesen integetett maga felé, a matracok szélére. Mikor odaértem hozzá, megcsóválta a fejét. - Nem gondolhatod komolyan, hogy megküzdesz ezzel a pasival! Hátrakötött kézzel is szétrúgja a segged, nem beszélve a nagyszámú vámpírképességeiről. Valószínűleg erősebb is, gyorsabb is nálad. Valószínűleg nagyobbakat ugrik. A francba, az is lehet, hogy bűbájt bocsát rád, hogy itt helyben csináljátok, a matrac közepén. Egyszerre néztünk oda, ahol a félmeztelen Ethan épp fekete bőr félcipőit rúgta le. Ahogy mozdult, megfeszültek a hasizmai. Ahogy a vállán kígyózó izomkötegek is. Istenem, milyen gyönyörű volt! Összeszűkült a szemem. Gyönyörű, de aljas. Gonosz. Rosszindulattól bűzlő. Vagy ilyesmi. - Jézusom - suttogta Mallory. - Szívesen támogatlak a bosszúhadjáratodban, meg minden, de lehet, hogy inkább hagynod kéne, hogy elkápráztasson. - Ahogy rám nézett, láttam, hogy próbálja visszatartani a nevetést. - Vagy szétkúr, vagy szétkúr, nem igaz? - Nem sokat segítettél - méltatlankodtam. Léptek zaja hangzott fel a teremben. Felnéztünk. Fekete ruhás vámpírok töltötték meg a galériát, és mindannyian gyűlölködő pillantásokat vetettek ránk Malloryval. Amint felfogtam nyilvánvaló megvetésüket, a kockázat súlya a csontjaimba ivódott. A találó nevű Kánon szerint a vámpírtársadalom elavult feudális fogalmakra

épült, többek között a ház és ura iránti rendületlen hűségre. En pedig besétáltam a házamba - Ethan házába -, pofázni kezdtem, és harcra hívtam ki. Huszonhat éven át próbáltam a szüleim radarja előtt élni, sosem okoztam akkora bajt, hogy felfigyeljenek rá, most pedig pár nap leforgása alatt két súlyos hibát is elkövettem. Az éjszakai séta az egyetemen csaknem végzett velem. Az pedig, hogy kihívtam Ethant... nos, hamarosan úgyis kiderül. - Talán nem ez volt életem legjobb döntése - ismertem be. - Nem - helyeselt Mallory, de mikor ránéztem, szemében elismerés ragyogott. - De tökös volt. És tökös döntést is kellett hoznod. - Egy perce még azt mondtad... - Felejtsd el! Tudom, mit mondtam - szakított félbe. Meggondoltam magam. A zseniknek joguk van hozzá. Ez a helyes döntés. Ez az új Merit. - Gyorsan megölelt, aztán hátrébb lépett. - Rúgd szét a seggét, halott csaj! Ethan is csatlakozott hozzánk, és gálánsán meghajolt. Mikor kihúzta magát, felemelte az államat. - Most már el ne veszítsd a bátorságod, aspiráns! - Az nem az én bátorságom volt... a vámpír hívott ki. - Te vagy a vámpír, Merit, most és mindörökké. De olykor az elmének idő kell hozzá, hogy felvegye a lépést a génekkel - ismerte el. Aggódó pillantást vetettem a karzatra. - Remélem, hamarosan bekövetkezik. Felkacagott.

- Nem foglak bántani, és annak ellenére, hogy a Kánon szinte minden létező szabályát megszegted, alkut ajánlok neked. Újra szembefordultam vele, erőt vettem magamon, hogy remegő kezem ellenére zöld szemébe tudjak nézni. -Mit? - Fia sikerül bevinned egy ütést, felmentelek minden irántam való kötelességed alól. Ez épp az ellenkezője volt annak, amire számítottam az valahogy úgy hangzott volna, hogy „ha ezt túléled, hagyom, hogy felgyógyulj, mielőtt megbüntetnélek a kihívásért". Ehhez képest jó ajánlat volt, még ha valószínűtlenül hangzott is. Az arcát fürkésztem, nem voltam benne biztos, hogy komolyan gondolja-e. - Honnan tudjam, hogy megtartod-e a szavad? Ethan a vámpírokkal teli galéria felé emelte a tekintetét. - Ők jól tudják. Mikor tekintetünk újra találkozott, rábólintottam. Átnyújtottam Mallorynak a gyűrött fenyegető üzenetet, amit nem volt időm átadni, mivel a hülyeségemmel voltam elfoglalva. Lehúzgáltam a pólóm alját, és Ethan után eredtem a terem közepére. Megfordult, és kissé meghajolt. - Egyetlen ütés. Csak ennyit kell tenned. Minden további hűhó nélkül elegáns köríves rúgást vágott ki, amivel meztelen talpa legyalulta volna az arcomat, ha hanyatt nem esem. A matracra zuhantam, az ütközéstől elakadt a lélegzetem. Miközben ott feküdtem, és fölöttem az egész karzat kuncogott, nem tudtam, mi rémített meg jobban: az,

hogy csaknem arcba rúgott, vagy hogy elég gyors voltam, hogy kikerüljem. Tényleg átalakultam. - Jó reflexek! Felnéztem, és láttam, hogy Ethan úgy egy méterre tőlem kíváncsian les le rám. Nemcsak neki voltak kérdései. Kíváncsi voltam, mi mást tudok még, úgyhogy hátratenyereltem, felhúztam a lábam, hátrahúztam magam, és egy gyors szökkenéssel felpattantam. - Nagyon szép. Leráztam magamról a bókot, de a mozdulat megborzongatott. Már évek óta nem balettoztam, de mindig kiélveztem azt a pár másodpercet a levegőben a grandjeté közben - a gravitáció elleni küzdelem... és diadal röpke érzését. Ez is hasonló volt, de végtelenül kielégítőbb. A testemet még könnyebbnek, fürgébbnek éreztem, mint táncoskorom csúcsformájában. Mégis lehetnek annak előnyei, ha vámpír az ember. Visszavigyorogtam Ethanre. - Csak egy próbakör. - Azzal körözni kezdtem gyenge pontokat keresve. Ethan lábujjhegyen szökdécselt, és begörbített kézzel hívogatott. - Akkor lássuk, mit tudsz! Valaki bekapcsolta a zenét, „A kéz, amely enni ad" zúdult a terembe, a Nine Inch Nails száma. - Találó - mormolta Ethan, és újra behajlította a kezét. Érdekes választás a Nine Inch Nails egy csaknem négyszáz éves vámpírtól. Akárhogy is, a zenei ízlésében nem találtam hibát.

De visszatértem a feladathoz, és próbáltam ütni egyet. Előrelendültem, elfordított csuklóval próbáltam behúzni neki egyet, de kikerülte, követte a kezem ívét, és a lábát alacsonyan meglendítette, amivel kis híján kivitte alólam a lábamat. De épp időben ugrottam és hajlítottam meg a hátamat, hogy egy méterrel arrébb, ütéstávolságon kívül, kézállásban érjek földet. Egészen addig hittem ezt, míg olyan gyorsan nem rohant felém, hogy elmosódott a mozgása. Szinte erőfeszítés nélkül pattantam újra és újra hátra, de egyre csak jött utánam. Mikor utoljára szökkentem fel, ösztönösen össze kuporodtam, amivel kivédtem az állam ellen intézett rúgást. A levegőt találta el, én pedig nyújtottam a karom, hogy elkapjam a térdét, de átrepült fölöttem, és halk puffanással mögöttem ért földet. Újra talpra ugrottam, és ahogy megfordultam, vadul vigyorogva nézett rám, a szeme zöld fénnyel lobogott. - Le vagyok nyűgözve! Gyerünk, még egyszer! - Azzal komor arckifejezésre váltott, és lábujjhegyen szökdécselve intett felém hívogatóan. Lekicsinylően néztem a mátrixos jelenetet, de megpróbálkoztam egy pillangórúgással. Egyszer láttam, ahogy egy kickboxedző csinálta, de emberként sem elég erős, sem elég rugalmas nem voltam hozzá. Most, hogy vámpír lettem, változtak a szabályok. Már megvolt hozzá az erőm, hogy a levegőbe szökellve körbelendítsem a lábam, míg a testem vízszintesen pörög. Ethan reflexei azonban így is gyorsabbak voltak az enyémeknél, úgyhogy ezúttal sem találtam el. Csaknem száznyolcvan fokban húzta vissza a törzsét, de

mindvégig talpon maradt, és teljesen elkerülte a kinyújtott lábamat. - Közel volt - lihegte rám. - De nem eléggé! - Azért elmosolyodtam, lenyűgözött, hogy sikerült a mozdulat. A közönség is élvezte, elismerően huhogtak. - Óvatosan, Nagyúr! - kiáltott le valaki. - Még megsérti azt a jóképű arcodat! Ethan szívélyesen felnevetett. - Isten ments! - szólt fel a karzatra. - Akkor csak a mesés vagyonom meg a ravasz ösztöneim maradnának! A vámpírok kacagni kezdtek, ő pedig felnézett, rájuk mosolygott. Itt volt az én esélyem, és meg is ragadtam. Ethan nem figyelt, úgyhogy rávetettem magam, de a ravasz róka számított a támadásra. Épp mielőtt leteríthettem volna, balra siklott. Ahogy elrepültem mellette, kinyújtottam a karomat, hogy tompítsam az esést, de mielőtt a földre zuhantam volna, megragadta a karom, megpörgetett a levegőben, és a földre gyűrt. Hanyatt landoltam, Ethan teste végignyúlt rajtam. Szépen elkapta mindkét csuklómat, és - rúgkapálásom ellenére - leszorította a matracra, a fejem fölött. A közönség füttyögésben és buja javaslatokban tört ki. - Átvertél! - vádoltam. Ajka, csak pár centire az arcomtól, vadállati vigyorra húzódott. - És milyen könnyen! - Vonaglani kezdtem, de még erősebben préselt a matrachoz, és egyik térdét az én térdem közé szorította. - Aspiráns, pontosan tudhatod, hová vezet mindez.

Ingerülten felmordultam. Legalábbis magamnak azt állítottam, hogy ingerültségemben, egyáltalán nem azért, mert olyan finom illata volt, vászon, pamut és szappan keveréke. Nem azért, mert testének rám nehezedő súlya teljesen természetesnek tetszett lusta hőhullám kúszott át lassan a mellkasomon, mintha testünk egyesülése rövidre zárt volna egy áramkört. Próbáltam gátat szabni az érzésnek, és minthogy igencsak zavarba ejtett a szemem ezüstösödésé, inkább behunytam - be kell vallanom, váratlanul együtt kezdtem érezni a férfiakkal, akiknek rejtegetniük kell az izgalmukat. Ethan hagyta, hogy lehiggadjak, és mire végül kinyitottam a szemem, teljesen üres arckifejezéssel nézett rám. - Elismered, hogy nem sikerült bevinned egy ütést sem? Hallgattam, de bólintottam. - Hacsak nem ismersz el nekem egyet grátisz. Egy szívdobbanásnyi időre tekintete az ajkamra vándorolt. Kíváncsi voltam, vajon megcsókolna-e, eszébe jutott-e, ő is érzi-e a vonzalmat, amit én. De félrenézett, aztán elen-gedte a csuklómat, és felpattant. Felém nyújtotta a kezét, amit el is fogadtam, és hagytam, hogy talpra állítson... a karzat huhogása és általános nemtetszése közepette. - Ezért jöttél? - kérdezte, mikor már mindketten a lábunkon álltunk. - Hogy megküzdj velem? Mallory a tömeg mormolása közepette is meghallhatta a kérdést, mivel odalépett, és felénk nyújtotta az üzenetet. - Ezért jöttünk - mondta.

Ethan a kézfejével megtörölte a homlokát, és elvette a papírt. Elolvasta, arca kifejezéstelenné vált. - Honnan van? - Ebbe csomagoltak egy téglát, amit bedobtak a nappalink ablakán - feleltem. Felkapta a fejét. - Nem esett bajotok? - Azzal sérülések után kutatva végigpásztázta a testemet. - Jól vagyunk. Hárman voltunk otthon, de senkinek nem esett baja. - Hárman? - Mallory barátja is ott volt. -Aha. Megböködtem a cetlit az ujjammal. - Mi ez az egész? Van talán valami vámpírháború, amiről nem tudok? Valaki begőzölt az átváltoztatásom miatt? Töprengve mustrálta végig újra az üzenetet. - Talán a támadód zokon vette, hogy nem tudta befejezni a művét, vagy hogy én fejeztem be helyette. Úgy gondoltuk, hogy aki megharapott, renegát lehetett... a házrendszeren kívüli vámpír. Az üzenet azt sugallja, így lehet. Az is lehetséges, hogy van valami kapcsolat a te támadásod és Jennifer Porter halála között. Bennem sem most merült fel először az összefüggés, de az ő szájából hallva megrendítőbb volt az elképzelés. Mintha érvényt adott volna a lehetőségnek, hogy egy vámpír sorozatgyilkos áldozatnak szánt volna. Ám mindez újabb kérdéseket vetett fel. - Tudod, elég különös véletlen, hogy épp akkor sétáltál át az egyetemi parkon, amikor rám támadt egy vámpír.

Rám emelte mélyzöld tekintetét. - Meglehetősen nagy adag szerencse is közrejátszott benne. Egy pillanatig farkasszemet néztünk. - Ethan - szólaltam meg halkan -, ugye nem te ölted meg Jennifer Portért? Lesütötte a pilláit, aranyszínű bőrére árnyékot vetett a két hosszú, sötétszőke félhold. - Nem, nem én öltem meg. És más sem tette a házamból. Nem tudtam, hihetek-e neki, bár nem volt okom kételkedni a becsületességében, mikor - ezt még én is beláthattam - olyan nagylelkű volt velem. Nyílt kihívást intéztem a házam feje ellen, és mindössze csak zavarba hozott kissé egy sereg ismeretlen vámpír előtt. Már nyitottam a számat, hogy tovább kérdezősködjek az üzenetről, de mielőtt bármi is kijött volna rajta, valami nyugtalanság támadt a galérián. Kiáltozni kezdtek; a közvélemény szerint megérdemeltem volna egy kiadós verést. - Nagyúr! - ordította az egyik. - Nem hagyhatod, hogy megússza, amiért kihívott! Ethan a vámpírjaira emelte tekintetét. - Igazatok van. Majd desszert nélkül mehet a szobájába, és elveszem a mobilját is. A gyülekezet méltatlankodott, de Ethan felemelte a kezét, és mintha csak hangjuk szimfóniáját vezényelné, azonnal elcsendesedtek. Bármit gondoltam is a tekintélyéről, ők nem nyilatkoztak erről olyan szűkszavúan.

- Barátaim, jóhiszeműen próbált legyőzni. És mivel még nem tette le az esküt, gyakorlatilag - pillantott felém nem is szegte meg a Kánoni. Mindamellett csupán két napja kelt új életre, és csaknem sikerült elkapnia. Tagadhatatlanul jelentős hozzájárulást nyújthat a háznak, és mindannyian tudjuk, milyen... kényes kérdés a szövetségeseinké. Kevesebb mormogás hallatszott, vonakodó bólogatásokat is látni lehetett. - Ami pedig még fontosabb, életét féltve jött ide emelte fel az üzenetet. - Pusztán két napja kelt új életre, és máris megfenyegették. Most a vörös lépett előre a galéria szélén, aki a szalonba kísérte. - Biztos vagy benne, Nagyuram, hogy nem háborút hoz közénk? Ha lett volna kétségem afelől, hogy ki neki ez a nő, a ravaszul félrebillentett csípő és a buja pillantás elég választ adott. A barátnője. Szeretője. Uralkodói hitves, ha a feudális kifejezéseknél akarok maradni. Arra számítottam, hogy Ethan a buja idomokra szegezi tekintetét, de ahogy ránéztem, láttam, hogy engem figyel hetykén mosolyogva, mintha csak tudná, hogy a szeretőjét mérem fel. Vállat vontam- Elég jól fest, már ha valaki a dús keblű, érzéki, pazar típust kedveli. - Őszinte döbbenetemre rájöttem, hogy hirtelen vonzalom támadt bennem a makacs, ruganyos barnák iránt is, akiknek semmi érzékük sincs az öltözködéshez - a hangja ingerlően tisztán csengett.

Akár a Büszkeség és balítélet sorait is szajkózhatta volna, amennyi lenézés vegyült a hangjába nyilvánvaló idegenkedése miatt, hogy egy rangján aluli nőhöz vonzódik. Újra tudatára ébredtem a lezser utcai öltözéknek - de annak is, hogy jól áll nekem -, és sikerült megállnom, hogy a póló alját vagy a farmert kezdjem huzigálni. Ehelyett az övtartóba akasztottam a hüvelykujjamat, és dobolni kezdtem lapos csípőmön. Ethan elmerülten nézte a mozdulatot. Mikor újra felemelte a tekintetét, felhúztam az egyik szemöldököm. - Ne is álmodj róla, Suliivan! Válaszul csak morgott. Én pedig soinotyogtam. Ekkor kitárult a vívóterem ajtaja, és Malik lépett be rajta egy magas férfival. Utóbbi kényelmetlenül feszengett öltönyben és ingben, és erős állkapcsáról, széles válláról és napszítta hajáról ítélve jobban érezte volna magát farmerban és cowboycsizmában. Lejjebb pillantottam, hogy szemügyre vegyem a cipőjét. Stimmelt; fekete aligátorbőr ezüst orr-rátéttel ez bejött. Az is feltűnt, hogy mindeddig még nem láttam csúnya vámpírt. Mindannyian jó formában voltak, magasak, makulátlanul ápoltak, és tagadhatatlanul vonzóak. Hízelgő, gondoltam, hogy engem is bevettek maguk közé, persze csak ha eltekintünk a körülményektől. Ethan odalépett a két férfihoz, és átadta nekik az üzenetet. Mindketten megvizsgálták, beszélgetni kezdtek, és közben oda-odapillantottak rám és Malloryra. Mai belém karolt. - Azt hiszem, nagy szám lesz végignézni mindezt. Kétkedő pillantást vettem rá.

- Három éve ismerlek. Ez idő alatt mindvégig a magad építette kis elefántcsonttornyodban piszmogtál. Meg kell menteni. És ha már nem ment meg egy magas, szexi, eleven herceg - pillantott végig a tanakodó vámpírtrión, és végigpásztázta Ethan félmeztelen testét -, hát ő rögtön utána jön a sorban. - Gonoszkodva kuncogott. - És te még a vizsgáidra panaszkodtál! Ez a srác lesz életed legnagyobb kihívása. - A „kihívás" akkor lenne idevágó, ha érdekelne. És nem piszmogtam. A disszertációmat írtam. - Pedig érdekel - jelentette ki. - És azt a kéjsóvár tekintetét nézve te is érdekled őt. - Szerinte nem vagyok elég kifinomult. Mallory végigmért. - Te te vagy. Úgy, ahogy vagy. Nem is találhatna jobbat nálad. Adtam neki egy puszit. - Kösz, Mal! - Oké! - Elengedte a karom, és szemügyre vette a vámpírhármast, akik szorosan egymás mellett állva vitatták meg sorsunkat. Aztán összedörzsölte a tenyerét. - Na, és én melyiket kapom? Mit szólsz a cowboysráchoz? Ethan mentett meg a válasz kiötlésétől (ami véletlenül valami olyasmi lett volna, hogy „De hát nincs neked barátod?"). Begörbített ujjával intett, így hívott minket. Mikor odaértünk a kis csoporthoz, a kollégái felé intett. - Malik, a szekundánsom, azt hiszem, vele már találkoztatok. Ez pedig Luc, a gárdakapitány - majd felénk intett.

- Merit, kétnapos aspiráns, és a lakótársa, Mallory, aki valószínűleg egy szent türelmével rendelkezik. Mallory, az áruló, felkuncogott, de aztán ő is megkapta a magáét. Bár Malik és Luc üdvözlésképpen biccentettek, Luc komoran meredt rá száznyolcvanegynéhány centis magasságából. - Mágia. Mallory csak pislogott. - Most meg mi van? Ethan finoman végigsimított Mai haján, miközben ő összerándult. - Ah - bólogatott gondolkodtam is. - Mármint min? - firtatta Mallory. - Hogy ki hozta be a mágiát - szólalt meg Malik csevegő hangon, mintha csak az időjárásról elmélkedett volna. Mallory csípőre tette a kezét. - Mi a francról beszéltek, emberek? Mármint a szó tágabb értelmében. Luc félrebillentett fejjel Ethanre nézett. - Lehetséges, hogy nem is tudja? - Miről nem tud? - kérdeztem ingerülten. - Mi a fene folyik itt? Mintha meg sem szólaltam volna, Malik vállat vont. - Ha még nincs benne a szövetségben, lehet, hogy a Rend még nem értesült a serdülésről. Végül is Chicagóban vagyunk. - Igaz - helyeselt Ethan. - Fel kell hívnunk az ombudot, tájékoztatnunk kell, hogy új boszorkány van a városban. - Új boszorkány? - sápadt el Mallory - Időt kérek! Ki a boszorkány nagyfiúk?

Ethan felhúzott szemöldökkel nézett rá, és a hangja nem is lehetett volna nyájasabb. - Hát természetesen te! Míg Mallory az előbbi kis kinyilatkoztatást emésztgette, engem Ethan és csapata beavatott a chicagói vámpírviszonyok jelenlegi állásába. Míg a világ legtöbb vámpírja - a nyilvántartott vámpírok - valamelyik házhoz tartoztak, létezett egy „renegát" kisebbség is, olyan vámpírok, akik nem kötődtek házhoz, és nem tartoztak hűséggel egyetlen mesternek sem. Többféleképpen is előfordulhatott ez - megharaphat valakit olyan vámpír is, aki nem mester, így nem rendelkezik elég erővel ahhoz, hogy parancsolhasson az újonnan átváltoztatottnak; mások elpártoltak a házuktól; vagy más kitaszított vámpír harapta meg az embert, aki nem tartott igényt hűségesküre és engedelmességre. Az esetleges veszedelem miatt, amelyet a házrendszerre jelenthettek, számkivetettekként kezelték őket. És mivel egyenként rendszerint nem voltak elég erősek ahhoz, hogy legyőzhessék a házakhoz tartozókat, a házak rendszerint nem is vettek róluk tudomást egészen addig, míg némiképp ironikus módon úgy nem döntöttek, hogy anarchisztikus bandákba tömörülnek. Chicago vámpírjai úgy vélték, Jennifer Porter halála is egy renegát műve volt, aki talán elégedetlenkedett amiatt, hogy a házak árnyékában kell élnie. Ez a lehetőség két problémát is felvetett. Először is: az emberek nem tudtak a renegátok létezéséről. A házakéról igen, és úgy tűnt, némileg meg is nyugtatja őket az, hogy a vámpírok politikai testületekbe szerveződtek, uruk felügyel rájuk, és

törvénykönyvük, a Kánon szerint élnek. Az emberek jól tudtak viszonyulni az effajta léthez. És épp ezért hallgattak a vámpírok a renegátokról, hogy élnek közöttük vámpírok a házak kötelékein túl is, felügyelet nélkül, törvényen kívül. Másodsorban, mint a sajtótájékoztatón rámutattak, Porter halálának helyszínén egy Cadogan-medált találtak, ugyanolyat, amilyet Ethan (és csak elkésve vettem észre, ahogy körbepillantottam a szobában, hogy a többi vámpír is) viselt a nyakában. Ethan rendületlenül hitte, hogy a házából senkinek sincs köze hozzá, és ráállt, hogy mindenben együttműködjön a chicagói rendőrség nyomozóival. A rendőrség őt már kihallgatta, és beleegyezett abba is, hogy minden Cadogan-házban lakó vámpírt is kihallgassanak, így biztosítva magát és a nyomozókat a ház és vámpírjai ártatlanságáról. Beszélt a Navarre-ház képviselőivel (többek között a mesterükkel, Celina Desaulniers-vel), és ő is úgy gondolta, hogy Porter halála egy renegát lelkén szárad. Ez azonban még nem magyarázza meg, hogy miért ölték meg, főleg mivel a Greenwichi Tanács, az észak-amerikai és európai vámpírok szabályozó testülete is kiszabja a maga büntetését az elkövetőkre. Jennifer Porter halála előtt a karó általi halálbüntetés lehetősége elég volt az emberek védelmére. Most viszont - ki tudja? Bárki is követte el, a trió szerint az én megtámadásom volt a gyilkos második kísérlete, az üzenet pedig azt bizonyította, mennyire elkeserítette, hogy nem járt sikerrel.

- A nevem benne volt ma az újságban - emlékeztettem őket -, úgyhogy az, aki a téglát bedobta, nem feltétlenül ugyanaz, mint aki megharapott. - De csak a vezetékneved volt benne - felelte Malik. Kétlem, hogy pusztán az alapján rájöhetett a kilétedre. Ethan a fejét rázta. - Merit lány. Akárhogy is, amilyen sűrűn szerepel a családja a lapokban, kitalálhatta, melyikükről van szó. Róbert és Charlotte idősebbek nála, gyerekeik is vannak. Nem tipikus jelöltek az átváltoztatásra. Azt gondoltam, hogy nyugtalanítóan sokat tud a családomról. - De ha meg akart ölni - kérdeztem -, mire jó az üzenet? A szöveg választást feltételezett, mintha én választottam volna Ethant ahelyett, aki megtámadott, vagy a Cadogant az ő csapatával szemben. Ha meg akart ölni, mit számítana? Luc eltöprengett. - Tehát lehet, hogy nincs is köze Porter halálához? - Talán van, talán nincs - jelentette ki Ethan, nem túl sokatmondón. - További információ hiányában egyik lehetőséget sem zárhatjuk ki. Amit tudunk, hogy mi voltunk a másodikak vámpírként a támadás helyszínén. A szöveg arra utal, hogy bármit is terveztek Merittel, megölni vagy egyebet, nem tudták végrehajtani, ezért pedig őt okolják, és tágabb értelemben véve minket is. Az üzenet hangneméből ítélve talán az egész házrendszert. - Tehát akkor kifejezetten renegátokra gondolhatunk összegezte Malik -, vagy egy másik házra, amely kimondatlan gyűlölettel viseltetik irántunk. Grey?

Luc felhorkant. - Múlt héten volt az évadnyitás. Scott most egészen mással van elfoglalva, vagyis a Cubs esélyeivel a trófeaszerzésre. Nem valószínű, hogy benne volna, még ha érdekelné is a házpolitika, ami nem így van. Mi van a Navarre-ral? Ethan és Malik megfejthetetlen pillantást vetettek egymásra. - Kétlem - szólalt meg Ethan. - Amilyen régi és rangos ház a Navarre... - Vagy legalábbis azt hiszik - szúrta közbe Malik. Ethan derűs arckifejezéssel folytatta: - A Navarre nem sokat nyerne, ha háborúskodásba kezdene velünk. Celina erős, a GT is imádja, és a chicagói vámpírok zászlóvivőjévé avatta magát. Egyszerűen semmi oka arra, hogy a Cadogannel törődjön. - Ami annyit tesz, hogy vizsgálódnunk kell - zárta le Luc. Ethan felém biccentett. - Luc őrszemeket állít a házatok elé. Tovább vizsgáljuk a fenyegetést, és ha több információnk lesz a Porteresetről, talán erről is többet tudunk majd. Ha bármi gyanúsat látsz, vagy megint megtámadnak, azonnal hívj fel. - Előhúzott a nadrágzsebéből egy névjegyet, és átnyújtotta. Takaros nyomtatott betűkkel ez állt rajta: Cadogan-Ház (312) 555-2046 ÉAVN 4. I Chicago, IL. - ÉAVN négy? - forgattam az ujjaim között a lapocskát.

- Ez a nyilvántartási számunk - magyarázta Malik, mire eszembe is jutott az ÉAVN logó az újságban közölt bejelentés alatt. - Mi vagyunk a negyedikként alapított vámpírház az Egyesült Államokban. - Ah - csúsztattam a kártyát a zsebembe. - Köszönöm. Szólunk, ha van valami. - Nem mintha nem lett volna tanulságos a látogatás szólalt meg Ethan Malloryra szegezett szemmel -, de visz- sza kell térnünk a dolgunkhoz. Úgy vélem, egy estére bőven elég volt ennyi izgalom. - Azzal elbocsátotta Malikot és Lucot, minket pedig a küzdőterem ajtaja felé terelt. Ahogy elhaladtunk mellettük, a vámpírok tekintete még mindig inkább ellenséges volt, de most már legalább kíváncsisággal vegyült. Másrészt nem voltam benne biztos, hogy jobb-e így; rendszerint jobban szerettem kívül esni a vérszívó ragadozók érdeklődési körén. Vagy legalábbis szerettem volna, ha azelőtt egyáltalán eszembe jut ilyesmi. Ethan átkísért minket a házon. Mikor a bejárathoz értünk, a karomra tette a kezét. - Mallory, válthatnék egy szót Merittel? - Hazai pályán vagy - felelte Mai, és kiszökkent az ajtón a lépcsőre. Ethan rám nézett. - Hazai pálya? - A fociból. Mit is akartál? A száját komor vonalba szorította; tudtam, hogy prédikálni fog. - Ami ma este történt, igen szokatlan volt - mondta. Tulajdonképpen példátlan, hogy egy aspiráns párbajra

hívja a mesterét, amint az is, hogy a mester ne büntesse meg azt, aki kihívást intézett a hatalma ellen. Azért mentelek fel, mert nem te választottad, hogy vámpírként kelj életre, mert törvényeink megkövetelik a beleegyezést, és te nem voltál olyan helyzetben, hogy felajánlhasd. - Rideg, zöld szemmel meredt rám. - Most, hogy ezt tisztáztuk, ha még egyszer hasonló mutatvánnyal állsz elő, megbüntetlek. Ha még egyszer kezet emelsz rám, nagyon meg fogod bánni. Én vagyok ennek a háznak az ura, háromszáznyolc vámpír felett rendelkezem. Védelmet várnak tőlem, és cserébe a hűségüket adják. Ha nem lenne érthető ez az alku, gyors vagyok, erős, és ezt hajlandó vagyok demonstrálni is. Legközelebb nem fogom vissza az ütéseimet. Megértetted, amit mondtam? Fagyos pillantása elnyomta kikívánkozó gúnyos megjegyzéseimet. Csak bólintottam. - Jó - a járda felé intve hívott ki a házból. - Öt napod van a kommendációig. A Kánon kifejti a fogadalmakat, a szertartás menetét, és azt, ahogy a szolgálatomra lépsz. Készülj fel! Újabb engedelmes bólintással léptem le a járdára. - És csinálj valamit a ruháiddal! - rendelkezett, mielőtt becsukta mögöttem a súlyos tölgyfa ajtót. Némán ballagtunk vissza a kocsihoz, ahol is az ablaktörlő alatt szórólapot találtam. Felemeltem az ablaktörlőt, és átfutottam a lapot, amely egy Red nevű klubot reklámozott River Northban. Beszálltam a kocsiba, kinyitottam Mai ajtaját, és a kesztyűtartóba tömtem a lapot. Most nem igazán szerepelt a terveimben bulizás.

Csendben telt a hazaút, minthogy - feltételeztem mindketten az este eseményein töprengtünk. Én legalábbis biztosan, főleg Ethan Suliivan rejtélyén. Addig a pár másodpercig, míg nem tudtam kicsoda, lenyűgözött az arca és a teste, zavarba ejtett az erő és elszántság szinte tapintható kisugárzása. Az, hogy jóképűnek gondoltam, csak egy dolog. Az sokkal döbbenetesebb, hogy miután felfedeztem a kilétét - és tudtam, mit vett el tőlem -, még mindig maradt valami a vonzalomból. Az arroganciája bosszantott, de jóképű volt, intelligens, és tisztelték az alattvalói. Ethan ugyanúgy viselte a hatalmát magabiztos hidegvérének palástját -, akár drága ruháit. De jól tudtam, hogy veszély ólálkodik a tökéletes felszín alatt. Ethan teljes és feltétlen odaadást kíván, és a jelek szerint nemigen hajlik kompromisszumra. Elég ügyes, erős, gyors és ruganyos ahhoz, hogy nézősereg előtt bizonyítsa bátorságát ismeretlen ellenféllel szemben. És bár lehet, hogy vonzónak talált a flörtölése elég volt bizonyítéknak -, a vonzalom sem ingatta meg. Épp ellenkezőleg - láthatólag ugyanolyan buzgón meg akart szabadulni tőlem, ahogy én tőle. Mindennek ellenére mégis képtelen voltam kiűzni fejemből az első rá vetett pillantást. Ahányszor becsuktam a szemem, a zöld íriszek képe siklott át a fejemben, és tudtam, hogy semmi sem törölheti ki ezt a képet. Olyan erős volt a hatása, mintha kráter fúródott volna a lelkembe, amelynek a mélységét halandó ember nem töltheti be.

Szitkozódtam az orrom alatt, mikor ráébredtem, milyen anatómiai irányba vezet ez a gondolatsor, és inkább visszatereltem a figyelmemet Chicago sötét utcáira. Mallory megköszörülte a torkát. - Szóval ez volt Ethan. Bekanyarodtam a Volvóval egy mellékutcába; közeledtünk hazafelé. - Ez volt. - Es most mire gondolsz? Vállat vontam, nem tudtam, mennyire akarom bevallani az érzéseimet akár Mallorynak is. - Utálnom kéne, nem? Ügy értem, ő tette ezt velem. Mindent megváltoztatott. Mindent elvett. Mallory kibámult a kocsi ablakán. - Épp ideje volt már a változásnak, Merit. És megmentette az életedet. - Élőhalottat csinált belőlem. - Azt mondta, nem vagy halott. Csak genetikai változásról van szó. És vannak előnyei is, ha beismered, ha nem. Csak genetikai változás, úgy mondta, mintha valami egyszerű apróságról lett volna szó. - Vért kell innom - idéztem az emlékezetébe. - Vért. Meginni. Mallory kellemetlen pillantást vetett rám. - Legalább légy őszinte, azt iszol, amit akarsz. Azt is eszel, amit akarsz, és valószínűleg soha egy dekát sem szedsz fel azokra a kilométeres lábaidra. A vér csak amolyan új - gesztikulált - vitaminféle, vagy mi. - Lehet - ismertem be. - De még a lábujjamat sem dughatom ki a napra. Nem mehetek strandra, nem

kocsikázhatok lehúzott tetővel. - Ekkor valami hihetetlenül nyugtalanító dolog jutott az eszembe. Nem mehetek ki a Wrigley stadionba, Mallory! Nincs több Cubs-meccs a meleg szombat délutánokon! - Jó nagy ír vagy! Amúgy is szétolvadsz a napon, a Wrigley-ben meg nem voltál vagy két éve. Majd a szobádban nézed a tévén a Mackóid meccseit, ahogy eddig is. - Nem mehetek vissza a suliba. És a szüleim is utálnak. - Édes szívem, a szüleid mindig is ilyen borzalmasak voltak. így legalább - tette hozzá lágyan - adhatsz nekik egy jó adagot a helytelen vámpírviselkedésből. Bármilyen kellemes volt ez a gondolat, azért nem csillapította teljesen a keserűséget. Tudtam, hogy talpra kell állnom, el kell engednem mindazt, amit elvesztettem, és meg lcell találnom a módját, hogy túléljem az egészet, hogy képes legyek élni ebben az új világban. De hogy lehet elengedni egy egész élet terveit? Az életről alkotott elképzeléseket arról, hogy ki vagyok és ki leszek egyszer? Míg Mallory buzgón osztogatta jó tanácsait, és unszolt, hogy lépjek már túl a vámpírrá változásomat illető fenntartásaimon, a trió bizarr következtetését, mely szerint varázslatot vitt a Cadogan-házba, vagyis boszorkány, már nem akarta megbeszélni. Én semmit nem tudtam a mágiáról azon felül, amit a tévéből hallottam, vagy a falatkákból, amelyeket Mallory, az okkult dolgok megszállottja szúrt közbe beszélgetés közben. És megijesztett, hogy rendsze-rint bőbeszédű barátnőm elhárítja a társalgást. Úgyhogy amint beparkoltam a garázsba, újra megpróbáltam.

- Nem akarsz beszélni arról a másik dologról? - Tudomásom szerint nincs semmiféle másik dolog. - Ugyan, Mallory! Azt mondták, varázslat van benned. Nem érzed úgy, hogy... más lennél? Úgy értem, ha igazuk van, érezned kell valamit. Kiszállt, és úgy bevágta az ajtót, hogy én nyögtem fel a Volvo helyett, miközben a járda felé viharzott. - Nem akarok beszélni róla, Merit! Becsuktam a garázskaput, és utánamentem. Egyikünk sem vett tudomást a bejárat mellett álló fekete ruhás őrökről. Pontosan ugyanolyanok voltak, mint a Cadogan-kapu előtti őrszemek, magasak, szikárak, oldalukon fényes karddal. Bármit mondhatok Ethanről, de az biztos, hogy átkozottul gyakorlatias. Bementünk a megnyugtatóan csendes és a jelenlévők kivételével vámpírmentes házba. Mallory ásítást mímelt, és a lépcső felé vonszolta magát. - Lefekszem. - Mallory! Megállt a legalsó lépcsőfokon, visszafordult, és nem túl türelmesen kérdezett vissza: - Mi van? - Csak törődni próbálok veled. Nem kell most rögtön beszélnünk róla, de ha ez a fenyegetés folytatódik, vagy ha Ethan többet tud meg arról, hogy ki vagy... - Jól van. Amikor elindult a lépcsőn felfelé, kétségbeesetten vágytam rá, hogy ugyanúgy megvigasztaljam, ahogy ő engem, és utánaszóltam: - Jó is sülhet ki belőle, Mallory! Lehet, hogy különleges erőid vannak, vagy ilyesmi.

Megtorpant, és szarkasztikus mosollyal nézett vissza. - Tekintve, hogy ettől most hogy érzem magam, felteszem, neked sem használt, amikor nemrég ugyanezzel a közhelyáradattal tömtem a fejed. - Azzal felballagott a lépcsőn, és hallottam a szobaajtó csattanását. Én is bementem a szobámba, hanyatt feküdtem a franciaágyon, és addig bámultam a mennyezeten forgó ventilátort, míg rám nem hajnalodott. 4. FEJEZET AZ ÉJSZAKA RÉMEI...VALÓSZÍNŰLEG COOK MEGYE REGISZTRÁLT SZAVAZÓI Miután két éjszakán át kerültem unokái kötelességeimet, mikor másnap este napnyugtakor az üres házban ébredtem, lezuhanyoztam, farmert és feszes pólót húztam, amelyen egy nindzsa ékeskedett (és Ethan minden bizonnyal utálta volna). Ezután elhajtottam a West Side-ra, a nagyapám házához. Sajnos még a harcias vámpír-Merit is tartott az elutasítástól, úgyhogy csak toporogtam a keskeny bejárat előtt, képtelen voltam rászánni magam a kopogásra, míg az ajtó nyikorogva ki nem tárult. A nagyapám kémlelt ki az üveg mögül. - Nem azért jöttél, hogy beszélj a papáddal? Azonnal kicsordultak a könnyeim - a kétség, a megkönnyebbülés, a szeretet könnyei. Szégyenlősen vonogattam a vállam. - Jézusom, kicsikém! Ne kezdd már! Kinyitotta az üvegajtót, a lábával kitámasztotta, és kitárta a karját. Én pedig belezuhantam, szorongattam, kapaszkodtam belé. Felköhögött.

- Nyugodj meg! Kicsit több erő lett azokban a muszklikban, mióta utoljára csináltuk ugyanezt. Elengedtem, és letöröltem a könnyeimet. - Bocsánat, nagyapa! Nagy medvemancsaiba fogta az arcomat, és homlokon csókolt. - Te csak ne aggódj! Gyere beljebb! Beléptem, majd hallottam, ahogy mindkét ajtó becsukódik mögöttem. A nagyapám háza, egykor a nagyszüleimé, semmit sem változott az évek során, amióta csak emlékszem. Egyszerű, otthonos berendezés, a falakat nagybátyáim és nagynénéim - apám egy fiú-, két lánytestvére és családjuk - képei díszítették. Ők sokkal több méltósággal viselték neveltetésük körülményeit, irigykedtem is közvetlen kapcsolatukra a gyerekeikkel és a nagyapámmal. Tudom, egy család sem tökéletes, de bármikor elcserélném a tökéletlenséget az uborkafára kapaszkodó szüleim komédiázásával. - Foglalj helyet, édesem! Kérsz egy kis sütit? Van krémes keksz. Elvigyorodtam, és leültem a virágos kanapéra. - Nem, köszi, papa. Nem kérek semmit. Ő is leült a kanapéra átlósan állított ősrégi, hátradönthető karosszékbe, és térdére könyökölve előrehajolt. - Apád telefonált, mikor felhívták a házból. Elhallgatott. - Megtámadtak? Megharaptak? Bólintottam. Végigmért. - És most már minden rendben? Jól vagy?

- Azt hiszem. Vagyis jól vagyok. Ugyanúgy érzem magam, a vámpírrészét leszámítva. Felkuncogott, de hamar józan arckifejezést öltött. - Tudsz a Jennifer Porter elleni támadásról? Hogy milyen hasonló volt a tiédhez? Újra csak bólintottam. - Láttuk Malloryval a tévében a sajtótájékoztatót. - Persze, persze — kezdett bele, de aztán mintha meggondolta volna magát. Pár pillanatra csend támadt, csak a falióra ketyegése hallatszott a házban. Végül aggódva rám nézett. - Apád azt kérte, hogy a rendőrséget ne avassuk be a támadásba. De a neved benne volt az újságban, úgyhogy a város úgyis megtudja, hogy átváltoztál. Hogy vámpír lett belőled. - Tudom - feleltem. - Már hívtak is a riporterek. Nagyapám bólintott. - Na persze. Számíthattam volna rá apád hírét ismerve. Nézd Merit, nem fogok hátráltatni egy nyomozást sem, ha ekkora horderejű bűntényről van szó. Nem tehetem meg jó lelkiismerettel, mikor a gyilkos még szabadon jár-kel. De a szavam elég hozzá, hogy az átváltozásodat palástolhassuk mások előtt, egy-két válogatott nyomozót kivéve. Ha korlátozzuk a hozzáférést ehhez az információhoz, ha csak az juthat hozzá, akinek muszáj, nem neveznek meg a gyilkos potenciális áldozataként. Visszafoghatjuk a sajtót is, ne szaglásszanak utánad, te pedig megtanulsz vámpírként élni, nem puszta áldozatként. Rendben? Bólintottam, könnybe lábadt a szemem. Az apámról mindenki mondhat, amit akar, ezt az embert viszont imádom.

- Ezt megbeszéltük. Parádézunk egyet az irodában; szükségünk van hivatalos vallomásra is a jegyzőkönyvhöz. - Bütykös kezét a térdemre fektette. - Szóval nem mondanád el a saját szavaiddal is, mi történt? Íme nagyapám, a zsaru. Elmeséltem az egészet töviről hegyire, az egyetemi sétától egészen az Ethannel, Luccal és Malikkal folytatott beszélgetésig, a renegát vámpírról szóló elméletükkel együtt. Lehet, hogy a nagyközönség nem tudhat a renegátokról, de a nagyapám előtt nem akartam rejtegetni semmit. Mikor befejeztem, még alaposan kikérdezett. Tulajdonképpen elismételtette velem az elmúlt néhány napban történteket, de ezúttal olyan részleteket húzott ki belőlem, amelyekről Ethan, Luc és Malik között nem esett szó. Például azt, hogy a támadó Ethan láttán meglógott, mintha ismerné, és nem akarna szemtől szemben konfrontálódni vele. Mikor másodszor is végigmentünk az eseményeken, hátradőlt a karosszékében, és beletúrt gyér hajába. Bármilyen makulátlanul éles elme volt, olyan nagyapósan festett betűrt flaneling, szövetnadrág, kényelmes, vastag talpú félcipő, fényes kobak. Megint a térdére könyökölt. - Tehát Cadoganék arra jutottak, hogy a Porter lány halálának köze van a téged ért támadáshoz? - Azt hiszem, nem zárják ki a lehetőségét. Miután gondolataiba merülve bólogatott, felállt, és eltűnt a konyha irányában. Barna papírmappával a

kezében tért vissza. Visszaült, kinyitotta, és átlapozott pár iratot. - Huszonhét éves fehér nő. Főiskolai végzettséggel. Barna haj. Kék szem. Vékony testalkat. Közvetlenül alkonyat után támadták meg a Grant Parkban kutyasétáltatás közben. Lecsapolták a vérét, aztán otthagyták holtan. - Az enyémhez hasonló halványkék szempár alaposan végigmért. - Tagadhatatlanul van némi hasonlóság. Bólintottam, nem lepett meg, hogy nagyapa egyetért Ethan következtetésével. Az már rosszabbul érintett, hogy az első vámpír valószínűleg meg akart ölni. Vagyis engem szemelt volna ki második áldozatnak, és az lettem volna - elvérzek az egyetemi udvar közepén -, ha Ethan nem jár arra. Tényleg tartozom neki, amiért megmentette az életemet. És tényleg nem akartam neki tartozni semmivel. Nagyapa nagy, kérges tenyerével megveregette a térdem. - Igazán kíváncsi lennék, mi jár most a fejedben. Összeráncoltam a homlokom, és a kanapé csomós szövetét kapirgáltam. - Életben vagyok. És ezt tényleg Ethan Sullivannek köszönhetem, ami... bosszant. - Felnéztem nagyapámra. - Valaki vadászott rám. Mert úgy nézek ki, mint Jennifer Porter? Na igen, miért dobták be azt a téglát az ablakon? Az az alak holtan akart látni vagy ő maga, vagy valaki más megbízásából. És még mindig odakinn van. - Megráztam a fejem. - Már az is elég rossz volt, hogy előléptek a vámpírok. Erre végképp nem készült fel a város.

Nagyapa megint megpaskolta a kezem, aztán felállt, és megfogta a széke karján heverő dzsekit. - Gyere, Merit, autózzunk egyet! Nagyapám, aki gyerekkorom nagy részében gondolt viselt rám, négy évvel ezelőtt, nagyanyám halála után jelentette be a családnak, hogy részlegesen nyugdíjba vonul. Közölte fanyalgó apámmal, hogy nem járja tovább az utcákat, hanem a chicagói rendőrség nyomozati osztályán foglal el egy íróasztalt, és a megoldatlan emberölési ügyekben segít az aktív nyomozóknak. De miközben gigantikus Oldsmobile-jában - az a vörös bársonyhuzatú fajta - dél felé tartottunk, bevallotta, hogy nem mondott egészen igazat a rendőrségen elfoglalt pozíciójával kapcsolatban. Még mindig a városnak dolgozott, de teljesen más minőségben. Mint kiderült, amikor a vámpírok nyolc hónappal ezelőtt kiléptek a fényre, nagyapám a legkevésbé sem lepődött meg. - Chicagóban több mint egy évszázada élnek vámpírok magyarázta, miközben szabályszerűen, két kézzel fogta a kormányt a sötét utcákon hajtva. - A Navarre már a nagy tűz óta itt van. Persze a városvezetés nincs ilyen régóta beavatva, csak pár évtizede. De akkor is, Daleyék tudtak rólatok. Tate is tud rólatok. Nem sokan vannak a vezetésben, akik nem. A szemét nem vette le az útról, de kicsit felém dőlt. Egyébként Mrs. O'Leary tehenének semmi köze hozzá. - És az évek alatt senkinek sem jutott eszébe, hogy tájékoztassa a várost a vámpírokról? Ilyen hosszú idő,

és nem szivárgott ki a hír? Chicagóban? Ez igazán impozáns. Nagyapám kuncogott. - Ha te impozánsnak tartod, ezt egyenesen imádni fogod! A vámpírok csak a természetfeletti jéghegy csúcsa. Alakváltók, démonok, nimfák, tündérek, trollok. A szeles városban a szuperlények telefonkönyvének minden száma megtalálható. És itt kerülök én a képbe. Erre felhúztam a szemöldököm. - Hogy érted, hogy itt kerülsz a képbe? Nagyapám már szóra nyitotta a száját, de becsukta. - Kezdjem az elején? Bólintottam. - Mindezeknek a természetfölötti népségeknek megvannak a maguk vitás ügyei. Hadakozás a házak között, tündérpártoskodás, határviták a folyó nimfái között. - Mármint a Chicago folyó? Csendes, kertvárosi utcába kanyarodtunk be. - Mit gondoltál, hogyan festik zöldre a vizet Szent Patrik napjára? - Gondoltam, festékkel. Sokatmondóan fújt egyet. - Ha az olyan könnyű volna! Hogy rövidre fogjam, a mellékágak és kanálisok a nimfák ellenőrzése alatt állnak. Ha a folyóval van valami tennivaló, őket kell hívni először - emelte fel egyik kezét. - Tehát, mint látod, nem csak családi vitákról meg piti lopásokról van itt szó. Komoly dolgok ezek, olyan komolyak, hogy az egyenruhások többségének sem a képzettsége, sem a

tapasztalata nincs meg hozzájuk. Nos, Tate polgármester egy helyen, egy külön hivatalban akarta egyesíteni ezeket az ügyeket. Olyanokkal, akik kezelni tudják a vitákat, gondoskodnak mindenről, mielőtt a várost is érintené. így hát négy éve létrehozta az ornbudsmani hivatalt. Bólogattam, eszembe jutott Ethan megjegyzése. - Ethan is említette, valami olyasmit mondott, hogy Mallorynak beszélnie kell az ombuddal. Azt hiszik, varázsereje van. Hogy boszorkány, vagy mi. Nagyapa érdeklődve szólalt meg. - Ne mondd! Catchert érdekelni fogja a hír. - Catcher? - kérdeztem. - Ő az ombudsman? Nagyapa felkacagott. - Nem, kislányom. En vagyok az. Ettől teljesen lemerevedtem. - Micsoda?! - A polgármester úgy szereti kifejezni, hogy én vagyok az összeköttetés a normál emberek és a szuperek között. Személy szerint én úgy gondolom, ez csak bürokratikus blabla. De a polgármester kért fel a szolgálatra, én pedig igent mondtam. Elmondhatom, hogy az utcán sosem futottam össze egyetlen vámpírral vagy alakváltóval sem, és mint mindenki, én is kíváncsi voltam az efféle népekre. Imádom ezt a várost, Merit, és nem bánom, ha nekem kell biztosítanom, hogy mindenki megkapja a maga részét. Megráztam a fejem. - Azt nem kétlem, de nem tudom, a többihez mit szóljak. Visszavonultál, papa! Nekünk... nekem, azt mondtad, hogy visszavonulsz.

- Megpróbálkoztam a nyugdíjjal - felelte. - Még a bizonyítékraktárban is megpróbálkoztam egy részmunkával, íróasztal mögött. De harminc évig voltam zsaru. Nem ment. Nem akaródzott lemondani róla. A zsaruknak rengeteg képességük van, Merit. Közvetítünk. Problémákat oldunk meg. Nyomozunk. - Megvonta a vállát. - Annyi, hogy most kissé komplikáltabb lényekkel csinálom. A városházán kezdtem egyetlen íróasztallal, most pedig saját embereim vannak. Mint elmesélte, négy embert vett fel. Az első a titkárnője, Marjorie, egy ötvenéves asszony, aki elég harcedzett, miután huszonöt évig ült a telefon mellett a város egyik húzósabb környékének rendőrőrsén. A második Jeíf Christopher, huszonegy éves számítógépzseni, egyben történetesen alakváltó is, csak az alakja nem egyértelmű még. A harmadik Catcher Bell. Catcher huszonkilenc éves, és mint nagyapám mondta, házsártos. Figyelmeztetett is: - Jóképű, de agyafúrt. Kerüld cl nagy ívben! - Ez eddig csak három - figyelmeztettem, mivel elhallgatott. Csend, majd megszólalt: - Van még egy vámpír is. Az egyik házban, de a társai nem tudják, hogy nekem dolgozik. Nem jön be az irodába, csak ha feltétlenül szükséges. Ők végzik a nehezét, úgyhogy nekem csak annyi a dolgom, hogy betoppanjak, és játsszam a jó fiút. - Nem hittem el, hogy csak ennyi a szerepe, de szerénysége üdítő volt, főleg, ha összehasonlítottam apámmal. - Nem is hinnéd -

kuncogott csikorgósan de már nem vagyok olyan fürge, mint azelőtt. - Na ne! - játszottam a döbbentet, ő pedig nevetett. - El sem hiszem, hogy nem avattál be minket. El sem tudom hinni, hogy négy éve varázslattal szórakozol, és el sem mondtad nekem! Nekem! Az unokádnak, aki abból élt, hogy Artúr királyról irkált! Megpaskolta a kezem. - Nem előled akartam eltitkolni az információt. Megértően bólogattam. Ha az apám felfedezi a titkát, az csak két dologhoz vezethet: vagy elintézi, hogy kirúgják a papát, vagy megpróbálja manipulálni, hogy közelebb férkőzhessen a polgármesterhez. Apám örökké mesterkedett valamiben. - De akkor is - szólaltam meg, miközben az ablakból néztem a tovasuhanó várost nekem elmondhattad volna. - Ha ettől jobban érzed magad, most már a te ombudsmanod is vagyok. Most pedig elviszlek a titkos főhadiszállásunkra. Végigmértem, és sikertelenül próbáltam elfojtani egy mosolyt. - Titkos? Nagyon hivatalos képpel bólintott. - Nahát, akkor egészen más a helyzet. Az ombudsman hivatala egy alacsony, nem túl hivalkodó téglaépület volt a város déli oldalának egyik középosztálybeli negyedében, egy csendes kis utca sarkán. A házak is szerények, de gondozottak voltak, az udvarokat drótkerítés vette körül. Nagyapa leparkolta a kocsit a járda mellett, és átsétáltunk a keskeny járdán. Az ajtó melletti riasztón beütötte a számokat, aztán

kulccsal nyitotta ki a bejáratot. Az épület belülről ugyanolyan szerény volt, úgy festett, mintha a hatvanas évek óta semmit sem csiszoltak volna a stílusán. Rengeteg narancsszín volt odabenn. Rengeteg narancssárga. - Sokáig dolgoznak - jegyeztem meg, mivel a késői óra ellenére világos volt odabenn. - Az éjszakai lényeket éjszakai lények szolgálják. - Ezt rá kellene írnod a névjegykártyádra - javasoltam. Átmentünk egy előtérféleségen, majd végig a központi folyosón, aztán jobboldalt benyitottunk egy szobába. Négy fémasztal volt benne egymástól távol, kettő-kettő egymásnak háttal a falak mellett. Az elülső és a hátsó fal mentén acélszürke iratszekrények álltak. A fehér falakon plakátok lógtak, többségük fenséges, hiányos öltözetű, lobogó hajú nőket ábrázolt. Mintha a nyomatok egy sorozatba tartoztak volna: mindegyiken más-más nő szerepelt egy-egy gondosan elhelyezett, falatnyi textilcsíkban, de „ruhájuk" eltérő színű volt, ahogy a kezükben tartott zászlócska is. Az egyik szőke volt kék ruhában, zászlóján az állt: Lúd-sziget. A másodiknak hosszú, hollófekete haja volt, ruhája vörös. Zászlóján az Északi mellékág felirat állt. Gyanítottam, hogy ők lehetnek a Chicago folyó nimfái. - Jeff! Catcher! Nagyapám hangjára a két, asztalánál ülő férfi felpillantott munkájából. JefF minden ízében úgy festett, mint egy huszonegy éves komputerzseni. Üde, aranyos képe volt, hórihorgas srác, lógó, barna hajpamaccsal. Fehér ingét vékony karján feltűrve viselte, hosszú ujjai a billentyűzet felett álltak készenlétben.

Catcher külsejében volt valami veterán katonás farmerja és feszes, olajzöld, „Első számú közellenség'" feliratú pólója izmos testet rejtegetett. A haját leborotválta, szeme világoszöld volt, ajka telt és érzéki. Fia nem vágott volna amolyan bosszankodó képet, hihetetlenül szexinek gondoltam volna. így azonban csak rosszkedvűnek tűnt. Nagyon rosszkedvűnek. Jeíf vidáman vigyorgott a nagyapámra. - Helló, Chuck, ki ez? Nagyapa a hátamra tette a kezét, és beljebb tessékelt. - Ő itt az unokám, Merit. Jeff kék szeme felcsillant. - Merit Merit? - Csak Merit - feleltem, és kezet nyújtottam. - Örülök, hogy megismerhetlek, Jeff. Ő azonban nem fogadta kinyújtott kezem, csak rámeredt, aztán rám nézett. - Kezet akarsz fogni? Velem? Zavartan pillantottam nagyapámra, de mielőtt megszólalhatott volna, Catcher fel sem pillantva az előtte fekvő vaskos könyvből, megmagyarázta. - Merthogy vámpír vagy. A vámpírok és az alakváltók nem kimondottan barátok. Számomra ez újdonság volt. De hát húsz perce még az alakváltók és Chicago egyéb természetfölötti polgárainak puszta létezése is az volt. - Hogyhogy? Catcher két ujja közé csippentve fordított egy vastag, megsárgult lapon. - Nem neked kellene tudnod?

- Három napja vagyok vámpír. Nem igazán vagyok tisztában a politikai finomságokkal. Még vért sem ittam. Jeff szeme kitágult. - Még nem ittál vért? Átalakulás után nem kéne valami őrületes vérszomjnak jelentkeznie? Nem kéne áldozatokat hajkurásznod gonosz vágyad kielégítésére? - Tekintete a mellkasomon feszülő pólóra siklott, aztán barna fürtjein át rám vigyorgott. - 0 negatív vagyok, és tökéletesen egészséges, ha az számít. Próbáltam nem elvigyorodni, de feltűnően nem túl dús keblem iránti lelkesedése igencsak jólesett. - Nem, de köszönöm az ajánlatot. Nem feledkezem meg rólad, ha mégis erőt venne rajtam az ádáz vérszomj. Körülnéztem széket keresve, találtam is egy avokádózöld ízléstelenséget az egyik üres fémasztal előtt, és lehuppantam rá. - Meséljetek még erről a vámpír-alakváltó ellenségeskedésről. Jeff közönyösen vállat vont, és egy haloványan polipra emlékeztető plüssállattal kezdett babrálni az asztalán. Berregés hallatszott, mire nagyapa előhúzta mobilját az övtartóból, a kijelzőre pillantott, aztán pedig rám. - Fel kell vennem. Catcher és Jeíf majd eligazít Catcherre nézett. - Megbízható, az én fajtám. Mindenről tudhat, ami nem egyes besorolású. Mosolyomra és biccentésemre sarkon fordult, és eltűnt az ajtó mögött. Fogalmam sem volt arról, mi az az egyes besorolás, de abban biztos voltam, hogy az érdekelne csak igazán. Vagy még a szar is megfagyna bennem, ha tudnám, úgyhogy talán jobb, ha egyelőre nem erősködöm. - Na, most aztán megtudod! - vigyorodott el Jeff.

Catcher horkantva csukta be a könyvét, hátradőlt, és a tarkóján összekulcsolta a kezét. - Találkoztál már vámpírokkal? Mármint Sullivanen kívül? Rámeredtem. - Honnan tudod, hogy... - Benne volt a neved az újságban. Cadogan vagy, vagyis Suliivan vámpírja. Libabőrös lettem. - Nem vagyok Sullivané! De Catcher legyintett. - Nem ez a lényeg, kislány! Az a lényeg, és a megvető tónusból úgy gondolom, találkoztál már Sullivannel, és a vámpírügyek alapjait legalábbis felfogtad, hogy a tieid, ha érted, hogy értem, kissé különösek. Gúnyosan mosolyogtam. - Igen, volt egy ilyen érzésem. - Nos, az alakváltók nem azok. Az alakváltók boldogok. Emberek, aztán állattá változnak, aztán újra emberek. Minek is ne örülnének? A barátaik közt élnek. Isznak. Harleykon motoroznak. Bulik Alaszkában. Tüzes alakváltó szex. Ez utóbbi kinyilatkoztatásra Jeff felhúzta az egyik szemöldökét, és csábító pillantást vetett rám. Elfojtottam egy vigyort, és válaszul komoran ráztam a fejem. Nemigen viselte meg, vállat vont, és visszatért a számítógépéhez. Örömmel. - A vámpírok viszont - folytatta Catcher - sakkoznak a nagyvilággal. Fedjük fel a létünket az emberek előtt, vagy ne? Barátságban vagyunk ezzel vagy azzal a

házzal, vagy sem? Harapunk embert vagy nem? Juj! színpadiasan beleharapott begörbített ujjába. - Várj - emeltem fel a kezem, ahogy eszembe jutott valami, amit Ethan mondott a Cadogan-vámpírokról. Álljunk csak meg! Mi van ezzel a harapással? Catcher szórakozottan vakargatta a fejét. - Nos egyszer réges-régen... - Egy messzi-messzi földrészen - szúrta közbe Jeff. Catcher mély, érzéki hangon felnevetett. - Réges-régen Európában kiakadtak a vámpírokra. Kitalálták, hogy a vámpírszaporulatra a nyárfakaró meg a napfény a legjobb megoldás, és Európa szemfogas lakosságának nagyját kiirtották. Hogy rövidre fogjam, a vámpírok végül megalakították a Greenwichi Tanács elődjét, amely feleskette a túlélőket, hogy sosem harapnak meg többé akarata ellenére egy embert sem. Somolyogni kezdett. - Inkább igazi, manipuláló vámpírok módjára olyanokat kerestek, akiket zsarolni lehet, megvesztegetni, elkápráztatni, hogy önként adják a vérüket. - Miért kéne az egész tehenet megvenni? - kérdeztem. Helyeslően bólogatott. - Pontosan. Mikor elég fejlett lett a technika ahhoz, hogy a vért tartósítani lehessen, bezacskózni, a legtöbb vámpír elfordult az emberektől. A halhatatlanság hosszú emlékezettel jár, és egyes házak úgy vélték, biztonságosabb, ha minden kapcsolatot megszakítanak az emberekkel, zacskós véren élnek, vagy egymással osztják meg a vérüket. - Felhúzott szemöldököm láttán hozzátette: - Megesik. A vámpírok testének új vérre van szüksége, frissítésre, szóval ez nem megbízható

tápanyagforrás. De megesik... olykor rituális módon, máskor az erő átadásáért. Jeff torokköszörülése töltötte ki a rövid szünetet Catcher beszámolójában. - És még más is van - emlékeztette elvörösödő arccal. - És egyes vámpírok... érzékiséget is találnak a vér megosztásában - folytatta a tájékoztatást Catcher. Éreztem, hogy elpirulok, és buzgón bólogattam, miközben próbáltam nem rágondolni az aktusra... vagy egyes zöld szemű vámpírokra, akikkel végrehajtható. - Na, szóval - folytatta Catcher -, ahogy változtak az idők, néhány ház, többek között a Cadogan, a választás lehetőségét kínálta tagjainak. - Inni vagy nem inni - vetette közbe Jeff. - Fz itt a kérdés - nyugtázta Catcher. - Egyes vámpírok tisztátalannak ítélik az embereket, és a harapást némileg elmaradottnak tartják. A Cadogan viszont büszkén műveli. Na, nem mintha titokban jobb lenne. - Eksztázis - bólogatott Jeff mindentudóan. - Az meg mi? - kérdeztem előrehajolva, mohón szíva magamba minden információt, amit megoszthatnak velem. Catcher megrázta a fejét. - Ezt a mocskos kis fejezetet máskorra tartogatjuk. - Na jó, akkor mit értettél azon, hogy különös népség a vámpíroké? - A vámpírok azt hiszik, hogy a politikai rendszerük, ez a házbaromság, a legnagyobb dolog a világon. Hogy fontosabb az emberi dolgoknál, éhínségeknél, bárminél. És rengeteg természetfeletti lény gondolkodik így. A

vámpírok ragadozók, csúcsragadozók, és ahová ők mennek, oda megy egy csomó nem e világi is. - Nem e világi? - Tudod, a szuperek. Természetfölöttiek - tette hozzá mogorván, látva értetlenkedésemet. - Na szóval, az angyalok, démonok, nehézsúlyú varázslók mind élénk érdeklődést tanúsítanak a házak iránt. Ki kivel kefél, kivel szövetkezik, az összes ilyen baromság. Az alakváltók viszont ezt leszarják. Egyszerűen túl lazák ehhez. - Mi pedig túl neurotikusak lennénk? Catcher elmosolyodott. - Kezded kapiskálni. A vámpírok nem méltányolják, hogy az alakváltók tesznek az ő problémáikra. Szövetségesekre vágynak. Barátokat gyűjtenek, akikre számíthatnak, főként az idősebbek, akik még emlékeznek az európai tisztogatásokra. Ha legközelebb a Cadogan-házban jársz, nézd csak meg az emblémákat a bejárat fölött. A szövetségeseik jelvényei; azt mutatják, kiket sikerült Ethannek megnyernie maga mellé. Valójában fedezetül szolgálnak, ha az emberek esetleg bepöccennének, vagy egy másik ház ítélné úgy, hogy Cadoganék harapása túl rizikós. És mivel az alakváltók nem vesznek részt az efféle játékokban, és Keene jelvénye sosem fog Ethan Suliivan ajtaja fölé kerülni, a vámpírok nem vesznek róluk tudomást. Catcher felsóhajtott. - Azt is rebesgetik, hogy az alakváltóknak alkalmuk lett volna közbelépni a második tisztogatás során, de úgy döntöttek, nem tesznek semmit, nem keverednek bele. - Nem mentik meg mások életét? - kérdeztem.

Catcher lassan, feszült arccal bólintott Jeffre pillantva, aki láthatólag próbált tudomást sem venni a beszélgetés irányáról. - Értem. És ki az a Keene? - A falkavezérem - szólt közbe Jeff, derűsen felpillantva a billentyűzetéről. - Gábriel Keene, az Észak-amerikai Központi Falka vezére. Memphisben lakik. - Huh - azzal felálltam, és fel-alá kezdtem járkálni a helyiségben. Ezt az információáradatot még meg kellett emésztenem. - Huh. - Beszédes - jegyezte meg Catcher. Aztán gyorsan hozzátette: - Jeff, ne bámuld már a seggét! Torokköszörülést hallottam a hátam mögött, mielőtt valóban újraindult a klimpírozás. Az egész annyival bonyolultabb volt, mint képzeltem! Na persze a változás előtt nemigen foglalkoztam a vámpírokkal. Az a pár gondolat, amit nekik szenteltem, nem volt túl hízelgő - főleg miután láttam, Celina Desaulniers hogyan bájologja át magát a kongresszusi meghallgatáson. Az a pár azóta pedig - nos, túl sok vonatkozott Ethan Sulii- vanre, és túl kevés bármi másra. - Szeretném tudni, mire gondolsz most, kislány. Körülpillantottam, és láttam, hogy Catcher mindentudóan vigyorog, kérdő pillantással várva a választ. A hajam tövéig elpirultam, de csak legyintettem. - Á, semmire. Csak elgondolkodtam. Catcher „ahája" nem úgy hangzott, mintha meggyőztem volna, úgyhogy váltottam. - És te hogy illesz bele a képbe?

Semmi válasz; Catcher végül kihúzta magát, és újfent a könyvét kezdte lapozgatni. Sokatmondó, gondoltam. Nagyapám ekkor érkezett vissza az irodába, és mivel Catcher már nem tartott előadást, ő vette át a szót. Előadta csapatának a nemrégiben velem történteket - a harapást, a fenyegetést, a kihívást. Miután mindenről beszámolt Jeffnek és Catchernek, felvilágosított a Jennifer Porter halála ügyében történt nyomozásról is. Potenciális áldozatként - és abban mindhárman egyetértettek, hogy én lettem volna a következő a sorban - fontosnak vélte, hogy tájé-koztasson. Sajnos kommunikációs hiányosságok álltak a nyomozás útjába. Bár a Navarre-vámpírok azt ígérték, együttműködnek a rendőrséggel a vizsgálat során, szűkszavúak voltak a felfedezéseiket illetően, már ha felfedeztek bármit is. Nagyapa vámpírkapcsolata segített kitölteni néhány fehér foltot, de Catcher szavaival élve a vámpír közlegény volt, nem tiszt, így csak korlátozott mértékben jutott információkhoz. Plusz nyugtalankodott is, nehogy árulónak bélyegezze a háza, úgyhogy csak az ombudsman, nem a rendőrség felé tett jelentést. Vagyis bármit fedett is fel, azt nem hivatalos csatornákon kellett továbbítani. Es ha az el is jutott egy nyomozó asztalára, a detektívek gyanakvóak voltak. A zsaruk régimódiak; nem bíztak a természetfeletti forrásból származó hírekben. Még nagyapám sem vált immúnissá az előítéletekkel szemben harmincnégy évnyi szolgálat után. Sokan azok közül, akikkel együtt dolgozott, együtt szolgált, úgy vélték, kétes szörnyszülöttekkel kavar.

Ami még fontosabb, és amin a világ összes információja sem segíthetett, hogy Porter halálával kapcsolatban az egyetlen bizonyíték a Cadogan-medál volt. A nyomozók nem találtak se más tárgyi bizonyítékot, se tanúkat, sőt még a medálról is letörölték az ujjlenyomatokat. Sajnos mivel másba nemigen kapaszkodhattak, és ráadásul tele voltak előítéletekkel, a rendőrség nemigen akarta figyelmen kívül hagyni a Cadogan-házat mint gyanúsítottat. Mikor mindezt végigvettük, egy asztalnál ülve kocogtattam szórakozottan egy ceruzát. Ahogy felnéztem, a pillantásom Catcherével találkozott. - Abban egyetértünk, hogy nem ő tette? - Gondoltam, nem kell megmagyaráznom, ki az az „ő". - Nem ő volt - vágta rá azonnal Catcher. - De ez még nem jelenti azt, hogy ne lehetett volna benne valaki a Cadogan-házban. Az asztalra könyökölve államat a kezemre fektettem, és összeráncoltam a homlokom. - Azt mondta, meghallgatta a házban élőket. Nem hiszi, hogy benne lett volna Cadogan-vámpír is. - Catcher nem azt mondta, hogy valaki a Cadoganházból - fejtegette nagyapám -, hanem azt, hogy valaki a Cadogan-házban. Valószínűleg vannak tartalék medáljaik arra az esetre, ha valaki átállna hozzájuk egy másik házból, vagy elveszne egy medál. Es közeledik az avatás is. Ilyenkor adják át az új vámpírok medáljait. Ott kell lenniük. - Szabad prédák - tette hozzá Jeff.

