A trilógia harmadik kötete ALLY CONDIE REACHED Célhoz érve CICERÓ KÖNYVSTÚDIÓ A mű eredeti címe Reached Fordította Balogh Anna A könyv bármely részletének közléséhez a kiadó előzetes hozzájárulása szükséges. ISBN 978 963 539 809 6 Copyright © 2012 by Allyson Braithwaite Condie © Balogh Anna, Hungarian translation, 2013 © Ciceró Könyvstúdió, 2013 Calvinnek, aki mindig szívesen álmodott Másországról
Első rész Kormányos Egy férfi felfelé görgetett egy hatalmas sziklát a hegyen. A csúcsra érve a szikla legurult a hegy lábához. A férfi újrakezdte. A közeli faluban élő emberek észrevették az esetet. - ítélet - állapították meg. Soha nem segítettek a férfinak, mert féltek az ítélethozók haragjától. Csak nézték, ahogy erőlködik. Néhány évvel később az új generáció észrevette, hogy a férfi és a kő mintha fokozatosan belesüppednének a hegyoldalba. Leginkább a lemenő naphoz vagy holdhoz hasonlítottak. A szemlélődök a sziklának és a férfi alakjának már csak a felét látták kiemelkedni a hegyoldalból. Az egyik falubeli kislányt nem hagyta nyugodni a kíváncsiság. Egy napon felmászott a hegy tetejére. Amikor közelebb ért a sziklát görgető emberhez, ámulva látta, hogy a sziklát kőbe vésett nevek, évszámok és helynevek egész sora díszíti. - Mit jelentenek ezek a szavak? - kíváncsiskodott a kislány. - A világ bánatát - válaszolta a férfi. - Újra és újra felgurítom őket a hegyre. - Elkoptatod velük a hegyet? - kérdezte a kislány, a szikla alatti mély barázdára pillantva. - Teremtek valamit - magyarázta a férfi. - Ha végeztem vele, te veszed majd át a helyemet. A kislány egyáltalán nem rettent meg. - És mit hozol létre? - kérdezte. - Egy folyót - felelte az ember. A kislány lefelé indult a hegyről, és közben azon törte a fejét, hogy lehet folyót teremteni. Nem sokkal később eleredt az eső, és a felgyülemlett víz elkezdett lefelé zúdulni a kő nyomán képződött árokban, messzire sodorva a férfit. A kislány most már látta, hogy a férfinak igaza volt. Ezután átvette a helyét, elkezdte felfelé görgetni a követ. Kormányosként terelgette a világ bajait a folyómederben, így alakult ki a kormányos mesterség. Kormányos volt a férfi, aki felfelé görgette a követ, és elsodorta őt az ár. Kormányos volt a nő, aki átkelt a folyón és feltekintett az égre. A Kormányos lehet öreg vagy fiatal. Hajának, szemének színe sem számít. Élhet sivatagban, szigeteken, erdőkben, hegyekben vagy síkságon. A Kormányos vezeti a Felkelést, a Társadalom elleni lázadást. A Kormányos soha nem hal meg, mert ha egy Kormányos felett eljár az idő, egy másik ember veszi át tőle a szerepet, így gurul a szikla az idők végezetéig. A Társadalom határain kívül a Kormányos örökké él. Első fejezet Xander Reggelente vörösben úszik a táj a felkelő nap sugaraitól. Ilyenkor mindig az jut eszembe, hogy talán épp ma változik meg minden, talán épp ma érkezett el a Társadalom bukásának a napja. Aztán újra és újra eljön az éjszaka, és mindannyian feszülten várakozunk. Egy valamiben biztos vagyok: a Kormányos létezik. Naplementekor három hivatalnok sétál egy kis házikó ajtajához. A házikó hasonlít az utcában álló házakra: ablakához két zsalugáter tartozik, öt lép-
cső vezet az ajtóhoz, az ösvény jobb oldalán pedig kis, tüskés bokor köszönti a látogatót. A legidősebb, ősz hajú hivatalnok bekopog. Egy. Kettő. Három. A hivatalnokok olyan közel állnak az ablakhoz, hogy az üveg visszatükrözi a legfiatalabb hivatalnok egyenruhájának a zsebére varrt, kör alakú jelvényt. A tűzvörös jelvény vércseppre emlékeztet. Egymásra mosolygunk. Nem véletlenül, hiszen a legfiatalabb hivatalnok én magam vagyok. Régen a hivatalnokok beiktatása nagy eseménynek számított a városházán. A Társadalom ünnepélyes vacsorát rendezett a számukra, ahova a szüleiket és a Párjukat is magukkal vihették. Ennek ellenére a hivatalnokok beiktatása mégsem tartozik a Társadalom három legjelentősebb ünnepe közé (Üdvözlő Bankett, Párosító Bankett, Utolsó Bankett). Már nem úgy zajlik, mint régen. A Társadalom egyre egyszerűbbé teszi a dolgokat, spórol, ahol csak tud. Remélik azonban, hogy a hűséges hivatalnokok nem panaszkodnak a szerényebb beiktatási ceremónia miatt. Az ünnepélyen négyen sorakoztunk, fehér egyenruhában. A vezető hivatalnok jelvényt tűzött a zsebemre: a vörös kör az Egészségügyi Minisztériumot szimbolizálja. Később egyszerre zengett fel a hangunk a szinte üres csarnokban, miközben elköteleztük magunkat a Társadalomnak, és felesküdtünk rá, hogy teljesítjük a számunkra kijelölt feladatokat. Semmi különleges. Ennyi volt az egész. De engem nem zavart különösebben, mert nem is érzem magam igazi hivatalnoknak. Névleg az vagyok, de a valóságban a Felkeléshez húz a szívem. Egy lila ruhás lány szalad el mögöttünk a járdán. Látom a tükörképét az ablakban. Leszegi a fejét, mintha direkt azt akarná, hogy ne vegyük észre. A szülei kissé lemaradtak mögötte. Mindhárman a legközelebbi légivonatmegálló felé tartanak. Tizenötödike van, tehát ma tartják a Párosító Bankettet. Még egy év sem telt el azóta, hogy Cassiával felsétáltunk a városháza lépcsőjén. Ma már mindketten távol vagyunk Oria tartománytól. Egy nő nyit ajtót. Újszülött csecsemőt tart a karjában. Azért jöttünk, hogy nevet adjunk a kicsinek. - Fáradjanak be! - szólal meg a hölgy. - Már vártuk önöket. - Fáradtnak tűnik, pedig a mai napnak élete legboldogabb napjának kellene lennie. A Társadalom nem nagyon beszél róla, de a határ menti tartományokban egyre nehezebb az élet. Az anyagi javak az ország központjában koncentrálódnak, kifelé egyre kevesebb jut belőlük. Itt, Camas tartományban minden piszkos és lepusztult. Becsapódik mögöttünk az ajtó, és az anya megmutatja a kisbabáját. - Ma hétnapos - meséli. Persze, ezt eddig is tudtuk. Pont ezért vagyunk itt. Az Üdvözlő Bankettet mindig egy héttel a csecsemő születése után szokták tartani. A baba épp alszik, de az adatok alapján tudjuk, hogy gyönyörű, mélykék szeme van. A haja barna. Pontosan akkor született, amikor születnie kellett. Tíz ujj van a kezén, és tíz a lábán. Az orvosi központban levett első szövetminta kiválónak tűnt. - Készen álltok? Kezdhetjük? - kérdezi Brewer. Rangidős hivatalnokként ő vezeti a küldöttséget. Hangja jóindulatról árulkodik, de egyben tekintélyt pa-
rancsoló is. Több százszor végezte már el ezt a feladatot. Már többször gondolkoztam rajta, hogy vajon nem Brewer-e a Kormányos. Alkalmas lenne a szerepre, mert annyira összeszedetten és hatékonyan dolgozik. Természetesen nem tudni, ki az igazi Kormányos. Bárki lehet. A szülők bólogatnak. - Az adatok alapján itt kellene lennie az idősebb testvérnek is - szól közbe kedvesen Lei, a vezető hivatalnok helyettese. - Nem akartátok, hogy jelen legyen az ünnepségen? - Vacsora után fáradtnak érezte magát - mondja az anyuka bocsánatkérően. - Szinte leragadt a szeme, ezért inkább ágyba dugtam. - Semmi gond - mondja Lei. - Mivel a kisfiú még csak most múlt kétéves, nem feltétlenül kell, hogy jelen legyen. Úgysem emlékezne semmire az egész ceremóniából. Amúgy a testvérek közötti korkülönbség szinte tökéletes. - Milyen nevet választottatok a gyereknek? - érdeklődik Brewer, közelebb lépve az előszobában lévő portálhoz. - Orynak fogjuk hívni - feleli az anya. A hivatalnok begépeli a nevet, miközben az anya kissé felemeli a csecsemőt. - Hm, Ory - ismétli meg Brewer a nevet. - És a második neve? - Burton - vágja rá az apuka. - A családunkban több Burton is van. - Nagyon szép név - mondja mosolyogva Lei. - Gyertek, nézzétek meg közelebbről a gyermek nevét! - hívja a szülőket a portálhoz Brewer. ORY BURTON FARNSWORTH. A név alatt vonalkód látható, amit a Társadalom rendelt a gyermekhez. Ha a Társadalom elvárásai szerint él, a konzerválásra szánt szövetmintáját is ugyanezzel a vonalkóddal jelölik majd az Utolsó Bankettjén. Elképzelhető azonban, hogy erre már nem kerül sor, mivel akkor már Társadalom sem lesz. - Ha nem szeretnétek változtatni rajta, akkor beküldőm - mondja Brewer. A szülők közelebb lépnek a portálhoz, hogy még egyszer ellenőrizzék a nevet. Az anya mosolyogva a képernyő elé tartja a gyereket, mintha a kicsi már el tudná olvasni a saját nevét. Brewer felém fordul: - Carrow! Vedd elő a tablettát! Rajtam a sor. - A tablettát a portál előtt kell beadnunk neki - emlékeztetem a szülőket. Az anyuka még magasabbra emeli Oryt, úgy, hogy a gyermek arca még jobban látható legyen a portálon, és könnyebb legyen felvételt készíteni róla. Mindig is tetszettek a parányi, különféle betegségek megelőzésére szolgáló pirulák, amiket az Üdvözlő Banketten szoktunk adni a gyermekeknek. A kerek tablettákat három, tortaszelet alakú ék alkotja: egy kék, egy zöld és egy piros. Bár az összetétele teljesen különbözik annak a három tablettának az összetételétől, amiket később mindenkinek magánál kell hordania, a színek azonossága jól kifejezi, milyen élet vár a gyermekre a Társadalomban. A betegségeket megelőző tabletták színesek, a gyerekek számára nagyon tetszetősek. Mindig az a paletta jut róluk az eszembe, ami az általános iskolában a képernyőnkön megjelent. A Társadalom a betegségek és fertőzések megelőzése céljából minden gyermeknek ad a tablettákból. Mivel azonnal oldódnak, nem nehéz bevenni őket. Sokkal humánusabb ez a módszer a korábbi társadalmak által alkalmazott
oltásnál, ahol tűt szúrtak a baba bőre alá. A Felkelés győzelme esetén a tervek szerint továbbra is adnák az újszülötteknek a betegségek megelőzésére szolgáló tablettát, igaz, néhány dolgot változtatnának rajta. A baba összevissza mocorog, amikor kicsomagolom a tablettát. Megkérem az anyját, hogy nyissa ki jó nagyra a gyermek száját. Ahogy kinyitja, a baba rögtön elfordítja a fejét, és az anyja mellét keresi. Mindannyian nevetünk. Miközben szopni próbál, becsúsztatok egy tablettát a szájába. Azonnal feloldódik a nyelvén. Nem kell sokat várnunk, mivel nyomban le is nyeli. - Ory Burton Farnsworth! - szólal meg Brewer. - Üdvözlünk a Társadalomban! - Köszönjük - mondják a szülők kórusban. A csere, mint mindig, tökéletesen sikerült. Lei mosolyogva rám pillant. Fekete hajzuhataga a vállára omlik. Néha azon töprengek, ő vajon nem tartozik-e a lázadókhoz. Tudja-e, hogy a betegségeket megelőző tablettákat a Felkeléstől kapott tablettákra cserélem? Az utóbbi két évben majdnem minden, a tartományokban született csecsemő a Társadalom tablettája helyett a Felkelés védőtablettáját kapta a hozzám hasonló, Felkelésben résztvevő hivatalnokoktól. A Felkelésnek köszönhetően ez a csecsemő nemcsak a legtöbb betegséggel, hanem a piros tablettával szemben is immúnis lesz, így a Társadalom nem tudja majd törölni az emlékeit. Kicsi koromban valaki nekem is adhatott egy ilyen tablettát. Valószínűleg Kynak és Cassiának is. Évekkel ezelőtt a felkelők beszivárogtak azokba a gyógyszertári laboratóriumokba, ahol a Társadalom a betegségek megelőzésére szolgáló tablettákat gyártja. Azóta nemcsak a Társadalom, hanem a Felkelés receptje alapján is készülnek tabletták. Ez utóbbiakban megtalálható a Társadalom tablettáiban lévő összes összetevő, de a piros tablettával szemben is immúnissá tesznek. Sőt, még egy különleges dologra képesek. Amikor születtem, a Felkelésnek még nem volt elég pénze rá, hogy mindenki számára új típusú tablettákat készítsen. Mindössze néhány gyermeket választottak ki. Azokat, akikről úgy gondolták, hogy később hasznos tagjai lehetnek a Felkelésnek. Ma már mindenki számára tudnak tablettákat gyártani. A Felkelés mindenkié. És nem fognak, jobban mondva nem fogunk elbukni. Miközben légi autónk felé tartunk, Brewer és Lei mögött lépkedek a keskeny járdán. Egy újabb család tagjai igyekeznek báli ruhát viselő lányukkal a Párosító Bankettre. Késésben vannak, az anyuka nagyon mérges. - Annyiszor mondtam, hogy... - fordul a férje felé. Amint megpillant bennünket, elhallgat. - Szervusztok! - köszönök nekik, amikor elhaladunk mellettük. - Gratulálok! - Mikor találkozol legközelebb a Pároddal? - kérdezi Lei. - Nem tudom - válaszolom. - A Társadalom még nem jelölte ki a legközelebbi portálon keresztüli randevúnk időpontját. Lei kicsivel idősebb nálam. Legalább huszonegy éves, mert nemrég ment férjhez. Ha jól tudom, a férje valahol a határ mellett állomásozik a hadsereggel. Nem kérdezhetem meg, hogy pontosan mikor tér vissza, ugyanis titkos
információról van szó. Talán még Lei sem tudja. A Társadalom nem szereti, ha munkahelyi beszélgetéseink során konkrétumokat említünk. Cassia például csak annyit tud, hogy hivatalnok vagyok, viszont azt már nem, hogy pontosan mivel foglalkozom. Az egészségügyi központban a Társadalom különféle egészségügyi dolgozókat képez. Az általános orvosokat mindenki ismeri. Ők diagnosztizálják a betegségeket, és segítenek az embereken. A sebészek operálnak, a gyógyszerészek gyógyszereket készítenek, a nővérek a betegeket gondozzák. Én az egészségügyi menedzserek közé tartozom. Az ő feladatuk az egészségügy öszszes területének a felügyelete, például az egészségügyi központok igazgatása. Emellett gyakran bizottságokban szolgálnak, akárcsak én. Mi osztjuk szét a tablettákat a csecsemőknek, és segédkezünk a szövetminták begyűjtésénél az Utolsó Banketteken. A Társadalom szerint a hivatalnokok közül mi végezzük az egyik legfontosabb feladatot. - Milyen színt választott? - kérdezi Lei, amikor a légi autóhoz érünk. Először fel sem fogom a kérdést. Később rájövök, hogy Cassia ruhájára gondol. - Zöldet - válaszolom. - Annyira gyönyörű volt benne. Valaki kiabálni kezd, ezért mindannyian hátrafordulunk. A csecsemő apukája fut felénk. - Az idősebbik fiam nem ébred fel - kiabálja. - Megnéztem, alszik-e még, és... valami nincs rendben. - Szólj az orvosoknak a portálon keresztül! - mondja Brewer. Mind a hárman visszarohanunk a házba. Kopogás nélkül berontunk, és villámgyorsan a hátsó hálószobák felé tartunk. Mielőtt Brewer kinyitná az ajtót, Lei egy pillanatra a falnak támaszkodik. - Jól vagy? - kérdezi Brewer. Lei csak bólogat. - Van itt valaki? - kérdezi Brewer. Az édesanya hamuszürke arccal mered ránk. Még mindig a kezében tartja a csecsemőt. A nagyobbik gyerek az oldalára fordulva, nekünk háttal, mozdulatlanul fekszik az ágyon. Lélegzik ugyan, de nagyon lassan. Ruhái lazán a nyakára tekerednek. A bőre színével sincs semmi baj. Egy apró, piros folt látható a lapockái között. Egyszerre sajnálat és öröm lesz úrrá rajtam. Ez az. A Felkelés szerint pont ilyennek kell lennie. Erőt kell vennem magamon, hogy ne nézzek a többiekre. Vajon ki tudja még rajtam kívül? Vajon más felkelő is van a szobában? Látják-e az általam látott jelet, ami sok mindent elárul a Felkelés további alakulásáról? Bár a lappangási idő eltérő lehet, ha a betegség jelentkezik, a beteg állapota rohamos romlásnak indul. Először hadarni kezd, majd kómaszerű állapotba kerül. Az élő pestisvírus legegyértelműbb jele a beteg hátán megjelenő vörös folt. A Felkelés akkor kezdődik, ha a vírus olyannyira elterjed, hogy a járvány létezését a Társadalom többé már nem képes titkolni az emberek előtt. - Mi történt? - kérdezi az aggódó anya. - Beteg? Egyszerre mozdulunk meg. Lei kitapintja a fiú pulzusát. Brewer a nő felé fordul, én pedig megpróbálom eltakarni a gyermeket a testemmel. Amíg nem vagyok biztos a Felkelés kitörésében, nem kelthetek feltűnést a viselkedésemmel. - Lélegzik - állapítja meg Brewer.
- A pulzusa is normális - mondja Lei. - Az orvosok mindjárt itt lesznek - nyugtatom meg az anyukát. - Nem tudtok valamit csinálni vele addig is? - kérdezi. - Gyógyszer, kezelés... - Sajnálom - válaszolja Brewer. - Nem tudunk, mert vissza kell érnünk az egészségügyi központba. - Az állapota stabil - mondom az anyának. Legszívesebben hozzátenném azt is, hogy ne aggódjon. A pestis ellenszere a Felkelés kezében van. Remélem, a hangom reményt kelt benne. Pontosan tisztában vagyok a hamarosan bekövetkező eseményekkel, de erről nem beszélhetek nyíltan. Igen, ez az. Kezdődik a Felkelés. Ha a felkelők hatalomra jutnak, mindannyian szabadon választhatunk. Ki tudja, mi történik majd. Amikor Cassiát megcsókoltam Juharfa kerületben, szinte elállt a lélegzete, annyira meglepődött. Nem hinném, hogy a csóktól, hiszen tudta, hogy az előbb-utóbb megtörténik. Szerintem maga az érzés volt számára meglepő. Amint lehetőségem lesz rá, el akarom mondani neki személyesen is a következőket: Cassia! Szerelmes vagyok beléd. Kívánlak. Mit tegyek azért, hogy te is ugyanezt érezd? Varázsoljak egy teljesen új világot? Új világ van születőben. Az anyuka közelebb húzódik a gyermekéhez. - Csak... - mondja elcsukló hangon. - ...annyira csendben van. Második fejezet Cassia Ky azt ígérte, ma este találkozik velem a tónál. Ha újra látom, az lesz az első, hogy megcsókolom. Amikor magához szorít, a szívem felett őrzött, versekkel teli papírok elkezdenek majd susogni az ingem alatt. A finom hang csak kettőnk számára lesz hallható. Dalra fakadok szívdobogásának, lélegzetvételének zenéjétől, beszédének ritmusától, hangszínétől. Elmeséli majd, merre járt. Elmondom neki, hova szeretnék menni. Kinyújtom a karomat, és megnézem, nem látszik-e valami a mandzsettáim alatt. A testemhez simuló vörös selyemruha finoman megbújik durva, hétköznapi viseletem alatt. A Száz Legszebb Ruha egyike. Valaki ellophatta, így kerülhetett a levéltárosokhoz. Egy verssel fizettem érte. Megérte az árát, mert csodálatos érzés egy ilyen csodálatos ruhát a fény felé tartani, felvenni és ragyogni benne. A Társadalom fővárosában osztályozóként dolgozom, de mellette a Felkelésben is részt veszek, és a levéltárosokkal is üzletelek. Kívülről teljesen átlagos, hétköznapi öltözékben járó, a Társadalomhoz tartozó lánynak látszom. A testemet azonban selyem és költemények borítják. Rájöttem, hogy úgy hordhatom magamnál a legegyszerűbben a verseket, ha a csuklóm köré tekerem, vagy a szívem fölé helyezem őket. Természetesen nincs nálam minden oldal. A legtöbbet elrejtettem valahova, de néhány lapot mindig magamnál tartok. Kinyitom a tablettatartómat. Az összes tabletta benne van: a kék, a zöld és
a piros is. És még valami: egy papírdarab, amire az emlékezz szót írtam. Ha a Társadalom egyszer a piros tabletta bevételére kényszerít, becsúsztatom ezt a cédulát az ingujjam alá, és rögtön tudni fogom, hogy minden emlékemet törölték. Biztos nem én vagyok az első, aki ilyesmivel próbálkozik. Rengetegen tudnak valami olyan dolgot, amit nem szabadna tudniuk. Nem emlékeznek rá, hogy mit vettek el tőlük, arra viszont igen, hogy elvették. Talán mégsem fogok elfelejteni semmit. Lehet, hogy Indie-hez, Xanderhez és Kyhoz hasonlóan én is immúnis vagyok. A Társadalom szerint hat rám a piros tabletta, de a Társadalom sem tudhat mindent. Szerintük nem jártam a Külső Tartományokban, nem keltem át kanyonokon, nem csónakáztam a folyó ezüstszínű habjain a csillagos ég alatt. Úgy tudják, még soha nem jártam a Társadalom határain kívül. Mielőtt visszaküldték a fővárosba, a következőket mondta nekem útravalóul a Felkelésben részt vevő egyik katonatiszt: - Itt a történeted. Meséld el, ha az emberek az eddigi utadról kérdeznek. Egy papírlapot nyomott a kezembe. Alaposan szemügyre vettem a nyomtatott szöveget: A katonatisztek Tana tartományban, a munkatáborom közelében fekvő erdőben találtak rám. Nem emlékszem teljes egészében az utolsó este és éjszaka történtekre, csak arra, hogy az erdőben kötöttem ki. A tiszt szemébe néztem. Szükség esetén az egyik katonatiszt szívesen igazolja a leírtakat. Meg fogja erősíteni, hogy valóban az erdőben talált rád. - A piros tablettát azért kellett bevennem, hogy ne emlékezzek a többi lány léghajókkal való elhurcolására. Ugye, ezt kell mondanom? - kérdeztem. A tiszt helyeslően bólogatott. - Nyilván az egyik lány zavart keltett a viselkedésével. Piros tablettát adtak a többi lánynak, akik felébredtek és látták, mit művelt. Ez csak Indie lehetett, gondoltam magamban. Ő volt az, aki elszaladt és sikítozott. Tudta, mi történik velünk. - Szóval azt mondjuk, ekkor tűntél el - mondta a tiszt. - Egy pillanatra nem figyeltek oda rád, te meg elkóboroltál, miközben már hatni kezdett a piros tabletta. Néhány nap múlva találtak meg. Szerencsém volt. Édesanyámtól megtanultam, miről lehet felismerni a mérgező növényeket. Novemberben még nőnek ehető növények az erdei talajon. Ezeket fogyasztottam. A történetnek ez a része részben igaz. Amikor a túlélésről volt szó, valóban hasznosítottam az anyukámtól tanultakat. Igaz, nem az erdőben, hanem a Faragott Hegylánc szurdokai között. - Édesanyád az arborétumban dolgozott, így ismerhetted a növényeket. Egyébként biztos nem először jártál erdőben - mondta a tiszt. - Igen - feleltem. A Hegyen, de nem Tana tartományban. Remélem, a két erdő hasonlít egymásra. - Ne izgulj, kerek a történet - jegyezte meg a tiszt. - A Társadalom biztos kíváncsi lesz a részletekre. - Nem hinném - mondta a tiszt. - Tessék, itt egy új ezüstdoboz és egy tablettatartó. Kinyitottam a tablettatartót. Egy kék, egy zöld tabletta. Na meg egy piros
ahelyett, amit a történet szerint a hivatalnok parancsára be kellett vennem Tana tartományban. A többi lány be is vette, így nem emlékeznek Indie kiabálására. Gondolom, a történet szerint hozzám hasonlóan Indie is eltűnt. - Ne feledd, csak arra emlékezhetsz, hogy egyedül maradtál az erdőben és növényeket ettél. Felejts el mindent, ami a léghajóra szállásod előtti tizenkét órában történt. - Mi lesz a feladatom a fővárosban? - érdeklődtem. - Miért a Társadalmon belülről szolgálhatom legjobban a Felkelést? Észrevettem, ahogy végigmért. Mérlegelte magában, valóban képes vagyoke végrehajtani a feladatot. - Ha jól tudom, a tervek szerint a Társadalom épp a fővárosban adott volna neked munkát - mondta. Bólogattam. - Osztályozó vagy, méghozzá nem is akármilyen. Úgy gondolják, a munkatáborban rendbe jöttél lelkileg, így most örömmel várnak vissza. A Felkelés persze remekül ki tudja használni a helyzetet - közölte. Elmagyarázta, hogy milyen kombinációra figyeljek az osztályozás során, és mit tegyek, ha rátalálok. - Türelmesnek kell lenned - magyarázta. - Nem megy minden egyszerre. Nagyon bölcs tanácsot adott. Az eddigi munkám során nem találkoztam semmilyen rendkívüli osztályozási feladattal, legalábbis nem emlékszem rá. Amúgy a Felkelés tanácsai nélkül is tudom, hogyan kell a Társadalom ellen harcolnom. Szabadidőmben különféle betűket rajzolok. Alkottam már K betűt fűszálakból, X-et keresztbe tett gallyakból, melyek nedves, fekete kérge szépen kirajzolódott az ezüstösen csillogó fémpadon, a munkahelyemhez közeli parkban. Apró kövekből egy O betűt is kiraktam. Nyitott szájra hasonlított. Természetesen a Kytól tanult, hagyományos módszerrel, ágak segítségével is rajzoltam betűket a homokba. Bármerre járok, mindig az új betűket keresem. Rajtam kívül senki más nem ír, vagy ha igen, akkor nem tudok róla. Remélem, egyszer találok néhányat. Ki tudja, talán most is van valaki, aki a szerelme nevét igyekszik megörökíteni egy koromba mártott gallyal. Pont úgy, ahogy Ky csinálta annak idején. Biztos vagyok benne, hogy nem én vagyok az egyetlen, aki ilyesmit csinál, aki lázadását ilyen apró tettekkel fejezi ki. Vannak, akik az ár ellen úsznak, és vannak, akik sötét, titokzatos árnyként a mélyben lopakodnak. Én voltam az egyetlen, aki felnézett, amikor egy sötét folt takarta el a napot. Én magam voltam az a föld, a víz és az ég találkozása mentén surranó sötét folt. Minden nap újra és újra görgetem felfelé a Társadalomtól kapott sziklát a hegyoldalon. A fáradságos munkához belülről merítem az erőt - a gondolataimból, az általam választott, fejemben hánykolódó kövekből. Van köztük néhány, ami már szép simára csiszolódott a sok görgetéstől, de vannak új, durva és töredezett kövek is. Örülök, hogy a ruhám alól nem látszanak ki a versek. Kis lakásomból épp a folyosóra szeretnék kilépni. Már nyitnám az ajtót, amikor valaki kopogtat a másik oldalon. Kissé megriadok. Ki lehet itt ilyenkor? A többi dolgozó, de még hajadon fiatalhoz hasonlóan egyedül élek. Juharfa kerülethez hasonlóan, itt sem látogathatunk meg másokat a lakásukon. Egy kedvesen mosolygó hivatalnok áll az ajtóban. Viszont valami nagyon
furcsa: a hivatalnokok általában harmadmagukkal járkálnak. - Cassia Reyes? - kérdezi. - Igen - válaszolom. - Velem kell jönnöd! Az osztályozóközpontban rengeteg a munka, ezért túlóráznod kell. Ma este Kyjal kell találkoznom. Úgy tűnt, hogy végre kedvezően alakulnak a dolgok. A fővárosba rendelték, és épp időben kaptam meg az üzenetét, amiben megírta, hol találkozzunk. Néha napok helyett hetekbe telik, amíg megkapjuk egymás leveleit. Ez az üzenet véletlenül gyorsabban ideért. Türelmetlenül nézek a közömbösen bámuló, fehér egyenruháján ízléses jelvényt viselő hivatalnokra. Ne zaklassatok minket többé! - gondolom magamban. Elégedjetek meg a számítógépekkel! Ez a felfogás homlokegyenest ellentmond a Társadalom tanításának, amit kiskorunk óta igyekeznek belénk verni: az előző Társadalmakhoz hasonlóan, a miénket is cserbenhagyhatja a technika. Most jövök csak rá, hogy a hivatalnok kérésének rejtett jelentése lehet. Talán épp most kell teljesítenem a felkelők kérését. A hölgy rezzenéstelen, nyugodt arccal figyel. Azt, hogy mit tud rólam és kinek dolgozik, nem lehet kiolvasni a tekintetéből. - A többiek a légi vonat megállójánál várnak bennünket - mondja. - Sokáig tart majd a munka? - kérdezem. Nem válaszol. A légi vonat a távolból sötét foltnak látszó tó mellett robog el. Senki nem jár már errefelé. A tó már a Társadalom alapítása előtt is szenynyezett volt, és azóta sem biztonságos sétálni a környékén vagy inni a vizéből. A Társadalom felszámolta az összes csónakkikötőt. Világosban még jól látni az egy pontból kiindulva, egyforma ujj akként a vízbe nyúló, betonból készült kikötőhelyeket. Hónapokkal ezelőtt jártam erre először, és Ky-nak is említést tettem a tóról. Ideális találkahelynek tartottam. Ky a levegőből könnyen észreveheti, ahogy a parton várok rá. A másik oldalon a fővárosi városháza látható. Egy közeli holdra emlékeztet, ami soha nem megy le. Annak ellenére, hogy a Felkelésnek dolgozom, akárhányszor a városházára pillantok, felébred bennem a büszkeség érzése, és elkezdem énekelni magamban a Társadalom himnuszát. A fővárosi városházán senki sem jár. A városházát és a körülötte lévő épületeket magas, fehér fal veszi körbe, amit még érkezésem előtt emeltek. Felújítás alatt áll - mondogatják az emberek. - A Társadalom hamarosan újra megnyitja a csendes zónát. A „csendes zóna” név valósággal megigéz. Még senki sem tudta elmagyarázni, miért pont így hívják a területet. Az is nagyon érdekel, mi lehet a válaszfal másik oldalán. Néha némi kerülővel megyek haza munka után, hogy elsétálhassak a hatalmas, fehér felület mellett. Eszembe jut, hogy Ky édesanyja milyen sok festményt tudna a tökéletesen kör alakúnak tűnő falra akasztani. Ami a tökéletes kör alakot illeti, ebben azért nem vagyok annyira biztos, mert még soha nem kerültem meg teljesen. Akiket megkérdeztem, nem tudták pontosan megmondani, mióta áll itt ez a fal. Állítólag valamikor tavaly építették. Azt sem tudják, miért. Legalábbis nem akarják elárulni. Tudni akarom, mi van a falak mögött.
Túl sok mindenre vágyom: boldogságra, szabadságra és szerelemre. Meg persze néhány kézzelfogható dologra, például egy versre és egy mikrokártyára. Alig várom, hogy megérkezzenek. Két verset adtam egy harmadik utolsó soraiért cserébe. Az a bizonyos vers úgy kezdődik, hogy: Még nem jutottam el hozzád... Egy utazásról szól. Az elejét a Faragott Hegylánc kanyonjaiban találtam. A másik tárgy még többet ér, és sokkal kockázatosabb kereskedni vele. Hét verset adtam azért, hogy egy kereskedő nagyapa mikro-kártyáját elhozza nekem a szüleim Keya tartományban lévő házából. Az illetőt megkértem, hogy először Bramnek adjon át egy kódolt üzenetet. Biztos voltam benne, hogy Bram megfejti a kódot. Fiatalabb korában a rejtvényeket is megfejtette, amiket a számítógépen szerkesztettem neki. Úgy gondoltam, a szüleimnél sokkal készségesebben áll majd a dologhoz. A Társadalom elkobozta Bramtől az ezüstóráját. Szeretnék találni neki egy másikat. Eddig túl magas árat kértek érte. Ma reggel, munkába menet, a légi vonat megállójánál ajánlottak egy ezüstórát, de nem vettem meg. Reális áron megvenném, de ennyire drágán már nem. A kanyonokban megismertem önmagamat, és megtanultam, miért mennyit érdemes adni. Az osztályozási központ zsúfolásig tömve van. Az utolsók között érkezünk. Az egyik hivatalnok egy üres osztályozófülkéhez kísér. - Kérlek, azonnal kezdd el a munkát! - adja ki az utasítást. Szinte még le sem ültem, amikor a következő szavak jelennek meg előttem a képernyőn: Következő feladat: exponenciális páronkénti párosítás. Érzelemmentesen bámulom a képernyőt. De legbelül izgalom lesz úrrá rajtam, a szívem összevissza ver. A Felkelés erre az osztályozási feladatra hívta fel a figyelmemet. Úgy tűnik, a körülöttem dolgozók számára a feladat semmilyen különleges jelentéssel nem bír. Azonban biztos nem én vagyok az egyetlen a teremben, akiben a szavak láttán felmerül a következő kérdés: Eljött a Felkelés ideje? Várd meg az adatokat! - nyugtatom magam. Nemcsak magát a feladatot kell megtalálnom, hanem egy bizonyos információhalmazt is be kell azonosítanom. Ha ez megvan, a Felkelés utasításai szerint, szándékosan rosszul kell összepárosítanom az információkat. Az exponenciális páronkénti párosításnál az elemeket tulajdonságaik fontossága szerint rangsoroljuk és párosítjuk össze a hozzájuk illő elemekkel. Komplikált és fárasztó osztályozási feladatról van szó. Nagyfokú összpontosítást kíván. A képernyőn egy villanással megjelennek az adatok. Ez az! Pont erre a feladatra, ezekre az adatokra számítottam. Ezek szerint most kezdődne a Felkelés? Egy pillanatra elbizonytalanodom. A Felkelés tényleg be tud-e hatolni a hibaellenőrző algoritmusba? Mi történik, ha mégsem? Ebben az esetben a gép megjegyezné a hibáimat, és csengetéssel idézné a hivatalnoknak, hogy valamit nem jól csinálok. Amikor az elemeket a képernyő egyik oldaláról a másikra helyezem át, egyáltalán nem remegnek az ujjaim, pedig nem úgy végzem a feladatot, ahogy ösztöneim diktálnák vagy ahogy a tanulmányaim alapján kellene. Lélegzet-visszafojtva figyelem, mi fog történni.
A csengő néma marad. A Felkelés ezek szerint sikeresen behatolt a rendszerbe. Mintha a terem másik szegletében is megkönnyebbülten sóhajtana fel valaki. Úgy érzem, mintha a könnyű szellő egy apró nyárfamag képében egy régi emléket fújna be a terembe. Talán már korábban is csináltam ilyesmit? Most azonban nincs idő további merengésre, mert osztályoznom kell. Nem könnyű helytelenül osztályozni az elemeket, mivel az eddigi feladatokat mindig tökéletesen oldottam meg. Igyekszem nem hallgatni az ösztöneimre. A Felkelés sikere érdekében meg kell oldanom a feladatot. Az adatok könyörtelenül, villámgyorsan ugranak a szemem elé. Néha kicsit várni kell, amíg letöltődnek, ami arra utal, hogy külső helyszínről érkeznek. Maga az a tény, hogy élőben végezzük az osztályozást, azt jelzi, hogy sürgős munkáról van szó. Talán már javában zajlik a Felkelés. Találkozhatok-e előtte Ky-jal? Egy pillanatra magam elé képzelem a városháza felett megjelenő fekete léghajókat. Érzem, ahogy a hajamat átjárja a hűvös levegő, miközben Kyhoz sietek. Forró csókot nyom az ajkamra. A csók ezúttal nem a búcsúzást, hanem egy új korszak kezdetét jelzi. - Párosítunk! - kiált fel a mellettem ülő férfi hangosan. Egy pillanatra kizökkenek a munkából, és pislogva pillantok fel. Vajon mennyi ideje osztályozunk? Keményen dolgozom, igyekszem teljesíteni a felkelők által rám bízott feladatot. Egyszer csak belezavarodom az előttem álló adathalmazba. A szemem sarkából látom, ahogy zöld egyenruhás katonatisztek közelítenek ahhoz a hivatalnokhoz, aki az előbb beszélt. A hivatalnokokat már érkezésünkkor észrevettem, de vajon miért vannak itt a katonatisztek? - A Bankettre - teszi hozzá az előbbi férfi nevetve. - Valami történt. A Bankettre párosítunk. A Társadalom már nem tudja fenntartani önmagát. Leszegett fejjel folytatom az osztályozást. Amikor elhurcolják a férfit, felpillantok. Befogják a száját, így nem értem, mit mond. Ő is mélyen a szemembe néz. Remegő kézzel érintem meg a képernyőt. Vajon tényleg igaza van? Valóban embereket párosítunk? Tizenötödike van. Ma este tartják a Párosító Bankettet. .Juharfa kerületben egyszer azt mesélte egy hivatalnok, hogy a párosítást egy héttel a Bankett előtt szokták végezni. Megváltozott volna ez a szabály? Miért siet ennyire a Társadalom? A Banketthez ennyire közeli adatválogatásba biztosan sok hiba csúszik, mivel nincs sok idő az adatok ellenőrzésére. Különben is. a Párosításügyi Minisztériumnak saját osztályozói vannak. A párosítás kiemelkedően fontos a Társadalom számára, ezért ezt a feladatot nálunk magasabb rangú emberek végzik. Talán nincs többé idejük erre a feladatra? Esetleg munkaerőhiányban szenvednek? Valami biztosan történik odakinn. Úgy érzem, mintha már korábban elvégezték volna a párosítást, de most valami miatt újra kellene csinálni az egészet. Talán az adatok változtak meg. Párosításnál az adatok emberekre vonatkoznak: szemszínre, hajszínre,
vérmérsékletre, kedvenc szabadidős tevékenységre. Ennyi ember adatai nem változhattak meg egyik napról a másikra. Lehet, hogy nem is változtak meg, hanem egyszerűen eltűntek. De miért? Lesz-e elég idejük a hivatalnokoknak elkészíteni a mikro kártyákat? Vagy üresek maradnak a kis ezüstdobozok ma este? Egyszerre csak egy adat jelenik meg a képernyőn, de mielőtt alaposabban szemügyre venném, el is tűnik, akárcsak Ky arca a mikro kártyán azon a bizonyos napon. Ilyen magas hibaszázalék mellett, egyáltalán miért rendezik meg a Bankettet? Valószínűleg azért, mert a Bankett a legfontosabb ünnep a Társadalom életében. A párosítás a többi ünnep alapja, a Társadalom eredményeinek megkoronázása. Ha egyszer nem tartanák meg, az emberek rögtön tudnák, hogy valami nagyon nincs rendben a Társadalomban. A Felkelés azért hatolt be a Társadalom számítógépes rendszerébe, hogy feltűnés nélkül hibás párokat tudjunk létrehozni, további pusztítást okozva a már amúgy is veszélyeztetett adathalmazban. - Kérlek benneteket, álljatok fel! - szólal meg a hivatalnok. - Vegyétek ki a tablettákat a tablettatartóból! Mindannyian engedelmeskedünk. A válaszfalak fölött jól látom a többiek zavart tekintetét, riadt arcát. Vajon immúnisak vagytok-e? - kérdezem magamban. Emlékezni fogtok-e a ma történtekre? De vajon én magam immúnis vagyok-e? - Vegyétek ki a piros tablettát! - parancsolja a hivatalnok. - Kérlek, várjátok meg, amíg odamegy hozzátok a tabletta bevételét felügyelő hivatalnok. Ne aggódjatok! A mindenre felkészült hivatalnokok fel-le járkálnak a teremben. Ahogy valaki lenyel egy piros tablettát, azonnal egy újabbat csúsztatnak a tablettatartójába. Számítottak rá, hogy erre ma este sor kerül. A piros tabletta egy pillanat alatt lecsusszan a gyomorba, szertefoszlatva az emlékeket. Szinte látom, ahogy az emlékek apró magvai tovatűnnek a levegőben. Úgy érzem, mindez az osztályozási feladat miatt történik. Ha emlékeznék... Emlékezz! Közelgő lépteket hallok. Korábban nem mertem volna ilyesmire gondolni, de a levéltárosokkal való kereskedés során megtanultam, hogyan kell lopva apró bűvészmutatványokat végezni. Lecsavarom a tablettatartó tetejét, és egy papír-darabot csúsztatok az ingujjam alá, amire a következő szó van írva: emlékezz! - Kérlek, vedd be a tablettát! - adja ki az utasítást a hivatalnok. A mostani helyzet nem hasonlít a Juharfa kerületben történt esetre. Az előttem álló hivatalnok nem néz a másik irányba, nincs fű a lábam alatt, amin összetaposhatnám a tablettát. Nem akarom bevenni, nem szeretném elfelejteni a történteket. Talán Kyhoz, Xanderhez és Indie-hez hasonlóan én is immúnis vagyok a piros tablettára. Lehet, hogy semmit nem felejtek majd el. Történjen bármi, Kyra biztosan emlékezni fogok. Őt nem veheti el tőlem a Társadalom.
- Vedd be! - parancsolja a hivatalnok. A nyelvem alá helyezem a tablettát. Sós íze van. Olyan, mintha egy izzadság- vagy könnycsepp lenne, vagy a tenger vizéből innék egy kortyot. Harmadik fejezet Ky A Kormányos itt, a határ közelében lakik, Camas tartományban. A Kormányos nem lakik sehol. Állandóan úton van. A Kormányos halott. A Kormányos elpusztíthatatlan. Ezek a hírek terjengnek a táborban. Nem tudom, ki a Kormányos. Azt sem tudom, férfi-e vagy nő, fiatal-e vagy idős. Parancsnokaink mindig hangsúlyozzák, hogy a Kormányosnak szüksége van ránk, nélkülünk nem tudná véghezvinni a tervét. A Kormányos a mi segítségünkkel akarja megbuktatni a Társadalmat. Az erre alkalmas pillanat hamarosan eljön. Természetesen az újoncok előszeretettel beszélgetnek a Kormányosról, amint lehetőségük nyílik rá. Sokak szerint a kiképzést vezető főparancsnok áll a Felkelés élén, tehát ő a Kormányos. A legtöbb újoncon látszik, hogy a főparancsnok kedvében szeretnének járni. Én nem igazán törekszem ilyesmire. Nem a Kormányos, hanem Cassia miatt veszek részt a Felkelésben. A táborba érkezve kicsit aggódtam, nehogy a Felkelés is ágyútölteléknek használjon bennünket. Azonban túl sokat fektettek a kiképzésünkbe. Nem hiszem, hogy áldozatnak képeztek volna ki, de azt sem látom, pontosan mi volt a céljuk. Ha a Felkelés sikerrel jár, vajon mi következik? Erről nem sokat beszélnek. Csak annyit árultak el, hogy az emberek szabadabban élhetnek majd, és nem lesznek többé megtűrt és száműzött státuszúak. Ez minden, amit hallottunk. Veszélyesek vagyunk. Nem hiszem, hogy a Társadalom bármely polgára szívesen találkozna velem éjjel az utcán. Beesett szemű, sötét árnyra hasonlítok leginkább. A Társadalom természetesen úgy tudja, hogy meghaltam a Külső Tartományokban. Egy megtűrt státuszúval kevesebb. Repülő halott. - Mutass be néhány meredek fordulót - vezényel a parancsnok a műszerfalon lévő mikrofonon keresztül. - Balra, déli irányba, majd jobbra, észak felé. I80°-os fordulót mindkét irányba. - Igenis - felelem. A koordinációs képességemet vizsgálják és azt, hogy menynyire uralom a léghajót. Egy koordinált 60°-os forduló végrehajtsa során kétszer akkora gravitációs hatás éri a léghajót és a pilótát. Váratlan korrekcióra, változtatásra nincs lehetőség, mert máskülönben a jármű megállna vagy kettétörne. A fordulók végrehajtása közben a fejem, a karom és az egész testem belesüpped az ülésbe. Rettenetes erőfeszítésembe kerül egyenesen ülni. A feladat teljesítése után hevesen dobog a szívem, és szokatlanul könnyűnek érzem a túlzott nyomás alól kiszabadult testemet. - Kitűnő - állapítja meg a parancsnok.
Állítólag a főparancsnok is figyel bennünket. Az újoncok közül sokan azt mondják, hogy a főparancsnoknál vizsgáztak. Meg azt is hogy kiképzőtisztnek álcázva kísérte őket a léghajóban. Nem hinném, bár lehet, hogy valóban figyel bennünket. Úgy teszek, mintha Cassia is figyelne. Megfordítom a léghajót a levegőben. Első repülésem alkalmául esett az eső. Most jóval alattam szállnak az esőfellegek. Cassia messze van tőlem, de remélem, valamilyen csoda folytan felnéz az égre, és megpillant egy fekete foltot. A repülési stílusomról azonnal rám fog ismerni. Történtek már hihetetlenebb dolgok is ennél. Hamarosan befejezem a repülési gyakorlatot, és valódi, éjjeli bevetésre küldenek. Amikor a múlt héten kineveztek pilótának, nagyon szerencsésnek éreztem magam. Végre a központba kell repülnöm, így ma este, ha Cassia felnéz az égre, valóban láthat. Ismét bedöntöm a léghajót, és elkezdek emelkedni. Csak kiképzés közben szoktunk egyedül repülni. Általában hármas csoportokban dolgozunk: egy pilóta, egy másodpilóta és egy futár alkotja a csapatot. Ez utóbbi a rakodótérben utazik, és különféle feladatokat teljesít. Ő vezeti például a Felkelés titkos betöréseit a Társadalomba. Azt szeretem a legjobban, amikor a pilóták és a másodpilóták is elkísérhetik a futárokat, így együtt lopakodhatunk végig a főváros utcáin. Ma este a léghajóban kell maradnom, de majd megtalálom a módját a távozásnak. Még soha nem lehettem ilyen közel Cassiához, erre, pechemre azt a parancsot kaptam, hogy egész idő alatt maradjak a léghajó fedélzetén. Találnom kell valami kifogást, hogy elszaladhassak a tóhoz. Talán vissza sem térek többé annak ellenére, hogy eddig talán a felkelők közé tudtam a leginkább beilleszkedni. Neveltetésem is alkalmassá tesz a Felkelésben való részvételre. Az évek folyamán tökéletesen megtanultam, hogyan lehet észrevétlenné válni a Társadalomban, ráadásul édesapám sem értett egyet a fennálló rendszerrel. Itt, a levegőben sokkal jobban megértem a nézeteit, mint annak idején, a földön. Édesapám soha nem repült. Néha eszembe jut egy sor Thomas verséből: Apám, míg lábad bús oromra hág, Düh s könny között átkozd vagy áldd fiad. * Dylan Thomas: Csöndben ne lépj az éjszakába át (ford. Nagy László). Ha rajtam múlna, legszívesebben összegyűjteném a számomra fontos embereket, és elvinném őket repülni. Elsőként Cassiát ragadnám el a fővárosból, aztán a többieket, bárhol legyenek is. Megkeresném nagynénémet és nagybátyámat, Aidát és Patrickot, Cassia szüleit, a testvérét, Bramet, Xandert, Emet és a többi ismerősömet Juharfa kerületből, akikkel felnőttem. Eli se maradhatna ki. Ha mindenki a fedélzeten lenne, újra a felhők felé venném az irányt. Persze ebbe a kisméretű léghajóba nem férnénk be ilyen sokan. Valami biztonságos helyre vinném a társaságot. Még nem tudom, hova, az úti célról akkor döntenék. Talán arra a tenger közepén található szigetre, amit Indie a Felkelés központjának hitt. Szerintem ma már a Faragott Hegylánc sem biztonságos. Az ellenség régi területén azonban biztos létezik valami titkos hely, ahova menekülhetnénk.
Ha valaki manapság ellátogat egy múzeumba, láthatja, hogy a Társadalom sokkal kisebb területűnek jelöli a Külső Tartományokat a térképen. Ha a Felkelésnek nem ikerül megbuktatnia a Társadalmat, lehetséges, hogy a következő generáció már nem is láthatja őket a térképeken. Kíváncsi vagyok, mi lehet a Külső Tartományokban, amiről még nem hallottam. Talán az ellenség területein túl is létezik valamiféle világ. Vajon mekkora területeket töröltek ki és vettek el? Ha a saját kis életem középpontjában Cassia állna, nem is érdekelne, mennyivel zsugorodott a világ. Azért csatlakoztam a felkeléshez, hogy együtt lehessünk. Cassiát visszaküldték a fővárosba, én pedig pilótaként dolgozom, mert szerintem ez a legjobb módja annak, hogy a közelébe férkőzhessek. Persze csak akkor, ha a Társadalom nem lő le repülés közben. Ennek a veszélye mindig fennáll, bár igyekszem óvatosan repülni. A társaimtól eltérően nem vállalok felesleges kockázatokat. Szerintem ők így akarnak jó benyomást tenni a főparancsnokra. Ha meghalok, nem vagyok Cassia mellé való. Patrickot és Aidát is szeretném megtalálni. Nem akarom, hogy abban a hitben éljenek, hogy a második gyermeküket is elveszítették. A fiuk halála éppen elég fájdalmat okozott nekik. Úgy tekintenek rám, mint a saját fiukra, akit az érkezésem előtt veszítettek el. Nem sokat tudok Matthew-ról. Soha nem találkoztunk. Annyi azonban biztos, hogy a szülei nagyon szerették. Édesapja osztályozónak szánta. Épp Patrickot látogatta meg a munkahelyén, amikor egy száműzött státuszú személy megtámadta őket. Patrick túlélte a támadást, Matthew nem. Túl fiatal volt még a párosításban való részvételhez és persze a végleges munkahelyi kinevezéshez, és természetesen a halálhoz is. Nem tudom, mi történik a halálunk után. Nem hinném, hogy túl sok minden. Úgy gondolom, az általunk létrehozott dolgok a halálunk után is megmaradnak, talán egy másik helyen, egy másik dimenzióban élnek tovább. Szóval lehet, hogy a kis társaságunkat egy világ fölötti helyre repíteném. Minél magasabbra szállunk, annál hidegebb van. Elképzelhető, hogy megfelelő magasságban az anyám által festett képek fagyott állapotban várnak majd ránk. Lélegző halott. Eszembe jut a legutóbbi randevúm Cassiával a folyó partján. Az esőcseppek hóvá váltak a hidegben. Azt mondta, szeret. Élő halott. Gyorsan és zökkenőmentesen szállok le a léghajóval. Finoman teszem le a gépet. Az ég vékony vonallá zsugorodik a látóhatáron. Szinte koromsötét van. Mégsem vagyok halott. Soha nem voltam ennyire elememben, mint most. A táborban nagy a sürgés-forgás ma este. - Ky - szólít meg valaki a mellettem elhaladók közül. Fejbiccentéssel üdvözlöm, de továbbra is a hegyeket bámulom. Nem szeretnék közelebbi kapcsolatba kerülni az itteni emberekkel, mivel tanultam a korábbi esetekből. Mindkét fiút elveszítettem, akikkel a katonai táborban összebarátkoztam. Vick meghalt, Eli pedig valahol a hegyek között bolyong. Nem tudom, mi lehet vele.
