CAT CLARKE. entangled. összekuszálva

1

CAT CLARKE

entangled összekuszálva

Szeged 2012

2

Egyre csak ugyanazok a kérdések zakatolnak a fejemben: Mit akarhat tőlem ez a srác? Hogy hagyhattam, hogy ez történjen? VAJON MEG FOGOK HALNI? A tizenhét éves Grace egy fehér szobában ébred, ahol nincs más, csak egy asztal, tollak és papír. Mindeközben pedig fogalma sincs, hogy került oda. Ahogy lassan papírra veti összekuszálódott élete minden apró részletét, kénytelen felidézni azokat a dolgokat is, amiket inkább el akart felejteni. Kiderül, hogy reménytelenül szerelmes a lélegzetelállító Natbe. Ahogyan az is, hogy a legjobb barátnőjét Salnek hívják, és kettejük kapcsolata egyáltalán nem hétköznapi. Egy dolog azonban hiányzik. Grace-nek szembe kell néznie a legfontosabb kérdéssel. Miért van itt? Egy történet veszélyes titkokról, mély barátságról és ellenállhatatlan vonzalomról.

Tizennégy éves kortól ajánljuk! Írta: Cat Clarke A mű eredeti címe: Entangled Fordította: Cziczelszky Judit A szöveget gondozta: Egyed Erika

A művet eredetileg kiadta: Quercus

3

Anyának mindenért. Elspeth Margaret Clarke 1947 - 2010

4

3. nap Azon az éjjelen találkoztam Ethannel, hogy elterveztem, megölöm magam. Elég rossz időzítés, ha az ember jobban belegondol. Folyton ugyanazok a kérdések motoszkálnak bennem: Mit akar tőlem? Hogy hagyhattam, hogy ez történjen? MEGHALOK? (Ez a kedvencem.) Nem így terveztem. Pedig én azt szeretem, ha a dolgok terv szerint haladnak. Na de, menjünk sorban! Először is, elkezdek írni, meglátjuk, mire megyek vele. Gyanítom, hogy ez a sok papír épp ezért van itt. Meg a tollak. Úgy nézem, hosszú időre elég tollat kaptam. Ez nagyon-nagyon rossz. Talán le kellene dőlnöm egy pillanatra.

Nem tudom, mennyi ideig voltam öntudatlan. Nincs nálam az órám. Ahogy a ruháim sem. Ha belegondolok, hogy levetkőztetett, miközben nem voltam magamnál, több mint zavarba ejtő. Ez a köntös meg itt rajtam enyhén szólva sem a legdivatosabb. Mintha műtétre várnék. Istenem, add, hogy ne így legyen! Ragaszkodom a belső szerveimhez. A fenébe, nem vagyok normális, még ilyenkor is viccelődöm. Nem tehetek róla, a fekete humor mindig az erősségeim közé tartozott. Ki kell találnom, hogyan szabadulhatnék innen. Talán rá tudom venni valahogy, hogy kiengedjen. Csak rá kell jönnöm, mit akar. Egy részem azonban nem szeretné tudni a választ. A francba... azt hiszem, jön. Hát, ez rövid volt és nagyon cuki. Bejött, kezében egy tálca kajával, és meglátta, hogy az asztalnál ülök és írok. Bólintott. Úgy tűnt, tetszik neki, amit lát. Én viszont úgy ültem ott, mint egy idióta, és csak bámultam rá tátott szájjal. 5

Nem akarta elolvasni, mit írok, a nézéséből láttam, hogy pontosan tudja, mi jár a fejemben. Aztán egyszer csak eltűnt. És persze rázárta a reteszt az ajtóra.

Az ennivaló nagyon finom volt. Ez az egyik a sok fura dologból itt. A kaja egyszerűen isteni! Hány olyan elrablási esetről hallottunk, ahol az áldozatnak saját fürdőszobája volt? Nem is beszélve a világ talán legkényelmesebb ágyáról. Csak egy dolgot kifogásolok: minden olyan fehér. Tisztára belefájdul a fejem. Néha le kell hunynom a szemem, hogy emlékeztessem magam, léteznek más színek is az univerzumban. Még jó, hogy a tollak nem fehérek. Az már, finoman fogalmazva is, nagyon-nagyon idegesítő lenne. Mert az írás határozottan segít. Itt van rögtön maga a mozdulatsor: ahogy a betűket formálom, amik aztán összeállnak szavakká, amikből meg varázslatos módon mondatok kerekednek. Valahogy olyan megnyugtató. De mit akar, mit írjak? És miért akarja, hogy írjak? Fura fura fura. Közben, talán ez az én nagy lehetőségem, hogy író váljon belőlem, ami mindig is szerettem volna lenni. Talán ez az én utolsó esélyem. Akárhogyan is, az ember először arról írjon, amit ismer, nem igaz? Kezdjük mindjárt Ethannel. Valaki talán a nyomára akad majd egyszer (meglehet, hogy évekkel azután, hogy rátalálnak a csontvázamra ennél a rohadt asztalnál, amint tollat szorongatok összeaszalódott ujjaim között). Azt hiszem, úgy száznyolcvan centi magas lehet. Erre Nat alapján következtetek, aki állítja, hogy ő száznyolcvan, de egyértelmű, hogy nem magasabb százhatvannál. Hazudós kutya! De térjünk vissza Ethanre! Eszméletlenül szép. Igen, kifejezetten szép. A haja fekete. Félhosszú, és egy része mindig belelóg a szemébe. A szeme... hát, az szürke. Fémes szürke? Palaszürke? Nyári-felhőszakadás-előtti-ég szürke? Talán egyszerűen csak szürke szürke. Az arca tökéletes. Komolyan, olyan, mintha éppen most pottyant volna le egy festményről vagy ilyesmi. Az arccsontja, a szemöldöke, az orra, az állkapcsa. Minden pont ideális rajta. És a szája... neki van a legérzékibb ajka, amit valaha láttam. És veszettül jól csókol. Nézzük csak, mi van még? Sápadt, nagyon sápadt. Olyan sosem-láttam-anapvilágot-mert-vámpír-vagyok sápadt. Tegnap egy őrült pillanatomban (miután egész éjjel nem aludtam) komolyan elgondolkoztam rajta, hogy talán valóban vámpír. De aztán eszembe jutott, hogy nem az Alkonyatban vagyok. Ethan bőre csodás. Ölni tudnék érte, hogy az enyém is olyan tiszta legyen. Nem 6

tudom, hány éves lehet. Először azt gondoltam, hogy talán húsz, de nehéz megmondani. Néha idősebbnek tűnik, máskor meg olyan, mint egy elveszett kisfiú.

Egy heg fut végig az orra aljától a felső ajkáig. Emlékszem, végigtapogattam az ujjaim hegyével. Vannak hegek, amik jól néznek ki. Nem igazán meglepő, de a teste is gyönyörű. Vékony, ám erős. Sima. És ráadásul nagyon klasszul öltözik. Aznap éjjel például fehér mellényt, koptatott farmert és egy régi, kitaposott Converse All Starst viselt. Nyilvánvaló, hogy nincs túlságosan oda a színekért, eddig mindig csak szürkében, fehérben és feketében láttam. Ami nem baj, de én imádom imádom imádom a színeket. A lilát... és a zöldet. A zöldet, ami úgy harsog, hogy szinte már ordít. Hiányzik a zöld. Most azt gondolhatod, hogy Ethan iszonyúan szexi. És hogy akarok tőle valamit. Ami azt illeti, előtte akartam is, de ez az egész elrablásos ügy lehűtötte az érzelmeimet. Ráadásul túl korai még, hogy kialakuljon nálam az a bizonyos szindróma... hogy is nevezik? Amikor a fogvatartott azonosulni kezd a fogvatartójával, beleszeret, és végül tettestársává válik további emberrablásoknál / gyilkosságoknál stb. Szóval csak azt akarom mondani, hogy elfogulatlan szemlélőnek úgy tűnhet, hogy rettentő szexi, és ezt nekem is el kell ismernem. Arra mind ez idáig nem sikerült rájönnöm, hogy hová valósi. Nem hinném, hogy helybéli, egyértelműen nem hasonlít az itteni (vagyis az ottani, úgy értem, az otthoni... HOL VAGYOK?) srácokra. Hétfőn este megkérdeztem, honnan jött, és azt felelte, hogy „a környékről”. Ennek talán fel kellett volna ébresztenie a gyanakvásomat. De akkor még azt hiszem, elsősorban azt gondoltam, hogy milyen vonzóan titokzatos. Én hülye. Ethan. Tökéletes párkapcsolati alapanyag. Leszámítva azt a hajlamát, hogy labilis csajszikat raboljon el, akik észre sem veszik, mi történik velük. Erről a következő társkereső hirdetés jut az eszembe: Magas, sötét hajú, jóképű férfi keres zöld szemű lányt. Szeretem a filmeket, a hosszú sétákat az esőben, az olasz kaját, és néhanapján jólesik egy kis emberrablás is. Józan lányok kíméljenek!

7

A következő dolgokat tudom Ethanről (azt leszámítva, hogy olyan, mint egy görög isten):

1. Újszerű, ezüstszínű furgonja van. Férfi furgonban = egyértelműen gyanús. 2. Látszatra nem az a klasszikus hasfelmetsző pszichopata. 3. Rengeteget tett azért, hogy kényelmesen érezzem magam ezen a helyen. Az ágy, a fürdő, az isteni ételek... Mindez rendkívül nyugtalanító. 4. Nem ő választott engem, hanem én őt. Én voltam az, aki tánc közben odaültem mellé. Talán ő már akkor is tudta, hogy mit fog tenni, és kereste a megfelelő áldozatot. Olyan, mintha csali lett volna, egy magányos és feltűnően szexi srác. Engem mindenesetre jól lépre csalt. 5. Szeret hallgatni. Beszélni nem kifejezetten. 6. Nem akart bántani. Legalábbis eddig. 7. Igazából nincs hetedik pontom, de mivel a hét a szerencseszámom, és ÓRIÁSI szükségem lenne egy kis szerencsére, nem hagyhattam ki.

Jó éjt! Szép álmokat, rózsás csókokat! Ne hagyd, hogy a szexi pszichopata/vámpír kiszívja a nyakadat!

8

4. nap HÁT, NEM ÉN VOLTAM a legérdekesebb és legvidámabb elrabolt tegnap? Azt hiszem, így hívják azt, akit elraboltak. Van az elrabló és van az elrabolt. Logikus. És még rímel is. Ma viszont közel sincs olyan jó kedvem. Miért történik velem ez az egész? Hagyd már abba az agyalást! írj! Tartsd a tollat szorosan a papíron, és mozgasd a kezed!

Azért szükségem volt (na, jó, nagy) alkoholos befolyásoltságra, mielőtt megtettem. Amíg felkészültem lelkileg, nagyokat kortyoltam a vodkából, amit az ágyam alatt tartok. Gondosan kiválogattam a ruháimat. Csak azért, mert az ember halni készül, még nem kell toprongyosan kinéznie. Felvettem az új farmerem, amiben szuperhosszúnak és vékonynak látszik a lábam. Aztán végignéztem az összes felsőmet, s végül a jól bevált, régi zöld póló mellett döntöttem (a zöld szerencsepólóm mellett, hah!). A cipő már nehezebb ügynek bizonyult, egy idő után azonban azt mondtam magamban, hogy fő a kényelem, és belebújtam az Adidas tornacsukámba. Nem épp romantikus, de van egyfajta régimódi sikkje. Erősebben kisminkeltem magam, mint szükséges lett volna. Csak bámultam a tükörképemet, és azt gondoltam: Többé nem húzom ki a szemem. Ez az utolsó alkalom, hogy szájfényt használok. Utoljára nézek bele ebbe a tükörbe, és utoljára konstatálom, hogy sose leszek elég jó. A kés a táskámban. Mehetünk is. Úgy trappoltam lefelé a lépcsőn, mint akinek az égvilágon semmi gondja. Sallel találkozom! Ne várj meg! - kiabáltam anyának, aki épp tévét nézett a nappaliban. - Grace, várj egy pill... - Bevágtam magam mögött a bejárati ajtót. Talán jobb lett volna, ha egy pillanatra bedugom a fejem a nappaliba, de nem 9

tettem. Úgy éreztem, egyetlen másodpercet sem bírok ki tovább a társaságában.

Vagyis, nem köszöntem el, és nem hagytam üzenetet sem. Nem láttam értelmét. Az öngyilkosok búcsúlevelei olyan izék. Na meg, ha hagytam volna, akkor most mindenki azt hinné, hogy meghaltam. Ami határozottan nem igaz (egyelőre). Felültem a városi buszra. Felszállás után egyenesen hátramentem, ami nem jellemző rám. Az utolsó buszutam, gondoltam magamban. Bár, ahogy belegondolok, ez a lehetőség még mindig fennáll. Ahogy az a buszutakon általában, most sem történt semmi említésre méltó. Előttem egy hoooosszú ősz hajú nő ült. Vékony tincsei rálógtak az ülése hátára, és töredezett hajvégei hozzáértek a farmeromhoz. A hosszú haj bizonyos kor után már egyáltalán nem szép. Szerencsére Gusztustalanhajú Asszonyság még azelőtt leszállt, hogy öklendezni kezdtem volna. Miután eltűnt, egyfajta békesség szállt meg. Lehunytam a szemem és mélyeket lélegeztem. Meg fogom tenni. Tényleg, igazán meg fogom tenni. Ez az. Ó, sajnálni fognak... Óhatatlanul is elmosolyodtam az éneklő hangra a fejemben. Nem is tudom, hogyan érzek azzal kapcsolatban, hogy karnyújtásnyira voltam az öngyilkosságtól. De nem is vagyok készen arra, hogy ilyen közelről megvizsgáljam az érzéseimet. Most még nem. Olyan, mintha kötés lenne rajtam. Tudom, miért van ott, de ha feltépném, és a valóságban is meglátnám alatta a fekélyes sebet - sárgán és gennyesen -, valószínűleg elveszteném a fejem. Leszálltam a buszról, és bementem egy illegális italkimérőbe. Jó pár percig válogattam a piák között. Végül a gin mellett döntöttem, ami azért különös, mert mindig is utáltam. Apára emlékeztet. Odamentem a pulthoz. A felszolgáló srácnak olyan csúnya pattanásos volt az arca, hogy ilyet még életemben nem láttam (leszámítva Scott Amest a kilencedikből, de neki sikerült már kikúrálnia magát, és most egész tűrhetően néz ki). Aztán valami nagyon röhejes történt: elkérte a személyimet! Tudnod kell, hogy ilyen sosem történt velem. Tizennégy éves korom óta rendszeresen veszek piát, az isten szerelmére. Lehet, hogy épp Isten akart üzenni nekem: „Grace, megölheted magad, ha tényleg ezt akarod,

10

de ne várd, hogy megkönnyítsem a dolgod!” Szóval, úgy néztem a Ragyásfejűre, mint aki teljesen felháborodott, és azt mondtam neki:

- Most hülyéskedsz? Huszonkét éves vagyok! Szerinted úgy nézek ki, mint egy gyerek? - Mire ő egy táblára mutatott, amin ez állt: „Ha 25 alattinak nézel ki, bla-bla-bla-bla-bla…” Még néhány percet elvesztegettem azzal, hogy megpróbáltam beadni neki, hogy a kabátomban hagytam a személyimet, a kabátomat pedig otthon a szokatlan meleg miatt. Nem vette be. Rémes. Gondolom, ha az embernek ilyen ronda gennyes a képe, és semmi esélye rá, hogy bárki is lefekszik vele, találnia kell valamit, amiben kiélheti magát. Úgyhogy felháborodottságomban kiviharzottam a boltból, és átmentem a szomszédos boltba, ahol megvettem ugyanazt a piát két fonttal olcsóbban. Vissza is vonom az előbbit, hogy Isten üzenni akart volna nekem. Miközben az utcán sétáltam, hónom alatt az üveggel, elmentem egy párocska mellett. Hasonló korúak lehettek, mint én. Fogták egymás kezét és nevetgéltek. Húzz el húzz el húzz el! A srác odanyomta a lányt egy kirakathoz, és megcsókolta. Arra gondoltam, hogy engem is megcsókolhatna valaki így. Továbbmentem, és majdnem nekiütköztem egy csoport városi suhancnak, akik fényes cipőt és meglehetősen extrém frizurát viseltek. Az egyikük megfordult, és odakiáltott nekem: - Nyugi, kisanyám! Lehet, hogy te ezt sose fogod átélni! - Grimaszoltam egyet. Ó, remélem, hogy igenis át fogom... Elérkeztem a park bejáratához. Apa vitt el oda mindig, amikor kicsi voltam. Etettem a kacsákat, aztán meg összevissza rohangásztam, mint egy őrült. Apa zombit játszott, és kergetett. Aztán jól meghintáztatott, olyan magasba lökött, hogy biztos voltam benne, mindjárt átfordulok. De még így is egyre csak azt kiabáltam, hogy lökjön még magasabbra. És sose untam meg. Miután apa elment, más dolgokra kezdtem használni a parkot. Olyan dolgokra, amiket jobb is, hogy nem látott. Cigiztem, ostobaságból erős gyümölcsbort ittam, mindenféle erkölcstelenségekre vetemedtem nem egészen kifogástalan srácokkal. És hasonlók. Rengeteg emlékem fűződik ahhoz a parkhoz. Jók is, rosszak is. (Inkább rosszak.) Arra viszont éppen megfelelt, hogy meghaljak benne. Ügy döntöttem, hogy a mászóka tetején lévő odút választom végső állomásul. Igyekeztem nem gondolni arra, hogy akár egy gyerkőc is megtalálhatja a testemet. Remélhetőleg 11

a parkőr lesz az. Amelyik kicsit olyan, mintegy pedofil. Uh. Inkább ne nyúljon hozzám! Még akkor sem, ha addigra már túlságosan is halott leszek hozzá, hogy érdekeljen. Elsétáltam a kacsaúsztató mellett. Évekkel ezelőtt leengedték. Szomorú látványt nyújtott így, hogy többé nem volt képes betölteni a neki szánt szerepet az életben. Jézusom. Máris elérzékenyültem, pedig még el sem kezdtem inni. Mi következik? Elbőgöm magam egy magányos fa vagy egy elhagyott kuka láttán? Egyenesen az odúhoz mentem. Felmásztam, és leültem. A padlózata nem is volt annyira koszos, ennek örültem. Nem mintha számított volna. Kivettem a kést a táskámból. Néztem a pengét, és emlékeztem. Annak a bizonyos éjszakának minden részlete olyan volt, mint egy késdöfés. És minden ok, hogy miért ne éljek, megforgatta bennem a kést. Jó erősen. Kinyitottam az üveget, és jól meghúztam. Aztán még egyszer. Becsuktam a szemem. Vettem egy mély lélegzetet. Készen álltam. Vágás. Hirtelen meghallottam valamit. Nyikorgó, csikorgó hang. Túl hangos. A fenébe. Valaki jön. Kikukucskáltam az odú ablakán, és megláttam őt. A hintán. Előre-hátra, előrehátra. Olyan magasra, amilyen magasra csak lehet. Éppúgy, ahogy régen én. Francba! Most mégsem tehetem meg, nem igaz? Előbb meg kell várnom, hogy elmenjen. És magamra hagyjon. Úgyhogy visszatettem a kést a táskámba, fogtam az üveget, és kimásztam az odúból. Bár ne tettem volna! Bár nyugton maradtam volna, amíg el nem megy. Meglátta, hogy közeledem felé. A nem éppen egyenes járásomat nézte. Amikor elég közel értem hozzá, hogy jól megnézzem magamnak... hát, azt hiszem, nem kell megint belemennem a témába. Végül is, van rosszabb módja, hogy az ember eltöltse az utolsó néhány percét. Kicsit beszélgetek vele. Mit árthat? Aztán úgyis elmegy. Ahogy odaértem hozzá, lelassított, majd megállt a hintával. Csak bámult rám, én meg vissza rá. Leültem mellé a másik hintára, és köszöntem. Volt valami abban, ahogy rám nézett, amit nem tudtam megfejteni. Azt hiszem, most már tudom, mi, szerintem felismert. 12

Sőt, ami még ennél is különösebb, szerintem én is felismertem őt. Csak hát ez lehetetlen.

6. nap 6. nap? Ez meg hogy lehet? Az egész tegnapi napot ágyban töltöttem, és felváltva sírtam meg kiabáltam (sőt, néha egyszerre). Szörnyű volt. Az első alkalommal, amikor Ethan bejött, a paplan alatt maradtam. Nem bírtam ránézni. Aztán amikor visszajött, hogy elvigye a tálcámat, könyörögni kezdtem neki. Iszonyú megalázó, hogy miket mondtam, meg ahogy próbáltam egyezkedni vele, és amit felajánlottam neki. Leginkább persze azt akartam tudni, hogy miért. De ő csak állt, a hátát az ajtónak vetve, és alig szólalt meg. Szerettem volna megragadni azokat az idétlen füleit, és beleverni a hülye fejét az ajtóba, amíg ki nem folyik a hülye agyveleje. De nem tettem semmit. Ó, igen, elképzeltem, mi lenne, ha megtámadnám. Nagyon is sokat gondolkoztam ezen. Még néhány férc-tervet is szőttem: a klasszikus elbújok-azajtó-mögött-egy-vázával trükk a kedvencem. Csak van egy probléma: nincs vázám. Egy párna pedig, azt hiszem, közel sem lenne ideális a célra. De legalább megpróbálhatnám. Tökön rúghatnám, kinyomhatnám a szemét, bevethetnék néhány Bruce Lees-mozdulatot (nem mintha ismernék ilyeneket, de egy lány találja fel magát!). Nem értem, miért nem csinálok semmit. Lehet, hogy rám tett valami vudu varázslatot? Igen, valószínűleg ez a helyzet. Hol is tartottam? Ja, igen, a teljesen méltatlan könyörgésnél és csúszásmászásnál, amit rendeztem előtte. Mialatt ő csak hallgatott és nézett azokkal a zavaros-szexi-füstös szemeivel. Úgy tűnt, azért kis fejtörést okozok neki. Sőt, mintha sajnálna. Őszintén aggódna értem. Még most sem értem. Hogy nézhet rám ilyen szemekkel, miközben TOVÁBBRA IS kitesz ennek a tortúrának? Ha azt akarja, hogy ne könyörögjek és csússzak-másszak előtte, akkor ENGEDJEN KI, A ROHADT ÉLETBE! Végül, amikor már nem maradt belőlem egyéb, csak egy bomlott, zokogó gombóc a földön, gyengéden így szólt: 13

- Grace, ez így marad. Nem tehetsz ellene semmit. Sajnálom. - Azzal sarkon fordult, kinyitotta az ajtót, és egy utolsó, különösen idegesítő „Sajnálom” kíséretében elhagyta a szobát. Én meg addig vertem az ajtót az öklömmel, amíg fel nem dagadt, és közben ezt ordítoztam:

- NEM KELL ÍGY LENNIE! HA ELENGEDSZ, ÍGÉREM, NEM MONDOM EL SENKINEK! ÍGÉREM! ETHAN? ETHAN? GYERE VISSZA... KÉRLEK, ETHAN, GYERE VISSZA! - Újra meg újra meg újra. Végül feladtam, és összerogytam az ajtó előtt. Még soha életemben nem éreztem ilyen reménytelennek a helyzetemet. Vagyis a tegnap szívás volt. A ma kicsivel jobb, de nem sokkal. Pépesre verni a kezed nem túl jó ötlet, ha egyetlen elfoglaltságod az ÍRÁS. Én barom. De mielőtt folytatnám Grace Carlyle valószínűleg utolsó földi éjszakájának tragikus történetét, talán jó ötlet lenne, ha bemutatnám a szobámat / cellámat / akármimet. Tényleg egész klassz. A szobám / cellám / akármim-lista hét pontban 1. Majdnem kétszer akkora, mint az otthoni szobám. A falak, a plafon és a padló mind fehérek, olyan fehérek, amilyen fehérek csak lehetnek. Még érződik rajtuk a festék szaga. 2. A fürdő. Szintén fehér. Vécé, mosdó, zuhanyzó. Két fehér törülköző (amiket Ethan mindennap kicserél új és alpesi frissességet árasztó darabokra). Még tisztítószerek is vannak a mosdó alatt, nem tudom, miből gondolja, hogy valaha is használni fogom őket. Ha máskor nem is, ez az a helyzet, amikor egy lány nyugodtan elhanyagolhatja a házimunkát, anélkül, hogy mindenféle következményekkel kellene számolnia. 3. Az ablak. Ja, igen, az ablak, ez tetszik a legkevésbé. Be van deszkázva (fehér deszkákkal, persze). Ethan, sajnos, nagyon jó munkát végzett. Még ha teljesen rátapadok a falra és pipiskedek, akkor is csak egy nagyon vékony fénysugarat látok a bal alsó sarokban. Így aztán könnyen elveszítem az időérzékemet, és sokszor nem tudom, nappal van-e vagy éjszaka, de azért igyekszem. 4. Az ágy. Ez is fehér. (Kapiskálod már a témát? Lehet, hogy Ethan valami komplexussal küzd? Vajon mi ment az agyára? A tisztaság? Az ártatlanság?

14

A szüzesség? Ha ezek, akkor bocs, de nem jó helyen kopogtatsz, kishaver.) Két fehér párna, fehér paplanhuzat és fehér lepedő. 5. Az asztal és a szék (fehér és még fehérebb). A szoba közepén, az ajtó felé fordítva. Amikor első nap felébredtem, a papír és a tollak ott voltak az asztalon. Összesen negyvenhét toll. Bic márkájúak. Sokkal jobban örültem volna ceruzáknak, de azt hiszem, nem válogathatok. Pedig ha megtehetném, székből is kényelmesebbet kérnék. Ezen a mostanin folyton elülöm a fenekemet. Na, mindegy. Ja! Van még három nagy ív papír. 6. A világítás. Egyetlen csupasz villanykörte lóg a plafonról, közvetlenül az asztal felett. Sokat ront az összképen, hogy őszinte legyek. 7. Az ajtó. Hát, azonkívül, hogy ezen lehet bejönni és kimenni, nem sokat tudok róla. Nincs rajta kulcslyuk. Ha érzékeim nem csalnak, a külső oldalán lehet néhány zár vagy retesz. Maga az ajtó elég masszívnak tűnik.

Szundi idő.

Most keltem fel. Már azt hittem, otthon vagyok a saját ágyamban. De aztán hatalmas puffanással megérkeztem a földre. A lehető legpocsékabb érzés. A legrosszabb, hogy fogalmam sincs, mi történik majd. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy jobb lenne, ha Ethan csinált volna velem valamit, de akkor legalább lenne némi elképzelésem, hogy mégis mit akar. Legalább megpróbálhatnék harcolni a perverz disznó ellen. De így. Ethan ellen nem harcolhatok...

Tehát, leültem a hintára a srác mellé, és köszöntem neki. És akkor rám nézett azzal a furcsa tekintetével. Megint köszöntem. Odasutyorgott egy rekedt hellót, majd megköszörülte a torkát, és még egyszer, ezúttal hangosabban. Az egész helyzet a másnapos reggelekre emlékeztetett. Azokra, amikor otthon fetrengek és rajzfilmcsatornákat nézek posztalkoholmámoros bódulatomban, aztán megszólal a telefon, és rájövök, hogy még beszélni sem tudok rendesen, mert vagy tizenkét órája egy mukkot se szóltam.

15

Bemutatkoztam, és kinyújtottam felé a kezem. Úgy nézett rám, mintha nem tudná, mit is kellene tennie, de mikor már majdnem visszahúztam, ő is kinyújtotta a sajátját, és kezet ráztunk. Az övé puha volt és erős, a szorítása kemény. Elfelejtettem megemlíteni, de persze Ethannek a kezei is tökéletesek. Szerintem nagyon jó zongorista válna belőle. Istenem, mindene olyan gyönyörű. Komolyan, már szinte hánynom kell.

Ő is bemutatkozott. Nagyon meglepődtem a nevén, mivel anya egyszer azt mondta, hogy ha fiúnak születek, engem is Ethannek neveztek volna. Eddig még nem találkoztam ilyen nevű fiúval. Kérdeztem, szeretne-e húzni egyet a ginemből. Lassan megrázta a fejét, és furcsán nézett rám. Oldalra billentette a fejét, és kérdőn, szinte gyanakvón méregetett. „Biztos vagy benne, hogy meg akarod inni azt?” - ez volt az arcára írva. Mivel azonban nem mondta ki hangosan, úgy gondoltam, jogomban áll átsiklani felette. Úgyhogy kortyoltam néhányat. Már kezdett jó íze lenni. Mindaddig a párbeszédünk nem volt épp gördülékenynek nevezhető, de úgy döntöttem, nem hagyom, hogy ez eltántorítson. Megkérdeztem, hová valósi. Erre mondta azt, hogy a „környékre” (már itt gyanút foghattam volna). Na, mindegy. Aztán semmiségekről kezdtem fecsegni: a parkról, az idegesítő srácról az italboltban, az időjárásról (igen, az időjárásról, el tudod ezt hinni?). Utána áttértem normális témákra. És mindeközben jól elfelejtettem, hogy azért elegyedtem szóba vele, hogy távozásra serkentsem. Még többet ittam, és hamarosan hatalmába kerített az a jól ismert érzés, amikor a szavak mintha túl nagyok lennének az ember szájához képest, és erőlködni kell, hogy TISZ-TÁN AR-TI-KU-LÁL-JAK. Úgy tűnt, Ethant nem zavarja a fecsegésem. Néha rám mosolygott, vagy kérdezett valamit azzal kapcsolatban, amit mondtam. Sőt, ha belegondolok, egész sok kérdést tett fel. De amikor én kérdeztem valamit tőle, mindig megkerülte a témát. Vagy úgy, hogy a ködösítés mesterének bizonyult, vagy úgy, hogy egyből visszadobta a kérdést nekem. Ami csalás. Ennek ellenére egyáltalán nem voltam bizalmatlan vele. Sőt, furcsa biztonságérzet kerített hatalmába a társaságában. Azt nem mondanám, hogy jól éreztem magam. De hát, végső soron, még ekkor is azt terveztem, hogy kinyírom magam. Hogy lehetne jól az ember ilyen helyzetben? Inkább úgy 16

éreztem, az, hogy Ethannel beszélgetek, helyes módja annak, hogy eltöltsem a hátralévő időmet. Valamiféle kötődést éreztem kettőnk között. Uh. Ez még bénább így leírva, mint amilyennek a fejemben hangzott. Na, de, térjünk most már rá a fő eseményre. Meglepően jól emlékszem rá. Az idő egyre múlt, a gin egyre fogyott, én pedig nagyon beálltam. Egyszer csak azon kaptam magam, hogy meg akarom csókolni Ethant. Nem tetszett a gondolat, hogy Nat legyen az utolsó srác, akivel csókolóztam életemben. Tudtam, hogy végül így is, úgy is megteszem. Csak idő kérdése volt... Pár perce már csendben ültünk (jóleső, barátságos csendben, legalábbis ezt hittem), amikor odahúztam a hintámat az övéhez. Ethan odafordult hozzám. Az arcunk nagyon közel került egymáshoz. Egyenesen a szemembe nézett a hajtincsein át. Gyengéden megérintettem a sebhelyet az ajka fölött, és megkérdeztem, hogy szerezte. Megvonta a vállát. És akkor megcsókoltam. Úgy tűnt, hogy meglepi a dolog, na, nem mintha korábban nagyon rejtegettem volna a szándékaimat. Az ajka meleg volt, puha és megnyugtató. De nem igazán csókolt vissza. Megkérdeztem, mi baja, ám megint csak vállat vont. - Nem hiszem, hogy ez túl jó ötlet, ne haragudj! - Aú. Erre azt tettem, amit minden magára valamit adó lány tenne ekkora arculcsapás után: bőgni kezdtem. Szánalmas. De honnan tudhattam volna én, hogy olyan fiúra nyomulok, aki épp az elrablásomat tervezgeti? Ethan erre körém fonta a karjait, és csitítgatni kezdett. - Csss, ne sírj! - Totál kész voltam, és totál részeg is. Azt hiszem, eszembe jutott, hogy mit terveztem aznap éjjelre, és el akartam köszönni tőle. Ehelyett lehánytam a mellényét.

Az éjszakáról nem sokat mondhatok. A hányás után minden még homályosabb lett. Annyit tudok, hogy Ethan nem úgy reagált, ahogy én tettem volna, ha egy idegen lehányja a ruhámat. Szabadkozni kezdtem, mint az őrült (én még mindig bömböltem, azt hiszem), majd egyszerűen lekapta a mellényét, és beledobta a kukába. Aztán valami olyasmit mondott, hogy „Ideje mennünk”, és kinyújtotta felém a kezét. Bizonyára motyogtam neki valamit arról, hogy kint akarok maradni a parkban, de olyan kutyául éreztem magam, hogy hagytam, hogy felnyaláboljon a hintáról és elvezessen. Aztán emlékszem, hogy megláttam a furgont. És hogy fölém hajolt, és bekapcsolta a biztonsági övemet. És aztán... 17

nem sok mindenre. Azt hiszem, úgy emlékszem, hogy a házunk felé tartottunk. A fene essen abba a ginbe, nagyon rossz választás volt. Csak annyit tudok, hogy utána biztosan elaludtam. És itt ébredtem.

7. nap SEMMI VÁLTOZÁS. EGYÁLTALÁN SEMMI.

8. nap SÖTÉT VAN.

9. nap EGYKETTŐHÁROMNÉGYÖTHATHÉTNYOLCKILENC. 18

10. nap KÉSZEN ÁLLOK RÁ, HOGY FOLYTASSAM AZ ÍRÁST. Az elmúlt néhány nap nagyon vacak volt. Nem történt sok említésre való dolog, ide-oda pakoltam. Beleőrülök, hogy nincs mozgásterem. Nagyobb helyre lenne szükségem. Vagy legalább egy fútópadra. Ethan kimosta a lepedőt, és új ruhákat hozott a műtősköpeny helyett, immár két szikrázóan fehér pizsama közül választhatok. Haladás. Négy napja alig szól hozzám. Szinte végig ágyban voltam. Amikor bejön, mindig reményteljes pillantást vet az asztal felé, aztán ahogy meglátja, hogy nem vagyok ott és nem írok, csalódott képet vág. Ha most benyitna, valószínűleg feldobná a napját az elé táruló látvány. Néha belenézek a szemébe, és próbálom kiprovokálni, hogy mondjon valamit. És van, hogy egészen olyan, mintha beszélni akarna, de aztán mindig meggondolja magát. Mi járhat a fejében?! Minél több idő telik el így, hogy nem történik semmi, annál jobban összezavarodom. Már nem igazán félek. Talán van egy bizonyos idő, ami után az ember képtelen fenntartani a félelem magas szintjét anélkül, hogy kimerülne. Ez a tizedik napom itt. Nem tudom, mi lehet anyával. Biztosan őrjöng szegény. Talán a pletykálkodásba menekül, hogy megpróbálja ellensúlyozni az őt ért traumát. Vagy egy rendőrnő mellett ül a kanapén, akár egy tévésorozat szereplője. Úgy viselkedik, mint jó anya, aki törődik a gyerekével. Nem tudom, a rendőrség keres-e még. Lehet, hogy már feladták. Talán a reménykedésnél is megvan az a bizonyos idő, ami után az ember képtelen fenntartani. Folyton Salre gondolok. Vajon, hogy érzi magát? Erez egyáltalán valamit? Rágja belülről a bűntudat és a szégyen? 19

Sal. Azt sem tudom, hol kezdjem. Talán az elején. Úgy egy évvel ezelőtt költözött ide Edinburgh-ből a szüleivel és az idegesítő kisöccsével. Mielőtt ő belépett az életembe, jóban voltam „azokkal a lányokkal” a suliból, tudod, akik azt hiszik, hogy mindenkinél jobbak. Kicsit azonban mindig kilógtam közülük, és senkihez sem kerültem túl közel. Sosem gondoltam, hogy bármiből is kimaradnék, amiért nincs egy rendes legjobb barátnőm. Amikor először megláttam, azonnal tudtam, hogy jóban leszünk. Egyszerűen tudtam. A társalgó sarkában ült, és vadul firkált valamit egy jegyzetfüzetbe. Semmi sem sugárzott belőle abból az öntudatos modern csaj fílingből. De, klassz volt a haja, és menő cuccokban járt. Nem mintha felszínes lennék, de ezek a dolgok segítenek, hogy az ember eldöntse, érdemes-e erőfeszítést tennie, hogy megismerkedjen valakivel. Oké, lehet, hogy mégis felszínes vagyok, de hát ki nem az. Szóval, lehuppantam mellé, és megkérdeztem, mit ír. Azt mondta, egy történetet. Máris megvolt az első közös pont: mindketten szeretünk írni. Beszédbe elegyedtünk. Azelőtt senkinek sem beszéltem róla, hogy szoktam írni, kivéve az angoltanáraimat. Attól kezdve Sal és én egyre többet voltunk együtt, ebédszünetekben, szünetekben, lyukasórákon. Ügy tűnt, mindennap kicsivel több időt töltünk együtt, míg végül már nem is érdekelt más, csak ő. Elmaradoztam a régi haverjaim mellől, de ők még csak észre sem vették. Amikor már vagy egy hónapja ismertük egymást, úgy döntöttem, megteszem a következő lépést. Számomra mindig nagy dolog meglépni, hogy a szabadidőmet is együtt töltsem valakivel, akivel addig csak az iskolában találkoztam. De úgy éreztem, készen állok rá. Egy pénteki napon áthívtam hozzánk Salt, amikor anya épp Londonban volt az egyik barátnőjénél. Pizzát rendeltünk, és a kanapén fetrengtünk. Megint sikerült megtudnom róla pár dolgot: a pepperoni a kedvence, hozzám hasonlóan úgy gondolja, hogy a közösségi oldalakat lúzereknek találták ki, jogász akar lenni, vagy író, vagy tengerbiológus, vagy sztár egy West End musicalben, totál szerelmes egy srácba a volt sulijából, akit Chrisnek hívnak, de sose tett semmit az ügy érdekében, úgyhogy a srác nem is tud a dologról, most pedig már úgyis késő, hiszen 200 mérföldnyire laknak egymástól. Ahogy jobban belegondoltam, rájöttem, hogy ez elég béna dolog, de ráhagytam. Nem tudom, miért. Összességében nagyon izgatott voltam (persze titokban), hogy van egy Új Legjobb Barátnőm. Na, nem mintha lett volna régi, akinek a helyébe lépett. Sal 20

jó hatással volt rám. Mindig jókedvű volt, de nem azon az idegesítő módon. Épp a megfelelő szinten ragyogott. Mindent fene optimistán kezelt. Mindig biztos volt benne, hogy a holnap jobb lesz, mint a ma. Hogy mindketten meg fogjuk kapni, amit akarunk. Tudhatta volna, hogy ez lehetetlen. Sal és én elválaszthatatlanok lettünk. Hétvégenként gyakorlatilag nála laktam. Úgy tűnt, anyát nem zavarja a dolog. Azt hiszem, mindkettőnknek kényelmes volt így: ő eljátszhatta, hogy gyermektelen és gondtalan, én pedig átélhettem, hogy van egy anyám, aki igazán törődik velem. Ja, és egy apám is. A rend kedvéért. Egy nappal karácsony előtt Saléknél voltunk (kínait hozattunk, bort ittunk és a kedvenc sorozatunkat, a Skinst néztük DVD-n). Épp lefeküdni készültünk, és mindketten a fürdőszobai tükör előtt mostuk a fogunkat. Átnyúltam Sal mellett, hogy elvegyem a törülközőt. De ő elkapta a csuklómat, és azt kérdezte: - Ez meg mi? A gyomrom bukfencet vetett, tudod, mint amikor a mosógép beindul. Aztán látványosan kiköptem egy adag fogkrémes habot, közben pedig vadul gondolkodtam. Nem is tudom, miért lepődtem meg, nem hihettem, hogy a sebhelyek láthatatlanok. Próbáltam elbagatellizálni a dolgot, hogy nem nagy ügy, csak néhány horzsolás, még gyerekkoromban szereztem őket... megkarmolt a nagyi cicája. De közben alig bírtam a szemébe nézni. A tükörbe pedig még annyira sem. Lassan az arcomhoz emelte a kezemet, és felhúzta az államat, hogy rá kelljen néznem. - Grace, tudod, hogy nekem mindent elmondhatsz. Te vagy a legjobb barátnőm. - Azelőtt soha nem voltam senkinek a legjobb barátnője. Nem volt más választásom, mint elmondani az igazságot, a teljes igazságot, és csakis az igazságot. Bementünk Sal szobájába, leültünk, és mesélni kezdtem. Akkoriban töltöttem be a tizenötöt, amikor először vagdosni kezdtem magam. A szobámban voltam, és egy esszén dolgoztam. Üvöltött a zene, ahogy szokott. Teljesen szokványos éjszaka volt. Semmivel sem depressziósabb, mint a többi. De hát, épp ez az: sosem voltam vidám úgy igazán. Inkább csak léteztem, napról napra, a semmiségérzés egy furcsa fennsíkján. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy néha ne éreztem volna jól magam, előfordult persze. De ezek csak röpke pillanatok voltak, és rendszerint már azelőtt elmúltak, hogy igazán értékelni tudtam volna őket. 21

Kerestem valamit, ami elvonná kicsit a figyelmemet az esszémről. Piros filccel körberajzoltam a kezemet, és a körmeimet is kifestettem. Aztán kihúztam az íróasztalfiókot, és kotorászni kezdtem benne. És akkor megtaláltam apa régi katonai svájci bicskáját. Egyesével kinyitottam a pengéket, egy csipeszt is találtam, amit azelőtt sosem fedeztem fel. Az utolsó penge volt a kés. Éles, fényes, és valahogy vonzónak találtam, még magamnak sem tudtam megmagyarázni, miért. Hozzányomtam a pengét a hüvelykujjamhoz. Először csak kicsit, épp annyira, hogy még ne eredjen el a vér. Huh. Nem elég. Aztán jó erősen végigszántottam vele az alkaromat. A pillanat törtrészéig mintha semmi sem történt volna. Csak egy benyomódás látszott a bőrben. De aztán megeredt a vér. Nagyon piros volt. És nagyon sok. Ez már jobb. Sokkal jobb. Megbabonázott. Felemeltem a karom, és csak néztem, ahogy a vér cseppcsepp-csepp csepegett le a könyökhajlatomba. Egy-két folt az asztalra is jutott. Olyan furcsán könnyűnek éreztem magam, mintha lebegnék. Jólesett. Kis fájdalommal járt. De ez jó fájdalom volt, tiszta fájdalom. Azon az első estén csak egyszer vágtam meg magam. Senki sem vette észre. Nem szoktam mutogatni a karomat más embereknek. De később rászoktam a vagdosásra, és elég komoly sebhelygyűjteményre tettem szert. Idővel kitapasztaltam, hol érdemes megvágni magam, hogy elrejthessem a dühös vörös sebeket a világ elől. Amik később ezüstösen csillogó hegekké halványultak. Akkoriban nem is gondoltam, hogy hegek maradnak hátra. Tényleg nem. Számomra a hegek olyan nyilvánvalók. Mintha csak azt kiabálnák: „Nézz rá! Nézd meg, mit tett magával ez az őrült!” A valóságban azonban inkább halk suttogások, amiket csak az hall meg, aki figyel. Sal pedig figyelt. Velem szemben ült, és a lábát keresztbe tette, akár egy hétéves az iskolai összejövetelen. Tudtam, hogy a tekintetében aggodalom, szánalom és talán még valaminek (rémület?) a keveréke tükröződik. De nem mertem ránézni, hogy ellenőrizzem. Inkább meredten bámultam a paplant. Vörös csík, fehér csík, vörös csík, fehér csík. Vörös. Fehér. Vörös. 22

Miután befejeztem a magyarázkodást, és adtam néhány korántsem kielégítő választ Sál kérdéseire, a kezébe vette a karomat, és megnézte. Jól megnézte. Az alkaromra erős fény vetült a fejünk felett lógó lámpából. Ebben a megvilágításban sokkal nagyobbnak és feltűnőbbnek láttam a sebhelyeket, mint valaha. Megérintette őket az ujjaival, és közben azt kérdezte: - Mondd, mit tettél magaddal? Erre nem tudtam felelni. Még egy rossz poén sem jutott eszembe. Csak sírtam. Többet sírtam, mint bárki emberfia előtt valaha. Sal átölelt és a hajamat simogatta. Egyre csak azt hajtogatta, hogy minden rendben lesz. Püffedt vörösre bőgtem az arcom, aztán, amikor már elfogyott minden erőm, elaludtam. Mikor felébredtem, a szoba sötét volt. Sal nyitott szemekkel feküdt mellettem. Bocsánatot kértem tőle, amiért ilyen jelenetet rendeztem, és próbáltam elütni valahogy a dolgot. Nagyon zavarban voltam. Nem szoktam hozzá, hogy így elveszítsem az önuralmamat valaki előtt. Sal felkönyökölt, és komolyan nézett rám. - Azt hiszem, segítségre lenne szükséged, Grace - suttogta. Már maga az ötlet is rémülettel töltött el. Egy darabig győzködtük egymást, míg végül rájött, hogy teljesen hiába. De azért megígértette velem, hogy a) nem csinálom többet, b) ha esetleg mégis úgy érezném, hogy újra meg akarom tenni, felveszem a telefont, és felhívom. Azt mondta, bármikor a segítségemre siet, legyen akár nappal vagy éjszaka. Én pedig elhittem, hogy a) és b) tökéletesen lehetséges. Valamiféle örömöt éreztem, hogy elmondtam neki. Jó volt megosztani valakivel a titkomat. Ugyanakkor ostobának és szánalmasnak is tartottam magam. Sal és én még a korábbiaknál is közelebb kerültünk egymáshoz az után az éjszaka után. Az én piszkos kis titkom összekötött bennünket. Ennek épp kilenc hónapja.

Most ment ki Ethan. Az asztalnál talált, zokogva. Behozta a tálcámat, aztán összegyűjtötte és a földre tette a papírokat. Gyengéden a vállamra tette a kezét, és ott tartotta, 23

amíg sírtam. Miután elapadtak a könnyeim, fogtam a villát, és enni kezdtem. Csak néhány falat ment le a torkomon. Leerőltettem még pár korty kólát is, csak hogy meg ne fulladjak. Ethan közben az ágyamon ült, és engem nézett. - Hogy érzed magad? - kérdezte. - Miért csinálod ezt velem? - Enned kellene. Meglátod, erősebbnek érzed majd magad. - Miért csinálod ezt velem? - Grace... - mondta, és esdeklőn nézett rám. - Nem akarom, hogy itt legyél. Menj el, légy szíves! És azzal elment.

24

11. nap TEGNAP ÉJJEL SALLEL ÁLMODTAM. Nem igazán lepett meg a dolog. Itt volt velem. Egymással szemben ültünk az asztalnál. Ethan a falnak támaszkodva állt, és bennünket nézett. Sal meg én valami fontosról beszélgettünk, Ethan pedig minden egyes szavamat megismételte. Egy idő után annyira idegesített, hogy mondtam neki, hagyjon magunkra bennünket. Ethan egyből eltűnt, és megjelent helyette Nat. Ő meg túl sokat vigyorgott. Erre Sal akadt ki, és elküldte a francba. Ekkor rámosolyogtam Salre, és átnyúltam felé az asztal fölött, hogy megfogjam a kezét, de hirtelen átalakult Ethanné. - Csak jutunk valamire, Grace - mondta. És akkor felébredtem, és azt kívántam, bárcsak lenne annyi illedelmesség az álombéli emberekben, hogy ugyanazok maradjanak, és ne váltogassák összevissza az identitásukat. Gondoltam, hogy ott folytatom, ahol tegnap abbahagytam, és megírom a barátságunk egész történetét. Miután elmondtam Salnek a sebhelyeim sztoriját, egy darabig rendben ment minden. Más bizonyára nem vett volna észre semmit, én viszont láttam, hogy máshogy néz rám. Az volt az érzésem, hogy folyton a hangulatomat figyeli. Például amikor ok nélkül kiakadtam, vagy valami ilyesmi (ami mondjuk nem ritkaság). Ilyenkor oldalra billentette a fejét, és elgondolkozva nézett. Szinte hallottam a gondolatait, amint azon tűnődik, hogy vajon megint vagdosni készülök-e. Sal bizonyára azt hitte, hogy diszkréten csinálja, de én gyakran észrevettem, hogy a szemével friss sebek után kutat az alkaromon (sosem talált egyet sem). Annyira nem zavart a dolog. Úgy viselkedett, ahogy az egy legjobb barátnőtől elvárható. Még jól is esett. Néha próbált rávenni, hogy beszéljek a dologról, arról, hogy miért tettem. Ilyenkor udvariasan meghallgattam az elméleteit, aztán témát váltottam. Miért kell mindent megmagyarázni? Bizonyos dolgok egyszerűen csak vannak. 25

Így aztán a kapcsolatunk kicsit kiegyensúlyozatlannak tűnhetett: én elmerültem az önsajnálatban, Sal pedig folyton vigyázott rám. Számtalanszor tartotta a fejem, ahogy hánytam valami lepukkant klub vécéjében. Sőt, nemegyszer megmentett tőle, hogy olyasmit csináljak, amit valószínűleg megbántam volna, olyasvalakivel, akivel határozottan megbántam volna. Nem feltétlenül élveztem a szánalmas és szerencsétlen barátnő szerepét, de úgy tűnt, Sal nagyon akar vigyázni rám. És talán nekem is szükségem volt rá, hogy valaki vigyázzon rám. Pár hónapja azonban minden megváltozott. Húsvétkor Glasgow-ba utaztam a nagymamámhoz. Jó volt: kis vásárlás, sok olvasás és hosszú beszélgetések egy csésze gőzölgő tea fölött. (A nagyi teája mindig más, valahogy mindig finomabb.) Kipihenten és jókedvűen jöttem haza, nagy rakás ajándékkal Sal szülőföldjéről: egy plüss Loch Ness-i szörnnyel és egy skótdudás babával, aminek szuperijesztő óriási szemei vannak. De a Sal, akit itthon találtam, már nem az a mindig optimista kis napsugárlány volt, akit itt hagytam. Persze ennyire azért nem volt egyértelmű a dolog. Nevetett az ajándékaimon, és érdeklődve hallgatta a vakációról tartott beszámolómat. Mégis tudtam, hogy valami nincs rendben. Az egész csak nagyon finom szinten volt érzékelhető, tudod, mint amikor a finomhangolást végzed a tévén. Valahogy szürkébb lett, megfakult. Nem tűnt depressziósnak, még csak szomorúnak sem. Nem látszott rajta se aggodalom, se semmi kézzelfogható. Csak épp nem volt önmaga többé. Nem sokkal azután, hogy találkoztunk, kérdeztem, hogy mi a baj. Ő azonban erősködött, hogy semmi. Tudtam, hogy hazudik, úgyhogy kicsit erőltettem a dolgot, de amikor láttam, hogy kezd ideges lenni, meghátráltam. Azt hittem, majd elmondja, ha kész lesz rá. Arra nem is gondoltam, hogy meddig kell várnom. A következő pár hétben hellyel-közzel normálisan mentek a dolgok. Sal mindent megtett, hogy a tőle megszokott jókedvű énjét hozza, én azonban nem vettem be a színjátékot. Másoknak nem tűnt fel semmi. A szüleit teljesen lefoglalta Cam, akit kiközösítettek az osztálytársai. A mi sulinkban pedig mindenki csak magával volt elfoglalva, mint mindig. Egy hónap telt el, én pedig közelről figyeltem Salt. Kerestem rajta a jeleket. Egyre rosszabb állapotba került. Észrevettem, hogy ebédnél tologatja az ételt a

26

tányérján, ami abszolút nem vall rá. Úgy tűnt, hogy fogyott is. Ő maga viszont továbbra is kitartott amellett, hogy kutya baja. A reggeli „Helló, hogy vagy?”, amivel átöleltem, új értelmet nyert: „Helló, hogy vagy, de tényleg?' Sal azonban nem vette a lapot. Úgy tűnt, egyre távolabb és távolabb kerül tőlem. Úgy éreztem, hogy ki akar hátrálni a barátságunkból. Nagyon elszomorított a dolog. Egy csütörtök délután, közvetlenül a vizsgáink előtt épp a park felé bóklásztunk. Hozzánk mentünk, hogy gyakoroljunk kicsit angolból. Na, nem mintha szükségünk lett volna rá, csak fenn akartuk tartani a látszatot, hogy azért teszünk erőfeszítéseket az ügy érdekében. Csodálatos délelőtt volt: az a tipikus madárcsicsergéses, ötvenes évek hangulatát idéző délelőtt. De ahogy kiléptünk a suli kapuján, sötét felhők kezdtek gyülekezni az égen. Végül ránk szakadt az ég, épp akkor, amikor beléptünk a parkba. Szétáztunk. Csak álltunk ott, néztük egymást és nevettünk. Egy perc sem telt bele, és mindketten úgy néztünk ki, mint akik ruhában zuhanyoztak. Megragadtam Sal karját, és futni kezdtem vele egy hatalmas öreg tölgy felé, közel a hintákhoz. Nekidőltünk a törzsének, aztán nevetve és vacogva néztük, ahogy az anyukák kétségbeesetten próbálják kinyitni az esernyőket a babakocsikon. Hamarosan egy lélek sem maradt a parkban rajtunk kívül. Az eső viszont továbbra is zuhogott. Így ültünk egy darabig, és szinte megbabonázva néztük a műsort, amit az eső rendezett számunkra. Aztán Sal hirtelen odafordult hozzám, és úgy nézett, mint aki olvasni próbál a gondolataimban. De az is lehet, hogy a saját fejében mérlegelt valamit. U-hú, íme, eljött a pillanat. Rosszul lettem. Féltem. Valamit el kell mondanom neked. - Sejtettem vajon, hogy ami ez után következik, az mindent megváltoztat? Bizonyára nem. De azt tudtam, hogy nagy horderejű dolog lesz. - Azt hiszem, terhes vagyok. - Négy szó, mindössze ennyi az egész. Nekem viszont nem jött ki más a számon, csak ez: - Jézus! Na, szép. Büszke lehetsz magadra. Igazi támaszt jelentesz. Sal zokogni kezdett, én pedig úgy éreztem, hogy megszakad a szívem. Átöleltem, és szorosan magamhoz húztam. Ő egyre csak ugyanazt ismételgette: - Most mit tegyek? - Nyugtatgattam, hogy minden rendben lesz, és hogy majd kitalálunk valamit. Meg kérdezgettem, hogy biztos-e benne. De láttam 27

rajta, hogy nem jutnak el hozzá a szavaim. A kezembe vettem az arcát, és belenéztem a szemébe. - Hallgass ide, Sal! Biztos vagy benne, hogy terhes vagy? Csináltál tesztet? Sal a fejét rázta és zokogott. - Tudom, hogy az vagyok. Tudom, tudom. Hogy történhetett ez? Már vagy húsz perce ültünk ott, amikor észrevettem, hogy Sal szája teljesen elkékült, annyira fázik. Szörnyen nézett ki. Elindultunk a buszmegálló felé. A karommal átöleltem a vállát, ő pedig csak botladozott mellettem, mint egy holdkóros. Annyit sírt, hogy a végére elapadtak a könnyei. Egész úton hazafelé csendben ültünk. Ennél jobban nem is döbbenhettem volna meg. Hogy történhetett ez? Azt hittem, még szűz... Biztosan elmondta volna nekem, ha... Mikor? Kivel? És miért nem beszélt róla? Bevezettem a házunkba, és egyenesen a szobámba vittem. Kibújtunk a vizes ruháinkból, és szárazba öltöztünk. Még a kedvenc farmeremet is kölcsönadtam neki. Az öltözőasztalnál ült, én pedig próbáltam kifésülni az összetapadt, nedves haját. A tükörbe bámult, de láttam rajta, hogy nemigen lát semmit. Néztem a tükörképét. Mondhatnám rá, hogy gyönyörű? Azt hiszem. Határozottan. Vállig érő szőke haj, amit valahogy mindig sikerül azon a bonyolult, de tökéletes módon elrendeznie, amitől olyan természetesnek tűnik, mintha csak hanyagul beletúrt volna. Na és a mézszínű bőre. Szerencsés lány. Miután kifésültem Sal haját, gyorsan átkeféltem a sajátomat is (unalmas barna a RENGETEG vörös festék alatt), aztán leültem az ágy szélére. Sal is megfordult a széken, hogy szemben legyen velem. A térdünk összeért, és mégis, távolabb voltunk egymástól, mint valaha. - Akkor elmondod végre, hogy mi történt? Megrázta a fejét. Nem nézett a szemembe. - Okééé, mióta nem jön meg? - kérdeztem, de a szavak kis híján bent ragadtak a torkomban. Nem hiszem el, hogy erről beszélünk. - Két hete - felelte halkan. Két hét? De hiszen lehet, hogy csak a stressz miatt késik neki ennyit. Vagy ilyenkor már biztos, hogy terhes? Áááá. Gőzöm sincs ezekről a dolgokról. - Jó, két hete. De azt ugye tudod, hogy egészen addig nem lehetsz biztos benne, amíg nem csináltál tesztet? Lehet, hogy csak azért késik, mert többet stresszeltél az utóbbi időben. Ne vonjunk le elhamarkodott következtetéseket. Mielőtt kimondtam volna a szavakat, egészen okésnak tűntek, így hangosan 28

viszont szánalmas papolásként hatottak. Lehet, hogy az ember egyszerűen tudja, hogy mikor terhes. Lehet, hogy a testi érzetei elárulják? Mégis, honnan a francból tudhatnám én ezt? Salnek megint eleredtek a könnyei. - Tudom, hogy terhes vagyok. Azóta tudom, hogy... - Kérlek, mondd el, mi történt, Sal! Én vagyok a legjobb barátnőd. Ha már nekem sem tudod elmondani, akkor tényleg jól megnézheted magad... - itt összerándult az arcom. - Ne haragudj... nem így akartam mondani. - Sal szája sarkában megjelent egy erőtlen félmosoly, de aztán megint megrázta a fejét, és szomorúan nézett rám. Kérlek... meg kell értened. Egyszerűen nem tehetem. - Úgy éreztem, mintha megbuktam volna valami vizsgán, a barátságunk talán legfontosabb vizsgáján. Azt gondoltam magamban, hogy ha a megfelelő szavakat használom, akkor megnyílt volna nekem. Én viszont szokásom szerint belegázoltam a lelkébe, ízetlen tréfát űztem valamiből, ami egyáltalán nem olyan vicces. Szó szerint könyörögni kezdtem neki, hogy mondja el, de nem adta be a derekát. És akkor akaratom ellenére befészkelte magát a szívembe a sértődés csírája. Én bezzeg megosztottam vele a legmélyebb, legsötétebb titkaimat is, nem úgy lenne igazságos, ha ő is ezt tenné? Elfordítottam a fejem, és kinéztem az ablakon. Végre elállt az eső. Sal megfogta a kezem. - Ne legyél mérges rám, Grace! Azt nem bírnám elviselni. - Nem tudom, mit mondhatnék. Hogy segíthetnék, ha nem vagy hajlandó beszélni róla? - Nagyon is mérges voltam, de nem mutattam. - Nem az számít, hogy mi történt. Gondolni sem akarok rá. Kérlek, ne akard, hogy gondolnom kelljen rá! Nem szeretném, ha meggyűlölnél, vagy azt gondolnád, hogy annál is ostobább vagyok, mint amilyennek már amúgy is tartasz. Csak azt akarom, hogy legyél itt mellettem. - Most ő könyörgött nekem. Riadt volt, sebezhető és szomorú. A haragom alábbhagyott. - Miért gyűlölnélek? Miért gondolnám, hogy ostoba vagy? Az ilyesmi megtörténik. Oké, tényleg elég sokkoló, de normális. Emiatt nem foglak kevesebbnek tartani, hékás. Hiszen ismersz. De ha tényleg nem akarod elmondani, akkor azt hiszem, jobb lesz, ha belenyugszom. Nem igaz? Mondd el mondd el mondd el MOST!

29

Úgy tűnt, Sal hálás, amiért nem erőltetem tovább a dolgot. Felállt, és ásított egyet. - Istenem, de fáradt vagyok! Nem baj, ha alszom egy kicsit? Csak pár percet. Azzal lekucorodott az ágyra, és összegömbölyödött, akár egy kismacska. - Hm... Sal, nem gondolod, hogy vannak dolgok, amiket meg kellene beszélnünk? Hogy képes az alvásra gondolni ilyen helyzetben? - Később, Gracie. Később beszélünk, ígérem. — Olyan kimerültnek tűnt, hogy inkább hagytam, egyelőre legalábbis. Talán megjön az esze, ha huny egy kicsit. Lefeküdtem mellé, a plafont bámultam és hallgattam, ahogy egyenletessé válik a légzése. Az én édes és ártatlan legjobb barátnőm terhes. Vagy legalábbis meggyőződése, hogy az. Egy baba növekszik benne. Egy igazi, valódi baba / magzat / tudom is én, mi. Ez gáz gáz gáz. Gázabb már nem is lehetne. Mindegy, ne rohanjunk a dolgok elébe! Először is, rá kell vennem Salt, hogy csináljon terhességi tesztet, a biztonság kedvéért. Elég nevetséges lenne, ha ennyit idegeskednénk téves riasztás miatt. El sem tudtam képzelni, mégis kivel feküdhetett le. Sal nem megy el csak úgy bárkivel, nagyon is válogatós. Ó, istenem, talán valaki megerőszakolta. Ez megmagyarázná azt is, hogy miért nem akarja nekem elmondani a dolgot. Legszívesebben abban a pillanatban felébresztettem volna, hogy rákérdezzek, ez-e az igazság. De olyan békésen szendergett, egyszerűen nem volt szívem. Úgy döntöttem, jól jönne egy csésze tea. Nincs is annál jobb vészhelyzetben. Úgyhogy lementem a konyhába, és feltettem a tűzhelyre a kannát. Aztán a pultnak dőlve kortyolgattam a forró italt. Közben az agyam vadul zakatolt, képtelen volt öt másodpercnél tovább megmaradni egy témánál. Hogy történhetett ez? És mi a francért nem vett be esemény utáni tablettát? És én? Hol voltam én, amikor mindez történt? Húsvét. Húsvétkor kellett lennie. Ha itt maradtam volna, ez az egész talán nem történik meg. Lehet, hogy az én hibám?

Ez aztán az összhang. Épp a teáról beszéltem, és ki jön be? Ethan: a Titokzatos Férfi, kezében egy (fehér) csésze gőzölgő teával. Leült velem szemben, és óvatosan az asztal sarkára állította a csészét, jó messzire a papírjaimtól. Mostanára egész nagy halom papírt teleírtam. Egy vaskos kötetet is kitenne. Mindenesetre már most hosszabb, mint bármelyik 30

eddig befuccsolt regényírói próbálkozásom. Korábban is jöhetett volna a dolog. De a való világban annyi minden elvonja az ember figyelmét. Valahogy mindig találtam okot rá, hogy éppen miért nem írok. Most persze visszasírom azt az állapotot. Finom a tea. Jó forró, és nem túl erős. Ez az első csésze teám, mióta itt vagyok. Ethan talán jutalomnak szánja? A gőzölgő csésze fölé hajolok, és szorosan köré fonom az ujjaimat. Olyan, mint a parázsló tűz. Vagy mint egy ölelés. Tényleg, egy ölelés jól jönne. Ha valaki körém fonná a karjait, és elűzne minden rosszat. Megittam. És csak most jövök rá, hogy ezzel el is szalasztottam a tökéletes alkalmat, hogy meglepjem Ethant. Hiszen bele is löttyinthettem volna a képébe, hogy aztán szaladjak, ahogy a lábam bírja. Vajon képes lennék rá? A következő alkalommal képes leszek rá? Nem tudom. Istenem, miért vagyok ilyen szánalmas? Valahogy ki kell jutnom innen... vagy nem?

Tényleg ki kell jutnom innen? Miért akarnék visszamenni abba a nagy katyvaszba, ami az életem? Tuti, hogy nem változott semmi. Kíváncsi vagyok, hogy érzik most magukat. Lefogadom, örülnek, hogy eltűntem. Így valószínűleg sokkal könnyebb nekik. Lehet, hogy kicsit kibuktak (legalábbis színlelik), de abban biztos vagyok, hogy hamar túlteszik magukat rajta. Ő, és vajon az újságok írtak rólam? Bizonyára, hacsak nem gondolják úgy, hogy túl idős vagyok. Az „eltűnt tizenhét éves” nem egészen úgy hangzik, mint az „eltűnt csecsemő”, vagy akár az „eltűnt tizenkét éves”. Lehet, hogy csak a helyi szennylap említett meg az első napon. Remélem, az első oldalon, azt viszont nagyon-nagyon-nagyon remélem, hogy nem a legutolsó iskolai fotómat hozták le. Aznap ugyanis elfelejtettem, hogy jön majd a fényképész, és nem keltem fel időben, hogy hajat mossak. Durva. Anya biztosan Salt kérte meg, hogy adjon egy rendes fotót rólam, tekintve, hogy már évek óta nem használtuk a fényképezőgépet. Sőt, még egy nyavalyás digitális gépünk sincs. A családban apáé volt a fotós szerepe. Van is rólam jó sok kép. Egészen pontosan nyolc teljes album. Mind gondosan dátumozva, felcímkézve és egy szekrény mélyére rejtve a tévé mögé, az ütött-kopott társasjátékok alá. Grace Carlyle (majdnem) teljes gyermekkora. Anya most 31

biztosan bánja, hogy nem tett nagyobb erőfeszítést, hogy folytassa a megkezdett családi hagyományt. Lehet, hogy Sal azt a fotót adta oda nekik, amit az egyik buliról hazafelé csinált rólam álmomban. Á, nem, az újság azt nem közölné Ie. Úgy nézek ki rajta, mint aki meghalt. Már ha egy hulla nyáladzik. De Sal nem tenne ilyet velem, nem igaz? Kit akarok becsapni? Bárcsak az a kép jelenne meg, ami Kirsty buliján készült rólam! Sal hirtelen kapott le: egyszer csak a nevemet kiáltotta, aztán ahogy odafordultam, már fotózott is. Rettentő viccesnek találta a dolgot, hiszen tudja, mennyire utálom mostanában, ha fotóznak. Kitéptem a kezéből a gépet, és ránéztem a kis kijelzőre a hátsó oldalán. Az ujjam már ott volt a TÖRÖL gombon. De az igazság az, hogy egész jól néztem ki rajta. A hajam fantasztikus volt (csak azért, mert Sal csodát tett vele), a szemem pedig olyan vidáman csillogott. Egészen úgy néztem ki rajta, mint akivel csak jó dolgok történhetnek. Ráadásul olyan felső volt rajtam, amiben nagyobbnak tűntek a melleim, és ez már önmagában is csoda. Igen. Az újság biztosan ezt közölte le. Hacsak nem gondolták úgy, hogy kicsit ribancosan nézek ki rajta. A francba! Tuti, hogy az iskolait adták le! Uh. Ha azt meglátja valaki, egyből elmegy az étvágya. Remélem, jó kicsiben nyomtatták ki. Azt nem hinném, hogy bekerülök bármelyik országos lapba. Hiszen csomó ember tűnik el, nem igaz? Bizonyára azt hiszik, hogy leléptem egy sráccal, akivel az interneten ismerkedtem meg. Anya talán bement valamelyik helyi tévéhez, hogy ott üzenjen nekem, és megígérje, hogy nem lesz semmi bajom, ha hazamegyek. Na, nem. Lefogadom, hogy inkább elhúzott nyaralni, vagy átruccant Londonba, hogy még több olyan ruhát vegyen magának, amit sosem fog felvenni. De most komolyan, hány pár cipőre van szüksége egy nőnek az ő korában? Úgy értem, én is imádom a cipőket, mint minden normális lány, de anyámmal akkor sem stimmel valami. Ő minden cipőből három párat vesz, hogy aztán elsüllyessze őket a szekrény mélyére. Senki sem keres. Ez az igazság.