Catcher felállt, és nyújtózott egyet, pólója felcsúszott kockahasán, és felfedte kör alakú tetoválását. Bármilyen morcos volt, nem rossz falat. - A vámpírok házon kívül is randevúznak - eresztette le a karját. - Es olykor hazaviszik a partnerüket. Ha a medálokat nem helyezték kellő biztonságba, bármelyik látogató zsebre vághatott egyet. És ha Suliivan nem lenne ilyen átkozottul fafejű, gondolhatott volna erre. - Ti ketten nem vagytok jóban? - tudakoltam. Catcher felkacagott, és visszaült az asztalához, nyikorgott alatta a szék, ahogy elhelyezkedett. - Dehogynem, elég jóban vagyunk. Nekünk már történetünk van. - Hogyhogy? Megrázta a fejét. - Ma éjjel már nincs időnk erre a sztorira. Legyen elég annyi - gondolkodott el hogy Suliivan becsben tartja egyedülálló képességeimet. - Miket is? Catcher csikorgósan nevetett. - Első randin soha, napsugaram. - Végigsimított kopaszra nyírt koponyáján, és újfent kinyitotta az asztalán heverő könyvet. - És csak mert jóban vagyok Sullivannel, attól még fafejű. És attól még nem látja be, ha nincs igaza. Mivel napok óta ez volt a legmélységesebben helytálló kijelentés, amit hallottam, szívből felkacagtam. - Na igen - doboltam a szívem felett. - Helyben vagyunk. Ethan mondott valamit arról, hogy renegátok lehettek benne - vetettem fel. - De nem úgy hangzik,

mintha bejuthatnának a házba. Vagyis elég szorosnak tűnt az őrizet. - Az csak elmélet - mondta nagyapa. - És már továbbítottuk a nyomozóknak. - Szóval ez a szerepetek? - firtattam. Információtovábbítás? - Nem vagyunk nyomozók - erősítette meg nagyapa. Inkább diplomáciai testületként működünk. De mivel a vámpírunk nem áll szóba zsarukkal, olyan információkhoz jutunk, amilyenekhez ők nem. A polgármester mondta, hogy továbbítsuk az infót, úgy is tettünk. - És a pontosság kedvéért - tette hozzá Catcher -, most már te és a kis varázslónőd is benne vagytok. Ez pedig arra serkent minket, hogy minél előbb kibogozzuk ezt az ügyet... azt a pszichopatát pedig hűvösre tegyük. Felvontam a szemöldököm; nem tudtam, honnan szerezhetett tudomást Mallory létezéséről, de nem nézett rám. Gondoltam, nyilván Suliivan eresztett meg egy telefonhívást. Nagyapám a vállamra tette a kezét. Csak most vettem észre a táskákat a szeme alatt, és hirtelen bűntudatom támadt, amiért olyan sokáig várakoztattam, hagytam, hogy szükségtelenül aggódjon, noha tudtam, hogy nem én, hanem a szabadon rohangáló gyilkos ültette a tekintetébe ezt az aggodalmat. - Ez minden - mondta. - Tudom, hogy nem túl kielégítő, amikor magad is áldozattá váltál. Amikor feje tetejére állt az életed. Megszorítottam a kezét; méltányoltam az értékelését.

- Minden jól jön - mondtam, és sorra mindegyikük szemébe néztem, hogy felfogják, hálás vagyok. Minden jól jön. A búcsúzkodás után nagyapa kijött velem, hogy megvárja a taximat. Bezárta az ajtót, aztán az épület takarosan, gondosan lenyírt pázsitjának egyik sarkában álló fapadhoz vezetett. - Még mindig nem tudom elhinni, hogy benne vagy ebben az egészben - mondtam. - Annyi minden zajlik a városban, az emberek szerint pedig csak a vámpírokról van szó. - Aggodalmas pillantást vetettem rá. - Te pedig ott vagy a frontvonalban. Nagyapa keserűen nevetett. - Reméljük, nem lesznek frontvonalak. Nyolc hónapja tart. Persze a bejelentés kissé rázós volt, de most már hónapok óta nyugodt minden. Azt nem mondanám, hogy elfogadták a vámpírokat, de mintha valamelyes... érdeklődéssel tekintenének rájuk. - Felsóhajtott. - Vagy épp a vihar szemében vagyunk. A felfordulás, káosz előtti csend. És senki sem tudhatja, a vihar mit tenne az erőegyensúly- lyal. Ahogy Catcher mondta, sok természetfölötti veszi készpénznek a vámpírok felsőbbségét. Úgy tekintenek rájuk, rátok - helyesbített a szemüvege fölül pillantva rám, ami annyira emlékeztetett apámra, hogy nagyot dobbant a szívem -, mint csúcsragadozókra. Ezért hajlamosak a vámpírokat követni. De ez a hűség, ha annak nevezhetjük, úgy alakult ki, hogy a vámpírok nem álltak a reflektorfényben. Távol maradtak a

figyelemtől, az embereket távol tartották a természetfeletti világtól. Sosem volt jó a píárjuk. És láttad odabenn azokat a nimfaposztereket? Bólogattam. - Ha a nimfáknak kellene irányítaniuk Chicagót, ki mondhatná, hogy nem lennének képesek rá? - kacagott fel. - Igen könnyen maguk mögé állítanák a férfi lakosságot. Bár valószínűleg mind számban, mind erőben az alakváltók az egyetlenek, akik országszerte kiállhatnának a vámpírokkal szemben. Nem hiszem, hogy érdekelné őket, de megint csak ismeretlen tényezőkkel van dolgunk - vonta meg a vállát. - Az az igazság, Merit, hogy az újkori törté-nelemben ez a legelső alkalom, amikor természetfölöttiek fedik fel magukat, mégpedig a Ilarry Potter-korszak után. A Gyűrűk ura-korszak után. Az embereket kevésbé nyugtalanítják a természetfeletti lények, a természetfeletti események, mint amikor vámpírokat és boszorkányokat égettek. Remélhetőleg most minden máshogy alakul. - Egy darabig hallgatott, időt adott, hogy mindketten végiggondolhassuk ezt az eshetőséget. - Iiogy banálisan fogalmazzak, mind megférhetnénk egymással. Az biztos, hogy jobb lenne, mint a legrosszabb eshetőség. Égetések. Lincselések. Inkvizíciószerű eljárások. A tömeges erőszak, ami akkor szokott fellépni, amikor a többség a hatalmát félti, a status quo megbomlásától tart. Mikor nagyapám újra megszólalt, a hangja csendesebb lett. Ünnepélyesebb. Talán súlyosabb. - Erre egyszerűen nincs precedens. Nem tippelgetéssel húztam le harmincnégy évet a cégnél, úgyhogy nem

tudom megmondani, mi lesz, vagy ha bekövetkezik a legrosszabb, ki fog nyerni. Tehát nyitva tartjuk a szemünket és a fülünket, reméljük, hogy a szuperek megbíznak bennünk, és hogy a polgármester is lép, ha arra kerül a sor. - Remek mulatság vámpírrá változni - sóhajtottam. Vidáman felnevetett, a hangja elsöpörte a hirtelen támadt búskomorságot, és megpaskolta a térdem. - Az ám, kislány! Az ám! Kinyílt mögöttünk az ajtó, Catcher lépett ki rajta, bakancsa kopogott a járdán. - Beszélhetnék vele egy percet? - kérdezte nagyapámat, és felém biccentett. Nagyapa kérdőn nézett rám, mire bólintottam. Előrehajolt, homlokon csókolt, aztán a térdére támaszkodva felállt. - Azért hoztalak ide, hogy tudd, mindig van számodra egy biztonságos hely, Merit. Iia segítség vagy tanács kell, ha kérdésed van, bármi, ide mindig eljöhetsz. Tudjuk, mivel van dolgod, és ha tudunk, segítünk. Oké? Én is felálltam, és megöleltem. - Köszönöm, papa. És bocs, hogy ilyen sokáig tartott, hogy eljöjjek hozzád. Megveregette a hátam. - Semmi baj, kislányom. Tudtam, hogy hívsz, ha már elrendeződött minden. Nem hittem, hogy elrendeződött volna minden, de nem vitatkoztam vele. - Adj neki pár névjegykártyát - rendelkezett még, aztán intett egyet, és visszabaktatott az épületbe.

Catcher előhúzott a zsebéből egy marék névjegykártyát, és odaadta nekem. Csak egy telefonszám állt rajtuk, és annyi, hogy „OMBUD". - Vedd úgy, hogy ez a „szabadon távozhatsz a hűvösről" kártya - magyarázta Catcher, aztán leült a lécpad egyik végére. Kinyújtózott, lejjebb csúszott, és bokánál keresztbe tette a lábát. - Szóval kihívtad Sullivant szólalt meg végül. - Nem szándékosan. Azért mentem a Cadoganbe, hogy megmutassam neki az üzenetet. Felhúzott az átváltoztatás, de nem akartam összeveszni vele. - És mi történt? Lehajoltam, letéptem egy pitypangot a harmatos fűben, és megforgattam a kezemben, mire röpke magfelhő szállt a levegőbe. - Ethan mértéktelenül basáskodó dolgokat mondott, és ez felhúzott. Kihívtam. Azt hiszem, inkább a vámpírgének akartak küzdeni, mint én, de alkut ajánlott, felmentett volna a házzal szembeni kötelességeim alól, ha beviszek egy ütést. Catcher rám sandított. - Felteszem, nem sikerült. Megráztam a fejem. - A padlón kötöttem ki a hátamon. De azért volt pár jó megmozdulásom. Tartottam magam. Meglepettnek tűnt, amiért olyan erős vagyok. Meg gyors. Catcher nagyot sóhajtott, miközben bólogatott. - Ha tartottad magad Sullivannel szemben, a reflexeid jobbak, mint egy vámpírbébitől várható. Ez pedig azt jelenti, aspiráns, hogy lesz némi erő benned. Mi van a szaglásoddal? A hallásoddal? Van valami javulás?

Megráztam a fejem. - Nincs sokkal az átlag felett, csak ha dühbe gurulok. Catcher elgondolkodott, félrebillentett fejjel méregetett. - Ez... érdekes. Lehet, hogy azok az erők még nem kapcsoltak be. Motor húzott végig a sötét utcán, míg el nem tűnt a sarkon, hallgattunk. - Ha uralni akarod az erődet - folytatta végül Catcher -, akármilyen erőről is van szó, edzened kell. A vámpíroknak megvan a maguk kardvívási tradíciója, támadó mozdulatok, védekezési minták. Meg kell tanulnod őket. Miután a pitypangot megfosztottam magjaitól, az üres szárat a földre dobtam. - Ha erősebb vagyok, miért kellene edzenem? - Hatalmas leszel, Merit, de mindig van erősebb. Hacsak nem te vagy Amit Patel, de nem erről van szó. Hidd cl, rengeteg vámpírsrác lesz, aki móresre akar tanítani. Jó fiúk, rossz fiúk egyaránt kihívhatnak. Ahhoz, hogy megőrizd az épségedet, nem elég, ha pusztán erősebb vagy gyorsabb vagy. Ismerned kell a mozdulatokat. Elhallgatott, rám bólintott. - És amíg a rendőrség el nem kapja azt a gyilkost, jó lenne, ha vigyázni tudnál magadra. Chuck is jobban érezné magát, és ha ő jól érzi magát, én is jobban érzem magam. Bajtársiasan elmosolyodtam, örültem, hogy számíthat Catcherre a nagyapám. - Jeff is tud vigyázni magára? Catcher szarkasztikusan felmordult. - Jeff egy kurva alakváltó. Nincs szüksége harcművészetekre, hogy elboldoguljon.

- És neked? Neked szükséged van rájuk? Válasz helyett felém suhintott a kezével. Széttárt ujjai közül kék fény tört elő, egyenesen a fejem felé. Azonnal összekuporodtam, aztán félrehajoltam, mikor másodszorra is rám célzott. A fény elektromos sziszegéssel szikraesőben pattant szét. Visszanéztem a padon üldögélő férfira, és közben olyan szitkokat motyogtam, hogy a nagyapámnak a füle is belepirult volna. - Mi a franc vagy te? Catcher felállt, és kinyújtotta a kezét, hogy felsegítsen. Elfogadtam, ő meg talpra rántott. - Nem hétköznapi ember. - Boszorkány? Szeme veszedelmesen elkeskenyedett. - Minek neveztél? Nyilván megsértettem, úgyhogy visszakozni kezdtem. -Öö... elnézést. Nem vagyok egészen tisztában a... megfelelő elnevezésekkel. Egy pillanatra még bámult, aztán bólintott. - Rendben. A magamfajtának ez elég nagy sértés. Nem számoltam be róla, hogy a vámpírok könnyedén dobálóztak ezzel a szóval. - Akkor mi is lennél pontosan? - Négyes osztályú mágus vagyok, voltam, jártas minden kisebb és nagyobb, elsődleges és másodlagos nemben. - Nemben? - Az erő területeiben. A mágiában - tette hozzá üres arckifejezésem láttán. - De mivel felkerültem a Rend feketelistájára - bökött a pólóján álló feliratra -, kizártak. - A Rend? Az valami egyház?

- Inkább amolyan szövetségféle. En is a tagja voltam. Bár a szavait értettem, nem tudtam összefüggésükben értelmezni őket, úgyhogy számomra az egésznek nem volt semmi értelme. (Kellene egy lexikon - egy nagy, vaskos, képes, betűrendbe szedett kalauz a chicagói varázslényekről. Nem adnak ki ilyet?) De az, hogy kizárták, elég egyértelmű volt, úgyhogy erre összpontosítottam. - Szóval te egy mágikus renegát vagy? Vállat vont. - Olyasmi. De térjünk vissza rád. Majd én edzek veled. - Minek? - Visszanéztem az épület felé, aztán gyanakodva sandítottam rá. - Lehet, hogy kék villámokat szórsz az ujjadból, de mégiscsak egy lerobbant épületben dolgozol a déli oldalon a nagyapámmal. Az edzéssel a munkádtól veszed el az időt, és - böktem a pólója felé - egyéb természetfeletti tennivalóidtól. Amellett pedig nem a vámpírok dolga lenne ez? - Suliivan engedni fogja. - Hogyhogy? - Csak, te kotnyeles. Fegyverek, az erő eszközei, ez a második nem. Ez az én asztalom, az én specialitásom, és ezt Suliivan is tudja. - És mit törődsz te vele, hogy ki képez ki? Catcher hosszasan nézett rám, annyira, hogy a tücskök is ciripelni kezdtek. - Egyrészt azért, mert Chuck megkért rá. Másrészt meg azért, mert van valamid, ami az enyém is. És eljön az az idő, amikor neked kell megvédened. Tudnom kell, hogy képes leszel rá.

Most rajtam volt a hallgatás sora. - Komolyan beszélsz? - Nagyon is. Zsebre dugtam a kezem, és félrebillentett fejjel néztem rá. - Mi az, amit meg kell védenem? Catcher a fejét rázta. - Erről ne most! Az összes jó dolog „ne most" gondoltam, mikor megjelent a taxim a sarkon, majd megállt előttünk az út szélén. - Holnap fél kilenckor - jelentette ki Catcher, majd közölte a címet is, amiről úgy véltem, River Northban lehet. Odaléptem a várakozó taxihoz, és kinyitottam a hátsó ajtót. - Merit! Visszanéztem. - Neki képzésre van szüksége, mégpedig alaposra. Nincs arra szükségem, hogy újabb meggondolatlan zöldfülű babráljon a másodlagos nemekkel. Nyilván Suliivan hívta fel Mallory miatt. - Honnan tudod? - kérdeztem. Felhorkantott. - Az a dolgom, hogy tudjak ezt-azt. - Nos, akkor azt is tudod, hogy nem fogadta jól a hírt. Esetleg felhívhatnád. Nekem pillanatnyilag tele van az életem természetfeletti drámákkal így is, a szemfogak meg a sorozatgyilkos miatt. Rám villantotta fehér fogsorát. - Vámpír vagy, bébi! Barátkozz meg vele.

Mallory már aludt, mire hazaértem, biztonságban, az ágyában. És miért is ne lett volna biztonságban két fegyveres őrrel az ajtó előtt? Egyenesen a hűtőhöz indultam. A véreszacskók még mindig nem vonzottak, úgyhogy fogtam egy almát, és elrágcsáltam a konyhapultnál, miközben végigpörgettem az aznapi újság lapjait. Az első oldalon a magas, sötéten jóképű Tate polgármester képe szerepelt a következő cím alatt: Új bűnözés elleni lépéseket jelent be a polgármester. Felhorkantam; eszembe jutott, mit szólnának az olvasók, ha kiderülne, hogy az új lépések a bűnözés ellen a déli oldal egy kis téglaépületét jelenti. Miután átlapoztam az újságot, az órára néztem. Hajnali kettő volt, még órák voltak hátra, mire legyűrne az álom. Epp azon tanakodtam, vegyek-e forró fürdőt, mikor kopogtattak az ajtón. A nappaliba mentem, útközben az almacsutkát rágcsáltam, és kinéztem a kémlelőlyukon. A lencse eltorzította az orrot és a hajat, de nem lehetett összetéveszteni a szőke, feldühödött, fekete Armaniba öltözött vámpírt. Elhúztam a reteszt, és kinyitottam az ajtót. - Jó estét, Ethan! Tekintete azonnal a mellemen ékeskedő nindzsára esett, ízlésemért kaptam egy felhúzott szemöldököt legalábbis így értelmeztem a megvető pillantást -, mielőtt lángoló, zöld szeme az enyémbe meredt. - Hogy képzeled, hogy szégyent hozol a házra a kémkedéseddel? A kettes számú ütközetre várva sóhajtottam egy nagyot, de beljebb hívtam. 5 . FEJEZET

CSAK EGY HARAPÁS uliivan besétált, őt pedig Luc és a vörös hajú szerető követte, aki ott volt a vívóteremben. Mivel hivatalosan még nem mutattak be Ethan kisszívének, kezet nyújtottam neki, amikor betipegett az ajtón bőr csípőnadrágjában és halványkék ujjatlan felsőjében, amelyre orvul azt a feladatot rótta, hogy himbálózó kebleit megtartsák. - Merit - mutatkoztam be. A kezemre nézett, de nem vett róla tudomást. - Amber - vetette oda, majd elfordult. - Örvendek a szerencsének - mormoltam, és a trió után eredtem a nappaliba. Ethan állva maradt, vámpírcsatlósai viszont elterpeszkedtek a kanapén. - Merit! Nem akartam bajba sodorni magam, úgyhogy a tisztelettudó hang mellett döntöttem. - Nagyúr? Felhúzta a szemöldökét. - Mit tudsz felhozni mentségedre? Kinyitottam a szám, aztán becsuktam, mivel sikertelenül próbáltam rájönni, mi rosszat tehettem. - Miért nem kezded te? Kettős mordulás hangzott fel a kanapéról. Ethan csípőre tette a kezét, közben hátrasöpörte a zakója elejét. - Elmentél az Ombudhoz! - A nagyapámhoz mentem. - Figyelmeztettelek tegnap, a szerepedre, a helyedre, és azt hittem, megbeszéltük, hogy nem vonod többé

kétségbe a hatalmamat. Az, hogy elvállalod, hogy kémkedsz a házam után, elárulod a házam, igencsak a hatalmam kétségbevonásának számít - meredt rám. S Eltelt egy-két pillanat, miközben próbáltam felfogni a vádakat. Kitágult az orrlyuka. - Várok, Merit! Leereszkedő volt a hangja. Lenéző. Mélységesen irritáló. Es abból, amit mindaddig láttam, tipikus Suliivan. Próbáltam én lenni az okosabb, és magyarázni kezdtem. - Nem vállaltam kémkedést senki után, még a feltételezés is sértő. Lehet, hogy nem kedvelsz, Suliivan, de áruló nem vagyok. Semmit sem tettem, amivel kiérdemeltem volna a vádaskodást. Ezúttal pislantott egyet. - De beismered, hogy ott voltál az irodában? - A nagyapám - kezdtem óvatosan, hangomat fékezve, nehogy visítozni kezdjek vele - vitt el az irodájába, hogy bemutasson az embereinek, és meséljenek Chicago többi természetfeletti lényéről. Nem vállaltam sem kémkedést, sem árulást. És hogy is tehettem volna? Három napja vagyok vámpír, és bevallhatom, hogy meglehetősen tudatlan vagyok még. Amber hümmögött. - Mond valamit, Nagyúr. Suliivan javára írandó, hogy nem vette le rólam a szemét. Hosszan rám meredt, mielőtt újra megszólalt volna. - Nem tagadod, hogy elmentél az Omhud hivatalába?

Próbáltam felfedezni a kérdése mögött rejlő logikát, de semmit sem találtam. - Suliivan, segíts ezt megértenem, mert az információiddal ellentétben én nem vállaltam, hogy bármit is elvégezzek az Ombud hivatalának. Tanulni mentem oda, látogatóba, nem megbízásért. Nem vállaltam kémkedést, jegyzetek kicsempészését, tájékoztatást, semmit. - Összeszűkült szemmel fontam karba a kezem. - És nem értem, mi a rossz abban, ha meglátogatom a nagyapámat az irodájában. - Az - felelte Ethan -, hogy a nagyapád hivatala az én házamra akarja kenni Jennifer Porter meggyilkolását. - A chicagói rendőrség próbálja a házadra kenni a gyilkosságot - helyesbítettem. - Abból, amit hallottam, a nagyapám és mindenki más a hivatalban úgy gondolja, ártatlan vagy. De te is tudod, hogy a tetthelyen találtak egy Cadogan-medált. Feltéve, hogy nem a törvényszékiek helyezték el a bizonyítékot, a medál a házadból származik. Attól függetlenül, hogy nagyapám mit csinál, a Cadogan belekeveredett, ha tetszik, ha nem. - A házamból senki sem követne el ilyesmit. - Gyilkosságot talán nem - helyeseltem. - De hacsak nem osztogatod ajándékba azokat a medálokat, valaki benne volt a házból. Legalábbis be kellett engednie valakit, aki elvitte. Nem számítottam a reakciójára. Újabb tirádát vártam, kirohanást a Cadogan-vámpírok lojalitásáról. Nem számítottam hallgatásra. Nem számítottam rá, hogy odaballag a fotelhez, leül, a térdére könyököl, és összekulcsolja a kezét. Nem

számítottam rá, hogy végigsimít a haján, aztán a tenyerébe temeti az arcát. Pedig éppen ezt tette. És a mozdulat, a póz olyan alázatos volt, olyan fáradt, olyan nagyon-nagyon emberi, hogy hirtelen meglepő módon úgy éreztem, meg kell érintenem, a vállára kell tennem a kezem, meg kell vigasztalnom. Gyenge pillanat volt, egyúttal újabb rés a falon, amit Ethan Sullivannel szemben próbáltam felállítani. És minden átkozott pillanat közül épp ez volt az, amelyben feltámadt az éhségem. Csaknem elállt a lélegzetem, ahogy a tűz végigszáguldott a tagjaimban, meg kellett markolnom a fotel hátát, hogy állva maradjak. A gyomrom összerándult, hullámokban sugárzott a fájdalom a hasamban. Szédülni kezdtem, és ahogy a nyelvemmel kitapogattam az egyik szemfogamat, tűhegyes agyarat éreztem a helyén. Ösztönösen nyeltem egyet. Vért akartam. Azonnal. - Ethan! - szólalt meg Luc, és motozást hallottam a hátam mögött. Valaki megragadta a karom, mire felkaptam a fejem. Ethan állt mellettem tágra nyílt, zöld szemmel. - Az első szomj - mondta. De a szavak nem jelentettek semmit. Lenéztem hosszú ujjaira a karomon, és újra éreztem a hőhullám melegét. Megfeszült a testem, elmerültem a hőségben. Ez már jelentett valamit. Az érzés, a vágy, a szomjúság. Felpillantottam Ethanre, tekintetem végigsuhant a

gallérja alól kilátszó bőrén, a nyakán, erős állkapcsán, érzékien ívelt ajkán. Vért akartam, mégpedig tőle. - Ethan - suttogtam olyan mélyen, hogy alig ismertem a saját hangomra. Ethan ajka szétnyílt, és láttam szemében az ezüstös villanást. De szempillantás alatt el is tűnt, füstös zöld került a helyébe. Közelebb hajoltam a testéhez, megnedvesítettem az ajkam, és anélkül, hogy egy gondolatot is szenteltem volna a következményeknek, vagy annak, hogy mire vall ez az egész, a nyakára tapasztottam. Olyan jó illata volt - szappanszagü, tiszta, tökéletesen férfias. Olyan jó volt az íze - az erőé, a férfié. Haja az arcomat csiklandozta, ahogy végigcsókoltam a nyaka ívét. - Ethan - suttogtam újra hívogatóan. Sokat ígérőn. Szobormerev lett, ahogy a füle mögött megcsókoltam a bőrét. Hallottam a vért dalolni az ereiben, milliméterekre a fogam alatt. Aztán felsóhajtott, a hang betöltötte a fejem, a közös szenvedély, a kölcsönös vágy elismeréseként. A többiek beszélni kezdtek. Nem vágytam beszédre. Csak tettekre. Hévre. Mozdulni. Végigkarcoltam a nyakát - nem szakítottam fel a bőrt, épp csak jeleztem, mit akarok. Merre tartok. A pulzusa felgyorsult, küzdenem kellett, hogy ne marjak bele túl hamar, ne siessem el a gyönyört. De az égető vágyon túl valami hívatlan, hideg csípősséget éreztem. Megráztam a fejem, és félresöpörtem az érzést.

- Nagyúr, nem táplálhatod a legelső alkalommal. Emberi vagy újonc vér kell neki. Túl nagy az erőd az első tápláláshoz. így is elég erős. Ethan felmordult, de meg sem moccant. Maradt pontosan ahol volt, néma megadással az ajkam alatt. Elégedetten simítottam végig a derekán. - Szedd már le róla, Lucas! Újra megérintett a hideg - mintha jeges vízcsepp érte volna forró bőrömet. Ingerlőén. Nemkívánatosán. A lelkiismeretem az, ébredtem rá, az könyörög, hogy ébredjek, hogy gyűrjem le a szomjamat. Ám a szuperegónak mélyen gyökerező ösztönökkel és lappangó vonzódással kellett megküzdenie. Győzött. Nyöszörögve érintettem nyelvem hegyét a füléhez, tudomást sem vettem saját figyelmeztetésemről. - Ethan! - Luc, neked kell... én nem... - nyögött fel rekedten. És uramisten, a hangja szinte tapintható volt, amint végigcsókoltam a nyakát. - Két napja nem ettem, Merit, abba kell hagynod! - Minthogy beszéd közben is hozzám simult, szavaiból hiányzott a meggyőződés. Valaki megragadta a karom. Kínos lassúsággal fordítottam arra a fejem, és láttam, hogy korallpirosra festett körmök markolnak a bicepszembe. Az érintés elegendő volt ahhoz, hogy elvonja a figyelmem, és miközben az ajkam még mindig Ethan nyakára tapadt, ráébredtem, hogy épp a Kánon szerint cselekszem. Tiltakozása ellenére tovább haladtam, és arra készültem, hogy beléharapjak. Arra

készültem, hogy letépjem a ruháit, és a földön tegyem magamévá. Arra készültem, hogy a szó minden lehetséges értelmében az uramat szolgáljam. A megvilágosodás hatott, jeges kézzel lökött ki szomjúságomból, a vágyból a túlsó oldalra - vissza az ésszerű gondolkodás és a bölcs választások földjére. Minden erőmet összeszedve nagy levegőt vettem, és ellöktem magam tőlük, helyre volt szükségem, hogy visszanyerjem uralmamat a testem fölött. Térdemre támaszkodva, görnyedten ziháltam. A szomjúságtól még vékony pólóban és farmerben is leizzadtam, a karom libabőrös lett, ahogy a testem kezdett lehűlni. Még mindig éreztem az éhséget, ketrecbe zárt tigrisként ólálkodott a testemben táplálék után sóvárogva, arra várva, hogy újra támadhasson. Tudtam, hogy az önuralom csak átmeneti. Illuzórikus. De énem új mélységes mélyén örültem ennek a gondolatnak. A tigris bennem járt, és borzongató volt a tudat, hogy csak az alkalomra vár. Majd eljön az ideje. Majd iszik. Luc azt kérdezte: -Vér? - A konyhában - felelte rekedten Ethan. - Zacskósat hoztak. Menj ki vele, Amber! Adjatok nekünk egy percet. - Jó nagy önuralom hetvenkét órán át - jegyezte meg Luc. - Jól visszafogta magát. - Amennyiben a véleményedre vagyok kíváncsi, majd kikérem - felelte Ethan határozottan, és nyilvánvalóan

zavarban. - Legyetek szívesek, menjetek a konyhába, és ké-szítsétek elő a vért. Mikor magunkra maradtunk, és a légzésem is lelassult, végre kihúztam magam, és a szemébe mertem nézni. Gúnyos válaszra számítottam, de gondosan semmitmondó kifejezéssel meredt rám. - Jó dolog - mondta kurtán. - Hogy számítanak az emberre. - Én ugyan nem. Ethan lehúzkodta a gallérját, és kisimította a zakója hajtókáját. Hogy összeszedje magát, gondoltam, hiszen ő is akart tőlem valamit. Az az ezüst villanás a szemében jól mutatta, bármennyire is tiltakozott. - Az első szomjúság váratlanul érhet - mondta. - Nem kell mentegetőznöd. Felvontam a szemöldököm. - Nem is akartam mentegetőzni. Ha te nem lennél, nem is lenne szomjúság. - Ne feledd, hol a helyed, aspiráns! - Mintha hagynád! - Valakinek fel kell frissítenie az emlékezetedet - lépett közelebb annyira, hogy a nadrágszára a cipőmet érte. Engedelmességet ígértél. Elfogadtad, hogy vége a lázadozásnak. Megfogadtad, hogy többé nem intézel ellenem kihívást. És mégis arra készülsz, hogy lerombold a Cadogan- ház falait. - Akár Mester vagy, akár nem - néztem kihívóan a szemébe -, vond vissza, vagy újra kihívlak. - Elégszer árultak már el életemben, hogy ismerjem a becsület és az őszinteség értékét, és mindig is ehhez igyekeztem tartani magam.

- Nem adtam rá okot, hogy kételkedj a hűségemben, ami elég nagy dolog, ha belegondolunk, hogyan változtattál át. Megremegett az orrcimpája, de nem reagált a kijelentésre. - Szóval, Merit, ha Tate hivatalát támogatod a házammal szemben... Értetlenül néztem rá. - Tate? A polgármester? Azt sem tudom, hogy érted, hogy a hivatalát támogatom. Ugyan miért támogatnám? - Az Ombud a polgármester műve. Még mindig nem értettem, mire akar kilyukadni. - Azt értem. De miért foglalkozna azzal a polgármester, hogy én mit csinálok? Mit törődik vele, ha egy beosztottja elviszi az unokáját a munkahelyére? Ethan rám meredt. - Azért, mert ha elidegenedtél is az apádtól, attól még ő Joshua Merit, és te a lánya vagy. Ráadásul a város egyik legbefolyásosabb emberének unokája. És ha még mindig nem elég, nyilvánvalóan erősebb vagy az átlagnál. - Azzal a konyha felé intett. - Ezzel még ők is tisztában vannak. Zsebre vágta a kezét, és arrébb állt, elfordult, hogy szemügyre vegye a bejárat melletti polcon a könyveket. - Tate nem megbízható - jelentette ki. - Tud rólunk, korábban is tudott, és még ha nagyapád kinevezése jó szándékú lépésnek is tűnik, az az ember titkolózik. Tudomásunk szerint tud a renegát vámpírokról, mégsem tárta fel a nyilvánosság előtt. Ez pedig felvet néhány kérdést. Csak a tömeges pánikot próbálja elkerülni, vagy ez az információ alku tárgya lehet, amit később

akar felhasználni ellenünk? És nem hajlandó szóba állni a házak fejeivel sem, ehelyett az ombudsmani hivatalon keresztül tevékenykedik. Bármilyen készséges legyen is a nagyapád - fordult vissza -, bármilyen jó szándékú, mégiscsak Tate-nek dolgozik. Tate kezében van a buksza és a politikai irányvonalak is. Azaz ő mozgatja a szálakat. - A nagyapám a saját maga ura. Ethan hátrébb lépett a könyvespolctól, összefonta a karját, és rám nézett. Homlokát ránc szelte át. - Gondolj csak bele, Merit. A vámpírok itt, Chicagóban jelentették be a létezésüket. Az Államokban mi vagyunk az első házak, amelyek megtették. E tekintetben Tate az élen áll a polgármesterek között. Ő az első a természetfeletti politika dolgában a házakkal köthető szövetség, a biztonság fenntartásának szempontjából. Az ember kihasználhatja ezt a hatalmat, ezt a pozíciót. De nem viselkedik egyenesen, akármit is forral, márpedig forral valamit, ebben biztos lehetsz, talán már azóta, amióta csak tud rólunk. Nem engedhetem meg, hogy az erőterébe kerülj, vagy hogy a házamat lehúzza a politikai örvény. Tehát amíg nem tudsz eleget ahhoz, hogy annak megfelelően viselkedj, légy diszkrét, ha a mi dolgainkról beszélsz. Tartsd magad távol az Ombud hivatalától! Úgysem maradtam volna távol, és ezt valószínűleg jól tudta, de nem lett volna értelme ezen vitatkozni. Inkább félrebillentettem a fejem, és azt kérdeztem: - Honnan tudtad, hogy elmentem? - Megvannak a forrásaim.

Ebben nem kételkedtem. Kíváncsi lettem volna, melyik forrásához fordult. Catcherhez, Jelihez, az Ombud hivatalának dolgozó, titokzatos vámpírhoz vagy valaki máshoz, akinek engem kellett megfigyelnie. Mégis tudtam, hogy jobban járok, ha meg sem kérdezem. Úgysem mondaná meg. De valaki tájékoztatta róla, hogy mit csinálok, valaki, aki annyira nem állt közel hozzám, hogy pontosan tudja, mit kerestem ott. Ezt már megérte forszírozni. - Csak egy tanács, ingyen - mondtam. - Az, aki informált, nem járt bent az épületben. Ha ott lett volna, tudná, miért jártam ott, miről volt szó. És ami még fontosabb, miről nem volt szó. Kombinált, és sikerült meggyőznie, hogy a feltevései tények. Kijátszottak, Suliivan, vagy legalábbis fel akarták fújni a hiányos információikat a maguk javára. Ethan egy darabig hallgatott. Csak nézett, mintha most látna először, mintha hirtelen ráébredt volna, hogy több vagyok legújabb lázadozó kis alattvalójánál, több a pénzmogul lányánál. - Nem rossz helyzetelemzés. Vállat vontam. - Én ott voltam. Tudom, mi történt. Az illető nem. És még egyszer: ő a nagyapám. Malloryn kívül csak ő van nekem. Az egyetlen igazi családtagom. Nem vághatom el ezt a köteléket. Nem is fogom, még ha kihívásnak veszed, akkor sem. Akkor sem, ha azt hiszed, hogy ez lázadás, és a saját teljhatalmadat vonja kétségbe. - Más kötelmeid vannak már, aspiráns. A Cadogan-ház. Én. Az én vámpírom vagy. Ezt ne felejtsd el!

Talán ezt bóknak szánta, de a hangnem még mindig túl pöffeszkedő volt az én ízlésemnek. - Bármi is történt hat nappal ezelőtt, én nem vagyok másé, csak a magamé, Suliivan, a legkevésbé sem a tiéd! - Az vagy, amivé én tettelek. - Magamat tettem azzá, ami vagyok. Ethan felém lépett, majd újra lépett egyet, egészen addig, míg hátrálni nem kényszerültem, és a végén a nappali falához préselődtem. Hátamon éreztem a hideg, festett vakolatot. Sarokba szorított. Mindkét kezét a falnak támasztotta a fejem mellett, bekerített, és lenézett rám. - Hiányzik némi fegyelmezés, aspiráns? Rámeredtem, tűz lobbant fel bennem. - Nem igazán. Hazudós. A tekintete az enyémet kereste. - Akkor miért kötekedsz folyton? A szemkontaktus túl bensőségesen hatott, úgyhogy elfordítottam a fejem, és próbáltam elnyomni az önkéntelen vágyat, miközben kellemetlenül tudatosult bennem, hogy a tetteimet és a vágyaimat nem kenhetem mind a bennem ólálkodó vámpírra. A genetikai módosulásra. Ő és én egyek vagyunk - ugyanaz a tudat, ugyanazok a gének, ugyanaz a tagadhatatlan, önkéntelen vonzódás Ethan Suliivan felé. Mégis belekapaszkodtam a tagadó suttogásba, köré zártam a kezemet, úgy szorítottam, akár a mentőövet. Abban a másodpercben arról ábrándoztam, hogy

megszököm, új néven új életet kezdek egy másik városban, ahol nem kell arra vágynom, hogy a hajába fúrjam az ujjaim, és addig szorítsam a szám az ajkára, míg meg nem adja magát, a hideg, fehér falhoz nem szorít azért, hogy belém hatoljon, csillapítsa az éhségemet, felmelegítse a borzongást. Ám inkább annyit mondtam, talán nem is hazudtam: - Nem kötekedtem. Nem moccant, csak a fejét hajtotta le, ajka még közelebb került az enyémhez. - Egy perce még kívántál. Ezúttal halkan szólt, s szavai nem a vámpírnagyúr hatalmával szóltak, hanem egy fiú, egy férfi esdeklésével: Ugye igazam van, Merit? Ugye megkívántál? Kényszeríthettem magam az őszinteségre, de arra már nem, hogy ki is mondjam. Úgyhogy csendben maradtam, hagytam, hogy a hallgatásom mondja ki, amire nem tudtam rászánni magam: Kívánlak. A józan eszem ellenére is kívánlak. Annak ellenére, ami vagy, kívánlak. - Merit! - Nem lehet. Még lejjebb eresztette a fejét, úgyhogy az ajka közvetlenül az enyém fölött volt, a leheletét az arcomon éreztem. - Add meg magad! Felnéztem a szemébe, amely az ősöreg erdők mélységes sötétzöldjében úszott - a fák mélyén ősi, megismerhetetlen szörnyek rejtőztek. - Még csak nem is kedvelsz.

Kissé gonoszkodó volt a mosolya. - Nem úgy tűnt, mintha számítana. Egy pofonnal sem ránthatott volna ki gyorsabban a révületből. Elfordultam karja alatt, és kiszabadítottam magam. - Vagy úgy. - Én sem örülök neki. - Értem, hogy nem akarsz vonzódni hozzám, hogy azt hiszed, nem érek fel hozzád, de azért köszönöm, hogy még ki is mondtad. Es ha esetleg nem jöttél volna rá, én sem vagyok oda ezért. Nem akarlak megkedvelni, és biztos lehetsz benne, hogy nem akarok olyan valakivel lenni, akit taszítok. Nem akarom, hogy... úgy vágyjanak rám, hogy közben megvetnek. Egy lopakodó párduc kecsességével lépett közelebb. És ugyanolyan veszedelmes is volt. - Akkor hát mit akarsz, mit mondjak? - Hangja elmélyült, megvillant benne a hatalom. - Hogy azt akartam, hogy megízlelj? Hogy annak ellenére, hogy makacs vagy, gúnyos, képtelen vagy komolyan venni a hatalmamat, és nyilvánvalóan tiszteletlenül viselkedsz, mégis kívánlak? Gondolod, hogy ezt választanám? Már megint helyben voltunk - a hibáim sorolásánál. Hogy miért nem vonzódhat hozzám. Hogy miért gyűlöli az akaratunk ellenére fellobbanó vonzerőt. Halkan, furcsán távoli hangon feleltem neki: - Én semmit sem akarok tőled. - Hazudsz - vádolt meg, és az enyémre illesztette az ajkát. Megcsókolt; a kör újra bezárult.

Puha és meleg volt az ajka, válaszért könyörgött, rávett, hogy ha röviden is, de adjam meg magam a vonzásnak. A végtagjaim ellazultak, a testem el akart merülni benne, azt akarta, hogy én is merüljek el. De elég közel kerültem a tűzhöz, amikor csaknem rávetettem magam, hogy lecsapoljam a vérét. Épp elég volt. Túl sok is. Úgyhogy összeszorítottam a szám, és megpróbáltam elfordítani a fejem. - Merit - súgta -, maradj nyugton! - Az ujjai végigsimították az állam, a hajamba fonódtak, a hüvelykujjával pedig felemelte az államat. Még előrébb lépett, a testünk egy vonalba került, épphogy egymáshoz ért. Lehajtotta a fejét, és újra megcsókolt, hüvelykujjával az államat simogatta, miközben az ajkát gyengéden, megnyugtatóan, egyáltalán nem erőszakosan az enyémre tapasztotta. Aztán amikor a nyelve az ajkam közé siklott és az enyémhez ért, amikor mintha áram zúgott volna végig a gerincemen, feladtam. Először csak puhatolózva csókoltam vissza, miután megfogadtam magamban, hogy soha, de soha nem érek többé hozzá. Mégis viszonoztam a csókját, becézgetéseire és harapdálására ugyanúgy feleltem. Mintha semmit sem tehettem volna ellene. Nem tudtam nem megcsókolni. Olyan jó volt az íze, az illata. Ő volt a paradicsom, arany fénysugár a körülöttem kavargó, természetfeletti sötétben. Nem, mintha varázserőre foghattam volna. Sokkal elemibb dolog volt, sokkal hatalmasabb. Vágy volt, ösztön a legősibb formájában. Mégsem engedhettem meg magamnak olyasvalakivel, aki nem akart engem. Nem igazán.

Úgyhogy a mellkasára tettem a kezem, és mielőtt eltoltam volna magamtól, még éreztem a szívverését a puha pamutvászon ing alatt. - Hagyd abba! Két tántorgó lépést tett hátra, mellkasa zihálva emelkedett és süllyedt, és rám nézett. - Hiba volt - mondtam. - Nem lett volna szabad. Megnedvesítette az ajkát, és végigsimított az állán. - Nem? - Nem. Néma csend, aztán: - Többet is kínálhatok neked. Pislogva néztem fel rá. -Mit? - Hatalmat. Jogokat. Jutalmat. Csak annyit kell tenned, hogy csak az enyém légy. Eltátottam a számat, egy pillanatra cserbenhagytak a szavak, annyira erőt vett rajtam a döbbenet. - Arra kérsz, hogy a szeretőd legyek? Hallgatott, és olyan érzésem támadt, mintha azt latolgatná, valóban ezt kéri-e tőlem. Bizonyára költséghaszon számítást végez, megpróbálja eldönteni, vajon megéri-e az a sok zűr, ami velem jár. Megér-e ennyit a kielégülés? - Igen - Úristen! - Lesütöttem a szemem, és a gyomromra szorítottam a kezem, miközben az járt a fejemben, hogyan vehetett ilyen bizarr fordulatot az éjszaka. Úristen! - Ezt igennek vehetem? Felnéztem rá, és láttam, hogy pánik villan fel az arcán.

- Dehogyis, Ethan, Jézusom! Dehogy. Megvillant a szeme, én pedig elgondolkodtam, vajon kosarazták-e már ki valaha; csaknem négyszáz életéve alatt megesett-e, hogy egy nő visszautasította a lehetőséget, hogy szolgálhassa. - Nem érted, mit kínálok fel neked? - Nem érted, hogy nem ezernyolcszáztizenötöt írunk? - Nem szokatlan, hogy a nagyurak asszonyt fogadjanak. - Nem - feleltem -, és jelenlegi asszonyod épp a konyhámban tartózkodik. Ha... enyhülést akarsz, szólj neki! - A sokk, az ajánlata puszta sokkhatása lassan csillapodott, és egy kis sértettség vette át a helyét. Felháborodás, amiért ahhoz nem kedvel eléggé, hogy valami mást ajánljon, és azt hitte, ezzel a kevéssel majd megtisztel. - Akármennyire is fáj, Amber nem te vagy. Ránéztem. - Még azt sem értem, hogy mit jelentsen ez. Mit vársz, hogy megtisztelve érezzem magam, amiért nem is kedvelsz, de feláldozod magad, hogy a bugyimba férkőzz? Megremegtek az orrcimpái, szemöldöke között apró ránc jelent meg. - Goromba vagy. - Én vagyok goromba? - olyan hangosan suttogtam, ahogy csak tudtam. - Épp most ajánlottad fel, hogy legyek a kurvád! Összeszorított szájjal, remegő izmokkal lépett felém. - Egy vámpírnagyúr hitvesének lenni megtiszteltetés, aspiráns, nem sértés!

- Számomra az. Nem leszek a szexuális játékszered, és másé sem. Mikor... megtörténik, mikor találkozom vele, én társat akarok. Szerelmet. Az előbbihez nem bízol meg eléggé bennem, az utóbbira nem tudom, egyáltalán képes vagy-e. Megrándult, én pedig azonnal megbántam, amit mondtam. Nagy levegőt vettem, és kissé eltávolodtam, odamentem a kanapéhoz. Hosszú volt a pillanat, mire összeszedtem magam annyira, hogy újra a szemébe nézzek. - Sajnálom. Ez tényleg rettenetes volt. Csak épp... más időben élek, más elvárásokkal. Nem arra születtem, hogy feltétel nélkül, saját gondolatok nélkül szolgáljak valakit. Bármit művel is az apám, önállóságra nevelt. Arra, hogy a saját utamat járjam. - Többnyire épp csak azt nem hitte el, hogy a saját utam a helyes. - Próbálok önmagam lenni, Ethan. Megtartani valamicskét magamból ennek az egész káosznak a közepén. En nem vagyok képes olyanná válni, amilyet elvársz. - Ez a kijelentés több volt, gondoltam, mint válasz az ajánlatára, hogy legyek a szeretője. Nem tudtam, valaha is azzá válhatok-e, aminek akar engem, engedelmes vámpírrá, a Cadogan-sereg tökéletes kis katonájává. Ethan megrendült arckifejezése teljesen üressé vált, a zöld szem kihunyt. - Akkor végeztünk. Elmagyaráztam neked a helyzetet. Ha tetszik, ha nem, nem vagyunk emberek. Te sem vagy ember. Már nem. A szabályaink mások, mint amikhez hozzászoktál, de attól még szabályok. Pocskondiázhatod, tagadhatod, de ezek a szabályok. -

Szemében hatalom izzott. - És ha nem engedelmeskedsz nekik, ha dacolsz velük, velem szállsz szembe. - Én nem lázadok - feleltem olyan higgadtan, ahogy csak tudtam, mivel rájöttem, mennyi határt léptem már át, léptünk át az este során. - A hatalmadat sem próbálom elbitorolni. Csak megpróbálom... - kerestem a szavakat - kikerülni. Ethan megigazította a mandzsettáját. - Okkal vannak szabályaink, Merit. Házaink is okkal vannak. Számtalan oka van a véleményedtől függetlenül; attól függetlenül, hogy... te érdemlegesnek találod-e őket. Ha tetszik, ha nem, az alattvalóm vagy. Ha megtagadod a házad, annak következményei lesznek. Számkivetett leszel. Renegát. Minden vámpír eltaszít magától, elfordulnak tőled, és kinevetnek, mert úgy döntöttél, hogy nem bízol bennem. Nem lesz közöd se a házakhoz, se a tagjaikhoz, se hozzám. Felpillantottam. - Kell lennie valaminek az anarchia és az elnyomás között. Ethan az égnek emelte a szemét, aztán behunyta. - Miért gondolsz rá elnyomásként? Láttad a házam vámpírjait. Láttad a házamat. Talán börtön volt? Nyomorultul festettek? Mikor kihívtál, tisztességtelenül jártam el veled? Kegyetlenül bántam veled vagy tisztességes esélyt kaptál a bizonyításra? Okosabb vagy te ennél! Természetesen igaza volt. A ház minden vámpírja egyértelműen tisztelte, és legalábbis nekem úgy tűnt, hogy boldogan vetik magukat az uralma alá. De ez nem jelentette azt, hogy képes lettem volna vakon belé vagy

bármelyikükbe fektetni a bizalmamat. Ehhez nem volt bennem elég hit. Hallgatagon ácsorogtunk, míg végül Ethan csalódottan felmordult, és kikiáltott Ambernek és Lucnak. Ahogy beléptek a nappaliba, Amber egyszerre mindentudó és diadalmas pillantással nézett rám. Valahogy tudta, talán hallotta Ethan ajánlatát, és azt is, hogy visszautasítottam. Ám nemcsak hogy kizártam magam a versenyből, az ő pozícióját is biztosítottam. Öntelten hunyorított, mire váratlanul féltékenység hasított belém. Nem akartam, hogy rátegye a kezét. Nem akartam, hogy megérintse Ethant. De hát ott volt a lehetőség, hogy elfoglaljam a helyét, én utasítottam el. Döntöttem, úgyhogy elhessegettem az ingerültséget, és félrekaptam a tekintetem. - Menjünk! - szólalt meg Ethan. Luc felém biccentett. - Ott van a vér a pulton. Meleg, máris iható. Ethan rám sem nézett, mikor az ajtó felé fordult, éreztem a csalódása súlyát. Nem volt logikus, de azt akartam, hogy büszke legyen rám, az erőmre és a kiállásomra. Nem akartam, hogy csalódott legyen, amiért nem ütöttem meg a jó vámpírviselkedés minimumát sem. Másrészt viszont miért kellett volna bocsánatot kérnem, amiért nem bújtam ágyba házam fejével? Luc és Amber előtte léptek ki a házból. Két autó állt a járdaszegély mellett - egy fekete Mercedes sportkocsi, úgy tippeltem, Ethané, és egy jókora, fekete városi terepjáró. Luc és Amber ez utóbbi felé tartottak. Biztonsági fedezet, feltételeztem.

Mikor Ethan a lépcső tetejéhez ért, visszafordult, és gondosan közönyös arckifejezéssel pillantott rám. - Megkérdeztelek volna, ha lehet, Merit. Kértem volna a beleegyezésedet, és hagytam volna, hogy akkor és ott te dönts. De nem tudtam. Nem tehettem, különben meghaltál volna. Nyilvánvalóan nem volt időd mérlegelni a csatlakozás előnyeit. Bár úgy lett volna! Bár úgy lett volna, és lett volna választásod! - Kis hallgatás után fásult hangon folytatta. - Ketyeg az óra. Négy napod van a kommendációig, a hivatásos beavatásodig. Közeleg az idő, amikor el kell határoznod magad, Merit. így vagy úgy, de el kell döntened, hogy elfogadod-e az életet, amit kaptál, és kihasználod, vagy elfutsz, és társadalmunk peremén élsz tovább, elviseled a megaláztatást, hogy a ház és minden más hozzád hasonló elfordul tőled. Mindenki, aki megértheti, mi vagy. Ki vagy. Hogyan szomjazol. - A tekintete tüzesebb lett. - A vágyaidat. És történetesen ez a döntés rajtad áll. - Azzal leballagott a lépcsőn. Kikísértem, megálltam az ajtóban a két őrszem között, és utána szóltam. Visszanézett. - Ami az... éhséget illeti. Mindig ilyen lesz? Szomorú mosolyt küldött felém. - Olyan ez is, mint az a kérdés, hogy Cadogan-vámpír leszel-e. Az éhség is olyan lesz, amilyenné te teszed. Valamit a javára kellett írnom, egyvalamiben igaza volt. Közelgett az idő, amikor döntenem kellett. Választanom: vagy elfogadom a tőle kapott életet ahogy van, vagy lemondok Ethan-ről, a házról, a vámpírok közösségéről. Most választhattam. Vagy az amerikai házak tagjaként folytatom az életem, vagy

egymagamban, a peremen. Ám igen magányos leszek, ha egy örökkévalóságon át nézhetem, hogyan változnak meg a barátaim, az egész világ, míg én ugyanolyan maradok. Nézhetem, hogyan öregszik meg Mallory, hogyan öregszik meg a nagyapám, míg én örökké huszonhét éves maradok. Milyen élet lenne az, ha eldobnám magamtól a házat is, embernek tettetném magam, és túlélném az egész családomat, csak penészes könyvek és orvosi plasztik zacskók jutnának társaságul? Akárhogy is, nem álltam készen a következő lépésre. Még nem. Volt még pár elvarratlan szál. Nos, legalábbis egy nagyon fontos szál. És emiatt ültem kocsiba hajnali négykor, és hagytam ott a Wicker Park-i szentélyt a vámpírok szomszédságáért. Ezúttal nem a ház felé tartottam. Az egyetemre mentem. És küldetésben jártam, úgyhogy nem vettem tudomást a behajtási tilalomról, leparkoltam az első üres utcai helyen. Kiszálltam a kocsiból, bezártam az ajtaját, és egy üres táskával a vállamon besétáltam az udvarra. Megálltam a szélén, és kezemmel a nyakamon végigpásztáztam a füves térséget, a járdákat és a fákat. Mindig imádtam ezt a helyet, általában megálltam kicsit, mielőtt továbbmentem az angol tanszéknek otthont adó Walker épületbe, hogy megízlelhessem a zöldet és az eget. Oda-mentem arra a helyre, ahol megtámadtak, leguggoltam ott, ahol a véremet vették, és megérintettem a pázsitot. Nem volt ott semmi, se vér, se letaposott fű, semmi jele annak, hogy az a pár négyzetméternyi gyep születésnek és halálnak volt tanúja. Az én tanúm. Ethané.

Elkezdtek hullani a könnyeim, amelyekről azt hittem, már elapadtak. Térdre rogytam, ujjaimat a fűcsomókba fúrtam, azt kívántam, bár minden másként alakult volna! Bár ne hoztam volna azt a sajnálatos döntést, hogy kilépek az épületből, és kimegyek az udvarra! Ott szipogtam térdre omolva, a tehetetlen csalódás, a bánat csaknem elnyelt. Nevetés hangzott fel a gyepen. Letöröltem a könnyeimet, és felemeltem a fejem. Két diák, egy pár sétált el az úton kéz a kézben, mielőtt eltűntek volna az épületek között. Aztán újra elcsendesedett az éjszaka, a legtöbb ablak sötét maradt, még szellő sem borzolta az udvart tarkító fákat. Behunytam a szemem. Nagy levegőt vettem. Kifújtam. Kinyitottam a szemem. A bánat köpönyege ellenére gyönyörű éjszaka volt. Egy éjszaka az örökkévalóságból, amit alkalmam lesz még látni. De ahhoz, hogy végignézhessem ezeket az éjeket, meg kell találnom a módját, hogy megbirkózzam a veszteséggel, meggyászoljam a mulandó életeket, miközben az enyém megy tovább. Hogy kiegyezzek a Cadogan iránti kötelességeimmel. Hogy megbirkózzak Ethannel. Rá kell jönnöm, hogyan segíthetek Malloryn, hogy tarthatom meg a kapcsolatot nagyapámmal helyzetünk ellenére is. Rá kell jönnöm, hogyan választhatom szét a jó fiúkat meg a rosszakat ebben a különös, új világban, amelybe csak úgy belecsöppentem. És ami még fontosabb, rá kell jönnöm, hogy a jó fiúk közé tartozom-e. És Ethan rossz fiú-e.

Ráébredtem, mi a módja. Ez már választás. Akaratom ellenére lettem vámpír. Rám támadtak és erőszakot alkalmaztak. Akaratom ellenére... Most csak úgy léphetek tovább, úgy építhetem fel az új életem, úgy vehetem a kezembe, ha tudatosan döntök. Akár így, akár úgy. Hogy hi-vatalosan is vámpírként élek-e tovább vagy sem. Ezt pedig eldönthetem. Itt és most újra a kezembe vehetem az életem. - Vámpír vagyok - suttogtam. Nem volt valami sok, de ahhoz elég, hogy feltápászkodjak az éjszaka közepén, az udvar közepén. És ezúttal a saját akaratomból keltem fel. Miután így elhatároztam magam, átvetettem az üres táskát a vállamon, és a Walker felé indultam. Az épület sötét volt, be volt zárva. Előhúztam a kulcsom, kinyitottam az ajtót, és felmentem a lépcsőn. Minden PhD-hallgatónak volt egy fachja. Az enyémet albumnak használtam; abban tartottam chicagói életem üledékét. Egy jegycsonk a Rocky Horror éjszakai vetítéséről, amit a többi tanársegéddel és tanáraimmal együtt láttam. Egy jegycsonk a New York-i egyetem ott diplomáztam - elleni kosármeccsről. Kinyitottam a táskám, és belesöpörtem a papírokat, emléktárgyakat, kacatokat. Kézzel fogható emlékeimet. Emberi mivoltom bizonyítékait. De a rekeszemben volt valami új is - egy leragasztott, de megcímezetlen rózsaszín boríték. Lekaptam a táskám, a lábamhoz raktam, és a hüvelykujjamat a ragasztócsík alá csúsztattam.

Cakkos szélű, rózsaszín üdvözlőlap volt benne, amelyen csillámló betűkkel gratuláltak hatodik szülinapomra. Vigyorogva nyitottam szét, és egy szintén csillámló unikornis mellett ott láttam a tanszék legtöbb PhDhallgatójának aláírását, és a zömük mellett ott állt valami szellemes jókívánság is új, szemfogas életemhez. Amíg nem láttam a lapot, nem is fogtam fel, hogy erre van szükségem. Szükségem volt egy kapocsra a régi és az új életem közt. Szükségem volt rá, hogy tudják, miért tűntem el, miért nem jelentem meg az órákon. Egyfajta lezárásként. Persze ez nem mentett fel teljesen, hiszen nem hívtam fel a barátaimat a tanszékről, a mentoromat, a tanáraimat. A jó ég tudja, mikor lesz ehhez elég erőm. De mégis valami. Aznapra elég. Úgyhogy fogtam a táskám, a kulcsomat a rekeszemben hagytam, és kisétáltam. Arra tértem vissza a barna téglás házba, hogy az ígérethez híven egy most már kihűlt pohárnyi vért találtam a konyhapulton. A ház néma volt, Mallory még aludt. Egyedül voltam, örültem, hogy nem nézi végig, amire készülök. Lepillantottam a híg, narancspiros folyadékra a pohárban, és éreztem, hogy újra feltámad bennem az éhség - a vérem zsongása jelezte. A pulzusom felgyorsult, és tükör sem kellett ahhoz, hogy tudjam, a szemem ezüstszínűre váltott. Akkor is csak vér. A tudatom elutasította, még ha a testem sóvárgott is utána. Győzött a sóvárgás. Reszkető ujjakkal a pohárra kulcsoltam a kezem, és felemeltem, tudván, hogy ezzel valóban befejeződött

emberi életem, és elkezdődik a vámpírlét. Nem lesz több hibázta- tás, önigazolás. Ajkamhoz emeltem a poharat. Kiittam. Csupán másodpercekbe telt, hogy kiürítsem, és még ez sem volt elég. Még két zacskóval ittam meg, közvetlenül a hűtőből. Még arra sem vettem a fáradságot, hogy megmelegítsem vagy kitöltsem. Percek alatt ittam meg az egészet, egyszerre több folyadékot, mint azelőtt bármikor. Csak akkor hagytam abba, mikor éreztem, hogy a saját vérem lelassul. Három zacskó vért úgy húztam le, mintha hetekig lettem volna étlenszomjan, kiéheztetve. Mikor lecsillapítottam az éhséget, megpillantottam a földre dobott zacskókat. Elborzasztott a tettem, a zacskó anyaga, az, hogy vért ittam - mégpedig saját akaratomból. A számra szorítottam a kezem, nehogy feljöjjön az egész, mert jól tudtam, hogy akkor újra innom kellene. Lecsúsztam a földre, a pultnak vetettem a hátam, felhúztam a térdem, és nagy levegőket vettem. Erőltettem az agyam, hogy lépést tartson a testemmel hogy elfogadja, ami kell neki. Elfogadja, ami vagyok. Vámpír. Cadogan-aspiráns. így talált rám Mallory - a konyhakövön ülve, üres orvosi zacskókkal a lábamnál, pár perccel napkelte előtt. Munkára készen állt. Fekete kosztüm, magassarkú, vaskos bizsuk, trendi táska, arcát pedig kék haj keretezte. Lehervadt a mosoly az arcáról. Elém guggolt.

- Merit! Minden rendben van? - Épp most ittam meg három zacskó vért. A retiküljét a lábam elé ejtette, és két ujja közé csippentve felemelt egy üres zacskót. - Azt látom. Hogy érzed magad? Kuncogva feleltem. - Asszem, jól. - Te nevettél? Megint felkuncogtam. - Dehogy! Mallory szeme tágra nyílt. - Te berúgtál? - A vértől? Nem - legyintettem. - Olyan nekem, mint az anyatej. Mallory felvette a másik zacskót is, odament a szemeteshez, és mind a kettőt belehajította. -Aha. - És te hogy vagy? Boszorkányosan? Odalépett a hűtőhöz, kivett egy üdítőt, és felnyitotta. - Próbálok alkalmazkodni. Gondolom, ugyanezt lehet rólad is elmondani. Ezen elgondolkodtam, aztán az ujjaimon számlálva kezdtem sorolni az eseményeket. - Nos, megtudtam, hogy a nagyapám négy éven át hazudott a munkájáról. Találkoztam egy varázslóval, egy ismeretlen eredetű alakváltóval; nevezett alakváltó ajánlatot tett nekem; kiderült, hogy csaknem egy sorozatgyilkos áldozata lettem; majdnem eltaláltak ilyen elektromos varázsizék; smároltam Ethannel, kikosaraztam Ethant, Ethan megfenyegetett. Megvontam a vállam. - Elég átlagos nap volt.

Ellátottá a száját, és úgy bámult rám, míg össze nem csattintotta a fogait. - Nem is tudom, hol kezdjük az egészet. Mi van például azzal, hogy a nagyapád hazudott? Felkászálódtam a földről, és a pultnak támaszkodva megálltam. Egy darabig még szédültem - gondoltam, annak az utóhatása, hogy ennyi vért ittam meg egyszerre. - Kaphatok inni? Mallory visszament a hűtőhöz, kivett még egy üdítőt, felmutatta, és mikor rábólintottam, felpattintotta a tetejét. Miután odaadta, jól meghúztam, és örömmel fedeztem fel, hogy a diétás szénsavas szőlő frissítő hatású kísérőnek bizonyul másfél liter embervér után. Megköszöntem az italt, aztán beavattam az Ombudot és embereit illető részletekbe. Catcher felvetését, hogy Mallorynak okosodnia kell, nem említettem. Úgy gondoltam, biztonságosabb megoldás, ha összeeresztem őket egy szobában, aztán meglátom, mi sül ki belőle. - Ma este edzenem kell - közöltem. - Az északi oldalon találkozom Catcherrel egy edzőteremben. Nem akarsz velem jönni? Vállat vont. - Elmehetek. - Nem kellene beszélnünk valamiről? Ügy értem, minden rendben? Mallory bánatosan elmosolyodott. - Minden rendben. Nem te tehetsz róla, hogy én... mit tudom én, mi vagyok.

- Lefogadom, hogy Catcher tudna válaszolni egy-két kérdésedre. - Az jó lenne. Kiittam az üdítőmet, és kidobtam a dobozt. - Nyolc harmincra kell az edzőteremben lennem. De először is aludnom kell. Tudod, pirkad. - Ásítva jegyeztem meg: - Arról nem is kérdeztél, hogy csókolóztam Ethannel. Mai az égnek emelte a szemét. - Mi szükségem lett volna rá? Egyértelmű, hogy odáig vagy érte. - Nem is. Szkeptikus pillantást vetett rám, amire válaszul csak vállat vontam, mert nem volt elég erőm vitatkozni... ráadásul sok hazugsággal és önámítással járt volna. - Na jó - mondta. - Elnézem, mivel nemrégiben lettél élőhalott. Jó volt? - Sajnos. - Technika? Szakértelem? Kezek? - Minden kategóriában magas pontszám. Persze négyszáz év után lehet is némi szakértelme. - Kész életrajz - helyeselt. - És az sem számítana, ha tapasztalatlan és ügyetlen lenne. Ila csak egy helyiségben vagytok, leolvad rólatok a ruha. Az a nagy hév, nem csoda, ha megint ütésváltásra került sor - tette hozzá. - Ugye nem húztál be neki egyet? Hallgattam. - Merit! - Felkért, hogy legyek a szeretője. Tátott szájjal bámult rám. -Ja.

Egy pillanatig némán álltunk, végül Mallory a hűtőhöz lépett, és előkapott fél liter jégkrémet a fagyasztóból. Kerített egy kanalat, felnyitotta a dobozt, és mindkettőt a kezembe nyomta. - Még soha senki nem érdemelte meg ennyire. Ebben ugyan nem voltam biztos, de azért elvettem, és kiszolgáltam magam egy adag fagyival. Mallory a konyhapultnak támaszkodott, és egyik gondosan manikűrözött ujjával dobolni kezdett rajta. - Tudod, valami rohadtul visszás módon még hízelgő is. Még ha maga sem akarja, nyilvánvalóan vonzódik hozzád. Számban egy kanál fagyival bólogattam. - Na ja, de nem is kedvel. Bevallotta. Csak úgy... véletlenül vonzódik. - Kísértésbe estél? Megvontam a vállam. - Ezzel nem feleltél, Merit. Mit mondhattam volna? Hogy a kellős közepén egy parányi részem, a szívem (hogy pontos legyek, inkább az ágyékom) egy titkos kis zuga igent mondott volna? Hogy azt a csókot inkább simogatással, sőt még többel fejezte volna be, mint egy magányos nappal a hideg takaró alatt? - Nem igazán. Félrebillentett fejjel nézett rám, mintha értékelte volna magában az egészet. - Képtelen vagyok eldönteni, hogy hazudsz-e. - Én is - ismertem be egy újabb kanál fagyi után. Sóhajtva egyenesedett fel, és még megveregette a hátam, mielőtt felkapta a táskáját és az ajtó felé indult.

- Gondold át egy kicsit, míg hibernálod magad. Este találkozunk. Elmegyek veled az edzésre. - Kösz, Mallory. További szép napot! - Meglesz. Aludj jól! Talán nem meglepő, hogy nem így lett. 6 . FEJEZET HA ELSŐRE NEM SIKERÜL, ESS ÖSSZE ÚJRA Másnap este, új életem negyedik napján arra ébredtem az ősrégi ágytakaróba burkolózva, hogy esik Kinyújtóztam, felkeltem, és odaléptem az ablakhoz, felhajtottam a fekete sötétítőfüggönyt, amely távol tartotta testemtől a napfényt alvás közben. Szürke volt az este, az ablak pedig hideg a tenyerem alatt. Súlyos tavaszi esőcseppek verték az üveget. Fél nyolc körül járt, előttem állt az egész éjjel. Csak egyvalamit terveztem - ahogy előző éjjel megbeszéltük, edzésre készültem Catcherrel. Rákényszerítettem magam, hogy ne gondoljak megszállottan arra a csókra. Végül is halálosan lelkesednem kellett volna, amiért nem voltam olyan gyenge, hogy igent mondjak Fthannek. Még mindig Merit voltam, Mallory barátnője, a nagyapám unokája. Úgyhogy amint felkeltem, magam mögé utasítottam az egészet, és az előttem álló éjszakára koncentráltam. Nem egészen tudtam, milyen öltözék illik a Cadoganház aspiránsának első edzéséhez, főleg az időjárás miatt, úgyhogy fekete jóganadrág, póló, futócipő és bolyhos dzseki mellett döntöttem, hogy felvegyem a harcot a hideggel. Mikor a nappaliban találkoztunk, Mallory sem a dolgozós cuccait viselte, farmerba és pólóba bújt. Miközben kiléptünk az ajtón, belém karolt, és mielőtt a

garázs felé vettük volna az irányt, biccentettünk az őröknek. Mallory kinyitotta a garázsajtót, és bementünk. - Felkészültél a nagy vámpírkalandra? - Felkészültél rá, hogy megtudd, ki vagy? - vágtam vissza. - Őszintén szólva talán jobb, ha nem is tudom. Flelyeslően hümmögtem, kinyitottam a kocsiajtót, és becsusszantam. Miután áthajoltam, hogy felhúzzam a zárat, Mallory is csatlakozott hozzám. A kocsi azonnal beindult - nem feltétlenül garantált egy csaknem nálam is idősebb autónál -, én pedig óvatosan kitolattam a garázsból. - El tudod hinni, mibe keveredtünk? - kérdezte Mai. Egy hónapja még azt sem tudta senki, hogy vámpírok léteznek. Most pedig benne vagyunk a sűrűjében, amilyen mélyen csak lehetséges. És ez a Catcher. Ő micsoda? - Azt mondta, négyes osztályú mágus volt, amíg ki nem rúgták a rendből. Nem tudom, az micsoda... - A mágusok irányító testülete - vágta rá Mallory. Rásandítottam. - És te honnan is tudod? - Csináltam egy kis házi feladatot. Felhívtam pár embert. - Értem. És a négyes osztályú mágus? Az mi is pontosan? - A krémek krémje. Nem igazán meglepő a tűzijáték után. Kicsit ijesztő, de nem meglepő. - Vágom!

Amikor odaértünk a raktárnegyedhez, a Catcher által megadott címen lévő téglaépület előtt találtunk is parkolóhelyet. Az épület négy zömök szintből állt, a felsőt üvegkoronaként övezte a négyzet alakú ablakok sora. Tekintélyes vörös ajtó állt a homlokzat közepén. Az esőcseppekkel küzdve odaszaladtunk, belöktük, mire impozáns, az épület teljes magasságáig érő előcsarnok tárult elénk. Maga a terem fejre állított T-t formált, a közepén hosszú folyosóval. Az elágazásnál üres, félkörívű asztal állt. Miután az időponton és a címen felül nem kaptam egyéb utasítást, csak a vállamat vonogattam Mallorynak, és a folyosóra merészkedtünk. Mindkét oldalán ajtók nyíltak, de se mágusunknak, se edzőteremnek nem volt nyoma. Ahelyett, hogy benyitottunk volna minden ajtón, aminek kissé Alice Csodaországban hangulata lett volna, úgy döntöttünk, hogy várunk és reménykedünk, hogy valaki majd csak elkezd keresni minket. Azon tanakodtunk, hogy jobbról vagy balról érkeznek-e majd. - Balról - állítottam. Mallory a fejét rázta. - Jobbról. A vesztes fizeti a vacsorát. - Áll az alku - vágtam rá, csak pár másodperccel túl korán. Mallory beletrafált: jobbra kinyílt az egyik ajtó, és Jeff dugta ki rajta a fejét. Rám vigyorgott, integetett, és kikerekedett a szeme, mikor megpillantotta Malloryt. - Varázserőt hoztál - jegyezte meg kissé álmatagon, és beljebb intett minket.