Itt, a táborban csak egy valakit neveznék a barátomnak. A Faragott Hegylánc szurdokai között ismertem meg. Ezúttal a menzán találkozom vele. Bár a többiekkel álldogál, mint mindig, most is különcnek tűnik. Csodálkozva, ámulva néznek rá az emberek. Ő az egyik legjobb pilóta közöttünk, de mintha kissé távol tartana magától mindenkit. A mai napig nem tudom megmondani, hogy ezt ő maga is észrevettee és foglalkozik-e vele. - Indie - megyek oda hozzá. Mindig megkönnyebbülök, ha élve látom. Bár hozzám hasonlóan ő sem vadászpilóta, mégis tartok tőle, hogy egyszer nem tér vissza. A Társadalom erői még mindig dolgoznak, Indie pedig szokásához híven kiszámíthatatlan. - Ky - mondja minden külön bevezetés nélkül. - Szerinted a Kormányos hogyan jelenik majd meg? - A kérdésére sokan felkapják a fejüket. - Azt hittem, vízen fog érkezni. Édesanyám mindig ezt mesélte. Viszont ma már nem így gondolom. Talán az égből száll majd le. Mi a véleményed? Víz nincs mindenütt, de ég igen. - Nem tudom - válaszolom. Indie mindig szórakoztató és csodálatra méltó, de ugyanakkor idegesítő is. A körülötte álló újoncok elnézést kérnek és magunkra hagynak bennünket. - Mit csinálsz ma este? - kérdezem Indie-től. - Szabad vagyok. Te is? Nincs kedved sétálni a folyóparton? - Én szolgálatban vagyok - válaszolom. - Hova repülsz? Elvileg nem szabadna a feladatainkról beszélgetnünk, ezért közelebb hajolok Indie-hez. Olyan közel, hogy látom a sötétkék pettyeket a szemében. - A központba - árulom el végül. Mostanáig szándékosan nem mondtam el neki. Féltem, hogy lebeszél az egészről. Tisztában van vele, hogy ha egyszer eljutok a fővárosba, ott is maradok. Indie nem lepődik meg a hír hallatán. - Ugye már régóta vársz rá, hogy a központba küldjenek? - mondja. Távolabb tolja a székét az asztaltól, majd feláll. - Feltétlenül gyere vissza! - kéri. Nem ígérek semmit. Soha nem tudtam hazudni Indie-nek. Alighogy bekapom az első falatot, megszólal a sziréna. Kiképzés. Ma este. Nem lehet igaz. Azonnal felállunk és elhagyjuk az étkezdét. A hozzám hasonló, sötét alakok mind a léghajók felé rohannak. Úgy tűnik, valóban kiképzési gyakorlatról van szó. A kifutópályák tele vannak a Társadalom elleni végső, nagy erejű támadásra készülő léghajókkal és a mellettük toporgó újoncokkal. Bekapcsolom a miniszámítógépemet. Jelentés a 13-as számú kifutópályának - szól az üzenet. Hármas csoport. C-5-ös léghajó. Másodpilóta. Ezzel a géppel még nem repültem, de nem számít. Hasonlóval viszont már igen. De miért csak másodpilóta vagyok? Általában én szoktam lenni az első számú pilóta, függetlenül attól, ki van mellettem. - A fedélzetre! - kiabálják a parancsnokok. A szirénák továbbra is visítanak. A léghajó közelébe érve látom, hogy már égnek a lámpák és valaki mozog a pilótafülkében. A pilóta már minden bizonnyal a fedélzeten van. Felmászom a lépcsőn, és kinyitom az ajtót.
Indie csodálkozva néz rám. - Mit keresel itt? - kérdezi. - Másodpilóta vagyok - felelem. - Te lennél az első számú pilóta? - Igen. - Tudtad, hogy összekerülünk? - Nem - mondja Indie. A műszerfal felé fordul, és beindítja a léghajó motorját. Ismerős, de nyugtalanító hang szólal meg. Indie hosszú copfját ide-oda dobálva, mérgesen néz rám. - Bűn két ilyen jó pilótát egy léghajóba ültetni. A pilótafülkében lévő hangszórón át a csapatparancsnok hangja hallatszik. - Ellenőrizzetek még egyszer mindent! Bosszankodom magamban. Tényleg kiképzési gyakorlaton vagyunk. Mindjárt felszállunk. Egyre kisebb az esély rá, hogy ma este a fővárosba repüljek. Kivéve persze, ha oda küldenek gyakorlatra. Még nem teljesen reménytelen a helyzet. Indie a hangszóróhoz hajol: - Nincs futár a fedélzeten - mondja. Nyílik az ajtó, és egy feketébe öltözött alak lép be a fülkébe, először nem látjuk az arcát. Remélem, hogy Vick vagy Eli az. Miért is ne? Arra sem számítottam, hogy Indie-vel összekerülünk. Vick meghalt, Eli pedig nincs itt. - Te vagy a futár? - kérdezi Indie a fiútól. - Igen - feleli. Velünk egykorúnak néz ki, talán egy-két évvel Idősebb. Szerintem még nem találkozhattam vele. A táborba folyamatosan érkeznek új emberek. Miközben a fedélzeti nyílás felé tart, rovásokat fedezek fel a bakancsán. - Ezek szerint te is ágyútöltelék voltál a falvakban - jegyzem meg. Az újoncok közül sokan voltunk ágyútöltelékek korábban. - Igen - válaszolja egykedvűen. - Calebnek hívnak. - Nem hiszem, hogy találkoztam már veled - mondom. - Szerintem se - feleli, majd eltűnik a raktérben. Indie összevonja a szemöldökét. - Talán az egészséges egyensúly megteremtése miatt került mellénk. Két ilyen okos ember mellé kell egy ostoba. - Szállítmányt is viszünk magunkkal? - kérdezem. - Orvosi ellátmányt - válaszolja Indie. - Milyet? Valódit? - Nem tudom. A dobozok mind le vannak zárva. Pillanatokkal később Indie a levegőbe emeli a gépet. A pilótafülkében lévő számítógép kinyomtatja a járatkódot. Kihúzom és elolvasom. - Hova megyünk? - érdeklődik Indie. - Grandia Citybe - mondom. Tehát nem a fővárosba. Grandia a főváros közelében van. Talán, ha továbbrepülünk, mégis eljuthatok Cassiához. Egyelőre nem mondok semmit Indie-nek. Magunk mögött hagyjuk a hegyek lábánál fekvő nagy, sötét síkságokat, ahol táboraink találhatók, és Camas City külső kerületei felé vesszük az irányt. A folyó és a város felett repülünk. Camas Cityben rengeteg magas
épület van, például a városháza. Az épületeket fehér gyűrű veszi körbe. - Mióta áll ez itt? - kérdezem. Már egy hete nem repültem közvetlenül a város felett. - Nem tudom - válaszolja Indie. - Nem tudod, mi ez? - Falnak nézem - mondom. - A városháza és néhány más épület fallal van körbevéve. Egyre nyugtalanabb leszek. Le sem veszem a szemem a vezérlőpultról, igyekszem kerülni Indie tekintetét. Miért vették körül fallal Camas City központját? Korábban soha nem repültem együtt Indie-vel. Miért éppen most? Vajon Cassia és Xander is hasonlóan érezhették magukat, amikor összepárosították őket? Igyekszem elhessegetni magamtól a gondolatot. Minden ellene szól. Indie fejében ugyanazok a gondolatok járnak, mint az enyémben. A Felkelés összepárosított bennünket - mondja. Camas City látképe lassacskán eltűnik. Indie közelebb hajol hozzám. - Nem hadgyakorlatról van szó. A mai napon új korszak veszi kezdetét - súgja a fülembe. Úgy érzem, igaza van. Negyedik fejezet Xander Az orvos, miután megvizsgálta a kisfiút, feláll. - A fiatok állapota stabil - mondja a szülőknek. - Már többször találkoztunk ezzel a betegséggel. Az emberek letargikussá válnak és alvás közeli állapotba kerülnek. - Int a többi orvosnak, akik hordágyat hoznak a kisfiúnak. - Azonnal kórházba szállítjuk, ahol a lehető legjobb ellátásban részesítjük. A sápadt édesanya csak bólogat. Az édesapa feláll, hogy segítsen a hordágyat cipelni, de az orvosok nem engedik a fia közelébe. - Nektek is velünk kell jönnötök - fordul az orvos a szülőkhöz. A három hivatalnoknak is int. - Elővigyázatosságból titeket is karanténba zárunk. Leire pillantok. Épp kifelé bámul az ablakon, a hegyek irányába. Észrevettem, hogy ez a szokás elsősorban a vidéki emberekre jellemző. Mindig a hegyeket bámulják. Lehet, hogy tudnak valamit, amit én nem. Talán a Kormányos a hegyekben lakik? Bárcsak megnyugtathatnám a kisfiú riadt szüleit. Látszik rajtuk, hogy nem tartoznak a felkelők közé. Nem tudnak a Kormányos létezéséről és arról sem, hogy a betegség gyógyítható. Pedig ez így van. A Felkelés az egészet előre eltervezte. A pestis már hónapokkal ezelőtt felütötte fejét a tartományokban. A Társadalomnak eddig sikerült visszaszorítania a betegséget, de egy napon majd kitör a járvány, és a Társadatom képtelen lesz megfékezni a terjedését. Ekkor az emberek előtt világossá válik, amit korábban csak gyanítottak: létezik olyan betegség, amit a Társadalom nem tud meggyógyítani. A pestisjárvány kitörésekor jön el a mi időnk. Nekem a Felkelés második szakaszában lesz komolyabb szerepem. A Kormányos vezényszavaira léphetek majd akcióba. A Kormányos beszéde után, amilyen gyorsan csak tudok, jelentkeznem kell az egészségügyi központban. Még nem tudom, milyen a Kormányos hangja, de a Felkelésben részt vevő
ismerősöm szerint azonnal fel fogom ismerni. Könnyebb dolgom lesz, mint gondoltam, mert a Társadalom éppen be akar vinni az egészségügyi központba. A helyszínen, felkészültén várom majd a Kormányos szavait. Mielőtt beszállnánk a légi autóba, az orvosok maszkokat és kesztyűket nyomnak a kezünkbe. Felteszem a maszkot, bár tudom, hogy nekem nincs szükségem semmilyen óvintézkedésre, mert nem kaphatom el a pestist. A Felkeléstől kapott tabletták nemcsak a piros tablettával, hanem a pestissel szemben is immúnissá tettek. Aggódva figyelem az üvöltő csecsemőt, akinek a szája elé épp most teszi fel a maszkot az orvos. Valószínűleg elkapja a vírust, mivel még a tabletta beadása előtt érintkezhetett vele. Ha esetleg el is kapná, nem győzöm elégszer ismételgetni magamban a következő tényt: a Felkelés ismeri a betegség ellenszerét. Camas Cityt kanyargó folyó szeli át. Napközben kék a vize, azonban ma este egy széles, fekete útra emlékeztet. A városközpont felé tartva egy ideig a folyó sötét víztükre felett lebegünk. A város főbb épületeit, köztük Camas tartomány legnagyobb egészségügyi központját magas, fehér fal veszi körül. - Ez mióta áll itt? - kíváncsiskodik az édesapa. Az orvosok nem válaszolnak. A falat nemrég építette a Társadalom azzal a céllal, hogy a pestis terjedését megfékezzék. A Felkelésnek többek között ezeket a falakat is le kell döntenie. - Ne mondják, hogy nem tudják - folytatja az apa. - A hivatalnokok mindenre tudnak válaszolni. - Keményen és indulatosan beszél. Brewerre, Leire, majd rám néz. Én hosszasan a szemébe merek nézni. - Elmondtam, amit elmondhattam - szólal meg Brewer. - Épp elég baja van a családjának, nem akarom nehezíteni a helyzetüket azzal, hogy beidézem a rendőrségre. - Sajnálom - mondja Lei az édesapának, teljes együttérzésről árulkodó hangon. Remélem, a Kormányos hangja is ilyen lesz. Az édesapa mozdulatlanul ül az autóban, előrenéz, és nem szól többet. Alig várom, hogy levehessem az egyenruhámat. Az emberek az egyenruhánk alapján azt hiszik, mindent tudunk, pedig ez egyáltalán nem így van. A hivatalnoki egyenruha által jelképezett eszmében már régen nem hiszek. Cassia alig hitt a szemének, amikor először meglátott benne. - Mi a véleményed? - kérdeztem tőle, vigyázzállásban állva a számítógép előtt. Vigyorogva, katonásan megfordultam. Tudtam, hogy figyel a Társadalom, ezért mindent az ő elvárásaik szerint csináltam. - Azt hittem, ott lehetek az avatásodon - mondta az ámuló Cassia. Hangja feszültnek tűnt, mintha valamiről nem merne beszélni. Mi lehetett az? Meglepődöttség? Düh? Vagy talán szomorúság? - Tudom - mondtam neki. - Megváltoztatták a ceremónia időpontját. - Még a szüleim sem vehettek részt rajta. - Ó, Xander! - sóhajtott Cassia. - Nagyon sajnálom. - Ne sajnáld! A Házassági Szerződésünk aláírásakor együtt lehetünk majd jegyeztem meg tréfásan. Ezt nem merte tagadni, legalábbis a Társadalom szeme láttára nem. Min-
dennél jobban szerettem volna vele lenni, de ez lehetetlennek tűnt, mivel ő a fővárosban volt, én pedig Camas tartományban. Lakásainkból beszélgettünk egymással, a portálon keresztül. - Szerintem már rég hazajöttél a munkahelyedről - mondta. - Azért hagytad magadon az egyenruhádat, hogy hivalkodj vele? - ugratott. Vettem a lapot, és megnyugodtam. - Nem - mondtam. - Változtattak a szabályokon. Ezentúl mindig, a munkahelyünkön kívül is hordanunk kell az egyenruhát. - Még alvás közben is? - kérdezte. Elnevettem magam. - Nem, akkor azért nem. Cassia elpirult. Vajon mi járhatott a fejében? Szerettem volna mellette lenni és a szemébe nézni. Személyesen sokkal egyszerűbb kimutatni a valódi érzelmeidet. Csak úgy hemzsegtek a fejemben a kérdések. Tényleg jól vagy? Mi történt a Külső Tartományokban? Segítettek a kék tabletták? Olvastad az üzeneteimet? Rájöttél már a titkomra? Tudod, hogy részt veszek a Felkelésben? Ky nem mondta még? Te is részt veszel benne? A kanyonokban Kyt szeretted? Még mindig belé vagy szerelmes? Nem utálom Kyt, hanem inkább tisztelem. De ez nem jelenti azt, hogy Cassia mellett a helye. Cassia abba a fiúba legyen szerelmes, akit saját maga választ. Remélem, a végén én leszek az a fiú. - Ugye, milyen jó érzés részt venni valami nagyszabású, feletted álló dologban? - kérdezte komolyan és elszántan. - Nagyon - feleltem, mélyen a szemébe nézve. A köztünk lévő távolság ellenére mindent értettünk. Cassia természetesen nem a Társadalomra gondolt, hanem a Felkelésre. Mindketten részt veszünk benne. Legszívesebben kiabáltam és énekeltem volna örömömben, de végül egyik sem ment. - Igazad van, nagyon jó érzés - ismételtem meg még egyszer a válaszomat. - Tetszik a vörös jelvényed - váltott témát Cassia. - A vörös a kedvenc színed. Csak vigyorogtam. Ezek szerint olvasta a kék tablettákat rejtő cédulákra írt szöveget. A Faragott Hegyláncban sem felejtett el. - Van valami, amiről tudnod kell - folytatta. - Egyszer azt mondtam neked, hogy a zöld a kedvenc színem. A mikro kártyámon is ez áll. Azóta megváltozott az ízlésem. - Most melyik a kedvenced? - kérdeztem. - A kék. Olyan, mint a szemed színe - vágta rá, majd kicsit előrébb hajolt. A kékben van valami különleges. Először azt hittem, bókol. Később rájöttem, hogy a szavai mögött valami fontosabb, rejtett jelentést kell keresnem. Vajon mit? Miért hangsúlyozta ki annyira a kék szót? Szerintem a kék tablettákra utalt, amiket Juharfa kerületben adtam neki. Talán azt akarta kifejezni, hogy a kék tabletták mentették meg az életét? Mindannyian tudjuk, hogy a katasztrófahelyzeteket a kék tabletták segítségével élhetjük túl. Cassiának az elutazása előtt jó néhány kék tablettát ajándékoztam, hátha szüksége lesz rájuk egyszer. Amikor odaadtam neki a tablettákat, nem árultam el, honnan szereztem őket. Igyekeztem ésszerű magyarázatot találni, nem akartam felizgatni. Azt
hiszem, megérte megtennem azt, amit papírok és a tabletták megszerzéséért meg kellett tennem. A fehér barikád mögé érve semmilyen, Felkelésre utaló jelet nem látok. Úgy tűnik, a Társadalom teljes mértékben ura a helyzetnek. A központ legfontosabb területe jelenleg egy óriási, fehér sátor. A sátorban ideiglenes lámpákat állítottak a földre. A védőruhát viselő hivatalnokok mindent felügyelnek. Mellettünk szállnak le az orvosokkal és betegekkel teli légi mentőautók. Nem aggódom. Eljött a Felkelés ideje. Véletlenül pont oda szállítottak, ahol lennem kell. Bárcsak együtt figyelhetném az eseményeket Cassiával, és együtt hallgathatnánk a Kormányos szavait! Vajon Cassia mit gondolhat a Felkelésről? Ha részt vesz benne, a pestisről is tudnia kell. - A fertőzötteket jobbra vigyétek - adja ki az utasítást orvosainknak egy védőruhát viselő hivatalnok. - A karantén balra található. Balra pillantok. A hivatalnok a camasi városháza irányába mutat. - Az egészségügyi központban valószínűleg már nincs hely - Jegyzi meg halkan Lei. Ez jó, méghozzá nagyon jó jel. A pestis gyorsan terjed. Csupán idő kérdése, és a felkelők be fognak avatkozni. A Társadalom hivatalnokai már így is nagyon zaklatottnak tűnnek, miközben az embereket irányítják. Felsétálunk a városháza lépcsőjén. Egy pillanatra azt képzelem, hogy Cassia is mellettem lépked, és a Párosító Bankettre tartunk. Lei kinyitja az ajtót. - Ne álljatok meg! - szól ránk valaki belülről. Értem én, miért állnak meg az emberek. Csodálkoznak, mert a városháza teljesen megváltozott. A kupola alatti belső, nyitott udvarban apró, steril cellák sora található. Tudom, mire használják őket: országos járványok ideien ezekbe zárják a fertőzötteket és a veszélyeztetetteket. A steril cellákról már a kiképzésen is volt szó, de élőben még soha nem láttam ilyeneket. A cellák egy kirakós játékhoz hasonlóan szétszedhetők és tetszőleges alakzatokká alakíthatók. Az egyes cellák külön csatorna- és vízvezetékrendszerrel rendelkeznek, melyek a nagyobb épületekre is átszerelhetők. Mindegyik cellában van egy parányi ágy és egy nyílás, amin keresztül az élelmet szolgáltatják. A hátsó illemhelyet válaszfal különíti el a cella többi részétől. A cellák nemcsak a méretük miatt különlegesek. A falaik többsége átlátszó. A gondoskodás átláthatósága - ahogyan a Társadalom nevezi a rendkívüli helyzetet. Mindenki láthatja, mi történik a többiekkel, és az orvosok is állandóan figyelemmel kísérhetik pácienseik állapotának alakulását. A híresztelések szerint a Társadalom akkoriban alakította ki ezt a rendszert, amikor a hivatalnokok a később száműzött státuszba sorolt emberek begyűjtését végezték. Az emberek értékelésére cellákból álló központokat hoztak létre. Miután a Nemzetbiztonsági Minisztérium hivatalnokai végeztek a veszélyesnek minősített egyének értékelésével, a cellákat átadták az Egészségügyi Minisztériumnak. A történet Társadalom által terjesztett, hivatalos verziója szerint a cellákat mindig is egészségügyi célra, karanténnak használták. A Felkeléshez való csatlakozásom előtt nem hallottam arról, hogy a Társadalom milyen módszerekkel választotta ki a későbbi száműzötteket. Ennek ellenére elhiszem a történetet. Miért ne hinném el? Évekkel később valami
hasonlót csináltak Kyjal és a többi megtűrttel. Közben gyors fejszámolást végzek magamban. A celláknak már több mint a felében van valaki. Szerintem hamarosan az összes tele lesz. - Menj be ebbe! - adja ki az utasítást egy hivatalnok Brewernek, aki engedelmesen belép a számára kijelölt cellába, és leül az ágyra. A hivatalnokok elhaladnak néhány üres cella előtt, majd ismét megállnak. Szerintem nem akarják az embereket az ismerőseik közelében elhelyezni, ami érthető is. Az idegenek szenvedését figyelni is épp elég nyugtalanító, még akkor is, ha tudod, hogy te nem kaphatod el a vírust. - Te meg fáradj be ide! - küldi be a hivatalnok Leit a cellájába. Egymásra mosolygunk, miközben bezáródik a cella ajtaja, Lei mosolya mindent elárul. Tud mindent, hiszen ő is a Felkeléshez tartozik. Hamarosan rajtam a sor. A cella belülről még kisebbnek tűnik. Ha kinyújtom a karjaimat, meg tudom érinteni a szemközti falakat. Halk zene szűrődik be. Valószínűleg azért játsszák a Száz Válogatott Éneket, hogy ne őrüljünk meg az unalomtól. A szerencsések közé tartozom. Tudom, hogy a Kormányos meg fog menteni bennünket, és azt is tudom, hogy nem kaphatom el a pestist. A családom mindig is szerencsés volt. A szüleim arra tanítottak, hogy a szerencsés embereknek kötelességük helyesen cselekedni. Apukám mesélte, hogy a mi adataink a Társadalom nyilvántartásában a jobb oldalon helyezkednek el. Persze ez másképp is alakulhatott volna. A dolgok nem mindig Igazságosak, de minden tőlünk telhetőt meg kell tennünk azért, hogy megváltoztassuk őket. Amikor a szüleim rájöttek, hogy a testvéremmel, Tannennel immúnisak vagyunk a piros tablettára, óvatosabban viselkedtek, mert észrevették, hogy azokra a dolgokra is emlékezni fogunk, amikre ők nem. Ugyanakkor hangsúlyozták immunitásunk fontosságát. Úgy gondolták, ennek köszönhetően emlékezni fogunk az egyes eseményekre, és tudásunkat a rendszer megváltoztatására használhatjuk majd fel. Amikor a felkelők megkörnyékeztek, azonnal tudtam, hogy csatlakozni akarok hozzájuk. A cellám falának másik oldalához nekiütődik valami. Megfordulok. Egy tizenhárom-tizennégy év körüli gyermek az. Elveszthette az eszméletét, ezért nem tudta magát a kezével kitámasztani. Nagy puffanással zuhan a földre. Néhány pillanat múlva maszkot és kesztyűt viselő orvosok jelennek meg a cellája bejáratánál. Felemelik a fiút, és a csarnokon át feltehetően az egészségügyi központba viszik. A cella falain valamiféle folyadék jelenik meg vékony rétegben, a padlóról pedig vegyszeres gőz száll fel. A következő beteg érkezése előtt így fertőtlenítik a cellát. Szegény gyermek. Bárcsak segíthettem volna rajta! Kinyújtott karommal ismét a falnak támaszkodom. Érzem, ahogy megfeszülnek az izmaim. Többé nem vagyok tehetetlen. Ötödik fejezet Cassia A légi vonaton egy hosszú estélyi ruhát viselő lány ül velem szemben. Nem tűnik túl boldognak. Zavarodott tekintete a saját érzéseimet is hűen tükrözi.
Munkából megyek hazafelé, de vajon miért ilyen későn? Minden homályosnak tűnik, nagyon fáradt vagyok. Ráadásul ideges is. Hasonló érzések kerülgetnek, mint azon a reggelen, amikor Kyt elhurcolták Juharfa kerületből. Éles a levegő, üvölt a szél. - Ma este volt a Párosító Banketted? - kérdezem a lánytól. Milyen buta kérdés, gondolom magamban. Persze, hogy ma este volt. A Párosító Banketten kívül más alkalomra nem lehet ilyen öltözéket felvenni. Sárga báli ruhában tér haza a Bankettről. A barátnőm, Em viselt ilyet annak idején. A lány félénken rám néz, majd a kezére pillant. A kis ezüstdoboz azonnal mindent elárul. - Igen - feleli lelkesen. - A Bankettet nem tarthatták a városházán - mondom neki. - Az épület épp felújítás alatt áll. - Ez így van - mondja a lány. Az apja közben aggódó tekintettel figyeli a beszélgetésünket. - Akkor hol tartották? - kérdezem. Nem válaszol, hanem idegesen nyitogatja és csukogatja az ezüstdobozt. - Nagyon hamar lezajlott az egész - meséli. - Ha hazaérek, újra megnézem a mikro kártyát. Ismét rámosolygok. Pontosan tudom, mit érez. Emlékezz! Ó, ne! Becsúsztatom a kezem az ingujjam alá, és megtapogatom a papírcédulát. Túl kicsi ahhoz, hogy vers legyen rá írva. Nem merem előhúzni ennyi ember szeme láttára, de azt hiszem, már rémlik valami. Juharfa kerületben, amikor a családtagjaim bevették a piros tablettát, pont úgy viselkedtek, mint most én. Zavarodottnak tűntek, de valójában nem voltak teljesen azok, az események nagy részére tisztán emlékeztek. Egyszer csak megáll a légi vonat. A lány és családja leszáll. Az utolsó pillanatban felpattanok és én is kisurranok utánuk az ajtón. Nem itt kellene leszállnom, de képtelen vagyok tovább ülni. A fővárosban nyirkos és hideg a levegő. Még nincs teljesen sötét, de a hold sarlója már fölbukkant az esti ég sötétkék vizén. Mély lélegzeteket véve lesétálok a fémlépcsőn. Félreállok, hagyom, hogy a többiek elmenjenek. Kihúzom a papírdarabot az ingujjam alól. A mozdulataimat igyekszem a lehető legjobban elrejteni a lépcső árnyékában. A papírra a következő szó van írva: emlékezz! Bevettem a piros tablettát, és hatott. Tehát mégsem vagyok immúnis rá. Egy világ dől össze bennem. Szertefoszlik az önmagamba vetett hitem, eltűnik a remény. - Nem - suttogom magamban. Ez nem lehet igaz. A tablettának nem szabad hatnia rám. A lelkem mélyén hittem benne, hogy olyan vagyok, mint Ky, Xander vagy Indie. A másik két tabletta sem fogott ki rajtam. A Faragott Hegylánc szurdokai között túléltem a kék tabletta bevételét, pedig elvileg meg kellett volna halnom tőle. A zöld tablettát pedig be sem vettem. A racionális, osztályozó énem azt sugallja: nem volt igazad. Nem vagy immúnis a piros tablettára. Most legalább tudod.
Ha nem vagyok immúnis, akkor mit felejtettem el? Vajon ezek az emlékek örökre kitörlődtek a fejemből? A nyálamat könny ízűnek érzem. Nyelvemmel ellenőrzőm, nem maradt-e a számban a tabletta egy kis darabja. Megnyugszom. Próbálok visszaemlékezni a történtekre. Az még előttem van, ahogy a vonatra szállás előtt elhagytam az osztályozóközpontot. De miért voltam ott olyan sokáig? Ahogy mozgolódom, érzem, hogy a ruhám alatt, a versek mellett van még valami. A vörös ruha. Miért van rajtam? Mert ma este Kyjal találkozom. Erre tisztán emlékszem. Hevesen dobogó szívemre teszem a kezemet. Érzem, ahogy a papírlapok gyúródnék a ruhám alatt. Kereskedni szeretnék a versekkel, ezért hordom őket a szívem fölött. Már azt is tudom, hogyan kerültek hozzám ezek a papírok. Pontosan emlékszem mindenre. Néhány nappal a fővárosba érkezésem után a csendes zónát körülvevő fehér fal mellett sétáltam. Egy pillanatra azt hittem, a Faragott Hegylánc kanyonjai között vagyok. Mintha a védőfal az egyik szurdok fala lett volna, az épületek ablakai pedig a Külső Tartományok barlangjai. A kanyonok kőfalaiban található hasadékokban az emberek elrejtőzhettek, lakhattak és festményeket alkothattak. Az itteni épületek falai viszont annyira simák és egyformák, hogy még Indie sem találna fogást rajtuk. A parkokban lévő pázsitot hó borította. A téli levegő ugyanolyan volt, mint Oria tartományban: sűrű és hideg. Az egyik szökőkútban egy talapzaton egyensúlyozó gömböt pillantottam meg. Sziszifusz szökőkútja - gondoltam magamban. - Tavaszra, amikor ismét elárasztja a víz, már nem lehetek itt. Eli is eszembe jutott. Ebből a városból származik. Vajon őt is hasonló érzések fűzik a szülővárosához, mint engem Oria tartományhoz? A történtek ellenére mégiscsak az otthonom. Emlékszem a pillanatra, amikor Eli és Vadász elindultak a hegyek felé abban a reményben, hogy eljutnak a farmerekhez, akik már oly hosszú ideje távol élnek a Társadalomtól. Vajon ez a védőfal már akkor is állt, amikor Eli itt élt? Eli majdnem ugyanannyira hiányzik, mint az öcsém. A felettem lévő száraz faágak halott emberek kezeire emlékeztettek. A csupasz ujjakról hiányoztak a levelek. Felágaskodtam, és letörtem egy faágat. Némán hallgatództam. Reméltem, hallok valamiféle életre utaló hangot ezen a néma vidéken. Azonban az elcsendesedő szél hangján kívül semmit sem hallottam. Rájöttem, a szél hangja nem sokat mond számomra. A Társadalomban hiába kiabálunk, hangunk ritkán jut el a testünkön vagy a lakásunk falain kívülre. Sikítani csak álmunkban szoktunk, de nem hinném, hogy bárki is hallaná. Körülnéztem, nem figyel-e valaki, majd a fal melletti hóba egy E betűt, Eli nevének kezdőbetűjét kanyarintottam. Nem tudtam abbahagyni az alkotást Elképzeltem, hogy a faágak a csontjaim, a papír pedig a szívem és a bőröm, tehát a legérzékenyebb testrészeim. Darabokra törtem a faágakat: sípcsont,
combcsont, karcsontok. Velem együtt fognak mozogni. Becsúsztattam őket a nadrágom szára és az ingujjam alá. Felálltam és elindultam. Különös érzés - gondoltam magamban. Mintha a csontjaim a testemen kívülről követnék a mozdulataimat. - Cassia Reyes - szólított meg valaki hátulról. Meglepődve fordultam hátra. Egy jelentéktelen arcú nő nézett vissza rám. Ugyanolyan szürke kabátot viselt, mint én. A haja és a szeme barna vagy szürke volt, már nem emlékszem pontosan. Hűvös tekintettel figyelte arcomat, fogalmam sincs, mióta. - Van nálam valami, ami a tiéd - mondta. - A Külső Tartományokból küldték. Először nem válaszoltam. Ky megtanított rá, hogy néha jobban teszem, ha hallgatok. - A biztonságodat nem tudom garantálni, a dolgok eredetiségét viszont igen - folytatta. Ha velem jössz, megmutatom őket. Felállt és elindult olyan gyorsan, hogy alig bírtam szemmel tartani. Követtem. Lépteim hallatán néha lelassított, megvárta, amíg utolérem. Némán sétáltunk végig az utcákon, az épületek árnyékában, az utcai lámpák által bevilágított területen túlra. Egy hatalmas, kőtörmelékkel teli, füves területhez érkeztünk, ami összekuszálódott drótkerítéssel volt körbevéve. Kísértetiesen fehér műanyag lapok hullámoztak a telken, mintha ütemesen beés kilélegeznék a szellő által felkavart levegőt. A nő a kerítés egyik lyukán keresztül bebújt a területre. Mentem utána. - Szorosan kövess! - adta ki az utasítást. - Olyan helyen járunk, ahol régen restaurálási munkálatok zajlottak. Tele van lyukakkal. Út közben kitaláltam, hova tartunk. A levéltárosok valódi rejtekhelyére. A múzeumban csak felszínes kereskedés zajlik. Oda megyünk, ahol a levéltárosok különféle dolgokat rejtegetnek, verseket, papírokat, információkat és még ki tudja, mi mindent cserélgetnek. A talajon lévő lyukakat kerülgetve és a műanyag fedeleket mozgató szél susogását hallgatva éreztem, van okom a félelemre. A lelkem mélyén nagyon féltem. - Fel kell venned ezt! - mondta a hölgy, amikor a terület közepére értünk. Előhúzott egy sötét szövetdarabot. - Be kell kötnöm a szemedet. A biztonságodat nem tudom garantálni. - Rendben - egyeztem bele, és hátat fordítottam neki. Miután megkötötte a kendőt, a vállamra tette a kezét. - Megforgatlak - mondta. Nem bírtam ki nevetés nélkül. - Ilyet az általános iskolában játszottunk - kuncogtam. Eszembe jutottak a szemletakarós játékok, melyekkel a tanórák közötti szünetekben szórakoztattuk egymást az iskolánk kertjében, Juharfa kerületben. - Tényleg hasonlít - mondta a hölgy, majd megpörgetett. Forgott velem a sötét, fagyos, suttogó világ. Eszembe jutott Ky iránytűje. Akárhányszor megpörgettem, a nyila mindig észak felé mutatott. Sajog a lelkem, ha a Kytól ajándékba kapott, majd elcserélt iránytűre gondolok. - Nagyon nagy bizalommal vagy irántam - jegyezte meg a hölgy. Nem válaszoltam. Ky szerint a levéltárosok se nem jobbak, se nem roszszabbak a többi embernél. Nem bíztam teljesen a nőben, de úgy éreztem,
vállalnom kell a kockázatot. Karonfogva vezetett. Esetlenül emelgettem a lábaimat, próbáltam nem megbotlani. Hidegnek és keménynek éreztem a talajt, de néha sikerült puha fűcsomóra lépnem, vagy legalábbis olyan helyre, ahol egykor valamilyen növény nőtt. A nő megállt. Nyikorgást hallottam. Mintha valamit odébb húzott volna. Műanyag - gondoltam magamban. Mintha az épület maradványait takaró egyik fehér lemezt húzta volna odébb. - Egy hosszú folyosón át a föld alá megyünk - folytatta. - Nagyon lassan lépkedj! Türelmesen vártam, de a hölgy meg se moccant. - Te menj elsőnek! - mondta. A szűk folyosó falába kapaszkodtam. Ujjaim alatt éreztem a régi téglákat borító mohát. Óvatosan elindultam lefelé. - Honnét fogom tudni, mikor értem a lépcső végére? - kérdeztem a hölgytől. Közben eszembe jutott az a vers, ami a farmerek barlangjában talált versek közül a legjobban tetszett. Olyan, mintha a Kyhoz vezető utamról szólna: Még nem jutottam el hozzád, Bár minden lépéssel közelebb érek. Három folyón, egy Hegyen, Egy sivatagon és egy tengeren átkelek. Nem számít a megtett út, Ha egyszer melletted lehetek. * Emily Dickinson. Az utolsó lépcsőfokon megcsúszott a lábam. - Ne állj meg! - szólalt meg mögöttem a hölgy. - A falak segítségével tájékozódj! Jobb kezemet végighúztam a téglákon. A rájuk rakódott kosz szétporladt az ujjaim alatt. Egy idő után azt éreztem, hogy a folyosó egy tágas csarnokba vezet. Minden egyes lépésem visszhangzott. Más hangokat is hallottam: csoszogást, emberek szuszogását. Tudtam, nem vagyunk egyedül. - Erre! - irányított karonfogva a nő. Eltávolodtunk a többiektől. - Megállhatsz! - mondta a hölgy. - Amikor leveszem rólad a kendőt, különböző tárgyakat fogsz látni. Valaki összeállította neked ezt a csomagot. Több dolog hiányzik belőle. A küldővel megegyeztünk, hogy ezeket a kézbesítésért cserébe kivesszük a csomagból. - Rendben - mondtam. - Nyugodtan nézd át! Valaki majd visszakísér. Némi időbe telt, amíg felfogtam a helyzetet, annyira meg voltam zavarodva, ráadásul a földalatti csarnokban nem is lehetett túl jól látni. Végül észrevettem, hogy két hosszú, üres fémpolc között állok. Simának és tisztának tűntek, mintha valaki leporolta volna őket. Ennek ellenére a Száz Történelemóra egyikén látott kriptára emlékeztettek, melynek az apró üregei tele voltak csontokkal. A dobozok tetejét pedig embereket ábrázoló kőfaragványok díszítették. Akkoriban nagyon sokan haltak meg, és nem volt remény a halál utáni életre, még nem konzerválták az emberek szöveteit. Egy vastag műanyagba burkolt csomagot láttam magam előtt a polcon. Papírlapok voltak benne. Én magam gyűjtöttem össze őket a Faragott Hegylánc szurdokaiban. A csomag víz-, por- és homokkőszagot árasztott. Kynak sikerült eljuttatnia hozzám a verseket.
Kezembe vettem a lapokat. Mélyen beszívtam az illatukat, szinte le sem akartam tenni őket, hiszen Ky is hozzájuk ért. Szinte láttam, ahogy elbúcsúztunk egymástól a sebesen zúgó folyó partján, a szállingózó hópelyhek között. Vízre szálltam, Ky meg elkezdett rohanni utánam a parton. Minden nehézség ellenére sikerült megőriznie ezeket az irományokat. Minden egyes lapot gondosan átnéztem. A rideg fémfolyosón, magányomban Ky társaságára vágytam. Szerettem volna, ha kezével végigsimítja a hátam, ajkával verseket csókol az ajkamra. Szerettem volna, ha utazásunk véget ér, a köztünk lévő távolság megszűnik létezni. A polcok végénél egy alak jelent meg. A papírokat a mellemhez szorítva néhány lépéssel hátrébb léptem. - Minden rendben? - érdeklődött a figura. Ugyanaz a hölgy volt az, aki ide vezetett. Közelebb lépett hozzám. Az elemlámpa fényét a lábamra irányította, mert nem akart a szemembe világítani. - Át tudtad nézni őket? - kérdezte. - Úgy tűnik, három vers kivételével minden itt van. Gondolom, azt a három verset vették ki fizetségként. - Igen - felelte a hölgy. - Ha csak ezekre van szükséged, akkor mehetsz. Gyere ki a polcok közül, és menj át a termen! Csak egy ajtó van, úgyhogy a lépcsőn át visszatalálsz a bejárathoz. - Most nem kötöd be a szemem? Nem baj, hogy látni fogok mindent? - kérdeztem. - Legközelebb is vissza fogok találni ide. A nő csak mosolygott. - Nem baj. - Tekintete a papírlapokra tévedt. - Nyugodtan visszajárhatsz kereskedni. Nem kell a múzeumba menned, amikor egy ilyen kiváló raktár is van a közelben. - Én is levéltáros leszek? - kérdeztem. - Nem - felelte. - Jobb, ha csak kereskedő maradsz. - A levéltárosok együttműködnek a kereskedőkkel, de a feladatuk egészen más. - Speciális képzésen vettünk részt, melynek köszönhetően fel tudjuk ismerni azokat a hamisítványokat, amiket egy átlagos kereskedő nem ismerne fel. - Itt szünetet tartott, én pedig bólogattam, jelezve, hogy értettem az eddig elmondottakat. - A kereskedők nem tudják garantálni az adott áru vagy információ eredetiségét, a levéltárosok viszont megfelelő tudással és forrásokkal rendelkeznek ehhez. Sokak szerint a levéltárosok már a Társadalom előtti időkben is léteztek. A hölgy a kezemben lévő papírokra, majd a szemembe nézett. - Néha értékesebb árucikkek is vannak a szállítmányban - mesélte. - Ilyenek például a te papírjaid. Ha szeretnéd, akár egyenként is eladogathatod őket, bár együtt többet érnek. Minél nagyobb egy gyűjtemény, annál nagyobb árat lehet kérni érte. Ha fantáziát látunk benned, akár mások ügyleteinél is közreműködhetsz közvetítőként a megbízásunkból. A díjazás egy része pedig a tiéd lehet. - Köszönöm - feleltem. Rögtön a Thomas-vers jutott az eszembe. Ky szerint egyszer eladhatom. - Mi a helyzet a híres versekkel? - kérdeztem. - Olyan versekre gondolsz, amelyek nem maradtak fenn írásos formában? - Igen. - Egy időben elfogadtuk őket, igaz, alacsonyabb áron. Mára megváltozott a helyzet.
Erre már akkor rá kellett volna jönnöm, amikor fel akartam ajánlani a Tennyson-verset a Tana tartományban dolgozó levéltárosnak. Nem túl pozitívan állt hozzá a dologhoz. Viszont Thomas verse, amit csak Ky és én ismerünk, kivétel lehet. Kynak köszönhetően rengeteg lehetőségem van még. - A dolgaidat itt tárolhatod - tájékoztatott a nő. - A tárolási díj minimális. Ösztönösen visszautasítottam az ajánlatát. - Köszönöm, nem. Inkább valahol máshol tárolom őket. Haragosan nézett rám. - Úgy gondolod, találsz egy ennél biztonságosabb helyet? - kérdezte. Eszembe jutott a barlang, ahol a papírok hosszú évekig biztonságban voltak, meg a púdertartó, amiben nagyapa évekig őrizte az első verseket. Rögtön tudtam, hova fogom rejteni a papírokat. Eddig mindig elégettem és eltemettem a verseket, de a vízzel még nem próbálkoztam. Egyébként Indie tanított meg rá, hogyan lehet a papírokat eldugni. Indie állandóan az óceánról beszélt. Ennél is fontosabb azonban különös, titokzatos gondolkodásmódja. A dolgokat az átlagembertől eltérően, mindig más, fordított szemszögből közelíti meg. - Már ma este szeretnék eladni valamit - fordultam a levéltáros felé, aki csalódottan nézett rám. Valószínűleg a lelkes gyermeket látta bennem, áld valami fényes és hamis dologra szeretné elcserélni a törékeny és gyönyörű verssorokat. - Mire lenne szükséged? - Egy dobozra - válaszoltam. - Mégpedig olyanra, ami tűz- és vízálló, és ellenáll a levegő és a föld erőinek. Tudnál nekem keresni egy ilyet? Arca kissé ellágyult. - Természetesen - mondta. - Várj meg itt! Hamarosan visszajövök. - Ismét eltűnt a polcok között. Ez volt az első üzlet, amit lebonyolítottunk. Később megtudtam, hogy a hölgy nem más, mint a fővárosi levéltárosok igazgatója. Felügyeli és irányítja az ügyleteket, de ő maga nemigen kereskedik. Kezdettől fogva nagyon érdekelték a papírok, amiket Ky küldött nekem, éppen ezért találkozásunk óta együttműködünk. Amikor aznap éjjel kiléptem a föld alól a papírokkal teli dobozkát szorongatva csontig fagyott kezemben, egy pillanatra megálltam az elkerített telek szélénél. A talajt ezüstösen csillogó fű és szürkésfekete törmelék borította. Jól láthatók voltak az ásatások helyét védő műanyag lapok. Vajon mi lehetett itt? Miért döntött úgy a Társadalom, hogy félbeszakítja a restaurálási munkálatokat? Később mi történhetett? - kérdezem magamtól. Hova tettem a lapokat, miután kihoztam őket a levéltárosok rejtekhelyéről? Az emlék el akar illanni, akár egy ezüstpikkelyes hal a sebes folyóban, de nem engedem. A papírokat a tóba rejtettem. Bár állítólag a tó halott, én felfedeztem benne az élet jeleit, ezért belemerészkedtem. Partja a Faragott Hegylánc tiszta folyóinak partjára hasonlított, nem pedig arra a folyópartra, ahol Vicket megmérgezték. Láttam az egykori növények helyét. Ahol meleg forrás folyt be a tóba, még egy lassan úszó halat is felfedeztem. A telet valószínűleg a tó mélyén vészelte át.
A csalitoson átverekedve magam a víz széléhez értem, ahol a középső móló alá rejtettem a dobozt. A víz és a part találkozásánál lévő kövek alatt, a sekélyebb részen jó helye lesz. Egy újabb emlék villan át az agyamon. A tó. Igen, Kyjal a tó partjára beszéltük meg a randevút. A tóhoz érve bekapcsolom az elemlámpát, amit általában a város szélén, az utcák és a mocsárvidék találkozásánál lévő csalitosban rejtegetek. Szerintem Ky még nincs itt. Amikor visszatérek ide, mindig pánikba esem. Mi van, ha eltűntek a papírok? Aztán mély lélegzetet véve benyúlok a vízbe, elmozdítom a sziklákat, és kiemelem a költészetet rejtő, csöpögő dobozt. Általában a Ky és köztem zajló üzenetváltásért versekkel fizetek. Nem tudom, az üzeneteim hány kézen és pontosan kiknek a kezén mennek keresztül. Az első üzenetemet ezért egy általam alkotott titkos kód formájában küldtem, amit egy könnyebb osztályozási feladat közben találtam ki. Ky megfejtette a kódot, és válaszában némileg meg is változtatta. Minden egyes üzenetnél részben az eredeti kódra támaszkodunk, de változtatunk is rajta, hogy nehezebb legyen kitalálni a jelentését. Persze nem tökéletes a rendszer. Biztos vagyok benne, hogy a kódot fel lehet törni, de jelenleg ez tűnik a lehető legjobb megoldásnak. A vízhez közeledve észreveszem, hogy valami nincs rendben. Fekete madarak sűrű raja lepte el az első dokkot, ráadásul még egy raj tanyázik a parton. Nagy lármát csapnak, hívogatják egymást, és valamit szemezgetnek a talajról. Rájuk világítok az elemlámpámmal. Rikoltva rebbennek szét. Az ijedtségtől majdnem megáll a szívem. A nádasban partra vetett, fennakadt haltetemeket látok. Eszembe jut Vick halálának története. A Külső Tartományok sötét, mérgezett folyójára és az ellenség területei felé tartó vizekre gondolok, amiket a Társadalom megmérgezett. De vajon ki mérgezi meg a Társadalom vizeit? Kiráz a hideg. Karommal még szorosabban átölelem a testemet. A ruhám alatt lévő papírok szinte susognak. A többi papírt a halál takarója borítja, lent, a vízben. Kora tavasz van, de a tó vize még jéghideg. Ha bemegyek a papírokért, nem várhatom meg Kyt. Mi lesz, ha Ky mégis eljön, én meg már hazamentem? Hatodik fejezet Ky Egyre közelebb érünk Grandiéhoz. Itt az ideje elmondanom Indie-nek, mire készülök. A pilótafülkében és a raktérben is vannak hangszórók, így a flottaparancsnok minden szavamat hallja. Caleb szintén. így nem marad más választásom, mint leírni az üzenetemet. Kihúzok egy darab faszenet és egy étteremből lopott szalvétát a zsebemből. Ezeket mindig magamnál hordom. Soha nem lehet tudni, mikor adódik rá alkalom, hogy Cassiának üzenetet küldjék.