32

12. nap JÓL ALUDTAM. Ethan friss gyümölcsöt hozott reggelire, papaját, dinnyét, mangót és ananászt. Nem szólt hozzám, úgyhogy én sem erőltettem a dolgot. Miután befejeztem, visszajött, hogy elvigye a tányért. Valahogy mindig tudja, mikor hagyom abba az evést. Sosem kell a maradékokat tologatnom, ami jó, mert nem bírom a rossz szagokat. Néztem már, hogy van-e valahol rejtett kamera vagy kukucskálólyuk, de nem találtam semmi ilyesmit. Na, jó, az is igaz, hogy láttam egyszer egy műsort a tévében, amiben egy golyóstoll végében rejtették el a kamerát. Úgyhogy mégis lehet, hogy néz, de NEM ÉRDEKEL. Nem számít. Az se érdekel, ha elolvassa ezeket a sorokat. Sőt, talán jó is lenne, mert akkor legalább rájönne, hogy kicsit őrült vagyok, és elengedne. Na, jó, térjünk vissza Sal történetére! Mégis, ki a franccal feküdt le Sal? Rengeteg ember él a földön, Sal pedig gyönyörű, úgyhogy gyakorlatilag a teljes férfi népesség gyanús. Csakhogy Sal válogatós, NAGYON is válogatós. Egy csomó csodálatos srácot mutattam már neki, de ő majdnem mindig gyanakodva nézett rám. Na, jó, néha egyetértett, de sosem lelkesedett egyikért sem. Tisztára frusztráló volt. Tudtam, hogy még mindig odavan azért a Chrisért, egy tippem tehát már volt. De valami nem stimmelt. Ha vele lett volna, azt biztosan elmondta volna nekem. így is nagyon sokat beszélt róla. Annyit tudtam arról a srácról, hogy akár választhattam volna szakterületemnek az Agymester játékban. Van egy piercing az ajkában (gusztustalan, de Sal teljesen odavolt érte). Ellene megy minden hagyományos iskolai klisének... kicsit emos, kicsit deszkás, kicsit a lányok kedvence, sőt, kicsit még kockafej is (a fizika a kedvenc tantárgya). Vastag keretes szemüveget visel, de azt a fajtát, ami jól néz ki. Nekem mindig az 33

volt az érzésem, hogy identitásválságban szenvedhet. Sal egyszer mutatott képet róla, ami egy iskolai bálon készült. Elég jól nézet ki rajta. Csak ültem a konyhaasztalnál, bámultam a foltokat a térítőn, és úgy döntöttem, Christ kizárom a lehetséges férfiak köréből. Úgy gondoltam, olyan nincs, hogy Sal ne mondta volna el nekem, ha lefekszik vele. Még akkor is, ha szégyellné, hogy nem védekezett. Mindenkivel előfordul. Na, jó, mindenkivel talán nem. Velem viszont már előfordult. Na, nem mintha büszke lennék rá, de én legalább bevallottam Salnek (aki erre tízperces kiselőadást tartott nekem, egyem a szívét). A következő, és tulajdonképpen az egyetlen gyanúsítottam Devon volt. Már nyolc éve ismertem Devon Scottot, de mielőtt Sal megjelent volna a színen, egy kezemen meg tudom számolni, hányszor beszélgettem vele. Egyszerűen nem került a látóterembe. Sal mellette ült töriórán, és már a legelső naptól kezdve nyilvánvaló volt, hogy a srác még a lába nyomát is megcsókolná. Sal beszélt nekem róla, de nem azért, hogy kicikizze (sőt, úgy gondolta, hogy nagyon is cuki), hanem, mert látott benne fantáziát. Mindig azt mondta, hogy néhány év, és Devonnak úgy kell majd levakarnia magáról a csajokat. Én ebben sosem voltam ilyen biztos. Elég vékonyka a srác, és béna ruhákban is jár. Az mondjuk igaz, hogy kedves és őszinte arca van. Sal időről időre felhozta a témát, mintha ízlelgetné magában a dolgot. Devon sosem hívta el őt sehova, és én nem is hibáztatom ezért. Az olyan lányok, amilyen Sal, nem szoktak elmenni az olyan fiúkkal, amilyen Devon. Ráadásul mindenki tudta, hogy még mindig odavan Chrisért. Nem hallgatott rám, amikor mondtam, hogy felejtse el. Pedig még az ő fene nagy optimizmusával is nyilvánvaló volt, hogy abból már soha nem lesz semmi. A távkapcsolatot idiótáknak találták ki. Tehát... lehetséges, hogy Devon végül összeszedte a bátorságát, és mondott valamit Salnek. De az is lehet, hogy piszkosul leitatta, amikor összeültek tanulni, és kihasználta a helyzetet. És az nem biztos, hogy Sal elmondta volna, ha lefekszik Devonnal. Úgyhogy ezt a forgatókönyvet valamennyire lehetségesnek tartottam. A másik lehetőség, amit el tudtam képzelni, hogy az illető teljesen idegen. Ez azonban egyáltalán nem vallott Salre. Ő mindig is hitt az igaz szerelemben és a romantikában, meg az ilyen hülyeségekben. Ő SOSEM feküdt volna le egy idegennel. 34

Na és ott volt még az, hogy talán megerőszakolták... ez azonban túl sok volt nekem. Gondolni sem bírtam rá. Az utolsó cseppig felhörpintettem a teámat, a csészét pedig ott hagytam a mosogatóban. A mosogatógép hiánya állandó konfliktusforrás köztem és anya között. Szerintem a mosogatásnak nincs semmilyen jellemformáló ereje. A régi házban volt mosogatógépünk. Ott CSOMÓ mindenünk volt. Fellopóztam az emeletre, és megálltam a szobám ajtajában. Sal még mindig ájultan aludt, egyik karja a feje fölött hevert, behajlítva az ágy támlájánál, a másik lelógott az ágy mellett. Még horkolt is, vékony, szörcsögős, cuki hangon. Totál beájult. És akkor kitaláltam, mit fogok csinálni. Tudtam, hogy Sal valószínűleg meg akar majd ölni érte, de úgy gondoltam, egy próbát megér. Írtam neki üzenetet, és odatettem mellé a párnára. Nem akartam, hogy amikor felkel, azt higgye, magára hagytam. Aztán fogtam a táskámat, lábujjhegyen kiosontam a szobámból, le a lépcsőn, és ki a bejárati ajtón. Addigra már az eső is elállt. Beszippantottam a friss levegőt. Nagyon ritkán térek be az utcánkban lévő gyógyszertárba, smink-cuccokból a választék sok kívánnivalót hagy maga után, és normális színű körömlakkot sem láttam még náluk soha. Egyértelmű, hogy az érettebb hölgyeket vették célba. Ahogy kinyitottam az ajtót, csilingelt a csengő, a lány a pultnál pedig felnézett a könyvéből. NEM NEM NEM NEM NEM! Levendulaillatú idős hölgyre számítottam. Arra a típusra, aki aranyláncon hordja a nyakában a szemüvegét. Határozottan nem Sophie Underwoodra. Sophie Underwood. Most komolyan, szinte BÁRKI lehetett volna, kivéve őt. Sophie és én ősidők óta ismerjük egymást. Régen egy utcában laktunk, ő persze még mindig ott él, míg én be vagyok szorítva egy külvárosi sorház poklába. Az általánosban barátnők voltunk, sőt még a gimi első évében is. Egészen addig, amíg rá nem jöttem, hogy Sophie nem igazán az a fajta lány, akivel összezárva szeretném tölteni a hátralévő iskolai napjaimat. Elég durva, tudom. Ő mindig nagyon kedves, barátságos, sőt vicces volt. Na, nem túlságosan vicces. A legnagyobb baj az vele, hogy egyszerűen túl jó. Egy rossz szava sincs senkire, ami rendben is van, és ettől sokkal jobb ember, mint például én. Az én tizenkét éves énem azonban úgy érezte, hogy nincs mit mondania neki többé. Sophie egyre többet barátkozott olyan lányokkal, akik kedvesek voltak, de nem 35

túl népszerűek, nekem viszont sikerült beverekednem magam a népszerű csajok közé. így aztán szép lassan eltávolodtunk egymástól, ahogy sok más barátnő is azokban az első években. Végül is, az embernek el kell döntenie, hogy kivel akar egy csónakban evezni. Sosem beszéltünk a barátságunk lassú haláláról, és továbbra is köszöntünk, ha megláttuk egymást a folyosón. De mégis. Ez olyan dolog volt az életemben. Olyan dolog, amitől rosszabb embernek éreztem magam. És akkor ott állt előttem a gyógyszertár pultja mögött, enyhe meglepődéssel az arcán. Mégis, hogy a francba lehet, hogy itt dolgozik? Hiszen a város másik végén lakik, az isten szerelmére. Hmm... fura. Intettem neki - kedvesen és kicsit hanyagul -, és azzal a lendülettel a samponos szekrény felé vettem az irányt. Így legalább hátat fordíthattam Sophie-nak, amíg azon gondolkoztam, hogy mégis mi a francot csináljak. Tudtam, hogy nem léphetek le csak úgy egyetlen szó nélkül. Ahogy azt is, hogy semmi értelme elővennem a „nem nekem lesz, hanem egy barátnőmnek” kártyát, mivel a) valószínűleg nem hinne nekem, b) ha meg igen, egyből rájönne, hogy Salnek lesz, hiszen ki másnak is lehetne? Tehát azt kell mondanom, hogy nekem lesz. Nagyszerű. Néhány lopott pillantás beigazolta a félelmeimet, a terhességi tesztek a pult mögött voltak. Úgyhogy vettem egy mély lélegzetet, és elindultam Sophie felé. - Helló, Soph, hogy vagy? - Rám nézett, megeresztett egy félmosolyt, és felhúzta az egyik szemöldökét, mintha azt kérdezné: „Mikor is hívtál utoljára így?” - Helló, Grace, és te? Mi újság a vizsgákkal? - Ó, semmi különös. És nálad? Sophie a szemét forgatta. - Katasztrófa. A tegnapi kémiavizsgát be sem fejeztem. - Aha. - Ööö... Soph. Elég ciki ez nekem, de biztos vagyok benne, hogy egy csomó ilyen esetet láttál már, amióta itt dolgozol. Az a helyzet... hogy szükségem lenne egy terhességi tesztre. Eléggé szégyellem magam, és nem szeretném, ha bárki megtudná. Tudom, hogy benned megbízhatok, és nem fogod elmondani senkinek... - Bla-bla-bla-bla. Nem túlzok, ha azt mondom, hogy kettőnk közül Sophie volt jobban zavarban. Az arca lángvörösre váltott, és észrevettem, hogy a bal oldalon erősebben, mint a jobbon. 36

- Rendben. Hát persze. Sosem... sosem mondanám el senkinek. De, jól vagy? - hebegte, és látszott rajta, hogy tényleg aggódik miattam. Még a pult fölött is átnyúlt, mintha meg akarná érinteni a karomat, de aztán az utolsó pillanatban visszahúzta a kezét. Bizonyára rájött, hogy már nem vagyunk barátnők, és így ez a mozdulat furcsán venné ki magát. Megvontam a vállam. - Igen, jól. Csak szeretnék már túl lenni rajta. Lehet, hogy feleslegesen aggódom. De tudod, paranoiás vagyok. - Egy pillanatra átfutott az agyamon, hogy előadok neki egy könnyes történetet, de aztán gyorsan észbe kaptam. A legjobb, ha az ember csak a lényegre szorítkozik, amikor hazudik. Sophie hátat fordított, és elkezdett keresgélni a polcon. - Van ez a digitális változat, ha esetleg szeretnéd kipróbálni. Kicsivel drágább, mint a többi, de azt mondják, hogy 99 százalékig megbízható. Vagy viheted a régi fajtát is. Az is jó... - Oké, akkor legyen a digitális. Mennyibe kerül? Sophie felemelte az egyik dobozt a polcról, és letette elém a pultra. Az arcán még mindig ott lángolt a folt. Megmondta a teszt árát, én pedig odaadtam neki a pénzt. Kinyitotta a kasszát, és a kezembe nyomta a visszajárót, de közben nem nézett a szemembe. Aztán odaadta a dobozt is, és megkérdezte, kérek-e szatyrot. Én meg csak bámultam rá. Sophie arca megrándult. - Hát persze hogy kérsz! Ne haragudj. Ez olyan, hogy is mondjam, furcsa, nem igaz? De figyelj, ha van bármi... tudod... - Itt elhallgatott, és közben a pult alatt matatott zacskó után. Ebben a pillanatban megszólalt a csengő a boltajtón. Mind a ketten nagyot ugrottunk ijedtünkben. Idős, görnyedt hátú bácsika csoszogott be. Tudtam, hogy itt az alkalom, hogy meglógjak. Felkaptam a csomagot a pultról, mondtam egy gyors, de őszinte köszönetet Sophie-nak, és kisiettem a boltból. Az utcán aztán furcsa, sóvárgással vegyes szomorúság fogott el, de gyorsan elnyomtam magamban, hogy kizárólag arra a feladatra koncentrálhassak, ami rám várt. Kinyitottam a bejárati ajtót, és benyomtam. Sal ott állt előttem, dagadt szemekkel, kócosán. - Hát te mégis hová készülsz...? 37

- Én... - makogta szégyenlősen. - Gondolod, hogy hagylak csak így elfutni? Még a farmerem is rajtad van. Ezt a pofátlanságot! - Vágtam rá egy csúnya grimaszt, megfogtam a vállát, megfordítottam, és feltoltam a lépcsőn. Amikor visszaértünk a szobámba, leültettem Salt az ágyamra, és elkezdtem a színjátékot. - Oké. Na, ide figyelj! Azt hiszed, terhes vagy. De nem tudod. És addig nem is tudhatod, amíg nem csináltál tesztet. Úúúúgyhogy, hoztam neked egyet. Láttam Salen, hogy félbe akar szakítani, ezért olyan gyorsan folytattam a mondókámat, ahogy csak bírtam. - Tudom, hogy félsz, de te is tudod, hogy muszáj megbizonyosodnod a dologról. Könyörgöm, essünk túl rajta, és folytassuk tovább az életünket. Melletted állok. Nem kell egyedül végigcsinálnod. Bármi is lesz, meg tudjuk oldani, ígérem. A következő pillanatok egy örökkévalóságnak tűntek. Majd’ szétvetett az ideg, hogy mikor adja már be a derekát. Dobolni kezdtem az ujjaimmal az öltözőasztalon, egyrészt a feszültség miatt, másrészt pedig azért, mert tudtam, hogy ezzel az őrületbe kergethetem Salt. GYŰLÖLTE. - Ugye tudod, hogy ez most nem fog működni? - Mi nem fog működni? - kérdeztem ártatlanul pislogva. - Nem fogsz tudni felidegesíteni, hogy végül azt tegyem, amit akarsz. - Hát, az túlzás, hogy itt az én akaratom dominálna, nem igaz? Te is tudod, hogy ezt kell tenned. Ne csináld már, Sal! Kettőnk közül te vagy a józanabb, nem emlékszel? Mindig is így működött: én csinálok valami hülyeséget, te pedig megmondod, mit kell lennem, hogy helyrehozzam. Ha így folytatod, felborítod a barátságunk érzékeny egyensúlyát. Ez pedig beláthatatlan következményekkel járhat! Ezzel sikerült egy halovány mosolyt csalnom Sal arcára, ami határozott haladásnak tűnt. Úgyhogy kivettem a dobozt a zacskóból, és kibontottam. Gyorsan átfutottam a használati útmutatót, és elolvastam, amit már amúgy is tudtam. Odaadtam Salnek a kazettát/pálcikát/izébigyót. Úgy nézett rá, mintha bármelyik pillanatban felrobbanhatna a tenyerében, vagy legalábbis leharaphatná a kezét. - Most pedig menj! Tudod, mit kell tenned. Ennél nincs semmilyen kék vonal meg hasonló halandzsa. Itt nem kell találgatni. Ott lesz rajta minden egyértelműen, szavakkal leírva. A technika csodái, mi? 38

Sal felállt, és vett egy mély lélegzetet. Jól megöleltem, és belesúgtam a fülébe: - Minden rendben lesz. Együtt meg tudjuk csinálni. - Aztán kiment a szobából, és hallottam, ahogy becsukódik mögötte a fürdő ajtaja. Lehuppantam az ágyra, és bámultam a plafont. Pokoli volt a várakozás. Aztán hallottam, ahogy Sal lehúzza a vécét, és a következő pillanatban már ott is volt a szobában. Felkönyököltem, és odafordítottam a fejemet. - Nem bírom megnézni, Grace. Megtennéd...? - Azzal ideadta nekem a tesztet. A hüvelykujja eltakarta a kis kijelzőt. Elvettem tőle, úgy, hogy közben nem néztem oda. - Oké. A papír azt mondja, hogy a teszt egy percen belül képes kimutatni az eredményt, de várjunk még egy kicsit. Csak a biztonság kedvéért, oké? Leültünk az ágyra egymással szemben. Jó erősen szorítottam a tesztjét. Hát itt voltunk. Pár pillanat választott el bennünket a tökéletes megkönnyebbüléstől (ez utóbbi esetben csúnya ivászat volt kilátásban, vizsgák ide vagy oda), vagy a... Megfogtam Sal kezét, és jól megszorítottam. Nekem legalább akkora szükségem volt a biztatásra, mint neki. Aztán, amikor már tényleg nem volt mit mondani vagy tenni, lepillantottam a kijelzőre.

39

13. nap A MÚLT ÉJJEL NAGYON FURCSA VOLT. Már megint Ethanről álmodtam. Az orvosom volt, és megvizsgált, miközben én egy kórházi ágyon feküdtem. Meghallgatta a szívemet a sztetoszkópjával, és aggodalmas arcot vágott. Aztán belevilágított a szemembe, és a fejét csóválta. Felállt. Ebben a pillanatban kirúgtam a lábammal, és beleütköztem valamibe, ami egyértelműen nem az ágy volt. Ethan az ágyam végében ült, és engem nézett. Nagyon megijedtem. - Mi a fenét csinálsz itt?! Miért nézel, miközben alszom? Jézus! Mi a baj veled, ember? - Azzal megragadtam a paplant, és befészkeltem magam az ágy sarkába, a lehető legtávolabbra tőle. Ethan meg csak nézett tovább, és teljesen higgadtnak tűnt. Az arcát félig megvilágította a nyitott ajtón beszűrődő fény. Nyitva van az ajtó! Talán ez az én nagy lehetőségem, hogy kiszabaduljak innen! Tudtam, hogy gyorsan kell gondolkodnom. Először is, meg kellett próbálnom nem nézni az ajtóra. Nem akartam, hogy Ethan rájöjjön, milyen hibát követett el. Meg kellett nyugodnom. A szívem hangosan kalapált. Egy darabig csendben ültünk. Jól szemügyre vettem, miközben azon voltam, nehogy odatévedjen a szemem a menekülő-útvonalra. Olyan másnak tűnt. És nemcsak azért, mert akkor először rendes színbe öltözött, hanem azért is, mert az épp az én színem volt, az én kedvenc zöldem. Passzos inget húzott, aminek könyékig feltűrte az ujját. A felső három gombja nem volt begombolva, úgyhogy láttam a sápadt, sima mellkasát. Azon gondolkodtam, vajon tudja-e, hogy ez a kedvenc színem. Persze hogy nem. Honnan tudhatná? Amúgy a szokásos farmert viselte, ami kopott és rojtos, a lábán semmi. Aha! Ez még jól jöhet nekem, ha netán üldözőbe venne! De aztán rájöttem, hogy ágyban fekszem, és nekem sincs a lábamon hiper-szuper futócipő. Idióta. - Álmodtál valamit, Grace? - kérdezte. - Mi közöd hozzá? 40

- Úgy néztél ki, mint aki álmodik. - Nem emlékszem. - Nem akartam, hogy tudja, róla álmodtam. Azt meg pláne nem, hogy az utóbbi pár napban ez NAGYON sokszor előfordult. Sóhajtott. - Én szeretek álmodni. Ez a kedvenc részem a napból. Észrevetted már, hogy az álmok képesek megváltoztatni az ember érzéseit? Csak néztem rá, de nem mondtam semmit. Ha akar, felőlem akár itt helyben álomba merülhet, gondoltam magamban. Engem még mindig csak az érdekelt, hogyan léphetnék le. - Tudod, amikor gondolsz valamit valakiről vagy valamiről. És aztán álmodsz vele. Az álmodban pedig az adott ember vagy dolog teljesen más, mint amilyennek tartottad. És mikor felébredsz, minden más. - Fogalmam sem volt, miről beszél. A tekintete intenzív volt, és sokkal sötétebb, mint szokott. - Nyitva az ajtó, Grace. Ahogy mindig. - Odafordultam az ajtó felé, de csukva volt. Mindenhol sötét. Ethan pedig sehol. A jó öreg álom az álomban helyzet. Barom. ÉBREDJ MÁR FEL! Felkeltem, és halkan az ajtóhoz tipegtem. Be volt zárva. Hát persze. Sírni kezdtem. Nem kellene itt lennem. Látnom kellene az eget. El kellene futnom.

Ethan ma korán hozta a reggelit. Legalábbis azt hiszem, hogy korán volt. Mert igazából nem tudhatom. Csak azt tudom, hogy még mindig szipákoltam az álom miatt. Mindenesetre koránnak tűnt. Az volt az érzésem, hogy senki sincs még ébren a világon rajtunk kívül. Ethan nem zöldben volt. Fekete pólót és szürke farmert viselt. Olyan kimerültnek tűnt ma. Amióta itt vagyok, ez az első alkalom, hogy nem nézett ki teljesen tökéletesen. Lehet, hogy nem hagyta aludni a lelkiismerete. Megkérdezte, hogy jól aludtam-e. Azt feleltem neki, hogy nem különösebben. Mondtam, hogy fáradtnak tűnik, és aztán legbelül jól seggbe rúgtam magam, hiszen nem akarom, hogy azt higgye, érdekel. Kicsit mintha meglepődött volna azon, hogy észrevettem. Megállt, és így szólt:

41

- Nem egyszerű, igaz, Grace? - A fejemet ráztam, bár nem egészen értettem, mire akar utalni. Erre megjelent az arcán egy cuki, szomorkás mosoly, aztán sarkon fordult, és kiment a szobából. Reggeli után egyből beugrottam a zuhany alá. Azt szeretem, ha a víz kis híján leforrázza a testem, az mindig elűzi a ködöt a fejemből. Csak álltam ott, és hagytam, hogy zubogjon lefelé a víz a vállamon. Kitartottam a karjaimat magam elé, a hegek élesen elkülönültek az amúgy pirosas bőrtől. Végighúztam a körmömet a bal alkaromon. Újra meg újra. Erősebben és erősebben. A véremet nem sikerült kiserkentenem, de a fájdalom jóleső érzéssel töltött el. Felébredtem tőle. Végre úgy éreztem, hogy élek. Így most ronda vörös karmolások borítják a karomat. Na, mindegy. Nem akarom, hogy Ethan meglássa őket. Nem hinném, hogy örülne neki.

Sal terhes volt. Ez jelentette a fordulópontot, amikor minden elszaródott. Nem azonnal történt. Egy darabig minden majdnem rendben volt (rettenetes állapot). Sal persze összeomlott. Rengeteget sírt, és késő éjjel hívogatott telefonon. Ennek ellenére mindkettőnknek sikerült átbukdácsolnunk a vizsgáinkon bukás nélkül. Egyszer mondjuk előfordult, hogy Salnek ki kellett rohannia hányni az angol irodalom vizsgáról, de addigra már amúgy is befejezte a dolgozatát, úgyhogy nem történt semmi különös. Azt mondta, hogy elrontotta a gyomrát a gyorséttermi kajával. Ez nem volt túl szép a gyorséttermi kajával szemben. Sal egyértelműen nehéz időszakon ment keresztül, én viszont valami miatt jól éreztem magam. Elég szörnyen hangzik. De talán először életemben hasznosnak éreztem magam... és nem is tudom... úgy éreztem, hogy szükség van rám? A legjobb barátnőm épp a lehető legrosszabb dolgon ment keresztül, én pedig valami különös és perverz módon, élveztem ezt. Mennyire durva! Jó, talán az, hogy „élveztem”, nem a legmegfelelőbb szó. De az biztos, hogy volt bennem egyfajta izgatottság, amit ez az egész dráma váltott ki. Sal miatt persze több mint rémesen éreztem magam, és minden elképzelhetőt megtettem volna, hogy megváltoztassam a helyzetét. Csakhogy nem tehettem egyebet, mint hogy mellette állok, és a lehetőségeim szerint támogatom. Hogy olyan legjobb barátnője vagyok, amilyet megérdemel. Na, ezen voltam. Falaztam neki a szülei előtt, amikor és ahogy csak kérte. Amikor Devon elkezdett szaglászni körülötte, mert „megérezte”, hogy valami nem stimmel, 42

eltereltem a figyelmét. Elmentem vele dokihoz, de előtte még hetekig győzködtem, hogy szükség van a vizsgálatra, de Sal erősködött, hogy előbb legyenek meg a vizsgái. Én csak nyúztam és nyúztam miatta, de csak nem akart kötélnek állni. Egy percig sem volt kérdés, hogy mit fog csinálni: nem tarthatta meg a gyereket. Ez a lehetőség fel sem merült kettőnk között. Az egésznek köze sem volt azokhoz a nyálas tévéműsorokhoz, ahol sokáig őrlődnek a döntésen, és szívhez szóló eszmefuttatásokat folytatnak, hogy egy iskolás lány igenis képes lehet egyedül felnevelni egy gyereket. Na meg, hogy a bébi most már a része meg a többi hasonló duma. Na, nem. Sal nem akarta ezt a gyereket, és kész. Én viszont még mindig tudni akartam, hogy kivel feküdt le. A magam részéről úgy éreztem, hogy nem fair, ahogy viselkedik. Ez a dolog a kölcsönösségen alapszik (én elmondom neked az én titkomat, te pedig cserébe elmondod a tiédet). Ennek ellenére igyekeztem elfojtani a neheztelést, ami egyre jobban rágott belülről. Sal nem igazán akarta, hogy elkísérjem a dokihoz, de én ragaszkodtam hozzá. Nem azért, mert ne bíztam volna benne, hogy egyedül is elmegy; egyszerűen úgy éreztem, hogy ott kell lennem vele. Az orvos felvázolta neki a lehetőségeit, én azonban láttam rajta, hogy nem is figyel. Miután a pasi befejezte, teljes nyugalommal közölte, hogy ő már alaposan végiggondolt minden lehetőséget (hazugság), és hogy nem buta liba (igaz), és tudja, hogy nem készült fel ekkora felelősségvállalásra, amit a gyerek jelentene. Hátborzongatóan összeszedett volt. Kicsit úgy éreztem, mintha ott sem lenne, vagy mintha üvegfalon át szemlélné az egész helyzetet. Egy homályos üvegfalon át. A rossz hír az volt, hogy nem szabadott volna ennyit várnunk. Ha Sal hamarabb elment volna a dokihoz, néhány tablettával is megoldható lett volna a dolog. Persze az sem kellemes, de nem kellett volna keresztülmennie az abortuszklinika traumáján. Úgy éreztem, hogy cserbenhagytam. Nem erősködtem eléggé. Kényszerítenem kellett volna, hogy hamarabb elmenjen. Talán túlságosan lefoglalt a dráma ízlelgetése. Talán. Furcsa egy helyzet volt: addig mindketten elfogadtuk az abortusz gondolatát, amíg meg nem tudtuk, hogy elkerülhető lett volna. Nem tudom, miért, de így az operáció sokkal-sokkal rosszabbul hangzott, mint a tabletta, még akkor is, ha a végeredmény mindkettőnél ugyanaz.

43

Valami akkor változhatott meg Salben, azt hiszem. Miután időpontot foglaltunk neki a következő hétre a klinikára, távoztunk a rendelőből. Rögtön javasoltam, hogy üljünk be az egyik közeli kricsmibe egy csésze teára. Egymással szemben ültünk a kávézó legeldugottabb sarkában. Az asztal ütöttkopott volt, a tea keserű és erős. Sal zavartnak tűnt, ami egyáltalán nem volt meglepő. Én meg csak dumáltam, hogy minden oké lesz, meg hogy hamarosan elfelejtheti ezt az egészet. Sőt, még azzal is fárasztottam, hogy milyen helyes volt a doki. Sal közbevágott: - Grace, befejeznéd, kérlek? - Mit? Úgy nézett rám, mint egy gyogyósra. - Nem lehetne, hogy csak...? Nem bírom ezt. Mennem kell. - Azzal hátratolta a székét. Borzalmas nyikorgó hangot adott a linóleumon. - Hová mész? Mi van? - értetlenkedtem. Tudtam, hogy ki van borulva, de azt akartam, hogy velem legyen kiborulva, és ne egyedül. Ennek az egésznek nem így kellett volna mennie. Sal könnyes szemmel és remegő hangon így szólt: - Csak... semmi. Haza kell mennem. - Aztán kisietett a kávézóból, még mielőtt felfogtam volna, hogy mi történik. És persze otthagyta nekem az egész számlát. Szép. Fizettem, és gyorsan távoztam, hátha utolérem. Azt hittem, ott fog várni a sarkon, és bocsánatot kér majd, amiért ilyen hisztikirálynősen viselkedett. De nem láttam sehol. Úgyhogy felhívtam. A telefonja egyből üzenetrögzítőre kapcsolt. Fura. Sal soha nem kapcsolta ki a telefonját. Soha. Ezt megígértük egymásnak.

A karmolások a karomon kezdenek múlni. Rájöttem, hogy egy törött golyóstoll sokkal alkalmasabb a célra, mint a körmeim. Vér a pizsamámon. Vörös. Fehér. Ethan megint itt járt. Ezúttal az igazi, nem az álombéli, legalábbis azt hiszem. Egyből észrevette a vért, talán mert nem is próbáltam rejtegetni.

44

- Add ide a kezed! - mondta olyan halkan, hogy egy pillanatra nem voltam biztos benne, hogy egyáltalán kimondta-e. Gyengéden kicsavarta a kezemből a törött golyóstollat, és betette a farmerja zsebébe. - Hozok neked tiszta ruhát. Pár perc múlva újra megjelent egy ugyanolyan pizsamával, mint ami rajtam volt. - Akarod, hogy segítsek? - kérdezte, és a véres karom felé biccentett a fejével. Megráztam a fejem, bágyadtan és nagyon lassan. - Tisztítsd ki őket rendesen. A mosdó alatt találsz fertőtlenítőszert. Bólogattam, elvettem az új pizsamát az ágyról, és kimentem a fürdőszobába. Úgy éreztem magam, mintha víz alatt járnék. Amikor kábé tíz perc múlva visszatértem, Ethan az ágyon ült a véres golyóstollal a kezében. Ügy tűnt, nem nagyon zavarja, hogy a vérem összekeni az ujjait. - Vegyem el tőled a tollakat? - kérdezte közömbösen. - Ne, kérlek, ne! Én... nekem muszáj írnom. Ez az egyetlen elfoglaltságom. - Nem folytathatod így tovább, Grace! Ugye tisztában vagy vele? Kezdtem pánikba esni. Ha már írni se hagy, akkor tényleg bedilizek. - Kérlek, Ethan, többé nem fordul elő, ígérem. - Felnézett. Úgy éreztem, egyenesen belém lát. Egy darabig farkasszemet néztem vele, de aztán muszáj volt elfordítanom a fejem. Tudta, hogy hazudok. Ilyen ígéretet nem tehettem. Hiszen már korábban is megpróbáltam, és elbuktam. Ethan felállt, és odament az ajtóhoz. Én meg csak bámultam magam elé a semmibe. Kinyitotta az ajtót és azt mondta: - Néha nehéz megértenünk, miért teszik egyesek azt, amit tesznek, nem igaz? - Nem feleltem, csak vártam a zár ismerős kattanását. Aztán, miután meghallottam, belesuttogtam az üres szobába: - Hallgatlak. Leültem az ágyra, és feltűrtem a pizsama ujját. Csak néztem a karjaimat, rajtuk a sok friss és régi sebet, ahogy összevissza szabdallak a bőrt, és életemben először belegondoltam, milyen döbbenetes is, ha valaki ilyet tesz magával.

45

14. nap PONTOSAN KÉT HETE VAGYOK ITT. És az égvilágon semmi sem történt. Na, jó, ez nem teljesen igaz, ma kitakarítottam a fürdőszobát, ami elég furi. Az egész úgy kezdődött, hogy észrevettem, már nem olyan fehér. És ez valahogy zavart. Ha valami csoda folytán jönne egy lovag fényes páncélban, hogy megmentsen (erre nem sok esélyt látok), nem akarom, hogy ekkora disznóólát találjon itt. Néha előfordul, hogy hazugságon kapom magam. Az igazság az, hogy nem akarom, hogy Ethan disznónak tartson. Ez az. Így már jobb. Nem tudom, miért érdekel ez egyáltalán, de érdekel. Anya most büszke lenne rám. Mindössze két hét fogság kellett, hogy végre hajlandó legyek némi házimunkát végezni. A mosdó alatt találtam hipót. Kíváncsi vagyok, milyen lenne meginni. Ethan behozta az ebédemet, míg én takarítottam. Bedugta a fejét A fürdőszobaajtón, és rám vigyorgott. Mielőtt ráeszméltem volna, mit csinálok, visszamosolyogtam. Egyikünk sem szólt egy szót sem. Az ebédem saláta volt. Kábé tíz perc alatt belapátoltam. Úgy látszik, a súrolás meghozta az étvágyamat. Ma délután nem írtam egy sort sem, tornáztam helyette. Csináltam néhány felülést meg nyújtást, semmi komoly. És vagy százszor elsétáltam egyik faltól a másikig.

Az orvosnál tett látogatásunk után egész este képtelen voltam elérni Salt. A mobilját kikapcsolta, és senki nem volt otthon náluk. Legalábbis a telefont nem vették fel. Szinte láttam magam előtt, ahogy a készülék fölött áll, és idegesen forgatja a szemét, amiért nem adom fel. Bevallom, komolyan aggódtam érte. Fogalmam sem volt, mi történik. A következő napok sem teltek jobban. Számtalan üzenetet hagytam a telefonján, sőt, még az otthoni készülékük rögzítőjén is. Egyetlenegyszer sikerült beszélnem az apjával, de azt mondta, nincs otthon. Nem nagyon akartam hívogatni a vezetékesen; féltem, hogy a szülei gyanút fognak. Azt 46

hittem, talán csak kevés szabad levegőre van szüksége, egy kis időre, amit egyedül tölthet. Végül sikerült megnyugtatnom magam, hogy majd keres, ha jobban lesz, és készen áll rá. És akkor ott leszek neki a világ összes teájával és együttérzésével. Próbáltam elfelejteni, mennyire feldühített azzal, ahogy a kávézóban viselkedett. Na meg azzal, hogy nem vette fel a telefont. Nem beszélve arról, hogy még mindig nem volt hajlandó elmondani, kivel feküdt le. Ez már elég sok ok a haragra, de én kész voltam félretenni őket. Egy időre legalábbis. Biztosra vettem, hogy még azon a héten keresni fog. Gondolni sem akartam rá, hogy nélkülem csinálja végig azt a szörnyűséget. Úgyhogy vártam és vártam. De semmi. Egy nappal a műtét időpontja előtt úgy döntöttem, hogy még egyszer megpróbálom. Hagytam a mobilján egy könyörgő üzenetet, amiben azt mondtam neki, hogy fel KELL hívnia, és hogy tudom, milyen nagyon nehéz helyzetben van, de ott leszek mellette másnap, bármit is mondott korábban. Pár órával később a következő válaszüzenetet kaptam: „Találkozzunk a parkban 9-kor a hintáknál.” Rövid és nem igazán kedves. Semmi „bocs”, vagy „xxx” vagy valami. De legalább beleegyezett végre, hogy találkozzunk. Tíz perccel korábban érkeztem a parkba, úgyhogy csak lassan lődörögtem a hinták irányába. Sal azonban már ott volt, nagy meglepetésemre. Sosem érkezett pontosan. Valami mentális blokkja volt ezzel kapcsolatban. Számtalanszor láttam, hogy próbál időben elindulni, és akkor rájön, hogy nem tudja, hová tette a kulcsait, a mobilját vagy a táskáját, vagy egyszerűen azt mondja: „Ó, várj... nem ezt a farmert akartam felvenni, hiszen esni fog.” Úgyhogy amikor megpillantottam az egyik hintában, ahogy előre-hátra löki magát, nyugtalanság lett úrrá rajtam. Észrevett. Integettem neki. Nem integetett vissza. Okéééé! Már majdnem azon voltam, hogy sarkon fordulok, és elindulok haza. De ez mégsem tűnt igazán jó döntésnek. Így hát óvatosan megközelítettem, és leültem a mellette lévő hintába. Nem nézett rám. - Hol voltál, Sál? Aggódtam érted. - Sehol. Csak egyedül akartam lenni kicsit. - Felnézett rám. Olyan, nem is tudom, zaklatottnak tűnt. - Jól van, ezt meg tudom érteni. De legalább szólhattál volna. A fejét rázta. A kezével gyengéden simogatta a hasát. 47

- Mondj már valamit, Sal! Kérlek! - Mit akarsz, mit mondjak? - Hát mondjuk azt, hogy szeretnéd-e, hogy érted menjek holnap, vagy inkább majd a klinikán találkozzunk? - Úgy gondoltam, hogy félreteszem, ahogy velem viselkedett, legalábbis addig, amíg túl nem lesz az abortuszon. - Nem akarom, hogy gyere. - Csendes eltökéltség volt a hangjában, ami egyáltalán nem tetszett. - Ne legyél már hülye, dehogyisnem megyek! Ha én lennék ilyen helyzetben, te sem hagynád, hogy egyedül csináljam végig. Na, Sal! - Nem hallod, amit mondok? Nem akarom, hogy gyere. - Miért nem? Talán valaki más megy el veled? Elmondtad anyukádnak? - Sal szája sarkában megjelent egy halvány mosoly, olyan halvány, hogy nem is voltam biztos benne, hogy láttam. - Ja, persze. - Akkor kinek? Várj... elmondtad neki... úgy értem, a srácnak? - Ez már haladás. Ha X kész vállalni a felelősséget a tettéért, az csak jó lehet. De Sal a fejét rázta, és könnyek jelentek meg a szemében. Odanyúltam, hogy megfogjam a kezét, de elkapta. Elkapta! Mi a fene folyik itt? - Sal, mi ütött beléd? Jézusom! - Felálltam a hintából, és letérdeltem elé. Kényszerítettem, hogy a szemembe nézzen. - Fogalmad sincs, ugye? - kérdezte lassan, és közben a fejét rázta. - Halványlila gőzöm sincs! Úgyhogy mondd el! Jaj, ne csináld már! Nekem mindent elmondhatsz... hiszen tudod. Mély lélegzetet vett. Látszott rajta, hogy felkészül arra, amit mondani fog. - Ez az egész a te hibád. Pár pillanatig szóhoz sem jutottam. És amikor végre sikerült megnyikkannom, akkor sem jöttek ki rendes szavak a számon. Inkább csak valami furcsa magánhangzószerű akármi. - Ez sosem történt volna meg, ha te nem vagy. - Sal halkan, tagoltan beszélt, és a hangjából olyan mély keserűség áradt, amilyet még sosem hallottam tőle. Éreztem, ahogy felhorgadnak bennem a düh első szikrái, csak úgy szúrtak és égettek belülről. - Mi a franc? Ezt nem gondolod komolyan, ugye? - Úgy nézek ki, mint aki vicces kedvében van? - Most már Salen is látszott, hogy mérges. Mi történik? Mintha egy rossz darabot néznék a színházban, ahol a színészek rendre eltévesztik a szövegüket. 48

- Már hogy lenne az én hibám? Az alapján, amit tudok, és ami nem túl sok, ugye, mivel nem voltál hajlandó elmondani nekem semmit, lefeküdtél valakivel, nem védekeztél és... és azt hiszem, ennyi, nem igaz? Most pedig magyarázd meg szépen, hogy ennek az egésznek pontosan melyik része az én hibám! Na, gyerünk, hallgatlak! És ne haragudj, hogy ilyen értetlen vagyok, ha tényleg annyira nyilvánvaló! - Ekkor már álltam, és bár nem ordítottam, de szinte fröcsögtem. Apa mindig is mondta, hogy lobbanékony természetem van. Sal így felelt: - Fogalmad sincs, mi a francról beszélsz. Ahogy általában. Érezhető volt, hogy fokozatosan elveszítjük az irányítást a beszélgetés fölött, de nem volt mit tenni. - Nem tudom, mi ütött beléd. Hülyeségeket beszélsz. Sal, én nem tettem semmi rosszat, és ezt te is tudod! - Mit gondolsz, miért kerültem ebbe a helyzetbe? Ezen a ponton úgy éreztem, hogy csapdába sétálok, csak még nem látom, hogyan. - Hm... hát... khm... lássuk csak. Azt hiszem, valahogy így történhetett: találkoztál egy sráccal, aztán valószínűleg csókolóztál vele, felizgatott, és végül rájöttél, hogy mégsem akarsz az utolsó szűz lenni a földgolyón, és hogy az igazira várni totál időpocsékolás, úgyhogy hagytad, hogy megkettyintsen. Az egész talán két percig tartott, aztán sírva rohantál haza. - Ahogy kiejtettem a szavakat, már tudtam, hogy óriási hibát követtem el. Sal úgy festett, mintha pofon vágták volna. Próbáltam visszaszívni a dolgot. - A fenébe, Sal, ne haragudj! Nem gondoltam komolyan. Csak felment bennem a pumpa... hiszen tudod, hogy néha hamarabb jár a szám, mint az agyam. Azt sem tudom, mit beszélek. - Kinyúltam felé, hogy megérintsem a karját, de ő úgy nézett a kezemre, mint valami mutáns rovarra. - Ne nyúlj hozzám! - mondta üres hangon. - Emlékszel arra a péntek estére húsvét előtt, amikor bulizni mentünk? Miközben te egyszerre három, sőt talán négy srácot is húztál a pultnál, én meg egyedül ücsörögtem a sarokban? - Igen, emlékszem. Mondtam, hogy sajnálom. De nem látom, mi köze van ennek ehhez az egészhez - feleltem mogorván. - Mire hazaértünk hozzám, teljesen kivetkőztél magadból. Mondjuk ez egyáltalán nem meglepő tőled. Emlékszel, mit mondtál nekem a konyhában?

49

Próbáltam az agyamban visszatekerni a kérdéses éjszakához, de sehogy sem sikerült. Megráztam a fejem. Sal is megrázta a sajátját, és közben azt motyogta: - Tipikus. Azt mondtad, hogy ha nem veszítem el hamarosan a szüzességemet, akkor vagy beadsz egy zárdába, vagy te magad választasz nekem egy srácot, aki elintéz végre. Aú. Ez tényleg úgy hangzott, mintha én mondtam volna. Sal folytatta: - Azt mondtad, hogy Chris után siránkozni időpocsékolás, és hogy csak „beképzelem”, hogy bármi is lehet még köztünk. És hogy „túúúúúúúúl válogatós vagyok”. Na, ismerős? - És erről lenne szó? Mondok valami baromságot, amikor teljesen kész vagyok, te pedig mész, és összefekszel valakivel. Meséld már el, mégis hogy működik ez! - Neked tényleg fogalmad sincs, mekkora picsa tudsz lenni néha, ugye? - Az isten szerelmére, csak vicceltem, Sal! Nem voltam magamnál! Ez az egész tiszta röhej - mondtam, és elfordultam tőle. - De nem csak erről ez egy éjszakáról van szó, Grace, folyton ilyesmikkel piszkáltál. Te talán nem emlékszel, de én igen! Ha a legjobb barátnőnk túl gyakran hajtogat valamit, az ember végül kezdi elhinni. Ha te nem lennél, senkivel sem feküdtem volna le. Nem álltam készen rá! Számodra ez bizonyára érthetetlen, te kis „Ó, még csak öt perce ismerjük egymást, de persze hogy ágyba bújok veled. Talán ettől kicsit több lesz az önbizalmam, és végre bebizonyíthatom magamnak, hogy mégis érek valamit, nem egy rakás szerencsétlenség vagyok, aki vagdossa magát, hogy így csikarjon ki együttérzést a többi emberből.” Pofon vágtam, jó erősen. Sal sokkot kapott, de én is. Még sosem ütöttem meg senkit azelőtt. Aztán sarkon fordultam, és otthagytam. Ő meg csak állt, és tátogott utánam. Tompának és zsibbadtnak éreztem magam. Hogy történhetett mindez? Biztos voltam benne, hogy a barátságunknak vége. Innen nem volt visszaút. Mindaddig azt hittem, hogy Sal szeret és törődik velem... hogy volt képes így hátba támadni? Futni kezdtem. Olyan gyorsan, ahogy csak a lábam bírta. Messzire tőle. Messzire mindentől. 50

De bármilyen gyorsan futottam, a könnyeim elől nem tudtam menekülni.

15. nap ÚJABB ÁLMOKAT LÁTTAM. Volt köztük, amelyik mintha sosem akart volna véget érni, mások csak villanásnyi ideig tartottak. Mindössze egyre emlékszem teljesen tisztán, a többi homályba borul, hiába próbálom rájuk fókuszálni az elmém. Talán később eszembe jutnak majd. Nem tartozom azok közé, akik hisznek benne, hogy az álmok szükségszerűen hordoznak valamiféle jelentést, de azért nem is zárkózom el az efféle értelmezés elől. Tegnap éjjel azt álmodtam, hogy lefekszem Nattel. Minden tökéletes volt. Az illata, az érintése a bőrömön, a feszes és inas hátizmai a kezem alatt. De nem az ő ágyában voltunk, és nem is az enyémben, hanem Salében. A szex szuper volt, talán még jobb, mint a valóságban. És akkor megint jött a régi átalakulós trükk: egyszer csak Ethan feküdt rajtam. Aki ugyanakkor kicsit Nat is volt. Egy tökéletes hibrid Nat és Ethan kereszteződéséből. Amikor vége lett, a mellkasán pihentettem a fejem. Ekkor már egyértelműen csak Ethan volt. A bőre hihetetlenül sápadtnak tűnt. Úgy tűnt, órákig feküdtem ott. Egészen addig, míg észre nem vettem, hogy nem érzem a szívverését. A mellkasa nem mozgott le és fel, ahogy kellett volna. Nem lélegzett. Felkönyököltem, hogy megnézzem az arcát. Ő pedig békésen rám mosolygott, és azt kérdezte: - Mi a baj, Grace? - Elmondtam neki, hogy nem hallottam a szívverését, és azt hittem, meghalt. Megint mosolygott, és a fejét rázta, mintha azt akarná jelezni, hogy túlaggódom a dolgot. - Nem lehet, hogy nem hallgattad elég figyelmesen? Tudod: hallgass figyelmesen, és meghallod az óceánt. - Megint a mellkasához tettem a fülem, és csakugyan: volt szívverése. Halkan ugyan, de határozottan vert. És valóban hallottam az óceánt, a hullámokat, ahogy ki-be járnak. Mosolyogtam. Aztán felébredtem, félig felizgultan, félig zavartan. Az álmok olyan fárasztóak tudnak lenni. 51

Valami megváltozott bennem, azt hiszem. Nem tudom megmondani, pontosan mikor, de biztosan megváltozott. Már nem kérdezem folyton, hogy miért vagyok itt. Egyszerűen vagyok. Elfogadtam, hogy ez van. Fogalmam sincs, hogy végződik majd ez az egész, de talán nem is ez a lényeg. Ethan viszont még mindig érdekel. Tudnom kell, hogy kicsoda. Mit csinál egész nap? Hol alszik? Ki szokott menni? Boldog? Majd megpróbálok rendesen beszélni vele. Csak semmi türelmetlenkedés és nyafogás. Még ma.

Ebéd után Ethan hozott nekem pár szürke melegítőalsót és néhány fehér trikót. Sőt, még fehérneműket is. Abszolút eltalálta a méretemet. Amikor átnyújtotta a szépen összehajtogatott ruhaköteget, értetlenül néztem rá. Elvörösödött. - Csak gondoltam, hogy amikor tornázol, szeretnél... - Megköszöntem neki, és csak akkor vettem észre, hogy a halom tetején van néhány fekete hajgumi is. Nyilvánvaló volt, hogy tényleg gondolt rám. Az csak most jut eszembe, hogy mégis honnan vette, ahogy elkezdtem tornázni. És honnan tudta, hogy nem csak egyszeri fellángolás volt? Jólesett kicsit kibújni a pizsamából. Végre megint úgy éreztem, hogy önmagam lehetek. És jó volt mozogni, nem mindig csak emlékezni és agyalni. Még fekvőtámaszozni is próbáltam, de aztán rájöttem, hogy ez túl nagy falat lenne két hét teljes punnyadás után. Mostantól mindennap kicsit többet kell mozognom, ha egészséges akarok maradni. Ethan később ismét bejött, valamikor délután. Épp a földön feküdtem, és a szívem vadul kalapált. Előtte tíz percet helyben futottam, ami rendesen még csak meg sem szokott izzasztani. Most viszont kimerültem. Hallottam, hogy nyílik mögöttem az ajtó. Ethan fölém tornyosult, és lenézett rám. - Helló! - huhogtam. - Helló! - mondta. - Hogy vagy? - Totál kidöglöttem - feleltem. Aztán hallottam, hogy odébb megy, és leül az ágy szélére. Én maradtam, ahol voltam, egyik karomat a fejem fölött pihentetve. Úgy éreztem, itt az alkalom. - Neked Ethan az igazi neved? - Gondolod, hogy hazudnék neked, Grace? - Nem tudom. Talán. Tudod, ez az egyik kedvenc nevem. 52

- Valóban? Ennek örülök - mosolygott. - És van vezetékneved? - Az mindenkinek van, nem igaz? - Rajtad aztán nem könnyű eligazodni. - Miért, másokon talán igen? Ezen nevetnem kellett. - Rendben, akkor áruld el nekem, hogy mit csinálsz egész nap! Nem hiszem, hogy minden idődet főzéssel és mosással töltőd. Az szörnyen unalmas volna. Egyáltalán te főzöl rám? - Elhatároztam, hogy ha törik, ha szakad, kiszedek belőle valami információt. Egy darabig hallgatott, aztán így felelt: - Ez nem lényeges. Sóhajtottam. Nem épp a terv szerint alakultak a dolgok. - Fáradtnak tűnsz. - Ez igaz volt. A szemét sötét karikák keretezték, a bőre pedig fakó volt. - Miattam ne aggódj, Grace! Inkább azt mondd meg, hogy haladsz! - kérdezte, és az asztal felé mutatott. Felkínlódtam magam félkönyékre, és közben tisztában voltam vele, hogy ebben a helyzetben elég jól látja a melleimet. - Nem is tudom. Olyan nehéz. Fáj... ha gondolkodom. Ethan pár pillanatig csak nézett rám. - A fájdalom nem mindig rossz. - Azzal felállt, nyújtózkodott egyet, és elnyomott egy ásítást. - Most magadra hagylak. Későre jár. - Becsukta maga mögött az ajtót, én meg csak néztem magam elé, és azon gondolkodtam, vajon hogy értette, amit mondott. Nincs is késő. Vagy igen?

Miután megvolt tehát életem első veszekedése Sallel, egészen hazáig rohantam. Teljes három mérföldet úgy, hogy közben szinte semmit sem láttam a körülöttem lévő világból. Mire a bejárati ajtónkhoz értem, felszáradtak a könnyeim. Aznap éjjel nem sokat aludtam. Helyette újra meg újra lejátszottam a fejemben a beszélgetésünket, és próbáltam értelmet találni benne. Reménytelennek tűnt.

53

A következő nap még ennél is rosszabb volt. Tudni, min megy keresztül Sal egyedül. Azon kaptam magam, hogy szinte percenként nézem az órát a telefonomon. Egy órával Sal műtétjének időpontja előtt egyszerűen nem bírtam tovább, és felhívtam a számát. Egyből bekapcsolt a rögzítő. „Sal, én vagyok az. Én... én nem is tudom, mit mondjak. Remélem, minden rendben lesz ma. A tegnap este... azt hiszem, beszélnünk kell róla. Hívj vissza!” De Sal nem jelentkezett, sem aznap, sem másnap. Tudtam, hogy valószínűleg elvégeztette az abortuszt. Ez nem is volt kérdés. Rettenetesen éreztem magam, amiért egyedül kellett végigcsinálnia, ugyanakkor még mindig nagyon haragudtam rá azért, amit mondott. Egyszerűen nem voltam képes napirendre térni a tény felett, hogy Sal már egy ideje ilyen érzéseket táplált irántam. Azt elismerem, hogy mondtam neki hülyeségeket. De hogy engem okoljon azért, mert teherbe esett? Ezzel túl messzire ment. Pedig Sal volt a legérzékenyebb, legintelligensebb és legjózanabb ember, akit csak ismertem. Épp ezért volt számomra érthetetlen a viselkedése. Ugyanakkor még mindig borzalmasan éreztem magam amiatt, amit a parkban mondtam neki, meg azért is, amivel az általa említett estén tömtem a fejét, miután hazamentünk a klubból. Az tényleg teljes idiótaság volt, de hát Sal ismer engem. Azt hittem, tudja, hogy mikor vegyen komolyan, és mikor engedje el a füle mellett a baromságaimat. Az orvosnál tett látogatásunk előtt még minden oké volt köztünk, vagy nem? Csak teltek-múltak a napok, harag, sírás és teljes zavarodottság közepette. Megint vagdosni kezdtem magam. Közvetlenül azután is, amikor Sallel összevesztem. Az egyik vágás kicsit túl mélyre sikerült. Olyan erővel kezdett folyni a vér, hogy azt hittem, sosem áll el. Megízleltem egy cseppjét. Éreztem a meleget a nyelvemen. Anya egyből tudta, hogy valami történt. Még beszélgetni is próbált velem. De leráztam. Pedig nagyon magányosnak éreztem magam, és kétségbeesetten akartam beszélni valakivel. Ez a késztetés azonban még mindig kevés volt ahhoz, hogy vele osszam meg a dolgot. Egy pillanatra eszembe jutott, hogy felhívom Sophie-t. Igazság szerint kicsit haragudtam is rá, mert azt gondoltam, kereshetett volna, hogy megkérdezze, hogy vagyok. Hiszen, legalábbis az alapján, amit ő tudott, akár terhes is lehetnék. Közben persze tudtam, hogy nevetséges vagyok, mert a) én voltam 54

az, aki annak idején úgy dobtam el őt, mint egy kifacsart citromot, ezért egyáltalán nem érdemeltem meg, hogy törődjön velem, b) hazudtam neki a terhességi teszttel kapcsolatban. Úgyhogy a felháborodásom aligha nevezhető jogosnak. Végül senkit sem hívtam fel, és engem sem hívott fel senki. Majdnem belefulladtam a magányba. Szinte fizikai fájdalmat éreztem. Olyan volt, mintha valami szét akarna tépni. Legszívesebben kibújtam volna a saját bőrömből. De aztán egyik éjszaka minden megváltozott. Az egész estét a szobámban töltöttem. Ittam és próbáltam felejteni. Depresszív zenéket hallgattam. Nagyon tini voltam. Még az is eszembe jutott, hogy egy nagy klisé vagyok, és még csak nem is játszom jól a szerepemet. És akkor úgy döntöttem, hogy felemelem végre a seggem, és teszek valamit. Felvettem a tornanadrágomat, egy régi pólót és a jó öreg edzőcipőmet, aztán sietősen elhagytam a házat. Részegen futni: komolyan, csak javasolni tudom. Szinte repültem az utcákon. Persze megbotlottam itt-ott, ezt leszámítva azonban biztosan mondhatom, hogy az alkohol inkább segített, mint hátráltatott. Nem kellett sokáig várnom, míg végre abba a feldobott állapotba kerültem, amit a futás szokott nyújtani. Úgy éreztem, örökké tudnék futni. Még az sem érdekelt, hogy eleredt az eső. Sőt, csak erősebben csapkodtam oda a lábamat a járdához. Nem terveztem, hogy Salék házánál megállok. Legalábbis tudatosan nem. De egyszer csak ott találtam magam, a lámpaoszlopnak támaszkodva, felfelé bámulva a hálószobája ablakára, mint valami őrült zaklató. Csak álltam ott, és próbáltam csillapítani ziháló légzésemet, miközben azon járt az agyam, hogy mit tegyek. Abban biztos voltam, hogy már nem vagyok részeg. Nem is járt még későre, Salnél égett a villany. A függönyt viszont behúzták. Nagyon közel jártam hozzá, hogy felmenjek a bejárati ajtóhoz, és megnyomjam a csengőt. De nem voltam biztos a dolgomban. Az egyik felem legszívesebben jól megragadta volna Salt, hogy a világ legnagyobb ölelésével adja tudtára, mennyire szeretném, ha megint minden úgy lenne köztünk, ahogy régebben volt. A másik felem viszont meg akarta rázni, és beleordítani az arcába, hogy: „Hogy mondhattál nekem ilyeneket?!” Egyszerre akartam mindkét dolgot, és egyiket sem. Úgyhogy végül nem csináltam semmit. Hátat fordítottam Salék házának, és elbandukoltam. Hirtelen nem tűnt már vonzónak, hogy hazáig fussak. Rosszul éreztem magam, és... eléggé 55

szomorúnak. Úgyhogy megkerestem a legközelebbi buszmegállót. Egy srác ült a bódéban. Történhetett valami a lámpákkal, mert tök sötét volt odabent. Bementem, és Leültem a pad másik végére, nem volt erőm állni. A fejemet az üvegnek támasztottam, és behunytam a szemem. Lélegeztem, be és ki, be és ki, és közben igyekeztem teljesen kiüríteni az agyamat. Újra eleredt az cső. Hallottam, ahogy kopog a bódé tetején, és az autógumik nyikorognak a nedves útburkolaton. Tudtam, hogy a srác engem néz. Az ember az ilyet megérzi, nem igaz? Sóhajtottam egyet, kinyitottam a szemem, és odafordultam hozzá. Gyorsan félrenézett, mint aki elszégyellte magát. De aztán nem bírta ki, hogy megint rám ne pillantson és le ne ellenőrizze, hogy még mindig nézem-e. Igen, néztem. Megint elkapta a tekintetét. Aztán megint visszafordult! Erre kérdőn felhúztam a szemöldökömet, úgy, ahogy csak én szoktam. - Bocs! Én csak... bocs! - hebegte. Nem feleltem, csak bámultam tovább. Jól nézett ki. Tüsi, szőke haj, némi borosta. Szép, de erőteljes vonások, egyenes orr. A szeme színét nem tudtam kivenni. Ami az öltözködését illeti, rövid ujjú pólót viselt a hosszú ujjú felett, nekem bejött. És még a sötétben is jól látszott a farmerja alól kikandikáló fehér tornacipő. Na, nem mintha sokáig méregettem volna. Egy pillanat alatt szívtam magamba mindezt az információt (na, jó, lehet, hogy kettő). - Segíthetek valamiben? - kérdeztem tőle, egyáltalán nem bántóan. Látszott rajta, hogy zavarban van. - Öö, nem. Bocs! - felelte, és megint elfordult. Konstatáltam magamban, hogy biztosan nagyon félénk. Aztán megint lehunytam a szemem, és nem érdekelt, hogy néz-e. Nem voltam abban a hangulatban. Csak akkor nyitottam ki újra a szemem, amikor meghallottam a busz hangját. A jármű fényei elvakítottak, ahogy elindultam a barátságtalan kinézetű sofőr felé. És akkor rájöttem, hogy nincs nálam a tárcám. Idióta. - Én... Sajnálom. Ügy tűnik, otthon hagytam a tárcámat. A buszvezető gyanakvóan nézett rám, sőt még a saját szemöldök-felhúzós trükkömet is felhasználta ellenem. Dühbe gurultam. - Pedig így igaz! Kérem! Haza kell mennem. Fázom, át vagyok ázva. Ne csinálja már... - De a vezető megrázta a fejét. Szó viszont nem jött ki a száján.

56

És ekkor éreztem, hogy valaki hátulról megfogja a vállam. A fiú a megállóból, odaállt a vezető elé. - Két jegyet kérek - mondta. Hallottam, ahogy a két érme csilingelve odakoccan a kassza oldalához. A fiú nem is nézett hátra, ment egyenesen, fel a lépcsőn. A vezető önelégülten vigyorgott. - Most az egyszer. Szóra sem méltattam, ahogy elmentem mellette. Hatalmas megkönnyebbülés volt. A lábaimra mintha ólomsúlyokat kötöttek volna. Lehet, hogy az ivás és a futás keverése mégsem annyira nagy ötlet. Valahogy felküzdöttem magam a busz lépcsőjén. Félig volt csak tele, de az emberek a lehető legidegesítőbb módon helyezkedtek el, minden dupla ülésen terpeszkedett valaki. A fiút a megállóból az egyik hátsó sorban szúrtam ki. Általában a busz elejében szeretek ülni. Régen, amikor apa elvitt a parkba, mindig rohantam fel a lépcsőn, és közben azon drukkoltam, hogy üres legyen a legelső hely. Imádtam azt játszani, hogy én vagyok a vezető. Jól ment. Lehuppantam a srác melletti ülésre, és megköszöntem neki. Felnézett és mosolygott. Akkor először tudtam megfigyelni a szemét. Kék volt, és a leghosszabb szempillák keretezték, amit fiúnál valaha láttam. Meglehetősen sápadt volt, és legalább olyan fáradtnak tűnt, mint amilyennek én éreztem magam. És akkor hirteIen rádöbbentem, hogy milyen rettenetesen nézhetek ki. Gyorsan megigazítottam a hajam, és próbáltam kivenni a tükörképemet az ablakban. De nem láttam, útban volt a srác. Semmi smink, izzadt futócucc, kizárt, hogy ilyen állapotban felkeltsem az érdeklődését. Mondjuk, engem sem érdekelt. Kit akarok becsapni? Engem mindig érdekel az ilyesmi. Pocsék napom volt, talán kicsit még mindig részeg voltam, és közben egy (elég) helyes srác ült mellettem. - Nagyon rendes tőled, hogy kifizetted a jegyemet. - Nem tesz semmit. Mégsem hagyhattalak ott, nem igaz? - Megint mosolygott. Szép mosoly, szép fogak (nagyon fontos). - Nem épp futásra alkalmas este mondta. Az eső még mindig szinte folyt le az ablakokon. - Igen, amolyan hirtelen fellángolásnak indult. Azt hiszem, kicsit túlzásba vittem. Legközelebb jobban kell takarékoskodnom az erőmmel - feleltem, és megvontam a vállam.

57

- Vagy esetleg hozni magaddal pénzt a buszra? - kérdezte, és mindketten egymásra mosolyogtunk. Hmm, ez már tetszik. - Egyébként Grace vagyok. - Nat. Örülök, hogy találkoztunk. - Én is. Neked tehát az a hobbid, hogy megmented a bajba jutott lányokat, Nat? Megint mosolygott kicsit, de a szemét nem láttam. - Jó lenne. - Vártam, hogy esetleg megmagyarázza a dolgot, de csak a fejét rázta. - Mindegy - mondta. Ráhagytam. Beszélgetni kezdtünk. Pontosabban, egy csomó kérdést tettem fel neki, ő pedig mindet megválaszolta, udvariasan és barátságosan. Ő is kérdezett néhányat, de láttam rajta, hogy valójában nem igazán érdeklik a válaszaim. Úgy értem, hogy talán érdekelték, de valahogy nem azokat a visszajelzéseket kaptam, amiket vártam. Valami nem stimmelt, és az agyamban megszólalt a riasztó: BARÁTNŐJE VAN! BARÁTNŐJE VAN! Úgyhogy feltettem neki a nagy kérdést. Nat azonban a fejét rázta, és nemmel felelt. Hittem neki, bár abban is volt valami furcsa, ahogy mondta. Nem értettem a dolgot, úgyhogy inkább hagytam a fenébe.