Mallory morgott néhány keresetlen szót a „varázserőről", de azért engedelmesen követtük. A terem hatalmas volt. Betonból voltak a falai, a padló nagy részét pedig kék tornamatracok foglalták el. Az egyik sarokban bokszzsákok erdeje függött. Nem volt nehéz észrevenni a különbséget a helyiség - steril, precíziós edzésre tervezett - és a szertartásos, látványos mozdulatokra berendezett Cadogan vívóterem között. Ebből hiányzott az ünnepélyesség, de az egó is. Ott az ember magát fitogtatta. Itt edzett. Felkészült. A zene viszont bizarr módon lágy volt - John Lee Hooker száma, a „You Talk Too Much" szállt a levegőben. - Jeff vagyok - szólalt meg a fiú, és kezet nyújtott Mallorynak. Ő pedig megrázta. - Mallory Carmichael. - Alakváltó vagyok. Te pedig varázsló. - Úgy hallottam - felelte Mai kimérten. - Beálltát már a rendbe? Mallory megrázta a fejét. Jeff bólintott. - Beszélj Catcherrel! De ne hagyd, hogy túlságosan befolyásoljon! A terem túlsó végében épp végszóra nyílt ki fémes csikorgással egy ajtó. Catcher bukkant elő mögüle, mezítláb tartott felénk farmerjában és Az igazi pasik nem mondanak nemet feliratú pólójában. Jól nézett ki szexis volt, kemény, kicsit rosszfiús. Mint aki épp most mászott ki az ágyból, egy igen elégedett nőt hagyva a takaró alatt.

Láttam, ahogy körülpásztázza a termet, pillantása Jeífre irányul, aztán rám, aztán Malloryra. És ekkor láttam a villanást is, azt az apró kis rándulást, ahogy magába szívja a törékeny alakot, a kék hajat, a káprázatos arcot. Elfordítottam a fejem, és ugyanazt az áhítatos kifejezést láttam az ő arcán is; csak néztem, hogy bámulnak egymásra. Vonzalmuk ereje szinte felfűtötte a levegőt. Elvigyorodtam. - Késtél - jelentette ki Catcher, ahogy odaért hozzánk, és karba fonta a kezét. A drága jó Jeíf mentette meg a becsületem. - Időben jött. Itt álltak a folyosón, az épületet nézegették. - Remek épület - mondtam. - Kösz - felelte Catcher, de nem vette le Malloryról a szemét. - Ma este nem érek rá veled foglalkozni. Feleslegesnek ítéltem, hogy bemutassam őket egymásnak. Mallory felfortyant. - Nem emlékszem, hogy kértem volna. Csak úgy vibrált körülöttünk a levegő, lúdbőrzött a karom tőle. Jeff hátrébb is húzódott. Mivel kétségkívül többet tudott nálam, követtem a példáját. - Nem kell kérned - felelte Catcher. - Gyakorlatilag úszol az erőben, és nyilvánvalóan gőzöd sincs róla, hogy mit kezdj vele. Mallory megvetően nézett rá, és keresztbe fonta a karját. - Azt sem tudod, miről beszélsz. - Tudom, hogy négyes osztályú vagy - mondta Catcher félig leeresztett szemhéja alól méregetve Malloryt. - És tudom, hogy tudod, hogy ez mit jelent. Azt is tudom,

hogy megeresztettél egy hívást. Meritnek viszont nincs varázsereje, és először is arról kell meggyőződnöm, hogy elbír-e azzal, ami rá vár. Úgyhogy ne most, oké? Mai szeme felizzott, szinte lángolt. De egy pillanattal később rábólintott. Catcher félrehajtotta a fejét, és végigmért. Megtapogatta a bolyhos dzseki ujját. - Ez nem lesz jó. Túl sok ruha van rajtad. Figyelned kell a mozdulataidra, meg kell tanulnod, hogy működnek az izmaid. - A terem végében lévő ajtó felé intett. - Fordulj meg! Az öltözőben van ruha. És a cipőtől is szabadulj meg! - Csak viccelsz, ugye? - Neked is tartsak hegyi beszédet? Nem hiányzott, de egy kicsit kezdtem unni, hogy problémás önértékelésű természetfeletti srácok ugráltatnak, úgyhogy legalább pár válogatott káromkodás elmormolásával kárpótoltam magam menet közben. Az öltöző fényes volt, üres és tiszta, de mint minden öltözőt, áthatotta az izzadság és a tisztítószerek elmaradhatatlan szaga. Az egyik padon két fekete textildarab hevert. Felemel-tem. Catcher komolyan gondolta, hogy látnom kell az izmaimat munka közben. A „ruhák" csak falatnyi rongyok voltak - egy húsz centi széles spandexcsík a mellemre, és egy spandexsort, ami épphogy a combom tövéig ért. Úgy festett, mint egy strandröplabda mez, bár szerintem ennél még Gabrielle Reese is több ruhát visel. - Biztos csak szórakozik velem - motyogtam, de azért levetkőztem, és belebújtam az edzőszerelésbe. Pont jó

volt - legalábbis arra a kevéske bőrfelületre, amit takart. Össze-hajtogattam a ruháimat, a tetejére tettem a cipőmet, aztán copfba fogtam a hajam. A mosdókagylók sora fölötti tükörbe vetett gyors pillantás rengeteg halovány vámpírbőrt mutatott, de az összhatás nem is volt olyan rossz. Mindig szálkás voltam, de az izmaim most határozottabban rajzolódtak ki, a vámpírgének többet segítettek, mint a futógépen letaposott mérföldek. Elfújtam az arcomból a frufrumat, sok szerencsét kívántam magamnak, és visszamentem az edzőterembe. Nagy zavaromra Mallory és Jeff füttyögni kezdett, és örvendezve vigyorgott egymásra. Szempillámat rebegtetve pukedliztem előttük, aztán odasétáltam a matracok között karba tett kézzel álldogáló, morcos képű Catcherhez. - Fekvőtámasz - mutatott a földre. - Máris kezdheted! Ahogy óhajtotta, lehasaltam, kinyújtottam karomlábam, és kinyomtam a testem. Csaknem erőfeszítés nélkül ment; és bár nyilván nem tudtam volna vég nélkül fekvőtámaszozni, észrevehetően erősebb lett a felsőtestem. Éreztem, ahogy az izmaim megfeszülnek és elernyednek mozgás közben, és élveztem, hogy gyorsabban kezd áramlani a vérem. Két láb került a látóterembe, és kerülgetni kezdett. Catcher odaszólt JeíFnek, és a zene megváltozott keményebb, hangosabb, ritmusosabb lett. - Az első lépés - szólalt meg Catcher fölöttem - a felmérés. A vámpír ereje a testében rejlik. Erő, gyorsaság, ügyesség. Nagyobbat ugrik, gyorsabban mozog, mint a zsákmánya. Fejlettebb szaglás, látás, hallás, bár ezeknek még be kell érniük. És ami a

legfontosabb, a gyógyulás képessége, a károk helyreállítása, amely biztosítja, hogy a test csúcsformában maradjon. Fiát ezért makulátlan a nyakamon a bőr. Miközben kitartóan emelgettem a testemet, Catcher elém guggolt, az államhoz érintett ujjával leállított, miközben a fekvőtámasz közepén nyújtva maradt a karom. A tekintetemet kereste, de Jeffnek szólt oda. -Jeff? - Epp a százharminckettedik felevőtámaszt fejezte be. Catcher bólintott. - Erősebb vagy a többségnél. - Térdére támasztott kézzel felállt. - Felülés. Kezdheted! Pozícióba lendültem, és nekiláttam a felüléseknek. Aztán kitörés következett, majd guggolás és egy sor jógapóz. Catcher azt állította, ezzel a hajlékonyságomat és a mozgékonyságomat teszteli. Viszonylag könnyen ment; a testem olyan pozíciókat vett fel, amelyek - még a sokévnyi tánc után is - lehetetlennek tűntek. Mégis olyan könnyedén hajtottam végre a nátárádzsa és a harcos pózt, a kerékpózokat és a kézenállást, mintha csak egy helyben álltam volna. Az izmaim munkálkodtak, hogy megtartsanak, de az érzés csodás volt - mint egy jó nyújtózás a hosszú lustálkodás után. - Eddig simán Nagyon Erős Fiz - jegyezte meg Catcher. Épp fejen álltam, de erre letettem a lábam, és fölálltam. - Ezt meg hogy érted? - kérdeztem, miközben megigazítottam a copfomat. - Úgy, hogy különleges testi erőd szempontjából a legfelsőbb kasztba tartozol. A vámpírokat hármas alapon értékelik. Fiz: a testi erő, állóképesség, ügyesség.

Pszi: mentális és lelepatikus képességek. Strat: stratégiai és szövetségkötési megfontolások. Mármint, hogy kik a barátaid - magyarázta. És e kategóriákon belül különböző szintek vannak. A csúcson a nagyon erős, az alján a nagyon gyenge, és egy sor köztes szint. Homlokráncolva néztem rá. - Adj valami viszonyítási alapot! Az emberek milyenek? - Stratégia és pszichikum szempontjából „nagyon gyengék" a vámpírmérce szerint. Fizikailag gyengétől nagyon gyengéig terjednek. Sok vámpír van, aki nem sokkal erősebb náluk. Vérre van szükségük, és ott van az a csúnya kis napallergia is, de az izomzatuk alapjában véve változatlan marad. Van, aki nagyobb erőre tesz szert, de az is időbe telik. Te mikor is, csak négy napja változtál át? Természetesen még azok a vámpírok is kapnak egy metafizikai turbót, akik nem lesznek számottevően erősebbek, az emberek elkápráztatásának képességét és a mentális kommunikációt, amint a mesterük létrehozza a kapcsolatot. Csípőre vágtam a kezem. - Mentális kommunikáció? Olyan, mint a telepátia? - Ez a telepátia - erősítette meg. - Ethan majd szólít, létrehozza a kapcsot. Csak vele tudsz majd kommunikálni, mint mestereddel, de igen hasznos képesség. Malloryra pillantottam; eszembe jutottak hasonló szavai, mielőtt kikezdtem Ethannel a Cadogan-házban. Ő pedig rá bólintott. - A fizikumod megvan - folytatta Catcher. - Talán a pszi is. Valószínűleg még nem él. Talán nem is fog, míg

össze nem kapcsolódsz Ethannel. - Közelebb lépett és a szemembe nézett, a homlokát ráncolta, mintha átnézne a pupillámon. - Van benned valami - mondta halkan. Aztán újra fókuszálni kezdett, és hátrébb lépett. - És ezek az erők fel fognak emelni. Vámpírmester lesz belőled, Merit. Egy napon még saját házad lesz. - Komolyan mondod? Megvonta a vállát, mintha nem is lenne valami nagy dolog annak a lehetősége, hogy egyszer a legnagyobb vámpírok közé kerülhetek. - Természetesen rajtad múlik. Újonc is maradhatsz, Ethan szárnyai alatt. - Te aztán tudod, hogyan kell egy lányt motiválni! Felkacagott. - Miért nem tartasz egy kis szünetet, mielőtt elkezdjük az alapmozdulatokat? A folyosón van egy ivókút. Mallory felé indultam, aki felugrott, elkapta a könyököm, és kihúzott az üres előtérbe. Megtaláltam a csapot is, megnyitottam, a testem hirtelen majd' megveszett a vízért. Ekkor kezdett el kiabálni. - Azt mondtad, mágus! Mágus! - mutatott vissza az edzőterem felé. - Ez nem mágus! Úgy láttam, hatással volt rá a találkozás Catcherrel. Felemeltem a fejem, letöröltem a vizet az államról, és visszakandikáltam a terembe, ahol Catcher épp a meglepően fürge Jeffel küzdött. - De igen, az. Hidd csak el, tudom. Csaknem áldozatul estem annak a kis ujjhegyből szórt villámnak. - De hát fiatal! Mennyi lehet, huszonnyolc? - Huszonkilenc. Miért, mit hittél, hogy néz majd ki? Megvonta a vállát.

- Tudod, hogy öreg lesz. Ősz, hosszú, fehér szakállal. Koszlott köpönyegben. Szeretetre méltó. Bölcs, de egy kicsit olyan szórakozott professzorféle. Elnyomtam egy vigyort. - Azt mondtam, mágus, nem azt, hogy Dumbledore. Szóval szexi - vontam vállat. - Lehetne rosszabb is. Például egy beképzelt, többszáz éves vámpír, aki úgy döntött, hogy te vagy a legújabb tennivalója. Mallory elhallgatott, és megveregette a karomat. - Te győztél. Az tényleg rosszabb. - Na igen! - helyeseltem, és visszavezettem az edzőterembe. Több mint két órán át dolgoztunk tovább. Catcher odaállított az egyik fal mellé egy rakás tükör elé, és arra kezdett tanítani, hogyan mozogjak, hogyan védjem meg magam. Az első órát azzal töltöttük - vagyis töltöttem -, hogy megtanuljak esni. Komolyan. Vélelmezve, hogy fejre eshetek vagy egy ügyetlen ugrás áldozatává válhatok, Catcher megtanított, hogyan essek anélkül, hogy földet éréskor megsérülnék - hogyan guruljak, hogyan egyensúlyozzam ki magam, hogyan használjam a súlypontomat ahhoz, hogy újabb mozdulatba forduljak át. A második órában az alapokon dolgoztunk, rúgásokon, ütéseken, hárításokon, pusztakezes támadáson. Az építőköveken, amelyek végül katákká állnak össze, a vámpírküzdelmet meghatározó mozgáskombinációkká. A mozdulatsorok különféle ázsiai harcművészetekből eredtek - a dzsúdóból, iaidóból, kendóból és kendzsucuból, amit az európai vámpírok egy nomád kardforgatótól tanultak.

De mint Catcher előadta, a mozdulatok végül egyedi harcformává fejlődtek, mivel - ahogy mondta - „a vámpírok különleges kapcsolatban állnak a gravitációval". Magasabbra képesek ugrani, és tovább maradnak fenn a levegőben, mint az emberek, úgyhogy a vámpírmozdulatok bonyolultabbak, mint az eredeti katák. Azt is hozzátette, hogy a látványosság sem megvetendő szempont. A második óra végéig, míg el nem kezdett a védekező vívópózokra tanítani, Catcher még csak nem is mutatott nekem kardot. A hüvelyében megbúvó penge fényes, indigólila selyemburkolatát később gondosan, összpontosítva csomagolta ki. Katana volt, nagyjából olyan, mint a Cadogan-ház előtt álló őrök övéről csüngő pengék. Lakkozott fekete hüvely védte, hosszú markolatát fekete zsineggel kötötték át. Acélos suhintással rántotta elő, a hosszú, enyhén ívelt penge megvillant a neonfényben. Miközben a kardot csodáltam, és ujjammal egy-két centire a penge fölött követtem az ívét - utáltam volna összemaszatolni -, Mallory megkérdezte: - Miért éppen kard? Úgy értem, ha a vámpírokat is meg lehet ölni, miért nem lőfegyvert használnak? Gyorsabb, nyilván könnyebb is, mint méretes kardokat hurcolni. Nem túl feltűnő? - A tisztesség - felelte Catcher, közben megmarkolta a kardot közvetlenül a markolat tövénél, és nyolcasokat írt le vele a levegőben. Rám pillantott. - Halhatatlanok vagytok, vagyis hacsak meg nem ölnek benneteket, örökké éltek. Ám ha valaki úgy dönt, ideje

lelépned a színről, három lehetősége van. A napfény természetesen a legkönnyebb. - Most két kézzel markolta meg a kardot, és a föld felé döfött. - A második: átdöfni a szívet egy karóval. Pusztítsd el a szívet, és vele pusztul a vámpír is. A hagyomány szerint nyárfát használnak. - Miért éppen nyárfát? - firtattam. Mallory felemelte az egyik ujját. - Van egy elmélet, amely szerint a rostjaiban található anyagok megakadályozzák a szív regenerálódását. - És ezt honnan is tudod? - Ugyan - intett le tudod, hogy rengeteget olvasok. Catcher a feje fölé lendítette a kardot, majd suhogva kezdte szelni az acéllal a levegőt. - A harmadik: pusztítsd el a testet. Vágd le a fejet, a végtagokat, és a test elpusztul. A kaszabolás ugyanúgy legyengíti, mint a lőfegyverek. De a puska túl könnyű. A golyó túl könnyű. Ha halhatatlannal akarsz végezni, azt gondosan és precízen tedd, mégpedig harc végén. Az ember azért végez egy halhatatlannal, mert megküzdött vele a tradíciók szerint, megszerezte rá a jogot. - Most a föld felé tartva markolta meg a kardot, és a törzse mellett suhintott hátra vele, e mozdulattal kibelezte volna a mögötte álló ellenfelet. Aztán rám nézett. Betyárbecsület - magyarázta felhúzott szemöldökkel, én pedig nem először gondolkodtam el azon, hogy honnan tud ennyit a vámpírokról, és mi ültette azt a lázas csillogást a szemébe. De visszapillantott Malloryra. - Ezért nem használnak lőfegyvert. - Honnan tudod mindezt? - kérdezte Mai.

Catcher hanyagul vállat vont. - A fegyverek az én terepem. - Az ő mágiája - tette hozzá Jeff. - A második nem - egészítettem ki, és élveztem a Catcher arcára kiülő meglepetést. - Tudok újat tanulni. - Vedd úgy, hogy meglepődtem - gúnyolódott, aztán letérdelt, hüvelyébe csúsztatta a kardot, és letette maga elé a földre. Ünnepélyesen meghajolt előtte, aztán elkezdte visszacsomagolni a selyembe. - Legközelebb meg is foghatod. - Legközelebb? És a munkád? A nagyapám? - Chuck sem bánja, ha gondoskodom a biztonságodról. Mikor a hüvelyt beburkolta, felállt, és a kardot a karjában ringatva végignézett rajtunk. - Ki kér tojást? 7 . FEJEZET AMIT EGY NÉV ELMONDHAT A „tojás", mint kiderült, ínycsiklandóan zsíros reggelit takart. Miután lezuhanyoztam és visszavedlettem utcai ruhába, Malloryval követtük Catchert és JefFet egy apró alumíniumbódé étkezdébe az El árnyékában, egy valaha jobb napokat látott környéken. Az egyik kerek ablakban kék, „Mollys" feliratú neonfény pislákolt. Amint beértünk, bezsúfolódtunk az egyik asztal köré, és megvizsgáltuk a reggeli étlapot. Miután egy vászonruhás pincérnő felvette a rendelést - rengeteg tojás, kolbász és pirítós -, barátságos hallgatásba burkolóztunk, amit csak Mallory és Catcher zavart meg, miután nem bírták ki, hogy ne bámulják egymást. Mikor pár perc múlva megérkeztek a zsíros reggelivel megrakott tányérjaink, elmartam egy kolbászt, majd három szálat ettem meg azonnal. Közben

őzikeszemekkel néztem Malloryra, aki átnyújtott egy negyediket is. Catcher nevetett. - Ki vagy éhezve a fehérjére. - Akár egy alakváltó - vigyorodott el Jeff is. Erről eszembe jutott valami. A pirítós héján rágódva megkérdeztem: - Jeff, milyen állattá változol át? Erre olyan bizalmatlan pillantást váltottak Catcherrel, hogy nem volt nehéz rájönnöm újabb természetfeletti téren szerzett ballépésemre. Magamban újra megfogalmaztam, mekkora szükség lenne egy lexikonra. A francba is talán nekem kéne megírnom, ha más nincs. - Már megint valami rosszat kérdeztem? - haraptam egy újabbat a kajámba, mivel a társasági csetlés-botlás nyilvánvalóan nem befolyásolta az étvágyamat. - Ha valakit arról kérdezel, milyen állat, az alakváltó körökben olyan, mintha azt kérnéd egy fickótól, vegye csak elő - magyarázta Catcher. A pirítós cigányútra ment. Fuldokolni kezdtem, a narancslevem felét le kellett húznom, hogy levegőt kapjak. - Már jó - intettem le Malloryt. Bűntudatosan mosolyogtam Jeffre. - Bocs. Sugárzó mosollyal nézett vissza. - Ó, nem sértődtem meg. Megmutathatom. Szerintem eléggé meg leszel elégedve. Felemeltem a kezem. - Na ne!

Jeff vállat vont, és szemmel láthatóan egykedvűen ette tovább a tojást. Catcher belekortyolt a kávéjába, aztán a pirítása csücskével kitunkolta a tányérjában maradt folyós tojássárgáját. - Tudod, egyszerű módja van annak, hogy segíts a tudatlanságodon. - És mi lenne az? - Toltam félre a tányérom. Öt kolbászt végeztem ki, három a saját reggelim volt, kettőt úgy zsákmányoltam, valamint három tojást és négy pirítóst, és épphogy csak elvertem az éhem. De kétezer kalóriányi zsír, szénhidrát és protein egyszerre... ez volt a határ. Később még bekaphatok valamit; elgondolkodtam, meddig tarthat nyitva a Giordano's. Vagy a Superdawg. Hot dog sült krumplival - hogy hangzik? - Olvasd el a Kánont - szakította felbe szaftos álmaimat Catcher. - Ez a legjobb információforrás a szuperekről, többek között megtalálsz benne minden vackot, amit máris tudnod illene a vámpírokról. Tudod, nem ok nélkül osztogatják. Dobolni kezdtem az asztalon - gondolatban már a márványsajtos, marhavagdaltos szendvicsnél jártam -, és grimaszoltam egyet. - Nos, tudod, volt elég dolgom. Halálos fenyegetések, szét kellett rúgnom a mesterem seggét, na meg az edzés. - Végre van rá ürügyed, hogy megvedd azt a BlackBerryt - szögezte le Mallory, és belekortyolt a rombuszmintás műanyag pohár narancslébe. Fenyegető pillantást vetettem rá, aztán Catcherre verdestem a pilláimat.

- Szóval mi a helyzet Malloryval? Mai felmordult. Catcher nem vett róla tudomást. - Most, hogy felfedezték, a rend fel fogja venni vele a kapcsolatot. Megkapja a kiképzését, mentort rendelnek mellé, nem engem - tisztázta felé pillantva -, és meg kell esküdnie, hogy varázserejét soha nem használja a gonosz szolgálatára - kezét a szíve fölé tette -, csakis jóra. - Ezt követted el? - tudakoltam. - Jó helyett rosszra használtad a varázserőd? - Nem - vetette oda, és a tányérjára lökte a szalvétáját. - Miért csak most? - kérdezte Mallory. - Ha olyan nagy erőm van, miért csak most érdeklődnek? Miért nem szereztek rólam tudomást korábban? - Pubertás - dőlt hátra Catcher. - Csak most teljesedik ki az erőd. Nevetve horkantam fel. - Az ember meg azt hiszi, a fura szőrökkel meg a pattanásokkal be is fejezte. Mallory oldalba bökött. - Milyen erő? Ugye nem varázspálcát kell lóbálni meg ilyenek? - A mágus ereje nem így működik. Nem bűbájosok vagyunk, semmi varázsige, bájital meg üst. Nem kell megidéznünk vagy kérnünk. Nem varázspálcából, szavakból vagy hozzávalókból merítjük a mágiát. A testünkből húzzuk elő, pusztán az akaraterőnkkel. Catcher rám mutatott. - Ő ragadozó, genetikailag módosult ember, varázslattal keverve. Az ő mágiája véletlenszerű; a vámpírok jobban felfigyelnek rá az embereknél, jobban tudatában vannak, de nem tudják

irányítani. Mi a mágia edényei vagyunk. Őrizzük. Irányítjuk. Védelmezzük. Mallory értetlen arcára nézve így folytatta: - Nézd, nem fordult elő mostanában, hogy akartál valamit, és meg is kaptad? Teljesen váratlanul? Mallory homlokráncolva csócsált egy kolbászdarabkát, és mint észrevettem, Jeff sóvárogva nézte. - Nem jut eszembe ilyesmi. - Rám nézett. - Valami, amit akartam és meg is kaptam? Ekkor leesett. - Az állásod - feleltem. - Megmondtad Alecnek, hogy akarod az állást, és másnap meg is kaptad. Mallory elsápadva fordult Catcherhez. - Ez igaz? - Szomorúság ült az arcán, valószínűleg az keserítette el, hogy talán nem is a végzettsége és a képességei miatt kapott munkát McCiettricknél, hanem valami természetfeletti erő révén, amit csak úgy felkapcsolt, mint egy lámpát. - Lehet - felelte Catcher. - És még? Mindketten eltöprengtünk. - Helen - szólalt meg Mallory. - Azt akartam, hogy tűnjön el a házból, mégpedig azonnal. Kinyitotta az ajtót, mondtam, hogy tűnjön el, és hipp-hopp, máris a lépcsőn állt. - Felpillantott Catcherre. - Azt hittem, ha egy vámpírtól visszavonod a meghívást, kipenderül. Catcher a fejét rázta, arcáról aggodalom sugárzott. Jól összeillenének, gondoltam. Mallory energiája, kifejezőképessége, ösztönössége és kreativitása Catcher kemény, okos megbízhatósága mellett. - A szabály készteti őket távozásra, a hagyomány. Nem varázslat. Ez a te műved volt.

Mallory bólintott, és hagyta, hogy a kolbásza a tányérra pottyanjon. - Ha akarod, kipróbálhatod. Még most, amíg itt vagyok. - Catcher hangja lágy lett, tapintatos. Mallory az asztalra meredve megnyalta az ajkát. Végül hosszú hallgatás után felpillantott. - Mit csináljak? Catcher bólintott. - Gyerünk! - mondta, és a farzsebébe nyúlt. Viharvert, fekete tárcát húzott elő, a közepéből előbányászott egy bankjegyet, és az asztalra tette. Miután előrehajolva visszatette a tárcát a helyére, kikászálódott az asztal mögül, és Mallory felé nyújtotta a kezét. Ő csak állt, nézte, de végül hagyta, hogy felsegítse. Elindultak az ajtó felé. Jeff is lenyelte a maradék narancslevet, visszatette az üres poharat az asztalra, és követtük őket. Odakinn végre elállt az eső. Catcher még mindig kézen fogva vezette Malloryt az étterem körül. Összenéztünk Jeffel, de gyorsan utánuk eredtünk. Úgy egy saroknyit sétáltak, majd közvetlenül az El alatt álltak meg, Catcher pedig magával szembe igazította Malloryt. Jeff öt méterre tőlük megtorpant, és megfogta a karom, hogy én is álljak meg. - Elég közel vagyunk - suttogta. - Hagyjunk helyet nekik! - Add a kezed - hallottuk Catchert és nézz egyenesen rám. Mallory habozott, de tenyérrel felfelé kinyújtotta a kezét.

- Csatorna vagy - mondta Catcher. - Vezeted az erőt. Tenyérrel lefelé Mai keze fölé nyújtotta a sajátját is, de hagyott egy kis távolságot. Egy másodpercig semmi sem hallatszott, csak a város hangjai. A forgalom. Beszélgetésfoszlányok az utcáról. Egy hiphop szám basszusának lüktetése. Vízcsöpögés fentről, a sínekről. - Várj csak! - suttogta Jeff. - Figyeld a kezüket! Egyszerre történt a két dolog - vonatdübörgés hangzott fel a fejünk fölött, kinyújtott ujjaik között pedig fény gyúlt. Mallory szeme nagyra nyílt; aztán Catcher mondott neki valamit, mire felnézett. Egymásra meredtek, Catcher pedig beszélt hozzá, de nem hallhattam az El csikorgása és robaja miatt. A fény növekedni kezdett, gömbbé vált, aranyalma jelent meg közöttük. A vonat elzúgott, hirtelen vákuumként telepedett ránk a csend. - Érzem - szólalt meg Mallory a kezére és a fénygömbre szegezve tekintetét. - Mit érzel? - kérdezte Catcher. Mai felpillantott, arcát bevilágította az izzás. A kémiát, gondoltam, és az arcára kiülő öröm és meglepetés láttán elmosolyodtam. - A varázslatot - suttogta mellettem Jeff. - Mindent - felelte Mallory. - Hunyd be a szemed! - mondta Jeff. - Lélegezd be! Mallory határozatlanul bólintott. Lesütötte a szemét, és elmosolyodott. A gömb növekedni kezdett, körbeölelte a kezüket, a karjukat, a törzsüket is, míg végül a

hatalmas sárga buborékba záródtak. A levegő megtelt elektromossággal, a mágia szele meglebbentette a frufrumat és Jeff hajpamacsát is. Aztán egy pukkanással eltűnt, csak sárga köd oszladozott körülöttük a levegőben. Mallory és Catcher még mindig kinyújtott karral bámultak egymásra. Catcher csak nézte őt. - Nem is volt rossz. - Mintha neked jobban menne, Bell. Elvigyorodtam. Ez az én barátnőm, mágikus csatorna ide vagy oda. Úgy láttam, minden rendben lesz. Leengedték a karjukat, és odajöttek hozzánk. - Szóval mi a fene is volt ez pontosan? Catcher felém pillantott. - Csak akit illet, vámpír. Neked most épp nem kell tudnod. Miután így elvégezték a varázsbemutatót, visszafordultunk a sarok felé, ahol a kocsikat hagytuk zömök kis Volvómat, Catcher menő szedánját és Jeff régi csapott hátúját. - Mi a terv? - tudakolta Catcher. Jeff vigyorgott. - Péntek este van, korán végzek, és ezzel az édes kis buffalói kölyökkel fogok csetelni. Szőke, a megfelelő helyeken kellőképpen domborodik, úgyhogy haza kell mennem, és felmennem a netre. - Oldalba bökte Catchert. - Ugye, C.B.? - Mondtam már, hogy ne szólíts így! - De hát tudod, a kettőnk dolga, meg minden, érted. Catcher rábámult.

- Nem tudom, Jeff. Tényleg nem tudom. - De mikor Jeff magyarázni kezdett, felemelte a kezét. - És nem is érdekel. - Inkább Malloryra és rám pillantott. - Terv? Csak a fejünket ráztuk. - Van egy hely River Northban, ami elég jónak tűnik - a zsebéből előhúzott egy szórólapot. Ugyanolyan volt, mint az, amit a Cadogan-ház előtt hagytak a szélvédőm alatt, és a Redet reklámozta. - Nincs túl messze az edzőteremtől. A lapra böktem. - Én is kaptam egy ilyet. Biztos teleszórták az egész várost. Catcher vállat vont, összehajtotta a lapot, és visszagyűrte a zsebébe. - Nem akartok táncolni? - Jézusom - motyogta Mallory. - Táncolni? - kérdeztem. - Én tudnék. Át kell öltöznöm, de táncolhatnék egyet. - Mindig tudtam volna táncolni. A csípőm nem hazudott. Mallory felháborodást tettetve nézett Catcherre. - Szép munka, Gandalf! Jól felizgatod, én meg nem tudom majd ágyba dugni. Csokival és koffeinnel nem akarod megkínálni? Catcher rámosolygott, és bár a mosolya nem nekem szólt, olyan forró volt, hogy egészen megfeszültem tőle. - Mágus, nem vajákos. Jól van? Egy szívdobbanás múlva Mallory bólintott, és vér szökött az arcába. Én is bólintottam volna a helyében. Biztos, ami biztos, talán még csábosán pislogtam volna is néhányat.

- Itt hagyom nektek - szólalt meg Jeff, és kinyitotta a kocsija ajtaját. - Jó táncolást! Es ha esetleg unatkoznátok - húzta fel a szemöldökét -, csak hívjatok fel! - Ránk kacsintott, azzal bemászott a kocsiba, és elhajtott. - Egyszer még megcsókolom, csak a rend kedvéért mondtam Mallorynak, miközben a Volvo felé sétáltunk. - Most kellett volna. Bearanyoztad volna a hétvégéjét. Megkerültem a kocsit, és kinyitottam az ajtót. - De az édes kis szőkéje hiányolta volna. Nem tehetek ilyet vele. Mallory ünnepélyesen bólogatott. - Igaz. Hogy te milyen nagylelkű vagy! Becsusszantam a kocsiba, kinyitottam a másik ajtót, és megvártam, míg Mallory és Catcher kivitatkozzák magukat valamin. Miután végeztek, Mallory is beült, vérvörös arccal. Majdnem megkérdeztem, min vitatkoztak, de ahogy öntudatlanul az ajkához ért, azzal mindent elárult. Elfojtottam egy kacajt, kihajtottam a parkolóból, és elindultunk hazafelé. Catcher, aki utánunk jött Wiclcer Parkba, letáborozott a tévé előtt a kanapén, míg Malloryval átöltöztünk. Mindketten farmerben, magassarkúban és cuki, bulizós fölsőben jöttünk le a lépcsőn. Az enyém rövid ujjú, fekete volt, apró, fehér pöttyökkel - potom pénzért találtam. Mallory ujjatlan, magas nyakú, kötős topot viselt, amin ezüstösen csillant meg a fény. - Jó cucc - jegyezte meg a póló ujját tapogatva, miközben levonultunk a lépcsőn. - Mintha egyetlen nap alatt kivirágoztál volna.

Egész héten súlyos csapásokat mértek a divatérzékemre, ami talán nem is meglepő egy olyan lány esetében, aki rendszerint csak az egymásra húzott pólók színét váltogatta. Nem voltam valami nagy ruhavásárló, anyám (és Mallory... és Ethan) bánatára. De azért megköszöntem, és elégedetten néztem, ahogy öntudatosan végigsimít vállig érő haján, mielőtt belépünk a nappaliba. - Biztos tetszeni fog neki a hajad - szúrtam oda egyet, aztán fogtam a kulcsom és a tárcám, és belegyömöszöltem egy apró, fekete retikülbe. Mallory nyelvet öltött rám. Csatlakoztunk Catcherhez - aki bűntudatosan elkapcsolt egy romantikus filmről -, és kisétáltunk a házból. A Red magányos, háromszintes téglaépület volt, a stílusa egy tervezőirodához illett volna leginkább. A homlokzatát háromsornyi magas, boltíves ablak uralta, a tetején bonyolult vésetű domborművei. Egy mellékutcában hagytuk a kocsit, és elindultunk az ajtó felé, amely mögül basszus dübörgése hallatszott. A várakozók rövid sorának vége felé tartottunk, amikor az őr az ajtónál kopasz, fekete pólós, katonanadrágos, fülhallgatós alak felénk intett egy mappával. - Nem vagyunk a listán - mondta neki Catcher. - Név? - kérdezte mégis lapos, mély hangon. - Catcher Bell, Mallory Carmichael és Merit - sorolta Catcher. Az őr homlokráncolva lapozta át a táblához szorított lapokat. Hirtelen felpillantott, üres tekintettel nézett maga elé, és bólintott, miközben feltevésem

szerint a fülhallgatóból hallgatott valakit. Félreállt az ajtóból, majd betessékelt minket. Fura, de hát miért álltuk volna le vitatkozni a VIP bánásmód miatt? A lassú basszus ritmikus dübörgésére léptünk be, ami olyan erősen szólt, hogy a gyomrom is beleremegett. De míg a zene fülsértően hangos volt, a berendezés kifinomult. Elegáns. Italt az utcai falba ágyazott, hatalmas, tükrös hátú bárpultnál lehetett kapni, az oldalfalakat pedig tükrök és függönyök borították, és vörös bőrrel borított bokszok szegélyezték, előttük asztalokkal. Apró lámpák világították meg őket, a fényük visszaverődött a tükrökből, ami európai kávéházi hangulatot teremtett . A bárpult közeléből kovácsoltvas csigalépcső vezetett felfelé, és kicsi, de zsúfolásig telt táncparkett volt a helység közepén. A közönség ugyanolyan előkelő volt mint a berendezés elegáns párok cseverésztek az aszatoknál Martinik és Cosmopolitan koktélok felett. Furcsa módon mindenki sikkes volt - rengeteg Louis Vuitton táska, Manolo Blahnik cipő, gondosan elkészített frizura és tökéletesen szabott ruha. Jól tudtam, hogy némelyik vámpír. Nem tudom pontosan, hogy honnan – bár talán abból, hogy mindenki különösen vonzónak tűnt. Valahogy más érzés volt rájuk nézni, volt bennük valami különös. Ott szürcsölgették tízdolláros italaikat, flörtöltek ringatóztak a zenére - épp úgy, mint az emberek. Catcher leadta a rengést - Malnak vodka tonikkal, nekem gin-tonik -, míg mi az utolsó szabad, tükrös hátú

ülőhely felé indultunk. Becsusszantuk a fal mellé a külső helyet meghagytuk Catchernek. - Pazar hely - kiabálta túl Mallory a lármát, miközben felmérte a terepet. - El sem hiszem. hogy eddig nem jártunk itt! Bólogatva figyeltem a táncosokat, aztán elvettem az italomat a közben visszatérő Catchertöl. Ahogy vége lett az egyik számnak, rögtön kezdődött a következő; a Hysteria nyitótaktusai töltötték be a termet a Muse-tól. Táncolni akartam, gyorsan kortyoltam egyet az italomból, aztán megragadtam Mallory kezét, és a táncparkettre vonszoltam. Átverekedtük magunkat a tömegen, találtunk is egy helyet a márkás ruhákba burkolt testek között, és táncolni kezdtünk. Pörögtünk, forogtunk, ringattuk a csípőnket, hadonásztunk a karunkkal, hagytuk, hogy a zene magába szívjon, elnyeljen minket, és elmossa minden gondunkat a szintetizátor. Végig ott maradtunk a következő szám alatt is, aztán újabb és még újabb következett, csak aztán furakodtunk vissza a többiek között egy kis szünetre, egy italra, leülni. (És mivel Catchert Otthagytuk, hogy őrizze a táskáinkat, kicsit kötelességünknek is éreztük, hogy visszatérjünk.) Mallory lehuppant a Catcher Melletti székre, és rögtön beavatta mesés táncélményébe, a szeme élénken ragyogott. Lelkesen csevegett, a füle mögé tűrte a haját. Belekortyoltam az italomba, és lehúztam a kísérőnek elénk tett vizet. Hirtelen vége szakadt a számnak, és a hely elnémult, csak a stroboszkópok villództak tovább. Füst kezdett kígyózni a lábunk között, előjátékként Róisín Murphy

Ramalamájának vibráló bevezető ütemeihez, amely lassan újra betöltötte a teret. A klub táncosai akik remegve álltak le a számok között, ujjongtak, es újra vonaglani kezdtek a zenére. Pár percig pihentünk, beszélgettünk, majd Catcher kivette az italt Mallory kezéből, letette az asztalra, és visszavezette Malt a táncolók közé. Mikor Mallory visszanézett, az arcán döbbenet tükröződött, amiért Catcher azt gondolta, hogy minden további nélkül követi őt. Én pedig rákacsintottam. Épp a jeget forgattam a poharamban, és azt figyeltem, hogyan pirul el Mallory, miközben Catcher táncolni kezd előtte, amikor hirtelen megszólalt mellettem valaki. - Jó szám. Szerinted is? Felpillantottam, és meglépésemre egy mosolygó férfi állt ott a székemre támaszkodj Rövidre nyírt, enyhén hullámos sötétbarna haja kiugró arccsontokat, gödröcskés és határozott, némileg borostás állat keretezett. De bármilyen jóképű is volt, a szeme érdekelt igazán, az ragadta meg a figyelmemet. Attól gyorsult fel a pulzusom. A hosszan ívelt, sötét szemöldök alatt ülő sötét szemek. Hosszú, fekete pillák alól nézett rám, alig leplezte a csábítást. A pillái leereszkedtek, felemelkedtek, majd újra leereszkedtek. A szépszemű feszes, fekete, rövid fazonú, állógalléros bőrdzsekit viselt a szikár törzsére tapadó fekete ing fölött. Egyik csuklójára széles, fekete bőrszíjas órát csatolt. Összességében nagyon nagyvárosi, nagyon

lázadó és veszélyes külső volt ez egy vámpírnak. És biztos, hogy vámpír volt. - Remek szám - feleltem, miután alaposan felmértem őt, és a táncparkett felé intettem a fejemmel. - És úgy látom, a srácoknak is tetszik. Bólintott. - Nekik igen. De te nem táncolsz. - Szusszanok egyet. Majd' egy órán át táncoltam mondtam, vagyis inkább üvöltöttem, hogy a lüktető zenétől meghallja. - Ó, szóval szeretsz táncolni? - Elvagyok vele. - Miután rájöttem, milyen hülyén hangzott ez, legyintettem. - Vagyis nem úgy értettem. Igazából szeretek táncolni. Nevetve tett egy üveg sört az asztalra. - Úgyis kételkedtem volna benne - mosolyodott el lágyan, és végre közelebbről is megvizsgálhattam a szemét. Nem is barna volt, ahogy először gondoltam, hanem pettyezett sötétkék. Ekkor belém hasított a gondolat, hogy mikor majd végül megcsókol, az a szem felvillan, a pillantása elmélyül, és a szembogara szélén ezüstsáv fog megjelenni... Várjunk csak! Mikor majd végül megcsókol? Honnan a fenéből jutott ez eszembe? Elkeskenyedő szemmel néztem rá, kutattam, mi lehet a trükkje. - Te megpróbáltál elkápráztatni? - Miért kérded? - kérdezett vissza ártatlanul. Túlságosan is ártatlanul, de a szája sarka megremegett. - Mert nem érdekel, milyen színű lesz a szemed csók közben.

Pajkosan elvigyorodott. - Akkor hát min járt az eszed, a számon? Megjátszott megvetéssel néztem rá, mire felnevetett, és meghúzta a sörét. - Tudod, az önérzetemben sértesz meg. Gyorsan felmértem a testét, legalábbis azt a részét, ami kilátszott az asztal mögül. - Azt kétlem - mondtam, és szíverősítőül én is nagyot kortyoltam a koktélomból. Gyorsan körbenéztem a teremben, és ez megerősítette gyanúmat; nem kevés nő, meg néhány férfi szeme tapadt a mellettem ülő férfira. Tekintetük intenzitásából ítélve - és abból, hogy én is ugrásra készen álltam - megfordult a fejemben, hogy talán egy híres vámpírral van dolgom, akit ismernem kellene. De mivel nem akartam újból bolondot csinálni magamból, természetesen nem kérdeztem meg, hogy híres-e. Inkább óvatosan a bemutatkozás felé tereltem a beszélgetést. - Gyakran jársz ide? Megnyalta az ajkát, félrepillantott, aztán úgy vigyorgott rám, mintha különleges titkok tudója volna. - Elég sokat. De nem emlékszem, hogy téged már láttalak volna. - Először vagyok itt - ismertem be. Mallory és Catcher felé fordítottam a fejem, akik a tömeg szélén táncoltak, deréktól lefelé egymáshoz préselődött a testük, kezük egymás csípőjén. Gyorsan ment, gondoltam, és Malloryra vigyorogtam, amikor elkapta a pillantásomat. - A barátaimmal vagyok - mondtam. - Új vagy. Úgy értem, újonnan született. - Négynapos. És te?

- Udvariatlanság más korát kérdezni. - Te is azt tetted! - nevettem. - Úgy van, de az enyém ez a hely. - Ez megmagyarázta a titokzatos mosolyt, de mivel semmit sem tudtam a klubról, még ez sem segített megfejtenem, kicsoda is ő. - Hozhatok neked egy italt? Felemeltem a félig üres koktélos poharat. - Nem, van még. Azért köszönöm. Bólintott, és belekortyolt a sörébe. - És milyennek találod a vámpíréletet? - Ha ház lenne - válaszoltam némi töprengés után -, azt mondanám, lesz vele munka, de lakható. Felnevetett, aztán a kézfejével eltakarta az orrát, miközben derűsen nézett rám. Mosolygásra késztetett a gondolat, hogy még a helyes vámpírfiúknak is mehet sör az orrukba. - Jól mondod! Csak mosolyogtam. - Próbálkozom. És te milyennek találod a vámpíréletet? Keresztbe fonta a karját, a sört a mellkasán dédelgette, és végigmért. - A járulékos haszon nem rossz. - Ugyan már! Biztos van jobb szöveged is ennél. Összetörten nézett rám. - A legjobb anyagomat vetettem be. - Akkor nem is akarom látni a hordó fenekét. A vállamra tette a kezét, közelebb húzódott, és ettől úgy ereztem, mintha apró szikrák pattognának a bőrömön. Elém tenyerelt az asztalra.

- Képzelj el egy tájat, ahol nincs semmi más, csak asztrológiai utalások és pajzán limerickek. A végén erre szorítkozom. Együtt érzőn tettem a szívemre a kezem. - Mondhatnám, hogy sajnálattal hallom, de inkább azokat a nőket sajnálom, akik kénytelenek végighallgatni. - Meg akarsz ölni? - Ne engem okolj - nevettem. - Az alapanyagon kell még dolgozni. - Pedig téged okollak - jelentette ki nagy komolyan. Magányosan fogok meghalni... - Halhatatlan vagy. - Akkor hosszú, magányos életem lesz - helyesbített gyorsan, és kissé lejjebb hajolt -, mert te túlságosan is kritikus vagy a csajozós szövegemmel szemben. Meglapogattam a karját, éreztem, milyen kemények az izmai, és együttérzésemben vér szökött az arcomba. - Nézd - mondtam. - Nem nézel ki rosszul. - Az nem kifejezés. - Kétlem, hogy csajozós szövegre volna szükséged. Lehet, hogy van valahol egy kétségbeesett nő, aki csak rád vár. Úgy csinált, mintha kést húzna ki a mellkasából. - Nem nézek ki rosszul? Nem rosszul? Ez volt a halál csókja! És gondolod, hogy egy kétségbeesett nő a legtöbb, amit kaphatok? - Csalódottan felnyögött, de a hatáson rontott a szája szögletében bujkáló, csalafinta mosoly. Viszszatette az üveget az asztalra, és felállt. Már azt hittem, sikerült elüldöznöm, de felém nyújtotta a kezét, mire

kérdőn felhúztam a szemöldököm. - Mivel halálra sebeztél, úgy érzem, tartozol egy tánccal. Nem tűrt ellentmondást. Talán a vámpírférfi agya eleve kizárja a vita lehetőségét? Ennyire nem viselik el a tekintélyük megkérdőjelezését? Vagy az egész csak presztízskérdés. Annak alapján, amit a sport iránti megszállottságáról hallottam, nem hittem, hogy Scott Grey volna a hódolóm, a nevét viselő ház feje. Akárki volt, ugyanaz a céltudatosság áradt belőle, mint Ethanből. Magasan állt a ranglétrán, bármelyik házhoz tartozott is. En meg persze csak egy szerény kis aspiráns voltam. De szerény, szingli kis aspiráns, úgyhogy felálltam, és elfogadtam a kezét. - Jó - csillant fel a szeme, ujjaim közé fűzte az ujjait, és a táncparkettre vezetett, amivel újabb alkalmat adott arra, hogy alaposan megnézzem. Jó pár centivel magasabb volt nálam, száznyolcvan körül. Az alsóteste ugyanolyan rock- and-rollos volt, mint a felső. Hosszú lábára tökéletesen feszülő sötét, gyűrött farmert viselt, hozzá fekete bakancsot, a farmert pedig széles bőröv tartotta a csípőjén. Es ami a legjobb, a méregdrága farmer isteni hátsót takart. Kész Diesel-reklám volt a srác. Amint találtunk egy kis helyet, visszafordult hozzám, a nyaka köré fonta a karomat, a csípőmre tette a kezét, és a zenével tökéletes harmóniában mozogni kezdett. Nem próbált bonyolult lépéseket - semmi vonaglás, hajlongás, nem akarta a tudását fitogtatni. Csak tökéletes ritmusban forgatta a csípőjét az enyémhez simulva, és közben pajkos félmosollyal nézett rám.

Aztán megnyalta az ajkát, és felém hajolt. Azt hittem, meg akar csókolni, de e helyett ezt súgta a fülembe: - Kösz, hogy nem utasítottál el. Ügy kellett volna kisomfordálnom a saját klubomból. - Biztosan kibírta volna az egód. Végtére is nagy, erős vámpír vagy. Felkacagott. - Valahogy úgy tűnt, mintha nem nyűgözne le annyira a vámpírlét, úgyhogy nem voltam biztos benne, hogy ez mellettem szól. - Úgy valahogy - ismertem el. - De igazán szép... a cipőd. Hunyorgott, majd bizonytalan pillantást vetett a bakancsára. - Ezt kaptam elő a szekrényből. Felhorkantam, és megsimítottam a dzsekije ujját. - Persze! Legalább egy hete tervezted, hogy mit húzz fel ma. Erre nevetésben tört ki, hátravetett fejjel élvezte a pillanatot. Mikor megnyugodott, és már csak egyszerkétszer rázkódott meg a nevetéstől, éles pillantást vetett rám. - Bevallom, nem szarom le, hogyan nézek ki. Megfogta a pólóm rövid ujját. - De nézd csak meg, mit értem el vele! Erre nem lehetett mit felelni, csak sugárzóan mosolyogni a bókért, úgyhogy pontosan ezt tettem. Ő visszamosolygott rám, megint a csípőmre tette a kezét, én pedig átöleltem a vállát, és tovább táncoltunk. Egészen addig, míg új szám nem kezdődött. Azonnal gyorsabbra, keményebbre váltott a zene, mi pedig

táncoltunk tovább - némán, beleéléssel a testek forgatagában. Ekkor jöttem rá, hogy a remegés, az a vibrálás, amit a tagjaimban érzek, nem csak a fülsiketítő zenének tulajdonítható. Belőle jött. Az előttem álló szikár, színpadra illő testben vibráló erő szinte tapinthatóan zsongott. Vámpír volt, mégpedig hatalmas. Újra váltott a zene, ő pedig hozzám hajolt. - Mi lenne, ha elkérném a telefonszámodat? Vigyorogva pillantottam fel. - Először nem akarod a nevemet tudni? Komolyan bólogatott. - Az feltehetően hasznos információ lenne. - Merit - mondtam. - És a tiéd? A reakciója nem olyan volt, mint vártam. Derűs mosolya eltűnt az arcáról, és hiába mozgott körülöttünk mindenki, ő megdermedt. Elengedte a csípőmet, mire én is elhúztam a kezem a válláról. - Morgan. Navarre, szekundáns. Melyik házból jöttél? Ez magyarázatot adott a vibráló erőre. Rossz érzésem támadt a várható reakció miatt, de azért félénken így feleltem: - Cadogan. Néma csend, aztán azt kérdezte: - Hogy jutottál be? Csak pislogtam. - Mi van? - Hogy jutottál be ide? A klubomba. Hogy jutottál be? Tekintete acélossá vált, rögtön tudtam, hogy vége a flörtölésnek és az ismerkedésnek. Aztán eszembe

jutottak Catcher szavai is, a figyelmeztetése, hogy a Cadogant lenézik, amiért emberekből isznak. Végigpásztáztam az arcát, próbáltam megfejteni az arckifejezését, megállapítani, hogy ezért gurult-e dühbe ilyen hirtelen. Valami oktalan, házak közötti ellenségeskedés miatt. - Most viccelsz? - kérdeztem. Megragadta a kezem, és kivonszolt a táncosok közül, le a parkettről. Ahogy kiértünk, megállított, és rám meredt. - Azt kérdeztem, hogy jutottál be? - A bejáraton, mint mindenki más. Elárulnád, hogy mi a baj? Mielőtt felelhetett volna, megérkezett a truppja is, sok vámpír sereglett köré. Legelöl, középen Celina Desulniers állt, Chicago leghíresebb vámpírja. Élőben is ugyanolyan gyönyörű volt, mint a tévében. Címlapra való, képregénybe illő idomokkal rendelkező vámpír karcsú alak, hosszú lábak, darázsderék, dús keblek. Hosszú, hullámos, fekete haja éles kontrasztban állt ragyogó, kék szemével és porcelánfehér bőrével. E bőrből pedig igen keveset takart rövid, feszes, pezsgőszínű szaténruhája, amely a derekánál bonyolult redőkben futott össze. Tűsarkúja színben tökéletesen illett hozzá. Nyilvánvaló megvetéssel nézett rám. - Ez meg kicsoda? - Sűrű mézre emlékeztetett a hangja, és még rám sem volt hatástalan, pedig a fiúkat szerettem. Rövid időre ellenállhatatlan késztetést éreztem, hogy a lába elé boruljak, a bocsánatáért esedezzem, közelebb kússzak, hogy megérinthessem a bőrét, ami tudlam,

hogy csak olyan lehet, mint a selyem. Ám ökölbe szorult a kezem, ahogy kicsit későn, de azért rájöttem, hogy újabb Navarre-féle kísérlet történt. Káprázatot bocsátottak rám. Az ellenállásomban az is megerősített, hogy Mallory és Catcher is csatlakozott, és védelmezőn álltak meg a hátam mögött. Celina szeme nagyra nyílt, gondoltam, meglepi, hogy nem vált be a trükkje. - Merit - bökte ki Morgan, a kis cserfes. - Cadogan. - Lenne szíves megmagyarázni valaki, hogy mi a probléma? Nem kaptam választ. Celina ehelyett alaposan végigmért, és felvonta finoman ívelt szemöldökét. Morgan nevét ejtette ki parancsoló hangon. - Távoznod kell - mondta Morgan. - Itt emberek is vannak, Cadogan-vámpírokat nem engedünk a klubba. Rámeredtem. Mit gondolnak, ugyan mit csinálnék? Csócsálni kezdeném a táncolókat? - Nézd, a fickó az ajtóban beengedett a barátaimmal együtt - próbáltam megértetni magam velük minden igyekezetemmel, félresöpörni a vak előítéleteket. - Nem csináltunk semmi zűrt, csak táncoltunk. Semmi esetre sem zaklattuk az embereket. Támogatást kérve néztem Morganre, de félrepillantott. Ez a kis elutasítás belém szúrt. A csalódást harag váltotta fel, forrni kezdett a vérem. Már épp előrébb léptem volna, de a könyökömre tett kéz megállított. - Nem éri meg viaskodni - súgta Catcher. - Ezért nem. Gyengéden az ajtó felé tuszkolt. - Menjünk innen! Celina ismét rám nézett, és egy pillanatra csak mi ketten voltunk a teremben. Bármilyen hatalma is volt - még soha nem éreztem ehhez hasonlót sem lassú,

amőbaszerű csápjaival tapogatózott felém. Csak egy szívdobbanás, és máris körbefont, beburkolt. Először nem tudtam pontosan, mivel próbálkozik. Fizikailag nem fenyegetett, mégis agresszív volt. Nem hittem, hogy meg tudna sebezni, de megpróbált belém furakodni, gyenge pontokat keresni, és kipuhatolni az erősségeimet. Ott, szekundánsa és pártfogói, Mallory és Catcher előtt térképezett fel. Felbecsült, próbára tett, arra várt, hogy felsikoltsak, hátralépjek, összeroskad-jak ereje össztüze alatt. Tudtam, hogy nem vagyok elég erős. Nem tudok falat húzni előtte, de nem voltam hajlandó feladni a harcot, könyörögni, elismerni a győzelmét. És még ha elég erőm lett volna, akkor sem tudtam, hogyan győzhetem le, hogyan vehetem fel a harcot ellene. Úgyhogy az egyetlen dolgot tettem, ami eszembe jutott: abszolút semmit. Kiürítettem az agyam, gondolván, hogy ha nem küzdök ellene, majd lesiklik rólam az ereje, és elenyészik. Mondani persze köny- nyű - össze kellett szednem magam, hogy ne akadjon el a lélegzetem, amint a levegő sűrűvé vált, energiától lüktetett. Mégis sikerült kiürítenem a fejemet, tekintetem kék szemébe fúrtam, és hagytam, hogy a szám sarka mosolyra húzódjon. A szeme ezüstösen villant fel. Vámpírként farkasszemet néztünk, és ő pislantott. - Celina! - törte meg Morgan hangja a varázst. Láttam, hogy a koncentrációja megrendül, és a teste elernyed, ahogy feloszlik az igézet. Nagy levegőt vett, és Morgan felé irányította tekintetét, dölyfös álarcot vett fel.

- Vetélytársad akadt, drágám, Ethan kis játékszerének a személyében. Csaknem felhördültem, és majdnem előrerontottam, hogy rávessem magam (bár isten tudja, mire mentem volna vele). Catcher ujjai szerencsére nem engedtek, összezárultak a karomon. - Merit - súgta lágyan -, hagyd! - Fogadd csak meg a tanácsát, játék baba! - szólalt meg Celina. Vissza akartam vágni, de azzal épp azt érte volna el, amit akart. Úgy döntöttem, nem dühvel válaszolok. Nem - itt volt az esély, hogy én legyek az okosabb vámpír. Hogy eljátsszam a hűvös, higgadt, összeszedett lányt. Az aspiránst, aki még emlékszik rá, hogy milyen embernek lenni. Nem vettem le a szemem Celináról, és Ethan egy mozdulatát utánoztam, amelyre jól emlékeztem: lazán zsebre dugtam a kezem, hivatalos pózba vágtam magam, és kissé rekedten, mély hangon szólaltam meg: - Nem vagyok játékszer, Celina. Nyugodj csak meg, pontosan tudom, mi vagyok. - Akkor még eszembe sem jutott, csak jóval később, hogy a szavaim is Ethant visszhangozták. - Jó kislány - súgta Catcher, és a karomnál fogva arrébb húzott. Maradék büszkeségemet összeszedve követtem, és sikerült megállnom, hogy ne nézzek vissza a barna hajú fiúra, aki kiszolgáltatott az úrnőjének. Meg sem szólaltam, amíg egysaroknyira nem jutottunk a klubtól, és Catcher szemlátomást úgy nem ítélte, hogy biztos távolban vagyunk. így szólt: - Oké. Mondjad!

Úgy is tettem. - El sem tudom hinni, hogy így viselkedjen valaki! Az isten szerelmére, ez a huszonegyedik század! Hogy lehet diszkriminálni másokat? Es mi a francnak kóstolgatott engem Celina? - Valószínűleg lángoló tekintettel fordultam Catcherhez, és megragadtam a karját. - Ti is éreztétek? Ereztétek, amit művelt? - Eszméletlennek kell lenni ahhoz, hogy ne érezd - szólt közbe Mallory. - Nem semmi a nő. - Nem azt mondtad, hogy a vámpíroknak nincs varázserejük? - kérdeztem Catchert. - Mi a fene volt ez? Catcher a fejét rázta. - A vámpírok nem képesek mágiát alkotni. Nem képesek végrehajtani. Nem tudják formálni, alakítani. De attól még abból születtetek, mágiából, abból az erőből, akár vámpír-géneknek nevezitek, akár másnak. Érzékelitek. Próbálgatjátok. És a vámpírok mindig képesek arra, ami a legjobban megy nekik: a manipulálásra. - Azzal előhúzta a zsebéből a Red szórólapját. - Idecsaltak minket - ébredtem rá. - Megkeresték a kocsinkat, és odatették a szórólapokat. Catcher bólintott, és eltette a papírt. - Kíváncsi volt - mondta. -Rám? - Nem tudom - pillantott Malloryra. - Talán. Talán nem. - Aztán ott van az ágyba hívó szemű - folytattam. – Alig hiszem el, hogy bedőltem neki, még táncoltam is vele. Gondolod, hogy az egészet megrendezték?

Catcher sóhajtott, összefűzte a kezét a feje tetején, és visszanézett a klubra. - Nem tudom, Merit. Szerinted csak szerepet játszott? Őszintének tűnt. Hitelesnek. De ki tudja? - Nem tudom - döntöttem végül. - De mi a tanulság? Közben odaértünk a Volvóhoz, és miközben a zárral babráltam, megálltam, és vártam, hogy rám figyeljenek. Mikor mindketten rám néztek, kimondtam: - Soha ne bízz egy vámpírban! Soha! Már épp be akartam ülni a volán mögé, amikor észrevettem, hogy az én kocsim előtt parkoló Hummer rendszámtábláján az áll: NVRRE. Hamiskás mosollyal nekirontottam, és nagyot rúgtam az egyik túlméretezett kerékbe. Mikor a riasztó vadul sípolni kezdett, beugrottam a kocsimba, indítottam, és beletapostam a gázba. A Hummernek ugyan nem ártott, de számomra katarktikus élmény volt. Mikor már több háztömbnyire jártunk a klubtól, a visszapillantóban találkozott a tekintetem Catcherével. - És mindez a dráma csak azért, mert iszunk? - Részben - felelte. - A szórólap vitt a klubba, hogy megnézhessenek; a vérivás miatt dobtak ki. Celina így kényelmesen fel tudja mérni a várost; becsalogatja a mit sem sejtőket. - A hálójába - mormolta Mallory, én pedig bólogattam. Gondoltam, értelmetlen volna azon bánkódni, hogy melyik házba születtem, de hogy így kellett belépnem a vámpírvilágba! Négy nap telt el az átváltozás óta, és Chicago lakosságának egy szelete máris eltökélte, hogy nem szeret amiatt, ahová tartozom. Azért, amit mások

művelnek. Mindez csak úgy bűzlött az emberi előítélettől. Catcher elnyúlt a hátsó ülésen. - Ha ettől jobban érzed magad, mindketten megkapják, ami jár nekik. Vezetés közben az ujjammal kezdtem dobolni a kormányon, és megint találkozott a pillantásunk a tükörben. - Hogy érted ezt pontosan? Vállat vont, és lesiklott rólam a tekintete, kinézett az ablakon. Nyilván neki is voltak telepatikus képességei... ennek a négyes osztályú varázslónak. - Catch, te tudtad, hogy mi fog történni? Tudtad, hogy ez Navarre-bár? Catch? Meglepetten pillantottam Malloryra, amiért már a becézésig jutottak. Nyilván elkerülte a figyelmemet valami komoly fejlemény a táncparketten. De az arca nem árult el semmit. - Igen, Catch - szajkóztam te tudtad? - Meg akartam nézni a klubot - felelte. - Tudtam, hogy Navarre-hely, de akkor még nem merült fel bennem, amikor odacsaltak. Nyilván nem állt szándékomban kidobatni magunkat, sem szerepelni Celina kis drámájában, bár azt hiszem, nem kellene meglepődnöm. A vámpírok kurvára fárasztóak - mondta lemondó sóhajjal. Összenéztünk Malloryval, aki egy hajtincsét csavargatta. - Igen, drágám - mondta tökéletesen utánozva Gábor Zsazsát -, a vámpírok fárasztóak. Mosolyt színleltem, és hazahajtottam.

Épp a fogamat mostam ócska pizsamámban - egy volt barátom halványzöld, ZOMBI VÁGTOK feliratú pólójában és elrongyolódott boxerben -, amikor Mallory még a csinos göncében beviharzott az emeleti fürdőszobába, és bevágta maga mögött az ajtót. Megállt a kefe a kezemben, és kérdőn néztem rá. - Szóval szakítanom kell Markkal! Elvigyorodtam. - Talán nem rossz ötlet - mondtam, és tovább mostam a fogamat. Mallory mellém lépett a mosdókagylónál, és a tükörben a szemembe nézett. - Komolyan mondtam. - Tudom. De már azelőtt is beszéltél róla, hogy szakítasz Markkal, mielőtt megismerkedtél Catcherrel. Befejeztem a fogmosást, egy kis vizet löttyintettem a számba, és kiköptem. Hála az égnek az olyan barátokért, akik elég közel állnak az emberhez ahhoz, hogy ne sokalljanak be attól, ha a szemük láttára mosunk fogat. - Tudom. Nem hozzám való. De most már későre jár, aludnom kell, és elég furán érzem magam emiatt az „azért kaptam meg az állást, mert azt kívántam" dolog miatt. És ott van Catcher is. Elhallgatott, szemlátomást elgondolkodott, és a csendben a földszinti tévé hangjai felszálltak az emeletre. Épp egy hányattatott sorsú asszony gyötrelmeit sorolták, aki sorscsapásokat, rákot és reménytelen nyomort legyűrve kezdett új életet gyerekeivel. Törülközőbe töröltem a számat, és Malloryra néztem.

- És a tetejébe Catcher már megint a Lifetime csatornát nézi odalent. Mai megvakarta a fejét. - Talán megihleti? A mosdókagylónak vetettem a csípőmet. - Meg kéne próbálnod. - Nem vagyok benne biztos. Egyszer csak bizonytalan lettem. A munka, abban biztos vagyok. A szemfogaiddal is megvagyok. De ez a fiú! Ennek múltja van, meg varázsereje, szóval nem is tudom... Átöleltem; felfogtam, hogy mindez nem csak Catcherről szól. Tudomásul kell vennie, hogy neki is új irányt vett az élete. Iiogy az okkultizmus, a mágia iránti érdeklődése hirtelen sokkal, de sokkal személyesebbé vált. - Akármit teszel - mondtam -, én itt leszek neked. Mallory felszipogott, és óvatosan felitatta kék szeme alól a könnyeket. - Jó, de te halhatatlan vagy. Te ráérsz. - Olyan egy hülye tehén vagy! - kisétáltam a fürdőből, lekapcsoltam a villanyt, és otthagytam őt a sötétben. - Aha, ki evett meg ma este annyi kolbászt, mint a saját testsúlya? Nevetve mentem a szobámba. - Jó mulatást Rómeóval! - mondtam, és magamra csuktam az ajtót. Mivel még mindig volt pár óra hajnalig, a hálószobám hűvös sötétjében félretúrtam a takarót, felkapcsoltam az ágy melletti lámpát, és letelepedtem egy mesekönyvvel. Eszembe sem jutott, hogy jelenleg semmi szükség arra, hogy mesét olvassak. Éppen megéltem.

8 . FEJEZET HA MEGNŐ A SZEMFOGAD, TÖBBÉ NEM KELL BOCSÁNATOT KÉRNED Napnyugtakor paradicsom és fokhagyma illata ébresztett, úgyhogy még pizsamában ledöcögtem a földszintre. Bömbölt a tévé, de a nappali üres volt. Kicsoszogtam a konyhába, és ott találtam Malloryt és Catchert a pultnál húsos spagettibe temetkezve. Megkordult a gyomrom. - Gondolom, nem maradt már? - Tűzhely - felelte a kenyérvéget rágcsáló Catcher. Kinn hagytuk. Tudtuk, hogy lejössz. Tudtuk? - mosolyogtam magamban, és a tűzhelyhez csoszogtam. Nem is tudtam, mit szóljak a reggeli spagettihez - vagy a reggelihez este nyolc felé -, de a gyomromnak nem voltak fenntartásai, hangosan korgott, miközben a lábosból a maradékot egy tányérra öntöttem. Szomjas voltam; kinyitottam a hűtőt egy üdítőért. De a kezem megállt a véreszacskók fölött, a fogam hirtelen lüktetni kezdett a vágytól, hogy az egyikbe belemélyedhessen. Végighúztam a nyelvem a fogaimon, éreztem, hogy szúrnak a megnyúlt szemfogaim. Az a dühödt, agresszív szomj viszont, amit két napja éreztem, elmúlt. Azért mégis elővettem egy zacskó A típusút, és habozva pillantottam Malloryra és Catcherre. - Vérre van szükségem - közöltem -, de máshol is megihatom, ha zavar titeket. Mallory kuncogva nyelte a spagettijét.

- Engedélyt akarsz, hogy megharaphass? Mert tudhatnád, hogy a másik dolog egyáltalán nem zavar. Hálásan mosolyogtam, és mivel az engedélyt megkaptam, elővettem egy tiszta poharat a szekrényből, és megtöltöttem a zacskóból. Csak pár másodpercre állítottam a mikrót, beledugtam a poharat, és becsuktam az ajtaját. Amikor csilingelt, mohóságomban csaknem rávetettem magam, és másodpercek alatt húztam le az egészet. A vérnek enyhe műanyag utóíze volt, biztosan a zacskótól, de azért így is megérte. Megismételtem az egészet, kitöltöttem, megmelegítettem és lehúztam az egész zacskóval, aztán boldogan paskolgattam a hasamat. Fogtam a spagettimet, és kihúztam a Catcher melletti széket. - Három kerek percbe telt - jegyezte meg, miközben pirospaprikát szórt a tésztájára. - Es nem volt valami különleges - tette hozzá Mallory -, mivel egész végig csak a mikrót bámultad. Azt hittem, legalább valami hangot adsz majd ki közben, mondjuk, a zacskót csócsálod. Morogsz. - Bekebelezett még egy adag spagettit, aztán folytatta. - Kaparod a padlót. Nyüszítesz. - Vámpír vagyok, nem pincsi - emlékeztettem, és rávetettem magam a spagettimre. - Szóval - kezdtem rá, miután ettem egy kicsit. Mondhatnak Catchcrről bármit, de jól főz a srác. - Mi jó történt napközben? - Mark ejtőernyőzni kezd - felelte Catcher. - Sajnos többé már nem kell vele oglalkoznunk. Mallory majd' felnyársalta a tekintetével. - Nagyon szeretném, ha nem csinálnád ezt. Tudod, neki is vannak érzései.