Indie összevont szemöldökkel pillant rám. - Kinek írsz? - kérdezi nagyon halkan. Hirtelen felragyog a tekintete. Gondolkodom, miként tegyem fel a kérdést. A Faragott Hegylánc szurdokaiban azt javasoltam, hagyjuk itt ezt az egészet és szökjünk meg. Emlékszel? Mi lenne, ha most szöknénk meg? Remélem, Indie belemegy a dologba. Talán Cassiát is megtaláljuk, és a léghajóval együtt kereket oldhatunk. Alig írtam le az üzenet első szavát, máris megszólal valaki a mikrofonon keresztül. - Halló! Itt a főparancsnok beszél. Annak ellenére, hogy még soha nem hallottam, ismerősen cseng a hangja. Indie mély lélegzetet vesz, én meg visszateszem a faszenet és a papírt a zsebembe, mert félek, hogy a főparancsnok lát is bennünket. Mély, dallamos, megnyerő, de ugyanakkor erőteljes hangon szól hozzánk. A vezérlőpanelen keresztül az adás minősége sokkal jobb a megszokottnál. Olyan, mintha a főparancsnok is a fedélzeten ülne. - Egyben a Felkelés Kormányosa is vagyok - mondja. Egymásra nézünk Indie-vel. Indie-nek igaza volt. Nem diadalittasan, csupán meggyőződéssel hallgatja a Kormányos szavait. - Hamarosan beszédet intézek a tartományok összes lakójához - tájékoztat a Kormányos. - Elsőként azonban ti, a Felkelés első hullámának résztvevői hallhatjátok a szavaimat. Ti akartatok részt venni a Felkelésben, magatoknak köszönhetitek, hogy itt vagytok. Van viszont egy fontos tulajdonságotok, amit nem magatoknak köszönhettek. Indie arca gyönyörűen ragyog, átszellemülten hallgatja a Kormányost. Látszik, hogy hisz neki. De vajon én is elhiszem-e a szavait? - Nem hat rátok a piros tabletta - folytatja a Kormányos. - Emlékeztek mindazokra a dolgokra, amikre a Társadalom nem akarja, hogy emlékezzetek. Talán néhányan sejtitek is, hogy mindez a Felkelés műve. Mi tettünk benneteket immúnissá a piros tablettával szemben. És ez még nem minden. Ellenállók vagytok egy bizonyos vírussal szemben is, ami jelenleg a tartományok városaiban és kerületeiben szedi áldozatait. A Társadalom soha nem tájékoztatott bennünket erről a vírusról. Feszülten hallgatom a Kormányost. Vajon Cassia is elkapta? - Néhányan bizonyára hallottatok már a pestisről - mondja a Kormányos. Indie kérdően néz rám: - Te már hallottál róla? Már majdnem rávágom, hogy nem, amikor eszembe jut, hogy ez a titokzatos betegség ölte meg Eli szüleit. - Eli - suttogom halkan Indie-nek. Csak bólogat. - A Társadalom az ellenséget akarta kiirtani a pestissel - folytatja a Kormányos. - Az ellenség egyes folyóit megmérgezték, a többibe pedig pestisvírust engedtek. Ennek az akciónak és a sorozatos légitámadásoknak köszönhetően sikerült szinte teljesen megsemmisíteniük az ellenséget. A Társadalom azonban úgy tett, mintha az ellenség még mindig létezne. Felelőssé akartak tenni valakit a Külső Tartományok lakóinak körében végbemenő folyamatos pusztulásért. Néhányan biztos jártatok katonai táborokban, és tudjátok, hogy a Társadalom teljesen ki akarta irtani a megtűrt és a száműzött státuszúakat. Az
ágyútöltelékek halála és az általuk szerzett információk mind a Társadalom utolsó, nagy adatgyűjtési akciójának részét képezték. Rövid szünet következik. A Kormányos igazat beszél. - Jóval korábban be akartunk törni a Társadalomba, és meg akartunk menteni titeket, de még nem voltunk kellőképpen felkészülve az akcióra folytatja. - De nem felejtettünk el benneteket. Tényleg? - kérdeznék vissza legszívesebben. Újra felkavarodik bennem a Felkeléssel szembeni ellenérzés. Szorosan kapaszkodom a vezérlőkbe, és közben a sötét égboltot bámulom. A Kormányos tovább beszél: - Amikor a Társadalom létrehozta a pestisvírust, néhányan már tudták, hogy a fertőzött vizek más területeken csapadék formájában hullnak majd le a földre. Tudták, hogy ha ez a járvány egyszer elterjed, minden óvintézkedés ellenére vissza fog térni a Társadalomba. Ez a felvetés a Társadalomban dolgozó tudósokat is megosztotta, és sokan közülük titokban csatlakoztak a Felkeléshez. Ők találták ki, hogyan lehetne az embereket a piros tablettával és a pestissel szemben ellenállóvá tenni. Kezdetben nem voltak megfelelő anyagi forrásaink ahhoz, hogy mindenki számára biztosítsuk az immunitást, ezért ki kellett választanunk néhány embert. Titeket választottunk. - Minket választottak - ámuldozik Indie. - Az emlékeitek nem törlődnek, és a pestist sem kaphatjátok el. A Felkelés mindkét veszélytől megvédett benneteket. - A Kormányos rövid szünetet tart. - A Felkelés kiképzőtáborában életetek legfontosabb bevetésére készítettünk fel benneteket: a Társadalomba való behatolásra. Azt azonban biztos nem tudjátok, hogy pontosan milyen szállítmány van a léghajótok fedélzetén. A pestis ellenszere - tájékoztat bennünket a Kormányos. - Vadászrepülők biztosítják számotokra az utat. Az ellenszert kell eljuttatnotok a pestis által leginkább sújtott városokba: a fővárosba, Grandiába, Oriába és Acadiába. A főváros egyike a pestis által leginkább sújtott városoknak. Talán Cassia is elkapta. Soha nem tudtuk, immúnis-e a piros tablettára. Nem hinném. De miért van jelen a pestis ilyen sok városban? Ráadásul a Társadalom legnagyobb városainak lakói egyszerre fertőződtek meg. Szerintem egy járvány ennél lassabban terjed, nem egyszerre robban ki mindenütt. Xander biztosan tudná a választ. Bárcsak feltehetném neki a kérdést. Indie rám pillant. Nem - jelzi a szemével a választ az eredeti, szökésünkkel kapcsolatos kérdésemre. Tudja jól, hogy mindenáron meg akarom keresni Cassiát. Tényleg ezt tervezem. Ha egyedül lennék, gondolkodás nélkül bevállalnám a dolgot. Megelőzném a felkelőket. Sajnos nem vagyok egyedül. - Sokan közületek ismeritek a veletek repülőket - folytatja a Kormányos. Tudatosan párosítottunk össze benneteket. Vannak köztetek néhányan, akiknek családtagjai, szerettei élnek a tartományokban. Nem részesíthetitek előnyben őket a többi emberrel szemben. Nem kockáztathatjuk akciónk hatékonyságát, ezért azonnal leszállítjuk azt a léghajót, amelynek vezetője megpróbál letérni a számára kijelölt pályáról. A felkelőknek megvan a magukhoz való eszük. Olyasvalakit ültettek be mellém a léghajóba, akinek a sorsát a szívemen viselem. Ha valaki igazán fontos a számodra, sebezhetővé válsz. Ezt már hosszú évek óta tudom, de
nem hagy nyugodni a gondolat. - Épp megfelelő mennyiségű ellenszerrel rendelkezünk, tartalékunk nincs közli a Kormányos. Ezért kérlek benneteket, hogy ne pazaroljátok a készleteket, hiszen áldozatos munka árán állítottuk elő őket. Nagyon kiszámítottnak tűnik minden: az összepárosítás, az ellenszer mennyisége. - Mintha a Társadalmat hallanám - mondom hangosan. - Pedig mi nem a Társadalom vagyunk - mondja a Kormányos. - Csak akkor szabadíthatjuk fel az embereket, ha előbb megmentjük őket. Indie-vel újra egymásra nézünk. A Kormányos vajon az előbbi megjegyzésemre reagált? Indie hirtelen befogja a száját, és én is alig tudom visszatartani a nevetést. - A Társadalom a betegség féken tartása érdekében barikádokat és védőfalakat épített - folytatja a Kormányos. - Az embereket karanténba zárták az egészségügyi központokban. Mivel nem volt elég hely, új karanténokat hoztak létre a kormányépületekben. Az elmúlt néhány napban fordulóponthoz érkeztünk. Megerősített információk szerint a fertőzöttek száma kritikus mértékben megnőtt. Ma este, Camastól a fővárosig mindenütt félbe kellett szakítani a Párosító Banketteket. A Társadalom az utolsó pillanatig próbálta normál mederbe terelni az adatokat, de nem tudtak lépést tartani a járvány terjedésével. Az események felgyorsítása érdekében embereink beszivárogtak az osztályozóközpontokba. A Párosítási Eljárás megzavarása nem volt bonyolult feladat a számukra. Az egész országban mikro kártyák nélküli ezüstdobozok és üres képernyők várták az ünneplőket. Ma este sok embernek be kellett vennie a piros tablettát, de közülük nem mindenki veszíti el az emlékeit. A Párosító Bankett a legjelentősebb esemény a Társadalom életében, minden más erre épül. A Párosító Bankett sikertelensége azt jelzi, hogy a Társadalom képtelen törődni a polgáraival a jövőben. Még az emlékeiket elvesztők is előbb-utóbb rá fognak jönni, hogy nincs Párjuk és valami nincs rendben. Észre fogják venni azt is, hogy az ismerőseik közül sokan eltűntek a barikádok mögött, és nem térnek vissza. A Társadalom a haláltusáját vívja. Eljött a mi időnk! A Felkelés mindenkié! - ismétli meg a Kormányos a Felkelés jelszavát mélyebb, érzelmesebb hangon. - A Felkelés elindítóiként, rajtatok a sor, hogy megmentsétek az embereket. A Kormányos befejezte a beszédét. A léghajó üresebbnek tűnik a hangja nélkül. - Megmentjük őket! - lelkendezik Indie. - Mindenkit megmentünk. Elhiszed? - El kell hinnem - válaszolom. Ha nem hiszek a Felkelésben és az ellenszerben, semmi reményem nem lehet Cassiával kapcsolatban. - Cassiával minden rendben lesz - nyugtat meg Indie. - Ő is a Felkeléshez tartozik, vigyáznak rá. Remélem, igaza van. Cassia szeretett volna csatlakozni a Felkeléshez, ezért álltam be én is. Egyetlen cél lebeg a szemem előtt: az, hogy minél előbb megtaláljam Cassiát és magunk mögött hagyjuk ezt az egészet - a Társadalmat, a Felkelést, a Kormányost és a pestist. A levegőből a Társadalom elleni lázadás fekete-fehérnek tűnik. Grandia fővárosának központját fehér barikád veszi körül a sötét éjszakában. Indie lejjebb viszi a léghajót. Leszálláshoz készülődünk.
- Ti szálljatok le elsőként! - adja ki az utasítást a parancsnokunk. - Mutassatok példát a többieknek! - Indie-nek a barikádon belül, a városháza előtti szűk utcán kell letennie a gépet. Egyre közelebb érünk a földhöz. Közelebb, közelebb és közelebb. A külvilág képei összemosódnak. A Kormányos valahonnan a magasból figyeli a műveletet. Fekete léghajók, fehér márványból készült épületek. Óvatosan, zökkenőmentesen érünk földet. Figyelem Indie tekintetét. A léghajó megállásáig visszafogott diadalittasság ül az arcán, majd felszabadultan, mosolyogva nyomja meg az ajtónyitó gombot. - Pilóták! Maradjatok a léghajóban - adja ki az utasítást a parancsnok. Másodpilóta és futár! Vegyétek ki az ellenszérumot! Caleb felhozza a dobozokat a raktérből, és mindannyian a vállunkra veszünk kettőt. - Te menj előre! - mondja. Amint kilépek a léghajóból, elkezdek rohanni. Az utcán lévő embertömegben a felkelők biztosítják nekünk a szabad utat az egészségügyi központig. Ha eltekintünk a felettünk köröző vadászrepülők zúgásától, teljes a csend. Leszegett fejjel szaladok, de a szemem sarkából látom, ahogy a Felkelés fekete egyenruhás katonatisztjei hátrébb tuszkolják a fehér ruhás hivatalnokokat. Soha ne állj meg! Ez nemcsak a Felkelés jelszava, hanem személy szerint én is próbálom magam ehhez tartani. Nem állok meg még akkor sem, amikor meghallom a dalt, ami az egészségügyi központ portáljain keresztül szól. A Kormányos énekel. A dal is ismerős. A Társadalom himnuszát énekli, méghozzá úgy, hogy előadásában a himnusz rekviemmé, valóságos gyászdallá válik. A Külső Tartományokban vagyok. A kezem fekete, a sziklák vörösek. Vickkel azt próbáljuk kitalálni, hogyan tudnánk visszatüzelni a puskákkal. A többi ágyútöltelék fiú puskaport gyűjt. Munka közben a Társadalom himnuszát éneklik, mivel ez az egyetlen dal, amit ismernek. - Erre! - irányít bennünket egy a Felkeléshez tartozó, fekete egyenruhás hölgy. Az egészségügyi központ előcsarnokában hordágyak sora fogad, mozdulatlanul fekvő emberekkel. A hölgy betessékel minket egy raktárba. - Rakjátok le az asztalra - adja ki az utasítást, mi pedig engedelmeskedünk. A Felkelés egyik tisztje sípoló miniszámítógépével ellenőrzi, majd egy kód segítségével kinyitja a szállítmányt. A fedél levételekor a túlnyomásos levegő sziszegő hang kíséretében hagyja el a dobozokat. Belül piros kémcsövekben sorakozik az ellenszer. - Remek - mondja a hölgy, majd ránk néz. - Menjetek vissza a léghajóhoz a többiért is! - parancsolja. - Majd küldök néhány tisztet, akik biztosítják számotokra az utat. Visszafelé a tekintetem az egyik beteg arcára téved. Üres szemmel mered a semmibe. Mozdulatlanul fekszik. A férfi borzalmas állapotban van. Élet-halál között lebeg. Vajon érzékeli-e még a körülötte zajló eseményeket? A lelke talán épp arra vár, hogy szabadulhasson teste csapdájából. Legszívesebben segítenék rajta, de nem tehetem. Nem állhatok le egy pillanatra sem. Ha hozzá hasonló állapotban lennék, inkább a halált választanám.
Először ébred fel bennem a Felkelés iránti hűség érzése. Ha ettől a szörnyű betegségtől óvtak meg, akkor valóban tartozom nekik valamivel. Annyival talán nem, hogy egész életemben őket szolgáljam, de néhány, ellenszérumot tartalmazó csomagot azért még nyugodtan kicipelhetek a léghajóból. Mindent meg kell tennem, hogy ezek a szerencsétlen betegek hozzájussanak az egyetlen gyógyszerhez, ami segíteni tud rajtuk. Új gondolataim támadnak. A Felkelésnek ellenőrzése alá kellene vonnia a légi vasutat, és vonatokkal kellene a városokba szállítani az ellenszert. Legjobb lenne, ha megbíznának valakit a logisztikai szervezéssel. Talán Cassia lenne a legalkalmasabb a feladatra. Nekem viszont most másra kell koncentrálnom. Óriási változáson mentem keresztül, mióta elszöktem a Faragott Hegylánc szurdokaiba és a táborban sorsára hagytam a többi ágyútöltelék fiút. Az azóta látott és tapasztalt dolgok, valamint Cassia hatására változtam meg. Többé nem vagyok képes elmenni a szenvedő emberek mellett. Segítenem kell behordani a szérumot még akkor is, ha emiatt nem lehetek ott idődben Cassiánál. A léghajón visszaülök a másodpilóta ülésére. Caleb is utánam jön a fedélzetre. - Várj! - kiált rá Indie Calebre. - Mi van nálad? Caleb még mindig a kezében szorongatja az egyik dobozt. - Az összes szérumra szükségük van - mondja Indie. - Ezt az egy csomagot vigyük vissza magunkkal - válaszolja Caleb, a dobozt a magasba emelve. A csomag semmiben sem különbözik a többitől. - Ezt nem tudtam - mondja Indie gyanakvóan. - Miért kellene tudnod? - kérdezi Caleb kissé elutasítóan. - Pilóta vagy, nem pedig futár. - Indie! Szállj be a léghajóba! - szólal meg a parancsnok. - Mindannyian a fedélzeten vagyunk - tájékoztatja Indie a parancsnokot. Viszont a futárunk visszahozott egy doboz gyógyszert. - Mi kértük, hogy hozza vissza - mondja a parancsnok. - Egyéb probléma? - Nincs. Minden a legnagyobb rendben - feleli Indie. Rám pillant, mire megrántom a vállam. Caleb következő útjáról nyilván nem tudhatunk meg semmit. Várjuk, hogy a léghajók szép sorjában felszálljanak az épületek elől. A számítógép képernyőjén közben megjelenik következő úti célunk kódja. Elsőként Indie nézi meg. - Hova megyünk? - kérdezem, bár szerintem magától is elmondaná. - Vissza, Camas tartományba, még több ellenszerért. - És utána? - Megint visszarepülünk ide. Úgy tűnik, ezt az útvonalat jelölték ki a számunkra - mondja együtt érző hangon. - A fővárosba valaki más szállítja az ellenszert. - Jobban tennék, ha... - szalad ki a számon. Nem zavar, ha a Kormányos is hallja. Sőt, remélem, hogy hallja. Miért is ne hallhatná? Régen az emberek mindig hangosan beszéltek a vágyaikról, hátha valaki teljesíti őket. Ezt hívták imádságnak. Cassiánál van néhány kézzelfogható dolog: a Faragott Hegyláncból hozott
versek. Csak néhányat adott el közülük a levelezésünk során. A többit még bármi másra felhasználhatja, akár ellenszert is vehet a segítségükkel. Cassia jó kereskedő. Léghajónk gyorsulni kezd az ideiglenes kifutópályán. A földön álló fehér és fekete ruhás emberek egyre kisebbnek tűnnek. Felszállunk. Hamarosan az épületek is eltűnnek a szemünk elől. Már semmit sem látunk. A Kormányos még mindig a Társadalom himnuszát énekli. Sírt ások Vicknek. Egész nap Vick szavait hallom. Biztosan kezdek megőrülni. Szüntelenül a fülembe csengenek a mondatai. Vick beszél hozzám most is, miközben Elivel a gömböket húzzuk ki a holtágakból. Vick a Laney-ről szóló történetet ismételgeti. Elképzelem, ahogy Vick beleszeret a száműzött státuszú lányba és felfedi előtte az érzelmeit. Szinte magam előtt látom, ahogy a szivárványhalat csodálja, ahogy elmegy a lány szüleihez. Felállnak, hogy megünnepeljék az eljegyzést. A Társadalom tiltása ellenére Vick rendkívül boldog, hogy végre egybekelhet a szerelmével. Egy napon, amikor hazatér, sehol nem találja a lányt. Valami hasonló vár majd rám is, amikor végre rátalálok Cassiára. Cassia megváltoztatott. Jobb ember lettem általa. Pokoli nehéz lesz megtalálnom őt. Indie egyre magasabbra viszi a léghajónkat. Sokan úgy gondolják, innen, a magasból közelebbinek tűnnek a csillagok. Ez nem így van. Innét látszik csak igazán, mennyire elérhetetlenek. Hetedik fejezet Xander Valami történik odakinn. Mivel a karantén cellái hangszigeteltek, a Száz Válogatott Dal tompa hangjain kívül nem hallok mást. A cellám falain keresztül viszont látom, ahogy a hivatalnokok és katonatisztek a kezükben lévő miniszámítógépek és a teremben elhelyezett nagyobb portálok képernyőit bámulják. Nem tudom, mit hallgatnak a számítógépeken keresztül, de néhány másodperce mindenkinek az arcára fagy a mosoly. Később néhányan megmozdulnak. Az egyik tiszt odamegy az egyik cellához, és bepötyögi a nyitókódot. A cella lakója kilép, majd a terem főbejárata felé veszi az irányt. Egy másik tiszt az útjába áll, és megpróbálja feltartóztatni. Ekkor azonban hirtelen kinyílik a városháza ajtaja, és fekete egyenruhás felkelők nyomulnak be a terembe. A Felkelés elkezdődött. A portálon keresztül a Kormányos beszél, de én nem hallhatom. A katonatiszt még valakit kienged a cellájából. Ő is az ajtó felé tart, a Felkelés katonatisztjei biztosítják számára az utat. Néhány hivatalnok zavartnak tűnik. Többen a felkelők láttán felemelik a kezüket és megadják magukat. Hamarosan én következem. Gyerünk! Egy a Felkeléshez tartozó katonatiszt jelenik meg a cellám előtt. - Xander Carrow - szólít a nevemen. Bólogatok. Miniszámítógépével ellen-
őrzi, hogy az arcom hasonlít-e a Felkelés által rólam készített fényképhez, majd beüti a cellakódot. Kinyílik az ajtó, végre szabad vagyok. A portálokon keresztül a Kormányos hangja hallatszik. - Ez a lázadás különbözik az eddigiektől - tájékoztatja az embereket. - A célunk nem az, hogy megöljünk, hanem az, hogy megmentsünk benneteket. Behunyom a szemem egy másodpercre. Fel kell fognom a történteket. Úgy tűnik, valóban a Kormányos beszél, a Felkelés pedig tényleg elkezdődött. Bárcsak Cassiával lehetnék! Elindulok az ajtó felé. A városházáról át kell sétálnom az egészségügyi központba. Útközben hirtelen megállók. Lei még mindig a cellájában van. Rám néz. Talán valami hiba folytán nem engedték még ki? Megállók a cellája ajtajánál. Lei a fejét rázza. Ne! - Gyerünk! - sürget az egyik hivatalnok az ajtóra mutatva. Mennem kell. Javában zajlik a Felkelés. Kint hatalmas káosz uralkodik. A felkelők szabaddá tették a városházától az egészségügyi központhoz vezető utat, azonban meg kell küzdeniük néhány ellenálló hivatalnokkal. A fejünk felett egy léghajó húz el. Figyelmeztető lövéseket ad le a barikádok melletti üres területre, jelezvén, hogy a Felkelés gépéről van szó. Az emberek sikítva lépnek hátrébb. Rengeteg felkelő szivárgott be a hadseregbe az évek folyamán. Leginkább Camas tartományban, ahol a hadsereg nagy része állomásozik. Itt mindennek zökkenőmentesen kell mennie. A főváros megszállása nem lesz ennyire problémamentes, ott közelharcokra számítunk. A Kormányos beszédét követően azonban szerintem az emberek többsége a Felkelés mellé áll. Egy másik vadászrepülő egy nagyobb testű léghajó földre szállását segíti. Az egészségügyi központ bejáratát a Felkelés katonatisztjei védik. Az épület belsejét már elfoglalták. - Xander Carrow, orvos - mutatkozom be a tiszteknek. Ellenőrzik az adataimat a miniszámítógépeiken. A léghajóktól feketébe öltözött futárok rohannak az orvosi központ felé, orvosi jelzéssel ellátott dobozokat cipelve. Remélem, az van bennük, amire gondolok. Az ellenszer. Az egyik katonatiszt betessékel. - Az orvosok az emeleti hivatalban jelentkezzenek! Az egészségügyi központban ismét a Kormányos hangja szól az összes portálon keresztül. Az épületet minden szegletét betölti erőteljes orgánuma. A Társadalom himnuszát énekli. Milyen jó lenne, ha a dal, amit magadban énekelsz, perceken belül a valóságban is megszólalna - tűnődöm magamban. Két katonatiszt egy hivatalnokot hurcol el mellettem. A hivatalnok sír, és kezét a szívére téve énekli a himnuszt. Nagyon sajnálom, átérzem a helyzetét. Nem tudja szegény, hogy nincs miért aggódnia, mert nem jött el a világ vége. Az irodában fekete egyenruhát nyomnak a kezembe, amit a többiekhez hasonlóan azonnal fel is veszek. Felhajtom az ujját, úgyis azonnal munkához kell látnom. A fehér hivatalnoki egyenruhámat bedobom a legközelebbi szemétégetőbe. Nem lesz szükségem rá soha többé. - A betegeket százas csoportokra osztjuk - magyarázza az ügyeletes főor-
vos mosolyogva. - Ahogy a Kormányos mondta, a Társadalom egyes rendszereit egy ideig megőrizzük. - Mozdulatlanul felevő betegek soraira mutat. Gondoskodnod kell róla, hogy megfelelő' kezelésben részesüljenek, és a gyógyulásukat is figyelemmel kell kísérned. Miután rendbejöttek, kiengedjük őket a központból, és új betegeket veszünk fel a helyükre. A portálok már némák. A képernyőkön keresztül felvételeket mutatnak a fővárosban fekvő betegekről. Cassia is a fővárosban van. Most először elkezdek igazán aggódni érte. Mi van, ha esetleg mégsem csatlakozott a Felkeléshez, és a számítógépén keresztül értesül a történtekről? Lehet, hogy nagyon fél a hírek hallatán. Arról is meg voltam győződve, hogy Lei a Felkeléshez tartozik, de nem lett igazam. Vajon Cassiával kapcsolatban is tévedhetek? Nem hinném. Egyszer a portálon keresztül a tudtomra adta, hogy a Felkelésnek dolgozik. Nem mondhatta ki nyíltan, de érezni lehetett a szavaiból. Ismerem a gondolkodásmódját, biztosra veszem, hogy csatlakozott. - További orvosok és nővérek érkezését várjuk - mondja a főorvos. - Meg tudsz birkózni a feladataiddal? A Felkelésben nem úgy működnek a dolgok, mint a Társadalomban. Kezd egyre nagyobb zűrzavar lenni. A Társadalomban elképzelhetetlen lenne, hogy orvosi kinevezésem után nem sokkal rám bíznak egy ilyen fontos feladatot. - Természetesen - felelem a főorvosnak. Lesúrolom a kezemet, és kiveszek egy injekciót az egyik dobozból. A mellettem álló nővér követi a példámat. - Milyen szépek - jegyzi meg. Teljesen egyetértek vele. Leszedem a tű védőkupakját, és szép lassan belenyomom a szérumot a beteg vénájába. Közben a Kormányos beszédét hallgatjuk. Mosolyra fakaszt, mert annyira aktuális, amit mond: - A Társadalom beteg, ezért meg kell gyógyítanunk. Nyolcadik fejezet Cassia Nem tudok tovább várni. Egész testem remeg a hidegben. Hol lehet Ky? Bárcsak emlékeznék a mai nap eseményeire! Vajon sikerült-e a Felkelés utasításai szerint végrehajtanom az osztályozási feladatot? Nemcsak a hidegtől, hanem a dühtől is borzongok. Soha nem akartam a fővárosba jönni. Jobban szerettem volna, ha Kyhoz és Indie-hez hasonlóan engem is Camas tartományba küldenek. Sajnos a Felkelés csak osztályozási feladatok elvégzésére talált alkalmasnak, repülésre vagy harcra nem. Ez így van rendjén. A Felkeléshez tartozom, de azért nem szólnak bele teljesen az életembe. A nálam lévő versekkel sok mindent el tudok érni. Itt az ideje, hogy a Faragott Hegyláncból származó papírok segítségével kijussak innét. Épp eleget vártam már. A part közelében haltetemek lebegnek és csapódnak egymásnak a víz felszínén. A halak fényes, élettelen tekintete borzongással tölt el. Pikkelyes, sima testük csak úgy bűzlik. Amikor benyúlok a vízbe a versekkel teli dobozért, akaratom ellenére hozzáérnek majd a kezemhez. Szinte érzem a húsuk
ízét. Bőröm hosszú időre átitatódik majd kellemetlen szagukkal. Ne nézz oda! Nyúlj be, és vedd ki! - biztatom magam. Az elemlámpát a dokk alá teszem, és leszedem a papírokat csuklómról. Behúzom a kezemet az ingujjam alá, hogy az ing a lehető legjobban védje a kezemet. A vízbe gázolva próbálom nem észrevenni a folyamatosan a lábamhoz csapódó, döglött halakat. Remélem, a ruhám megfelelő védelmet nyújt a tóban lévő méreg ellen. A bűz olyannyira erős, hogy nem bírok levegőt venni, miközben a vízbe csúsztatom a kezemet. Döglött halak pikkelyei, uszonyai és üvegszemei érnek bőrömhöz, hányinger kerülget. Szerencsére még megvan a doboz. Kihúzom, amilyen gyorsan csak tudom. A hullámok egész halrajt sodornak a sípcsontom köré. Miközben a part felé lépkedek, apró haltetemek sokasága követ a víz tetején. A dobozt a gyepen keresztül igyekszem minél távolabb vinni a tótól. Leguggolok a kusza növények közé. Ingemmel szárazra törlőm a kezemet, vigyázok, nehogy összevizezzem a parton hagyott száraz papírokat. Vajon akkor is ilyen nagy értéket tulajdonítanék ezeknek a sérülékeny lapoknak, ha nem tudnám, honnan származnak? Szinte látom magam előtt, ahogy Vadász a könyveket átlapozva verset keres a kislánya sírkövére. Talán épp ezért vigyázok olyan nagyon a versekre, ezért hordozom őket a testemen. Állandóan érezni akarom a lüktetésüket és az értéküket. Már az is eszembe jutott, hogy ruhát készítek magamnak a lapokból. Valami réteges, pikkelyes ruhát, a hátam mögött lévő halak bőréhez hasonlót. Minden egyes oldal megvédene, a bekezdések és a mondatok a mozgásomat követve takarnák a testem. A halak pikkelyei végül mégsem nyújtottak megfelelő védelmet. A dobozt kinyitva észreveszek valamit, amit már jóval korábban észre kellett volna vennem. Sajnos az apró haltetemek miatt nem figyeltem eléggé. A doboz üres. Valaki ellopta a verseimet. Ellopták a verseimet, Ky nem jött el a randevúra, ráadásul nagyon hideg van. Persze később könnyű okosnak lenni, de tényleg nem kellett volna eljönnöm ide ma este. Akkor legalább nem tudnám, mi mindent veszítettem el. A városba visszatérve a lakóépületekre pillantok. Nemcsak a tavat mérgezték meg, itt sincs minden rendben. Az éjszaka közepén járunk, de a város mégsem alszik. A lámpák aranyló fénye helyett kék sugárzás szűrődik ki az épületekből. Kis időbe telik, amíg rájövök a furcsa jelenség okára. A lakásokban be van kapcsolva a számítógép. Téli estéken gyakran láttam már ilyesmit. Korán sötétedik, de az emberek szívesen néznek különféle közvetítéseket, műsorokat a portálokon. Most viszont túl késő van. Milyen fontos bejelentése lehet a Társadalomnak, ami miatt éjszaka felébresztette a lakosságot? Míg a háztömbömhöz érek, kék és szürke fényekben úszó parkokon haladok keresztül. A kapunyitó kód bepötyögése után besurranok a nehéz fémajtón. A Társadalom biztosan észreveszi és szóvá teszi majd a késésemet. Az
még nem kelt feltűnést, ha valaki egy-két óra hosszat ismeretlen helyen tartózkodik, de egy fél éjszakát már számtalan illegális tevékenységgel is el lehet tölteni. A lift a légi vonathoz hasonlóan, szinte hangtalanul siklik fel a tizenhetedik emeletre. A folyosó teljesen üres. A bejárati ajtók kitűnően zárnak, így a számítógépek fénye nem szűrődik keresztül rajtuk. A lakásomba belépve engem is a portál fogad. Nem hiszek a szememnek. Legszívesebben üvöltenék. Bár a Faragott Hegylánc szurdokaiban már sok mindent láttam, ilyesmire gondolni sem mertem volna. A képernyőn emberi testeket mutatnak. Rosszabbul néznek ki a hegygerincen heverő, kék foltos, agyonégett holttesteknél, de a farmerek faluja melletti temető is üdítőbb látványt nyújtott, ahova Vadász a lányát temette. A helyzetet még szörnyűbbé, szinte felfoghatatlanná teszi a mozdulatlanul fekvő emberek nagy száma. A kamera fel-le pásztáz a sorokon. Testek és testek minden irányban. De miért közvetítik ezt az egészet? Szenvedő arcok. A kamera rövid ideig mindenkire ráközelít, talán azért, hogy a hozzátartozói, ismerősei felismerhessék az illetőt. Ha ismeretlent mutatnak, megkönnyebbülünk egy ideig, de amint a kamera továbbhalad, újra aggódni kezdünk. Újabb emlék villan fel előttem: a kémcsövek hosszú sora a Faragott Hegylánc barlangjában. Talán most is valami hasonlót csinálnak? Kitaláltak egy új módszert a testünk konzerválására? Most veszem csak észre, hogy a képernyőn látható emberek még élnek annak ellenére, hogy némán és mozdulatlanul fekszenek. Üres tekintettel bámulnak a világba, de a mellkasuk fel-le mozog, tehát még lélegeznek. A bőrük furcsamód sötét, kissé kékes színű. Nem sok választja el őket a haláltól. Élet és halál közt egyensúlyoznak. Még velünk vannak, de már távoztak. Még láthatók, de már elérhetetlenek. Az embereket steril ágyakra kötözték ki, és átlátszó csöveket vezettek a karjukba. Vajon ezek a csövek a betegek összes erében végigfutnak? Talán a valódi ereik el is tűntek, és ezekkel a műanyag csövekkel pótolják őket. A Társadalom új akciója lenne? Először az emlékeinktől fosztanak meg bennünket, majd addig szívják a vérünket, amíg csak papírvékony héj marad belőlünk, kísértetszemekkel. Indie darázsfészkére gondolok, amit a Faragott Hegyláncban mindig magánál hordott. A papírszerű képződmény egykor rövid, de mozgalmas életet élő, zümmögő és fájdalmas csípésekre képes élőlényeknek volt az otthona. A szemem önkéntelenül is a betegek kifejezéstelen, semmibe bámuló tekintetére tapad. A szörnyű állapot hatására önmaguk árnyai csupán. Változik a kameraállás. Most a terem falára szerelt kamerával készítenek távolabbi felvételeket a betegekről. Férfi, nő, gyermek, gyermek, nő, férfi, férfi, gyermek. És ez így megy a végtelenségig. Vajon mióta tart a közvetítés? Egész éjjel ez lesz műsoron? Mikor kezdődhetett? A kamera egy barna hajú férfi arcára közelít rá.
Ismerem - állapítom meg megrendülten. Együtt osztályoztam vele itt, a fővárosban. A betegek tehát mind fővárosi lakosok lennének? Könyörtelenül, egymás után sugározzák a képeket a szemüket becsukni képtelen, meredten bámuló betegekről. Szerencsére én még be tudom csukni az enyémet. Meg is teszem. Nem kívánom tovább nézni az adást. Futni szeretnék, ezért az ajtó felé veszem az irányt. Egyszer csak mély, dallamos és tiszta férfihang szólal meg. - A Társadalom beteg - mondja. - Meg kell gyógyítanunk. Ismét a képernyő felé fordulok. A férfi arcát nem mutatják, csak a hangja hallatszik. Továbbra is a mozdulatlanul fekvő emberek láthatók a képen. - A Felkelés elkezdődött - tájékoztatja az embereket a férfi. - Én vagyok a Kormányos. Szűk előszobámban minden egyes szava visszhangként pattan vissza a falakról, sarkokból és felületekről. Kormányos. Kormányos. Kormányos. Hónapokig azon tűnődtem, vajon milyen lehet a Kormányos hangja. Ijesztőnek, meglepőnek, lelkesítőnek, izgalmat keltőnek és nyugtalanítónak képzeltem el. Nem ilyenre számítottam. Csalódott vagyok. Olyan mély, hogy szinte szívszaggató. Még a könnyem is kicsordul tőle. Azt hittem, majd felismerem a Kormányos hangját. Tudat alatt nagyapáéhoz hasonló hangot szerettem volna hallani. Talán titkon azt vártam, hogy nagyapa lesz a Kormányos. - Pestisvírus terjed a tartományokban - folytatja beszédét a Kormányos. A Társadalom hozta létre, és juttatta az ellenség vizeibe. A néma csendben, a beszédet hallgatva az az érzésem támad, mintha a Kormányos előre kiásott mélyedésekbe hintene gondosan kiválogatott vetőmagokat és hagymákat. A mélyedéseket a Felkelés ásta ki, és most szépen megtöltik őket. A Felkelés ezekben a pillanatokban veszi át a hatalmat. Újabb kép jelenik meg. A kamera most egy férfira szegeződik, aki felfelé igyekszik a fővárosi városháza lépcsőjén. Minden jól látszik annak ellenére, hogy éjszaka van, mert az épületet a különleges alkalmakkor használt lámpákkal világítják meg. A márványlépcsők és a hatalmas ajtók a Párosító Bankettet juttatják az eszembe. Alig egy éve én is felsétáltam egy hasonló lépcsőn Oria tartományban. Mit rejthetnek most a városházák termei? A kamera most a termet mutatja. - Az ellenség már nincs sehol, de a kiirtására létrehozott pestisvírus a Társadalom lakosságát pusztítja - folytatja a Kormányos. - Nézzük csak meg, mi történt a fővárosban! A pestis elsőként ide tört be. Az egészségügyi központokban többé nem képesek ellátni a betegeket. Kormány- és lakóépületeket is meg kellett nyitni, hogy el tudják helyezni a pestises embereket. A városházán szinte már egy gombostűt sem lehet leejteni, annyian vannak. - Most a fővárosi városházát körülvevő fehér barikádot láthatjátok. Minden tartományban hasonló barikádok épültek - tájékoztat a Kormányos. - A
Társadalom megpróbálta megfékezni a pestis terjedését, de nem jártak sikerrel. A járvány gyors terjedése miatt a Társadalom már a legfontosabb ünnepségeket sem tudja megtartani. Sokaknak bizonyára emlékezetes marad a ma esti, félbeszakított Párosító Bankett. Az ablakhoz lépve látom, nagy a nyüzsgés odakinn. A felkelők nem bujkálnak többé, hanem itt vannak közöttünk. Léghajóik megjelentek a légtérben, tisztjeik fekete egyenruhát viselnek. Vannak, akik léghajókkal érkeztek, és vannak, akik itt öltöztek át a fekete egyenruhába. Nem tudom, mennyire sikerült átvenniük a hatalmat a fővárosban, és azt sem értem, miért vagyok ilyen rosszul informált. A piros tabletta miatt felejtettem el mindent, vagy a Felkelés nem tájékoztatott megfelelően? - A pestisvírus létrehozásakor néhányan előre láttuk a következményeket - mondja a Kormányos. - Vannak köztetek, akiket ellenállóvá tudtunk tenni a vírussal szemben, a többiek számára pedig ellenszert biztosítunk. - A Kormányos hangja most sokkal érzelmesebbé és meggyőzőbbé válik. Igyekszik hatni ránk és betölteni a lelkűnkben és szívünkben lévő űrt. -A Társadalom által létrehozott jó dolgokat, jelenlegi életünk legjobban működő területeit megtartjuk, de a Társadalom által okozott összes betegségtől megszabadítunk benneteket. Ez a Felkelés különbözik az eddigi lázadásoktól. A célunk nem az, hogy megöljünk, hanem az, hogy megmentsünk benneteket. Araszolva elindulok az ajtó felé. Futnom kell. Meg kell keresnem Kyt. Nem jött el a tóhoz ma este, talán pont a Felkelés miatt. Még nem mehetett meszszire. Lehet, hogy még itt van a fővárosban valahol. - Egyedül azt sajnáljuk, hogy nem tudtunk idejében beavatkozni és mindenkit megmenteni - folytatja a Kormányos. - Ebből a szempontból gyengébbek voltunk a Társadalomnál. Mostantól azonban mindenkire odafigyelünk és mindenkit megmentünk. A képernyőn fekete egyenruhás ember jelenik meg. Kinyit egy vörös kémcsövekkel teli dobozt. A barlangban tárolt, kékes fényben úszó kémcsövek jutnak róla eszembe. - Az ellenszert látjátok - magyarázza a Kormányos. - Végre mindenkinek jut belőle. A képernyőn látható férfi benyúl a dobozba, és kivesz egy kémcsövet. Leveszi róla a védőkupakot, és orvoshoz illő magabiztossággal belevágja a tűt az egyik beteg vénájába. Szinte eláll a lélegzetem. - A betegség elsőre nem tűnik veszélyesnek, de hosszú távon végzetes kimenetelű - mondja a Kormányos. - Megfelelő orvosi kezelés nélkül a szervezet szép lassan leépül. A beteg kiszárad és meghal. Fertőzés is kialakulhat. Ha időben el tudjuk látni a fertőzöttet, meg tudjuk menteni. Aki viszont elmenekül előlünk, annak nem tudjuk garantálni a gyógyulását. A képernyő elsötétül, de a Kormányos hangját továbbra is hallani. Biztos több oka van, hogy ezt a férfit választották Kormányosnak. Az egyik bizonyára a hangja. Amikor elkezd énekelni, nem hiszek a fülemnek. A Társadalom himnuszát énekli. A dalt, amit egész életemben ismertem, ami elkísért a Faragott Hegylánc szurdokai közé, és amit soha nem felejtek el. A Kormányos éneke lassú és szomorú. A Társadalom haldoklik, a Társadalom halott.
Patakokban folyik a könny az arcomon. Akaratlanul is megsiratom a Társadalom bukását. Egy olyan szervezet szűnt meg, amely sokunk számára nyújtott biztonságot hosszú éveken át. A Felkelés arra kért, várjak türelmesen a soromra. Képtelen vagyok tovább várni. Tapogatózva végigkúszom a hosszú, földalatti folyosón, melynek faláról darabokban válik le a moha. Közben azon tűnődöm, vajon milyen gyorsan nőnek a növények a föld alatt. Nem nagyon találkozom senkivel, de félek, hogy kezem a kőfal helyett egyszer majd emberi bőrt érint meg. Eljöttem a levéltárosokhoz, hátha ők többet tudnak Kyról. Néhányan a Társadalom mellett állnak, mások szíve inkább a Felkeléshez húz, de van bennük valami közös: mindannyian elsősorban levéltárosok. Ma nem minden levéltáros foglalkozik a saját ügyleteivel a polcok között. Sokan kisebb csoportokat alkotva kereskedőkkel beszélgetnek a nagyteremben. Természetesen a legtöbben a vezető levéltáros körül állnak. Elképzelhető, hogy sokat kell várnom, mire végre beszélhetek vele. Legnagyobb meglepetésemre, amint megpillant, kiválik a tömegből és odajön hozzám. - Tényleg igaz a pestisjárványról szóló hír? - kérdezem. - Értékes információról van szó, ezért kérnem kellene valamit cserébe a válaszért - feleli. - Minden papírom eltűnt - mondom a hölgynek. A hölgy őszinte sajnálattal néz rám. - Nem mondod. Hogy lehet? - Ellopták őket - válaszolom. Az arca ellágyul. A kezembe nyom egy papírlapot, mely a levéltárosok illegális portáljáról származik. Látom, a teremben állók közül sokan tartanak hasonló lapot a kezükben. - Többen kíváncsiak rá, hogy a pestisjárvány valóban kitört-e - mondja a hölgy. - Meg kell erősítenem a hírt. - Ne! - szalad ki a számon. - Arra számítottunk, hogy a járvány már a csendes zónát körülvevő barikádok felállítása előtt ki fog törni. A Társadalom azonban hosszú ideig féken tudta tartani a vírust. - Honnan szerezted az információt? A Felkeléstől? - kérdezem. A hölgy elmosolyodik. - Mindkét oldalról, a Felkeléstől és a Társadalomtól is gyűjtünk információkat. Levéltárosként azonban megtanultuk, hogy óvatosan kezeljük őket. - A kezemben lévő papírra mutat. - Már régóta egy kód segítségével figyelmeztetjük egymást, ha betegség üti fel a fejét. A sorok egy nagyon régi versből származnak. Felolvasom a részletet: Gyógyfüved kárba vész, Végül csak sírba térsz. Közénk dögvész csapott: Erőm fogy, meghalok.* * Thomas Nashe: Litánia pestis idején, 1593 (ford. Mészöly Dezső). Megszorítom a kis papírdarabot. - Melyik orvos gyógyfüvéről van benne szó? - kérdezem. Xander jut az
eszembe. - Nem lényeges - mondja a hölgy. - A hangsúly a dögvész, azaz pestis szón van. Az orvos személye nem fontos. Miért? Kire gondoltál? - A Társadalom vezetőjére - adok kitérő választ. Bár már régóta üzleti kapcsolatban vagyok a vezető levéltárossal, nem szeretnék Xanderről vagy Kyról beszélni neki. - A Társadalomnak nincs vezetője - világosít fel mosolyogva. - A Társadalmat a különféle minisztériumok bizottságaiban helyet foglaló hivatalnokok irányítják. Erre már bizonyára te is rájöttél. Igaza van, rájöttem. Viszont jó érzés hallani, hogy valaki megerősíti a feltételezésemet. - A pestissel kapcsolatban mi a helyzet? - érdeklődöm tovább. - A levéltárban csak van róla említés. - Persze - feleli. – Pestis járványokat gyakran említenek irodalmi, történelmi művekben. Amint láthattad, versekben is előfordulnak. Mindenütt ugyanazzal a leírással találkozunk. A pestis az emberre nézve halálos betegség marad mindaddig, amíg valaki fel nem fedezi az ellenszerét. - Ugye szól majd, ha véletlenül a kezébe kerülnek a papírjaim? - kérdezem. - Talán valaki behozza majd őket kereskedés céljából. Bár sejtem a választ, a levéltáros szájából szeretném hallani. - Nem - jelenti ki határozottan a hölgy. - A mi feladatunk kizárólag az egyes árucikkek eredetiségének igazolása és a saját ügyleteink nyomon követése. Senkitől nem kérdezzük meg, hogyan jutott hozzá az áruhoz. Ezt természetesen eddig is tudtam. Ha másképp lenne, nekem is meg kellett volna magyaráznom, honnan szereztem a verseket. Végső soron én is loptam őket. - Én is írhatnék néhány verset - vetem fel a hölgynek. - Már korábban is gondoltam rá. - Nincs rá kereslet - közli tárgyilagosan. - Csak vitathatatlanul nagyértékű, régi dolgokkal kereskedünk és olyan új árucikkekkel, amelyek értéke nyilvánvaló. - Várjon! - mondom. Nem hagyom annyiban a dolgot, az ötlettől egészen felbátorodtam. Elképzelem, ahogy mindannyian összejövünk kereskedni a városháza kupolája alatt. Ezúttal nem színes ruhákat viselünk, hanem színes festményeket, verseket tartunk a kezünkben, és új dalrészleteket dúdolunk. Készségesen válaszolunk, ha valaki megkérdezi, melyik dalból való a részlet. - Mi lenne, ha ezentúl az általunk alkotott új dolgokkal is kereskednénk? kérdezem. - Személy szerint nagyon örülnék egy kortárs festménynek. Valaki pedig talán épp az én versemre vágyna... A levéltáros csak a fejét rázza. - Nincs igény ilyesmire - ismétli. - Azt viszont igazán sajnálom, hogy nincsenek meg a verseid. - Érződik a hangján, hogy valódi műértő, aki átérzi a veszteség nagyságát. Tisztában van a papírok értékével. Olvasta a verseket, érezte a hozzájuk tapadó szikla és por finom aromáját. - Én is nagyon sajnálom - mondom. Az én veszteségem azonban sokkal mélyrehatóbb és lényegibb. Elveszítettem a Kyhoz vezető utat. A Versek mindig is biztosítékot jelentettek számomra arra az esetre, ha esetleg kiábrándulnék a Felkelésből vagy a dolgok nagyon rosszra fordulnának. A versek
eladásával eljuthatnék Kyhoz vagy a családomhoz. Mára alig maradt nálam néhány vers. Az eredeti dokumentum hiányában még Thomas verse sem segíthet, mivel rajtam és Kyon kívül senki nem ismeri a költeményt. - Lesz majd még egy csomagod. Két tárgy van benne. Egyelőre úton van tájékoztat a levéltáros hölgy. - Ha megérkezik, azonnal átveheted, mert már majdnem a teljes közvetítői díjat kifizetted. Természetesen. A hölgy a Még nem jutottam el hozzád kezdetű versről és nagyapa mikro kártyájáról beszél. Vajon tényleg megérkeznek? - Folytathatod a velünk való a kereskedést egészen addig, amíg megbízhatónak tartunk - ajánlja fel a hölgy. - Köszönöm - válaszolom. Örülök, hogy ezt a lehetőséget nem veszítettem el. Nem sokat fizetnek az egyes ügyletekért, de legalább elkezdhetek gyűjtögetni. - Néhány dolog megőrzi az értékét függetlenül attól, hogy éppen ki van hatalmon - mondja a levéltáros. - Más dolgok, például a pénz értéke viszont változik. A változások figyelemmel kísérése mindig nagyon érdekes - jegyzi meg mosolyogva. Második rész KÖLTŐ Kilencedik fejezet Xander - Meghalok, de nem fáj - mondja egy beteg. Tekintete a távolba mered. - Nem halsz meg - nyugtatom meg, majd kiveszek egy adag ellenszert a dobozomból. Egyre több ilyen esettel találkozom. Az emberek már jól ismerik a pestis tüneteit, és sokszor már azelőtt bejönnek a központba, mielőtt megfertőződtek volna. - Ne izgulj, csak a kémcső piros, a gyógyszer nem az. Hamarosan hatni kezd - tájékoztatom a beteget. Egy idősebb férfiról van szó. Amikor megveregetem a karját, a bőre nagyon vékonynak tűnik. Nyolcvanhoz közelít, így a Társadalomban nem élhetne túl sokáig. Az új rendszerben viszont még jó pár évig élvezhetné az életet. Az első és legfontosabb feladat, hogy megszabadítsuk a pestistől. - Megígéred, hogy meggyógyítasz? - néz a szemembe a férfi. - Orvosi becsületszavadra? Természetesen megígérem neki. Rákötöm egy életfunkciókat figyelő készülékre, ami azonnal jelzi, ha a szíve vagy a légzése leáll, majd továbblépek a következő beteghez. Egyelőre uraljuk a helyzetet, de a nap huszonnégy órájában dolgozunk, és egy szuszszanásnyi szünetünk sincs. A pestisjárvány a vártnál korábban tört ki. Az emberek többsége a Felkelés mellé állt, mert szükségük van a gyógyszerre. Ők hűséges követőinknek számítanak. Vannak azonban olyanok is, akik továbbra is a Társadalommal szimpatizálnak. Mások egyik erőhöz sem csatlakoznak, senkiben sem bíznak, mert félnek az eseményektől. Igyekszünk változtatni a helyzeten. Minél több embert sikerül meggyógyítanunk, annál jobb. Ha eredményesek vagyunk, legalább mindenki megbizonyosodhat a Felkelés segítő szándékáról.
- Carrow! - kiabálja a főorvos a miniszámítógépen keresztül. - Egy újabb csoport gyűlt össze a konferenciateremben. A köszöntő beszédedre várnak. - Azonnal ott leszek - válaszolom. A köszöntő beszéd megtartása is az én feladatom. A teremből kifelé tartva köszönök az ügyeletes főnővérnek. A köszöntő után véget ér a műszakom. Ma este többet nem kell bejönnöm az osztályra, kivéve vészhelyzet esetén. - Holnap találkozunk - mondom a kollégáknak. Csatlakozom a konferenciaterembe tartókhoz. Alig teszek meg néhány lépést, amikor hallom, hogy valaki a nevemet kiabálja. - Carrow! - A fekete ruhás emberek tömegében nem könnyű felfedeznem az illetőt. - Lei hivatalnok! - mondom csodálkozva. Mostantól csak simán Lei. A Felkelés hatalomra kerülésével eltűntek a címek. Mindenkit a vezetéknevén szólítunk. Majdnem két hónapja láttam utoljára Leit. Akkoriban tört ki a pestis, és a lányt karanténba zárták. Nem hiszem, hogy sokáig lett volna bent, mert amint biztonságossá váltak a kerületek és a városok, a felkelők mindenkit hazaengedtek a cellákból. Amikor engem kiengedtek, csak elsétáltam Lei cellája előtt, de nem szabadítottam ki. - Bocsánatot kérek - mondom Leinek. - Nincs miért. Úgy viselkedtél, ahogy viselkedned kellett - mondja. - Örülök, hogy újra látjuk egymást. - Én is - felelem. - Különösen annak örülök, hogy itt találkozunk. Ezek szerint te is csatlakoztál a Felkeléshez? - Így van. Viszont ahhoz, hogy továbbra is itt maradhassak, szükségem lenne a segítségedre. - Miben segíthetek? - Szeretném, ha kezességet vállalnál értem - válaszolja. - Ha nem kezeskedsz, akkor nem maradhatok a Felkelés tagja. A Felkelés minden tagja csak három emberért kezeskedhet. Nyilván az a cél, hogy végül mindenki csatlakozzon, de most még óvatosnak kell lennünk. A kezességet nem szabad félvállról venni. Úgy gondoltam, hogy a három ember, akiért kezességet vállalok, a szüleim és Cassia lesznek. Cassia csak akkor, ha esetleg eddig még nem csatlakozott volna. Ha valakiről, akiért kezességet vállalsz, később kiderül, hogy áruló, ellened is nyomozás indul. A kérdés tehát az, hogy menynyire bízhatok meg Leiben. Majdnem megkérdezem tőle, nincs-e valaki más, akit meg tudna kérni. Összeszorított ajkai, tökéletes testtartása azonban bizalmat ébresztenek bennem. Mélyen a szemembe néz. Most jut csak eszembe, hogy majdnem ugyanolyan magasak vagyunk. - Természetesen - egyezem bele végül. Két embert még mindig választhatok. Ha rendkívüli helyzet állna elő vagy ha kiderülne, hogy Cassia mégsem csatlakozott volna a Felkeléshez, a testvérem, Tannen kezességet vállalhatna az egyik szülőnkért. Valószínűleg már tervezgeti is. Amúgy is szívesen elbeszélgetnék vele a Felkelésről. Lei karon ragad. - Köszönöm - fejezi ki háláját őszinte, kedves hangon, kissé csodálkozva. Szerintem nem számított rá, hogy belemegyek a dologba.