Mit tudtam meg Natről a buszon 1. Tizenkilenc éves. 2. Épp akkor fejezte be az első évét az egyetemen, és nyári szünetre jött haza. 3. Orvosnak tanul (nemcsak jól néz ki, de okos is, hurrá!). 4. Aznap vette a tornacipőjét, és kicsit zavarta a rikító fehérsége. 5. Részmunkaidőben dolgozik valami lepukkant kocsmában a városban. 6. Előző nyáron három hónapot Nepálban töltött jótékonysági munkával. Egyértelmű, hogy jószívű és gondoskodó típus. 7. Édes.

Azt is bevallotta - nagy nehezen hogy még nem szerezte meg a jogsit. Ezért is kellett mindenhová busszal mennie. Látszott, hogy szégyelli a dolgot. Nagyon jól állt neki a szégyenlősség. A hatalmas szempilláktól olyan szemérmesen cukinak tűnt. 58

Időtlen idők óta először éreztem jól magam. Olyan természetesnek tűnt az egész, hogy beszélgetek ezzel a sráccal, és próbálom kideríteni, bejövök-e neki. Nem egészen tudat alatt tükröztem a testbeszédét (ami egy szűkös buszülésen nem is olyan egyszerű, mint ahogy hangzik). Hogy teljesen őszinte legyek, olyan eszméletlenül magányosnak éreztem magam, hogy azt hiszem, minden alkalmon kapva kaptam volna, hogy bárkivel beszélhessek. De szerencsés voltam, hogy ez a bárki épp Nat lett. Az üde, ártatlan bárányka, túl-szép-hogyigaz-legyen Nat. Sokkal hamarabb értünk oda a megállómhoz, mint szerettem volna. Egy pillanatra eljátszottam az ötlettel, hogy mi lenne, ha fenn maradnék a buszon Nattel, de hulla fáradt voltam. Ráadásul az ilyen helyzetekben mindig jobb, ha az ember nem adja magát túl könnyen. Persze csak akkor, ha úgy gondolja, hogy a srác komolyan akarja őt. - Figyu! Mindjárt le kell szállnom. Még egyszer kösz, hogy megmentettél. Szeretném valahogy viszonozni. - Itt megálltam egy pillanatra, aztán nyomatékosabban folytattam: - Meghívhatlak egy italra esetleg? Kérlekkérlekkérlekkérlek, mondj igent! Nat pár pillanatig csak nézett rám. Azt hiszem, kicsit meglepődött, szegény drágám. Amikor már biztos voltam benne, hogy azt fogja mondani, „Köszi, de nem”, így szólt: - Jó ötlet. - Látszott rajta, hogy nem egykönnyen nyögi ki a szavakat, de ezzel most nem akartam foglalkozni. Megadtam neki a számomat, mivel nálam nem volt telefon (pfff!). Megígérte, hogy hívni fog, én pedig hittem neki. Aztán szó szerint végigszökdécseltem a sorok között. A lépcső tetejéről visszanéztem még, de ő kifelé bámult az ablakon. Huh. A nem-adom-magam-egykönnyen játékot is ketten játsszák, feltételezhetően. Aznap éjjel végre sokkal jobban aludtam. Persze nem felejtettem el Salt, hogy is felejthettem volna. De most már legalább volt valaki más is, akire gondolni tudtam. Mindig, ha a barátnőm befurakodott a gondolataimba, visszatereltem őket Nathez. Egész jól működött.

59

16. nap A MOZGÁS HATÁROZOTTAN JÓT TESZ NEKEM. Ma tényleg mindent beleadtam. Helyben futottam, és közben izzadtam, mint a ló. Ethan persze pont akkor jött be. Csak álltam ott, csípőre tett kézzel, és alig kaptam levegőt. Vártam, hogy ő szólaljon meg először. - Ne hagyd abba! - mondta. Úgyhogy lefeküdtem a földre, és elkezdtem felüléseket csinálni. Közben a szemem sarkából figyeltem, ahogy Ethan leül az asztalhoz. Rá sem nézett a papírjaimra. Egy pillanatra sem vette le a tekintetét az enyémről. Harminc felülést számoltam, úgy, hogy közben végig egymást bámultuk. Nyilvánvaló volt, hogy nem normális, amit csinálunk. És amikor már majdnem félrenéztem, Ethan feje lecsuklott a mellkasára. Elaludt. Eltartott egy-két pillanatig, amíg rájöttem: Ethan alszik. Semmi és senki sincs tehát, aki megakadályozna abban, hogy kisétáljak az ajtón. A szívem vadul kalapált. De aztán eszembe jutott, hogy lehet, hogy csak színlel, teszteli, hogy mit tennék ilyen helyzetben. A földön ültem, és feszülten figyeltem, hogy meghalljam a lélegzetét a fejem fölött. Elég lett volna egy-két horkantás. Vagy egy kis nyálcsorgatás, a biztonság kedvéért. Közelebb húzódtam hozzá, hogy jobban szemügyre vegyem az arcát. A haja belelógott a szemébe, de azért láttam, hogy csukva van. Itt az alkalom. Elfuthatok, ha akarok. Vagy elosonhatok. Pár perc alatt mindennek véget vethetek, már ha az épület nincs átalakítva őrült erődítménnyé. Akkor mégis mi tartott vissza? Ha én azt tudnám. Tiplizés helyett visszaültem a földre, és magam alá húztam a lábam. Aztán fogalmam sincs, mi ütött belém, de lehajtottam a fejem Ethan combjára. Nyilván elment a maradék eszem is, de valahogy olyan... jó érzés volt. Ethan nyögött egyet, és kicsit megmozdult a lába. Lélegzetvisszafojtva vártam, hogy felébred-e. De nem. Nem tudom, mennyi ideig ültem ott, talán húsz percig? Nem akartam elhinni, hogy tényleg elaludt. Olyan bizarr volt. Úgy értem, én is aludtam már el az éjszakai buszon jó párszor, de miféle béna emberrabló az, aki ilyen tökéletes 60

alkalmat ad a fogvatartottjának a menekülésre? És miféle elcseszett csaj az, akinek az ölébe hull a tökéletes alkalom, mire ő ölebet játszik a fogvatartójával? És akkor észre tértem. Óvatosan, halkan felálltam, és hátrálni kezdtem az ajtó irányába. Közben végig Ethanen tartottam a szemem. Amikor odaértem az ajtóhoz, egy pillanatra megálltam, hogy összeszedjem magam. A kilincs felé nyúltam, és elfordítottam. Hirtelen elfogott a pánik. A szívem majdnem kiugrott a helyéről, leizzadtam, miközben rázott a hideg. Úgy éreztem, nem jut elég levegő a tüdőmbe. Mintha nem lett volna elegendő belőle a szobában. Úgy éreztem, meghalok. Felfordult a gyomrom. Berohantam a fürdőszobába, és belehánytam a vécébe nagy köhögés és krákogás közepette. Aztán lefeküdtem a padlóra, és sírni kezdtem. Nem tudtam, mi történik velem. Nem tudtam, mit érzek valójában, és miért nem vagyok képes elmenni. Hiszen nem akartam ott lenni... ...vagy mégis? Végül kivonszoltam magam a fürdőszobából, és lefeküdtem az ágyra. Bemásztam a paplan alá, és csak feküdtem és bámultam Ethant. Próbáltam nem foglalkozni a keserű ízzel a torkomban. Egy idő után Ethan mocorogni kezdett. Felemelte a fejét, aztán a kezét, és megdörzsölte a szemét. Odafordult hozzám és pislogott. - Te még itt vagy? - mondta. Nem tudtam eldönteni, hogy örül-e neki, vagy csalódott. Kicsit mintha mindkettő látszott volna rajta. - Hol máshol lennék? Az ajtó felé biccentett. - Miért, mi van odakint? - kérdeztem. - Minden. Jézusom! Ez a Titokzatos Férfi szarság egyre jobban fájt. - Grace, miért nem mentél el? Mitől félsz? Egy pillanatra elgondolkoztam. - Mindentől. Milyen igaz.

Ethan még ülve maradt egy darabig, de nem szólt semmit. Éreztem, ahogy a szemhéjam egyre nehezebb és nehezebb, míg végül nem bírtam tovább tartani. Eljött értem az álom. Konkrét álmokra ugyan nem emlékszem, csak néhány összevissza képre, amiket sehogy sem tudok összerakni. Apa temetése az 61

esőben. Sal, ahogy a parkban ül egy padon, és egy homályos alak kezét fogja. És Devon, aki szomorúsággal és aggodalommal néz maga elé egy kényelmetlen székbe préselve, és közben úgy fest, mintha már egy hete nem aludt volna.

Nat két nappal azután hívott fel, hogy találkoztunk. Én közben totál kikészítettem magam, amiért nem kértem el a számát, és már kezdtem azt hinni, hogy sosem hív. Lehet, hogy kicsit túlságosan begerjedtem? Vagy nem eléggé? Az időm nagy részét azzal töltöttem, hogy bámultam a telefonomat, és bűvöltem, hogy szólaljon már meg. Elképzeltem, ahogy Nat vesz egy nagy levegőt, aztán bepötyögi a számomat a mobiljába. Kétségbeesetten vágytam valamire, ami elvonja a figyelmemet a tyúkszaros életemről. Bármire, tényleg. Arra pedig kifejezetten áhítoztam, hogy rátehessem a kezem erre a cuki srácra. Amikor végre felhívott, nem sikerült olyan hűvösen viselkednem, ahogy szerettem volna. Picit fecsegtünk, én pedig akkora hülyeségeket mondtam, hogy le kellett fognom a saját kezemet, hogy ne csapkodjam a fejemhez a telefonomat. De még így is sikerült megbeszélnem vele, hogy aznap este üljünk be valahová egy italra. Azon az első estén úgy éreztem, semmi esélyem. Barátságos volt, édes és vicces, de úgy, mintha a bátyám lenne. Nekem viszont nem bátyra volt szükségem, és nem is barátra. Én tényleg akartam őt. Nem tudom, hogy csinálta, de pár nap alatt „egész jóból” „eszméletlen jóvá” avanzsált, sőt a legjobbá a földkerekségen, legalábbis az én fejemben. Nat viszont még attól sem riadt vissza, hogy azt mondja, van egy barátja, aki szerinte tökéletesen passzolna hozzám. Miközben nekem egyre az járt az eszemben, hogy ennél nyilvánvalóbbá nem tehetném számára, hogy mit akarok. Már csak annyi hiányzott, hogy a kocsma közepén ráugrok szegény srácra. De nem hinném, hogy a többi vendég értékelte volna. Most, hogy visszagondolok, nem vagyok biztos benne, hogy akkor is annyira akartam volna, ha előtte nem megyek keresztül azon a sok szarságon. Úgy értem, valószínűleg érdekelt volna, de legalább megpróbálom megőrizni a méltóságom néhány morzsáját. Egyetlen srác sem érdemli meg, hogy az ember hülyét csináljon magából miatta. Később elbúcsúztunk egymástól a buszmegállóban. Ő volt az én buszmegállós srácom. Megöleltük egymást, és már épp meg akartam fordulni, hogy 62

elmenjek, amikor hirtelen azt gondoltam magamban: „Csessze meg!”, és eldöntöttem, hogy szarvánál fogva ragadom meg a bikát. - Ide hallgass, Nat! Egész éjjel célzásokat tettem rá, hogy mit akarok tőled. Most nem tudom, hogy csak nem értetted őket, vagy nem érdekellek, amit persze megértek, de ami engem illet, tetszel nekem, és szeretnélek újra látni. És nem úgy, mint egy barátot. - Ez az. Jól megmondtam neki. Juj! Feszengeni kezdett. - Te is tetszel nekem, Grace. De van valaki... Közbevágtam. - Oké, értem. Már csak az nem világos, hogy miért nem mondtad korábban. Hiszen kérdeztem. De mindegy, jól van. Akkor... akkor majd látjuk egymást. - És hirtelen azon kaptam magam, hogy mindjárt sírok. Istenem, de égő! Hiszen még csak most találkoztunk. Nem is jelenthet nekem semmit. Azt hiszem, csak a puszta gondolatba lettem szerelmes. Ennyire akartam, hogy legyen valaki, aki törődik velem. Aki belesúgja a fülembe, hogy minden rendben lesz. Aki átölel, megsimogat, és jobb kedvre derít. Zavaromban elfordultam. De amikor már majdnem elrohantam, Nat megérintette a vállam. - Hé - mondta halkan. - Hé, ne csináld! Nincs barátnőm, ha erre gondolnál. Csak volt valaki, akiről azt hittem... Nem is tudom... Aki tetszett. És abban bíztam, hogy lehet köztünk valami. De nem úgy sikerült, ahogy elképzeltem, és most próbálok felejteni. Téged pedig nem szeretnélek erre használni, mert szerintem jobbat érdemelsz. - Éreztem a leheletét a tarkómon. Olyan őszinte volt, és olyan eszméletlenül kívánatos. Visszafordultam hozzá. Az arca alig pár centire volt az enyémtől. Nagyon, nagyon jó illata volt. - Miért nem bízod rám, hogy eldöntsem? - suttogtam. Aztán megcsókoltam, de az ajkam épphogy csak érintette az övét. Ő pedig visszacsókolt. Te jó ég, az a csók... És ezzel elkezdődött az egyetlen és egyedüli kapcsolat az életemben, ami jelentett is valamit a számomra.

63

17. nap ÁÁÁÁ! ÚJABB VÉRES ÁLMOK. Sőt, az egyik most tényleg nagyon véres volt. Nat és én a parkban ültünk, a kis odúban a mászóka tetején. Valami oknál fogva nem beszélhettünk, nem szabadott. Csak néztük egymást. Naten nem volt ing. A karjain mindenfelé sebhelyek éktelenkedtek. Meglepődtem, hogy korábban nem vettem észre őket. Szerettem volna rájuk kérdezni, de nem tudtam. Ahogy bámultam őket, a hegek fehérből pirosra váltottak, majd vér kezdett csorogni a karján. Eláztatta a farmerét. Lecsöpögött a földre. Ki akartam nyújtani felé a kezem, de a karom nem mozdult. Kiabálni akartam, de nem jött ki hang a torkomon. Nat nevetni kezdett, aztán a nevetése sírásba fordult, míg végül Ethant láttam magam előtt. Zokogott, és esdeklően nézett rám. Tudtam, hogy mondani akar nekem valamit, de nem értettem, hogy mit. Amikor felébredtem, reszkettem és verejtékben úsztam, a lábam pedig teljesen belegabalyodott a paplanba. Beugrottam a zuhany alá, és csak folyattam magamra a forró vizet. Azt kívántam, bárcsak a vízsugár kiverné a fejemből a képeket. Miután kiléptem a zuhany alól, letöröltem a párát a tükörről, és szemügyre vettem magam. Végighúztam az ujjaimat a bal karom belső részén, a lány a tükörben ugyanezt tette. A bőrömet kidudorodások csúfították el ott, ahol teljesen simának kellett volna lennie. Sosem lesz újra sima. Amikor első alkalommal vetkőztem le Nat előtt, nagyon ideges voltam. Pedig előtte sosem érdekelt igazán a dolog. A fiúk általában túl részegek voltak, hogy rendesen megnézzenek, és ha mégis így tettek, valamivel mindig sikerült elvonnom a figyelmüket (sosem bizonyult túl nagy feladatnak). Ez azonban más volt. Nem akartam, hogy Nat lúzernek tartson. Olyan volt, mintha az, amit Sal mondott, beleégett volna az agyamba... egy rakás szerencsétlenség vagyok, aki vagdossa magát, hogy így csikarjon ki együttérzést a többi emberből. Ezek a szavak sokkal mélyebb sebet ejtettek rajtam, mint amire a penge képes volt. Úgy éreztem, hogy ha Nat is ezt gondolná rólam, elvesznék. Talán a harmadik vagy negyedik esténk lehetett, amit együtt töltöttünk. Egészen addig Nat tökéletes úriemberként viselkedett. Én viszont alig vártam, hogy továbbmenjünk a szimpla csókoknál. Még sosem találkoztam 64

olyasvalakivel, mint ő. Az agyam tényleg kezdett elszabadulni, és már azon gondolkodtam, hogy vajon nem ő-e a NAGY Ő. Nevetséges. Nat nagyon figyelmes és okos volt, és érezhetően törődött velem. Picit sajnáltam, hogy nem oszthattam meg Sallel a vele kapcsolatos érzéseimet. De lehet, hogy pont így volt jó, valószínűleg halálra untattam volna az állandó „Nat ezt mondta”, „Nat azt csinálta” és az „Óóóó, ő az igazi álompasi” típusú kirohanásaimmal. Oké, az utolsó nem túl valószínű. Én ugyanis sosem mondanék olyat, hogy „álompasi”... ilyesmiket csak magamban szoktam gondolni. Nattel a kocsmában találkoztam, ahol ebédidőben dolgozott. Általában nem szoktam ilyen helyeken ücsörögni, de az embernek néha muszáj kompromisszumot kötnie. Szóval, leültem a bárpulthoz, és beszélgettem vele, miközben ő dolgozott. Nagyon jól bánt a vendégekkel, még a dilis öreggel is, aki magában motyogott a bár túlsó végén. Egyszerűen ilyen a természete: mindenkit azonnal megnyer magának, akivel csak szóba áll. Bárkivel el tud beszélgetni. Na, nem mintha pimasz lenne vagy ilyesmi, semmi efféle durvaság. Szimplán tudja, hogyan működnek az emberek, és mit kell mondania nekik, hogy ellazuljanak. Sokszor elképzeltem, milyen jó orvos válhat belőle, mert még arra is képesnek láttam, hogy bejelentse valakinek a szerette halálát. (És aztán hazajönne, hogy elmesélje nekem az egészet. Ahogy már említettem: az agyam tényleg kicsit előreszaladt a dolgokban.) Időről időre odapillantott rám, és megajándékozott azzal a csodálatos mosolyával. Tudtam, hogy ez lesz az az éjszaka. Anya elutazott a hétvégére (már megint), úgyhogy tiszta volt a terep. Aznap reggel extra gondossággal borotváltam le a lábaimat, és a legszexibb fehérneműmet vettem fel (feketét, persze). Sőt, még a lepedőt is lecseréltem az ágyamon (talán életemben másodszor). Egyszerre voltam ideges és izgatott, de jólesett. Nat hatkor fejezte be a munkát, és aztán átmentünk hozzám. Felbontottunk egy üveg vörösbort, és együtt főzőcskéztünk. Én a paradicsomot szeleteltem, míg Nat felvágta a hagymát. Kicsit könnyezett tőle. Nevettem rajta, és megpusziltam az orrát. Az egész olyan otthonos és jó érzés volt. Egy röpke pillanatra azt képzeltem, hogy ilyen lehet házasnak lenni. Szállj már le a földre! Az asztalon gyertyák égtek. A kaja istenien sikerült. A bor üde volt és melegített belülről. És Nat... hát, ő meg egyenesen forró volt. Még sosem kívántam senkit ennyire. Imádtam hallgatni, ahogy beszél azokról a dolgokról, amik érdeklik. Olyankor mindig nagyon szenvedélyes lett, és a szeme tűzben 65

izzott. Vacsora után leültünk a kanapéra. Addigra kellemesen becsiccsentettem, kellő mértékben ahhoz, hogy rákérdezzek, milyen volt az a bizonyos lány. De Nat a fejét rázta. - Nem igazán szeretnék beszélni róla, Grace. Most itt vagyok veled. Szerettem volna többet tudni, de Nat a saját trükkömet vetette be ellenem, hogy elterelje a figyelmemet. Megcsókolt, sokkal hevesebben, mint korábban. Hamarosan meg is feledkeztem a Titokzatos Lányról, és átadtam magam a pillanatnak. Nat rajtam feküdt, én pedig egyre közelebb húztam magamhoz. Az egyik lába a lábaim közt volt, én pedig hozzádörgölőztem. Éreztem a teste melegét a farmeren keresztül. Elkezdte lefelé húzni a pólómat. Nagy nehezen összeszedtem magam, és suttogva-lihegve így szóltam: - Ne itt... odafent. - Oké, akkor a fejeddel kezdem - mondta, és hamiskásan nevetett. Kettesével szedtem a lépcsőfokokat. Nat szorosan a nyomomban volt, és a fenekemet csapkodta. Mind a ketten nevettünk, akár az idióták. A hálószobám ajtajában elkapott, és megpörgetett a tengelyem körül, hogy szembefordítson magával. Aztán hozzányomott az ajtófélfához, és megcsókolt. Felhúztam a pólóját, de beleakadt a fejébe. Megcsókoltam a száját a fehér pamuton keresztül, aztán egy erősebb rándítással levettem róla. A haja totál összekócolódott, de jobban nézett ki, mint valaha. Jobban, mint bárki. Végigtapogattam a mellkasát az ujjaimmal. Elég szőrös volt ahhoz, hogy ne lehessen kisfiúsnak mondani, de nem túl szőrös ahhoz, hogy majomhoz hasonlítson (hála égnek). Elbukdácsoltunk az ágyig, én pedig lenyomtam, és ráültem. A mellkasát csókolgattam. A hátára feküdt. Lehúztam a felsőmet. Ez az. Nem volt többé visszaút. Tudtam, hogy Nat meg fogja látni. Az egyetlen fény a nyitott ajtón keresztül szűrődött be a szobába. De épp elég volt ahhoz, hogy megvilágítsa a testem. Nat - lévén pasi - azonnal a melleimre koncentrált. Csak akkor vette észre, hogy valami nem teljesen oké, amikor végighúzta a kezét a karomon. A hüvelykujja a belső részen vándorolt, és egyszer csak így szólt, két csók között: - Ez meg micsoda? - Semmi - feleltem, és a szájára tapasztottam az ajkamat. De ő elhúzódott, mire én is hátrálni kezdtem, mintha meg akarnék lógni a helyzet elől. - Mi történt veled? - Látszott rajta, hogy valóban aggódik. 66

Hanyatt dőltem az ágyon, és nagyot sóhajtottam. Alig bírtam ránézni. Felült, és megfogta a karom. - Istenem... - suttogta. - Ez olyan, mintha... ezt te csináltad, ugye? Bólogattam, de még mindig nem néztem a szemébe. Éreztem, hogy a tekintetével végigpásztáz, és felfedezi a legutóbbi vágásokat, amik még meg sem gyógyultak. Salnek igaza van. Nem vagyok normális. Éreztem, ahogy a szégyen rám telepszik és burkot von körém. - Nézz rám, Grace! - Vonakodva bár, de megtettem. - Szeretnél beszélni róla? A fejemet ráztam. Bólintott, lehajolt hozzám, és megcsókolt. Tökéletes volt. - Gyönyörű vagy - suttogta. Én pedig hittem neki. Összevissza csókolt. A nyelvét végigfuttatta a sebhelyeimen, de ez nem tűnt furcsának vagy perverznek. Úgy éreztem, mintha be akarná gyógyítani őket. Nem volt nála gumi (ki érti ezt?), ugyanakkor nem akadt ki rajta, hogy nekem kisebb vagonnyi volt az éjjeliszekrényem fiókjában. A fiúk néha viccesek. De leginkább hülyék. Úgyhogy lefeküdtünk egymással. Rendben volt, de azért semmi tűzijáték vagy ilyesmi. Inkább édes és gyengéd, és (ha lehet ilyet mondani) szeretetteljes. Számomra ez egészen új tapasztalatnak számított. Utána egymást bámultuk, miközben a lábaink összefonódtak. Belefúrtam az orrom a nyakába, ő pedig a hátamat simogatta. - Most már beszélhetünk? - kérdezte egy idő után. - Hmm? - Erről? - Az ujjaival megkereste az egyik hegemet. Próbáltam elterelni a figyelmét, de nem hagyta. - Grace, mondd el nekem, mi történt! Sóhajtottam. - Nincs mit mondanom. Egyszerűen csinálom néha. Tudom, hogy hülyeség, és szégyellem is magam miatta. Most bizonyára azt gondolod, hogy dilis vagyok, és... - Ezen a ponton belém fojtotta a szót egy csókkal. - Nem gondolom, hogy dilis vagy. Csak szeretném megérteni. A hátamra feküdtem, és bámultam a plafont. - Magam sem értem igazán. Csak azt tudom, hogy jobban érzem magam tőle olyankor, amikor a dolgok elcsesződnek. Nat felkönyökölt. Az arca fölém került. Közben a bal kezét a hasamon pihentette. Megnyugtató melegség áradt szét bennem. 67

- Mit gondolsz, képes lennél felhagyni azzal... hogy így árts magadnak? - Nem feleltem. - Szeretnéd abbahagyni? - Nem tudom. Még sosem próbáltam. - Megtennéd a kedvemért? Na, gyerünk... Kössünk alkut! Nem bántod többé magad, én pedig ...öö... én pedig cserébe lángoló szerelemben részesítelek, amikor csak akarod. - Miközben ezt mondta, fel-le rángatta a szemöldökét. Elnevettem magam. A keze egyre lejjebb és lejjebb vándorolt, nekem pedig egyre fogyott a levegőm, és arra gondoltam, hogy talán el kéne fogadnom az alkut, amit ajánlott. Nat velem maradt aznap éjjel. És az egész hétvégén. Rengeteget beszélgettünk és nevettünk. Jó volt együtt. A szex is egyre jobb lett, amitől nagyon megkönnyebbültem. Gyakorlatilag az egész hétvége tökéletes volt. A vagdosásról nem beszéltünk többet. Kezdtem azt gondolni, hogy akkor talán el is felejthetem, amit Sal mondott. De aztán vasárnap este Nat bedobott egy bombát. Épp az ágyban feküdtünk, és a családjainkról beszélgettünk. Azt hiszem, mindketten rádöbbentünk, hogy alig tudunk valamit egymásról. Meséltem neki egy keveset apáról, és arról is, hogy milyen a viszonyom anyával. Nagyon jól fogadta. És akkor kezdett el beszélni a tesójáról. - Jó gyerek. Nagyon szeretem, de nem túl jók az idegei. Túlságosan érzékeny. Néha besokall, érted? – Bólogattam. - Dev olyankor tiszta depressziós lesz. Rengeteget aggódom amiatt, hogy egyszer valami hülyeséget csinál. - Dev? - kérdeztem. - Igen, Devon. Ő húzta a rövidebbet, amikor a szüleink a neveket válogatták nekünk. A Nathaniel sem egy főnyeremény, de a Devonnál mindenképp jobb. - Devon a te öcséd? - Nehogy azt mondd, hogy ismered! Komolyan? - Egy évfolyamra járunk. - A fenébe, gondolhattam volna. Elfelejtettem, hogy nem vagyunk egykorúak. Dev olyan fiatalnak néz ki, te pedig... hát... - mondta, és elismerően végignézett rajtam. - A szüleink úgy kilenc éve váltak el. Apa lelépett anya egyik barátnőjével. Micsoda úriember, nem igaz? Anya teljesen összeomlott. Nem bírt velem és 68

Devvel. Én pedig nem könnyítettem meg a dolgát. Állandóan bajt kevertem, csak hogy felhívjam magamra a figyelmet. Erre egyáltalán nem vagyok büszke. Szóval, nagy szerencsémre bentlakásos iskolába küldtek. Úgy volt, hogy Dev is jön, de aztán anya azt gondolta, hogy nem bírná. Először nagyon pipa voltam, hogy nekem mennem kell, míg „Anya kicsi hercege” otthon maradhat. De ha most visszanézek, életem legnagyobb szerencséje volt, hogy elkerültem innen. És ezzel senkit sem akarok megbántani, egyszerűen ez az igazság. - Jó ég! - mondtam. Ez túl sok volt, hogy feldolgozzam. Nem akartam elhinni, hogy Devon testvérével járok. Őrület. Hogyhogy nem tudtam róla korábban? Ha tudom, sokkal barátságosabban viszonyulok Devonhoz, az egyszer tuti. - Nézd, Grace! Sosem mondtam volna neked semmit Devonról, ha sejtem, hogy akár egy hangyányi esélye is van annak, hogy ismered. Tiszta gáz vagyok. ígérd meg, hogy senkinek nem beszélsz ezekről a dolgokról, úgy értem, Devonról. - Hát persze hogy nem. Amúgy sem ismerem túl jól. Inkább az egyik barátnőmmel van jóban. Ne is törd ezen azt a szép kis buksidat! - Azzal homlokon csókoltam, és egy darabig csendben feküdtünk. Aztán azon kezdtem tűnődni, hogy vajon Sal találkozott-e már Nattel. Tudtam, hogy párszor járt Devonéknál, de bizonyára említette volna, ha találkozik a tesójával. Vagy nem? Alig bírtam visszatartani magam, hogy meg ne kérdezzem Natet, találkozott-e Devon barátaival, de még nem éreztem magam elég erősnek, hogy belemenjek a Sal-témába. A következő néhány napban sokat gondoltam Devonra és a depressziójára. Ez is azt bizonyította, hogy az ember sosem tudhatja, mi megy végbe igazán egy másik emberben. Úgy értem, a csillogó külső mögött, amit a világnak mutat. Kíváncsi lettem volna rá, hogy vajon ő is kipróbálta-e a vagdosást. Valószínűleg nem. Ez inkább olyan csajos dolog, azt hiszem. Legalábbis a magazinok szerint. Eléggé szégyellem is magam, amiért része vagyok egy ilyen nyilvánvaló tini statisztikának. Jobban szeretek eredetibb lenni.

Azok az első hetek Nattel nagyon jók voltak. Életemben először kábé nyolcvan százalékig boldog voltam. A maradék húsz százalékot Sal tette ki. Ha őszinte akarok lenni magamhoz, még többet is. Rengeteget gondoltam rá, és vagy százszor azon kaptam magam, hogy nagyon közel állok hozzá, hogy felhívjam. Nat azonban túlságosan is megfelelt arra a célra, hogy elvonja a figyelmemet. 69

Körülbelül egy hónapja jártunk, amikor úgy döntöttem, hogy meglátogatom Sophie-t. A pontos okát nem tudom, miért. Szóval, egyik nap bementem a gyógyszertárba, egy találomra kiválasztott időpontban, és amilyen szerencsém volt, ott állt a pult mögött. Sok volt a vevő. Egy anyuka bizarr hordozókendőszerűségben ordító csecsemőjével. Két idős nő, akik pletykálkodtak és fennhangon beszélgettek a betegségeikről. Egy sunyi képű srác, feszes, szürke farmerben és fekete pólóban, aminek az elejére valami együttes neve volt írva. Életemben nem hallottam róluk. A srác az óvszereknél ólálkodott. Szent ég. Megvártam, amíg nem maradt más a boltban, csak a két öreg pletykafészek. Ők úgysem figyeltek semmire, ami körülöttük zajlott, nem beszélve arról, hogy félig süketek is voltak. Legalábbis úgy gondoltam, hogy ezért ordibálnak, miközben az aranyerükről beszélgetnek. Pfuj! Odamentem a pulthoz, és Sophie meg én köszöntünk egymásnak. - Hogy vagy, Grace? Minden...? - Jól, koszi. Ó, igen... téves riasztás volt. - Akkor biztosan nagyon megkönnyebbültél. - Ó, ja, eléggé - mondtam, és kipréseltem magamból egy erőltetett nevetést, de Sophie nem nevetett velem. - Hallgass ide, Soph... - kezdtem bele, és próbáltam nem törődni a tartózkodó arckifejezésével. - Azon gondolkodtam... hogy elmehetnénk meginni valamit egyik este, hm? Benne lennél? Megünnepelhetnénk szerencsés megmenekülésemet a pelenkáktól és az álmatlan éjszakáktól. - Ahogy ezt kimondtam, tiszta ideges lettem, ami engem is meglepett. - Öö... Nem tudom. Talán. - Állj! Úgy hallottam, hogy a túlságos lelkesedés árthat az egészségnek! - Hát, tudod, csak kicsit fura ez az egész, ez minden. Isten tudja, mióta nem beszéltünk, és hirtelen elhívsz iszogatni. - Miközben beszélt, a pult szélét piszkálta az ujjával. - Hát igen, ha így nézed, akkor valóban fura kicsit. Mindenesetre úgy gondoltam, hogy nevethetnénk egy jót, mint régen... de ha nem, nem. - És mi van a bűntársaddal? - Utáltam, amikor valaki így nevezte Salt. Nem is tudom, miért. Pedig így visszagondolva menő volt. Mint Batman és Robin. Leszámítva, hogy ők a bűn ellen harcolnak. Na meg, hogy Robin elég meleg.

70

- Tudod, vannak más barátaim is. És, ha hiszed, ha nem, én meg Sal nem vagyunk összenőve a csípőnknél. - Sophie nevetni kezdett, amin nagyon meglepődtem. Sophie Underwood RAJTAM nevet! - Pedig néha olyanok vagytok, mint a sziámi ikrek. Tisztára, mint két tojás. Miközben ezt mondta, határozottan fény gyűlt a szemében. Olyan fény, amit sosem láttam azelőtt. - Hé! - Ó, ne csináld, Grace! Hiszen te is tudod, hogy ez az igazság! - Egy pillanatra megállt, aztán azt mondta: - Egy ital viszont jólesne. Ma este? - Nat épp dolgozott aznap este, úgyhogy nem is jöhetett volna ki jobban. Na, nem mintha egyike lennék azoknak a szánalmas lányoknak, akik azt hiszik, életük minden egyes percét a barátjukkal kell tölteniük. Sophie és én megbeszéltük hát, hogy a Code bárban találkozunk. Ez egy olyan nyugodt, de menő hely a városban, a súlyosan gagyi név ellenére. Amint hazaértem, a konyhába siettem, és levettem a legfelső polcról a pingvines dobozt. Elég magas vagyok, így szék nélkül is elérem. Mint mindig, most is volt benne némi pénz. Kivettem belőle valamennyit, pont eleget egy jó kis esti kiruccanáshoz. Már nem is emlékszem, mikor kezdtem rájárni a dobozra. Anyának tudnia KELLETT, hogy ezt csinálom, de sosem szólt érte. Mintha hallgatólagos megegyezés lett volna köztünk: én nem rovom fel neki, milyen szörnyű anya, ő pedig nem von kérdőre engem, az arcátlan kis tolvajt. Épp ezért mindig is úgy tekintettem a dologra, mintha ez lenne a fizetésem, amiért önmagam bébiszittere vagyok. És meglehet, hogy anya szintén. Máskülönben miért töltötte volna fel újra és újra, majdnem minden héten? Azelőtt sosem gondolkoztam el ezen, de most rádöbbentem, hogy azért ez kedves tőle. Hiszen megtehette volna, hogy teljesen magamra hagy, de nem tette. Anya aznap este korán főzött, de alig bírtam enni néhány falatot. Rettentő ideges voltam. Majdnem normálisan beszélgettünk, nem is tudom mióta először. Még azt is megkérdezte, milyen programot tervezek estére (mintha érdekelné). Feltekertem egy kis spagettit a villámra, és néztem, ahogy a narancssárga zsírcseppek körbe-körbe úszkálnak a szószban. - Beülünk valahová Sophie-val, és megiszunk valamit. - Még épp időben néztem fel, hogy lássam, amint felhúzza azt a tökéletesre szedett szemöldökét meglepetésében. 71

- Sophie-val? - Aha - válaszoltam kelletlenül. - Istenem, nem láttam már... hát, már nagyon régóta. Nem is tudtam, hogy ti ketten még mindig barátnők vagytok. - Nem vagyunk. Csak összefutottunk, és úgy döntöttünk, dumálunk végre egy kicsit. - Megvontam a vállamat, hogy éreztessem, nem nagy cucc az egész. Pedig az volt. - Sal is megy? - Nem, miért jönne? - Semmi különösért. Csak nem láttam már jó ideje. - Most anya is a tányérját bámulta. Az volt az érzésem, hogy egy ideje készült rá, hogy feltegye ezt a kérdést. - Na és? - Csak nem kaptatok hajba valamin? - Komolyan, ahogy ezt kérdezte, annyira felidegesített, hogy legszívesebben megütöttem volna. Hajba kapni?! Mintha meghúztam volna Sal copfját, mert nem akarta ideadni nekem a játékát. Elővettem a leglesújtóbb nézésemet, ami őszintén szólva, nagyon-nagyon lesújtó. - Nem, nem „kaptunk hajba” semmin, de azért kösz, hogy megkérdezted. Anya úgy tett, mintha nem érezte volna a pimaszságot a hangomban. - Oké, csak annyit akartam mondani, hogy... hogy tudod, itt vagyok, ha bármikor beszélni szeretnél valamiről. Ugye tudod, drágám? - Majdnem torkomon akadt a fokhagymás kenyér! Először is, hogy állíthat ilyet, hogy bármikor beszélhetek vele? Másodszor, milyen alapon hív drágámnak? Csak nem látott valami gagyi „Hogyan legyünk jó szülők?” című műsort a tévében? Néhány pillanatig csak bámultam rá. Szőkített haj. Az arca furcsán mentes mindenféle ránctól, érzelemtől, szeretettől, és egyáltalán bármitől. És higgyem el neki, hogy hirtelen törődik velem? Aha, persze. Szép próbálkozás. - Kösz, anyám - mondtam olyan szarkazmussal, amilyennek a kifejezésére emberi hang csak képes lehet. - Majd szólok, ha úgy érzem, szeretnék megosztani veled valamit. - Azzal felálltam, odavágtam a szalvétámat a megdermedt spagetti tetejére, és szó nélkül távoztam az asztaltól. Amikor megfordultam, hogy felmenjek a lépcsőn, láttam a konyhaajtón át, ahogy nyugodtan kortyolgatja a vizét és a semmibe bámul. 72

A busz pont a Code bárral szemben tett le. Ácsorgott odakint egy kidobó, de mivel még nagyon korán volt, nem kellett sorba állni. A belső berendezése retrósan elegáns, kopott bőrkanapék és furcsa, kacskaringós székek. Kerestem Sophie-t, de nem volt könnyű dolgom a sok zegzug és beszögellés miatt. Mint amikor az ember az iskolai menzán próbálja megtalálni a barátait, és közben igyekszik úgy tenni, mintha ez lenne a legutolsó dolog, ami érdekelné. Gyorsan körbejártam az egész helyet, olyan nemtörődömséggel, amilyennel csak tudtam, és végül rá is akadtam Sophie-ra, aki az egyik boksz sarkában rejtőzködött. Épp a telefonján pötyögött, és közben a haját birizgálta. Nem volt előtte semmilyen ital. - Helló, bocs, hogy késtem! - mondtam, pedig tudtam, hogy óramű pontossággal érkeztem. Sophie még nálam is rosszabb volt (vagy jobb, attól függ, honnan nézi az ember), ha pontosságról volt szó. Letette a telefonját, és köszönt. Kérdeztem, hogy kér-e valamit inni, ő pedig bólintott. - Vodka-kólát... duplát, ha nem baj. - Alig bírtam elrejteni a meglepődésemet. A kis Sophie Underwood... duplát kér? Ó, egek! Miután visszatértem az italokkal, beültem a bokszba Sophie-val szemben. Koccintottunk, kortyoltunk a vodkánkból, és végre jobban szemügyre vehettem. Nem volt rajta a szemüvege, viszont kisminkelte magát (sokk!). Igazi, valódi sminket viselt. Vele ellentétben, én nem pepecseltem azzal, hogy kifessem magam (na, jó, a legalapvetőbb dolgokat megtettem, de az nem számít). Be kellett vallanom, hogy Sophie határozottan jól néz ki. Felfigyeltem a felsőjére is. Egész csinos kis piros top volt, ami nagyon előnyösen kidomborította a melleit. Hirtelen eszembe jutott, milyen rosszul festhetek mellette a semmilyen fekete póló és farmer összeállításomban. Elég nyugtalanító gondolat volt. Azonnal tennem kellett valamit, hogy visszabillentsem az egyensúlyt kettőnk között. Úgyhogy miután gyorsan megbeszéltük a vizsgákat meg az efféle általánosságokat, Natről meséltem neki. Általában ki nem állhatom azokat a lányokat, akik úgy kérkednek a barátaikkal, mintha legalábbis aranyérmet érdemelnének, amiért sikerült kifogniuk egy viszonylag normális példányt. De nem bírtam magammal. Sophie udvariasan hallgatta, amit mondok, a kellő pontokon bólogatott, és a megfelelő dolgokat fűzte hozzá. Mire kifogytam a szuflából, a poharaink is kiürültek. Ezúttal Sophie ment oda a pulthoz, valószínűleg örült, hogy kicsit 73

megszabadulhat tőlem. Amikor visszajött, feltettem neki a gyilkos kérdést. Rossz vagyok, tudom. - Nem... most nincs - nyögte ki, de mintha valami mást akart volna mondani. Aztán nagyon gyorsan elhallgatott. Kérdőn felhúztam a szemöldököm. Idegesen forgatta a poharát, a jégkockák csak úgy csilingeltek benne. - Hát, van valaki, aki... hát... eléggé tetszik. - Miután ezt kimondta, hangosat sóhajtott, mintha hatalmas vallomáson lenne túl, mondjuk arról, hogy lefeküdt egy egész focicsapattal. Ez az. Ezzel az esetlen Sophie-val már sokkal otthonosabban éreztem magam. Próbáltam kiszedni belőle, ki is az a titokzatos srác, de nem hagyta magát. Azt hiszem, az volt a gond, hogy túlságosan anyáskodó voltam... Úgy viselkedtem, mint egy idősebb testvér, aki elkezdi gyötörni a húgát, miután az végre érdeklődést mutat a fiúk iránt. Úgyhogy bocsánatot kértem tőle, és témát váltottunk. Kicsit dumáltunk a suliról, de nem sok mondanivalónk akadt egymásnak. Annyira nem, hogy akár másik suliba is járhattunk volna. Néhány ital után azonban egyre gördülékenyebbé vált a beszélgetés. Meglepődtem, milyen száraz humora van Sophie-nak. Ez régen nem volt jellemző rá, vagy igen? Bizonyára az utóbbi időben szedte fel, vagy az interneten vásárolta, vagy mit tudom én. És ahogy egyre jobban belementünk az éjszakába, elérkezett az elkerülhetetlen múltidézés ideje is. Megbeszéltük például, milyen volt, amikor majdnem összetojtuk magunkat, miután bemásztunk az utcánkban álló régi romos ház ablakán. Akkoriban valamiért az volt a fixa ideám, hogy lakik ott egy ijesztő, kopasz férfi, akinek nagy, véreres szemei vannak és nincsen szemhéja, és a szomszédban lakó gyerekekre vadászik. Aztán a drogosok a padláson sokkal jobban ránk hozták a frászt, mint bármi, amivel az én túlságosan is aktív fantáziám valaha is előállhatott volna. Sophie sokkal jobban bírta a piát, mint gondoltam. Nem tehetek róla, de eszembe jutott, hogy ez bizonyára nem annak az eredménye, hogy otthon tölti az estéit és tanul, mint egy jó kislány. - Meg kell hagyni, Sophie, kemény csaj vagy. A legtöbb ember már a földön fetrengene a helyedben. - Ne nézz így rám!

74

- Csak tudod, eléggé meglepődtem - vallottam be félénken. - Azt hiszem, nem gondoltam volna... - Mit? Nem gondoltad, hogy „olyan lány” vagyok? Azt hitted, este tízkor már ágyban szoktam lenni a mackómmal, és olvasok elalvásig? Így van, ugye? Megrándítottam a vállam. - Hátöööööö... - Erre mindketten elnevettük magunkat. - Ó, Grace, tényleg fogalmad sincs, mi van velem, ugye? - Volt a hangjában némi él, de még mindig mosolygott. - Öt éve nem barátkozunk... Eszedbe sem jutott, hogy talán változtam kicsit ennyi idő alatt? - Öö... persze. Én csak... - hebegtem. - Csak mi? - Sophie láthatóan elcsodálkozott a zavaromon. - Semmi. - Hát, lefogadom, hogy tudnék mondani neked egy-két dolgot, amin még ennél is jobban meglepődnél. - Nem mondom, hogy összeakadt a nyelve, de egyértelműen hallatszott, hogy most már becsiccsentett. - Ó tényleg? Például? - Azt hiszed, hogy csak így kiadom a legmélyebb, legsötétebb titkaimat? Na, nem. - És ha megismételnénk a ma estét valamikor? Szerintem klassz lenne. Rám nézett, és látszott rajta, hogy a szavaim őszinteségét mérlegeli. - Tényleg így gondolod? - Igen. Nagyon jól éreztem magam. Te nem? - De - itt megállt egy pillanatra, aztán folytatta: - Összekaptál Sallel, ugye? - Miből gondolod? Sophie megrántotta a vállát. - Rendbe kell hoznod a dolgot. - Ezen a ponton kezdett idegesítővé válni az egész. Már majdnem azt mondtam neki, hogy csessze meg, és törődjön a saját dolgával. - Nem akarlak megbántani, Soph, de erről inkább nem szeretnék beszélni. - Oké, megértem, de nem adhatod fel csak így. Az ember könnyen megfutamodik, amikor a dolgok nehezebbé válnak. - Felállt, kicsit imbolygott a lábán. - Néha viszont mélyebbre kell ásnod, hogy rájöjj, kicsoda is a másik valójában, ahelyett, hogy csak úgy lelépnél. - Most Salről vagy rólad beszélünk? Megint megvonta a vállát, és nevetett.

75

- Ki tudja? Készen vagyok... Ne is figyelj rám! Na, jó, rohannom kell, vagy anyám megöl. Nem bánod, ha egyedül kell megvárnod a buszt? - Gépiesen bólintottam. - Oké. Látlak valamikor? - kérdezte, erre megint bólintottam. És azzal elment. Bizarr. Most mit kezdjek ezekkel a nem is olyan rejtélyes bölcsességekkel? Amikor hazaértem, hirtelen rám tört a részeg vágy, hogy régi fotókat nézegessek. Úgyhogy kihalásztam a fényképalbumot az ágyam alól. Pár éve állítottam össze. A borítóját képmontázzsal díszítettem. Az első néhány oldal tele volt a kiskori képeimmel. Cuki fej, béna haj, fogatlan mosoly. Aztán volt egy rólam és Salről, amint a hátsó kertben állunk és átkaroljuk egymást. Látszik a csintalanság a szemünkben. Apa is ott van a háttérben, a tűzhelynél. Az egyik kezében sör, a másikban villa. Imádott a kertben sütögetni. Minden lehetőséget megragadott (és nem csak nyáron), hogy hódolhasson ennek a szenvedélyének. Ilyenkor mindig hosszasan mesélte nekem a húspácolás összes csínját-bínját. Én meg egyik kérdést a másik után tettem fel neki, csak hogy hallhassam a hangját. A válaszait nem értettem igazán, és nem is érdekeltek. Csak az számított, hogy vele lehetek. Nem tudom, hogy valaha könnyebb lesz-e, mármint rá gondolni. Talán azt hinnéd, hogy mostanára megbékéltem a tudattal, hogy elment. Bárcsak így lenne! Kedvenc önsajnálattól csöpögő mondatom. Bárcsak itt volna! Bárcsak anya megértené! Bár képes lennék felhagyni azzal, hogy bántom és büntetem magam! Hasztalan szavak. Szóval, a képektől egyszerre fogott el a szomorúság és a boldogság. Az egyik képet apáról kivettem a borító alól. Én készítettem egyszer karácsonykor. A földön mindenfelé csomagolópapír hevert. Apa a kellős közepén ült, és szikrázó gömbök lógtak a fülén. Emlékszem, én mondtam meg neki, hogy hova üljön, és én akasztottam a fülére a gömböket olyan művésziesen. A fotón nagyon nevet, amitől szinte teljesen összeszűkülnek a szemei. Anya papucsos lába belóg a kép bal alsó sarkába. Megcsókoltam a fotót, és betettem a párnám alá. Aztán felhívtam az én tökéletes barátomat, és hagytam neki egy hosszú, összevissza üzenetet, aminek nem sok értelme volt (amint azt másnap volt kedves eszembe juttatni).

76

18. nap MA JÓL ÉRZEM MAGAM. Jót aludtam, és kivételesen nem gyötörtek álmok. Anya azt hiszi, hogy ő sosem álmodik, de hát miről is álmodna? Cipőhegyek cipőhegyek hátán, ameddig a szem ellát? Ethan az ágyamon ült, amikor kijöttem a fürdőszobából. Tiszta víz voltam, és csak egy törülközőt csavartam magam köré, ami épp eltakarta azokat a dolgokat, amiket egy jó kislány rejtegetni kíván. Csokis croissant és nagy bögre tea várt az asztalon. Letörtem egy darabot a croissant-ból, és betömtem a számba, aztán lenyaltam a csokit az ujjamról. - Kérsz? Ethan gyorsan megrázta a fejét. Megvontam a vállam, és szó nélkül folytattam az evést. Miután befejeztem, és a csoki minden cseppjét legyaltam az ujjaimról, leültem mellé az ágyra. Hála égnek, a törülköző rajtam maradt. - Elvitte a cica a nyelved? - viccelődtem vele. - Jó reggelt, Grace! Ma olyan... más vagy - mondta. - Mint a legtöbb ember, ha nincs rajta ruha. - Látszott rajta, hogy nem érti a dolgot. A tekintete kétségbeesetten fürkészte az enyémet, mintha elég mélyre láthatna belém, hogy kiderítse az igazságot. Farkasszemet néztünk. A sötét karikák a szeme alatt úgy festettek, akár ha véraláfutások lettek volna. - Ethan, én... Az ajkamra tette az ujját, hogy elhallgattasson. Aztán fogta az egyik nedves hajtincsemet, és besimította a fülem mögé. - Idd meg a teádat! - suttogta, és azzal elment. Ennyi. Hanyatt dobtam magam az ágyon, és nagyot sóhajtottam. Zavart voltam és frusztrált. De aztán azt csináltam, amit mondott. A délelőtt nagy részét az ágyban fekve töltöttem, és nem igazán gondoltam semmire. Nem voltam különösen szomorú sem. Egyszerűen csak léteztem. Mielőtt még feleszméltem volna, Ethan visszatért az ebédemmel. Furamód nagy volt az étvágyam ahhoz képest, hogy semmit sem csináltam. Amikor bejött, hogy elvigye a tányéromat, az utolsó csepp szószt is lenyalogattam a 77

késemről. Anya biztosan kiakadt volna, ha látja, de Ethan szemmel láthatóan örült neki. - Ilyen finom volt? - Hmmm. A sült csirke a kedvencem. Nincs istenibb, mint egy jó kis vasárnapi ebéd. - És akkor beugrott egy emlékkép anyáról, ahogy feltálalja a sült krumplit az asztalra. Nekem és apának mindig rengeteget szedett belőle, magának viszont csak pár darabot. Apa pedig minden héten, kivétel nélkül elmondta, hogy „Ez volt a legfinomabb sült krumpli, amit valaha ettem”, mire anya a szemét forgatta, és azt felelte, hogy „De hát minden héten ezt mondod, Jim!”. Ennek ellenére látszott rajta, hogy titokban nagyon is örül a bóknak. Ahogyan az is nyilvánvaló volt, hogy apa komolyan gondolja. És hogy szeretik egymást. Ebben a pillanatban hallottam, ahogy Ethan a nevemet mondja. A hanghordozásából rájöttem, hogy nem először. Az emlék rögtön szertefoszlott. - Mi? - kérdeztem kicsit idegesen. Nem jellemző az agyamra, hogy olyan gyakran vetne partra ilyen boldog emlékeket. - A családodról kérdeztelek. - Miért? - Mert kíváncsi vagyok. - Miért? - Szeretném tudni, hogy miért vagy olyan, amilyen. - És gondolod, hogy erre a családomban kell keresni a választ? És mi a helyzet a te családoddal? Téged mi tett olyanná, amilyen vagy? Zavart tekintettel nézett rám, aztán halkan így felelt: - Most nem rólam beszélünk. - Miért nem? Miért kell folyton csak rólam beszélnünk? Ennyire azért nem vagyok érdekes! - Hát, ezt azért nem mondanám, Grace. - Olyan volt a hangja, mint aki már vagy ezer éve nem aludt. És akkor hirtelen egyenesen a szemembe nézett, és azt kérdezte: - Nem hiányzik az édesapád? - De igen, hiányzik. Minden egyes nap - feleltem ökölbe szorított kézzel, és közben alig tudtam megállni, hogy ne kezdjek ordítani vele. Ethan valószínűleg rájött, hogy nem vagyok beszédes kedvemben, mert többet egy szót sem szólt, csak elvette a tányéromat, és kiment. De előbb még biztatóan (apásan?) megszorította a vállam.

78

Csak akkor jöttem rá, hogy még sosem beszéltem Ethannek apáról, miután becsukta maga mögött az ajtót. Honnan tudja? Honnan tudhatja?

Miért vagyok olyan, amilyen? Micsoda hülye kérdés. Miért, a többi ember miért olyan, amilyen? Természet vagy neveltetés? Vagy kicsit mindkettő? Talán vannak emberek, akiknél egyik sem. Akiknek lenniük kellett volna valamilyennek, de aztán történt egy szörnyűség velük, amitől minden megváltozott. Talán.

79

19. nap LEGALÁBBIS AZT HISZEM, hogy a 19. napnál járunk. Annak kell lennie. Nem tudok aludni. Nem tudok aludni. Nem tudok aludni. NEM TUDOK ALUDNI. Már minden trükkel próbálkoztam, amit ismerek: felmondtam az összes angol uralkodót (bár a Henryknél mindig belezavarodom), próbáltam visszaemlékezni az összes általános iskolai osztálytársam nevére (a folyton taknyos fiúnál azonban elakadtam). Sőt, egészen odáig süllyedtem, hogy bárányokat kezdtem számolgatni. Nem is tudom, ki találta ki ezt a baromságot, mindenesetre arra jó volt, hogy kiderült, elég sokáig el tudok számolni. Úgyhogy akár folytathatom is az írást, ha már fent vagyok. Ha már nem mehetek le a földszintre egy kis meleg tejért. Meleg tej? Pfuj!

Nattel jól mentek a dolgaink. Ennek ellenére mintha folyton azt vártam volna, hogy valami elromoljon köztünk. Valaminek el kellett romlania. Úgy gondoltam, csak idő kérdése. Sosem tudtam teljesen megszabadulni az érzéstől, hogy nem érdemlem meg őt. Túl jó volt hozzám. És velem. Igazán meghallgatott, ha beszéltem, és nem csak arra várt, hogy mikor veheti át a szót. Vett nekem egy ujjbábot, egy kis zöld szörnyet, ami mindig megnevettetett. És amikor átölelt, egyszerűen minden a helyére került bennem. Az egyik délután először mentem át hozzájuk. Az anyukája még dolgozott, úgyhogy felmentünk a hálószobájába. Még rajtunk voltak a ruháink, én pedig ki akartam deríteni, mennyire csiklandós. (Mint kiderült, nagyon.) Letepertem az ágyra, és az egyik kezemmel lefogtam mindkét kezét a feje fölött. Úgy nevettünk, mint az őrültek. Nat kegyelemért könyörgött. És akkor kicsapódott az ajtó, és ott állt Devon. Nyilvánvaló volt, hogy nem rám számított. Dadogva elnézést kért, Nat pedig valami ilyesmit felelt: - Semmi baj, Dev. Várj egy kicsit! - De Devon gyorsan lelécelt, égővörös fejjel. Én csak nevettem, és folytattam a támadást Nat ellen. Neki viszont már nem volt ínyére a dolog. - Grace, abbahagynád egy percre? - Micsoda? Miért? Hiszen nem történt semmi különös! 80

- Ja. De... nem is tudom. Olyan rossz érzésem van. Felült, és felvette a pólóját. - Megyek, és beszélek vele. És akkor szörnyű gyanúm támadt. - De beszéltél neki rólunk, nem? - A csend többet mondott minden szónál. A fenébe! Miért nem mondtad el neki? Ezek után nem csoda, hogy majdnem kiesett a szeme! Szerencséjére látszott rajta, hogy szégyelli magát. - Sajnálom. Csak... nem voltam biztos benne, hogyan fogadná. Tudod... hiszen ti ketten ismeritek egymást. - És akkor mi van, ha ismerjük egymást? - kérdeztem duzzogva. - Hát... csak nem akartam, hogy attól tartson, mi ketten kibeszéljük a háta mögött. Ennyi az egész. Ezen kicsit elgondolkodtam, és közben megigazítottam a felsőmet. - Vagyis nem arról van szó, hogy szégyellsz velem mutatkozni előtte? - ezt élesebb hangsúllyal sikerült mondanom, mint ahogy akartam. - Már hogy szégyellhetnélek! Istenem, csak nézz bele a tükörbe! - Magához húzott, és szenvedélyesen, hosszan megcsókolt. - Az ilyen bókokkal általában mindent el tudsz érni nálam, Nathaniel. De nem most. Gyerünk, magyarázattal tartozol neki. Menj, és beszélj vele! Megvárlak. - Akkor minden oké köztünk? - Persze. Semmi para! - Nat felugrott az ágyról, és kiment a szobából. Én pedig visszafeküdtem, és a plafont néztem. Volt rajta egy repedés. Nyugtatgattam magam, hogy ez az egész nem gáz. Hogy Nat magyarázata, hogy miért nem beszélt rólunk Devonnak, tökéletesen hihető. Még az is eszembe jutott, hogy hiszen én sem mondtam el a dolgot anyának. Az azonban más tészta volt. Ahhoz, hogy valakinek elmondhass bármit, egyszerre öt másodpercnél több időt kell egy helyiségben töltenetek. Én pedig gondoskodtam róla, hogy ez ne történhessen meg, amióta megpróbált lelkizni velem aznap este, amikor Soph-fal találkoztam. Ahogy ott feküdtem Nat ágyában, Nat dolgaival körbevéve, Nat világában, óhatatlanul eszembe jutott, hogy tessék, itt van. Az első apró repedés, amire vártam. Egy repedés, ami idővel hatalmas szakadékká mélyül majd, és végül elnyel engem. Nat pár perc múlva visszajött, és leült az ágy szélére. - Na? 81

- Elment. Eléggé kiakadt, de nem tudok rá haragudni. - Sóhajtott, és a padlót bámulta. - Hé, ne csináld már! Nem tettél semmi rosszat. Csak épp nem meséltél a tesódnak az új barátnődről. Ez azért nem az évszázad bűntette. - Kinyújtottam a kezem, és megsimogattam a tarkóját, azon a részen, ahol a haja rövid és tüsi volt. Elfordította a fejét. - Ne, Grace! - Ne micsoda? Ne már... Devon elment. Akkor akár... - Miközben beszéltem, egyre feljebb csúsztattam a kezem a combján. - Hagyd abba! - Nat felpattant az ágyról, és sietősen arrébb ment. Pár percig szólni sem tudtam a meglepetéstől. Nekidőlt a falnak, és az öklét a homlokához emelte. - Okééé, akkor elmegyek. - Gyorsan felálltam, és elkezdtem összeszedni a cuccaimat, közben pedig arra gondoltam, hogy nem szabad sírnom. Már majdnem az ajtónál voltam, amikor Nat végre felém fordult. - Ne haragudj, Grace! Nagyon sajnálom. - Lépett egyet felém, az arcát a kezébe temette, és hatalmasat sóhajtott. Amikor leengedte a kezét, szomorú arccal rám nézett. - Sajnálom, hogy ilyen barom voltam. De tudod, Devonnal a dolgok kicsit... bonyolultak. Mindig is azok voltak. Csak beszélnem kell vele, és minden megoldódik. - Közelebb jött, és kinyújtotta felém a kezét. Aztán az ujjaim közé fonta az ujjait, és gyengéden megszorította a kezem. Felnéztem, egyenesen bele a szemébe, és próbáltam kiolvasni belőle az igazságot. Nem tudtam eldönteni, hogy amit látok, az-e. Mindenesetre olyan szomorúnak és egyben olyan reményteljesnek tűnt, hogy mindegy is volt. Megöleltem. - Beszélj Devonnal! Bármikor hívhatsz. Nincs semmi baj. - Ezen a ponton rettentő elégedett voltam magammal, amiért ilyen nagyvonalú vagyok. Szörnyen érettnek gondoltam magam. - Tutira? - Ja - feleltem olyan fesztelenül, ahogy csak tudtam. Aztán gyors csókot nyomtam az ajkára, lazán elköszöntem tőle, és kimentem a szobájából. Hátra sem néztem. Már a lépcső legalján jártam, amikor Nat utánam kiáltott: - Grace! - Felnéztem, és láttam, ahogy a lépcsőkorláton keresztül bámul.

82

- Köszi, hogy ilyen csodálatos vagy. Tényleg. Annyira... annyira szeretlek. Csak szerettem volna, ha tudod. - Én meg szerettem volna visszarohanni a lépcsőn, és megmutatni neki, hogy igazából mennyire csodálatos tudok lenni, de az „új érett énem” engem is annyira elvarázsolt (még akkor is, ha csak átmenetileg), hogy mindössze egy győztes mosollyal és egy halk „Tudom”-mal ajándékoztam meg Natet. Aztán kisiettem a bejárati ajtón, egyenesen az utcára. Közben pedig minden erőmmel arra koncentráltam, hogy inkább Nat búcsúszavai maradjanak meg bennem, és ne az a furcsa és kínos helyzet, ami előtte történt köztünk.

Végül csak sikerült aludnom egy keveset. De még így is korán ébredtem. Ethan még nem hozta a reggelimet. Éhen halok. Otthon ritkán reggelizem, anya nagy bánatára. Amikor tizenöt éves voltam, kitaláltam, hogy attól kezdve mindig egy csésze feketekávéval fogom indítani a napot. Nyilván akkoriban kerültem a „lázadó ifjúság” korszakomba. Gyűlöltem a kávé ízét, nehezemre esett, hogy ne grimaszoljak minden egyes kortynál. De megérte, mert anyát sikerült az őrületbe kergetnem vele. Ilyeneket mondott, hogy „A reggeli a nap legfontosabb étkezése”, meg hogy „Egy korodbéli lánynak nem szabadna ezt innia”. Nyilvánvaló, hogy ezzel épp az ellenkezőjét érte el, mint amit szeretett volna, és esélye sem volt, hogy meggyőzzön. Az anyák néha olyan fafejűek tudnak lenni. Pedig egyszerűen annyit kellene csinálniuk, hogy úgy tesznek, mintha egyetértenének a dolgainkkal. Így biztosak lehetnének benne, hogy hamarosan áttérünk majd az adott dolog szöges ellentétére, pusztán azért, hogy őket kiidegeljük. Na, mindegy. Most valahogy meg kell próbálnom elfelejteni a korgó gyomromat, és nem gondolni a jó zsíros, ropogós szalonnára és a fehér kenyérre, ketchuppal meglocsolva. Vagy a főtt tojásra szalonnakatonákkal...

A Devon-féle összeomlás utáni napon meglepő dolog történt. Sal írt egy SMS-t: „Beszélnem kell veled. Kérlek!” Fogalmam sem volt, mit gondoljak. Az üzenet egyszerre töltött el reménnyel és rettegéssel. Az egyik felem legszívesebben hagyta volna, hogy pár napig főjön a levében, de mivel annyira nagyon érett lettem, inkább hagytam az efféle gyerekes játékokat, és azonnal visszaírtam neki. Jó, azért csak egy szimpla „OK”-val intéztem el. Úgy gondoltam, én sem adom ki magam, ha már ő ilyen 83

távolságtartó volt. Pár másodperc múlva jött is a válasz: „Köszi! A hintáknál? Kilenckor?” Csak a jóisten tudja, minek akart éppen oda visszamenni. Már majdnem két hónap telt el a veszekedésünk óta. Nehezemre esett elhinni, hogy azóta a nevetséges este óta nem is láttam. Persze mindig figyeltem, hogy összefutok-e vele valahol, főleg amikor Nattel voltam. Kicsit reménykedtem is, hogy látja, milyen boldog vagyok nélküle. Ahogyan azt is, hogy elég, ha egyszer találkozunk, és minden egyetlen varázsütésre helyrejön közöttünk. Kezdett sötétedni, amikor elindultam a találkozónkra. Pár ember még mindig volt a parkban, frizbiztek, söröztek, úgy tettek, mintha nem fáznának. A hintákban tizennégy évesek ültek, egymásba gabalyodva, és azt gyakorolták, hogyan nyomják le a nyelvüket egymás torkán. Szép. Kerestem egy padot nem messze, és leültem. Percenként rápillantottam az órámra. Már 9 óra 9 perc volt, és Sal még sehol. Akkor valaki hátulról megpaskolta a vállam, és azt mondta: „Helló”! Sal volt. Megkerülte a padot, és odaült mellém. Köszöntem, és szemügyre vettem a lemenő nap fényénél. Valahogy más volt. Levágatta a haját, ami jól állt neki. De soványnak tűnt. Nem volt rajta smink, a sötét karikákat pedig egy mérföldről is látni lehetett volna a szeme alatt. Megdöbbentem, hogy milyen nagy változást hozhat néhány röpke hónap. Abban bezzeg biztos voltam, hogy ő a saját oldaláról a régi Grace-t láthatja, leszámítva az óriási pattanást az államon, ami akkorára érett, hogy bármelyik pillanatban kifakadhatott. Én szólaltam meg először. - Tehát... hol voltál? - A kérdés olyan abszurdnak tűnt, hogy muszáj volt nevetnem rajta. Még Sal is elmosolyodott. - Úgy értem, nem igazán tudom, hogy mit mondhatnék. - Miközben beszéltem, idegesen húzgáltam a tornacipőmet a kavicson, a pad alatt, és vártam, hogy mondjon már valamit. - Grace, annyira sajnálom. - Kezdésnek nem rossz. Kíváncsian vártam a folytatást. - Tiszta rémálom ez az egész. El sem tudom mondani, hányszor akartam felvenni a telefont, hogy hívjalak... - Elfordult. Láttam rajta, hogy a könnyeivel küszködik, sikertelenül, ahogy végül kiderült. - Annyira hiányoztál. És akkor rám nézett azokkal a könnyben úszó Bambi-szemeivel, és halkan azt mondta:

84

- Szerinted lehetünk még valaha...? - Aztán megint elfordult. A földet bámulta, de nem törölte le a könnyeit. Szerettem volna megölelni, és a fülébe súgni, hogy minden rendben lesz. De képtelen voltam rá. - Nem tudom. - Grace, hinned kell nekem. Idióta voltam. Nincs semmi mentségem rá, csak az, hogy rettentően ijedt és dühös voltam, és nem tudtam, mit csináljak. - Ezért inkább rám zúdítottad az egészet? - Ezt ki kellett mondanom. Sal bólogatott. - Kellett valaki, akit hibáztathatok, és valamiért téged választottalak. Nem tudom, miért. Pedig te voltál az egyetlen, aki mellettem állt, de én mindent elrontottam. - És miért pont most kérsz bocsánatot? - Alig tudtam ránézni. - Hogy érted ezt? - Két hónap telt el azóta. Miért épp most akartál velem találkozni? - Én csak... Korábban azt hittem, nem állnál szóba velem. Főleg azok után, amiket mondtam. Tudod, a vagdosásról. - Én ne tudtam volna! - Grace, nem gondoltam komolyan. Te is tudod, hogy nem ezt gondolom rólad. Egyszerűen csak előjöttem az első dologgal, ami az eszembe jutott. - Kinyújtotta felém a kezét. Nem húzódtam el. - Rettenetes dolgokat mondtam, és tudom, mennyire megbántottalak. - Nem hiszem, hogy tudod. Amikor valaki, akit a legjobban szeretsz a világon, ilyeneket mond neked... - De mindez nem igaz! - kiáltotta, és megszorította a kezem. - De lehet, hogy az - mondtam, és megvontam a vállam. - Ne legyél bolond, Grace! Ha tényleg azért csinálnád, hogy felhívd magadra a figyelmet, miért titkolnád ennyire? Megint vállat vontam. Nem akartam megkönnyíteni a dolgát. - Na és, amit a fiúkról mondtál? Gyakorlatilag leribancoztál. - Azt sem gondoltam komolyan. Csak mert nem ugyanúgy gondolkodunk erről az egész szextémáról, még nem jelenti azt, hogy nem lehetünk barátnők. - Itt megállt egy pillanatra. - De tudod, hogy te is elég kemény dolgokat vágtál a fejemhez. Kihúztam a kezem a szorításából.