- Ühüm. - És kicsit visszafoghatnád magad - figyelmeztette Mallory, miközben lecsusszant a székről. Betette a tányérját a mosogatóba, és kivonult a konyhából. - Kígyó a paradicsomban? - pislantottam Catcherre, miután kiment. Megvonta a vállát. - Ő hívta át Markot, hogy személyesen szakítson vele. Eléggé kiborult a srác. Mind a ketten sírtak. -Ó! Némán ettünk, míg ki nem takarítottuk a tányérokat, és a mosogatóba tettük őket. - Hagyjuk kicsit békén. Gyerünk az edzőterembe! Van pár órám. Aztán be kell mennem az irodába. - Szombaton? Válaszul csak vállat vont. Kezdtem rájönni, hogy Catcher gondosan őrzi az információit. Ezért lehet olyan felbecsülhetetlenül értékes a nagyapám számára. Miközben kifelé mentünk a konyhából, megkérdeztem: - Megfoghatom ma a kardodat? Catcher hátrapillantott rám, és felhúzta a szemöldökét. - A kardot - helyesbítettem. - A kardot. - Majd meglátjuk. Két órán át gyakoroltunk, a fitneszfelmérést ezúttal kihagytuk, és rögtön azokkal az alapmozdulatokkal kezdtünk, amikre előző nap kezdett tanítani Catcher. Mindig gyorsan tanultam, ez a képességem onnan ered, hogy a tánclépéseket is hamar kellett memorizálnom. Az izmaimban most még gyorsabban rögzült minden, és az edzés végére a mozdulatok csaknem automatikussá váltak. Ez nem azt jelenti, hogy elegánsan, kecsesen

mozogtam volna, de legalább megtanultam, mit csináljak. Catcher félig-meddig betartotta az ígéretét, amely szerint megfoghatom a kardot. Azt nem hagyta, hogy a csupasz pengéhez érjek, de megengedte, hogy felcsatoljam a hüvelytartó övet, mielőtt újra elvette volna, hogy bemutassa, hogyan kell előhúzni és visszahelyezni a katanát térdeplő pozícióban. Mint mondta, a mozdulatok, amelyekre megtanított, hasonlók az iaidóhoz, és arra tervezték őket, hogy a kardforgató meglepetésszerű - épp ezért becstelen - támadásra is reagálhasson. Majdnem megkérdeztem, hogy ha a meglepetésszerű támadás galádság, miért kell megtanítania védekezni ellene. De gondoltam, úgyis csak felhúzná magát, és alávaló vámpírokról kezdene beszélni. Úgyhogy inkább meg sem kérdeztem. Mikor Catcherrel végeztünk, visszabújtam az utcai ruhába, és elköszöntem. Ő a nagyapám irodájába indult a déli oldalra, míg én úgy döntöttem, hogy eljátszom a derék kis Cadogan-vámpírt. Azzal a szándékkal indultam a Hyde Park felé, hogy tájékoztatom Ethant az előző nap történtekről. Legutóbbi találkozásunk után nemigen vonzott, hogy újra lássam, de afelől nem volt kétségem, hogy már hallott a Redben történtekről. És gondoltam, jobb lesz, ha közvetlenül tőlem hallja a sztorit. Nem egészen tudtam, hogyan adjam elő Morgan dolgát, azt, hogy nem egészen huszonnégy órával az után, hogy csókolóztunk és tisztességtelen ajánlatot tett, én egy Navarre-vámpírral flörtöltem, úgyhogy amikor besétáltam a birodalmába, a Cadogan-házba, úgy

döntöttem, talán az lesz a legjobb, ha ezt meg sem említem. Ethan, mint arról az őrök tájékoztattak, az irodájában volt. Egyenesen odamentem, és bekopogtam az ajtaján, bár biztos voltam benne, hogy tájékoztatták már az érkezésemről. Egy Picard kapitányhoz méltó „tesséket" vakkantott ki, mire bementem, és becsuktam magam mögött az ajtót. Ott ült Armani uniformisában az asztala mögött, előtte nyitott dosszié. Érdeklődve meredt a tartalmára, szemével figyelmesen követve a sorokat. - Nézzenek csak oda, ki merészkedett be önként a romlottság barlangjába! Mélységesen megkönnyebbültem, boldogan fogadtam, hogy a szarkazmus lesz a társalgás uralkodó hangneme, és odaálltam az asztal elé. - Kaphatok egy percet? - Már megint mit csináltál? Úgy látszik, kerüljük a csók témáját. Részemről rendben. - Semmit, de köszönet a nyilvánvaló bizalomért. Dagad a mellényem. - Hm - kétely volt a hangjában, és le nem vette a szemét a papírokról. - Ha önszántadból jöttél ide, márpedig nem hallottam, hogy visítoztál volna, miközben Malik végigvonszol a folyosón, felteszem, hogy beletörődtél a sorsodba. - Igyekszem elfogadni, hogy vámpír lettem - feleltem, és az asztal szélére telepedtem. - Repes a szívem - válaszolta Ethan, és végre rám emelte azt a felejthetetlen zöld szemét. Hátradőlt a

székében. - Bár azt még nem látom, hogy a ruhatáradat is felújítottad volna. - Catcher Bell-lel gyakoroltam. Megtanít a katákra. - Igen, beszéltünk már erről. Mi szél hozott? - Egy kellemetlen incidens pár Navarre-vámpírral. Ethan egy ideig némán nézett rám, aztán karba fonta a kezét. - Kifejtenéd? - Tegnap éjjel elmentem a Redbe. Ismered azt a helyet? Bólintott. - Az a Navarre-klub. Bár Catcher is említette volna, mielőtt bementünk, bánkódtam magamban. De nincs értelme ezen időzni. - Beengedtek Malloryval meg Catcherrel együtt, de mikor egy Navarre-vámpír felfedezte, hogy a Cadoganből vagyok, kidobtak minket. Ethan a homlokát ráncolta. - Mivel kétlem, hogy magadtól terjeszted ezt az információt, hogy jöttek rá, hogy Cadogan vagy? - Megismerkedtem egy Navarre-vámpírral... Morgannel. Töprengő hallgatás után megint csak biccentett. - Bemutatkozott, mondta, melyik házból van, úgyhogy én is úgy tettem. - Bemutatkozott? Bólintottam. - Akkor tudta meg, hogy a Cadoganből vagyok, mire komplett barom lett. Előhívták Celinát meg még néhány vámpírt, és kidobtak minket a klubból. Csak el akartam mondani arra az esetre, ha valaki mástól hallanád, nehogy azt gondold, azért mentem, hogy... mit tudom

én... felfordulást okozzak meg besározzam a Cadogan hírnevét. - Vagyis még jobban besározzam, helyesbítettem magamban. Ethan szeme összeszűkült. - Szóval azt gondolnám? - Miért kéne a hibásat okolni, amikor itt vagyok én bűnbaknak? - Ez talált - ismerte el, és a szája félmosolyra húzódott. Biccentettem. Ethan felállt a foteljéből, összekulcsolta a kezét a háta mögött, és a szoba végében álló tárgyalóasztalhoz sétált. Ott megfordult, és két szék között az asztalnak támaszkodott. így kicsit távolabb került tőlem; érdekesnek találtam, hogy ez fontos neki. - És először is beengedtek a klubba. Hogyhogy? - Talán tudták, ki vagyok. Catcherrel mindketten ott találtuk a Red szórólapját a kocsinkon. Ő javasolta, hogy nézzük meg, az ajtónál pedig beengedtek minket. - Meg akart nézni magának. Bólogattam. - Catchernek is ez az elmélete. - Celina valószínűleg ismerte a vezetékneved, látta a listát az újságban, és megrendezett egy igencsak passzív-agresszív köszöntést. - Milyen kedves! - Celina nem épp a leginkább... vendégszerető vámpír mondta Ethan. - Viszont okos. Céltudatos, elszánt, és nagyon-nagyon védelmezi az övéit. A Navarre az ő vezetése alatt virágzott fel, és a GT is imádja. Ráadásul ő az egyik leghatalmasabb vámpír az Államokban.

Összenéztünk, és arra gondoltam, milyen próba elé állított, én pedig képes voltam annyira ellenállni, hogy duzzogást csaljak az arcára. - A mentális képességei különösen figyelemreméltók folytatta. - Lenyűgöző, mennyire el tud kápráztatni. Szinte olyan, mint a régi mesékben, amelyekben a véletlen találkozás után a halandók elborult szemmel járkálnak. Félrebillentette a fejét, és végigmért. Azonnal megéreztem a puhatolózó varázslatot - ahogy előző éjjel Celinával is. De míg Celináé erőszakosan, agresszívan közelített, Ethané körém folyt, mint kő köré a víz hullámozva, csordogálva kutatta, mi van a felszín alatt. - Megütöd a mércét - jelentette ki végül. Bólintottam, úgy döntöttem, inkább nem említem meg, hogy Celina megpróbált káprázatot bocsátani rám, mint ahogy azt sem, hogy nem sikerült neki. Flogy éreztem delejes erejét, de leráztam magamról. Fia ez bimbózó erőim bizonyítéka, úgyis hamarosan megtudja. Ethan minden további magyarázat nélkül odalépett a bőrkanapék mögötti könyvespolchoz, és előhúzott egy vékony kötetet. - Gyere ide, Merit! Felálltam az asztaltól, és odamentem, pár lépésnyire tőle félénken megálltam. Ethan addig lapozott a vörös bőrkötésű kötetben, míg meg nem találta azt az oldalt, amit keresett, aztán felém nyújtotta a nyitott könyvet. Mikor felnéztem rá, megkocogtatta a lapot az ujjával. A gyomromban ott kígyózott az iszony előérzete, de kényszerítettem magam, hogy odanézzek.

Valóban olyan rettenetes volt, ahogy sejtettem. Mindkét lapon fametszetek voltak, fekete vonalaik ridegen meredeztek a fehér papíron. Vámpírt ábrázoltak, vagy legalábbis azt, ahogyan a középkorban elképzelték őket. A bal oldali képen bögyös hajadon hevert az erdőben egy fa alatt. Egy kétcentis fogait vicsorító vámpír férfi állatias torzképe hajolt fölé harapásra készen. Derékig mezítelen volt, és a lábán sem viselt semmit. Ujjai karmokban végződtek, haja hosszú, sötét és csapzott volt. Ami pedig talán a legbeszédesebb, lába helyén paták voltak. A metszet alatt cikornyás kézírással e szavak álltak: Óvakodj a vérszopótól, kinek bujasága a Tisztákat is megrontja. Ám az eredeti képet metsző szorgos kezek nemcsak a problémát mutatták be - a liliomtipró vámpírt -, hanem a megoldást is: a szemközti oldalon már egyedül állt a vámpír, kezénél, bokáinál és nyakánál egy fához kötözve. Elvágták a nyakát, feje oldalra billent, kiontották a beleit is, belső szervei a hasán tátongó vágásból omlottak elő. Mellette, a földön hevert a szíve, melyen karót szúrtak át. És ami talán a legrosszabb, a szeme nyitva volt, sarkából könny csorgott, valahova a lapon túlra tekintett, arcán rémület, kín és reménytelenség ült. Ez nem karikatúra volt. Élethű képmás, egy vámpír portréja haláltusája közben. A művész, már ha lehet ezt a szót használni ilyen borzasztó kép megalkotójára, nem sugallt együttérzést. A metszet alatt a következő felirat állt: Örvendjetek, a rém kimúlt!

- Jézusom - motyogtam, és hirtelen úgy elkezdtem remegni, hogy a könyv is reszketett a kezemben. Ethan visszavette, becsukta, és gondosan visszacsúsztatta a helyére a polcon. Felpillantottam rá. Nem lepett meg, hogy komor a tekintete. - Most nem állunk hadban - mondta. - Most nem. De ez bármelyik pillanatban megváltozhat, úgyhogy megtesszük, amit meg kell tennünk a béke megőrzéséért. Megtanultuk, hogy óvatosnak kell lennünk, ha meg akarjuk különböztetni a barátainkat az ellenségeinktől, és ellenségeinknek a tudtára kell adnunk, hogy kik a barátaink. Elmerengtem; pontosan Catcher szavait visszhangozta a vámpírok és alakváltók viszonyáról. Most már értelmet nyert, hogy az alakváltók, akik a névtelenséget választották ahelyett, hogy felemeljék szavukat a vámpírok lemészárlása ellen, miért nem népszerűek a házak köreiben. Mindez azt is megmagyarázta, hogy a vámpírok miért tömörülnek házakba, miért kötnek szövetséget, és miért olyan gyanakvóak. -Te is láttál efféle... - keresgéltem a megfelelő szót megtorlást? - Pontosan ilyet nem. De a második tisztogatás során sok barátot veszítettem el, és magam is alig éltem túl. Homlokráncolva beharaptam az alsó ajkamat. - De ha mindez igaz, nem volt meggondolatlanság sajtótájékoztatót tartani? Bejelenteni a létezésünket? Mit kockáztattunk a névtelenséggel?

Ethan nem felelt. Az arckifejezése sem változott. Csak nézett rám, mintha azt akarná, hogy magam jussak el a következtetésre, amit vonakodott kimondani. Nem volt nehéz: az, hogy előbújtunk a sötétből, az emberek figyelmének középpontjába állított minket, veszélyeztette a fennmaradásunkat, még - ahogy nagyapám fogalmazott - Harry Potter után is. Mindeddig szerencsénk volt, még a kongresszusi meghallgatások és kisebb zúgolódások ellenére is. A kíváncsiság győzött a vámpírirtás helyett. Ha Isten is úgy akarja, kitart a szerencsénk, ám az, hogy egy gyilkos vámpír mászkál szabadon Chicagóban, és a házunk is gyanúba keveredett, nem sok jót ígért. Olyan könnyen megfordulhat az ár. Hirtelen hazavágytam, a bezárt ház biztonságába, a fa, a kő és a kardot viselő őrök védelmébe. - Mennem kell - mondtam, Ethan pedig az ajtóhoz kísért. - Szerinted hallasz majd Celinától a klubbeli incidensről? - Hallani fogok felőle. - Az ajtóhoz érve kinyitotta, és hívogatóan intett. - Köszönöm, hogy beszámoltál a... kalandjaidról. Volt némi kifogásom a megfogalmazás ellen, de láttam, hogy csak a komor hangulatot igyekszik oldani, úgyhogy inkább elmosolyodtam. - Szívesen. Kösz a történelemórát. Ethan biccentett, és rákezdte: - Ha elolvasnád a... - ám én felemelt kézzel tiltakoztam. - Tudom. Már javasolták, hogy olvassam el a Kánont. Amint hazaérek, lecsapok rá. - Két ujjal tisztelegve hozzátettem: - Cserkész becsszó.

Elmosolyodott. - Biztos vagyok benne, hogy ha igyekeznél, a gúnyolódáson kívül másra is használhatnád az eszed. - Abban mi lenne a vicces? Ethan utánam hajolt az ajtóból. - Látom, hogy az engedelmesség számodra újdonság, de én lenyűgözőnek találnám. Két napod van a kommendációig, az eskütételig. Ezt az időt azzal is tölthetnéd, hogy elmélkedsz az engedelmességen. Erre megtorpantam, és megperdültem, hogy szembenézzek vele. - Ha csak egy vagyok a tizenkettő közül, a többieket is ugyanígy kioktattad? Megfenyegetted? Ugyanígy kételkedsz bennük? Ugyanazt az ajánlatot tetted nekik is? Kíváncsi voltam, vajon hazudik-e, vagy kötelességről kezd papolni, meg arról, hogy ő a ház ura. Ám így felelt: - Nem. A csapat többi részénél nem ilyen magas a tét. Ők gyalogos bakák, Merit. Mivel ezt nem fejtette ki bővebben, én kezdtem puhatolózni: - Míg én...? - Nem - ezzel a rövid, talányos válasszal visszalépett az irodájába, és becsukta az ajtót. Éjfélre járt, mire hazaértem a Wicker Parkba. A ház üresen állt, úgyhogy azon tanakodtam, vajon Mallory és Catcher fegyverszünetet kötött-e a vacsora utáni veszekedés óta. Majd' éhen haltam, úgyhogy csináltam egy sonkás szendvicset, megszórtam egy kis tortillacsipsszel, a művemet

szalvétába burkoltam, és bevittem a nappaliba. Bekapcsoltam a tévét háttérzajnak - sajnos mostantól a teleshop hirdetések, a B kategóriás filmek és az ismétlések óráiban éltem az életem. Ezután az ölembe húztam a Kánont. Olvasás közben ettem, egy óra alatt elolvastam az első fejezetet, majd a „Hogyan szolgáld Uradat" című okításra tértem át. Szerencsére kevésbé utalt házastársi kötelességekre, mint ahogy a cím sejtette. Míg az első fejezet afféle bevezetés volt a vámpírizmusba, a második az újdonsült vámpír kötelességeit részletezte - hűség, engedelmesség és valami, amit a könyvben „hálatelt hódolat"-nak neveztek, és épp olyan rohadtul ósdi Jane Austen-es volt, mint ahogy hangzik. Eszerint Ethant illendő üdvözlettel kell köszöntenem, mély tisztelettel és hódolattal kell illetnem, és úgy általában véve hálásan kell teljesítenem minden kérését és parancsát, amiért egyáltalán engem méltóztatott megbízni velük. Ahogy felfogtam, mennyire megdöbbenthette engedelmetlenségem, felkuncogtam, és azon merengtem, vajon miért nem frissítették a Kánont vajon mióta is, tán a György korabeli Anglia óta? Épp összegyűrtem és az asztalra dobtam a szalvétát, amikor kopogtattak. Talán Mallory, itthon felejtette a kulcsát, vagy Ethan jött el követelni, hogy hálásan hódoljak méltóságos személye előtt. Mivel túlságosan megnyugtatott, hogy őrök állnak az ajtó előtt, elkövettem azt a hibát, hogy nem néztem ki a kukucskálón, hanem rögtön ajtót nyitottam. A fiú bedugta fekete bakancsát az ajtónyílásba, mielőtt még rávághattam volna.

- Bocsánatot kérek - próbálkozott a tízcentis résen át. - Vidd a lábad a házamból! Morgan bekukkantott a nyíláson. - Azért jöttem, hogy bocsánatot kérjek. Hajlandó vagyok térdre borulni. - Hangja ellágyult. - Nézd, tényleg nagyon sajnálom a tegnap esti jelenetet. Jobban is kezelhettem volna a helyzetet. Kitártam az ajtót, és a lehető leggyanakvóbb pillantásommal néztem őt. - Jobban is kezelhetted volna? Úgy érted, nem kellett volna megaláznod a barátaimmal együtt? Hogy nem kellett volna hátat fordítanod, amikor mondtam, pedig jól tudtad, hogy nem csináltunk semmit? Vagy nem kellett volna úgy bánnod velünk, mint valami csürhével, csak mert más házhoz tartozom? Mit is kezelhettél volna jobban? Konkrétan. Morgan bűntudatosan mosolygott, és ez bosszantóan édesnek hatott egy sötét hajú, ágyba hívogató szemű sráctól. Ma éjjel is farmer volt rajta, ezúttal testre feszülő, füstös kék, háromnegyedes ujjú pólóval. Észrevettem, hogy arany villan a nyakában, és rögtön gondoltam, hogy a Navarre- ház medálja lehet. Stílusában Ethanéhez hasonló, de amint az elmúlt éjszaka megmutatta, nagyon más filozófiát képvisel. El akartam nézni mellette, de elkapta a tekintetem, és a szája egyik sarka elbűvölő, ferde mosolyra húzódott. Akkorát sóhajtottam, hogy a levegő a frufrumat is felborzolta, de arrébb álltam, hogy beengedjem. - Gyere be! - Köszönöm.

Bementem a nappaliba, gondoltam, hogy úgyis utánam jön, hát lehuppantam a kanapéra, és keresztbe vetettem a lábam. Várakozva néztem fel rá, amíg becsukta az ajtót. -Nos? - Nos micsoda? Intettem egyet. - Kezdheted az esdeklést. Lássuk azt a térdre borulást! - Te aztán komolyan gondolod! Felhúztam a szemöldököm. Ugyanígy felelt, de végül bólintott, odaállt a kanapé és a fotel közé. Fél térdre ereszkedett, és széttárta a karját. - Mélységesen fájlalom mindazt a szenvedést és megaláztatást, amit neked és a... - Két térdre! - Tessék? - Mindkét térdedet a földön szeretném látni. Ha már csúszol-mászol előttem, csináld rendesen, nem igaz? Morgan egy pillanatig csak nézett, megrándult a szája, úgy próbálta visszatartani a nevetést, de végül komor ünnepélyességgel engedelmeskedett. Letérdepelt a földre, és sötétkék szemével úgy nézett rám, ami egy hű ebnek is a becsületére vált volna. - Bocsánatot kérek! Először csak néztem, hagytam, hadd időzzön a földön, aztán biccentettem. - Rendben. Tehát nem voltam immúnis a kutyustekintetű, édes srácokkal szemben. De hát melyik huszonhét éves exdoktorandusz Cadogan-vámpír lett volna az?

Morgan talpra állt, leporolta a térdét, és leült a mögötte lévő kétszemélyes fotelbe. Epp azon gondolkodtam, mi szél hozhatta ide vezekelni, amikor ő maga szólalt meg: - A Navarre-ban rengeteget beszélnek a Cadoganházról. Az olyan házakról, amelyek emberekből isznak. Rengeteg vámpír van, akinek régre nyúlik vissza az emlékezete, és közülük sokan vannak a Navarre-ban. Nem rólad van szó személy szerint, a több évtizedes, belénk oltott félelemről. Félünk, hogy mindent, amit fáradságosan felépítettünk, a házrendszer, a Tanács, a Kánon, lerombolnak a vámpírok, akik isznak. Jó érv volt, még én is méltányoltam, miután aznap láttam rá példát, milyen büntetéseket mértek az emberek a vámpírokra. Mindazonáltal emlékeztettem: - A Navarre tartott sajtótájékoztatót, Morgan. A Navarre fedte fel a létezésünket. - Elővigyázatosságból. Minden egyes titkolózó nap, amelyen a vámpírok nem vállalták magukra a kezdeményezést, egyre közelebb vitt minket ahhoz a naphoz, amelyen az emberek tették volna meg. A reflektorfénybe löktek volna minket, és a híreket nem tudtuk volna befolyásolni. Nem tudtunk volna mihez kezdeni. Ez pedig arról szólt, hogy a magunk feltételei szerint léptünk elő. Felhúztam a lábam a kanapéra, és a kartámlára tettem a fejem. - És te ezt el is hiszed? - Nem számít, hogy én mit hiszek. Celina szekundánsa vagyok. Úgy teszek, ahogy kívánja. De ha már kérdezted, igen, így hiszem. A világ megváltozott.

- Úgy teszel, ahogy ő óhajtja, mégis itt vagy, és az ellenséggel báj csevegsz. - Megért egy kis lázadást - nevetett. - És tegnap éjjel nem érte meg, amikor kihívott minket? Morgan felsóhajtott, és mindkét kezével a hajába túrt. - Bár esetleg hálátlannak tűnök a megbocsátásodért, emlékeztetnélek, hogy azért már bocsánatot kértem. Leengedte a kezét, és reménykedve nézett rám. - Nem beszélhetnénk valami másról? Ne a szövetségekről meg a házakról. Pár órára nem tennénk úgy, mintha normálisak lennénk? Hagytam, hogy lassan mosolyra húzódjon a szám. - Mit szólsz például a Chicagói Medvékhez? Felhorkant, és a folyosó felé pillantott. - Arra van a konyha? Bólintottam. - Kaphatok valami ennivalót? Ha randevúzni akartam volna a sráccal - ha nem vált volna köddé az egész tegnap, miután megfogadtam, hogy soha többé nem kezdek egyetlen vámpírral sem úgy gondoltam volna, ez a legbénább második randi a világon. - Persze. Felpattant, és a küszöbhöz igyekezett. - Kösz! - Azzal eltűnt a folyosón, de újra visszadugta a fejét. - Én Packers-szurkoló vagyok. Madisonban születtem. Mire a konyhába értem, már az egyik fiókban matatott. - Be kell vallanod, a Green Bay jobb csapat, főleg az idén. A Chicagónak védekezési gondjai vannak, meg ott van az az irányító problémája is, és nincs hátvédetek.

Az ajtónak támaszkodva karba fontam a kezem. - Itt állsz a konyhámban, a kajámat eszed, turkálsz a holmimban, és van képed a Medvéimet szapulni? Vagy nagyon bátor vagy, vagy gyengeelméjű. Morgan elővett egy kést meg egy vágódeszkát, és a nagy rakás hozzávaló felé fordult, amit már kipakolt a konyhapultra - egy vekni magos kenyér, mustár, majonéz, sonka, hazai lapkasajt, ementáli (nemzetközi sajttalálkozó!), füstölt pulyka, egy üveg csemegeuborka, fekete olajbogyó, saláta és egy paradicsom. Más szóval az üdítőn és a véren kívül ott volt a hűtőnk teljes tartalma. Aztán fogott két doboz üdítőt is. Az egyiket felbontotta, és miközben csípőjével a pultnak támaszkodva meghúzta, odakínálta a másikat. - Milyen figyelmes vagy, hogy megkínálsz! - jegyeztem meg szárazon, de elfogadtam, és odamentem hozzá a pult mellé. - A Navarre-házban nem adnak enni? Vágott két vaskos szeletet a kenyérből, aztán a paradicsomnak látott neki, beszéd közben is szeletelte. - Vetnek némi koncot a kiképzés meg a propagandafilmek között. Aztán jót masírozunk az udvaron, és Celina bájairól kántálunk szonetteket. Kuncogva téptem le pár salátalevelet, és elé tartottam jóváhagyásért. Bólintott, majd belekezdett a húsok, sajtok, zöldségek és egyebek felhalmozásának nagy figyelmet kívánó műveletébe. - A büfében egészséges cuccokat raknak ki, csak általában nincs rá alkalmam, hogy a magam ízlése szerint készítsek szendvicset. Érted?

Mivel túl sok brie sajton és libamájon, ám túl kevés finomított szénhidráton nőttem fel, nagyon is értettem. Épp ezért állítottam le, mielőtt a tetejére tette volna a kenyeret. Felkaptam a pult másik végéről a tortillacsipszet, és átnyújtottam neki. - Egy réteg csipsz - magyaráztam ünnepélyesen. - Jó ropogós lesz tőle. - Zseni vagy! - felelte, és még egy réteg csipszet zúdított a szendvicsére. Egy pillanatig mindketten csak néztük a tíz centi vastag ínyencséget. - Fotózzuk le? - Nagyon impozáns. Félrebillentett fejjel nézegette. - Nem is akaródzik elrontanom azzal, hogy beleharapok, de menten éhen halok, úgyhogy... - miután így szántabánta, megfogta mindkét kezével, és megízlelte. Lehunyt szemmel ropogtatta az első falatot. - Ez átkozottul jó szendvics! - Én megmondtam! - feleltem a pultnak támaszkodva, és magamhoz húztam a csipszeszacskót. - Mesélj magadról! - kérte két falat között. Flangosan csörgött a zacskó, ahogy belenyúltam. - Mit akarsz tudni? - Gyökerek. Érdeklődési kör. Flogy miért döntött úgy Chicago egyik legbefolyásosabb emberének a lánya, hogy vámpír lesz. Egy percig csak néztem, kissé elkeseredtem, amiért megkérdezte, és azon gondolkodtam, vajon az vonzottae hozzám, hogy a szüleim pénzesek. És mivel tudta, arra is kíváncsi lettem volna, hogy átváltozásom és családi

kapcsolataim híre netán szájról szájra jár-e a házak között. Persze mivel azt hitte, én döntöttem így, nyilván nem tudott mindent. - Mit számít, hogy ki az apám? Finoman felhúzta a vállát. - Nekem semmit. Egyeseknek talán számít. Kíváncsi lennék, Ethant érdekli-e. Igen, gondoltam bánatosan, de nem ezt feleltem. - Megmentette az életemet. Morgan egyből felnézett. - Hogyan? Tanakodtam, mit mondjak el neki, de az igazságot választottam. Ha tényleg nem tud semmit, annál jobb. Ha tud valamit, talán segíthet jelezni a bűnösöknek. - Megtámadtak. Ethan mentette meg az életem. Morgan csak bámult, aztán a pulton álló rozsdamentes acél tartóból kivett egy szalvétát, és megtörölte a száját. - Ugye csak viccelsz? Megráztam a fejem. - Valaki rám támadt, miközben az egyetem udvarán mentem át. Majdnem kitépte a torkomat. Ethan talált rám, és megindította az átváltozást. Morgan szeme résnyire szűkült. - Honnan tudod, hogy nem Ethan rendezte meg az egészet? Kellemetlen szorongás szúrt a gyomromba. Nem tudhattam, biztosan nem. A megérzésemre hagyatkoztam, meg Ethan magyarázatára, arra, hogy ő ártatlannak vallotta magát. Azt még mindig nem értettem, mit keresett éppen ott az éjszaka közepén, és a válasza sem elégített ki

- hogy csak szerencsém volt. Nem hittem, hogy szándékosan bántott volna, fizikailag semmiképpen sem. Érzelmileg - az már más kérdés, és csak egy okkal több, hogy távol tartsam magam tőle. A főnököm, tehát amennyire a munkámhoz szükséges, bármi legyen is az a munka, engedelmeskedni fogok neki. De minden más tekintetben tabu, az (ellentmondásos) érdeklődése sem számít. - Merit! Visszatértem a konyhába, a pult mögül rám meredő Morganhez. - Bocs - mondtam. - Csak elgondolkodtam. Tudom, hogy nem ő rendezte meg. Megmentette az életemet. Az asztal alatt keresztbe tettem az ujjaim, reménykedve, hogy így igaz. Morgan a homlokát ráncolta. - Hú! Jennifer Porter halálának színhelyén egy Cadogan- medált találtak. - Bárki odatehette, aki bejáratos a Cadogan-házba, akár egy renegát is, aki rossz színben akarja feltüntetni a házrendszert. Bólintott. - Ez is egy elmélet. Egyébként Celina is így gondolja. - Nem hiszi, hogy Ethan tette? Vagy valaki a Cadoganből? Morgan gondosan végigmért, aztán vállat vont, és befejezte a szendvicsét. - Pontosabban úgy fogalmaznék, hogy attól tartunk, hogyan reagálnak az emberek a Cadoganre, nem maguktól a vámpíroktól. Törékeny a béke.

Ezt már hallottam, de Morgan szájából valahogy nem hangzott olyan őszintén, mint Ethanéből. - Mit csináltál... azelőtt? - kérdezte. Miután az első üdítővel már végeztem, visszamentem a hűtőhöz, újabbat vettem elő, felnyitottam, és visszatértem a pulthoz. - PhD-hallgató voltam. Angol irodalom. - Itt, Chicagóban? - A Chicagói Egyetemen - bólogattam. - Tehát tanítani akartál, vagy mit? - Igen, főiskolán. Professzor akartam lenni. A romantikus középkori irodalom volt a területem. Az Artúr-mondakör, Trisztán és Izolda, ilyenek. - Trisztán és Izolda. Érdekes. Beletúrtam a zacskóba egyetlen, még egész csipszet keresve. Találtam is egyet, és beleharaptam. - Igen? És te mit csináltál azelőtt? - Az apámé volt a Red, vagyis ami azelőtt volt, hogy átalakítottam volna. Pár évvel azelőtt halt meg, hogy átváltoztam, és én vettem át a vezetését. - Miért döntöttél úgy, hogy vámpír leszel? Morgan elkomorodott, és a nyakát kezdte masszírozni. - Volt egy barátnőm. Beteg volt, és megkörnyékezte valaki a Navarre-ból. Megkerestük Carlost, akkoriban ő volt Celina szekundánsa, és beleegyeztek, hogy aspiránsok legyünk. Okos volt, erős, nagyszerű vámpír vált volna belőle. Elhallgatott, kifejezéstelenül meredt a pultra, és mikor újra megszólalt, a hangja halkabban csengett.

- Elérkezett az átváltoztatás éjszakája. Engem átváltoztattak, de ő képtelen volt végigcsinálni. Úgy egy év múlva halt meg. - Sajnálom. - Azt mondta, nem akar örökké élni. Én meg fiatal voltam és ostoba, amúgy is halhatatlannak éreztem magam. Ki nem abban a korban? Ott voltam vele, amikor meghalt. Nem félt. Pár percig szótlanul üldögéltünk, hagytam, hadd tegye lúl magát az emlékein. - Szóval ez az én történetem. - Mikor történt mindez? - 1972-ben. - Tehát akkor te... Felkuncogott, örömmel láttam, hogy kezd visszatérni a szín az arcába. - Elég öreg vagyok ahhoz, hogy kényelmetlenül érezd magad. A pultnak támaszkodtam, karba fontam a kezem, és alaposan végigmértem. - Mennyinek is nézel ki, úgy huszonnyolcnak? Vagyis 1944 körül születtél. - Hetvenkét éves vagyok - kímélt meg a számolgatástól. - Annyira nem vagyok öreg, hogy valószerűtlennek tűnjön számon tartani, ahhoz viszont elég öreg vagyok, hogy... öregnek tarthass. - Nem látszol annyinak. Nem is úgy viselkedsz, mint egy hetvenkét éves. Nem mintha bármi rossz lenne abban - tettem hozzá kicsit elkésve, és felemelt ujjal nyomatékosítottam a kijelentést.

Morgan nevetett. - Kösz, Merit! Egy nappal sem érzem többnek magam hetvenegynél. - Egy jó karban lévő hetvenegy évesnél. - Egy jó karban lévőnél - helyeselt. - Egyébként élénken vitáztunk arról, hogy a fiatal külsőnk mennyiben befolyásolja a viselkedésünket, és azt, hogy milyen idősnek akarunk látszani. Kétkedve mosolyogtam. - Vámpír filozófusok? Morgan visszamosolygott rám. - A halhatatlanság is felveti a maga dilemmáit. Maga a halhatatlanság is olyan dilemma volt, amibe még bele sem gondoltam egészen, és kíváncsi lettem volna, hogyan vélekedik erről a többi vámpír. - Mint például? Morgan felém nyúlt, és megfogta a csipszeszacskót, a karunk épphogy összeért, ahogy magához húzta. Nem vettem tudomást a libabőrről a karomon; emlékeztettem magam a fogadalmamra, mely szerint a jövőben kerülni fogom a túl nagy szemfogakkal rendelkező fiúkat. - A vámpírok úgy hatvanévente megváltoztatják a személyazonosságukat - felelte Morgan egy csipsszel gesztikulálva. - És hogy mégis elkerüljük a figyelmet, a rendszerrel összhangban kellett működnünk. Vagyis megrendezzük a saját halálunkat. Hazudnunk kell a barátoknak és a hozzátartozóknak, akik egy-egy emberöltő alatt körénk gyűlnek. Társadalombiztosítási számot, jogosítványt, útlevelet hamisítunk magunknak. Ez vajon etikus? - Vállat vont. - Azzal mentegetjük magunkat, hogy ez önvédelem. De akkor is hazugság.

Miután eszembe jutott saját sietős távozásom a tudományos életből, hangosan töprengtem: - De hol dolgoznak? Mármint ezek a filozófusok. - Elég kolostori életet élnek. Egyesek az egyetemi világban, rendszerint megfelelő fokozattal ahhoz, hogy alagsori irodát és esti órákat kaphassanak. Láttad már azokat az ala-kokat, akik mindig a kávézókban lebzselnek a laptopjukkal meg a kis fekete jegyzetfüzeteikkel? Mindig éjjel vannak ott, és dühödten körmölnek. Erre elvigyorodtam. - Én is olyan alak voltam, vagyis olyan lány. Morgan összeesküvő módjára hajolt felém, begörbítette az ujjait, és a levegőbe kapott. - Sosem tudhatod, nem vámpírok ólálkodnak-e köztük. - Jó tudni - kacagtam. Morgan visszamosolygott rám. Kedves mosoly volt, de megtört, amikor üresen húzta ki a kezét a csipszeszacskóból, és ráébredt, hogy mind megettük. Elvettem tőle, összegyűrtem, és tökéletes ívben dobtam a szemetesbe. - Szép volt - jegyezte meg. - És ha már a zsákolásról van szó, terveztél valamit? Tudomásom szerint nem esett szó a zsákolásról, de hagytam, hadd bökje ki, mit akar. - Mire gondolsz? Az órájára nézett. - Negyed kettő van. Valószínűleg most mennek a sporthírek. - Áll az alku - bólintottam rá határozottan, és visszamentünk a nappaliba.

Igaza volt. Tényleg sporthíreket adtak. Akármilyen későre járt, nem kellett volna kételkednem benne, hogy az ESPN-en most is van műsor. Hiszen nem ment mindig a hajnali órákban? Letelepedtünk, végignéztünk negyvenöt percnyi sport témájú ironizálást, és megvitattuk az idén lehetséges NFL átigazolásokat. Mikor a műsor véget ért, Morgan felkászálódott a kanapéról. - Mennem kéne. El kell intéznem néhány dolgot hajnalig, és be kell ugranom a Redbe is. Későn ébredtem rá, hogy szombat éjjel van, vagyis bizonyára csúcsforgalom a klubban, ő pedig mégis azt választotta, hogy itt tölti az éjszakát, szendvicset eszik, és az ESPN-t nézi. Miközben nyújtózkodva ment az ajtó felé, a pólója felhúzódott, és felfedte szép ívű oldalán a sima bőrt. Azon kaptam magam, hogy azt kívánom, bár ne volna vámpír! Végül egészen kellemesen állapodott meg a viszonyunk, a csendes este a sportcsatorna előtt és a hatalmas szendvicsek üdítő változatosságot nyújtottak a politikai ármánykodások, halálos fenyegetések és természetfeletti meglepetések után. - Kösz, hogy eljöttél bocsánatot kérni - mondtam, és felálltam, hogy kikísérjem. - Még jobb lett volna, ha nem vagy akkora seggfej az elején, de a lányoknak mindig jólesik egy szép adag bűnbánat. - Igen? - nevetett Morgan. Visszamosolyogtam rá, kinyitottam az ajtót, és egy percig csak álltunk, és néztük egymást. Aztán hozzám hajolt, a csípőmre tette a kezét, és ajkát az enyémhez illesztette. Lassan, fokozatosan kezdett csókolgatni,

elhúzta az ajkát, majd újra megérintette az enyémet. Finoman játszadozott, és hihetetlenül jól csinálta. Ám én nem akartam ismét abba a hibába esni, hogy vámpírral csókolózzak, ezért a tenyeremmel eltoltam magamtól. - Morgan! Morogva tiltakozott, és a nyakamra illesztette ajkát, végigcsókolta a fülemtől a kulcscsontomig. Lecsukódott a szemem, a testem ugyanúgy vágyott rá, hogy tovább menjünk, mint az övé. - Dögös, szingli vámpír vagy - suttogta. - Én is dögös, szingli vámpír vagyok. A Medvék iránti érthetetlen vonzalmad ellenére egymásnak teremtettünk. Újra eltoltam magamtól, de ezúttal úgy is maradt. - Pillanatnyilag nem akarok járni senkivel. Morgan arca elborult, és végigsimította a haját. - Van köztetek valami Ethannel? - Ethannel? Nem! - vágtam rá, talán kicsit erősebben védekezve a kelleténél. - Úristen, dehogyis! Még mindig komor arccal bólintott. - Oké. - Csak nem foglalkozom vámpírokkal. Szemlátomást döbbenten húzódott hátrébb. - De hát te is az vagy! Elvigyorodtam. - Igen, ezt már megkaptam párszor. De barátok azért lehetünk? - próbáltam békejobbot nyújtani. - Egyelőre megteszi. A mellkasára tettem a kezem, és áttoltam a küszöbön. - Jó éjt, Morgan!

Hátat fordított, és lesétált a lépcsőn. A járdára érve megfordult, és hátrálva haladt tovább. - Úgyis be fogok férkőzni az életedbe, Merit! Integettem neki. - Aha. Majd értesíts, hogy haladsz! - Valamit elfelejtesz! Hihetetlen képességeim vannak! Megvetően néztem rá. - Bizonyára. Keress magadnak egy helyes, rendes Navarre-lányt! Még nem állsz készen egy Cadoganre. Úgy tett, mintha tőrt húzna ki a szívéből, de aztán kacsintott egyet, és átment az úton a kocsijához, egy sportos kabrióhoz. Az autó riasztója vidáman csippant, ahogy odaért, és másodpercek múltán már benn is ült, és elzúgott. Már aludtam, amikor reggel fél hatkor hazaértek. Először veszekedtek - Mallory visítozott, Catcher meg visszaüvöltött. A mágia és annak irányítása volt a vita tárgya, és hogy Mallory elég érett-e ahhoz, hogy Catcher ráhagyja, amit csinál. Mallory Catcher arroganciáját emlegette, Catcher pedig az ő naivitását. Felébredtem a veszekedésre, de a kibékülés volt az, ami ébren is tartott. Bevágták a hálószoba ajtaját, és ekkor kezdődött csak igazán a hangzavar. Imádtam Malloryt, és kezdtem értékelni Cather szarkasztikus stílusát is. Ám semmi esetre sem akartam azt hallgatni, ahogy békülésképpen szeretkeznek. Mikor Mallory harmadszorra sikította a nevét - Catcher nyilván kész szexgép volt magamra terítettem egy plédet, és álomittasan botorkáltam le a még sötét házon át a nappaliba, ahol is a takaróba bugyoláltam magam, és újból elaludtam.

Mire másodszor is felébredtem, majdnem dél volt. A házban csend honolt, és beszüremlett a napfény, én pedig még elég kába - és elég hülye - voltam ahhoz, hogy megkíséreljek visszabattyogni a szobámba. Megigazítottam a takarót, csak az egyik alkarom, pár lábujjam és az arcom látszott ki belőle, és elindultam felfelé a lépcsőn. Sértetlenül jutottam át a nappalin, fel sem fogtam, micsoda szerencsém van. Mindössze néhány napi vámpírtapasztalattal a tarsolyomban még hátravolt, hogy megismerkedjek azzal a rettenetes kis gyengeséggel, amelyet mindenki jól ismert, aki csak egy epizódot is látott a Buffyból: a napallergiával. Annyira már magamnál voltam, hogy óvatosan lépkedjek át az ebédlőn, és míg a lépcső közepéig nem értem, nem is éreztem a szúrást a bőrömön, a hirtelen égést. Egyenesen belesétáltam egy fénypászmába, közvetlenül fedetlen karomat érte a nap. Nagy levegőt vettem, a fájdalomtól csaknem a fénykévébe tántorodtam égetett, mart, elmondhatatlanul fájt. Döbbenetes hőt éreztem - mintha a túlmelegített sütőbe dugtam volna a kezem -, a bőröm pedig azonnal felhólyagosodott és kivörösödött. Visszarántottam, a másik kezemmel belülről fogtam össze a takarót, és őrjöngve próbáltam visszautat találni a sötétbe, miután rájöttem, hogy egyetlen kis árnyékfoltban rekedtem. Kitapogattam a kilincset a hátam mögött, és óvatosan, nehogy a napra álljak, kinyitottam az apró folyosói tárolószekrény ajtaját. Mikor kiügyeskedtem, behátráltam a hűvös sötétségbe, összegömbölyödtem a keményfa padlón, és még mindig potyogtak a könnyeim a karomon érzett tűszúrások miatt, amikor elaludtam.

9. FEJEZET NICS AKKORA BAJ, AMIT EGY FAGYI JÓVÁ TEHETNE Azt hittem, koporsóban fekszem. Azt hittem, valami szörnyű Navarre-féle tréfa áldozata lettem, vagy valami szörnyű Cadogan-féle újoncavató ugratásé, és begyömöszöltek egy faládába, ahogy egy halottat kell aminek először hittem is magam. Zihálva dobtam le magamról a takarót, és dörömbölni kezdtem a falon, meg sikoltozni, hogy engedjenek ki. Mikor Mallory kinyitotta az ajtót, kiestem a fülkéből, arccal egyenesen a mamuszára. Zavaromban elvörösödve, rózsaszín műszálas bolyhokat köpködve könyököltem fel. Ennyit a kőkemény vámpírról. Mallory fojtott hangon szólalt meg. Jól hallottam, menynyire erőlködik, hogy el ne nevesse magát. - Mi a fene? - Rossz éjszakám volt. Nagyon rossz. Magam alá húzott lábbal felültem, és megvizsgáltam a karom állapotát. Az ujjaim hegyétől a könyökömig rákvörös volt, de a hólyagok eltűntek. A varázslatos gyógyulás hasznos trükk szórakozott vámpírok számára, ám az ellenségeim megölését is megnehezíti. Valamit valamiért, gondoltam. Mallory leguggolt mellém. - Jézusom, Mer! Mi történt a karoddal? Felsóhajtottam, és pár percig önsajnálatban dagonyáztam. - Vámpírok. Napfény. - Gombafelhőt rajzoltam a levegőbe. - Harmadfokú égés. - Megkérdezhetem, miért aludtál a szekrényben?

Nem akartam zavarba hozni a tegnap hajnali dolgaival, úgyhogy csak vállat vontam. - Elaludtam, túl közel kerültem a naphoz, lehevertem. - Gyere - szólt, megfogta az ép könyökömet, és felsegített. - Legalább egy kis aloét tegyünk a karodra. Nagyon fáj? Mindegy. Ne is mondj semmit! Hiába van diplomád irodalomból, most úgysem tudsz összerakni egy alanyt meg egy állítmányt. Majd én levonom a magam következtetéseit. - Mallory! - Catcher bömbölése végigsöpört a lépcsőn. Mallory összepréselte a száját, és a konyha felé terelt. - Ne törődj vele - tanácsolta. - Egy idő után elmúlik, csakúgy, mint a bubópestis. - Mallory! Még nem fejeztük be! Gyere csak vissza! Felsandítottam a lépcsőn. - Ugye nem hagytad ott az ágyhoz bilincselve vagy ilyesmi? - Jézusom, dehogy! - kissé megkönnyebbültem, míg hozzá nem tette: - Egy darab tömör deszka az ágytámlám. Semmihez nem lehetne odabilincselni. Nyöszörögve próbáltam elhessegetni a pucér, megkötözött, ágyon vonagló Catcher képét a fejemből. Nem mintha rosszul festett volna, de azért mégis... Mallory továbbterelt a konyha felé. - Azért húzta fel magát, mert úgy gondolja, nem szentelek kellő figyelmet a mágiáról szóló átkozott, szakadatlan előadásainak. - Halkabbra fogta a hangját, és utánozni kezdte. - Mallory Delancey Carmichael, négyes osztályú mágus vagy, kötelességeid és feladataid vannak, blablabla. Azt hiszem, értem már, miért rúgták ki a rendből, még nekik is túl nagyképű volt.

Kiértünk a konyhába, én leültem, Mallory pedig előhúzott egy tubust az egyik fiókból a mosogató mellett. Óvatosan eloszlatta a krémet a karomon, aztán visszacsavarta a tubusra a kupakot, és félretette. - Kíváncsi vagyok, megkívánod-e ma a vért. Összehúztam a szemöldököm - részben a vér gondolatára, részben azért, mert rájöttem, Mallory lett a dadám ebben a ragadozóbarlangban. Mikor lettem én ilyen gyámoltalan? - Kösz, nem. - Csak azért, mert a szakirodalom szerint - és ez alatt az okkult magazinokat értette, amelyek meglepő sűrűséggel bukkantak elő a postaládából - ha egy vámpír megsebesül, plusz vért kell innia, hogy felgyorsítsa a gyógyulási folyamatot. - Felcsillant a szeme. - Gyógyul már? Bólintottam. - A hólyagok eltűntek. - Jó! - Odalépett a hűtőhöz, elővett egy zacskót, és a gyomrom azonnal korogni kezdett. - Kérek - vallottam be kissé szégyenkezve, amiért még mindig olyan keveset tudtam átalakult testem működéséről. Kimasszíroztam a nyakamból egy csomót, ami nyilván attól keletkezett, hogy összegömbölyödve aludtam a szekrény aljában. - Az az igazság, hogy bármit beszélnek össze arról, milyen erős vagyok, nem vagyok valami jó ebben a vámpírságban. Mallory megmelegítette a vért, pohárba töltötte, és átnyújtotta. De mielőtt még belekortyolhattam volna, felemelte a kezét, visszament a hűtőhöz, és elővett egy

darab zellergyökeret meg egy üveg tabascót. Öntött egy kis szószt a pohárba, és beledugta a zellert is. - Bloody Mary! Belekortyoltam, és bólintottam egyet. - Nem rossz. Ráférne egy kis vodka paradicsomlével, de ahhoz képest nem rossz. Mallory felvihogott, de lefagyott arcáról a mosoly, amikor Catcher dübörgött be a konyhába. A kezében ott volt a vastag, bőrkötéses könyv, amelyet aznap éjjel láttam nála, amikor látogatást tettem a nagyapám irodájában. Félmeztelen volt, az egyetlen ruhadarab a kidolgozott csípőjére csúsztatott farmer volt rajta. Meg kellett őrülni a testéért - csupa hajlat és keménység, a kidolgozott izmok és hús finom kis mélyedései. Míg én gyönyörködtem benne, Mallory felordított: - Mit jössz egyfolytában utánam?! Még csak nem is a te házad! - Valakinek utánad kell menni! Veszélyt jelentesz erre az istenverte városra! Derültem, amiért ennek a természetfeletti drámának semmi köze hozzám. Többé nem udvariaskodtam, nem tettem úgy, mintha észre sem venném őket. Letettem a poharam, és teljes figyelmemmel feléjük fordultam. Catcher átvonult a konyhán, odavágta a könyvet a pultra, és Malloryt lenyomta egy székre. Odamutatott a könyvre. - Olvasd! Mallory felpattant, farkasszemet nézett vele, a száját vékony vonallá préselte, és úgy ökölbe szorította a kezét, hogy egészen kifehéredett.

- Ki a francnak képzeled magad, hogy itt parancsolgatsz nekem?! Feszültség és varázslat szállt fel és kavargott körbe a helyiségben, olyannyira érezhetően, hogy felállt a szőr a karomon és a nyakamon. Örvénylőén ereszkedett és emelkedett, alákapott Mallory hajának is; úgy festett, mintha erősebb szellőben állna. - Jézusom - motyogtam rájuk meredve. Egyszer csak minden előjel nélkül villámlott egyet. A poharam - szerencsére már nem volt benne vér megremegett a pulton. - Mallory! - mordult rá figyelmeztetően Catcher. - Nem, Catcher! Ahogy egymásra meredtek, pislákolni kezdett a lámpa, mintha stroboszkóp világította volna meg a két akarat összeütközését. Catcher végül felsóhajtott, az erő hallható hussanással oszlott fel a konyhában. Catcher egyetlen szó és minden további nélkül megragadta Mallory karját, és magához húzta a lányt. Lehajtotta a fejét, és megcsókolta. Mai sivalkodott és kapálózott, de ahogy a fiú ajka tovább csókolta, elcsendesült. Néhány pillanat múlva Catcher elhúzódott, és várakozóan nézett rá. Egy-két szívdobbanásnyi ideig Mai csak bámulta őt. - Megmondtam, hogy végeztünk. - Megmondtad. - Azzal megcsókolta a homlokát, megfordította, és a vállánál fogva lenyomta a székre. Ezután felemelte az állát, hogy a szemébe nézzen. Dolgozni kell mennem. Olvasd el a nemeket! Azzal kisétált a konyhából. Pár másodperc múlva a bejárati ajtó is becsapódott.

Úgy öt percig egyikünk sem szólalt meg. Mallory ölbe tett kézzel, üres tekintettel meredt a könyvre. Miután magamhoz tértem a dráma okozta bénultságból, odamentem a hűtőhöz, és elővettem egy doboz Chunlcy Monkey fagyit. Levettem a tetejét, kerestem egy kanalat, mindkettőt Mallory felé nyújtottam, és leültem mellé. Kölcsönös jégkrémterápia, gondoltam. - Szóval... errőlvan szó. Mallory szórakozottan bólintott, és bekapott egy óriási kanál fagyit. - Utálom! - Persze. Mallory a dobozba ejtette a kanalát, és a kezébe temette a fejét. - Hogy nézhet ki ilyen jól, aki ilyen bunkó? Nem igazság! Természet ellen való vétek. Himlőhelyekkel vagy szőrös szemölcsökkel vagy ilyesmivel kéne bűnhődnie a nagy-képűségéért! Felvettem a kanalat, és egy darabka fehér csokit keresve belefúrtam a jégkrémbe. - Ma is itt alszik? - Lehet. Nem mintha engem érdekelne. Elfolytott egy mosolyt. Sok dolgot megtanultam már Malloryról. Az első és legfontosabb pedig az volt, hogy semmit sem csinál fél gőzzel. Bármiről is legyen szó, fiúkról vagy karrierről, szinte megszállottan foglalkozott a dologgal. Úgyhogy ez a színlelt nemtörődömség valami nagyon érdekes dolgot sugallt Catcher Bell-lel kapcsolatban. - Szerelmes vagy, ugye?

- Egy kicsit - bólintott. Megdörzsölte a karját, és az asztalra szegezte a tekintetét. - Az a helyzet, Mer, hogy nem hagyja, hogy parancsolgassak neki. Nem úgy, mint Mark. Ha neki azt mondtam, hogy mássza meg a Matterhornt, már pattant is fel az első európai járatra. Catcher viszont nem hagyja magát. - A szája szögletében mosoly jelent meg. - Nem is tudtam, milyen vonzó tulajdonság ez egy férfiban. Összenéztünk, ragyogó kék szeme bepárásodott. - Leszarja, hogy menő munkám van a város legjobb reklámcégénél, a kék hajamat is, vagy hogy csinos vagyok-e. Egyszerűen bír engem. Felálltam, és magamhoz öleltem. - Milyen kár, hogy nagyképű seggfej! Mallory könnyes szemmel felnevetett. - Nagy kár! Viszont óriási szerszáma van, úgyhogy el lehet viselni. Fintorogva húzódtam el, és a konyhaajtó felé vettem az irányt. - Kezd kicsi lenni ez a ház hármunknak. Komolyan mondom! Mallory nevetett, én viszont nem voltam benne biztos, hogy tréfáltam. Miután letusoltam, és olyan öltözékbe bújtam, amelyről biztosan tudtam, hogy nem nyerné el Ethan tetszését farmer, Puma cipő és két darab trikó -, úgy határoztam, hogy a nagyapám irodája felé veszem az irányt. Meg akartam tudni a nyomozás fejleményeit, és közben azon voltam, hogy ne kelljen a másnapra gondolnom. A hetedik napra. A kommendációs szertartásra, melynek során kijelölik a Cadogan-házban betöltendő

pozíciómat, és leteszem eskümet Ethannek. Még az is lehet, hogy újonnan szerzett halhatatlanságom miatt alaposan megszívatnak. Nemigen tudtam, milyen fogadtatásban részesülök az ombudsmani hivatalban, vagy hogy vasárnap éjjel egyáltalán tartózkodik-e valaki az épületben. Éppen ezért a lekenyerezés, vagyis lesültcsirkézés mellett döntöttem. Miután tettem egy kis kitérőt, leparkoltam az iroda előtt, fogtam a csirkét, becsöngettem, és vártam. Percekbe telt, mire Catcher kiballagott a folyosón, ezúttal fekete Ramones-pólót húzott a farmerhez és bakancshoz. Meglepettnek tűnt, de azért beütötte a kódot, és tekintetét a karomban dédelgetett papírdobozra szegezve kinyitotta az ajtót. - Hoztam csirkét - szögeztem le rögtön. - Látom. Téged is kirúgott, vagy csak humanitárius látogatásra jöttél? - Egyik sem. Csak a nyomozásról akartam érdeklődni... - És majd' beszarsz a holnap este miatt. - És majd' beszarok a holnap este miatt. Catcher óvatosan kilesett az utcára, majd félreállt, hogy beengedjen. Megvártam, amíg becsukta és lekódolta az ajtót, majd kikapott egy csirkecombot a dobozból. Aztán követtem végig a folyosón, be az irodába. Catcher azonnal az asztalához sietett, fölé hajolt, és megnyomta a gombot a Charlie angyalai korabeli intercom rendszeren. - Merit van itt - jelentette be. Jeíf felugrott a székéből, és azonnal a dobozra vetette magát. Az egyik üres asztalra tettem, miután magam is kivettem belőle egy darabot. Jeffből nyilván hiányzott

az illem minden szikrája, mivel egy mellet vett ki, amit csak azután evett meg, hogy rámutatott, jelezve a szimbolikát. Akaratlanul is elnevettem magam, pedig tudtam, hogy nem szorul bátorításra. - Szervusz, kicsikém! - Nagyapám ballagott be, szélesen mosolygott. Jó érzés, hogy szeretnek, gondoltam a melegében sütkérezve. - Mit keresel erre? Catcher letépett egy darab húst a csirkecombjáról. - Bujkál. Holnap lesz a kommendáció. - Tényleg? - kérdezte nagyapa, miközben addig turkált a dobozban, míg kedvére való falatot nem talált, aztán csípőjével az asztalnak támaszkodott. - Izgulsz? Jeff hátradőlt, és keresztbe tette a lábát az asztalon a mutáns billentyűzete mellett. - Még mindig meg kell enniük az aspiránsoknak egy nyers csirkét? Nagyot nyeltem, és mivel még nyomokban sem maradt étvágyam, visszadobtam a kiválasztott darabot a dobozba. - Azt hiszem, manapság már csak egy fél csirkét helyesbített komoly képpel nagyapám. - Egy egészet adnak, de két aspiránsnak, nekik kell széttépniük. Kézzel nem lehet megfogni. Csak foggal. - Véres és bámulatos! - jegyezte meg elismerően Jeff, miközben belemart a két kezében tartott csirkemellbe. Gyomorforgatóan hangzott, de mivel még nem volt tapasztalatom a kommendációval kapcsolatban, nem esett le a vicc, míg nagyapa rám nem kacsintott. Tudhattam volna. Két, nyers csirke fölött hadakozó vámpír nem vallana Ethanre - nem elég magasztos. Az ő stílusa ennél európaibb és kevésbé sportkommentátoros.

Vigyorogva elképzeltem, hogy inkább felsoroltatja az összes angol uralkodót, vagy egy bonyolult Chopindarabot kell eljátszani. - Ne merengj már Sullivanen! - mormolta Catcher, miközben mellém hajolt, hogy közelebb férkőzhessen a dobozhoz. Mielőtt megcáfolhattam volna a feltételezést, már folytatta is. - Minden rendben fog menni. Leginkább egy ünnepély, az eskütételt kivéve. Sőt pattant fel az asztalra, nagyapám mellé -, lefogadom, hogy nagy meglepetés vár Sullivanre. Összehúztam a szemöldököm. - Hogyhogy? Catcher vállat vont. - Csak úgy mondtam. Erős vagy. Ő is erős. Érdekes ceremónia lesz. Leültem egy üres székre. - Mit értesz az alatt, hogy érdekes? Catcher megrázta a fejét. - Okos lány vagy. De a leckét is meg kellene csinálnod. Mit tudtál meg eddig a ceremóniáról? Töprengve próbáltam visszaemlékezni, mit olvastam a Kánonban. - Minden, a Cadogan-házban élő vámpír ott lesz, mintegy tanúként. Ethan előszólít, gondolom, a nevemet mondja vagy ilyesmi, nekem pedig két esküt kell letennem, hűség- és engedelmességi fogadalmat. Hogy a házat szolgálom, és hű maradok hozzá. - Nem csak a házhoz - egészítette ki Catcher, miközben újabb csirkedarabért nyúlt a dobozba. - Magához a ház urához is. - A csirkecombján rágódott, aztán felpillantott rám. - Erre is felkészültél?

Hogyan készülhettem volna fel? Napok kérdése, és hu szonnyolc éves leszek, és már az amerikai hűségesküt sem kellett elmondanom tíz éve. Hogyan készülhettem volna fel rá, hogy egy olyan közösségnek fogadjak hűséget és ajánljam fel szolgálatomat, amelyhez a halál egyetlen alternatívájaként csatlakoztam, illetve egy olyan embernek, aki képesnek sem hisz a hűségre, nem gondol méltónak a bizalmára? Másfelől viszont: - Az is egy lehetőség, hogy... nem teszem le az esküt? - Nem, hacsak nem akarsz tőlük elszigetelten élni felelte Catcher, és leharapott egy darab húst a csontról. Hacsak nem akarsz úgy tenni, mintha nem ő teremtett volna. Mintha nem az lennél, akivé ő tett. Az vagy, amivé én tettelek, mondta Ethan is. Nehéz lenne másként tenni. - Ha magad akartad volna ezt a vámpírságot, ha egyedül keresnéd az utad, mit tennél? - Nem akartam volna - ellenkeztem. - En nem olyan vagyok; engem nem érdekelt ez a vámpír misztika. Catcher arca lágyabb kifejezést öltött. - Tehát csak mert nem egészen úgy működnek a dolgok, ahogy te akarod, inkább megszöknél? Ilidd el, száműzetésben élni magányos dolog. - Néha - vetette közbe nagyapám - még ha nem lehetsz is az, ami akarsz, nem rossz választás az sem, ha a lehető legtöbbet hozod ki abból, ami lehetsz. Itt a lehetőség, hogy átformáld magad, kicsikém. - De kinek a képére? - kérdeztem szárazon.

- Erről te döntesz - felelte Catcher. - Suliivan tett vámpírrá, de az esküt neked kell letenned. És még nem tetted le. A nagyapám bólogatott. - Ha elérkezik az idő, tudni fogod, mit tegyél. Reméltem, hogy igaza van. - Van valami újság a Porter-üggyel kapcsolatban? - Nem sok - ismerte be a lábát lógázva. - Ami a bizonyítékokat illeti, semmit sem sikerült összeszednünk. - Viszont hallottunk egy érdekes pletykát - szólalt meg Jeff, majd elhallgatott, miközben lenyelt egy falatot, és a nagyapám felé intett a fejével. - Chuck vámpírja szerint Celina Desaulniers a héten találkozott Tate polgármesterrel. A jelek szerint arról próbálta biztosítani a polgármestert, hogy a gyilkosságokat nem követhette el házbeli vámpír. - Morgan azt mondta, hogy Celina szerint a Cadogan ártatlan, és renegátok állnak a gyilkosság mögött. Beszámoltam a Navarre-vámpírral kötött barátságomról. Nagyapa derűsen bólogatott, aztán épp belekezdett, hogy elmondja azt a keveset, amit a szeles város renegátjairól tudtak - nagyjából annyit, hogy pár tucatnyian vannak -, amikor megcsörrent a mobilja. Lecsúszott az asztalról, lecsatolta, kinyitotta a telefont, és homlokát ráncolva pillantott a kijelzőre, mielőtt felvette. -Itt Chuck Merit... Mikor? - A kezével írást imitált, mire Jeff odanyújtott neki egy tollat és egy papírtömböt. Nagyapám sebesen írni kezdett, miközben olykorolykor beszúrt egy „rendbent" vagy „igen, uramot".

A polgármester, tátogta Catcher. Bólintottam. Néhány percig tartott a beszélgetés, amit nagyapám azzal zárt, hogy biztosította Tate-et, fel fog hívni pár személyt. Utána a kezében tartott ezüstszínű mobilra meredt, és amikor felemelte a fejét, az arca gondterhelt volt. - Újabb gyilkosság - jelentette be. Patrícia Longnak hívták. Csendben, viccelődés és ironikus megjegyzések nélkül, földre sütött szemmel hallgattuk a részleteket. Huszonhét éves volt. Magas, barna hajú. Egy nemzetközi cég jogásza a Michigan sugárúton. Ezúttal a Lincoln Parkban találtak rá, egy névtelen telefonhívás irányította oda a rendőrséget. A halál oka ugyanaz - elvérzett a nyakán és torkán található sebek miatt. Ám ezúttal volt némi adalék is. A bejelentő azt mondta, egy vámpírt látott távozni a helyszínről - egy kék-sárga futballmezes férfit, akinek kilátszottak a fogai, és véres volt a szája. Catcher káromkodott. - A mez valószínűleg a Grey-házé. Ez Scott egyik megkülönböztető jegye - magyarázott rám nézve. - Grey sportrajongó. Ők nem medált hordanak, mint a Cadoganben meg a Navarre-ban, hanem sportmezeket. Nagyapa bólintott. - Sajnos igazad van. Ez úgy fest, mint a Grey-ház. A helyszínen semmi egyebet nem találtak, se medált, se mást, ami bárki másra utalna, de még dolgoznak rajta. Visszacsatolta a telefont az övére, bütykös ujjai megdolgoztak vele, mire összeillesztették a műanyag alkatrészeket. - Ez a

gyanút a Cadoganről egyenesen a Greyre tereli. Akar valaki fogadni, hogy Merit megtámadásának helyszínén volt-e valami a Navarre-tól? Mindhárman komor kifejezéssel néztek rám. - Megkérdezhetitek Ethant - feleltem. - De nekem nem említett semmit. Nem mintha mindenképpen említett volna. Még mindig nem bízott a lojalitásomban. - Még ha volt is valami - vetette fel Catcher -, az sem jelenti, hogy közük van a támadásokhoz. Megeszem a kalapom, ha Scott Greynek vagy bárkinek a házából köze van ehhez. Összetartó csapat, és teljesen ártalmatlanok. - Tényleg nem valószínű - helyeselt a nagyapám. - Ám olyan bizonyíték sincs, ami egyértelműen egy renegátra utalna - mutattam rá. - Valójában ez nem egészen igaz - felelte nagyapa. - A rendőrség tudta, hogy a mez a Grey-házé, úgyhogy átküldték hozzájuk pár egyenruhást. Mikor odaértek, egy üzenetet találtak a bejáratra ragasztva. Scott még nem is látta, náluk nincsenek őrök odakint, valószínűleg úgy vélik, a házuk túl fiatal ahhoz, hogy ellenségei legyenek. Alig hároméves. Catcher hümmögve tette karba a kezét. - Mi állt az üzenetben? - Versikeféle akart lenni: „Hé, Grey vámpírok / Megfizetni ki fog? / Add meg az ördögnek, ami az ördögé / A rendszernek, ami a rendszeré". Kínomban megvonaglottam. - Ez nagyon-nagyon borzalmas!

- A „rendszer" a házakra utalna? - tűnődött Jeff. - A támadásokat úgy rendezték meg, hogy egyes házakra mutassanak, de az üzeneteken szinte ott az aláírás: renegátok. - Vagy - vetettem fel -, ha feltesszük, hogy a renegátok a felelősek, a gyilkosságokat a zsaruknak szánták, az üzeneteket pedig a házbeli vámpíroknak. Nagyapám elgondolkodva bólogatott. - Valóban erre utalnak a jelek. Catcher maga elé húzta a papírtömböt, elolvasta nagyapám jegyzeteit, és összehúzta a szemöldökét. - Nem tetszik ez nekem. Túl tiszta ügy. Már a medál sem tetszett, ez a mez meg még kevésbé. De hogy egy renegát üzeneteket hagyjon... nem gyanús ez egy kicsit? Tudniuk kellett volna, hogy ezek őket, nem a házakat kötik össze a gyilkosságokkal. Mi értelme lenne azzal bajlódni, hogy gyanúba keverjék a házakat, majd saját magukat döfjek hátba egy üzenettel, ami egyértelműen rájuk vall? - Az a renegátoktól függ - mondta nagyapa. - Ha a gyilkosságokat a házakra mért pofonnak szánták, az üzeneteket úgy lehet felfogni, hogy „nézzétek, borsot törtem az orrotok alá". Talán nem gondolták volna, hogy a vámpírok átadják a rendőröknek. Catcher végigsimított szinte kopaszra borotvált fején. - Akármi szarság folyik is odakint, Sullivannek rá kell állnia. A házaknak össze kell hívniuk a város renegátjait, meg kell tudniuk, ki állhat e mögött, jutalmat vagy szankciókat kell kilátásba helyezniük az információért. Űgyis imádják ezt az alkudozós baromságot, csodálom, miért nem csinálják máris.

- Mert ha szóba állnak a renegátokkal, azzal nyíltan elismerik, hogy a renegátoknak is van hatalma - vetette fel Jeff. - Ezzel a házaknak épp azokat kellene méltányolniuk, akik megtagadták a rendszert, és tőlük kellene segítséget kérniük. Nem létezik, hogy akár Celina, akár Ethan megtegye. Talán Grey igen, de a másik kettő nem fogja. Nekik túl hosszúra nyúlik az emlékezetük. Nagyapa felvette a jegyzettömböt, felállt, és az ajtóhoz sétált. - Igazad van, beszélniük kell, ha másért nem is, az időzítés miatt mindenképpen. Egy hét telt el Porter halála és a Merit elleni támadás között, és kilenc nap ennek a lánynak a haláláig. Nem valami sok, de... - Nincs sok időnk - mondtam. - Vagyis tíz napon belül akár újabb gyilkosság történhet? Nagyapám mélyet sóhajtott, és a feje tetején összekulcsolta a kezét. - Talán, kicsim. Nem irigylem a rendőröket. Végignézett rajtam, és szomorúan elmosolyodott. Sajnálom, hogy ki kell tennem a szűrödet, de el kell kezdenünk tele-fonálgatni. Értesítenünk kell a Cadogant és a Navarre-t, és a forrásommal is beszélnem kell. - Kösz a vacsorát! - mondta Jeff. - Szívesen. - Belekukkantottam a dobozba, átnéztem pár darabot, de úgy láttam, még mindig nincs étvágyam a szárnyasra. - Egyétek meg a többit is - mondtam. - Itt hagyom. - Ó, mielőtt elmész - szólt Jeff, és az asztala alá bújt. Hoztam neked valamit! - Vagy egy percig turkált az asztal alatt csörögve-zörögve, míg végül egy zöld

katonai vászonzsákkal bukkant elő. Odanyújtotta, átvettem és belenéztem. - Ezzel közölni akarsz valamit, Jeff? - kérdeztem a zsáknyi kihegyezett karó láttán. - Csak azt, hogy szeretném, ha életben maradnál. Vállamra vetettem a zsákot, és rákacsintottam. - Akkor kösz. Gyengéden elmosolyodott. Jeff még kölyök volt, de jó kölyök. Catcher felemelkedett. - Kikísérlek. Megöleltem nagyapát, egy mosollyal búcsút intettem Jeffnek, aztán kimentem Catherrel a bejárathoz. Kikódolta és kitárta előttem az ajtót. - A héten maradj az őrök közelében! Lehet, hogy ez az eszelős megpróbál végezni veled; megpróbálkozik a harmadikkal is. Megborzongtam, és kissé szorosabban markoltam a karókkal teli zsákot. - Kösz a megnyugtatást. - Nem azért vagyok itt, hogy megnyugtassalak, bébi! Hanem azért, hogy életben maradj. - Es azért, hogy megkeféld a lakótársam. Szélesen elmosolyodott, arca bal oldalán megjelent egy gödröcske. - Na és azért, feltéve, ha elérem, hogy az én szememmel lássa a dolgokat. Egy mosollyal faképnél hagytam, örültem, hogy a természetfeletti drámában barátokra is akadtam, akik átsegíthetnek a nehezén. Új családra, a genetikai különbségek ellenére.

Beszálltam a kocsiba, és leeresztett ablakokkal mentem hazafelé. Próbáltam belekapaszkodni ebbe a mosolyba és megnyugvásba, hagyni, hogy a tavaszi szellő és egy lágy dallam elsodorja a bizonytalanságomat. Éltél már át olyan pillanatot, amikor a leghalványabb kétely nélkül tudtad, hogy a helyeden vagy? A jó úton jársz? Talán olyasmit is, hogy átléptél egy határon, átugrottá! egy akadályt, vagy miután szembekerültél valami bevehetetlen hegycsúccsal, hirtelen valahogy a túloldalán találtad magad? Amikor langyos volt az éjszaka, a szellő hűvös, és egy dal vitt végig a csendes utcákon. Amikor érezted magad körül az egész világot, és a részének tudtad magad - része lettél a zsongásnak -, és minden olyan jó volt. Gondolom, erre az elégedettség az egyszerű magyarázat. Mégis többnek tűnik ennél, sűrűbbnek, a célok valamiféle egységének, olyan érzés, mintha abban a pillanatban igazán, valóban otthon lenne az ember. Az ilyen pillanatok sosem tartanak elég ideig. Vége lesz a dalnak, elcsendesül a szellő, visszakúsznak a félelmek és szorongások, próbálsz továbbmenni, de ahogy visszapillantasz a hegyre, és azon tűnődsz, hogyan is mászhattad meg, attól félsz, valójában meg sem tetted az utat. Köddé válik a hátad mögött tornyosuló tömeg, és újra megjelenik előtted, ismét ott az akadály, mert újra le kell küzdeni. Csak bámulsz a néma, sötét házra, lenyomod a kilincset, és visszasétálsz az életedbe. 10. FEJEZET ÉJSZAKAI ŐRJÁRAT - Felkelni, hétalvó!