- Nincs mit - felelem. A konferenciateremben beszédet intézek az új kollégákhoz. - Ha minden igaz, megfeleltetek az egészségügyi központban történő munkavégzéshez szükséges három fő követelménynek. Egyrészt, egészségügyi képzésen vettetek részt. Másrészt, immúnisak vagytok, mert vagy az elsők között kaptátok el a pestist és már kigyógyultatok belőle, vagy a munkára jelentkezéskor megkaptátok a védőoltást. Harmadrészt, csatlakoztatok a Felkeléshez. Rövid szünetet tartok, majd folytatom a beszédet. - Ezennel a lázadás résztvevőivé váltatok. Talán a Kormányos beszéde előtt nem is tudtatok a Felkelésről. Talán csak az ellenszer láttán kezdtetek el hinni a Felkelésben, vagy azért csatlakoztatok, mert szerettétek volna megkapni a védőoltást. Természetesen ezt sem hányjuk a szemetekre, nagyon hálásak vagyunk a segítségetekért. Elsődleges célunk, hogy meggyógyítsuk az embereket. Rámosolygok az új kollégákra. Majdnem mindenki viszonozza a mosolyomat. Örülnek, hogy újra dolgozhatnak és részt vehetnek a helyzet megoldásában. Néhányan közülük nagyon lelkesnek tűnnek. Egyszer csak bekiabál egy nő: - Ha ez így van, akkor miért nem tettetek immúnissá mindenkit rögtön az elején? Miért vártátok meg, amíg gyógyszerre van szükség? A Felkelés egyik hátul álló katonatisztje azonnal felugrik, de leintem. A Felkeléstől kapott információk alapján választ kell tudnom adni az ilyen jellegű, egyébként nem rossz kérdésekre. - Ugye, arra vagy kíváncsi, hogy miért nem készítettünk elegendő oltóanyagot? - Igen - feleli a hölgy. - Sokkal jobb lett volna, ha a betegség megelőzésére, és nem pedig a gyógyítására helyezitek a hangsúlyt. - A Felkelés rendelkezésére álló anyagi források korlátozottak - válaszolom. - Úgy döntöttünk, hogy a gyógyításra való összpontosítással tudjuk a legjobban felhasználni a rendelkezésünkre álló forrásokat. Pánikkeltés nélkül nem tudtuk volna felhívni a nyilvánosság figyelmét a járványveszélyre. A beleegyezésetek nélkül nem akartunk immúnissá tenni benneteket. A Felkelés nem úgy működik, mint a Társadalom. - A csecsemőket viszont a beleegyezésük nélkül tettétek immúnissá - jegyzi meg a hölgy. - Így van - válaszolom. - A Felkelés szerint a csecsemők ellenállóvá tétele kiemelten fontos, ezért bizonyos forrásainkat erre a célra irányítottunk át. Mint bizonyára tudjátok, a csecsemők szenvednek a leginkább egy járvány idején. Náluk a gyógykezelés sem jár mindig pozitív eredménnyel. Úgy döntöttünk, minden csecsemőt immúnissá teszünk. Az intézkedésnek köszönhetően még nem találkoztunk két év alatti beteggel. - Itt némi hatásszünetet tartok. Várok, amíg a közönség feldolgozza az elhangzottakat. - Most, hogy a Felkelés hatalomra jutott, további forrásokat fordíthatunk a pestis elleni küzdelemre. így vagy úgy, de végül mindenkit megmentünk. A nő elégedett bólintással köszöni meg a válaszomat. Persze van még egy ok, de ezt inkább nem mondom el: ha a Felkelés titokban ellenállóvá tett volna mindenkit, az emberek nem tudnák, kinek legyenek hálásak. Talán még az sem tudatosult volna bennük, hogy megmen-
tették őket. Mindenkinek tudnia kell, hogy nem a Felkelés robbantotta ki a pestisjárványt. A Felkelés csak megoldást talált a problémára. Az emberek nem értékelik kellőképp a megoldást, ha nem tudnak a probléma létezéséről. A Felkelés ezért hagyta, hogy néhányan megbetegedjenek. A legtöbb forradalomban, felkelésben a mostaninál sokkal több ember hal meg. Szerintem jobb ez így. Az előttem állókra pillantva folytatom a mondandómat. - Emlékeztetnem kell benneteket valamire. Azért lehettek most itt, mert a Felkelés egy-egy tagja, nem kis kockázatot vállalva, kezeskedett értetek. Bíznak bennetek. Ne okozzatok nekik, nekünk csalódást! Ne szabotáljátok a munkát. Azért dolgozunk, hogy megmentsük az embereket. Nem tudom, Lei pontosan hol áll a teremben, de jobb is. így legalább nem csak hozzá intézem a beszédemet. - Engedjétek meg, hogy bemutassam a betegápolás legfontosabb lépéseit. Részletesebb instrukciókat a terem elhagyása után, a munka megkezdésekor kaptok majd. Néhányan azonnal munkához láthattok, de vannak, akik még pihenhetnek egy kicsit, és csak később kerülnek sorra. Végigfutok a legfontosabb előírásokon. Felhívom a figyelmüket a megfelelő fertőtlenítési technikákra és eljárásokra, például a kézmosásra, a készletek és felszerelések fertőtlenítésére. A fertőtlenítésnek különösen nagy szerepe van, mivel a vírus a testfolyadékokkal való érintkezés útján terjed. Tájékoztatom őket a felvételi eljárásról, a betegek felvételekor elvégzendő orvosi vizsgálatokról. Kevés felfújható matracunk van, ezért néhány beteget a karunkban cipelünk. Mesélek nekik a sebek elkülönítésére használt vákuumokról is, melyekkel a fertőzések kialakulását igyekszünk megelőzni. Némán figyelnek, amikor a legérdekesebb részről, az ellenszerről beszélek. - Az ellenszer beadását már elmagyarázta a Kormányos a portálon keresztül. Negatív reakció nemigen fordul elő, de ha mégis, akkor a szer beadását követő fél órán belül jelentkezik. - Milyen negatív reakció léphet fel? - kérdezi egy férfi. - A beteg légzése leáll - felelem. - Ilyenkor intubációra van szükség. Az ellenszer ilyenkor is hat, de a beteg légzését kell támogatni. Intubációt természetesen csak tapasztalt orvos végezhet. - Találkoztál már negatív reakcióval? - kérdezi a férfi. - Már három esetben - válaszolom. - A Felkelés hatalomra jutása óta dolgozom az egészségügyi központban. - Néha úgy érzem, mintha ma érkeztem volna, máskor meg úgy, mintha mindig itt dolgoztam volna. - Mennyi idő elteltével kezd el hatni a szérum? - kérdezi valaki. - A betegek gyakran már három-négy nap múlva teljesen magukhoz térnek - mondom. - A hatodik napon kerülnek át az egészségügyi központ lábadozó részlegébe. Itt még eltöltenek néhány napot, mielőtt visszatérnének a családjukhoz és barátaikhoz. A gyógyszer rendkívül hatásos. Az emberek tágra nyitott szemmel, csodálkozva néznek rám. Már találkoztak egészségügyi központokból kiengedett emberekkel, de arról még nem hallottak, milyen gyorsan kezd el hatni a szérum. - Ennyit szerettem volna elmondani - fejezem be mosolyogva a beszédemet. - Üdvözöllek benneteket a felkelők között! A kollégák tapsolnak és éljeneznek. Mindenki nagyon izgatott. Boldogok, hogy végre valami értelmes munkát végezhetnek, és nem a barikádon kívül
kell üldögélniük. Megértem. Amikor beadom az embereknek a szérumot, engem is nagyon jó érzés tölt el. Tudom, hiszen jót teszek az emberekkel. A hálószoba mennyezetét bámulva figyelem a többiek légzését. Lei a betegeket ápolja az orvosi központ másik részén. Örülök, hogy már ő is a Felkelés követője: meg vagyok győződve róla, hogy kiváló nővér. Vajon miért nem csatlakozott korábban? Talán nem is tudott a Felkelésről. Az emberek nem szoktak nyíltan beszélgetni róla. Biztos vagyok benne, hogy Tannen már csatlakozott. Hozzám hasonlóan már az első pillanatban tudhatta, miről van szó és mit kell tennie. Ő is nagyon jó formában van, és immúnis a piros tablettára. Soha nem értettem, Ky miért nem akart beállni közénk mindjárt akkor, amikor először megkerestük. A Felkelés sok mindenben segített volna neki. Nem mondta, miért nem csatlakozik. Mielőtt Cassia Ky keresésére indult a Külső Tartományokba, látszott rajta, hogy valami nagy dologra készül. Azelőtt csak az uszodában, vízbeugrás előtt láttam rajta hasonló elszántságot: beugrott a vízbe, és vissza se nézett. Fülig szerelmes lett Kyba. Nem szabadott volna annyira meglepődnöm a dolgon, hiszen azt szerettem volna, hogy belém is pont így legyen szerelmes. Egyedül akkor fordult meg a fejemben, hogy kilépjek a Felkelésből, amikor összepárosítottak Cassiával. Egy ideig kettős játékot játszottam: elvégeztem a Felkelés által rám bízott feladatokat, ugyanakkor Cassia miatt a Társadalom elvárásainak is igyekeztem megfelelni. Hamarosan rájöttem az igazságra: arra vágytam, hogy maga Cassia válasszon engem. Bizonyos szempontból az összepárosításunk a legnagyobb csapás a számomra. Hogy várhatom el Cassiától, hogy szeressen, amikor ezzel a Társadalom akaratának engedelmeskedne? Miután Cassia elárulta, hogy szerelmes Kyba, tudtam, hogy ugrásra készen áll és a világ végére is követni fogja a szerelmét. Éreztem azt is, hogy a Társadalom nem tűri sokáig, hogy Ky Juharfa kerületben éljen. Ky mindenütt veszélyes személynek számított. Úgy gondoltam, küldenem kell valamit Cassiának. Valamit, ami segít neki, és rám emlékezteti. Kinyomtattam egy képet a portálról, majd kimentem a kertbe zsengerózsaszirmokat gyűjteni. A festmény és a rózsaszirmok a régi időket juttatják majd Cassia eszébe. Úgy gondoltam azonban, ez nem lesz elég. Kell valami, aminek hasznát veheti, amiről mindig én jutok majd az eszébe. A sors iróniája, hogy pont Ky mesélt nekem a levéltárosokról. Ky nélkül kereskedni sem tudnék. A Banketten kapott ezüstdobozomért cserébe egy nyomtatott adatlapot kaptam a levéltárosoktól. A hivatalos mikro kártyámon található információk voltak rajta, néhány változtatással és általam hozzátett kiegészítéssel. A kedvenc színe: piros. Egy titkot kell elmondania a Párjának a legközelebbi randevún. Ez volt a dolog könnyebbik fele. A kék tabletták beszerzése már sokkal nehezebbnek bizonyult. Amikor belementem az üzletbe, nem értettem teljesen, mit akarnak tőlem a levéltárosok. Ennek ellenére megérte. A kék tabletták életben tartották Cassiát. A portálon keresztül folytatott beszélgetésünk során meg is jegyezte: a kék nagyon különleges szín.
Az oldalamra fordulok, és a falat bámulom. A Bankett estéjén, amikor a szüleimmel és a testvéremmel a légi vonat megállójában várakoztunk, reménykedtem benne, hogy Cassia is ugyanazon a vonaton fog utazni. Hogy együtt utazhassunk a fővárosba az életünket megváltoztató, nagy esemény előtt. Egyszer csak észrevettem, hogy zöld szoknyáját fogva felfelé lépked a peronhoz vezető lépcsőn. Először csak a feje búbját láttam, majd a vállát, végül a testét takaró zöld selyemruha is előbukkant. Összetalálkozott a tekintetünk. Meg vagyok győződve róla, hogy mindig is jól ismertem Cassiát: már akkor is és most is. Tízedik fejezet Cassia A múzeum közelében lévő fehér barikád mellett rohanok el. Amíg a felkelők be nem deszkázták a múzeum ablakait, látni lehetett a csillagokat és a szétszóródott üvegszilánkokat. A Kormányos beszédének éjjelén többen megpróbáltak behatolni a múzeumba. Nem tudom, mit akartak ellopni. A legtöbb ember szerintem már régen rájött, hogy a múzeumban nem őriznek értékes tárgyakat. Kivéve persze a levéltárosokat. Ők azonban tudják jól, mit, mikor és hova kell elrejteni. A Felkelés hatalomra jutása óta sok minden változott, vannak dolgok, amik pozitív, vannak, amik negatív irányban. Mindennap későn érek haza, mivel munka után kereskedni indulok a levéltárosokhoz. Bár a Felkelés katonatisztjei néha rám szólnak, hogy siessek, semmi kifogásuk nincs az ellen, amit csinálok, és a világért sem jelentenének fel. Bizonyos fokú szabadságot élvezek. Végre többet tudunk a pestisről és a Felkelésről. Állítólag vannak, akiket születésüktől fogva ellenállóvá tettek a pestissel és a piros tablettával szemben. Ky és Xander tehát ezért emlékeznek mindenre annak ellenére, hogy bevették a piros tablettát. Egy biztos: én nem tartoztam a kiválasztottak közé. Nagy a bizonytalanság. Mi lesz ezután? A Kormányos szerint a Felkelés mindenkit megment, csak részt kell vennünk benne. Nem utazhatunk sehova, mert meg kell akadályoznunk a pestis terjedését, és minden erőnkkel a betegek gyógyítására kell koncentrálnunk. A Kormányos szerint most a pestis legyőzése a legfontosabb feladat, ezután kezdhetjük csak el az igazi munkát. A felkelők többségéhez hasonlóan már engem is beoltottak. Hamarosan mindannyian biztonságban leszünk. Ha ez megvalósul, hozzáláthatunk a dolgok gyökeres megváltoztatásához. Amikor a Kormányos beszél hozzánk, ugyanolyan tökéletesnek tűnik a hangja, mint az első nap, a portálon keresztül. Ráadásul már az arcát is láthatjuk. Meggyőző, kék szeméről le sem tudjuk venni a tekintetünket. - A Felkelés mindenkié - hirdeti. Komolyan gondolja, amit mond. A családommal szerencsére minden rendben van. Néhányszor beszélgettem velük a számítógépen keresztül. Bram még a járvány elején elkapta a pestist, de a felkelők, ígéretükhöz híven, meggyógyították. A szüléimet először karanténba zárták, majd beoltották. Még nem nagyon faggathattam ki Bramet a betegségéről. Egyelőre mosolyogva, nagyon óvatosan beszélgetünk
egymással, éppúgy, mint amikor a Társadalom volt hatalmon. Nem tudjuk, ki hallgatja le a szavainkat. Szeretnék végre úgy beszélgetni, hogy senki se hallja, amit mondunk. A Felkelés megkönnyítette a közvetlen családtagok közti kommunikációt. Az új rendelet szerint az összepárosított, de még össze nem házasodott fiatalok közti kapcsolat többé nem létezik. A Felkelésnek amúgy nincs ideje az emberek barátai, ismerősei után nyomozni. - Azt akarjátok talán, hogy az emberek megmentése helyett a kommunikációs rendszer kiépítésével foglalkozzunk? - kérdezte egyszer a Kormányos. Éppen ezért eddig még nem volt lehetőségem Xander titka felől érdeklődni, pedig kíváncsi vagyok, milyen titkot emlegetett a cédulán, amit a Faragott Hegylánc szurdokai közt találtam. Néha úgy érzem, magamtól is rájönnék. Talán csak annyit akart elmondani, hogy a tagja a Felkelésnek. De lehet, hogy még sincs igazam. El tudom képzelni, mit éreznek azok, akiken Xander segít. Minden beteghez lehajol, meghallgatja a panaszaikat, megszorongatja a kezüket. Őszintén, kedvesen szól hozzájuk, úgy, mint ahogy annak idején engem ébresztgetett. A betegek már Xander látványától meggyógyulnak. A pestis kitörése után üzenetet küldtem Kynak és Xandernek. Megírtam nekik, hogy ne aggódjanak, mert jól vagyok. Mivel a tóba rejtett verseimet ellopták, különösen sokba került számomra az üzenetküldés, de nem volt más választásom. Nem akartam, hogy aggódjanak miattam. Nem kaptam választ. Egy papír-fecnire írt árva szót sem. Ráadásul már jó ideje várok a Még nem jutottam el hozzád kezdetű versre és nagyapa mikro kártyájára is. Talán a kereskedő meghalt egy távoli helyen, így örökre elvesztek a dolgaim. Bram biztosan elküldte a mikro kártyát, ebben nem kételkedem. Bram üzenetet küldött nekem nagyapa mikro kártyájáról Tana tartományba, még a szökésem előtt. Ezért szerettem volna újra megnézni a kártyát. A következőket írta: A legvégén találsz egy listát nagyapa kedvenc emlékeiről. Családunk minden tagjáról van egy kedvenc emléke. Velem kapcsolatban például az első szavamra („Még!”) emlékszik vissza a legszívesebben. Veled kapcsolatban pedig a „piros kertben töltött nap” jut az eszébe. Azt hittem, nagyapa rosszul emlékezett. Valószínűleg azokra a tavaszi, nyári és őszi „piros kertben töltött napokra” (többes számban!) gondolt, melyeket együtt, beszélgetve töltöttünk a lakóépületét körülvevő parkban. Később azonban rájöttem, mégsem ez a helyzet. Nagyapa okos és körültekintő ember volt. Nem véletlenül említette egyes számban a „piros kertben töltött napot” Egy bizonyos napra gondolhatott. Sajnos nem tudom, pontosan melyikre. Talán a Társadalom pont a piros kertben töltött napon vetette be velem a piros tablettát. Nagyapa mindig is bízott bennem. Ő volt az első, aki arra biztatott, hogy ne vegyem be a zöld tablettát, mivel nincs rá szükségem. Két verset kaptam tőle: Thomas: Csöndben ne lépj az éjszakába át és Tennyson A szirten át című verseit. Ez utóbbi a Kormányosról szól. Még mindig nem tudom, nagyapa miért pont ezeket a verseket választotta és melyik vers szerint kellene élnem.
Egy nő ácsorog magányosan a múzeum előtt ezen a borongós, szürke tavaszi délutánon. Lóg az eső lába. - A főváros Dicsőséges Történetére lennék kíváncsi - szólít meg. Érdekes arca van, azonnal felismerném, ha újra találkoznánk. Édesanyámra hasonlít egy kicsit. Egyszerre reménykedik és fél, akárcsak a többi ember, akik először látogatnak el a múzeumba. Sokan hallottak már a levéltárosokról. - Nem vagyok levéltáros - mondom a nőnek. - Viszont fel vagyok hatalmazva rá, hogy kereskedhetek velük, ha valaki megbíz. - Az ingujjunk alatt hordott vékony, piros karkötővel igazoljuk az emberek előtt, hogy a levéltárosok partnerei vagyunk. Akinek nincs karkötője, nem maradhat a szakmában, különösen a múzeumok környékén nem. Akik ide jönnek, biztonságra és hitelességre vágynak. Mosollyal próbálom oldani a nő feszültségét. Közelebb lépek hozzá, hogy jobban lássa a karkötőmet. - Állj meg! - kiáltja. Szinte megfagy bennem a vér. - Elnézést kérek, hogy megijesztettelek, de nem szeretném, ha rálépnél arra, ott - mondja, a földre mutatva. Egy sárba írt betű! Ráadásul nem az én alkotásom. A szívem majd kiugrik a helyéről. - Te írtad? - kérdezem a nőtől. - Nem - feleli. - Te is felismerted? - Igen. Egy E betűre hasonlít. A Faragott Hegyláncban minden alakzatban a saját nevemet véltem felfedezni. Persze, nem volt igazam. Egyszer azonban valóban a nevemmel találkoztam szembe: Ky véste be egy fa törzsébe. Egy igazi E betű. Határozott, erőteljes vonásokkal rajzolta valaki a sárba. Nyilván valamit ki akart fejezni vele. Eli. Rögtön az ő neve jut eszembe a betűről. Ha jól tudom, Eli nem tanult meg írni. Ráadásul nincs is itt annak ellenére, hogy ebben a tartományban nőtt fel. Valahol a Külső Tartományokon túl lehet, fent, a hegyekben. Az emberek figyelnek - gondolom magamban. Talán egyszer ők is ráteszik a kezüket a kőre. - Valaki tud írni - állapítja meg a nő rémülten. - Nem nehéz - válaszolom. - Csak az előttünk lévő dolgok alakját kell követni az írószerszámmal. Értetlenül rázza a fejét - Ezt nem én írtam, de egyébként én is tudok írni - magyarázom. - Meg kell figyelni a betűket, és valami hasonlót kell rajzolni. Csupán gyakorlás kérdése az egész. A nő továbbra is nagyon izgatott. Feszültnek és szomorúnak tűnik. - Jól vagy? - kérdezem. Elmosolyodik, és a Társadalom által elvárt választ adja: - Természetesen jól vagyok. A városháza kupolájára pillantok, és várakozom. Ha mondani akar valamit, megvan rá a lehetősége. Azt tanultam Kytól és a levéltárosoktól, hogy ha csendben maradunk valaki mellett, lehetőséget adunk a számára, hogy beszéljen. - A fiamról van szó - szólal meg a nő. - Mióta kitört a pestis, nem tud aludni. Hiába mondogatom neki, hogy megvan az ellenszer, retteg, hogy ő is elkapja. Egész éjjel ébren van. Már megkapta a pestis elleni oltást, de ennek
ellenére fél. - Ó, ez nem lehet igaz - sóhajtok. - Már nagyon ki vagyunk merülve. Annyi zöld tablettát szeretnék venni ezért a műtárgyért, amennyit csak lehetséges - mondja a nő egy piros köves gyűrűre mutatva. Vajon hol találta? Nem kérdezhetem meg. Ha a gyűrű eredeti, biztosan sokat ér. -A fiam annyira fél. Nem tudom, mi mást tehetnénk. Elveszem tőle a gyűrűt. Egyre több hasonló esettel találkozunk, mivel a Felkelés elvette tőlünk a Társadalomtól kapott tablettákat és tablettatartókat. A piros és a kék tabletták egyáltalán nem hiányoznak, ugyanakkor azzal is tisztában vagyok, hogy a zöld tabletta nélkül sokan nem tudnak meglenni és most kemény időket élnek át. Egyszer anyukámnak is be kellett vennie. Ha nem tudtam aludni, édesanyám az ágyam fölé hajolt, és virágokról mesélve ringatott álomba. Belém nyilall a fájdalom, ha a szavaira gondolok. Anna királyné csipkéje - suttogta gyengéden a fülembe. - Vadsárgarépa. Amikor még elég zsenge, ehető a gyökere. Virága fehér csipkére emlékeztet. Csodálatos, akár a csillagok. Egyszer más tartományokban virágzó növényeket kellett véleményeznie. A Társadalom attól tartott, hogy a növényeket élelmezési célra termesztik a lázadók. Anyu mesélte, hogy Grandia tartományban egy egész tábla Anna királyné csipkéjével volt borítva, egy másik tábla pedig egy még gyönyörűbb fehér virággal. Anyukám beszélgetett a növényeket termesztő földművesekkel. Érezte rajtuk a lebukástól való félelmet. Ennek ellenére jelentést tett a Társadalomnak, mert szerette volna biztonságban tudni a családunkat. A Társadalom ezt az egy emléket nem vette el tőle. Anyukám egész életében termesztett valamit. Talán a nagyapám által említett, piros kertben töltött napnak lehet valami köze hozzá. Tavaszi szél járja át az utcákat, leszakítva az utolsó száraz leveleket a bokrokról. A ruhámba is bele-belekap. Ha elfújná a papírjaimat, az utolsó verseim röpülnének a magasba. Tudom, nem kellene ennyire ragaszkodnom bizonyos dolgokhoz. A nő a tó napsugaraktól csillogó vizét bámulja. Víz, folyó, kő, nap. Ky édesanyja talán énekelt a fiának, miközben a sziklafalakra festett a Külső Tartományokban. Visszaadom a gyűrűt a nőnek. - Egyelőre ne adj neki tablettákat! Próbálj meg előbb énekelni neki! - tanácsolom. - Tessék? - kérdezi őszintén csodálkozva. - Próbálj meg énekelni - ismétlem meg a tanácsomat. - Hátha jó hatással lesz rá. A nő nagyra nyitja a szemét. - Megpróbálom - mondja. - Amúgy mindig tele van a fejem dallamokkal meséli lelkesen. - De mi legyen a szöveg? Vajon miről énekelt volna Vadász a farmerek községében haldokló kislányának, Sarah-nak? Sarah olyasmiben hitt, amiben Vadász nem. Milyen dallal tudta volna áthidalni a hit és kétkedés közötti szakadékot? Miről énekelne Ky? Szerintem azokról a helyekről, ahol együtt megfordultunk, és azokról a dolgokról, amiket együtt láttunk. Szelek söprik a hegytetőt, a fákat, A határon túl élő semmit sem láthat.
Az örökké ébren lévő fiú anyukája mellett állva eszembe jut valami, ami már korábban is felmerült bennem. Sziszifusz a hegy tetejére érve látott-e valakit? Titokban megérintett-e valakit, mielőtt újra elkezdte felfelé görgetni a követ a hegy lábától? Mosollyal arcán rugaszkodott-e neki ismét a komoly feladatnak? Dalt még soha nem írtam, viszont korábban elkezdtem egy verset, amit még nem fejeztem be. Kyhoz szólt. Az első két sora így hangzik: Mászom feléd a sötétben Vársz-e rám a csillagos égen? - Például ezt énekeld! - mondom a nőnek, majd kihúzok egy szenes gallyat és egy papírdarabot az ingujjam alól. Nagyon figyelmesen írok. Még soha nem folytak belőlem ilyen könnyen a gondolatok. Nem hibázhatok, mert különben vissza kell mennem papírért a levéltárosokhoz. Végre összeállt a fejemben az egész vers, gyorsan leírom, még mielőtt elfelejteném egy részét. Mindig is sejtettem, hogy az első versemet Kyhoz fogom írni. Jónak tűnik. A versnek nemcsak kettőnk, hanem mások számára is van mondanivalója. Azokról a helyekről szól, ahol rátalálhatsz a szerelmedre. Zsengerózsa, öreg rózsa, Anna királyné csipkéje Víz, folyó, kő, ragyogó napsugarak fénye. Szelek söprik a hegytetőt és a fákat, A határon túl élő semmit sem láthat. Mászom feléd a sötétben Vársz-e rám a csillagos égen? Úgy alakult, hogy a vers első két sorából befejezés lett. Végül mégis sikerült írnom egy verset. Némi bizonytalankodás után a vers szerzőjeként a lap aljára kanyarintom a nevemet. - Tessék - nyújtom át a lapot a nőnek. - Ezt énekeld a fiadnak. Olyan, mintha te írtad volna. - Most döbbenek rá, hogy minden irodalmi alkotás az író és az olvasó együttműködésén alapul. Az író találja ki a szavakat, az olvasó pedig megkeresi a mögöttük lévő jelentést, dallamot. Esetleg félredobja őket, ha nincs szüksége rájuk. A nő először nem akarja elfogadni a verset. Úgy érzi, adnia kellene valamit cserébe. Eddig nem jól gondolkodtam a műkereskedelemről. - Nem mint kereskedő vagy levéltáros adom neked, hanem mint érző lélek - mondom neki. - Köszönöm, kedves tőled. - Meglepettnek és elégedettnek tűnik. Hozzám hasonlóan ő is az ingujja alá rejti a papírt. - Ha mégsem működne a dolog... - kezdi. - Akkor gyere vissza, és szerzek neked zöld tablettákat - nyugtatom meg. A nő távozása után a levéltárosok rejtekhelyére megyek, hogy megnézzem, nincs-e számomra valami új munka és hogy ellenőrizzem a dolgaimat. Miután ellopták a verseimet, megkértem a levéltárosokat, vigyázzanak a dobozomra. Egy eldugott szobában őrzik, magam sem tudom pontosan, melyikben. Csak néhány levéltárosnak van kulcsa hozzá. Kihozzák a dobozt, és belenézhetek. Nemrég felbecsülhetetlen értékű olda-
lakkal volt tele, ma csak egy portálról lenyomtatott lap, egy pár, a Társadalom által gyártott cipő, egy fehér hivatalnoking van benne. No meg persze a vörös selyemruha, ami a tóparton volt rajtam, amikor Kyt vártam. A megmaradt verseket mindig magamnál hordom. Nem túl lenyűgöző kollekció, de el lehet indulni a segítségével. Mindössze pár hét telt el a Felkelés hatalomra jutása óta. Vagy a Felkelés visz el a szeretteimhez, vagy magam találom meg a hozzájuk vezető utat. - Semmi nem hiányzik belőle - mondom a dobozt kihozó levéltárosnak. Köszönöm. Van még valamilyen ügylet, amit le kell bonyolítanom ma? - kérdezem. - Nincs - feleli. - Persze a múzeum előtt mindig érdemes várakozni, hátha megkörnyékez valaki. Bólogatok. Ha az előbb nem beszéltem volna le az üzletről azt a hölgyet, most újabb darabbal gyarapíthatnám a gyűjteményemet. Letépek egy lapot a portál melletti tekercsről, és a ruhám alá, a csuklóm köré tekerem. - Csak ennyit szerettem volna tudni. Köszönöm - mondom a levéltárosnak. Kifelé menet összetalálkozom a vezető levéltárossal, aki a fejét csóválja, jelezvén, hogy a vers és a mikro kártya még nem érkezett meg. Néha arra gondolok, vajon nem a vezető levéltáros-e az igazi Kormányos. Mintha a saját szükségleteink szerinti vizekre irányítana bennünket, majd bedobna utánunk egy személyre szabott dolgokkal teli mentőcsónakot, melynek segítségével megmenekülhetnénk és új, valódi életet kezdhetünk. Nem elképzelhetetlen a dolog. Ez a földalatti búvóhely ideális egy lázadás vezetésére. Jobb helyet találni sem lehetne. A lépcsőket megmászva újra a felszínre jutok. Szinte érzem, ahogy nő körülöttem a fű és leszáll az éj. A városba érve elbizonytalanodom. Vajon meg merem-e tenni? Eddig féltve őriztem a versemet, most meg mindent odaadok egyszerre. A legjobban az bánt, hogy addig tartogattam a verseket, amíg végül ellopták őket. Xandert és Bramet viszont soha nem tanítottam meg írni. Miért nem gondoltam erre korábban? Bram és Xander okos fiúk, maguktól is meg tudnának tanulni írni, de néha jó, ha valaki segít megtenni az első lépéseket. Kimászom a sötétbe, és kiveszem az ingem alól a csuklóm köré tekert papírt. Leterítem a parkban lévő egyik fémpad sima, hideg tetejére. írni kezdek. Ügyelek rá, hogy jól odanyomjam a szenes gallyat a papírhoz. Nagyon könynyű szenes gallyat készíteni, ha valaki ismeri a technikáját. Csak bele kell nyomni egy ág végét a szemétégetőbe. A művelet után mindig kormos és hideg a kezem, a szívem viszont pirosabb és melegebb örömömben. A papírt a fák óriási karokként kinyúló ágaira húzom. A kellemes szellőben úgy tűnik, mintha a fák úgy ringatnák a papírlapokat, mint anya a gyermekét, vagy úgy, mint ahogy Vadász ringatta a halott Sarah-t a Faragott Hegylánc kanyonjában. Az utcai lámpák fehér fényében úgy érzem, mintha a park csak álmomban létezne. Ha felébredek, talán eltűnnek a papírfák, eltűnik a fehér éjszaka. Sötét szavaim arra várnak, hogy valaki elolvassa őket. Ky biztosan megérti majd, miért írtam le ezeket a sorokat. Nem volt más
választásom. Csöndben ne lépj az éjszakába át, Dúlj-fűlj, ha megszakad a napvilág.*
* Dylan Thomas: Csöndben ne lépj az éjszakába át (ford. Nagy László).
Még a Társadalommal szimpatizáló emberek is olvasni fogják a soraimat, miközben lehúzzák őket a faágakról. Útban a lángok felé, a szavaim átmennek a kezük között. Közkinccsé válnak, bármi történjék is. A jó, ki hullám üttön jajt kiált, Hogy zöld öblön csepp tett is lángra kap, Dúl-fúl, ha megszakad a napvilág.** ** Dylan Thomas: Csöndben ne lépj az éjszakába át (ford. Nagy László).
Sok jó szándékú, de gyarló férfi és nő szaladgál a Földön. Milyen lenne a világ, ha mindenki okosan, a legjobb belátása szerint cselekedne? Én is gyarló ember vagyok. Kisimítom a tekercset, és elolvasom a következő sort: A vad ki naphoz kapkod s búg imát* * Dylan Thomas: Csöndben ne lépj az éjszakába át (ford. Nagy László).
A papírokat az ágakra aggatom. Hosszú hurkokat formálok belőlük. Lehajolok, majd újra kiegyenesedem. Kezem a fejem felett, akár a barlangban látott festményen táncoló lányok keze. Mindezt nagyon ritmikusan csinálom, ütemre. Talán én is táncolok. Tizenegyedik fejezet Ky - Beugrasz? - kérdezi tőlem az egyik pilóta. Repülőszázadunk a Camas városát átszelő folyó melletti ösvényen menetel. A városháza és a barikád környékén a folyón több vízesés található. Tőlünk nem messze egy szürke gém gázol át a sebes vízen. - Nem - válaszolom. Nem akarom különösebben leplezni az ingerültségemet. - Nem valami értelmes játék. - Pedig ezzel fejezzük ki együvé tartozásunkat - mondja a Luké nevű pilóta. - Mindannyian a Felkelésnek dolgozunk. Ennél jobban semmi nem fejezi ki az együvé tartozásunkat - felelem. Luke elhallgat és szaporábban szedi lábait. A csoport végén, egyedül kullogok. Kaptunk némi szabadidőt, amit mindenki városnézéssel tölt. Sokunk számára félelmet keltő, de egyben üdítő érzés végigsétálni a város utcáin. Nemrég még a Társadalom uralkodott itt, de néhány hete már a Felkelés teljes hatalmat gyakorol a város felett. Az előzetes várakozásoknak megfelelően a Felkelés Camas tartományt tudta elsőként és a legkönnyebben bevenni, mivel annyi lázadó él és dolgozik itt. Indie lemarad és csatlakozik hozzám. - Be kellene ugranod neked is - mondja. - Mindannyian azt akarják.
A másik repülőszázadból néhányan elkezdtek a folyóba ugrálni. Bár már hivatalosan is tavasz van, a víz a hegyekből érkezik a városba, és meglehetősen hideg. Nem szeretnék belemenni a folyóba. Nem vagyok gyáva, de ostoba sem. Ez nem a Juharfa kerületben lévő biztonságos, fűtött, kék vizű medence. Sziszifusz legendája és a Vickkel történtek szintén azt súgják, hogy ne kövessem a többieket. Többé nem bízom a vízben. Ma kimondottan sokan sétálgatnak a folyó partján. Hátunkon érezzük a napsugarak melegét. A Felkelés úgy rendelkezett, hogy amíg a pestist nem sikerül teljesen megfékezni, mindenki végezze a Társadalom által számára kijelölt munkát. Éppen ezért a legtöbb ember dolgozik. Mégis, nagyon sok bébiszitter hozta le a kisgyerekeket a folyópartra követ dobálni. Sok dolgozó pedig az ebédjét fogyasztja el itt. Hozzánk hasonlóan a sétálók mindegyike immúnis a pestissel szemben vagy már meggyógyult. Tudják, nincs mitől tartaniuk. A folyó menti barikádra pillantok. Bár a Felkelés már megszilárdította a hatalmát, még mindig életben vannak bizonyos, az állampolgárok szabad mozgására vonatkozó korlátozások. A barikádok mögött dolgozó orvosok és munkások például nem jöhetnek ki a városba. A pestis társaságában esznek, alszanak és lélegeznek. Cassiától tudom, hogy Xander Camas tartományban kapott állást. Talán ő is az egészségügyi központban dolgozik, a barikád másik oldalán. Még nem láttuk egymást, pedig már hónapok óta itt vagyunk mindketten. Bárcsak találkoznék Xanderrel! Szeretnék beszélni vele. Érdekelne, mit gondol a Felkelésről, bejöttek-e a számításai. Nem csodálkoznék rajta, ha még mindig szerelmes lenne Cassiába. Biztosan az. A pestis kitörése óta nem hallottam Cassiáról, de tudomásom szerint a felkelők mindenkit beoltottak, aki korábban még nem volt védett. Szóval szerintem Cassia biztonságban van, de erről azért nem vagyok száz százalékig meggyőződve. Amint lehetőségem nyílott rá, küldtem neki egy üzenetet. Elnézést kértem, amiért nem tudtam elmenni a tóparti randevúra. Érdeklődtem a hogyléte felől, és elmondtam, mennyire szeretem. Az üzenet elküldéséért négy adag, fóliába csomagolt étellel fizettem. Megérte, bár nem tehetek ilyet túl gyakran, mert nagy bajba kerülök. Cassiáról semmi hír. Majdnem megőrülök. Ahányszor repülök, alig tudok megálljt parancsolni magamnak, nehogy mindent kockáztatva elszökjek és Cassia keresésére induljak. Ha esetleg sikerülne is ellopnom egy léghajót, a Felkelés azonnal lelőne. Halottként pedig nem tehetek érte semmit. Viszont, ha így folytatom, élőként sem segíthetek rajta. Előbb-utóbb fel kell vállalnom a kockázatot. - Miért nem ugrasz be a folyóba? - idegesít tovább Indie. - Tudsz úszni. - És te? - kérdezek vissza. - Te beugrasz? - Talán - feleli sejtelmesen. Indie viselkedése mindenki számára meghökkentő, de egyre többen tisztelik, mert kitűnően repül. Épp mondani szeretnék még valamit Indie-nek, amikor felismerek egy arcot a tömegben. Az egyik kereskedő az, aki üzeneteket szokott hozni Cassiától. Már jó régen nem láttam. Vajon ma hozott-e valamit a számomra?