85

- Nem gondolod, hogy csak meg akartam védeni magam valahogy?! Nem mindennapos eset, hogy valaki azzal vádol, hogy miattam esett teherbe, főleg mivel elég nyilvánvaló, hogy nekem nincs meg ehhez a kellő felszerelésem! Egy darabig csendben ültünk. Sal már nem sírt, én pedig az egyik lyukat birizgáltam a farmerén. - Megcsináltattam az abortuszt - mondta gépies hangon. - Nagyon borzalmas volt? - Nem tudom. Inkább furcsa. De azt hiszem, összességében megkönnyebbültem. Úgy gondoltam, hogy utána már minden oké lesz. És bizonyára az is lett volna, ha téged nem taszítalak el magamtól. - Egyedül mentél? Sal bólintott, és éreztem, ahogy a sértettsége és a haragom egy része elpárolog az éjszakában. - Bárcsak hagytad volna, hogy ott legyek veled! - Bárcsak! Egymásra néztünk, és arra gondoltam, hogy talán (de csak talán) tényleg minden rendbe jön köztünk. A dolgaink visszatérhetnek a rendes kerékvágásba. Azt tudtam, hogy sosem fogom elfelejteni, amit mondott. Ahogyan valószínűleg ő sem fogja elfelejteni soha, amit én mondtam, meg hogy jól pofon vágtam. De úgy tűnt, megvan a lehetőség, hogy felülemelkedjünk mindezen. - Hát tudod, te is baromira hiányoztál. - Félénken egymásra mosolyogtunk. Gyere ide, te! - Azzal megfogtam és magamhoz öleltem. Végre szabadjára engedhettem a könnyeimet. Sal is velem sírt. Egy idő után kibontakoztam a karjaiból, és ránéztem. Az arca fényes és duzzadt volt a könnyektől. - Azta. Remélem, én jobban nézek ki, mint te! Sal nevetett. - Hát nem sokkal. Hacsak nem gondolod, hogy a ragyafej jól mutat... - Ó, mindig is imádtam a ragyafejet! Figyu, nincs kedved átjönni hozzám? Dumálhatnánk végre egy jót. Annyi...! annyi ideje nem beszéltünk. Amikor hazaértünk, elővettem egy zacskó chipset meg egy üveg salsaszószt, és felmentünk a szobámba. Pár perc múlva már a régi megszokott pozíciónkban döglöttünk, én az ágy támlájának támaszkodtam néhány párnával a fejem mögött, Sal pedig velem szemben ült, keresztbe tett lábakkal, köztünk a kaja. - Szóval... láttad mostanában a kedvenc zaklatódat? 86

Sal kicsit túl gyorsan kapta fel a fejét a kérdésemre. - Devonra gondolsz? Nem, azóta nem láttam... Nagyon régóta. Nem hittem neki. - Tényleg? Miféle zaklató az ilyen, aki még követni sem tudja rendesen az áldozatát? Vissza kellene szolgáltatnia az éjszakai látcsövét a zaklatóiskolába. Sal figyelemre sem méltatta ezt a szánalmas humor-heroldkodást. Kicsit rosszul éreztem magam, amiért így rászálltam Devonra. Sal elrágcsált egy chipset, mielőtt rákérdezett, hogy én találkoztam-e vele. Egy röpke pillanatig úgy gondoltam, hogy Devon talán mégis továbbjutott nála puszta zaklatásnál. De aztán, mint általában, hamar visszatértem magamra. Szerettem volna titokban tartani a dolgot Natről és rólam, egészen addig, amíg száz százalékban meg nem bizonyosodom róla, hogy Sallel ismét rendben vagyunk. De úgy éreztem, hogy már jó hetvenöt százaléknál járok, és az ismerős helyzet is sokat dobott a biztonságérzetemen. A paplan mintáját tapogattam az ujjaimmal, és hirtelen olyan szemérmesség fogott el, ami egyáltalán nem jellemző rám. De ez most valahogy más volt. Megköszörültem a torkom, és anélkül, hogy a szemébe néztem volna, így szóltam: Öö... Igazság szerint láttam. Én... én a bátyjával járok. - Aztán félénken felnéztem, hogy lássam, mit reagál. Hát nem azt a kitörő lelkesedést láttam rajta, amire számítottam. Egy „Ühüm” meg egy bólintás. Kiábrándító. Tényleg? - mindössze ennyit volt képes kinyögni. Próbáltam úgy tenni, mintha nem érdekelne. - Igen. Nem is mondtad, hogy Devonnak ilyen klassz bátyja van! Magadnak tartogattad, valld be! - Ne legyél nevetséges! Én... - De Sal, csak vicceltem! - Egyikünk sem nevetett. Aztán így szólt: - Nagyon örülök neked. Mondj el MINDENT. - Ránéztem, és próbáltam megállapítani, hogy valójában mennyire érdekli ez az egész. Ekkor már nem tudtam felfedezni semmi olyat, ami gyanús lehetett volna. A tekintete élénk volt, vidám, a mosolya őszintének tűnt. - Hát - kezdtem rá színlelt vonakodással - ez a srác egyszerűen csodálatos. Még csak pár hete járunk, de olyan, nem is tudom, más az egész. Van benne valami. Azt hiszem, bele tudnék szeretni. - Itt megálltam. - Vagyis azt hiszem, 87

már beleszerettem. - Nem akartam elhinni, hogy ezt mondtam. De a szavak igaznak hatottak. Sal hitetlenkedve nézett rám. - Csak viccelsz, ugye? - Öö... nem. Miért, olyan nehéz elhinni? - Nem. Csak azt hiszem, nem igazán jellemző rád. Ne érts félre! Nagyon örülök. Csak azt gondoltam, téged hidegen hagy ez az egész szerelem-cucc. Megvontam a vállam. - Lehet, hogy megváltoztam. Tudod, ő annyira más. Az eddigi srácok, hát, ők lúzerek voltak, nem igaz? Nattel viszont úgy érzem, hogy érek valamit. Nem gondoltam volna, hogy valaha is találkozom emberrel, aki ezt váltja ki belőlem. Az egyik részem folyton fél is, hogy egyszer csak rájön, milyen is vagyok valójában, és úgy elszalad, hogy a lába se éri a földet. - Megérdemled, Grace, hogy valaki rendesen bánjon veled. - Akár megérdemlem, akár nem, foggal-körömmel harcolok érte! - Ezen mindketten nevettünk. - Alig várom, hogy megismerd. Imádni fogod, na, remélem, nem túlságosan! Egyik este elmehetnénk valahová hármasban. Nagyon klassz lenne. Istenem, remélem, szimpi lesz neked. Biztos vagyok benne. És te is tutira bejössz neki. Csomó közös van bennetek. Jézusom, csak fecsegek itt, mi? Mondd nyugodtan, hogy fogjam be! Sal mosolygott, és boldog volt, hogy hájjal kenegethet. - Dehogyis akarom, hogy befogd! Mesélj, mitől olyan különleges ez a srác? - Hülyén hangzana, ha azt mondanám, hogy MINDENTŐL? - Igen, határozottan hülyén hangzik! Hátradőltem és gondolkoztam kicsit. - Egyszerűen megszédít. Hihetetlenül jól néz ki, de szó sincs róla, hogy csak szexelni akarnék vele. A barátja is szeretnék lenni. Sokat beszélgetni, és megtudni, mit gondol dolgokról. Na és, az sem mellékes, hogy úgy tűnik, ő is mást lát bennem... Nem biztos, hogy rendesen el tudom ezt magyarázni. Szóval, mellette jól érzem magam a bőrömben. Úgy érzem, biztonságban vagyok. - Felnéztem Salre, és szinte biztos voltam benne, hogy mindjárt a fejemhez vág egy párnát, amiért ilyen nyálas dolgokat mondok. De sokkal inkább valamiféle távoli vágyakozás látszott a szemében. És akkor hirtelen rájöttem, hogy lehet, hogy ez a legutolsó dolog a világon, amiről most beszélni szeretne. 88

- Ne haragudj, Sal! Most már tényleg befogom. Eleget fecsegtünk Natről! Beszéljünk másról! Sal ismét rám fókuszálta a tekintetét, és mosolygott. - Hát, nekem nincs túl sok mondanivalóm, attól tartok. Ezen a ponton úgy éreztem, hogy végre lehetőségem van kimondani azt, amit már rég ki akartam. - Tisztában vagyok vele, hogy valószínűleg nem akarsz erről beszélni, de szeretném, ha tudnál valamit. Ha kikívánkozik, hogy mi történt, és kivel feküdtél le, itt vagyok és hallgatlak. Nem fogok ítélkezni feletted, se kevesebbnek gondolni, bármit is mondasz. Te vagy a legjobb barátnőm, és szeretlek. Nekem mindent elmondhatsz. Egy darabig kínos csendben ültünk, mielőtt Sal megszólalt volna. - Köszönöm. Ez nagyon sokat jelent nekem. De szeretném, ha megértenéd, hogy erről nem akarok beszélni. - Oké - feleltem vállrándítva, és egész jól palástoltam a frusztrációmat. Mert titokban azt reméltem, hogy Sal is megnyílik majd előttem, miután én úgy kitárulkoztam Nattel kapcsolatban. Persze a kettő nem ugyanaz, nem igaz?

Bárcsak tudnám, hány óra van. Ki vagyok merülve. Szörnyen unalmas volt a mai nap. Ethan végre megjelent a reggelimmel. Kérdezte, hogy éhes vagyok-e, aztán őszintén sajnálkozott, amikor mondtam, hogy majd éhen pusztulok. (Kicsit túloztam, de a gyomrom tényleg elég fura gurgulázó hangokat adott.) Miután hagytam kicsit leülepedni a reggelit, megint tornáztam. Kétszáz fel ülés, némi nyújtás és (azt hiszem) harminc perc futás. Jólesett. Mindenesetre nem csoda, hogy így kidöglöttem. Többet nem igazán tudok mondani a mi nagy kibékülésünkről Sallel. Miután eltöltöttünk még pár órát ostoba fecsegéssel, én pedig egy CSOMÓT áradoztam Natről (annak ellenére, hogy eldöntöttem, nem fogok), mindketten elaludtunk. Másnap reggel arra ébredtem, hogy keresztben fekszem az ágyon, és a ruháim még mindig rajtam vannak. Sal az ágy végében aludt, összegubózva, haja az arcában. Felültem, és a vizespohárért nyúltam, amit mindig ott tartok az éjjeliszekrényemen, de a mozgáskoordinációm még nem volt túl jó, így sikerült levernem a földre. Hangosan káromkodtam, Sal pedig felébredt. Kinyújtózkodott, kicsit nyöszörgött, aztán álmosan rám mosolygott. Abban a 89

pillanatban a világ összes pénzében fogadni mertem volna, hogy ugyanazt gondoljuk. Valami ilyesmit: „Talán mégis rendben lesznek a dolgaink.” De lehet, hogy csak én gondoltam ezt.

90

20. nap TEGNAP VICCESET ÁLMODTAM. A fürdőszobában voltam, és a fogamat mostam. Lehajoltam, hogy kiöblítsem a számat, és amikor újra felegyenesedtem és belenéztem a tükörbe, Ethant láttam magam helyett. Lepillantottam magamra, hogy megbizonyosodjak róla, tényleg én vagyok-e. Én voltam. De amikor újra belenéztem a tükörbe, megint ott volt, és értetlen tekintettel bámult. Kinyújtottam a kezem, hogy megérintsem a tükröt. Ethan a tükörben ugyanezt tette. Az ajkamhoz emeltem az ujjam, ő pedig kitapogatta az ajka felett az ezüstös sebhelyet. Ami érdekes, hogy nem ijedtem meg annyira. Az elmém egy része elfogadta a dolgot, én pedig folytattam a mosakodást. Megmostam az arcom, megfésültem a hajam, és szinte egyetlen pillanatra sem vettem le a szemem a tükörről. Ethanen farmer és zöld póló volt; azt hiszem, láttam már ebben a ruhában. Erős kísértést éreztem, hogy levegyem a pizsamámat, csak hogy megnézzem, ő is ezt tenné-e. De ez nem tűnt igazán helyesnek. Megfordultam, hogy kimenjek a fürdőszobából, aztán hirtelen visszafordultam a tükörhöz. Nem tudom, mit vártam, de még mindig Ethan nézett vissza rám, az arcán a saját érzéseim tükröződtek: kis bugyutaság némi ravaszsággal fűszerezve. Amikor visszatértem a hálóba, Ethan ott aludt az ágyamban, az én pizsamámban. Fölé hajoltam, és hallgattam, ahogy lélegzik. Nehezen vette a levegőt. Aztán hirtelen kinyitotta a szemét, amitől nagyon megijedtem. - Kelj fel, álomszuszék! - suttogta, és a kezem felé nyúlt. És akkor felébredtem. Olyan furcsán éreztem magam. Majdnem békésen. Nyugalom és elfogadás volt bennem. Az álom csak később jutott eszembe, miután Ethan bejött. Előtte csupán annyit éreztem, hogy nagyon jót aludtam, és készen állok a nap kihívásaira, bármik is legyenek azok. Még akkor is, ha tudtam jól, hogy valószínűleg nem történik más, mint három étkezés és egy rejtélyes emberrabló. Amikor Ethan bejött ebéd után, az asztalnál ültem és a semmibe bámultam. Közben ide-oda húzogattam a villámat a tányéromban. Letelepedett az ágy szélére, ami már kezd szokássá válni nála. Nem szólt semmit, csak betette a

91

kezeit a combja alá, mintha így akarná melegen tartani őket, aztán nézett rám várakozó tekintettel. Ami azt illeti, tényleg motoszkált bennem egy gondolat. - Honnan tudod, hogy milyen ételeket szeretek? Nem felelt. - De most komolyan. Hogy lehet, hogy minden, amit főzöl, a kedvenc ételeim közül való? Megvonta a vállát. - Úgy értem, nem szeretném, ha azt gondolnád, hogy nem vagyok hálás, vagy ilyesmi. Nagyon is az vagyok. Csak szerintem ez picit fura. Az ember azt hinné, az a természetes, hogy egyszer-egyszer mellényúlsz. De nem. Sosem hoztál nekem halat, vagy brokkolit, vagy diót, hogy a kelbimbóról már ne is beszéljek. - Grace, a kelbimbót senki sem szereti. - Huh! Igazad van, de akkor is. Tudod, mire gondolok. - Mégis, mit szeretnél, mit mondjak? Hogy hónapokig titokban figyeltelek, és gondosan felírtam a kedvenc ételeidet? Ettől jobban éreznéd magad? Éreztem, hogy gúnyolódik velem, és ez nem tetszett. - Nem. Én csak azt szeretném, ha elmondanád nekem az igazságot. És annak is örülnék, ha nem lennél ilyen szarkasztikus közben. - Mi ketten ugyanazokat a dolgokat szeretjük, Grace. Nem vetted még észre? - Öö... nem. Nem vettem észre. - Sóhajtottam. - Na, mindegy, úgysem számít, igaz? Ez az egész nem számít. - Ne legyél ilyen! Ez az egész nagyon is számít. Minden. Mikor látod már be? Ezen a ponton kezdtem nagyon ideges lenni. Igen, a rejtélyesség gyakran irtó szexis, de néha egyszerűen csak irritáló. - Elmennél, kérlek? Dolgom van. - Ha ezt szeretnéd, Grace. - Nem tűnt úgy, mint aki megbántódott a tapintatlanságomon. Fogta a tányéromat, és szó nélkül kiment. Miután Ethan távozott, a beszélgetésünkön gondolkodtam. Volt valami, amit észrevettem. Nagyon SOKSZOR szólít a nevemen. Ezt kicsit furcsának találom. Úgy értem, bizonyos fokig normális, de ha valaki mindig, újra meg újra kimondja a nevem, az olyan ijesztő. Nem tudom, miért csinálja, vagy hogy egyáltalán tud-e erről a szokásáról. Van egy olyan sanda gyanúm, hogy talán így akar emlékeztetni, ki is vagyok valójában. Arra az esetre, ha megfeledkeznék róla ebben a fura fehér szobában.

92

Apa is nagyon sokat mondta a nevemet. Azt hiszem, szerette a hangzását. Néha Gracie-macinak hívott. Kissé cikinek találtam a dolgot, de ráhagytam. Apa egyszerűen ilyen volt. Azt hiszem, akkor hagyott fel ezzel a szokásával, amikor középiskolás lettem. Nem mintha rászóltam volna vagy ilyesmi. Egyszerűen fokozatosan leszokott róla, mintha így akarná jelezni, hogy az ő kislánya felnőtt. Mindent megadnék, hogy halljam, ahogy így szólít. Csak még egyszer. Vagy egyszerűen halljam a hangját. Vagy lássam, ahogy a kopott öreg bőrfoteljében ül, és a szemöldökét ráncolja a keresztrejtvényébe merülve. Mindent megadnék érte.

93

21. nap A tegnapi nap végleg elromlott, miután elfogott az érzelgősség. Csak sírtam, sírtam és sírtam. Egyszer csak bejött Ethan. Legalábbis azt hiszem. Minden olyan homályos és ködös volt, de azt hiszem, a vállamra tette a kezét, és leült mellém, ahogy ott zokogtam az ágyon. Vagy lehet, hogy csak álmodtam? Nem emlékszem. Hmm. Elveszíteni a kapcsolatot a valósággal = nem jó.

Pár nappal azután találkoztam Nattel, hogy Sallel kibékültünk. Azelőtt nem is meséltem neki róla, ami érthetően kicsit különösnek mondható. De úgy éreztem, hogy eléggé zavaros az egész történet, és nem épp a legjobb fényben tüntet fel engem (én viszont sejtelmes akartam maradni, és angyali... na persze, nem túl angyali). A Devonnal történt affér után nem hívtam, és nem is írtam neki. Ezúttal egyértelműen nála volt a labda. Kínszenvedésként éltem meg a várakozást. Nem mondhatnám, hogy én lennék a világ legtürelmesebb embere. Azt szeretem, ha mehetek és elvehetem a dolgokat, ahelyett, hogy várnom kelljen rájuk. Ráadásul sosem hiszem el, hogy úgyis megkapom őket, úgyhogy szeretek magam gondoskodni a sikerről. Ezúttal azonban eldöntöttem, hogy várok. Hatalmas megkönnyebbülés volt, amikor végre kaptam tőle SMS-t. Gondoltam, hogy Devon és ő bizonyára rendbe tették a dolgaikat. Megbeszéltük, hogy ez után a kis mosolyszünet után egy pubban találkozunk először. A hely csendes volt, amikor megérkeztem. Nat az egyik távoli sarokban ült a sörével, és meredten bámulta a telefonját. A jobb lába le-fel járt az asztal alatt. Az a cipő volt rajta, ami az első találkozásunkkor is. Azóta persze megkopott a rikító fehérsége. Összességében nagyon jól nézett ki. Odamentem hozzá, és megfogtam a vállát. Kicsit összerezzent ijedtében, majd gyorsan betuszkolta a telefonját a zsebébe, és felállt, hogy megcsókoljon. Az ajkainak söríze volt, de jó értelemben. Csak pár napig nem találkoztunk, de máris hiányzott a csókja. Odament a pulthoz, és hozott nekem egy italt, anélkül, hogy bármit kérdezett volna. Belekortyoltam. 94

- Mi ez, dupla? Le akar itatni, uram? Felhúzta a szemöldökét. - Miért? Talán nem tetszene magácskának? - Hát, ha megígéri, hogy később ki is használja a helyzetet, akkor nincs ellenvetésem. - Áthajoltam az asztal fölött, és újra megcsókoltam. - Szóval, mi volt olyan érdekes a telefonodon? Remélem, nem meztelen fotók egy másik lányról. Vagy fiúról - mondtam gúnyos arckifejezéssel. - Lehet, hogy a te meztelen képeid voltak. - Nincsenek is meztelen képeid rólam! És nehogy azzal gyere, hogy csináltál párat rólam, miközben aludtam. Tudom, hogy az ilyesmi távol áll tőled. Te túlságosan úriember vagy ehhez. - Azt te csak hiszed... Amúgy, csak egy SMS volt. Semmi különös. Persze furdalta az oldalamat a kíváncsiság a rejtélyes SMS miatt, de nem akartam féltékeny és hisztis barátnőnek tűnni, úgyhogy inkább hagytam a dolgot. Nat elmesélte, mit csinált az elmúlt néhány napban, én pedig hallgattam, belefűztem a kezemet az övébe, és teljes csodálattal bámultam. Uh! UTÁLOM az ilyen lányokat. Néhány ital és egy heves vita után, amit a különböző egyetemek előnyeiről folytattunk, elmondtam neki, mi történt Sallel. Nagy izgalommal töltött el, hogy hamarosan bemutathatom őket egymásnak. - Ó, igen. Devon említett valami lányt, akivel jóban vagy. - Nem úgy tűnt, mintha különösebben érdekelné a téma. Ezen kicsit meg is sértődtem. De talán igaza volt. Végül is, honnan tudhatta volna? - Ő nem egyszerűn „valami lány”, ő a legjobb barátnőm. Csak kicsit összevesztünk. Nem sokkal azelőtt, hogy veled találkoztam. Mindegy, hülyeség volt az egész, de most már minden rendben. Miért nem mondtad korábban? - kérdezte, és a söröskorsóját nézte a kezében. - Nemtom. Azt hiszem, nem láttam értelmét. Nem hittem benne, hogy Sal és én valaha még barátnők leszünk és... kicsit ostobának is éreztem magam emiatt az egész miatt. Na meg, szomorú voltam. Nem akartalak téged is lehúzni, vagy elrontani, ami köztünk van. - Tudod, hogy elmondhattad volna nekem.

95

- Sajnálom. El kellett volna mondanom, de felejtsük el! A lényeg, hogy Sal nagyon szeretne találkozni veled, úgyhogy sürgősen össze kellene hoznunk valamit. Imádni fogod! - Jól hangzik. Hozok még egy italt. Amíg Nat a pultnál állt, újra lepörgettem az agyamban a beszélgetésünket. Tehát, kicsit kiakadt, hogy nem mondtam el neki a dolgot. És nem tűnt túl lelkesnek a gondolattól, hogy találkozhat Sallel. De hát ő fiú, és a fiúk nem ugyanazokért a dolgokért lelkesednek, mint mi, lányok. Biztos voltam benne, hogy hamarosan megbékél vele. Kicsivel később Nat megkérdezte tőlem, hogy min vesztem össze Sallel. Azt gondoltam, talán mégis érdekli a dolog. Nekem viszont eszem ágában sem volt elmondani neki az igazságot, Sal biztosan nem örült volna neki. Nem esett jól, hogy hazudnom kell, de néha az őszinteség nem a legjobb választás. - Hülyeségen. Volt egy nevetséges vitánk, ami irányíthatatlanná vált. És mindketten túl makacsak voltunk, hogy bocsánatot kérjünk a másiktól. Nat úgy nézett rám, mint aki nem hisz nekem. - Nem is volt szó semmi komolyról? - Nem, nem igazán. Vagyis akkor annak tűnt, de most már magunk mögött hagytuk az egészet. - Atyám, a lányok néha olyan furcsák tudnak lenni. Mosolyogtam. - Hékás! Vigyázz, miket beszélsz! - Gyengéden belebokszoltam a vállába. - Te talán még soha nem vesztél össze egyik barátoddal sem? - De, azt hiszem, igen. Bocs! - felelte a gondolataiba merülve. - Hé, semmi gáz. - Aha, bocs! Csak azon gondolkodtam... - Min? Megrázta a fejét, és azt mondta: - Á, nem fontos. - Felvette a korsóját, és kortyolt belőle néhányat. Aztán átnyúlt az asztal felett, és megszorította a kezemet. És úgy nézett rám. Hallgass ide, menjünk innen! Nincs senki otthon nálunk. - Hála az égnek, mert anya viszont most az egyszer otthon van. És bár biztos vagyok benne, hogy nagyon SZERETNE megismerni, nem hiszem, hogy a mai a megfelelő alkalom erre... főleg, ha arra gondolok, mit tervezek veled. - Áthajoltam az asztalon, és végighúztam az ajkaimat Nat fülén, aztán 96

belesúgtam a legpiszkosabb dolgot, ami az eszembe jutott. Elértem a célomat. Alig volt időm, hogy felkapjam a táskámat, mielőtt kirángatott a pubból. Leintett egy taxit, és bemásztunk a hátsó ülésre. Egyszerűen nem tudtuk levenni egymásról a kezünket. Igaz, sikerült megállnunk, hogy túl messzire menjünk, de hatalmas erőfeszítésünkbe került. Ráadásul nem nagyon tetszett, ahogy a taxisofőr bámult a visszapillantó tükörből. A gondolat, hogy ingyen showt csinálunk neki, kissé lelombozó volt. Elhúzódtam Nattől, és belenéztem a szemébe. Gyönyörű. És engem akar. Nagyon-nagyon akar. Abban a pillanatban hihetetlenül szerencsésnek éreztem magam. És bizonyos értelemben erősnek is. Látszott rajta, hogy elvette az eszét a vágy. Úgy éreztem, bármire rá tudnám venni, amire csak akarom. De szerencséjére én is ugyanazt akartam tőle, amit ő tőlem. A szex elképesztő volt. Nat valahogy megváltozott, ezúttal egyértelműen ő irányított. Ez nagyon kellemes meglepetés volt. Utána mellette feküdtem, és hozzányomtam a testem az oldalához. A bal lábam a lábai között pihent. Boldog voltam. Ez az egész egyre nehezebb. Legszívesebben letenném a tollat, és apró darabokra tépném ezt a papírt, aztán feldobnám a levegőbe, és hagynám, hogy a darabok beterítsék a szobát, mint a hó. Legszívesebben nyálas hógömbbé változtatnám ezt az egész kócerájt. Egy óriás hógömbjévé. Kinyitnám a csapot és hagynám, hogy plafonig megteljen vízzel. Tutira megfulladnék, de lehet, hogy jobb is lenne.

97

22. nap ITT VAN ETHAN. Minden egyes alkalommal, amikor felnézek, őt látom, ahogy a semmibe bámul. Bejött, hogy elvigye az ebédem maradékát, aztán pár perc múlva visszatért, épp amikor leültem írni. Kicsit idegesnek tűnt. Felnéztem, és kérdőn rápillantottam. - Helló ismét! - Helló, Grace! Vártam, hogy mondjon valamit, de szemmel láthatóan nem akart megszólalni. Csak ültem ott tollal a kezemben, ő pedig állt velem szemben, a hátát az ajtónak támasztva. - Szeretnél valamit? - Nagyon akartam, hogy megszólaljon végre, az egész kezdett rendkívül zavaró lenni. - Nem. Én... nem bánod, ha maradok egy kicsit? Nem foglak zavarni. Tétováztam, úgyhogy Ethan folytatta: - Csak itt szeretnék lenni. Na, ez már érdekes volt. Nem igazán tudtam, mit feleljek, csak értetlenül bólintottam. Elmotyogott egy alig érthető „köszönömöt”, aztán leült a földre az ajtóhoz legközelebb eső sarokba. Úgyhogy itt vagyunk, és egyfajta barátságos csendben ücsörgünk. Ethan a falnak támasztja a hátát, a lábait felhúzta, és átöleli őket a kezével. Az álla a térdén pihen. Úgy néz ki, mint egy kisfiú, egy elveszett kisfiú. Mezítláb van, lábujjai kikandikálnak a koptatott farmer alól. Néha szórakozottan megvakarja a jobb csuklóját a bal kezével, mielőtt újra átkarolná a lábait. Azon tűnődöm, hogy talán mondanom kellene neki valamit, vagy odamenni hozzá. Nem fogok. Nem tudok.

Sal és én megkaptuk a vizsgaeredményeinket. Az egész őrület ellenére Sal abszolút fényesen teljesített. Én is. Egyikünk sem lepődött meg, talán csak kicsit megkönnyebbültünk, ez minden. 98

Láttam Sophie-t az iskola előcsarnokában. Devonnal beszélgetett. Fogalmam sem volt, hogy ők ketten ismerik egymást, de azért nem lepődtem meg túlságosan. Nem akarok gonosz lenni, de mind a ketten elég furák. És ezt a legjobb értelemben mondom. Próbáltam elkapni Sophie tekintetét, ő azonban túlságosan is el volt foglalva azzal, hogy minél közelebb hajoljon Devonhoz, és a kezében lévő papírt bámulja. Pedig nekik aztán nem nagyon kellett aggódniuk, ha a vizsgákról volt szó, az egyszer biztos. Tanya az egyik sarokban vert tanyát a haverjaival. Meglátott, és intett nekem. - Grace! Van kedvetek Sallel átjönni hozzám ma este? Anyámék Barbadosra utaztak, a ház pedig buliért kiált! - Néhány éve még ugrottam volna az ajánlatra. Most viszont nem. Furcsa, hogy meg tudnak változni a dolgok. - Nem tudok. Bocs, Tan! Más terveim vannak. - Amibe nem tartozik bele, hogy valami idegennel keféljek a szüleid hálószobájában. - Jézusom, G. Annyira UNALMAS lettél! Mostanában sosem vagy benne semmiben. - Egy darabig duzzogott, aztán elnevette magát. - Na, mindegy. Azért gratulálok a vizsgáidhoz. Úgy hallottam, jól sikerültek. - Egy-két percig még ott maradtam és beszélgettem vele, mielőtt visszamentem volna Salhez. Ő is pontosan annyira lelkesedett az ötletért, hogy este elmenjünk Tanya bulijába, mint én. Amint kiértünk az épületből, írtam Natnek egy SMS-t a vizsgaeredményeimről. Le szerettem volna nyűgözni. Hiszen ő orvosnak tanul. Valószínűleg sosem volt egyetlen hármasa sem egész iskolai pályafutása alatt. Ha már itt tartunk, nekem sem (na, jó, nekem volt kettő, de azt ki tartja számon?). Saléknél ebédeltünk. Nagyon jó volt újra látni a szüleit és a kisöccsét. Az ő családja mindig olyan normálisnak tűnik. Jólesett kicsit része lenni ennek a normális családnak. Nem kérdezték, hogy miért nem láttak pár hónapig, aminek nagyon örültem. Isten tudja, mit mondott nekik Sal. Rettenetes lehetett neki, hogy el kellett titkolnia, min megy keresztül. Nem is tudom, hogy volt rá képes. Nekem könnyű egy olyan anyával, aki általában soha nincs jelen. Akár hármasikreket is szülhetnék és nevelgethetnék a szobámban anélkül, hogy észrevenné. De két olyan szülővel, akik tényleg törődnek is a gyerekeikkel? Nem is beszélve a minden lében kanál kisöccséről. Ez így aztán végképp nagy teljesítménynek tűnt. Sal szülei hihetetlenül örültek az eredményeinek, sőt az enyémeknek is, ami igazán édes tőlük. Még pezsgőt is bontottak a tiszteletünkre. Emlékeztettem 99

magam, hogy később azért illene felhívnom anyát, hogy neki is elmondjam a jó hírt. Előbb persze minden bizonnyal emlékeztetnem kell rá, hogy egyáltalán vizsgaidőszakom volt. Sal és én felmentünk a szobájába, hogy elszopogassuk a pezsgőt és elkészüljünk. Az volt a tervünk, hogy végre bulizunk egy rendeset, azóta először, hogy beütött köztünk a krach. Alig vártam. Amikor Sal elkészült, elismerően néztem végig rajta. Baromi jól nézett ki, nem is kérdés. Kis féltékenységet éreztem, de ez minden. Ez most az ő estéje volt. Eldöntöttem, hogy segítek neki, hogy mindent elfelejtsen, amin az utóbbi időben keresztül kellett mennie. És ez nem csupán arról szólt, hogy le akartam itatni. Ne érts félre, persze az volt a tervem, hogy leitatom, de azzal a céllal, hogy végre nevessünk egy jót. És ha Sal emellett még összegabalyodik egy-két bomba sráccal, annál jobb. - Jézusom, Sal, marha jól nézel ki! - Gondolod? - kérdezte szégyenlősen. - Hát persze. Ma este bajba kerülsz, az tuti. - Hogy érted ezt? Nevettem. - Jaj, ne nézz már ilyen aggodalmasan! Úgy értem, hogy RENGETEG elismerő pillantásban lesz részed... főleg ebben a felsőben... - Hatalmas kivágása volt. Sal odasietett a hálószobája ajtaja mögötti tükörhöz, és az összes lehetséges szögből megnézte magát. - Nem gondolod, hogy egy kicsit túlzás? - Ha mondanom kellene valamit, azt mondanám, nem elég! - Átveszem. - Azzal már húzta is le a topot a fején keresztül. Felugrottam az ágyról, és visszarángattam a vállára. - Ne merészeld! Eszméletlen jól nézel ki. Na, jó, indulunk. Gyere, vedd a kabátodat, drágám! - Rákacsintottam, ő pedig hitetlenkedve nézett vissza. Aztán vonakodva megigazította a felsőjét, és még egyszer utoljára szemügyre vette magát a tükörben. - Grace, nem vagyok ismerkedés kedvemben ma este. - Oké. De sosem tudhatod, hogy mikor jelenik meg a herceg fehér lovon, vagy mikor ül le melléd a bárban a sörével. Soha ne mondd, hogy soha... - Túl korai, érted? Még nem vagyok rá készen. Megérted, ugye? Légyszi, mondd, hogy igen, különben jobb, ha itthon maradunk. Sóhajtottam.

100

- Persze hogy megértem. Ez teljesen oké. Csak ígérd meg, hogy szólsz, amikor már készen állsz, mert eldöntöttem, hogy keresek neked egy csodálatos srácot. Azt ugyan nem garantálhatom, hogy annyira csodálatos lesz, mint az enyém, de megnézem, mit tehetek! Sal gondterheltnek tűnt, úgyhogy kiráncigáltam az ajtón, és reméltem, hogy maga mögött hagyja a rossz gondolatait. Gyorsan elköszöntünk a családjától. A papája utánunk fütyült azon a klasszikusan ciki apás módon. Sal vágott egy pofát, és mind a ketten elnevettük magunkat. A város felé a buszon éreztem, hogy a zsebemben rezeg a telefonom. Nat írt: „Hé! Hatalmas gratuláció, te okos lány. Szeretnéd, ha találkoznánk és megünnepelnénk? x” Sal elmélázva bámult kifelé az ablakon, én pedig azon gondolkodtam, mit is válaszoljak. Arra az estére csajos partit terveztem. Azt akartam, hogy csak Salről és rólam szóljon. Hmm. Talán később összefuthatunk Nattel... Sal nem bánná, nem igaz? Hiszen majd meghal, hogy lássa. Én legalábbis így gondoltam. Úgyhogy visszaírtam Natnek: „Köszi! Most nem jó, de 9 után a Code Bárban? xxx” Furcsa aggodalom futott végig rajtam, mielőtt megnyomtam volna a Küldés gombot. De azért megtettem. Aztán ránéztem az órámra. Pár perc híján hatot mutatott. Azzal nyugtatgattam magam, hogy Salnek és nekem rengeteg időnk van, mielőtt Nat megérkezne. És tökéletes alkalomnak tűnt, hogy találkozzanak. Sokkal jobbnak láttam, mintha az egészet előre elterveztük volna. Hiszen a spontaneitás klassz dolog, nem igaz? Úgy döntöttem, Salnek nem is szólok, hogy Nat később csatlakozik hozzánk. Nem akartam, hogy bármi beárnyékolja a „csajos esténket”. Úgy gondoltam, néhány ital után majd mondom neki. Vagy meghagyom meglepetésnek. Arra sem tudtam a választ, hogy miért nem árultam el Natnek, hogy Sallel vagyok. Talán nem akartam, hogy előre idegeskedjen, amiért le kell nyűgöznie a legjobb barátnőmet. De az is lehet, hogy látni szerettem volna az őszinte reakciójukat, amikor először megpillantják egymást. És mi hozhatná ki ezt a legjobban belőlük, ha nem egy meglepi találkozás? Csendben gratuláltam is magamnak ezért a ravasz tervért. Ugyan mi baj lehet belőle?

101

El is felejtettem, hogy Ethan itt van, annyira hallgatag. Most viszont elkezdett halkan dudorászni. Hallottam már valahol ezt a dalt. Mi a franc lehet? Megőrjít. Rákérdeztem. Ethan felnézett, homályos tekintettel, mint aki mély álomból ébred. El kellett ismételnem a kérdést. - Milyen dal? - Öö... amit dudorászol. - Ó! - Na? Mi az? Tudnod kell. Lassan megrázta a fejét. - Nem is vettem észre, hogy ezt csinálom. Bocs! Idegesítettelek vele? - Nem, nem igazán. Csak olyan ismerősen hangzott. - És hol hallottad korábban? - Hát, te dúdoltad! Sokat segítene rajtunk, ha emlékeznél rá. - Frusztrált voltam. Nem tudom, miért, hiszen csak egy buta dalocskáról volt szó. Mitől lett hirtelen olyan fontos? - Sajnálom, Grace. Sóhajtottam. - A francba vele! Kit érdekel? Nem fontos. - Biztos vagy benne? - Ethan hirtelen megtelt élettel. - Csak egy dal. Hogy is lehetne fontos? - „Minden” fontos, még a legapróbb dolgok is. Sőt, néha azok a legfontosabbak. Felállt, és még egyszer utoljára jelentőségteljesen rám nézett (vagyis jelentőségteljes lett volna, ha tudom, hogy mit akar jelenteni), aztán kiment a szobából. Ez úgy húsz perccel ezelőtt történt, és az a hülye dal még mindig nem megy ki a fejemből. Azt akarom, hogy eltűnjön.

Újabb álom. A régi házunkban feküdtem a földön, és egy magazint lapozgattam. Messziről hallottam, hogy anya kiabál, hogy kész az ebéd. Pár percig nem foglalkoztam vele, olvastam tovább. Aztán meghallottam apa hangját: - Grace, ebédidő! - Tudtam, hogy le kell mennem, de nem volt kedvem. A szobámban akartam maradni. Eltelt még egy perc, és megjelent apa feje az ajtómban. - Gracie, ha a következő harminc másodpercben nem jelensz meg az 102

asztalnál, megeszem a sült krumplidat. Aztán a desszertedet is... — Felnéztem az újságomból, rámosolyogtam, és azt mondtam: - Azt már nem! Lássuk, ki ér előbb a földszintre? - Na, gyerünk! - felelte apa, és eltűnt a szemem elől. Ahogy ki akartam ugrani az ágyból, még egyszer utoljára rápillantottam a magazinomra. Csakhogy nem az én magazinom volt többé, hanem a helyi újság egy példánya, apa fotójával a címlapon. Megpróbáltam elolvasni a főcímet, de nem értettem. És akkor tekergőzni kezdtek a sorok a szemem előtt, mint a kígyók. Pánikba estem. Miért nem tudom elolvasni? Hiszen tudok olvasni. Talán ha megpróbálnám szemüveggel? Apa olvasószemüvege ott volt az éjjeliszekrényemen, de sosem használtam. Felvettem. Az egyik lencséje repedt volt. Körbenéztem a szobában, és minden töröttnek látszott. Éreztem, hogy rosszul vagyok. Felébredtem. A fal mellett kucorogtam, és patakzott rólam az izzadság. Alig tudtam kiérni a fürdőszobába, mielőtt a gyomrom kiadta a tartalmát. Köhögtem, krákogtam, fulladoztam. Az arcom könnyben úszott. Reszketve lefeküdtem a fürdőszobakőre. Az álom túlságosan valódinak tűnt. Ott volt benne apa, élt és nevetett, a szeme sarkában meggyűrődött a bőr. Tompa fájdalmat éreztem a mellkasomban. Lefogadom, hogy a szívem fájt. Hozzányomtam a fejemet a hűvös kerámiaburkolathoz. Hallottam, ahogy lüktet a vér a fejemben, és a pulzusom zakatol, mint az őrült. Megint felfordult a gyomrom. Már azon gondolkodtam, hogy vajon meghalok-e. Aztán valószínűleg elájultam. A következő dolog, amire emlékszem, hogy Ethan a nevemen szólongat. A hangja olyan távolinak tűnt, mintha egy hosszú alagút másik végéről beszélne hozzám. Először nem tudtam megszólalni. Aztán egyre közelebbről és közelebbről hallottam a hangját, és kinyitottam a szemem. Ott állt fölöttem és engem nézett. Vakító fény ölelte körül, ami olyan erős volt, hogy bántotta a szemem, úgyhogy inkább lehunytam. Éreztem Ethan kezét az arcomon. Puha volt és meleg. Megnyugtatott. Megint próbáltam kinyitni a szemem, és ezúttal jobb volt, sötétebb. Ethan segített, hogy felüljek, és nekidöntsem a hátam a mosdó alatti szekrénynek. Végignéztem magamon. A ruhám tiszta hányás volt, ahogy a padló is. Éreztem az államon és a számban is.

103

Még nem voltam teljesen magamnál, amikor Ethan nedves törülközővel letörölgette a számat, aztán a fejemen keresztül lehúzta rólam a trikót, és közben végig azt mondogatta, hogy minden rendben lesz. Átsegített az ágyhoz, és levetkőztetett. Túlságosan rosszul voltam ahhoz, hogy akár egy picit is zavarba jöjjek. Bebújtam a takaró alá, Ethan pedig odahúzta a széket az ágyhoz, és leült. A plafont néztem és eleredtek a könnyeim. Végigcsorogtak az arcom két oldalán, megcsiklandozták a fülemet és eláztatták a hajamat. Megfogta a kezem. Egy idő után így szólt: - Nem akarod elmondani, Grace? - Nem tudom, mi van velem. Ezek az álmok jelentenek valamit. Úgy érzem... nem is tudom... úgy érzem, mintha a határán lennék valaminek. - Mire gondolsz? Felültem, letöröltem a könnyeket az arcomról, és bebugyoláltam magam a paplanba. Aztán folytattam: - Jó lenne, ha el tudnám rendesen mondani. Úgy érzem, mintha halványlila gőzöm sem lenne többé arról, mi a valóság. Hiszen nincs más az életemben, csak ez a szoba és te. Ez minden, ami értelmet ad az életemnek. Ráadásul valamiért helyesnek érzem, hogy itt vagyok, ugyanakkor nem értem, hogyan lehetséges? Hiszen nekem most a leckémet kellene írnom, vagy a barátaimmal bandázni, az lenne a „normális”. De mindez olyan távolinak tűnik, hogy szinte már el sem hiszem, hogy valaha ilyenekről szólt az életem. Itt ülök, nap nap után, és csak írok, írok és írok. De mi értelme? Miért törődöm egyáltalán ezzel? - Röviden, gépiesen felnevettem. Ethan előredőlt a székében. - Grace, mondd el nekem, hogy mire gondoltál, amikor azt mondtad, hogy valaminek a határán vagy. - Látszott rajta, hogy nagyon megfontoltan beszél, mintha minden egyes szavát gondosan megválogatná. - Ó, nem tudom. Semmire. Csalódottnak tűnt. - Próbáld meg, Grace! Légy velem őszinte! Ennyit kérek tőled. - Nem tudom, mit akarsz. Én igenis őszinte vagyok. Nem tudom, mit vársz, mégis mit mondjak? - Pedig már nagyon közel vagy.

104

- Oké, most már kezdek félni tőled. Mondd el, mire jó ez az egész! Miért vagyok itt? Ethan lassan megrázta a fejét. Felállt a székről, aztán visszatolta az asztal alá. Úgy éreztem, mintha megbuktam volna a vizsgán. Ahogy elindult az ajtó felé, utána szóltam: - Sajnálom. Kérlek, ne haragudj rám! - Az egész olyan szánalmasan nyavalygósan hangzott. Nem is tudtam, miért mondtam ezt egyáltalán. Ethan hozzám fordult. - Nem haragszom rád, Grace. Csak szeretném, ha őszinte lennél, ha velem nem, legalább önmagaddal. Mi az, aminek a határán érzed magad? És mielőtt végiggondolhattam volna, kicsúszott a számon a válasz: - Az igazságnak.

Azért ez kicsit fura volt. Egyértelműen ez a helyes válasz, mert Ethan elmosolyodott és bólintott egyet, mielőtt kiment a szobából. De ha nem tette volna, akkor is tudnám, hogy ez a helyes válasz. Remélem, visszajön még. Azt hiszem, hiányzik picit. Ugyanakkor olyan érdekesen érzem magam, amikor vele beszélgetek, sosem olyan, mint egy szokványos párbeszéd. Néha az az érzésem közben, hogy ennyi erővel akár önmagammal is beszélgethetnék. Egy gondolat viszont nem hagy nyugodni, és úgy pattog ide-oda az agyamban, mint egy flippergolyó: mivel kapcsolatos az az igazság? MIVEL KAPCSOLATOS AZ AZ IGAZSÁG?! Sosem voltam jó flipperben.

105

23. nap Ethan nem jött vissza. Pedig annyira bíztam benne, hogy visszajön. Rosszul aludtam, túl sok álom, sőt rémálom gyötört. Töredékes képek, amiket nem értettem. De nem volt elég, hogy meg kellett próbálnom valahogy összekapcsolni ezeket a hátborzongató jeleneteket, még az a rohadt dal is folyton ott szólt a fejemben, amit Ethan dudorászott tegnap. Próbáltam én is eldúdolni, de nem úgy sikerült. Anya mindig is mondta, hogy botfülem van. Neki persze gyönyörű a hangja. Amikor kisebb voltam, sokat énekelt nekem. Például amikor rosszat álmodtam, mindig odaült az ágyam mellé, a hajamat simogatta és lágyan dudorászott. Olyan volt a hangja, mint a méz, talán egy cseppnyi alkohollal fűszerezve, de mindig megnyugtatott és segített elaludnom. Aztán egy nap vége lett az éneklésnek.

Mire Sal és én megérkeztünk a Code Bárba, már majdnem tele volt a hely. A sulinkból viszont nem láttunk senkit. Persze, hiszen a népszerűbb fiúk és lányok bizonyára Tanyánál voltak, a többiek meg abban a béna pubban a suli melletti sarkon. Azért sikerült lefoglalnunk egy bokszot az egyik csendes zugban, ugyanazt, ahol Sophie-val is ültünk. Sal felajánlotta, hogy ő hozza az első kör italt.Elnéztem, ahogy odamegy a bárpulthoz. Két srác azonnal összekacsintott mögötte, csörgött a nyáluk utána. Ő azonban semmit sem vett észre az egészből, csak a (kétségkívül rendkívül fontos) feladatára koncentrált. Míg a pultos elkészítette az italainkat, az egyik srác megkörnyékezte Salt. A haverja közben a sörét kortyolgatta, és próbált nem odanézni. Láttam, ahogy az első szája mozog, miközben Salhez beszél. Egész édes volt. Kicsit beképzelt, na meg egy olyan nevetséges „műszakadt” póló volt rajta. Emberek képesek nagy rakás pénzt kiadni egy ilyen rongyért, ami tele van festékfoltokkal meg apró lyukakkal. Marha jó vétel. Ráadásul a farmerja is ugyanilyen szándékosan koptatott volt. De a cipője legalább nem követte a stílust. Az fekete volt, fényes és kicsit hegyes. Összességében nem a 106

legjobb szerelés a világon. Tudtam, hogy Salnek valószínűleg hasonló a véleménye. Ez abból is látszott, hogy még csak rá sem nézett a srácra, amikor az beszélt hozzá. Valamit azért biztosan mondott neki, mert a srác tovább magyarázott, és egyre közelebb hajolt hozzá. Láthatóan nagyon igyekezett szemkontaktusba kerülni Sallel. Sal viszont csak egy röpke pillantást vetett rá, hogy aztán megint visszaforduljon a pultos felé. Amikor végre megkapta az italainkat, úgy otthagyta a bárpultot, hogy vissza se nézett. Szegény srác tátott szájjal bámult utána. Aztán megrántotta a vállát, olyan lazán, ahogy csak tudta, és visszafordult a haverjához, aki a fejét rázta és vigyorgott. - Mit mondott neked? - kérdeztem Saltől mosolyogva, ahogy letette az italokat az asztalra, vigyázva, nehogy egyetlen cseppjük is kárba vesszen. Sál zavartnak tűnt. - Kicsoda? - Öö... uh. Hát Sikamlósmodorú Úr a bárpultnál. Láttam ám. Leült, és ivott egy nagy kortyot a poharából. - Ja, ő? Semmi különös, tudod. - Pedig nagyon próbálkozott, nem? Láttad a cipőjét? Azért elég jól néz ki. - Gondolod? - Visszafordult a pult felé, ahol a két srác még mindig nevetgélt. A műszakadt nem is tűnt annyira bánatosnak a kikosarazás után. - Igen. Jó test, elég szép arc, igaz, a ruhái szörnyűek, de biztos vagyok benne, hogy pár perc alatt ki tudnád hámozni belőlük... - Grace! - Sal úgy tett, mintha valami szörnyűséget mondtam volna. - Csak beszélek! Valószínűleg bármelyik srácot megkaphatnád itt, ha akarnád. És abban is biztos vagyok, hogy legalább egy-kettőnek még a cipők terén is van ízlése. Ezen mindketten nevettünk. - Tehát, mit mondasz? Felpróbálnád valamelyiket? Sal küldött felém egy pillantást, ami azt üzente: „Ne tovább!”. De nem hallgattam rá. - Jár neked egy kis szórakozás, ugye tudod? Tisztában vagyok vele, hogy min mentél keresztül, de lehet, hogy épp erre van most szükséged. Laza kis bulizásra egy rendes, vagy talán nem is olyan rendes fiúval. Jót tenne az egodnak. Nem kell senkivel lefeküdnöd... csak érezd jól magad!

107

- Te könnyen beszélsz. Neked ott van Nat. - Nem tudtam értelmezni Sal arckifejezését. Nem voltam biztos benne, hogy vajon kezd kiakadni, vagy mehetek még tovább. - Akkor is ezt mondanám, ha ő nem lenne, ezt te is tudod. - Odanyúltam felé, és megfogtam a kezét. - Nézd, én csak annyit akarok mondani, hogy ne vedd ezt az egész fiútémát túl komolyan. Szereztél egy nagyon rossz tapasztalatot, és nem tudom, mi történt ott, de... Igaz is, mondtam már, hogy nagyon szeretném tudni? - Játékosan néztem rá, hogy tudja, csak viccelek. - De a dolgoknak nem kell feltétlenül úgy elsülniük. Ha szeretnél megcsókolni valakit, csak menj, és csókold meg! Nem kell mindenáron a Nagy Őnek lennie, közel sem. Csak tedd, amihez kedved van! Ne hagyd, hogy a történtek elrontsák a hangulatodat! Hiszen az már múlt idő. Sal nem szólt semmit. - Öö... vége a kiselőadásnak. Csak szeretném, ha boldog lennél. Ugye, tudod? Sal sóhajtott. - Igen, tudom, és sokat is jelent. Jó lenne, ha minden ennyire egyszerű lenne. De azt is tudom, hogy az ember nem kaphatja meg mindig, amit akar, az élet nem így működik. - Miért, te mit akarsz? - Nem is tudom. Kezdetnek jó lenne visszapörgetni az idő kerekét - vigyorgott Sal. - Erre igyunk! - És úgy is tettünk. Megkönnyebbültem. Nem akartam, hogy túlságosan komolyra forduljon köztünk ez a beszélgetés. Néhány ital után teljesen úgy éreztem, hogy minden a régi köztünk, nevetgéltünk, idétlenkedtünk, és végre felszabadultan élveztük egymás társaságát. Olyan jó volt újra vidámnak látni Salt azok után, ami történt. És akkor idiótaságot csináltam. Sal épp egy történetet mesélt nekem az egyik régi tanáráról, aki bukott a hatodikos srácokra. Olyasmit mondtam, ami már régóta motoszkált a fejemben, mégsem értem, hogy miért pont akkor jött ki belőlem, amikor kezdtek újra jól menni a dolgaink. De megtörtént. A gondolat a pillanat törtrésze alatt tette meg az agyamtól a számig vezető utat. - Sal, valaki... valaki megerőszakolt? - Kínos csend állt be köztünk. Hirtelen eltűnt az egész bár és mindenki körülöttünk. Csak én maradtam és Sal. Szerettem volna, ha megnyílik alattam a föld, és elnyel, amiért ennyire nincs bennem szikrányi tapintat sem. Nem mondtam semmit. Ahogyan Sal sem. Csak nézett rám, kissé összeszűkült szemekkel. Nem tűnt úgy, mint aki sokkot 108

kapott, sőt, igazság szerint meglepődés sem látszott rajta. Ha valaki, inkább én kerültem sokkos állapotba, még mindig nagyon rosszul érintett, hogy tizenhét év alatt sem tudtam megszabadulni attól a rossz szokásomtól, hogy mindent egy pillanat alatt tönkretegyek pusztán azzal, hogy kinyitom a számat. Végül Sal szólalt meg először, miután kortyolt egy kicsit a poharából. - Miért? A fejemet ráztam. - Miért kérdezed ezt? És miért épp most? - A hangja nyugodt volt, és nem sokat árult el a lelkiállapotáról. - Nem tudom. Őszintén, nem tudom. - Miből gondolod, hogy az... az történt velem? - Arra sem volt képes, hogy kimondja a szót, ami nekem olyan könnyen kicsúszott a számon. - Nem gondolom. - Itt megálltam, és kétségbeesetten próbáltam kitalálni, mit is akarok mondani. És persze nem szerettem volna még jobban elrontani a már amúgy is rossz helyzetet. - Azt hiszem, csak szeretném megérteni, hogy mi történt. Vagyis nem egészen, inkább úgy érzem, hogy meg kell értenem. Valószínűleg az egész hátterében az áll, hogy nem tudlak elképzelni, hogy elmész, és csak úgy lefekszel valakivel. Sal a fejét rázta. Hirtelen megjelent a pincér, hogy leszedje és letörölje az asztalunkat. Úgy tűnt, rettenetesen sokáig suvickolja, és minden egyes négyzetcentiméterét fényesre akarja polírozni. Amikor végre elment, Sal azt mondta: - Amúgy is, mit jelent ez a szó? Nem értettem. - Melyik szó? - A „megerőszakolni”. Nem akartam hinni a fülemnek. - Micsoda? - Csak azt akarom mondani, hogy néha a dolgok nem ilyen egyszerűek. Nem minden fekete-fehér. Öö... dehogynem! Miért mondod ezt? Csak meséld el, hogy mi történt. Segítek, meglátod. Ha valaki... tényleg megerőszakolt, elmegyünk a rendőrségre. Még nem késő. És kérhetsz tanácsadást vagy valami. Sal a fejét rázta, én pedig kezdtem ideges lenni.

109

- Hagyd ezt abba! Gyerünk, Sal, most már mondd el! - Még erősebben kezdte rázni a fejét, mintha ki akarná rázni a gondolatokat az agyából. - Nem, semmi ilyesmi nem történt. Nem is tudom, miért mondtam ezt. Egyszerűen csak hülye voltam. Oké, a következő az én köröm. - A hangjában kevéske vidámság, a tekintetében enyhe őrület csillogott. - Sal, várj... - Nem. Nincs mit mondanom. Senki sem... tette azt velem. Tudod, lehet, hogy jobban hasonlítunk egymásra, mint gondolnád. - Azzal elviharzott a bárpult irányába, mielőtt bármit is mondhattam volna. A korábbi srácok még mindig ott álltak a pultnál, Sal pedig egyenesen odament hozzájuk, és közéjük furakodott. Nem mintha bánták volna. Néztem, ahogy viccelődik és nevetgél velük, és néha megérinti Műszakadt Srác karját, hogy így adjon nyomatékot a mondanivalójának. A srác odapillantott a haverjára Sal háta mögött, és kérdőn felhúzta a szemöldökét. Látszott, hogy nem akarja elhinni, mekkora szerencséje van. Aztán észrevettem, hogy egyre lejjebb csúsztatja a kezét Sal hátán, és megfogja a fenekét. Sal meg sem rezdült. Amikor a pultos odaadta neki az italainkat, Műszakadt Srác máris ugrott, hogy előkapja a tárcáját, és széles mozdulattal átadott a pultosnak egy tízest. Lúzer. Sal azonban megint faképnél hagyta őt a pultnál, és ezúttal Műszakadt Srác tényleg bánatosnak tűnt... de legalábbis kissé idegesnek. Sal ekkor visszafordult, letette az italokat a pultra, megragadta a srácot a pólójánál fogva, és erőszakosan magához húzta. Aztán úgy lesmárolta, mintha az élete múlna rajta. Nem semmi látvány volt. Műszakadt Srác haverja közben reményteljes pillantásokat vetett felém, de én csak megráztam a fejem, és elfordultam, jelezve, hogy felejtsen el. Nyilvánvaló volt, hogy az egész műsor nekem szólt. Mire fel ez a játék? Azt akarja bebizonyítani, hogy olyan, mint én? Mindketten tudjuk, hogy ez nem igaz. Bármelyik pasit felszedhetné a bárban (sőt, még a lányokat is... miért ne?), akkor se hinnék neki. Mi a franc történt vele? Most még az eddigieknél is jobban akartam tudni. Sal odajött, és elégedetten leült mellém, mint a macska, aki megette a tejfölt. Na, nem mintha a macska vágyott volna a tejfölre, a macska csak be akart bizonyítani valamit, fájdalmasan nyilvánvaló módon. - Szép kis műsort rögtönöztél.

110

- Nem tudom, miről beszélsz - felelte Sal fesztelenül, hamis ártatlansággal. Ez már tényleg nagyon bosszantott, de nem szóltam semmit. Végül is pontosan azt csinálta, amit tanácsoltam neki, nem igaz? Úgyhogy nem lehetett egyetlen panaszos szavam sem. És mégis, a korábbi párbeszédünk nagyon rossz, zavaró érzést hagyott bennem, amit el kellett nyomnom magamban. Egyelőre legalábbis. - Nem kéred el a számát? - Az övét? Szó sem lehet róla. Még sokat kell finomítania a technikáján. Beleröhögtem az italomba. - Valóban? Nem úgy tűnt, mintha panaszra lett volna okod. - Végül is, kifizette az italunkat, nem igaz? Úgy gondoltam, megérdemel egy kis jutalmat. - Igen, Sal, igazán jószívű vagy. - Ezen jót nevettünk, összekoccintottuk a poharainkat, aztán lehúztuk a tartalmukat. EGYÁLTALÁN nem vettem be ezt az új viselkedést, de úgy gondoltam, nem lesz semmi baj, ha kicsit belemegyek a játékba. Fő a békesség. Később felfigyeltem rá, mennyire megtelt a bár. Ránéztem az órámra, Nat késett. Amíg Sal kiment a mosdóba, küldtem neki egy SMS-t: „Bébi, merre vagy? Itt kezd zsufi lenni. A pult mögötti bokszban vagyunk, jobbra, x”. Gondoltam, megkönnyítem a dolgát szegénynek. Nem is sejtette, hogy egyenesen belesétál a Legjobb Barátnő Tesztbe (ha megbuksz, véged). Amikor Sal visszatért, én is kimentem. Szerettem volna visszaérni, mire Nat megérkezik. Hmm. Mit is szoktak mondani a gondosan kimódolt tervekről? Lecsekkoltam a sminkemet, a hajamat stb., és aztán valahogy beszélgetésbe gabalyodtam egy szerencsétlen csajjal, aki épp azon agonizált, hogy szakítson-e a barátjával. Végül nagyon megkönnyebbültem, amikor sikerült elmenekülnöm a lányvécéből, de azonnal lehervadt a mosoly az arcomról, mert kiszúrtam, hogy egy srác áll a bokszunknál, aki nagyon hasonlít Natre. A francba. Csak a hátát láttam, és pont eltakarta Salt, úgyhogy nem tudtam kifigyelni a távolból, hogyan reagálnak erre a váratlan fordulatra. Odalopóztam Nat háta mögé, és átkaroltam a mellkasát. Ha azt mondom, meglepődött, az enyhe kifejezés volna. Megpördült a tengelyénél, és hatalmas, ijedt szemekkel bámult rám.

111

- Grace! A frászt hoztad rám! - Meg akartam csókolni, de kicsit elfordította a fejét, pont annyira, hogy az ajkam az arcát érje a szája helyett. Huh. Megfogtam a kezét, lehuppantam a bokszba, és őt is behúztam magam mellé. Végül Sal felé fordultam, és azt kérdeztem: - Tehát... úgy látom, már össze is ismerkedtél Nattel. Sal bólogatott. - Igen, azt hiszem. - Azzal rámosolygott Natre, aki félszegen visszamosolygott rá. - Akkor nincs szükség a szokásos béna bemutatásra, szuper! - Azzal Nathez fordultam, szigorú arckifejezéssel. - Nem akarsz mondani nekem valamit? Visszanézett rám, és lehet, hogy csak képzelődtem, de mintha pánikot láttam volna az arcán. A tekintete ide-oda járt Sal és köztem, mintha az arcunkról akarná leolvasni a választ. - Öö.. . azt hiszem, nem. - Na, gyerünk már, én várok! - Aztán megsajnáltam, és gondoltam, adok neki egy kis segítséget. - Öö... az ok, ami miatt itt vagyunk ma este...? Mond ez valamit? Megünnepelni a barátnőd totális zsenialitását? Hogy olyan eszméletlenül jól szerepelt a vizsgáin? - Nat a homlokára csapott. - Hogy is felejthettem el?! Valóban egy zseni vagy! - Gyorsan megölelt, én pedig ránéztem Salre a háta mögött, és felhúztam a szemöldökömet. Csak bámult bennünket csendes csodálkozással. Nat tőle is megkérdezte, hogy neki milyen eredményei lettek. Ügyes fiú. Szemmel láthatóan tudja, hogyan tegyen jó benyomást. Egy darabig hallgattam, ahogy beszélgetnek, és gratuláltam magamnak, hogy a kezdeti nehézségek ellenére minden újra a terv szerint halad. Nat hirtelen rácsapott az asztalra. - Na, ide figyeljetek! Ezt meg kell ünnepelnünk. Mit szólna egy kis pezsgőhöz ez a két zseni... öö... zseni... ö... halál okos csaj? - Ez a beszéd! Kösz, drágám! - Húha'.A gatyája is ráfog menni a ma estére. Ahogy valószínűleg a többi diáknak is. Mindenesetre nagyon szép gesztus volt tőle, még akkor is, ha csak fel akart vágni Sal előtt. Nat odament a pulthoz (épp Műszakadt Srác mellett kötött ki), én pedig visszafordultam, és kérdőn néztem Salre. Alig vártam, hogy megtudjam, milyenek az első benyomásai az én csodálatos fiúmról. Ő azonban nem úgy festett, mint aki repes az örömtől. Sőt, egyáltalán nem. 112

- Mégis, mi a francot jelentsen ez a színjáték? Ártatlanságot színleltem. - Mire gondolsz? - Azt hittem, ma csajos estét rendezünk. Csak mi ketten... emlékszel? - Tudom, tudom. Sajnálom. Úgy is volt, de aztán Nat írt egy SMS-t, hogy ünnepeljük meg a vizsgáimat, én pedig úgy gondoltam, jó buli lenne. - Itt megálltam, láttam, hogy Sal arcán még mindig erős nemtetszés tükröződik, ezért így folytattam: - Nézd, Sal, nagyon sajnálom. Teljesen igazad van, előbb veled kellett volna megbeszélnem. De annyira akartam, hogy találkozzál vele. És így mindkettőtöknek sokkal könnyebb, mert nem kellett bénázni. - Na persze, mert ez így egyáltalán nem béna, ugye? Istenem, ez annyira jellemző rád. Néha azt kívánom, bárcsak jobban belegondolnál a dolgokba. Én tényleg vártam ezt az estét. - Tudom. Én is, de még nincs semmi veszve, jó lesz, ígérem. Jövő héten pedig bepótoljuk, hm? Csak te és én, mint a régi szép időkben... vagyis, nem egészen úgy, mint a régi szép időkben, hanem... tudod, hogy értem. - Ezen a ponton képtelen voltam tovább várni, muszáj volt fel tennem a kérdést. - Ééééés... Mit gondolsz róla? Hát nem... na jó, befogom. Sal vágott egy pofát, de legalább kicsit megenyhült az arckifejezése. Kedvesnek tűnik. Kedvesnek tűnik? - Azta, Sal, vigyázz, nehogy túlzásokba ess! - Bocs, úgy értem, hogy szimpi nekem. A pezsgővel végképp levett a lábamról. - Ezen mind a ketten nevettünk. Megkerestem Natet a szememmel. Ütemesen dobolt a combján a zenére, miközben a pultos a pezsgő felbontásával bíbelődött. - Annyim jól néz ki, nem? - Szerettem volna többet kicsikarni Salből holmi renyhe lelkesedésnél. - Öö... igen, azt hiszem. De ő a te barátod, Grace, nem az enyém! - Hát, ja, úgyhogy el a kezekkel! De, neked nem is az eseted, ugye? Semmi bizarr piercing vagy ilyesmi. - Nagyon vicces. - Na meg, nem is hasonlít Devonra, hm? Nehéz elhinni, hogy ugyanazon a génkészleten osztoznak. - Talán, bár Devon... - Mi van Devonnal?