Hallottam a hangot, de csak morogtam a párnámba, és a fejemre húztam a takarót. - Hagyjál! - Hé, gyerünk már, Mer! Ma van a nagy nap! A vámpírok bálja! Összegömbölyödtem a takaró alatt. - Ma nem akarok vámpír lenni! Fújtatást hallottam, majd a következő pillanatban lerepült rólam a takaró, egyenesen a földre. - A francba, Mallory! - Felültem, és félresöpörtem egy sötét hajtincset az arcomból. - Huszonhét éves vagyok, fel tudok kelni magamtól is! Kimennél a szobámból? Menj, és bosszantsd Catchert! - Catchernek most fontosabb dolga is van, Mer. Hírtelen megtorpant, miközben a szekrényemben lógó felsők között válogatott. - Hallottál erről az újabb lányról? Akit megöltek? Bólintottam, miközben az álmot dörgöltem ki a szememből. - Említették tegnap éjjel. - Remek időpont épp most vámpírrá válni. - Nekem mondod? Ugyanezt mondtam tegnap én is. Mallory elkezdte lerángatni a ruháimat a vállfákról, és egy kupacba dobálta a földön. Dühös pillantásomat mintha észre sem vette volna. - Mit művelsz? - Azt nézem, mit vehetnél fel. Ma van a bál! Bármenynyire is közömbös volt külsejével és megjelenésével kapcsolatban, olykor igencsak élvezte a csajos dolgokat. Az egyetemi klubban büszkék lettek volna rá.

Átlendítettem a lábam az ágy szélén. - Nem bál. Szívatás. Vámpír módra. Minek öltözzek ki, hogy Ethan aztán megalázzon? - Igaz. Ügy is meg tudott alázni, hogy farmerben és pólóban voltál. - Olyan gúnyos pillantást vetett rám, hogy egy szildát is könnyekre fakasztott volna. - De mit is mondtál, mennyi? Tizenegy új vámpírral együtt leszel ott? Meg kell mutatnod nekik, milyen fából faraglak. Ma van az újrakezdés napja. Ma újjászülethetsz. Megborzongtam, ahogy előhúzott egy pár fekete magas sarkú cipőt, és egy testhez simuló, fehér blúzt. Mindkettő jól ment a nadrághoz, amit az ágyamra hajított. - Rendszerint nem szoktam ilyen cuccokat hordani. Mallory vihogott. - Épp ezért veszed fel ma este. - Kifelé intett a kezével. Irány a fürdőszoba! Tisztálkodni! Miután lezuhanyoztam és megszárítkoztam, Mallory átvette az irányítást. Semmi sem kerülhette el a figyelmét. Tetőtől talpig kikent-kifent, hosszú hajamat kifésülte, belakkozta, így még sötét frufrum is csillogott-villogott. Belegyömöszölt a feszes, sima szövetnadrágba és az igen szűk, háromnegyedes ujjú, mandzsettás fehér blúzba. A blúzt is betűrte, és mielőtt a felső pár gombot kigombolta volna, egy övet kanyarított a derekam köré. - így kilátszik a cicim - figyelmeztettem. - Úgy jó - csattant fel. - Epp ez a lényeg. Ma este a dögös, szingli vámpírt alakítod. Végigkövettem a változást a tükörben - a csinos diáklányból sokkal tüzesebbé váltam. Jobb csuklómra

három vastag, szoros ezüst gyöngyfüzért erősített, az arcomra jó pár réteg sminket varázsolt - ahogy mondta, ezzel „drámai, füstös tekintetet és épp most csókolt ajkakat" kölcsönzött nekem, majd a lábamra csúsztatta a tűsarkút. - Jól van - mondta, és egyik ujjával kört írt le a levegőben. - Fordulj meg! Engedelmeskedtem, mint egy idomított cirkuszi pudli, lassan forogtam, hogy alaposan szemügyre vehessen. - Jó lesz - bókolt. - Nagyon-nagyon dögös vagy! Vállat vontam, és hagytam, hogy megigazítsa a nadrág hajtókáját meg a galléromat, aztán ellenőrizze, nem rúzsfoltos-e a fogam. - Rendben. Próbakör. Gyerünk! Mivel nem szoktam hozzá a magassarkúhoz, letámogatott a lépcsőn, aztán megállított az alján, ő pedig bement a nappaliba. - Uram, van szerencsém bemutatni a Cadogan-ház legújabb tagját, Chicago legelegánsabb vámpírját... íme, Merit! Kissé csalódtam, amiért nem Chicago legszexisebb vámpírjának nevezett, de ennyivel is beértem, és intésére megindultam előre. Jeff és Catcher a kanapén ült, és Jeff csaknem leesett róla, amikor beléptem a nappaliba. - Flé, hé! - ordította. - Ennivalóan nézel ki! Malloryra sandítottam. - Ez lenne a próbakör? Szerinte minden jól néz ki, aminek melle van. - Épp azért hívtam őt, mert te nem éppen felelsz meg ennek a követelménynek.

Gyerekes grimaszt vágtam, és védelmezőn a mellemre tettem a kezem. Nem mondhatnám, hogy nagy, de a francba is, az enyém. Azonnal le is vettem a kezem, amikor Jeff kisfiús vigyorral elém állt. - Szexi vagy! Biztos, hogy nem hagyod ezt a vámpír dolgot, és állsz be inkább a Falkába? Nálunk sokkal jobb a... biztosítási rendszer. Rávigyorogtam, határozottan tudtam, hogy nem ez volt az első gondolata, csak Catcher ujja miatt mondta, amely a lapockái közé bökött. Azért megköszöntem, és ölelésre tártam a karom Catcher felé. - Sok szerencsét! - mondta, és megölelt. - Eldöntötted már, hogy leteszed-e az esküt? - Még nem - ismertem be. Maga a kérdés is felborzolta az idegeimet. Mintegy végszóra kopogtattak az ajtón. Jeff állt legközelebb, ezért ő nyitotta ki. Libériás sofőr emelte meg a sapkáját. - Merit kisasszony, indulunk a Cadogan-házba, kérem. Nagyot sóhajtottam, próbáltam elhessegetni a gyomromat görcsbe rántó félszet, és idegesen pislantottam Mallory felé. Elmosolyodott, kitárta a karját, és hevesen megölelt. - Hát felnőtt a kicsi lány! Elnevettem magam; biztos voltam benne, hogy ezt is akarta. Mikor elengedtem, Catcher mellé furakodott, és birtoklón a derekára tette a kezét. -Légy jó! Bólintottam, és felkaptam az apró, fekete-fehér retikült, amit Mallory készített elő. Mint korábban közölte, benne volt egy rúzs, a mobiltelefonom (kikapcsolva,

nehogy fel-bosszantsam leendő társaimat), a kocsikulcsom és némi vésztartalék. És, khm, egy óvszer, Mallory nyilván valószínűnek tartotta, hogy vámpírszex-vészhelyzetbe kerülhetek. (Egyáltalán, a vámpírok is elkaphatnak nemi betegséget? Fogadjunk, hogy erről nem ír a Kánon!) Táskával a kezemben reszketegen búcsút intettem mindenkinek, és követtem a sofőrt a járda szélén parkoló fényes, fekete limuzinhoz. Miközben a sofőr kinyitotta nekem az ajtót, én leginkább azzal foglalkoztam, hogy ne essek hasra a tízcentis tűsarkúban. Egy pillanatra elgondolkodtam, hogy mikor is állt utoljára limó a házunk előtt. Fiat nappal azelőtt, amikor újonnan átváltoztatva, koktélruhába gyömöszölve, a támadástól és az átalakulástól még kábán megérkeztem. Fiat nap, és Chicagót alakváltók lepik el, a nagyapám titkos vámpírinformátort alkalmaz, a lakótársam egy varázslóval jár, én pedig azt tanulom, hogyan kell forgatni a szamurájkardot. Zajlik az élet. A limuzin kitartóan haladt délnek, és végül a felékesített és díszkivilágításba borult Cadogan-ház előtt állt meg. Fáklyák világították be a járdát és a bejárathoz vezető gyalogjárót, és a soktucatnyi ablak mindegyikében gyertyák égtek. A bejárat előtt posztoló egyik őr kinyitotta nekem a kocsi ajtaját, és mindentudó mosolyt villantott rám, ahogy a járdára léptem. Észrevettem, hogy a járdát szegélyező több tucat fáklya nem szokványos, kerti nádfonat. Elegáns, kovácsoltvasból megmunkált darabok voltak. És ami még fontosabb, egy

sor vámpír tartotta őket - sikkes szabású fekete ruhát viselő férfiak, nők vegyesen - akik vállt vállnak vetve sorakoztak fel a járda szélén. A gyomrom összerándult az idegességtől, de igyekeztem végigmenni a járdán, elvonulni köztük Nem is igen tudtam, mire számítottam - talán megvetésre, vagy arra, hogy kinevetnek? Valami jelzésre, hogy átlátnak rajtam, és tudják, nem vagyok olyan erős, mint amilyennek egyesek hisznek? Majdhogynem megrettentem a reakciójuktól. Ahogy elhaladtam mellettük, minden egyes pár fejet hajtott előttem. Nővérem, köszöntöttek halkan, a szó végig ott lebegett mögöttem, miközben végighaladtam a sorfal előtt. A karom lúdbőrözött, az ajkam is remegett annak súlyától, hogy mit kínálnak nekem - összetartást, rokonságot, családot. Felléptem a fedett bejárat lépcsőjére, hátrapillantottam, és meghajtottam feléjük a fejem, remélve, hogy mindezt megérdemlem. Malik állt a nyitott ajtóban, és hívogatóan intett befelé. - Nagy szám lesz - mondta halkan, ahogy beléptem. - A nőket odafent találod a bálterem előterében - biccentett a lépcső felé. - Egyenesen fel, aztán balra. Bólintottam, és a lépcsőhöz érve megmarkoltam a korlátot, mivel a lépcső, a tízcentis tűsarkalc és az adrenalintól remegő láb veszedelmes kombinációt alkottak. A lépcső tetején balra fordultam. Női kacagás és incselkedés hangjai hallatszottak a folyosón, arrafelé indultam, és megálltam egy nyitott ajtó előtt. Egy tucat nő volt a szobában, amelyet úgy rendeztek be, akár egy szépségverseny öltözőjét - nagy

tükrök, rengeteg fény, rengeteg „termék". A vámpírok fele hagyományos fekete Cadogan-öltözéket viselt. Ezek a beavatottak nyújtottak segítséget a felkészülésben a másik ötnek, akik különféle alkalmi ruhákban pompáztak (koktélruhában, csillogó nyakpántos felsőben, szaténnal szegett nadrágban). Ezek a kisminkelt és pompás frizurát viselő nők voltak aspiránstársaim, én pedig hirtelen avíttnak és régimódinak éreztem magam a fekete-fehér összeállításban. Csak ahogy jobban végigmértem őket, ébredtem rá, hogy mindannyian vigyorognak. Csillogó, lelkes tekintetük azt jelezte, hogy életük legizgalmasabb eseményére készülnek. Ezeket a nőket úgy hívták meg a házba, gondoltam. Maguk választottak úgy - tudatosan -, hogy elhagyják az emberi életet az éjszakáért, a vérért és a vámpírok ármánykodásáért cserébe. Belém hasított az irigység. Milyen lett volna, ha besétálok a Cadogan-házba, és én kérem, hogy vegyenek fel, úgy tekintve a kommendációra, mint valami komoly eredmény megünneplésére? Ezeknek a nőknek ez tényleg a vámpírok bálja volt, az egykori emberek szerencsésnek érezték magukat, hogy idáig jutottak. - Olyanok, mint az oroszlánok, akik arra készülnek, hogy rávessék magukat a gazellára. Minden idegességem ellenére elmosolyodtam, és ahogy megfordultam, egy szintén mosolygó szőke vámpírnőt pillantottam meg. Az elmaradhatatlan feketét viselte, hosszú, egyenes haját takaros lófarokba fogta a tarkóján. - Es Ethan lenne a gazella?

- Hát persze. - A horda felé nézett, akik épp a M.A.C. rúzsának legújabb árnyalatáról csiviteltek, és megcsóválta a fejét. - Nem mintha lenne esélyük. Hozzá sem ér az új gyerekekhez. De azt hiszem, ezt inkább nem közlöm velük - tette hozzá széles mosollyal, én pedig úgy döntöttem, nem morfondírozom azon, hogy én is új gyerek vagyok, mégis hozzám ért. - Hadd főjenek a saját levükben - határozott a nő. Később legalább lesz min élvezkedniük az idősebbeknek. - A vereség diadalma? - Pontosan. - Kezet nyújtott. - Lindsey. Te pedig Merit vagy. Óvatosan bólintottam, és megráztam a kezét, miközben azon töprengtem, vajon még miféle információt szedhetett össze rólam, mivel a származásom mintha népszerű pletykatémává vált volna vámpírkörökben. - Tőlem nem kell tartanod - nyugtatott meg anélkül, hogy felhoztam volna a témát. Kikerekedett a szemem, mire magyarázni kezdte: - Empatikus típus vagyok. Nagyon feszült lettél, és volt egy olyan érzésem, hogy valami mélyről fakadó dolog lehet. .. talán családi ügy. De én szarok rá, hogy kik a szüleid. Egyébként meg a papám volt Dubuque sertéskirálya, úgyhogy ismerem a felső tízezer életét, kisanyám. Hangosan felnevettem, amivel magamra vontam a tükör előtt ácsorgók figyelmét, akik mind felém fordultak, hogy megnézzenek maguknak. Es felmérjenek. Kaptam pár átható pillantást és felvont szemöldökű tekintetet,

mielőtt visszafordultak a tükörhöz, hogy elvégezzék az utolsó simításokat sminkjükön és frizurájukon. Kívülállónak éreztem magam - ahhoz már elegendő ismeretségben álltam Ethannel és a házzal, hogy elveszítsem azt a bizonyos „új lány" ragyogást, mégsem tartoztam a „régiek" közé, akik magabiztos gyakorlatiassággal sürgölődtek a jelöltek körül, segítettek, hajat lakkoztak és csillapították őket. Lindsey hirtelen összecsapta a tenyerét. - Hölgyeim, készen állunk? Kövessenek, kérem! - Azzal elindult az ajtó felé. A gyomrom öklömnyire zsugorodott, nagyot nyeltem, és beálltam a sorba a többi lány mögé. Visszamentünk a folyosóra, de ezúttal elmentünk a lépcső mellett. Egy csapatnyi férfihoz csatlakoztunk, akik egy sor hatalmas, dupla szárnyú ajtó előtt álltak feszes sorban. Hatan voltak, mind divatos, jól szabott öltönyben, és megjelenésünkre elismerő mosollyal fordultak felénk. Ők voltak a többiek, a hat vámpírférfi, akik perceken belül a Cadogan- ház teljes jogú tagjaivá válnak. Felsorakoztunk mögöttük, a kísérőink pedig mellénk álltak Én voltam az utolsó a sorban, Lindsey pedig elfoglalta a helyét mellettem. Egy darabig némán álldogáltunk, mind a tizenketten idegesen igazgattuk a ruhánkat és a hajunkat, toporogva vártuk, hogy kitáruljanak az ajtók, és hűséget, engedelmességet fo-gadhassunk annak a férfinak, aki azt vállalta magára, hogy egészségünkről, jólétünkről és biztonságunkról gondoskodik Egy pillanatra belém

nyilallt az együttérzés a felelősség-vállalása miatt, de leküzdöttem. Megvolt nekem a magam baja. Az ajtók lágyan suhogva nyíltak ki, fényben úszó bálterem tárult elénk, mély basszusú, lágy zene hangzott fel. Görcsbe rándult a gyomrom; a hasamra szorítottam a kezemet. - Minden oké lesz - súgta oda Lindsey. - Bekísérlek. És mivel te vagy az utolsó, csak azt kell tenned, amit a többiek. Utánozd őket! Bólintottam, és le sem vettem a szemem az előttem álló nő rövid, sötét hajáról. Megindult a sor, lassan indultunk előre a mellettünk álló vámpírokkal egyszerre. A bálterem mindkét oldalán gigantikus tükrök lógtak, amelyekre hullámzó, fehér drapériát terítettek. A tölgyfa padló csillogott, a falak halvány aranyszínben pompáztak. Ezernyi gyertya lobogott a csillárokban, aranyfényt szórva az egész helyiségre. A feketébe öltözött vámpírok bizarr kontrasztban álltak a berendezéssel. Két hosszú, szoros oszlopban sorakoztak fel, akár egy menetre kész század, keskeny folyosót hagyva a sorok között. Közöttük vonultunk be, Lindsey-vel ketten zártuk a sort. A terem végében lévő emelvényen ott volt Ethan, akit Amber és Malik fogott közre, mögöttük pedig Luc állt. Ethan kalózosan festett. Feketét viselt, ezúttal feszes, hosszú ujjú felsőt, ami teste minden izmát és hajlatát látni engedte, és laza, fekete pantallót. Lábán szögletes orrú, fekete cipő volt, vállig érő, szőke haját a füle mögé simította. Szétvetett lábbal állt, mintha a himbálózó óceánon egyensúlyozna, és karba font kézzel figyelte

közeledtünket. Minden ízében olyan volt, mint egy kapitány, aki szemlét tart legénysége fölött. Még sosem láttam ennyire magabiztosnak - kihúzta magát, állkapcsát összeszorította, smaragdszín szeme hatalomtól ragyogott. Végigpásztázta a vámpírok sorát, mindegyiken elidőzött a tekintete, így jól láthattam, hogy összeszalad a szemöldöke, mielőtt megtalált a sor végén. Egymásba fonódott a tekintetünk, ami ugyanolyan nagy hatással volt rám, mint amikor egy héttel azelőtt első ízben találkoztunk. Végül olyan finoman biccentett felém, hogy szinte azt hittem, csak a képzeletem műve a mozdulat. Visszabólintottam. Miközben még mindig Ethanre szegeztem a tekintetem, csaknem hasra estem az előttem álló nőben, amikor a sor megállt kísérőinkkel egy vonalban. Elhallgatott a zene, a terem elnémult. Ethan leengedte a kezét, és előrelépett. - Testvéreim! A Cadogan-ház vámpírjai! A terem zajos tetszésnyilvánításban tört ki, addig fütyültek és visítoztak körülöttünk a vámpírok, míg Ethan egyetlen finom intéssel el nem hallgattatta őket. - Ma este tizenkét új Cadogan-vámpírt avatunk. Tizenkét vámpírt, akik fivéreitekké, nővéreitekké, lakótársaitokká, barátaitokká lesznek. - Elhallgatott. Szövetségeseitekké! A tömeg bólogatni kezdett. - Ma este tizenkét vámpír fogad hűséget a Cadoganháznak, nekem, nektek. Soraink közé állnak, velünk

együtt fognak dolgozni, nevetni, szeretni, és ha kell, harcolni is. Ethan megint elhallgatott, és előrébb lépett. - Barátaim, vazallusaim, áldásotokat adjátok? Tettel, nem szóval válaszoltak. Egyszerre minden arc felénk fordult. Aztán csaknem teljesen egyszerre, ünnepélyes arccal térdre ereszkedtek előttünk. Az emelvényen állók kivételével csak mi maradtunk talpon a teremben, a többiek mind előttünk térdepeltek. Minket társaikká fogadtak, Ethannek áldásukat és hitüket adták. Megint végigborzongtam tetőtől talpig. Megrendítő, megdöbbentő és megrázó jelenet volt látni, ahogy vagy száz vámpír borul le előttem, és tudni, hogy én is része vagyok az egésznek, egy vagyok közülük. Az idegességem elillant: helyette átéreztem, hogy valami más lettem, történelmi időkből való. Valami több. A tekintetem végigsiklott a még mindig előttünk térdeplő vámpírtömegen, és egyszeriben még valami tudatosult bennem - a lassan hömpölygő erő finom elektromos áramlatként járta körül őket, ahogy köveket a víz. Mágia. A kezem felemelkedett, ujjaim kitapogatták finom formáját, a levegő íveit és hajlatait. Hasonló érzés volt ahhoz, mint amikor az ember a kocsi ablakán dugja ki a kezét, és érzi a szelet, ugyanolyan bizarr tömörségérzete volt. És ahogy Catcher mondta, szó sem volt arról, hogy varázsoltak volna, irányították volna. Mintha csak úgy áradt volna belőlük, kiszivárgott körülöttük a

levegőbe. Bármit mondott is Ethan, itt nem csak a génekről volt szó. Miután ráébredtem, hogy száz vámpír között állva integetek, mint egy idióta, visszakaptam a kezem, és hüvelykujjammal megdörzsöltem a tenyerem, hogy elmúljon a bizsergés. Végignéztem a körülöttem állókon, és rájöttem, hogy mintha senki más nem érezné a varázslatot. Az aspiránsok kissé bambán meredtek a ház vámpírjaira, idegesen pillantgattak a lábuk előtt térdeplőkre. Megkockáztattam egy pillantást Ethan felé, aki változatlanul az emelvényen állt. Engem figyelt kifürkészhetetlen arccal, de mereven. Nem tudtam, látta-e, amint felemelem a kezem és kitapogatom az áramlatot, ahogy azt sem, nem tettem-e rosszat azzal, hogy megérintettem. Pár pillanat múlva visszafordult seregéhez. - Emelkedjetek fel, barátaim, üdvözöljétek bajtársaitokat, miközben felesküsznek e ház védelmére! A vámpírok tökéletes összhangban álltak fel, mintha a mozdulatot megtervezték és begyakorolták volna. Összhangjuk olyan volt, mint egy madárraj húzása elképesztő egy csoportnyi férfi és nő láttán. Újra Ethan felé fordultak, fokozatosan nőtt a feszültség a teremben, előttem az újak idegesen tébláboltak. Valami készülődik. Lindsey hozzám hajolt. - Amikor a nevedet mondja, amikor előszólít, menj oda hozzá. Ijesztő lehet, de teljesen természetes. Mindannyiunkat megszólít.

A legelső aspiráns a sorban - egy huszonöt év körüli fiatal férfi - minden előjel nélkül előrebotorkált. Az oldalán álló vámpír megfogta a könyökét, és végigkísérte az emelvényig vezető tíz-egynéhány lépésen át, ahol a fiú Ethan elé térdelt. Kísérője félrelépett. A terem néma volt, minden szem a Mesterre és az előtte térdeplő aspiránsra szegeződött. Ethan lehajolt, mondott valamit a fiúnak, aki bólintott, és válaszolt neki. Ez eltartott néhány percig, majd Malik lépett elő, és odaadott valamit Ethannek. Megcsillant a fényben aranyláncon függő medál volt. A vámpír lehajtotta a fejét, Ethan pedig a nyakához nyúlt, és rákapcsolta a láncot. Mikor végzett, újra suttogott valamit, és a fiú felállt. - Joseph, Cadogan-aspiráns, ezennel a Cadogan-ház teljesjogú tagjává fogadlak, és rád ruházom a beavatottak minden jogát és kötelességét. A tömeg tapsviharban tört ki, amikor Ethan és Joseph összeölelkeztek. Amber lelépett a pódiumról, és oldalra vezette Josephet, aki velünk szemben állt meg, akár egy szépségverseny döntőse. Ugyanez játszódott le az előttem sorakozó tíz másik vámpírral is - térdepelés, párbeszéd, ölelkezés, tapsvihar. Warner, Adrián, Michael, Thomas és Connor követte Josephet a beavatott Cadogan-vámpírok sorába, aztán az öt nő következett - Penny, Jennifer, Dakota, Melanie és Christine. Mielőtt észbe kaptam volna, már én álltam elöl, oldalamon Lindsey-vel, előttem Ethannel, miközben új és régi beavatottak serege

figyelt, ahogy a hívásra vártam. Kezdett felgyü- lemleni bennem az adrenalin. A bálterem ismét elnémult. Kényszerítenem kellett magam, hogy felemeljem a fejem, és Ethan szemébe nézzek. Ő egy pillanatra visszanézett rám, majd lehajtotta a fejét. És ekkor meghallottam... hangjának lágy visszhangját a fejemben, mintha egy kürtő túlsó végéből suttogott volna. Én pedig átlódultam az alagúton a hang felé, szorosan lehunytam a szemem, és próbáltam leállítani hirtelen támadt émelygésemet. A hangja tisztán ejtette ki a nevemet. A teljeset - vezetéknévvel, első és második keresztnévvel együtt. Az ő ajkáról nem is hangzott olyan rosszul. De én már nem voltam az a lány. Talán soha nem is voltam, legalábbis azóta biztosan nem, amióta saját öntudattal bírtam. Hogy Merit legyek valaki más szelleme helyett. Behunyt szemmel, identitásomon merengve nem hallottam meg, hogy felém jön. Nem is tudtam, hogy ott áll előttem, míg satuszerű szorítását a karomon nem éreztem. Kinyitottam a szemem. Ethan kitágult orrlyukakkal meredt rám, íriszének széle ezüstben játszott. Nagyot nyeltem, körbepillantottam, és ráébredtem, hogy a bálteremben síri csend honol, és minden szem rám szegeződik. Lindsey-re néztem, az arcán borzadály, döbbenet és ámulat keverékét láttam, nekem pedig fogalmam sem volt, hogy mit tehettem. Pislantottam, és visszanéztem Ethanre. Állán megrándult egy izom, és lassan felém hajolt.

- Miféle francos játékot űzöl te velem? Kinyitottam a számat, de idegességemben elakadt a szavam. Kétségbeesetten próbáltam megértetni vele, hogy ezúttal igazán nem szegültem ellen szándékosan, és hevesen ráztam a fejem. - Semmit - sikerült kinyögnöm, mivel muszáj volt neki megmondanom. Ethan pislantott, kissé enyhített a szorításán, szeme végigpásztázta az arcomat, tekintetemet keresve. - Nem léptél elő, amikor szólítottalak. - Nem szólítottál. - Hallottad, amikor a nevedet mondtam? Bólintottam. - Téged is hívtalak, mint mindenki mást. De te nem jöttél. - Aztán elhúzta az ajkát, a szeme tágra nyílt, és hirtelen elismerően nézett rám. - Te nem küzdöttél ellenem? Megráztam a fejem. - Persze, hogy nem. Most nem. Nem úgy. Lehet, hogy nem vagyok mindig... engedelmes, de elég erős bennem a túlélési ösztön. Nem sértenélek meg a tieid előtt mosolyodtam el halványan. - Legalábbis többet nem. - Ethan! - lépett oda Malik. - Engedjük el a többieket? Ethan megrázta a fejét. Kiegyenesítette az ujjait, és elengedte a karomat, majd megfordult. - Gyere utánam! Habozás nélkül indultam a nyomában, megvártam, amíg fellép az emelvényre, és megálltam előtte. Nem térdeltem le, nem is tudtam, mit vár tőlem. Malik elfoglalta helyét Ethan mellett, és mikor a vámpírok újra rá figyeltek, Ethan a tömegre nézett.

- Barátaim! Ez az egyetlen szó is csendre intette őket, elnémította a találgatásokat, amelyek, tudtam, máris keringeni kezdtek a házban: miért nem lépett elő? Ez valami lázadás? (Már megint?) Ezúttal megbűnhődik? (Jogosan?) - Napjainkban ingatag a béke. A kulcs a szövetségesekben rejlik. Az erőben. - Tekintete rám siklott. - Hívtam őt. Hatástalanul. A csődület felmorajlott. - Ellenállt a hívásnak - folytatta Ethan emelt hangon, hogy túlkiabálja a vámpírokat. - Ellenállt a káprázatnak. Van ereje, barátaim, javára válik házunknak. Mert ő a miénk. Cadogan-vámpír! Harmadszor is libabőrös lettem. Visszanézett rám, finoman bólintott, én pedig térdre ereszkedtem előtte. Aztán előrelépett, és rám nézett. A szeme fényes, zöld üvegként ragyogott a hosszú, szőke pillák függönye alatt. Elérkezett az idő, hogy elkötelezzem magam a vámpírok szolgálatára, vagy visszalépjek. A Cadogan-házéra. Ethanére. - Merit, a Cadogan-ház aspiránsa, felesküszöl fivéreid és nővéreid színe előtt a Cadogan-házra, annak becsületére és urára? Őszintén esküszöl, hogy igaz és hű maradsz a Cadogan-házhoz és tagjaihoz minden mással szemben? Megesküszöl, hogy védelmezed testvéreid szabadságát? Nem vettem le róla a szemem, és egyetlen szóval elfogadtam az örökké tartó kötelezettséget.

- Igen. - Merit, a Cadogan-ház aspiránsa, esküszöl, hogy habozás nélkül állsz e ház és urának szolgálatára, és sem szóval, sem tettel soha nem ártasz a háznak, tagjainak és urának? Segítesz fenntartani és megvédelmezni minden élő és halott teremtmény ellenében, és ezt az ígéretet örömmel és szabad akaratodból teszed, s amíg élsz, betartod? Válaszra nyitottam a számat, de ő felhúzta a szemöldökét. - A halhatatlanság hosszú életet jelent, Merit, és örökre szóló ígéretet. Jól gondold meg a választ! - ígérem - vágtam rá habozás nélkül, miután már eldöntöttem, hogy lesz, ami lesz, Cadogan-vámpír vagyok. Ethan bólintott. - Úgy legyen! Joshua leánya, Charles szerette nagyapám nevére elmosolyodtam -, felajánlottad hűségedet és hitedet, mi pedig kegyeinkbe fogadunk. Elvette Maliktól az utolsó medált, hozzám hajolt, és a nyakam köré csatolta. Úgy véltem, a keze kissé elidőzött rajta, mielőtt hátrébb lépett, dc nem volt időm ezen tűnődni, mert a hangja máris betöltötte a báltermet. - Merit, Cadogan-aspiráns, ezennel kinevezlek... e ház Őrzőjévé! A tömeg felhördült. Ethan a reakciómat várva nézett le rám. Ujjaimmal ösztönösen a medált tapogatva azonnal meg is adtam, amire várt - kikerekedett szemmel, tátott szájjal bámultam fel rá. Megdöbbentem, részint azért,

mert tudtam, mit jelent Őrzőnek lenni, részint azért, mert annak nevezett ki. Mint Mallorynak egyszer elmagyaráztam, a házrendszer nagy részéhez hasonlóan az Őrző is feudális eredetű pozíció, amit nemigen használnak a mai házakban. Míg a Gárdakapitány, esetünkben Luc, a ház csekély testőrségének élén áll, az Őrző feladata a ház mint egész védelme. Őrzőként én lettem felelős a ház mint rendszer, s ami még fontosabb, mint szimbólum védelméért. Ahogy Mallory mondta, a márkát kellett védelmeznem. Mostantól becsületbeli üggyé vált a ház szolgálata, egyáltalán nem számított bármilyen fennálló bizalmatlanságom Ethannel szemben. Tulajdonképpen a lehető legfurfangosabb módon biztosította hűségemet a Cadogan-ház iránt - azt kaptam feladatomul, hogy védelmezzem. Zseniális volt. Tapsot érdemlő stratégia. Ethanhez méltó fogás, nem hiába volt olyan büszke a manővereire. Még mindig térden állva bámultam fel rá. - Ez jó húzás volt! Félig lehunyt szemmel mosolygott, és felém nyújtotta a kezét. Elfogadtam, és felálltam. - Mindazonáltal - villant meg a szeme - látjuk, milyen felfordulást vagy képes okozni. - Nem állt szándékomban felfordulást okozni. Nem tehetek róla, hogy... nem vagyok normális. Ethan elmosolyodott. - Normális vagy - felelte. - Csak egyedi. Es úgy vélem, tudunk alkalmazkodni ehhez a fejleményhez.

Szokatlan módon nem volt zsémbes, ezért azon tűnődtem, az eskütétellel talán fontos lépést tettem, hogy elnyerjem a bizalmát. Talán most, hogy hivatalosan is Cadogan- vámpír lettem - a Mester szabályainak és a Kánon részletes fegyelmi előírásainak és szankcióinak vettettem alá megengedhette magának, hogy bízzon bennem. De Ethan továbbra sem vette le rólam a szemét, az arcomat fürkészte. Mintha még mindig keresne valamit, várna valamire, úgyhogy tudtam, hiába tettem nagy lépést előre, még nem fejeztük be. - Mi az? - A hűségedet akarom. Összeráncoltam a homlokom, nem értettem. - Megkaptad. Épp most tettem le az esküt. Kettőt is. Megvédelek téged és a tieidet minden elevennel és holttal szemben. Még csak azt sem tudom, mit jelentsen ez utóbbi, mégis megfogadtam. Megrázta a fejét. - A többi ház is hallani fog az erődről, megtudják, milyen gyors és ügyes vagy. Megtudják, hogy ellen tudsz állni a káprázatnak. - Felvont szemöldökkel nézett rám, mire rá-jöttem, hogy megerősítést vár. Bólintottam. - Ha tudomást szereznek a származásodról, mások is próbára teszik majd a hűségedet, megkérdőjelezik az engedelmességedet. Kétségeik támadnak afelől, hogy hajlandó vagy-e alávetni magad a hatalmamnak. Tekintete felélénkült, szeme mélyebb árnyalatbanjátszott, a hideg, mély tenger zöldjében. - A többi ház tudomására akarom hozni, hogy az enyém vagy.

Most is hallottam hangjában a birtoklási vágy feszült felhangját, de tudtam, hogy nem személyes a dolog semmi köze sem volt hozzám, csak afeletti aggodalmát tükrözte, hogy egy másik ház magához csábíthat. Ethan senkivel sem akarta megosztani új játékszerét. Bár vonzódott is hozzám, elsősorban fegyver voltam, eszköz, titkos szerszám, melyet háza védelmére szerzett be. Vámpírjai védelmére. Ám nekem is megadta a magam fegyverét. Míg Cadogan- vámpírként az ő utasításainak engedelmeskedem - és míg nem tervezek ellenszegülni a hatalmának én vagyok a Cadogan-ház őrzője, nem Ethan Suliivan. A ház védelmének tervei érvényen kívül helyezték az engem illető személyes terveit. Ironikus módon, míg azon mesterkedett, hogy még jobban behálózzon, ő maga adta a kezembe függetlenségem kulcsát. - Lehet, hogy neked jólesne, ha mutogathatnál mondtam -, a Cadogannek viszont jobb, ha az erősségeimet nem dörgöljük a többi ház orra alá. Jobb lesz, ha titokban maradnak, te pedig hagyod, hadd végezzem a munkámat. Kevésbé ébresztek gyanakvást, ha nem tudják, mennyire vagyok erős, főként pedig, ha nem tudják, hogy némi immunitással rendelkezem a káprázattal szemben. A meglepetés a mi előnyünkre szolgál. - A hangom ellentmondást nem tűrően csengett, olyan stratégiát javasoltam, amelyről nem tudtam, hogy el fogja-e fogadni. Míg a válaszra vártam, hogy átgondolja, mit is mondtam, hozzátettem:

- Hacsak nem zászlóvivőnek szántál, és képességeimet valójában nem a ház védelmének szolgálatába akarod állítani. Ethan töprengő arccal rázta meg a fejét. - Nem. Valóban Őrző leszel. De akkor is meg fogják kérdőjelezni a hűségedet. Már elterjedt a mi kis... úgymond konfliktusaink híre. - Akkor viszont a szavam, hogy a Cadogan-házban minden rendben van, hogy, mondjuk úgy, elköteleztem magam a szolgálatodra, nem sokat fog érni. A tetteket méltányolják, Ethan, nem a szavakat. Láttam az elismerő fényt a szemében. - Jól mondod. - Tekintete a mögöttem álló tömegre siklott, ekkor ébredtem rá, hogy végig figyeltek minket párbeszédünk alatt. Fura látvány lehetett, ahogy ott álltunk vámpírok tucatjainak figyelme közepette. - Folytassuk inkább holnap ezt a beszélgetést, Őrző! Megjegyeztem magamban, hogy úgy látszik, a vezetéknevemről is lemondhatok az új rang javára, de engedelmesen bólintottam. Intésére elfoglaltam a helyem a Cadogan- ház tizenkettedik újoncaként a sorban, közvetlenül Amber orra elé állva. Magamon éreztem a pillantását, de igyekeztem nyílt tekintettel elnézni mellette, és az előttünk állókra meredtem. Gyanakvó pillantásaik semmivel sem voltak jobbak, de legalább némileg kevesebben bámultak rám féltékenységgel Ethan döntése miatt. Ethan most a tömeg felé fordult. - Barátaim, miután tanúi voltunk tizenkét új tagunk eskütételének, az új hajnal felé már nagyobb, erősebb, ellenségeivel szemben biztonságosabb házként

indulhatunk! Kérlek, fogadjátok tárt karokkal új testvéreiteket. Egy vámpírférfi a tömegből bekiabált: - Tárt karokkal, remek! Csak a hálószobát ne felejtse senki bezárni! Ethan együtt nevetett a többiekkel. - Ezzel a tiszteletlen végszóval ezennel lezárom a kommendációt, és mindenkinek jó éjszakát kívánok! Távozhattok! A tömeg egyhangú „Köszönjük, Nagyúr! "-ral felelt, a vámpírok rendezett sorai pedig felbomlottak, és csoportokba verődtek. A balomon álló nők boldogan visítoztak, és ölelgetni kezdték egymást, nyilván az nyűgözte le őket eny- nyire, hogy végre felvételt nyertek a házba. Nekem nem volt kedvem csatlakozni az ünnepléshez - végül is nem tartoztam közéjük -, inkább visszapillantottam Ethanre. Újra felöltötte a „kalózkapitány a legénységet szemrevételezi" pózt, és azon tűnődtem, vajon ő is ugyanúgy kívülállónak érzi-e magát most - a Cadogan tagja, de mivel ura is, nem igazán tartozik közéjük. Visszafordultam hozzá, most már tudtam, hogy hányadán állok vele, de egyvalamivel kapcsolatban még meg kellett nyugtatnom magam. - Ethan! Szemét le sem véve a tömegről kérdezte: - Hm? - Mit gondolsz a Medvékről? Szőke szemöldökét kérdőn felvonva pillantott rám. - Nagy testű, barna, téli álmot alvó ragadozók?

Már nyitottam a számat, hogy tisztázzam a dolgot, de rájöttem, hogy eleget tudtam meg a válaszból. - Mindegy - mondtam, és elvegyültem a tömegben. Az új vámpírok közvetlenül a bálterem előtt verődtek ösz- sze, vigyorogva, nevetgélve, vállveregetve idézték fel a ceremóniát, és diadalmasan ölelgették egymást. Csak néztem az ünneplőket, nem voltam biztos benne, hogy örülnének, ha csatlakoznék hozzájuk. Valaki a hátamba bökött. Megfordultam, és Lindsey-t találtam ott, aki egy rakás iratrendezőt és vastag papírmappát nyújtott felém, a tetején lévőben valami nagyon dudorodott. Átvettem a legalább ötkilónyi anyagot, és kérdőn néztem rá. - A papírmunka - magyarázta. - Biztosítási űrlapok, házirend, minden földi jó. Van egy weboldalunk is. Luc biztonsági protokolljait a biztonsági részlegben találod. Amint módod lesz rá, jelentkezz be, és fusd át. Egy-két héten belül ismerned kell őket. Ott van benne a csipogód is. Mindig legyen nálad, kivétel nélkül. Ha zuhanyozni mész, vidd magaddal a fürdőszobába. Luc elvárja, hogy a biztonságiak közül mindenki huszonnégy órán át elérhető legyen, a hét minden napján. És ez még a magasságos Őrzőre is vonatkozik! Nagy mosolygások közepette sikerült rákérdeznem: - És rád is? Bólintott. - Testőr vagyok - bökött meg a csípőjével. - Vagyis most, hogy Őrző lettél, rengeteget fogunk találkozni. Történelmi lépés volt! Kérdezhetek valamit?

Ösztönösen körülnéztem, hogy elég távol vagyunk-e a többi vámpírtól, nehogy véletlenül államtitkokat adjak ki, ha őszintén válaszolok. Az újonnan avatottak mintha az ünneplést tervezgették volna, úgyhogy gondoltam, felőlük biztonságban vagyok - Kérdezz csak! Lindsey félrebillentette a fejét. - Lefeküdtél Ethannel? Miért kérdezgeti mindenki ezt egyfolytában? - Nem. Nem! Egyáltalán nem. Nem. Valószínűleg már az első nemmel is megfeleltem a kérdésre, de mintha nem tudtam volna abbahagyni. Talán túlságosan is tiltakoztam? - Ó, csak azért, mert... - Csak miért? Vállon veregetett. - Ne kapd fel a vizet! Nem akarom a vívóterem padlójához szögezve végezni. Felvontam a szemöldököm, de csak vigyorgott. Kezdtem megkedvelni ezt a lányt. - Csak úgy tűnt, hogy van köztetek valami - vont vállat. - Nekem így is, úgy is mindegy. Állati jó pasi. - Lindsey érdeklődő pillantást vetett hátra, a bálterem nyitott ajtaja felé, épp időben, hogy láthassa a kiballagó Ethant, aki éppen Malikkal merült beszélgetésbe. - Magas, szőke, a teste, mint egy istené. - És az egója is - tettem hozzá, és néztem, ahogy elmennek az újoncok mellett a lépcső felé. Ethan nyilván eleget játszotta a mindenki iránt érdeklődő mestert, és most újra hűvös, távolságtartó énjét veszi fel. - De azért jól néz ki.

Lindsey felkacagott, miközben imádnivalóan horkantott hozzá. - Tudtam, hogy odavagy érte. Elolvadsz, ha a közeledben van. - Nem olvadok el - méltatlankodtam. - De a szemed ezüstös lesz. Némi hallgatás után elismertem: - De nem mindig. Lindsey vihogott, ezúttal kissé gonoszkodó hangon. - Felhúztad magad, édesem. - Nem húztam fel magam. Nem beszélhetnénk valami másról? - Lindsey már nyitotta a száját, de megelőztem. - Valami másról, aminek semmi köze hozzám meg fiúkhoz a vámpírfajtából. - Mikor Lindsey újra szólásra nyitotta, majd mégis becsukta a száját, örültem, hogy én léptem fel tárna- dólag. De mielőtt kellemesebb témára válthattunk volna, valaki megérintette a könyököm. - Gyere velünk! Felnéztem, és az egyik új vámpírt pillantottam meg az oldalamon, de először nem jutott eszembe a neve. Elég magas, fiatal, göndör, rövidre nyírt, barna hajú fiú, a maga keleti parti kékvérű módján egészen helyes. Connor - így hívták. - Hogyan? - kérdeztem. - Ünnepelni megyünk - biccentett az újoncok felé, akik egy csapatban vonultak lefelé a lépcsőn. - Velünk kell jönnöd! Már nyitottam a számat, hogy bizonytalan „nem tudómmal" feleljek, ami kellőképpen rávilágít, hogy

tudom, nem tartozom igazán közéjük. De azonnal leintett. - Nem fogadok el nemleges választ. Flivatalosan ez az első éjszakánk Cadogan-vámpírként. A Temple Barba megyünk ünnepelni. Tizenketten vagyunk, nem lenne jó, ha csak tizenegyen jelennénk meg. Nem úgy gondolod? - villantott egy elbűvölő mosolyt Lindsey felé. - Határozottan - helyeselt Lindsey, és belém karolt. - A bárban találkozunk. Connor megint rám nézett, és kisfiúsán elvigyorodott. - Király! Akkor ott találkozunk. Addigra rendelek italt is. - Hátrébb lépett, csípőre tette a kezét, és végigmért. Gin tonikkal? Bólintottam. - Tudtam! Láttam rajtad, hogy gin-tonikos lány vagy. Várunk! - mondta, és megpöckölte az állam alját. Vállára vetette a zakóját, lekocogott a lépcsőn, és eltűnt szem elől. Lindsey hallhatóan felsóhajtott. - Olyan édes! - Még gyerek. - Nem a korára értettem, úgy huszonöthuszonhat lehetett. De benne is megvolt az a jómódból fakadó optimizmus, mint azoknak a srácoknak a többségében, akikkel együtt nőttem fel. Én túl cinikus voltam ehhez. Inkább az elcsigázott, némileg kiábrándult srácot választottam volna. - Kissé el van kényeztetve - ismerte be Lindsey, amivel fején találta a szöget. - De attól még meghívhat minket pár italra. - Előrébb lépett, és megrángatta a karom. Gyerünk! Menjünk, és pár órára játsszuk el, hogy a

vámpírlét csak bulizásból meg szép ruhákból áll, és abból, hogy örökre huszonöt évesek maradunk. Lekocogtunk a lépcsőn, és elsétáltunk a szalon mellett, ahol Malik és Ethan még mindig tárgyaltak. Ethan honi lokráncolva, csípőre tett kézzel figyelt Malikra, aki szemlátomást éppen valamit nagyon magyarázott. Megálltunk Lindsey-vel az ajtóban, figyeltük, ahogy Ethan megrázza a fejét, és közli utasításait Malikkal, aki engedelmesen bólogatott, majd beütött valamit a palmtopjába. - Gyerünk, hölgyek! Vár az alkohol! Ethan tekintete előbb Connorra, Lindsey-re, majd rám vándorolt, arca kifejezéstelenné vált. Holnap. Az irodámban. Épphogy véget ért a szertartás, és máris a telepatikus csatornát használja, amit csak az imént nyitott meg kettőnk között. - Gyere már, Merit! - vonszolt el Lindsey. Visszabólintottam Ethannek, és hagytam, hogy a lány magával vigyen. A Temple Bar Wrigleyville egyik zugába préselt keskeny épület volt. A Cadogan-ház tulajdonában állt, és telerakták Cubs-relikviákkal. A baseballidényben gyilkos forgalmat bonyolított - szó szerint. Kicsivel éjfél után érkeztünk, a bár már tele volt. Vámpírok és (az őket körülvevő ragadozók iránt nyilván közönyös) emberek vegyesen töltötték meg a keskeny helyiséget, amelynek egyik oldalát relikviákkal teli bár, a másikat egy sor boksz és asztal szegélyezte. Hátuljába kisebb galériát emeltek, ahonnan egy maroknyi vendég jól ráláthatott a bárra és természetfeletti kuncsaftjaira.

Connort és a többi újoncot az ülőhelyek szélénél, egy hosszú, keskeny asztal körül pillantottuk meg, itallal a kezükben. - Merit! - kiáltott rám Connor, miután elkapta a pillantásomat, és átnyomakodott hozzánk a tömegen. Már attól féltem, cserbenhagysz minket! Magyarázkodni kezdtem, hogy csak percekkel korábban váltunk el egymástól, de Lindsey az oldalamba könyökölt. Szúrós pillantást vetettem rá, mielőtt visszamosolyogtam volna Connorra. - Megcsináltuk! - mondtam könnyedén, és elvettem tőle a felém nyújtott gin-tonikot. Ugyanígy tett Lindsey is, aki azonnal lehúzta a pohár széléről a citromkarikát, és jól meghúzta az italát. Elfolytottam egy mosolyt, úgy gondoltam, nyilván nagy szüksége van némi folyékony türelemre, hogy végig bírja az éjszakát a vámpírbébikkel. Közben az jutott eszembe, hogy ha Catcher testiszellemi erőimmel kapcsolatos elmélete igaz, vajon nem tudnék-e ugyanúgy telepatikus kapcsolatot létesíteni Lindsey-vel, ahogy Ethan tette velem. Rámeredtem, próbáltam megszólítani, mentális csatornát alkotni kettőnk között, de csak any- nyit értem el vele, hogy kezdett megfájdulni a fejem, Lindsey pedig furcsa pillantást vetett rám. - Mit bámulsz? - kérdezte. - Hogy csinálja Ethan azt a telepatikus izét? kérdeztem, miközben Connor nyomába eredtünk a tömegen át a többi újonc felé, gondosan a magasba emelve italunkat, nehogy a többiek nyakába öntsük.

- Nem tudom, pontosan hogy működik - felelte ha erre vagy kíváncsi. Ez a mesterek dolga. Azokkal létesítenek kapcsolatot, akiket ők változtattak át. Utat vágtunk a jól öltözött alakok erdejében, és végül előbukkantunk a hosszú, magas asztal végén. Az összegyűlt vámpírok - a bárszékeken macskamód kuporgó nők és a köztük őgyelgő férfiak - azonnal elhallgattak. - Srácok - jelentette be Connor a viszonylagos csendben -, bemutatom nektek a Cadogan-ház Őrzőjét! - Rám emelte a poharát. - Merit, a testvéreid! Mindannyian rám meredtek, végigmértek, felbecsültek és kételkedtek. Ítéletükre várva emeltem poharam, és óvatosan elmosolyodtam. - Sziasztok! Egy fényes fekete kontyos nő a mellette ülő szőkére sandított, és rám mosolygott. - Örülök, hogy megismerhetlek, Merit. Nagyon impozáns voltál. Tökéletesen artikulált, szavai precízen csengtek, szűk, fekete blézere mélyen, kifutóra illő V alakban volt kivágva. Halványan ismerősnek tűnt, beletelt egy-két pillanatba, mire rájöttem, hogy azelőtt is láttam már sőt ismertem. Christine Dupree volt az, Chicago egyik legközismertebb és leghírhedtebb védőügyvédjének, Dash Dupreenek a lánya. Apáink barátságban álltak egymással, és sok-sok évvel azelőtt mutattak be minket egymásnak egy magániskola fogadásán, ahová az apám be akart íratni. Könyörögtem, hogy hadd maradjak az államiban, és végül megadta magát... a könyörgésemnek, és annak, amit ő kétnapos

éhségsztrájknak hitt. (Nem említettem neki a titkos csokiskeksz-készletet, amit nagyapám segített becsempészni a szobámba.) - Már találkoztunk, Christine. Ismered az apámat. Töprengeni kezdett, összehúzta finoman ívelt szemöldökét, de aztán mosolyra húzódott az ajka. - Istenem! Te az a Merit vagy! Joshua lánya. Hát persze! - A körülötte ülő lányokhoz fordult, akik élénk kíváncsisággal figyeltek minket, és elmagyarázta, honnan ismerjük egy-mást. - Istenem, ülj már le! mondta, és Warner újoncot a mögöttünk lévő asztal egyik üres széke felé intette. - Hozz neki egy széket, Warner! Warner készségesen odahúzta a széket, és hajbókolva felkínálta nekem. - Hölgyem! Leülni vagy nem leülni? Visszapillantottam Lindsey-re, aki élénk társalgásba merült Connorral, csillogó szemmel nevetett épp valamin. Úgy láttam, jól érzi magát, úgyhogy helyet foglaltam, és nekiláttam az ismerkedésnek. Órákig beszélgettem a Cadogan legújabb vámpírjaival. Ki-ki elmondta, miért döntött úgy, hogy vámpír lesz, és az okok meglepően változatosnak bizonyultak betegség, nemesség, halhatatlanság, családi kapcsolatok (Michael egyik szépapja, aki egy csatározó házak közti párbajban esett el, szintén Cadogan-vámpír volt), karrier. Én is elmondtam a magam történetét, persze átalakulásom kínos részleteit kihagytam, és éreztem, hogy közben leomlik köztünk a fal. Az különösen lenyűgözte őket, hogy kihívtam Ethant, addig

ismételtették velem a sztorit, míg minden részletét ki nem vesézték. Mint tájékoztattak, Ethan közismerten remek harcos, szinte veretlen más vámpírokkal szemben. Mókásnak találták, hogy kihívást intéztem vele szemben, az pedig, hogy álltam a sarat, mély benyomást tett rájuk. Őszintén meglepett a reakciójuk Nem az, hogy érdekelte őket a történetem, hanem az, hogy meghallgattak annak ellenére, hogy akaratomon kívül is felfordulást okoztam a kommendációjukon. Haragra vagy sznob elutasításra számítottam, nem megértésre. Kora hajnalig sztorizgattunk, míg a vendégek nagy része el nem szivárgott a bárból, és amíg Sean és Colin a két csapos, szintén Cadogan-vámpírok - vidáman ki nem tették a szűrünket. Mindannyian a kocsikhoz sétáltunk, Lindsey-t visszavittem a Cadogan-házba. Az út során végig azon tanakodott, milyen előnyei vannak, ha az ember egy vámpírbébivel randevúzik. Az éjszaka végén, percekkel pirkadat előtt szálltam ki a kocsiból, és hangosan felnevettem, amikor megláttam az ajtó fölé kiakasztott óriási transzparenst. Fekete műanyaglap volt, melyen hatalmas, fehér betűkkel a következő állt: NA, KI AZ, AKI MEGCSINÁLTA? Koponya és keresztbe tett lábszárcsontok díszítették az egyik szélét, a másikra képregény stílusú sírköveket rajzoltak. Vihogva találgattam, ki lehetett a tettes. Az őrök arca ugyanolyan kifejezéstelen maradt, mint mindig. Ők nyilván nem értékelték a viccet. Elmentem közöttük, kinyitottam az ajtót, beléptem, és bezártam. A csendes nappaliban, az ajtó melletti asztalkán egy üzenet várt.

Merit, Gratulálok a vámpírok gólyabáljához! Remélem, jól érezted magad, és megmondtad Darth Sullivannek, hogy nyalja ki! Ja, és hogy tetszett a transzparens? Nem egészen olyan lett, mint akartam, de a sírkövek jól sikerültek. Nem is találhattam volna jobb ajándékot egy új halálra születettnek. Puszi! M. Mallory kézírása alá egy másik üzenetet is kapartak: A transzparens az ő ötlete volt! C. B. Mosolyogva dugtam zsebre a levélkét, megtapogattam a nyakamban függő medált, és ahogy a nap első sugarai megjelentek a horizonton, felmentem a szobámba, és bebújtam az ágyamba. 11. FEJEZET JÓ TANÁCS ÜGYVÉDEKNEK ÉS VÁMPÍROKNAK: SOSE KÉRDEZZ OLYAT? AMIRE NEM TUDOD MAGAD IS A VÁLASZT onszold ki a segged az ágyból! Két éjszaka egymás után? Nyöszörögve húztam a párnát a fejemre. - Aludni akarok! Lekapták rólam a párnát, mobiltelefont nyomtak a fülemhez, amiből valaki épp azt üvöltötte: - Vonszold ki a segged az ágyból, Őrző, és rohadtul siess a házba! Nem tudom, miféle kellemes kis munkára számítottál, de nálunk meg szokás dolgozni a fizetésünkért! Tizenöt perced van! Hirtelen magamhoz tértem, rájöttem, hogy ki van a vonal túlsó végén, kikaptam a telefont Mallory kezéből,

és addig tusakodtam a párnákkal és takarókkal, míg fel nem ültem. - Luc, nem érek oda tizenöt perc alatt. Csikorgós nevetés hangzott fel. - Akkor tanulj meg repülni, Csingiling, és vonszold ide azt a csinos seggedet! - Egy kattanással befejezte a hívást, én az ágyra dobtam a mobilt, és felugrottam. - Nagyon sietsz? Káromkodtam, mint egy szabadságos matróz, és áttúrtam a szekrényemet. - Késésben vagyok - lihegtem. - A vámpírok a házban már így is hülyének néznek. Most meg én leszek a kényes kis hercegnő, aki nem képes időben beérni dolgozni. Nem tudtam, hogy már alkonyhasadtakor ott kell lennem! Mai szinte idegesítően nyugodt hangon szólalt meg. - Nézd meg az ajtót, édesem! V - Most nincs időm fejtörőkre, Mai. Sietek. - Felkaptam egy hosszú ujjú pólót, aztán még egyet, meg még egyet, de semmit sem találtam, amit a Cadogan-vámpírok egy kicsit is megfelelőnek találhattak volna. - Az ajtót, Merit! Morogva fordultam el a szekrénytől, és az ajtóra néztem. Ott lógott rajta egy rövid ujjú, fekete felső meg egy bő szárú, szürke szövetnadrág, alján hajtókával. Előtte a földön egy pár fekete, magas sarkú, pántos cipő. Egyszerű és elegáns összeállítás volt, a tűsarkúval pedig még szexi is. Malloryra meredtem. - Mi ez? - Ajándék. Az első napra a munkában.

Elfutotta a könny a szemem, meg is töröltem hosszú ujjú alvós pólóm ujjával. - Igazán remekül gondoskodsz rólam. Felsóhajtott, hozzám lépett, és átölelt. - Az agyad nyolc napja ment szabadságra. Tíz napot kap. Gondolom, addigra megszokod. - Kisimította a hajam az arcomból, és megcibált egy tincset. - Hiányzik már az agyas Merit! Bűntudatosan mosolyogtam. - Nekem is. Bólintott. - Akkor jó. Megyek, és szerzek neked egy fekete kosztümöt. Mivel mindjárt itt a szülinapod, ragaszkodom hozzá, hogy ez legyen az ajándékod. A következő héten volt a huszonnyolcadik születésnapom. Bár nagyra értékeltem a figyelmességet, nem igazán voltam oda a leendő ajándékért. - Nem akarok finnyáskodni, Mai, de nem kaphatnék valami olyan ajándékot, aminek nincs köze Ethan Sullivan- hez? - Van jelenleg bármi is az életedben, aminek nincs köze Ethan Sullivanhez? Hm. Van benne valami. - Na, eleget húztad az időt! Gyerünk zuhanyozni, húzd fel a csini ruhád, és menj őrzősködni! Szalutáltam, és követtem a parancsot. Húsz percbe telt, míg felöltöztem, és úgy-ahogy rendbe szedtem magam. Magas lófarokba fogtam a hajam, kikeféltem a frufrum, belebújtam az új ruhákba, becsatoltam a tízcentis sarkú, pántos cipő parányi kapcsait, fogtam a fekete válltáskámat, és felcsatoltam a

csipogót. Még további jó pár perc kellett, míg odaértem a Cadogan-házhoz. Amint a kapu közelébe értem, gyorsan leparkoltam, és végigügettem a tűsarkúban micsoda látvány lehetett! - a járdán. Mire végül felszaladtam a bejárat lépcsőjén, és benyitottam, a ház üres és néma volt. Gondoltam, a vámpírok már mind odafönt foglalatoskodnak, elfoglalták helyüket, és a Cadogan-ügynek szentelik magukat. Bekukkantottam az első szalonba, senkit sem láttam, úgyhogy elindultam a másik felé. Ott sem volt egy szál vámpír sem. - Keresel valakit? Ilyen az én formám. Próbáltam jámboran bánatos kifejezést erőltetni az arcomra, és megpördültem, hogy Ethanre nézzek. Cseppet sem meglepően feketében volt - fehér ing, sötét öltöny, nyakkendő nélkül. Karba font kézzel állt az ajtóban, a haját a tarkóján összefogta. - Elkéstem - hangzott a vallomásom. Felvonta a szemöldökét, és a szája szeglete majdnem, de csak majdnem, derűsen felhúzódott. - A legelső napodon? Meg vagyok döbbenve. Úgy képzeltem, te leszel a legmegbízhatóbb alkalmazottunk, akire mindig lehet számítani. Elmentem mellette, és kilestem az egyik ajtón. Újabb, szintén üres folyosóra nyílt. - En pedig fogadok, hogy nem mindennapi szellemességed miatt tettek meg e ház urává. Megálltam, és csípőre tett kézzel felé fordultam. - Iiol találom Lucöt? - Kérlek? - Mit kérsz?

- Csak arra utaltam, hogy némi tiszteletet illene mutatni a munkaadód iránt - felelte Ethan megrovóan. - Aki pedig te lennél? Válasz helyett csak a szemöldökét húzta fel. - Az a helyzet - mutattam rá -, hogy mivel az én feladatom gondoskodni a ház biztonságáról, nekem is van némi hatalmam fölötted. Ethan csípőre vágta a kezét. Némileg fenyegető volt a póz, a hangja nemkülönben. - Csak amennyiben úgy viselkednék, hogy azzal veszélybe sodornám a házat. És nem fogom. - De láthatod, milyen elszánt vagyok, nem igaz? Csak nézett. - Mindig ilyen féktelen vagy? - Nem vagyok féktelen. Makacs vagyok, az vitathatatlan. És ne kezdd, hogy megint bajt keverek. Csak kérdeztem valamit. - Bajt keversz, amint felébredsz. Ami azt illeti... elkéstél. - És újra bezárult a kör. Szóval hol van Luc? - Mindkét szemöldökét felvonta, mire felsóhajtottam. - Te jó ég, és még rám mondod, hogy makacs vagyok. Suliivan, kérlek, megmondanád, hol van Luc? Várt, zsebre dugta a kezét, de végül sikerült olyan választ adnia, amiben semmiféle jellememet illető kritika nem volt. - A műveleti szobában. Az alagsorban jobbra. Balra az első ajtó, még a vívóterem előtt. Iia hirtelen vámpírok tömegében találnád magad, akik mind jó modorra akarnak tanítani, ami nyilvánvalóan olyannyira hiányzik belőled, akkor valószínűleg túlmentél.

Finoman megfogtam a blúzom alját, és kokettálva verdesve a pilláimmal pukedliztem előtte. - Köszönöm, Nagyúr - mondtam hálatelt hódolattal. - Még mindig nem Cadogan-módra öltöztél fel, ugye tudod? Elkomorodtam, elöntött a lehangoló tudat, hogy hiába próbálkoztam játszani a Cadogan-vámpírt, megint nem sikerült. Lehetek-e egyáltalán elég jó Ethan szemében valaha? Kételkedtem, de mosolyt erőltettem az arcomra, és pimaszul visszavágtam: - Azt kellett volna látnod, amit először akartam felvenni. Ethan lemondóan nézett rám. - Láss munkához, Őrző, de mielőtt elmész, keress meg. Tájékozódni szeretnék a gyilkosságok vizsgálatáról. Bólintottam. Nehéz ironikusnak lenni, ha sorozatos gyilkosságokról van szó. - Hogyne. Ethan még egyszer végigmért, aztán sarkon fordult, és kisétált. Még akkor is hűlt helyére szegeztem a tekintetem, miután már elment. Arra vártam, hogy visszadugja a fejét, és még valami utolsó, gúnyos megjegyzést tesz. De csend borult a házra, nyilván megelégedett ennyivel, és nem akarta folytatni a csatározást. Megkönnyebbülve mentem le a lépcsőn, és jobbra fordultam. Az ajtó, amiről beszélt, csukva állt. Bekopogtam, hallottam, hogy kiszólnak, mire benyitottam, és beléptem. Mintha egy film díszletei közé csöppentem volna. A terem ugyanolyan szépen volt berendezve, mint a Cadogan- ház felső szintjei, pasztellszínekkel és ízléses bútorokkal, de elárasztotta a technika - monitorok,

számítógépek, nyomtatók mindenütt. A téglalap alakú helyiség két végét komputerek hosszú sora és drágának tűnő felszerelések szegélyezték, felettük a biztonsági kamerák képernyői. A monitorokon a Cadogan-birtok területének fekete-fehér képei villództak. A terem közepén ovális tárgyalóasztal állt, körülötte egy maroknyi vámpír - Luc és Lindsey is köztük volt. Az asztal mögötti hosszú falon két méter széles képernyőt láttam, amelyre egy barna hajú lányról készült képsorozatot vetítettek. Rólam. Tátott szájjal bámultam a képre, amelyen épp halványrózsaszín dresszben, zizegős, combig érő szoknyában, fejem fölé ívelt karral táncoltam át egy színpadon. Kattanás hallatszott, és váltott a kép. A főiskolán voltam épp, a New York-i Egyetem pólójában. Katt. Egy könyvtári asztalnál ültem, és épp a hajamat tűrtem a fülem mögé, miközben révetegen elmerültem egy nyitott könyvben. A képet még érintetlenül hagyta a vámpíros csillogás - farmerben, keresztbe tett lábbal ültem a kényelmes széken, hajam rendetlen csomóba fogva, az orromon retro-punk szemüveg, a lábamon Converse cipő. Félrebillentett fejjel sikerült elolvasnom a könyv címét. - Canterbury mesék - jelentettem be fennhangon. Minden fej felém fordult, amint bizonytalan lábakon álltam az ajtóban. - Épp órára készültem, ha valakit érdekelne. Az asztalfőn ülő Luc megérintette az asztal lapjába épített képernyőt, mire a képek eltűntek, és a Cadogan-

embléma váltotta fel őket. Ma is cowboyosan festett borzas, szőke haja a fakó, hosszú ujjú farmering gallérját verdeste, farmert és csizmát viselt, ami azért volt jól látható, mert lábát keresztbe téve feltette az asztalra. Ő volt az egyetlen farmeros a teremben. A többiek mind az előírásos feketét viselték, testre feszülő felsőket és ingeket, amelyben az őrök feltehetően kényelmesebben végezhették munkájukat, mint a szokásos merev holmikban. - Háttérkutatást végeztek? - érdeklődtem. - Elámulnál, mennyi mindent találhatsz a weben egy hét alatt - felelte Luc -, és a biztonságiak mindig ellenőrzik az új biztonságiakat. - A Lindsey melletti székre intett, egy vámpírnővel szemközt, akit nem ismertem, magas, vagány, vörös lány volt, legfeljebb huszonkét évesen változhatott át. A lány rám vigyorgott. - Tedd már le a segged! - szólt Luc. - Elég soká tartott az is, hogy ideérj. Tényleg fontolóra kellene venned, hogy beköltözz a házba. Komoran a többi őrre mosolyogtam, akik közül Lindsey-t kivéve egyetlenegyet sem találtam ismerősnek, és elfoglaltam a felkínált széket. - Nem tudom elképzelni, hogy jó ötlet lenne - próbáltam könnyed hangot megütni. - Ethan felhúzna, én meg álmában ledöfném egy karóval. Azt pedig senki sem szeretné. - Legkevésbé Ethan - gesztikulált Lindsey egy szárított marhahússzeletre emlékeztető valamivel. - Ez nemes lélekre vall, Merit. - Kösz - mosolyogtam rá.

- Mielőtt egyesek félbeszakítottak - pillantott rám Luc neheztelően, amivel egyértelművé tette, kire gondol -, épp azt fejtegettem a csapatnak, hogy kikérdezlek a C41-es protokollból, és ha még nem fogtad fel a C-41 négy alapelemét, egyhamar Ethan irodájában találod magad, majd neki magyarázkodhatsz, miért töltötted az éjszakát bulizással a vámpírbébikkel, amikor a házad biztonságának megőrzésére kellett volna készülnöd. Luc a szemembe nézett. - Felteszem, tegnap éjjel átnézted a webet, és ismertetni tudod a C-41 alapelemeit? Próbáltam legyűrni a növekvő pánikot. Mintha rémálomban jártam volna - abban a fajtában, amikor az ember nem készül fel a vizsgára, és teljesen pucéran jelenik meg. Hiába öltöztem fel szépen, akkor is megszégyenítenek egy csapat testőr előtt. Akár ki is hagyhattam volna a kiöltözést. Már nyitottam a számat, hogy kipréseljek valami válaszfélét - elnézést kérjek, vagy kifundáljak pár béna mondatot a ház biztonságának fontosságáról ezekben az időkben, amikor a szövetségesek csatároznak (és Ethan még azt mondta, hogy sosem figyelek oda!) - amikor Lucöt egyenesen képen találta egy repülő marhahússzelet. Lindsey horkantva vihogott, és csaknem leesett a székről, épphogy sikerült megtartania magát és az ölében heverő, gigászi marhahúsos műanyag dobozt. Luc egy olyan ember hidegvérével hámozta le ingéről a húsdarabot, mint aki hozzászokott, hogy szárított marhával dobálják, felemelte, és tekintetével majd' felnyársalta Lindsey-t.

- Mi van? - kérdezte Lindsey. - Csak nem gondolod, hogy hagyom, hogy itt ülj, és összevissza szekáld! Rám nézett. - Csak szívat. Nincs semmiféle C-41-es protokoll. - A dobozába nyúlt, kivett egy hosszú hússzeletet, és a végét rágcsálva Luchöz fordult. Akkora rohadék vagy! - Te pedig ki vagy rúgva. Nem vagyok - tátogta felém Lindsey a fejét rázva. Felém kínálta a dobozt. - Húst? Soha nem voltam oda a szárított húsért, de ellenállhatatlan nassolási kényszerem támadt. Belenyúltam, kivettem két rudat, és azonnal csócsálni kezdtem. A vámpírlét egyik furcsasága: nem is érzed éhesnek magad, de amint étel közelébe kerülsz, azonnal megkívánod. Luc morgott a kaja miatt, de végül lekapta a lábát az asztalról, a doboz felé intett, és mikor Lindsey odakínálta, magának is kivett egy szeletet. Belemart az egyik végébe, aztán megszólalt. - Srácok, miután bajkeverőnk végre méltóztatott csatlakozni hozzánk, mi lenne, ha bemutatkoznátok neki? - A mellére tette a kezét. - Én Luc vagyok. Azért vagyok itt, hogy parancsokat adjak neked. Ha megkérdőjelezed ezeket a parancsokat, hamar a földön találod a segged - mosolygott vészjóslóan. - Van kérdésed, bébi? Megráztam a fejem. - Nem, elég lesz. - Helyes. Peter, te jössz!

Peter úgy száznyolcvan centi magas volt, vékony alkatú, barna haja a fülét takarta. Szürke pulóvert, farmert és bakancsot viselt. Valószínűleg a harmincas évei elején járhatott átváltozásakor, és a jólét gondtalansága áradt belőle, ami az újonnan avatottakra emlékeztetett. De míg őket bevonta a naiv optimizmus máza, Peterről egy olyan ember fáradtsága sugárzott, aki túl sokat látott az életben. - Peter vagyok. Harminchét-harmincnyolc éve vagyok itt. - Peter lakonikus - jegyezte meg Luc, és a következő őrre biccentett. - Juliét! Juliét volt a manószerű vörös. - Juliét. Nyolcvanhat éves vagyok, ebből ötvennégy éve Cadogan. A Taylorban avattak, átjöttem. Örülök, hogy megismerhetlek, Merit. - Te jössz, Kel! - Kelley vagyok - szólalt meg a jobbomon ülő nő. Fekete haja hosszú volt és egyenes, szája tökéletesen ívelt, bőre makulátlan fehér, a szeme kissé mandulavágású. - Kétszáz-tizennégy éves vagyok. Peter Cadogan változtatott át, még mielőtt megalakult volna a ház. Mikor őt megölték, Ethan mellett maradtam. Te leszel az Őrző? Mást nem tehettem, csak bólintottam, mivel a hangja nem tűrt ellentmondást. Sűrű, erőteljes, csaknem vastagon agresszív energia vette körül. Ennek ellenére karcsú és törékeny volt, valószínűleg csalóka módon ártalmatlannak tűnhetett az átlagember szemében. - És végül, de vitathatatlanul utolsósorban, itt van Lindsey - nézett rá dölyfösen.