Manapság másképp kereskednek a levéltárosok. A Felkelés bezárta a Társadalom által létrehozott múzeumokat, mondván, csupán propagandacélokat szolgálnak. A múzeumok épülete előtt kell várakoznunk, ha kapcsolatba akarunk lépni a levéltárosokkal, vagy a tömegben kell megtalálnunk őket. Az üzenetátadás, mint mindig, villámgyorsan történik. A kereskedő hűvös, rezzenéstelen tekintettel halad el mellettem, és úgy teszünk, mintha összeütköznénk. Ez persze nem kelt nagy feltűnést ekkora tömegben. A kezembe nyomja az üzenetet. - Elnézést - mondja, mélyen a szemembe nézve. - Késésben vagyok. Úgy tesz, mintha azért botlott volna belém, mert nagyon sietne valahová. Késve hozta az üzenetet, mert valószínűleg elkapta a pestist. De hogy tudott vigyázni rá? Vajon nem olvasta el senki, amíg ő betegen feküdt? Úgy szalad a szívem, mint egy búvóhelyet kereső nyúl a fennsíkon. Az üzenet biztos Cassiától érkezett. Mástól eddig még soha nem kaptam üzenetet. Bárcsak most, rögtön elolvashatnám! Várnom kell azonban, amíg biztonságos helyre érek. - Ha elrepülhetnél valahova, hova repülnél? - kérdezi Indie. - Szerintem tudod a választ - felelem, az üzenetet a zsebembe csúsztatva. - A fővárosba? - kérdezi Indie. - Oda, ahol Cassia van - válaszolom. Caleb ránk néz. Vajon észrevette-e az üzenetváltást? Nem hiszem. A kereskedő nagyon ügyesen csinálta. Nem tudom hova tenni Calebet. Ő az egyetlen futár, aki az ellenszer szállításakor visszahoz egy-egy dobozt. A többi léghajóra nem kerül vissza semmi a szállítmányból. A parancsnok szerint erre külön engedélyünk van, de szerintem nem minden háttérben zajló eseményről értesülünk. Az az érzésem, hogy Calebet megfigyelőnek nevezték ki mellénk. Indie-t vagy engem kell figyelnie. Talán mindkettőnket. - És te? - kérdezem Indie-től könnyed hangon. - Te hova mennél, ha bárhova repülhetnél? Vissza Sonomába? - Nem - válaszolja. Mintha nevetségesnek találná a felvetésemet. - Nem mennék vissza a szülőföldemre. Inkább egy olyan helyre repülnék, ahol még soha nem jártam. Megtapogatom a zsebemben lévő üzenetet. Cassia mesélte, hogy néhány papírlapot mindig magánál hord. Jelenleg az előbb kapott üzenet az egyetlen kézzelfogható kapcsolat köztünk. Indie minden mozdulatomat figyeli. Mint mindig, most is valami nyugtalanító, váratlan dologgal áll elő. Közelebb hajol hozzám, és olyan halkan suttog, hogy senki ne hallja. - Már régóta szeretném tőled megkérdezni, hogy miért nem loptad el az egyik kémcsövet, amikor a barlangban voltunk? Cassia és Eli is loptak egyet-egyet. Te miért nem? Indie-nek igaza van. Cassiával és Elivel ellentétben én nem loptam kémcsövet. Cassia a nagyapja kémcsövét vitte el, Eli pedig Vickét. Később mindketten arra kértek, hogy vigyázzak a kémcsövükre. A felkelők tábora közelében lévő folyó partján rejtettem el őket egy fa alá. - Nekem nincs szükségem kémcsőre - mondom Indie-nek. Megállunk egy pillanatra. A többiek kiabálnak, üvöltöznek. Találtak egy ugrálásra ideális helyet a folyó alsó folyásánál, az egyik vízesésnél. Más repülőszázadok tagjai is itt ugrottak be a vízbe, ráadásul a kö-
zeli ösvényen sétáló emberek leállhatnak és figyelhetik az ugrásainkat. - Gyerünk! - kiáltja nekünk Connor, az egyik pilóta. - Féltek? - kérdezi. Válaszra sem méltatom. Connor jó szakember, de nagyképű és középszerű. Azt hiszi magáról, hogy ő a főnök, pedig nem az. - Dehogy - vágja rá Indie. A fehérnemű kivételével minden ruhadarabot ledob magáról, majd egy nagy ugrással a vízbe csobban. A többiek lelkes tapssal nyilvánítják ki tetszésüket. Lélegzet-visszafojtva figyelem Indie-t. Jó hideg lehet a víz. Eszembe jut Cassia, amikor azon a bizonyos napon belevetette magát a meleg medence kék vizébe Oria tartományban. Indie csuromvizesen, nevetve, de dideregve jön föl a víz felszínére. Gyönyörű lány. A szemében van valami különös vadság. Ennek ellenére az a legfőbb vágyam, hogy Cassiát láthassam. Bárcsak itt lenne! Indie ezt meg is érzi. Már nem csillog annyira a szeme, ha rám néz. Kimászik a folyóból, az egyenruhája után nyúl, majd belecsap a többiek tenyerébe. A következő ugrót ismét kitörő lelkesedéssel fogadja a tömeg. Indie didereg, miközben kicsavarja hosszú hajából a vizet. Itt az ideje, hogy változtassak a viselkedésemen. Indie-t nem kell úgy szeretnem, mint Cassiát, de azt sem tehetem meg, hogy Cassiára gondolok, miközben Indie szemébe nézek. Tudom, milyen érzés, amikor az emberek szinte átvilágítanak a tekintetükkel. Ennél már csak az a rosszabb, amikor másnak képzelnek, mint aki valójában vagy. Léghajók repülnek el felettünk, jelezve, hogy a szabadidőnk lassan a végéhez közeledik. Indie felmászik az egyik közeli sziklára, és onnan figyeli, ahogy a többiek a vízbe ugrálnak. Hátrahajtja a fejét, és behunyja a szemét. A Külső Tartományokban sütkérező apró gyíkok jutnak róla eszembe. Elsőre pillantásra lustának tűnnek, de ha az ember megpróbálja elkapni őket, olyan gyorsan elmenekülnek, mint a nyári zivatarok idején, a sivatag egén cikázó villám. Felmászok Indie mellé a sziklára, és ketten figyeljük a vízfelszínen úszó dolgokat, madarakat és a hegyekből érkező hordalékot. Néhány óra leforgása alatt annyi hordalék érkezik, hogy tucatnyi csónakot lehetne építeni belőle, különösen tavasszal. - Kíváncsi lennék, a Felkelés megengedi-e nektek valaha, hogy egyedül repüljetek - szólal meg Connor mindenki számára jól hallhatóan. Közelebb lép hozzánk, mintha meg akarna félemlíteni bennünket. Hatalmas termetű, behemót alak, legalább százkilencvennégy centiméter magas. Én csak száznyolcvanhárom vagyok, de sokkal fürgébben mozgok Connornál, így nem félnék, ha esetleg verekedésre kerülne sor. Ha úgy döntenénk Indie-vel, hogy elszaladunk, nem tudna elkapni bennünket. - Úgy látom, a Kormányos mindig összepárosít benneteket. Azt hiszi, egymás nélkül már nem is tudtok repülni. Indie hangosan felnevet. - Ez nevetséges - mondja. - A Kormányos tudja jól, hogy egyedül is kiválóan repülök. - Lehetséges - feleli Connor. Nagyon könnyű előre kitalálni a gondolatait, meg sem kell várni, amíg kimondja őket. - Azért kell mindig együtt repülnötök, mert... - Mert mi vagyunk a legjobbak - fejezi be Indie a mondatot. - Ez csak ter-
mészetes. Connor nagyot nevet, miközben testéről vízcseppek peregnek. A kifinomult gondolkodású, éles elméjű Indie mellett ázott idióta benyomását kelti. - Túl sokat foglalkoztok magatokkal - jegyzi meg Connor. - Talán azt hiszitek, egy napon Kormányos lesz belőletek? - Egy pillantást vet a többiekre. Kíváncsi rá, ők is nevetnek-e a szerinte mulatságos megjegyzésén. Persze senki nem nevet. - Természetesen - mondja Indie nyugodtan, mintha a dolog teljesen magától értetődő lenne. - Mindannyian ebben reménykedünk - szólal meg egy Rae nevű lány. Miért is ne reménykednénk? Végre szabadon álmodozhatunk. - Mondjuk, neked másról kellene álmodoznod - fordul Indie Connor felé. Nem vagy alkalmas a szerepre. Szerintem soha nem is leszel Kormányos. - Tényleg? - csodálkozik Connor közelebb hajolva, kaján vigyorral az arcán. - Ezt te meg honnan tudod? - Onnan, hogy repültem már veled, és soha nem alkalmazkodsz a levegőben lévő körülményekhez. - Connor nevet, és mondani szeretne valamit, de Indie nem hagyja szóhoz jutni. - Mindig saját magaddal, a mozdulataiddal vagy elfoglalva. Egyedül az a fontos a számodra, hogy felhívd magadra mások figyelmét. Connor sarkon elfordul, és a válla fölött visszanézve valami durva megjegyzést tesz arra vonatkozóan, hogy mit csinálna Indie-vel, ha nem lenne ennyire őrült. Utána eredek. - Nem érdekes - mondja Indie teljesen közömbösen. Szívem szerint figyelmeztetném, hogy a Connorhoz hasonló emberekkel veszélyes ennyire nyíltan beszélni. De mi értelme lenne? A szabadidőnk lejárt. A repülőszázad tagjai visszatérnek a táborba, hogy minél előbb száraz ruhába bújhassanak. Néhány pilóta és futár rettenetesen vacog a hazafelé vezető úton. Majdnem mindenki beugrott a folyóba. Menet közben Indie befonja nedves haját. - Kit hoznál vissza a legszívesebben azok közül, akik többé nem lehetnek itt velünk? - fordul felém, folytatva a korábbi beszélgetésünket. - Csak ne Cassiát mondd! - lihegi türelmetlenül. - Cassia nem számít. Cassia még él. Jóleső érzés hallani ezt Indie-től, még akkor is, ha ő sem tudhatja biztosan. Mindenesetre nagyon jó jel lenne, ha a zsebemben lévő üzenetet tényleg Cassia küldte volna. Ismét végigtapogatom a cédulát, és elmosolyodom. - Arra vagy kíváncsi, hogy a halottak közül kit támasztanék fel? - kérdezem Indie-től. - Miért érdekel? Indie összeszorítja az ajkait, majd nagy nehezen kinyögi a választ: - Ma már minden lehetséges. - Szerinted a Felkelés meg tudja csinálni azt, amire a Társadalom soha nem volt képes? Fel tudják támasztani az embereket? - kérdezem. - Egyelőre nem, de egyszer biztosan képesek lesznek rá. Szerintem ez a Kormányos legfőbb célja. Minden régi történet és dal arról szól, hogy a Kormányos megment bennünket. Szerintem nemcsak a Társadalomtól vagy a pestistől ment meg, hanem magától a haláltól is. - Nem hiszem - suttogom halkan. - Láthattad a szövetmintákat a barlangban. Talán a szövetminták segítségével létre lehet hozni a minták tulajdonosaira nagyon hasonlító embereket, de soha nem lennének pont ugyanolyan-
ok. Soha, senkit nem fognak tudni feltámasztani. Érted, mire gondolok? Indie makacsul rázza a fejét. Hirtelen elveszítem az egyensúlyomat. Érzem, hogy valaki hátba vág és belök a folyóba. Mielőtt beesnék a vízbe, ösztönösen a zsebembe nyúlok, és a tenyerembe szorítom Cassia üzenetét. A magasba emelem a karomat, és amilyen erősen csak tudom, elrúgom magam a folyó fenekéről. A papír sajnos egy kicsit nedves lett. A többiek azt hiszik, hogy feltartott öklömmel őket üdvözlöm, ezért üdvrivalgásban törnek ki. Valahogy el kell terelnem a figyelmüket az üzenetről, ezért elkiáltom magamat: - A Felkelésre! - Kórusban megismétlik a csatakiáltást. Biztos vagyok benne, hogy Connor lökött be a folyóba. A partról, összefont karral figyeli az eseményeket. A Camas folyó is a táborunk közelében folyik. Amíg a többiek elmennek átöltözni a laktanyába, a lapos köveken leszaladok a folyópartra. Útközben kihajtogatom a papírdarabot. Ha Connor tönkretette Cassia nekem küldött üzenetét... Szomorúan veszem tudomásul, hogy a levél alsó része olvashatatlan. A nagyobbik rész azonban ép és tisztán olvasható. Azonnal felismerem Cassia kézírását. Szokásához híven ezúttal is változtatott egy kicsit a titkos kódunkon, de hamar meg tudom fejteni. Jól vagyok, de a versek nagy részét ellopták, úgyhogy ne aggódj, ha ezentúl ritkábban írnék. Felkereslek, amint lehetőségem nyílik rá. Van egy tervem. Ky, tudom, meg akarsz keresni, hogy megments. Bízz bennem! Vigyázok magamra, egyedül is meg tudok menekülni. Érzem a tavasz közeledtét. Egyelőre várok, de addig is írok, amikor csak tehetem. Igazam volt, ez egy régebbi üzenet. A pestis bizonyos dolgokat felgyorsított, másokat meg lelassított. A kereskedőkben már nem lehet annyira megbízni, mint korábban. Vajon hány hete írhatta Cassia? Egy héttel a pestis kitörése után? Talán két héttel utána? Megkapta-e az üzenetemet, vagy az még mindig egy egészségügyi központban lábadozó kereskedő zsebében hever? Néha úgy érzem, nem tisztességes, hogy a történeteinket apró részletekben mondjuk el egymásnak. Ilyenkor látom igazán, mennyivel szerencsésebbek vagyunk a többi embernél: tudunk írni. Az írás volt az első ajándék, amit tőled kaptam. Napról napra többet jelent a számomra. Az írásnak köszönhetően tarthatjuk egymással a kapcsolatot a legközelebbi találkozásunkig. Szeretlek, Ky! Mindig ezzel a mondattal fejezzük be az egymásnak küldött üzeneteinket. Ezúttal azonban Cassia tovább folytatta levelét. A Camasba vezető úton nem engedhettem meg magamnak, hogy két, külön üzenetet küldjék neked. Korábban soha nem kértem tőled ilyesmit. Már többször próbáltam beszélni Xanderrel annak érdekében, hogy ne kelljen osztozkodnotok rajtam. Át tudnád adni neki az üzenetemet? A következő rész neki szól. Nagyon fontos lenne. Innentől kódok helyett számokat látok a papíron. Mintha alapvető számkódok lennének. A lap alján elmosódott a tinta. Legszívesebben megfejteném a számkódokat. Cassia tudja, hogy képes
lennék rá, de bízik bennem. Bízhat is. Soha nem felejtem el, ahogy a kanyonban álló házikóban rám nézett, amikor észrevette, hogy elrejtettem előle a Felkeléshez vezető térképet. Megfogadtam, nem engedem, hogy a félelem hatással legyen az egyéniségemre. Ma már megbízom másokban, és bennem is megbízhatnak az emberek. Mindenképp el kell juttatnom az üzenetet Xandernek, még akkor is, ha nem teljes. Még akkor is, ha a megrongálódott rész miatt megbízhatatlannak tart majd. A papírt egy lapos kővel egy kisebb sziklához rögzítem, hogy a szél jól átjárja. Hamar megszárad majd. Remélhetőleg a többieknek nem hiányzom. Hátrafordulva látom, ahogy Indie a sziklák közt közeledik felém. Letelepedik mellém száraz egyenruhájában. Egyik kezemmel jó erősen fogom a papír sarkát, nehogy a szél felkapja és elvigye. Indie ezúttal csendben marad, semmit sem kérdez. Én sem. - Mi a titkod? - töröm meg végül a csendet. Indie értetlenül néz rám. - Hogy tudsz ennyire jól repülni? - kérdezem. - A múltkor is tökéletesen lehoztad a léghajót, amikor már a futómű sem működött. Léghajónk nyikorogva gördült végig a leszállópálya aszfaltján, fémtörzse szikrákat hányt, de Indie még csak idegesnek sem tűnt. - Érzem a terek illeszkedését - mondja Indie. - A dolgok számomra első látásra jelentéssel bírnak. Igaza van. Indie-nek mindig remek az tér- és arányérzéke, ha konkrét tárgyakról van szó. A darázsfészket is azért hordta magánál, mert tetszett neki a szerkezete. A szurdokok falát is könnyedén, különösebb erőlködés nélkül mászta meg. Azonban a kiváló térérzék nem elegendő magyarázat arra, hogy Indie miért ilyen kiváló pilóta és miért tanult meg ilyen gyorsan repülni. Még akkor sem, ha Indie képességei puszta megérzésen alapulnak. Én sem vagyok rossz pilóta, de engem nem lehet vele egy lapon említeni. - Tisztában vagyok a dolgok mozgásának törvényeivel - folytatja Indie. Mindössze ennyi a titok. Egy újabb gémre mutat. A madár kifeszített szárnnyal siklik a folyó felett, meglovagolva egy légáramlatot, amíg csak lehet. Indie-re pillantva belém nyilall a magányosság érzése. Bár jól ismeri a dolgok illeszkedését, működését, mégis nagyon kevés ember érti meg őt. Indie a legmagányosabb ember, akivel valaha találkoztam. Vajon ez mindig így volt? - Indie! Te hoztál magaddal kémcsövet a barlangból? - kérdezem. - Természetesen - feleli. - Hányat? - Csak egyet. - Kinek a mintája volt benne? - Nem tudom. - Hova rejtetted? - Nem volt nálam sokáig. Beleesett a folyóba, miközben a felkelők tábora felé eveztünk. Most sem mondta el a teljes igazságot. Ennek ellenére nem tudom, hol sántít a történet. Indie-t nehéz rávenni, hogy beszéljen valamiről. Amit nem
akar elmondani, azt úgyis megtartja magának. - Csak Vadász és te nem vittetek magatokkal kémcsövet - mondja. - Persze. Mi elfogadjuk a halált olyannak, amilyen. - Láttam már halottakat - folytatja Indie. - Gondolom, te is. A halottak örökre elmentek. Nem lehet őket feltámasztani. Mi viszont élünk. Itt és most, a jelenben. De sajnos mindent elveszíthetünk. - Mit csinálnál, ha be kellene juttatnod valamit a barikád mögé? - kérdezem Indie-től témát váltva. - Szerinted lenne rá esély? - Természetesen - feleli. Sejtettem, hogy ezt fogja mondani. - Többféleképpen be lehetne csempészni a dolgot. - Például hogyan? - kérdezem. Nem bírom ki vigyorgás nélkül. - Át lehetne mászni a falon. - Észrevennének. - Ha elég gyorsak vagyunk, akkor nem. De repülhetnénk is. - Akkor is egész biztosan elkapnának. - Ha a Kormányos küld be bennünket, akkor biztosan nem. Tizenkettedik fejezet Xander A gyógyszerszállítmány érkezésekor mindig nagy az izgalom az egészségügyi központban. Ilyenkor legalább a barikádon kívül élő emberekkel is találkozhatunk, mert egyébként nem sokszor van rá alkalmunk. Orvosok és betegek folyamatosan érkeznek, de az ellenszert szállító pilóták és futárok mások, mivel ők nem kötődnek az orvosi központhoz vagy Camas tartományhoz. Akár a Kormányossal is találkozhatunk. Az a hír járja, hogy a gyógyszerek egy részét ő maga szállítja Camas fővárosába. A központot körülvevő barikádot úgy alakították ki, hogy csak a legjobb pilóták képesek itt leszállni. Megérkezik az első léghajó. A pilóta a városháza előtti utcát használja leszállópályaként. Nem sikerül pontosan a márványlépcsők előtt megállnia. - Nem tudom, hogy tudnak végrehajtani ilyen manővereket - jegyzi meg az egyik orvos a fejét csóválva. - Én sem - mondom. A léghajó megfordul és felénk közelít. A földön sokkal lassabb, mint a levegőben. Vajon repülhetek-e én is egyszer egy ilyen léghajóban? Ha sikerül mindenkit meggyógyítanunk, annyi szép dolog vár majd ránk. Az orvosi raktárban kinyitjuk a dobozokat, és miniszámítógépeink segítségével megvizsgáljuk a kémcsöveket. A gépek szüntelenül sípolnak. Alig ellenőriztem le az egyik doboz tartalmát, a Felkelés katonatisztjei máris hozzák a másikat. Újabb doboz után nyúlok. - Köszönöm - mondom a dobozt átadó tisztnek. Nem hiszek a szememnek: Ky az. - Carrow - mondja ámultan. - Markham - üdvözlöm én is. Furcsa érzés a vezetéknevén szólítani Kyt. Látom, részt veszel a Felkelésben. - Természetesen - feleli Ky. - Mindig is részt vettem - teszi hozzá vigyorog-
va. Mindketten tudjuk, hogy ez nem igaz. Ezernyi dolgot szeretnék kérdezni tőle, de most nem tehetem. A szállítmánnyal kell foglalkoznom. Úgy érzem, a szállítmány sorsa többé nem is érdekel annyira. Szeretném megkérdezni Kytól, hallott-e valamit Cassiáról. Vajon hogy van, hol lehet most? - Örülök, hogy találkoztunk - mondja Ky. - Én is - felelem. Valóban örülök. Miközben határozottan kezet rázunk, egy papírdarabot nyom a tenyerembe. - Ő küldte - mondja Ky halkan, majd sarkon fordul, mielőtt bárki ránk szólna, hogy folytassuk a munkát. Miután Ky elment, alaposabban szemügyre veszem a többi, gyógyszert szállító embert. Egy vörös hajú lány minden mozdulatomat figyeli. - Ugye nem ismersz? - szólít meg. - Nem - válaszolom. Oldalra billenti a fejét, és mélyen a szemembe néz. - Indie-nek hívnak - mutatkozik be. Mosolya gyönyörűvé varázsolja az arcát. Alighogy visszamosolygok rá, el is tűnik. Zsebre vágom az üzenetet. Ky nem jön vissza többet. Hasonlóan érzem magam, mint Juharfa kerületben, a játékasztalnál. Ky szándékosan veszíteni akart, és én voltam az egyetlen, aki észrevette. Egy másik titkunk is van. Ami az üzenetet illeti, a legszívesebben most, rögtön elolvasnám, de a munkaidőm sajnos még nem járt le. Keményen dolgozunk, nem nagyon van időnk másra. Rögtön Juharfa kerületbe költözése után barátok lettünk Kyjal. Először féltékeny voltam rá. Rávettem, hogy lopja el a piros tablettákat, és meg is tette. Ezután már tiszteltük egymást. Emlékszem egy másik esetre is. Úgy tizenhárom évesek lehettünk, és mindketten szerelmesek voltunk Cassiába. A háza előtt álltunk, és beszélgettünk. Úgy tettünk, mintha figyelnénk a másik szavaira, de közben csak arra vártunk, hogy láthassuk a hazatérő Cassiát. Egy idő után megelégeltük a színjátékot: - Cassia nem jön - mondtam. - Lehet, hogy a nagypapájához ment - felelte Ky. - Bólogattam. - Egyszer úgyis hazajön - folytatta Ky. - Nem tudom, miért kellene épp most itt lennie. Ott és akkor tudtam, hogy mind a ketten szerelmesek vagyunk Cassiába. Ha nem is ugyanúgy, de legalább ugyanannyira: teljesen, százszázalékosan. A Társadalom szerint ilyen számok ugyan nem léteznek, de minket ez nem érdekelt. Tiszteltem Kyt, amiért szerette Cassiát. Csodáltam benne azt is, hogy soha nem panaszkodott vagy idegeskedett annak ellenére, hogy nem volt könnyű élete Juharfa kerületben. A legtöbben úgy tekintettek rá, mint Markhamék fogadott fiára. Mindig is kíváncsi voltam rá, mi történhetett valójában Matthew Markhammel. A Társadalom tájékoztatása szerint meghalt, de ezt nem hiszem. Egyik éjszaka Patrick Markham pizsamában fel-le sétálgatott az utcán. Édesapám kiment, és figyelmeztette, hogy menjen haza, még mielőtt valaki riasztaná a hivatalnokokat. Végül édesapám kísérte haza Patrickot. - Teljesen magánkívül volt - suttogta édesapám később édesanyámnak a
bejárati lépcsőnkön. Az ajtón keresztül hallgattam a szüleim beszélgetését. Patrick teljesen hihetetlen dolgokat mesélt - folytatta apukám. - Például? - kérdezte anyukám. Apu rövid szünetet tartott. Már azt hittem, nem árul el semmit, amikor végül megszólalt: - Patrick folyton azt hajtogatta: Miért tettem? Miért tettem? Édesanyámnak szinte a lélegzete is elállt. Én is megrendültem. A szüleim megfordultak, és látták, hogy a szúnyogháló mögött hallgatózom. - Menj vissza aludni, Xander! - parancsolt rám édesanyám. - Nincs ok az aggodalomra, Patrick már hazament. Édesapám soha nem mondta el a hivatalnokoknak, amit Patricktól hallott. A környéken élők úgy tudták, Patrick azért bolyongott az utcán, mert a fiát gyászolta. A Társadalom nem vetette be velünk a piros tablettát, ráadásul úgy gondolták, Patrick fájdalma felhívja az emberek figyelmét arra, hogy a száműzött státuszúakat távol kell tartani a többi embertől. Apukám a következőt súgta anyukám fülébe az előszobában: - Patrick szemében végtelen szomorúság ült. - És még mi? - kérdezte anyukám. - Bűntudat. - Talán azért, mert pont az ő munkahelyén történt az eset? - kérdezte anyukám. - Nem szabadna magát hibáztatnia, nem tudhatta előre. - Nem így van - ellenkezett apukám. - Igazi, intelligens bűntudat csillogott a szemében. A szüleim végül bementek a szobájukba. Ettől kezdve nem hallottam semmit. Nem hinném, hogy Patrick ölte meg a fiát. Valami történhetett, de nem tudok rájönni, pontosan mi. Vége a műszaknak, és kimehetek az udvarra. Az egészségügyi központ mindegyik szárnyának van egy kis udvara. Ez az egyetlen hely, ahol friss levegőt szívhatunk. Szerencsém van, mert csak egy komoly beszélgetésbe merült párt találok odakinn. Magukra hagyom őket, és az udvar másik felére igyekszem. A fal felé fordulva kihajtogatom az üzenetet. Egy ideig csak gyönyörködöm Cassia írásában. Gyönyörű. Bárcsak én is tudnék írni! Bárcsak engem is megtanított volna! Belém nyilall a keserűség, mintha valaki egy injekciós tűvel fecskendezte volna be a vénámba. Le kell győznöm, mert a kesergéstől semmi nem lesz jobb. Éppen eleget bánkódtam, amikor elveszítettem Cassiát. Nem sok értelme volt. Ami a legfontosabb: nem akarok bánatos, megkeseredett férfivá válni. Pár másodpercbe telik, amíg megfejtem a kódot. Egyszerű, helyettesítéses rejtjelekről van szó. Az iskolában tanultunk ilyeneket, amikor a Társadalom az osztályozási készségünket tesztelte. Nem tudom, más is megfejtette-e már a kódot. Vajon Ky is olvasta-e. Cassia a következőket írta: Xander! Jól vagyok. El kell mondanom néhány dolgot. Mindenekelőtt azt, hogy soha nem vettem be a kék tablettát. Tudtommal a Társadalom elvette a tablettákat az emberektől, de ha mégis a kezedbe kerülne néhány, nehogy bevedd Őket! A kék tabletta halálos mérget tartalmaz. Várjunk! Ezt még egyszer el kell olvasnom. Ez nem lehet igaz. Vagy mégis?
A kék tablettának pont az a feladata, hogy megmentsen bennünket. A Felkelés időben figyelmeztette volna az embereket, ha ez nem így lenne. Vagy mégsem? Talán ők sem tudják. Cassia következő mondata mindenre választ ad. A Felkelés tud a kék tabletta mérgező hatásáról, de én nem akartam a véletlenre bízni a dolgot. Nem akartam, hogy bajba kerülj. Már a portálon keresztül is próbáltam a tudtodra adni, de nem voltam benne biztos, hogy megértetted. A Társadalom hazudott, amikor azt állította, hogy a kék tabletta megmenti az életünket. A kék tabletta hatására elájulsz, majd kómába esel. Ha nem érkezik azonnali segítség, meghalsz. A kanyonokban találkoztam ilyen esettel. Látta. Tudja. A kék tabletta nagyon különös - azt hiszem, ezekkel a szavakkal próbálta a tudtomra adni a portálon keresztül folytatott beszélgetésünk alatt. Rosszul vagyok. A Felkelés vajon miért nem tájékoztatott? A kék tabletta megölhette volna Cassiát. Ráadásul én lettem volna a felelős. Hogyan követhettem el ekkora hibát? Az udvaron lévő pár hangosabban beszélget. Hátat fordítok nekik. Tovább olvasom a levelet. Zaklatottságomat csak a következő mondat enyhíti némileg. Azt legalább sikerült kitalálnom, hogy részt vesz a Felkelésben. Csatlakoztam a Felkeléshez. Ezt is próbáltam a tudtodra adni a portálon keresztül. Már korábban írnom kellett volna neked, de hivatalnokként dolgoztál, és nem akartalak bajba keverni. Még soha nem láttad az írásomat. Ha levéltárosokon keresztül üzentem volna, nem hitted volna, hogy valóban én írtam a levelet. Rájöttem, az a legjobb, ha Ky viszi el az üzenetet. Ky ismeri az írásomat. Tanúsíthatja, hogy a levél valóban tőlem származik. Tudom, benne vagy a Felkelésben. Erre már korábban is utaltál. Mindig is te voltál az közöttünk, aki elsőként tudta, mi a helyes lépés. Van még valami, amit korábban személyesen akartam elmondani neked, és semmiképp nem akartam papírra vetni. Most azonban mégis az tűnik a legjobb megoldásnak, ha leírom. Ki tudja, mikor találkozunk legközelebb. Tudom, hogy szeretsz. Én is szeretlek, mindig is szeretni foglak, de... Itt vége. Az üzenet hátralevő része elázott, összegyűrődött és olvashatatlanná vált. Dühbe gurulok. Miért pont a kritikus résznél tette tönkre a víz? Mit akart még elmondani Cassia? Azt írta, örökké szeretni fog, de... Bárcsak az utolsó szó előtt befejezte volna a levelet! Mi történhetett? Talán valamilyen balesetben rongálódott meg? Esetleg Ky szándékosan tette tönkre? Ky a játékteremben is mindig becsületesen játszott, most is be kellene tartania a szabályokat. Újra összehajtogatom az üzenetet, majd a zsebembe csúsztatom. Mire elolvastam, besötétedett. A nap minden bizonnyal nyugovóra tért a barikád falain kívül. A beszélgető pár bemegy az épületbe, az ajtón pedig Lei lép ki az udvarra. - Carrow - üdvözöl hangosan. - Reménykedtem benne, hogy az udvaron talállak. - Valami baj van? - kérdezem. Már napok óta nem láttam Leit. Mivel ő nem a legelején csatlakozott a Felkeléshez, most nem orvosként, hanem nő-
vérként dolgozik. Mindig abba a csapatba, műszakba osztják be, ahol a legnagyobb szükség van rá. - Nincs semmi baj - feleli Lei. - Jól vagyok. Szeretek a betegekkel foglalkozni. Te hogy vagy? - Én is jól vagyok. Lei kérdőn tekint rám. Én is így nézhettem rá, amikor el kellett döntenem, hogy kezeskedem-e érte. Biztos azon tűnődik, eléggé ismer-e ahhoz, hogy megbízzon bennem. - Tudod, mi az a vörös folt a betegek hátán? - Idegfertőzés - világosítom fel Leit. - A háton és a nyakon található dermatómák mentén alakul ki, ha egy vírus aktiválódik a szervezetben. - Végül is Lei már a Felkeléshez tartozik, mindent nyugodtan elmondhatok neki. - A Felkelés már korábban felhívta a figyelmünket erre a foltra, mivel erről lehet egyértelműen felismerni a pestist. - Gondolom, csak akkor jelenik meg, amikor valakit a betegség komolyan ledönt a lábáról. - Így van. Az oltóanyagban használt, legyengített vírus egyáltalán nem okoz jelentős tüneteket. Az élő pestisvírus azonban megtámadja a beteg idegeit, és ennek következtében alakul ki a kis vörös folt. - Találkoztál már szokatlan esetekkel? - érdeklődik Lei. - Például az alapvírus különféle változataival? - Úgy tűnik, Lei nem fogadja el feltétel nélkül a Felkelés által közölt információkat, hanem saját maga akarja megismerni a vírus okozta tüneteket. Idegeskedhetnék amiatt, hogy kezeskedtem érte, de nem teszem. - Eddig nem nagyon találkoztam speciális esetekkel - mondom. - Néha olyan betegek jönnek be a központba, akiknek már nem sok van hátra. Beszélgettem is egy ilyennel, miközben beadtam neki a gyógyszert. - Mit mondott? - kíváncsiskodik Lei. - Arra kért, ígérjem meg, hogy meggyógyítom. Meg is gyógyítottam. Lei bólogat. Most veszem csak észre, mennyire kimerült. - Most lesz néhány órád pihenni? - kérdezem. - Egy ideig még biztosan nem - válaszolja. - De nem számít. Amióta a Páromat elvesztettem, le sem tudom hunyni a szememet. Álmodni sem tudok. Talán ez a legrosszabb az egészben. Értem a problémáját. - Ha még álmodni sem tudsz, el se tudod képzelni, milyen lenne, ha itt lenne melletted - mondom. Én is arról szoktam álmodozni, hogy Cassiával vagyok Juharfa kerületben. - Igazad van. Valóban, már álmodozni sem tudok. - Tudom pontosan, mi jár a fejében. Amióta a Párja elment, megváltozott számára a világ. Lei közelebb húzódik hozzám, és, nem kis meglepetésemre, még az arcomat is megsimogatja. Utoljára Cassia csinált így. Alig bírom ki, hogy meg ne érintsem. - Milyen szép, kék szemed van. A Páromnak is ilyen volt - állapítja meg. Hangján érződik a magányosság, a szerelme utáni vágyódás.
Tizenharmadik fejezet Cassia A múzeum közelében nem várakozik senki. Összeszorítom az állkapcsomat csalódottságomban. Hogy jussak ki a fővárosból, ha senki sem hajlandó kereskedni velem? Csak türelmesen! - próbálom nyugtatgatni magam. - Soha nem lehet tudni, mikor kifigyel. Talán épp azt mérlegelik magukban, megbízzanak-e egy feladattal. Jelenleg én vagyok az egyetlen kereskedő, de ez remélhetőleg nem lesz így sokáig. Hamarosan jönnek majd a többiek is. A szemem sarkából mozgásra leszek figyelmes. Egy rövid, szőke hajú, gyönyörű tekintetű lány jelenik meg a múzeum sarkánál. Valamit szorongat a tenyerében. Először Indie-t juttatja eszembe. Ő is pont ilyen gondosan vigyázott a darázsfészekre a kanyonokban. A lány közelebb lép hozzám. - Beszélhetnék veled? - kérdezi. - Természetesen - válaszolom. Az utóbbi időben már nem használjuk a Társadalom történetére utaló jelszavakat, mert nincs rájuk szükség. A lány kinyitja a tenyerét, és megmutatja a benne ülő parányi, barnás zöld madarat. Le sem tudom venni a szemem a furcsa kis élőlényről. Meg se moccan, csak a szél borzolja gyengéden a tollait. Zöldes árnyalatú a tollazata. - Én készítettem. A bátyámnak írt versedet szeretném megköszönni vele. Tessék! - adja át a madárkát. A lány sárból formázta, majd kiszárította az apró állatkát. Elég nehéz, és földszagot áraszt. Szárnyait zöld selyemből tépett parányi tollakkal díszítette. - Gyönyörű - mondom. - A tollak miből... - Abból a selyemdarabból, amit a Társadalom néhány hónapja, a bankettem után küldött. Úgy gondoltam, nincs rá szükségem többé. Ezek szerint ő is zöld ruhát viselt a Banketten. - Ne szorítsd meg túl erősen a madárkát! Elvághatja a kezedet - figyelmeztet. Karon fog, és távolabb húz a fa árnyékától. A madárka teste gyönyörűen csillog a napfényben, különösen azokon a részeken, ahol nem borítják tollak. - Eltörtem a selymet védő üveglapot - meséli a lány. - Gondoltam, ha már eltörtem, fel is használom. Még apróbb szilánkokra zúztam, olyan aprókra, akár a homokszemcsék, majd megforgattam bennük a sárból készített madarat. Behunyom a szememet. Annak idején én is valami hasonlót csináltam Juharfa kerületben, amikor Kynak ajándékoztam a báli ruhám darabját. Tisztán emlékszem az üveglap roppanására. A madárka úgy csillámlik, mintha élne és mozogna. Ragyogó üveg, selyemtollak. Legszívesebben feldobnám a levegőbe, hátha elrepül. Azonban tisztában vagyok vele, hogy a valóságban csak az agyag földre huppanását hallanám, a zöld tollak pedig szanaszét szóródnának. A kis, repkedő madárka egy pillanat alatt megszűnne létezni. Vigyázok rá inkább, és közben a következő sorokat mondogatom magamban:
Más is ír, más is hegedül, Nem vagyok egyedül. A Társadalom annyi mindent el akart venni tőlünk, de hiába. Számtalan művészi próbálkozást láthatunk magunk körül a világban: dallamokat, verssorokat. A művészetet nem tudta elvenni tőlünk a Társadalom, ösztönösen magunkba szívtuk. Sokan igyekeznek kifejezni a bennük megfogant gondolatokat, érzéseket. Rádöbbenek, hogy az általunk alkotott műtárgyakkal nem kell kereskedni, de nyugodtan odaajándékozhatjuk őket valakinek, megoszthatjuk őket másokkal. Van, aki verset ír, más valaki képet fest. Még ha nem is visszük magunkkal a másik alkotását, minden alkalommal gazdagabbak leszünk, mert valami szépet látunk vagy igazat hallunk. A szellő táncot jár a madárka zöld tollain. - Túl szép, hogy csak az enyém legyen - állapítom meg. - Én is ezt éreztem, amikor elolvastam a versedet - mondja a lány lelkesen. - Mindenkinek meg akartam mutatni. - Mi lenne, ha tényleg megosztanánk egymással az élményt? - kérdezem. Összegyűlnénk, és mindenki magával hozná az alkotását. De hol? Elsőként a múzeum jut az eszembe. Hátrafordulok, és a bedeszkázott kapura pillantok. Ha bejutnánk, összetört üvegvitrineket és ragyogó aranylámpákat találnánk odabent. Talán meg tudnánk javítani őket. Elképzelem, ahogy kinyitom az egyik üvegvitrin ajtaját, elhelyezem benne a verseimet, majd hátrébb lépek, és gyönyörködöm bennük. Beleborzongok a gondolatba. Nem. A múzeum nem megfelelő hely. A lány nyugodtan végigmér. - Dalton Fullernek hívnak - mutatkozik be. Kereskedőként nem szabadna elárulni a nevemet, de én most itt nem kereskedőként vagyok jelen. - Cassia Reyes vagyok - mondom. - Tudom - mondja Dalton. - A verset is így írtad alá. - Rövid szünetet tart. - Azt hiszem, tudok egy helyet, ahol összejöhetnénk. - Errefelé a szörnyű bűz miatt senki nem jár - magyarázza. - De már javul a helyzet. A tóhoz vezető mocsaras terület szélénél állunk. Elég messze vagyunk a parttól, így nem látjuk a partra vetődött dolgokat. Eszembe jutnak a lábszáramhoz és a kezemhez csapódó haltetemek. Talán ez az akció volt a Társadalom utolsó, kétségbeesett kísérlete a vizek megmérgezésére? A Külső Tartományokban és az ellenség területein is hasonló tetteket hajtottak végre. Csak azt nem értem, hogy a saját tavukat miért akarták megmérgezni. Ahogy a Felkelés egyre inkább visszaszorította a pestist, a csendes zóna egyre keskenyebb lett. A léghajók a magasba emelték a barikádok egyes elemeit, és összébb húzták a védőfalakat. Néhány, korábban körbekerített épület most a falakon kívülre került. A Felkelés a védőfal éppen nem használt elemeit a tó közelében lévő üres területre szállíttatta. Az óriási, íves, fehér elemek kimondottan művészi benyomást keltenek. Mintha óriási madarak földre pottyantott és márvánnyá
vált tollai vagy a talajból kinőtt, kővé vált csontok lennének. Mintha a szurdokok falai között sétálnánk. - Már a légi vonat megállójából észrevettem ezt a helyet, de nem tudtam, milyen lehet közelről - mondom Daltonnak. Egyes helyeken az elemek közelebb kerültek egymáshoz. Két elem teteje egymás felé hajlik, de mégsem ér össze a magasban. Besétálok a közöttük lévő hosszú, hűvös és sötét folyosóba. A fejem feletti keskeny, kék sávon kevés fény szűrődik be. A falhoz támaszkodva a magasba pillantok. - Az eső azért biztos be fog verni egy kicsit, de ettől még elég védett helynek tűnik, és alkalmas lenne összejövetelek tartására - mondja Dalton. - A képeket és a verseket a falakra függeszthetnénk - javaslom. - A többi tárgynak, például az általad készített madárnak, építhetnénk egy dobogót. Énekeseket is meghívhatnánk az összejöveteleinkre. Szinte hallom a falak között és az elpusztított tó felett visszhangzó zenét. Tudom jól, nem hagyhatom abba a kereskedést, ha el akarok jutni a családomhoz, és az osztályozással sem hagyhatok fel, ha meg akarom tartani a Felkelésben betöltött pozíciómat. Viszont úgy érzem, a művészeti összejövetelek szervezésében is részt kell vennem. Nagyapa biztos egyetértene velem.
Harmadik rész Orvos Tizennegyedik fejezet Xander - Küldök hozzád néhány új beteget - közli a főorvos a miniszámítógépen keresztül. - Rendben. Várjuk őket - felelem. Már van néhány üres ágyunk. Három hónapja tart a pestisjárvány, és a felkelők által biztosított nagymennyiségű oltóanyagnak köszönhetően végre némi javulás figyelhető meg. A tudósok, a pilóták és a többi kolléga emberfeletti munkájának köszönhetően ezrek életét mentettük meg. Megtisztelő feladat a Felkelésben dolgozni. Beengedem a mentőorvosokat. - Az elővárosokban mintha újra fellángolt volna a járvány - mondja az egyik mentőorvos, miközben egy hordágyat cipelve utat tör magának. Izzadságcseppek gördülnek le az arcán, nagyon kimerültnek látszik. A mentőorvosokat mindenkinél jobban tisztelem. Kimerítő fizikai munkát végeznek. Szerintem ők valami miatt nem kaphattak védőoltást - mondja. - Tedd le oda! - adom ki az utasítást. A beteget a hordágyról az ágyra fektetik. Az egyik nővér köntöst ad rá. Hirtelen riadtan felkiált. - Mi történt? - kérdezem. - Kiütéses - mondja a nővér a betegre mutatva, akinek a mellkasán vörös csíkok láthatók. - Különösen súlyos eset. Kisebb vörös foltok több betegen megjelennek, de az egész törzsre kiterjedő kiütés viszonylag ritka. - Fordítsuk meg, és nézzük meg a hátát! - javaslom. A beteg háta is tele
van kiütésekkel. Közben a miniszámítógépre pillantok, és beírok egy jelet. A többi beteg is így néz ki? - kérdezem. - Nem úgy tűnik - válaszolja a mentőorvos. A többieket is megvizsgáljuk. Egyik betegen sincs heveny kiütés, de még apró, piros foltokat sem látunk a testükön. - Szerintem semmi jelentősége nincs az egésznek, de mindjárt idehívom az egyik virológust - mondom. A virológus azonnal tudja a választ. - Milyen gyógyszereink vannak? - kérdezi magabiztosan. A virológust még csak látásból és hírből ismerem, eddig nem sokat beszélgettem vele. Azt azonban tudom, hogy a Felkelés egyik legjobb kutatóorvosa. - A pestis egy új változatáról van szó. - Valóban úgy tűnik. A heveny vírusos kiütés, ami korábban csak enyhén, lokálisan jelent meg, most a törzs összes dermatómáján látható - elemzem az esetet. A virológus csodálkozva néz rám. Talán nem számított rá, hogy ilyen jól ismerem a szaknyelvet. Már három hónapja dolgozom a központban. Helyesen használom a szakszavakat, és, ami még fontosabb, tisztában vagyok a jelentésükkel is. Most is mindannyian kesztyűt és maszkot viselünk. A virológus egy adag ellenszert vesz a kezébe. - Adjatok egy életfunkciókat fenntartó készüléket! - szól oda az egyik mentőorvosnak. - Te pedig vegyél vért, és indítsd be az infúziót! - parancsolja nekem. - Erre számítani lehetett - mondja a virológus, miközben a férfi vénájába szúrom a tűt. A főorvos a falon lévő számítógépen keresztül követi az eseményeket. - A vírusok állandóan változnak. Ugyanannak a vírusnak különféle mutációi jelenhetnek meg az egyes szövetekben, akár ugyanazon a szervezeten belül is. Felakasztom és elindítom a folyadékot és tápanyagokat tartalmazó infúziót. - A mutáns vírus elszaporodásához szelektív nyomásra van szükség, melynek hatására a mutáció sokkal életképesebb lesz az eredeti vírusnál magyarázza a virológus. Úgy érzem, tanító szándékkal mondja nekem mindezt, pedig nincs szükségem magyarázatra. Minden szavát értem. - Az ellenszer is adhatja azt a bizonyos szelektív nyomást? - kérdezem. Talán épp az ellenszerrel segítettük elő az új vírus terjedését. - Ne aggódj! - nyugtat meg a virológus. - Sokkal valószínűbb, hogy az immunrendszerünk sajátos módon reagál a vírusra. A betegre pillant, majd beír valami a miniszámítógépbe. Az én gépem képernyőjén is megjelenik a bejegyzés. A beteget két-óránként meg kell fordítani, nehogy tovább károsodjon a bőre. Az érintett bőrfelületet le kell fertőtleníteni és ragasztani a fertőzés további terjedésének megelőzése érdekében. A virológus a többi beteg esetében is ugyanezeket az utasításokat adta. - Szegény pára - mondja sajnálkozva. - Jobb, ha egy ideig infúzióra kötve marad. Sokat fog szenvedni, amíg meggyógyul. - A most beszállított betegeket az egészségügyi központ másik részén he-
lyezzük karanténba? - kérdezem a főorvostól a számítógépen keresztül. - Csak akkor, ha nem szeretnél velük foglalkozni az osztályodon - feleli a főorvos. - Nem probléma. Később is karanténba helyezhetjük őket. A virológus bólogat. - Amint meglesz a vérvétel eredménye, szólok - mondja. -A vizsgálat körülbelül egy vagy két órát vesz igénybe. - Addig is, kezdd el kezelni a betegeket! - adja ki az utasítást a főorvos. - Rendben. - Nagyon ügyesen vettél vért - dicsér meg a virológus kifelé menet. - Pedig első látásra azt gondolná az ember, hogy még gyakornok vagy. - Köszönöm. - Carrow! - szólal meg a főorvos. - Már épp itt az ideje, hogy szünetet tarts. Menj ki egy kicsit pihenni, amíg a vérmintákat vizsgálják. - Köszönöm, nincs szükségem pihenőre, még bírom - válaszolom. - A múltkor is túlóráztál - mondja a főorvos. - A nővérek és a mentőorvosok is el tudják látni a betegeket. A szüneteket minden alkalommal az udvaron töltöm. Még az ebédemet is itt fogyasztom el. Az udvaron csupán néhány fa és virág található. Hervadoznak, mert nincs, aki gondozza őket. Itt legalább látom, nappal van-e vagy éjszaka. Észrevettem, hogy ha mindig ugyanazon a helyen pihenek, nagyobb az esély rá, hogy Leijel találkozzam. Az udvaron meg tudjuk vitatni a munkával kapcsolatos problémáinkat és tapasztalatainkat. Már kezdem azt hinni, hogy ma nincs szerencsém, mert sehol nem látom. Miközben az utolsó falatokat majszolom, egyszer csak nyílik az ajtó, és kilép rajta Lei. - Carrow - köszönt boldogan. Örülök, hogy ő is várta a találkozást. Mosolyogva az udvaron lévő emberekre mutat. - Már mások is felfedezték ezt a helyet - mondja. Igaza van. Az udvarban legalább tizennégyen napoznak. - Alig vártam, hogy beszélhessünk - mondom. - Különleges esettel találkoztam. - Milyennel? - kérdezi. - Behoztak egy beteget, akinek a törzse tele volt nagyon agresszív, heveny bőrkiütésekkel. - Hogy nézett ki? Leírom, hogy néztek ki a sebek, és a virológus véleményét is elmondom. Elmagyarázom neki a szelektív nyomás hatását, de úgy érzem, nem nagy sikerrel. Ennek ellenére megérti a lényeget. - Tehát a gyógyszer okozta a mutációt - mondja. - Még ha mutációról van is szó, a többi betegen nem láttam hasonló kiütést - mondom. - Persze lehet, hogy ők is fertőzöttek, csak nem jelent még meg a testükön a kiütés. - Bárcsak láthatnám őket - sóhajt nagyot Lei. Először azt hiszem, a betegekre gondol, de aztán látom, ahogy kezével a falak által eltakart hegyek irányába mutat. - Mindig is azon tűnődtem, hogy tudnak az emberek hegyek nélkül tájékozódni. - Azt hiszem, most már tudom.
- Nekem soha nem hiányoztak annyira a hegyek - mondom. - Oria tartományban egyetlen Hegy volt, de az sem érdekelt igazán. Mindig is a kisebb helyeket szerettem, például az általános iskola kertjét vagy a ragyogó, kék vizű uszodát. A juharfákat is kedveltem, de sajnos kivágták őket. Szívem szerint visszahoznám ezeket a dolgokat, de a Társadalom közreműködése nélkül. - Még nem is említettem, hogy a keresztnevem Xander - fordulok Lei felé. - Az enyém pedig Nea - feleli Lei. - Jó tudni - válaszolom. Persze munka közben nem fogjuk a keresztnevünkön szólítani egymást, mert nem szeretnénk felrúgni a szabályokat. Lei hirtelen témát vált. - A legjobban az tetszik benne, hogy soha nem fél. Egyedül akkor remegett, amikor szerelmes lett belém, de akkor sem hátrált meg. - Hirtelen nem is tudom, mit feleljek. Lei nem hagy időt a válaszra. - Te mit szeretsz a Párodban? - kérdezi. - Mindent - vágom rá. - Egyszerűen mindent. - Most sem igazán találom a szavakat. Szokatlan, furcsa érzés lesz úrrá rajtam. Nem tudom, miért olyan nehéz Cassiáról beszélnem. Remélem, Lei nem csalódik bennem. Szerencsére kedvesen bólogat. - Megértem - feleli. Vége a szünetnek. - Vissza kell mennem - mondom. - Meg kell néznem, hogy állnak a vizsgálattal. - Mindez természetes a számodra, ugye? - kérdezi Lei. - Mire gondolsz? - Arra, hogy gondját viseled az embereknek - feleli, a hegyek irányába pillantva. - Tavaly nyáron hol voltál? - kíváncsiskodik. - Akkor is Camas tartományban dolgoztál? - Nem - válaszolom. Akkor még otthon voltam Oria tartományban. Igyekeztem minden megtenni, hogy Cassia belém szeressen. Milyen rég volt! Miért kérdezed? - Arra a halra emlékeztetsz, ami csak a nyarat tölti a folyóban. Elnevetem magam. - És ennek örülsz? - Ez a bizonyos hal a tengerből úszik fel - mondja Lei mosolyogva, de szomorú tekintettel. - Szerintem ilyen nincs - mondom. - De van - tiltakozik Lei. - Útközben teljesen megváltozik. Amíg az óceánban él, pikkelyei ezüstös kékek. A folyóban már vad színekben pompázik. Teste tűzvörös, a feje pedig zöld lesz. Mi közöm lenne nekem ehhez a halhoz? Lei megpróbálja jobban elmagyarázni a dolgot. - Azt akarom érzékeltetni ezzel a példával, hogy a vörös halhoz hasonlóan te is megtaláltad az utadat. Arra születtél, hogy segíts az embereken. Mindig is segíteni fogsz, bárhova sodorjon a sors. - Köszönöm. Hirtelen úgy érzem, mindent el kellene mesélnem neki, még a kék tabletták beszerzésének történetét is. Aztán mégis meggondolom magam. - Mennem kell dolgozni - fordulok Lei felé. A kulacsomban lévő maradék
vizet a padunk lábánál lévő zsengerózsákra öntöm, majd az ajtó felé veszem az irányt. Juharfa kerületben sétálok, a házak mögött, az ételszállításra használt vasútvonal közelében. Bár már késő van, és nem szállítanak ételeket, még mindig hallani vélem a kocsik halk nyikorgását. Cassiáék háza előtt elhaladva legszívesebben kinyújtanám a karomat és megérinteném az egyik redőnyt, vagy bekopognék az ablakon. Természetesen nem teszem. A rekreációs park közelébe érve tekintetemmel a levéltárost keresem. Egyszer csak mellettem terem. - A medence mögött vagyunk - mondja. - Tudom - válaszolom. Itt lakom, ezért jól ismerem a környéket. A sötétben elővillan az ugrótorony éles, fehér széle. Suttogásunk a nedves éjszakában sáskaszárnyak hangjára emlékeztet. A levéltáros villámgyorsan átmászik a kerítésen, én meg utána eredek. Zárva van a strand, elvileg nem jöhetnénk be ide. Az ugrótorony alatt emberek csoportja várakozik. - Vért kell venned tőlük - adja ki az utasítást a levéltáros. - Miért? - kérdezem vacogva. - Szövetmintákat gyűjtünk konzerválás céljából - mondja a levéltáros. - Bizonyára tudod, hogy szeretnénk kézbe venni az irányítást. - Azt hittem, a szokásos módon, tűk és tamponok segítségével veszitek le a szövetmintákat. Mindössze egy kis szövetdarabra van szükség. - Jobb ez így - feleli a levéltáros. - A Társadalommal ellentétben legalább ti nem loptok meg minket - szólal meg egy nő higgadt hangon. - Ti legalább vissza is adjátok majd a vérünket. Kinyújtja a karját. - Tessék! Készen állok. A levéltáros egy dobozt ad a kezembe. Tele van steril kémcsövekkel és műanyag kupakos injekciós tűkkel. - Kezdheted - mondja. - Alaposan kidolgoztuk az eljárás menetét. Ha befejezted, adok neked néhány tablettát. Ennél többet nem kell tudnod. Igaza van. Nem is akarom megérteni a kereskedelmi ügyletek és mérlegek bonyolult rendszerét. Arra sem vagyok kíváncsi, hogy az itt álló emberek mennyit fizettek azért, hogy itt lehessenek. Vajon a többi levéltáros is törvényesnek tartja az eljárást? Vagy a férfi egyéni akciójáról van szó? Most jövök csak rá, mibe keveredtem. A kék tablettákért a feketepiacon szerzett vérrel kell fizetnem. - El fognak kapni - figyelmeztetem a férfit. - Nem. - Siess! - sürget a hölgy. - Időben haza kell mennem. Felhúzok egy gumikesztyűt, és előkészítem a tűt. A nő végig csukva tartja a szemét. A könyökhajlatánál szép lassan becsúszatom a tűt a vénájába. Elég ijedt arcot vág. - Mindjárt készen vagyunk - nyugtatom meg, majd kihúzom a tűt. A kémcső közben megtelik sötét vérrel. - Köszönöm - mondja a hölgy. A levéltáros egy vattapamacsot nyújt át neki, amit erősen a szúrás helyére kell nyomnia. Miután befejeztem a vérvételt, a levéltáros néhány kék tablettát nyom a kezembe, majd a többiek felé fordul, és a következődet mondja:
- Jövő héten ugyanitt találkozunk. Hozzátok el a gyerekeiteket is, ha azt akarjátok, hogy tőlük is vegyünk mintát. - A jövő héten nem tudok jönni - mondom a levéltárosnak. - Miért nem? - kérdezi. - Ittléteddel az embereket szolgálod. - Nem. A tudomány jelenlegi állása szerint nem lehet feltámasztani az embereket. Ha fel lehetne, már régen alkalmaznák a módszert. Patrick és Aida Markham is visszakaphatnák a fiukat. Otthon az egészségügyi központból lopott szike segítségével végrehajtom életem első és utolsó műtétjét. Lefejtem a tabletták mögötti fóliát, majd a levéltárosoktól kapott géppapírt vékony csíkokra vágom, és a tabletták mögé helyezem őket. Végül a csomagokat a szemétégető fölé tartom, hogy a fólia ismét összeragadjon a tablettákat védő levéllel. Késő éjszaka lesz, mire a műveletet befejezem. Reggel irtózatos sikításra ébredek, mivel katonatisztek hurcolják el Kyt a kerületből. Nem sokkal később Cassia is elmegy, de szerencsére magával viheti az általam szerzett kék tablettákat. Visszamegyek az osztályra, és megnézem, hogy vannak a betegek. - Nincs ellenreakció a gyógyszere? - kérdezem. - Nincs - rázza a fejét a nővér. - Öten szépen javulnak, de a többiek szervezete, köztük a kiütéses férfié, nem reagál rá. Persze nemrég adtuk be nekik. Ilyenkor már általában jelentkezni szoktak a gyógyulás első jelei, úgyhogy ez nem jó hír. - Azóta máson is megjelent a kiütés? - kérdezem. - Alig egy órája hozták be őket. Azóta nem ellenőriztük - mondja a nővér. - Akkor nézzük meg most - javasolom. Óvatosan megfordítjuk az egyik beteget. Semmi. Megfordítunk egy másikat is. Semmi. Viszont a harmadik beteg egész testét kiütések borítják. Még nem olyan pirosak, mint az első beteg sebei, de a reakció meglehetősen szokatlan. - Hívd a virológust! - mondom az egyik mentőorvosnak. Ahogy a nőt óvatosan visszafordítjuk a hátára, még a lélegzetem is eláll. Szájából és orrából vér szivárog. - Van egy beteg, akinek a többiekétől eltérő tünetei vannak - tájékoztatom a főorvost. Még válaszolni sincs ideje, mert valaki kiabálja a nevemet a miniszámítógépen keresztül. - Carrow! - mondja a virológus. - Itt vagyok. - Megvizsgáltam annak a betegnek a vírus által fertőzött génállományát, akinek a törzse körül kiütések jelentek meg, és az ideghez tapadó burokfehérje gén újabb változatát véltem felfedezni benne. Érted, miről beszélek? Persze. Mutációval van dolgunk. Tizenötödik fejezet Cassia Alkonyaikor a nap utolsó sugarai bearanyozzák a fehér barikádot. Az ég olyan, akár a hideg, kék óceán, kivéve azt a pontot, ahol az izzó napkorong
eltűnik a látóhatáron. Mindennap egyre többen gyűlünk össze ebben az időpontban. Mindenki meghív két másik embert, a meghívott két ember magával hoz további négyet. A résztvevők száma exponenciálisan nő. Néhány hét múlva saját felkelést robbanthatunk ki. Nem tudom, kitől származik az ötlet, de a hely a Galéria nevet kapta. Örömmel tölt el, hogy az emberek annyira szeretnek ide járni, hogy még nevet is adtak neki. Szeretem hallgatni az életükben először idelátogatók suttogását. Csodálkozva, könnybe lábadt szemmel álldogálnak a fal előtt. Talán tévedek, de szerintem sokan közülük ugyanazt érzik, mint amit én. Nem vagyok egyedül. Ha ráérek, írni tanítom az érdeklődőket. Utánozzák a mozdulataimat. Először ügyetlenül, később határozottan és magabiztosan kanyarintják a betűket. Nyomtatott betűket tanítok, nem pedig a Ky által használt díszes, írott betűket. Nyomtatott betűkkel könnyebb írni, mert a vonalak sokkal tisztábban elkülönülnek. A folyamatos írásnál a betűk összekapcsolása jelenti a legnagyobb problémát, mivel a kezünk egyáltalán nincs hozzászokva az ilyen jellegű mozdulatokhoz. Időnként a folyóírást is gyakorlom, főként akkor, ha Kynak írok üzeneteket. Ilyenkor nem emelem fel a gallyat a talajról vagy a ceruzát a papírról. A folyóírás Vadászt és társait juttatja eszembe. Ők is hasonlóan rajzolták bőrükre a kacskaringós, egyik embert a másikkal összekötő kék vonalakat. - Ez azért jóval nehezebb a másiknál - jegyzi meg egy ember, miközben figyeli, ahogy folyóírással írok. - Nem - felelem. - Akkor miért nem ezt tanuljuk? - Vannak, akik így írnak. Óvatosnak kell lennünk. Van még néhány Társadalom-szimpatizáns, aki kész lenne harcolni és mindent lerombolni. Ők veszélyesek lehetnek. A Felkelés nem tiltja a miénkhez hasonló összejöveteleket, de a Kormányos felszólított mindenkit, hogy elsősorban a munkára, azaz a pestisjárvány megfékezésére koncentráljon. Az emberek megmentése a legfontosabb. Egyetértek vele, de szerintem a Galériában tartott összejövetelekkel sokat tehetünk saját magunk megmentéséért. Sokan nagyon régóta szeretnének alkotni valamit, vagy hosszú ideje rejtegetik, amit eddig készítettek. Alkotásainkat elhozzuk a Galériába. A képeket és verseket fanedvvel ragasztjuk a falakra. Mintha rongyos zászlók lennének: nyomtatópapírra, szalvétákra és tépett ruhadarabokra rajzoltuk, írtuk őket. Van egy nő, aki különféle mintákat farag fába, majd hamuban forgatja meg őket, végül a szenes faragványok segítségével papírra nyomja az általa megálmodott világot. Egy férfi, aki egykor hivatalnokként dolgozott, már szinte az összes fehér egyenruháját elhozta ide, a Galériába. Mindegyiket más-más színűre festette. Általában több, kisebb darabra vágja az anyagot, és soha nem látott stílusú ruhákat alkot, szokatlan, de tökéletes díszítésekkel és vonalakkal. Kreációit a Galéria mennyezetéről lógatja le. Talán ezekhez a bábokhoz hasonlítanak majd a jövő emberei. Dalton mindig gyönyörű és érdekes műtárgyakat hoz be. Különféle dolgokból alkotja őket. Ma például egy szövetdarabokból és összetépett papírból készített, nagyméretű bábbal érkezett. A szemeinek helyére két követ tett,
míg a fogait apró magvakból rakta ki. Szépség és szörnyeteg. - Ó, Dalton - sóhajtok. Dalton csak mosolyog, én pedig alaposabban szemügyre veszem a bábot. Jellegzetes gyantaillatot áraszt, mivel Dalton gyantával ragasztotta össze a részeit. - Állítólag alkonyatkor valaki énekelni fog - mondja Dalton. - Biztos vagy benne? - kérdezem. Már jó ideje terjed ez a pletyka, de eddig senki sem énekelt. A verseket és a műtárgyakat könnyebben ajándékozzuk egymásnak. Nem kell kiállnunk a többiek elé és várni a reakciót. Daltonnak nincs ideje válaszolni, mert valaki odalép hozzám. Az ismerős levéltáros. Hirtelen pánikba esem. Vajon hogy találta meg a Galériát? Azzal nyugtatom magam, hogy a levéltárosok nem a Társadalmat szolgálják, ráadásul nem is a vetélytársaink. Ők kereskednek, mi pedig saját magunk által készített műalkotásokat osztunk meg egymással. A kabátjából előhúz egy fehér papírlapot. Talán Kytól vagy Xandertől kaptam üzenetet? Mit szólhatott Xander az üzenetemhez? Életem legnehezebb feladata volt leírni azokat a sorokat. Kihajtogatom az üzenetet. - Ne olvasd el! - mondja zavartan a levéltáros. - Legalább is addig ne, amíg itt vagyok. Miután elmentem, tűzd ki a falra! Egy történet van rajta, amit én írtam. - Még ma este kitűzöm - ígérem meg neki. Természetesen egy levéltárosnak is jogában áll alkotni és gazdagítani a Galéria gyűjteményét. - Az emberek gyakran kérdezik tőlünk, van-e értéke az általuk készített alkotásoknak - meséli. - Ilyenkor azt válaszolom, hogy nincs. Számunkra tényleg nincs. Inkább hozzátok küldöm őket. Amúgy hogy hívják ezt a helyet? Először nem nagyon akarom elárulni, pedig nem titkos névről van szó. - Galériának hívjuk - tájékoztatom a levéltárost. A levéltáros bólogat. - A csoportos összejövetelekkel legyetek nagyon óvatosak - figyelmeztet. A hírek szerint a pestisvírus mutáns változata ütötte fel a fejét. - Már hetek óta mondogatják - válaszolom. - Tudom. A hír valóban igaz. Pont ezért jöttem el ide ma este. Le kellett írnom, még mielőtt kifutnánk az időből. Értem. Egyvalamit pestistől és mutációtól függetlenül jól megtanultam: mindig az idő szorításában vagyunk. Éppen ezért, bármennyire nehezemre esett, leírtam Xandernek bizonyos dolgokat. El kellett mondanom neki az igazat, hiszen nincs vesztegetni való időnk. Tudom, hogy szeretsz. Én is szeretlek, mindig is szeretni foglak, de a dolgok nem maradhatnak így sokáig. Előbb-utóbb kirobbannak az érzelmek. Azt mondod, nem zavar, ha várnod kell rám. Szerintem pedig zavar, zavarnia kell. Xander! Túl sokat váltakoztunk már az életben. Ne várj rám tovább! Remélem, egyszer rád talál a szerelem. Minden másnál jobban vágyom rá, hogy Xander megtalálja élete szerelmét. A saját boldogságomnál is jobban. Ez azt jelenti, hogy Xandert mindenkinél jobban szeretem.