113

- Én csak... nem tudom. Csak szeretném, ha nem ugranál rá ennyire. Mindig jó volt hozzám. - Valóban? Azt hittem, egy ideje nem is láttad. - Nem, tényleg nem. De úgy értem, előtte. Mielőtt elgondolkodhattam volna a hallottakon, megjelent Nat, és letett elénk egy vödröt az asztalra. Körbeadta a poharakat, én pedig azt mondtam: - Köszi, édes! Épp azt említettem Salnek, milyen furcsa, hogy te és Devon testvérek vagytok. Nem igazán hasonlítotok, ugye? - Ó, hát te ismered Devet? Nem is tudtam. - Volt valami erőltetett lazaság abban, ahogy Nat ezt mondta. De lehet, hogy csak képzeltem. - Na, mindegy, pusztítsuk el ezt, mielőtt felmelegszik. - Azzal megemelte a poharát. - Egészségetekre! Azt kívánom, hogy minden vizsgátok ilyen könnyű legyen! Koccintottunk, és belekortyoltunk a pezsgőbe. Oldalba böktem Natet, és odasúgtam neki: - Annyira biztosan nem lehetnek könnyűek, mint én ma este, ha így folytatod! - Felhúzta a szemöldökét, és feszengve nézett Salre, aztán ivott még egy kortyot. Egyeseket olyan könnyű zavarba hozni. És akkor csend lett, a legidétlenebb csend, amit valaha tapasztaltam. Sal köhögött és elfordította a fejét a bárpult irányába. Nat a poharát birizgálta. Én pedig... hát, én őket bámultam. Nem tarthatott tovább pár másodpercnél, de nekem egy örökkévalóságnak tűnt. Semmi sem jutott eszembe, amit mondhatnék. Szerencsére Sal megmentette a helyzetet. - Nat... Grace mondta, hogy orvos leszel? - kérdezte. - Hm, igen. Legalábbis ez a tervem. - És elkezdtek Nat tanulmányairól beszélgetni. Valami azonban nem stimmelt. Először nem tudtam, hogy mi, de aztán rájöttem: mindketten azon az erőltetett és műhangon beszéltek, amit az ember olyankor használ, ha valakinek a szüleivel beszélget, tudod, amikor túludvariaskodja a dolgot, és próbálja elővenni a legjobb modorát. Sal hirtelen úgy viselkedett, mint egy józan valaki, Nat pedig eszméletlenül komolynak tűnt. Viszont MINDKETTEJÜKÖN látszott, hogy nagyon kellemetlenül érzik magukat. Hátradőltem, és csak figyeltem őket értetlenül. Az este további része viszonylag eseménytelenül telt. Én mindenesetre minden egyes itallal egyre jobban éreztem magam. A végén már úgy gondoltam, hogy minden korábbi furcsaságot csak képzeltem. Hogy csak 114

túlzásba vittem kicsit a paranoiát, mert annyira akartam, hogy ők ketten megkedveljék egymást. Mi tagadás, jól berúgtam.

Mire emlékszem az éjszaka további részéből

1. Csókolóztam Nattel, amíg Sal odament a pulthoz. Megint csak azt hajtogattam magamban, hogy az egész fura érzést csak képzeltem, és ő is éppen annyira AKARTA az egészet, mint én. NEM, nem húzódott el tőlem, mintha megrázták volna az ajkaim. 2. Kérdeztem Nattől, nincs-e olyan barátja, aki jó lenne Salnek. Mire Sal felnyársalt a szemével, Nat pedig kitért a válasz elől. 3. Visszatértem a bárpulttól egy tálca pálinkával, és közben azt gondoltam magamban, hogy Sal és Nat egyre jobban kijönnek egymással. 4. Pálinkát ittam, amíg el nem homályosuk előttem a világ. Valaki figyelmeztetett, hogy lassítsak. Nat vagy Sal? Nem emlékszem. 5. Hánytam a vécében, amitől sokkal jobb lett. 6. Nat bedugott egy taxi hátsó ülésére, és a kezembe nyomott egy tízest. Vajon könyörögtem neki, hogy jöjjön velem? Azt hiszem, igen, de mintha azt felelte volna, hogy másnap korán kell kelnie. 7. Öö... azt hiszem, ennyi.

Ethannek nem sok mondanivalója akadt a mai napon. Azt hiszem, a tegnap túl intenzív volt mindkettőnk számára. Üresnek érzem magam. Ráadásul a torkom is fáj. Elegem van a gondolkodásból. Elegem van az emlékezésből. 115

24. nap Finom volt a mai ebéd, egy tökéletes szendvics csodákra képes. Amikor Ethan bejött, hogy elvigye a tányéromat, beszélgettünk pár percet. Egészen olyanra sikeredett, mint egy normális párbeszéd. De nekem persze ezt is el kellett rontanom. - Ethan, kérdezhetek tőled valamit? Valami komolyat. De légyszi, ne kérdéssel válaszolj, és ne is holmi rejtélyes szöveggel. Szeretném, ha őszinte lennél velem. Hm? Egy-két pillanatig gondolkozott. - Próbáljuk meg! Vettem egy mély lélegzetet. Végre késznek éreztem magam, hogy feltegyem neki a kérdést, amit addig egyszer sem mertem feltenni. - Kiengedsz innen valaha? Kíváncsian nézett rám. Sikerült nem elkapnom a tekintetem, pedig legszívesebben sírva fakadtam volna. Magyon féltem a választól. - Ez nem a megfelelő kérdés, Grace. Felcsattantam. Rávetettem magam, a székem a földre borult. Szájon vágtam, és nekilöktem a falnak. Nem állt ellen, olyan volt, mintha ott sem lenne. De az is lehet, hogy csak a dühöm ruházott fel természetfeletti erővel. Az arcába üvöltöttem, az öklömet ráztam előtte, és az inggallérját markolásztam. Az arcom alig néhány centire volt az övétől, és ahogy így kiabáltam, üvöltöttem és tomboltam, a nyálam ráfröcsögött. Az ütésem nyomán kiserkent a vér, pontosan az orra alatt. Valószínűleg az egyik gyűrűm sértette fel a bőrét, éppen ott, ahol a sebhelye is volt. A vér látványa egyből kijózanított. Abbahagytam az üvöltést, és néztem, ahogy a vércsepp legördül a felső ajkára, egy pillanatra megáll, aztán továbbcsordogál a két ajka közti hasadékba. Elengedtem az ingét, de nem léptem hátrébb. Félve néztem a szemébe, azt vártam, hogy sokkot és dühöt látok majd benne. De nem. Ethanről volt szó, és ő nem ilyen. Meg sem rebbentek azok a gyönyörű szemei, teljes nyugalommal állta a tekintetemet. Egyikünk sem szólt egy szót sem, mégis rájöttem hirtelen valamire. Valamire, amit immár teljes biztonsággal tudtam: 116

Ethan cseppet sem lepődött meg azon, ami történt. Tudta, hogy eljön az a pont, amikor rátámadok. Mi a fene folyik itt? Miért mondta azt, amit mondott, ha tudta, hogyan fogok reagálni? És ami még fontosabb, honnan a francból tudta, hogyan fogok reagálni? Hetek óta most először féltem. Hátrálni kezdtem Ethantől, és a fejemet ráztam. Odabotorkáltam az ágyhoz, de közben egyetlen pillanatra sem mertem levenni róla a szemem. Követett a tekintetével. Nem volt menekvés. Úgy éreztem, hogy keresztülnéz rajtam, mintha semmi lennék. Lekucorodtam az ágy sarkára, olyan messzire tőle, amennyire csak lehetett ebben az őrült fehér szobában... ebben a börtönben. Behunytam a szemem. Nem segített. Továbbra is magamon éreztem a tekintetét. Beletemettem az arcomat a kezembe, és olyan erősen szorítottam a tenyeremet a szememre, hogy a végén már csillagokat láttam. Egy-két perc után megszólaltam, halkan, a kezemmel a szám előtt. - Ki vagy te? - Nem jött válasz. A szobában teljes csend honolt, leszámítva az én ziháló légzésemet. Tudtam, hogy hall. Hallania kellett. Úgyhogy óvatosan felnéztem. Ethan az inge szélével törölgette vérző száját. Ahogy felhúzta, kilátszott tökéletesen izmos hasa, egy pillanatra odatévedt a tekintetem. Tompának éreztem magam. - Válaszolj már! A fenébe is, ki vagy te? Ethan kiengedte a kezéből az ingét. Tiszta vér volt. Meglepődtem és kicsit meg is undorodtam magamtól, amikor láttam, mekkora bajt okoztam. Kinyitotta a száját, mint aki mondani akar valamit, de aztán megállt. Végül csak kimondta, amit akart: - Tudod, hogy ki vagyok. Ismersz engem. Nem tudtam megszólalni. Hirtelen letaglózott a kimerültség, és elnyomtam a kezemmel egy hatalmas ásítást. Rengeteg kérdésem lett volna, de úgy éreztem, nincs értelme feltennem őket. Úgy éreztem, hogy veszítettem. Ethan így szólt: - Fáradt vagy, Grace. Pihenned kellene! Bólintottam, és bebújtam a paplan alá. Hallottam, ahogy nyílik és csukódik az ajtó, és azt motyogtam magamban: - Gőzöm sincs, ki vagy. Francot sem tudok már. - És akkor... tudom, hogy ez totál őrültségnek fog hangzani, de vannak enyhítő körülmények... szóval, Ethan 117

hangját hallottam a fejemben. Nem, nem képzeltem, tényleg hallottam. Pedig egészen biztos, hogy már nem volt a szobában, leellenőriztem. Az életemre esküszöm, hogy őt hallottam. A következőt mondta: - Sokkal többet tudsz, mint gondolnád. Csak emlékezned kell. Mi a franc?! Megőrültem. Ez az egyetlen magyarázat. Azt hiszem, az elmém nem bír el többet, mielőtt darabjaira hullana, akár egy kirakós játék. Igazság szerint hálás lehetek, amiért eddig képes voltam józan maradni. Most már nem sok idő, és a földön gubbasztok majd, előre-hátra hintázva, vagy a falba verem a fejem és nyáladzok közben. De nem akarok ezen parázni, már maga a gondolat is megőrjít. Mégsem tudom kiverni a fejemből, amit hallottam. Szóval sokkal többet tudok, mint gondolnám, mi? És mégis, hol rejtőzik az a rengeteg titkos információ? A bezápult fejem egy pókhálós sarkában? Ja. Bizonyára a mellett a rohadt dal mellett, aminek nem emlékszem a címére. Csak emlékeznem kell! Na persze. Ha erre várunk, akkor életem végéig itt rohadhatok.

Az egész délutánt átaludtam, legalábbis azt hiszem. Cserébe viszont sokkal jobban érzem magam. Már nem gondolom, hogy őrült lennék, legfeljebb csak kicsikét különc. Az, hogy „hallottam” Ethant a fejemben, még nem jelent semmit. Egyszerűen arról van szó, hogy már annyira hozzászoktam az idióta rejtélyes válaszaihoz, hogy magam is képes vagyok kitalálni őket. Kicsit olyan ez, mint Sallel, vele is számtalanszor előfordult, hogy pontosan ugyanazt mondtuk valamire. Ilyenkor mindig bingót kiáltottunk. Ha elég időt töltünk valakivel, elkezdünk valamennyire úgy gondolkodni, mint ő, nem igaz? Ethan már annyira kiszámíthatóvá vált a számomra, hogy tudom, mit fog mondani. Többé beszélnem sem kell vele, majd a fejemben lejátszom a dolgot. Valahogy így: Én: Honnan tudtad, hogy meg foglak támadni? Ethan a fejemben: Honnan tudod, hogy tudtam, Grace? Én: Cseszd meg, és tűnj el! Ennyire egyszerű. Ismerem őt. O pedig ismer engem. Összekapcsolódtunk. Egyek vagyunk. 118

25. nap A nagy Sal/Nat találkozó utáni reggelen úgy éreztem magam, mint akit agyonvertek. Ami egyáltalán nem meglepő. A fejem lüktetett, és amikor megnyaltam a számat, éreztem, hogy az ajkaim kétszer akkorára dagadtak, mint normálisan, és teljesen kiszáradtak. Úgy terültem el az ágyon, mint egy tengeri csillag, a ruhám rajtam, az előző napi smink maradéka szinte beleszáradt a pórusaimba. Összességében nem éppen a legelőnyösebb formámat nyújtottam, még jó, hogy Nat nem volt a közelben. Lendületből felálltam, hogy megnézzem, a mozgástól vajon újra kidobom-e a taccsot. Hála az égnek, nem így történt. Bementem a fürdőszobába. Sült szalonna illata érződött a földszintről. Na, most, a kajaszag kétféle reakciót képes kiváltani az emberből, amikor másnapos: vagy pontosan megegyezik azzal az illattal, amire éppen szükséged van, VAGY pillanatok alatt újra a vécécsésze elé kényszerít. Aznap reggel az elsőről volt szó: a sült szalonna illata egyből beindította a nyáltermelésemet. Egyvalami azonban nem fért a fejembe: az isteni illat azt jelentette, hogy anya reggelit főz. Ez egy átlagembernél talán nem olyan különös, na de az én anyámnál? Aki évek óta nem főzött reggelit? Miért épp most? És akkor eszembe jutott. A vizsgaeredményeim! A fenébe! Vajon küldtem neki SMS-t tegnap este? Az egész olyan ködös volt a fejemben. Visszarohantam a szobámba, és felforgattam a táskámat a telefonom után. Négy nem fogadott hívás, mind anyától. Megnéztem az elküldött üzeneteket, és nagy megkönnyebbülésemre találtam köztük egyet, ami így szólt: „Csupa ötös és négyötöd. Pofonegyszerű volt. Este későn megyek. G.” Talán nem a legkedvesebb üzenet a világon, de azért megteszi. A nem fogadott hívások az SMS-em után jöttek, körülbelül félóránként. Hmm. Ez viszont nem jó. Zuhanyozni nem volt időm, úgyhogy csak megmostam az arcom és a fogam. Ahogy levánszorogtam a földszintre, próbáltam kitalálni, mi lenne a legcélravezetőbb viselkedés. Az egész rajta múlik. Improvizálnom kell. Megálltam a konyhaajtóban. Ott állt a főzőlap előtt, egy szelet hallal a kezében. Kötényben! Ügy nézett ki, mint a takaros háziasszony bizarr paródiája. 119

Valahogy az egész kép nem stimmelt, én pedig rájöttem, miért: a félmosoly miatt. Ott ült az arcán, ahogy rádobta a szalonnát (ropogósát, pont, ahogy szeretem) a tányérra. Csak álltam az ajtóban, és néztem ezt a furcsa jelenetet. Anya felém fordult, sikerült a félmosolyt megőriznie. - Grace! Hát felébredtél? Épp jókor, kész a reggeli. Gyere, csüccs le, hozok neked egy kis narancslét. – Úgy tettem, ahogy mondta. Ki ez a nő, és mit csinált az anyámmal? Bárki is volt, töltött nekem egy pohár narancslét (frissen facsartat!), aztán elkészítette a szendvicseket. Meg se nyikkantam, mert attól tartottam, megtöröm a vudu varázslatot. Aztán azt vettem észre, hogy egymással szemben ülünk az asztalnál, és a szendvicseinket majszoljuk csendesen. A kaja tökéletes volt. Megköszörültem a torkomat. - Bocs, hogy nem vettem fel tegnap este! A táskámban hagytam a telefonomat, nem hallottam. Anya a szemembe nézett. Észrevettem, hogy kivételesen nincs rajta több réteg vakolat. Sokkal jobban nézett ki, lazábban, fiatalosabban. - Semmi baj. Jól érezted magad? - Igen, klassz volt... már amennyire emlékszem. Kicsit lehervadt a mosolya. - Nem kellene annyit innod, tudod, ugye? - Összerándultam, de nem haraptam rá a csalira. Ettem tovább a szendvicsemet. - Gratulálok az eredményeidhez. Én... te annyival okosabb vagy, mint amilyen én voltam a te korodban. - Nevetett kicsit. - Én alig tudtam letenni az alapvizsgáimat. Az eszedet biztosan nem tőlem örökölted. Azt apádnak köszönheted. Sokként ért, hogy felemlegette apát. SOSEM beszélt róla. Sőt, amikor én hoztam szóba, mindig témát váltott. Gyűlöltem is emiatt. Anya átnyúlt az asztal felett, és rátette a kezét az enyémre. - Nagyon büszke lenne rád, Grace. Ugye, tudod? - bólogattam. Hirtelen úgy éreztem, mintha gombóc lenne a torkomban. Nem akartam megszólalni. Nem hagyhattam, hogy sírva fakadjak előtte. És akkor, mielőtt még ráeszmélhettem volna, megtört a varázs. Mintha anyának hirtelen eszébe jutott volna, hogy ki is valójában.

120

- Na, de... nem ülhetek itt egész nap. Rengeteg a dolgom. Ugye nem felejtetted el, hogy ma este elutazom? Hétfőn jövök haza. Lehet, hogy kedden fecsegte, és látszott rajta, hogy zavarban van. Elkezdett tüsténkedni a konyhában, elpakolta a tányérokat, és letörölte az asztalt. Felálltam. - Kösz, anya! Nagyon finom volt a reggeli. - Hát, azért ne szokj hozzá! Szeretném, ha mostantól kicsivel jobban beszállnál a ház körüli teendőkbe. Nem tudom, miért kellene nekem folyton körülötted ugrálnom... - bla bla bla bla. Furcsa módon megnyugodtam, amikor ezt hallottam. Íme, itt volt megint az az anya, akit ismertem és szerettem. Vagyis... elviseltem. A nap további részét a szobámban töltöttem, és meglehetősen pocsékul éreztem magam az előző este miatt. Haragudtam magamra, amiért úgy lerészegedtem Nat előtt. Végül azzal magyaráztam a dolgot, hogy ha képes voltam erre, az bizonyára azt jelenti, hogy egyre nagyobb biztonságban érzem magam a kapcsolatunkban. Na persze. Hívtam, de nem vette fel. Ez kicsivel többször történt meg, mint szerettem volna, és kezdett idegesíteni. Mindenesetre hagytam neki egy hangüzenetet, amiről úgy gondoltam, hogy épp egészséges keveréke a lerészegedésem miatti bocsánatkérésnek és a könnyed flörtölésnek. Aztán rácsörögtem Salre is. Az jobban ment, mint gondoltam. Elfogadta a szabadkozásomat, amiért rászabadítottam Natet ÉS seggrészegre ittam magam, anélkül, hogy a padlón csúsztam volna előtte. Viszont nem mutatott sok hajlandóságot a szokásos másnapos beszélgetésre. Sőt, elég zavartnak tűnt. Nem a megszokott Sal volt. Feldobtam az ötletet, hogy szervezzünk egy másik hármas találkozót vele és Nattel, a fejembe vettem, hogy muszáj rendesen megismerniük egymást. De csak egy „Oké, talán” volt a válasz a nagy erőlködésemre. Meg eszembe juttatta, hogy Nat pár hét múlva visszamegy az egyetemre, vagyis nem lesz könnyű megszervezni a dolgot. Mintha nem tudtam volna magamtól is. Nat és én nem sokat beszéltünk erről. A jövő nagyon félelmetes tud lenni, főleg ha nem hiszed el, milyen piszok szerencsés vagy az itt-és-mostban. Nem arról volt szó, hogy Nat az ország másik végébe költözne vagy ilyesmi. Ötven perc vonattal, semmi, ha az ember jobban belegondol. És klassz lesz elmenni hozzá, és megnézni a lakását. Ott nem lesznek öcsikék, akik ránk 121

nyitják az ajtót. Semmi okát nem láttam, hogy miért változnának meg a dolgaink. Hétvégeken láthatom, sőt, hét közben sincs nagy akadálya a dolognak, csak korán kell kelnem, hogy visszaérjek a vonattal. Semmi gáz. Mégis azt kívántam, bárcsak Sal ne hozta volna fel a dolgot. Volt még néhány hetünk Nattel, amit maximálisan kiélvezhettünk, én pedig a legtöbbet akartam kihozni minden egyes pillanatból. Mivel anya megint utazni készült (mellesleg, mi ilyen vonzó Londonban?), minden esélyem megvolt rá, hogy eltöltsek vele némi minőségi időt. Szinte hálás voltam, amiért ilyen rossz anyám van. Szinte. Írtam egy SMS-t Natnek, és megkérdeztem, van-e kedve átjönni másnap. Gondoltam, főzhetnék valami finomat (vagy inkább ehetőt), és a hétvége hátralévő részét ágyban tölthetnénk. Nat beteget jelenthetne a pubban, és akkor enyém lehetne három teljes napon át. Már a puszta gondolattól is jóleső bizsergés futott végig a hátamon. Nat egy csomóóóó ideig nem válaszolt az üzenetemre. Anya már rég elment a szokásos szélvész módján, és nem hagyott maga után mást, csak foszladozó, fojtogatóan édes parfümfelhőt, meg egy listát a készkajákról, amiket volt olyan kedves és felhalmozott nekem, hogy ne haljak éhen. Aztán végre megjött Nat üzenete. Rövid volt és lényegre törő: „Oké, ott leszek.” Nem éppen erre számítottam. Talán még mindig haragszik rám, amiért úgy leégettem tegnap. De az is lehet, hogy csak a szokásos pasis cucc. Nem túl kommunikatívak a drágáim. Korán lefeküdtem, és nevetségesen sokat aludtam. Amikor felkeltem, még mindig kicsit részegnek és lomhának éreztem magam, úgyhogy eldöntöttem, hogy futással kezdem a napot. Az első húsz perc borzalmas volt. Úgy éreztem, a tüdőm menten szétreped, a lábaim pedig nem akartak olyan tempóban mozogni, ahogy szerettem volna. Felkészültem, hogy bármelyik pillanatban izzadtan rogyok össze a járdán. De persze nem tettem. Pontosan azt csináltam, amit szoktam, átizzadtam magam a holtponton. Ízlelgetni, sőt élvezni kezdtem a fájdalmat. És akkor egyszer csak elmúlt, engem meg mintha puskagolyóból lőttek volna ki. Csak rá tudtam gondolni. Kérdés sem fért hozzá, hogy szeretem. Még soha semmit nem éreztem ennyire tutinak. Közel sem. Nattel az egész annyira más volt, mint amit megszoktam, mindenféle értelemben. Hetek óta nem vagdostam magam. Lehet, hogy ennyire megváltoztam? Lehet, hogy alapjaimban lettem más attól, hogy megtapasztalhattam, milyen egy normális 122

kapcsolat? Még az is lehet, hogy egyike leszek azoknak a lányoknak, akik élik világukat a szerető és támaszt nyújtó barátjukkal, és mindig mellette állnak, hogy ketten bármit megoldjanak. Mielőtt a szokásos cinizmusom felütötte volna rút fejét, gyorsan elfojtottam azzal, hogy Natre gondoltam, és arra, milyen tökéletes.

Persze, már akkor is tisztában voltam vele, hogy nem annyira tökéletes. Volt pár apróság, amit szívesen megváltoztattam volna benne, ha tudok. Néha például túl komolynak tűnt. És elég sokszor alakult úgy, hogy én voltam az, aki kezdeményezte a találkozásainkat. Rendszerint én hívtam fel először. És akkor még nem is beszéltem arról, hogy szokásává vált, hogy nem veszi fel a telefont. Összességében mégis úgy éreztem, hogy rendben van a dolog, mindenkinek megvannak a maga erősségei és gyengéi. Én jobbnak bizonyultam szervezés terén, Nat viszont annál szexibb volt. Megmondjam neki, hogy szeretem? Vagy inkább várjam meg, hogy ő mondja ki először? Ez az egész olyan új volt nekem. Hiszen azelőtt a legtöbb, amit ilyen helyzetben egy fiú a fülembe súgott, valami ilyesmi volt: „Szeretnélek xxxxxx” (ide tedd be a legmocskosabb dolgot, ami az eszedbe jut). Nem épp Rómeó és Júliába illő jelenet. Ez az „igazából szerelem” dolog viszont teljesen más tészta volt. Úgy gondoltam... örülne, ha hallaná. És akkor ő is kimondaná, és aztán csókolóznánk és szeretkeznénk egy hatalmasat (jóllehet még csak kétszer csináltuk), hogy aztán boldogan éljünk, amíg meg nem halunk, egy takaros, nádfedeles kis házikóban Fickó nevű kutyánkkal és persze gyerekek nélkül, mert azok elég idegesítőek. Itt a vége fuss el véle. De mi van, ha nem viszonozza a szerelmi vallomásomat? Ha kínos csend áll be köztünk, miután én kiadom az érzéseimet? Mi van, ha ez az egy szó jelenti majd a kapcsolatunk végének a kezdetét? Mire ledobtam magam a kanapéra, zihálva, mint egy (Fickó nevű?) kutya, teljesen összezavarodtam. Nem volt más választásom, fel kellett hívnom Salt. Ő biztosan tudja, mit kell tennem. Neki majdnem mindig igaza van. Sokszor viccelődtünk is ezzel: neki nyolcvan százalékban volt igaza, míg nekem be kellett érnem a harmatos húsz százalékkal. Ilyen számokkal kár vitatkozni. Évezredeknek tűnt, mire Sal felvette a telefont. - Helló! 123

- Helló! Mit tervezel mára? - Nem sokat. Nem csinálunk valamit ma este? Annyira unatkozom. - Ó, Sal, tudod, hogy veled mindig, de már elígérkeztem Natnek... Később átjön. Ő még nem tudja, hogy az a tervem, hogy a személyes szexrabszolgámmá teszem a hétvége hátralévő részére. - Nevettem, de a vonal túlsó végén csend volt. - Bocs, drága, tényleg nagyon szeretnék találkozni veled. Találjunk ki valamit a jövő hét elejére, hm? - Itt egy pillanatra elgondolkoztam. Vagy nincs kedved átjönni vasárnap este, és lazulni egyet velünk? Végre megismerhetnétek egymást kicsit jobban. Ígérem, ezúttal nem iszom le magam. - Hát nem is tudom, Grace. Nem szeretném a gyertyát tartani vagy mi, nem feltétlenül úgy képzelek el egy kellemes estét, hogy titeket nézlek nyalakodni. - Ne csináld már, szó sincs ilyesmiről! Megígérem. Kééééééééérlek! Mondd, hogy jössz! A kedvemért! Na, tudom, hogy akarod... - Úgy tűnik, nincs más választásom, nem igaz? - Hát, ja. Akkor megbeszéltük. Irtó klassz lesz, meglátod. - Vettem egy nagy levegőt. - Igazából... van valami, amit meg akartam beszélni veled... Arra gondoltam, hogy megmondom neki, hogy szeretem. - Megkönnyebbülten sóhajtottam. Igen. Végre kimondtam. A vonal túlsó végén csend. - Sal? Itt vagy még? - Igen, itt vagyok. - Nagyon halk volt a hangja. - És? Mi a véleményed? Légyszi, mondd meg, mit csináljak! - Szereted? Úgy értem, tényleg? - Igen. Tényleg. Olyan... nem is tudom. Egyszerűen jó, érted? Még nagyobb csend. Elképzelni sem tudtam, mi járhat a fejében. - Sal, szerinted megmondjam neki? Sóhajtott. - Tőled függ. Ebben most nem tudok segíteni. Megérted, ugye? - De te mit tennél a helyemben? Neked mindig olyan jól mentek ezek a dolgok. - Miféle dolgok? A szerelem? Viccelsz? Mondd csak, emlékszel egyáltalán az elmúlt néhány hónapra? - Úgy értettem, hogy te mindig tudod, mi a helyes, és jobban Ismersz bárki másnál. Mi van, ha ő nem viszonozza az érzéseimet? Gondolod, hogy a vallomásommal mindent elronthatnék? - Nem tudom. A dolgok nagyon sok okból elromolhatnak. - Öö... koszi az optimizmust! 124

- Bocs! Csak tudod... az ember sosem tudhatja, mi fog történni. Figyu, Grace! Mennem kell, csengettek. Sok szerencsét, bárhogy is döntesz. Olyan gyorsan lerakta, hogy alig volt időm elköszönni és megerősíteni a vasárnap esti terveinket. Ettől aztán nem lettem okosabb Nattel kapcsolatban. Viszont még jobban összezavarodtam Salt illetően. Nem hallottam semmiféle csengőt. Pedig az övék abból az idegesítően hangos fajtából való. Később felültem egy buszra, és elmentem a szupermarketbe, hogy feltöltsem a készleteket a hétvégére. Csak róttam a sorokat, és vártam, hogy megszálljon az ihlet. Mit főzzek Natnek, hogy ne legyen totális katasztrófa? Végül a steak mellett döntöttem. Azt még én sem tudom nagyon elrontani, nem igaz? A vörös hús pedig igazán fiús kajának tűnt. A választék kicsit elbizonytalanított: hátszín, far, borda, filé. Nekem ez mind csupán hús volt. Hosszas gondolkodás után végül a filé mellett döntöttem. - Én nem ezt választanám a helyedben. A far sokkal finomabb, ízletesebb. Megfordultam, és szemtől szemben találtam magam Devonnal. - Helló! Uhm... kösz a tippet! - Kényelmetlenül éreztem magam. Utálok váratlanul összefutni emberekkel. Szeretem, ha a szokott helyen találkozom velük: Devonnal például a suliban. Olyan hihetetlen volt, hogy ott áll előttem, az oldalán azzal az idétlen bevásárlókosárral. Észrevettem, hogy majdnem üres, csupán háromféle sajt volt benne. - Szívesen. Ha nem tévedek, a bátyámnak lesz. - Nem voltam biztos benne, de mintha kevéske gúnyt éreztem volna a hangjában. - Igen, átjön ma este. Gondoltam, a steaket biztosan szereti. Szereti? Vagy inkább valami mást főzzek neki? Talán csirkét? Vagy bárányt? A bárány fincsi. Úgy fecsegtem, mint egy idióta. Devon mosolygott. - Grace, biztos vagyok benne, hogy a steak pont jó lesz. Ezt a kettőt vedd. Azzal átnyúlt előttem, és a meztelen karja hozzáért az enyémhez. Olyan furcsa volt az érintése. Egy pillanatra szinte elfelejtettem, hogy a barátom lúzer kisöccse áll mellettem. Beleborzongtam. - Köszi! És... hogy vagy? Hogy mennek a vizsgák? Láttalak a suliban valamelyik nap. Bocs, hogy nem mentem oda köszönni! Zavartnak látszott. - Mi? Ó, semmi baj. Igen, minden rendben. Hallottam, hogy te nagyon jól végeztél. 125

- Sal mondta? - Öö... nem. Nat. - Ez meglepett. A gondolat, hogy Nat rólam beszélget Devonnal. Talán Devont mégsem zavarja, hogy a bátyjával vagyok? - Biztosan fura neked ez a helyzet. Tudod, hogy Nattel járok. A fejét rázta, és mondani akart valamit, de közbevágtam. - Ja, kicsit durva. Te jóban vagy Sallel, aki a legjobb barátnőm, és most ráadásul Nattel is összejöttem. De mi még nem is ismerjük egymást igazán, úgy értem, mi ketten. - Mégis, mi a francot akarok ezzel mondani? Igazán befoghatnám már! - Igen, az elején talán furcsa volt kicsit. De már megszoktam. Tényleg. - Úgy tűnt, mint aki szeretne köddé válni. - Egyszer talán összejöhetnénk mi négyen. Hm? - Mielőtt kimondtam, tudtam, hogy ez a világegyetem legborzalmasabb ötlete, és úgy tűnt, ebben a véleményemben Devon is osztozik. - Nem vagyok biztos benne, hogy jó ötlet. Nem hiszem, hogy Nat repesne az örömtől. És szerintem Sal sem. - Akkor először vettem észre, mennyire olyan a szeme, mint Naté. Csak épp az övét nehezebb volt észrevenni a rettenetes szemüveg mögött. - Igen, talán igazad van. - Igyekeztem felvenni a leglazább, legérdektelenebb hangszínemet. - Találkoztál mostanában Sallel? - Nem, nem igazán. Múlt héten láttam, de olyan... nem is tudom, milyen volt. - Itt megállt, és elkezdte a cipője orrát nézegetni. - Olyan milyen? - Á, semmi. Nézd, mennem kell. Remélem, jól sikerül a steak. - És azzal el is indult gyors léptekkel a kasszák felé. Egy darabig céltalanul bóklásztam a boltban, határozottan kevésbé magabiztosan, mint előtte. A Devonnal való találkozás enyhén szólva nyugtalanná tett, sőt felzaklatott. Mitől lettem ilyen ideges? Miért erőltettem annyira a Nat témát? És miért nem vettem észre korábban, hogy nem is néz ki olyan rosszul? Különös, nagyon különös.

Nat húsz percet késett. Ez is kezdett szokásává válni, és nem igazán örültem neki. Ugyanakkor, amikor végre megjött, frissen mosott hajának az illata belengte az egész házat. Úgy csókoltam, mintha évek óta nem láttam volna. A lehelete a hűs mentára emlékeztetett, amitől csak még inkább kedvem volt 126

beleharapni az ajkaiba. Magamhoz húztam, és még erősebben csókoltam. Olyan közel akartam kerülni hozzá, amennyire csak lehetséges. Talán így próbáltam megnyugtatni magam, hogy nem is éreztem vonzalmat Devon iránt abban a néhány őrült másodpercben a szupermarketben. Most, hogy itt állt előttem az igazi a (szó szerint) halvány hamisítvány helyett, végre megint tudtam, hogy minden a legnagyobb rendben van. Elkezdtem húzogatni Nat pólóját, és fel-le járattam az ujjamat a gerince mentén. Ő odanyomott a falhoz az előszobában, és teljes testével nekem feszült, pont úgy, ahogy akartam. De éppen mikor a dolgok kezdtek izgissé válni, hirtelen hátrébb lépett, vadul zihálva. Rám nézett, és idétlenül nevetett. - Öö... nem gondolod, hogy előbb be kellene csuknunk az ajtót? Átnéztem a válla felett, és a nyitott ajtón át láttam, ahogy a szomszéd macska a kerítésen üldögél, és csendben bámul minket azon az öntelt, csak macskákra jellemző módon. Aztán visszafordultam Nat felé, akinek lógott az öve és ki volt gombolva a nadrágja. - Kerülj beljebb! Nem venném a lelkemre, ha a szomszédok infarktust kapnának. Nat megigazította a ruháit, aztán becsukta az ajtót, és így szólt: - Hoztam egy kis bort. - A szatyor felé biccentett, amit a támadásom közben ledobott a földre. - Na meg, virágot. - Azzal odanyúlt, és előhúzott néhány kókadozó tulipánt. Gyönyörűek. Köszönöm! - Letettem a csokrot a dohányzóasztalra, és leültem a kanapéra. - Most pedig gyere ide! - mondtam, és megpaskoltam magam mellett a helyet. - Nem teszed vízbe őket? - kérdezte, miközben engedelmeskedett nekem. - Szerintem tudnak várni pár percet. Én viszont... - feleltem, és az ujjaim egyre feljebb vándoroltak a combján. - Hé, hé, várj egy picit! Hová ez a fene nagy sietség? - Elkapta a kezemet. Miért nem beszélgetünk kicsit előtte? Nevettem, és folytattam a vándorlást a másik kezemmel. De azt is elkapta, úgyhogy most már mindkettőt lefogta, fájdalmasan közel a kitűzött célponthoz. Próbáltam kiszabadítani őket, de Nat erősebb volt. Felemelte a kezeimet a levegőbe, és rám nézett, mintha azt mondta volna: „Na, most mihez kezdesz?” Úgyhogy rámásztam, és a combomat szorosan oda nyomtam, ahol az imént 127

még a kezeim voltak. Nagyon közel húzódtam hozzá, és hozzápréseltem a medencémet az övéhez. Esélye sem volt, hogy megnyerje a csatát, éreztem a ruháján keresztül. - Hé! Ez... csalás! - A hangja rekedt volt, forró lehelete a nyakamat csiklandozta. Végre elengedte a kezemet, az övét pedig rátette a csípőmre. - Na, így már jobb - suttogtam. - Ide figyelj, napok óta várok erre, úgyhogy legyél jó fiú, vedd le szépen a ruhádat, és feküdj le velem! Most azonnal! Úgy tett.

Később - sokkal később - megsütöttem a steaket. Nat is segített, hogy ne égessem szénné. Devonnak igaza volt, a hús, amit ajánlott, finom és omlós volt. Az éjszaka közepén arra ébredtem, hogy Nat ott fekszik mellettem összegömbölyödve, háttal felém. Néztem, ahogy alszik. Rájöttem, hogy imádom a hátát. És a nyakát. És a haját. És a füle mögötti részt. És az összes többi részt, amit abban a pillanatban nem láttam. A vacsora alatt már majdnem kimondtam azt a bizonyos szót, de úgy éreztem, nem lett volna megfelelő az időzítés. Akkor meg már nem akartam, amikor a kanapén szexeltünk, az durván adta volna ki magát. Már azon kezdtem gondolkodni, hogy kimondom-e valaha. Amikor reggel felkeltem, Nat már ébren volt. Sőt, lent találtam az alsó szinten, felöltözve. A konyhapultnak támaszkodott, és egy szelet pirítóst rágcsált. Odamentem hozzá, hátulról átöleltem, és megcsókoltam a nyakát. - Hogyhogy már ébren vagy? - Már? De hát, fél tizenkettő van! Elkések a munkából. A fenébe. Erről megfeledkeztem. - Ó, ne... a munkából? Tényleg? Arra gondoltam... talán... beteget jelenthetnél. Az egész napot ágyban tölthetnénk - mondtam a legbúgóbb hangomon. Megint odahúzódtam hozzá, és becsúsztattam az egyik kezem a pólója alá. Meg akartam csókolni, de az utolsó pillanatban elfordította a fejét, és az ajkam a jéghideg fülével találkozott. Kicsúszott a kezem közül, és átpenderült a konyha túlsó végébe. Kezét a magasba emelte, mintha megadná magát. De nem. - Nem nem nem nem nem. Ez nem fog menni, most nem. Tényleg be kell húznom dolgozni. Sajnálom, tudom, hogy gáz. - De Nat... - olyan vinnyogós volt a hangom, hogy még engem is irritált. - Sajnálom. Hét körül jövök. 128

Tudtam, hogy vesztettem. Sóhajtottam egy nagyot. - Rendben, de remélem, később kiengesztelsz. - Viccelődve mondtam, de félig komolyan gondoltam. Igazából haragudtam rá, amiért inkább elmegy dolgozni egy lerobbant pubba, mint hogy velem töltse a napot. - Úgy lesz. Találkozunk este. - Nyomott egy gyors puszit a homlokomra, és már ott sem volt. Felvonszoltam magam az emeletre, és belenéztem a tükörbe. Sértődött arckifejezés és szörnyű haj. Nem is csoda, hogy ilyen gyorsan lelépett, ugyan ki hibáztathatná? Így omlottak hát össze a gondosan előkészített terveim. A kedvem csak akkor lett kicsivel jobb, amikor lezuhanyoztam, és rendbe szedtem a hajamat. Sikerült bebeszélnem magamnak, hogy még jó is, hogy Nat komolyan veszi a munkáját. Hiszen ez is azt jelzi, mennyire érett és felelősségteljes, ellentétben velem. Na, nem abban az értelemben, mintha unalmas jó kisfiú lenne, aki nem ismeri a lázadást. És különben sem ment el olyan sok időre. Csak találnom kell valamit, amivel eltölthetem a napot estig, ennyi az egész. Nem nagy ügy. Befaltam némi gabonapelyhet, és a következő néhány órát a tévé előtt töltöttem, összevissza kapcsolgatva a csatornák között, és azzal szórakoztam, hogy próbáltam kicselezni a reklámokat. Aztán felmentem a szobámba, és rendet tettem a körömlakkjaim között. A beszáradtakat kidobáltam. Ez mindössze öt percet vett igénybe, de aztán úgy döntöttem, hogy színek szerint is sorba rendezem őket. Meglepően nagy örömet okozott. Aztán letöltöttem néhány számot az iPodomra, és végighallgattam őket, azon tűnődve, mi szükségem volt rájuk egyáltalán. És akkor nem maradt semmi, amit csinálhattam volna. Ott állt előttem a végeláthatatlan szombat délután, és ahogy az óra makacsul ellenállt a vágyamnak, hogy gyorsan előre pörögjön, valami érthetetlent tettem. Megint megvágtam magam.

Ethan és én egy szót sem beszéltünk ma. Nem túl meglepő. Már vagy ötször járt bent nálam, de mindig ugyanaz történik: rám néz, én rá nézek, ő elnéz. A vágás a szája fölött elég csúnyán fest, a bőr feldagadt és sárgás színűbe hajlott. Alig akarom elhinni, hogy ezt tettem. Nem jó érzés, de minden egyes alkalommal, amikor kinyitottam a számat, hogy bocsánatot kérjek miatta, valami 129

megállított. Az ember nem tarthat bezárva valakit ennyi ideig, és közben nem várhatja el tőle, hogy ne őrüljön meg. Ő tehet róla. Legalábbis részben. Minden egyes látogatása után feszülten koncentráltam, hátha megint meghallom a fejemben. De nem. Aztán rájöttem, milyen hülye vagyok, és hangosan kinevettem magam.

130

26. nap ÚJ NAPRA VIRRADT, VAGY TALÁN MÉGSEM. Amennyire én tudom, többé nincs napsütés, és vége a világnak. Talán már csak Ethan és én maradtunk. Nem igazán vigasztaló gondolat. De ha csak mi maradtunk, akkor egyszer majd beszélnem kell vele. Akár már ma elkezdhetem, ha nem akarok belehalni a magányosságba. Még az is lehet, hogy a mi dolgunk lesz újra benépesíteni a földet. Vagy valami. Amikor egyedül vagyok, kételkedni kezdek. Már évek óta így megy. Amíg van valaki körülöttem, addig el tudom játszani, hogy minden oké. De kell hozzá a közönség, különben nem működik. Egyedül nem olyan könnyű becsapni magunkat. Nem feltétlen arról van szó, hogy bármi bajom lenne az egyedülléttel. Órákon át képes vagyok elterelni a figyelmemet ostoba képzelődésekkel és álmodozásokkal, de a végén mindig eszembe jut. Egyedül én maradtam meg magamnak. És ez minden másnál jobban megrémiszt. Én. A gondolatok, amelyeket próbálok megtisztítani a vagdosással. Az emlékek, amelyeket minél inkább szeretnék elfelejteni, annál hangosabbnak és élénkebbnek tűnnek. A rengeteg „miért” és „mi lenne, ha”. És a háttérben valahol mindig ott lapul a gondolat, a tudat, hogy apám szégyellné azt az embert, akivé váltam. Ott lapul, és csak arra vár, hogy megszégyenítsen, amikor úgy tűnik, hogy a dolgaim végre rendben vannak. Beleszakad a szívem. Néha örültem, hogy már nem él, mert így nem kellett látnom az arckifejezését, amikor holtrészegen, piszkos ruhákban, szétmart szájjal hazabotorkáltam, miután valami vadidegennel smároltam. Anya sosem törődött vele. Ő sosem várt ébren. Apa viszont biztosan megvárna. Aggódna értem, ordítana velem, szobafogságban tartana és azt mondaná, hogy többé nem találkozhatok azokkal a fiúkkal. Én pedig sírnék, bevágnám a szobám ajtaját és könyörögnék, hogy engedjen ki. De belül mást éreznék. Belül titkon örülnék, és vigasztalna a tudat, hogy valaki törődik velem. Nem járnék bulizni minden hétvégén. Időnként otthon maradnék, és együtt tévéznénk. Még azokat a régi vacak vígjátékokat is megnézném vele, amiket annyira szeretett. Anya is ott lehetne, de nem törődnénk vele, hogy ott van vagy sem. Más lenne. Minden nagyon más lenne. 131

Talán a parkba sem mentem volna el aznap, egy palack almaborral felfegyverkezve. Ott kezdődött minden. Ott kezdtem. Tizennégy éves voltam, és gőzöm sem volt semmiről. Az egész Tanya hibája volt. Angolon mellettem ült, és az előző pár hónapban majdnem-de-azért-nemegészen barátnők lettünk. Szép volt (de túl sok szemfestéket használt), okos (de soha nem izgatta magát, hogy megcsináljon valami feladatot) és iszonyú gonosz (de velem kedvesen bánt, szóval ez rendben volt). Egy pénteki napon, májusban Tanya megkérdezte, mit tervezek a hétvégére. - Mindenfélét, tudod - hangzott a különösen sokatmondó válaszom, mert nem akartam beismerni, hogy egy újabb, tévé előtt ücsörgős hétvégére készülök. Anya nagyjából ekkor kezdett utazgatni, és a tévé lett az állandó társaságom, bármit megnéztem, hogy ne fojtogasson a csend. De Tanya nem fogadta el a dolgot. - Hagyd a francba a mindenféléket! Miért nem jössz velünk bulizni ma este? Majdnem összetojtam magam a gondolattól, hogy bulizni menjek Tanyával és a barátaival, de aztán mégis igent mondtam. Mesélt nekem egy italboltról a park mellett, ahol bárki vásárolhat, akármilyen fiatalnak is néz ki, és azt mondta, mindenki a játszótérnél találkozik este nyolckor. Fogalmam sem volt, ki az a „mindenki”. Készülődés közben kis híján megfutamodtam. Mennyivel könnyebb lenne otthon maradni. Levihetném a paplanomat a földszintre, összekucorodhatnék a kanapén, és rendelhetnék pizzát. De nem ezt tettem. Felvettem egy elég rövid szoknyát és egy szép fekete felsőt, ami még sosem volt rajtam. Felhúztam a csizmámat, és megnéztem, jó-e a sminkem. Az arcom másnak látszott, talán azért, mert kissé túlzásba vittem a szemceruza használatát. Másként is éreztem magam. Talán most elkezdődik valami számomra. Ezek az emberek nem igazán ismertek engem. Lehetek más, lehetek akárki. Pontosan olyan könnyű volt megvenni a piát, ahogy Tanya mondta, és nem volt nehéz észrevenni, hogy miért. A pult mögött álló hölgy kábé százéves volt, és még sosem láttam olyan vastag szemüveget, mint az övé. Megkérdezte, elmúltam-e már tizennyolc, és (micsoda meglepetés) igennel feleltem. Korábban még sosem ittam igazán semmit, tehát az almabor biztonságos választásnak tűnt: almalé, kicsit felturbózva. Óvatosan közelítettem a játszótérhez. Nevetést hallottam a mászóka tetejéről, a faház felől. Az egyik ablakon egyszer csak kizuhant egy palack. Elsuhant a 132

fejem fölött, és a hátam mögött a földbe csapódott. Csaknem elrohantam, de abban a pillanatban kidugta a fejét Tanya. - Grace! Szia! Gyere fel! - Úgy tettem, ahogy mondta. A faházban lévők szorosan egymáshoz préselődtek. Már heten voltak: Tanya és két barátnője az iskolából, meg négy fiú, akiket még sosem láttam. A bejárat közelében ültem le, és Tanya mindenkinek bemutatott. Felismertem Zoé-t és Kirstyt, nekik persze fogalmuk sem volt, ki vagyok. A fiúk becenevei nevetségesek voltak, és nehéz volt megjegyeznem őket. A mellettem ülőt Keznek hívták, ami még okésan hangzott. A lába a lábamhoz nyomódott a szűk helyen. Eleinte kínos volt. Éreztem, hogy Zoé és Kirsty kritikus szemmel bámul rám, de Tanya minden tőle telhetőt megtett, hogy kellemesen érezzem magam. Hadarva magyarázta, hogy én vagyok az egyetlen menő ember az angolcsoportban, és ha én nem lennék, már belehalt volna az unalomba. Ideadta az üveget, amiből vedelt. Nagyot kortyoltam belőle. Égette a torkomat, amikor lenyeltem. Viszont jó érzés volt, valahogy erősnek éreztem magam tőle. Már mindenkiben volt egy kis pia, úgyhogy megtettem minden tőlem telhetőt, hogy behozzam a lemaradásomat. Felbontottam az almabort, és körbeadtam. A többiek viccelődtek és nevetgéltek, én inkább csak hallgattam őket. Az egyik fiú nyilvánvalóan nagyképű pasi volt, de a többiek (különösen Kirsty) viccesnek gondolták. Engem nem győzött meg. Rövid időn belül egyértelművé vált, hogy a lányok a legkevésbé sem törődnek azzal, hogy ott vagyok, abszolút mértékben a fiúkra koncentráltak. Ez nekem pont megfelelt. Lassan kezdete derengeni, miért hívott meg Tanya: azért voltam ott, hogy kipótoljam a létszámot. Ostobának éreztem magam, amiért nem jöttem rá azonnal. Kirsty Nagyképűvel volt, Zoé máris a jellegtelen pasival smárolt a sarokban, Tanyát pedig egyértelműen a társaság leghelyesebb tagja érdekelte. Én Kéz kedvéért voltam ott. Neki szántak. De spicces voltam, és egy cseppet sem bántam. Odafordultam hozzá, és próbáltam közömbösen nézni rá, de már kezdtek kissé elmosódni a dolgok. Festett szőke haja volt, sok zselével. A festés már kezdett lenőni. Az arca egészen kellemes volt, de az állán csúnya pattanás virított. Foga fehérje fényesen villogott a faház sötétjében. Elég vékonynak tűnt, de ezt nehéz volt megállapítani így összepréselődve. Csak később vettem észre, hogyan néz rám: némi kegyetlenség sugárzott a tekintetéből. Leölésre szánt bárány voltam, és még csak rá sem jöttem. Az áldozati szűz. 133

A többiek lassacskán egyenként, vagyis inkább kettesével, elszivárogtak. Nem kellett zseninek lenni, hogy kitaláljam, mit művelnek. És aztán ketten maradtunk. Kéz a combomra tette a kezét, és azt mondta: - Szóval, hogy lehet, hogy még sosem láttalak errefelé? - Odafordultam hozzá, és a szemébe néztem, miközben a keze egyre feljebb kúszott. Nem válaszoltam, hanem megcsókoltam, mert erre várt. Csókolóztam már korábban is fiúkkal, olyanokkal, akikkel együtt jártam egy-két hétig, de ez más volt. Sör és narancs ízét éreztem a számban, és valami pacsuli és felnőtt ízt. Fura volt csókolózni vele. Úgy éreztem, mintha próbálna felfalni, mintha nem tudna betelni velem. Nem volt kellemetlen, de azért meg kellett szokni. Nem sokkal ezután a padlón feküdtem, fölöttem Kéz. Hogyan történt? Nem igazán törődtem vele. Kéz csókolgatott és tapogatott és simogatott és ez... jó érzés volt. Hangosan zihált és kezdett nyögdécselni, amint csípőjével hozzám lökődött. Nagyon is jól tudtam, mi következik, ha le nem állítom. Nem állítottam le. Pedig azt hiszem, arra számított. Emlékszem, hogy valami ilyesmit gondoltam: ...Szóval ez az? Tényleg ez az. Igaziból szexelek. Huh. Igen, furcsa volt ennyire közel lenni valakihez, akihez alig szóltam két szót. De érdekes módon vigasztaló is: ott volt egy idegen, izzadt fiú, aki nagyon kívánt. Abban a pár percben úgy éreztem, hogy szüksége van rám. És nekem is szükségem volt rá. Eléggé hálásnak is tűnt. Nem tartott sokáig. Elgondolkoztam, vajon azért csinálta-e olyan gyorsan, nehogy meggondoljam magam. Persze, ma már jobban tudom. És természetesen fájt is kicsit, de ez jó fájdalom volt, kitüntetés. Utána alig beszélgettünk. Megigazgattam a ruháimat, Kéz pedig egy nejlonszatyorban matatott, keresett egy doboz sört. Mohón ivott, aztán letörölte a száját a kézfejével. Csendben figyelt. Nem tudtam, mit kellene mondanom. Miről tudnánk beszélgetni? Nem ismertük egymást. Nem volt bennünk semmi közös, és valószínűleg soha nem is lesz. Hirtelen haza akartam menni, és összekuporodni a saját ágyamban, egyedül, ahogyan kell. Mielőtt megmozdulhattam volna, Kéz közelebb csúszott hozzám. A derekamra tette a kezét, és megcsókolt, nagyon gyengéden. És megint minden jó volt, amíg a fülembe nem súgta: „Tanya nem gondolta, hogy akarod majd. De én abban a pillanatban tudtam, amikor megláttalak.” Elhúzódtam tőle, és megkérdeztem, mire gondol. 134

- Tudtam, hogy akarod. Egyszerűen levettem. Éreztem, hogy elvörösödik az arcom. - Miből? Honnan? - Nemtom. Megérzés. Néhány csajnál az ember egyszerűen meg tudja mondani. Ne nézz így rám! Jó dolog, ha tudod, mit akarsz. Nem úgy, mint azok a lányok, akik egyre csak ígérgetnek, amíg már majd’ felrobbansz, aztán meggondolják magukat. Te nem tennéd ezt, igaz? — Mozdult, hogy megint megcsókoljon, és én nem állítottam meg. Nem hiszem, hogy sértegetni akart ezekkel a szavakkal. Valójában úgy tűnt, épp az ellenkezője igaz: az a távoli benyomásom támadt, hogy hőkölni próbált nekem. Szóval olyan lány voltam. Most már hivatalosan is. Ha eddig nem lettem volna az, most már nyilvánvalóan igen. Nem volt többé visszatérés számomra.

Beszéltem Ethannel. Megkérdeztem, fáj-e a szája. Egy pillanatig zavartnak tűnt, aztán megérintette a vágást az ujjaival, mintha emlékeztetni akarná magát, hogy ott van. - Nem, egyáltalán nem fáj. - Akkor jó. Nézd, Ethan, sajnálom. Ennek sosem lett volna szabad megtörténnie. Nem tudom, mit gondoltam. Vagyis úgy értem, hogy nyilvánvalóan nem gondolkodtam. Tudod, nem szoktam csak úgy véletlenszerűen megütni embereket. Egyszerűen... nehéz dolog itt lenni. Túl sok időm van gondolkozni. Mindenesetre sajnálom. - Nem számít, Grace. - Dehogyisnem számít! Rád támadtam! Egyértelmű, hogy megőrülök idebent. Ethan megrázta a fejét. - Tévedsz. Már megint itt tartunk, gondoltam. Nem volt energiám ahhoz, hogy ugyanazokat a köröket fussam le vele. - Már hányok a gondolkodástól. És hányok attól, hogy leírjam az egészet. Egyáltalán, minek fárasszam vele magam? Úgysem fogja senki elolvasni. Ethan az ajtónak dőlt. - Te elolvastad már, Grace? - Ööö... nem. Nekem nem kell, én tudom, mi van benne. Ethan vállat vont, és felhúzta a szemöldökét. Egyértelmű volt, hogy azt gondolja: Azt te csak hiszed. 135

A mellettem lévő összefirkált papírkupac felé fordultam. Bajom nem lehet belőle, nem igaz? Olvasni kezdtem, és hamarosan megfeledkeztem róla, hogy Ethan netán a szobában van. Nem tudom, mennyi ideig tartott, de végül eljutottam az utolsó oldalig, ahhoz az éjszakához, amikor a parkban voltam Kézzel. Sóhajtottam és felnéztem. Ethan már nem az ajtónál állt. Az ágyon ült, keresztbe tett lábakkal. - Szóval? - várakozásteljesen nézett rám. - Szóval mi? - Hogy érzed magad? - Nemtom. - Grace... - úgy mondta, mint egy csalódott tanár, akinek rossz választ adott kedvenc tanítványa. - Szomorú vagyok. Szomorú, oké? Kész káosz az életem, elcsesztem mindent, és szörnyű ember vagyok. Most boldog vagy? - Nem tesz boldoggá, hogy fájdalmat érzel. Miért tenne? - Akkor mi másért teszed ezt velem? Biztosan valami élvezetet találsz benne. A következő szavak váratlanul értek. - Hiányzik az apád, ugye? - Apa? Neki mi köze ehhez? - kérdeztem gyanakvóan. - Milyen ember volt? Gondoltam, úgy teszek, mintha belemennék a dologba. - Ő csak... egyszerűen apa volt. Tipikus apa, tudod? - Mesélj róla! Jó, legyen, belemegyek a játékba, mi bajom származhat belőle? - Szóval, állandóan zavarba hozott. Szándékosan. Mondjuk boltba mentünk, és minden ok nélkül olyan képeket vágott, mint egy majom. És minél inkább zavarban voltam, annál hangosabban és kínosabban viselkedett. Nem törődött vele, ki nézi, sosem törődött vele, mit gondolnak mások. Nem úgy, mint én. Én folyton körülnéztem, és aggódtam, hogy meglát valaki az iskolából. Persze, amikor kisebb voltam, ez még tökre rendben volt. Akkoriban mindig belementem, és rengeteget nevettünk. Nagyon jó volt az emberekhez. Mindenki szerette, és nevettek az ostoba viccein. Ő volt az egyetlen, aki meg tudta nevettetni anyát. Anya sosem nevet semmin, ami a tévében megy, még akkor sem, ha valami igazán vicces dolgot

136

mutatnak. De apa meg tudta őt nevettetni azzal is, ha csak felhúzta a szemöldökét. Elhallgattam, mert hirtelen tudatosult bennem, hogy évek óta most beszéltem a legtöbbet apáról. Még Sal előtt is folyton ködösítettem, és azt állítottam, hogy nem igazán emlékszem, milyen volt apa. Sosem vonta kétségbe, és nem mondta, hogy ez iszonyú nevetséges. Hálás voltam érte. - Úgy hangzik, mintha nagyon szeretted volna. - Az apám volt, persze hogy szerettem. - Jól van, Grace. Igazán ügyes vagy. Vállat vontam, mert nem tudtam egészen, mire akar kilyukadni. Meséltem Ethannek apa rémes főzési szokásairól és arról, hogy őrült ételkölteményeket talált fel úgy, hogy bedobált egy csomó maradékot a serpenyőbe, és nyakon öntötte Worcestershire-szósszal. Meséltem neki, hogy moziba jártunk vele, és olyankor mindig kaptam hotdogot és nachos-t, meg egy óriási doboz popcornt (és hazafelé mindent kihánytam a kocsiban). Már rég elfeledettnek hitt dolgokról beszéltem neki. Olyasmikről, amikre hosszú évek óta nem gondoltam. Ostoba, jelentéktelen dolgokról. Jó érzés volt hangosan kimondani, elmondani valakinek, aki figyelt, és mindig a megfelelő pillanatban bólogatott és mosolygott. Úgy tűnt, Ethan egyáltalán nem unja, nem próbált témát váltani vagy önmagáról beszélni. Hagyta, hogy folytassam, Isten tudja mennyi ideig. Aztán hirtelen leállított, egyetlen kérdéssel. Nagyon halkan beszélt, az arca merő együttérzés volt, amint kimondta a következő szavakat: - Meséld el, hogyan halt meg! Erre nem számítottam. Ezt soha senki nem kérdezte tőlem. Nat sem. - Baleset volt. Borzalmas baleset. - Mi történt? - Ügy éreztem, mintha Ethan lágy hangja megint a fejemben szólt volna. Nagy levegőt vettem. - Hazafelé tartott egy üzleti útról. A szülinapomon történt... - Folytasd csak! - kérte. - Apa... Egy vasúti átjáróban történt. Az autóját elütötte a vonat. - Baleset volt - mondta. Bólintottam.

137

- Grace, nekem elmondhatod az igazat. El kell mondanod az igazat! — Letérdelt elém, és megfogta a kezemet. Az övé hideg volt. - Tudom, hogy képes vagy rá. Már eléggé megerősödtél. Semmi értelme hazudni. - A sínekre hajtott, és leállította az autót. Szándékosan tette. Megölte magát. Ethan bólintott. - Ez bizonyára nagyon nehéz volt neked és anyádnak. - Anyának? Hiszen az ő hibája volt! - Miért mondod ezt? Ettől megdermedtem. Miért mondtam ezt? Miért gondoltam mindig ezt? - Anya... utálatos volt vele. - Tényleg? - kérdezte Ethan, és nekem is ugyanez a kérdés járt a fejemben. Tétováztam. - Igen. Ő... - A szavak szétporladtak a számban. Anya szerette őt. Mindenestül. Mindent megtett érte. Ez az igazság. - Mindig őt okoltad, igaz? Mit gondolsz, miért? Miértmiértmiértmiértmiért? - Mert ő él. Ethan bólintott. - Apád pedig nem, ugye? - Rekedt volt a hangja. Elsírtam magam. Csodálkoztam, hogy ilyen hosszú ideig kibírtam könnyek nélkül. - Elhagyott engem. A szülinapomon. A rohadt szülinapomon! Miért tette? Hogyan tehette ezt velem? - Most már hangosan zokogtam. Felkeltem, és az ágyra vetettem magam. Túl sok gondolat és emlék nyüzsgött a fejemben. Éreztem, hogy Ethan leül mellém a matrac szélére. - Nem tudom. Nem tudom, hogyan képes valaki ilyesmire. A párnába beszéltem, elfojtott hangon. - Sosem gondolt ránk. Itt hagyott bennünket, üres kézzel. Hogy lehetett ilyen önző? - Igazad van, Grace. Önző dolog volt. Eszembe jutott valami. Egy gondolat, ami eddig sosem formálódott szavakká bennem. Még akkor sem, amikor a dolgok igazán nagyon rosszra fordultak. Abban a pillanatban, amikor kigondoltam, Ethan hangosan kimondta: - Gyűlölöm őt.