Lindsey csak legyintett. - Tudod, ki vagyok. Ha érdekel, száztizenöt éves vagyok, eredetileg Iowából származom, de New Yorkban éltem... éljen a Yankees! Tegnap éjjel túl sokat ittam, és most hasogat a fejem, de kisajtoltam vagy egy pintet egy zöldfülűből. Elvigyorodtam, de Luc felől mély mordulást hallottam. Csak nem viszonzatlan érzelmekről van itt szó? - Tégy egy szívességet, és kímélj meg minket a véres részletektől, Linds! Lindsey somolygott, aztán rám villantott egy mosolyt. - Én vagyok itt a telepata. Luc csettintett az ujjával. - Na persze. Tudtam, hogy nem ok nélkül tart téged. Mindenkinek megvan a maga specialitása, Peternek kapcsolatai vannak, Juliét agyafúrt. Adatokat gyűjt. Nyilván titokban, gondoltam. - Kelley a mi műszaki és számítógépes zsenink. Mikor végül felém fordult, mindenki követte a példáját. Ott ültem, miközben a többiek számítgató, méricskélő pillantással vizslattak, valószínűleg az erősségeimet és gyenge pontjaimat próbálták kideríteni, képességeimet és a bennem rejlő lehetőségeket. - Gyors vagyok és erős - kezdtem bele. - Nem tudom, mire megyek másokkal szemben, de amint valószínűleg hallottátok, egy kicsit legalább megdolgoztattam Ethant, úgyhogy tudjátok, pár naposan mire vagyok képes. Azóta Catcher Bell-lel edzem, tőle tanulom a fogásokat és a vívást, és fejlődöm. Úgy tűnik, van némi ellenálló képességem a káprázattal szemben, de más mentális képességem nincs. Legalábbis egyelőre.

Kelley nagy borostyánszemét rám emelte, és megszólalt. - Azt hiszem, akkor te harcos vagy. - Én pedig a rettenthetetlen vezér vagyok - szólalt meg Luc -, én próbálom ráncba szedni ezt a szedett-vedett vámpírnépséget, hogy együtt valami nagyobbá váljanak, mint tagjaik összessége. Úgy szeretek gondolni erre, mint... - Főnök, már köztünk van. Nem kell neki toborzóbeszéd - vonta fel a szemöldökét Peter. - Na jó - bólintott Luc. - Na jó. Nos, hatunkon kívül velünk vannak még a nappali őrök is, a kapunál álló fickók. Az RDI alkalmazásában állnak, az a külsős biztonsági társaságunk. - És honnan tudjátok, hogy meg lehet bízni bennük? tudakoltam. - Cinikus vagy - felelte elismerően Luc. - Ez jó. Szóval az RDI-t tündérek vezetik. És a tündérekkel senki sem baszakodik. Az a helyzet, hogy azért védelmezzük a házat... - Mert ha a ház biztonságban van, a mestere is biztonságban van - szajkózta egyhangúlag a négy őr hamuszáraz hangon. Úgy sejtettem, Luc gyakran mondogathatta ezt. - Jézusom, ti semmirekellők, tényleg figyeltek rám! Meg vagyok hatva. Komolyan - emelte égnek a szemét. - Mint mondtam, elsősorban Ethannek és a vámpíroknak tartozunk hűséggel. Te viszont legelsősorban a Cadogannek. Rövid távon nem hiszem, hogy nagy különbség lenne a kettő között, de ha olyasmi merülne fel, ami próbára teszi a köteléket mester és háza között,

ezt nem szabad elfelejtened. - Ajkát biggyesztve csóválta a fejét. - Az lenne ám az átkozott helyzet, ha Ethannel kellene ellenkezned a ház biztonsága miatt. De hát ő gondolta úgy, hogy te vagy a megfelelő lány a munkára, úgyhogy... Értesz valamit a fegyverekhez? kérdezte váratlanul, és arca hirtelen megkeményedett. Pislogtam. - Ööö... csak annyit, hogy maradjak távol tőlük. Luc nagyot sóhajtott, és végigsimított a haján. - Akkor meg kell tanulnod. Jézusom, milyen zöldfülű vagy! Balett meg egyetem, ez kell egy kibaszott Őrzőnek a Cadoganben. Bele fog telni némi időbe. Bólintott, aztán leengedte a kezét, és feljegyzett valamit az előtte heverő jegyzettömbre. - Fegyveres kiképzés, stratégia, biztosítás, biztonság, ezt mind meg kell tanulnod. Egy percre elhallgatott, csak egyet-egyet lapozott, miközben jegyzetelt. Közben Lindsey újabb szelet hússal kínált, amit hálásan el is fogadtam. - Most, hogy vége a teadélutánnak - szólalt meg Luc, miközben eltolta maga elől a jegyzetfüzetet, és hátradőlt a székén -, itt az ideje, hogy idén is átvegyük a szabályokat, amiket ti, tiszteletlen semmirekellők, sosem tartotok be. Egyhangú zsémbelődés hangja töltötte be a műveleti termet. Luc tudomást sem vett róla. - Merit érdekében magyarázom el a szabályokat, de mivel úgyis ritkán tartjátok be őket - vetett éles pillantást Lindsey-re, aki válaszképpen nyelvet öltött rá -, bizonyára ti is méltányoljátok, ha felfrissítem az emlékezeteteket.

Megérintette az asztalba épített panelt. A Cadoganembléma eltűnt a fali kivetítőről, és egy pontokba szedett lista jelent meg a helyén, ezzel a címmel: Cadogan-őrök - elvárások. Luc hátradőlt, összefonta a kezét a feje mögött, és csizmás lábát az asztalra tette. - Első számú szabály: mindig légy elérhető! Nem érdekel, hol vagytok, kivel vagytok, mit csináltok. Alszotok, zuhanyoztok vagy tejfölösszájú vámpírokkal keveredtek helytelen kapcsolatba. - Lindsey ez utóbbira felmordult. - Ha a csipogótok megszólal, azonnal a házhoz siettek, bevetésre készen. Második szabály: tanulmányozzátok a weboldalt, és vágjátok be a biztonsági protokollokat. Ha bekövetkezik a legrosszabb: nyílt támadás éri a Cadogan-házat, azt akarom, hogy mindenki legyen a helyén, tudja a szerepét, a felelősségét, a megadott zónát őrizze, a megfelelő embert fogja. Lindsey felém hajolt. - Odavan a főiskolai kosárért - suttogta. - Számíts rá, hogy amikor csak teheti, Mike Krzyzewslcit, a híres edzőt fogja idézni. Elvigyorodtam. - Hetente kétszer - folytatta Luc - átnézzük az említett eljárásokat, megbeszéljük a fejleményeket, stratégiákat, bármit, ami éppen a csőrömet piszkálja. Mindennap, amikor szolgálatban vagy, elolvasod a napi parancsokat, és áttanulmányozod az iratokat, amelyek a mappádba kerültek. - Rámutatott a falra erősített irattartókra, amelyek mind más színűek voltak, és ott állt rajtuk a nevünk. A legalsón a következő címke szerepelt:

Cadogan Őrzője. - Ezekből az iratokból tájékozódhatsz minden fenyegetésről, minden változásról, ami a ház vagy más házak vezetésében beállt, valamint ebben kapod meg Nagyurunk utasításait is. He-tente négyszer edzeni fogsz a weboldalon található előírások szerint. Itt, a kollégáiddal vagy házon kívül, nem érdekel. De rendszeresen fel leszel mérve, erő, gyorsaság, állóképesség, katák, fegyverek. A Cadogan őre vagy, életeddel és egészségeddel tartozol a háznak. Fel kell készülnöd rá, hogy leródd a tartozásodat... ha kell, akár az egészet. Súlyos csend ereszkedett a teremre, és láttam, ahogy az őrök ünnepélyesen bólogatnak, némelyikük a nyakában függő Cadogan-mcdált is megérintette közben. - Harmadik szabály - folytatta Luc, és a monitorra mutatott. - A Cadogan-ház alkalmazásában álltok. Vagyis ha hivatásotok teljesítése közben elcsesztek valamit, járókelőket sebesítetek meg, embereket csesztek fel, és nemkívánatos figyelmet tereltek a házra, beperelnek minket vagy növelitek a biztosítási díjainkat, akkor az utcán találjátok a seggeteket, a szeles város többi gótot játszó renegátja között. Merit szavaival élve ezt senki sem szeretné, legkevésbé Ethan. Es az holtbiztos, hogy nem akartok karót látni a gondatlanságotok miatt. Negyedik szabály, bár ez nincs írásba foglalva, és Ethan sosem vallaná be... legyetek körültekintőek a többi természetfelettivel szemben. Értem ezalatt a többi ház vámpírjait, a varázslókat, az alakváltókat, és ami manapság talán leginkább idevágó pillantott Peterre, és két ujjával dobolni kezdett az asztalon -, a nimfákat. Malik az egyetlen Cadogan,

akinek jogában áll Ethan pecsétje nélkül is szövetségeket létesíteni a ház nevében. Az persze oké, ha barátságosak vagytok, nem kell ellenségeket szereznünk, csak mert úgy viselkedünk, mint azok a pöcsök a Navarre-ban. - Kuncogás hangja szállt fel a teremben; némileg oldódott a feszültség. - Ám a szövetségeket a Nagyúr és szekundánsa intézik. Használjátok a józan eszeteket. Ha pedig az nincs, beszéljetek velem. - Lassan elvigyorodott, és Lindsey-rc pillantott. - Biztosak lehettek benne, hogy majd én eligazítalak benneteket. Lindsey megvetően nézett rá. - Ötödik szabály. Négy napot dolgoztok, utána egy szabadnap jár. Munkanapokon, ha máshová nem küldenek, itt jelentkeztek a műveleti szobában. Vagy itt dolgoztok, vagy őrjáratra mentek a házban, a birtokon. Hetente legalább egyszer személyesen Ethant kíséritek a testőreként. - Rám pillantott. - Te Őrzőként elvileg magad állítod össze a beosztásodat. De azt javaslom, hogy velünk dolgozz, tanuld meg az alapokat, legalábbis amíg közelről meg nem ismerkedsz az eljárásmódokkal. Helyeslően bólintottam. Luc szemöldöke a homlokára szaladt. - Nahát, engedelmesebb vagy, mint hittük. Ettől újfent kuncogás támadt a teremben. Elpirultam, de a kollégákra mosolyogtam. Luc mindenkit kiosztott, és tudtam, hogy nekem is el kell viselnem... és el is fogom. - Kívánságod számomra parancs - mondtam szárazon, mire Lindsey elismerően horkantott.

Luc megint a kijelzőhöz nyúlt, mire eltűnt a falról a lista. - Körbevezetem Meritet. Lindsey, mivel te vagy a mentora, és ezért előre is elnézésedet kérem, Őrző, te leszel a bébiszitter, ha vége a turistaútnak. Mindenki más, aki be van osztva mára, lásson munkához! Luc felállt, de a vámpírok egészen addig engedelmesen ülve maradtak, míg oda nem vetette nekik: - Lelépni! - Ezután köszönetet mormogtak, és felálltak, közben ki-ki vett magának egy kis húst a dobozból, amelyet Lindsey az asztalra tett. Lindsey és Kelley a szoba szélén álló számítógépekhez vonultak. Peter kiment, gondoltam, szabadnapos. Juliét is fogta a blézerét, és az ajtó felé indult. - Őrjáratozom - jelentette be, és egy ujjal megérintette a fülén ülő barnássárga szerkentyűt. - Ellenőrzést kérek! - Ellenőrzés - vágta rá Kelley. - Audiojel megvan. RDI betárcsáz. - Elhallgatott, majd újra megszólalt. - Kelley, Cadogan-ház, szolgálatban. - Bólintott, aztán Julietre nézett. - Biztonsági váltás. Juliét bekapcsolva. Oké vagy, Juliét. Juliét ránézett, szemtelenül kacsintott, és az ajtóhoz indult. - Nekem mondod? Miután az őrök munkához láttak, Luc következő feladata az volt, hogy végigcsinálja velem a nagy túrát. Az alagsorban kezdtünk, amely a műveleti szobát, a vívótermet és egy edzőtermet foglalt magában, valamint a Cadogan-ház fegyvereit őrző, acéllal teli arzenált modern számszeríjakat, mindenféle szúró-vágó fegyvert, nyárfakarókat és lándzsákat, és bár Catcher azt

állította, a vámpírok nem használnak ilyet, egy egész szekrény lőfegyvert. Puskákat, karabélyokat, pisztolyokat - csak azért tudtam beazonosítani őket, mert éveken át néztem hűségesen az Esküdt ellenségekel. A földszinten volt az előtér és a szalonok, Ethan irodája, a díszétkező, a konyha, egy büfé a nem ünnepi alkalmakra, és egy sor kisebb iroda, többek között I lelené, aki azt az irigylésre cseppet sem méltó feladatot kapta, hogy bevezessen engem a vámpírok világába. Emlékeztetnem kell magamat, hogy el ne felejtsem megkeresni, és bocsánatot kérni tőle. Miközben az első emelet felé haladtuk a lépcsőn, Luc elmondta, hogy a házat Chicago aranykorában építtette egy nagyiparos, aki újonnan szerzett vagyonát kívánta fitogtatni vele. Sajnos még csak tizenhat napja állt a ház, amikor a város egyik keményebb negyedében agyonlőtték egy kétes fogadóban, állítólag miután szóváltásba keveredett egy Flóra nevű prostituált barátjával. A Greenwichi Tanács nem sokkal ezután vásárolta meg az épületet a Cadogan részére, igen jó áron. Az első emeleten volt az előző éjjel látott báltermen kívül a könyvtár is - amelyet azonban nem volt időnk megtekinteni -, pár kis zug és a bentlakó vámpírok kollégiumi szobára hajazó lakosztályai. Fapadlós, nagy belmagasságú szobák voltak, mindegyikben volt egyegy ágy, öltözőasztal, könyvespolc és éjjeliszekrény, és ki-ki a maga ízlése szerint rendezte be. A ház kilencvenhét bentlakója (rajtam kívül az összes újonc is) mind egyedülálló volt, és általában helyben dolgoztak -

adminisztrátorként, őrként, illetve a személyzethez vagy Ethan kíséretéhez tartoztak. A másodikon volt a többi szoba, és egy újabb kis zug. Itt volt Ethan méretes lakosztálya is, valamint mellette egy másik, amit Luc „budoár"-nak nevezett. Amberé volt, vagyis a ház éppen aktuális asszonyáé. Ide nem néztünk be - elég volt elképzelnem a „budoár"-t -, de akaratlanul is megtorpantam előtte, ahogy eszembe jutott, hogy én költözhettem volna be ide, ha Ethan rendelkezésére bocsátom testemet-lelkemet. Megborzongtam, és továbbálltam. Miután belülről végigjártuk a házat, Luc visszavezetett a földszintre. A faasztalokkal és székekkel telerakott büfé mellett egy sor széles üvegajtó állt, amelyek tágas teraszra nyíltak. - Hűha! - a lélegzetem is elakadt, ahogy kiléptünk a fáklyákkal bevilágított udvarra. Gondosan ápolt, sövényekkel teli kert tárult elénk, jobbra téglából rakott grillsütővel, balra vese alakú medencével. Az egész területet magas sövény vette körül, ami eltakarta a kovácsoltvas kerítést és az utcát. - Jó, mi? - kérdezte Luc, miközben a teraszon állva szemügyre vettük a kertet. - Gyönyörű! Luc a terasz előteréhez vezetett, melyet szintén élénkzöld sövény, valami lila levelű növény szőtt be, amelynek nem tudtam a nevét. A kert közepén szökőkút csordogált. Fekete fémpadok vették körül. - Franciakert - jelentette be Luc.

- Látom. - Beledugtam az ujjam a szökőkút medencéjébe, aztán leráztam az ujjamról a hűvös cseppeket. - Nem rossz hely, ha el akarod tölteni valahol a szabadidődet - mondta, és átvezetett az ösvényen, amely négyszögekre osztotta a kertet, egészen a medence túlsó végéhez. - Napozni nyilván nem tudunk, de hőségben jó a medence. Bulikat is rendezünk, sütögetünk, ilyesmi. A medence egyik szélén facsoport állt, köztük Luc egy ösvényre mutatott, amely végigfutott a birtok szélén, és apró, földbe süllyesztett fények világították meg. - A futópálya. Anélkül is tudunk a szabadban sportolni kicsit, hogy el kellene hagynunk a területet. Alulról fűtik, így még télen is futhatsz, ha épp ez a mániád. - Nem az, legalábbis Chicagóban, de nyáron jó lesz feleltem. Ám még nem volt nyár, az áprilisi éjszaka pedig még mindig hideg volt, úgyhogy Luc nem vezetett végig centiről centire, csak összefoglalta, mi az, amit még nem láttunk. Mikor befejezte, visszamentünk az épületbe, ezúttal egy oldalajtón át, amely szűk folyosóra nyílt a földszinten. Luc visszavezetett a műveleti terembe, és leültetett egy számítógép elé. - Tudod a jelszót? Bólintottam, elindítottam a böngészőt, megkereste a Cadogan-oldalt, és bejelentkeztem. Megveregette a vállam. - Tanuld meg a protokollokat - tanácsolta, aztán az asztalához ült, és nekilátott egy harminc centi magas irattorony átlapozásának.

Teltek-múltak az órák. Bár a biztonság és a hadviselés sosem volt az én terepem, a vámpírbiztonság rengeteg mindennel összefüggött, ezért hihetetlenül érdekesnek bizonyult. Volt ott történelem (tegnap kicsesztek a vámpírokkal!), politika (az X-ház kicseszett velünk!), filozófia (vajon miért cseszhettek ki velünk?), etika (ha nem harapunk, kicsesztek volna velünk?), na és persze stratégia is (hogyan csesztek ki velünk? Hogyan biztosíthatjuk, hogy többé ne csesszenek ki velünk, vagy ami még jobb, mi csesszünk ki velük először?). Míg a stratégia alapjairól egy szót sem tudtam azon kívül, amit Catcher kardforgató óráin tanultam, a történelmet értettem. A filozófiát is. Tudtam, hogyan kell olvasni a hadviselésről és vereségről szóló személyes beszámolókat, hogy információt tallózhassak belőle. Végső soron a disz- szertációmhoz is így végeztem a kutatást. Mikor végül ki kellett lépnem, egészen elégedett voltam a sorsommal. Bíztam benne, hogy eleget tanulhatok testi erőm kiegészítésére, hogy a Cadogan-ház számára jó döntéseket hozhassak, hogy megvédhessem mindazokat a vámpírokat, akiknek a védelmére felesküdtem. Luc elbocsátott minket, én is követtem a többieket a lépcsőig, aztán elköszöntem Lindsey-től, hogy felkeressem Ethant, ahogy kérte. Az irodája nyitva állt, de üres volt. Bár egy pillanatra kísértésbe estem, hogy kihasználjam a lehetőséget, és átfussam a könyveit, az iratait, kiderítsem, miféle titkokat rejtegetnek az antik bútorok, a magánélet e megsértésére nem voltam felkészülve. Megálltam tehát az ajtóban, szemmel

láthatóan épp elég sokáig ahhoz, hogy valaki kíváncsi legyen rám. - Már megbocsáss! Megfordultam, és egy barna nő állt mögöttem. Úgy öltözött, akár egy film noir korabeli krimisorozat titkárnője, macskaszerű pózban állt, fél kézzel az ajtófélfába kapaszkodva. - Ethan irodájában vagy! - jelentette ki gőgösen. Bólintottam. - Ő kért meg, hogy ugorjak be. Nem tudod, hol van? Karba fonta a kezét, rövid, fekete körmei a mandzsettáján doboltak, és alaposan végigmért. - Gábriellé vagyok. Amber barátnője. Bár nem felelt a kérdésemre, másra mégis választ adott. Gabrielle azt hitte, tilosban járok, talán azon mesterkedem, hogy ellopjam a ház urát az úrnő orra elől. Ha tudta volna! De nemigen akaródzott elmondanom neki vagy bárki másnak, hogy mit kínált nekem Ethan. Még Lindseynek sem mondtam el. Úgyhogy csak udvariasan mosolyogtam. - Örülök, hogy megismerhettelek, Gabrielle. Ethan kért, hogy jöjjek be megbeszélni pár biztonsági kérdést. Nem tudod, hol lehet? Újra csak alaposan végigmért, ami zavarba hozott. Védi a területét ez a Gabrielle. Végül felemelte a tekintetét, és egyik, gondosan szedett, sötét szemöldökét felhúzta. - Ó, hát... bent van. Bólintottam.

- Azt tudom, hogy bent van a házban. Korábban láttam, és mondta, hogy jöjjek be hozzá. Tudod, hogy konkrétan hol van? Úgy csücsörített, mintha vigyort próbálna visszatartani, és öntelten biccentett. - Bent - ismételte. - És kétlem, hogy örülne, ha látna. Ez utóbbit mosolyogva mondta. Vicces akart lenni, de én a világ minden kincséért sem akartam értékelni a poént. Ökölbe kellett szorítanom a kezem, nehogy lecsapjam. - Ő kérte, hogy keressem meg - magyaráztam -, hivatalos ügyben. Finoman felvonta az egyik vállát. - Nem igazán érdekel. De ha annyira látni akarod, akkor... mindenképpen keresd meg! Talán jót fog tenni. A lakosztályában van. - Kösz! - Ott állt az ajtóban, amíg el nem hagytam az irodát, aztán becsukta az ajtót. Visszaindultam a főlépcső felé, és ahogy végigmentem a folyosón, hallottam gonosz kuncogását. Felmentem az emeletre, majd elindultam a másodikra vezető lépcsőhöz. Kanapékkal és fotelekkel teli zugokban vámpírok olvasgatták könyveiket és újságjaikat, vagy cse- verésztek. Ahogy feljebb haladtam, a ház elcsendesedett, a második emelet szinte néma volt. Végigmentem a folyosón Ethan lakosztálya felé, és megálltam a csukott, kétszárnyú ajtó előtt. Bekopogtam, de mivel nem kaptam választ, az ajtóra nyomtam a fülem. Semmit sem hallottam, ezért a jobb oldali ajtószárnyon lenyomtam a kilincset, és lassan benyitottam.

Egy nappaliba kerültem. Jó elrendezésű, ízlésesen berendezett nappaliba. A széktámlák magasságáig tölgyfa borítás fedte a falakat, az egyiket egy ónixkandalló uralta. Több társalgószerű rész is volt a szobában, a bútor méretre készülhetett, és nyilvánvalóan jó drága volt. Az asztalkákon vázák álltak, benne virágokkal, és egy Bach-cscllószonáta szólt halkan. A szemközti falon, egy asztalka mellett újabb dupla ajtó állt. Az egyik szárny csukva, a másik résnyire nyitva. - Ethan! - szólaltam meg, de csak suttogva, a hangom nyilván nem keltette fel a figyelmét. Odamentem az ajtóhoz, a csukott szárnyra tettem a tenyeremet, és belestem a résen. Ekkor jöttem rá, Gabrielle miért mondta olyan nyomatékosan, hogy bent van. Ethan valóban bent volt - a házban. A lakosztályában. És Amberben. 1 2. FEJEZET NEM BÍZHATSZ MEG OLYANBAN, AKI KÉSSELVILLÁVAL ESZI A HOT DOGOT számra tapasztottam a kezem, nehogy felkiáltsak. Miután körbesandítottam a nappaliban, megint odahajoltam, és még egyszer belestem. Profilból láttam. Teljesen meztelen volt, szőke haját a füle mögé tűrte. Amber háttal volt neki az óriási baldachinos ágyon. Még oldalról is jól láthattam, hogy eksztázisban van - szétnyílt ajka, félig leeresztett pillái és ökölbe szorított keze mindent elárult. A khakiszínű ágyneműt markolta. Amber passzív volt - csak a melle

mozgott -, nyilvánvaló elégedettséggel hagyta, hogy Ethan tegye a dolgát. Ő pedig tette is. Lábai vállszélességnél valamivel szélesebb terpeszben voltak, gyönyörű volt a feneke, ahogy vonaglott. Aranyszínű volt a bőre, hosszú, szálkás és kidolgozott a lába. Észrevettem a jobb lábszárán egy tetoválást, de ettől eltekintve makulátlan volt a verítéktől fényes bőr. Egyik kezét Amber jobb csípőjén tartotta, a másikat a derekán. Feszülten, mohón nézte, ahogy Amberbe hatol. Végigsimított a nő oldalán, és a mozdulat közben megned-vesítette az alsó ajkát. Csak bámultam őket, teljesen megbabonázott a látvány. Éreztem, ahogy fellobban bennem a vágy szikrája ismerős érzés volt, de egyáltalán nem örültem neki. Pompás volt. Szórakozottan emeltem az ujjaimat az ajkamhoz, aztán hirtelen megdermedtem, ahogy ráébredtem, hogy ott rejtőzködöm a nappalijában, és egy olyan ember után leskelődöm szex közben, akit egy hete halálos ellenségemmé fogadtam. Teljesen összezavarodtam. És el is mentem volna, csupán némi megalázó zavar maradt volna bennem, ha Ethan nem éppen ezt a pillanatot választja arra, hogy előrehajoljon; a nő testére simult, és beleharapott. Fogával végigsimított a nyaka tövén, és belemart. Torka görcsösen rángott, csípője, ha lehet, tán még hevesebben vonaglott, ahogy felszakította a bőrt. Két vékony, vörös vérpatak csordult le Amber sápadt nyakcsigolyáin. Ösztönösen felemeltem a kezem, és megérintettem az én harapásom helyét, ahol hegeknek kellett volna csúfítaniuk a torkomat. Megtapasztaltam a harapást

önző erőszakosságában, de ez itt más volt. Ez a vámpíroké, ez a vámpírlétről szólt. Igazán csak a vámpíroké. Ez volt az igazi ivás. Mindketten részt vettek az aktusban, nem csupán egy műanyag zacskóból kortyoltak. Tudtam, a génjeimben éreztem. És ez a tudás, az, hogy szemtanújává váltam, és ilyen közelről éreztem az illatát - pedig nem is voltam éhes, Amber vérére pedig aztán igazán nem szomjaztam -, felébresztette bennem a vámpírt. Nagy levegőt vettem, megpróbáltam gyorsan lecsillapítani vámpírétvágyamat, hogy lehiggadjak. De nem elég gyorsan. Ethan hirtelen felpillantott, tekintetünk találkozott a tízcentis ajtórésen át. Bennakadt a lélegzete, szeme ezüstösen villogott. Látnia kellett szégyenkező arckifejezésemet, mert az írisze hamar zöldre fakult. Mégsem vette le rólam a szemét. Fél kézzel megtámaszkodott Amber csípőjén, és ivott, de közben engem figyelt. Félreugrottam, a falnak vetettem a hátam, noha értelmetlen volt. Már úgyis meglátott, és abban a másodpercben, mielőtt kihunyt volna szemében az ezüstös csillogás, láttam, hogyan nézett. Reménykedve, hogy más okból jelentem meg az ajtajában, hogy felajánljam neki magam ugyanúgy, ahogy Amber. De a szememből nem olvasott ki ajánlkozást. És nem számított a zavaromra sem. Ekkor változott vissza zöldre a szeme, és a reménykedést valami sokkal hidegebb váltotta fel. Talán a megaláztatás dühe, amiért két napja nemet mondtam neki, amiért nem kerestem ma

A éjjel. Amiért visszautasítottam egy négyszáz éves vámpírnagyurat, aki előtt mindenki hajbókol, és a földön csúszik. Fia dühös volt, amiért egyáltalán megkívánt, a visszautasítástól majd' felrobbant. Ez szűkítette össze a szemét, ettől a pupillája olyan lett, mint az apró, dühödt, fekete tűhegy. Ki vagyok én, hogy nemet mondjak Ethan Suliivannek? Mielőtt azonban meg tudtam volna fogalmazni a választ saját kérdésemre, zúgni kezdett a fejem, és úgy éreztem, mintha egy alagútban száguldanék. Es már meg is szólalt a fejemben. Ahhoz képest, hogy milyen sietve utasítottál vissza, most különösképpen kíváncsinak tűnsz. Összerándultam, és az engedelmességet választottam. Nem ez volt a megfelelő alkalom a harcra. Csak azért jöttem, hogy beszéljünk, ahogy kérted. Kopogtam is. Nem akartam rád törni. A szoba elcsendesedett, és Amber hirtelen felsikkantott, mogorva, csalódott kis hang volt, valószínűleg azért, mert Ethan elment. A földszintre! Világos utasítás. Mikor kimondta, mikor a szó betöltötte a fejem, esküszöm, újra hallottam benne a csalódottságot. És hirtelen tenni akartam ellene. Segíteni akartam a csalódottságán, könnyíteni akartam rajta. Megvigasztalni. Ez is ugyanolyan veszedelmes gondolat volt, mint az eddigiek, úgyhogy elrugaszkodtam a faltól, és átosontam a szobán. Ahogy az ajtóhoz értem, újrakezdődött az ágy ritmusos nyikorgása. Elhagytam

Ethan lakosztályát, és becsuktam magam mögött az ajtót. Az előcsarnokban álltam, mikor végre megérkezett. A kandalló mellett telepedtem le - a lakosztályában lévőnek nagyobb változata mellé -, és összegömbölyödtem a Kánonnal, amit a táskámba pakoltam. Szórakozottan lapozgattam, azon voltam, hogy kitöröljem elmémből a képét, a hangját. Legalábbis megpróbáltam. Fekete ruhában tért vissza, ezúttal nem húzott zakót nadrágjához és fehér ingéhez, melynek kigombolt nyakában ott függött a Cadogan-medál. A haját elölről szorosan hátrafogta, de hátul a vállát verdeste. Visszapillantottam a könyvre. - Talán találtál valami... hasznos tennivalót? - A hangja félreérthetetlenül gőgösen csengett. - Talán észrevetted - feleltem könnyedén, és lapoztam egyet, noha egyetlen oldalt sem olvastam addig sem a tervem, hogy beszéljek a főnökömmel, nem egészen sikerült a várakozásoknak megfelelően. Kényszerítettem magam, hogy felnézzek és rámosolyogjak, hogy elüssem egy tréfával, ami könnyűszerrel mélységesen zavarba ejtő pillanat lehetett volna. Ethan nem mosolygott vissza, de látszott, hogy lassan megkönnyebbül. Talán hisztire számított, féltékenységi jelenetre. És talán nem is álltam olyan távol tőle, mint ahogy szerettem volna bevallani magamnak. Lehunyt pillákkal szólalt meg. - Ügy gondolom, mára már csillapítottam a szomjamat, ha beszélni kívánnál velem.

Bólintottam. - Jó. Ne beszéljük meg odafent? Felkaptam a fejem. - Csak vicceltem, Merit! Nekem is van humorérzékem. De egyáltalán nem tűnt viccnek, a hangja nem úgy csengett, mintha tréfálna. Ethan az irodáját javasolta, úgyhogy eltettem a könyvet, és felálltam. A lépcsőig jutottunk, de megtorpantunk, amikor Catcher és Mallory lépett be a kapun. Catcher papírzacskókat és egy újságnak látszó valamit szorított a hóna alá, Mallory pedig egy tálca papírpoharat tartott. Beleszimatoltam a levegőbe. Étel. Fiús, ha vámpírösztöneim nem csalnak. - Ha azt hiszed, ez igaz - mondta éppen Catcher -, akkor többet feltételeztem rólad, mint amennyit érdemelsz. - Mágia ide vagy oda, hülye vagy! Az előcsarnokban lévő maroknyi vámpír egy emberként meredt a kék hajú nőre, aki a házukban szitkozódott. Catcher a szabad kezét a derekára tette. - Csak most szokik hozzá, hogy varázsló, srácok. Ne is törődjetek vele! A vámpírok kuncogtak, és visszatértek a dolgukhoz, ami feltehetően abból állt, hogy minél menőbbnek és nagyon-nagyon elfoglaltnak látsszanak. Catcher és Mallory felénk közeledett. - Hé, vámpírok! - üdvözölt minket Catcher. Az órámra néztem, láttam, hogy csaknem hajnali négyre jár, és elcsodálkoztam, Mallory miért nincs még ágyban - esetleg kísérőjével együtt. - Mit kerestek itt?

- Kiveszek pár hét szabit. Mr. Gettrick tizennégy heti összegyűlt szabadsággal tartozik. Gondoltam, ideje kivenni. Catcherre néztem. - És te? Neked nem kellene dolgoznod? Gúnyos pillantást vetett rám, és az orrom alá tolta az ételeszacskókat. - Most is dolgozom - mondta, aztán Ethanre nézett. Hoztam ennivalót. Beszélgessünk! Ethan kétkedve nézte a papírzacskókat. - Ennivalót? - Hot dogot. - Mivel Ethan nem reagált, Catcher összekulcsolta a kezét. - Virsli. Kifli. Húsrúd kisütött szénhidrátmasszába töltve. Szólj csak, ha ismerősen hangzik, Suliivan. Az isten szerelmére, hisz Chicagóban élsz! - Ismerem - felelte Ethan szárazon. - Az irodámba! A zacskók tele voltak Chicago legjobb kajájával fóliába csomagolt hot doggal mákos kifliben, alaposan megfűszerezve hagymával és csípős paprikával. Helyet foglaltam az egyik bőrkanapén, és elragadtatva, behunyt szemmel haraptam bele. - Ha nem lennél foglalt, én járnék veled! Mallory felnevetett. - Melyikünkről beszélsz, szívem? - Asszem, a hot dogra gondolt - felelt Catcher hagymakarikát rágcsálva. - Lenyűgöző, hogy maradhat ilyen kicsi, amikor ennyit eszik. - Beteges, nem? Az anyagcseréje miatt van. Csak az lehet. Annyit eszik, mint egy ló, és sosem sportol. Vagyis sohasem sportolt, mielőtt nindzsanő lett.

- Ti ketten együtt jártok? - Ethan a szoba túlsó végében épp a bárszekrényéből húzott elő egy tányért, és most meredten bámult ránk, az arca is sápadtabb volt kissé a szokásosnál. A virslimre vigyorogtam. - Meg ne fulladj, Suliivan! Catcherrel jár, nem veled. - Igen, hát... gratulálok. - Leült közénk a kanapéra, és egy hot dogot helyezett a finom, platinaszélű porcelántányérra. Homlokráncolva kezdte fűrészelni késsel-villával, és óvatosan a szájához emelt egy falatot. - Suliivan, csak fogd meg! Rám pillantott, miközben épp egy darabot döfött a villájára. - így elegánsabb. Újabb óriásit haraptam az ételbe, és csámcsogva feleltem neki. - Csak játszod az eszed. - Lenyűgöző, mekkora tiszteletet mutatsz irányomban, Őrző. Rávigyorogtam. - jobban tisztelnélek, ha beleharapnál abba a hot dogba. - Úgysem tisztelsz szemernyit sem. Nem egészen volt igaz, de nem akartam a kedvére tenni azzal, hogy kijavítom. - Mint mondtam, jobban tisztelnélek. Jobban a semennyinél. Mosolyogva fordultam vissza Malloryhoz és Catcherhez, akik mindketten félrebillentett fejjel bámultak ránk. - Mi az? - Semmi - felelték egyszerre.

Ethan végül engedelmeskedett, megfogta a hot dogját, és anélkül sikerült beleharapnia, hogy a szószt a szép nadrágjára csöpögtette volna. Tűnődve rágcsálta, aztán még egyet harapott belőle, és egy újabbat. - Jobb? Felnyögött, amit a hedonista beteljesülés hatásának véltem. Le sem vette a szemét a hot dogjáról, úgy kérdezte: - Feltételezem, jó okotok volt rá, hogy két órával pirkadat előtt jelentek meg a küszöbömön. Catcher lesöpörte a morzsákat a kezéről, felvette a mellette heverő újságot, és széthajtotta. A Sun-Times címlapján a következő főcím állt: Újabb halott lány: vámpírgyilkos? Ethan halkan szitkozódott mellettem. - A nap kérdése, Suliivan: miért nem hívtad össze a házakat? Nem is kellett látnom Ethan arcát ahhoz, hogy tudjam, miként reagál stratégiájának nyílt kétségbevonására. De tovább játszotta az ártatlant. - Milyen céllal? Catcher az égnek emelte a szemét, és hátradőlt a kanapén, a karját a támlára vetette. - Először is információszerzésért. - Az nem a te munkád? A nyomozás? - Az én munkám az, hogy csökkentsem a feszültséget, és épp erről beszélek, a megnyugtatásról - tapogatta meg az újságot. - Celina a mélyen dekoltált kosztümjében ahhoz már nem elég, hogy elnézzenek egy gyilkosságot. Idegesek az emberek. A polgármester is ideges. A pokolba, még Scott is ideges. Beugrottam a

Grey-házba is. Scott felfegyverezte magát. Kiakadt, és tudod, milyen sok kell ahhoz, hogy ő kiboruljon. Rendszerint olyan, mint a teflon, ha politikáról van szó. De csak egyszer forduljon valaki az övéi ellen, máris harcra kész. Ez a jó vezető ismérve - tette hozzá. Ethan szalvétába törölte a száját, összegyűrte, és az asztalra vetette. - Nem vagyok abban a helyzetben, hogy én tegyek lépéseket, akár megelőzésképpen, akár másként. Nincs meg hozzá a politikai tőkém. Catcher a fejét rázta. - Nem arról beszélek, hogy te rendezd meg a műsort. Csak arról, hogy hozd össze a közösségeket, legalább a házakat. Mindenki erről beszél, mi pedig jó sokat hallunk belőle. Kérdéseket tesznek fel, ujjal mutogatnak. Ki kell állnod eléjük. Ha megteszed, némi tőkét is nyerhetsz vele. - Vállat vont, és megvakarta a Mallory háta mögött nyugvó karját. - Tudom, hogy nem én döntök, és talán most is azt a kényelmes kis telepatikus kapcsolatodat használod, hogy elmagyarázd közös kis vámpírbarátnőnknek - biccentett felém -, hogy olyasmibe avatkozom, ami nem rám tartozik. De azt is tudod, hogy nem jöttem volna el, ha nem tartanám valóban fontosnak. A szoba azonban néma volt - telepatikusan is. Catcher kissé túlzásba esett azt illetően, hogy Ethan mennyire kezel bizalmasaként. Aztán bólintott. - Tudom. Úgy veszem ki a szavaidból, hogy ezen kívül nincs más információd. Catcher lenyelte az üdítőjét, és megrázta a fejét.

- Ami a tényeket illeti, mindazt, amit tudok, te is tudod. Ami az érzéseket illeti... - Elrévedt, de tenyérrel felfelé kinyújtotta a jobb kezét, és lassan kiegyenesítette az ujjait is. Hirtelen lüktetni kezdett a levegő, azt a váratlan, vibráló sűrűséget éreztem, amely, mint kezdtem rájönni, varázslatot jelzett. És Catcher keze fölött a levegő mintha hullámzott volna, ahogy a meleg száll fel. Ethan fészkelődni kezdett mellettem. - Mit tudsz? - kérdezte halk, őszinte és óvatos hangon. Catcher egy hosszú, súlyos pillanatig félrebillentett fejjel hallgatott, szemét a tenyerére szegezte. - Háború közeleg, Ethan Suliivan, a Cadogan-ház feje. Az emberi nemtörődömségből született ideiglenes béke véget ér. Az a nő erős. Eljön, felkel, és elszakítja a köteléket, amely összefogja az éjt. Nagyot nyeltem, miközben Catchert figyeltem. Íme hát Mallory barátja teljes négyes osztályú mágus üzemmódban, amint hátborzongató próféciáját közli a házak állásáról. Ám akármilyen hátborzongató volt, le nem vettem róla a szemem, és ellenálltam a késztetésnek, hogy meg-mozduljak, és Ethanre nézzek, pedig éreztem magamon tekintete súlyát. - Háború közeleg. Ő hozza el. Mellé fognak állni. Készülj a harcra! Catcher megrázkódott, ujjai begörbültek. A varázslat meleg szellő képében oszlott el, és ahogy eltűnt, csak pislogtunk egymásra mind a négyen. Kopogtattak az ajtón. - Nagyúr! Minden rendben? Mágiát érzékeltünk.

- Minden rendben - kiáltott ki Ethan. - Semmi baj! - Ám ahogy ránéztem, láttam, hogy átható pillantást vet rám, és azonnal tudtam, nem kellett hozzá a hang sem a fejemben, hogy mire gondol: fenyegetést jelenthetek; megeshet, hogy én vagyok az „a nő" Catcher jóslatában. Újabb dolog került a rovásomra, a lehetőség, hogy én leszek az, aki háborút hoz a vámpírok fejére, egy újabb tisztogatás veszedelmét. Felsóhajtottam, és félrenéztem. Olyan bonyolulttá vált minden. Catcher úgy rázta meg a fejét, ahogy egy kutya rázza le magáról a vizet, és végigsimított a haján. - Kissé émelygek, de ezúttal legalább nem jambikus pentameterben beszéltem. - És nem is rímekben - vetette közbe Mallory -, ez is haladás. Megjegyzésére felvontam a szemöldököm; kíváncsi lettem volna, mikor nyílt alkalma Catchert jövendölés közben látni. Persze a jó ég tudja, mi folyt a hálószoba ajtaja mögött. Catcher mintha még mindig az intenzív élményből próbált volna magához térni, felvett egy pohár üdítőt, lefejtette róla a műanyag fedelet és a szívószálat, és nagyot húzott belőle, görcsösen nyelve, míg mindet ki nem itta. A varázslat kemény munkának tűnt. Bár a vámpírlét szintén érzelmi és fizikai megpróbáltatásokkal járt, mégis örültem, hogy nekem legalább nem valamiféle egyetemes túlvilági hatalom súlyával kell megbirkóznom. Catcher ivás után hátradőlt, és Mallory térdére tette a kezét. Rám sandított, aztán Ethanre nézett.

- Ja, egyébként nem róla van szó. - Tudom - vágta rá kapásból Ethan. Erre élesen ránéztem, de nem viszonozta a pillantásomat. Már kérdésre nyitottam volna a számat: Honnan tudhatod? Miért nem hiszed, hogy rólam van szó? - de Catcher megelőzött. - És ha már a jövőről van szó, úgy hallottam, Gabe visszajön, mégpedig hamarabb, mint hittük. Ethan felkapta a fejét, ebből megsejthettem az odavetett közlés fontosságát. - Mennyire biztos? - Eléggé. - Catcher rám pillantott. - Ha emlékszel, a középészak-amerikai falka, Jeff falkájának a fejéről van szó. - Bólogattam. - Chicagóban is vannak közülük, és közeledik a gyűlés ideje. Meg akar bizonyosodni róla, hogy minden rendben van, és biztonságos, mielőtt idehozza a falkát. Es úgy hallottam, hogy Tonya várandós, szóval azt akarja, hogy ő és a gyerek is biztonságban legyenek. - Ila valami nem biztonságos - vágott közbe Ethan arról nem én tehetek. Catcher lágyabb hangon folytatta: - Felfogtam. De közeleg a végkifejlet. Es ha garanciái akar, meg kell kapnia, különben kihagyja Chicagót, és Aurorába rendeli a falkát. - Aurorába? - kérdeztem. - Alaszkában van - felelte Catcher. - Az észak-amerikai falkák otthona. Eltűnnek a vadonban, és magukra hagyják a vámpírokat, hadd vívják meg maguk a harcukat. Ismét.

Ethan hátradőlt, láthatóan a fenyegetésen töprengett, aztán felém sandított. - Vélemény? Kinyitottam a szám, de rögtön be is csuktam. A stratégia nagymestere nyilván újabb agyafúrt elemzésre várt. Nem voltam biztos benne, hogy ki tudnék rázni a kisuj janiból valami zseniális természetfeletti stratégiát. De azért igyekeztem, gondoltam, a józan paraszti észre hagyatkozom, melynek a természetfölötti közösségek mintha hírhedten híjával lennének. - Azzal nemigen van mit veszíteni, ha összehívjuk a többieket, és megbeszéljük a dolgokat - mondtam. - Az emberek már úgyis tudnak rólunk. Ha képtelenek vagyunk együttműködni, ha egymással csatározunk, azzal csak előkészítjük a terepet a küszöbön álló problémák számára. Ha bekövetkezik a legrosszabb, barátokra lesz szükségünk, akikhez fordulhatunk. De legalábbis őszinte párbeszédre, nyílt kommunikációra van szükségünk. Ethan bólogatott. - Miért esik nehezedre összehívni a házakat? - firtattam. - Mit tettél, amiért nem bíznak benned? Ethan és Catcher összenéztek. - Történelem - felelte végül Catcher, elfordult Ethantől, és rám tekintett zöld szemével. - Mindig a történelem. A válasz nem elégített ki, de bólintottam, mivel gondoltam, ennél többet egyelőre úgysem várhatok. Catcher ismét előrehajolt, hogy felmarkoljon egy adag sült hagymakarikát. - Nos, lesz min gondolkodnod. Ha támogatás kell, majd hívsz. - Ez utóbbi nem kérdés volt, nem is javaslat,

egyszerűen megjósolta, várhatóan mit fog tenni Ethan. Határozottan valami barátságféle volt Ethan és Catcher között, noha csak a jó ég tudja, miféle fura történet hozta össze kettejüket: a lázadó, varázserejű rosszfiút és a neurotikus, mániákusan manipulatív vámpírt. Valószínűleg jó kis sztori lehet, gondoltam. - Hogy ment a kommendáció? - érdeklődött Catcher, és kaján pillantást vetett rám. - Volt valami meglepetés? - Nem csináltam semmit - védekeztem, és felkaptam Ethan elől egy darab savanyúságot. - Felfordulást csinált - mondta Ethan, és a szája szögletében kis mosoly jelent meg. Malloryra vigyorogtam. - Csak irigykedik, amiért ellen tudtam állni a hívásának. - Fogalmam sincs, miről van szó - vigyorgott vissza -, de le vagyok nyűgözve. - Komolyan? - kérdezte Catcher Ethant. - Komolyan. - És kinevezted Őrzőnek. Ethan bólintott. - Arra számítva, hogy folytatod vele a munkát, felkészíted a kötelességére. Végül is megvan hozzá a szakértelmed. A te... egyedi oktatási módszered felbecsülhetetlen értékű. Catcher egy darabig hallgatott, aztán bólintott. - Dolgozni fogok vele. Tanítom. Egyelőre. - Ethan szemébe nézett. - És az oktatással lerovom a tartozásomat. Lerója a tartozását? Most már biztos, hogy jó kis történet lappang itt.

Újra csend állt be, mialatt Ethan fontolóra vette Catcher ajánlatát. - Megállapodtunk. - Karba fonta a kezét, és kétkedő pillantást vetett rám. - Majd meglátjuk, hogy fel tud-e emelkedni a feladathoz, meg tudja-e tenni, amit tennie kell. Kajánul Malloryra néztem, és megszólaltam. - Majd meglátjuk, kibírja-e, hogy ne ölje meg urát és mesterét, főleg, ha továbbra is úgy beszél róla, mintha itt sem lenne. Mai felkuncogott. - Igen - mondta Ethan szárazon. - Mit számít a Meritek pénze?! Egyértelműen pompás humorérzékében rejlik a legnagyobb értéke. A szobára csend borult. Mallory homlokára kiült az aggodalom. Catcher idegesen köszörülte a torkát, és gombócba gyűrte az alufóliát a hot dogjáról. Úgy véltem, nekem kell enyhítenem a feszültséget, amit a családom felemlegetése okozott. Ethanre néztem, láttam a szeme körül a hirtelen támadt feszültséget, és rájöttem, hogy megbánta, ami kiszaladt a száján, és amit valószínűleg bóknak szánt. Valami kifacsart, Sullivan-szerű módon persze az is volt. - Ez az egyik legszebb dolog, amit valaha is mondtak nekem - szólaltam meg, és csak miután kimondtam, jöttem rá, hogy alig-alig lódítottam. Egy másodpercig semmi reakció. Aztán elmosolyodott, azzal a pajkos félmosollyal, ami csak a szája jobb szögletében jelent meg. És emiatt a mosoly miatt, emiatt az átkozottul emberi mosoly miatt le kellett gyűrnöm egy gyöngédségi rohamot, ami kis

híján könnyeket csalt a szemembe. Félrenéztem, és utáltam magam - amiért képtelen voltam gyűlölni annak ellenére, amit mondott, amit tett, és amit várt tőlem. Legszívesebben ököllel püföltem volna a padlót, mint egy hisztis gyerek. Miért nem tudom gyűlölni? Miért, annak ellenére, hogy olyan biztosan tudtam, hogy egy napon még emiatt esem pofára, mint azt, hogy ott ülök az irodájában a legjobb barátnőmmel és a barátjával? Nagyon-nagyon rossz nap lesz az, és nem voltam benne biztos, hogy jobb nekem attól, hogy tudom, hogy eljön. - Nos - állt fel hirtelen Catcher, hangja belehasított a feszültségbe, amelytől még mindig sűrű volt a levegő visz- sza kellene mennünk. - Rám nézett. - Hamarosan hajnalodik. Téged is elvigyünk? Felkeltem, és a fóliákat szépen betömködtem a papírzacskókba. - Kocsival jöttem. De nekem is mennem kell. Kikísérlek benneteket. Gondolom, végeztünk - néztem líthanre. A fejét ingatta. - A gyilkossági nyomozásról akartam beszélni veled, a házra gyakorolt hatásáról, de úgy vélem, ez a megbeszélés tárgytalanná tette. - A hangja most ellágyult. - Későre jár. Leléphetsz. - Én veled megyek - mondta Mallory könnyedén, de a hangjából egyértelműen kicsengett, hogy beszéde van velem. - Nos, akkor - állt fel Ethan is köszönöm az ételt! Catcher felé nyújtotta a kezét, és az asztal, valamint vacsoránk gyűrött maradványai fölött kezet is ráztak. - Nincs mit - felelte Catcher. - Válthatnék veled pár szót, mielőtt elmennénk?

Ethan bólintott, Catcher pedig Mallory homlokához nyomta az ajkát. - Otthon találkozunk! - Naná - felelte Mai, és végigsimított Catcher hasán, ahogy ágaskodva megcsókolta. Miután elbúcsúzott, felém fordult, és a kezét nyújtotta. - Hagyjuk, hadd takarítsák fel a fiúk ezt a káoszt, nem igaz? Otthagytuk őket az asztal mellett, a szalvéták, a papírpoharak és a koszos zacskók halmával. Kart karba öltve vonultunk ki a Cadogan-házból, lassan elsétáltunk egy saroknyit a kocsimhoz, és meg sem szólaltunk, míg egy ház- tömbnyire nem hajtottunk. - Merit, mindig elég rosszul álltál a srácokkal. - Ne kezdd ezt! - markoltam meg kicsit erősebben a kormányt. - Nem akarok semmit Ethantől. - De igen, az arcodra van írva. Azt hittem, csak testi dolog - csóválta meg a fejét. - De ami odabent folyt, az több volt fizikai dolognál, több a kémiánál. Mintha csak megnyomna valami gombot rajtad, és bár kissé jobban küzd ellene, mondhatom, hogy ugyanazt csinálod te is. - Nem szeretem. - Értem. - Felém nyúlt, és gyengéden megkocogtatta a halántékomat az ujja hegyével. - De ez idefenn van. Logika. Behálózott. Es nem arról van szó, hogy nem állnék melléd, akárkit is találsz. rajongó vagyok, a jelek szerint varázsló is, és egy volt mágussal járok... vagy ki a fenével. Szóval én lennék az utolsó, aki furcsa kapcsolatokról papolnék neked. De van benne valami... - Nem emberi? Rácsapott a műszerfalra.

- Igen! Pontosan. Olyan, mint ha nem ugyanazok lennének a játékszabályai, mint nekünk. - Vámpír. Én is vámpír vagyok. - Jézusom, mit védekezem? Rossz formában vagyok. -Igen, Merit, de te mióta... egy hete vagy vámpír? Ő pedig csaknem négyszáz éve. Az hetek francos tömkelege. Gondolj bele, ez... nem is tudom, kiszívja belőle az emberséget. Alsó ajkamba harapva bambultam a házakra, a mellékutcákra, ahogy elsuhantak mellettünk. - Nem vagyok belé szerelmes. Annyira nem hülyültem meg! - vakargattam szórakozottan a fejem. - Nem tudom, mi ez. - Ó! - kiáltott fel olyan hevesen, hogy egy másodpercre azt hittem, megtámadtak minket. - Megvan! Miután láttam, hogy minden rendben, nem ereszkedtek le denevérszárnyú szörnyek a kocsira, rácsaptam a karjára. - A fene essen beléd! Ne csináld ezt, amikor vezetek! - Bocs - mondta fészkelődve, élénk arckifejezéssel. - De támadt egy ötletem, talán az a vámpírmicsoda lesz... hogy ő változtatott át téged? Állítólag ez kötődést teremt. Alaposan fontolóra vettem, úgy döntöttem, ezt fogom vallani, és éreztem, hogy nagy kő gördül le a szívemről. - Igen, igen, erről lehet szó. - Ez valóban megmagyarázta kettőnk kapcsolatát, és érzelmileg sokkal inkább kielégített, mint az a lehetőség, hogy olyasvalakibe estem bele, aki annyira nem való hozzám. Még őt magát is zavarja, hogy érdeklődik irántam.

Miközben a kocsibejáróra hajtottam, még egyszer, szívből rábólintottam. - Igen - mondtam -, ez az. Mallory rám nézett, várt egy picit, és ő is bólintott. -Oké. -Jó! Elvigyorodott. -Jó! - Remek! - vigyorogtam vissza. - Remek, nagyszerű, csodás! Jézusom, szálljunk már ki! Kiszálltunk. 13. FEJEZET KÉT EMBER TÁRSASÁG, HÁROM BOLONDOK HÁZA Eltelt egy nap, kettő, aztán négy is. Meglepően könnyen belejöttem a vámpír-kerékvágásba. Abba, hogy napközben alszom. Vérrel egészíteni ki az étrendemet. Megtanultam a Cadogan-ház biztosításának alapjait (a protokollokkal együtt), és minden tőlem telhetőt megtettem, hogy felkészüljek a ház védelmére. Ebben a korai szakaszban ez rendszerint azzal járt, hogy úgy tettem, mintha ugyanúgy értenék hozzá, mint jóval tapasztaltabb kollégáim. A protokollokat nem volt nehéz felfogni, de rengeteget meg kellett tanulni. Különféle kategóriákba oszlottak, többféle szempont szerint, mint a katák - támadó eljárások, védekező eljárások. Ez utóbbiból volt több hogyan kell reagálnunk, ha támadás érné a házat vagy valamelyik Cadogan-vámpírt, hogyan kell megszervezni az ellentámadást. A hadműveletek az ellenség létszámától függően változtak, valamint aszerint, hogy kardot vagy mágiát vetnek be ellenünk. Ellenségtől függetlenül a legfontosabb feladat Ethan védelme volt,

majd a többi bentlakóé, és magáé az épületé, lehetőség szerint szövetségeseinkkel együttműködésben. Ha pedig Chicago már biztonságos, ellenőrizni kell azokat a Cadogan-vámpírokat is, akik nem a házban élnek. A ház alatti kisebb parkolóban - a jelek szerint túl kis pont voltam ahhoz, hogy én is helyet kapjak benne lehetett hozzáférni a föld alatti alagutakhoz, amelyek a város terjedelmes csatornahálózatával párhuzamosan futottak. A járatokból juthattunk a kijelölt menedékházakba. Szívderítő módon csak az egyik címét kaptuk meg, hogy a többi helyét kínzással ki ne szedhessék belőlünk. A pánik kerülgetett, amikor arra gondoltam, hogy egy olyan szervezet tagja lettem, amelynek titkos evakuációs járatokra és búvóhelyekre volt szüksége, és a csoportos kínzatás eshetőségével is számolnia kellett. Miután egy hétig figyelhettem Luc és Lindsey érintkezését, arra is rájöttem, hogy Luc komolyan odavolt érte. A mindennapos vitriollal és gúnnyal márpedig jócskán volt belőle - egyértelműen Lindsey figyelméért könyörgött. Sajnálatos módon sikertelenül. Lehet, hogy Luc imádta, de Lindsey nem volt vevő rá. Mivel mindig kíváncsi voltam, elhatároztam, hogy rákérdezek, pedig tudtam, hogy egyszer még rohadtul megégethetem magam. Epp tálcával a kezünkben álltunk sorba a földszinti büfében, és a szinte bosszantóan egészséges menüsorból válogattunk, amikor megkérdeztem Lindsey-t: - Nem akarsz mesélni magadról és mindenki kedvenc cowboyáról?

Lindsey három doboz tejet húzott a tálcájára, és olyan sokáig hallgatott, hogy már azt hittem, nem is hallotta. Végül megvonta a vállát. - Nincs vele bajom. Mindössze ennyit tudhattam meg, míg le nem ültünk egy faasztalhoz a kortól megsötétült, rácsos támlájú székekre. - Na jó, de nem elég jó? Lindsey kinyitott egy tejesdobozt, és jókorát húzott belőle, aztán sokkal közömbösebben vont vállat, mint ahogy érzett. - Luc nagyszerű. De a főnököm. Nem lenne valami jó ötlet. - Pár napja még te nyaggattál azzal, hogy miért nem kavarok Ethannel. - Felvettem a szendvicsemet, és beleharaptam a zöldekkel megrakott, de annál ízetlenebb ételbe. Ügy döntöttem, nem ez a legjobb harapnivaló. - Luc óriási. Csak nem hozzám való. - Jól megvagytok - erősködtem, mire Lindsey kitört. - Milyen szép is lenne! - csapta le a villáját ingerülten Fgészen addig, amíg nem szakítanánk, és aztán is együtt kellene dolgoznunk! Na nem, kösz! - Anélkül, hogy felnézett volna, szórakozottan piszkált egy halom Cheetost. - Jó, jó - mondtam a lehető legmegnyugtatóbb hangomon (és közben azon morfondíroztam, honnan szerezhette a csipszet) -, szóval kedveled. - Arca rózsaszínbe borult. - De hogy is? Attól félsz, hogy elveszíted, ezért inkább eleve nem is randizol vele?

Nem felelt, így a hallgatást beleegyezésnek vettem, és nem kínoztam tovább. - Jól van. Szót se többet róla! Valóban nem beszéltünk róla többé, de ez nem gátolta meg Lucöt abban, hogy oda ne bökjön egy-egy megjegyzést, vagy Lindsey-t abban, hogy ne heccelje rebellis utalásokkal. És bár valóban megkedveltem Lindsey-t, és örültem, hogy egy csapatban dolgozunk, együtt éreztem Luckel is. Lindsey-nek metsző humora volt, nem lehetett neki köny- nyű, hogy állandóan rá irányul. Barátok közt semmi baj az iróniával, de az övé már-már kegyetlenségbe hajlott. Másrészt viszont jól jött az a maró gúny, amióta Amber és Gabrielle egyesült erővel dörgölték az orrom alá Amber és Ethan viszonyát. Ezúttal is épphogy befejeztük az ebé-dünket, és éppen a lépcső felé tartottunk a földszinten át, amikor megálltak előttünk. - Drágám - kérdezte Gabrielle Ambertől, miközben elállta a lépcsőt, és a körmét mustrálgatta -, nincs kedved egy italhoz ma este? A fekete plüssmelegítőbe öltözött Amber, mellén vörös betűs HARAPJ BELÉM felirattal, felpillantott rám. - Nem lehet. Ma éjjel Ethannel vannak terveim, és tudod, drágám, hogy milyen - vonta fel gesztenyeszín szemöldökét - kielégíthetetlen tud lenni. Öklendezni lett volna kedvem, rögtön azután, hogy végigszántom a körmömmel azt a csicsás plüsst, de annyira zavarba ejtett a felirata - meg az is, hogy láttam már, amint Ethan a szaván fogja a ribancot -, hogy nem jutott eszembe semmiféle replika.

Szerencsére ott volt Pimasz Kapitány. Szokásos hidegvérével előhúzott egy szem Cheetost, és Amber felé pöckölte. - Na, szedje csak a lábát, kis hölgy! Amber undorodva mordult egyet, de kézen fogta Gabrielle-t és elvonultak a folyosón. - Egy újabb napra megmentettem a világot - jegyezte meg Lindsey, miközben a lépcsőn baktattunk lefelé. - Igazi haver vagy! - Műszak után elviszem Connort egy italra. Iia tényleg akkora haver vagyok, neked is illene jönnöd. Megráztam a fejem. - Ma éjjel edzésem van. Nem lehet. - De ez csak az egyik ok volt, amiért nem fogtam a szaván. Lindsey megállt a lépcső közepén, és elvigyorodott. - Szép! Én is szívesen eltöltenék egy kis időt Catcher Bell-lel. Megengedte már, hogy megfogd a kardját? - Asszem, mostanság Mallory szorongatja. Közben odaértünk a műveleti szoba ajtajához. Lindsey megállt, és elismerően biccentett. - jó neki. - Neki igen, nekem nem annyira. - Hogyhogy? - Mert Catcher egyfolytában ott van nálunk, és kezd kissé szűkössé válni a hely hármunknak. - Aha. Te is tudod, mi a nyilvánvaló megoldás: költözz ide! Kinyitotta az ajtót, beléptünk a műveleti terembe, és odamentünk a tárgyalóasztalhoz, míg a többi őr már a helyén ült, gombokat nyomogatott, képernyőket bámult és a mikrofonjába beszélt.

- Ugyanazt tudom mondani, mint a múltkor - suttogtam, miközben helyet foglaltunk. - Nem, nem és nem. Nem élhetek egy házban Ethannel. Kinyírnánk egymást. Lindsey keresztbe vetette a lábát, és székestül felém fordult. - Nem, ha egyszerűen elkerülöd. Látod, egész héten is milyen jól sikerült! Csak néztem rá, de mikor kétkedve vonta fel a szemöldökét, bólintottam. És az enyhe nyugtalanság ellenére, amely minden alkalommal elfogott, ahányszor csak átléptem a Cadogan-ház küszöbét, az, hogy sikeresen elkerültük egymást, legalább lehetségessé tette, hogy itt éljek. - Szóval - mondta - azzal nem lehet gond, hogy továbbra is elkerüld. És gondolj csak bele - suttogta -, olyan itt, mint a Narancsvidékben. Rengeteg izgalmat hagysz ki, ha minden áldott reggel visszamész a Wicker Parkba. - Na ja, pont ezt kellett hangsúlyoznod. Mert amúgy az elmúlt pár hét dögunalom volt. El kellett ismernem, valójában tényleg ezt kellett hangsúlyoznia. Nagyon élveztem mások drámáit. Csak én nem akartam többet szerepelni. Catcher, Mallory és Jeff már ott voltak az edzőteremben, mire megérkeztem. Azt nemigen tudtam, Jeff miért volt ott, de mivel Malloryval ők álltak a legközelebb azokhoz, akiket a szurkolóimnak nevezhetnék, nem bántam a közönséget. Vagyis nem bántam volna, ha pár másodperccel később érkezem, és nem látom, ahogy Catcher az ivókút mellett tapizza a lakótársamat.

Hangos torokköszörüléssel vonultam el mellettük, ám ettől eszükbe sem jutott lefejteni magukat egymásról. - Bagzó macskák - jegyeztem meg Jeffnek, aki keresztbe tett karral, lehunyt szemmel terült el egy széken a teremben. - Még mindig? Már húsz perce csinálják. Észrevettem a hangjában némi sóvárgást. - Még mindig - erősítettem meg, miközben rájöttem, hogy a héten már másodjára sétáltam bele olyan intim jelenetbe, amit egyáltalán nem óhajtottam látni. Jeff vigyorogva nyitotta ki kék szemét. - Ha netán úgy érzed, kihagytak valamiből... Már majdnem kiröppent a számon az ösztönös nem, de úgy döntöttem, vetek neki egy kis koncot. - Ó, Jeff! Az túl szép lenne, hogy te meg én. Túl elsöprő lenne, túl sok érzelem, túl nagy hév. Ha összejönnénk, bumm - csaptam össze a tenyerem -, mint a tűzbe repülő bogár, semmi sem maradna. Elhomályosult a szeme. - Felrobbannánk? - Totálisan. Egy darabig hallgatott, a mutatóujjával rajzolgatott a farmerje térdére. Aztán bólintott. - Túl elsöprő. Mindketten belepusztulnánk. Komolyan bólogattam. - Valószínűleg. - De előrehajoltam, és a homlokára nyomtam az ajkam. - Chicago megmarad nekünk. - Chicago - ismételte ábrándosan. - Igen. Persze. Megköszörülte a torkát, mintha némileg összeszedte volna magát. - Ha ezt később elmesélem, csakis úgy, hogy megcsókoltál. Rendesen. Es tapiztál is.

- Korrekt ajánlat! - kacagtam fel. Catcher és Mallory ekkor sétált be, Catcher elöl, Mallory mögötte, egyik keze a férfiéban, a másik ujjaival elpirulva matatott az ajkán. - Kard! - szólalt meg Catcher, azzal elengedte Mallory kezét, és átvágott az edzőtermen a túloldali ajtókhoz. - Szerinted ez parancs volt, vagy terv? - kérdeztem az előttem megálló Malloryt. Csak pislogott, le sem vette szemét a távolodó Catcher farmerbe bújtatott seggéről. - Hm? Felhúztam az egyik szemöldököm. - Szerelmes vagyok Ethan Sullivanbe, nagy fogú vámpírbabáink lesznek, veszünk egy házat Napervilleben, és boldogan élünk, amíg meg nem halunk. Ugyanolyan üres tekintettel nézett rám, mint korában Jeff. - Csak... ahogy ezt az izét csinálja a nyelvével merengett el, felemelte a mutatóujját, és hajlítgatni kezdte. - Valami csettintésféle, vagy mi. Mielőtt belegondoltam volna, mit is mondok, végéhez ért a türelmem a Catcher-Mallory ügyben, és egyetlen gyors mondatban elhadarva kiteregettem a tervem. - Imádlak, de beköltözöm a Cadogan-házba. Erre már felfigyelt. Szeme kitisztult, és ráncba szaladt a homloka. -Mi?! Azonnal eldöntöttem, hogy így lesz rendjén, és bólintottam. - Nektek helyre van szükségetek, nekem pedig ott kell lennem ahhoz, hogy hatékonyan végezhessem a

munkám. - Amit nem mondtam ki: semmi szükségem arra, hogy Catcher szexuális teljesítményének tanújeleit hallgassam vagy lássam. - Ó - sütötte le a szemét Mallory. - Ó! - Mikor felnézett, szomorú volt a szeme. - Jézusom, Merit! Minden megváltozik. Szorosan átöleltem. - Mi nem változunk. Csak nem ugyanott fogunk lakni. - Még csak nem is azonos irányítószám alatt. - És mint mondtam, társaságnak ott lesz neked Szexi Bell. Minden rendben lesz. - Valószínűleg velem is, feltéve, hogy meg tudom győzni magam és a többieket arról, hogy képes leszek egy fedél alatt élni Ethannel, és nem tűzöm fel egy nyárfakaró boldogabbik végére. Na, ehhez kell majd némi Malloryhoz méltó kreativitás. Mallory is átölelt. - Igazad van. Igazad van. Nevetségesen viselkedem. Oda kell menned vámpírkodni, keveredni. - Felvonta a szemöldökét. - Azt mondtad, szerelmes vagy Ethanbe? - Csak hogy rám figyelj. Valószínűleg. A francba! - Meg kell mondanom, Merit, hogy nem rajongok a gondolatért. Komoran bólintottam, és elindultam az öltöző felé. - Örülj, hogy nem vagy a helyemben! Pár perc múlva mezítlábasán és copfosan bukkantam elő, készen egy újabb éjszakányi edzésre, hogy megvédhessek többek között valakit, akivel szemben ellentmondásos ér-zelmeket tápláltam. Mallory és Jeíf a terem túlsó végében foglalt helyet egy-egy széken.

Catcher még nem jött vissza hátulról, úgyhogy a terem egyik sarkában lógó bokszzsák felé indultam, ökölbe szorítottam a kezem, és püfölni kezdtem. A kommendáció óta pár alkalommal, amikor Catcherrel edzettünk, már gyakoroltunk ezzel - ütéseket, rúgásokat, hárításokat és felütéseket. Azt a célt szolgálta, hogy növeljem az állóképességem, megtanuljam a vámpírharcmodor alapjait, és átmenjek a Cadoganőröktől elvárt felméréseken. De rendszerint túlságosan el voltam foglalva a mozdulatok, lépések megtanulásával ahhoz, hogy megnyugvást, vigaszt találjak bennük. Ám így, hogy Catcher nem volt odabenn, semmi nem vonta el a figyelmem. Puszta kezes ütést vittem be a zsák közepén lévő emblémára - puff. Élveztem a tompa puffanást, és azt, ahogy a zsák a másik irányba lendült. Élveztem, hogy én lendítettem el. Élveztem, hogy képzeletemben egy zöld szempár kandikált ki az emblémából, és pontosan a két szem közé húztam be. Puff. Puff. Egy megelégedésül szolgáló kettős ütés; a zsák jelképezte a férfit, akit becsületbeli kötelességemmé vált szolgálnom, aki iránt kissé túlzottan is érdeklődni kezdtem. Hátraléptem, megpördültem a sarkamon, és oldalrúgáshoz készülődve megdöntöttem a csípőm. A felületes szemlélő előtt valószínűleg úgy tűnt volna, hogy csak bemelegítek, egy lélektelen tárgyra célzok pár jól irányzott rúgást. Pedig gondolatban - puff - egy bizonyos - puff vámpírmester arcába - puff - rúgtam.