Tizenhatodik fejezet Ky - Hova megyünk? - kérdezi Indie a léghajó fedélzetére lépve. Ma én vezetem a gépet, úgyhogy be is ülök a pilótaülésbe. - Fogalmam sincs - vágom rá a szokásos választ. Amióta a Felkelés hatalomra jutott, nem kapjuk meg előre a feladatainkat. Indie segítségével ellenőrzőm a felszerelésemet. - Ez egy régebbi típusú léghajó - állapítja meg Indie. - Nem rossz. Bólogatok. Mindketten jobban szeretjük a régebbi típusú léghajókat, mert sokkal temperamentumosabban lehet vezetni őket. Új léghajóban ülni egész más érzés. Olyan, mintha a léghajó irányítaná a pilótát, nem pedig fordítva. Minden rendben van, úgyhogy csendben várjuk a parancsot. Újra elered az eső. Indie dúdol valamit. Vidámnak tűnik, engem is mosolyra fakaszt. - Olyan jó, hogy mindig együtt repülünk - mondom. - A laktanyában és az étteremben úgysem látlak túl sűrűn mostanában. - Nagyon elfoglalt vagyok - mondja Indie. Közelebb hajol hozzám. - Ha vége a pestisjárványnak, jelentkezel a vadászpilóta-képzésre? Talán pont emiatt nem látom olyan gyakran Indie-t az utóbbi időben. Új pozícióba szeretne kerülni. Minden alkalommal vadászrepülők fedezik a gépünket. Egy vadászpilóta képzése évekig eltart. Többek között harcolni és gyilkolni is megtanítják őket. - Nem hiszem - felelem. - Te jelentkezel? - kérdezek vissza. Meg kell szakítanunk a beszélgetést, mert közben megérkezik a repülési tervünk. Indie nyúl utána elsőként, de azonnal kikapom a kezéből. Erre ő gyerekes módon kinyújtja a nyelvét. Ránézek a tervre, és egy pillanatra megáll a szívem. - Mit írtak? - kérdezi Indie kíváncsian. - Oria tartományba repülünk - válaszolom döbbenten. - Különös. Tényleg az. A Felkelés nem szokott olyan tartományokba vezényelni minket, ahol egykor éltünk. Attól félnek, hogy az ismerőseink között osztjuk majd szét a gyógyszereket. A Felkelés aszerint határozza meg a készletek elosztását, hogy épp hol van szükség a gyógyszerekre. A parancsnokok szerint az egykori lakóhelyünk közelében túl nagy lenne a kísértés. - Érdekes - mondja Indie. - Állítólag a legtöbb, a Társadalommal szimpatizáló ember Oria tartományban és a fővárosban él. Nem tudom, élnek-e még ismerőseim Oria tartományban. Cassia szüleit Keyába telepítették, a szüléimet pedig elhurcolták. Vajon Em családja ott éle még? Mi a helyzet a Carrow családdal? Cassia üzenetének átadása óta nem láttam Xandert. Néhány nappal azt követően, hogy Indie-vel a camasi barikád mögé való bejutásról beszélgettünk, a Felkelés gyógyszercsomagok szállításával bízott meg. Szerintem Indie keze is benne volt a dologban, de akárhányszor rákérdezek, csak megrántja a vállát. - Szerintem csak tesztelni akartak bennünket. Arra voltak kíváncsiak, le tudjuk-e tenni a gépet a barikádon belül, mivel ott a legnehezebb leszállni a városban - feleli. A szeme csillogásából látom, hogy a történet egy részét elhallgatja. Nyugtalanító, de ha Indie nem akar elmondani valamit, nincs ér-
telme tovább faggatni. Az a lényeg, hogy sikeresen letettük a gépet, és segítettünk Calebnek bevinni a szállítmányt az egészségügyi központba. Közben Cassia üzenetét is célba juttattam. Jó volt újra látni Xandert. Úgy láttam, ő is örült a találkozásnak. Nem tudom, akkor is örült-e, amikor felfedezte a levél elmosódott utolsó bekezdését. Az út nagy részét, szokásunkhoz híven, nagyon magasan repülve tesszük meg. Később egyre lejjebb ereszkedünk. A barikád felé irányítom a léghajót. Bár a Társadalom állította fel a fehér védőfalakat, a Felkelés a helyükön hagyta őket azzal a céllal, hogy elválasszák a betegeket az egészségesektől. - Oria ugyanolyannak tűnik, mint a többi tartomány - jegyzi meg Indie csalódottan. Ez még soha nem jutott eszembe, de igaza van Indie-nek. A szabályos Oria tartomány mindig is a Társadalom legfőbb pillére volt, gyakorlatilag semmilyen megkülönböztető tulajdonsággal nem bírt. Nem úgy, mint például Camas, amit a hegyek választottak el az ország többi részétől, vagy Akádia a Keleti tengerre néző sziklás partjával, vagy a számtalan tóval büszkélkedő főváros. A középső tartományok (Oria, Grandia, Bria és Keya) nagyjából ugyanúgy néznek ki. Egyetlen dolgot kivéve. - Oriában van egy különleges Hegy. Ilyet a többi tartományban nem találsz - mondom Indie-nek. - Mindjárt meglátod, ha közelebb érünk. Alig várom, hogy megpillantsam a zöld erdőkkel borított Hegyet. Ha Cassiát nem is, de a Hegyet legalább láthatom. Sokat időztünk itt együtt. A fák lombja alatt csókoltuk meg egymást először. Még most is érzem a bőrömön a kellemes szellő simogatását, Cassia kézfogását, bőrének selymes tapintását. Összeszorul a torkom. Amikor a leszálláshoz készülődve teszünk egy kört Oria felett, nem látom a Hegyet az esti félhomályban. Indie veszi észre elsőként. - Nem az a barna valami? - kérdezi. Igaza van. Az a kopár, barna fennsík a Hegy teteje. Megkezdem a leszállást. Egyre közelebb kerülünk a talajhoz. Az út menti fák egyre nagyobbnak látszanak. Rohamtempóban közelítünk. Ismerősnek tűnnek az épületek. Az utolsó pillanatban ismét a magasba emelem a gépet. Indie rám pillant. Ilyen még nem fordult elő velem az elmúlt hónapokban. - A leszállás nem sikerült tökéletesen - jelentem a mikrofonon keresztül. Megesik. Ezzel a rossz manőverrel szereztem magamnak egy hibapontot. Mindezt csupán azért csináltam, mert a Hegyet szeretném közelebbről szemügyre venni. Ezúttal az ellenkező irányból közelítünk. Az ideális magasságnál alacsonyabban repülök, hogy többet láthassunk. - Valami baj van? - kérdezi az egyik vadászpilóta a mikrofonon keresztül. - Semmi - felelem. - Le tudom tenni a gépet. Láttam, amit látnom kellett. A Hegy teljesen kopár. Valószínűleg buldózerrel többször végigmentek rajta. Felégették. Kiirtották a növényzetet. Mintha
soha nem lettek volna fák a tetején. A Hegy egyik része elkezdett lefelé csúszni, mert a fák gyökere többé nem tartja meg a talajt. Cassia zöld selyemruhájának darabja sincs már a faághoz kötve. Különben is, a szél, az eső és a napsugár biztosan kiszívta már élénkzöld színét. Gondolom, az általunk eltemetett verssorokat is exhumálták azóta, majd újra eltemették, még mélyebbre. A Hegyet gyakorlatilag meggyilkolták. Leszállunk. Hallom, ahogy hátul Caleb kinyitja a rakteret és elkezdi kirámolni a dobozokat. Csak ülök és bámulok. Legszívesebben visszamennék a Hegyre Cassiával. Szinte megöl a vágy. Már jó néhány hónap eltelt azóta, hogy utoljára láttam. A tenyerembe temetem az arcom. - Ky! Jól vagy? - kérdezi Indie. A vállamra teszi a kezét. Rám se néz, hanem lemegy segíteni Calebnek. Hálás vagyok Indie-nek az érintésért és azért is, hogy végre magamra hagyott. Sajnos egyik sem tart sokáig. - Ky! - kiabál Indie. - Gyere! Ezt nézd! - Mit? - kérdezem a raktérbe mászva. Indie a léghajó padlójára mutat. Valaki a Faragott Hegyláncban látott rajzokra hasonlító képeket karcolt a padlót és a falakat borító fémfelületre. Eddig a sok doboztól nem vettük észre az alkotásokat. - Mintha az eget innák - állapítja meg Indie. Így van. Az emberek nem esőcseppeket isznak, mint azon a képen, amit még Juharfa kerületben rajzoltam. Az ég földre hullott darabjait szedegetik össze, és ezekből isszák a vizet. - Szomjas vagyok - mondja Indie. - Nézd! - mutatok az égből érkező alakra. - Szerinted ő kicsoda? - Természetesen a Kormányos - válaszolja Indie. - Te rajzoltad ezeket a képeket? - fordulok a lépcső tetejénél épp felbukkanó Calebhez. - Milyen képeket? - kérdezi. - A léghajó oldalába vésett képeket. - Nem - feleli. - Szerintem egy másik futár rajzolhatta őket. Én soha sem rongáltam meg a Felkelés tulajdonában lévő tárgyakat. A kezébe nyomok még egy dobozt. Miután a szállítással végeztünk, visszatérünk a léghajóhoz. Indie kissé lemarad. Calebbel beszélget, aki a fejét rázza. Indie közelebb lép hozzá, és a tenyerébe veszi Caleb állát. El tudom képzelni, hogy néz rá. Valami miatt nagyon leszidja. Caleb igencsak feszültnek tűnik. - Ki vele! - noszogatja Indie. - Tudnunk kell. - Nem - feleli Caleb konokul. - Ráadásul nem is te vezeted a léghajót. Hagyj békén! - Ky a pilóta - mondja Indie. - Tudod, mennyit utazott, míg végre eljutott abba a tartományba, ahol egykor élt? Tudod, milyen nehéz lehet most neki? Mit szólnál, ha most vissza kellene menned Keyába vagy oda, ahonnan jöttél? Legalább áruld el Kynak, mit csinálunk! - Gyógyszereket szállítunk - mondja Caleb. - Nem csak azt - teszi hozzá Indie.
Caleb idegesen lépked Indie körül. - Ha a Kormányos azt akarná, hogy tudjatok róla, már biztos elmondta volna. - Nehogy azt hidd, hogy a Kormányos úgy tekint rád, mint valami fontos emberre! - mondja neki Indie. - Csak egy egyszerű futár vagy a szemében. Caleb hátrább lép és utálatosan néz Indie-re. Indie ismét jól látja a dolgokat. Érzi, Caleb miben reménykedik. A Felkelésnek dolgozó minden elárvult gyermek arról álmodozik, hogy egyszer nagyon büszke lesz rá a Kormányos, és rokonává fogadja. Indie álma is ez. Később, a katonai tábor melletti réten találkozom Indie-vel. Nagyot sóhajtva leül mellém. Először azt hiszem, vigasztalásképp semleges dolgokról akar beszélgetni velem. Indie azonban sosem jeleskedett, ha meg kellett vigasztalnia valakit. - Elrepülhetnénk a fővárosba - mondja. - Szó sem lehet róla - válaszolom. - A vadászpilóták azonnal lelőnének. - Ha nem lennék itt melletted, biztosan megpróbálnád. - Igazad van. Ha nem lennétek itt, biztosan nekivágnék az útnak. - Többé nem vagyok olyan önző, mint amikor mindenkit magam mögött hagyva, Elivel és Vickkel a Faragott Hegylánc felé vettem az irányt. Caleb is a csapatunk tagja. Pilótaként felelősséggel tartozom érte, nem kockáztathatom az életét. Cassia nem kívánja tőlem, hogy más emberek élete árán jussak el hozzá. Különben is, ha a pestist sikerül megfékezni, hamarosan normalizálódik a helyzet és együtt lehetek Cassiával. Jó lenne, ha a Kormányos igazat beszélne. Néha tényleg elhiszem, amit mond. - Repültél már a Kormányossal a kiképzés során? - kérdezem Indie-től. - Persze - vágja rá gondolkodás nélkül. - A repülési stílusa alapján jöttem rá, hogy ő a Kormányos. - Indie itt egy pillanatra elakad, ragyogó arccal keresi a szavakat. - Úgy éreztem magam, mint azok az emberek, akiket a léghajó oldalára karcolt képeken láttunk. Mintha valami égi nedűt ittam volna. - Szóval megbízol a Kormányosban? - kérdezem. Indie bólogat. - Ennek ellenére vállalnád a kockázatot, és elrepülnél velem a fővárosba. - Ha ez minden vágyad, akkor igen - vágja rá Indie. Szinte átvilágít a tekintetével. Tetszik, amikor mosolyog. Kedvelem a gyönyörű, széles, bölcs, ártatlan, görbe mosolyát. - Min gondolkozol? - kérdezi. - Tetszik a mosolyod. Indie-nek jólesik a bók, Örömében megereszt még egy mosolyt, amit kaján vigyorral köszönök meg. Gyenge szellő cirógatja a füvet. Indie közelebb hajol hozzám. Ragyogó arca reményt és érzékenységet sugároz. Úgy érzem, szíven talált. - Miért ne repülhetnénk kettesben? - suttogja. - Csak te meg én. - A fű susogásától alig hallom a hangját. Már korábban is tett fel hasonló kérdést. - Tudod, Indie, Cassiába vagyok szerelmes - válaszolom határozottan. - Tudom - mondja nyugodtan, mindenféle mentegetőzés nélkül. Ha Indie nagyon el akar érni valamit, az ösztöne hajtja előre. Akárcsak Cassiát.
Indie mély lélegzetet vesz, majd még közelebb húzódik hozzám. Kezével beletúr a hajamba, majd megcsókol. A csókjának íze meg sem közelíti Cassiáét. Levegő után kapkodva hátrébb húzódom. - Indie! - Bocsánat! Meg kellett tennem - suttogja. Tizenhetedik fejezet Cassia Valaki a levéltárosok rejtekhelye felé tart. Hallom, ahogy lefelé lépked a lépcsőn. A nagyteremben várakozunk a többiekkel, és elemlámpáinkkal megvilágítjuk a bejáratot. A vendég óvatosan megáll a bejáratnál. Ezek szerint számított a találkozásra. Egy kereskedő az, akit már máskor is láttam idelenn. Leteszem a zseblámpát. A többiek továbbra is a szemébe világítanak. Úgy érezheti magát, mint egy csapdába esett molylepke. Az egyik, mellettem álló levéltáros rám szól, hogy kapcsoljam be a lámpát. Szót fogadok. A nagy fényességben én is zavartan pislogok, pedig a zseblámpák fénye elsősorban az ajtóban álló lányt vakítja el. - Samara Rourke! Nem kellett volna idejönnöd - mondja a vezető levéltáros. A lány idegesen nevetgél, miközben lerakja nehéz csomagját. - Ne mozdulj! - parancsol rá a vezető levéltáros. - Kikísérünk. - Engedélyt kaptam rá, hogy kereskedjek veletek - szólal meg Samara. - Ti hoztatok el ide. - Ezentúl nemkívánatos személynek számítasz a körünkben - mondja a vezető levéltáros, aki kissé előrébb lép a félhomályból, és egyenesen a lány szemébe irányítja a lámpája fényét. A levéltárosok rejtekhelyén vagyunk, ezért itt ők döntik el, ki maradhat az árnyékban és kinek kell szembenéznie a vakító fénnyel. - Miért? - kérdezi Samara dadogva. - Tudod te azt - feleli a levéltáros. - Szeretnéd, ha a többiek is megtudnák? - Legalább nézzétek meg, mit találtam! - mondja. - Biztos sikerül felkeltenem az érdeklődéseteket... - A csomag felé nyúl. - Samara csalt - közli a vezető levéltáros a Kormányosra emlékeztető határozottsággal. Hangja visszhangzik a teremben, de a lámpák fénye meg se rezzen. Ha behunyom a szemem, továbbra is látom a lány ideges, elvakult tekintetét a rá irányuló fényben. - Valaki egy ügylet bonyolításával bízta meg Samarát. Samara elhozta nekünk a rábízott árucikket, mi megállapítottuk az értékét, elfogadtuk, és egy másik árucikket adtunk érte cserébe, valamint egy kisebb tárgyat közvetítési díjként. Samara mindkettőt megtartotta. Vannak csaló kereskedők, ráadásul nem is kevesen. Ők azonban nem nagyon mernek üzleti kapcsolatba kerülni a levéltárosokkal. - Mi bajotok? Megkaptátok, ami nektek jár. Egyedül annak van joga megbüntetni, akitől loptam - magyarázkodik Samara. Dacos magatartása nagyon szánalmas. Mi vihette rá a csalásra? Számíthatott rá, hogy elkapják.
- Ez nem így van - ellenkezik a vezető levéltáros. - A lopással a mi hírnevünket is aláásod. A levéltárosok közül hárman leteszik az elemlámpát, és előrébb lépnek. Hevesen dobog a szívem, és hátrébb húzódom a félhomályba. Gyakran járok itt, de mégsem vagyok levéltáros. A többi kereskedőnél valamivel több joggal rendelkezem, ám bármikor visszavonhatják a kiváltságaimat. Nyisszanást hallok. A vezető levéltáros a magasba emeli a Samara csuklójáról levágott vörös karkötőt. Samara hamuszürke arccal, de különösebb sértődöttség nélkül figyeli az eseményekét. A levéltárosok még mindig az arcába világítanak. Pucér csuklóján jól látszik a karkötő helye. A vezető levéltáros a szobában állók felé fordul. - A kereskedni vágyó emberek előtt megbízhatónak kell tűnnünk. Samara tisztességtelen viselkedésével sokat rontott a hírnevünkön. Kártérítést kell fizetnünk a sértettnek. - Mostanra mindenki letette a lámpáját, úgyhogy a vezető levéltáros félhomályban beszél. Hangja betölti a termet. - Kártérítést fizetni pedig nem nagyon szeretünk. Folytathatjátok a kereskedést! - fejezi be a mondandóját. Egy tapodtat sem moccanok. Talán én is Samarához hasonlóan cselekedtem volna, ha olyasmi kerül a kezembe, amiről tudom, hogy egy rokonomnak, ismerősömnek nagy szüksége van rá. Szerintem ez lehetett a helyzet. Szerintem Samara valaki másért vállalt kockázatot. A vezető levéltáros odajön hozzám. - Gyere velem! - mondja. - Mutatnom kell valamit. Határozottan karon fog, és polcok hosszú során keresztül egy sötét terembe vezet. Innen egy újabb terembe érkezünk, amely műtárgyaktól roskadozó fémpolcokkal van tele. Minden megtalálható itt, ami szem-szájnak ingere: a múlt elveszett darabjai jól megférnek a jövő töredékei mellett. Néhány levéltáros a polcok közt szaladgál, míg mások őrt állnak. A termet a mennyezetről lelógó, tompa fényű lámpák világítják meg. Különböző méretű ládákat, dobozokat és tartályokat látok. Szinte térképre van szüksége az embernek a tájékozódáshoz. Még mielőtt a hölgy bármit mondana, magamtól is kitalálom, hol vagyunk, pedig soha nem jártam még itt. A levéltárban. Legalább akkora élmény betenni a lábam ide, mint először találkozni a Kormányossal. Mindig is tudtam a levéltár a létezéséről, de egész más testközelből látni. Nem is tudom, sírjak-e vagy nevessek. - A levéltár tele van kincsekkel - mondja a levéltáros. - Mindegyiket ismerem. Haja aranylón fénylik a lámpák alatt, mintha ő maga is egy kincs lenne. Mélyen a szemembe néz. - Eddig nem sokan léphettek be ide. Vajon miért pont nekem mutatja meg a levéltárat? - Sok történetet olvastam. Egy kislányról szóló mese különösen megragadott. Arra kérték, hogy a szalmát változtassa arannyá. Többször is sikerült teljesítenie a szinte lehetetlennek tűnő feladatot. A mi munkánk is hasonló. A levéltáros leemel egy ládát az egyik közeli polcról. Papírba csomagolt rudak vannak benne. Kivesz és a magasba emel egyet. - Ha tehetném, legszívesebben az egész napomat itt tölteném - folytatja. -
Itt kezdtem el levéltárosként dolgozni. Árucikkeket osztályoztam és katalogizáltam. - Mindketten behunyjuk a szemünket, és mély lélegzetet veszünk. A ládából áradó illat nagyon ismerősnek tűnik, de elsőre nem ismerem fel. Hevesen ver a szívem, majd egyszerre, teljesen váratlanul düh járja át minden porcikámat. Már emlékszem, hol találkoztam ezzel az illattal. - Csokoládé - mondom. - Igen - bólogat a hölgy. - Mikor ettél utoljára? - A Párosító Bankettemen - felelem. - Persze - mosolyog. Egy másik láda után nyúl. Ezüstösen csillog benne valami. Először a Banketten osztogatott ezüstdobozokra gondolok, de aztán látom, hogy evőeszközökről van szó. A következő ládát még óvatosabban kezeli a nő. Csont fehér porcelántárgyak vannak benne, olyan törékenyek, akár a jég. A következő sorban a levéltáros vörös, zöld, kék és fehér drágakövekkel díszített gyűrűket mutat, majd gyönyörű, gazdagon illusztrált könyveket nyom a kezembe. Alig tudom megállni, hogy meg ne érintsem őket. Micsoda gazdagság! Bár én magam sem ezüsttel, sem csokoládéval nem kereskednék, meg tudom érteni azokat, akik ilyesmivel foglalkoznak. - A Társadalom előtti időkben az emberek pénzt használtak - meséli a levéltáros. - Pénzérmékkel, sok esetben aranyérmékkel, és ropogós, zöld bankjegyekkel fizettek. A kereskedelemben a különféle dolgoknak mind megvolt a pénzben kifejezett ára. - Hogy működött ez a rendszer? - érdeklődöm. - Például, ha mondjuk, valaki éhes volt, öt bankjegyért ennivalót kapott cserébe - magyarázza a levéltáros. - És mit csináltak az emberek a bankjegyekkel? - Valami mást vettek értük. - A bankjegyekre írtak valamit? - Nem - feleli. - A verseidhez hasonló dolgokat nem. Értetlenül csóválom a fejemet. - Ez miért volt jó? - kérdezem. Számomra sokkal logikusabbnak tűnik a levéltárosok módszere. - Az emberek megbíztak egymásban. - Igaz, csak egy darabig. Itt rövid szünetet tart. Nem tudom, milyen választ vár tőlem. - A legértékesebbnek tartott dolgokat mutatom most meg neked - mondja. - Sok láda olyan, különleges kincsekkel van tele, amelyek még a legkülöncebb emberek ízlését is kielégítik. Nagyon régóta foglalkozunk kereskedelemmel. - Közben a polcok között visszavezet az ékszerekhez. Levesz egy ládát az egyik polcról. Nem nyitja ki, csak magával hozza. - Mindenkinek megvan a maga valutája - magyaráz tovább. - A legérdekesebb valuta a tudás. Van, amikor az emberek tudni, és nem pedig birtokolni akarják a dolgokat. Természetesen az, hogy milyen tudásra vágynak az emberek, szintén sokrétű és bonyolult ügy. - Az egyik polcsor végénél megáll. - Cassia! Te mire vagy kíváncsi? - teszi fel a kérdést. Arra lennék kíváncsi, hogy a családom, Ky és Xander jól vannak-e. Aztán arra, hogy nagyapa mire gondolt, amikor a piros kertben töltött napot emlegette. Az elfelejtett emlékeimre. Egy pillanatnyi csend és mozdulatlanság következik ebben a dekadens hangulatú, tudatosan berendezett teremben. A levéltáros furcsa helyeket világít meg a zseblámpájával. Úgy tűnik, ő is
elgondolkozik valamin. - Tudod, minek van különösen nagy értéke mostanában? - kérdezi. - A Társadalom titkos kémcsöveinek. Hallottál már róluk? Azokban tartják az Utolsó Bankett előtt levett szövetmintákat. - Hallottam - válaszolom. Sőt, már személyesen is láttam a Faragott Hegylánc kanyonjának barlangjában sorakozó kémcsöveket. Vadász összetört közülük néhányat, mi pedig elloptunk egyet-egyet Elivel. - Nem te vagy az egyetlen - mondja a vezető levéltáros. - Vannak, akik mindent megtennének a szövetminták megszerzéséért. - A szövetminták nem számítanak - mondom Kyt idézve. - Nem élő emberekről van szó. - Remélem, a vezető levéltáros nem érzi, hogy füllentek. Elloptam a nagyapa mintáját tartalmazó kémcsövet, és megkértem Kyt, hogy rejtse el. Titkon mindig reménykedtem benne, hogy a szövetminták igenis számítanak. - Lehet, de másoknak nagyon is számítanak. Az emberek szeretnék megszerezni saját, valamint a családtagjaik és barátaik szövetmintáját. Akkor van különösen nagy szükség a szövetmintára, ha szeretteiket elveszítik a pestisben. Ha szeretteiket elveszítik a pestisben. Lehetséges ez? - tűnődöm. Magamtól is tudom a választ. A Faragott Hegyláncban egy életre megtanultam a következő igazságot: a halál mindig bekövetkezhet. A levéltáros mintha a gondolataimban olvasna. - Amikor a Társadalom határain kívül jártál, ugye, láttad a kémcsöveket? - kérdezi. Legszívesebben kacagnék egy nagyot. Biztosan a barlangra gondol. Kémcsövek hosszú, rendezett sorait láttam a föld alatt. Egy papírokkal teli barlangban is jártam. Megcsodáltam a szeles, száraz helyeken álló, göcsörtös fák sötét ágain csillogó aranyalmákat. Felfedeztem az egyik fa törzsébe karcolt nevemet. Gyönyörködtem a szebbnél szebb falfestményekben. A hegygerincen szénné égett emberi testekre bukkantam. Láttam, ahogy egy férfi énekelve eltemeti halott kislányát, miután kacskaringós, kék vonalat rajzolt a karjára. Éreztem, hogy az élet és a halál egyszerre vannak jelen. - Ugye, egyetlen kémcsövet sem hoztál magaddal? - kérdezi. Mennyi mindent tud. - Nem - felelem. - Milyen kár. - Mit adnának az emberek a szövetmintáért? - kérdezem. - Embere válogatja - feleli. - Természetesen semmit sem garantálunk, kivéve, ha tényleg a keresett szövetmintáról van szó. Viszont azt nem ígérjük, hogy bárkit is fel lehet majd támasztani. - De nincs kizárva. - Mindössze néhány kémcsőre lenne szükség, és oda mehetnél, ahova csak akarsz - mondja a levéltáros. - Például Keya tartományba. - Figyeli a reakciómat. Csak csaliként dobta be Keya tartományt. Tudja jól, hol lakik a családom. - Vagy akár Oria tartományba - teszi hozzá végül. - Mi lenne, ha máshova szeretnék utazni? - dobom be az ötletet, Camas tartományra gondolva. Egymásra nézünk. Ő szólal meg elsőként. Meglep, mennyire fontosak neki a szövetminták.
- Ha Másországra gondoltál, oda nem tudunk eljuttatni - mondja. Másországról még soha nem hallottam. Az Oria tartományban látott térképeken a Társadalom határain kívüli országok az ellenség területeként voltak feltüntetve. Úgy tűnik, a levéltáros egy teljesen más, távoli helyre gondol. Az izgalomtól szinte kiráz a hideg. Másországot még a Külső Tartományokból származó Ky sem említette soha. Merre lehet? Legszívesebben jól kifaggatnám a hölgyet erről a távoli helyről, ami sem az általam látott térképeken, sem a Faragott Hegylánc egykori lakóinak térképein nincs feltüntetve. - Sajnos nincsenek kémcsöveim - mondom. Egy időre megint néma csendben szemlélődünk. Végül a levéltáros töri meg a csendet. - Észrevettem, hogy egy ideje nem a kereskedés foglalkoztat. Jártam a Galériában. Egy ilyen találkozóhelyet létrehozni nem kis teljesítmény volt a részedről. - Igen. Az emberek többségének van valami alkotása, amit szeretne megmutatni másoknak - válaszolom. A levéltáros döbbenten és szánakozva néz rám. - Nincs igazad - mondja. - A Galériában látható dolgoknál korábban sokkal jobbakat készítettek. Ennek ellenére becsülendő az igyekezetetek. Nem ő a Kormányos, ebben már teljesen biztos vagyok. Arra a hivatalnok hölgyre hasonlít, aki sokszor beszélgetett velem Oria tartományban. Mindketten meg vannak győződve róla, hogy még mindig tanulnak, bővítik az ismereteiket. Pedig a tanulási képességüket már régen elveszítették. Megkönnyebbülök, amikor a földalatti levéltárat elhagyva a felszínen lévő, élettel teli Galéria felé veszem az irányt. A közelébe érve énekhangokra leszek figyelmes. Nem ismerem a dalt, amit éppen énekelnek, mert nincs a Száz Válogatott Ének között. A szöveget sem igazán értem, mert elég messze vagyok, de a dallamot hallom. Az előadónő hangja a magasból a mélybe zuhan. Egyszerre fáj és gyógyít. A refrént egy férfival közösen éneklik. Vajon tudta-e a nő, hogy a férfi is csatlakozni fog hozzá? Előre eltervezték-e a közös szereplést? Talán meglepődve tapasztalta éneklés közben, hogy nem ő az egyetlen, aki ismeri a dalt. Amikor elhallgatnak, a nézők egy ideig néma csendben ülnek, majd az első sorban elkezd tapsolni valaki. Hamarosan mindenki csatlakozik. Közelebb furakodom a tömeghez, hogy jobban szemügyre vehessem az énekesek arcát. - Szeretnétek hallani egy másik dalt is? – kérdezi a nő. Igen. Ezúttal a nő egy egyszerű, rövid dalt énekel. A dallam nagyon dinamikus, de jól követhető. Felfelé gördülő kő vagyok Mit nekem, ti téli fagy ok! Nem nyugszom, Míg nem vagy velem. Nem állhatunk meg Egy percre sem! Talán a Külső Tartományokból származik a dal? Sziszifusz történetét juttatja az eszembe. Ky szerint a Külső Tartományokban sokkal tovább fenn-
maradtak a régi énekek. Sajnos a Külső Tartományok lakói már nem élnek. Szomorú sorsuk rányomja a bélyegét a szövegre, a dallam azonban mégis széppé és optimistává varázsolja az éneket. Egyszer csak arra leszek figyelmes, hogy a többi nézőhöz hasonlóan én is dúdolom a dalt. Annyiszor elénekeljük, hogy a végén már mindenki kívülről fújja a dallamot és a szöveget. Gátlásaimat leküzdve táncolni kezdek. Senki és semmi nem érdekel. Csupán arra vágyom, hogy Ky itt legyen velem és lássa, ahogy a világ szeme előtt éneklek és táncolok. És persze Xander. Ő is itt lehetne. Ky kiválóan énekel. Nem tudom, Xander is tud-e énekelni. Lábunk a dal ütemére, egyszerre dobban. Híre-hamva sincs többé a parthoz verődő haltetemek orrfacsaró szagának. Már mind lebomlottak. Az élet illata tölti be a levegőt: izmaink, sós könnyeink, izzadságunk szaga a zöld fű és a letaposott növények átható aromájával keveredik. Mindannyian ugyanazt a levegőt szívjuk, ugyanazt a dalt énekeljük. Tizennyolcadik fejezet Xander Az éjszaka folyamán ötvenhárom új beteget hoznak be a központba. Nem mindegyikük testén vannak kiütések és vérző sebek, de egyes betegekén igen. A főorvos elrendeli a karanténba zárásukat. Engem bíz meg a mutáns vírussal fertőzött betegek kezelésével. A portálon keresztül felügyeli a munkámat. - Nem meri a saját bőrét vinni a vásárra - jegyzi meg az egyik nővér. - Nem is kell neki - válaszolom. - Egyedül is meg tudok birkózni a feladattal. Neked sem kell itt maradnod, ha nem akarsz. Esetleg megkérhetem a főorvost, hogy helyezzen át egy másik osztályra. A nővér a fejét rázza. - Jól vagyok itt - mondja mosolyogva. - Végül is te beszélted rá a főorvost, hogy az udvaron hozzuk létre a karantént. Nem rossz ötlet. - Van önkiszolgáló étterem is - mondom nevetve. Már csak az ebédcsomagot átvenni járunk oda. A virológus is bejön a kórterembe, hogy személyesen is megvizsgálja a betegeket. Nagyon idegesnek tűnik. - A vérzést az okozza, hogy a vírus elpusztítja a vérlemezkéket - magyarázza. - Ennek következtében az érintett betegek lépe megnagyobbodik. A közelünkben dolgozó mentőorvosnő bólogat. Éppen az egyik elsők közt bekerült beteg kontrollvizsgálatát végzi. - Tényleg megnagyobbodott a lépe - mondja. - Egészen a bordái alá ér. - Ráadásul a betegek egyre nehezebben tudnak megszabadulni a tüdejükben és a légutaikban keletkező váladéktól - szólal meg egy másik orvos. Ha nem sikerül gyorsan meggyógyítanunk őket, tüdőgyulladás és fertőzés veszélye áll fenn. Közben az egyik beteg hatalmasat ordít. - Repedés - mondja az egyik orvos. - Szerintem belső vérzése van. A miniszámítógépen keresztül hívok egy sebészt. Körbevesz- szűk a nagyon sápadt beteget. A vérnyomása leesik, a szívverése pedig felgyorsul,
ezért az életfunkciókat jelző készülék elkezd sípolni. A mentőorvosok és a sebészek egymásnak üvöltik az instrukciókat. A beteg teljesen mozdulatlanul fekszik. Nem tudjuk megmenteni. Még arra sincs időnk, hogy betoljuk a műtőbe. A többi betegre pillantok. Remélem, nem láttak sokat az egészből. Semmit nem láthattak, hiszen kómában fekszenek. A beteg halála nyomasztóan hat rám. Közben szüntelenül sípol a miniszámítógépem, mert személyes üzenetet kaptam a főorvostól, aki a portálon keresztül, élőben követte az eseményeket. Küldöm a beteg adatait. Azonnal nézd át! A főorvos azt akarja, hogy az adatokkal foglalkozzak, amikor épp meghalt valaki? Az eset az egész orvosi csapatot aggasztja. A célunk az emberek megmentése, nem pedig az, hogy ehhez hasonló módon elveszítsük őket. A kórterem melletti szobába megyek, hogy az adatokat ellenőrizzem, bár nem értem, miért annyira sürgős mindez. A beérkező betegek adatai egyszerű egészségügyi adatok, nem értem, mire kellene rájönnöm ezek alapján. Hamarosan minden világossá válik. Friss adatokról van szó, amik ráadásul olyan betegektől származnak, akik korábban megkapták a pestis elleni védőoltást. Ellenállóvá tették őket, ám a mutáns vírus mégis megtámadta a szervezetüket. Ez azt jelenti, hogy a népesség nagy része veszélyeztetett. - Teljesen le kell zárnom az osztályt - mondja a főorvos a miniszámítógépen keresztül. Megértem. Mást nem lehet tenni. - Lezárjuk az osztályt - tájékoztatom a csapatot. Mindenki bólogat. Egyetértenek a döntéssel. A gyakorlatokon már megfelelőképp felkészültünk a hasonló helyzetekre. Az emberek megmentése érdekében mindent meg kell tennünk. Lépéseket hallok a hátam mögött. Hátrafordulok. A virológus az osztály főbejárata felé fut. Talán még nyitva van az ajtó. Nem engedhetem, hogy elhagyja az osztályt és újabb embereket fertőzzön meg. Azonnal utánaeredek. A virológus valamivel idősebb nálam. Egy pillanat alatt utolérem, és a földre teperem. - Ne szaladj el! - ordítom a képébe. Nem zavar, ha érzi rajtam az ellenszenvet. - Itt maradsz és segítesz a beteg embereken. Értetted? - parancsolom erélyesen. - Ez is a munkád része. - Figyelj! - dadogja kapálódzva. Hagyom, hogy felüljön, de a karját nem engedem el. - A mutáns vírus bennünket is megtámadhat. A védőoltás nem nyújt megfelelő védelmet - mondja. - Pontosan ezért nem veszélyeztetheted mások életét - figyelmeztetem. Ezt jobban kell tudnod, mint bárki másnak. - Egyenruhájánál fogva megragadom és az osztály egyik tároló szekrénye felé vonszolom. Nem akarom bezárni, de jelenleg nem tudom, mi mást tehetnék vele. - Az is elképzelhető, hogy a sebhelyes emberek védettek - lihegi a virológus. - Azokra gondolok, akiknek a hátán kis piros folt van. - Ők azok, akik az első körben betegedtek meg - mondom. A Felkelés külön felhívta a figyelmünket a lapockák között megjelenő apró sebhelyekre. Leijei is sokat beszélgettem erről. - Igen - mondja izgatottan. - A sebhelyes betegek a korábbi vírus kismértékben mutáns változatát kaphatták el. Ez a változat már kellőképp hasonlít
a mutáns vírusra, így ők védettséget élveznek. A védőoltás, amit mi kaptunk, az eredeti vírus feldarabolásával készült. Távol áll a mutáns vírustól, így mi egyáltalán nem vagyunk védettek. Bólintással jelzem, hogy minden szavát értem. - Nem betegedtünk meg a pestis korábbi változatától - folytatja. - Viszont ki voltunk téve neki. A védőoltás megvédett bennünket a legsúlyosabb tünetektől, de ettől még a pestisvírus korábbi változata jelen lehetett a szervezetünkben. Ez az immunizálás lényege. Megtanítja a szervezetet reagálni egy adott vírusra. A szervezet magától felismeri a vírust, ha később ismét találkozik vele. A védettség nem azt jelenti, hogy az ember nem kapja el a vírust. Elkapja, csak képes megbirkózni vele. - Tudom - mondom. Magamtól is kitaláltam. - Figyelj jól arra, amit mondok - figyelmeztet a virológus. - Ha tényleg elkaptuk a pestis első, a Kormányos beszédének idején tomboló változatát, akkor rajtunk is van piros sebhely, tehát védettek vagyunk. Nem betegedtünk meg, de a vírus attól még bennünk volt. A szervezetünk sikeresen leküzdötte. Ha viszont nem kaptuk meg a korábbi változatot - magyarázza kitárt karral könnyen elkaphatjuk a mutáns vírust. Elképzelhető, hogy az új változat ellen nincs gyógyszerünk. Először úgy tűnik, mintha őrült módjára, összevissza beszélne. Aztán szépen összeáll a kép. Kiszabadítja a karját a szorításomból, majd lehúzza fekete egyenruhájának a gallérját. - Nézd! Ugye nincs rajtam kis piros sebhely? - kérdezi. Tényleg nincs. - Nincs - felelem. Ellenállok a kísértésnek, és nem húzom le a galléromat. Soha nem kerestem magamon a kis sebhelyet. - Nagy szükség van rád itt. Ha elmész, másokat is megfertőzhetsz. Hozzánk hasonlóan te is ki voltál téve a mutáns vírusnak - mondom neki. - Az erdőbe megyek. A határ közelében élő emberek mindig is tudták, hogyan kell életben maradni. Számtalan hely közül választhatok. - Például? - kérdezem. - Ott vannak például a kőfalvak. Összeráncolom a homlokomat. Ez az ember teljesen megzavarodott? Nem tudom, miről beszél. Sosem hallottam a kőfalvakról. - Ott is létezik folyadékot és tápanyagot tartalmazó infúzió? - kérdezem. Életben tudják tartani a betegeket az ellenszer érkezéséig? Nem zavar, hogy megfertőzheted az ott lakókat a vírussal? A virológus szemmel láthatóan az őrület határán van a félelemtől. - Láttad a beteget, aki meghalt? - kérdezi. - Nem maradhatok itt. - Most láttál életedben először haldokló embert? - A Társadalomban nem haltak meg az emberek - válaszolja. - De igen - felelem. - Csak a Társadalom ügyesen eltitkolta a haláleseteket. Megértem a virológus félelmét. Az én agyamon is átfut a szökés gondolata, de hamar elűzöm. A főorvos még jó ideig nem zárja le az osztályt, hanem újabb betegeket, orvosokat és nővéreket vesz fel. A virológussal folytatott beszélgetésünk
minden szavát hallotta a miniszámítógépen keresztül. Rajta múlik, mit mond el belőle később a Kormányosnak. Szerencsére ezt nem nekem kell eldönteni. Egy kéréssel fordulok a főorvoshoz. - Mielőtt újabb dolgozókat küldesz az osztályra, mondd el nekik, hogy az ellenszer nem véd a vírus új formája ellen. Nincs szükségünk több menekülni vágyó emberre. Jó lenne, ha előre tudnák, mi vár rájuk. Hamarosan a Felkelés felfegyverzett és védőruhát viselő katonatisztjei jelennek meg az osztályon, és bekísérik az új dolgozókat. A tisztek magukkal viszik a virológust. Nem tudom, milyen karanténba zárják, talán magánzárkát kap. Mindenesetre itt csak a terhűnkre lenne, nincs szükség ilyen ingatag emberekre. Olyannyira a virológusra összpontosítok, hogy szinte észre sem veszem Leit az újonnan érkező kollégák között. Első találkozásunkkor rögtön figyelmeztetem is: - Nem kellene itt lenned - súgom a fülébe. - Az osztály nem túl biztonságos. - Tudom. Mindent hallottam - feleli. - Nem biztos, hogy az ellenszer a mutáns vírus ellen is hatásos. - Nem mondtak el mindent. Emlékszel, amikor a járvány kitörésének kezdetén a kis piros sebhelyről beszélgettünk? - Persze. - Az elhurcolt virológusnak külön elmélete van ezzel kapcsolatban. - Micsoda? - Szerinte a kis piros sebhely arra utal, hogy a gazdája megkapta a pestisvírus korábbi változatát. Úgy gondoljuk, ez védetté teszi az illetőt a mutáns vírussal szemben. - Ez meg hogy lehet? - kérdezi Lei. - A vörös halhoz hasonlóan a vírus is változik - magyarázom. - A mostani vírus más, mint a korábbi. Lei a fejét csóválja. Újra megkísérlem elmagyarázni a dolgot. - Az oltóanyag legyengített vírust tartalmaz. A beoltott emberek ezzel találkoztak. Amikor kitört a pestisjárvány, néhányan a beoltott emberek közül elkaptuk a vírust, de nem betegedtünk meg, mivel a legyengített formájával már találkozott a szervezetünk. Az oltóanyag hatására a szervezetünknek sikerült leküzdenie a vírust. Mivel az élő vírusnak is ki voltunk téve, nagy valószínűséggel a mutációval szemben is védettséget élvezünk. A legyengített vírus önmagában nem nyújt védelmet a mutációval szemben, de az élő vírussal való kontaktus ellenállóvá tehet bennünket. - Még mindig nem értem - mondja Lei. Megpróbálom még egyszer elmagyarázni. - A virológus elmélete szerint szerencsések azok az emberek, akiknek a testén megjelent a kis piros sebhely. Jókor találkoztak vírussal, ezért a mutációval szemben védettséget élveznek. - Olyan ez, mintha köveken lépkednél a folyóban. Ha biztonságosan át akarsz kelni a folyó másik partjára, fontos, hogy megfelelő sorrendben lépj a kövekre - mondja Lei. Úgy tűnik, kezd világossá válni számára a dolog - Pontosan - bólogatok. - Az általad emlegetett hal is jó hasonlat. Állandóan változik.
- Nem - ellenkezik Lei. - A hal mindig önmaga marad. Igaz, hogy alkalmazkodik a környezetéhez, változik a külseje, de a legfőbb tulajdonságait tekintve változatlan marad. - Rendben. - Most engem zavar össze Lei. - Alihoz, hogy jobban megértsd, látnod kellene a halakat - mondja. - Van rajtad vörös sebhely? - kérdezem Leitől. - Nem tudom. Rajtad? - Én sem tudom biztosan - mondom. - Nem túl könnyű ellenőrizni. - Szívesen megnézem neked - ajánlja fel a segítségét. Mielőtt tiltakozhatnék, mögém lép és lehúzza az ingemet. Érzem a leheletét a nyakamon. - Ha a virológus igazat beszélt, akkor védett vagy. Ott a sebhely - állapítja meg mosolyogva. - Biztos vagy benne? - kérdezem. - Igen - mondja. - Ott van, épp a megfelelő helyen. - Miután elveszi a kezét, még hosszú ideig érzem az érintését a bőrömön. Tudja, mit akarok kérdezni. - Nem - mondja. - Ne nézd meg! Mindenképp itt akarok dolgozni. Miután visszatértünk az épületbe, megáll és rám néz. Most veszem csak észre, hogy Leinek gyönyörű, fekete szeme van. Nem sok ember büszkélkedhet ilyen szemekkel. - Meggondoltam magam - mondja. Először nem is tudom, mire gondol, de aztán oldalra fésüli hosszú haját, és remegő hangon így szól: - Szeretném megtudni. Arra kíváncsi, van-e vörös sebhely a hátán. - Rendben - válaszolom. Nevetséges módon eléggé zavarba jövök. Munkám során rengeteg emberi testet láttam, de egyik sem jelentett számomra többet puszta emberi testnél. Egyforma, névtelen testek voltak, melyeken segítenem kellett. Lei teste viszont egész más. Hátrafordul, kigombolja az egyenruháját, és türelmesen várakozik. Hirtelen azt sem tudom, hol érintsem meg. Ujjaim bizonytalanul remegnek a háta felett. Mély lélegzetet veszek, majd óvatosan lehúzom az ingét, nehogy felsértsem a bőrét. Nincs rajta vörös sebhely. Miután megnéztem, ösztönösen megérintem a bőrét. Megsimogatom a hátát, beletúrok a hajába. Úgy érzem, mintha a háta mögött bármit csinálhatnék anélkül, hogy érzékelné. Villámgyorsan visszahúzom a kezemet. Ostoba! Annak ellenére, hogy jómagam teljesen védett vagyok, én is hordozója lehetek a mutáns pestisvírusnak. - Sajnálom - szólalok meg végül. - Tudom - feleli szűkszavúan. A kezem után nyúl anélkül, hogy a szemembe nézne. Ujjaink összefonódnak néhány röpke pillanatra. Lei bemegy az épületbe. Különös gondolat villan át az agyamon. Pont ilyen érzés lehet a kanyon szélén állni.