138

27. nap NAT VISSZAÉRT A MUNKAHELYÉRŐL. Kimerítette, hogy egész nap hordókat cserélgetett és kedvesen bánt az emberekkel. Furcsán éreztem magam és zavarban voltam, amiért megvagdostam a lábam. Hogyan fogom ezt megmagyarázni neki? Hogy lehettem ennyire ostoba? Rendeltünk pizzát, és a tévé előtt heverésztünk. Egyikünk sem mondott szinte semmit. Aztán Nat az ölembe hajtotta a fejét, én pedig a haját simogattam. Kellemes volt. Vagyis az lett volna, ha nem rettegek folyton attól, hogy meglátja, mit műveltem magammal. Egyre jobban telt az idő, alig bírtam nyitva tartani a szememet. - Gyere, menjünk aludni, álomszuszék! - Nat hangja távolinak tűnt. Kinyitottam a szemem, és láttam, hogy eltünteti a pizzás dobozt és a poharakat. Megdörzsöltem az arcomat, és a kandallópárkányon lévő órára néztem. Már két óra is elmúlt. Nat megragadta mindkét kezemet, és felhúzott a kanapéról. Megcsókolta a homlokomat, mielőtt a lépcső felé kormányozott. Minden egyes lépésnél úgy éreztem, mintha hegyet kéne megmásznom. Nem szívesen mentem. De mi mást tehettem volna? Nem maradhattam örökre a földszinten. És rettenetesen fáradt voltam. Amikor a szobámhoz értünk, Nathez fordultam, és megcsókoltam. Nem adtam át magam igazán a dolognak, és Nat nyilvánvalóan tisztában volt ezzel. - Miért nem bújsz... pizsamába vagy hálóingbe, vagy akármibe, amíg én elmegyek fogat mosni? Pizsama? Natnek arról sem szabadna tudnia, hogy egyáltalán van pizsamám, nemhogy lásson benne valaha az életben. És minden adandó alkalommal azt kellene akarnia, hogy szexeljünk. Még nem juthattunk túl azon a fázison, az túl korai lenne. De olyan fáradt voltam, hogy állva elaludtam, és ez legalább kicsit elodázta az elkerülhetetlent. Mégis tétováztam, mielőtt előhúztam volna a pizsimet a rejtekhelyéről, a szekrény mélyéről. Amikor Nat visszajött, felnevetett. - Sosem tűntél olyan micimackós lánynak! Szép! A karjába bokszoltam, nem túl gyengéden. 139

- Fogd be! És egyébként is, ezek nem Micimackók, ezek Fülesek. Az teljesen más. Füles az király, és senkitől sem fogadok el más véleményt. Figyelmeztetlek. Nat ekkor csókolt meg. Ez volt a legjobb csók, fogalmam sincs, miért. - Csupa meglepetés vagy, Grace Carlyle. Kíváncsi vagyok, milyen más sötét titkokat rejtegetsz előlem... Füles... Ki hinné? Ne aggódj, a titkod biztonságban van nálam. Szerintem imádnivaló. - Szórakozol velem? - Neeeeeem, álmomban sem tennék ilyet. Szerintem tök normális dolog, hogy a barátnőm bírja a depressziós szamarakat... Kiperdültem a szobából, és (sikertelenül) próbáltam úgy tenni, mintha dühös lennék. Pizsamában nehéz dühösnek látszani. A fürdőszobában megvizsgáltam a lábamon lévő vágásokat. Elég csúnyán néztek ki. Rozsdavörös, nyers, haragos sávok. Nat bokszeralsóra vetkőzött, mire visszaértem. Elképesztően nézett ki. Tetőtől talpig férfias volt, meg álmos és gyűrött. Hirtelen én is nagyon fáradtnak éreztem magam. Megcsókoltam. Kis idő után elhúzódott, és rám mosolygott, azzal a gyönyörű mosolyával. - Oké, én is megyek veled lefeküdni. De semmi hancúrozás, jó? Rosszallóan néztem rá. - Miért? Nem akarod? - Nem igazán tudom, miért erőltettem. Asszem, én akartam úgy dönteni, hogy nincs szex. - Persze hogy akarom, de kikészültem, és te is fáradt vagy. Nem kell egyfolytában szexelnünk, érted! Nincs ilyen szabály vagy valami. - Pedig talán kellene ilyen szabály. Vagy valami parancsolat, vagy ilyesmi... Dobd le magadról a gatyádat, amikor csak úgy kívánom! - Felhúztam a szemöldökömet, és ránéztem. Viszonzásul egy párnát vágott a fejemhez. Szóval mindketten bebújtunk a takaró alá, hozzásimultam, és a karjaiba fészkeltem magam. Fura érzés volt, és először nem is igazán jó. A pizsamát okoltam miatta, de most semmiképpen sem akartam levenni. Mindenféle dolgokról beszélgettünk félig suttogva a sötétben. Mindig könnyebb sötétben kimondani a dolgokat. Egy idő után elhallgattunk, és azt hittem, Nat elaludt. Közelebb simultam a mellkasához, és elégedetten

140

sóhajtottam. Már épp belesodródtam abba a finom, félálomszerű világba, amikor Nat hangja kizökkentett. Meglepően hangos volt: - Ébren vagy? Dünnyögtem valamit válaszul, ami igent jelentett. - Mesélj nekem Salről! Mi történt vele? Megint hümmögtem valamit, amit nagyjából úgy lehetett érteni, hogy „Mire gondolsz?”. - Miért vesztetek össze? Most már teljesen ébren voltam. Kinyitottam a szemem, és úgy fordultam, hogy lássam Nat arcát. - Mondtam már, egy pitiáner ostobaságon. Szóra sem érdemes. Pár pillanatig hallgatott. - Nem hiszek neked. - Hogyan? Miért? - Felültem. - Ti ketten nagyon közel álltok egymáshoz. Nem hiszem, hogy holmi jelentéktelen dolgon vesztetek össze. Miért nem mondod el nekem az igazat? Nem bízol bennem? Ez egyszerűen hátborzongató volt. Miért nem hagyja a fenébe? - Persze hogy bízom benned, de mit számít ez? A lényeg, hogy most már minden rendben van. - Nekem számít, Grace. - Felült, és megfogta a kezemet. - Mindent tudni akarok, amit tudni lehet rólad, a füleses pizsamádtól kezdve addig, ahogyan csokitojást eszel. Tudni akarom, volt-e képzeletbeli barátod, amikor kicsi voltál. Tudni akarom, mikor tanultad meg ilyen szexi módon felhúzni a szemöldöködet. Tudni akarom, mire gondolsz akkor, amikor nem vagy velem. Mindent tudni akarok, ami fontos neked. Szeretlek. Tessék?! Nem számítottam rá, hogy ezt mondja. Igen, reméltem, de valójában sosem hittem, hogy megtörténik. Most végképp nem. De kimondta, valóban, igazából kimondta. Azt hittem, szétvet a boldogság. Legszívesebben úgy ugráltam volna az ágyon, mint egy túlfűtött gyerek. De inkább vettem egy nagy levegőt, hogy megnyugtassam magam. Minden rendben lesz. Nat. Szeret. Engem. 141

Az arcvonásai kissé elmosódtak a sötétben, de tágra nyitotta a szemét. Azt hiszem, ő csaknem annyira meglepődött, mint én. Odahajoltam hozzá, és megcsókoltam. Alig volt több egy szűzies puszinál. - Én is szeretlek. Pár pillanatig csendben ültünk. Nem tudtam, mit mondjak, vagy mit tegyek. Ez az egész újdonság volt nekem. Én szólaltam meg először. - Tudod, ezt még soha, senki nem mondta nekem. Ugyanúgy csókolt meg, ahogyan én előtte. - Ezt elég nehéz elhinnem. Rendkívül szeretetreméltó vagy. - Igaz. De nem a szeretetreméltó része... hanem, tudod... - Nagyot nyeltem, és próbáltam kordában tartani az érzelmeimet, amik majdnem elborítottak. - Akkor hát... biztosan idióta volt az összes többi pasi, akivel jártál. - Nem is tudod, milyen igazad van. Visszafeküdtem, Nat is azt tette. Egymás mellett hevertünk kéz a kézben, és a plafonra meredtünk. - Sosem beszélsz más pasikról, akik előttem voltak. Éreztem, hogy veszélyes területre tévedtünk. Óvatosnak kellett lennem. - Te pedig nem beszélsz nekem a volt barátnőidről, igaz? Ez mind a múltban történt. Most már egyáltalán nem számítanak. - Volt barátnő. Egyes szám. Csak egy volt. - Tényleg? - Igyekeztem olyan hangon megszólalni, hogy ne érződjön a megdöbbenésem (szánalmas és sikertelen próbálkozás volt). - Igen, tényleg. Amynek hívták. Három évig jártunk. Azelőtt szakítottunk, hogy Nepálba mentem. Ennyi, ez a szerelmi életem teljes története. Meglepődtem, milyen érzést váltott ki belőlem, hogy hallottam erről a lányról, aki biztosan sokkal jobban ismerte Natet, mint én. Három év nagyon hosszú idő. Fellángolt bennem a féltékenység, és mindent megkeserített. - Szeretted őt? - Meg kellett kérdeznem. - Igen. Nem szóltam semmit. Nat felkönyökölt. - De ez most már semmit sem jelent. Ahogy mondtad, a múltban történt. Megsimogatta az arcomat. - Szóval... mi a helyzet veled? Elmondhatod, el fogom tudni fogadni. - Rám mosolygott, tele várakozással, és mégis lazán.

142

Azt kívántam, bárcsak túljutottunk volna már ezeken a kínos pillanatokon. Korábban kellett volna beszélnünk erről, ha egyáltalán. De nem... Ennek az ostobaságnak pont most kellett előjönnie, hogy megpróbálja tönkretenni életem eddigi legjobb pillanatát. Nem engedem, hogy ez bekövetkezzen. Nem mesélek Natnek a múltamról és nézem végig, amint ezt a boldog arckifejezést fájdalom, csalódottság és undor váltja fel. Szó sem lehet róla. A dolgok túlságosan jól alakultak. És nem akartam hazudni, és a múltam egy félig-meddig ártatlan, rózsaszín változatát életre kelteni. Nat jobbat érdemelt ennél. Úgyhogy inkább valami aljasságot műveltem... - Sal terhes lett. A végső elterelő hadművelet. Aligha finom bűvészmutatvány, de megtette a hatását.

Valami nincs rendben Ethannel. Nem tudom felébreszteni. Rázogatom és kiabálok hozzá, de semmi sem történik. A légzése normálisnak tűnik, de nem ébred fel. Tegnap éjjel mellém feküdt. Egy szót sem szólt a hátborzongató gondolatolvasás után. Kiakadtam, összezavarodtam, és sajgó szomorúságot éreztem. Tele voltam kérdésekkel, de egyiket sem tettem fel, valami visszatartott. Most pedig talán már késő. Ma reggel felkeltem, és otthagytam Ethant az ágyon. Nyugodtnak tűnt. De még most is alszik. Mi lesz, ha nem ébred fel? Rettegek. Nem fogom elhagyni. Most nem. Be kell fejeznem ezt. Meg kell tennem.

Az aljas kis taktikám természetesen működött Nattel. Kissé túlságosan is jól. Egy-két másodpercig csendben volt, mielőtt válaszolt. - Tessék - kérdezte rekedten. Sóhajtottam. - Sal terhes lett. Ezért vesztünk össze. Nat felült, és felkapcsolta az éjjeli lámpát. Eltakartam a szemem, és ülő helyzetbe tornáztam magam. Aztán Natre pillantottam. Nehezen tudtam leolvasni az arcáról bármit is. 143

- Mi... Mikor történt ez? Hányingerem volt attól, hogy ezt teszem a legeslegjobb barátnőmmel. Elárulom a bizalmát, csak azért, hogy kikeveredjek ebből a rázós helyzetből. De most már nem hátrálhattam meg. - Még azt sem tudom. Nem mondja el, mi történt. - Komolyan? De valamit biztosan tudsz. Mi a fenéért ne mondaná el neked? - Nat, nem tudom. Teljesen kizárt engem. Csak annyit tudok, hogy húsvét körül történt. Volt egy... egy abortusza pár hónappal ezelőtt, vele mentem volna, de összevesztünk, és... - Nem tudtam, mi mást kellene mondanom, hogy ne hangozzon szánalmasan. Most Nat nézett ki úgy, mint akinek hányingere van. - Jézusom. Sosem gondoltam, hogy ilyesmiről lehet szó. Hogy... hogy van Sal? Úgy értem, mostanában. Biztosan borzalmas volt neki. Meghatott, hogy aggódik. - Rendben van, azt hiszem. Gondolom, kell neki kis idő, hogy túljusson rajta. De szerintem, már jobban érzi magát. - És tényleg fogalmad sincs, mi történt? Kivel... kivel feküdt le? - Nincs! Mondtam már. Miért nem hiszel nekem? - Gyűlöltem, ha kétszer is megkérdezik ugyanazt. Megőrültem tőle. - Csak... meglepődtem. Ez olyan témának tűnik, amit a legjobb barátnők általában megbeszélnek egymással, ennyi az egész. Igaza volt, és ettől dühös lettem. Dühösebb, mint kellett volna. - Figyelj! Leszállnál végre erről a témáról? Semmit sem mondott. Halvány gőzöm sincs, mi a franc történt, és valószínűleg sosem fogom megtudni, tehát egyszerűen csak... felejtsd el! - Elfordultam, mert nem akartam, hogy lássa a könnyeimet, amelyek már kezdték elhomályosítani a látásomat. Éreztem, hogy a vállamra teszi a kezét, de leráztam. - Grace, sajnálom. Csak azt kívánom, bár hamarabb elmesélted volna. Kiugrottam az ágyból, és megpördültem, hogy szembenézzek vele. - MIÉRT? Min változtatna? Miért nem tudsz lekattanni róla? Egyébként is, semmi közöd hozzá! - Már nem rejtegettem a könnyeimet. Azzal se törődtem, hogy letöröljem őket, miközben Nat fölött álltam és hangosan ziháltam. Úgy tűnt, megdöbbent. Még sosem látott haragosnak. Egy másodperccel később megszólalt, halkan és határozottan. - Semmi közöm hozzá? Tényleg így érzed? 144

- Igen! Sosem lett volna szabad elmesélnem! - Akkor miért tetted? Most megfogott. - Nézd, Nat! Egyszerűen csak... légy szíves, menj el! Most nem tudok ezzel foglalkozni. - Megleptek a szavaim, de mélyen legbelül tudtam, ha folytatjuk ezt a beszélgetést, akkor nagyon rosszul végződik az este. - Ha ezt akarod. - Félig-meddig arra számítottam, hogy próbál ellenkezni. Vagy legalább mérges lesz, hogy kirúgom az éjszaka közepén. De úgy tűnt, még csak nem is érdekli. Bólintottam, és figyeltem, ahogyan felöltözik. Bocsánatot akartam kérni, mondani, hogy hagyja abba, maradjon velem. De egy szót sem szóltam. Amikor az ajtóhoz ért, felém fordult. Egy rövid pillanatig egymásra néztünk. Ez volt az utolsó alkalom, hogy valamelyikünk megszólaljon, de egyikünk sem használta ki. Nat arca érzelemmentes maszkként hatott, az én arcomon még mindig pörögtek könnyek. Aztán elment. Megvártam a bejárati ajtó csukódását, aztán leereszkedtem az ágyra, és olyan keservesen sírtam, hogy azt hittem, sosem hagyom abba. Dühös voltam, szomorú és zavart. Rettenetes hibát követtem el. Nagyon is jól tudtam, hogy sikerült Natre zúdítanom az összes frusztrációmat és sértettségemet, amit amiatt éreztem, hogy Sal nem bízott meg bennem. És mindezt azért, mert Nat törődött velem annyira, hogy rákérdezzen dolgokra. Az egészet azért tette, mert szeret. De mi volt ez a rengeteg kérdés? Miért kérdezgette újra meg újra, hogy mit tudok és mit nem, és miért nem mondtam el neki? Nem találtam választ. Az éjszaka hátralévő részében nem aludtam. Inkább elővettem a kést az íróasztalom fiókjából, és lassan, óvatosan ismét felnyitottam a sebeket, amelyeket aznap vágtam a lábamon. Aztán ejtettem néhány újat is. Másnap reggel megvizsgáltam a károkat. Nem volt szép látvány, úgy festett, mint valami nagyon rosszul sikerült modern műalkotás. Az ágynemű vérben tocsogott, több vérben, mint amit lehetségesnek gondoltam. A kés pengéje rozsdásnak tűnt. Rá sem bírtam nézni. A fejemre húztam a takarót, és álomtalan alvásba süppedtem.

145

Amikor felébredtem, néhány áldott pillanatig nem jutott eszembe semmi, aztán hirtelen minden beugrott. Gondolatban újra meg újra lejátszottam a dolgokat, és folyamatosan visszatért Nat arckifejezése, közvetlenül a távozása előtt. Úgy filézett rám, ahogyan az ember idegenekre néz az utcán. Hogyan fordulhat elő, hogy valaki először szerelmet vall, majd percekkel később így néz rád? Hogyan lehetséges ez egyáltalán? Tudtam, hogy az egész az én hibám. Ez sosem történik meg, ha nem próbálom megsunnyogni, hogy meséljek a múltamról. Egyszerűen hazudhattam volna, ködösíthettem volna, netán mondhattam volna azt, hogy ő az első az életemben. Vagy talán mégsem. Történetesen elmondhattam volna neki az igazat, és esetleg megérti, és akkor most úgy érezhetném, mintha lekerült volna rólam egy óriási súly, és végre ismét kapnék levegőt. Megnéztem a telefonomat, remélve, hogy a képernyő sarkában látom a kis borítékot. És igen! A szívem dörömbölt a mellkasomban, tudtam, hogy minden rendben lesz. Aztán megláttam a nyomorult telefonszolgáltató SIM kártya frissítéséről szóló üzenetét. Ledobtam a telefont, és gonosz pillantással méregettem, azon morfondírozva, milyen büntetést rójak ki rá. Aztán meggondoltam magam, és írtam Salnek: „Átjössz? LÉGYSZI! Nat nincs itt. Puszi.” Sal néhány perccel később érkező üzenetében az állt, hogy már úton van. Gyorsan lezuhanyoztam, és minden tőlem telhetőt megtettem, hogy ne érezzem a lábamon éktelenkedő vágásokon végigcsorgó forró víz okozta fájdalmat. Mire felöltöztem, és a nedves hajamat lófarokba fogtam, sokkal pozitívabban láttam a dolgokat. Sal tudni fogja, hogyan kell rendezni a dolgokat Nattel. Nem mondhatom el neki pontosan, hogy miről vitatkoztunk, de biztos voltam benne, hogy ki tudok találni valami hihetőt. Kinyírna, ha megtudná, mit mondtam Natnek. Teljes joggal. Az ember soha nem tesz ilyesmit a legjobb barátnőjével. Én voltam a világ legrosszabb legjobb barátnője. Sokkal hamarabb szólalt meg a csengő, mint vártam. Esélyem sem volt bepakolni az ágyneműt a mosógépbe. Fintorogtam a cuccok állapota láttán. De sebaj, Sal és én lent maradunk majd a földszinten. A kést azért gyorsan bedugtam az íróasztal fiókjába, a köntösömet pedig kissé kapkodva az ágyra hajítottam. Ez volt a legjobb, amit tehettem.

146

Leszökdécseltem a lépcsőn, és ajtót nyitottam, hogy beengedjem Salt, majd akaratlanul is könnyekben törtem ki, mielőtt leült. Nem kellett volna. Sal a kanapéhoz vezetett, és hagyta, hogy kisírjam magam. Megölelt és nyugtatgatott, hogy minden rendben lesz. Jó volt hallani, még akkor is, ha nem hittem el. Amikor a sírás szipogássá csitult, Sal felajánlotta, hogy készít egy teát. A kanapén vártam. Két óriási bögre teával lépett ki a konyhából. - Igyál egy kicsit! - Ittam, és élveztem a forróság okozta fájdalmat. - Szóval mit művelt? - Mire gondolsz? - Nem működött az agyam. - Nat, mit művelt? Biztosan tett valamit veled, ha ilyen állapotban vagy. Mondd el, és megyek, behúzok neki egyet. - A puszta gondolattól mosolyognom kellett. Semmit. Ő semmit sem csinált. Az egész az én hibám. - Belekezdtem a hétvége történetébe. Sal figyelmesen hallgatott, a teáját kortyolgatva. Csak egyszer szakított félbe. - Azt mondta, hogy szeret? - Igen. Nagyon boldog voltam. Aztán valahogy elromlott az egész. Ostoba vitába keveredtünk, én bedühödtem, és megkértem, hogy menjen el. Ő pedig meg sem próbált rávenni, hogy gondoljam meg magam, jóllehet az egész elképesztően későn történt, már buszok sem jártak. Egyszerűen csak... lelépett. - Összebalhéztatok, miután szerelmet vallott? Hogy a fenébe sikerült? A gondolataim végigszáguldottak a Sal számára kiagyalt lehetséges hazugságokon, mielőtt döntésre jutottam. - Rendben, elmondom. Légyszi, ne légy dühös rám... - Miért lennék dühös rád? Ne hülyülj már! Kezdtem észrevenni a szemében az első aggodalmas villanásokat. - Nagyon sajnálom, tényleg, de elmondtam neki, hogy mi történt veled. Összehúztam magam, miközben Sal reakcióját vártam. Bizonyára szánalmasnak tűntem, olyan lehettem, mint egy kutya, aki éppen most pisilt a szőnyegre. - Elmondtad neki a...? Bólintottam. - Egyfolytában arról kérdezgetett, hogy miért vesztünk össze, és nem tudtam, mi mást mondhatnék. Sajnálom. - Igyekeztem elkapni a pillantását. Sal lassan megrázta a fejét. 147

- Nem tudtad, mi mást mondhatnál?! Na, ne már, Grace! Bármit! Az ismerőseim közül te tudsz a legjobban hazudni. Jézusom! Ezt nem tudom elhinni! - A kezébe temette az arcát. - Hé, ne már, nincs ekkora gáz. Senkinek sem fogja elmondani. Jó, akkor sem kellett volna elárulnom neki, tudom. Elcsesztem, sajnálom. Nagyon sajnálom, tényleg. Sal nem tűnt dühösnek vagy zaklatottnak, sokkal inkább beletörődőnek. Belenyugodott, hogy nem bízhat meg a legjobb barátnőjében. - Szóval... gondolod, hogy meg tudsz nekem bocsátani, amiért ilyen címeres ökör vagyok? Őszintén szólva nem is tudom, miért viselsz el! - Ezzel az erőtlen kísérletemmel, hogy poénosra vegyem a dolgot, csak Sal gúnyos pillantását vívtam ki. - Én sem tudom, miért visellek el. - Talán mert egy ekkora lúzer mellett igazán jónak tűnhetsz? - Ezzel sikerült kicsalogatnom egy halvány mosolyt. - Ja, persze. Egyszerűen felejtsük el, oké? Nyilván azt kívánom, bár ne mondtad volna el, de már megtörtént. Ugye, biztos vagy benne, hogy senkinek sem fogja elmondani? Főképp Devonnak nem. Jó ég, Devon eszembe sem jutott. - Senkinek, ígérem! És tudnod kell, hogy megbízhatsz bennem, még akkor is, ha most nem úgy tűnik. - De még mindig nem mesélted el, miért vitatkoztatok. Hogy kerültem egyáltalán szóba... és miért kezdtetek ezen veszekedni? Nem értem. Most nem volt okom hazudni. A legrosszabb részén már túl voltunk. - Megkérdezte, kivel feküdtél le, és utána nem hitte el, hogy nem tudom. Folyamatosan kérdezgetett, én meg azt mondtam neki, hogy semmi köze hozzá. Azt hiszem, ezután fajult el a dolog. - Megálltam, és azon tűnődtem, milyen messzire menjek el. - Azt hitte, biztosan elmondtad nekem. Ezért is lettem olyan dühös rá... mert... hát, azt hiszem, én is úgy gondoltam, hogy el kellett volna mondanod. - Ó, értem. Tehát akkor ez most az én hibám? - Nem, nem, nem, egyáltalán nem így értettem. Egyszerűen csak próbáltam őszinte lenni veled. Az egészért csak engem lehet hibáztatni. - De még mindig neheztelsz miatta, ugye? Amiért nem mondtam el neked.

148

- Nem, egyáltalán nem! - Jó ég, ez az igazmondós süketelés nem is olyan jó dolog, mint amilyennek mondják. Folytattam: - Vagyis, talán kicsit sértőnek érzem, hogy nem mondod el. Egyszerűen nem látom be, hogy mit számít. - Grace, túl kell lépned ezen! Nem vagyok képes állandóan erről beszélni veled. Próbálom elfelejteni az egészet. És tudod, mi az, ami igazán segítene ebben? - Várakozásteljesen pillantottam rá. Felnevetett. - Az alkohol! - Én is nevettem, megkönnyebbülve, hogy a dolgok még mindig rendben vannak köztünk, legalábbis a felszínen. Végül, talán mégis van valami az igazmondásban. Felbontottam anya egyik legjobb borát, és a következő óra azzal telt, hogy Sal a Nattel kapcsolatos szerencsétlenkedésemet hallgatta. Próbált megnyugtatni, hogy minden rendben lesz, hogy egyetlen kis veszekedés nem feltétlenül jelent szakítást, és hogy a vita tökéletesen normális dolog a párok életében. A végére kezdtem elhinni, hogy talán tényleg nem alakul olyan rosszul ez az egész. Sal rábeszélt, hogy küldjék egy bocsánatkérő SMS-t Natnek: „Nagyon sajnálom a múlt éjszakát. Hülye voltam, az egész az én hibám. Felhívsz majd? Puszi.” Amint elküldtem az üzenetet, jobban éreztem magam, még ha valójában nem is azt gondoltam, hogy a dolog teljesen az én hibám volt. Talán kilencven százalékban. A maradék tíz százalék Nat mindenre kiterjedő kíváncsiskodása miatt történt. De úgy döntöttem, boldogan elviszem a balhét, ha ez kell ahhoz, hogy velem maradjon. Azt mondta, szeret, az ég szerelmére. Egyszerűen nem hagyhatom, hogy kicsússzon az ujjaim közül. Kábé tíz perc múlva visszaírt: „Oké. Ma este lenyomok egy műszakot a pubban. Nem biztos, hogy tudlak hívni. Holnap beszélünk. Puszi” Nem teljesen az, amiben reménykedtem. De Sal elég pozitívnak tűnt a dologgal kapcsolatban, amikor megmutattam neki. Sikerült meggyőznie, hogy Nat valószínűleg másra figyel, sok dolga van, nekem pedig csak az üzenet végén lévő puszival kell törődnöm. Töltött nekem még egy pohár bort, és felállt. - Mi lenne, ha ennénk valamit, hogy felitassuk a bort? A hűtőben találtunk néhány szelet bacont. Salnek ez elég volt ahhoz, hogy rábeszéljen a legendás baconszalonnás-borsós tésztám elkészítésére. Az volt a kedvence. Nem sokkal később már főtt a tészta, a bacon pedig a serpenyőben sistergett. A nappaliban megcsörrent Sal telefonja. Új csengőhangot szerzett, valami 149

hihetetlenül nyálas dalt, még a születésünk előtti időkből. Felkapta a telefont, és megnézte a kijelzőt, hogy érdemes-e felvennie. Ő is majdnem olyan megszállottan szűrte a hívásait, mint én. Nem tűnt túlságosan izgatottnak attól, amit látott. Amikor megfordult, kérdő pillantásomra ennyit felelt: - Ööö... ezt fel kell vennem. Fent beszélek, oké? - Kissé eltűnődtem, ki hívhatja, és miért nem akarja, hogy halljam a beszélgetést, de elterelte a figyelmemet a tészta, ami már majdnem kifutott. Sal felrohant, én pedig visszatértem a főzéshez. Egy-két perccel később éppen a tányérokat szedtem elő a szekrényből, amikor hirtelen eszembe jutott. A szobám. Teljesen pánikba estem. Sal nem láthatja, milyen állapotban van a szobám. A tányérok csörömpölve landoltak a munkalapon, amint kirohantam a konyhából és felvágtattam a lépcsőn. Kérlek, a fürdőszobában legyen vagy anya szobájában vagy a hallban vagy... A szobámban állt, háttal nekem. A füléhez szorította a telefont. Hallottam, ahogy halkan, idegen hangon a következőket mondja: - Beszélnünk kell, később hívlak. - Ezután összecsukta a telefont. - Sal, én... - semmi sem jutott eszembe, amit mondhatnék. Benéztem mellette, és láttam, hogy mégsem sikerült túl jól letakarnom az ágyat. Lassan fordult felém, rémült arccal. Alig hallatszott a suttogása. - Mit műveltél? - Oké, figyelj, nem olyan rossz, mint amilyennek látszik. Csak gyere le, és megbeszéljük! - Nyújtottam a kezemet, és próbáltam megfogni a karját, de lerázott. - Jézusom, Grace! Nézd meg ezt! - Felkapta a köntösömet, és a padlóra ejtette, felfedve ezzel a legrosszabb vérfoltot. Valóban szörnyen nézett ki, még annál is szörnyűségesebben, mint amire emlékeztem. - Őszintén mondom, hogy nem olyan gázos, mint amilyennek látszik. Én csak... kicsit rosszul voltam tegnap éjjel. Sal lassan rázta a fejét, és közben felmérte a terepet. - Sal? Kérlek, mondj valamit! Nem beszélt, hanem megragadta a ruhám ujját, és megpróbálta felhúzni a karomon. Elhúztam. - Mit csinálsz?! Hagyd abba! - Mutasd meg! - Hátborzongatóan nyugodt volt a hangja. 150

Megráztam a fejemet. - Ugyan már. Menjünk le! - Sehova nem megyek, amíg meg nem mutatod. - Semmit nem mutatok meg, egyszerűen felejtsd el! Kérlek! Néhány pillanatig csendben álltunk, egyikünk sem volt hajlandó megmoccanni. - Látni akarom, mit tettél magaddal. Mutasd meg a karodat! Most. - Még sosem láttam ilyennek. Rémisztő volt. Azt tettem, amit mondott, és felhúztam a ruhám ujját. Sal megfogta mindkét karomat, és sebeket keresett. Semmit nem látott, legalábbis semmi újat. Zavartnak tűnt. Halkan szólaltam meg. - A lábam... a lábamat vágtam meg. Színtiszta undor villant a szemében. - Mi történt veled? - Nézd, nem nagy ügy. Nem tehetek róla, tudod. - De ez? Olyan, mintha valakit lemészároltak volna itt. Az ágy szélére ültem. Sal csak állt, és képtelen volt levenni a szemét az elé táruló látványról. Kétségbeesetten próbáltam kitalálni valamit, amit mondhatnék, bármit, ami véget vet ennek a beszélgetésnek. - Nem tudom leállítani magam. Egyszerűen csak vagdosok. - Sal még mindig a fejét rázta; egyértelmű volt, hogy ennél jobbat kell mondanom. - Ettől jobban éreztem magam... Sajnálom. - Sajnálod? Jézusom, Grace, van fogalmad róla, milyen rosszul hangzik ez? Attól, hogy a saját húsodba vágsz, és borzalmas sebeket ejtesz az egész testeden... hogyan lehetséges, hogy ettől jobban érzed magad? - Egyre hangosabban folytatta: - Belegondoltál már valaha, hogyan érzem magam én? Egyfolytában miattad aggódom. Megdöbbentett a kitörése. Azt hittem, már túlléptünk az egész vagdosós ügyön. Ez egyszerűen csak olyasmi, amit szokásom csinálni. Számomra éppolyan normális, mint a fogmosás vagy a körömreszelés. - Nem kell aggódnod! Ura vagyok a helyzetnek. Sal gúnyosan felhorkant. - Igen, hogyne. Látom. Pontosan így néz ki, ha valaki ura a helyzetnek. Felkapta a vérfoltos párnámat, és olyan közel dugta az arcomhoz, hogy egy őrült töredékmásodpercig arra gondoltam, megpróbál megfojtani vele.

151

Most már kezdett bosszantani, lassan, de biztosan én is olyan hangulatba kerültem, mint ő. Kikaptam a párnát a kezéből. - Állítsd le magad, Sal! A szarkazmus nem áll jól neked. - Meglepettnek tűnt. Nyilvánvalóan nem számított rá, hogy visszapofázok. Igazán jobban kellett volna ismernie. Nagy levegőt vett. - Rendben, akkor ennyi volt. Mennem kell. - Mi van? Miért? Jaj, ne már! Ne legyél ilyen! Csak hülyéskedtem, illik hozzád a szarkazmus. - Mosolyogni próbáltam. - Ez nem vicc, Grace. Elmegyek. Egyszerűen nem tudom, mit mondhatnék most neked. - Hátat fordított. Felugrottam az ágyról, Sal és az ajtó közé álltam. - Nézd, sajnálom. Kérlek, ne menj el! Nem beszélhetnénk meg? - Én is sajnálom. - Sal a fejét rázta, és ügyesen kikerült. - De már nincs miről beszélnünk. Ezt nem mehet így tovább. Tudod, ugye? Ha valami történne veled, sosem bocsáthatnám meg magamnak. Képzeld magad a helyembe... Én próbáltam megérteni... de ezt? Ez már túl sok nekem ahhoz, hogy kezelni tudjam. - Sal, én... - Csak gondold át! Ígérd meg! - mondta, hirtelen visszatérve a szokásos, gyengéd énjéhez. Bólintottam. - Holnap hívlak, jó? - Gyengéden megérintette a vállamat, mielőtt kiment a szobából. Ismét bólintottam, hang nélkül, és Sal már ott sem volt. Huszonnégy óra leforgása alatt most hagytak el másodszor. Levetettem magam az ágyra, és máris potyogtak a könnyeim. Pár perc múlva sípolni kezdett a füstjelző. A bacon! A picsába! Aznap éjjel feküdtem az ágyamban, a friss, túlságosan is ropogós ágyneműben, és azon rágódtam, mekkora óriási rakás szar lett az életem. Próbáltam kitalálni, rendbe tudom-e hozni (és ha igen, hogyan). Végül felkaptam a telefonomat az éjjeliszekrényről, és gyors egymásutánban küldtem két SMS-t. „Sajnálom. Mostantól megváltoznak a dolgok, megígérem. Szeretlek.” „Bocsánat (már megint!). Rendbe akarom hozni a dolgot. Szeretlek.” 152

Hajszálnyi eltéréssel, de alapvetően ugyanazt az üzenetet írtam annak a két embernek, akikkel törődtem. Rosszul aludtam, a fejem tele összevissza gabalyodó rémálmokkal és sötét gondolatokkal. Minden alkalommal, amikor felébredtem, megnéztem a telefonomat, kaptam-e üzenetet, és egyre szerencsétlenebbnek éreztem magam. Végül, hajnal három körül el kellett fogadnom, hogy egyikük sem fog válaszolni, legalábbis reggelig. Próbáltam nem belegondolni, hogy mit jelenthet ez.

153

28.nap HIDEGNEK ÉS NYIRKOSNAK ÉRZEM ETHAN BŐRÉT. Sápadtabbnak is tűnik, és szinte kékes árnyalata van. Ez nem jelenthet jót. A múlt éjjel melléfeküdtem, és magunkra húztam a paplant. A mellkasára tettem a kezem, hogy érezzem, ahogy emelkedik-süllyed, emelkedik-süllyed, és próbáltam megnyugtatni magam, hogy addig minden rendben van, amíg folyamatosan ezt teszi. Reggel úgy ébredtem, hogy a fejem ott pihent, ahol előző éjjel a kezemet tartottam. A légzése nem változott. Felkeltem, nyújtózkodtam és... igen, jól érzem magam. Erős vagyok, tele élettel. Már két napja nem ettem, de nem vagyok éhes. Egy kicsit sem. Ez biztosan nem normális dolog. Tudom, mit kell tennem. Még soha, semmiben nem voltam ilyen biztos. Be kell fejeznem, amit elkezdtem. Remélem, van rá időm.

Sal tartotta a szavát. Ebédidőben felhívott, és azt mondta, hogy reggelig nem kapta meg az üzenetemet, azzal védekezett, hogy kikapcsolta a telefonját, mert nagyon ki volt ütve. Ügyetlenül, egymás szavába vágva próbáltunk bocsánatot kérni. Megígértem, hogy nem vagdosok többé. Ültem és néztem magam a tükörben, figyeltem, ahogy hazudok neki. Sal feldúlt volt, egyszer még sírt is. Egyfolytában azt bizonygatta, hogy ő az, akinek bocsánatot kell kérnie. Csodálkoztam, de azt gondoltam, egyszerűen a hormonok miatt ilyen. Nat az első néhány hívásomnál nem vette fel a telefont. Nem hagytam üzenetet. Megnéztem valami vackot az MTV-n, és minden tőlem telhetőt megtettem, hogy valamelyik megkülönböztethetetlen szőke liba, Heidi/Lauren/Kesha/Akárki viszontagságaira koncentráljak. Egy órával később nagy levegőt vettem, és ismét hívtam. Egy csengetés, kettő, három, négy, öt... és felvette. A köszönéséből nem sok mindent tudtam megállapítani, azt leszámítva, hogy úgy tűnt, alig kap levegőt. - Szia, én vagyok. - Hirtelen fogalmam sem volt, mit akartam mondani. - Szia! Abból merítettem bátorságot, hogy nem tette le azonnal a telefont.

154

- Tudunk találkozni? Tényleg beszélnem kell veled. - Valahogyan vissza tudtam tartani magam a könyörgéstől. - Grace, én... Oké. Hol akarsz találkozni? IGEN! Még mindig volt esély, bármilyen halovány is. Megbeszéltük, hogy egy pubban találkozunk, egy sarokra attól a helytől, ahol dolgozik. Három okom volt, hogy ezt a helyet válasszam: itt nem állt fenn a veszélye annak, hogy ismerősökkel találkozunk, ebben az időszakban gyakorlatilag kongott az ürességtől, és volt alkohol. Korán érkeztem, és idegnyugtatóként vodka-kólát rendeltem. Próbáltam olyan közömbösen kortyolgatni, mintha tökéletesen elégedett lennék a délutáni magányos iszogatással. A csapos időről időre rám nézett. Bosszantó volt. Elropogtattam a jégkockákat, a hidegtől hasogatott a fogam. Újra meg újra ellenőriztem a telefonomon, mennyi az idő. Nat késett, ami nem újdonság. Hirtelen eszembe jutott, hogy talán el se jön. Mi lesz, ha meggondolta magát? Nem. Ezt nem teszi meg velem. Ő más, mint a többiek. Éppen ezért szeretem. Mondjuk, az értelmetlen kapcsolatok egyszerűségének is voltak előnyei. Azokban jóval kisebb a valószínűsége annak, hogy az ember megsérül. Továbblép a következőre, és már azelőtt halványulni kezdenek az emlékek, hogy ledörzsölné magáról a pasi illatát a zuhany alatt. A közönyösség a kulcs. És mi van, ha ez a közöny ítéli eleve kudarcra a „kapcsolatot” (ha egyáltalán annak lehet nevezni) az első pillanattól fogva? Vonj vállat, mert nem tudsz semmi jobbat, mindig is csak ezt ismerted. Egyébként is, másra nem vagy jó. Megráztam magam, és MEGINT megnéztem, mennyi az idő. Egek, reméltem, hogy Nat hamarosan megérkezik. Ezek a gondolatok nem segítettek. Felhajtottam az ital maradékát, és gyorsan a pulthoz mentem egy újabb adagért. Nem akartam, hogy Nat lássa, már a másodiknál tartok. Visszatelepedtem, és tovább figyeltem az ajtót. Odakint esni kezdett az eső, és a pub mellett emberek rohantak el. Behúzott nyakkal próbáltak védekezni az időjárással szemben. Elsietett pár öltönyös fickó, akik drága frizurájukat újságpapírral igyekeztek védeni, hiába. Kinyílt az ajtó, és begurult egy tweedöltönyös öregember, lábánál koszos kiskutyával. Hatalmas, szivárványszínű esernyőjét az ajtónál hagyta. A kutya lendületesen megrázta magát, és mindent beterített vízzel. Aranyos volt annak, aki szereti az ilyesmit.

155

Annyira elterelte a figyelmemet a kutya, hogy észre sem vettem Natet, amíg a terem közepéig nem ért. Intettem neki, amitől abban a pillanatban hülyén éreztem magam. Bólintott, meglátta, hogy már van italom, és a pult felé indult. Figyeltem, ahogy megrendelte a sörét és hátrasimította nedves haját, majd idegesen dobolt a pulton az ujjaival. Guinnesst rendelt, órákba telt, mire megkapta. Csak arra vágytam, hogy végre beszélhessek vele, a szemébe nézzek, és kapjak valami jelet arról, hogy mi fog történni. Aztán ott ült előttem, és elképesztően nézett ki. - Szia! - Csak komolyan, gondoltam. - Szia! - Szintén komoly. Szemkontaktus. Sajog a szívem. - Szóval... - nem voltam benne biztos, hogyan kell kezdenem. Tényleg gyakorolnom kellett volna, amit mondani fogok, de akkor esetleg őszintétlennek hatna. Nat egy szót sem szólt, csak belekortyolt a sörébe. Ismét próbálkoztam. - Sajnálom. Nagyon-nagyon sajnálom. Bólintott, de még mindig nem szólalt meg. - Nat, gyűlölöm magam azért, ahogyan viselkedtem. Nincs mentségem. Nagyon könnyen dühbe gurulok... mindig is így volt. Kérdezd csak Salt! Csendben bokán rúgtam magam Sal említéséért. - Gondolod... hogy talán túl tudunk lépni ezen? Pár másodpercig csak nézett rám. A szemét kékebbnek láttam, mint valaha, és ettől sírni támadt kedvem. - Grace, nem tudom... Valami megrémített a hangjában. Távolinak hangzott, és véglegesnek. Gyorsan közbevágtam. - Nem veszíthetlek el. Most nem. - Éreztem, hogy mindjárt elbőgöm magam, úgyhogy ittam egy korty vodkát, és próbáltam útját állni a könnyeknek. Nat megrázta a fejét. - Nem tudom, hogy működhet-e ez. - A Guinnessbe bámult, mintha abban rejlene minden válasz. Akár egy folyékony varázsgömbben. - Működhet. Működik. Vagyis működött, a múltkori éjszakáig. És már mondtam, hogy sajnálom. Szeretlek. Ugye tudod? - Fájdalmas volt a kétségbeesés a hangomban. Bólintott, kissé vonakodva.

156

- De talán mindkettőnknek jobb lenne, ha egyszerűen csak... - Nem nézett rám. - Egyszerűen csak micsoda? - Nagyon is jól tudtam, mit próbál mondani. - Ha... véget vetnénk a dolgoknak. - Félénken felnézett, hogy felmérje a reakciómat. Nagy levegőt vettem, és próbáltam különösen erősen a pólója mintájára koncentrálni, bármire, ami elállítja a könnyeket. Hosszúra nyúlt köztünk a csend. Egy könnycsepp elszabadult, és lecsorgott az arcomon, különösen bosszantóan csiklandozva a bőrt, de semmit sem tettem, hogy megállítsam. Lecsöppent elém az asztalra. Ostoba, engedetlen könnycsepp. - Grace, kérlek, ne sírj! - Nem sírok! - Igen, rendben. - Nem értem, miért mondod ezt. Szeretlek, és azt hittem... szóval azt mondtad, hogy szeretsz. Komolyan gondoltad egyáltalán? - Ez nem ilyen egyszerű. - Megint az a félénk pillantás. - Szerintem igen. Nem akarlak elveszíteni emiatt. Jól mentek a dolgok. Úgy értem, minden oké volt, nem? - Bólintott, ami megadta azt a pici bátorítást, amire szükségem volt a folytatáshoz. - Kérlek, adj még egy esélyt! Adj nekünk még egy esélyt! Megint megrázta a fejét, így hát utat engedtem a teljes kétségbeesésemnek. - Szükségem van rád. Nem tudom, hogyan fogok boldogulni... - Ami igaz, de rossz érzés volt kimondani, mintha csalnék. Nat megfogta a kezemet. - Cssssst, ne mondd ezt! Jobb lesz neked nélkülem. - A hangja lágy volt, arca gondterheltnek tűnt. - Hogyan lehetne nekem jobb nélküled? Tudod, nem szokásom véletlenszerűen kiválasztott fiúknak szerelmet vallani. Még sosem éreztem így senki iránt, és ez megrémít. Azt hittem... azt hiszem, hogy lehet közös jövőnk. Te nem így gondolod? - Nem akarok neked fájdalmat okozni. - Nagyon boldogtalannak tűnt, viszont határozottan észleltem a hangjában a kételkedés első jeleit. Talán mégsem reménytelen. - Gondolod, hogy ez nem fáj? Tudom, hogy működhet. Csak adj neki még egy esélyt, csak ennyit kérek. - Megfogtam a másik kezét. Nem fogom elengedni. Ha képes vagyok elég szorosan tartani, akkor talán nem süllyedek el. 157

Sóhajtott, és mélyen a szemembe nézett. Kipislogtam egy újabb adag könnyet, és azt akartam, hogy a megfelelő dolgot mondja. Lényem minden porcikájával ezt reméltem és kívántam és akartam, és imádkoztam, hogy az ujjhegyeimen keresztül a testemből a testébe árámoljanak a pozitív rezgések. Ennyi volt. Minden a következő néhány szaván múlt.

Ethan egyre hidegebb, azt hiszem. Melléfeküdtem, a testemmel próbáltam felmelegíteni az övét. Nem ment. Elaludtam. Azt álmodtam, hogy megint a parkban vagyunk, és a hintákon ülünk. Volt egy üres gines üveg mellettem a földön. Ethan hintázott, előre-hátra, előre-hátra. Teljesen elmosódottan látszott, és nem tudtam kitalálni, miért. Részeg voltam? Vagy annyira gyorsan mozgott, hogy nem tudtam fókuszálni rá? Hallottam a hangját a fejemben, de úgy hangzott, mintha az én hangom is lenne. „Csak menj tovább, Grace! Már nagyon közel jársz.” Úgy ébredtem fel, hogy valamiért jól éreztem magam. A helyemen.

Nat igent mondott. Hajlandó megpróbálni. - Tényleg? - kérdeztem halkan. Nem akartam semmi hirtelen mozdulatot tenni vagy hangosan megszólalni. Csak lassan és nyugodtan. - Igen, legyen így! - Nem tűnt úgy, mintha teljesen meggyőztem volna, de biztos voltam benne, hogy ez csak átmenetileg lesz így. Be fogom bizonyítani neki, hogy helyesen döntött. Én leszek minden idők legjobb barátnője. - Vigyázok rád, Grace. Ezt sose felejtsd el! A számhoz emeltem a kezét, és gyengéden megcsókoltam. Tudom. - Megálltam, és gondosan mérlegeltem a szavaimat. - Lenne kedved... van kedved visszajönni hozzám? Anya holnapig nem jön haza. Hirtelen szégyenlősnek éreztem magam. Megrázta a fejét. - Nem mehetek, vissza kell mennem dolgozni. Csak szünetem van. - Felemelte az asztalról összekulcsolt kezeinket, hogy megnézhesse az óráját. - Valójában... már el is késtem. Tényleg sajnálom. - Ne aggódj emiatt, rendben van. - Hazudós. Elengedte a kezem, és felhajtotta az itala maradékát. Én is ezt tettem, csupán azért, hogy leplezzem a csalódottságomat. 158

- Oké, menjünk! Elkísérlek. Némán léptünk ki az utcára. Még mindig esett az eső, így hát futottunk a sarkon túl lévő kocsmáig, ahol Nat dolgozott. Megálltunk az ajtóban, mindketten kissé csapzottan. Próbáltam nem gondolni rá, hogy milyen rémes lehet a hajam. - Holnap hívlak. Ma este valami béna családi program lesz. - Lehajolt hozzám, hogy megcsókoljon, túlságosan is gyorsan. Többet akartam. A tarkójára tettem a kezem, és közelebb húztam, de még mindig nem voltam elég közel hozzá. Haza akartam vinni, hogy az általam ismert egyetlen módszerrel tegyek jóvá mindent. De úgy tűnt, várnom kell. Mielőtt észbe kaptam volna, egyedül álltam az ajtóban, és egyszerre éreztem megkönnyebbülést, bizonytalanságot és boldogságot.

Másnap képtelen voltam bevállalni, hogy egész nap otthon üljek és várjam Nat hívását, úgyhogy átmentem Salékhez ebédelni. Gondoltam, legalább nem leszek otthon, amikor anya hazaér Londonból. Mindig műsort csinált abból, hogy minőségi időt akar velem tölteni, amikor visszajött valamelyik útjáról. De ez sosem tartott hosszú ideig. Miután eltöltött a társaságomban kábé fél órát, hirtelen eszébe jutott, hogy fel kell hívnia Alisont, vagy Suzyt, vagy a fodrászt, vagy bárkit. Istenemre esküszöm, inkább tárcsázna véletlenszerűen egy számot és beszélgetne egy vadidegennel, mint velem kelljen lennie. Saléknél minden jó és normális volt. Az anyja a mosott ruhákat hajtogatta, Cam ide-oda mászkált és a Nintendójával játszott, mindenkinek a lába alatt volt, és pár percenként felkiáltott: - Meghalsz! Meghalsz! - Sal viszont különösen viselkedett. Hiperudvarias volt, és folyamatosan kérdezgetett, van-e italom, kérek-e még salátát. Esetleg egy kis édességet? Elképesztő volt. Ha átmentünk egymáshoz, mindig kiszolgáltuk magunkat, de ezúttal Sal úgy bánt velem, mintha sosem jártam volna náluk. Annak tudtam be, hogy bizonyára kínosan érezte magát az előző esti viselkedése miatt. Pedig azt hittem, már minden baromságot megbeszéltünk telefonon. Kísértést éreztem, hogy mondjak valamit, amivel megnyugtatom, de nem szívesen hoztam fel újra a témát. Ehelyett minden tőlem telhetőt megtettem, hogy normálisan viselkedjek, és reméltem, hogy ezzel biztosíthatom: minden rendben van közöttünk.

159

Ebéd után felmentünk Sál szobájába. Az ágyon fetrengtem, amíg Sal összekapcsolta az iPodját a magnójával. Zenét hallgattunk, és semmi lényegesről nem beszéltünk. Jó volt csak úgy együtt lógni. Egy idő után úgy tűnt, Sal is ellazult, mintha hirtelen eszébe jutott volna, hogy a legjobb barátnője vagyok, és kényelmesen érezheti magát a jelenlétemben. A telefonom csengésére pattantam fel. Hogy sikerült megfeledkeznem arról, hogy Nat hívását várom? Előző éjjel alig aludtam, és próbáltam kitalálni, hogyan tudnám a legjobban kezelni a dolgokat. Csak azt akartam, hogy visszatérjen minden a normális kerékvágásba, a lehető leggyorsabban. Azt akartam, hogy ez a „döccenő” (úgy döntöttem, hogy csak az volt) távoli emlékké halványuljon, olyanná, amire Nat és én emlékezhetünk majd a következő években, és nevetgélhetünk az ostobaságunkon. Mindennél jobban akartam. De mindez el sem kezdődhet addig, amíg nem tudok együtt tölteni vele legalább egy kevéske időt. Annyira látni akartam, hogy kis híján megszakítottam a hívást a nagy igyekezetben, hogy végre hallhassam a hangját. Keservesen csalódnom kellett. Anya hívott. A francba. Mi a fenéért hív? Talán felfedezte, hogy tönkretettem az egyik legjobb serpenyőjét. Esetleg úgy döntött, hogy készít valami szuper kaját, hogy megünnepeljük a hazatérését? Nem valószínű. Aztán felfogtam, hogy a mobiljáról hívott. - Grace, drágám, én vagyok. - Szia! - Figyelj, attól tartok, hogy még néhány napig lent maradok. Sosem fogod kitalálni, kivel futottam össze tegnap! Mick bácsival... emlékszel rá, ugye? Hát persze! Apád barátja. Szóval, van itt egy lakása, fullpanorámás lakosztály, és azt mondta, szeretné, ha maradnék még pár napot. így aztán lenne időnk rendesen átbeszélni a dolgokat. Remélem, nem baj! Olyan régen találkoztam vele, annyi mindent kéne megbeszélnünk! Egyébként, csomó kaja van a hűtőben, és ha szükséged lenne még valamire, akkor ott a pénz a pingvines dobozban. Alig tudtam közbeszólni. Anyám úgy locsogott, mint még sosem. Szomorú. Nekem csupán annyi szerep jutott a beszélgetésben, hogy közbeszúrtam egykét „igent” és „okét”. Sikerült viszont bepréselnem egy kérdést Mick bácsi nejéről. Furcsa módon úgy hallatszott, anya nem érzi magát igazán kellemesen ezzel a témával kapcsolatban. Úgy vettem ki, mostanában mentek át egy ronda váláson.

160

A végén nem győzte elég gyorsan lerakni a telefont, ami nekem éppen kapóra jött. Örültem, hogy még egy kicsit enyém lesz a ház, különösen azért, mert ez szépen egybeesett a Nagy Hadművelettel, melynek címe: „Hozzuk rendbe a dolgokat Nattel!”. Sal a szavaimat hallva nagyjából felfogta a beszélgetés lényegét, de a nyakába öntöttem a többit is. A szemét forgatta. - Anyád nevetséges! Nem akarok tapintatlan lenni vagy ilyesmi, de időnként nem tudom, hogyan viseled el. - Hogy érted ezt? - Hát, téged nem zavar, hogy állandóan úton van? - Viccelsz? Imádom, ha nincs itthon. Csak olyankor van egy kis nyugtom. - Ha te mondod... - Úgy tűnt, nem veszi be, de tényleg jobban kellett volna tudnia. Sosem rejtegettem véka alá az érzéseimet a nő iránt, aki a világra hozott. - Bízz bennem, te is pontosan így éreznél, ha olyan anyád lenne, mint nekem. A te szüleid nagyon lazák. El se tudod képzelni, milyen szerencsés vagy. - Azért nem mennék ilyen messzire. De azt hiszem, örülök, hogy itt vannak, legalábbis legtöbbször. Nem vagy magányos, amikor egyedül vagy otthon? Ezen elgondolkoztam kicsit. - Nem igazán. És semmi esetre sem az ő hiánya miatt vagyok az... ha néha mégis. Ez nem olyan, hogy csak ülök és vágyakozom, és azt kívánom, bárcsak popcornt készítenénk, és a Barátnőket vagy valami hasonló szart néznénk, vagy őszintén beszélgetnénk a fiúkról. Huhh! Már maga a gondolat is... - A semmibe meredtem, és igyekeztem elképzelni a jelenetet. Nem volt jó. Ez még az én túltengő képzeletemnek sem sikerült. - Akkor mi van ezzel a Mick bácsival? Gondolod, hogy...? Vállat vontam. - Nem tudom, mit gondoljak. Évek óta nem láttam. Azóta, hogy... a temetés óta. - Ó! - A temetés említése jelzés volt Salnek, hogy vonuljon vissza. Amikor a beszélgetés apával kapcsolatos témákra terelődött, általában a lehető leggyorsabban témát váltottunk. De ma más volt... - Az egyetemen ő volt apa legjobb barátja. Apa azt mondta, elválaszthatatlanok voltak. Mindent együtt csináltak. Kicsit úgy, mint mi ketten, 161

azt hiszem. Mick és a felesége régen minden nyáron eljöttek, és egy hétig nálunk maradtak. Nem jut eszembe a csaj neve. Csak arra emlékszem, hogy csinos volt, szőke, és nem sokat mosolygott. Mick laza volt. Mindig megnevettetett, még akkor is, ha éppen hisztiztem. Ő és apa olyanok voltak, mint valami komikus duó. - És, azóta nem találkoztál vele...? Milyen kár! - Igen, érdekes. Teljesen elfeledkeztem róla, egészen mostanáig. Esküszöm, hogy kihagy a memóriám. Döbbenetes, hogy valaki ilyen fontos lehet az ember életében, és aztán egyszer csak... eltűnik. Megcsörrent a telefonom, és félbeszakította a gondolatmenetemet. Ez alkalommal Nat hívott. Felvettem, mutattam Salnek, hogy kint, a hallban beszélek vele. Nat és én semmiségekről csacsogtunk egy darabig, aztán megegyeztünk, hogy nyolckor átjön. Lehalkítottam a hangomat. - Hiányoztál... - De hát csak tegnap találkoztunk. - Nem egészen erre gondoltam... Kívánlak - mondtam a lehető leghalkabban. - Oké, nagyon lassú a felfogásom, bocsánat. Ööö... te is hiányoztál. - Tényleg? - meg tudtam volna rugdosni magam. Miért kell úgy beszélnem, mintha valami szeretetéhes kislány lennék? - Igen, tényleg. Később találkozunk. - Szia! - Letettem, és azon gondolkoztam, vajon mondanom kellett volna-e a végén, hogy „szeretlek”, de az talán túl sok lett volna, és nagyon hamar. Egy pillanatra a falnak támaszkodtam, és lehunytam a szemem. Vékony hang szólalt meg: - Ki volt az? Kinyitottam a szemem, és azt láttam, hogy egy szempár bámul rám a lépcsőről. A kezei úgy kapaszkodtak a korlátba, mintha fogoly lenne odalent. - Semmi közöd hozzá! - A fiúd volt? Szereted őt? Megcsókoltad már? A nyelveddel? - Nyelvet öltött rám, és körbenyalta a szája szélét. Felnevettem. - Ehhez sincs semmi közöd! Egyébként is, mit tudsz te a csókolózásról? Van barátnőd? - Jaj, dehogy. Az kéne még! Nekem SOHA nem lesz barátnőm! Soha, egymillió év alatt sem! A lányok még a káposztánál is rosszabbak. - És miután ezt tökéletesen tisztázta, leslattyogott a lépcsőn. 162

Visszamentem Sal szobájába. - Az öcséd nagyon vicces! És valószínűleg meleg. Sal SMS-t írt. Amikor bementem, villámgyorsan megnyomta a küldés gombot, aztán rám nézett. - Ha te mondod. Szóval... akkor biztosan megint minden oké Nattel? Még nem meséltem el neki a teljes történetet, elterelte a figyelmemet a különös viselkedése, aztán meg anya hívása. Gyorsan elmondtam a lényeget, szinte szóról szóra elismételve a Nattel folytatott beszélgetést. Gondosan odafigyeltem, hogy kevésbé tűnjek szánalmasnak, mint amilyen valójában voltam. Semmi sem indokolta, hogy Sal tudjon a bőgésről. - Szóval... akkor ez jó, nem? - Úgy hangzott, mintha nem lenne biztos benne. - Hát persze hogy jó! Tényleg azt hittem, hogy vége. - Nagyon úgy hangzik, hogy ügyesen meggyőzted az ellenkezőjéről. Valahogy hülyén éreztem magam a szavaitól. - Hát, nem volt semmi kényszer vagy ilyesmi! Csak emlékeztettem arra, ami volt. - Igazán szereted, ugye? - Persze hogy szeretem. Miért? Korábban nem hittél nekem? - Nem tudom, mit hittem. Azt hiszem... szóval ez valami egészen új dolog, nem? Te mindig rettentő gúnyos voltál, ha szerelemről és kapcsolatokról volt szó. Vállat vontam. - Mit mondhatnék? Hülye voltam. Gőzöm se volt, miről beszélek. Az emberek változnak, tudod. De miért viselkedsz olyan furcsán ezzel az egésszel kapcsolatban? Nem örülsz nekem? Úgy tűnt, ez felrázta kicsit. - Bocs, naná, hogy örülök. Csak nem akarom, hogy fájdalmat okozzon neked, ennyi az egész. Kissé ellágyultam. - Sokkal nagyobb fájdalom lenne, ha ejtett volna. Bólintott, és még mindig az ujjait rágta. Észrevettem, hogy már véresre harapdálta őket. - Hé! Mióta rágod a körmödet? Ez undorító! Elvette a kezét a szájától, és csúfondárosan pillantott rám. - Nem rágom...

163

- Oké, rendben. - Az órámra néztem. - Mennem kell, jó? Rendbe kell kapnom a házat, mielőtt Nat átjön. És magamat is, rémesen nézek ki. Sal sóhajtott. - Te sosem nézel ki rémesen, Grace. - Jaj, koszi, drágám, de mi mást mondhatnál, te vagy a legjobb barátnőm. Amint odahajoltam, hogy gyorsan megöleljem, csipogott egyet a telefonja. Nem nézte meg az üzenetet. - Rendben, holnap hívlak, és elmondok minden véres részletet - kacsintottam. Sal fintorgott. - Megtarthatod magadnak a véres részleteket. Nekem a korhatáros verzió kell. Nevettem és leléptem. Tele voltam lelkesedéssel és optimizmussal.

Amikor megláttam a lakás állapotát, a lelkesedésem kissé alábbhagyott. Átöltöztem melegítőnadrágba és egy régi pólóba, és munkához láttam: mosogattam, porszívóztam, felráztam a párnákat. Vagyis felráztam két párnát, aztán rájöttem, mit művelek. Anya szokott párnákat felrázni, nem én. Kivettem az ágyneműmet a szárítóból, és gondosan ellenőriztem. Hála istennek olyan volt, mint új korában, tehát két napon belül már másodszor döntöttem úgy, hogy ágyneműt cserélek. A tartalék ágynemű (skót kockás mintával, hihetetlen) nem kifejezetten azt a hangulatot hozta, amire vágytam. Mire végeztem, állati jól nézett ki a lakás, legalábbis a lehetőségekhez képest. Kimerültem, a kanapéra roskadtam, és bekapcsoltam a tévét. Még hat óra sem volt, tehát rengeteg időm maradt, hogy elfogadható külsőt varázsoljak magamnak, csak kellett egy kis szünet előtte. Váltogattam a csatornák közt, és végül megtaláltam a Jóbarátokat. Ezt a részt még csak kétszer láttam, úgyhogy a következő húsz percet arra szántam, hogy lazítsak. Azt mondtam magamnak, hogy szigorúan csak ezt az egy részt nézhetem meg, és kész. Ezután a csengőszó a következő, amire emlékszem. A francba. Francbafrancbafrancbafrancbafrancba. A kandallópárkányon lévő órára pillantottam, ami megerősítette a legrosszabb félelmemet: pontosan nyolc óra volt. Nat még csak nem is késett. Miért nem késik? Mindig elkésik, a fenébe is! Felpattantam a kanapéról, és a tükör elé álltam. Aúúúú! Ez egyáltalán nem oké. Letöröltem a szám széléről egy csepp nyálat. Leengedtem a hajam, és néhányszor előre-hátra lódítottam a fejem. Nem egészen az az eredmény, mintha most libegtem volna ki egy fodrászszalonból, inkább mintha épp a 164

diliházból szabadultam volna. De elégnek kell lennie. Ahhoz már késő volt, hogy bármit is csináljak a ruhámmal, de legalább nem voltak ronda foltok a melegítőnadrágomon. A póló túl kicsi volt, és az egyik nagylábujjam kikandikált a felemás zokniból. Sebaj! Gyors szimat a hónaljamból. Nem kellett elájulnom az undortól. Semmilyen szagom nem volt, se dezodor, se testápoló, se parfüm, se semmi. Amikor ajtót nyitottam, Nat úgy állt előttem (és olyan illata volt), mintha ez lett volna az első randink. Rám nézett és felnevetett. - Ejha! Olyan... - összerezzentem, és nem akartam hallani, hogyan fejezi be a mondatot - másnak tűnsz! - Elaludtam takarítás után, és nem volt időm lezuhanyozni meg átöltözni, te pedig éppen most döntöttél úgy, hogy időben érkezel. Megmondom, mi legyen, igyál valamit, amíg felrohanok. Csak egy perc az egész... és ne nézz így rám! Még mindig nevetett. - Grace, fogd be, és csókolj meg! - Nem volt más választásom, mint engedelmeskedni. Istenem, nagyon jól csókolt. Néhány perccel később a kanapéhoz vezetett. Leült, és engem is maga mellé húzott. - Hozhatok neked egy italt, vagy kérsz valamit enni? - Megrázta a fejét, és felemelte a kezét, hogy egy rakoncátlan tincset a fülem mögé tegyen. A kézfejével nagyon gyengéden simogatta az arcomat. Furán nézett rám, amitől különös és izgatott érzés töltötte el a szívemet. - Akkor legalább felvehetek valami rendes ruhát? Úgy érzem, hogy... ragadok. Te pedig... nem. - Megrázta a fejét, és még mindig nem szólalt meg. - Nat! Mondj valamit! Hátborzongató vagy. Inkább megint megcsókolt. Elolvadtam. Végül, amikor már mindenről megfeledkeztem és úgy döntöttem, semmi másra sem vágyom, csak arra, hogy örökké csókolózzunk, elhúzódott. - Elképesztően nézel ki. - Behúztam egyet a szarkazmusáért. - Jaj... ez fájt! - Hazug! - Hát, fájhatott volna. - Fintorgott. - Mindenesetre az érzéseimet bántotta. - Hogyne, persze. Ha folyamatosan szórakozol velem, legközelebb nagyobbat kapsz. Megint megcsókolt, mielőtt folytathattam: rendkívül hatékony technika arra, hogy befogja a számat. 165

- Nem szórakozom, bízz bennem! Még sosem láttalak ilyen szépnek. Komolyan gondolom. - Te megőrültél. Vagy valami gond van a látásoddal? - Integettem a kezemmel, pár centire az arcától. - Látod ezt? Hány ujjat mutatok? Megragadta a kezemet, és szorosan tartotta. - Frissnek látszol... és fiatalnak... és aranyosnak... és igazán... igazán szexinek. - Minden egyes szünetet csókkal nyomatékosított. Még inkább elolvadtam. Tényleg úgy tűnt, hogy komolyan gondolja. És ki vagyok én, hogy vitatkozzak vele? - Fiatal? Remélem, nem túl fiatal? Újabb csók. - Ne aggódj... szerintem ez még legális. Visszasüppedtem a kanapéra. Nat ajkai egy pillanatra sem hagyták el az enyémeket. Alig tudtam gondolkozni, annyira magamon kívül voltam. Homályosan tudtam, hogy ez sokkal jobb lesz, mint amit valaha is remélhettem. Jobb volt, mint máskor, valójában mindennél jobb. És az agyamban valahol - a rózsaszín, ködös, lágy gondolatok mélyén bekattant valami: a vágások. Az új vágások. Aligha lehetséges, hogy nem veszi észre őket, ugye? Nagyon sok van, és rémesen néznek ki. Sokkal-sokkal rosszabbul, mint korábban. Rám se akar majd nézni, érintésről nem is beszélve. Némán átkoztam az ostobaságomat, ez a békülés még azelőtt véget ér, hogy elkezdődne. Nem tudom, hogyan, de Nat észrevette, hogy történt valami. Elhúzódott, és fürkésző pillantást vetett rám. - Jól vagy? Hallgattam. Tudtam, hogy a válaszom kritikus fontosságú lesz. Úgy láttam, egyszerű választás előtt állok: Úgy teszek, mintha mi sem történt volna, és remélem, hogy nem akad ki, ha meglátja, mit műveltem magammal. VAGY... Elmondom az igazat, és valószínűleg örökre elriasztom. Miért csinálom ezt magammal folyton? Sosem tanulok? Kibújtam alóla, és megigazítottam a pólómat. - Mi a baj, Grace? - A szemében látott aggodalomtól majdnem meggondoltam magam. Majdnem. 166

A kezembe temettem az arcomat, mielőtt suttogni kezdtem. - Van valami, amit el kell mondanom neked. - Mi az? Bármit elmondhatsz nekem. Nem akarok több titkot kettőnk közt. Előrehajolt, és átkarolta a vállamat. Nehéz volt és vigasztaló, de nem akartam vigasztalást, még nem. Felálltam, és felé fordultam. Figyeltem az arcát, amint elkezdtem lehúzni a melegítőnadrágomat. Először felhúzta a szemöldökét és mosolygott, mivel nyilvánvalóan félreértette a mozdulataimat. Aztán a mosoly elillant, és... mi váltotta fel? Nem tudtam igazán megmondani. Az tuti, hogy nem a tökéletes undor volt, amire számítottam. Ellenálltam a késztetésnek, hogy azonnal felhúzzam a nadrágomat, és próbáltam nem gondolni arra, hogy egy régi, szürkés bugyi van rajtam. - Mondj valamit, Nat! Kérlek, szólalj meg! Megfejthetetlen volt az arckifejezése, amint letérdelt elém a szőnyegre, és gyengéden visszahúzta a melegítőmet. Megfogta a kezemet, és a szemembe nézett. - Minden rendben lesz. Visszapislogtam a könnyeimet, és a padlóra roskadtam Nat mellé. Megint átölelt, és erősen tartott, amíg sírtam. Azt hittem, sosem fogom abbahagyni. Végül már csak szipogtam, majd nagy levegőt vettem. - Most már nem nézek ki olyan frissnek és aranyosnak, mi? Felnevetett, és letörölte a könnyeimet. - Hmm, talán nem... de én mégis annak látlak. - Hazudós vagy. De azért köszi! - A mellkasára hajtottam a fejemet. - Nem hazudok! Akarod, hogy bebizonyítsam? - A keze a nadrágom zsinórja felé kúszott. Megfogtam a csuklóját, és szorosan a hasamhoz tartottam. - Ne! Hogy jut eszedbe egyáltalán egy ilyen őrülttel szexelni? Undorító vagyok. - Ne mondd ezt! - Miért? Ez az igazság. - Nem, és nem akarom, hogy ezt gondold. Szóval időnként vagdosod magad? Nagy ügy. Nem érdekel. - Micsoda ? - Nézd, mindenkinek megvan a módszere, hogyan küzd meg a dolgokkal, ha besokall. A te módszered történetesen... szélsőségesebb, mint a legtöbb 167

emberé. Gyűlölöm, hogy úgy érzed, ezt kell tenned magaddal, és elszomorít, hogy hosszú idővel azután is rajtad lesznek ezek a sebek, hogy rájössz, jobb módszerekkel is megküzdhetsz az érzéseiddel, de nem undorodom tőled. Azt hittem, tudod. Fogalmam sem volt, hogyan válaszoljak. Nem tudtam, mit gondoljak. - Grace, nézz rám! Ha úgy gondolnám, hogy tehetek vagy mondhatok bármit, amitől abbahagyod, akkor megtenném. De ez nem így működik. - Elhallgatott, aztán sokkal halkabban folytatta. - Ezt szombaton csináltad, a veszekedésünk után, ugye? - Sajnálom. Nem akartam. Egyszerűen csak nagyon zavarodott voltam, és azt hittem, elveszítettelek, és nem tudtam, mit kellene tennem. - Jól van, jól van... minden oké. Én is megzavarodtam. - Igen, de te nem úgy reagáltál, hogy hazamentél, és elkezdted felszabdalni magad, igaz? Megrázta a fejét. - Talán nem, de a falba belerúgtam, méghozzá elég erősen... Azt hiszem, egy lábujjam el is tört. Elmosolyodtam. - Tényleg? Ez nem volt túl okos dolog, mi? - Tudom. Totál seggfejnek éreztem magam, miközben sántikáltam hazafelé az éjszaka közepén. Mindegy. Azt akartam mondani, hogy lesz több vitánk is, ezt garantálom. - Összehúztam a szemöldökömet. - Ugyan már, tudod, hogy így van. Az emberek állandóan vitatkoznak, a legostobább dolgokról. Mi is fogunk. De máskor ne hagyjuk annyiban a dolgot, rendben? - Nyugtázta a bólintásomat, mielőtt folytatta. - Beszéljük meg rendesen a dolgokat! És akkor talán nem fogod... nem érzed majd úgy, hogy bántanod kell magadat. - Igazad van. Nem akarom, hogy megint ez történjen. De semmit sem ígérhetek... a vagdosással kapcsolatban. - Nem is kérem tőled. Csak azt mondom, hogy mindketten tegyünk meg minden tőlünk telhetőt, hogy a legkevesebb olyan helyzet legyen, amikor úgy érzed, ezt kell tenned. Beszélj velem, amikor késztetést érzel rá! Ezt meg tudod ígérni, nem? Olyan komolynak és józannak és mindenestül imádnivalónak tűnt, hogy nem volt más választásom, mint egyetérteni. - Megígérem. - Csókolóztunk. - Eléggé elképesztő vagy, tudod? El sem hiszem, hogy ilyen lazán állsz ehhez. Nem számítottam rá, hogy ennyire... higgadt leszel.