Végül elmosolyodtam, kihúztam magam, csípőre vágtam a kezem, és néztem, ahogy a zsák a láncon himbálózik. - Terápiás célzat - foglaltam össze. Ekkor kinyílt a terem végében lévő ajtó, és Catcher lépett be, jobbjában a fényes, feketére lakkozott hüvelybe bújtatott katanával. Baljában kardot mintázó farúd volt - hosszú, finoman ívelt, csillogó farúd, azonban ennek nem volt markolata, semmiféle fizikai határ nem állt a pengerész és a markolat között. Mint megtudtam, ez volt a bökken nevű gyakorlófegyver, ennek segítségével lehet kardforgatást tanulni annak veszélye nélkül, hogy egy amatőr olyasmit aprítson fel, amit nem arra szántak. Catcher a matracok közepére állt, letette a bökkent, lassú, óvatos mozdulattal felemelte a katanát, és előhúzta hüvelyéből. A meztelen acél megcsillant a fényben, és fémesen suhogott, ahogy végighúzta a levegőben. Aztán odaintett, mire én is a matracokhoz léptem. Elfordította a katanát, és a markolatánál fogva felém nyújtotta. Elvettem, a kezemben méregettem a súlyát. Könnyebb volt, mint ahogy az anyagok bonyolult együtteséből képzeltem - fa, acél, rücskös rájabőr, selyembrokát. Jobb kezemmel megfogtam a markolat tövét, a bal kezem ujjait pedig négyujjnyival alatta fontam köré. Nem mintha készültem volna rá, hogy kell. Csak utánoztam a fogásokat, amelyeket Catcher mutatott be a karddal, amelyet mind ez idáig megfognom sem engedett, amelyet mindig áhítatos tisztelettel kezelt. A héten egyszer kérdeztem erről a tiszteletről, hogy miért

hallgatott el mindig, ha előkerült a penge, miért párásodott el a tekintete, amikor előhúzta hüvelyéből. Válasza - „jó kard" - cseppet sem elégített ki, és feltevésem szerint csak a jéghegy csúcsa volt. Felemelt karddal a kezemben vártam az utasításokat. Azokból pedig volt bőven. Ahhoz képest, amilyen szűkszavúan nyilatkozott arról, hogy miért szereti úgy a kardot, rengeteget tudott beszélni arról, hogy miként bánjak vele - a kéztartásomról a markolaton (ami a gondos utánzás ellenére sem volt egészen pontos), a penge testemhez viszonyított helyzetéről, a lábam közti távolságról, és sújtásra készülő testtartásomról. Catcher előadta, hogy mivel először van a kezemben, ezúttal csak az érzéssel, a súlyával kell megbarátkoznom. Magukat a mozdulatokat majd a bokkennel tanulom meg, mivel bár elégedett volt eddigi haladásommal, nem bízott benne, hogy tudnék a katanával bánni. Legalábbis az ő szőrszálhasogató elvárásainak megfelelően biztosan nem. Mikor ezt kimondta, megdermedtem az épp aktuális pózban, és rámeredtem. - Akkor miért adtad a kezembe a katanát? Arca azon nyomban komoly kifejezést öltött. - Azért, mert vámpír vagy, mégpedig Cadogan-vámpír. Amíg nem tudod a mozdulatokat, amíg nem állsz készen profiként forgatni a kardot - hangja egyértelműen elárulta, hogy kevesebbel nem elégszik meg -, blöffölnöd kell. - A katanára mutatott. - És többek között ő is a blöff része. - Aztán Malloryra sandított, és kaján pillantást

vetett rá. - Amíg nem tudsz rendesen bánni a karddal, legalább azt tanuld meg, hogyan kell fogni. Gúnyos mordulás volt a válasz a terem széléről. Catcher elégedetten nevetett. - Csak először fog fájni! - Hol is hallottam már ezt? - vetette oda Mallory keresztbe vetett lábát lógázva, miközben egy magazinban lapozgatott. - És ha ezerszer nem mondtam már, akkor egyszer sem, hogy a mágiának semmi keresnivalója a hálószobában. - De míg a szeme az ölében heverő újságra szegeződött, elvigyorodott, ahogy kimondta. Jövök már, Cadogan-ház - gondoltam, és elrendeztem a kezem a katanán. Igazítottam a súlypontomon, köröztem egyet a vállammal, és támadásba lendültem. Két órával később, miközben a nap már készülődött, hogy előbukkanjon a horizont mögül, már otthon voltam trikóban és pizsamanadrágban. A mobilommal ültem az ágyon, a hangpostaüzenetet játszottam vissza, amit az edzésből visszatérve találtam rajta. Morgantől jött, edzés alatt hagyta. Bíp. - Helló, itt Morgan. A Navarre-ból, ha többet is ismernél. Mármint Morgant. Összevissza beszélek. Remélem, jól ment a kommendáció. Hallottam, hogy kineveztek Őrzőnek. Gratulálok! - Ezután kész kis előadást tartott az Őrzők történetéről, és arról, hogy Ethan feltámasztotta ezt a hivatalt. Olyan soká beszélt, hogy a telefon megszakította a kapcsolatot. Utána visszahívott.

Bíp. - Bocs. Egy kissé bő lére eresztettem. Talán nem vagyok csúcsformában. Nem igazán sikerült úgy megcsillogtatnom őrületes képességeimet, ahogy terveztem. - Kis időre elhallgatott. - Szeretnék találkozni veled. - Torokköszörülés. - Ha másért nem is, azért mindenképpen, hogy kissé alaposabban elmagyarázhassam, miért jó, ha a Packersnek szurkol az ember, a dicső múlt, a történelem... - Az ordító szerénység - tettem hozzá halkan, és képtelen voltam visszatartani az arcomon szétterülő vigyort. - Na, szóval. Erről még beszélnünk kell. A futballról. Vagyis az erről futballt jelent. Jézusom. Csak hívj fel! Megköszörülte a torkát. - Légy szíves! Sokáig meredtem a nyitott telefonra, még akkor is a híváson gondolkodtam, amikor a nap kikandikált a horizont mögül. Végül összecsuktam, és amikor összegömbölyödtem, és fejem a párnára ereszkedett, a telefonnal a kezemben aludtam el. Mikor lement a nap, és újra kinyitottam a szemem, a mobilt az éjjeliszekrényre tettem, és úgy döntöttem mivel nem csak szabadnapom volt, de a huszonnyolcadik születésnapom is -, hogy ez a megfelelő alkalom futni egyet. Kinyújtóztam, edzőszerelésbe bújtam, összefogtam a hajam, és lementem a lépcsőn. Tettem egy kört a Wicker Park körül. A környék forgalmasabb részén hemzsegtek a vacsorázni vágyók és egy munka utáni ital vigaszát keresők. Mikor visszaértem, a ház még mindig csendes volt, vagyis

megmenekültem a Carmichael-Bell viszony látványától és hangjaitól. Olyan szomjas voltam, hogy egy szökőkutat is fel tudtam volna hörpinteni, ezért a konyha és a hűtő felé vettem az irányt. És ott találtam az apámat. A konyhapultnál ült szokásos öltönyében és drága olasz félcipőjében, orrára tolt szemüvege mögül olvasta az újságot. Egyszeriben nem is tűnt véletlennek, hogy Mallorynak és Catchernek nyomát sem láttam. - Őrzőnek neveztek ki! Úgy kellett kényszerítenem a lábam, hogy megmozduljon. Mindvégig magamon éreztem a tekintetét, amíg a hűtőhöz léptem, fogtam egy doboz gyümölcslevet és felbontottam. Már majdnem a szekrényhez nyúltam egy pohárért, gondolván, mégis illedelmesebb kitölteni, mint a dobozból szürcsölni, de végül mégiscsak a szürcsölés mellett döntöttem. A mi házunk, a mi szabályaink. Hosszú, néma kortyolás után átmentem a pult túloldalára, letettem a dobozt, és ránéztem. - Úgy van. Nagy zörgéssel hajtotta össze az újságot, és letette a pultra. - Ezzel lett némi befolyásod. Terjednek a hírek, még ha teljesen pontatlanul is. Eltűnődtem, nagyapámhoz hasonlóan nincs-e meg apámnak is a maga titkos vámpírforrása. - Nem igazán - feleltem. - Csak őr vagyok. - De a házé. Nem Sullivané.

Francba! Talán tényleg van forrása. Sokat tudott, de még érdekesebb lett volna tudni, hogy miért vette a fáradságot, hogy utánajárjon. Üzleti lehetőségek? A lánya vámpírkapcsolataival akarta lenyűgözni barátait és üzletfeleit? Bármiféle forrása és oka is volt, a kijelentése helytálló volt. - A házé - erősítettem meg, és becsuktam a gyümölcsleves doboz tetejét. - De csak pár hetes vagyok, alig kaptam még némi kiképzést, és valószínűleg utolsóként szerepelek Ethan bizalmasainak listáján. Egyáltalán nem vagyok befolyásos. - Ethan kifejezését felidézve hozzátettem: - Nincs politikai tőkém. Apám az enyémhez oly hasonló kék szemével alaposan végigmért, mielőtt felállt. - Hamarosan Róbert veszi át az üzletet. Szüksége lesz a támogatásodra és a vámpírok segítségére. Merit vagy, és most ennek a Cadogan-háznak a tagja is. Suliivan hallgat rád. Ez nekem is újdonság volt. - Bennfentes vagy. Elvárom, hogy használd ki - kocogtatta meg szavai hangsúlyozásaként az összehajtott újságot. - Tartozol ezzel a családodnak. Sikerült erőt vennem magamon, és nem emlékeztettem rá, mennyiben állt mellém ez a „család", amikor kiderült, hogy vámpír vagyok. Kitagadással fenyegetőzött. - Nem egészen értem, szerinted miféle szolgálatot tehetnék akár neked, akár Róbertnek - mondtam -, de

nem lehet csak úgy felbérelni. Őrzőként teljesíteni fogom a munkámat, a kötelességemet, mert felesküdtem rá. Egyáltalán nem örülök, hogy vámpír lettem. Nem ezt az életet választottam. De most ez az enyém, és megbecsülöm. Nem fogom azzal veszélybe sodorni a jövőmet és a pozíciómat vagy uramat és házamat, hogy beszállok a kis projektjeidbe, akármik is legyenek azok. Apám felfortyant. - Azt hiszed, ha alkalma nyílna rá, Ethan nem használna fel habozás nélkül? Azt én sem tudtam, hogyan vélekedjek erről, de atyai beszélgetés során Ethan nem lehetett téma. Végigmértem tehát Joshua Meritet, és ugyanolyan kék szempár nézett vissza rá, mint a sajátja. - Ez minden, amit akartál? - Merit vagy. De többé nem csak egy Merit, gondoltam, és ettől kissé elmosolyodtam. Érzelemmentes hangon ismételtem meg a kérdést: - Ez minden, amit akartál? Az állán megrándult egy izom, de nem válaszolt. Anélkül, hogy egy szót szólt volna kisebbik lányához, egy születésnapi jókívánságot vagy bármit, sarkon fordult, és kisétált. Akkor is csak álltam, amikor becsukódott a bejárati ajtó. Egy percen át ácsorogtam az üres konyhában a pult szélébe kapaszkodva, legszívesebben az apám után rohantam volna, hogy kiköveteljem, annak lásson, ami vagyok, szeressen úgy, ahogy vagyok. De lenyeltem a könnyeimet, és levettem a pultról a kezemet.

Újra feltámadt bennem a vérszomj, akár a düh, akár a bánat keltette fel, ezért visszamentem a hűtőhöz, kivettem egy zacskó 0 pozitívat, a karomba zártam, és a földre csúsztam. Ezúttal nem követte mámor. Csak a szomjamat oltotta, testi elégedettséget okozott, de muszáj volt elfelejtenem, hogy később újra meg tudjam tenni. De nem ittasultam meg tőle, nem tántorogtam. Mintha a testem elfogadta volna, amit az elmém épp csak kezdett megszokni - amit bevallottam apámnak, Ethannek és magamnak is. Hogy Cadogan-vámpír vagyok. Nem. Hogy vámpír vagyok. Háztól, pozíciótól függetlenül, valamint attól is, hogy nem kószáltam éjjelente temetőkben, nem tudtam repülni (legalábbis feltételeztem, mivel próbálni sosem próbáltam), és nem görnyedtem a földre az emeleti fürdőszobatükrön lógó feszület láttán. Még mindig ettem fokhagymát, megvolt a tükörképem, és kábán ugyan, de nappal is képes voltam elbotorkálni ide- oda, még ha nem is a legjobb formámban. Tehát nem az a fajta vámpír voltam, amilyet Hollywoodban elképzelnek. Egész más voltam. Erősebb. Gyorsabb. Ügyesebb. Napallergiám volt. Regenerálódtam. Hemoglobint kívántam. Szereztem pár új barátot, új munkát, egy főnököt, akit buzgón kerültem, és a bőröm halványabb árnyalatot öltött. Tudtam bánni a karddal, konyítottam némileg a harcművészetekhez, csaknem megöltek, és teljesen új oldaláról fedeztem fel a szeles várost. Éreztem a varázslatot, éreztem a metrón, a Chicago folyó

metafizikai társán átáramló erőket. Ethan hangját hallottam a fejemben, láttam, ahogy egy mágus nehézfiú varázssugarat repít felém, és lemondtam a legjobb barátnőmről, a lakótársamról (és a szobámról) ugyanennek a rosszfiúnak a javára. E változások, a felfordulás ellenére mi mást tehettem volna, mint hogy csinálok valamit? Hogy cselekszem? Hogy vállalom, én vagyok a Cadogan Őrzője, fegyvert fogok, és a ház érdekében viselem, amelynek védelmével megbíztak. Feltápászkodtam a földről, a szemétbe dobtam az üres zacskót, a kézfejembe töröltem a számat, és kinéztem a konyhaablakon a sötét éjszakába. A huszonnyolcadik születésnapom. Egy nappal sem néztem ki többnek huszonhétnél. A lehető legjobban szerettem volna kiélvezni szabad éjszakámat, ezért lezuhanyoztam, átöltöztem, és a szobámba vonultam - a csukott ajtó mögött törökülésben ültem a takarón, előttem nyitva állt a Tristran of Lyonesse Algernon Swinburne-től. Nem tartozott a disszertációm témájához, hiszen Swinburne 1852-ben vetette papírra a maga Trisztán és Izoldaverzióját, de a tragikus végkifejlet ellenére a történet mindig vonzott. Újra és újra elolvastam az előhangot, Swinburne ódáját a történelem nagy, egymásnak teremtett szerelmeseihez, magához a szerelemhez. A mennyek járják újra s újra át minden új szenvedélyben Ugyanazt a testet, szépséget új cselekvésben Testbe zárt lélek tűzzel, fénnyel ég: A fényes délhez képest, mint délhez az éj

Szerelem: a hús az emberi lelken És honnan a lélegzet jő, lélek a testben Szerelemtől az életek kara zeng Szerelem a vér az idő ereiben. Tűz. Fény. Vér. Az idő erei. Sosem jelentettek még enynyit nekem ezek a szavak, mint most. Határozottan számít a kontextus. A szövegre meredve épp a metaforán merengtem, amikor kopogtattak az ajtón. Kinyílt, és Lindsey kukucskált be rajta. - Tehát itt szokta tölteni a szabadidejét a Cadogan titokzatos Őrzője? - Farmerben és fekete pólóban volt, mindkét csuklóján egy-egy vaskos bőrpántot viselt, szőke haját lófarokba fogta. A háta mögött összefonta a kezét, és körülnézett a szobámban. - Úgy tudom, valakinek ma van a szülinapja. Becsuktam a könyvet. - Nem dolgozol ma? Lindsey vállat vont. - Cseréltem Juliettel. Az a csaj imádja a fegyvereit, a kardjával alszik. Boldogan állt szolgálatba. Bólogattam. Pár napnyi ismeretség után ez tökéletesen foglalta össze a benyomásaimat. Ártatlan külseje ellenére mindig készen állt a harcra. - Mi szél hozott? - Te, szülinapos! Vár a bulid. Felhúztam a szemöldököm. - A bulim? Begörbített ujjal hívogatott, és kihátrált a folyosóra. Kíváncsian tettem félre a könyvet, felkeltem az ágyról, lekapcsoltam az éjjeliszekrényen a lámpát, és utána

eredtem. Leügetett a lépcsőn, a nappaliba - barátaim gyülekezete közé. Ott volt Mallory, mögötte Catcher, egyik kezével Mai derekán. És ott volt Jeíf is, arcán pajzán mosollyal, kezében ezüstpapírba csomagolt dobozzal. Mallory kitárt karokkal lépett felém. - Boldog születésnapot, vámpírkisasszony! - Átöleltem, és a válla fölött Jeffre kacsintottam. - Elviszünk valahova - mondta. - Vagyis inkább valakihez... a nagyapádhoz. Készült egy kis ezzel-azzal. - Oké - mondtam, képtelen lévén ellenkezni, és kissé elérzékenyültem, hogy a barátaim eljöttek, és szülinapi ünnepségre hurcolnak magukkal. Pokoli nagy javulás volt a korábbi álatyai látogatás után. Cipőt kerestem, ki-ki összeszedte a táskáját, lekapcsoltuk a villanyokat, és az odakint posztoló őrszemek éber pillantásától kísérve bezártuk az ajtót. Mallory és Catcher a járdaszegély mellett álló terepjáróba ugrottak, amely Lindsey-é lehetett, mivel ő tartott a sofőrülés felé. Jeff hátramaradt, és félénken felém nyújtotta az ezüstös dobozkát. Elvettem, ránéztem, és Jeffre pillantottam. - Mi ez? - Egy nagy köszönöm - vigyorgott. Én is elmosolyodtam és lehúztam az ezüst csomagolópapírt, majd kinyitottam a halványkék dobozt. Parányi ezüstszobrocska volt benne. Egy emberalak - térdeplő, kitárt karú ember. Kissé zavartan, kérdőn néztem fel Jeffre.

- Előtted hajol meg. Lehet, hogy... - húzogatta a gallérját - elhintettem itt-ott, hogy a Cadogan Őrzője kicsit mintha nyomulna rám. Karba fontam a kezem, és ránéztem. - Milyen kicsit? Elindult a kocsi felé. Én utána. - Jeífrey! Milyen kicsit? Menet közben felemelte két összecsippentett ujját. -Jeff! Kinyitotta a hátsó ajtót, de mielőtt beszállt volna, hátrafordult, és kajánul villant fel a szeme. - Lehet, hogy volt egy kis könyörgés is, és talán vissza kellett utasítanom, mert kissé túlságosan... Hanyagul beszálltam mellé a hátsó ülésre. - Hadd találjam ki! Túl rámenős voltam? - Valahogy úgy. Előremeredtem, miközben magamon éreztem aggodalmas tekintetét, és hirtelen varázslat aromája fűszerezte be a levegőt a kocsi hátuljában. Nem, nem csak varázslaté - riadtságé. De hát barát volt, ezért nem vettem tudomást a félelme édesen fanyar szagára feltámadó vámpírösztönökről - ragadozó ösztönökről. - Jól van - mondtam. - De nem adom oda az alsóneműmet. Kuncogás hallatszott az első ülésről, Jeff pedig az arcomra lehelt egy puszit. - Komolyan csúcs vagy! Mallory lejjebb hajtotta a visszapillantót, a tükörben elkapta a pillantásomat, és rám hunyorított. A nagyapám háza körül mindenütt kocsik álltak - a járda mellett, az előkert pázsitján. Csupa luxus

sportkocsi - Lexus, Mercedes, BMW, Infiniti, Audi - és mind alapszínekben - piros, zöld, kék, fekete, fehér. Ám a rendszámtáblák árulkodtak róluk: NORTH1, GOOSE, SBRNCH. A Chicago folyó szakaszai. - Nimfák - állapítottam meg, amikor kiszálltunk, és Catcher mellém lépett a járdán. Emlékeztem a nagyapám irodájában látott plakátokon szereplő nevekre. - Ez nem volt betervezve - felelte. - Valamiért szükségük lehetett az Ombudra. Talán a közvetítésére. – Végigmérte Jeffet, és figyelmeztetően emelte fel egyik ujját. - Semmi fogdosás! Ha veszekszenek, úgyis elég könnyes jelenet lesz. Jeff vigyorogva tárta szét a karját. - Nem én szoktam hölgyeket megríkatni, CB. - Ne nevezz így! - csikorogta Catcher, és rám nézett. Ez nem lett volna része a szülinapi bulinak. A kivilágított házra pillantottam, amelyben többen járkáltak, és bólintottam. - Gondoltam. Esetleg tudnom kell valamiről? - Es mielőtt feltehettem volna az elkerülhetetlen kérdést, már válaszoltam is rá. - És igen, olvastam a Kánont. A könyv nem volt rossz pótlék a természetfeletti lények kalauza helyett, amire annyira vágytam; voltak benne bevezető részek a legfontosabb természetfeletti csoportokról, köztük a vízi nimfákról is. Apró, karcsú, szeszélyes és köny- nyekre hajlamos teremtések voltak. Területhez kötődtek, meglehetős hatalmat gyakoroltak a víz folyása és áramlatai felett, és azt rebesgették - és csak a jó ég tudja, ilyesmiben mennyire lehet adni a szóbeszédre -, hogy a görög mítoszok najádjainak

leszármazottai. A nimfák konkrét területhatárai folyamatosan változtak, ahogy egyfolytában adtákvették a víz és a part kisebb szakaszait. Bár a történelemkönyvekben erről nem esik említés, azt pletykálták, hogy 1900-ban kulcsszerepük volt a Chicago folyásának megváltoztatásában. - Csak maradj kartávolságon kívül - tanácsolta Catcher, és az ajtóhoz lépett. Nagyapám háza tele volt nőkkel. A csábító külsejük ellenére pöttömök voltak, egyik sem volt magasabb százötven centinél. Mindannyiuknak hosszú, lobogó haja volt, nagy, nedves szeme és icipici ruhája. És mind fél oktávnyival a fülnek kellemes fölött visítozott, sikoltozott. Ráadásul sírtak, nagy könnycseppek patakzottak az arcukon. Mind az öten beléptünk, mire a lárma rövid időre alább hagyott. - Az unokám - jelentette be nagyapa, aki egyik kezére könyökölve, állát a tenyerébe fektetve ült könnyű székében. - Ma van a születésnapja. A nimfák rám pislantottak kerek - kék, barna és áttetsző zöld - szemükkel, majd újrakezdték a ribilliót. Egykét foszlányt kaptam csak el belőle - felnyitható hidakról, egyezményekről meg a víz folyásáról volt szó. Láthatólag egyáltalán nem érdekelte őket a jövetelem. Nagyapám mulatva nézett rám. Visszavigyorogtam rá, és az ujjaimmal integettem neki - ám ahogy egy rózsaszín ujjacska felém kapott, csaknem elvesztettem egy hajtincsemet, de Lindsey visszahúzott a csetepaté közeléből.

Catcherre néztem, aki a Csalódott Sensei pillantását vetette rám. - Kartávolság! - figyelmeztetett a nimfák felé biccentve, akik időközben folytatták a karmolászást és hajcibálást. YouTube-ra méltó hajtépés folyt itt. Varrások repedtek, hajfürtöket ráncigáltak, egymás csupasz bőrét szántották végig a gondosan manikűrözött körmök. Es mindezt visítozás és könnyek kísérték. - Az ég szerelmére - hangzott fel mögöttem, ahogy Jeff a viaskodó nők elé furakodott. - Hölgyeim! - mondta, és mivel nem vettek róla tudomást, kuncogott egyet magában, aztán elkiáltotta magát. - Hölgyeim! A nimfák egyszeriben megtorpantak, úgy, ahogy voltak; a kezük még mindig a mellettük álló nyakát vagy haját szorongatta. Lassan felénk fordult minden fej, végignéztek rajtunk, és pillantásuk Jeffen állapodott meg. A nimfák - mind a kilencen - leengedték a kezüket, igazgatni kezdték hajukat és ruhájukat, és mikor ezzel elkészültek, verdeső szempillákkal mosolyogtak Jeffre. Malloryval tátott szájjal bámultunk a vézna programozóra, aki egy csapásra megszelídítette a kilenc dús keblű, buja idomú vízi istennőt. Jeff a sarkán hintázva vigyorgott rájuk. - Így már mindjárt más. Tehát mi volt ez a felhajtás? kérdezte lágy, behízelgő, épp egy picit pajzán hangon, amitől a nők szemmel láthatóan megborzongtak. Akaratlanul is elvigyorodtam... és azon morfondíroztam, nem becsültem-e alá Jeffet. Az aprónép legmagasabb tagja, egy kék szemű szőke, aki kék koktélruhába préselte tökéletes idomait - és

akiben a nagyapám irodájában látott poszterről a Lúdsziget nimfájára ismertem -, végignézett a többieken, puhatolózó mosolyt küldött Jeff felé, és olyan szitokáradatot zúdított nővérkéire, hogy egy vén tengeri medve is belepirult volna. - Fülvédőt! - suttogta Mallory. - De tényleg! - dünnyögtem vissza. Lúd-sziget kirohanásának lényege a káromkodások nél kül olyasmi volt, hogy a balján álló hollófekete hajú nimfa, az északi szakasz képviselője (az a ringyó) lefeküdt a jobbján álló platinaszőke Nyugati Mellékág barátjával (azzal a kujonnal). Az árulás oka pedig Lúd szerint nem más volt, mint valami bonyolult politikai adok-kapok a területhatárok miatt. Jeff csettintett a nyelvével, és a fekete Északi Szakaszhoz fordult. - Ugyan, Cassie, drágám, jobb vagy te ennél! Cassie bűntudatos képpel vonogatta a vállát, és lesütötte a szemét. - Melaina - fordult most Jeff a szőke Nyugati Mellékághoz békén kell hagynod őt! Melaina szipogott, és a fejét ingatva piszkálgatta egy hajtincsét. - Azt mondta, szép vagyok! Jeff szomorú mosolyra húzta a száját, és kitárta felé a karját. Melaina a karjába ugrott, és nyüszítve ölelgette. Miközben Jeff a hátát lapogatva megnyugtatóan suttogott a fülébe, Mallory izgatott, hitetlenkedő pillantást vetett felém. Csak a vállamat vonogattam. Ki gondolta volna, mire képes a kis Jeff? Vagy ez valami nimfa-alakváltó dolog

lehet? Magamban megjegyeztem, hogy meg kell majd néznem a Kánonban. - Jól van na, jól van na - mondta Jeff, és visszaeresztette Melainát a nővérei közé. - Tehát - fűzte össze hosszú ujjait, és végignézett a csapaton. - Eleget zaklattuk Merit urat ma estére? Biztos vagyok benne, hogy tudomást vett a problémáitokról, és továbbítja őket a polgármester úr felé. - Nagyapára nézett jóváhagyásért, ő pedig bólintott. - Jól van, lányok? - Még egy kis szipogás, páran letörölték könnyes arcukat, de végül mind bólogattak. A békülés ugyanolyan zajosan ment végbe, mint a vita, csupa csipogó bocsánatkérés, és máris manikűr-pedikűrt meg wellness- hétvégéket tervezgettek. (Hihetetlen, de egyikük szempillafestéke sem kenődött el. A tartós szempillafestés nyilván létszükséglet a vízi nimfák számára.) Mikor a nimfák mind lenyugodtak, Jeff köré gyűltek, elárasztották csókokkal és bókokkal, majd kisétáltak az ajtón. Malloryval az üvegajtón át néztük, ahogy bekapcsolják mobiltelefonjaikat, bemásznak az alacsony sportkocsikba, és elszáguldanak a chicagói éjszakába. Egyszerre fordultunk vissza Jetihez, aki hüvelykujjaival egy telefon kihúzható billentyűzetét verte. - Warcraft-parti van ma este. Ki száll be? - Meddig élnek az alakváltók? - kérdeztem Catchert. Zavartan húzta fel a szemöldökét. - Százhúsz-százharminc évig. Miért? Tehát Jeff fiatal, még ha emberi léptékkel mérve felnőttnek is számít a maga huszonegy évével. - Mert rettentően jó lesz, ha egyszer felnő.

Jeff felpillantott, és a mobiljára mutatott. - Na, komolyan, ki van benne? - kérdezte, és tágra nyílt, reménykedő pillantást vetett rám. - Lehetnél az elfem. Van headsetem is. - Ha egyszer felnő - ismételte Catcher, kikapta Jeff kezéből a telefont, és zsebre vágta. - Na, menjünk enni, Einstein! Miután megkésett üdvözlésképpen összeölelkeztünk nagyapámmal, az ebédlőbe vezetett. Királyok - vagy legalábbis egy zsaru, két vámpír, egy alakváltó és két mágus - asztalára illő lakoma várt ránk. Zöld tányéralátétek gyűrűjében zöldbabos, kukoricás, krumplipürés, tökragus, makarónis és sajtos tálak álltak. Kosarakban volt a zsemle, egy zsúr- kocsin pedig a desszertek - fehér, kókuszreszelékkel megszórt krémtorta, egy tál mázzal bevont brownic, valamint egy tányér rózsaszín és fehér sütemény. Ám a mestermű, amely külön tányéron csücsült az ovális asztal közepén, a legnagyobb, ketchuppal nyakon öntött húsvagdalt volt, amit életemben láttam. Boldogan nyögtem fel. Az biztos, hogy imádtam enni, és szinte mindent megettem, amit elém raktak, mint azt a korábban legurított fél liter vér ékesen bizonyítja, de a legnagyobb kedvencem a nagyapám vagdaltja volt, nagymama receptje alapján. - Aki hozzá mer érni a vagdalthoz, mielőtt én szednék, abból fasírtot csinálok - fenyegetőztem felemelt ujjal a vigyorgó arcokra. Nagyapám átkarolt. - Boldog szülinapot, kicsikém! Gondoltam, az ételnek is örülsz annyira, mint bármi másnak.

Bólintottam, és akaratlanul is felnevettem. - Köszönöm, papa! - öleltem át, mielőtt kihúztam volna egy széket. A barátaim az asztal köré gyűltek, Mallory ült mellém, Catcher az asztal egyik végére, nagyapa a másikra, Lindsey és Jeff pedig - arcukon sajnálatos módon mohó vigyorral - velem szembe. Egy kis csend ereszkedett ránk, érdekes módon Catcher miatt, aki lehunyta a szemét, lehajtotta a fejét, és gyors, tiszteletteljes áldást mondott az ételre. Aztán mind felnéztünk, elmosolyodtunk, és elkezdtük körbeadogatni a tálakat. Mintha hazatértem volna, együtt volt a család, ahogy mindig is vágytam rá. Jeff mondott valami nevetséges megjegyzést, mire Catcher replikázott. Lindsey a munkájáról kérdezte Malloryt, a nagyapám engem az enyémről. Társalgás közben vagdaltat és zöldséget tornyoztunk tányérjainkra, sóztunk-borsoztunk, a poharunkba előre kitöltött jeges teát szürcsölgettük. Az ölekbe szalvéták kerültek, a kezekbe villák, és megkezdődött a lakoma. Miután teleettük magunkat, és a tálakban csupán morzsák és kanalak maradtak, a férfiak kigombolták a nadrágjukat, és jóllakott macskaként dőltek hátra. Lindsey hátratolta a székét, felállt és megemelte poharát. - Meritre! - szólalt meg. - Legyen ez az év tele örömmel és békével, na meg pompás, AB pozitív vámpírfiúkkal! - Vagy alakváltókkal - emelte rám Jeíf is a poharát. Catcher csúnyán nézett rá, de ő is felemelte a poharát.

Felköszöntött a családom, és könnyeket csalt a szemembe. Miközben én a székemen szipogtam - és behabzsoltam a harmadik adag vagdaltamat is -, Mallory gigantikus, rózsaszín és lila, unikornisokkal díszített papírba csomagolt, óriási, rózsaszín masnival díszített dobozt cipelt be. Megszorította a vállamat, és a csomagot letette mellém a földre. - Boldog szülinapot, Mer! Rámosolyogtam, és kijjebb húztam a székem, hogy az ölembe vehessem a dobozt, és lehúztam róla a masnit. Utána a papír következett - miközben összegyűrt gombócokban dobáltam a földre, megdicsértem fiatalos ízlését. Kinyitottam a dobozt, levettem a tetejéről a selyempapírt, és belekukkantottam. - Ó, Mal! Fekete volt, és bőr. Vajpuha bőr. Felpattantam a székről, rátettem a dobozt, és előhúztam belőle egy dzsekit. Feszes, fekete, állógalléros bőrzakó volt. Mint egy motorosdzseki, csak felirat nélkül. Hasonlított Morganére, amit a Navarre- klubban viselt, és olyan elegáns volt, amilyen csak a fekete bőr lehet. Belekukucskáltam a dobozba, és láttam, hogy hozzáillő (fekete bőrnadrág is van benne. Szintén szűk, olyan feszes lehetett, hogy Jeff szeme felcsillant, ahogy előhúztam. - Van benne még valami - mondta Mallory. - De azt inkább később vedd elő - hunyorított, mire kissé zavartan vigyorogtam rá, és a dobozba néztem. Vitathatatlanul valamiféle felsőrész volt, de ahhoz a sztreccspánthoz állt legközelebb, amelyet edzéshez

viseltem. A négyszög alakú bőrruhát feltehetően arra tervezték, hogy a mellre feszüljön, a hátán fűzőszerű betéttel. Úgy huszonöt centi széles, ha lehetett, több bőrt fedett fel, mint amennyit takart. - Gótikus vámpírstílus - jelentette ki Mallory, mire ráemeltem a tekintetem. Nevetve bólogattam, és rácsuktam a dobozt a nadrágra meg a „topra". - Amikor azt mondtad, fekete kosztümöt kapok, azt hittem, arra gondolsz, amit már meg is vettél vigyorogtam rá. - Ez minden képzeletet felülmúl, Mai. - Tudom. - Felállt, megkerülte az asztalt, és felemelte a dzsekit, hogy segítsen magamra szuszakolni. - És nehogy azt hidd, hogy nem tartozol! Mallory felemelte a dzsekit, belebújtattam az egyik karom, aztán a másikat, és becipzároztam a feszes zakót. A karja és a válla bordázott, volt, hogy könnyebben mozoghassak benne: praktikus megoldás, ha a jövőben bármikor is kardot kellene forgatnom benne. Jeff elismerően füttyentett, én pedig a kezemet magam előtt összekulcsolva harcias pózokat mutattam be. Új volt nekem ez a stílus. Nem egészen gót. Inkább nagyvárosi vámpírharcos. De akárhogy is hívják, tetszett. Bőrben sokkal jobban megy majd a blöffölés, mint egy fontoskodó, fekete kosztümben. Miközben Mallory és Lindsey a vajpuha bőrt tapogatták, Catcher ellentmondást nem tűrően felvonta a szemöldökét, és kifelé intett az ebédlőből. Elnézést kértem, és követtem.

Nagyapám kicsiny, körülkerített hátsó udvarának közepén ott hevert egy négyszögletű szövetdarab - egy vászonterítő, amely még nagymamám vacsoráiról volt ismerős. Catcher a hátam közepére tett kézzel tolt arrafelé. A vászon másik oldalán szembefordultam vele, és mikor letérdelt, ugyanazt tettem. Katana volt a kezében, de másmilyen, mint az övé. Az ő fekete hüvelye helyett ezt élénkpiros, lakkozott hüvely fedte. Jobbjába vette a markolatot, a hüvelyt a balba, és kihúzta a kardot rejtekéből. A hüvelyt félretette, a kardot pedig a vászon közepére. Meghajolt előtte, és végighúzta tenyerét centikkel a penge fölött. Megesküdtem volna rá, hogy mondott is valamit, de nem olyan nyelven, amit valaha is hallottam. A latin szaggatott ritmusa volt benne, mégsem latin volt. Bármilyen nyelven szólt, varázserő volt benne. Annyi varázserő, hogy felborzolta a hajam, szellőt kavart a szélcsendes áprilisi éjszakában. Mikor befejezte, és már libabőr pettyezte a karom, felpillantott rám. - A tiéd lesz, Merit. Ez a kard a ház létrejötte óta a Cadoganhez tartozik. Engem kértek meg, hogy előkészítsem neked. És hogy téged is felkészítselek rá. Bevallottan kerültem Ethant, így hát nem volt ellenemre, hogy ő nincs itt, és Catcher rendelkezik a fegyverrel. De még mindig nem értettem, miért ő, és nem Ethan adja át nekem a kardom. - Hogyhogy nem egy vámpír? - Mert egy vámpír nem fejezheti be az acél megedzését. - Catcher felemelte a kardot, átfordította, hogy a markolata a jobbomhoz kerüljön, és visszatette. Aztán a

karom felé biccentett. - Nyújtsd a kezed! A jobbat. Tenyérrel felfelé. Úgy tettem, ahogy utasított, és láttam, hogy a zsebéből előhúz egy kicsi, szögletes, a markolatánál selyembe tekert kést. Bal kezével megfogta a jobbomat, és a kés éles hegyét a tenyerem közepére illesztette. Azonnal éreztem a szúrást, ahogy megjelent egy csepp vér, majd még egy. Ahogy a kezem ösztönösen megrándult, megszorította, félrerakta a kést, és a tenyeremet közvetlenül a kard fölé húzta. Bíborszínű folyadék cseppent rá. Egy csepp, két csepp, három. Az acéllapra hullott, átgördült az élén, majd le a vászonra. És ekkor történt valami - az acél megremegett, ahogy a hő a forró aszfalton. Úgy hullámzott, mint egy szalag a szélben. Csak pár másodpercig tartott, aztán újra mozdulatlanná merevedett. Catcher újabb szavakat mormolt azon a ritmikus, kántáló nyelven, aztán elengedte a kezem. Láttam, ahogy a tenyeremen beheged a szúrás. A vámpírok gyógyulása! - Mi volt ez? - kérdeztem. - Áldozatot mutattál be - felelte. - A véredet adtad az acélnak, hogy megóvhasson attól, hogy csatában ontsák ki. Ha törődsz vele, és tiszteled, ő is gondoskodni fog rólad. - Azzal nadrágja egyik oldalzsebéből előhúzott egy kis fiolát meg egy anyagdarabkát, és megmutatta, hogyan olajozzam be és töröljem át a pengét. Mikor a kard újra tiszta lett, és ragyogva feküdt az udvari reflektorok fényében, felállt.

- Magatokra hagylak benneteket, hogy megismerkedjetek - mondta. - Mivel nem fogsz köpönyeget viselni, hagytam neked benn egy övet. A hüvely pont illeszkedik. Mától viselni fogod. Mindennap, egyfolytában. Alvás közben magad mellé teszed. Értetted? Mivel ugyanezt már megkaptam a csipogómmal kapcsolatban is, valamint felfogtam a még mindig szabadon kószáló gyilkosban rejlő veszélyt, bólintottam, megvártam, míg Catcher felkel, és elmegy, aztán lenéztem az előttem heverő kardra. Bizarr módon meghitt pillanat volt - első ízben maradtam vele kettesben. Ez volt az a tárgy - acél, selyem, rájabőr és lakkozott fa bonyolult együttese -, amelynek meg kell óvnia az elkövetkezendő évszázadok során, a tárgy, mely lehetővé teszi, hogy betöltsem hivatásomat, hogy megóvjam Ethan és a többi Cadogan-vámpír életét. Idegesen pillantottam körül az udvaron, kissé zavart voltam, amiért fel kellett vennem, és szórakozottan vakargattam a homlokomat. Az ujjaimat morzsolgattam, megköszörültem a torkomat, és rávettem magam, hogy ránézzek. - Szóval - mondtam a kardnak. A kardnak. Rámosolyogtam. - Merit vagyok, és együtt fogunk dolgozni. Remélem, nem... törlek el. Remélem, te sem hagyod, hogy összetörjenek. Azt hiszem, ennyi. - Kinyújtottam a jobb kezem, a fém fölött ökölbe szorítottam, majd kinyújtottam az ujjaim. Hirtelen valahogy nem mertem

felvenni a fegyvert az első alkalommal. Aztán az ujjaim hegyével a markolathoz értem, az ujjaim körbefonták. A karom megbizsergett. Megfogtam a markolatot, fél kézzel felemeltem a kardot, és felálltam, majd úgy fordítottam a pengét, hogy a fényre kerüljön, ami zubogó vízként csordult végig az acélon. A szívem zakatolni kezdett, pupillám kitágult - éreztem, ahogy a bennem lakó vámpír a tudatom felszínére emelkedik. És most első alkalommal nem haraggal, vággyal vagy éhségébeiji bukkant elő, hanem kíváncsian. Tudta, mit tartok a kezemben, és élvezetet lelt benne. És most először, ahelyett, hogy küzdöttem volna vele, hagytam, hadd nyújtózkodjon, és mozduljon meg, hadd nézzen az én szememen át - csak egy pillantást. Épphogy kikandikálni engedtem, mert afelől nem volt kétségem, hogy ha hagynám, legyőzne, irányítani kezdene, és átvenné az uralmat. De amikor vízszintesen, a földdel párhuzamosan felemeltem a kardot, suhintottam egyet, körívet írtam le vele a testem körül, majd visszacsúsztattam a hüvelyébe, éreztem, hogy felsóhajt - és éreztem a bágyadt elégedettséget is, amit egy kielégült nő érez. Megcsókoltam a kard - az én kardom - markolatát, átcsúsztattam a bal kezembe, és visszamentem a házba. Jeff, Catcher, Lindsey és nagyapa az ovális ebédlőasztal körül ültek. Mallory a zsúrkocsinál állva szeletelte a kókusztortát. - A mindenit! - kiáltott fel Jeff, és a katanáról Catcherre pillantott. - Odaadtad neki a kardot?

Catcher bólintott, aztán rám nézett, és felvonta az egyik szemöldökét. - Lássuk, bevált-e. Van nála? Pislogva néztem Jeff és nagyapám közé. - Kinél van micsoda? - Nézz Jeffre - mondta megfontoltan Catcher -, és mondd meg, hogy van-e nála fegyver. Elkerekedett a szemem. - Csak csináld! - szólt rám Jeff némi ingerültséggel a hangjában. Felsóhajtottam, de azért végignéztem Jeffen, homlokomat ráncolva pásztáztam a testét, miközben próbáltam rájönni, ugyan miféle trükköt várnak tőlem. - Mit is kellene most... ? - Ha nem látod - szakított félbe Catcher -, akkor csukd be a szemed, és tapogasd ki. Ürítsd ki az elméd, és hagyd, hadd ivódjon beléd. Bólintottam, bár fogalmam sem volt róla, mit beszél. Jeíf felé fordultam, és becsuktam a szemem. Próbáltam kiüríteni a fejemből minden oda nem tartozó dolgot, és arra összpontosítani, ami előttem állt - vagyis egy vézna, alakváltó programozóra. És ekkor észrevettem. Éreztem. Csak egy leheletnyit. A súlykülönbséget, valahogy más érzés volt. Valahogy - más lett a rezgése. - Ott van... ott van... - kinyitottam szemem, Jeffre meredtem, aztán Catcherhez fordultam. - Van nála. Acél. Kés, vagy olyasmi - találgattam a súlyából ítélve. -Jeff?

- Nekem nincs is fegyverem - tiltakozott Jeíf, de azért felállt, és belenyúlt az egyik zsebébe. Feszült figyelmünk közepette ki is fordította. Üres volt. Megnézte a másikat is, belenyúlt, és egy kicsi, bevont markolatú kést húzott elő, melynek pengéjét fekete tok védte. Szemmel láthatóan döbbenten vette a tenyerébe, és végignézett rajtunk. - Ez nem az enyém! A mellette ülő Catcher hátba veregette. - Az enyém, James Bond! Én tettem a zsebedbe, miközben Malloryt fixíroztad. Miközben Catcher visszavette a kést, és zsebre rakta, Jeff arcába szökött a vér. - Nem is fixíroztam! - jelentette ki, és bocsánatkérő pillantást vetett Malloryra, aki papírtányérján egy szelet tortával tért vissza az asztalhoz. - Nem is - bizonygatta, aztán visszanézett Catcherre. - Az, hogy fixíroztam, elég erős kifejezés. - Az is, hogy lekeverek egyet - nevetett Catcher. - Ha már ilyen kellemes a hangulat - szakította őket félbe kuncogva Mallory, miközben elém tette az asztalra a tortaszeletet -, együnk! Pukkadásig ettük magunkat, már azt hittem, a gyomrom egyszer csak szétdurran, mint egy kókusszal töltött hólyag. Az étel felülmúlhatatlan volt, ínycsiklandóan házias, a torta édes íze pedig tökéletes desszert. Mikor mind megtömtük a hasunkat, nagyapám pedig ásítozni kezdett, rászántam magam, hogy hazairányítsam a csapatot. Felcsatoltam a kardot, és fogtam a bőrruhás dobozt.

Miután a kocsit teleraktuk az ajándékokkal és süteményekkel, még visszafordultam egy utolsó búcsúra, és akaratlanul egy újabb Catcher-Mallory-féle jelenetbe botlottam. A nappali egyik sarkában álltak, egymás csípőjén nyugtatták a kezüket. Catcher szemében olyan tisztelet és imádat ült, hogy az érzelmektől nekem is összeszorult a torkom. Mallory visszanézett rá, kacérkodó szempilla-rebeg- tetés nélkül állta a tekintetét, nem fordult el. Csak nézte, egybeolvadt a pillantásuk, igazi társak voltak. Ekkor belém hasított a legrosszabb fajta, legundorítóbb féltékenység, amit valaha éreztem. Milyen volna, ha valaki rám nézne így? Ila látna bennem valamit, ha meglátna valamit, ami érdemes az imádatra? Ekkora figyelemre? Mikor fiatalabbak voltunk, már akkor is Mallory köré gyűltek mindig a férfiak. Én voltam az okoska, kissé furcsa haver. Ő meg az istennő. Italokra hívták meg, odaadták neki a telefonszámukat, bankszámlájukat, idejüket ajánlották neki, meg kocsikázást BMW kabrióikban. Én pedig csak ültem mellette, udvariasan mosolyogtam, mikor engem is végigmértek, hogy kiderítsék, vajon akadályt jelentek-e az előtt, amit akartak - a szőke-kék hajú, kék szemű Mallory előtt. Most pedig itt volt Catcher, aki szintén imádta. Társra talált, párra, védelmezőre. Próbáltam kíváncsisággá változtatni irigységemet, belegondolni, milyen érzés lehet, ha akarják az embert, ha a lehető legjobban vágynak rá. Próbáltam nem

irigykedni legjobb barátnőmre élete nagy pillanatában, mikor megtapasztalhatta az igaz szerelmet. Na igen, nem ment túl könnyen. Féltékeny lettem a legjobb barátnőmre, egyetlen igaz testvéremre, aki nem érdemelt volna mást, mint teljes odaadást. Kicsit utáltam is magam, amiért irigykedtem megérdemelt boldogságára. De mikor Catcher homlokon csókolta, majd mindketten felnéztek, és rám mosolyogtak, mégis reménykedni kezdtem. 14. FEJEZET A SZERELEM KÉSZ CSATATÉR, AHOGY CHICAGO VÁROSA IS Másnap este harcra készen ébredtem. De nem a sorozatgyilkos ellen. Nem a csatározó nimfák vagy a renegát vámpírok ellen. Még csak nem is gondosan elkerült mesterem ellen. Ezúttal Helenre készültem fel. Első találkozásunkkor nem viselkedtem valami jól, ami talán nem is volt olyan meglepő, ha azt vesszük, milyen terhet róttak rá - a rideg, kegyetlen valósággal kellett szembesítenie. De épp arra készültem, hogy Catcher és vándorló keze javára lemondjak a házról - Mallory házáról. Valahol meg kellett húznom magam. Ideje volt megkérni, hogy a Cadoganbe költözhessek. Bár nem repestem az örömtől, a többi alternatíva sem volt jobb. A szüleimhez nem költözhettem vissza. Nem hittem, hogy belemennének, apámmal pedig egy irányítószámmal távolabbról is elég kimerítő volt megküzdenem. Az sem volt kivitelezhető megoldás, hogy saját lakás után nézzek. A Cadogan-fizetés nem volt rossz, de

ahhoz mégsem volt elegendő, hogy lakótárs nélkül vegyek ki albérletet Chicagóban. A külváros fel sem merült bennem, a magam kis természetfeletti drámáját pedig nyilván nem kívántam egy új lakótárssal megosztani. És ha nem a Iiyde Parkba költözöm, a saját lakás sem oldotta volna meg az idő problémáját - hogy változatlanul sokáig tartana, mire egy esetleges válsághelyzetben a Cadoganhez érnék. Odaköltözhettem volna a nagyapámhoz is, és kétségtelenül szívesen fogadott volna, de jókora csomagot cipeltem volna magammal - többek között azt, hogy majdnem áldozatul estem egy sorozatgyilkosnak, nemrégiben halálos fenyegetést kaptam, és én lettem a Cadogan-ház legújabb őrszeme. A házba költözés is felvetette a maga problémáit, amelyek közül a kiállhatatlan ura volt a legnagyobb. De attól nem kellett tartanom, hogy nem tudná kezelni a helyzetet. Ha valami jót el lehetett mondani Ethan Sullivanről, az az volt, hogy hozzászokott a természetfeletti drámák kezeléséhez. Természetesen nem közöltem vele, hogy fontolóra vettem a beköltözést. Három lehetséges választ tudtam elképzelni tőle, de egyiket sem szerettem volna meghallgatni. Legjobb esetben valószínűleg hűvösen elismerte volna, hogy végre meghoztam azt a döntést, amit egy jó őrző már egy hete meghozott volna. Legrosszabb esetben vitriolos választ kaptam volna, vagyis komoly aggodalmát fejezte volna ki afelett, hogy netán kémkedni akarok a Cadoganek után, vagy belülről kívánom szabotálni a ház működését.

Mégis a harmadik lehetőség tűnt a legbosszantóbbnak hogy újra felkérhet, hogy legyek a szeretője. Eléggé biztos voltam benne, hogy ezen már túl vagyunk. Erre elég bizonyíték volt, hogy boldogan kerültük egymást az elmúlt héten, de ez a fiú makacsabb volt az átlagnál. így hát Helenen keresztül terveztem megvalósítani az egészet, aki az újoncok kapcsolattartójaként az új vámpírok beköltözését is lebonyolította, és úgy gondoltam, ha-gyom, hogy Ethanhez majd mástól jusson el a híre. De ha Helent akartam megkörnyékezni, ahhoz bocsánatot kellett kérnem tőle. Jó alaposan, mivel az utolsó találkozásunk során kiabáltam vele és sértegettem, és rávettem egy varázslónőt, hogy dobja ki a házából. Egyszerű, klasszikus stratégiához folyamodtam: a lekenyerezéshez. Úgy döntöttem, egy tucat rózsaszín-fehér szülinapi süteménnyel próbálok a kegyeibe férkőzni. Fényes, rózsaszín dobozba csomagoltam őket, és elhatároztam, hogy amint a Cadogan-házba érek, beugrom az irodájába. Ám előtte... volt még egy kis dolgom, nevezetesen egy magáncélú vámpírdivat-bemutató. Miután lezuhanyoztam, ám még nem öltöttem fel az előírásos fekete Cadogan- uniformist, lekaptam a születésnapi ajándékomat a vállfáról, és belebújtam a bőrcuccokba. Mintha csak rám öntötték volna, tökéletesen a testemre simult. Lófarokba fogott hajammal, kezemben a karddal elég vérszomjasán festettem. Mint aki készen áll egy komoly vámpírharcra. Persze nem ez volt a helyzet, de ettől még jól szórakoztam a tükör előtt. Még karddal a kezemben álldogáltam, amikor rezegni kezdett a csipogóm. A hangra felugrottam, már azt

hittem, meglepett valaki, amint épp a vámpírjelmezben gyönyörködöm. Mikor ráébredtem, mi a hang forrása, felkaptam a csipogót az asztalomról, és gyorsan átfutottam a kijelzőt: CADGN. BEPFFLS. ZLD. 911. Behatolás: hívatlan természetfelettiek a ház területén. Zöld: Ethan kódja. Bajban van, segítségre szorul stb. 911: Azonnal, Őrző! Léptek hallatszottak a folyosóról. A csipogóval a kezemben kinyitottam az ajtót, és kilestem. Catcher igyekezett felém farmerben és hosszú ujjú pólóban. Elismerést érdemelt - egy szempillája sem rezdült, amikor meglátott a bőrszerelésben. - Megkaptad az üzenetet? Bólintottam. De mielőtt megkérdezhettem volna, honnan tudja, már folytatta is: - A találkozóról? Amiről beszéltünk, a többi vámpírral? Amit Sullivannek kellett megszerveznie? Na, most itt van, mégpedig nem meghívásra! - Francba! - morogtam, miközben bal kezemmel megmarkoltam a katanát, és pillanatnyilag még arról is megfeledkeztem, hogy előbb szerzett róla tudomást, mint én. - Át kell öltöznöm. Catcher megrázta a fejét. - Eljött a napja, hogy blöffölj. Hozom a kocsidat! Rámeredtem. - Viccelsz? Ethan be fog szarni, ha így jelenek meg a többi Cadogan-vámpír előtt, a többi házról nem is beszélve! Újra csak megrázta a fejét. - Te vagy az Őrző, nem Ethan. Úgy végzed a munkád, ahogy jónak látod. És ha blöffölnöd kell Ethan

biztonsága érdekében, talpig bőrben vagy inkább kosztümben és tűsarkúban tennéd? Ma ki kell mutatnod a fogad fehérjét! Mivel a saját gondolataimban is az ő szavai visszhangoztak, nem ellenkeztem. Útközben végig mobiltelefonon osztogatta tanácsait egészen a Cadogan-házig: nézzek mindenkinek a szemébe! Bal kezemet tartsam a kard markolatán, rajta a hüvelykujjamat készenlétben, de csak akkor vegyem a jobbomba, ha tényleg erőszakra van szükség. Testemmel fedezzem Ethant bármilyen őt fenyegető, éles, hegyes dolog elől - legyen az penge vagy fog. Mikor Catcher ismételni kezdte magát, félbeszakítottam. - Catcher, ez nem én vagyok! Nem hadviselésre készültem. Egyetemista voltam. De ő adta nekem ezt a munkát, négyszáz éves tapasztalattal a háta mögött feltehetően azért, mert úgy gondolja, le tudok tenni valamit az asztalra, valamit, ami szerinte felülmúlja a képzettségem hiányát. Méltányolom a tanácsaidat, ahogy az edzéseket is, de a tizenegyedik órában vagyunk, és ha mostanra nem tanultam meg, valószínűtlen, hogy öt perc alatt sikerül. - Nagyot nyeltem, összeszorult a mellkasom. - Megteszem, amit tudok. Megkértek rá, vállaltam az őrzőséget, úgyhogy majd igyekszem. Eldöntöttem, hogy bevallom neki azt, ami ott motoszkált a fejemben, de mindeddig nem mondtam ki. Azt, hogy a bennem lakó vámpírnak saját tudata van. Hogy néha úgy érzem, nem olvadtunk össze, nem teljesen, hanem mintha csak bennem élne.

Talán mert olyan nevetségesen hangzott, nehezebb volt megfogalmazni, mint képzeltem. - Azt hiszem... Azt hiszem... - Mit, Merit? - Mintha valahogy tőlem különállónak érezné magát. Hallgatás, majd: - Kicsoda? Visszakérdezett, mégis úgy éreztem, pontosan tudja, mire gondolok. - A vámpír. A vámpírom. En. Nem tudom. Talán semmi az egész. Megint hallgatott, aztán megszólalt. - Semmi az egész. Több háztömböt hagytam el, majd amikor még mindig a vállam és a fülem közé szorított telefonnal a Woodlawnra fordultam, újra megszólalt. - Ha fenyegetően kell fellépned, képes vagy ezüstre változtatni a szemed? Meg tudod növeszteni a fogad? Mármint akarattal? Még nem próbáltam, de úgy képzeltem, az elmúlt héten eleget tudtam meg arról, hogy mitől válik ezüstössé a szemem, hogy megfelelő hatást érhessek el. Módszeres vámpírizmus. - Asszem, igen. - Jól van. Jól van. Leparkoltam a Cadogan-ház előtti járda mellé. A kapunál egy őr sem állt. A ház üresnek tűnt, ami semmi jót sem jelentett. - Francba - mormoltam, miközben megragadtam az ajtónyitót. - Elhagyottnak tűnik a ház. - Figyelj, Merit!

Fél kezemmel az ajtón, a másikkal a mobilomon megálltam. - A Cadogan-háznak két évszázada nem volt őrzője. Azért kaptad ezt a munkát, mert ő hisz benned. Tedd a dolgod! Se többet, se kevesebbet. Bólogattam, noha úgysem láthatta. - Megleszek. Vagy nem, gondoltam, miközben az anyósülésre dobtam a telefonom, aztán végigmentem a néptelen járdán, és lehúzkodtam a bőrdzseki alját, amelyet gondosan becipzároztam a mell alá érő felső fölött. Akárhogy is, elég hamar kiderül. A bejárat résnyire nyitva állt, a földszinten egyetlen vámpír sem mutatkozott. Odafentről dübörgést hallottam, mire kezemmel a kardon felsiettem a lépcsőn. Luc ott állt a fordulóban szétvetett lábakkal, karba font kézzel, bal oldalára csatolt katanával. Biccentettem, megvártam, míg végigméri az öltözékemet. Mikor végigpásztázott, megkérdeztem: - Hol vagyunk? A bálterem felé intett a fejével, és együtt folytattuk az utunkat. Gyakorlatiasan csengett a hangja. - Ethan megpróbált beütemezni egy találkozót a gyilkosságok miatt. Meghívta a Grey és a Navarre képviselőit. Úgy volt, hogy ma éjjel lesz a gyűlés, de később. Aztán valahogy megtudták a renegátok. Noah Beck, a képviselőjük fél órája jelent meg. Tehát eltelt némi idő az üzenet óta. Tényleg be kell költöznöm a házba!

- Ki vannak akadva, amiért nekik nem szóltak - folytatta feszült arccal -, meg amiért a létezésünket kiszivárogtatták, nem, bejelentették a sajtónak. Azaz nem Ethan volt az egyetlen, aki kétségbe vonta Celina döntésének helyességét. Megálltunk a bálterem csukott ajtaja előtt, csípőre vágtam a kezem, és rápillantottam. - Hányan vannak? - Tizenkét renegát, és úgy harmincan a Cadoganből. Scott Grey négy emberrel; korán érkeztek a találkozóra. Lindsey, Jules és Kelley is benn vannak, de hátul maradtak. Felvontam a szemöldököm. - Nem gondolkodtál még el azon, hogy hat őr háromszáz Cadogan-vámpírra nem egészen jó arány? - Békeidő van - felelte ingerülten. - Ha túl sok kardot villogtatunk, ellenséges színben tűnünk fel, és háborút kockáztatunk. - Vállat vont. - Nyilván túl kevesen vagyunk, és ezzel azt kockáztatjuk, hogy egy renegát rálőhet Ethanre. Beletelt pár pillanatba, hogy ráébredjek, nem metaforikus értelemben mondta. - Rálőhet? Azt hittem, a vámpírok csak kardot használnak - a derekán függő katanára mutattam, de ő megrázta a fejét. - Az a házkánon, hagyomány. A renegátok megtagadták a rendszert, a látszatát is, a szabályokat is. Fegyvereik vannak. Törvényeik is, ami azt illeti. Lehet, hogy egy pengét látni náluk, lehet, hogy még több van elrejtve. De lőfegyver lesz náluk, talán pisztoly, talán

félautomata. Talán negyvenötös. Nagyon szeretik a tizenkilenc tizenegyest. Bólintottam, eszembe jutott a kép, amelyet a műveleti teremben láttam egy Kimber katalógusban. Épp ez hiányzik. .. hogy az első igazi bevetésem során kósza golyók röp-ködjenek szanaszét a teremben. - Lövéseket nem tudok kivédeni - mondtam, ahogy kissé megkésve rájöttem, hogy az egyetlen fegyver, amit tűzharcban bevethetek Ethan és a golyók között, az a tulajdon testem. Mintha csak tudta volna, mire gondolok. Az arcomra kiült a rémület, ezért ez nem is lehetett olyan nehéz. Luc megnyugtatott: - Lövések nem ölhetik meg, hacsak el nem vérzik. Csak tedd, amit lehet. És még valami. Olyan sokáig hallgatott, hogy ránéztem, és láttam, hogy ráncolja a homlokát. - A pozíciód - szólalt meg végül - inkább politikai jellegű, mint a miénk. Mi mezei harcosok vagyunk, még én is. Az őrző is harcos, de a vámpírok hagyományosan inkább stratégiai pozícióként kezelik. Ami nagyobb tiszteletben áll. - Megvonta a vállát. - Gondolom, ez történelem. - Vagyis - következtettem - én egy kicsivel közelebb lehetek hozzá, mint ti. Nem annyira hadüzenetként értékelnek, inkább azt jelzem, hogy nagyon-nagyon komolyan vesszük a helyzetet. Luc újra bólintott, nyilvánvalóan megkönnyebbült. - Pontosan.

Lassan, nagyot sóhajtottam, próbáltam megemészteni ezt az új információt - a válság előtt is sokat segített volna. Nem akartam pánikba esni. Hüvelykujjammal végigsimítottam a katana markolatán, és imádkoztam, hogy megnyugodjak. Csak két hete voltam vámpír, és máris arra kérnek, hogy védjem meg a házat egy csapatnyi szakadár vámpír ellen. Micsoda szerencse! Nem mintha számított volna az idő. Ez volt a munkám, és bár pánikba estem a gondolattól, hogy el kell végeznem, nem tehettem mást. Be kell szállnom a harcba, meg kell tennem ezt a lépést, és úgy kell blöffölnöm, mintha az életem múlna rajta. Mert valószínűleg így is van. Elvettem Luctől a felém nyújtott, parányi fülhallgatót, és a fülembe csúsztattam. - Menjünk! Mikor Luc bólintott, nagy levegőt vettem, a kilincsre tettem a kezem, és benyitottam. Ötvenen voltak a bálteremben, de még az óriási helyen is sokkal nagyobbnak tűnt a tömeg. Még a levegő is sűrű volt. Csípős volt a keserű varázslattól, az áramló energia pedig a vámpíromat szólította. Éreztem, hogy mocorogni kezd bennem, felébred, nyújtózkodik, és kíváncsi lesz, miért olyan csípős a levegő. A szempillám megrezdült, és a tenyeremet egészen addig kellett szorítanom a kard markolatára, míg a zsinórozás a bőrömbe nem nyomódott. így őriztem meg a hidegvéremet. De később majd ehet a vámpír, ezt megígértem neki.

A többiek az ajtónak háttal, egyetlen csoportban verődtek össze. Felismertem a feketébe öltözött Cadoganeket, de hátulról nem tudtam megmondani, ki hol állhat - még Ethant sem láttam. Lucre pillantottam, és azt tátogtam neki: Hol van? Kelley hangja csendült fel a fülemben. - Örülök, hogy csatlakoztál hozzánk, Őrző. Ethan az emelvény előtt áll, a tömeggel szemben. Vele szemben a renegátok, nekünk háttal, a Cadoganek pedig körülfogták a többieket. Igyekszünk megőrizni a nyugalmat. Utat keresve végigpásztáztam a tömeget, és megláttam Kelley egyenes, sötét haját. Hátrapillantott, óvatosan biccentett felénk, majd visszafordult. Végignéztem a testeken, megpróbáltam kitalálni, merre induljak, hol lehetnék elég közel ahhoz, hogy lássak és őrt álljak, de őrzőként ne súlyosbítsak a helyzeten. Már így is nagy volt a feszültség, áradt a vámpírokból az energia, miközben annak lehetőségét fontolgatták, hogy gyilkos lehet közöttük. Balra intve jeleztem, merre indulok, Luc bólintott, és jobb felé mutatott, majd a kezével jelezte, hogy középen találkozunk. Legalábbis reméltem, hogy így érti. Nagy levegőt vettem, lassan kifújtam, megigazítottam a hüvelyt, és elindultam. Megkerültem a tömeg szélét, próbáltam láthatatlanná válva balra haladni. Lassan elértem a Cadogan-vámpírokhoz. Nem sikerült a káprázat - mert ők felém fordultak, néhányan némán biccentettek, páran viszont olyan pillantásokat vetettek rám, amiben valami teljesen más volt, mint a tisztelet -,

ám még a keserű tekintetek kereszttüzében is örültem, hogy védővonalat alkotnak köztem és a behatolók között. Pár másodperc elteltével már elég közel jutottam ahhoz, hogy lássam, mi történik. Ethan Malikkal az oldalán állt az emelvény előtt, ahol mindössze pár nappal korábban vett fel a házba. Ethannel átellenben egy magas, sötét hajú, Cubs-pólós, farmeres férfi állt, akit sportos ruházata alapján Scott Greynek véltem. Ethannel szemben pedig ott álltak a renegátok, a megjelenésük éles kontrasztot alkotott a csinos, elegáns öltönyökkel, kosztümökkel és sportmezekkel. Szoros, háromszögletű tömbben álltak, és mint a Cadoganek, ők is feketét viseltek. De ez nem az üzleti negyed feketéje volt, hanem a harcosoké. Fekete csizmák. Feszes, fekete nadrágok. Fekete bőr mellvértek. Annyi feketeség volt a bandában, hogy magába szívhatott volna minden fényt a bálteremből. Ezüstöt is viseltek: övek, gyűrűk, csuklópántok, láncok, és mindegyikük mellkasán egy ezüstfüggő lógott anarchiajel ezüstláncon. Efféle külsőt mímelt Morgan is. Nagyvárosi, lázadó, veszélyes külsőt. De ez itt igazi volt. Ezek voltak a valódi keményfiúk. Furcsa, de a renegátok ugyanúgy öltöztek. Hát nem ironikus, hogy még őket is megérintette a falkaszellem? Ezen érdemes lett volna elgondolkodni, de nem azonnal. Ez a nap a munkáé. Az egyik renegát - magas, izmos, széles vállú férfi kivált a tömegből, és Ethannel szemben állt. Míg a

teremben lévő többi vámpír, a házakhoz tartozók, kifinomultan festettek, ő inkább brutálisan. A maga kegyetlen módján jóképű volt, arcán, állán párnapos borostával. Kusza forgókban meredező barna hajára ráfért volna pár centi vágás. Nagy, kék szemét fekete tussal festette körbe. Széles mellkasán összefont karral állt, kissé félrebillentett fejjel hallgatta, amint Ethan ismerteti a nyomozás állását. Határozottan üzleti céllal jöttek. Pisztolytáskát csatoltak a derekukra, látszott, hogy fegyver is van benne, talán az 191 l-esek, amelyekről Luc beszélt. Más érzés fogott el velük kapcsolatban, mint a házakhoz tartozókkal szemben - energiájuk kevésbé volt összpontosított, szórtabbnak éreztem -, egyértelmű volt, hogy nem csak a fegyverek miatt. Másként áramlott testük körül az erő. Nem láthattam, de érzékeltem a változást, mint ahogy a kövek akasztják meg a patak útját. Mikor elértem oda, ahová akartam, néhány sorral a tömeg széle mögé, mégis a főszereplők közvetlen látótávolságán kívül, szemügyre vettem Ethant. Láttam, hogy épségben van, és sikerült elkendőznie csalódottságát, amit bizonyosan érzett. Könnyed pózban állt, keze az elmaradhatatlan fekete nadrág zsebében, szőke hajának felét szorosan hátrakötötte. Le sem vette a szemét az előtte álló renegátról. - Őszintén szólva, Noah - mondta -, nem feledékenységből nem hívtunk meg, nem is tiszteletlenségből. Tudatos döntés volt, az én elképzelésem alapján. Azt gondoltam, nem vagy érdekelt. Tévedtem. Az emberek csak a házakról

tudnak. Tudomásom szerint a ti létezésetek még mindig titok, és úgy képzeltem, jobban örülnél, ha így is maradna. Noah Ethan szemébe nézett. - Tehát közönyt feltételeztél rólunk. Azt, hogy mert nem tartozunk házakhoz, nem vagyunk birkanyáj, nem is érdekelnek minket a vámpírtársaink. - Hangjából szinte csöpögött a gúny. Ethan felvonta szőke szemöldökét, és éles hangon válaszolt. - Én nem ezt mondtam. Gondoltam, üdvözölnöm kellene. Tudnia kell, hogy ha bekövetkezik a legrosszabb, van mellette valaki. Megnyitottam az elmém Ethan felé. Itt vagyok küldtem el az üzenetet. Nem reagált, az előtte álló renegát viszont igen. Nem azért, mert engem hallott, hanem mert mozgolódás támadt mögöttünk, és ezért Noah végigpásztázta a tömeget. Amint a zavar forrását keresve végignézett a figyelő vámpírok tengerén, összeakadt a tekintetünk, és felvonta a szemöldökét. Szinte a homlokára volt írva: Te meg ki vagy? Barát vagy ellenség? Pislogni kezdtem, igyekeztem kitalálni, hogyan reagáljak - van erre valami illemszabály? A be nem mutatott őrző mit felelhet Chicago renegát szóvivőjének érdeklődésére? Sajnos nem volt rá időm, hogy értékeljem a helyzetet, úgyhogy azt tettem, amit a kínos helyzetben a legtermészetesebbnek éreztem: egy félmosollyal vállat vontam.

Nem is tudtam, mire számítok. Talán olyan reakcióra, amit Ethan mutatott volna - egy leereszkedő pillantásra, megvető mosolyra. De Noah nem Ethan volt. Somolyogni kezdett, összeszorította a száját, hogy fel ne törjön belőle a mellkasát feszítő nevetés, és gyorsan félrekapta a tekintetét. íme, első nyilvános közszereplésem, és a Cadogan-ház falait állítólag veszedelembe sodró férfiból nem váltok ki mást, csak egy mosolyt. Talán nem is rossz reakció, reméltem, hogy a derültsége kicsit oldja azt a feszültséget, amely betöltötte a termet. , Nem tehettem próbára az elméletemet. Csak másodpercekre néztünk össze, mégis épp elég volt az idő hozzá, hogy megtörténjen a baj. A vámpír, akit közeledni hallottunk, végre felfedte magát: Morgan nyomakodott át a tömegen, a renegátok között, és végül megállt Ethan előtt. A többi vámpír talán megérezte a haragját, amely hullámokban sugárzott a testéből, mert mind félreálltak, helyet adtak neki. Úgy festett, akár egy megszállott: a haja szexisen borzas volt, bőrdzsekije alá zöld pólót vett és farmert, ami fekete tornacipőjére lógott. És bár csak úgy vibrált az energiától, és jól tudtam, hogy képes erre, nem csak ezért volt zavaros az erőtere. Fegyver volt nála. Nem kard, nem jól láthatóan felcsatolt vagy hüvelybe csúsztatott acél. Elrejtette. Közepes méretű pengének gondoltam a súlyeltérés alapján. Kardnak kicsi, de nagyobb, mint egy átlagos konyhakés.