Negyedik rész Pestis Tizenkilencedik fejezet Ky Oria városa úgy fest, mintha kirúgták volna jó néhány fogát. A barikád többé nem szabályos kör alakú, sokkal inkább egy szitára emlékeztet. A fehér falak által határolt terület túl kicsinek bizonyult, így a Felkelésnek a barikádon kívülre is ki kellett terjesztenie a csendes zónát. Az új területet fémből készült kerítéssel vették körbe. A zóna felett repülve látom, ahogy a tavaszi nap sugarai meg-megcsillantják a fémkerítést. Szándékosan nem nézek a Hegy felé. A Felkelés fekete ruhás katonatisztjei integetve üdvözölnek a földről. Amikor alacsonyabban repülünk, fosztogató és a barikád falainak feszülő embereket pillantok meg. Hamarosan áttörik a védőfalat. Még a levegőből is érződik a pánikhangulat. - Sokat romlott a helyzet - tájékoztat a parancsnok. - A levegőből fogjuk ledobni a szállítmányt. Az itt töltött évek során számtalanszor előfordult, hogy rosszat akartam Oria lakosainak. Például akkor, amikor a Társadalom elhurcolt, és egyedül csak Cassia szaladt utánam. Vagy amikor a többiek nevetgéltek a moziban, mert nem tudták, mi az a halál. Soha nem kívántam a halálukat, de szerettem volna látni, ahogy rettegnek. Szerettem volna, ha rádöbbennek a következő igazságra: a könnyű életüknek ára van. Szörnyű látvány tárul elénk. Az utóbbi néhány hétben elszabadult a pokol, a Felkelés többé nem képes uralni a helyzetet. Nem árulják el, mi történt, de biztos nem véletlenül alakulnak így az események. Mintha a levéltárosok és a kereskedők is teljesen eltűntek volna. Sehogy sem tudok üzenetet küldeni Cassiának. Nem tudok többé ellenállni a kísértésnek, a következő napokban minden valószínűség szerint a fővárosba repülök. - A legbiztonságosabb terület a városháza előtt található - tájékoztat a parancsnok. - Oda dobjuk le a szállítmányt. - A teljes szállítmányt a városháza elé dobjuk? - kérdezem. - A kerületekbe semmit? - A legbiztonságosabb módja a szállítmány célba juttatásának, ha az egészet a városháza elé dobjuk - válaszolja a parancsnok. Nem értek egyet vele. Szét kellene szórnunk a szállítmányt, mert különben vérfürdőt szítunk. Az emberek már így is át akarják törni a barikádot. Ha látják, hogy ledobjuk a csomagot, még inkább be akarnak majd jutni. Nem tudom, a Felkelés meddig lesz képes békés eszközökkel kezelni egy ilyen szituációt. Talán Acadiához hasonlóan itt is bevetik majd a vadászrepülőket? Indie és én vagyunk az utolsók a sorban, ezért még egy kört teszünk, amíg a többiek ledobják a szállítmányt. A központtól távolabb, a kerületek felett repülünk. Az emberek kiszaladnak a házaikból, és a léghajónkat figyelik. Ők azok közé tartoznak, akik engedelmeskedtek a Felkelés parancsának,
és a barikád megrohamozása helyett inkább otthon maradtak. Az otthon maradottak minden valószínűséggel éhen halnak, mivel a falaknál küzdők megkaparintják a ledobott csomagokat. Szomorúság önti el a lelkemet. Úgy érzem, én is a kerületek lakói közé tartozom. Becsülettel követik a Kormányos utasításait, nem ők tehetnek a hatalmas zűrzavarról. Nem. Vagy mégis. - Hamarosan ti következtek - mondja a parancsnok. Bár a kiképzésen alaposan felkészültünk az ilyen akciókra, a gyakorlatban még soha nem volt szükség a tanultak alkalmazására. A léghajó alján van egy fedélzeti nyílás, amin keresztül ledobhatjuk a szállítmányt. - Caleb, készen állsz? - szólok le a hangszórón keresztül a raktérbe. Nem érkezik válasz. - Caleb! Itt vagy? - Készen állok - mondja halk, kissé távolinak tűnő hangon. Pilótaként én vagyok felelős a gépért. - Menj, nézd meg, mi van vele! - mondom Indie-nek. Bólogat, és leszalad a raktérbe. Biztosan áll a lábán annak ellenére, hogy a léghajó mozgásban van. Hallom, ahogy kinyitja a raktér ajtaját és lemegy a létrán. - Mi a probléma? - kérdezi a parancsnok. - Semmi - felelem. Indie hamarosan visszatér a pilótafülkébe. - Caleb nem néz ki túl jól. Szerintem beteg. - Jól vagyok - mondja Caleb kissé erőlködve. - Szerintem valamilyen reakció léphetett fel nálam. - Akkor mégse dobjátok le a szállítmányt! - mondja a parancsnok - Gyertek vissza azonnal a bázisra! Indie összevonja a szemöldökét. Ezt most komolyan gondolja? - Ismétlem: ne dobjátok le a szállítmányt! - mondja a parancsnok. - Haladéktalanul jelentkezzetek a bázison, Camas tartományban. Indie egy vállrándítással veszi tudomásul a parancsot. Megfordulok a léghajóval. Eléggé alacsonyan szállunk, így tisztán látom a minket figyelő emberek arcát. Mintha élelemre váró madárfiókák lennének. - Gyere, vedd át a vezérlést! - intek Indie-nek. Megnézem, mi van Calebbel. Caleb már nincs bekötve. A raktér hátsó részén, leszegett fejjel a léghajó oldalának támaszkodik. A fájdalomtól minden izma megfeszül. Rettegve pillant rám. - Caleb! Mi bajod? - Semmi - feleli. - Menj vissza nyugodtan! - Beteg vagy - állapítom meg. De mitől? Mindannyian védettek vagyunk. Persze csak akkor, ha minden a forgatókönyv szerint zajlik. - Caleb! Mi van veled? - kérdezem tőle ismét. A fejét rázza. Nem akarja elmondani. Miközben a léghajó kanyarodik, Caleb orra bukik. - Ha nem mondasz semmit, nem tudok segíteni rajtad. - Nem tehetsz semmit - mondja. - Egyébként jobb, ha elmész, mert elkaphatod.
Igaza van. Inkább visszamegyek. Indie kérdően néz rám. - Zárd be a rakteret, és ne menj le többet! - parancsolom neki. Hamarosan visszaérünk Camasba. Tana tartomány végtelen síkságai felett repülünk. Cassia és a családja jut róluk eszembe. Egyszer csak a mikrofonon át megszólal Caleb. - Meggondoltam magam - mondja. - Kérlek, írj le valamit! - Nincs nálam papír - felelem. - Ráadásul én vagyok a pilóta. - Később is leírhatod. - Rendben. De először mondd el, mi bajod! A parancsnok egy szót sem szól. Vajon ő is hallgatja a beszélgetést? - Nem tudom - mondja Caleb. - Akkor nem írom le. Néma csend. - Akkor legalább azt mondd el, mi volt azokban a dobozokban, amiket minden alkalommal visszahoztál a léghajóba? - Kémcsövek! - vágja rá Caleb. Meglepő válasz. - Kémcsöveket hoztunk ki. - Milyen kémcsöveket? - kíváncsiskodom tovább, bár úgy gondolom, magamtól is kitalálom a választ. A barlangban látott kémcsövek is tökéletesen beleférnek a dobozokba. Ugyanakkorák, mint a gyógyszereket tartalmazó kémcsövek. Erre korábban is rájöhettem volna. - A konzervált szövetmintákat tartalmazó kémcsöveket - árulja el végül Caleb. Igazam volt. Az okot azonban még mindig nem értem. - Miért hoztátok ki őket az egészségügyi központból? - kérdezem. - A Felkelés elfoglalta a raktárakat, ahol a Társadalom a szövetmintákat tartotta - magyarázza Caleb. - Néhány felkelő szerette volna megszerezni és személyes ellenőrzése alá vonni saját családtagjainak a mintáit. A Kormányos ebben nyújtott nekik segítséget. - Ez nem igazságos - mondom. - Ha a Felkelés tényleg minden ember érdekét szolgálja, az összes szövetmintát vissza kellett volna adniuk. - Markham pilóta! - szólal meg a parancsnok. - A felettes tisztekről való filozofálgatás engedetlenségnek minősül. Kérlek, azonnal hagyd abba a beszélgetést! Caleb hallgat. - Tehát a felkelők úgy gondolják, hogy fel tudják támasztani az embereket? - kérdezem Calebtől. A parancsnok ismét beszélni kezd, de ezúttal nem hagyjuk szóhoz jutni. - Nem - feleli Caleb. - Tisztában vannak vele, hogy ez nem lehetséges. A Társadalom sem volt képes rá. Csak biztosítékként kellenek nekik a szövetminták. - Nem értem - csóválom a fejemet. - A minták nem érnek semmit. A Kormányosnak tudnia kellene. Épp elég halálesettel találkozott már. Miért pazarolná a Felkelés anyagi erőforrásait ilyen ostobaságra? - A Kormányos pontosan tudja, hogy a minták segítségével nem lehet feltámasztani az embereket - mondja Caleb. - Sokan vannak azonban, akik még mindig hisznek benne. A Kormányos a maga javára fordítja a tájékozatlanságukat. - Caleb nagyot sóhajt. - Mindezt azért mondtam el neked, mert hinned kell a Kormányosban. Ha nem hiszel benne, mindent elveszítünk.
- Nem tudtam, hogy ilyen fontos személy vagyok - mondom. - Nem vagy az - feleli Caleb. - Viszont Indie és te a legjobb pilóták közé tartoztok. A Kormányosnak minden emberre szüksége van, amíg véget nem ér ez az egész. - Miről beszélsz? - kérdezem. - A pestisről? A Felkelésről? Igazad van, a Kormányosnak valóban segítségre van szüksége. Úgy látom, eddig nem sikerült úrrá lennie a helyzeten. - Nem is ismered - mondja Caleb mérgesen. Most sokkal élettelibbnek tűnik a hangja. - Tényleg nem. Te biztosan már a Felkelés hatalomra jutása előtt ismerted. - Mindketten Camas tartományból származunk - folytatja Caleb. - Azon a katonai bázison nőttem fel, ahol a Kormányos állomásozott. Rendszeresen repült Másországba, ő szállította a legtöbb embert a kőfalvakba. Soha nem kapták el. Amikor a Felkelésnek új Kormányosra lett szüksége, egyértelmű volt, hogy őt választják. - Éltem a Külső Tartományokban, de a kőfalvakról vagy Másországról még soha nem hallottam. - Pedig valóban léteznek. - Másország jóval az ellenség területén túl található. A kőfalvakat pedig a száműzöttek építették a Külső Tartományok határa mentén, a Társadalom hatalomra jutásának idején. A falvak folyóparti kőlépcsőre hasonlítanak, és észak-déli irányban helyezkednek el. Egy napot kell utazni, mire az ember elér egyik faluból a másikba. Az utolsó faluból az ellenség területén át vezet az út Másországba. Tényleg nem hallottál még a kőfalvakról? - Ilyen néven biztosan nem - válaszolom. Elkezdek gondolkozni. A Faragott Hegyláncban élő farmerek messze éltek a többi száműzöttől, de a térképükön fel volt tüntetve egy másik, hegyek közt lévő falu. Ez lehetett a legdélebbi kőfalu. - És mit csinált a Kormányos? - kíváncsiskodom tovább. - Megmentette az embereket - feleli. - Pilótatársaival az utolsó kőfaluig szállították őket. Az állampolgároknak persze fizetniük kellett a Társadalomból való kijutásért. A megtűrt és a száműzött státuszúakon is segített. - Ugye, a kimenekített emberek vésték a léghajó falába azokat a rajzokat? - kérdezem. - Biztos a raktérben bújtak meg az út alatt. - Nem lett volna szabad rajzolniuk - mérgelődik Caleb. - Nagy bajba keverhették volna a pilótákat. - Szerintem így akarták kifejezni a hálájukat - mondom. Eszembe jut az egyik rajz, amin a Kormányos vizet oszt az embereknek. - Nekem legalábbis úgy tűnik. - Nagy butaságot csináltak - mondja Caleb. - A kőfalvakban még mindig laknak emberek? - Nem tudom. Talán már mindannyian Másországba költöztek. A Kormányos megpróbálta rávenni őket, hogy csatlakozzanak a Felkeléshez, de nem akartak. A leírás tökéletesen illik a száműzöttekre, akik a Faragott Hegyláncban éltek. Ők sem akartak csatlakozni a Felkeléshez. Vajon mi történhetett Anna népével, amikor a térképen jelölt faluba értek? Találkoztak-e a kőfalvak lakóival? Voltak-e közös vonásaik? Jól kijöttek-e egymással? A kőfalvak lakói se-
gítették-e a Faragott Hegyláncból érkezőket, vagy talán elűzték őket? A legrosszabbra gondolni sem merek. Mi történhetett Vadásszal és Elivel? - Az új generáció tagjai különféle történeteket mesélnek a Kormányosról mondja Caleb. - Én viszont még repülni is láttam. Ő az egyetlen, aki ki tud minket vezetni ebből a szörnyű helyzetből. Caleb hangja egyre szörnyűbb. Érezni, hogy nagy fájdalmai vannak. Tudom jól, mi következik. Hamarosan elájul. Pedig immúnisnak kellene lennie. Valami történhetett a pestissel. Talán egy új variáció jött létre, amivel szemben a védőoltás sem nyújt megfelelő védelmet. - Szeretném, ha mindent leírnál, amit a Kormányosról mondtam - kéri Caleb. - Azt is, hogy a végsőkig hittem benne. - A végsőkig? Néma csend. - Caleb? Semmi válasz. - Talán már el is ájult? - kérdezi Indie. - Vagy nem akar tovább beszélni? - Nem tudom - mondom. Indie feláll és a raktér felé indul. - Ne! - kiáltok rá. - Indie! Legyen szó bármilyen vírustól, nem kaphatod el. - Amúgy nem árult el túl sokat - jegyzi meg Indie. - Szerintem vannak, akik már hallották ezeket a dolgokat a kémcsövekről és a Kormányosról. - Mi viszont még nem - emlékeztetem Indie-t. - Biztos azért hiszel Calebnek, mert a bakancsa tele van rovásokkal. Ez nem azt jelenti, hogy járt is a katonai táborban. Mindenki kidekorálhatja rovásokkal a bakancsát. - Szerintem járt a táborban - mondom. - Az igazságot nem tudhatod. - Nem. - A Kormányosról szerintem igazat mondott. - Szóval mégis hiszel Calebnek - mondom. - Legalábbis a Kormányosról mondottakat elhiszed. - Ami a Kormányost illeti, csak magamnak hiszek - mosolyog Indie. - Tudom, hogy a Kormányos valóban létezik. - Közelebb hajol hozzám. Már kezdem azt hinni, hogy most is meg akar csókolni éppúgy, mint néhány héttel ezelőtt. - A kőfalvak és Másország is léteznek. Az egész történet igaz. Hangja ugyanolyan szenvedélyes, mint Calebé volt. Megértem Indie-t. Nagyon szeret engem, de igazi túlélő típus. Amikor azt mondtam neki, hogy nem szököm meg vele, valami mást keresett, ami élteti benne a tüzet és tovább hajtja előre. Én Cassiában hiszek, Indie pedig a Felkelésben és a Kormányosban. Mindketten találtunk valamit, ami átsegít a nehézségeken. - Máshogy is alakulhattak volna a dolgok - dörmögöm magamban. Ha viszonoztam volna Indie csókját, vagy ha a találkozásunkkor még nem ismertem volna Cassiát. - De nem alakultak máshogy - vágja rá Indie. Igaza van.
Huszadik fejezet Cassia A világ nem jó úton halad. Tenyeremet az üvegre téve kinézek a lakásom ablakán. Ma este is rengetegen gyülekeznek a barikádnál a sötétben. Hamarosan megjelennek a Felkelés fekete egyenruhás katonatisztjei, és szétoszlatják a tömeget, valahogy úgy, mint ahogy a szél szétfújja a virágszirmokat vagy, ahogy a víz elsodorja a faleveleket. A Felkelés nem tájékoztatott bennünket pontosan a történtekről, de néhány hete senki nem léphet ki a lakásából. Aki teheti, számítógépen keresztül végzi a munkáját. Mindenféle kommunikációt megszakítottunk a többi tartománnyal. A Felkelés szerint csak átmeneti állapotról van szó. A Kormányos szerint hamarosan normalizálódik a helyzet. Eleredt az eső. Vajon milyen lehet ilyen magasból nézni a zuhogó esőt a Faragott Hegyláncban? Legszívesebben a kanyon peremén álltam volna, és csukott szemmel hallgattam volna a víz morajlását. Hamarosan letarolt táj látványa tárult volna elém, sziklákkal és kicsavart fákkal. Valahogy így nézhet ki a világvége. Talán itt, az ablakomnál álldogálva épp szemtanúja lehetek az apokalipszisnek. A konyhában megszólal a csengő. Megérkezett a vacsora, de egyáltalán nem vagyok éhes. A biztonsági élelmiszer-tartalékból kapunk naponta két adagot. Egyszer az élelmiszer-tartalék is elfogy, utána nem tudom, mi lesz. Ha betegnek vagy fáradtnak érezzük magunkat, jelentkeznünk kell a portálon keresztül. Kijönnek és segítenek. De mi történik, ha valaki álmában esik kómába? Ez a gondolat egész éjjel gyötör, nem jön álom a szememre. Kihúzom a vacsorát a nyílásból. A Felkelés minden nap ugyanazt a hideg, unalmas ételt küldi a Társadalom raktáraiból. Megtudtam néhány dolgot a levéltárosoktól. Egyre fogynak az élelmiszertartalékok, így nő az értékük. Az étel eladásával sikerül kijutnom a lakásomból. Az épület előtt strázsáló katonatisztnek ajánlom fel a vacsorámat. A fiatal és éhes tiszt azonnal el is fogadja. - Légy óvatos! - figyelmeztet, miközben kisurranok a kapun a sötét éjszakába. Tapogatózva lesettenkedem a lépcsőn. A falakat borító moha ismerős illata csapja meg az orromat. Nem sokkal ezelőtt esett az eső, így nagyon csúszós az út. A zseblámpát egyenesen tartva koncentrálok. A folyosó végére érve ezúttal nem fogad vakító fény, nem világítanak a szemembe a minden mozdulatomat figyelő emberek. A levéltárosok eltűntek. Végigfut a hideg a hátamon, amikor eszembe jut a Száz Történelemlecke egyikében szereplő kripta. Behunyom a szemem és elképzelem, ahogy a levéltárosok lefekszenek a polcokra, és a mellkasukon összekulcsolt karral, teljesen mozdulatlanul várják a halált. Zseblámpámmal megvilágítom a polcokat. Természetesen üresek. Bármi történjék is, a levéltárosok életben marad-
nak. De miért nem jelezték, hogy elmennek? Hova tűnhettek? Hagytak-e valamit a levéltárban? Már épp meg akarom nézni, amikor lépéseket hallok a hátam mögött. Zseblámpámmal a szemébe világítok az érkezőnek, bárki legyen is az. - Cassia! - szólít meg a vezető levéltáros. Visszajött. Leteszem a lámpámat, hogy jobban lásson. - Reméltem, hogy megtalállak - mondja. - A főváros többé nem biztonságos. - Mi történt? - kérdezem. - A mutáns pestisvírusról terjedő pletykák igaznak bizonyultak. Sajnos a mutáns vírus a fővárosban is felütötte a fejét. - Szóval mindannyian elszöktetek. - Mindannyian az életben maradás mellett döntöttünk - mondja. - Viszont hoztam neked valamit. - Táskájából egy cédulát húz elő. - Utoljára ez érkezett be hozzánk. Nem nyomtatott szöveg található rajta, hanem mélyen a papírba süppedő, fekete betűk. Két versszak olvasható a papíron. Pont azok, amik nincsenek meg nekem. Bár ebben a rendkívüli helyzetben nincs sok vesztegetni való időm, nem tudom megállni, hogy el ne olvassak néhány sort. Éjszakába hajlik a nap. Mielőtt végleg eltűnik az ég alatt. Hajónk az útfelén már túlhaladt. Bárcsak távolabb lenne a vég, Közelről oly nagyszerűnek tűnik az Egész. * * Emily Dickinson. Szívesen folytatnám az olvasást, de a vezető levéltáros minden rezzenésemet figyeli. Mintha kisiklott volna a világ! Közeleg az éjszaka. Talán a vég is közeleg. Legalábbis úgy érzem. Elég hosszú utat jártam be, amíg eljutottam idáig. Nem hinném, hogy sok lenne hátra, de mégis úgy tűnik, mintha a meccs még nem lenne lejátszva. - Köszönöm szépen a verset - mondom a levéltárosnak. - Örülök, hogy idejében megkaptuk. Nem szeretem a befejezetlen ügyleteket. Összehajtogatom, és az ingujjam alá dugom a cédulát. Próbálok semleges arcot vágni, de tudom, hogy a hölgy érzi majd a szemrehányást a szavaimból. - Nagyon hálás vagyok a versért, de van még egy függőbben lévő ügyletem. A mikro kártyámat még nem kaptam meg - jegyzem meg. A hölgy hangos nevetése visszhangzik a levéltár üres falai között. - A mikro kártyád is megérkezett - mondja. - Majd Camas tartományban megkapod. - Nem tudom kifizetni az utat Camasba - válaszolom. De honnan tudja, hogy épp Camasha akarok menni? Vajon tényleg el tud juttatni Camasba, vagy csak kegyetlen tréfát űz velem? Egyre szaporábban ver a szívem. - Nem kell fizetned az útért - mondja a levéltáros. - Várakozz a Galériánál! Jelentkezik majd egy felkelő, aki elvisz Camasba. Hát, igen, a Galéria. Soha nem titkoltuk a létezését, viszont nem tölt el
túl jó érzéssel az a tény, hogy a hölgy ebben az összefüggésben emlegeti a helyet. A levéltáros rövid szünet után így folytatja: - Nagyon érdekes dolgokat hoztál nekünk. Ismét úgy érzem, mintha a Társadalomnak dolgozó hivatalnok hölggyel beszélnék. Nem én magam voltam érdekes a számára, hanem az adataim. Amikor a hivatalnok hölgy azt állította, hogy a Társadalom keverte be Kyt a párosítandó fiatalok közé, láttam rajta, hogy hazudik. Fogalma sem volt róla, ki keverhette be. Szerintem a vezető levéltáros is titkol valamit előttem. Rengeteg kérdés motoszkál bennem. Ki keverte be Ky nevét a párosítandó fiatalok közé? Kifizeti az utamat Camasba? Ki lopta el a verseimet? Ez utóbbi kérdésre, azt hiszem, tudom a választ. Mindenkinek megvan a maga fizetőeszköze. Ezt maga a vezető levéltáros mondta egyszer. Sokszor a véletlen folytán döbbenünk rá a birtokunkban lévő tárgyak értékére. A levéltáros hölgy számára valószínűleg ellenállhatatlanok voltak a homokkőszagot árasztó, nedves és elérhetetlennek tűnő papírjaim. A levéltárban lapuló öszszes kincset szívesen odaadta volna értük. - Gondolom, a tóba rejtett versekkel már megfizettem az útért - szólalok meg végül. Síri csend van a földalatti üregben. Beismeri-e a tettét? Meg vagyok győződve az igazamról. A levéltáros érzéketlen, kővé meredt tekintettel néz rám. Most cseppet sem hasonlít a hivatalnok hölgyhöz, akinek az arcáról azonnal le lehetett olvasni a hazugságot. Az igazságot azonban mindkét helyzetben ösztönösen érzem. A hivatalnok nem tudta, ki írta fel Ky nevét a listára, a levéltáros pedig ellopta a verseimet. - Ennyivel tartoztam neked - mondja búcsúzóul a levéltáros. - Most már tudod, hogy juthatsz el Camas tartományba. Rajtad múlik, elfogadod-e a lehetőséget. Minden jót, Cassia! - köszön el, majd eltűnik a sötétben. Vajon ki vár majd rám a Galériánál? Tényleg elvisz-e Camas-ba? Vagy nem mondott igazat a hölgy, és végleg cserbenhagy? Talán azért szervezte meg számomra az utat, mert bűntudatot érzett a papírok ellopása miatt. Nem tudom. Már egyáltalán nem bízom meg benne. Leveszem a csuklómról a piros karkötőt, és egy üres polcra teszem. Nincs már szükségem rá, nem ilyennek képzeltem el a levéltárosokkal való üzleti kapcsolatot. A dobozom magányosan hever az egyik polcon. Kinyitom, és vetek egy pillantást a benne lévő tárgyakra. Többé nem érzem a magaménak őket. Nincs többé szükségem rájuk, nincs helyük többé az életemben. A levéltárostól kapott verset viszont megtartom. Nem kétlem az eredetiségét. Annak ellenére, hogy a levéltáros ellopta a verseimet, nem hiszem, hogy bármit is képes lenne hamisítani. Bársonyléptekkel haladunk a hóban, Itt egy pillanatra megállók. Eszembe jut, amikor a Faragott Hegylánc egyik havas szirtjén állva kerestem Kyt. Felvillan előttem az a kép is, amikor
a folyóparton búcsúzkodtunk a szállingózó hópelyhek között. Morajlik a víz a vágtató folyóban. Három folyón, egy hegyen, Két sivatagon és egy tengeren átkelek. Sajnos a halál megelőz. Ő pillantja meg először a szerelmemet. Nem, ez nem lehet igaz. Újra elolvasom az utolsó két sort. Sajnos a halál megelőz. Ő pillantja meg először a szerelmemet. * Emily Dickinson Kikapcsolom a zseblámpámat, és azzal nyugtatom magam, hogy a verssorok egyáltalán nem számítanak. A szavak jelentése csakis rajtunk, a mi értelmezésünkön múlik. Ennyit már tudnom kellene. Hirtelen erős kísértést érzek, hogy itt maradjak és a polcokkal telezsúfolt termekben bujkáljak. Néha felmehetnék a felszínre élelmet és papírt gyűjteni. Mi más kell az élethez? Történeteket írhatnék. Elrejtőzhetnék a világ szeme elől, és a világ megváltoztatása helyett a saját világom kialakítására törekedhetnék. Történeteimben képzeletbeli embereket hozhatnék létre, és szerethetném őket. Majdnem olyanok lennének, mint a valódi emberek. Egy történetben mindent elölről lehet kezdeni. Mindenkinek van még egy élete. Ez a való életben sajnos nem így van. A körülöttem lévő embereket mindenkinél jobban szeretem. Bramet, apukámat, anyukámat, Xandert és Kyt. Van-e olyasvalaki, akiben megbízom? Persze. A családomban. Kyban. Xanderben. Egyikünk sem hagyná cserben a másikat. Mielőtt a fővárosba kerültem, Indie-vel lefelé eveztünk egy széles folyón. Nem tudtuk, hogy mérgező-e a vize, de abban sem voltak biztosak, eljutunke helyre, ahova indultunk. Óriási kockázatot vállaltunk azzal, hogy a veszélyes, fekete, hömpölygő vízre merészkedtünk. Még mindig érzem a folyó vizét a bőrömön, a hullámot, ami maga alá temetett. Akkor úgy éreztem, megérte. Ismét eszembe jut a Faragott Hegyláncban lévő barlang. A barlang és a levéltár képe szinte összemosódik az agyamban. Ott sáros, megkövült csontok, apró, steril kémcsövek, itt pedig üres polcok és termek sora fogadott. Nem tudnék hosszabb időt eltölteni ezekben a földalatti üregekben. Szükségem van a friss levegőre. A camasi út azonban olyan kockázat, amit minden további nélkül vállalnom kell. Ha mozdulni sem vagy hajlandó, esélyed sincs, hogy változtass az életeden.
A fák mögötti utcácskákban settenkedem. Amikor megragadom egy vézna fűzfa törzsét a parkban, két, frissen vésett betűt fedezek fel rajta. Nem az én nevem betűi. A fa törzse a saját nedvétől igen ragadós, ami nagyon elszomorít. Ky soha nem vésett semmit ennyire durván az élőlények testébe. Fekete ruhámmal letörlöm a kezemet. Bárcsak fájdalom okozása nélkül hagyhatnánk nyomot! A tóhoz vezető útnak még a felénél sem járok, amikor léghajókat látok a fejem felett. A barikád darabjait viszik vissza a városba. Ez nem lehet igaz! Csak a Galériát ne bántsátok! Végignyargalok az utcákon, igyekszem minél jobban kikerülni a lámpafényt és az embereket. Meg sem számolom, hány léghajó húz el a fejem fölött. Valaki a nevemet kiabálja, de nem ismerem fel a hangját, ezért tovább szaladok. Túl veszélyes lenne megállni. Már értem, miért rendeltek el kijárási tilalmat: az emberek félnek és indulatosak. A betegek gyógyítása és a rend fenntartása egyre nehezebb feladat a Felkelés számára. A sötét, mocsaras vidék felé veszem az irányt. A Felkelés fekete ruhába öltözött katonatisztjei felmásznak, és köteleket erősítenek a barikád falaira. Közben a léghajók a magasban keringenek, propellerük szinte hasítja a levegőt. Az égen lebegő és a mocsaras területen parkoló léghajók fénye megvilágítja a terepet, ezért jól látom, mi történik. A Galéria még ott áll előttem, ha sietek, még időben odaérhetek. Mély lélegzetet véve az egyik fal mellé simulok. Egyre közelebb érek. A tó vizének illata csapja meg az orrom. A Galéria egyik falát hirtelen a levegőbe emelik. Alig tudom visszatartani a sírást. A Galéria megszűnése óriási veszteség lenne. A papírok, az alkotásaink... Ha eltűnik a találkozóhely, hogy fogom megtalálni azt a valakit, aki majd elvisz Camasba? Rohanok, teljes erőmből rohanok. Ugyanúgy, mint ahogy a Faragott Hegylánc felé futottam, amikor Ky keresésére indultam. Közben a Galéria egy másik falát is felemelik. Ne! Ne! Ne! Néhány pillanat múlva ott állok egyedül, és figyelem, ahogy a mély barázdában összegyűlt víz tetején úgy lebegnek a papírlapok az alkotásainkkal, mintha vitorla nélküli hajók lennének. Festmények, versek, történetek mind belefulladnak a pocsolyába. De mi lesz az ide járó emberekkel, akiknek a lelkében még számtalan szó és dal él? Én meg hogy jutok el Camas tartományba? - Cassia! - szólít ismét a nevemen valaki. - Majdnem elkéstél. Bár már hónapok óta nem hallottam, azonnal felismerem ezt a hangot. Miért is ne ismerném fel annak a lánynak a hangját, aki a folyón lefelé kormányozta a csónakunkat. - Indie! - üdvözlöm a mocsári növények és saspáfrány mögül előugró, fekete ruhás barátnőmet. - Téged küldtek értem - mondom nevetve. Most már biztosan tudom, bármi történjék is, tényleg eljutok Camasba. Indie-vel futottam a Faragott Hegylánchoz, együtt eveztünk a folyón, és most együtt... - Camasba repülünk - mondja. - Nincs vesztegetni való időnk, indulnunk kell.
A közelben parkoló léghajóhoz futunk. - Ne aggódj, más felkelő nem lesz a léghajón - kiabálja hátra útközben. Én vagyok az egyetlen pilóta, aki egyedül repülhet. A fedélzeten viszont nem beszélgethetünk, ugyanis a többi léghajóban utazók lehallgathatnak. A raktérben kell majd utaznod. - Igen - lihegem izgatottan. Örülök, hogy nem hoztam magammal a dobozt, mert csak akadályozna. A könnyű papírokkal az ingem alatt is épp elég nehéz lépést tartani Indie-vel. Bemászunk a gépbe. Csak ámulok, hogy Indie-nek hányféle lámpát kell kezelnie a pilótafülkében. Mosolyogva egymásra nézünk. Gyorsan lemászom a raktérbe. Indie rám zárja az ajtót. Most már teljesen egyedül vagyok. A léghajó kisebb és könnyebb azoknál a gépeknél, melyekkel eddig utaztam. Bár a padlón van néhány apró lámpa, a raktér majdnem teljesen sötét, sehol egy ablak. Kezd elegem lenni a vakon utazásból. Végigsimítom a léghajó falát. A környezetem alapos feltérképezésével próbálom elterelni a figyelmemet. Azt hiszem, találtam valamit. Egy falba vésett, nyomtatott kis l betűt. Nevetséges, hogy mindenben a betűket keresem. Talán nem is betűről van szó, hanem a szállítmány rakodásánál véletlenül karcolódott meg a fal. Azonban minél tovább tapogatom a falat, annál inkább úgy tűnik, hogy valaki szándékosan véste bele az l betűt. Ujjaimmal más betűket is szívesen felfedeznék, de sajnos a biztonsági övtől nem tudok jobban kinyújtózni. A raktér ajtajára pillantok. Kikapcsolom a biztonsági övét, és a néma csendben tovább tapogatózom. Egyszer csak falba vésett l betűk sorozatára bukkanok. llll Valamit csak jelent ez a betű, ha már ennyiszer leírták. Talán nem is betűkről van szó, hanem rovátkákról. Ky elmondása szerint az ágyútöltelék fiúk ilyenek segítségével számolták a katonai táborban túlélt napokat. Arra is emlékszem, amit a barátjáról, Vickről mesélt. Vick a szerelme nélkül töltött napokat jelölte rovátkákkal. Ky és én zászlókkal jelöltük meg a fákat a Hegyen. A mások és a saját magunk által írt sorokat is sok helyre leírtuk. Akárki karcolta ezeket a rovátkákat a léghajó falába, biztos vagyok benne, hogy a napokat számolta velük, és nagyon kitartó volt. Többször végigsimítom a fémfelületbe vésett apró jeleket. A Galéria levegőbe emelt falai jutnak róluk eszembe. Vajon amikor egy újabb építkezésnél ismét felállítják őket, marad-e rajtuk néhány papírlap? Kinyílik a raktér ajtaja, Indie a pilótafülkébe hív. Indie hátradől a vezérlőpult mögött, a léghajó magától repül. Int, hogy üljek le a mellette lévő székre. Majd kiugrik a szívem a helyéről. Eddigi repülőútjaim során soha nem láttam a tájat. Az ablakon kinézve szédítő könnyedség érzése lesz úrrá rajtam. Talán pont ez hiányzott? Földre szálltak a csillagok. Az óceán is fejre állt, sötét hullámai az ég lábát nyaldossák. Mozdulatlan a világ. A felkelő nap fényes korongján kívül szinte alig látni valamit. A hatalmas víztömeg hegyekre emlékeztet. Az óceán hullámai a hegycsúcsok, a csillagok pedig a házakat és az utcákat megvilágító lámpák. A
Föld felszíne visszatükrözi az eget. Ég és Föld összeérnek. Ha szerencsénk van, láthatjuk, mily parányi lények vagyunk. Indie-nek köszönhetem, hogy ilyen fenséges élményben lehet részem. Nagyon régóta vágyom, erre. Huszonegyedik fejezet Xander A 73-as számú beteg állapota nem vagy csak nagyon minimális mértékben javul. A 74-es számú beteg állapota nem vagy csak nagyon minimális mértékben javul. Várjunk csak! Egy hiba csúszott be. A 74-es számú beteget még meg sem vizsgáltam. Törlőm a bejegyzést, és az életfunkciókat fenntartó készüléket rákötöm a 74-es betegre. Számok jelennek meg a kijelzőn. Megnagyobbodott a lépe, ezért a vizsgálat közben nagyon óvatosan fordítom az oldalára. Amikor a szemébe világítok, nem reagál. A 74-es számú beteg állapota nem vagy csak nagyon minimális mértékben javul. A következő beteghez lépek. - Újra ellenőrzőm az adataidat - mondom neki. - Nem kell aggódni. A betegek állapota hetek óta semmit sem javul. A fertőzött idegek mentén keletkezett kiütések kelésekké alakulnak. Ha a betegek még éreznének valamit, nagyon fájna nekik. Azonban úgy néz ki, teljesen érzéketlenek. Persze ki tudja. Az orvosok és nővérek közül csak néhányan vannak, akik még nem kapták el a betegséget. Mivel munkaerőhiánnyal küszködünk, orvos létemre egyedül kell csinálnom szinte mindent: magam cserélem a betegek infúzióját és katéterét, figyelem az életfunkcióikra vonatkozó adatokat, és fizikai vizsgálatokat végzek rajtuk. Csak néhány órát tudok aludni, majd elölről kezdődik a napi robot. Nem túl gyakran hoznak be új betegeket, kivéve azokat, akik itt dolgoznak és munka közben kapták el a vírust. Nem tudjuk elhelyezni őket, mert a kómában fekvők elfoglalják az ágyakat. Korábban büszke voltam rá, hogy milyen gyorsan meg tudtuk gyógyítani az embereket. Manapság már azzal is elégedett vagyok, ha a betegeket minél hosszabb ideig az osztályon tudjunk tartani. Ha megüresedik egy ágy, az azt jelenti, hogy meghalt az illető. Miután tettem egy kört a teremben, rövid pihenő vár rám. Szerintem hamar elalszom, annyira ki vagyok merülve. Ha nem tudnék a védettségemről, azt hinném, hogy engem is a mutáns vírus döntött le a lábamról. Napok óta alig vonszolom magam. Mostanra az egészségügyi központ dolgozóinak többsége rájött, hogy a Felkelés által kezdetben beoltott emberek közül csak azok védettek a mutáns vírussal szemben, akiknek a testén megtalálható az apró, piros sebhely. Úgy tűnik, a virológusnak igaza van. Kizárólag azok a szerencsések váltak immúnissá, akik találkoztak a pestisvírus korábbi, élő változatával. A Felkelés nem tájékoztatta a közvéleményt az apró, piros sebhelyről, mert a vezetők félnek a következményektől. Közben természetesen mindenki a mutáns vírus ellenszerének megtalálásán fáradozik.
A Kormányos egyedül többé nem képes uralni a helyzetet. Ismét szerencsésnek mondhatom magam. Az a legkevesebb, hogy látástól vakulásig kell dolgoznom. Különösen a Leihez hasonló embereket csodálom. Tisztában vannak vele, hogy nem védettek, mégis maradnak és segítenek a betegeken. Az ágyak mellett végigsétálva észreveszem, ahogy az utolsó ágyon fekvő, 100-as számú beteg nagyon szaggatottan, hörögve veszi a levegőt. Bele sem merek gondolni, hogy a mutáns vírus esetleg pont a gyógyszer hatására alakult ki. Azzal sem foglalkozom, hogy Cassia vagy a családom éppen hol lehetnek. Őket már cserbenhagytam, de a teremben fekvő száz betegen mindenképp segítenem kell. A szünetben nem találom Leit az udvaron, ezért benézek a pihenőszobába. Ott sem látom. Biztos vagyok benne, hogy nem szökne el. Hol lehet? A sötét éttermen áthaladva pislákoló fényre leszek figyelmes. Be van kapcsolva a portál. Ki ülhet előtte? Talán maga a Kormányos intéz beszédet a néphez? Amikor beszél, általában nagy kivetítőn keresztül követjük a szavait. Kinyitom az étterem ajtaját, és Lei sziluettjét pillantom meg a félhomályban. A portál előtt áll, és a Száz Válogatott festményt nézegeti. Néhány másodpercig csendben figyelem. Még senkit nem láttam, aki enynyire csodálta volna a festményeket. Felnagyít egy festményt, majd lélegzet-visszafojtva végigsimítja a képernyőt. Hosszasan szemléli a képet. Végül nem bírom tovább, és köszörülök egyet a torkomon. Lei villámgyorsan hátrafordul. A képernyőről visszaverődő fényben alig látom az arcát. - Még mindig nem tudsz aludni? - kérdezem. - Nem - feleli. - Ez a legjobb gyógyszer az álmatlanságra. Amikor lefekszem, próbálom újból magam elé képzelni a képeket. - Túl sokat időzöl egy-egy festmény előtt - jegyzem meg viccesen. - Mintha most látnád őket először. - Ezt már láttam - szólal meg, majd oldalra lép, hogy én is jobban láthassam a képet. - A kilencvenhetes számú festmény - mondom. A kép fehér ruhába öltözött lányt ábrázol. Fény és víz dominál az egész alkotáson. - Eddig nem figyeltem fel rá - mondja határozottan, de hűvösen. Nem tudom, mi rosszat mondhattam. Kétségbeesetten próbálok a kegyeibe férkőzni. Mindenkivel sokat beszélgetek itt, a központban, betegekkel, orvosokkal és nővérekkel, de Lei más, mint a többiek. Lei és én már a munkakapcsolatunk kezdete előtt együttműködtünk. - Mi tetszik benne? - kérdezem, nehogy abbamaradjon a beszélgetés. Nekem az, hogy nem lehet tudni, a lány a vízben vagy a parton áll-e. Vajon mit csinál? Ezt még nem sikerült kitalálnom. - Halászik - világosít fel Lei. - Hálót tart a kezében. - Fogott valamit? - kérdezem, alaposabban szemügyre véve a képet. - Nehéz megmondani. - Szóval, miért tetszik annyira? - teszem fel újra a kérdést. Eszembe jut Lei története a Camasba visszatérő halról. - Gondolom, a hal miatt. - Igen - válaszolja Lei. - És emiatt is - mutat a kép tetején látható apró, fehér foltra. - Mi lehet ez? Egy csónak? Talán a nap tükörképe? Meg ezek
miatt. - Most néhány sötétebb foltra mutat. - Nem tudjuk, minek az árnyékai ezek a foltok. Biztos vagyok benne, hogy a kép keretein kívül is történnek dolgok. Az embernek az az érzése támad, hogy valamit nem láthat. Már értem. - Ilyen, láthatatlan figura például a Kormányos - jegyzem meg. - Nem - tiltakozik Lei. A távolból visítás és kiabálás hallatszik. Egy vadászrepülő suhan el felettünk. - Mi folyik odakinn? - kérdezi Lei. - Szerintem a szokásos - felelem. - Az emberek le akarják dönteni a barikádot, és be akarnak jönni a központba. - A fal túloldalán lévő máglyák narancssárga tüze hátborzongató látványt nyújt, de nem először fordul elő ilyesmi. - Nem tudom, a katonatisztek meddig tudják még visszatartani a támadókat. - Ha tudnák, mi a helyzet idebenn, nem akarnának bejutni - mondja Lei. A szemem végre hozzászokik a fényhez, és látom, hogy Leinek nem a fáradtságtól, hanem a fájdalomtól olyan elgyötört az arca. Az egyébként könynyed beszéde is nehézkesebbnek tűnik. Elkapta a vírust. - Lei - mondom. Legszívesebben karon fognám és kivezetném az étteremből, de nem tudom, miként reagálna a gesztusra. Lei mélyen a szemembe néz, majd elfordul és felhúzza az ingét. Vörös csíkok futnak végig a hátán. - Ne mondj semmit, tudom, mi a baj - mondja, miközben az ingét visszagyűri a nadrágjába. - Most, azonnal infúzióra kell kötnünk - állapítom meg. Csak úgy cikáznak a fejemben a gondolatok. Nem kellett volna itt maradnod. Az ellenszer megtalálásáig el kellett volna menned a többiekkel valami biztonságos helyre. - Nem szeretnék ágynak dőlni - mondja Lei. - Gyere velem! - parancsolok rá, és ezúttal tényleg karon ragadom. Az ingujján keresztül érzem bőrének melegét. - Hova megyünk? - kérdezi Lei. - Az udvarra - mondom. - Leülhetsz egy padra, amíg kerítek egy infúziót. - így legalább nem a teremben fog kómába esni, a lehető legtovább tartózkodhat a friss levegőn. Gyönyörű szemével fáradtan néz rám. - Siess! - sürget. - Nem szeretnék egyedül lenni, amikor kómába esem. Amikor visszaérek, Lei a kimerültségtől összerogyva vár rám az udvaron, ami nagyon szokatlan, mert általában mindig tökéletesen tartja magát. Kinyújtja a karját, én pedig beleszúrom a tűt a vénájába. A folyadék elkezd csepegni. Leülök mellé, és magasabbra emelem az infúziót, hogy jobban folyjon belőle a tápanyagokat tartalmazó lé. - Mesélj valamit! - kéri. - Szívesen hallgatnék egy történetet. - Melyikre vagy kíváncsi a Száz Legjobb Történet közül? Mindegyiket kívülről fújom. - Más történetet nem ismersz? - Még fáradt hangján is érződik a csodálkozás. Nem igazán. A Felkeléstől nem kaptunk történeteket, én pedig nem tudok
újakat írni. Csak a jól ismert történeteimet tudom elmesélni. - Dehogynem - füllentem. A saját életem alapján próbálok kitalálni valamit. - A Társadalomban élt egy fiú, aki szerelmes lett egy lányba, körülbelül egy évvel ezelőtt. Már hosszú ideje tetszett neki a lány. Remélte, hogy ő lesz a Pálja. Amikor tényleg ő lett, a fiú nagyon megörült. - Ennyi az egész? - kérdezi Lei. - Ennyi - felelem. - Túl rövidnek tartod? Lei elneveti magát, mintha a hangulata megint a régi lenne. - Rólad szól - mondja. - Ez nem kitalált történet. Túl egyértelmű. - Sajnálom. Nem születtem írónak - válaszolom nevetve. - Viszont szereted a Párodat - fordítja komolyra a szót Lei. - Mindketten szeretjük a Párunkat. - Ez így van - bólogatok. Lei rám néz. Az infúzió folyamatosan csepeg. - Hallottam egy régi történetet olyan emberekről, akiket nem lehetett öszszepárosítani - mondja. - A fiú megtűrt státuszú volt, a lány pedig teljes jogú állampolgár és pilóta. Ez volt az első eltűnéses eset. - Eltűnés? - kérdezem tágra nyílt szemekkel. - Néhány ember el akarta hagyni a Társadalmat - meséli Lei. - Vagy legalábbis a gyerekeiket szerették volna kimenekíteni. Volt egy-két pilóta, akik bizonyos dolgokért cserébe a Társadalom határain kívülre szállították az embereket. - Ilyesmiről még nem hallottam - mondom csodálkozva. - Pedig így volt. A saját szememmel láttam néhány esetet. Egyes szülők óriási kockázatot vállalva bármit megadtak az útért, mert úgy gondolták, hogy gyermekeik csak így lehetnek biztonságban. - A pilóták hova vitték őket? - kérdezem. - Az ellenség földjére? Annak nem sok értelme lett volna. - Az ellenség földjének peremén lévő kőfalvakba. Később az emberek két lehetőség közül választhattak. Dönthettek úgy, hogy a falvakban maradnak, de úgy is, hogy az ellenség földjén keresztül Másországba mennek. Másországból senki nem tért haza. - Nem értem - csóválom a fejemet. - Mi értelme van elküldeni a gyerekeket az ellenség országához közeli senkiföldjére? Nem jobb, ha a Társadalomban maradnak? - Talán ezek a szülők már akkor értesültek a pestisről - válaszolja Lei. - A mi szüléink nyilván nem így gondolkodtak. - Mélyen a szememben néz. - Úgy tűnik, mintha a Társadalmat védenéd - mondja. - Nem igaz - felelem. - Tudom. Elnézést, hogy felvetettem a témát. Nem a történelemről szerettem volna beszélni, csak egy történetet akartam elmondani. - Figyelek - mondom. - Szóval a történetre vagy kíváncsi. - Közben felemeli a karját, és figyeli, ahogy az infúzió belefolyik a vénájába. - Szóval a pilótalány szerette a fiút, de a szüleivel és a feletteseivel szemben is voltak bizonyos kötelezettségei, amiket nem szeghetett meg. Ha megszökött volna, túl sok embernek okozott volna fájdalmat. Mindenesetre elvitte a szerelmét Másországba. Ilyet még egyetlen pilóta sem csinált. - Utána mi történt? - kérdezem.
- Lelőtte az ellenség a hazafelé vezető úton, így nem tudott beszámolni az embereknek a Másországban látottakról. A szerelmét viszont sikerült megmentenie. Abban a tudatban halt meg, hogy a legfontosabb kötelességét teljesítette. Miután Lei elmondta a történetet, néhány percig csendben maradunk. Lei a vállamra hajtja a fejét. Szerintem fogalma sincs, mi történik vele. Most esik kómába. - Te is képes lennél erre? - kérdezi. - Mármint repülni? Talán. - Nem. Képes lennél elengedni valakit, ha tudnád, hogy a lehető legjobbat teszed vele? - Nem. Ahhoz nagyon biztosan kellene tudnom. Lei bólogat. Mintha ezt a választ várta volna. - Majdnem mindenki képes rá - mondja. - És mit csinálnál, ha nem lennél meggyőződve a cselekedeted helyességéről, csak hinnél benne? Látszik, hogy Lei sem tudja, igaz-e a történet, de szeretné, ha az lenne. - Ez a történet soha nem került volna be a Száz Válogatott Elbeszélés közé - magyarázza. - Az országhatár közeléből származik. Csak azon a vidéken történhet meg ilyesmi. Talán Lei is pilóta volt? Lehet, hogy a Párja Másországban van? Lei kimenekítette őt a Társadalomból, ezért most meg kell halnia. A történetnek lehet némi igazságalapja. - Még soha nem hallottam Másországról - mondom. - Nem hiszem. Biztos vagyok benne, hogy hallottál róla - erősködik. - Még ha a neve nem is cseng ismerősen, tudnod kell a létezéséről. A világ nem csak a tartományokból áll. Másország nem olyan sík, mint a Társadalom térképein ábrázolt világ. Figyelted már az eget? Ha a világ teljesen sík lenne, mi okozná a nap, a hold és a csillagok változását? Észrevetted már a változást? - Igen - felelem. - Gondolkoztál már rajta, mi okozhatja? Elvörösödöm. - Persze, miért is tanultál volna ilyesmiről - mondja halkabban. - Kezdettől fogva hivatalnoknak szánt a Társadalom. Ráadásul ez a jelenség a Száz Válogatott Történelemlecke egyikében sem szerepel. - Te hol hallottál róla? - kérdezem. - Édesapám mesélte - feleli. Még számtalan kérdést szeretnék feltenni Leinek. Milyen ember az apja? Milyen színű ruhát viselt a Párosító Bankettjén? Miért nem mesélt korábban minderről? Sajnos most nincs idő ilyen apróságokkal foglalkozni. - Látszik, hogy nem szimpatizálsz a Társadalommal - mondom inkább. Ezt mindig is tudtam. Viszont kezdetben a Felkeléshez sem csatlakoztál. - Sem a Felkeléshez, sem a Társadalomhoz nem tartozom - jelenti ki. Közben az infúzió lassan csordogál a vénájába. A vírussal sajnos nem képes lépést tartani. - Miért nem hiszel a Felkelésben és a Kormányosban? - kíváncsiskodom. - Nem tudom - válaszolja. - Szeretnék hinni bennük. - Miben hiszel? - Édesapám azt tanította, hogy a Föld egy óriási kődarab, ami körbe-
körbe forog az égen. Mindannyian rajta vagyunk. Ebben hiszek. - Miért nem esünk le róla? - kérdezem. - Ha akarnánk, sem tudnánk - feleli Lei. - Van valami, ami a Föld felszínén tart bennünket. - Szóval a Föld most is mozog a lábam alatt - állapítom meg. - Igen. - Nem érzem. - Egyszer majd érezni fogod - mondja. - Akkor, ha majd csendben, mozdulatlanul fekszel. Rám néz. Mindketten ugyanarra gondolunk. - Reméltem, hogy még találkozhatok a szerelmemmel, mielőtt ez az állapot bekövetkezik. Már majdnem azt mondom neki: Lei, itt vagyok én. Szeress belém. Hamar rájövök azonban, hogy a jelenlétem nem elég, nem rám van szüksége. Voltam már hasonló helyzetben. Valaki rám nézett, de éreztem, hogy valaki más járt a fejében. - Reménykedtem, hogy egyszer megtaláljuk egymást - suttogja Lei. Kómába esett. Találok egy hordágyat az udvaron, amit a mentőorvosok hagytak itt. Ráfektetem Leit, és a feje fölé akasztom az infúziót. Az egyik főorvos épp erre sétál. - Ebben a szárnyban nincs már hely - közli. - Hozzánk tartozik, szorítunk neki - mondom. Az orvos hátán is megtalálható a piros sebhely, így alaposabban szemügyre meri venni a lányt. Azonnal felismeri. - Lei! - kiáltja döbbenten. - Az egyik legjobb kolléga. Ugye, már a pestis kitörése előtt is együtt dolgoztatok? - kérdezi. - Igen. A mentőorvos nagyon megértőnek tűnik. - Teljesen más világ volt akkoriban - jegyzi meg. - Szerintem is - mondom. Szokatlan szenvtelenséggel követem az eseményeket. Miközben Leit ápolom, mintha kívülről látnám magam. Az jár a fejemben, milyen érzés lehet kómában lenni. A test mozdulatlanul hever, miközben a lélek teljesen másfelé kalandozik. Biztos nagyon kimerült vagyok. Lei lelke talán épp az egészségügyi központ felett kering, majd felkeresi azokat a helyeket, ahol korábban járt. Felügyeli a betegszobában végzett munkát, majd kimegy az udvarra, hogy szívjon egy kis friss, éjszakai levegőt. Később megkeresi a halászó lányt ábrázoló festményt a portálon. Az is elképzelhető, hogy elhagyta az egészségügyi központot és a szerelme után eredt? Talán már egymást ölelik valahol. Leit abba a szobába viszem, ahol a többiek fekszenek. Már százegy betegünk van. Mindannyian meredten bámulják a mennyezetet. - Aludnod kellene egy kicsit - figyelmeztet a főorvos a portálon keresztül. - Egy perc, és lefekszem - válaszolom. - Először szeretném elrendezni a dolgokat az új beteg körül. Egy mentőorvossal megvizsgáljuk Leit. - Még elég jó állapotban van - mondja a mentőorvos. - Egyik szerve sem nagyobbodott meg, és a vérnyomása is normális. - Mielőtt kimenne a teremből, megfogja a karomat. - Nagyon sajnálom - mondja.