168

- Akkor még az is lehetséges, hogy félig-meddig rendes doki válik belőlem, nem? - Szerintem te leszel a legjobb doki az egész világon. - Ismét megcsókoltam, most már erősebben. - A doktor Scott jól hangzik, nem gondolod? - Köszi, Miss Carlyle! Hmm, azt hiszem, ön kissé belázasodott. Attól tartok, késlekedés nélkül ágynyugalmat kell előírnom - mondta ostoba, kényeskedő hangon. A szemében huncut fény csillant. Nevetésben törtem ki, és megütögettem a fejét. - Ilyen ócska dumát életemben nem hallottam! - Hé! Azt hittem, ez volt az egyik legkitűnőbb szövegem! Feltápászkodott a földről, és elindult a lépcső felé. Menet közben lehúzta a pólóját, és hátrahajította. - Nos, én követem az orvosi utasításokat, még akkor is, ha te nem. Azt teszel, amit akarsz: tévézhetsz, körmöt reszelhetsz, vagy csinálhatsz bármi mást. - Elég meggyőző volt a nemtörődömsége. Vagyis az lett volna, ha nem teszi tönkre a hatást azzal a pillantással. A pillantással, amitől teljesen tehetetlen lettem... és egyszerűen égtem a vágytól. Követtem. Levetkőztetett. A vágások eltűntek az érintésétől. Rendkívül nagy értékű porcelánbaba lettem a kezében.

Ennyi volt. A visszatérés a normális világba, amiben reménykedtem. Kivéve, hogy ez egy új, sokkal jobb normális világ volt. Megfogadtam, hogy soha többé nem kerülök ilyen közel ahhoz, hogy elveszítsem őt. Nem engedem, hogy megtörténjen. Érted, mi a rossz abban, ha kicsit túlságosan is rátámaszkodom és túlságosan is szükségem van rá? A lábamon lévő vágások kezdtek begyógyulni. Minden alkalommal, amikor rájuk néztem, eszembe jutott, milyen szerencsés vagyok, hogy még mindig együtt vagyunk. Sosem lettem öntelt, egy másodpercre sem. Nat volt a mindenem.

Anya hazaért Londonból. Reménykedtem, hogy esetleg marad még, és minden hónapban egyszerűen csak küld pénzt kajára meg amire kell. De ez irányú 169

álmaim összetörtek, amikor meghallottam a kulcs csörrenését, majd anya hangját: - Grace, légy oly kedves, segíts bevinni a táskákat! - Mindig ugyanaz. A szokásosnál is több csomaggal érkezett. Bizonyára súlyosan megterhelte a hitelkártyáját. Ennyit az örökségemről. - Most pedig tegyél fel vizet, és leülünk beszélgetni. - Jézusom, ez rosszabb volt, mint valaha. De azt tettem, amit mondott. Olyan nővel nem érdemes vitatkozni, aki ennyire jól tud vásárolni: nyilvánvalóan mindig megszerzi, amit akar. Magamhoz szorítottam a bögrémet, mintha azt reméltem volna, hogy védelmet nyújt a fecsegőroham ellen. - Szóval mivel foglalkoztál az utóbbi pár napban? - Több mint egy hét volt - motyogtam. - Jó, akkor mivel foglalkoztál az elmúlt héten? - Tettetett türelme az idegeimre ment. Vállat vontam, miközben játszottam a kedvetlen kis liba szerepét. - Semmivel. - Komolyan, Grace?! Valamit biztosan csináltál! Igen, igazad van. A fiúm szerelmet vallott, aztán volt egy durva veszekedésünk. Olyan csúnyán összevagdostam magam, hogy azt hittem, sosem áll el a vérzés, aztán összebalhéztam Sallel, mert annyira kiakadt a dolgon. Aztán kibékültem a fiúmmal, és egy csomót szexeltünk. Ööö... legalábbis ez a szerkesztett változat. Istenem, annyira csábított, bár láthatnám, milyen arcot vágna. Ennek a nőnek fogalma sem volt az életemről. Még csak nem is érdekelte. Sóhajtottam. - Kicsit tévéztem, párszor bementem a városba. Sal átjött. Anya bólintott. Máris elterelődött a figyelme, világosan látszott, hogy az útjáról akar beszélni. Kelletlenül megtettem, amire várt. - Milyen volt London? - Tudtam, hogy észre sem veszi majd a hangomon, hogy a legkevésbé sem érdekel. - Csodálatos! Vettem egy mesés tűsarkút, néha kölcsönkérheted, ha tetszik. Nem válaszoltam. - Mindegy. A Selfridges bámulatos volt, szokás szerint. Rengeteg olyan holmit láttam, ami tökéletesen állna neked, de semmit se vettem, nehogy ne legyen jó rád. Nem lenne szuper, ha nyitnának egy üzletet 170

itt a közelben, és akkor együtt mehetnénk vásárolgatni? Vagy... legközelebb esetleg velem jöhetnél, amikor Londonba megyek. Jó móka lenne, ugye? Annál rosszabbat el sem tudtam képzelni. S még én éreztem magam kellemetlenül, mert úgy tűnt, anya valóban komolyan gondolja. - Emlékszel arra a ruhára, amit az interneten mutattam? Na, az tökéletesen jó rám, és akciós volt... nem tudtam nemet mondani rá. Csúnyán viselkedtem, igaz? Jóságos ég, miről beszél? Le kell állítanom, mielőtt az arcába zúdítanám a teámat. - Hogy van Mick? - Grace, olyan türelmetlen vagy! Éppen most akartam mesélni róla.

A Mickkel való találkozásról anya a következőket mesélte, noha engem a legkevésbé sem érdekelt (de az én hibám, minek kérdeztem?): 1. Elképesztő módon az Oxford Streeten találkoztak. (Anya szavai, nem az enyéim.) 2. Olyan nagyszerű volt újra látni őt, ilyen hosszú idő után. (Ismét anya szavai.) 3. Mick szemernyit sem változott. 4. Nagyon szépen boldogul. 5. A lakosztályában három hálószoba van, mindhárom fürdőszobás. (Marha nagy durranás.) 6. Az Ivy étterembe vitte anyát. Láthatóan rendszeresen oda jár. Bla-bla-bla. 7. Sokáig fent maradtak, és órákig beszélgettek.

Túl sok információ. - Miért az ő lakásában laktál? Nem... nem bizarr ez egy kicsit? - Hogy mondhatsz ilyen butaságot? Miért lenne bizarr? - Hát... tudod... csak most vált el, te pedig... - Nem tudom, mire célozgatsz, Grace Carlyle, de biztosíthatlak, hogy a dolog teljességgel helyénvaló volt. Mick az egyik legrégebbi barátom. - Hátratolta a székét, a mosogatóhoz lépett, és elöblítette a bögréjét. Alig ivott a teájából. Úgy tűnt, hogy a különleges anyalánya beszélgetésünk a végéhez közeledik. Felálltam, és ki akartam menni a konyhából. A teámat is vittem. Nagyon közel álltam hozzá, hogy megmeneküljek végre. 171

- Mick rólad is érdeklődött. Azt mondta, hogy valamikor örömmel találkozna veled... ha van kedved hozzá. - Idegesnek hangzott. Megfordultam. Nem szívesen folytattam volna a társalgást. Amikor végül megszólaltam, a válaszom engem is majdnem annyira meglepett, mint anyát. - Nem. - Hogy érted azt, hogy „nem”? - Nem akarok találkozni vele. - De miért nem? Grace, nagyon furcsán viselkedsz. Minden rendben? - Igen, jól vagyok. - Akkor miért nem akarsz találkozni Mick bácsival? - Ő nem bácsi. Ne nevezd így! Évek óta nem láttam. Mi a francért akarnék találkozni vele épp most? Egyébként is, alig emlékszem rá. - Hazudtam. - De ő volt apád legjobb barátja. Ez biztosan jelent valamit számodra. - Akkor miért nem találkoztunk vele a temetés óta? Elég nyilvánvaló, hogy egyszerűen csak be akar bújni az ágyadba most, hogy elvált attól a csajtól! Nem tudom, miért viselkedtem így. Talán egyszerűen csak bántani akartam anyát. Amihez nem volt szükségem különösebb indokra. - Grace! Hogy merészelsz ilyet mondani nekem? - Megdöbbent, de nem tagadta, vagy igen? - Jaj, ne már, anya! Tudod, hogy ez az igazság. - Most azonnal kérj bocsánatot! - Fenyegetően hangzott. - Semmiért sem kell bocsánatot kérnem - mondtam ingerülten, és otthagytam, az új szerzeményeitől körülvéve. Amikor megint a szobámban voltam, azon gondolkoztam, nem reagáltam-e túl a dolgot. Nehéz volt megmondani. A Mick-ügy megzavart. Miért most kellett felbukkannia? Vajon valóban csak az utcán találkoztak, véletlenül? Nem tudtam szabadulni attól a szörnyű, szűnni nem akaró érzéstől, hogy anya talán már le is feküdt vele. Még belegondolni is durva volt, de nem tehettem róla. Ez persze segített megmagyarázni anya vitathatatlan kedvességét velem szemben, amikor hazaért. Ez ám a túlkompenzálás! De miért pont ő? Több ezer másik pasas szaladgál az utcán, akibe beleeshet, miért kellett neki épp apa legjobb barátja? És ez miért zavar engem ennyire? Nem érdemli meg, hogy ő is boldog legyen?

172

A következő néhány napban kerültem anyát. Olyannyira, hogy pár éjszakát Salnél töltöttem. Nem meséltem el neki, mi történt, nem volt rá szükség. Sikerült kiverni a fejemből anyát és Micket, minden bonyodalmával és más, nem odatartozó részlettel együtt. A többi dolgom rendben volt, és csak ez számított. Arra koncentráltam, ami fontos: Natre. Három héten belül vissza kellett mennie az egyetemre. Nekem pedig a következő héten kezdődött az iskola. Minden percemet vele akartam tölteni, amit csak lehetett. Próbáltam megbeszélni, hogyan működnek majd köztünk a dolgok, ha visszamegy az egyetemre, de csak annyit mondott, hogy ne aggódjak. Úgy tűnt, minden oké lesz. Kezdtem kifogyni az időből, hogy végrehajtsam a Nat-Sal tervemet. Elhatároztam, hogy össze fognak barátkozni. Nat vett pár jegyet egy előadásra, amit az egyetem közelében tartottak, és úgy gondoltam, ez lesz a tökéletes alkalom Sal bevetésére. A koncert előtt néhány nappal Nat szobájában lógtunk, ekkor lendültem akcióba. - Miért nem hívjuk meg Salt az előadásra? Nat szúrós szemmel nézett rám. - Miért hívnánk? - Ő a legjobb barátnőm, azért! Arra gondoltam, jó buli lenne, ha hárman együtt mennénk, ennyi az egész. De ha nem akarod... - hagytam, hogy a mondat a levegőben lógjon. - Azt hittem, kettesben megyünk. - Jaj, ne már! Csak egy estéről van szó. - Gyorsan lehuppantam a padlóra, melléfeküdtem, és masszírozni kezdtem a tarkóját. - Szerintem Sal igazán élvezné. Jót tenne neki, ha kimozdulna... Ez a nyár nem igazán volt könnyű időszak számára, nem igaz? - Tudtam, hogy ez bejön majd. - Oké. Hozd el őt is! - Biztos vagy benne? Nem muszáj. - Színlel vagy sem? Nat a szemét forgatta. - Mindig ilyen jól el tudod érni, amit akarsz? Felnevettem, és vállat vontam. - Nagyjából igen. Megfogtalak, igaz? Pár másodpercig gondolkozott, mielőtt válaszolt volna. - Igen, azt hiszem. Egyik megvolt, a másik még hátravan. 173

- Sal...? - szólaltam meg két falat Big Mac között. - Igeeeen? - nyújtotta el hosszan a válaszát. - Mi a programod hétfőre? - Hm, lássuk csak... hétfőt mondtál? Meg kell néznem az agyon zsúfolt naptáromat, de azt hiszem, talán ráérek. Amennyiben sikerül az összes ceruzámat kihegyeznem, a keddi iskola előtt. - Nagyot szürcsölt a turmixából, és várakozásteljesen pillantott rám. - Szuper, mert bulizni jössz velem és Nattel. Újabb szürcsölés. - Eléggé biztos vagyok benne, hogy emlékeznék rá, ha szerveztem volna ilyesmit. Ő kicsivel keményebb diónak bizonyult. Nyilvánvaló volt, hogy nem lelkes az ötlettől, de igyekeztem megtörni az ellenállását, és szembeszállni minden érvével. Perceken belül ízekre szedtem mindet. Végül felsóhajtott. - Lehetetlen vagy, amikor így viselkedsz! Nem fogadsz el nemet, ugye? Nevettem. - Nagyon jól ismersz! Akkor ezt megbeszéltük. Előtte átjöhetsz hozzám, hogy együtt készülődjünk, aztán a pályaudvaron tudunk találkozni Nattel. Lehet, hogy vennünk kéne pár doboz piát, hogy tudjunk inni útközben? A francba... mit fogok felvenni? Te mit veszel fel? Tutira kell mennünk, észbontóan kell kinéznünk. Lefogadom, hogy csomó használható srác lesz. Talán te is... - Grace... - Egyértelmű volt a figyelmeztetés a hangjában. - De... - Semmi de! Jobb, ha most azonnal megígéred, különben nem megyek. Hatásvadász sóhajjal válaszoltam. - Megígérem. De ugyanezt nem mondhatom Nat nevében. Lehet, hogy van egy magányos, hihetetlenül szuper barátja, akit neked szán. - Nem lesz - mondta csendben. - Hát persze hogy nem! Egyébként is az összes barátja lány, akiről hallottam, szóval nem túl jók az esélyeid. - Én nevettem. Sal nem.

Amikor Sal hétfőn megérkezett, az ágyam ki se látszott a feltornyozott ruhák alól. Farmerban és melltartóban álltam, csípőre tett kézzel. - Mizu? 174

- Semmim sincs, amit felvehetnék! SEMMI! Egyetlen darab sem! Reménytelen. - Nyugi! Rengeteg cuccod van. - Igen, de egyik sem jó! Sal elkezdte átválogatni a ruhakupacot, és közben gondosan összehajtogatta és visszapakolta a cuccokat a szekrénybe. Hamarosan előhúzott egy fekete felsőt, és az orrom elé tartotta. - Aha, ez az. - Ez? De ez már nagyon régi. És állati uncsi. Szerinted nem túl lezser? - Nem. Egy rendes diákklubba megyünk, nem emlékszel? Oda laza cuccban szoktak menni. - Az öltözőasztalom fiókjában kotorászott, és kihalászta azt a lila nyakláncot, amit pár hónapja tőle kaptam. - Tessék, próbáld fel ezzel! Természetesen igaza volt, szokás szerint. - Hála Istennek, hogy itt vagy! Megmentetted az életemet! - mondtam, miközben a nyaklánc bekapcsolásával kínlódtam a tükör előtt. - Hadd segítsek! A tükörben néztem, ahogy a feladatra koncentrált. Sokkal kevesebb smink volt rajta, a haját pedig egyszerűen lófarokba fogta, amitől fiatalnak és ártatlannak tűnt. Kicsit aggódtam, hogy esetleg igazoltatni fogják, de több eszem volt annál, hogy ezt szóvá tegyem. Ő is farmerban és fekete felsőben volt, de nem is lehetett volna köztünk nagyobb a különbség. Nat a korlátnak támaszkodva várt minket a pályaudvaron. Kezdett leszokni a késésről. Figyelte, ahogy közeledünk, és látványosan nézegette az óráját. - Szerintetek mennyi az idő? - Persze, persze, de Salt vedd elő! Ő majdnem ugyanúgy képtelen a pontosságra, mint te... vagyis mint te voltál régebben. - Megcsókoltam. Nat üdvözölte Salt, és félszegen megölelték egymást. Örültem, hogy nem kézfogást vagy valami hasonló bénaságot választottak. Éppen befutott a vonat a pályaudvarra, úgyhogy átrohantunk a gyalogos felüljárón, és sikerült időben felszállnunk. Sal velünk szemben ült. Felnyitottuk a söröket, amiket Nat hozott. Mindenféléről beszélgettünk. Könnyen ment, nem kellett túl sokat erőlködnöm. Örültem, hogy annak ellenére, hogy eleinte nem lelkesedtek az este ötletéért, látszólag élvezték egymás társaságát. - Tetszik a nyakláncod, Grace. Új? Natre mosolyogtam, aztán Salre. - Már megvan egy ideje. Saltől kaptam, tökéletes az ízlése, nem? 175

Nat határozatlanul biccentett, és mondani akart valamit. De Sal megszólalt, és témát váltott. - Grace mesélte, hogy az egyik barátod pultos ott, ahova megyünk. Ma este is ott lesz? Nat bólintott, és ivott egy korty sört. - Igen, Anna valószínűleg dolgozni fog. Ha szerencsénk van, talán kapunk pár kör ingyen piát. - Hogy néz ki ez az Anna? Egy csoportba jártok? - tudni akartam, mivel állok szemben. Nat vállat rántott. - Igen. Hihetetlenül okos csaj, tavaly rengeteget segített nekem anatómiából. - Anatómiából? - Nem tudtam megállni vihogás nélkül. - Grace... hány éves is vagy? - kérdezte korholó hangon. - Bocs! Szóval... jár valakivel? Nat megrázta a fejét. - Nem, közvetlenül a szünet előtt kavart kicsit valakivel, de azt hiszem, ejtette. Annát nem igazán izgatják a kapcsolatok, szerinte az egész dolog csak időpocsékolás. - Hm, ez egyáltalán nem tetszik nekem. Valójában gyanúsan úgy hangzott, mintha az én régi énemről beszélne. - Jól néz ki? - Nem bírtam magammal. Kétségbeesetten kerestem Sal pillantását, de ő kibámult az ablakon. - Igen, asszem. Legalábbis a haverjaim szerint. - Nat nyilván nem olvasta A tökéletes pasi kézikönyvét. Természetesen valami olyasmit akartam hallani, hogy: „Gőzöm sincs. Most, hogy veled vagyok, mindenki jelentéktelenné vált.” - Alig várom, hogy megismerjem. - Valószínűleg túl sok dolga lesz ahhoz, hogy sokat dumáljon velünk, szóval ne vedd majd magadra! Az út többi része eseménytelenül telt. Nat mesélt nekünk keveset az együttesekről, akik felléptek aznap este. Sal úgy tett, mintha érdekelné, bár Nat szavai alapján nyilvánvaló volt, hogy ez egyáltalán nem az ő világa. Emlékeztettem magam, hogy a zene minősége lényegtelen, a mai este ennél sokkal többről szól. A pályaudvartól a klubba vezető úton észrevettem, hogy Nat nem fogja a kezemet, ahogy általában szokta, ha mentünk valahova. Úgy gondoltam, ez kedves tőle. Nyilvánvalóan nem szeretné, hogy Sal úgy érezze, kimaradt 176

valamiből. Elhatároztam, hogy észben tartom, nem szabad túlságosan álompárszerűen viselkednünk. Meg voltam róla győződve, hogy néhány órán keresztül képes leszek kezelni a dolgot. Gond nélkül bejutottunk a klubba. Nat megvette Sal jegyét, tudomást sem véve Sal tiltakozásáról. Ragaszkodott hozzá, hogy ez az ő ajándéka. Megpaskoltam a fenekét, hogy a lehető legfinomabban fejezzem ki a helyeslésemet, de Nat láthatóan észre sem vette ezt a gesztust. A klub egy fülledt kis lebuj volt. Alacsony plafon, feketére festve minden látható felület. A falakról régi plakátok és szórólapok hámlottak. Azonnal megtetszett. Az apró színpad éppen üresen állt, de a pultnál nagy nyüzsgés volt. Sal és én Nat háta mögött álltunk, amint Nat lépésről lépésre a sor elejére araszolt. Kihasználtam az alkalmat, hogy ellenőrizzem, Sal jól érzi-e magát. Azt mondta, sokkal jobban lenne itallal a kezében. Úgy tűnt, alig várja, hogy leigya magát. Tiszta szívemből helyeseltem. Nat intett egy lánynak, aki a pult mögött állt. Amint a csaj észrevette, izgatottan felsikított (máris gyűlöltem), és áthajolt a pult fölött, hogy megölelje. Oké, most már elengedheted. De az ölelés jó néhány másodperccel tovább tartott a kelleténél. Odakiáltott egy másik lánynak a pult mögött, hogy szünetet tart. A társa bosszúsnak tűnt, és a szomjas vendégek seregére mutatott. Anna (legalábbis feltételeztem, hogy ő az) kiugrott a pult mellett, és hátra sem pillantott. Aztán ismét megölelte Natet, szerintem teljesen feleslegesen. Sal becsusszant Nat helyére a sorban, és hallottam, hogy három sört rendel a bosszankodó pultos csajtól. Én meg ott maradtam, és szerencsétlenül ácsorogtam Nat mögött, miközben Anna kérdésekkel bombázta. - Haver! Hol voltál egész nyáron? Miért nem hívtál fel és szóltál, hogy jössz? Ingyen behozhattalak volna benneteket. Si is itt van? - Haver? Élő emberek tényleg szoktak így beszélni? És ki a csoda az a Si? Biztos voltam benne, hogy Nat nem említette ezt a nevet. Ez cseppet sem tetszett. Megragadtam a lehetőséget, hogy tetőtől talpig végigmérjem Annát. Csinos volt, és nyilvánvalóan túl menő az iskolához. Orrában és ajkában egy-egy karikát viselt. Szabályos vonásai akár közönségesek is lehettek volna, szeme azonban dermesztően kék volt, és nem egészen éreztem magam kellemesen attól, ahogy a fiúmra ragyogott. A haja rövid, színes csíkokkal, és úgy állt, mintha órákig igazgatta volna, hogy olyan hatást keltsen, mintha éppen most ébredt volna. Fekete pólóján a klub neve, a póló ujja levágva, az alja pont mell alatt 177

megcsomózva (a melle persze nagyobb, mint az enyém). A hasa izmos és lapos, a buggyos farmer hanyagul lógott a csípőjéről. Az övrész fölött kikandikált egy kacskaringós tetoválás, bele sem akartam gondolni, hol érhet véget. - Anna! Fogd be egy percre! Ez itt Grace... - hirtelen abbahagytam a méricskélést, és ismét belenéztem azokba a szúrós szemekbe. - Szia, Grace, Anna vagyok. Örülök, hogy találkoztunk - mondta elég barátságosan. - Szia, én is örülök. - Kezet ráztunk, Anna pedig kérdő pillantást vetett Natre. - Grace és én néhány hónapja együtt járunk. - Tényleg? Ügy érted, ő a barátnőd? Lám-lám-lám! Akkor duplán örülök, hogy megismertelek. - Cinkosan rám kacsintott. - Köztünk maradjon, de azt hittem, Natnek sosem lesz barátnője. Vagyis volt az a kiscsaj, akiről megállás nélkül dumált, de az már jó pár hónapja volt. Istenem, azt hittem, sosem fogja kiheverni... - Sal! Itt vagyunk. - Észrevettem, hogy Sal próbál átvergődni a sűrűsödő tömegen, és megtesz minden tőle telhetőt, hogy ne öntsön ki egyetlen csepp sört sem. Anna mesélni kezdett valamit, de Nat a szavába vágott, és megkérdezte, hogy elolvasta-e már a nyárra feladott anyagot. Ez kicsit stréber volt, de a válasza alapján Anna is. Nat elvette az egyik sört Saltől, és megköszönte. Aztán elfordult tőlünk, és folytatta a rendkívül lebilincselő eszmecserét Annával. Értékeltem, hogy nem untat halálra olyan orvosi kifejezésekkel, amelyeket nem értek. És így volt esélyem összefoglalni a helyzetet Salnek, és beavatni őt abba, hogy mit gondolok Annáról. Pár perc után észrevettem, hogy Anna átnéz Nat válla fölött, és minket figyel. Úgy sejtettem, hogy a beszélgetésük biztosan érdekesebb témákra terelődött, például rám. Sal a színpadra mutatott, ahol éppen kezdeni akart az első együttes. Egy csomó ember átment a terem első részébe, de megegyeztünk, hogy mi ott maradunk. Amikor megszólalt a zene, Sallel egymásra néztünk és nevetni kezdtünk. Borzalmasan rosszak voltak, de azért viccesek. Már csak a szólóénekesük, egy remek testű félmeztelen srác miatt is érdemes volt nézni őket. Kicsit később Anna és Nat visszakeveredtek hozzánk. - Szia, te biztosan Sal vagy. - Anna szélesen mosolygott, és kezet nyújtott. Sal zavartnak tűnt, de azért kezet rázott vele. 178

- Igen... ööö... szia! - Nat épp most mesélt rólad. Te vagy Grace legjobb barátnője? Sal bólintott. Anna vágyakozva sóhajtott fel. - Nekem sosem volt legjobb barátnőm, akivel mindent megoszthatnék. Nagyon szerencsések vagytok. - Anyám, ez a csaj nem százas. Nat Anna arca elé tartotta a csuklóját, és megütögette az óráját. - Nem kéne visszamenned melózni? Meglepett a durvasága, de örültem, hogy ő is ugyanúgy meg akar tőle szabadulni, mint én. Anna nyelvet öltött, aztán visszanézett rám és Salre. - Szóval, nagy öröm volt találkozni veletek, hölgyeim. Látom, hogy ti ketten lekötitek Nat minden idejét. Csaó! - Egy utolsó huncut vigyor, aztán felszívódott a tömegben. Sal a kezembe nyomta az italát, és azt mondta, mindenképpen ki kell mennie a mosdóba. Én is majdnem szétpukkadtam, de mielőtt megkérhettem volna Natet, hogy vigyázzon az italunkra, Sal már lelépett. Pár perccel később követtem, miután kifaggattam Natet a bizarr barátjáról. Csak vállat vont és ennyit mondott: - Anna egyszerűen ilyen - mintha ez mindent megmagyarázna. Amikor megtaláltam, Sal éppen kezet mosott és kifejezéstelen arccal bámult a tükörbe. - Jobban vagy már? - Összerezzent, mintha megleptem volna. - Hogy érted ezt? - Csak azért kérdezem, mert annyira ki kellett jönnöd, emlékszel? - Ja, igen. Sokkal jobban. - Megvársz? A kiválasztott fülke gusztustalan volt, de a graffiti jól elterelte a figyelmemet. Meglepett, hogy valaki ennyire kreatív lehet ilyen mostoha körülmények között. Amikor kijöttem, megkérdeztem Salt, mit gondol Annáról, miközben rendkívül alaposan kezet mostam. - Elég csinos. - Úgy érted, elég gázos? - Elhallgattam. - Szerinted tetszik neki Nat? Vállat vont. - Honnan tudjam? 179

- Nemtom. De lefogadom, hogy igen, láttam, ahogy ránézett. - Mit törődsz vele? Te vagy az, akivel jár. - Tudom, tudom. Csak... Ez a csaj tök laza, és tele van piercinggel és... idősebb nálunk. Sal úgy nézett rám, mintha begolyóztam volna. - Mi köze van ennek bármihez is? - Nem tudom! Csak úgy érzem magam tőle, mint egy ostoba, alsós kiscsaj. Mintha valami nagyon vicces lenne, de én egy kukkot sem értenék belőle... tudod? Sal megrázta a fejét. - Szerintem túl sokat magyarázol bele. Ne aggódj miatta! Most pedig menjünk innen, te parabajnok! Nem tudom, hogy vagy vele, de nekem kedvem lenne bedobni pár töményét. Mosolyogtam. - Nem is tudom, mióta nem hallottam már ilyen jó ötletet. Egymásba karoltunk, és visszamentünk a hangzavarba. Ügy tűnt, mintha megduplázódott volna a létszám, amíg nem voltunk ott. Kellett hozzá pár perc, hogy megtaláljuk Natet, akinek sikerült asztalt szereznie egy meglehetősen csendes sarokban. Megittuk a maradék italt, Nat pedig elindult a pult felé a töményekért. Sal és én még alig melegedtünk bele a szokásos játékunkba, hogy bizarr élettörténeteket találjunk ki azoknak az embereknek, akiket nézünk, és Nat máris előbukkant a tolongó tömegből. Tálcát emelt a magasba, amely egy kisebb hadsereg (vagy legalábbis egy focicsapat) számára elegendő röviditallal volt megpakolva, és úgy tűnt, rendkívül elégedett magával. Leült, és óvatosan elénk helyezte a tálcát. - Ezt nézzétek! - Gondolom, nem fizettél érte. - Egy tízest adtam az egészért. - Anna nem fog bajba kerülni? - Remélem, hogy igen. - Dehogy, elég ügyesen csinálta. Egyébként sem érdekli, ha kirúgják. - Aztán halkabban ezt motyogta: - Ráadásul tartozik nekem. - Miért? Vállat vont. - Mindig én veszem a piát, ha bulizni megyünk. - Szóval sokat jár bulizni vele? Ennek utána kell néznem. 180

Szétosztottam a piákat. - Oké, igyunk! Ittunk. Kezdtem úgy gondolni, hogy Anna talán nem is olyan rossz. Nekem mindenki oké volt, aki ingyen piát ad... egészen addig, amíg nem nyúl a fiúmhoz. Pár pohár piával később új együttes kezdett játszani. Hangosak és merészek voltak, és igazából dallamosak is. Felpattantam, kissé ingatagon. - Előremegyek. Ki jön velem? Sal és Nat egymásra pillantottak. Nat annyit mondott: „Talán majd később”, ugyanabban a pillanatban, amikor Sal ezt felelte: „Most nem.” - Öregem, hogy ti ketten milyen unalmasak vagytok. Rendben, nemsokára találkozunk. - Megfordultam, és az embereket kerülgetve ; a színpad felé indultam. A legkevésbé sem zavart, hogy egyedül vagyok. Az ereimben dolgozott az alkohol, és egyszerűen csak ugrálni akartam, amíg már mozdulni sem tudok. Salnek és Natnek pedig jót fog tenni, ha van alkalmuk úgy beszélgetni, hogy nem figyelem őket árgus szemekkel, és nem erőltetem, hogy végre megkedveljék egymást. Sikerült beügyeskednem magam a színpad előtt táncoló-lökdösődő csoportba. A mozgásukat enyhe túlzással lehetett „táncnak” nevezni: ide-oda ugráltak, a könyökükkel taszigálva egymást. Teljes önfeledtséggel vetettem be magam a buliba, összevissza tomboltam, és szakadt rólam a víz. Ezek a srácok elképesztőek voltak. Úgy éreztem, mintha a basszus beáradt volna a lényem legmélyére, és végül eggyé váltam a zenével. Egek, alaposan berúgtam. Körülbelül fél óra múlva abbahagytam az ugrálást, és végighúztam az ujjaimat a csapzott hajamon. Szédülten, szomjasan és mámorosan álltam. Ideje volt visszamenni a többiekhez, de előbb még gyorsan beugrottam a mosdóba, hogy ellenőrizzem magam a tükörben. Bámulatos módon a szemfestékem még mindig a helyén volt. Sőt, még jobban is mutatott, mint korábban, szépen elmaszatolódott. Így olyan volt, mintha nem erőlködtem volna annyit vele. A tükörképem visszabámult rám, kissé ziláltan, de tele élettel és olyan ragyogóan, amilyennek még sosem láttam. Visszamosolyogtam a tükörben lévő lányra. Egy valódi mosolyt küldtem, csakis magamnak. Ilyen érzés lenne a boldogság? Erre a gondolatra hangosan felnevettem, és eldobtam egy összegyűrt papírtörlőt. Telibe találtam a tükörképem orrát.

181

Az asztalunkhoz közeledve megláttam Salt és Natet. Közel hajoltak egymáshoz. Nat súgott valamit Sal fülébe, aki élénken rázta a fejét. Az arca valahogy csökönyösnek tűnt. Bármiről is beszélgettek, nagyon komoly dolognak hatott. Reméltem, hogy Nat nem mondott semmit, amivel felzaklatta Salt. - Halihó! - szinte kiabálnom kellett. Nat bűntudatos pillantása miatt biztos voltam benne, hogy valami ostobaságot mondott Salnek. - Szia! Leültem, és vettem egy pohár töményét a tálcáról. Nem sokat ittak, amíg távol voltam. Sal is vett egyet, és egyszerre hajtottuk fel. - Szóval... miről dumáltatok? - kérdeztem lazán. - Semmi különösről - felelte Nat. - Nekem nem úgy tűnt! A ma estének a bulizásról kell szólnia, emlékszel? Nincs több komoly vita, oké? - Semmi sem fogja elrontani a kedvemet, még az égető kíváncsiság sem, hogy megtudjam, miről beszélgettetek. Mindhárman ittunk még egy rövidet, és részletesen elmeséltem nekik a „spirituális” táncélményemet. Kinevettek. Üldögéltünk és tovább ittunk. Úgy tűnt, Natet fikarcnyit sem érdeklik az együttesek, ami kicsit meglepett, tekintve, hogy ő vette a jegyeket. Amikor Sal kiment a mosdóba, megragadtam a lehetőséget, hogy odabújjak Nathez. Igazán jó illata volt, engem pedig még csak nem is izgatott, hogy ennyi tánc után nekem talán nincs az. Megcsókoltam, de kissé zavartnak tűnt. - Jól vagy? - kérdeztem. - Igen, persze. Jól szórakozol? - Igen... És te? Bólintott. - Miről beszéltetek az előbb Sallel? Mintha zaklatottnak tűnt volna. - Ó... semmiről. Tényleg. - Az arckifejezésem elárulta számára, hogy ennél valami jobbat kell mondania. - Oké, oké. Devonnal ugrattam. Félig-meddig játékosan a karjára csaptam. - Te hülye! Tudod, hogy Sal elég furán viszonyul Devonhoz. Figyelj oda, mit mondasz neki, tényleg azt akarom, hogy ma este jól érezze magát. - Bocs! Többször nem fordul elő. Megígérem. Felnevettem. - Most pedig csókolj meg, mielőtt visszaér!

182

A csókot kíméletlenül félbeszakította, hogy Sal belerúgott az asztalba, amint visszaült. Egyetlen pillantás elég volt, és tudtam, hogy valami baj van. Sápadt volt, arca izzadtan csillogott. - Sal? Jól vagy? - Kinyújtottam a kezem, és átkaroltam a vállát. Lassan megrázta a fejét. Azt hittem, elsírja magát. - Én... rosszul vagyok. Grace, hoznál nekem egy pohár vizet? - A hangja erőtlen volt és reszketett. Már félig felálltam, de nem voltam benne biztos, hogy azt tegyem-e, amit kért, vagy jobb, ha inkább vele maradok. Tehetetlenül néztem Natre. - Menj! Vigyázok rá. - Odahúzta a székét, hogy közel üljön Salhez. Miután megnyugtatott, megszorítottam Sal vállát, majd elrohantam a pult felé. Rossz volt az időzítés: láthatóan mindenki úgy döntött, hogy szerez egy italt, amíg a következő zenekar készülődik. Jó öt percbe telt, mire elég közel jutottam ahhoz, hogy észrevehessen Anna. Kérdően felhúzta a szemöldökét, mikor meghallotta, hogy vizet kérek. Elmagyaráztam neki, hogy Sal nem érzi jól magát. - Nyilván nem értékelte Si csajozós dumáját. Megkérdeztem, miről beszél. - Simon? Ő az egyik haverunk. Hmm... gondolom, még nem volt hozzá szerencséd. Bár, ez aligha meglepő, Simon egy mocskos disznó. Nat biztos a lehető legtávolabb akar tőle tartani téged! Pár perce láttam, hogy a barátnőddel beszélget, aki nem tűnt túl boldognak ettől. - Próbáltam nem mutatni, hogy zavarba ejtett. Gyűlöltem, ha valamiről nem tudok. - Simon? Igen, asszem Nat említette. Melyik az a srác? Megmutatod? Anna a nyakát nyújtogatva fürkészte a tömeget. - Sehol sem látom. Biztosan kiment, és újabb áldozatot keres. Megköszöntem a vizet, eljöttem a pulttól, és megpróbáltam minden tőlem telhetőt, hogy megemésszem ezt az új információmorzsát. Hogyan tudta az a pasi ennyire kiakasztani Salt? Egyszerűen nem értettem a dolgot. Amikor visszaértem az asztalhoz, Nat csendesen beszélt Salhez, és a kezét a hátán tartotta. Amint leültem, felállt és elment. - Pár perc és jövök - mondta kemény, feszült hangon. Szórakozottan bólintottam, és Salhez fordultam. Kortyolt egy nagyot, mielőtt megköszönte volna.

183

- Köszi, Grace! Most már sokkal jobban érzem magam, nem igazán tudom, mi történt velem. Azt hiszem, túl sokat ittam. - Az arcán megjelent a mosoly halvány árnyéka. - Ki az a Simon? Sal tágra nyílt szeméből pánik sugárzott. Folytattam. Nem azért, hogy felzaklassam, hanem mert eltökéltem, hogy a dolog végére járok. - Anna azt mondta, hogy látta, amint valami Simon nevű sráccal dumáltál. Nat egyik barátja? Sal egyetlen szót sem szólt. - Sal? Mi a baj? Nagyon nyomult? Ezért vagy ilyen zaklatott? - Mindent elkövettem, hogy ne úgy hangozzon, mintha ezt nevetséges indoknak tartanám. Sal bólintott. - Mit mondott, amivel így kiborított? - Igazából semmit. - Elhallgatott és körülnézett, mintha aggódna, hogy esetleg meghallja valaki, amit mond. - Kijöttem a mosdóból, és egyébként is kicsit szédültem és rosszul voltam, aztán hirtelen ott volt, és nem szállt le rólam. Nem hagyott békén, én meg klausztrofóbiásnak éreztem magam... mintha mindjárt pánikrohamom lenne, vagy ilyesmi. Esküszöm, soha többé nem iszom töményét. - Tudtad, hogy Nat egyik barátja? - Megrázta a fejét. - Meglep, hogy Nat barátkozik egy ilyen alakkal... Biztosan jól vagy? - Még mindig szédülök kicsit. Azt hiszem, az lesz a legjobb, ha hazamegyek. - Amint Nat visszaér, indulunk. - Nem, nem, arra semmi szükség, hogy ti is jöjjetek. Minden rendben lesz. Semmiképpen sem akartam elengedni Salt, amikor Szemét Simon csajokra vadászott. - Ne legyél ostoba! Mi is megyünk. - Megnéztem az órámat. - Egyébként sem tudnánk tovább maradni, éjfélkor megy az utolsó vonat. Nat éppen akkor ért vissza, amikor összeszedegettük a cuccainkat. - Elmegyünk. Most. - Dühösnek tűnt. - Én is pont ugyanezt akartam mondani! De mi a baj? Mi történt? Megérintettem a karját. - Semmi. Csak menjünk, oké?

184

Amikor eljöttünk a klubból, Nat haladt középen, és mindkettőnket átkarolva vezetett bennünket a helyes irányba. Az állomásig egy szót sem szóltunk. A vonaton Sal azonnal lehunyta a szemét és elaludt. Innen tudtam, hogy biztosan berúgott, ő sosem szokott elaludni közlekedési eszközökön. Suttogva szóltam Nathez. - Most már elmondanád, mi történt? Valamivel nyugodtabb volt, de rémesen fáradtnak tűnt. Nagyot sóhajtott. - Sal elmondta, hogy Simon zaklatta, szóval odamentem hozzá, és beszéltem a fejével, ennyi az egész. - És ez az alak a barátod? - Volt. A volt barátom. Aztán rájöttem, milyen ember. - Miért, milyen? Sok pasi szokott így ráhajtani lányokra, nem? - Nem úgy, mint ő. - Salre pillantott, és halkan hozzátette: - Nem az a típus, akivel szeretnéd, ha Sal beszélgetne. - Ennél többről van szó, igaz? Miért kellett ilyen gyorsan lelépnünk? Bólintott. - Megütöttem. - Mi van?! Mi a fenéért tennél ilyesmit? - Nat sosem tűnt erőszakos típusnak. Ennél nagyobb döbbenetet nem is okozhatott volna nekem. Motyogva felelt. - Nem tudom, mi ütött belém. Csak nagyon... dühös voltam. És Salt annyira felzaklatta... - Jóságos ég, Nat. Nem tudom elhinni, hogy ezt tetted! - nem voltam biztos az érzéseimben. Kétségtelen, hogy egy részem undorodott és megdöbbent. De be kell vallanom, hogy egy másik részem viszont el volt ragadtatva. Pár pillanatra elképzeltem, hogy Nat egy lovag, fényes páncélban, aki megvédte Sal becsületét. - Próbált visszaütni? - Nem... inkább... elterült a földön. Ezért gondoltam, hogy jobb, ha gyorsan megpattanunk. - Zavartnak tűnt. Csodálkozva ráztam a fejem. - Sosem gondoltam volna, hogy képes vagy ilyenre, soha. Nat kibámult az ablakon a sötétségbe. - Én sem - felelte lágyan. Salt taxiba ültettük, aztán Nat nekem is leintett egyet. Búcsúzásként megcsókoltam és köszönetet mondtam neki. - Köszönöd? Mit köszönsz? 185

Vállat vontam, és ismét megcsókoltam. - Nemtom. Azt, Hogy több vagy annál, mint amit megérdemlek? Azt, hogy bátor és erős voltál, és megmentetted Salt? Megrázta a fejét, a földre meredt, és valami ilyesmit dünnyögött: - Ne gúnyolódj! - Ez nem gúnyolódás! Gyere ide! - Szorosan magamhoz öleltem. A fülébe súgtam, a taxisofőr meg elkezdett kiabálni, hogy ne ácsorogjunk ott egész éjjel. Azért is emlékszem tisztán a szavakra, mert most már nagyon ostobának érzem magam miattuk. Elviselhetetlenül hangosnak tűnnek, ahogy itt visszhangoznak a fejemben. - Szeretlek, amiért mindig azt teszed, ami helyes.

A másnap kemény volt. Mint kiderült, nem valami jó kombináció visszaülni az iskolapadba, és közben gyilkos másnaposságtól szenvedni. Alig bírtam ki az angolórát hányás nélkül. A háromoldalas olvasmánylista, amit fel kellett dolgoznunk év végéig, semmiképpen sem segített. De legalább lesz mit olvasnom a vonaton, amikor Nathez utazom. Ebédidőben Sal és én megszereztük a szokásos asztalunkat az iskola melletti sarkon lévő kávézóban. Baconos szendvicset rendeltem, Sal pedig salátát, amitől gúnyosan felhorkantam. - Saláta? Jól érzed magad? Vállat vont. - Csak valami máshoz volt kedvem, ennyi az egész. - Ha te mondod... dilinyós. Sal hozzám vágott egy kisebb salátalevelet, ami eltalálta az arcomat, majd az ölembe hullt. - Pfuj! Tartsd tőlem távol azt az undorító zöldséget! - Visszahajítottam Sal felé, de rosszul céloztam, mindig is úgy dobtam, mint egy lány. - Ma zsírra van szükségem, és még több zsírra. Rohadt másnaposság. Amúgy hogy csináltad, hogy csillog a szemed és remekül érzed magad? Te is pontosan annyit ittál, mint én... Jó ég, sosem fogod kitalálni, mit mondott Nat hazafelé tegnap este! MEGÜTÖTTE azt a fickót, Simont! Szabályosan leütötte. El tudod hinni? Sal keze megállt félúton a tányér és a szája között, egy villányi salátával. - Mi van? - Tudom! Hátborzongató, nem? 186

- De miért csinálta? - Érintetlenül tette vissza a villát a tányérjára. - Nemtom! Szerintem a becsületedet védte vagy ilyesmi. Ez olyan cuki, nem gondolod? Sal a fejét rázta. - Nem tudom elhinni, hogy ezt tette. - Igen, én is azt gondoltam, hogy ez kicsit talán túlzás, de az a Si láthatóan egy igazi rohadék. Lefogadom, hogy már régóta megérdemelte. - Istenem! Sosem gondoltam volna... - Tudom! Nat egyszerűen nem tűnik olyan „pofozkodós” típusú pasinak, nem? Ettől teljesen új fényben látom őt. Sal visszatért a salátájához, én pedig folytattam az áradozást arról, hogy Nat mennyire tökéletes, és mennyire biztos voltam benne, hogy igazi rendes fiú, aki a légynek sem ártana, és tessék, most kiderült, hogy valamivel mégis veszélyesebb. És határozottan szexisebb.

A társalgó túlságosan zajos volt, tekintettel a fejem állapotára, úgyhogy ebéd után bemerészkedtem a könyvtárba. Ott hűvös, nyugodt és csöndes volt, meg minden, amire az ember egy könyvtárban számít. Emellett kongott az ürességtől, ketten voltunk a könyvtárossal. A csaj stikában a Glamourt olvasta. Nem egészen az az olvasmány, amit az ember egy könyvtárostól elvárna. Kíváncsi voltam, vajon aggódik-e, hogy esetleg kijön a könyvtárellenőr, és visszaadatja vele az igazolványát. Letelepedtem a sarkon túl egy asztalnál, és hagytam, hogy nyugodtan felfedezze a szezon kihagyhatatlan kabátját vagy bármi ilyesmit. Az Emma első fejezetének felénél tartottam, és már kezdett fel-rémleni, hogy mennyire megvetem Jane Austent, amikor hirtelen megéreztem, hogy valaki néz. Tudod, van olyan, hogy az ember egyszerűen tudja, hogy nézik. Talán a könyvtáros kiszúrta, hogy egy Nem Rendszeres Könyvtárlátogatóval van dolga, és úgy döntött, leellenőrzi, vajon rongálom-e a könyveket, vagy rágógumit ragasztok-e az asztal aljára. Megfordultam a székemen, de amerre néztem, csak könyveket láttam. Felkeltem, és kikukucskáltam az egyik polc szélénél. A könyvtáros még mindig a magazinjába temetkezett, és szórakozottan

187

vakargatta a fejét. Huh! Visszaültem, és próbáltam haladni az olvasással. De az idegesítő érzés csak nem akart elmúlni. Harsány tüsszentés törte meg a csendet, megerősítve, hogy végül is nem őrültem meg. Felugrottam, és elindultam a tüsszögő fantom felé, készen arra, hogy alaposan lehordjam az utánam kémkedő taknyos kis elsőévest. És egyenesen beleütköztem valakibe, aki sokkal magasabb volt, mint amire számítottam. Devonba. Elejtette a zsebkendőjét és a könyvét. Zsebkendő? Manapság? Talán ő volt az, aki az utóbbi időben kissé túlzásba vitte Jane Austen olvasását. Guggolva szedegette össze a cuccait, aztán felállt, és meglátta a kissé zavart arckifejezésemet. - Grace... szia! Hogy vagy? - Ismét tüsszentett, ez alkalommal visszafogottabban. - Szia... és egészségedre! Mit művelsz itt hátul leskelődve? Elvörösödött, és ezzel az arca is olyan színt kapott, mint az orra. - Én nem. Úgy értem, nem leskelődtem. Egy könyvet kerestem. Ööö... valójában ezt a könyvet. - Feltartotta a Ne bántsátok a feketerigót egy viharvert példányát, mintha ez bizonyítaná, hogy nem sunnyog. Bólintottam. - Ez az egyik kedvencem. Régen mindig azt kívántam, bárcsak én lennék Scout. Még apámat is próbáltam „Atticusnak” hívni egy ideig, mielőtt... Hirtelen eldugultam. Rájöttem, hogy ezt még senkinek sem meséltem el. Nem mintha különösebben érdekes vagy döbbenetes lenne. De mégis személyes dolog. - Tényleg? Nem gondoltam, hogy szereted. Úgy értem, persze semmi oka, hogy ne szerethesd. Végül is szuper könyv. Csak úgy gondoltam, hogy neked jobban bejön... - Mi? A romantikus nyál? Jackie Collins? - Ugrattam. - Nem, nem, semmi ilyesmi. Ööö... most már befogom. - Nem kell! Akarsz leülni hozzám? - Ismét megleptem magam. Úgy tűnt, kissé meghökkent a meghívástól, és éreztem, hogy nemet akar mondani, tehát megragadtam a karját, és az asztalom felé húztam. - Lééégyszi! Unatkozom. És biztos jobb lesz, mint egyedül lapítani ott hátul. Devon motyogott valamit, mialatt vonakodva lerogyott a szemközti székre. Mintha valami olyasmit dünnyögött volna, hogy: „Nem lapítottam.” 188

Szóval ott ültünk: én és a fiúm kisöccse. Együtt lógtunk. A könyvtárban ücsörögtünk és beszélgettünk. Vagyis valójában inkább sugdolóztunk. A kezdeti kínos hangulat hamarabb eltűnt, mint vártam. Devon lassan, de biztosan kibújt a szégyenlősség csigaházából. Sok mondanivalója volt, amin nem kellett volna meglepődnöm, de mégis így történt. Egyetértett velem Jane Austennal kapcsolatban, és a Bronté nővéreket is utálta. A beszélgetésünk eleinte nagyjából a könyvekre korlátozódott, de apránként más témák is előkerültek. Kiderült, hogy egy csomó dologgal kapcsolatban ugyanúgy érzünk. Beszélgettünk zenékről, és összehasonlítottuk a legrosszabb dalokat az iPodjainkon. Mesélt egy dalról, amiről úgy gondolta, hogy tetszeni fog nekem, és meghallgattuk, összedugott fejjel, mindkettőnknél egy-egy fülhallgató. Mivel ilyen közel voltunk egymáshoz, nem tudtam nem észlelni, hogy nagyon-nagyon jó az illata. A dal gyönyörű volt. A másnaposságom megszűnt. És ha nem tévedek, a hangom kicsit kihívóbb lett, úgy, hogy még csak észre sem vettem. Devon mosolya cuki volt, kicsit féloldalas. Tetszett. Csengettek, és úgy döntöttem, kihagyom a történelmet. Devon röviden az órájára pillantott, de tovább beszélt. Kíváncsi voltam, vajon ő is ellóg-e egy órát. Valószínűleg még soha életében nem hagyott ki egyet sem. Egész délután beszélgettünk, ami a világ legtermészetesebb dolgának tűnt. Már négy óra is elmúlt, mire a könyvtáros kirúgott minket. Bepakoltam a táskámba az elhanyagolt Emmát. - Hát, azt hiszem, jobb, ha indulok. Azt beszéltük, iskola után találkozunk a városban Sallel. - Sal vagy Nat neve akkor jött szóba először. És úgy tűnt, ez a puszta említés megtört minden addigi varázst. - Oké, igen, jobb, ha hazamegyek... dolgom van, tudod... de jó volt, érted, beszélgetni veled. Más vagy... - Minden zavarodottság visszatért, sőt, még kevéske ráadás is. Bólintottam, és nem voltam teljesen biztos benne, hogy mit kellene felelnem erre. - Igen, hát, köszi a délutánt. Megmentettél attól, hogy halálra unjam magam. - Bármikor. - Devon mosolygott, de ez erőtlen, feszült mosoly volt. Hosszan a szemembe nézett. Nem tudtam máshova nézni, nem akartam elkapni a pillantásomat. Ő kapta el előbb a tekintetét. Lenézett, és a táskája szíjait

189

babrálta. Ha nem láttam volna a szájmozgását, alig hittem volna el, amit ezután mondott: - Mit látsz Natben?

Nem tudom, mit gondoljak Ethanról. Egyre haloványabb. Kezdem feladni a reményt. Remény. Még csak abban sem vagyok biztos, hogy miben reménykedem.

Mit Látsz Natben? A szavakat keserűség itatta át. - Hogy mondod? - Nagyon is tisztán hallottam, de nem igazán tudtam, mi mást kellene felelnem. Devon rám nézett, megfejthetetlen arckifejezéssel. - Hallottad. - Igen, hallottam. De miféle kérdés ez? - Kíváncsi vagyok. - Kíváncsi? Bólintott, de most már kevésbé volt biztos magában. - Igen... csak tudni akartam... Mindegy, ne is törődj vele! Felejtsd el, hogy bármit mondtam. - A faliújságra fordította a figyelmét, amely mellett álltunk, és piszkálni kezdte az egyik rajzszöget a körmével. Visszatért Devon, a Két Lábon Járó Szerencsétlenség. De a hangjában lévő keserűséget nem csak képzeltem, igaz? - Devon, nem tudom, mit mondjak neked... - Semmit sem kell mondanod nekem. Egyszerűen csak felejtsd el! Légyszi! Még mindig nem nézett rám. - Szívesen elmondom, őszintén. - Megálltam, mert nem tudtam, mit akar tőlem. - Nat senkihez sem hasonlít, akivel eddig voltam. - Kínos. Úgy hangzik, mint egy igazi lotyó. - Jól érzem magam vele. És bízom benne. Devon felnézett. - Bízol benne? - kérdezte nagyon halkan. Bólintottam. - Te... szereted őt? - Égő pillantás. Valami hihetetlenül fura dolog történt kettőnk között, és bármi is volt az, tétováznom kellett, mielőtt válaszoltam. - Igen.

190

Csak egy pillanatra hunyta be a szemét, de ez elég volt ahhoz, hogy észrevegyem: éppolyan hosszú a szempillája, mint Naté. - Nem érdemel meg téged. - Alig volt több suttogásnál. Aztán sarkon fordult, és elmenekült a folyosón, mielőtt feldolgozhattam volna, amit mondott.

Mi a franc? Miről beszél? Miért mondja ezt nekem? Azt hittem, Salbe van belezúgva, nem belém. Alig vártam, hogy megtudjam, Sal mit hámoz ki az egészből. Röviden eltűnődtem, nem csak a féltékenység beszél-e belőle, amiért Natnek van barátnője, neki pedig nincs. De aztán aljasnak éreztem magam ezért a gondolatért. Felugrottam egy buszra, ami a városba ment, és küldtem egy SMS-t Salnek, hogy elindultam. A telefonom azonnal zümmögött, és biztos voltam benne, hogy Sal lesz az, valami csípős megjegyzéssel, hogy ez alkalommal én kések. De az üzenet ismeretlen számról érkezett: „Sajnálom. Légyszi ne mondd el senkinek, csak kiakadtam. Bocs! D.” Fogalmam sem volt, hogyan szerezte meg a számomat. Talán kilopta Nat telefonjából? Azon gondolkoztam, kell-e válaszolnom neki, de mivel semmit sem tudtam kitalálni, amit mondhatnék, elvetettem az ötletet. A buszozás hátralévő részén a történteken rágódtam. Nevetséges volt az elképzelés, hogy Nat nem érdemel meg engem. Én vagyok az, aki nem érdemlem meg őt. Ezt minden hülye láthatja. Vagyis minden hülye, aki ismeri az igazságot. Mindegy. Devonnak nyilvánvalóan gőze sincs, hogy milyen vagyok. Ennek örültem. Igazán élveztem, hogy délután együtt lógtunk, még annál is jobban, mint amit hajlandó voltam bevallani magamnak. De miért kellett így megzakkannia és elrontania a dolgokat? Bosszantó volt. Annyira belemerültem a rágódásba, hogy kis híján eltévesztettem a megállót. Felpattantam az ülésről, végigzúztam a sorok között, s közben véletlenül fejbe kólintottam egy fickót a táskámmal. Akkor kezdett káromkodni, amikor elnézést akartam kérni, tehát megtartottam magamnak a bocsánatkérést. Amúgy is megérdemelte, szokatlanul nagy feje volt. Futottam a megállótól a boltig, ahol Sallel találkoztunk. Ha a városban voltunk, mindig ugyanott vártuk egymást. Nem mintha túl sok választásunk lett volna a csupán három félig-meddig tűrhető bolttal. Salt nem láttam kint, tehát 191

bementem. Húsz percet késtem, de ez nagyjából szokásosnak számított nálunk. Tudtam, hogy még biztosan nem vár túl régóta, ha egyáltalán megérkezett már. A bolt tele volt, és beletelt kis időbe, hogy megtaláljam Salt. A fehérneműosztályon volt, két melltartót tartott a kezében, és üres tekintettel bámult a semmibe. Nem vett észre addig, amíg közvetlenül elé nem álltam, és nem kezdtem integetni az arca előtt. - Ó, szia! - Szia, ufólány! Most éppen melyik bolygón vagy? Hmm... ahogy azokat a cuccokat látom, a csábítás bolygóján! - mutattam a melltartókra. A csipkés feketeségek egyáltalán nem hasonlítottak Sal fehérneműire. Legalábbis azokra nem, amiket már láttam. - Ezek? Ööö... igen... én nem... - Kezdte visszapakolni a cuccokat az állványra. - De mindenképpen meg kell venned. Legalább ezt. Ó... és a bugyit is... Tessék! - Felemeltem az egymáshoz illő darabokat, és sokatmondóan felhúztam a szemöldökömet. A bugyi parányi volt. Sal megrázta a fejét. - Nem hiszem... Letorkoltam. - Akkor egyáltalán miért nézegetted őket? Ez igazi dögös alsónemű. Hé, csak nem azt tervezted, hogy nélkülem mész pasizni? Mert az egyszerűen nem ér! - Ne légy nevetséges! Ez csak... már mindent megnéztem a boltban legalább négyszer, mert olyan rohadt sokat késtél. Nem veszem meg... Úgy értem, ez nem igazán én vagyok, ugye? - Annyira zavartnak tűnt, hogy kedvem lett volna megölelni. - Oké, jogos. Bocs, hogy késtem, de jó okom volt rá. Nem fogod elhinni! Na, de mindent a maga idejében. Ezt a cuccot mindenképpen meg kell venned. Még akkor is, ha most nem akarod hordani. Megköszönöd majd nekem, amikor a mesebeli herceg bekopogtat hozzád. Bízz bennem! Sal megint a fejét rázta, de éreztem, hogy lankad az ellenállása. - Tudod, hogy igazam van. Minden csajnak kell valami szuper fehérnemű a bugyis fiókja mélyére, csak különleges alkalmakra... Sosem tudhatod, mikor jön el az a különleges alkalom. Vedd meg! A legeslegjobb barátnőként rám ruházott hatalmamnál fogva MEGPARANCSOLOM, hogy vedd meg! Sal a szemét forgatta, kikapta a kezemből a vállfákat, és elindult a pénztár felé. Siker. 192

Kiléptünk a boltból, miután Sal egy csomót morgott, hogy nem igazán engedheti meg magának a szerzeményét. - Szóóóval... meg se kérdezed, miért késtem? Szót fogadott. - Tehát miért késtél? - Ó, mindent a maga idejében, drágám. Azt hiszem, az efféle pletyka határozottan piát kíván. Mit szólsz? Segíthet a másnaposságon. Kutyaharapást szőrével? Sal bizonytalan volt. Az órájára nézett és hümmögött kicsit. - Ugyan már... tudod, hogy akarod. Megünnepelhetjük, hogy először tetted be a lábadat a szexi fehérneműk birodalmába. - Ezzel a megjegyzéssel kivívtam a jól megérdemelt lesújtó pillantást, tehát megpróbálkoztam egy utolsó támadási móddal. - Én fizetek? - Ez eldöntötte a kérdést.

Pár perccel később már a kanapén ültünk egy bárban, ahol még sosem jártam. Kibújtam a cipőmből és magam alá húztam a lábamat, ittam pár korty vörösbort az elképesztően nagy pohárból, és élveztem a pillanatot. Nincs semmi, ami ahhoz fogható, amikor az ember megoszt egy édes kis pletykadarabkát. Megállapítottam, hogy Sal türelme fogytán van, de ettől csak még szórakoztatóbb lett az egész. Amikor már nem bírtam tovább, belekezdtem a történetbe. - Találd ki, kinek van titkos imádója! - Kellően érdekes nyitás. Sal némán figyelt, amint elmeséltem a történetemet, és időnként félbeszakított egy-két megjegyzéssel, mint például: - De te mindig is egy lúzernek tartottad Devont, nem? - Jár a pont. Szinte százszázalékos őszinteséggel beszéltem mindenről, ami történt. Azért senki nem hibáztathat, hogy történetesen azt a tényt kihagytam, hogy többékevésbé flörtöltem vele. Még nem békéltem meg igazán a gondolattal, hogy minél jobban megismertem Nat kisöccsét, annál vonzóbbnak találtam. Ciki. Ez egyszerűen nem volt helyes. Mindegy, biztos voltam benne, hogy az érzések elmúlnak majd, ha elég hosszú ideig figyelmen kívül hagyom őket... Amikor végül eljutottam a lényeghez, Sal reakciója nem okozott csalódást. - Mit mondott?