Szorosabbra fogtam a kard markolatát, hüvelykujjamat a reteszre tettem, amellyel kioldhattam a hüvelyt, és vártam. - Te kibaszott rohadék! - préselte a szavakat összeszorított szájjal. Ethan pislantott, de nem mozdult, továbbra is nyugodt, magabiztos tartásban állt. - Már megbocsáss! - Azt hiszed, rendben van? Hogy megteheted? Megrezdültem, ahogy Morgan felemelte a karját, csaknem átfurakodtam a néhány vámpíron, aki elválasztott Ethantől, de megtorpantam, amikor megláttam a fehér papírdarabot, amit felemelt. Kis cetli volt csak, egyik oldalán fekete kézírás kacskaringózott. Mivel pár hete magam is láttam hasonlót, ki tudtam találni, mi állhat rajta. Talán Ethan is jól tudta, de blöffölt. - Nem tudom, mi ez, Morgan. Morgan a markába gyűrte a papírdarabot, és felemelte. - Egy kibaszott halálos fenyegetés! Ott volt Celina éjjeliszekrényén! Az éjjeliszekrényén! Halálra rémült! Tett egy lépést előre, kisimította az üzenetet, és Ethan orra alá dugta, hadd olvassa el. - Egy fenyegetés - jelentette be Ethan a tömegnek, de le nem vette a szemét Morganről. - Nagyon hasonlít ahhoz, amit Merit kapott. Azt hiszem, ugyanaz a kézírás, ugyanaz a papír. És szándékosan az én nevemet írták alá. A tömeg felmordult. Morgan tudomást sem vett róluk, hangját ádáz suttogássá halkította, amitől azonnal elcsendesült mindenki.

- És ez így kurvára kényelmes, nem igaz? Megszerezzük Joshua Merit lányát a háznak, aztán kiiktatjuk Celinát? A renegátokra fogjuk, és Tate orra előtt szépen megszilárdítjuk a hatalmunkat? - Morgan hátrafordult, végignézett közönségén, és színpadias mozdulattal lendítette fel a karját. - És a vérontó ház egyszeriben mindenki kedvencévé válik! Kísérteties csend ereszkedett a teremre, Ethan pedig megmerevedett. Láttam, ahogy megdermed, és görcsbe rándult tőle a gyomrom. Közben szembenéztem a legrosz- szabbal, amitől tartottam - hátha Morgannek igaza van, és Ethan jó okkal járt aznap éjjel az egyetem udvarán. Iiogy egyáltalán nem „szerencsés véletlen" volt. Ethan előredőlt, zöld szeme lángolt, és azt sziszegte: - Vigyázz a szavaidra, Morgan, mielőtt olyasmit tennél, aminek a támogatására Celina nem áll készen! Sem én, sem más Cadogan-vámpír nem felelős az üzenetért, sem semmiféle erőszakért vagy fenyegetésért. Sem Celi- nát, sem Meritet nem fenyegettük meg! - Felemelte a fejét, végignézett Noah-n, Scott Greyen és a tömegen. - Nem a Cadogan felelős Jennifer Porter és Patrícia Long haláláért, az üzenetekért, a bizonyítékokért, semmiért! Elhallgatott, végigjártatta a tekintetét a vámpírokon. De ha egy vámpír felelős érte, legyen az Grey, Navarre vagy renegát, és ha bármi kiderül arról, hogy egy vagy akár több vámpír bármiféleképpen részt vett a bűntényekben, akkor az információt átadjuk a rendőrségnek. Nem érdekel, hogy a rendőrség az embereké! És a vámpírok nekem is felelni fognak!

Morganre nézett, mint ahogy egy úr néz a szolgára. Olyan jól ismertem már ezt a pillantást... - Te pedig jobb, ha nem felejted el, hol a helyed, mennyi idős vagy, és ki vagy, Morgan a Navarre-házból! - Celina az életét félti, Suliivan - felelte Morgan öszszeszorított szájjal, láthatólag fel sem véve Ethan fenyegetőzését. Állkapcsa megfeszült, a testtartása is agressziót sugárzott. Szétvetett lábbal, ökölbe szorított kézzel, kissé lehajtott fejjel állt, és összevont szemöldöke alól pillantott fel Ethanre. - A szekundánsa vagyok, és ez elfogadhatatlan! Értettem, mit érez most, értettem, milyen frusztrált. Azt is tudtam, hogy Ethan ugyanilyen lojalitást várna Maliktól. Bár ilyen jelenetet talán mégsem. Innen nézve elgondolkodtató, milyen viszony van Celina Desualniers és a szekundánsa között. Mindentől függetlenül tudtam, hogy Ethan nincs benne a gyilkosságokban. Talán a renegátoknak van közük hozzá, esetleg a Grey-háznak is, nyilvánvalóan olyasvalakinek, aki bejuthat a Cadoganek területére. De egy Cadogan-vámpírnak az ő szeme előtt kellett volna gyilkolnia. Átnéztem az aggodalmas tömegen, elkaptam Luc pillantását és a biccentését, amelyről tudtam, hogy cselekvésre szólít. Ahogy Morgan ökle meglendült, előreléptem, átfurakodtam a vámpírok során, előkaptam a kardot hüvelyéből, és kinyújtottam a karom. A katana hegye éppen a nyakán lüktető ér előtt állt meg. Felvont szemöldökkel néztem rá. - Kérlek, lépj hátrébb! A bálterem elnémult.

Morgan sötét tekintete végigsiklott a kardomon, a bőrruhámon. Alaposan végigmérte a dzsekit, a nadrágot, a csizmát és a szoros, magasan ülő lófarkamat is. Ila az acél nem józanította volna ki teljesen, bizonyára megdicsérte volna az összeállítást. De most a hivatásáról volt szó, én pedig beleavatkoztam a harcába. Morgan lassan a penge fölé emelte az állát. - Tedd le a kardot! - Nem fogadok el parancsokat tőled. - Oldalazni kezdtem, a karomat változatlanul előrenyújtottam, majd közvetlenül Morgan és Ethan közé léptem, arra kényszerítve Ethant, hogy mögém húzódjon. Morgan így nem férhetett hozzá, és helyette én kerültem a támadóterébe. - Tőle viszont elfogadsz parancsot? - vetette oda gúnyosan. Nyíltan a szemébe néztem, és felemeltem a hangom, hogy betöltse az egész termet: - Őrző vagyok. E ház vámpírja és őrzője! Ha ő parancsolja, hogy eresszem le a kardot, megteszem. Ethan némán állt mögöttem. Nem parancsolt semmit, és a vámpírok suttogni kezdtek arról, hogy engedelmességet vállaltam. Ethannek igaza volt: Chicago vámpírjai kételkedtek a hűségemben, talán azért, mert kiszivárgott néhány pletyka az átváltozásom történetéről, talán az apám miatt, talán az erőm miatt. Mindegy is, miért, tény, hogy nem hittek bennem. Mostanáig. Most már tudták. Beszálltam a harcba, pajzsként használtam a testem, Ethan elé léptem a veszélyben, az ő védelmére rántottam kardot. Elfogadtam a sérülés, a

halál lehetőségét is, hogy megvédjem, és nyilvánosság előtt jelentettem ki, hogy hallgatok a parancsaira, hajlandó vagyok alávetni magam a hatalmának. Erre a gondolatra meg kellett markolnom a kardot, beszippantott az alagút, és ekkor meghallottam Ethan hangját. Ezzel demonstráltad az engedelmességedet. Csaknem elvigyorodtam a megkönnyebbüléstől, hogy nem vagyok egyedül a slamasztikában, nem magányosan kell szembenéznem az ellenséges csürhével, parancson kívül. De az arcom mégis szenvtelen maradt, nem feledkeztem el a közönségről, és tudtam, hogy ők is az emléke-zetükbe vésik ezt a pillanatot. Felidézik majd, elmesélik a barátoknak, az ellenségeknek és a szövetségeseknek – azt az éjszakát, amikor először látták a Cadogan Őrzőjét fegyvert ragadni. Magamban elrebegtem egy imát, hogy azért ne cseszszem el nagyon. Morgan nem törődött a hangulatváltozásommal: - Ez nem a te harcod! Megráztam a fejem. - Felesküdtem. Az én harcom, csakis az enyém. Ö nevezett ki őrzőnek, és ha így jössz a Cadogan-házba, ellenem jössz. Ez így működik. Erre Morgan rázta meg a fejét. - Ez személyes ügy, nem a házak dolga! Félrebillentettem a fejem. - Akkor mit keresel itt, más házában? Ez talált. Felmordult, mély, ragadozó hangon. Ila állat lettem volna, biztosan feláll a szőr a hátamon. így viszont a bennem szunnyadó vámpír ébredt fel, és

tudtam, hogy kezd ezüstössé válni a szemem széle. Minden igyekezetemmel próbáltam lehiggadni. - Ez nem a te dolgod - ismételte Morgan. - Még valami bajod esik. Elmosolyodtam. - Mert lány vagyok? Megfeszült az ajka, előredőlt, a nyakát a penge hegyéhez nyomta. Egyetlen bíborvörös csepp siklott le a szélén. Visszagondolva rá megesküdnék, hogy a kard egy pillanatra átmelegedett, ahogy Morgan vére végiggördült az acélon. - Első vér! - kiáltott fel valaki a tömegben, és a körülöttünk állók hátrálni kezdtek, kiszélesítették kettőnk körül a kört. Balról is, jobbról is mozgolódást éreztem, és gyorsan oldalra sandítottam. Láttam, hogy Luc és Juliét Ethan két oldalára húzódik. Miután a Mester biztonságban volt, a frufrum alól Morganre vigyorogtam, és minden bátorságomat latba vetve így szóltam: - Itt vagy. Én is itt vagyok. Táncolunk egyet? Egyenesen tartottam a kardom, láttam, hogy Morgan közben mögém pillant, majd újra rám néz. Meglepetésében kikerekedett a szeme, és az ajka is szétnyílt. Fogalmam sem volt róla, mi következik. De Morgan levette a dzsekijét, oldalra nyújtotta, és egy tok pántjai váltak láthatóvá, lígy vámpír, aki feltehetően vele jöhetett a Navarre-házból, előlépett, hogy elvegye a dzsekit, Morgan pedig átnyúlt mögötte, és előhúzott egy gótikusnak ható tőrt a tokjából. A penge felcsillant. Csupa különös ívből és görbéből állt, és egyáltalán nem örültem, hogy eddig a ruhája alatt rejtegette.

Hirtelen megdermedtem a rám tört a pániktól, amiért huszonnyolc évesen életem első igazi küzdelmére készültem. Es ez nem testvéri adok-kapok volt, hanem párbaj, támadás, első csatám a Cadogan érdekében, őszintén szólva még mindig nem voltam biztos benne, hogy Morgan végigcsinálja, és tényleg a véremet próbálja ontani Ethan, Scott, a renegátok és a Cadoganház színe előtt, ráadásul Cadogan-területen. Főleg azért, mert nem volt konkrét bizonyítéka rá, hogy a Cadogannek bármi köze lett volna a fenyegetéshez. Aztán azért is, mert tudta, hogy engem is megfenyegettek. És talán elsősorban azért, mert egyszer megcsókolt. Mégis ott álltunk ötven vámpír gyűrűjében. Ezt ő hozta a saját fejére, nekem pedig blöffölnöm kellett. Lassan, óvatosan leengedtem a kardot, elcsúsztattam a kezem úgy, hogy a markolat fölfelé nézett. Jobbra nyújtottam, és vártam, míg Lindsey elő nem áll, hogy átvegye. Morgan szeme nagyra nyílt, ahogy lehúztam a cipzárt, de akkor lepődött csak meg igazán, amikor levettem a dzsekimet. Mindössze a feszes bőrpánt volt alatta, amely csupaszon hagyta a hasamat és a csípőmet egészen a nadrág széléig. Bal kezemmel oldalra nyújtottam a dzsekit, éreztem, ahogy megszabadulok a súlyától, aztán kinyújtottam a jobbomat, hogy visszakérjem a kardot. Mikor a testmeleg markolat ismét a kezemben volt, megforgattam a csuklóm, hogy hozzászokjak a súlyához, és elmosolyodtam. - Tehát? Elborult az arca. - Nem harcolhatok veled.

Felvettem a védekező alappozíciót, amelyre Catcher tanított - lábak vállszélességnyi terpeszben, a súlyom a talpam közepén, laza térd, felemelt kard, mindkét kéz a markolaton. - Ez sajnálatos - jegyeztem meg, majd kissé előrelendültem, és felhasítottam hosszú ujjú pólóját. Magam voltam az őzikeszemű ártatlanság. - Hoppá! - Ne erősködj, Merit! Elkomorodtam. - Nem én erősködöm. Kihívtad a házam. Azért jöttél, hogy fegyvert fogj a Cadogan ellen, Ethan ellen, mert azt hiszed, közünk van azoknak a nőknek a halálához. És mindezt egy üzenet alapján, amit valaki az úrnőd hálószobájában helyezett el. Kétlem, hogy Ethan észrevétlenül besurranhatott volna Celina budoárjába. A tömeg helyeslően nevetett fel. - Mit vártál, hogyan reagálunk erre, Morgan? - Nem kellett volna idehívnia téged. - Őrző vagyok, ez pedig a ház ügye. A becsület kötelez arra, hogy harcoljak, a házért és érte, és fogok is. Nem tudom, hogy miért, de Morgan arckifejezése hirtelen megváltozott. Kételkedni kezdtem mindenben, amit Celináról és róla, kettőjükről gondoltam. Lassan, tetőtől talpig végigmért, és bármelyik nő elolvadt volna a pillantásától. Morgan a Navarre-házból rám nézett, a tekintete égetett, majd ezt suttogta: - Feladom, a fene egyen meg! Nem harcolok veled. Nem harcolni akarok veled, Merit. Éreztem, hogy ebben a lehetetlen helyzetben elpirulok. Elbírtam a fenyegetőzéssel, a hepciáskodással, de arra nem számítottam, hogy valaki ötven vámpír előtt tegyen

nekem vallomást. Úgyhogy a szíve magasságába engedtem a kardom. - Ki ne mondd! Ne is célozz rá! Ne is gondolj rá! Már megmondtam - vigyorodtam el gonoszul -, én nem járok vámpírral! A tömeg gúnyos helyesléssel nevetett. Én előreléptem, ő pedig hátra, ami elégedettséggel töltött el. - Add meg magad, Morgan! Ha ki akarsz keveredni ebből, add meg magad! Kérj bocsánatot Ethantől, fogd a cetlidet, és távozz a házból! Vagy - tettem hozzá, ahogy a stratégiai megfontolások is eszembe ötlöttek - maradj, ha úgy döntesz, vegyél részt a megbeszélésen, segíts megoldást találni arra a problémára, amit a hirtelen a házainkra terelődött emberi figyelem jelent. Szinte éreztem Ethan elismerő tekintetét a hátamon. Választási lehetőséget adtam Morgannek, legalább egy olyat is, amivel menthette a büszkeségét, és anélkül visszakozhatott, hogy tönkretegye a hírnevét. Ekkor megint beszippantott az alagút, ám ezúttal Morgan hangja szólalt meg a fejemben. Megremegett a kezemben a kard, ahogy minden erőfeszítésemmel a pengére összpontosítottam, és próbáltam összeszedni magam, mozdulatlanul maradni. Úgy gondoltam, a telepátia csak mester és beavatottja között működik. Valahogy nem volt helyes, hogy Morgan a fejemben van. Túl intim volt, es az sem volt megnyugtató, hogy telepata van közöttünk. Nem hátrálhatok ki anélkül, hogy viszonzást ne kérjek mondta. - Én is a házam képviseletében vagyok itt, Merit. Van bennem büszkeség. Az ő neve állt a lapon.

Ironikusan vontam fel a szemöldököm. Tudod, hogy nincs benne senki a Cadoganből. Egy darabig hallgatott, aztán leheletfinoman bólintott egyet annak jelzéséül, hogy megértett, és hajlandó beismerni az ártatlanságunkat. Lehet, de Ethan tud valamit. Ezzel nem tudtam vitatkozni. Én is gyanítottam, hogy Ethan többet tud annál, mint amennyit elmond, de erre sem volt több bizonyítékom, mint arra, hogy mégis ő maga írta az üzenetet. Akkor maradj, beszélj vele, találd ki, hogy mi lehet az mondtam neki. - Maradj, és szóval rendezd el a dolgot, ne karddal. Senki sem fogja zokon venni, hogy Celina megmentésére siettél. A szekundánsa vagy. Hosszú időnek tűnő pillanatig nézett rám, és az arca mosolyra húzódott. Akkor viszonzást várok. Ila visszakozom, én is kérek valamit cserébe. Te kezdted - emlékeztettem. - Te jöttél a házamba, te fenyegetted meg Ethant. Merit, te pedig a véremet vetted. Te dőltél az én pengémbe! Te jó ég, ez az élő fába is belekötne! Te rántottál fegyvert először, Őrző. Ez elég fenyegetés volt ahhoz, hogy reagáljak rá. Egy darabig csak néztem, olyan sokáig, hogy körülöttünk idegesen fészkelődni kezdtek a vámpírok. Átgondoltam Morgan helyzetét. Igaza volt - ő csak szóban fenyegette Ethant, viszont én rántottam kardot először. Finomabban is felléphettem volna, foghattam volna a kardot anélkül is,

hogy előhúzom a hüvelyből, de láttam, ahogy hátralendül a karja, és azt feltételeztem, hogy ütni fog. Ekkor léptem közbe. És a fáradozásomért cserébe most ott álltam a vámpírsereg közepén, mindegyikük szeme rám szegeződött, miközben a fejemben tárgyalásba bocsátkoztam azzal, aki az egész hajcihőt kezdte. Jól van - mondtam, és reméltem, hogy az ingerült hangnem telepatikusan is átmegy. - Tartozom neked egy szívességgel. Valamilyen közelebbről meg nem határozott szívességgé Itt követtem el a hibát. El kellett ismernem - meglátta a lehetőséget, és lecsapott rá. En hagytam ki a feltételeket, nem határoztam meg, mivel tartozom neki, nem tisztáztam vele, hogy ugyanolyan szívességről van szó, mint amilyet ő tett nekem. Későn jöttem rá, hogy a vámpírok szóbeli megállapodások, egyezségek útján tárgyalnak, és mint a túlbuzgó ügyvédeknél, itt is számít minden szó. Szóbeli szerződéseiket inkább az acél biztosította, mint a törvény, de ugyanúgy kötelező érvényűek voltak. Én pedig épp most nyújtottam át Morgannek egy kitöltetlen csekket. Mohón elvigyorodott, olyan birtokló mosollyal nézett rám, hogy összeugrott a gyomrom, és fél térdre ereszkedett. Tágra nyílt szemmel követtem a mozdulatot a kardommal, melyet mindvégig a szívének szegeztem. Túlságosan is megkönnyítetted - mondta, majd az egész terem füle hallatára bejelentette: - Merit, Cadogan-ház őrzője, ezennel élek az udvarlás jogával. Elfogadod?

Rámeredtem. Azt sem értettem, mit jelent ez részleteiben legalábbis bár amit felfogtam, az is elég rossz volt. Nem gondolhatod komolyan - mondtam neki. Bébi, ha egyszer kipróbálsz egy vámpírt, sosem akarsz majd mást! Néhány hasonló, válogatott bölcsességgel akartam viszszavágni, de megfordult velem a terem, és újabb alagút húzott magába, melynek végén Ethan suttogott. Fogd meg a kezét! Fogadd el az ajánlatát. A gyomrom megint görcsbe rándult, de ezúttal teljesen más okból. Hogyan? Hallottad. Fogd meg a kezét! Fogadd el! Le kellett gyűrnöm a késztetést, hogy megforduljak, és annak a rothadt, fekete szívének szegezzem a kardom. Mondd meg, miért! Magyarázd el, miért! Miért akarsz eladni neki? - ez volt a kérdésem kimondatlan értelme. Es erre csend. Majd így szólt: Mert ez jó esély nekünk. A Cadogannek. Fia Morgan neked udvarol, azzal közvetett módon a Cadogannek is. Es a Cadogan, a Navarra, a Grey és a renegátok képviselői előtt kért meg. Hogy a Navarre ból olyan ház tagjának udvaroljanak, amelyik emberből iszik, hogy ilyen nyíltan tegyék - ez példátlan. Ez szövetséget teremthet a házaink között. A dolgok... bizonytalanok, Merit. Ha ez az udvarlás közelebb hozza a Navarre-t... Nem fejezte be a gondolatot, a hallgatólagos következtetést, hogy hasznos hídnak bizonyulhatok a Cadogan és a Navarre között, a házak közötti, bőrbe öltözött kapocsnak. Az én érzéseim, az én vágyaim nem számítottak.

Végignéztem az előttem térdeplő Morganen, széles, reménykedő mosollyal pillantott rám, miközben kicsikarta tőlem a kapcsolatot, és eltűnődtem, melyikük a kevésbé gonosz. Körülöttünk a tömeg mocorgott, fészkelődve várták a választ. Sugdolózni kezdtek. A szájak elé tett kezek mögül meghallottam néhány mondatfoszlányt. - Szerinted igent mond? - Hogy Morgan a Cadoganből járjon valakivel... ez óriási! - Nem is tudtam, hogy ismerik egymást. És ami leginkább szíven ütött: - Én azt hittem, Ethan akar tőle valamit. Szememet le sem vettem Morganről, megszorítottam a kardomat, és újabb kérdést tettem fel Ethannek: És mit jelent, ha elfogadom a követelését? Annyit, hogy elfogadod a kérést. Elismered, hogy én is, te is elfogadjuk az udvarlását. Összezártam a térdem, és kikényszerítettem magamból a kérdést, amelyet fel kellett tennem, bár nekem is kellemetlen meglepetést okozott, hogy milyen sokat jelent nekem a válasz. És te? Elfogadod? Csend. Semmi. Ethan nem felelt. Becsuktam a szemem, ahogy rájöttem, milyen buta voltam. Azt feltételeztem, a viszonyunk már eljutott odáig, hogy nem használ ki, nem passzol át politikai céllal egy riválisának. Mekkorát tévedtem! Hiba volt megfeledkeznem arról, hogy ő elsősorban stratéga, aki a dolgok végkimenetelét mérlegeli, a lehetőségeket

fontolgatja, azt latolgatja, milyen eszközzel érheti el legjobban a céljait. Tévedtem, ha azt hittem, hogy velem majd kivételt tesz. A célja dicséretes volt - a háza, a vámpírjai védelme -, és ezért kész volt feláldozni engem. Epp most fektetett az áldozati oltárra, odadobott annak, aki pár perce még szó szerint az áldozótőrt húzta elő. Biztonságban hittem magam Ethan machinációitól, mert naivan azt hittem, törődik velem. Ha nem is barátként, de legalább azért, mert Cadogan-vámpír vagyok. Visszatartottam a csalódás könnyeit. A rohadt életbe, hiszen állítólag a vámpírja voltam, akit védelmeznie, óvnia kellett volna. Nem pedig felajánlania. Ám a házbeli elárultatás érzése mögött volt még valami rosszabb is, valami meghatározhatatlan érzelem, amibe a gyomrom is belefájdult. Nem is akartam megfejteni, megvizsgálni, azon töprengeni, hogy miért csípik könnyek a szemem, miért fáj ennyire, hogy átadott egy másik vámpírnak. Nem azért, mert odavetett Morgannek. Hanem mert nem akart magának megtartani. Összeszorítottam a szemem, átkoztam az ostobaságomat, nem értettem, hogy a fenébe kezdhettem egy olyan alakhoz kötődni, aki ilyen nyilvánvaló módon kész ellökni magától. Nem szerelem volt ez, talán nem is ragaszkodás, csak annak a csontig hatoló tudata, hogy valami jelentőségteljes módon összeköttetett az életünk. Hogy valami több van - és lesz mindig - közöttünk, mint a beteljesületlen vágy kínja. Olyan könnyű, kényelmes lett volna az egészet a ben nem lakozó vámpírra fogni, annak tulajdonítani a

kötődést, hogy ő teremtett, ő változtatott át, ő parancsolt velem, őt kellett szolgálnom. De ez nem varázslatról vagy génekről szólt. Csak egy fiúról és egy lányról... Morgan lágyan, halkan megköszörülte a torkát. .. .és a másik fiúról, aki még mindig előttem térdepelt. Kinyitottam a szemem, mivel eszembe jutott, hogy még mindig egy vámpírokkal teli terem közepén állok. Ők mind arra várnak, hogy feleljek Morgan kérdésére, Elnyomtam magamban a fájdalmat - Ethannelc valószínűleg fogalma sem volt erről a fájdalomról. Megtettem a dolgom. Leeresztettem a kardom, lágyan Morganre mosolyogtam, és megfogtam a kezét. A hangom színtelenül csengett - semmi értelme nem lett volna úgy tenni, mintha élvezném a politikai közvetítő szerepét -, és azt mondtam neki: - Morgan, a Navarre szekundánsa, elfogadom kérésedet a Cadogan-ház nevében, Uram nevében, a magam nevében. Először csak habozva szólalt meg a taps, de hamarosan betöltötte az egész termet. Morgan felemelkedett, ajkához szorította a kezem, és megszorította. Pajkosan elmosolyodott. - Hát olyan rossz? Csak a szemöldökömet vontam fel, nem akartam a kedvére tenni valami csattanós válasszal. - Bábunak lenni? Fejcsóválva lépett előre, és a fülemhez szorította az ajkát.

- Bármi legyen is a politikai vonzata, már megmondtam, hogy kellesz nekem! - Ahogy elhúzódott, láttam, hogy derűsen csillog a szeme. Ezt persze értékeltem, de nem akartam osztozni az örömében. - Főleg most, hogy felfrissítetted a ruhatáradat. Hódolatom a stylistodnak! Mikor láthatlak? A szemébe néztem, és kissé megenyhülve láttam, hogy őszintén beszél, majd egy oldalpillantást vetettem a mögöttem álló szőke férfira. Ethan elkapta a pillantásomat, de kifürkészhetetlen volt az arca, jellegzetesen kifejezéstelen, csak a szemöldöke között húzódó apró ránc utalt arra, hogy az utóbbi percekben jelentős dolgoknak volt tanúja. Nem törődtem a következményekkel, hagytam, hogy a szememben megjelenjenek azok az érzelmek, amelyeket ő csikart ki belőlem. Hagytam, hadd látsszon benne minden: düh, elárultatás, sértődés, és amit tudtam, hogy a legjobban fogok bánni, az a gyorsan megkopó kis ragaszkodás. Aztán miközben Morgan ott állt előttem, vártam, vajon Ethan viszonoz-e bármit. Egy hosszú pillanatig csak nézett rám, az arcán megjelent a vágy, és ő nem leplezte. Ám aztán összeszorította a száját, és kínzóan lassan félrenézett. Megdermedtem, megint visszafordultam, széles mosolyt villantottam Morganre, és reméltem, hogy nem tűnik túl erőltetettnek. - Hívj majd fel! - mondtam kötelességtudóan. Percekbe telt, mire Ethannek sikerült lecsendesítenie a tömeget. Mikor újra figyeltek rá, visszahúzódtam a tömeg szélére, elég közel ahhoz, hogy szükség esetén

megvédhessem, de a belső körön kívülre. En már eleget álltam a figyelem középpontjában aznap este. - Most, hogy végigélvezhettük ezt a... romantikus közjátékot - kezdte mosolyogva, előnyt kovácsolva a könnyedebb hangulatból vissza kell térnünk a lányok ügyéhez. Búgást hallottam, majd Luc hangja szólalt meg a fülhallgatóban. - Kösz a figyelem eltereléséért, őrző! - suttogta. Átkozottul jól szórakoztam. De azért mindenki tartsa nyitva a szemét meg a fülét. Lehet, hogy enyhült a feszültség, de még mindig kerülhet szar a ventilátorba. Biccentve jeleztem, hogy tudomásul vettem. - Ez az „ügy" még bonyolultabb lett - szólalt meg Noah, még mindig karba font kézzel. - Úgy fest, behatoltak a Navarre-ba. - Úgy tűnik - bólogatott Ethan. - Olyan gyilkossal vagy gyilkosokkal van dolgunk, akiknek több házba is bejárásuk van, talán vendettát terveznek ellenük. - De a renegátok ellen ugyanúgy vendettát terveznek felelte Noah. - Ne felejtsük el, hogy ahányszor egy ház tagadja, hogy benne volna, közvetetten bennünket vádol. - Közvetve vagy sem, nehéz egy olyan csoportot vádolni, amelyről senki nem tud - mordult fel Scott. - A nyilvánosság csak rólunk tud, vagyis az összes szar a mi nyakunkba zúdul. - Akkor talán nem kellett volna a nyilvánosság elé állni - morogta a Noah mellett álló renegát. - Nem én döntöttem így - mutatott rá Scott.

- És nem is én - mondta Ethan. - De most már késő, hogy ez ügyben bármit is tehessünk. Nincs más választásunk, együtt kell működünk. A rendőrséggel, a közigazgatással, a nyomozással. Az együttműködés az egyetlen, ami megóvhat minket attól, hogy ellenünk forduljon a közvélemény, legalábbis amíg ki nem derítik, hogy ki a gyilkos. - És a mi létezésünk? - kérdezte halkan Noah. Csend borult a teremre, amíg a két mester, Ethan és Scott valószínűleg a lehetőségeiket mérlegelték. - Amíg rá nem jövünk, hogy ki okozta a kárt - szólalt meg végül Scott semmi értelme más vámpírokat is belekeverni. - Vállvonogatva nézett Ethanre. - Ez az én álláspontom. Ethan bólintott. - Egyetértek. - Akkor várunk - jelentette ki Noah, és csípőre tette a kezét. - És ha valakinek van bármiféle információja arról, hogy ki vagy kik a felelősek ezért a szarságért, azt javaslom, álljon elő vele! Nem állt szándékunkban a nyilvánosság elé lépni, és most sem fogunk. Ha a házak elbuknak, nem lépünk elő. Beolvadunk az emberi világba, ahogy eddig is. - Végigpillantott Ethanön és Scotton, aztán Morganen állapodott meg a tekintete. - Tisztítsátok meg a házaitokat! - mondta. Ezzel Noah sarkon fordult, és elindult a tömegen át, amely szétnyílt előtte és a nyomába eredő renegátok előtt. - A tárgyalás berekesztve - dünnyögte Ethan.

Ezután Ethan, Scott és Morgan is visszavonultak, és tárgyaltak. Nem tudom, miről lehetett szó. Hazamentem, és tudomást sem vettem a barátaim aggódó tekintetéről. Egyenesen a szobámba siettem, és becsuktam az ajtót. A kardot övestől egy fotelre tettem, fogtam az iPodomat, a fülembe csúsztattam a fülhallgatót, az ágyra vetettem magam, és elhatároztam, hogy egyáltalán nem törődöm azzal, ami az este történt. Sajnos sosem tudtam jól hazudni... 15. FEJEZET A VÍZÖZÖN ELÖTT ásnap éjjel kimerülten ébredtem, miután a nap nagy részében csak nyitott szemmel forgolódtam, átkozódtam, visszajátszottam az elmúlt éjszaka eseményeit, gondolatban újraéltem minden pillanatot, amit Ethannel töltöttem, és azon gyötrődtem, hogy tudott ilyen könnyedén elcserélni a politikai tőkéjére. Ezt a rejtélyt nem tudtam megfejteni, dolgoznom kellett, úgyhogy felkeltem, lezuhanyoztam, felöltöztem, a sötét konyhában megettem egy tálka müzlit, felvettem a bőrdzsekimet, fogtam a kardot, az övet és egy doboz süteményt, amit előző éjjel nem volt módom átadni. Készen álltam rá, hogy visszatérjek a Cadogan-házba, és szolgálatra jelentkezzem. Épp bezártam az ajtót, és megfordultam, hogy lemenjek a lépcsőn, amikor megláttam a karba font kézzel, keresztbe tett bokával az autójának támaszkodó Morgant. Most is farmerben volt, amibe betűrte fekete ingét, derekán súlyos, fekete bőrövet viselt, és persze az elmaradhatatlan bőrdzsekit. M

Vigyorgott. - Szia! Megtorpantam a lépcső tetején, pislogtam egyet, és abban a reményben indultam a garázs felé, hogy a nyilvánvaló közöny hatására menekülőre fogja. Ehelyett azonban utánam eredt, és lefegyverzően aranyos mosollyal az arcán állt meg a garázs küszöbén. - Te mondtad, hogy felhívhatlak. - Hogy felhívhatsz - replikáztam -, nem azt, hogy megjelenhetsz kora szürkületkor. - Kinyitottam a garázsajtót, bementem, és kinyitottam a kocsit. - Engedélyt adtál, hogy udvaroljak neked. Szerintem elég nagy volt az önuralmam, hiszen nem vágtam bele a kardom. Ehelyett kinyitottam az ajtót, a hátsó ülésre csúsztattam a katanát, a süteményes dobozt pedig az anyósülésre tettem. Mikor ezzel végeztem, visszafordultam hozzá. - Ötven vámpír előtt csikartad ki belőlem. Nem mondhattam volna nemet. - Morgan válaszra nyitotta a száját, de nem hagytam szóhoz jutni. - Ötven vámpír előtt, Morgan. Többek között a mesterem meg még egy mester és a renegátok vezetője előtt! Vigyorában nyoma sem volt bűntudatnak, csak vállat vont. - És ha tanúkat akartam? - Meg akartad jelölni a területedet. Morgan besétált a garázsba, a fal és a kocsi ajtaja közé préselte magát, és mielőtt eliszkolhattam volna, csapdába ejtett a kocsi és a nyitott ajtó között. Kitámasztotta a karját, hogy ne szökhessek el. Hozzám hajolt.

- Igazad van. Meg akartam jelölni a területemet. Itt volt az ideje, hogy lenullázzam az egóját. - Esélyed sincs! - Nem értek egyet. Táncoltál velem. Megetettél. Nem metszetted el a torkomat, mikor ott volt rá a lehetőség. -Széles, gonosz vigyorra húzódott a szája. - Lehet, hogy ösz- sze vagy zavarodva, de azért érdekellek. Valld be! Megvető pillantást vetettem rá, de nem sikerült letörölnöm az arcáról a mosolyt és a lassú, csábos pillantást. - Nincs esélyed! - Hazudós. Ha Ethan parancsolná, hogy randizz velem, megtennéd. Akaratlanul is elnevettem magam. - Na igen, épp efféle gyógyír kell neked! Csak azért randizol a Cadogan-ház őrzőjével, mert ura és gazdája kényszeríti, hogy találkozzon veled a Wendy'sben. Megjátszott komolysággal csóválta a fejét. - Nem a Wendy'sben. Legalább a Bennigansben. Felvontam a szemöldököm. - A Bennigansben? Szórod a pénzt. Egy pillanatra mindketten elhallgattunk, csak néztük egymást, vártuk, hogy a másik adja fel. Fontolóra vettem, hogy kirúgom, megszegem a megállapodást, nem udvarolhat nekem. Mégis elvetettem ezt, hiszen politikai szempontból felelőtlenség lett volna. Aztán arra gondoltam, hogy igent mondok, de hozzáteszem, hogy csak kötelességből. És aztán egy másik lehetőséget is megfontoltam - hogy azért mondok igent, mert én akarom. Mert szexi és humoros, mert úgy tűnt, jól megvagyunk egymással, mert még ha volt is valami

bizarr dolog köztük Celinával, megpróbálta megvédeni, és visszakozott, mikor rájött, hogy a módszere nem vált be. Ezt tiszteltem, még ha nem is értettem, miféle hűséget követel meg Celina. Nagy levegőt vettem, és felnéztem rá. - Egyetlen randi! Tökéletesen férfias elégedettséggel mosolyodott el. - Áll az alku - mondta, aztán felém hajolt, és a számra nyomta az ajkát. - Nem vonhatod vissza! - Nem szoktam - mondtam egyenesen a szájába. - Hmm. - Ez kétkedően hangzott, de azért tovább csókolt, én pedig valami megmagyarázhatatlan okból hagytam. Ó - talán, mert nem Ethan volt. Érzéketlenség? Lehet. De egyelőre ennyi is elég volt. Pár perccel később - pár meglepően kellemes perccel később - már a kocsimban ülve délnek tartottam. Mielőtt a Cadogan-házba mentem volna, be akartam ugrani a nagyapám irodájába. Együtt érző hallgatóságra volt szükségem, és afelől kétségem sem volt, hogy a titkos vámpír-informátora már beavatta az elmúlt éjszaka történéseibe. Kikapcsolt rádió mellett vezettem, letekertem az ablakokat, a város zajait hallgattam a csendes tavaszi estén. Jobban esett most az elhúzó autók hangja, mint az olyan érzelmekről szóló dalszövegek, amelyekben képtelen voltam megbízni. A környék szokás szerint csendes volt. Ám volt ott valami - Ethan csillogó, fekete Mercedcse parkolt odakinn. Csak az ő kocsija - egyetlen fekete terepjáró sem volt a láthatáron. Es ami még fontosabb, semmi jele biztonságiaknak.

Ez meghökkentett. Ethan sosem utazott testőr nélkül, rendszerint a kabrióját követték terepjáróval; tehát felrúgta a protokollt. Kissé távolabb álltam meg az utcán, levettem a gyújtást, felkaptam a mobiltelefonomat, és beütöttem Luc számát. Első csörgésre felvette. - Luc. - Itt Merit. Nem vesztettél el egy vámpírmestert? Morogva szitkozódott. - Hol van? - Az Ombud irodájában. Előtte áll a Mercedes. Felteszem, nincs vele testőr. - Nem erőszakolhatunk rá testőröket - felelte zsémbesen, és hallottam, hogy papírokat vág az asztalra. - Rendszerint bízhatok benne, hogy nem viselkedik úgy, mint egy idióta, és nem megy sehova egyedül, amikor egy pszichopata kószál szabadon, meg felfegyverzett renegátok. Ha már szóba került, bűntudatosan kérdeztem: - Történt még valami haladás tegnap éjjel? Luc felsóhajtott, elképzeltem, ahogy elterpeszkedik a műveleti szobában, és felteszi a lábát az asztalra. - Morgan átkozottul felvidult, mire elment, de ez valószínűleg a te műved. Nem tudom, mennyire volt gyümölcsöző a tárgyalás. Senkinek nincs válasza, a nyomok mindenfelé mutatnak. A gyilkosságok helyszínén semmi bizonyíték, csak a csecsebecsék, amiket valaki otthagyott. De tudják, hogy nem Ethan tette, és hogy biztosan nem nézné el. Ő nem így működik.

Ezt én is beláttam. Ha Ethan műve lett volna, akkor gondoskodott volna róla, hogy mindenki megtudja, ő áll a dolog mögött. - Figyelj - szólaltam meg -, ha már beszélünk. Elhallgattam, össze kellett szednem magam a bocsánatkéréshez. - Bocs, hogy leléptem az éjjel. Miután Morgannel volt az a... - Megbocsátva - vágta rá gyorsan Luc. - Jól csináltad, jó időben közbeléptél, és megadtad Morgannek a békés megoldás lehetőségét. Tetted a dolgod. Elégedett vagyok. Na de milyen kibaszott hülye képet vágtál, amikor térdre ereszkedett előtted! - Hirtelen harsány kacajban tört ki. - Ó, édes Jézusom, Merit! - mondta nevetéstől fuldokolva. - Utánozhatatlan volt! Szarvas a reflektorfényben! Grimaszoltam, pedig úgysem láthatta. Kétszer is az iroda ajtajára lestem, hogy nem látok-e mozgást. - Örülök, hogy ilyen jól elszórakoztattalak, Luc. - Vedd szívatásnak. Vagyis a másodiknak. Felkacagtam. - A kommendációra gondolsz? Az sajnos inkább Ethannek volt szívás, nem nekem. - Nem... az átváltozásodra. Ez meglepett. Épp a tükrömet hajtottam fel, rajta hagytam a kezem, és láttam, hogy ráncolom a homlokom. - Az átváltozásra? Mennyiben számít az szívásnak? Kissé komolyabb hangra váltott. - Hogy érted, hogy mennyiben?

- Úgy, hogy nem sokra emlékszem belőle. Fájdalomra meg hidegre, azt hiszem. Olyan sokáig hallgatott, hogy a nevét kellett mondanom, de még így is eltelt egy-két pillanat, mire megszólalt. - Én minden másodpercére emlékszem - mondta végül. Háromnapnyi fájdalom, hideg, meleg, görcsök. Átizzadt takarók, úgy vacogtam, hogy azt hittem, megáll a szívem, vért ittam, mielőtt lelkileg felkészültem volna rá. flogy lehet, hogy te nem emlékszel? Visszajátszottam, amire emlékeztem, próbáltam megragadni a tűnő képeket, amelyek kísértetként lebegtek a szemem előtt, megpróbáltam lejátszani a felvételt. De nem volt más, mint az a pár emlék, ahogy hazavittek, ahogy elszédültem, amikor kiszálltam a kocsiból, a lomhaság, a kábaság. Kábaság? Elkábítottak? Megkíméltek az átváltozás megtapasztalásának egy részétől? Ezt az elméletet nem vetettem fel Lucnelc, bár kissé összezavarodtam mindattól, amit ez felvetett - ki kábított el? És miért kíméltek meg a gyötrelmektől? Nem volt időm kérdésekre, mert Ethan jelent meg az ajtóban, előtte trapézalakban ömlött ki a fény a járdára. Mögüle Catcher lépett elő. - Luc, kinn van! - Tartsd rajta a szemed! Megígértem, hogy úgy lesz, összecsuktam a telefont, és megvártam, míg Ethan és Catcher kezet fognak Ethan a Mercedeshez sétált, végigpillantott a sötét utcán, majd kinyitotta az ajtót, és becsusszant az ülésre. Catcher a

járdán állt, nézte, ahogy a kocsi elindul. Megvártam, míg egy saroknyira ér, aztán ráadtam a gyújtást, és odahajtottam Catcher elé, aki intett, hogy kövessem Ethant, felemelte a mobilját, és kinyitotta. Szinte azonnal megcsörrent az enyém. - Mire készül? - A Lincoln Parkba tart - felelte Catcher kissé csalódottan. - A Lincoln Parkba? Miért? - Kapott egy üzenetet, ugyanaz a papír, ugyanaz a kézírás, mint azé, amit neked és Celinának küldtek. Azt kérték benne, hogy menjen oda, információt ígértek a gyilkossá-gokról. De egyedül kell mennie. - Nem fogják megtudni, hogy ott vagyok - ígértem. - Maradj pár kocsival mögötte! Ugyan segít, hogy éjszaka van, de a kocsid ordítóan kirí a tömegből. - Nem tudja, milyen autóm van. - Ezt kétlem, de akkor is tedd, amit mondtam! Elmagyarázta, hol kell Ethannek találkoznia az informátorával, az Északi-tó nyugati oldalán álló kis pagoda mellett, így legalább volt rá esélyem, hogy ne lássanak meg. Másik úton is mehettem, anélkül is odaérhettem, hogy túl közelről követtem volna az előttem haladó vámpírmestert. - Nálad van a kardod? - Igenis, kapitányom, nálam a kardom! Megtanultam követni az utasításokat. - Akkor tedd a dolgod! - mondta, és bontotta a vonalat. Ha Ethan tudta is, hogy követem, semmi jelét nem mutatta. Három kocsival maradtam le mögötte, hálás voltam, amiért a kora esti órán elég nagy forgalom volt

ahhoz, hogy fedezzenek előle. Ethan megfontoltan, óvatosan, lassan vezetett. Nem kellett volna meglepődnöm - ez illett az életmódjához, így vezényelt le minden egyebet. De ez egy Mercedes! Egy ilyen autót hajtani kell. A Stocktonon parkolva találtam a kocsijára; ez volt az egyetlen közel s távol. Elhajtottam mellette, leparkoltam, kiszálltam a kocsiból, felcsatoltam a katanát, és valami rám nem jellemző előrelátással kirántottam egy nyárfakarót a zsákból, amit Jefftől kaptam, és meg mindig az ülés mögött lapult. A tűhegyes karót az övembe tűztem, halkan becsuktam az ajtót, és elindultam a parkba. Átosontam a gyepen a fák között, míg meg nem pillantottam magas, karcsú alakját közvetlenül a pagoda előtt. Zsebre dugott kézzel állt, éber arckifejezéssel, laza pózban. Megálltam, és rámeredtem. Mi a fészkes fenének jött ide egyedül? Miért egyezett bele, hogy egy néptelen parkban találkozik a forrásával sötétedés után, testőr nélkül? Az árnyékban maradtam. Szükség esetén előugorhatok, hogy megmentsem (megint), de ha az volt a célja, hogy információt csikarjon ki abból, aki találkozóra kérte, nem ronthatom el az egészet. Az ösvényen csikorduló léptek zaja törte meg a csendet. Magas alak tűnt fel. Egy nő. Vörös hajú. Amber. Várjunk csak! Amber? Láttam, ahogy Ethan arca megrándul a felismeréstől, a döbbenettől, a hirtelen megaláztatástól. Tudtam, hogy mit érez, a gyomromba hasított az érzés. Ethan odament

hozzá, felszegett fejjel nézett körül, kinyújtotta a karját, és megfogta Amberét a könyöke fölött. - Mit keresel itt? Amber a karjára tett kézre pillantott, aztán felnézett rá, és hevesen letolta magáról. - Szerinted mit keresek itt? - Őszintén szólva fogalmam sincs. De nekem dolgom van... - Ugyan már, Ethan! - mondta szenvtelen hangon. Ethan megtorpant, rámeredt, és lassan teljesen biztos lett abban, amire eddig csak gyanakodott, és amit én már pár másodperccel korábban tudtam. Sose tetszett nekem ez a kis ribanc. Ethan a legyőzöttek hangján szólalt meg. - Te vetted el a medálokat. Bementél a lakosztályomba, és elvetted a medálokat. Amber közönyösen megvonta a vállát. Ethan megint megfogta a karját, de ezúttal úgy megszorította, hogy Amber elfintorodott. - Te a ház tulajdonát vitted el a lakosztályomból! Tőlem vetted el! Te - sziszegett felé egy szitkot -, te ölted meg azokat a lányokat? Amber felhördült, elrántotta a karját, és pár lépést hátrált előle. Megdörgölte a karját, még a sötétben is jól látszottak rajta a vörös ujjnyomok. - Te... - Ethan a fejét rázta, csípőre tette ökölbe zárult kezét, közben félrelebbentette a zakóját. - Iiogy tehetted? Mindened megvolt! Mindent megadtam neked! Amber megint megvonta a vállát.

- Unalmasak vagyunk, Ethan. Közhelyesek. A természetfelettiek között nem elég eredetiek. A vámpírok között kissé túlságosan is hagyományosak. A Cadogan-ház lejárt lemez. - Felpillantott, a szeme csillogott valamitől. Talán reménykedett valamiben? Változásra van szükségünk. Új irányra. Ő pedig megadhatja nekünk. Ethan dermedten nézte az arcát. -Ő? Amber csak nézte Ethant, és mikor egy kocsiajtó csapódása hallatszott, felkapta a fejét. - Ez a jel. Mennem kell. Hallgasd meg, szerelmem! Odahajolt hozzá, csókot lehelt az arcára, és suttogott valamit, amit nem hallottam. Aztán eltűnt, Ethan elengedte, hagyta, hogy elsétáljon. Én nem így döntöttem volna, utánairamodtam volna, és úgy megverem, ahogy megérdemli. Szívem szerint felfedtem volna magam. Es ha a kocsiajtó jelzés volt, csak most jött a java. Másodpercek alatt ért oda Ethanhez a mozgékony, macskaszerű alak. Fekete haját szoros kontyba fogta a feje búbján, hosszú ezüsttűkkel tűzte fel. Úgy nézett ki, mint egy titkárnőjelmezbe bújt domina. Hihetetlenül szűk szoknya, fekete harisnya a vádliján végigfutó varrással, hegyes orrú, fekete, bokapántos tűsarkú, és betűrt, feszes, fehér blúz. Még egy lovaglópálcára is számítottam, de azt nem láttam. Talán a kocsiban hagyta. Celina Ethan felé közeledett, majd egyméternyire tőle megállt, és egyik kezét félrebillentett csípőjére tette.

Aztán megszólalt; a hangja füstösen és folyékonyan csengett, akár az érett skót whisky. - Drágám, egyes-egyedül vagy itt! Veszélyes lehet az éjszaka közepén. Ethan nem mozdult. F2gy pillanatig némán méregették egymást, varázslat kavargott és lobbant fel közöttük, csápjai a fák közé is behatoltak. Nem vettem róla tudomást, legyűrtem a késztetést, hogy a kezemmel hessegessem cl az illékony szellőt. De azért kihasználtam, hogy nem figyelnek rám, előhúztam a zsebemből a telefonomat, és a következő üzenetet küldtem Catchernek és Lucnek: CELINA A HUNYÓ! Ha isten is úgy akarja, kiküldik az erősítést. - Úgy látom, meglep, hogy itt látsz - folytatta Celina, és felkacagott. - És nyilván meglepett, hogy Ambert itt találtad. Minden nő, ember vagy vámpír, valami többet keres, Ethan. Jobbat. Naiv voltál, amikor megfeledkeztél erről. Ejha! Semmi sem dobja fel jobban az éjszakát, mint egy kis szexizmus. Celina csalódottan sóhajtott, aztán oldalazva elindult. Ethan mellett állt meg, nekem háttal. - Chicago válaszúthoz érkezett - mondta. - A miénk az első város, amelynek érzékelhető vámpírpopulációja van. És mi voltunk az elsők, akik bejelentettük a létezésünket. Miért vállaltuk a kockázatot? Mert amíg hallgattunk, arra kárhoztattunk, hogy az árnyékban maradjunk, alávessük magunkat az emberi világnak. Ideje volt előlépni. Ideje, hogy felvirágozzunk. A történelmet nem változtathatjuk meg - mondta ünnepélyesen -, de mostantól mi írhatjuk!

Ismét megmozdult, átlibegett Ethan másik oldalára. A hangja tompán hallatszott, de így is megértettem. - Nem sok vámpír van, aki képes lenne úgy vezetni a többit, ahogy arra most szükségünk van. Fegyelmezett vámpírok kellenek. Intelligensek Ravaszak. A Navarrera ráillik mindez, Ethan. Rám is. - Hangja sürgetővé vált. - Nem érted, milyen erősek lehetnénk az én vezetésemmel? Ha összefognám a vámpírokat? Ha összefognám a házakat? - A Tanács ebbe sohasem menne bele - felelte Ethan. - A Tanács elavult. - Te is a Tanács tagja vagy, Celina. - Ethan hangja tökéletesen szenvtelenül csengett, elrejtette a haragot, pedig tudtam, hogy érzi. Bármit el lehet mondani a stratégiáiról, a manipulatív tetteiről, de ez a férfi valóban hidegvérű volt. Jéghideg. Celina legyintett az ellenvetésre. - A GT nem érti meg a mai problémáinkat. Nem hagynak terjeszkedni minket, nem hagyják, hogy több újoncot kommendáljunk. A többi természetfelettihez képest zsugorodunk, ők pedig egyre merészebbek lesznek. A nimfák harcolnak. Az alakváltók arra készülnek, hogy itt találkozzanak, a mi városunkban földre szegezett ujjával hangsúlyozta e három szót -, a tündérek pedig minden egyes évvel egyre többet követelnek, hogy megvédjenek minket az emberektől. Na és az angyalok - csóválta komoran a fejét -, ott is megszakadnak a kötelékek, szabadjára engedték a démonokat. - Dacosan szegte fel az állát. - Nem! Nem ha-gyom, hogy a vámpírok kevesebbek legyenek, mint amik. Csak a legerősebb éli túl a közelgő összeütközést,

Ethan. És egységben az erő. Egyesülő, együtt tevékenykedő vámpírokban. Egy olyan vámpír vezetése alatt, akiben megvan az előrelátás. Celine újabb kört írt le, megint szembefordult Ethannel, úgy másfél méternyire tőle. A szeme felvillant a sötétben, akár egy macskáé, különféle árnyalatokban játszott, zöldben és sárgában. - Én vagyok az a vámpír, Ethan. - Legyintett egyet. Persze minden háborúnak megvannak a maga áldozatai. Azoknak az embereknek a halála sajnálatosan szükséges volt. Ethan azt mondta ki színtelen hangon, amire magam is gondoltam. - Te ölted meg őket. Celina felemelte egyik hosszú ujját. - Pontosítsunk csak, Ethan! Én ölettem meg őket. Nem vesztegetném arra az időmet, hogy magam tegyem meg. Persze ez felvet egy kis... minőségbiztosítási problémát. - Saját tréfájával elégedetten felnevetett. - Kerestem egy renegátot. Nem kis munkával vettem rá, hogy végezze el a piszkos munkát. Merit megtámadása után azonban lovakat kellett váltanom. - Vállat vont. - Utálom a hanyag munkát. Mindazonáltal te nyertél egy Meritet az ügyön. Egy Merit - vámpírt a saját házadba. - Őt hagyd ki ebből! Celina minden vidámság nélkül kacagott fel. - Érdekes válasz. És sajnálatos, hogy nem lesz már időnk feltárni kedvenc kis őrződ iránti érzelmeidet. Celina minden figyelmeztetés nélkül a fejéhez nyúlt, és kikapta a hajtűit. Vagyis azokat, amiket hajtűnek

gondoltam, de valójában vékony ikertőrök villantak fel a holdfényben. Elszabadult haja fekete hullámban omlott a hátára. Lépett egyet, és éppen úgy fordult, hogy ha Ethan nem áll közöttünk, egyenesen szembenézett volna velem. Én is előléptem, hogy megvédjem, de - VÁRJ! visszhangzott a fejemben. Még ne - mondta. - Haddfejezze be a vallomását! Tehát tudta, hogy ott vagyok. Tudta, hogy készenlétben állok. így hát engedelmeskedtem a parancsnak, fél kézzel a már kioldott katanát tartottam, félig előhúztam a hüvelyéből, a másikban a nyárfakarót tartottam. - Hanyag munka volt vagy sem, a tervem bevált folytatta Celina. - Az emberek most a Cadoganvámpírokra gyanakszanak. Azt hiszik, ti öltétek meg Jennifer Portért. És a Grey-vámpírokra is gyanakodnak, akikről úgy vélik, hogy ők ölték meg Patrícia Longot. Gonoszak lettetek, Ethan. Mindannyian. Mind, kivéve a Navarre-t... - Elmosolyodott, egyszerre volt bájos és neurotikus. - Ha én vagyok az egyetlen, akiben az emberek megbíznak, mindkét világban megszilárdíthatom a hatalmamat: az emberekében és a vámpírokéban is. A házaknak szükségük lesz rám mint követükre, én pedig felajánlom a segítségemet. Az én vezetésemmel végre azzá válhatunk, amire születtünk. - Ezt nem hagyhatom! - Mulatságos, hogy azt hiszed, a te kezedben a döntés forgatta meg a pengéket a levegőben. - Te is áldozat leszel természetesen, mégpedig elég drága, nagyra becsült áldozat, de az ügyünk érdekében megéri. Hány

vámpírt tűztek karóra, Ethan? Te már éltél a tisztogatások alatt. Te tudod! Ám Ethan nem bocsátkozott történelmi vitába. - Ha a Cadogant és a Greyt akartad befeketíteni, mire voltak jók az üzenetek? Miért kellett belekeverni Becket és az övéit is? - Az üzeneteket csak vámpírszemeknek szántam. Ami pedig azt illeti, hogy miért... nos, megint sikerült meglepned. Szolidaritás, Ethan. Vagy mind összefogunk, vagy semmink sincs. A renegátok semmit sem tudnak nyújtani nekünk. Csak többen vagyunk velük. Gyarapítják a sorainkat. De barátként hasznavehetetlenek. Nincs szövetség, mert morális alapon ellenzik. Nem tudnak együtt játszani. - Hanyagul legyintett egyet, mire megcsillantak a pengék. - El kell takarítani őket. Ethan hosszúnak tűnő pillanatig földre szegezett tekintettel hallgatott, aztán felpillantott. - Tehát rávetted Ambert, hogy segítsen neked. Ellopattad vele a Cadogan-medált, és valakivel odavitetted a helyszínre. Celina bólintott. - És a Grey-ház meze? Hogy tettél szert rá? Celina szája kegyetlen mosolyra húzódott. - A vöröskéd más barátot is szerzett. Újabb hódítást. Ethan arca megdermedt. Szörnyű lehetett, hogy így kellett ezt megtudnia. A nője elárulta őt, a házát, sőt egy másikat is. - Hogy tehetted ezt? Celina színpadiasan felsóhajtott.

- Tartottam tőle, hogy így látod majd, és valamiféle erkölcsi fensőbbségnél fogsz kikötni. Egy ember sem ártatlan, kedvesem. Egyszer az egyikük összetörte a szívemet. Nem is csinált belőle nagy dolgot. Hideg, érzéketlen, ostoba teremtések. Most pedig arra kényszerülünk, hogy szembenézzünk velük. Már századokkal ezelőtt ki kellett volna állnunk ellenük, össze kellett volna fognunk, hogy megvívjuk velük a harcot. Persze erről ma már szó sem lehet. Túl sokan vannak. De lassan nekiláthatunk. Először barátokat szerzünk. Szövetségeket kötünk, amiről mindig prédikálsz. És miközben csinos pofikkal és szép szavakkal elkápráztatjuk őket, beszivárgunk közéjük. Terveket kovácsolunk. Hagyjuk, hadd szokjanak meg minket, és ha eljön az idő, lesújtunk rájuk. - Te háborúról beszélsz, Celina! Celina összepréselt ajakkal sziszegte: - Átkozottul igazad van! Rettegjenek csak tőlünk! És fognak is! - Az arca azonban ellágyult. - De először megszeretnek engem. És mikor elérkezik az idő, hogy felfedjem, kihez is vagyok hű valójában, amikor megmutatom a vámpírok iránti szeretetemet és az emberekkel szembeni gyűlöletemet, akkor élvezni fogom az árulást, Ethan. Minden cseppjét kiélvezem! És akkor majd kárpótolhatnak azért, amit ő tett velem! íme, Celina Desaulniers dióhéjban, gondoltam. Hírnévre vágyott, figyelemre, a körülötte lévők érte rajongjanak. Barátokra volt szüksége, csaknem ugyanannyira, mint ellenségre. Lassan végighúzta az egyik penge hegyét Ethan ingén.

- Évszázadok, Ethan! Évszázadokon át engedelmeskedtünk a törvényeiknek, a feltételeiknek. Rejtőzködtünk, elrejtettük valódi énünket a világ elől. Elég volt! Én terem-tettem ezt a világot, amiben most élünk. Én diktálom a szabályokat! Behajlított könyökkel, csapásra készen hátrahúzta a karját. Felugrottam, kitörtem a fák közül, vak dühvel rontottam felé, amely elektromos áramként cikázott át rajtam. Felhergelt az a gondolat, hogy meg akarja sebesíteni a Mesteremet, a Nagyuramat. Az ENYÉMET! BUKJ LE! - kiáltottam a fejemben, hogy biztosan meghallja, és minden erőmet beleadva elhajítottam a karót. Ethan azonnal lebukott, a földre kuporodott, a karó pedig süvítve zúgott el fölötte, és beleállt Celina mellkasának bal oldalába. Túl magasan. Elvétettem a szívét. Ám a pengéket elejtette, térdre rogyott, és fájdalmában felvisított, kezével a karót markolászta, amely azonban túl síkos volt a vérétől ahhoz, hogy fogást találjon rajta. Ethan azonnal felugrott, hátulról megragadta, és hátrafeszítette mindkét karját. Plirtelen kocsiajtók csapódása hallatszott, és lépések dobogtak felénk. Megérkezett a lovasság. Catcher, Luc és Malik rohant felénk a fák között a többi Cadogantestőr kíséretében. - Merit! Nem tudtam levenni a szemem Celináról. Obszcén trágárságokat visítozott, a testőröket gyalázta, amiért az útjába álltak, beleavatkoztak a terveibe, és meg akarták fékezni. Hosszú, sötét fürtjei röpködtek az arca körül, ahogy ordítozott.

- Merit! Végre meghallottam a nevem, odanéztem, és láttam, hogy Ethan egy zsebkendővel törölgeti a vért a kezéről Celina vérét. Rendszerint makulátlanul fehér ingét vörös folt csúfította. Celina vére, amit én ontottam ki. A bíborvörös foltra meredtem, aztán Ethanre emeltem a tekintettem. - Mi van? Abbahagyta a tisztálkodást, és összegyűrte a zsebkendőt. - Jól vagy? - Nem - ráztam meg a fejem. - Azt hiszem, nem. Ránc jelent meg a homlokán, és már szóra nyitotta a száját, de ekkor újabb ajtócsapódás, újabb léptek hallatszottak. Felnézett, én pedig követtem a tekintetét. Morgan volt az, ugyanazt viselte, amiben egy órája láttam. Az arcán bánat és aggodalom. Celina szekundánsa- ként bizonyára Luc vagy Catcher értesítette az üzenetem után. Morgan pár lépésnyire tőlünk megtorpant, és az elé táruló jelenetre meredt. A vállából kiálló karótól vérző úrnőjét egy csapatnyi testőr vonszolta éppen, akiknek keményen meg kellett küzdeniük az erejével, hogy megfékezhessék. Morgan behunyta a szemét, elfordult. Aztán Ethanre nézett, láthatóan magyarázatot várt. - Mindent beismert - mondta Ethan. - Ő tervelte ki a gyilkosságokat, renegátokkal végeztette el őket, felhasználta Ambert az én házamból, hogy ellopja a medált és a Grey-mezt. Ő küldte az üzeneteket, hogy Beckéket gyanúba keverje.

- Mi volt a célja? - Rövid távon a hatalom. Magának akarja Chicago minden vámpírját. Chicago összes házát. Hosszú távon háborút. Sokáig álltak némán. - Nem tudtam - szólalt meg végül Morgan bánattól súlyos hangon. - Nem is tudhattad. Hónapok óta tervezhette, ha nem régebben. Azért csalt ide, hogy elmondja, és megöljön, aztán ha végzett velem, talán elvette volna a Cadogant 378 Maliktól. Ő támadott először, Greer. Tőrökkel - mutatott a földön heverő, csillogó pengékre. - Merit csak megvédett. Mintha Morgan csak most ébredt volna rá, hogy én is ott vagyok, a kezemben lévő csupasz katanára nézett, aztán rám. - Merit! Nem tudtam, Celina nem szólította-e meg közben, miféle szavakkal tölthette meg az elméjét. - Igen? - Te döfted le? Ethanre néztem, aki bólintott, úgyhogy azt feleltem: - A vállán. Morgan bólintott, megrágta, felmérte a választ, aztán valamivel határozottabban újra bólintott. Kissé összeszedettebb hangon szólalt meg. - Örülök, hogy nem a szívére céloztál. Ezzel megúsztál egy vizsgálatot. Egy vizsgálatot. Megmentettem az életét, magamat pedig attól, hogy gyilkosságot kövessek el. Gyengén,

émelyegve mosolyodtam el, hiszen én a szívére céloztam, csak elvétettem. Morgan odébbállt, az őrökhöz lépett, és beszélt velük. - Köszönöm - szólalt meg Ethan. - Oké. - Az őrök talpra állították Celinát, a karját hátracsavarták. - Mi lesz vele? - A Tanács elé állítják, majd ők döntenek a sorsáról. Valószínűleg megfosztják a hatalmától. Ám ő a legrégebbi amerikai ház feje. Azt hiszem, minden egyéb büntetés csak ideiglenes lehet. Valaki gyengéden megcibálta a lófarkamat. Felnéztem, és láttam, hogy Luc néz le rám aggódó arccal. - Minden rendben? Éreztem, hogy a gyomrom megint összeszűkül, és hányingerem lett, ahogy eszembe jutott, hogy majdnem megöltem valakit. Meg akartam ölni, meg akartam tenni, hogy megvédjem Ethant. Azért, hogy ő életben maradjon, másvalakit szemeltem ki a halálra, és csak a rossz célzásnak köszönhettem, hogy nem tettem meg, nem végeztem be, amit elkezdtem. - Azt hiszem, rosszul leszek. Megtartott a derekamnál. - Mindjárt rendbe jössz. Vegyél mély levegőt, majd én hazaviszlek. Bólintottam, majd egy utolsó pillantást vetettem Celinára. Arcán angyali mosollyal rám hunyorított. - Aprés nous, le deluge \ - kiáltott vissza. Franciául beszélt, de megértettem. Történelmi szállóige volt, állítólag a francia Madame Pompadour (a nagy parókás) mondta XV. Lajosnak.

Szó szerint annyit tesz: utánunk a vízözön. Vagyis: mostantól már csak rosszabb lesz, kisanyám! Elfojtottam a borzongásomat, miközben Luc elindult velem a kocsisor felé. Elmentünk Morgan mellett, aki ellentmondást nem tűrő hangon beszélt az egyik őrhöz, miközben a szemét az épp elvezetett nőn tartotta. Ekkor jöttem rá, mit tettem. Nekiadtam a Navarre-házat. Egy másodperc töredéke alatt hajítottam el a karót, elkaptam Celinát, mielőtt megölhette volna Ethant. Megkapja a büntetését, és ha Ethannek igaza van, a házától is megfosztják. Morgan a szekundánsa, vagyis ő a trónörökös. Közvetett módon tehát az Egyesült Államok legrégebbi vámpírházának fejévé tettem Morgant. A státusa Ethan ével fog vetekedni, még ha fiatalabb és tapasztalatlanabb is, mert az ő háza a régebbi. Elgondolkodtam, mennyivel lehet elégedettebb Ethan, ha nem csupán a Navarre szekundánsa, de egyenesen az ura keresi az ő őrzőjének kegyeit. Végigmértem Ethant, de nem tudtam elviselni a látványát. Majdnem megöltem érte valakit, még ha - hál' istennek - a döntő pillanatban el is buktam. Azért valamelyest mégis beváltam harcosnak. Hozzám lépett, de megráztam a fejem. - Most nem! Rám nézett, aztán félrekapta a tekintetét, és a hajába túrt. Miközben Luc támogatott az utcán parkoló fekete terepjáró felé, magába húzott az alagút. Az életemmel tartozom neked.

Csaknem összecsuklott a térdem. Nem akartam az egészet, csak haza akartam menni a saját ágyamba, nem akartam, hogy bárki is az adósom legyen. Nem tartozol semmivel. Nem voltam benne biztos, hogy előlépsz. A tegnap éjszaka után. Megtorpantam, hátrafordultam, és Luc széles válla felett visszanéztem rá. Ethan átható tekintettel nézett, arcáról sugárzott a hitetlenkedés, hogy megvédtem, a megilletődés, amiért megmentettem, és ugyanaz a halvány meglepetés is, amit először az irodájában láttam rajta, amikor felfedezte, hogy egyáltalán nem nyűgözött le, hogy a Cadogan-ház tagja lehetek, a hűségemet pedig nem vásárolhatja meg sem pénzzel, sem műalkotásokkal, sem jól szabott ruhákkal. Megint csak alábecsült, nem hitt nekem, hiába tettem le két esküt, hogy megvédelmezem a Cadogan-ház vámpírjait minden élő vagy holt ellenséggel szemben. Morgannel szemben. A renegátokkal szemben. Celiával szemben. Zsebre dugott kézzel állt, majdnem újra behódoltam neki, de szorosan kapaszkodtam a haragomba, a dühömbe, az undoromba, és üzenetet küldtem neki: Esküt tettem. Tegnap éjjel bizonyítottam a hűségemet. Nincs okod kételkedni bennem. Bólintott. Nem kételkedtem. Nem kételkedem. Hazudott, de visszabólintottam, elfogadtam. Vagy megtanul bízni bennem, vagy nem. Talán tudja, hogy ez az egész, az első harcom, hogy valakinek az

életére törtem, megváltoztathat. Talán tudja, hogy a gyűlölet magva, melyet ő plántált belém két héttel korábban, szárba szökken, és mindaz táplálja, amit a nevében tettem és tenni fogok. Nem mondott mást, csak sarkon fordult, és Morganhez ballagott. Én pedig hazamentem, kiszipogtam magam Mallory vállán, és úgy aludtam, mint egy hulla. Pedig holtbiztos, hogy nem vagyok az! EPILÓGUS A házakat akarta az uralma alá hajtani. Az összeset. Chicago vámpírjait, San Diego vámpírjait. ÉszakAmerika vámpírjait. Minden vámpírt. Celina mindent bevallott másnap este a Tanács képviselői előtt, akik a napfénnyel dacolva keltek át az Atlanti-óceánon, hogy beszélhessenek vele. Semmit sem bánt meg. Nem őrült, de nincs erkölcsi érzéke. Vagy legalábbis az erkölcsi mércéje kizárólag a saját múltján alapul, az emberek elleni gyűlöletén és paradox sóvárgásán a szeretetükre. Azon munkálkodott, hogy a Navarre-t a jóravaló vámpírok házává tegye. A szinte emberi vámpírok házává. A gyilkosságok által pedig azon mesterkedett, hogy besározza a Cadogant és a Greyt, a gonosz házakként tüntesse fel őket. A terve azonban visszaütött. Elkapták, és mindaz a harag és bizalmatlanság, amit a Cadogan és a Grey ellen szított, most a Navarre fejére szállt. Morgannek nagy utat kell megtennie, hogy felülkerekedjen ezen.

De míg időlegesen elvesztette a népszerűségi háborút, a vámpírok közt jelentős előnyre tett szert. Bevallása szerint nem akarta megölni Ethant. Csak blöffölt, azért lépett fel támadólag, mert tudta, hogy valaki - egy testőr vagy az őrző - úgyis közbelép, hogy megvédje. Megmentse. Talán egész idő alatt tudta, hogy ott vagyok, de hagyta, hadd folytatódjék a játszma. És az eredmény? Mártírt csinált magából. Az ügyért áldozta fel a házát, a rangját, a vazallusait. Nem minden vámpír nézte el azt, amit művelt. Sokan beilleszkedtek, évszázadok óta éltek az emberek között. Átkozták azt a nyilvánosságot, amit ő hozott a fejükre; az életüket és megélhetésüket veszélyeztető fenyegetést. A viszonylag békés status quóhoz képest. Ám mások - akiket feldühített, hogy félreállítottak őket, háttérbe szorultak, bűnhődtek, üldöztettek, csekélyebbnek kellett érezniük magukat annál, amilyenek voltak - helyeselni fogják a tetteit. Először csendben szervezkednek. Talán titkos találkozókat szerveznek a GT hatókörén kívül. És idővel egyre többen lesznek. Az ő nevében találkoznak, őt hívják, mindent, amit elérnek, Celinának tulajdonítanak majd. És miatta jön el a háború. Talán most, talán később, mi után szövetséget kötöttek az emberekkel, és nem lesznek annyira résen. Tudom, hogy egyszer újra meg kell védenem Ethant annak ellenére, hogy kihasznál és manipulál, és összetörte a szívem. Addig azonban eltemetem a haragomat, az elárultatást. Mosolyogni fogok. Megérintem a kardom markolatát.

Fellépdelek a Cadogan-ház lépcsőin, magamra csukom az ajtót, és végzem a munkámat. Abban úgyis nagyon-nagyon jó vagyok.