193

- Tudom! Beteges, nem? Olyan volt, mintha valami ócska szappanoperából vette volna. „Nem érdemel meg téged!” Kis híján az arcába nevettem! - Ez szigorúan véve nem igaz. - Miért mondana Devon ilyesmit? Mi köze van hozzá? - Sal bosszankodása egyértelmű volt. - Nemtom. Asszem... - Semmi köze hozzá! Miért kell beleütnie az orrát? Szánalmas. - Oké, nyugi! - Felnevettem. Nem számítottam rá, hogy Sal ennyire dühös lesz miatta. Valójában egyáltalán nem számítottam rá, hogy dühös lesz. - Semmi szükség rá, hogy ennyire kivetkőzz magadból. Ó... és ha már a vetkőzésnél tartunk... nézzük meg, amit vettél! Borzalmasan nagy szükségem van új fehérneműre. Most, hogy Nat visszament az egyetemre, gondoskodnom kell róla, hogy... továbbra is fenntartsam az érdeklődését, tudod? Nem akarom, hogy elterelje a figyelmét valami tisztességtelen diáklány, mint az a fura Anna. Béna kísérlet volt arra, hogy témát váltsunk, és Sál nem is vette be. - Még miket mesélt? Vállat vontam. - Igazából semmit. Lelépett, mielőtt bármit felelhettem volna. De küldött egy SMS-t, amiben bocsánatot kért. - Mit szórakozik? - Sal hátradőlt a kanapén, és sóhajtott. - Ööö... elég nyilvánvaló, nem? Sal zavartnak tűnt. - Ugyan már. Tetszem neki, nem? A kis Devon belezúgott valakibe! Elhallgattattam a fejemben lévő halk hangot, aki leribancozott. - Szerelmes? Beléd? - Hát persze! Annyira nyilvánvaló. Mi másért lenne ennyire zavart és féltékeny Natre? Megkérdezte, hogy szeretem-e őt, meg minden! Sal lassan bólintott. - Talán igazad van. - Hát, más okot nem tudok elképzelni, ami miatt ilyen furcsa lehetne. Te igen? Sal ismét a körmét rágta. Hirtelen rossz érzésem támadt. - Hé, minden oké ezzel az egésszel? - Mivel? - Szóval... tudom, hogy Devon mindig is nagyon odavolt érted. Biztos vagyok benne, hogy pillanatok alatt túlteszi magát rajtam, és ismét utánad koslat majd. Ez csak azért van, mert együtt vagyok Nattel, biztos vagyok benne, hogy ez az egyetlen oka. 194

- Grace! Te... Te azt hiszed, hogy féltékeny vagyok, igaz? Igazából azt hiszed, hogy féltékeny vagyok! Vállat vontam. - Nem egészen féltékeny... úgy értem, tudom, hogy téged nem érdekel Devon. Csak arról van szó, hogy jó dolog, ha valaki vágyik az emberre, nem? Még akkor is, ha te nem vágysz rá. Az hízelgő. - Úgy tűnik, nem sikerült rátalálnom a megfelelő szavakra, amelyekkel nem bosszantottam volna fel. - Hihetetlen vagy! Ugye, tudod? - Most mi van?! Mit mondtam? Sajnálom, oké? Nem az én hibám, hogy két fiúnak is tetszem... - hirtelen elhallgattam. Reméltem, hogy épp időben. - És? És én senkinek sem vagyok érdekes? Így gondolod, ugye? - Nem, egyáltalán nem. Ezt sosem mondtam! Nézd, beszéljünk valami másról! Sajnálom. Nem akartalak felzaklatni. - De nem sajnáltam. Nem igazán. Fogalmam sem volt, hogy ez az ártalmatlan pletykálkodás miért változott hirtelen ilyen gonosz dologgá. Sal sóhajtott, és egy pillanatra lehunyta a szemét. - Rendben van, Grace. Sajnálom, túlreagáltam a dolgot. Azt hiszem, egyszerűen csak fáradt vagyok a tegnap éjszaka után. Átkaroltam és magam felé húztam. - Hé, minden rendben. Felejtsük el kicsit a fiúkat, jó? Időnként úgy érzem, hogy állandóan csak Natről beszélek vagy rá gondolok, vagy valami homályosan hozzá fűződő dologra. És ez nem egészséges, igaz? Mi történt velem? Sal a fejemhez hajtotta a fejét. - Talán ez történik, ha az ember szeret valakit. Igazán szereted őt, ugye? kérdezte csendesen. - Igen. És ez rémisztő, Sal. Tényleg megrémít. Mi lesz, ha elveszítem? Előbbutóbb rá kell jönnie, hogy milyen vagyok. Sokkal jobbat is kaphat. Miért nem látja? - Ne mondd ezt! Jó ember vagy. Nat... szerencsés, hogy maga mellett tudhat. - Komolyan gondolod? - Kicsinek és szánalmasnak éreztem magam, biztatásra volt szükségem. Arra, hogy valaki azt mondja nekem, végül is rendben vagyok. Nem vagyok őrült. Nem vagyok ribanc. Nem vagyok lotyó. Sal felém fordult, és a szemembe nézett. Úgy tűnt, mintha a sírás szélén állna, de a hangja higgadt volt. - Persze hogy komolyan gondolom. Megérdemled őt. És ő is megérdemel téged. Jók vagytok egymásnak. Ezt bárki láthatja. 195

Éreztem, hogy elárasztanak az érzelmek, és megöleltem Salt. - Köszönöm. Ez sokat jelent nekem. Te mindig tudod, mi az, amit mondani kell. Tudod, néha azt kívánom, bár jobban hasonlítanék rád. - Ezt korábban még sosem mondtam ki. Valószínűleg azért, mert hihetetlenül bénán hangzott. Sal gúnyosan felhorkantott. - Igen, hát persze, hogyne. - Így igaz. Nem is tudom, olyan, mintha te lennél az erkölcsi iránytűm vagy ilyesmi. Te mindig azt teszed, ami helyes. Én pedig csupán próbálom azt tenni, ami helyes, de tényleg. Csak valahogy mindig elcseszem, és senki mást nem hibáztathatok érte, csak magamat. Sal a pillantásomat kereste. - Ne mondj ilyeneket! Ez nem igaz. Pont olyannak szeretlek, amilyen vagy. Megszorította a kezemet. - Köszi, drága vagy. Te vagy a legszuperebb legjobb barátnő, akit valaha is kívánhattam magamnak. Sal lekicsinylőén rázta a fejét. Sosem érezte magát kellemesen, ha bókot kapott. Ez volt az egyik dolog, amit imádtam benne. Ellentétben velem, én mindig is nagyon könnyedén bezsebeltem minden dicséretet, amit valaki kegyeskedett odavetni nekem.

Zárásig maradtunk a bárban. Sal nem igazán akarta, de sikerült meggyőznöm, hogy így helyes. Vicces volt. Olyan vicces, mint a régi szép időkben. Olyasmikről beszélgettünk, amikről annak idején, még az egész nagy dráma előtt. Később a buszmegállóban várakoztunk. Amikor végül megérkezett a busz, Sal felküzdötte magát, de előtte még elhadart egy kérdést. - Miért hagyom, hogy mindig rádumálj ezekre a dolgokra? - Mert SZERETSZ engem, én pedig tudom, mi a legjobb neked! - Félig kiabáltam, félig énekeltem. A buszon ülők kérdőn néztek rám, úgyhogy kaptak tőlem egy kis meghajlást, amint a busz elindult. Az órámra néztem, és egy másodpercre eltűnődtem. Nat éjszakázott. Körülbelül most fog zárni. Mosolyogtam magamban, aztán kinyújtottam a kezem, hogy taxit hívjak.

196

Szinte abban a pillanatban eleredt az eső, hogy beültem a taxiba. Az ablaktörlő surrogása és a rádióból szóló késő esti szerelmes dalok fülledt hangja félálomba ringatott. - Hahó! Kedveském! - A taxisofőr hangjából egyértelműen hallatszott, hogy nem ez volt az első ébresztési kísérlete. - Megjöttünk. Ha ide akart jönni. Úgy tűnik, lekéste a zárórát. Biztosan nem akarja, hogy hazavigyem? Egy ilyen csinos kis jószágnak, mint maga, nem kellene egyedül mászkálnia késő éjjel. Próbáltam visszaemlékezni, hol vagyok és miért. - Mi van? Nem, minden oké. A fiúmmal találkozom. - Még mindig élveztem, ha Natet a fiúmnak nevezhettem. Szánalmas. - Hát, ha biztos benne... - Úgy tűnt, mintha aggódna, jól vagyok-e. Zavarba ejtő volt. Kifizettem az utat, mondtam, hogy tartsa meg az aprót, és a lehető leggyorsabban kiszálltam. - Vigyázzon magára, hallja? - Kihajolt a nyitott ablakon, és jelentőségteljesen nézett rám. - Ööö... igen... vigyázok. - Dilis alak. A taxi elhajtott, én pedig ott álltam az esőben. Zuhogott, mintha dézsából öntötték volna. Felnéztem az égre, és hagytam, hogy az eső verje az arcomat. Jó érzés volt. Nem gondoltam arra, hogy milyen rombolást visz végbe a frizurámban és a sminkemben. Csak arra koncentráltam, hogy még sosem figyeltem fel rá, milyen nagyszerű dolog az eső. Miért próbálunk mindig menedéket keresni előle, ha ilyen jól is érezhetjük magunkat tőle? Oké, bevallom, nem voltam teljesen józan. Seperc alatt bőrig áztam, aztán az előttem álló feladatra koncentráltam. A hadművelet címe: „Vetkőzés Nattel ”. Az ajtó hátulján a „zárva” felirat lógott, és a pubban nagyrészt sötét volt. Aggódtam, hogy esetleg túl későn érkeztem, de amint közelebb léptem az ablakhoz, mozgást láttam odabent. Felemelt kezemből szemellenzőt formáltam, hogy jobban lássak. És ott volt Nat, késő esti sóvárgásom tárgya. A csapokat törölgette, mint örökké lelkiismeretes dolgozó. De közben valakivel beszélt a mobilján, vagyis talán mégsem annyira lelkiismeretes. Figyeltem azt a gyönyörű mosolyát. Istenem, nagyon szexi volt. Letette a rongyot, és a pultnak támaszkodott. Nyilvánvalóan elmerült a beszélgetésben. Meg akartam zörgetni az ablakot, de valami visszatartott. Nem akartam félbeszakítani a dumcsizását. Nem tűnt helyesnek, tudok várni. Továbbá jó volt csak figyelni őt, látni, ahogy egyszerűen csak van. Ez a Nat talán 197

kicsit más, mint akit ismertem. Az a benyomásom támadt, hogy mindig lesz olyan része, ami nem tartozik hozzám (és nem is kell hozzám tartoznia). Olyan könnyű azt gondolni, hogy azoknak az embereknek, akik fontosak nekünk, valahogy felfüggesztődik az életük, ha nem vagyunk a közelükben. Hogy valójában csak akkor kelnek életre, amikor velünk vannak, és igazából nem léteznek nélkülünk. Úgy értem, az ember tudja, hogy ez nem igaz (végül is nem ostoba), de az életüknek az a másik része mintha lényegtelen lenne, legalábbis a számunkra. De ahogy Natet figyeltem, másként éreztem magam. Száz százalékig igazi személyiség volt, még nélkülem is. És ettől boldog voltam. Talán öt perc telt el, mire letette a telefont. Egy-két másodpercig a készülékre nézett, feldobta a levegőbe, majd visszacsúsztatta a farzsebébe. Még mindig a pultnak támaszkodva állt, és a semmibe meredt. Megzörgettem az ablakot. Felugrott, és ettől nevetnem kellett. Nyilván azt hitte, hogy egy részeg alak van odakinn, aki készen áll arra, hogy betörje az ajtót egy sörért. Vagy gyáva volt, és megrémítette, hogy egyedül van a pubban egy sötét, viharos éjszakán. Vagy egyszerűen csak rólam álmodozott. Az üveghez szorítottam az orromat, ő pedig odajött ajtót nyitni. - Grace, mit művelsz te itt? Huh! Nem egészen úgy hangzik, mint a „Grace, micsoda fantasztikus meglepetés, hogy eljöttél, hadd tegyelek máris a magamévá!” - Látni akartalak. - Bevertem a könyököm az ajtófélfába, ahogy beléptem. Aú! - Felhívhattál volna, hogy tudjam, hogy jössz. - Megcsókolt. Röpke, futó csók. - Mi van? Egy csaj többé már meg sem lepheti a bátor és kissé veszélyes fiúját? Hova jut így ez a világ? - Részegebb voltam, mint gondoltam. - Berúgtál, mi? - Elfordult tőlem, és kezdte felpakolni a székeket az asztalokra. - Talán egy icipicit - tartottam fel a hüvelykujjamat és a mutatóujjamat, mutatva, hogy milyen kicsit. - Salnek és nekem enyhítenünk kellett valahogy a másnaposságunkat. Amúgy, hogy érzed magad, a tegnap esti dráma után? Odamentem hozzá, és átöleltem a derekát. Vállrándítás. - Nem történt semmi. - Aligha nevezném „semminek” egy ember földbe döngölését... tudod, ez valójában elég szexi. - Próbáltam nagyon csábosnak tűnni, de Nat arckifejezése alapján ez nem egészen sikerült. 198

- Miről beszélsz? Nincs benne semmi „szexi”. Nem kellett volna megtennem. - Nem nézett rám. - Akkor miért tetted? Az a fickó csak annyit tett, hogy ráhajtott Salre... ez nem épp az évszázad bűnténye, nem? - A szavakat kimondva igazából megértettem, milyen különös dolog is volt ez Nat részéről. - Felzaklatta Salt - felelte halk, sötét hangon. - Szerintem ő is túlreagálta. - Újabb felismerés. Itt valami nem teljesen oké. - Nem tudod, miről beszélsz... - Elhallgatott, aztán ismét belekezdett. - Nézd, Si egy undorító féreg, és szerintem bármire képes. Egyszerűen felejtsük el az egészet! Kérlek! Átkarolt, én pedig a vállára hajtottam a fejemet, de közben valami tényleg nem volt rendben. Egy kirakós játék össze nem illő darabkái voltunk. Savanyú kocsma- és izzadságszagot éreztem. Elhúzódtam tőle. - Mennem kell. Kicsit rosszul érzem magam. - De hát, még csak most jöttél... - Lehajolt, és az orrával megdörgölte a nyakamat. A lélegzete túlságosan meleg volt. - Tényleg késő van, és holnap iskolába kell mennem. - Megint elhúzódtam. Elvigyorodott. - Okééé, ha te mondod... de az egész hely a miénk... - Megütögette a pultot. - Mit szólsz? Csináltad már pulton? - Felnevetett, és a nevetése is valahogy rettenetesen rosszul hangzott. - Nem. - Eltűnt a mosoly az arcáról. Mi bajom van? Miért nem akarom? - Mi van veled? Ezért jöttél, nem? Ismerlek, Grace. Ugyan már... vicces lesz. A pulthoz szorított és erősen megcsókolt. Ellazultam a csóktól, tudván, hogy csak így hallgattathatom el azt a hangot, ami azt suttogja, hogy valami nem okés. Minden tőlem telhetőt megtettem, hogy figyelmen kívül hagyjam, hiszen miért is bízzak meg benne, ha nem tudom, kihez tartozik? Együtt voltam Nattel, és csak ez számított. Nem? Nat légzése hangos és kapkodó volt, és más ízűnek éreztem a száját. Egy idegennel csókolóztam. És az idegen a farmeremet gombolgatta. Eltoltam magamtól. - Ne! - Hangosabban szólaltam meg, mint akartam. Megdöbbent, és nem hibáztathattam ezért. Ilyen sosem történt még.

199

Ellágyítottam a hangomat, és próbáltam úgy tenni, mintha mindketten még mindig önmagunk lennénk, én pedig egyszerűen csak fáradt és részeg volnék és tudnám, hogy reggel minden oké lesz. - Sajnálom. Tényleg mennem kell. Túl részeg vagyok ehhez. Egy másodpercig semmit sem szólt. Nyilvánvalóan megsértettem az egóját. Aztán látszólag egy szempillantás alatt lerázta magáról. - Jól van. A pult amúgy is elég mocskos még... nem akarjuk, hogy odaragadj, igaz? - Elmosolyodott, és már nem volt idegen. - Hadd hívjak neked egy taxit! Én fizetem. Vártunk a taxira, miközben Nat folytatta a takarítást, mintha mi sem történt volna. Meg dumáltunk, mintha mi sem történt volna. Végül is semmi sem történt, vagy igen? Amikor hazaértem, küldtem neki egy SMS-t. „Bocs a ma estéért! Szeretlek. Puszi.” Azonnal visszaírt. „Semmi baj. Puszi.” A következő néhány napban elég pocsék hangulatban voltam. Úgy tűnt, az iskolában az emberek megérezték, és a legtöbben elkerültek. Sál próbálta kitalálni, mi a helyzet, de én sem tudtam igazán, és energiám sem volt, hogy beszéljek róla. Esténként visszahúzódtam a szobám menedékébe, és nem nagyon csináltam semmit. Párszor beszéltem Nattel, és úgy tűnt, minden rendben. Nagyon szerettem volna látni, de beesett hozzájuk látogatóba valami nagynéni, aki elvárta Nattől, hogy kísérgesse őt a városban, és szórakoztassa. Ami azt illeti, nem értettem, hogy ezt miért nem tudja elintézni az anyja vagy Devon. De láthatóan Nat volt a kedvenc unokaöccse, ami nem meglepő. Őt mindenki szerette. Szuper srác volt.

Péntekre már úgy éreztem, mintha évek óta nem találkoztunk volna. Három nap telt el. A beesős nagynéninek sok volt a rovásán. Nat és én azt terveztük, hogy vasárnap együtt lógunk majd, tehát már csak egy napot kellett túlélnem valahogy az iskolában, és egy napot otthon. Nem tudtam biztosan, hogy melyik a rosszabb. Sallel elmentünk ebédelni. A hétvége elkezdésére a legideálisabb a pénteki sült hal és krumpli. 200

- Jaj, úgy örülök, hogy véget ért ez a hét. Már alig várom a hétvégét. Sal bólintott. - Én is. - Amúgy mit tervezel? Van kedved valamit csinálni holnap? Igazán jólesne, ha kimozdulnék otthonról. Pillanatnyilag nem tudom elviselni anyát a közelemben, begolyózok tőle. - Bocs, attól tartok, holnap nem jó. Családi program. - Családi program? Mióta vannak nálatok családi programok? Azt hittem, Stewartéknál minden nap családi program. - Igen, tudom, hogy béna. De apa úgy döntött, hogy elmegyünk valami egész napos kirándulásra. - Jesszusom! Mint egy rossz álom. - Holott valójában azt gondoltam, kedves dolognak hangzik. Azt hiszem, ez olyasmi, amiben az apák jók. Programtervezés. Térképek és brosúrák nézegetése, kastélyok meg ilyesmik keresése. - Mi történt a családokkal mostanában? Mindenütt ott vannak, és tönkreteszik a terveimet. Natet minden percben kisajátítja a nénikéje, a te apád meg a szombatomat fúrta meg! Micsoda taplóság! Sal elmosolyodott. - Bocsi, ha tehetném, kihagynám. Tudod, milyen bosszantó szokott lenni Cam a kocsiban, nem pont így képzelem a szórakoztató kiruccanásokat. Tudod mit? Miért nem csinálunk valamit vasárnap? - Nem jó, bocsi! Akkor találkozom először Nattel időtlen idők óta. Vagyis csütörtök óta. Nem gond. - Sal vállat rántott, de le mertem volna fogadni, hogy kicsit dühös. A hétvégéből általában legalább egy napot együtt töltöttünk, ha nem mindkettőt. De talán hármasban csinálhatnánk valamit - ajánlottam, szerintem elég nagylelkűen. Légyszi mondj nemet légyszi mondj nemet légyszi mondj nemet! Csak magamnak akarom őt. Szerencsére olvasott a gondolataimban. - Nem, rendes tőled, köszi! Megkönnyebbültem, és azonnal elszégyelltem magam, amiért ennyire megkönnyebbültem. De Natnek és nekem szükségünk volt kis időre kettesben. Remélhetőleg ez alkalommal mindketten ragaszkodunk majd a forgatókönyvhöz. Én mindenesetre tutira azt terveztem. 201

Úgy döntöttem, ebéd után sétálok egyet, hogy lejárjam a halat és a krumplit. Az iskolát csak a lyukasórák tették elviselhetővé. Salnek is lyukasórája volt, de azt mondta, vissza kell szereznie egy könyvet Devontól. A játszótér mellett bolyongtam néhány flegma elsős nyomában, akik megkezdték életük első terepfutását. Sosem értettem pontosan, miért várták el tőlünk, hogy az iskola területén kívül egy szál pólóban és rövid tornagatyában parádézzunk. Gondolom, a rituális megalázás volt a cél. És elég volt ahhoz, hogy egy életre elvegyék az ember kedvét a sporttól, de nekem valahogy sikerült túljutnom rajta, és most már mindennél jobban szerettem a futást. Na, nem mintha lenne bármi látszata, ősidők óta nem futottam. Talán ez is az egyik magyarázat a hangulatomra. Félig-meddig kísértést éreztem, hogy az elsősök után fussak, de a) nem igazán ehhez voltam öltözve (túracsizma, icipici szoknya), b) furcsa lett volna, még tőlem is. Szóval inkább csak figyeltem őket, amint előttem futottak és botladoztak a fák között. Aztán a futók serege hallótávolságon kívülre került, és teljesen egyedül maradtam. Nyugis volt. Találtam egy kényelmesnek tűnő farönköt, és úgy ücsörögtem rajta, mint valami manó. Elővettem a noteszemet, és a ceruzám végét rágcsáltam. Hónapok óta először volt kedvem írni valamit, csak abban nem voltam biztos, hogy mit. Írás és futás. A két kedvencem. Meglepett, hogy egyiket se nagyon csináltam, amióta Nattel találkoztam, és ettől elszomorodtam. Mintha elveszítettem volna egy részemet. Vagy elajándékoztam volna. Ezek a dolgok határoztak meg engem, vagy legalábbis régen így gondoltam. De mégis, mennyire lehettek fontosak, ha hajlandó voltam eldobni őket, amint fiúm lett? Vajon mi másról lennék hajlandó lemondani érte? Mielőtt még kigondolhattam volna valamit, amiről írhatnék, megcsörrent a telefonom, és halálra rémisztett. Még a ceruzámat is elejtettem. A vidám csengőhang az erdő csendjében teljesen oda nem illőnek tűnt. Nem ismertem fel a számot, és kis híján nem vettem fel, de győzött a kíváncsiságom. - Grace? Ööö... szia, én vagyok. Ööö... Devon. - Felkészületlennek hangzott, mintha én hívtam volna őt, nem pedig fordítva. - Szia, hogy vagy? - Jól, köszi! Úgy értem, nem egészen jól. Ööö... figyi, hol vagy? - Az erdőben az iskola mögött. Miért? Sal veled van? 202

- Nem... nincs itt. - Azt hittem, a könyvtárban találkoztok ebéd után. - Tudunk találkozni? Tényleg beszélnem kell veled. - Úgy hangzott, mintha valami titkos küldetésen járna, és attól rettegne, hogy az ellenség bármely pillanatban felfedezheti. Igazándiból fura alak volt. - Figyelj, ha Natről van szó meg arról a baromságról, hogy nem elég jó nekem, akkor nem akarom hallani. Egyébként is, honnan tudod a számomat? Már a múltkor is csodálkoztam, amikor az SMS-t küldted. - Én... Nat telefonjából szedtem. - Gondolom, nem lesz túl boldog tőle. Szerinted? - Ki a francot érdekel, hogy Nat mit gondol?! - Még sosem hallottam őt káromkodni, elég rosszul hangzott. - Grace, meg kell hallgatnod! Nat... - Nem, tényleg nem. - A szavába vágtam, de határozottan hallottam, hogy azt mondja, „megcsal téged”. Most már dühös voltam. - Anélkül is jól megvagyok, hogy hülyeségekkel traktálnál. Tényleg semmi közöd hozzá, de ha tudni akarod, minden rendben van köztünk. És még inkább rendben lenne, ha kimaradnál belőle. Senkinek sem hagyom, hogy tönkretegye, oké? Beszélni fogok Nattel, amint hazament a nagynénétek. Azt hiszem, joga van tudni, hogy mit művel a háta mögött az öcsikéje. - Elhallgattam. Jobban éreztem magam attól, hogy kimondtam az érzéseimet. Tudtam, hogy igazam van. Egészen addig, amíg... - Nagynénink? Miféle nagynénénk? Miről beszélsz?

Kimentem a fürdőszobába, hogy bevizezzem az arcomat. Amikor a kezemet szárítottam, észrevettem, hogy valami megváltozott. Hihetetlen. A sebeim eltűntek. Mind egy szálig. Ez nem lehet igaz. Ellenőriztem a combomat, csupán a bizonyosság kedvéért. Egyetlen seb sincs, csak a puha, sima bőr. Valódi. És valahogy tudtam, mi történt. Nem tudom, honnan, de tudtam. Kimentem Ethanhez, és felemeltem a takarókat, amelyekbe bebugyoláltam. A karjait ezüstös csíkok keresztezik. A sebeim. Két seb más, mint a többi. Vastag, rozsdavörös hegek futnak fel mindkét csukló belső oldalán. Ezeknek még gyógyulniuk kell.

203

A többi seb épp olyan ismerős számomra, mint a saját tükörképem. De ez a kettő... ezek mások. Újak. Azt hiszem, Ethan légzése egyre lassul. Bárcsak lenne valami, amit tehetnék!

„Nagynénink? Miféle nagynénénk? Miről beszélsz?” Bontottam a hívást. Azonnal visszahívott, úgyhogy kikapcsoltam a telefont. Felvettem a ceruzámat a talajról, és egyetlen szót írtam a noteszembe:

HAZUDIK

Háromszor aláhúztam, egyre erősebben nyomva a ceruzát a papírra. Hazudik. Hacsak Devon nem különösen figyelmetlen, és egyszerűen nem vett észre egy középkorú nőt, aki az elmúlt néhány napban a házukban mászkált. Hacsak Devon nem az apja házában él. Hacsak... hacsak... hacsak... semmi hacsak. Nat hazudott nekem. Olyan rohadt nyilvánvaló volt. Meglepett, hogy nem jöttem rá korábban, nem rám vall, hogy ennyire bizakodó legyek. Egyértelmű, hogy még mindig bosszantotta a múltkori éjszaka. Ezért került. A visszautasítás biztosan jobban bántotta, mint gondoltam. Jó ég, a fiúk annyira törékenyek. Egyik nap leütnek valakit, másnap pedig kibuknak attól, hogy a csajuk nem fekszik le velük (most az egyszer). Ücsörögtem az erdőben, mint egy béka a fa tövén, és azon gondolkoztam, hogyan kezelném legjobban a dolgot. Mit tegyek mit tegyek mit tegyek? Nat hazudott. Ez nem jó. De okkal tette, zaklatott volt. És megbeszéltük, hogy vasárnap találkozunk. Szóval, tényleg annyira gáz, ha akar egy kis szünetet? Igen. Igen, az. Nem lett volna szabad hazudnia. Ha egyszerűen elmondja, hogy pár napra szeretne eltűnni, megértettem volna. És most ki hazudik? Fel akartam hívni és szembesíteni őt a hazugsággal, csak azért, hogy lássam, mit mond. De sokkal jobb lesz személyesen elintézni, így láthatom majd az igazságot a szemében (ebben biztos voltam). Vasárnap. Vasárnapig várok. így lesz a legjobb. Tudok türelmes lenni... ha tényleg nagyon keményen próbálkozom (és elrejtem a telefonomat valahová, 204

hogy elkerüljem a kísértést). Vasárnap. Akkor rendbe hozzuk az egészet. Amint meghoztam a döntést, jobban éreztem magam.

A nem telefonálás keményebb volt, mint gondoltam. A délutáni utolsó pár órát ellógtam, és a városban mászkáltam. Minden tőlem telhetőt megtettem, hogy bármi másra gondoljak, csak ne Natre. Anya leültetett egy „rendes vacsorára”. Kész kínszenvedés volt. Próbált Mickről beszélgetni, de nem feleseltem, ami kifogta a szelet a vitorláiból. Rekordgyorsasággal belapátoltam a kaját, és kétségbeesetten igyekeztem bemenekülni a szobámba. Az este többi része azzal telt, hogy gyomorrontással küzdöttem, és így legalább tudtam Naten kívül valami másra is koncentrálni. Amikor bekapcsoltam a telefonomat, tizenegy nem fogadott hívásom volt Devontól, és öt üzenetem, amelyeket azonnal töröltem. Nem akartam hallani. Nem engedem meg magamnak, hogy meghallgassam. Nem engedhetem meg. Nem szabad megengednem. Korán lefeküdtem, hogy ne kelljen gondolkoznom. De róla álmodtam. Szombaton későn keltem, és futni mentem. Ez volt az első lépés az önmagam visszaszerzéséhez vezető úton. A ziháló, izzadt, céklavörös énemhez vezető úton. Annyira nem voltam formában, hogy az már viccesnek sem mondható. Nem hagyom, hogy ez a gyengeség megint kialakuljon. Anya vásárolni ment, tehát enyém volt a ház, a csend kész megkönnyebbülés. További nem fogadott hívások Devontól. Elővettem a laptopomat, és elolvastam az utolsó dolgot, amit írtam: pár fejezetet egy csajról, aki kísértetiesen hasonlít rám. Béna. Még a neve is azonos a második keresztnevemmel. Bénaság a négyzeten. Kitöröltem, és történetbe kezdtem egy őrült törpéről, aki az erdőben mászkált és gyanútlan iskolás lányokra várt, hogy megölje és megegye őket. Ez is béna. Viszont vicces. Egész délután nem jutott eszembe Nat. Jó érzés volt elveszni a mesében, ahol minden sokkal őszintébb volt. A szereplők (többnyire) pontosan azt tették, amit akartam tőlük. Húzogattam a drótokat, ők pedig ugrottak. Erősnek, jónak és boldognak éreztem magam. 205

Kilenc óra körül zümmögött a telefonom: üzenet jött. Devon most már igazán kezdett az agyamra menni. Miért nem hagyja a francba az egészet? De ez alkalommal nem Devon írt, hanem Nat. „Át tudsz jönni most? Találkoznunk kell.” Ez váratlanul ért, de hatalmas megkönnyebbülést okozott. Visszaírtam, hogy fél órán belül ott vagyok, aztán átöltöztem. Tükörbe néztem, és nagy levegőt vettem: jobb lesz, ha ma este rendbe hozzuk a dolgokat. Először is a bocsánatomért kell könyörögnie, amiért hazudott, aztán esdekelnie, hogy vele aludjak. És ez alkalommal nem utasítom vissza. Devon a bejárati ajtónál várt, mint valami nyomi portás. Beszélni kezdett, de feltartottam a kezem, hogy elhallgattassam. - Nem. Neked nincs semmi mondanivalóm. Azért jöttem, hogy a bátyáddal találkozzak. Devon megrázta a fejét, és halkan megszólalt. - Csak azt akartam mondani, hogy fent van. - Rendben. Kösz az infót! - Kikerültem. Jó illata volt. Míg vonszoltam magam fölfelé a lépcsőn, éreztem, hogy még mindig figyel. Megfordultam, hogy biztos lehessek benne. Az ajtónak támaszkodott, és engem bámult. Fájdalmas arckifejezéssel. Megálltam Nat szobája előtt. Harsogó zene. Egy dal, amit mindketten szerettünk. Elmosolyodtam. A kezem a kilincsen. Azon tűnődtem, kopogjak-e. Nem mintha hallaná. És különben is, VÁR rám... Benyitottam. Csomó mindent láttam. A repedést a plafonon, ami hosszabb és szélesebb volt, mint valaha. Agyonolvasott tankönyvet a földön, megtört gerinccel. Félig üres vizespoharat az íróasztalon. Natet az ágyon. Sallel. Nem velem. A szemem nem működött. Az agyam sem. Nat a falnak támaszkodva ült. Sal feküdt. A feje Nat ölében. Az enyém nem. Nat egy szál farmerben. Sal farmerben és melltartóban. Mezítláb. Én sportcipőben. Nat Sal karjához ér. Nem az enyémhez. 206

Nat Salre nézett, ő Natre, én pedig kettőjükre. A szívem apró darabokra hullott, és szétszóródott a szőnyegen. Én őket néztem, ők pedig engem. Mindenki nézett és senki sem beszélt. A zene üvöltött. Ajtócsapódás és futó léptek. Futás. Futás. Futás. A szemem nem működött. Az agyam sem. Halálra sebzett szívem a szőnyegen. Egyre gyorsabban gyorsabban GYORSABBAN futottam.

Végül a parkban kötöttem ki. A mászóka tetején lévő faház engem várt. A mellkasomhoz öleltem a térdemet, és kétségbeesetten próbáltam megőrizni elmém épségét, hogy ne hasadjak ezernyi szilánkra. Ha elengedem magam, többé senki nem fogja tudni összerakni a darabkákat. Izzadtam és fáztam, és semmit sem éreztem. Csengett a telefonom. Sal. Csengett a telefonom. Nat. Csengett a telefonom. Sal. Sal. Sal. Sal. Sal. Sal. Egy SMS. Anya: „Hol vagy? Szeretném, ha éjfélre hazaérnél!” Én: „Salnél alszom. Holnap találkozunk.” Csak kettőjüket láttam. A rossz párt. 1 + 1=2 1 + 1 + 1 = a törött szilánkjaim

Üzenet Saltől: „Grace, LÉGYSZI vedd fel a telefont! Beszélnem kell veled! SAJNÁLOM. Nem akartam, hogy ez történjen. Az egész elcsesződött. LÉGYSZI hívj fel! Hol vagy? Sajnálom. Hívj! Pusz.” Kidobtam a telefont az ablakon. Nem lesz rá szükségem. Folyamatosan arra a melltartóra gondoltam, amit Sal viselt. Amit a múltkor vett. Vadonatúj fehérnemű különleges alkalomra. A fiúmmal való dugás különleges alkalmára. Folyamatosan arra gondoltam, ahogyan Nat Sal karjához ért. Arra a könnyed meghittségre, ami nem jön egyszerűen a semmiből.

207

Folyamatosan arra gondoltam, ahogyan egymásra néztek. Bámultak. Folyamatosan felhasított húsra kibuggyanó vérre szédült eksztázisra megkönnyebbülésre gondoltam.

Később. Egy túlságosan világos éjszakai kávézó. Még mindig gondolkozom, egyik kávé a másik után, aztán kihányom az egészet az asztalra. Kidobtak. Nem sírok, még nem. Egyre több idő telt el az éjszakából, és rettegtem a hajnaltól. Nem akartam, hogy eljöjjön a holnap. De eljött. Vasárnap reggel, futók, kutyák, emberek kapucsínóval és újsággal. Korán keltek, hogy minél jobban kihasználják a napot. Nem vesznek tudomást a köztük mászkáló kísértetlányról. Kábaság. Ámulat, bámulás, érintés, vágy. Nyilvános vécé. Kísértet bámul vissza rám a tükörből. Ki vagy ? Senki.

Otthon. Kint várok, kulcs a kézben. Újabb ajtónyitás. Anya a kanapén vár. - Hol voltál? - Lágyan, lágyan, de hallatszik az acél. - Mondtam neked, Salnél aludtam. - Hmm... jól éreztétek magatokat? - Igen. Moziba mentünk, egy késő esti filmre. Azt hittem, Mr. Stewart haza tud hozni, de elment valami konferenciára vagy valahova, és nem volt elég pénzem taxira. Bocs! - Valóban? - Igen. - Indulás a lépcső felé. - Ülj le! - Most már csupa acél. - Teljesen össze vagyok törve. Csak alvásra van szükségem. - ÜLJ le! Most! Nem tehetek mást, engedelmeskedem. 208

- Mikor lett belőled ilyen jó hazudozó, Grace Carlyle? - Összeszorított ajkak, alig fékezett harag. Meg sem próbálok vitatkozni. Reménytelen. - Sal telefonált tegnap este, és azt kérdezte, hol vagy. Aggódott. Egész éjjel fent voltam és rád vártam. Csaknem hívtam a rendőrséget. Gúnyosan horkantok egyet. - Elmagyaráznád, hogy pontosan mit találsz ilyen mulatságosnak? Csak nézz magadra! CSUPA MOCSOK VAGY! - Kiabálás, fröcsögő harag. Megragadott, és a kandallópárkány fölött álló tükör elé vonszolt. - Nézd meg, milyen állapotban vagy. Félholtnak tűnsz. Megnéztem. Zsíros haj, sápadt arc, sötét karikák. Zöld szemek, amelyek inkább szürkének tűntek. Élettelen szemek. Félholtnak? Több mint fél, szinte egészen az. - Drogozol? A nevetésem éles és féktelen. - Nos? Drogozol? Nézz rám, Grace! - Újabb durva rázás. A fejem a vállamra bicsaklik, kis híján leesik. - Válaszolj nekem, az ég szerelmére! - Nem, anya. Nem drogozom, de kösz, hogy megkérdezted. Jó tudni, hogy törődsz velem. - Ez meg mit jelentsen? - Mit gondolsz, mégis mit jelent? - Semmi harag. A hangom elvált a testemtől. - Persze hogy törődöm veled, te ostoba. De ezt sokszor nem igazán könnyíted meg. - Nem az én dolgom, hogy megkönnyítsem. Neked kell a szülőnek lenned, emlékszel? Most már mérges volt. Annál is inkább, mert én nem. - Nőj fel, Grace! - Ó, már réges-rég felnőttem. Kár, hogy nem voltál itt, hogy észrevedd. Kár, hogy sosem jutott eszedbe megkérdezni, hol jártam az összes többi éjszakán. Ez sarokba szorította, ha csak egy pillanatra is. - Milyen többi éjszakán? - Legyőzve, leeresztve, fáradtan. Önelégülten vigyorgok. - Azokon az éjszakákon, amikor fiúkkal voltam, anya. Sok-sok fiúval. Elég sokat szexeltem, ha tudni akarod.

209

- Grace! - Mit gondoltál, mit művelek? Babázom? Zsúrt rendezek a játék maciknak? - Elhallgass! - Na, ne mondd, hogy meglepődtél! Ismered a szólást... anyja lánya. - Hagyd abba! AZONNAL fogd be! - Eljött a sírás ideje. De nem nekem, még nem. - Apád sosem tűrte volna az ilyen viselkedést... szégyenkezne miattad. - Tök mindegy. Akkor kurvára nem kellett volna kinyírnia magát, nem? Ha olyan rohadtul törődött velünk. - Ekkor megéreztem valamit, felvillant bennem a törődés egy halovány szikrája. Keményen eltapostam. - Menj a szobádba! Azonnal! - Ahogy óhajtod, anya. Gyűlölt engem, én pedig örültem neki.

Kérdések. Rengeteg kérdés, és mind a figyelmemért küzd. A paplan alá bújtam előlük, de valahogy beszivárogtak. Cseppenként adagolják a mérget a fejembe. Csepp. Mikor volt az első alkalom? Pszt, ne figyelj oda! Csepp. Ki lépett először? Nem számít. Csitt! Csepp. Hogy tehették ezt velem? Az emberek ezt szokták csinálni. Bántanak.

Aludtam. Zavaros, nyugtalan alvás volt. Álmokésgondolatokéskérdések összekutyulva felforgatva kifordítva. Vágj! Vágd ki őket! Mélyebben. Ez az egyetlen megoldás. A méreg erősebb volt, mint én. Képtelen voltam ellenállni. Vágtam.

A következő kérdésre ébredtem: Miért kért meg, hogy menjek át? Nem akarhatta, hogy lássam... vagy igen? Hacsak nem ez volt az ő sajátos módszere arra, hogy dobjon engem. Nem. Gondolkozz. Ja, már tudtam: Nem Nat akarta, hogy lássam.

210

Később. Anya kúszott be hozzám. Úgy tettem, mintha aludnék. Megsimogatta az arcomat. Hidegrázás, zsibbadás és viszketés tört rám az érintésétől. Néhány percig maradt, és mielőtt elment, azt suttogta: „szeretlek”. Hazudós.

Hétfő reggel. Vidám napsütés zúdul be az ablakon. Ma van az a nap. Rámosolyogtam a kísértetre a tükörben. A ma másnak tűnt. Zuhany, öltözés, kevéske smink, le a lépcsőn. Most jön a cseles rész. - ’reggelt, anya! A konyhában ült, háttal nekem. Egy szót sem szólt. A széke mögé álltam és megöleltem, mint régen. Suttogtam. - Nagyon-nagyon sajnálom a tegnapot. Nem gondoltam komolyan. Egyszerűen csak fáradt voltam és zaklatott, Sal és én... szombat este összebalhéztunk. Puszi a profin púderezett képére. - Tudom, hogy nem mentség, de sajnálom. Tessék!Kész. Megütögette a karomat, és tudtam, hogy sikerült. - Én is sajnálom, Grace. Nem gondoltam komolyan... amit apádról mondtam. Csak... mondtál néhány olyan dolgot... Lecsúsztam a mellette lévő székre, és megfogtam a kezét. - Az egészet kitaláltam. Csak kimondtam az első dolgot, ami eszembe jutott, hülye tyúk voltam. Bocsánat. A szemembe nézett, de nem látott engem. Sosem látott. Elhitte, amit el akartam hitetni vele. Mindig. - Csakugyan, Grace. Különös teremtés vagy. Egyszerűen lépjünk tovább! Megmondom, mi legyen! Miért nem tartunk egy csajos estét holnap? Csak mi ketten. Jó lenne... beszélgetni. Tudom, hogy mostanában nem sokat voltam itthon, és a dolgok nem olyan egyszerűek, amióta apád... de szeretném, ha kicsivel több időt töltenénk együtt. Mit szólsz hozzá? - Reménykedő arc. Fiatalabbnak tűnt tőle. - Rendben van, anya. Nagylány vagyok, tudok vigyázni magamra. És megérdemled, hogy a saját életedet éld. Jól mennek a dolgok, ne aggódj miattam! - Könnyebb volt, mint gondoltam. A szavak mind a megfelelő sorrendben jöttek, a hangom könnyed és lágy és... gyermeki volt. - De a holnap jónak hangzik. - Ja. Holnap. 211

- Remek! Ó, majd’ elfelejtettem. Sal telefonált tegnap, valójában elég sokszor. De azt hittem, az a legjobb, ha hagylak aludni. Úgy hangzik, mintha békülni akarna, nem? Műmosolyt biggyesztettem az arcomra. - Ja. Szuper! Hát, majd az iskolában beszélünk. Minden oké lesz. - Egymásra mosolyogtunk, és közben azon aggódtam, hogy szétreped az arcom.

A szünet után dupla angol. Sal természetesen ott volt. Elég érdekes arcot vágott, amikor leültem mellé. - Grace, szia! Nem tudtam, jössz-e. Én... nem tudom, mit kellene mondanom. - Hogy lehet, hogy sosem vettem észre, milyen egérszerű? - Elhoztad a Canterbury meséket? Otthon hagytam a sajátomat. - Mi van? Komolyan beszélsz? - Miért, mi van? - Grace, beszélnünk kell... A tanár megérkezett, és belekezdett a monoton motyogásba, én pedig jegyzeteltem. Rendkívül gondosan írtam, és vonalzóval húztam alá az összes címsort. Sal dühösen firkált mellettem. Kitépett egy lapot a füzetéből, és elém csúsztatta az íróasztalon: „Sajnálom. Beszélhetünk? Légyszi! Beszélnünk KELL róla! Annyira sajnálom a szombatot, de bonyolult az ügy. Van néhány dolog, amit tudnod kell. (Igen, például azt, hogy mikor kezdtél dugni a fiúmmal.) Ennek sosem kellett volna megtörténnie, csak engedd meg, hogy megmagyarázzam. Tudnod kell, hogy te vagy a legjobb barátnőm, és az utolsó dolog a világon, amit akarok, hogy bántsalak.” Visszaírtam: „Nálad van a Canterbury mesék?' Sóhajtott, most már frusztráltan. Kikapta a papírt a kezemből. „Légyszi! Csak hallgass meg! Aztán, ha többé semmit sem akarsz csinálni velem, rendben. Meg kell magyaráznom, Natet, a húsvétot, mindent. Ebédidőben?” Én: „Ma nem jó. Bocs!” Sal: „Akkor este?” Én: „Programom van. Bocs! De holnap este szabad vagyok.” (Ja, a holnap tökéletes.) Sal: „Tényleg úgy gondolom, hogy ma kellene beszélnünk.” 212

Most már untam: „Vagy holnap, vagy soha.” Ránéztem, és addig bámultam, míg behódolt. Szelíd kis biccentéssel válaszolt.

Amint megszólalt a csengő, kirobogtam a teremből. Nem akartam, hogy kövessen. El akartam menni az erdőbe, de csak a folyosó feléig jutottam. Nem hagyhattam, hogy bárki is lásson, s a könyvtár volt az egyetlen lehetőség. Éppen időben értem oda, mielőtt eleredtek a könnyeim. Sírógörcs. Néma zokogás. Megmagyarázni a húsvétot? Mi van a húsvéttal? Gondolkozz. Nem nem nem nem nem nem nem. Nem lehet igaz. Nem lehetséges. Nem. Igen. Ne gondolkozz rajta! Hagyd abba! Most hagyd abba! Ez nem része a tervnek. Semmin sem változtat. Gondolj valami másra, bármi másra! Nézd meg a könyveket! A legközelebbi polcról kihúztam a brit madárvilág enciklopédiáját, és leültem a padlóra. Nézd, mennyi különböző sirályfaj van... számold meg őket, jegyezd meg őket. Olvasd el a latin neveket... újra meg újra meg újra. Bámulás, érintés, vágy, dugás. Lépések. - Grace? Grace, te vagy az? Azt akartam, hogy szívjon magába a könyv. Nem tette. Sophie térdelt előttem. - Grace! Mi a baj? - Semmi. Jól vagyok. - Elárult a fuldokló zokogás. Leült mellém, átölelte a vállamat és suttogott. - Csssst, minden rendben lesz - mondogatta. Nekidőltem. Még több lépés. Nem mertem felpillantani. Sophie az érkezőre sziszegett. - Tűnj el, kopj le! - Menekülő léptek. Nevettem, még mindig sírva. - Ez már jobb. Több nevetést, kevesebb sírást. El akarod mondani, mi a baj? Megráztam a fejem. - Tudod, hogy megbízhatsz bennem, ugye? - Sosem bízhatsz senkiben. .. De azért bólintottam. 213

- Szeretnéd, ha megkeresném Salt? Megint megráztam a fejem, erősebben. - Tehetek érted bármit? - Nem - suttogtam. - Köszönöm. - Rendben. Most már kapd össze magad! Vettem egy mély, reszkető lélegzetet. - Azt hiszem, most már jobban vagyok. Hazudós. Sophie nem vette be. - Üldögéljünk még egy keveset. Nem kell beszélgetnünk. Szánalmasan hálás voltam. Még nem álltam teljesen készen arra, hogy szembenézzek a világgal, ezúttal keményebben kellett felpáncéloznom magam. Gondoskodni róla, hogy ne legyen rajta repedés. A fejemet Sophie fejéhez hajtottam, és csendben ültünk.

Kis híján elmeséltem neki. De ragaszkodnom kellett a tervhez. Megszólalt a csengő, és feltápászkodtam. Szédülés fogott el, úgyhogy a polcnak kellett támaszkodnom. Sophie is felkelt. Recsegett a térde, amitől mindketten elmosolyodtunk. Feltolta a szemüvegét az orrán. - Remélem... remélem, jobban érzed már magad. Ha valaha... Bólintottam. - Köszi, hogy ilyen szuper voltál! Most már sokkal jobban vagyok. Hirtelen belém hasított: most látom őt utoljára. Nehezen kaptam levegőt. Hevesen megöleltem. - Igazi barát vagy, ugye tudod? - Zavartnak tűnt, de folytattam. - Amit ma tettél, az... igazán segített. Ezt ne felejtsd el sosem! Sajnálom, hogy olyan gonosz voltam. Azt kívánom, bár másként történtek volna a dolgok. - Cssst! Rá fog jönni. Fogd be! - Hé, minden oké. Lehetünk még barátok, Grace. Nagyon szeretném. Kongóan üresnek éreztem magam. - Én is. Elsétáltam. Még annál is jobban gyűlöltem magam, mint amennyire őket gyűlöltem. Ne nézz vissza! Maradj erős... Nem tart már sokáig.

214

A délután rendben ment. A páncélom megvédett mindentől és mindenkitől, de legfőképpen magamtól. Figyelmesen hallgattam az órákat, jegyzeteket készítettem a csatákról, a királyokról, mindenről. Memorizáltam a dátumokat és a neveket. Aztán vége lett. Véget ért az iskola. Mindenki kizúdult az iskolakapun, féktelenül boldogok voltak, hogy befejeződött egy újabb hétfő, és szétszéledtek. Láttam, hogy Devon a buszmegállóban várakozik. Ő is meglátott. Felé sétáltam. Nyugtalannak, bűntudatosnak tűnt, mint akit tetten értek. Megjött a busz, Devon a sor elejére tolakodott, és kétségbeesetten próbált elszökni. Elengedtem. Nem számított. Nem igazán.

Otthon. Egy boríték a nevemre, Nattől. Rettenetes kézírás, pont, mint az enyém. Semmi bélyeg vagy bélyegző, személyesen kézbesítette. Kikukucskáltam az ablakon, nehogy figyeljen. Nem figyelt. Miért nem várt meg, hogy találkozzon velem? Nem akarsz találkozni vele. Semmit sem számít. Jobb így.

A kanapén ültem, mellettem a boríték. Olvasd el! Ne olvasd el! Olvasd el! Ne olvasd el! Ne olvasd el! Ne olvasd el! Ne olvasd el! Ne olvasd el! Csak hazugságok vannak benne. Hazugságok és kifogások és még több hazugság. Sosem bízhatsz senkiben. Apró darabkákra téptem a borítékot, olyan kicsire, hogy többé senki se tudja összeilleszteni őket. A szelektív hulladékgyűjtőbe szórtam.

Vacsora anyával a tévé előtt. Add ide a sót, légy szíves! Mosogatás. Pakolás. A kések tanulmányozása a késtartóban. Választás. 215

Ideje elmenni a parkba még egyszer, utoljára. Ideje indulni, Grace.

És ennyi volt. Küldetés végrehajtva. A hétfő véget ért. Végem volt. Vagy azt hittem.

Ethan elment. Felébredtem, és ő nem volt sehol. Elhagyott. Éppen úgy, mint apa. Nem. Nem úgy, mint apa. Többé már nem rettegek. Nincs szükségem apára. Vagy Ethanre. Vagy Natre. Vagy Salre. Nem igazán. Élek. Erős és laza és új vagyok, és azt hiszem, jól leszek. Csak ki kell jutnom innen. Gyorsan. Az ajtó nincs bezárva. TUDOM, hogy nincs bezárva. Ethan nem hazudott volna nekem. Még egyet alszom, aztán készen állok. Még egyet alszom.

216

Álmos, tompa, kábult. Ébresztő, álomszuszék! Nem tudom kinyitni a szememet. Miért nem tudom kinyitni a szememet? Próbálkozz keményebben! Nem jó. Nem működik a szemem. Akkor hallgass! Csend. Nem, nem egészen csend. Csipogó hangok, valahol nagyon messze. Valami sziszegő hang is. Ahogy az apály és a dagály váltakozik: be, ki, be, ki. Megállás nélkül. Cssst! Aludj tovább! Aludni jó. Örökké alhatsz.

Ébresztő, álomszuszék! Jaj, légyszi hagyj aludni! Olyan nagyon fáradt vagyok. Nem. Kelj fel! Nyisd ki a szemed! Legalább a karodat mozdítsd meg! Próbálom. A karom nem engedelmeskedik. Illetve azt hiszem, hogy nem, de nem vagyok biztos benne, hol a karom. Próbáld keményebben! Keresd meg, érezd! A válladhoz kéne kapcsolódnia. Ott van, a végén egy kéz, meg ujjak. Próbáld megmozdítani az egyik ujjat! Nem, nem megy. De valamit érzek. Mi az? Ismerős, jó érzés. Egy kéz a kezemben: meleg és vigasztaló. Azt hiszem, egy fiú keze. Mmm, jó illatod van. Te vagy, Ethan? Ki az az Ethan? Nem emlékszem.

Hangok. Emberi hangok, olyan dolgokat mondanak, amiket nem értek. Hosszú szavakat. Kérdezd meg tőlük, hol vagy! Kérdezd meg tőlük, miért nem tudod kinyitni a szemedet! Kérdezd meg tőlük kérdezd meg tőlük kérdezd meg tőlük, mi bajod! Beszélj! Most. NEM TUDOK NEM TUDOK NEM TUDOK. Sikoly a fejemben. Nem működik a szemem és az agyam sem. Pszt! Ne aggódj! Talán megint elaludtál a Vészhelyzet közben.

Újabb kéz. Kisebb, hűvösebb. És egy hang. - Ébresztő, álomszuszék! Most már ideje felkelni. Gyerünk, nyisd ki a szemed, csak a kedvemért! Tudom, hogy képes vagy rá, csak próbáld meg! Nem...? Akkor szorítsd meg a kezem... Egy icipicit. Légy szíves! - A kezem lebeg, 217

magasabbra. Azt hiszem, még mindig a karom végén van. Cssst! Próbálok aludni. - Hát, holnap újra megpróbáljuk. Pihensz egyet, és megint megpróbáljuk. Igen, holnapra erősebb leszel. Egyszerűen tudom. Csend. Aztán: - Ne merészelj elhagyni! Ne is gondolj rá! Nem fogom hagyni, hogy megint megtörténjen. NEM FOGOM. Hallod? Holnap keményebben próbálkozol majd, oké? Csak. Próbálkozz! Keményebben. - Ugyanaz a hang, feszült és fulladt. Megfulladok tőle.

Csipogás csipogás CSIPOGÁS hangosabban és hosszabban, és nem áll le. Semmi sziszegés. A tenger hangja elnémult. A kezet lefejtik rólam, és gyorsan mozgok, azt hiszem. Kavarognak körülöttem a dolgok. Erős és erősebb hangok. Kezek érintése. De nem az övé. Nem az övé. Mi történik velem? Cssst, csak aludj! Ne aggódjon miatta az a szép kis fejecskéd! Jó éjt, szép álmokat! Oké. Ha te mondod. De szólj mindenkinek, hogy legyenek csendben! Hogyan lehet aludni ekkora lármában? Bumm. Bumm. Bumm. Fáj a mellkasom. Lélegezz! Be és ki. Be és ki. Visszatért a sziszegés, és a keze is megint itt van. Mosolygok. De csak belül, így senki sem látja. Titkos mosoly, csak nekem.

Újabb hang. Nincs más választásom, mint hogy meghallgassam. Lány. Zaklatottnak hangzik. Próbálom kitalálni, van-e kéz a tenyeremben, de nem tudom megmondani. Csak egy tompa lüktető érzés a csuklómban, ami furán hat. - Remélem, nem bánod, hogy eljöttem. Nem tudtam nem jönni. Az egész az én hibám. - Ez érdekes lehet. A hang folytatja. - Még mindig nem tudom elhinni, hogy megtetted. - Mit tettem? Miért ilyen rejtélyes? Nem tudom, hallasz-e... Persze hogy nem hallasz! Ez akkora ostobaság, de... azt akarom, hogy tudd, mennyire sajnálom. Nagyon-nagyon sajnálom. Ez az egész helyzet kész káosz. És nem tudok nem arra gondolni, hogy ha

218

egyszerűen elmondtam volna neked az igazat az elején, akkor ebből semmi sem történik meg. Sajnálom. - Elég a sajnálkozásból! Csak folytasd! - Tudod, én találkoztam vele először. Nem csak azért mondom, hogy szemétkedjek. Ez így igaz. Devonéknál voltam, és ő is ott volt. Azonnal megtetszett, és... én is tetszettem neki. Korábban sosem tudtam, hányadán állok egy-egy fiúval, de vele egyszerűen tisztán láttam, mi van. Átjött hozzá néhány haverja egy bulira, az egész kicsit örült dolog volt. Devonnak elege lett, és átment az apjáékhoz aludni. Nekem is el kellett volna jönnöm. De nem jöttem el. Nagyon tetszett. Csomó közös dolog volt bennünk. Órákon át dumáltunk. Sajnálom, ha nem akarod ezt hallani, de szeretném, hogy tudd az igazat. - Túl sokat ittam. Nem akartam, de ideges voltam, és... jól éreztem magam. Más embernek éreztem magam. Éreztem, hogy lesz vele valami. Őszintén vágytam rá, hogy történjen valami. De ő is berúgott, ostoba piálós játékokat játszottunk. Elaludt a kanapén, amíg a konyhában voltam. Idióta. És aztán én... - És aztán te? - Az egyik haverja egész este engem stírölt. Simon. Látta, hogy készülök elmenni, és könyörgött, hogy maradjak. Könnyebb volt igent mondani, mint nemet. Elcipelt táncolni, ami tök jó bulinak tűnt. Emlékszem, hogy arra gondoltam, biztosan ilyen, amikor az ember úgy viselkedik, mint te, azt teszi, amit akar, és semmivel sem törődik. Mindig kíváncsi voltam, hogyan csinálod ezt. Simon egyfolytában újratöltötte a poharamat, én meg egyszerűen nem törődtem vele. Sokáig táncoltunk, aztán megcsókolt. Visszacsókoltam. Nem gondolkoztam. Aztán biztosan felmentünk Devon szobájába. És én... nem igazán emlékszem sok mindenre. Nem emlékszem, hogyan történt. Nem hiszem, hogy nemet mondtam volna, de közben nem tudom elhinni, hogy ne tiltakoztam volna. Van ennek értelme? - Fogalmam sincs. - Csak azt tudom, hogy amikor felébredtem, hányingerem volt és fájdalmat éreztem, és tudtam, hogy megtörtént, de közben képtelenségnek is tűnt, hogy valóban megtettem. Simon mellettem aludt. Egyszerűen csak felöltöztem és elrohantam. Undorítónak éreztem magam. Nem tudom, miért nem meséltem el neked. El kellett volna mondanom, el akartam mondani, de... azt hiszem, sosem fogom megbocsátani magamnak, hogy... Ajtónyitásszerű hang. 219

- Jaj, bocsánat! Nem vettem észre, hogy van bent valaki. - Fiúhang. - Rendben van. Amúgy is mennem kell. - Ne menj el! Kérlek! Beszélnünk kell! - Ne itt! És nem most. Maradjál, beszélj hozzá! - Hozzá? Gondolom, biztosan rólam van szó. De kik ezek, és ha már itt tartunk, ki az a Simon? Ne gondolj rá ne gondolj rá ne gondolj rá... - Nem tudom, mit kellene mondanom. - Nyűgösnek hangzik. - Mit szólsz a „ bocsánat "- hoz? Ez esetleg jó kezdés lenne. - Jaj! Bántja a fülemet az ajtócsapódás. Erősen figyelek, hogy halljam a fiúhangot, de csak a semmit hallom. Csak csipogás és sziszegés. Vigasztaló. Már éppen kezdek elsodródni, amikor megszólal. - Ez annyira bizarr. - Hangos kilégzést hallok, és azt hiszem, a karomon is érzem. - Szögezzük le az elején: én nem hiszem, hogy hallasz. Semmi nem győzött meg, amit az efféle dolgokról olvastam. - Hah. Te így gondolod, hapsikám. Mély sóhaj. - De tényleg sajnálom, hidd el. Ennek sosem lett volna szabad megtörténnie. Szerettelek, de az egész az elejétől fogva gáz volt. Akarsz hallani valami vicceset? - Már most meg tudom mondani, hogy minden lesz, csak nem vicces. Keserű a hangja. - Emlékszel arra az éjszakára, amikor találkoztunk? Éppen akkor jöttem vissza az egyetemről, és az volt az első dolgom, hogy átmentem a házukhoz. Amióta csak találkoztunk, egyfolytában rá gondoltam. E-maileket írtam, hívogattam és SMS-eket küldözgettem, de ő egyszerűen semmibe vett, és nem tudtam rájönni, miért. Eléggé le voltam törve. Istenem, egyáltalán miért fárasztom magam azzal, hogy elmagyarázzam.? Egyetlen szavamat se hallod. - DE IGEN! - Tök mindegy. Aznap este se találkozott velem. Aztán összefutottam veled a buszmegállóban. Arra gondoltam, megpróbálom elfelejteni őt. És működött, amíg rá nem jöttem, hogy ti ketten barátnők vagytok. Mekkora kicseszés! Tudom, hogy nem mentség, de összezavarodtam. Én... én azt hittem, szerelmes voltam beléd, de nem tudtam kiverni őt a fejemből. Tudta, mit érzek, de azt mondta, semmit sem fog tenni, ami bántana téged. Megígértette velem, hogy nem szólok egy szót sem, még arra is rávett, hogy tegyek úgy, mintha sosem találkoztunk volna korábban.

220

Elhalkult. - Amikor elmesélted, hogy terhes lett... magamat okoltam. Tudtam, hogy biztosan Simon volt az, ő egy ócska tetű, és olyan rohadt önelégülten viselkedett a buli után, de sosem tudtam, miért. Könyörögtem Salnek, hogy találkozzunk. Aznap este megcsókoltam, de azt mondta, ha szakítok veled, sosem fog megbocsátani nekem. Igazán szeret téged, tudsz róla? Aztán eljött az az éjszaka. Nem kellett volna látnod. De valójában semmi sem történt. Mi sosem... Ez talált. Mintha fizikai ütés érné a szívemet. Aznap éjszaka. Emlékszem Arra Az Éjszakára. Egyetlen szót sem hallok többet.

Nat. Sal. Ne gondolj rá! Ne gondolkozz! De gondolkoznom kell! Akarom. Muszáj! Csak aludj! Nem! Nem akarsz emlékezni. Csak sodródj távolabb. Jobb így. Bízz bennem! Nem! Sajnálni fogod. Majd meglátjuk. Meglátjuk.

Emlékszem. Mindenre. És fáj. Jobban, mint amit valaha is lehetségesnek gondoltam. Tudom, hol vagyok és mit tettem, miért nem tudok mozdulni, vagy beszélni, vagy kinyitni a szememet. És rettegek. Az egész borzalmas nagy hiba volt. Szeretnék máshol lenni. Most már szeretnék hazamenni. Kérlek! Kérlek!

221

Megint a kéz, a tenyerembe fészkelve. A jobb kéz. Vagy a bal. Mindegy, jó érzés. Zeneszó. Ugyanaz a dal újra meg újra. Valahol már hallottam, azt hiszem. Gyönyörű. Elhallgat a zene. Aztán megszólal ő: - Remélem, nem bánod, hogy ezt kell hallgatnod. Azt gondoltam... hogy esetleg felébredsz. Ez valószínűleg ostobaság tőlem. Még sosem mondtam neked, de ez a dal rád emlékeztetett abban a pillanatban, ahogy meghallottam. Nem tudom, miért. Szünet, aztán közelebbről hallom a hangját, közvetlenül a fülem mellől. - Itt vagyok neked, ha szükséged van egy barátra. Tudom, hogy elsőre talán nem engem választanál, de úgy gondolom, több közös dolog van bennünk, mint hinnéd. Ne nevess! - Nem nevetek. - Sajnálom, amit tettem. Nem így kellett volna megtudnod. Ha csak egy másodpercig is gondoltam volna, hogy ilyesmi történik, akkor sosem... De nem hallgattál rám, és nem tudtam kitalálni semmi más módszert. Annyira csökönyös vagy! Még most is makacskodsz, látod? Úgy teszel, mintha nem hallanál. Semmibe veszel. Tudod, ez igazán gorombaság. De HALLAK téged, kiáltom belül. Soha többé nem fordul elő, hogy nem veszek rólad tudomást. Megígérem. Most éppen jól jönne egy barát. Egy olyan barát, mint te. - Rendben, ma nem kell semmit sem mondanod. De visszajövök. Holnap, aztán másnap, aztán a következő napon, amíg már annyira az agyadra megyek, hogy egyenesen felpattansz abból az ágyból, és kisétálsz innen. Meg fog történni. Bízz bennem! - Azt hiszem, bízom benne. A kézfejemen nagyon gyengéd csókot érzek. Aztán elmegy.

A kicsi kéz megint itt van, de most melegebb. - Sajnálom, Gracie-maci. Sajnálom. - Gracie-maci? Azt hiszem, ezt már hallottam. De mit jelent? - Tudom, hogy évekkel ezelőtt mondanom kellett volna, de túlságosan el voltam foglalva magammal. Nem voltam ott, amikor szükséged volt rám... annyira nagy volt a fájdalmam. És tudtam, hogy a tiéd is az, de egyszerűen valahogy nem tudtam rávenni magam, hogy bármit is kezdjek vele. Nem tudtam az lenni, aki kellett neked. Annyira hiányzott. Számomra ő volt az egész világ. Sosem fogom megérteni, hogy miért tette. 222

Miért hagyott el bennünket. - Halk a hanga, és szívet tépő. A kéz megszorítja a kezemet, és igazán szeretném visszaszorítani. Minden erőmmel próbálkozom, de nem sikerül. - Nem tudtam, hogyan éljek nélküle. Mindig is csak őt ismertem. Tudom, hogy ez nem mentség, de szeretném, ha megértenéd... most már megváltoztak a dolgok. Itt vagyok neked. És mindig itt leszek, még akkor is, ha nem akarod. Így kell lennie. Nem hagylak cserben, megígérem. Egyszerűen csak fel kell ébredned, és hagynod kell, hogy bebizonyítsam. Hiszek ennek a hangnak. És tudom, kihez tartozik. Próbálom és próbálom és próbálom megmozdítani a kezemet, csak azért, hogy tudassam vele, hogy hallom őt. Az agyam kifullad az erőlködéstől. A kisujjamra koncentrálok, és arra gondolok gondolok gondolok, hogy megmozduljon. És próbálom és próbálom és... Semmi. De megint megpróbálom majd. Holnap, és másnap, és a következő napon is. Nem adom fel. Sosem fogom feladni.

223

Köszönetnyilvánítás Eltartott egy ideig, amíg az Összekuszálva megtette a fejemtől a papírig vezető utat. A papírtól a kezedben lévő könyvig már gyorsabban ment a dolog. Többek között azért, mert rengeteg nagyszerű ember volt a segítségemre. Extrakülönleges és hatalmas köszönet... Jan Sherwoodnak, a kedvenc angoltanárnőmnek, aki jókat nevetett a korai zsengéimen. BWC-nek. A találkozóink segítettek át a „tényleg meg kell írnom a könyvet” fázison. Non és Kate K., örökre adósotok maradok. Nonster, te tudod, hogy nélküled nem lettem volna képes rá. Köszönöm köszönöm köszönöm a biztatást / nógatást minden egyes lépésnél. Te igazi kincs vagy. Az All-American Rejectsnek, a Fali Out Boynak, a Cute Is What We Aim Fórnak, Elliot Minornak és a Jack’s Mannequinnek a filmzenéért. Chris (Kissyfur), Ed, fantasztikus unokanővérem Sarah, Liz (Frodders), Dan, Laura, Smoo, JNT, Stephanie K. és Megan L. Ti mindannyian mögöttem álltatok és lelkesen támogattatok, mindig akkor, amikor a legnagyobb szükségem volt rá. A nagyszerű Sarnak, aki észrevette azt a rejtőzködő első sort, amely ott lapult a kéziratom közepén. Te is tudod, mennyire nagyszerű vagy. Az ügynökömnek, az elképesztő Victoria Birkettnek, és a hasonlóan csodás Nancy Milesnak, a Miles Stott gyermekirodalmi ügynökségtől. Az, hogy veletek találkozhattam azon a napfényes délutánon Marylebone-ban, kétségkívül az egyik fénypontja volt ennek az egész utazásnak. Felkaroltátok Grace-t, és ezért ÖRÖKKÉ hálás leszek. Roisin Heycocknak (a nem mindennapi szerkesztőnek), Parul Bavishinek (a marketinggurunak), Tayla-Bakernek (a korrektorzseninek), és mindenkinek a Quercusnál. Nem is kívánhattam volna jobb bölcsőt az Összekuszálva számára. Az új blogos és twitteres barátaimnak, akik osztoznak az izgalmamban, és megértik, hogy ha az ember hirtelen megkapja, amire mindig is vágyott, az picit ijesztő is lehet!

224

Végül pedig, de nem utolsósorban, és mindig, a szüleimnek. Elspethnek és Robnak... mindenért. És azért, hogy (többnyire!) türelmesek voltatok, amikor nem akartam megmutatni nektek, mit írok.

225