Lei plafonra meredő tekintetére pillantok. Már rengeteg, kómában felevő beteghez beszéltem, de most nem tudom, mit mondjak Leinek. - Nagyon sajnálom - ismétlem meg a mentőorvos szavait. A szavak sajnos nem sokat segítenek Leien. Hirtelen támad egy jó ötletem. A folyosó felé veszem az irányt, és az étteremben lévő portálhoz szaladok. - Csak legyen benned papír! Csak legyen benned papír! - mondogatom a portálnak. A kómában lévő betegekhez hasonlóan a portál sem tud válaszolni, de ettől még mondom neki a magamét. Úgy tűnik, meghallotta a kívánságomat. Szépen sorjában kinyomtatja a Száz Válogatott Festmény mindegyikét. Összegyűjtöm és magammal viszem a fényes, színes oldalakat. Valami hasonlót csináltam akkor is, amikor Cassia elment. Olyan útra- valót próbáltam adni neki, amit szívesen visz magával. A személyzet többi tagja bolondnak tart, de az egyik nővér hisz benne, hogy az ötletem jó hatással lehet a betegekre. - Legalább a betegségen kívül valami mást is láthatunk - mondja, miközben a tároló szekrényben talált ragtapaszok és orvosi cérna segítségével a betegek feje fölé akasztgatjuk a festményeket. - A nyomtatópapír nagyon hamar tönkremegy, ezért néhány naponta újra ki kell nyomtatnunk a képeket - figyelmeztetem a nővért. - Emellett rendszeresen cseréljük is őket. Nem szeretném, ha a betegek megunnának egy-egy festményt. - Hátrébb lépek, hogy ellenőrizzem az eddigi munkánkat. - Örülnék, ha a Száz Válogatott Festményen kívül néhány új képünk is lenne. Nehogy a végén azt higgyék a betegek, hogy visszakerültek a Társadalomba. - Festhetnénk néhányat - javasolja lelkesen egy másik nővér. - Az általános iskolában rajzoltam utoljára, nagyon hiányzik. - Mivel festenél? - kérdezem. - Nincs festékünk. - Nem tudom, majd kitalálom - feleli. - Te nem szeretnél újra festeni? - Nem - jelentem ki határozottan. Nagyon meglepődik a válaszomon, ezért egy mosollyal próbálom feloldani a helyzetet. Talán, ha kreatívabb lennék, Cassia és Lei szerelmesek lennének belém. - Ha nem mész most, azonnal pihenni, a főorvos nem bízza rád a következő műszakot - figyelmeztet a nővér. - Tudom. Már a portálon keresztül is szólt. Mielőtt azonban elmennék aludni, beszélnem kell valakivel. - Nagyon sajnálom - fordulok Lei felé. - Akárcsak kezdetben, a szavak most sem jönnek könnyen a nyelvemre. - Egyszer biztos megtalálják a vírus ellenszerét. - A feje felett lógó festményre mutatok. - A kép sarkában némi fény dereng. - Ha Lei nem hívta volna fel rá a figyelmemet, észre sem vettem volna. Azóta azonban nem tudom figyelmen kívül hagyni. Miközben a pihenőszoba felé tartok, egyszer csak kinyílik az udvarra vezető ajtó, és egy fekete ruhás alak jön be a folyosóra. Elállja az utamat. Már láttam valahol ezt a lányt, de most a kimerültségtől nem jut az eszembe, pontosan hol. Azt viszont biztosan tudom, hogy nem itt, a központ lezárt szárnyában dolgozik. A főorvos nem jelezte, hogy bárki is érkezne az osztályra. Az újonnan érkezőknek amúgy is a főbejáraton kellene bejönniük. - De jó, hogy itt vagy! - kiáltja a lány. - Épp téged kereslek. - Hogy jöttél be? - kérdezem.
- Berepültem - válaszolja mosolyogva. Már tudom is, kiről van szó. A lányt Indie-nek hívják. Ő hozta be egyszer Kyjal a gyógyszereket. - Egyébként az ajtónyitó kódot is ismerem - teszi hozzá nevetve. - Nem szabadna itt lenned - mondom. - Az osztály tele van betegekkel. - Tudom - feleli. - Ugye, te nem vagy beteg? - Nem, nem vagyok beteg. - Most, azonnal velem kell jönnöd - parancsol rám. - Nem mehetek - tiltakozom. - Orvosként dolgozom az osztályon. - Nem hagyhatom magukra a kómában fekvő betegeket, különösen Leit. - A miniszámítógép után nyúlok. - Cassiához viszlek - vág a szavamba Indie. Megrendülök. Vajon igazat mond? Cassia tényleg a közelben lehet? Libabőrös leszek. - Az egészségügyi központban van? - kérdezem. - Beteg? - Ó, nem. A léghajóban vár. Hónapok óta arra várok, hogy Cassiával találkozzak. Végre itt az alkalom. Most viszont valahogy mégsem vagyok képes itt hagyni a központot, a kómában fekvő betegeket, köztük Leit. - Sajnálom, nem mehetek - mondom Indie-nek. - A betegekkel kell foglalkoznom. Viszont te sem hagyhatod el a központot, mivel találkozhattál a mutáns vírussal. Karanténba zárunk. Indie nagyot sóhajt. - Sejtettem, hogy nehéz dolgom lesz. El kell mondanom még valamit. Ha velem jössz, segíthetsz neki kifejleszteni a gyógyszert. - Kiről beszélsz? - kérdezem. - Természetesen a Kormányosról - válaszolja Indie annyira tényszerűen, hogy egy percig nem kételkedem a szavaiban. A Kormányos azt akarja, hogy működjek közre a gyógyszer kifejlesztésében. - Tudja, hogy testközelből ismered a mutáns vírust - mondja Indie. Szüksége van rád. A folyosóra pillantok. - Azonnal indulnunk kell. Nincs idő búcsúzkodni - mondja őszinte és határozott hangon. - A betegek amúgy hallják a beszélgetésünket? - Nem tudom - felelem. - Ezek szerint bízol a Kormányosban - állapítja meg Indie. - Így van. - Találkoztál már vele? - kérdezi. - Én még nem, de te már igen. - Így van. - A kód segítségével kinyitja az ajtót. Már világosodik odakinn. Jól teszed, ha hiszel neki. Huszonkettedik fejezet Ky - Ky - suttogja a fülembe. - Ky. Gyengéden végigsimítja az arcomat. Úgy tűnhet, mintha nem akarnék felébredni. Talán nem is akarok. Már nagyon rég álmodozom Cassiáról. - Ky - ébresztget újra. Kinyitom a szemem. Indie az. Észreveszi rajtam a csalódottságot. Nem túl élesen látom az arcát, de még
a hajnali félhomályban is feltűnő' szemének diadalittas csillogása. - Mit csinálsz? - kérdezi. - Karanténban kellene lenned. Miután visszahoztuk Calebet, Indie-t és engem karanténba zártak itt, a bázison. Kis cellákba kellett vonulnunk, de legalább nem a városházán helyeztek el bennünket. - Hogy jutottál be ide? - kérdezem. A cellám ajtaja nyitva van. A többiek mind alszanak a körülöttem lévő cellákban. - Valahogy bejutottam - válaszolja mosolyogva. - Szereztem egy léghajót, és ő is velem van - teszi hozzá vigyorogva. - Amíg aludtál, a fővárosban jártam. - Tényleg? - pattanok fel. - Megtaláltad Cassiát? - Igen. Nem beteg, jól van - mondja. - Most viszont futás! Most aztán tényleg futás! Végre kijuthatunk innen. Tudom, veszélyes vállalkozás, de mindent kész vagyok megtenni, ha Cassia Camas-ban van. Amikor felállók, kissé megszédülök. A cella falait fogva tántorgok ki. - Jól vagy? - kérdezi Indie. - Természetesen - válaszolom. Cassia végre itt van. Ráadásul jó helyen. Indie-vel egyszerre surranunk ki a cella ajtaján, és a mezők felé vesszük az irányt. A fűszálak suttogva beszélgetnek egymással a hajnali szürkületben. Indie-vel egymás mellett, egyenletes tempóban szaladunk. - Ha láttad volna a tökéletes landolásokat, amiket bemutattam - szólal meg Indie. - Tökéletesebbnél tökéletesebbek voltak. Az emberek egyszer még emlegetni fogják őket. - Indie szédítően beszél. A stílusa teljesen magával ragad. - Cassia hogy néz ki? - érdeklődöm. - Úgy, mint ahogy szokott. - Elnevetem magam. Hirtelen megállók, megragadom Indie-t, és jól megpörgetem. Csókkal köszönöm meg hősies tettét. Lehetetlennek tűnő feladatot teljesített. Közben eszembe jut, hogy akár mind a ketten fertőzöttek lehetünk. - Köszönöm - mondom Indie-nek. - Bárcsak ne zártak volna karanténba bennünket! - Számít? - kérdezi, közelebb húzódva hozzám. Az arca ragyog a boldogságtól. Újabb csókot nyom az ajkamra. - Igenis számít - vágom rá. Hirtelen belém nyilall a félelem. - Ugye, Cassia nem találkozott az új vírussal? - kérdezem. - A raktérben utazott - meséli Indie. - Előtte persze az egész léghajót fertőtlenítettük. Amúgy alig beszéltem vele. Nagyon óvatosnak kell lennem. Maszkot kell viselnem, kerülnöm kell a rakteret, és nem mehetek túl közel Cassiához sem. Végre-valahára találkozhatom vele! Túl szép, hogy igaz legyen - szólal meg bennem egy hang. Elrepülhetnék Cassiával valahova, úgy, ahogy azt álmaimban tettem. Az ilyen álmok nem nagyon szoktak valóra válni. Ha közel engeded magadhoz a reményt, átveszi az irányítást feletted. Beférkőzik a lelkedbe, csontjaid erejéből táplálkozik és nő. Beépül minden porcikádba. A végén már a remény tartja össze az egész testedet. Egy idő után nem tudsz nélküle élni. Ha kiirtják belőled, meghalsz. - Indie Holt - szólítom meg Indie-t a teljes nevén. - Túl jó vagy ahhoz, hogy igaz légy. - Még senki nem mondta, hogy jó vagyok - feleli Indie kacagva.
- Biztosan mondták már. Különösen repülés közben. - Nem - feleli. - Legfeljebb azt jegyzik meg, hogy kitűnő pilóta vagyok. - Ez tényleg így van. A léghajók felé futunk. A hajnali fényben úgy néznek ki, mintha a mezőn gubbasztó fémmadarak lennének. - Ez a miénk - mutat Indie az egyik gépre. - Te szállj be elsőként! Felmászom a pilótafülkébe, majd hátrafordulok, és megkérdezem Indietől, hogy ki vezeti a gépet. - Én - szólal meg egy ismerős hang. A pilótafülke hátsó, sötét részéből előtűnik a Kormányos alakja. - Minden rendben - mondja Indie. - Ő visz majd el benneteket a hegyekbe. Egyetlen szót sem beszélünk a Kormányossal. Furcsa, hogy most nem hallom a portálon keresztül közvetített beszédeiből jól ismert hangját. - Cassia tényleg a fedélzeten van? - kérdezem Indie-től halkan. Remélem, hogy nincs. Valami bűzlik a dologban. Nem értem, Indie miért nem érzi. - Menj és nézd meg! - feleli Indie mosolyogva, a raktérre mutatva. Indie tehát nem tekinti csapdának a helyzetet, és Cassia valóban a fedélzeten van. Ebben az egy dologban biztos vagyok, de minden más homályos. Valami nincs rendben velem. Teljesen meg vagyok zavarodva, és miközben a raktér felé tartok, majdnem kiszalad a talaj a lábam alól. Tényleg itt van. Hosszú hónapok után egy léghajón utazunk. Szeretném, ha minden kívánságom most, azonnal valóra válna. Kényszerítsük leszállásra a Kormányost, és szökjünk meg! Repüljünk el együtt Másországba! Cassia rám emeli gyönyörű, értelmes, határozott tekintetét. Viszont nincs egyedül. Ott ül mellette Xander is. Vajon hova visz bennünket a Kormányos? Indie megbízik benne, de én nem. Indie, mit tettél? - Nem akartál elszökni velem, ezért elhoztam neked Cassiát - mondja Indie. - Most együtt mehettek a hegyekbe. - Szóval te nem jössz velünk? - kérdezem döbbenten. - Ha máshogy alakultak volna a dolgok, veletek mennék - feleli Indie. Nehezen állom őszinte, vágyódó tekintetét. - Pilótaként még komoly feladatok várnak rám - mondja, majd egy szempillantás alatt, akár egy fürge hal vagy egy tovaröppenő madár, eltűnik a raktér ajtajából. Éles helyzetekben Indie utolérhetetlen. Huszonharmadik fejezet Cassia Eredetileg úgy volt, hogy a tó mellett találkozom Kyjal egy kora tavaszi, sötét estén. Ott kettesben lehettünk volna. Az arca elcsigázottnak tűnik. Ahogy belép, zsálya, homok és fű illatát, azaz a külvilág szagát hozza magával a raktérbe. Ismerős ez a költemény tekintet, az összeszorított állkapocs. Emlékszem durva tapintású bőrére, mélyen ülő szemére. Minden úgy kezdődött, hogy átkarolt és különféle jeleket rajzolt a sárba.
Ky szerelmes, vágyakozó tekintete a kanyonban éneklő madárka éles, falakról visszaverődő hangjához hasonlóan hasít át a testemen. Úgy érzem, belém lát, mindent tud rólam annak ellenére, hogy még nem ért hozzám. Énekel közöttünk a pillanat, hirtelen minden mozgásba lendül. Ky megfordul és a létra felé indul. - Sajnos nem maradhatok itt veletek. Elkésett. A Kormányos már lezárta a rakteret. Amikor beindítja a motorokat, Ky szinte visszapattan az ajtóról. - Készülődjetek a felszálláshoz! - adja ki az utasítást a Kormányos a hangszórókon keresztül. Megragadom a raktér tetejéről lelógó egyik szíjat. Xander is követi a példámat. Ky még mindig az ajtón dörömböl. - Nem maradhatok - kiabálja. - Kint szörnyű járvány dúl, sokkal súlyosabb, mint a pestis. Fertőzött lehetek - mondja izgatottan. - Semmi baj - mondja Xander, de Ky a motorok zajától és a dörömböléstől nem hallja a szavait. - Ky! - kiabálom, amilyen hangosan csak tudom. - Nincs. Semmi. Baj. Nem. Kaphatom. El. Végre megfordul. - És Xander sem - teszem hozzá. - Honnan tudjátok? - kérdezi Ky. - Mindkettőnk hátán ott a sebhely - magyarázza Xander. - Miféle sebhely? - kérdezi Ky. Xander megfordul, és lehúzza a gallérját, hogy Ky jobban lássa. - Ha rajtad is van, azt jelenti, hogy te sem kaphatod el a mutáns pestisvírust. - Rajtam van - mondom vidáman. - Xander megnézte, miközben iderepültünk. - Már hetek óta mutáns vírussal fertőzöttek között dolgozom - meséli Xander. - Vajon rajtam is van? - kérdezi Ky. Megfordul és villámgyors mozdulattal felhúzza az ingét. Még itt, a léghajó félhomályában is szépen kirajzolódnak a hátizmai. Bőre szép és sima. Nincs rajta semmi elváltozás. Összeszorul a torkom. - Ky - mondom kétségbeesetten. - Rajtad nincs - állapítja meg Xander őszintén, de együtt érzően. - Ha még nem fertőződtél meg, távol kell tartanod magad tőlünk. Annak ellenére, hogy védettek vagyunk, vírushordozók lehetünk. Ky bólogat és lehúzza az ingét. Kísértetiességet és megkönnyebbültséget vélek felfedezni a tekintetében. Nem számított rá, hogy immúnis lesz. Tudja jól, neki soha nincs szerencséje. Az én védettségemnek viszont nagyon örül. Mérgemben sírva fakadok. Miért veri Kyt örökké a sors? Hogy bírja elviselni? Ky nem áll meg egy pillanatra sem. A hangszórókon keresztül a Kormányos hangja hallatszik. - Nemsokára leszállunk - tájékoztat bennünket. - Hova repülünk? - kérdezi Ky. A Kormányos nem válaszol. - A hegyekbe - mondjuk Xanderrel kórusban. - Segítünk a Kormányosnak megtalálni az új vírus ellenszerét.
- Ugye, ezt Indie mondta? - kérdezi Ky. - Bólogatunk Xanderrel. Ky összevonja a szemöldökét, mintha azt kérdezné magában: vajon mi járhat most a Kormányos fejében? - Van egy csomag Cassia részére a raktérben - szólal meg váratlanul a Kormányos. - Egy doboz, ott, hátul. Xander találja meg elsőként, és elém tolja. Figyelik, ahogy kinyitom. Két dolog van benne: egy adatleolvasó és egy összehajtogatott, fehér papír. Elsőként az adatleolvasót veszem ki, és odaadom Xandernek. Ky a léghajó másik felén áll. Később a papírt is megnézem. Sima, fehér nyomtatópapír. Kissé nehezebbnek tűnik az átlagos papírnál. Komplikált módon hajtogatták öszsze, talán pont azért, hogy jobban elrejtsék a belsejében lévő dolgot. Miután óvatosan kibontom a rétegeket, nagyapa mikro kártyáját találom benne. Bram mégiscsak elküldte. Küldött valami mást is. Feltűnő, sötét írás virít a papírlap közepén. Kódolt üzenet. Különös mintát vélek felfedezni a betűk közt. Arra a játékra hasonlít, amit egyszer Bramnek szerkesztettem az otthoni laptopon. Ez Bram írása. Bram nemcsak megfejtette az üzenetemet, hanem írni is megtanult, sőt, egy egyszerű kódot is szerkesztett. Korábban azt hittük, nem képes figyelni a részletekre, de ezek szerint igen, különösen akkor, ha érdekli valami. Kiváló osztályozó vált volna belőle. Könnybe lábad a szemem, amikor a Keya tartományban, száműzetésben élő családomra gondolok. Csak a mikro kártyát kértem, de mást is küldtek. A kód Bram alkotása, az alapos gonddal összehajtogatott papír pedig anyukám keze munkája. Egyedül apukám nem küldött semmit. - Kérlek, nézd meg a mikro kártyát! - parancsolja a Kormányos udvarias, de mégis szigorú hangon. Becsúsztatom a kártyát az adatleolvasóba. Pár másodperc alatt letöltődik az első kép annak ellenére, hogy az adatleolvasó nem a legújabb modell. Nagyapa csodálatos, kedves, értelmes arca jelenik meg a képernyőn. Már majdnem egy éve nem láttam, kivéve persze az álmaimban. - Működik az adatleolvasó? - kérdezi a Kormányos. - Igen, nagyon köszönöm - hebegem. Alig jön ki hang a torkomon. Zavaromban el is felejtem, mit is szerettem volna megnézni a kártyán. Eredetileg arra lettem voltam kíváncsi, mi volt nagyapa legkedvesebb emléke rólam. Ehelyett most inkább az életét megörökítő képekkel vagyok elfoglalva. Nagyapa fiatal korában. Gyermekként a szülei mellett. Pár évvel idősebben, hétköznapi ruhában. A következő képen egy fiatal nő derekát karolja át. Ő a nagymamám. Később egy csecsemőt tart a kezében, aki nem más, mint apukám. A nagymamám mellettük nevet. Ezt követően Bram és én jelenünk meg a képernyőn nagyapával. Ez a kép is hamar eltűnik. A diavetítés egy olyan képnél áll meg, amely nagyapát élete vége felé ábrázolja. A jóképű, sötét szemű férfi tekintete még az adatleolvasó kijelzőjén keresztül is jókedvet és erőt sugároz. - Búcsúzáskor, a szokásokhoz híven, Sámuel Reyes felsorolta az élő családtagjaihoz fűződő legkedvesebb emlékeit – mondja a történész. - Menyével kapcsolatban az első találkozásukra emlékezett a legszívesebben. Az a bizonyos nap édesapám számára is emlékezetes maradt. Még Juhar-
fa kerületben mesélt róla. A szüleivel ment anyukám elé a vonathoz. Apukám szerint ekkor az egész családja beleszeretett anyukámba. Korábban soha nem találkozott ennyire melegszívű, eleven lánnyal. - Fiával, Abrannal kapcsolatban az első igazi vitájukra emlékszik vissza a legszívesebben - folytatja a történész. Valószínűleg ennek a vitának is megvan a maga története. Ha újra találkozom édesapámmal, kikérdezgetem majd erről. Ritkán bocsátkozik vitába. Némi fájdalmat érzek. Nem értem, apukám miért nem küldött nekem semmit. Mondjuk, a mikro kártya elküldésébe biztosan beleegyezett. Anyukám nem csinálna semmit apukám háta mögött. - Fiúunokájával, Brammel kapcsolatban az első szavára emlékezik a legszívesebben, ami így hangzott: még. Most én következem. Előrehajolok, úgy, ahogy annak idején nagyapa szavait hallgattam. - Lányunokájával, Cassiával kapcsolatban Sámuel legkedvesebb emléke a piros kertben töltött nap - mondja a történész. Bramnek igaza volt. Jól értette a történész szavait. Valóban egy bizonyos napról beszélt, nem pedig napokról. Talán hibázott a történész? Jobban szerettem volna, ha nagyapa beszélne a felvételen. Az ő szájából szeretném hallani ezeket a szavakat. A Társadalom azonban nem adott lehetőséget ilyesmire. Az elhangzottakból csak az derült ki, hogy nagyapa nagyon szeretett. Nem kis dolog, de ezt eddig is tudtam. A piros kertben töltött nap pedig az év bármely napjára utalhat. Ősszel vörösek a falevelek, nyáron piros virágok virítanak a kertben, tavasszal piros rügyek pattannak a fák ágain, a téli napokon pedig orrunk és arcunk lesz piros a csípős hidegben, miközben a nap karmazsinvörös korongja eltűnik a nyugati horizont alatt. Piros kertben töltött nap. Hajói belegondolok, sok ilyenben volt részem. Ezért nagyon hálás vagyok nagyapának. - Mi történt a piros kertben töltött napon? - kíváncsiskodik a Kormányos. Felkapom a fejem. El is felejtettem, hogy ő is hall mindent. - Nem tudom - felelem. - Nem emlékszem. - A papírra mi van írva? - kérdezi Xander. - Még nem fejtettem meg a kódot - válaszolom. - Ne pazarold rá az idődet - szólal meg a Kormányos. - Szó szerint az áll rajta, hogy „Cassia, szeretném, ha tudnád, nagyon büszke vagyok rád, amiért jobban átlátod a dolgokat és bátrabb vagy, mint én.” Édesapád írta. Szóval apukám mégiscsak üzent. Bram titkosította, anyukám pedig becsomagolta az üzenetét. Azért vetek egy pillantást a Bram által írt kódra. Ellenőrzőm, tényleg ez áll-e a papíron. Azonban a Kormányos megint közbeszól. - Csak most került elő a küldemény. Úgy tűnik, a kézbesítéssel megbízott kereskedő beteg lett. Amikor végre megérkezett, a mikro kártyát és az üzenetet egyaránt nagyon érdekesnek találtuk. - Ki adta át? - kérdezem. - Vannak embereim, akik figyelik a számomra érdekes dolgokat - mondja. - Ilyen például a fővárosban dolgozó vezető levéltáros. Ismét cserbenhagyott. - A küldemények állítólag titkosan kezelendők - jegyzem meg.
- Háború idején más szabályok vannak érvényben - mondja a Kormányos. - De most nincs háború. - Éppen vesztésre állunk egy háborúban, mégpedig a mutáns vírus elleni háborúban - világosít fel a Kormányos. - Sajnos még nincs ellenszerünk. Kyra pillantok. Nincs a hátán sebhely, ezért ő is veszélyeztetett. Különösen átérzem a Kormányos szavainak a súlyát, valóban nincs vesztegetni való időnk. - Két dolog lehetséges: vagy segítetek nekünk megtalálni a mutáns vírus ellenszerét, vagy nem. Ez utóbbi esetben kimondottan hátráltatjátok a munkánkat - mondja a Kormányos. - Segíteni akarunk - szólal meg Xander. - Ugye, ezért visztek minket a hegyekbe? - Nem viszünk, hanem én magam viszlek benneteket a hegyekbe - javítja ki Xandert a Kormányos. - A további sorsotokról még nem döntöttem. Ky elneveti magát. - Ha ennyire fontos számodra a sorsunk, miközben egy gyógyíthatatlan vírus pusztít az országban, akkor vagy nagyon ostoba vagy, vagy nagyon kétségbe lehetsz esve. - A helyzet már régóta reménytelennek tűnik - mondja a Kormányos. - Mit vársz tőlünk? - kérdezi Ky. - Azt, hogy valamilyen módon segítsetek. A Kormányos közben irányt változtat a léghajóval. Nem tudom, merre járhatunk. - Nem sok emberben bízom meg - folytatja a Kormányos. - Aggodalomra ad okot, ha két bizalmasom ellentmondó dolgokat állít. Az egyik kollégám szerint mindhárman árulók vagytok, ezért a tartományoktól jó messze ki kellene hallgatni és börtönbe kellene zárni benneteket. Arrafelé a hűség még ismert fogalom. A másik munkatársam úgy gondolja, hogy épp a ti segítségetekkel találhatjuk meg a mutáns vírus ellenszerét. A Kormányos egyik bizalmasa minden bizonnyal a vezető levéltáros. De ki lehet a másik? - Amikor a vezető levéltáros felhívta a figyelmemet a küldeményre, a mikro kártyán szereplő név és a papírra írt üzenet egyaránt felkeltették az érdeklődésemet - mondja a Kormányos. - Édesapád nem támogatta a Felkelést. Vajon mit csinálhattál te, amit ő nem mert megtenni? Egy lépéssel továbbmentéi, és szembeszálltál a Felkeléssel? Amikor alaposabban szemügyre vettem a küldeményt, további figyelemreméltó dolgokat fedeztem fel. A Kormányos mintha megbolondult volna, virágneveket sorol fel. Hamarosan rájövök, miért. Zsengerózsa, öreg rózsa, Anna királyné csipkéje. - Leírtad és terjesztetted ezeket a virágneveket - hányja a szememre a Kormányos. - Milyen céllal? Mit jelent a kód? Szó sincs semmiféle kódról, csupán anyukám szavaiból alkottam egy verset. Hol olvashatta a Kormányos? Ki adhatta a kezébe? Szerettem volna megosztani az emberekkel a gondolataimat, de nem így. - Hol vannak a hegytetőn álló fák, amiket a határon túl élő nem láthat? A kérdéséből látszik, hogy a versem nem túl egyszerű. Leginkább találós kérdéshez hasonlít annak ellenére, hogy egyszerű dalnak szántam.
- Kivel találkoztál ezen a helyen? - kérdezi. Kynak igaza van. A Kormányos teljesen kétségbeesett. A hangja alapján nem tűnik ijedtnek, viszont a kérdései, valamint az a tény, hogy a drága idejét ránk pazarolja, aggodalmat keltenek bennem. Ha már a Kormányos sem tudja megmenteni az embereket az új pestisvírustól, akkor kire számíthatunk? - Senkivel nem találkoztam - válaszolom. - Nem szabad szó szerint értelmezni a versemet. Művészi alkotásról van szó. - Vannak versek, melyeknek konkrét jelentése van. Ezzel ugye tisztában vagy? A Kormányosnak igaza van. Ott van például a vers, amiben a Kormányos neve is szerepel. Nagyapa nekem szánta. Púdertartót ajándékozott nekem, történeteket mesélt a hegymászásról és a tiltott dalokat éneklő édesanyjáról. Vajon nagyapa mit várt tőlem? Mit kellett volna tennem? - Miért szerveztél összejöveteleket a Galériában? - kérdezi a Kormányos. - Azért, hogy az emberek bemutathassák egymásnak az alkotásaikat. - Miről beszélgettetek? - A költészetről. Dalokról. - Csak erről - mondja a Kormányos. A hangszíne állandóan változik. Néha kellemesen meleg, akár a napsugarak által felforrósított homokkő, néha pedig hideg és könyörtelen, akár a városháza márványlépcsője. Nekem is lenne egy kérdésem. - Miért pont most vált érdekessé számodra a nevem? A Felkelés korábban nem találta különösnek. - Történt néhány dolog a csatlakozásod óta - magyarázza a Kormányos. Néhány megmérgezett tó, rejtélyes kódok. Egy Galéria, ahol az emberek öszszejöhettek és cserélgethették az írásaikat. Úgy tűnt, érdemes jobban odafigyelni a nevedre. Amikor kicsit jobban utánanéztünk a dolgoknak, sok érdekességet találtunk - meséli nagyon hűvösen. - Cassia nem a Felkelés ellen harcol - szól közbe Xander. - Támogatja a Felkelést. Kezességet vállalok érte. - Én is - csatlakozik hozzá Ky. - Ez is fontos lehet a számunkra - mondja a Kormányos. - Sok hasonlóság van köztetek, ezért mindhármatokat joggal gyanúsíthatunk. - Mire gondolsz? - kérdezem. - Mind a hárman engedelmeskedtünk a Felkelés parancsának. Én visszajöttem a fővárosba. Ky pilótaként dolgozott, Xander pedig életet mentett. - Látszólagos engedelmességetek csupán azt a célt szolgálta, hogy tetteiteket leplezzétek a Felkelés kisebb hatalommal felruházott, kevésbé jól informált tagjai előtt. Kezdetben nem jelentettek fel benneteket, nem volt okuk rá. Miután azonban felhívták rátok a figyelmemet, olyan dolgokat, összefüggéseket fedeztem fel, amiket mások nem láthattak. Kormányosként több információhoz juthatok hozzá. Ezeket alaposabban megvizsgálva, kiderítettem az igazságot. Akármerre jártatok, emberek haltak meg körülöttetek. Például a táborban lévő ágyútöltelék fiúk, akik közül sokan megtűrt státuszúak voltak. - Nem mi öltük meg azokat a fiúkat, hanem te - tiltakozik Ky. - Hátradőlve nézted, ahogy a Társadalom a biztos halálba küldi őket. A Kormányos könyörtelenül folytatja a mondandóját.
- Amikor a Faragott Hegylánc közelében jártál, egy folyót mérgeztek meg a közeledben. A szurdokokban bombát robbantottatok, elpusztítva a száműzöttek falvának egy részét. Kémcsöveket zúztatok szét egy a Felkelés által is ismert raktárban. Kék tablettákat szereztetek és tartottatok magatoknál. A kék tablettákkal megöltetek egy fiút. Megtaláltuk a holttestét. - Ez nem igaz - tiltakozom. Magamban persze tudom, csak részben van igazam. Nem állt szándékomban megölni, de tényleg a tőlem kapott kék tabletták miatt halt meg. Most már értem, hogy a levéltáros miért érdeklődött a szövetminták pontos helye felől. - Kíváncsi voltál a szövetmintákra - mondom a Kormányosnak. - Tényleg kereskedsz velük? - Kereskedsz a kémcsövekkel? - kérdezi Ky is. - Természetesen - feleli a Kormányos. - Az ellenszer megtalálása érdekében minden eszközt igénybe fogok venni a felkelők hűségének fenntartására és a szükséges anyagi források biztosítására. A szövetminta minden helyzetben bevethető, még akkor is, ha mással már nem lehet kereskedni. Ky undorodva rázza a fejét. Nagyon örülök neki, hogy nagyapa szövetmintáját sikerült kimenekítenünk a barlangból. Ki tudja, mire használta volna fel a Kormányos. - Még valami - mondja a Kormányos. - A városokban, ahol éltetek, megmérgezték a vízkészleteket. Például a tavat. Eszembe jut a sok haltetem. Viszont nem értem, mit akar ezzel mondani. Egymásra nézünk. Egyikünk sem érti. - A pestis először csak a fővárosban volt jelen, majd nagyon gyorsan elterjedt - szólal meg Xander. - A vírus kezdetben csak emberről emberre terjedt. Később bekerült a vizekbe, és országos járvánnyá duzzadt. Lassan összeáll a kép, világossá válik minden. - A pestisvírust tehát a víz szállította - állapítja meg Ky. - Ugyanúgy, mint az ellenség kiirtására küldött vírust. A pestisjárványról szóló számadatok nagyon is logikusnak tűnnek a számomra. - A Felkelés kezdetekor azonnal kitört a járvány - mondom. - Városról városra, tartományról tartományra való hirtelen terjedése azt jelzi, hogy a folyamat felgyorsítása érdekében a vírust valaki a vízkészletekbe juttatta - mondom a fejemet csóválva. - Ezért kellett annyit dolgoznunk az egészségügyi központban - szólal meg Xander. - A Felkelés nem számított a szabotázsra, de mi megfelelően kezeltük a helyzetet. Ha a mutáns vírus nem ütötte volna fel a fejét, minden simán ment volna. - Remélem, nem hiszed, hogy mi, hárman meg tudtuk volna szervezni ezt az egészet - jegyzi meg Ky. - Nem, de részt vettetek benne - feleli a Kormányos. - Itt az ideje, hogy elmondjátok a részleteket. Egyébként van még valami Cassia számára az adatleolvasón. A kijelzőre pillantva még egy fájlt látok. Édesanyám és édesapám fényképe egymást váltva villannak fel a képernyőn. - Nem, ez nem lehet igaz! - kiáltok fel kétségbeesetten. Mindketten meredten bámulnak a semmibe, kómába estek. - Elkapták a mutáns vírust, aminek sajnos nincs ellenszere - közli a Kormányos. - Keya tartomány egészségügyi központjában ápolják őket. Kita-
lálja, mi lenne a következő kérdésem. - A testvéred tartózkodási helyét nem tudtuk megállapítani - mondja. Ó, Bram! Talán a szurdokban látott halott fiúhoz hasonlóan, olyan helyen fekszik, ahol senki nem talál rá. Nem, biztosan nem. Nem hinném, hogy Bram is kómába esett volna. - Most legalább szépen bevallasz mindent - mondja a Kormányos. - Kinek dolgozol? Talán a Társadalommal vagy valaki mással szimpatizálsz? A barátaiddal közösen dobtátok be a mutáns vírust? Ismeritek az ellenszerét? Mintha a Kormányos kezdené elveszíteni az önuralmát. Amikor az ellenszer szót kimondja, különösen érződik a hangján a felindulás és a kétségbeesés. Egyedül az ellenszer megtalálása lebeg a szeme előtt. Mindent meg fog tenni, hogy elérje a célját. Ám sajnos mi sem ismerjük a mutáns vírus ellenszerét, feleslegesen pazarolja ránk az idejét. Mitévők legyünk? Hogyan tudnánk meggyőzni az igazunkról? - Biztos vagyok benne, hogy tudjátok a megoldást - mondja kedves, rábeszélő stílusban. A korábbi megrendülésnek nyoma sem érződik a hangján. Édesapád a Társadalom mellett állt, és nem akart csatlakozni a Felkeléshez, viszont nagyapád nekünk dolgozott. Reyes Kormányos dédunokája vagy. Talán nem emlékszel rá, de már korábban is segítettél nekünk. A Kormányos utolsó mondatát alig értem, mert más gondolatok járnak a fejemben. Dédnagymamám Kormányos volt. Nagyapám tőle hallotta a verseket. Annak ellenére, hogy a Társadalom csak száz költemény kiválasztásával bízta meg, jóval több verset megmentett. Többek között azt a verset, amit végül elégettem. - Soha nem találkoztam személyesen a dédnagymamáddal - meséli a Kormányos. - Az elődöm előtt vezette a Felkelést. Kormányosként azonban én vagyok az egyetlen, aki tudhatom az előttem lévő Kormányosok nevét. Dédnagymamád írásait is olvastam. Jókor lett Kormányos. Akkoriban ő volt a legalkalmasabb ember erre a tisztségre. Megőrzött bizonyos nyilvántartásokat, és olyan adatokat gyűjtött össze, amelyekre későbbi intézkedéseinket, döntéseinket alapozhattuk. Minden Kormányosnak tisztában kell lennie azonban a tisztséggel járó felelősséggel. A dédnagymamád pontosan tudta, ha nem menti meg az embereket, akkor a Felkelés bukásra van ítélve. Nemcsak hitte, hanem meg volt győződve róla, hogy a legkisebb lázadó is ugyanolyan nagyszerű ember lehet, mint maga a Kormányos. - Nem tettünk semmi rosszat - kezdek magyarázkodni, azonban kénytelen vagyok félbeszakítani a mondatot, mivel a léghajó elkezd zuhanni. Ky elveszti az egyensúlyát, és a fal mellé állított dobozoknak csapódik. Xanderrel a segítségére sietünk. - Jól vagyok - nyugtat meg Ky, de a léghajó zúgásától alig hallom a válaszát. A gép óriási erővel csapódik a talajnak, a földet érés az egész testemet megrázza. - Ha kinyílik az ajtó, futásnak eredünk és megszökünk - mondja Ky. - Ky, várj egy kicsit! - válaszolok. - Ne izguljatok, ki tudunk surranni mellette - nyugtat meg. - Ő egyedül van, mi meg hárman.
- Csak ketten vagytok, mert én nem megyek - szól közbe Xander. Ky döbbenten néz. - Egyáltalán figyeltél? - kérdezi Xandertől. - Persze - feleli. - A Kormányos szeretné megtalálni a mutáns vírus ellenszerét. Nekem is ez a célom. Minden erőmmel azon vagyok, hogy segítsek neki. - Xander még mindig hisz a Kormányosban, még mindig mindenki felett álló személynek tartja, legalábbis ebben a helyzetben. Miért is ne hinne benne? Ky és én mindig is Xander előtt jártunk. Xandert soha nem tanítottam írni, soha nem kértem rá, hogy mesélje el az élete történetét, mert úgy tűnt, nem tudna újat mondani. Most úgy érzem, akkor sem ismertem, és ma sem ismerem Xander életének minden titkát. Ő is végigjárta a maga kanyonjait, és óriási változáson ment keresztül. Igaza van. Kizárólag az ellenszer megtalálása számít. Ezért kell küzdenünk. Az én szavazatom lesz a döntő, ezért mindkét fiú kérdőn tekint rám. Ezúttal Xander mellé állok. - Beszéljünk még egyszer a Kormányossal - javaslom Kynak. - Biztos vagy benne? - kérdezi. - Igen - felelem. Közben a Kormányos kinyitja a raktér ajtaját. Szépen, sorban felmegyünk a pilótafülkébe. Előttem Ky, mögöttem Xander lépked. Visszaadom a Kormányosnak az adatleolvasót. - A Galériában tartott összejöveteleink témája a költészet volt - kezdem. A kék tabletták pedig a véletlen folytán kerültek hozzám. Nem tudtam, hogy mérgezőek. A Faragott Hegyláncban pedig azért robbantottunk bombát, hogy a község lakóinak raktárát a Társadalom számára megközelíthetetlenné tegyük. A Társadalom szokása, hogy folyókat és vizeket mérgez meg. Mi nem tartozunk a Társadalomhoz, nem is szimpatizálunk velük. Mondandómat néma csend követi. A hegyekben vagyunk. A fák ágai rezegnek a szélben. A szél susogásán kívül csak a légzésünk hallatszik. Egyelőre még lélegzünk, még nem estünk kómába. - Nem akarjuk megbuktatni a Felkelést - folytatom. - Mindig is hittünk benne. Legfőbb célunk az ellenszer megtalálása. - Most jövök rá, ki lehet a Kormányos másik bizalmasa. Őt kérte meg, hogy gyűjtsön össze bennünket. A Kormányos nem vállalta a kockázatot, és nem akarta erre pazarolni az idejét. - A segítségedre leszünk - mondom a Kormányosnak. - Ha nem hiszel nekem, kérdezd meg Indie-t! A Kormányos nem lepődik meg rajta, hogy kitaláltam, ki lehet a másik bizalmasa. - Egyébként Indie hátán van sebhely? - kérdezi Ky. - Nincs - feleli a Kormányos. - De mindent megteszünk, hogy minél tovább a pilótánk maradhasson. - Hazudtál neki - hányja a Kormányos szemére Ky. - Mind a négyünket behúztál a csőbe. - Az ellenszer megszerzéséért minden követ megmozgatok - feleli a Kormányos. - Mi pedig minden segítséget megadunk neked - mondom. - Én például kiválóan értek az osztályozáshoz, Xandernek nagy gyakorlata van a betegek ápolásában, és testközelből ismeri a mutáns vírust. Ky pedig... - Ő lehet a leghasznosabb - állapítja meg a Kormányos.
- Csupán egy test leszek. Éppen úgy, mint a Külső Tartományokban voltam - mondja Ky. Az ajtó felé sétál. A megszokottnál kissé lassabban, de folyamatosan mozog. A többi embernél sokkal jobban kontroll alatt tudja tartani a mozdulatait. Lelkembe nyilall a fájdalom, ha arra gondolok, hogy bármelyik pillanatban kómába eshet. - Még nem tudhatod - mondom összeszoruló szívvel. - Talán nem is kaptad el. Ky arca azonban nem tűnik túl vidámnak. Talán belülről érzi, ahogy a vírus szétárad az ereiben és megbetegíti. - Akárhogy is nézzük, Ky ki volt téve a mutáns vírusnak - szól közbe Xander. - Nem lenne jó, ha az ellenszer előállításán dolgozó emberekre ráragasztaná a vírust. - Ennek a kockázata nem áll fenn - mondja a Kormányos. - A falvak lakói védettek a vírussal szemben. - Szóval ezért ezen a vidéken keresed az ellenszert – mondja Xander reménnyel teli hangon, mosolyogva. - Tehát van rá esély, hogy megtaláljuk. - Ha tudtál a vörös sebhely létezéséről, miért nem olyanokat hoztál ide, akiknek a hátán megtalálható a védettség jele? - kérdezem. - Az immúnis emberek adatait össze lehetne hasonlítani a hegyi falvak lakóinak adataival. Ahogy kimondom ezeket a gondolatokat, szinte azonnal rájövök, hogy nem működne a dolog. - Nem, ez így mégsem lenne jó - válaszolok rögtön a saját magam által feltett kérdésre. - A mi adataink manipulált adatok. Be lettünk oltva, ráadásul többször ki voltunk téve a vírusnak. Az ellenszer megtalálásához tiszta mintacsoportra lenne szükség. - Igen - feleli a Kormányos, miközben tekintetével alaposan végigmér. Csak olyan emberek adatait használhatjuk fel, akik születésüktől fogva a Társadalom határain kívül éltek. A többiek adatai is segíthetik a munkánkat, de nem támaszkodhatunk rájuk. - Minél régebben él valaki a Társadalmon kívül, annál hasznosabbak az adatai - mondom. - Itt a másod- és harmadgenerációs falulakókra gondolok. A róluk szóló információk mindennél fontosabbak. - További érdekes tényekre bukkantunk - mondja a Kormányos. - A falulakók egy másik csoportja is védett a vírussal szemben annak ellenére, hogy nemrég érkeztek a hegyek közé. Biztos vagyok benne, hogy a Faragott Hegylánc szurdokából menekült farmerekről beszél. Eszembe jut a sötét házikó, amivel a hegyekben lévő települést jelezték a farmerek a térképen. Nem tudták a nevét és azt sem, élt-e ott valaki, de oda menekültek, mivel a kanyon többé nem volt biztonságos a számukra. Ky rám néz. Hasonló gondolatok járhatnak a fejében. Mi lesz, ha újra találkozunk Elivel vagy Vadásszal? - Amikor a Faragott Hegylánc lakói megérkeztek Végkőre, a helyi lakosok hagyták, hogy a jövevények felépítsék saját falujukat a közelben - folytatja a Kormányos. - Kezdetben nem tudtuk, hogy a Faragott Hegyláncból érkezők is immúnisak-e a mutáns vírusra. Teljesen más éghajlaton éltek hosszú éveken át, és semmiféle kapcsolatuk nem volt Végkő lakóival. Azonban védettnek bizonyultak, aminek nagyon örülünk, mert... - ...össze lehet hasonítani az adataikat - fejezem be a mondatát. - Meg
kellene keresni a két csoport közös vonásait. Ezzel nagyon sok időt spórolnánk. - Hogy álltok a vizsgálatokkal? - érdeklődik Xander. - Nem olyan jól, mint ahogy szeretnénk - válaszolja a Kormányos. - Sok közös vonást találtunk a két csoport étrendjében és szokásaiban. Igyekszünk minden lehetséges befolyásoló tényezőt kizárni. A gyógyszer kipróbálásához pedig időre és emberekre lesz szükség. A Kormányos hármunkra néz. - Sikerült meggyőznötök Kyt? - kérdezi. Xanderrel egymásra mosolygunk. Újra a régi Xander pillant rám. Ugyanaz a fiú, aki megpróbált rávenni, hogy ugorjak be a medencébe, és vegyek részt a különféle játékokban. Úgy látom, Kynak enyhén remeg a keze. Ez a kéz tanított írni, ezzel a kézzel érintett meg a kanyonban. Ky régen, valahol a Hegyen figyelmeztetett, hogy egyszer még elkaphatnak bennünket. A fogoly dilemmájáról mesélt. Nagyon fontosnak tartotta, hogy vigyázzunk egymásra. Szerintem akkor még ő sem gondolta, hogy nem kettesben, hanem hármasban kerülünk fogságba. Xander mosolya és Ky remegő keze láttán rádöbbenek, hogy kizárólag akkor érezhetjük magunkat biztonságban, ha segítünk megkeresni a mutáns vírus ellenszerét. - Melletted állunk - fordulok a Kormányos felé. Remélem, már hisz nekem. Nagyapa bízott bennem. A tenyeremben szorongatom az egész családomat. A nagyapa mikro kártyáját rejtő papírt anyukám hajtogatta, és a testvérem kanyarintotta rá apukám szavait.
Ötödik rész FOGOLY DILEMMÁJA Huszonnegyedik fejezet Xander Ky a léghajó körüli tisztáson járkál fel-alá, miközben a falulakókra várunk. - Pihenj! - szólok oda neki. - Nincs rá bizonyíték, hogy a folyamatos mozgás késleltetné a betegség kialakulását. - Úgy beszélsz velem, mint egy hivatalnok. - A Társadalomban hivatalnokként dolgoztam - felelem. - Persze, hogy nincs rá bizonyíték - mondja Ky. - Ezt csak azért mondod, mert a mozgásterápiát még nem próbáltátok. Ugyanúgy beszélgetünk és viccelődünk, mint annak idején a játékteremben. Ismét Ky fog veszíteni, ami nem korrekt. Nem lenne jó, ha kómába esne. Cassiát viszont még nem veszítette el. Parázsló tekintetükkel szinte megérintik egymást. Szerelmes pillantásaikat nem lehet nem észrevenni. Most viszont nincs időm ilyesmikkel foglalkozni. Egy kisebb csoport bukkan elő a fák mögül. Egész pontosan kilencen vannak. Öten fegyvert tarta-
nak a kezükben, néhányan pedig hordágyat cipelnek. - Ma nem hoztam betegeket - tájékoztatja őket a Kormányos. - Szállítmányt sem, csak ezt a három fiatalt. - Xandernek hívnak - mutatkozom be a falulakóknak. Próbálom oldani a feszült hangulatot. - Engem pedig Leynának - mondja az egyik, velünk egykorúnak tűnő lány, aki szőke, fonott copfban hordja a haját. A többiek nem mutatkoznak be, de nagyon életerősnek tűnnek. Semmilyen, betegségre utaló jelet nem látok rajtuk. - Cassiának hívnak. - Engem meg Kynak. - Száműzöttek vagyunk - mondja Leyna. - Valószínűleg most találkoztok először száműzöttekkel. - Kérdőn néz ránk, várja a reakciót. - A Faragott Hegylánc szurdokaiban már találkoztunk száműzöttekkel mondja Cassia. - Tényleg? - kérdezi érdeklődőén Leyna. - Ez mikor történt? - Pont mielőtt idejöttünk - feleli Cassia. - Szóval ismeritek Annát, a vezetőjüket - szólal meg az egyik férfi. - Nem, ő még az ott jártunk előtt elhagyta a kanyont. Csak Vadászt ismerjük. - Nagyon meglepődtünk, amikor a farmerek Végkőre érkeztek - meséli Leyna. - Azt hittük, a Faragott Hegylánc lakói már régen meghaltak, és csak mi élünk a Társadalmat a világ többi részétől elválasztó területen. Leyna szemmel láthatóan nagyon jól bánik az emberekkel. Kedvesen, de határozottan beszélget velünk, ám közben alaposan végigmér bennünket. Kiváló orvos válna belőle. - Miben lehetnek a segítségünkre? - fordul a Kormányos felé. Egyenrangú társként, kollégaként beszél vele. - Én már nem sokat segíthetek. Úgy tekintsetek rám, mint egy testre. Elkaptam a mutáns vírust, és hamarosan kómába esem. Leyna összevonja a szemöldökét. - Még nem találkoztunk olyan emberrel, aki fertőzött létére a saját lábán járkált - mondja a Kormányosnak. - A többiek, akiket idehoztál, mind öntudatlan állapotban érkeztek. - Ky egyébként pilóta - jegyzi meg Cassia. Nem tetszik neki, ahogy Leyna beszél róla. - Ráadásul az egyik legjobb - teszi hozzá. Leyna bólogat, és éles tekintetével továbbra is Kyt figyeli. - Xander orvos, én pedig kiválóan osztályozok - mutat be minket Cassia. - Orvos és osztályozó. Kiváló. Remek - mondja Leyna. - Tulajdonképpen nem vagyok orvos - magyarázom. - A köz- igazgatásban dolgozom, de a pestisjárvány kitörése óta a betegeket ápolom. - Mindenképp a hasznunkra lehetsz - mondja Leyna. - Mindig jó olyasvalakivel beszélni, aki már találkozott a vírussal, és tudja, mi a helyzet a városokban és a kerületekben. - Igyekszem vissza - mondja a Kormányos. - Esetleg van valami új hír, amit még nem hallottam? - Egyelőre nincs, de hamarosan lesz - feleli Leyna. - Ezen is vihetünk, ha szeretnéd - mondja Kynak, az egyik hordágyra mutatva.
- Köszönöm, nem - tiltakozik Ky. - A saját lábamon szeretnék járni mindaddig, amíg össze nem esem. - Nagyon bízol a Kormányosban - jegyzem meg Leynának, miközben felfelé mászunk a faluhoz vezető ösvényen. Cassia és Ky lassú, egyenletes tempóban előttünk lépkednek. Hátulról figyeljük őket Leynával. A csoport többi tagja mind Ky kómába esésének pillanatát várja. - A Kormányos nem a felettesünk, de megbízunk egymásban annyira, hogy eredményesen tudjunk együtt dolgozni. - Tényleg védettek vagytok a mutáns vírussal szemben is? - kérdezem. - Igen - válaszolja Leyna. - Viszont a mi hátunkon nincs sebhely. A Kormányos említette, hogy néhányatoknak a hátán van. - Nem tudom, mi lehet a különbség oka. - Szörnyű tapasztalataim ellenére nagyon izgat a pestis és a mutáns vírus viselkedése. - A különbség okát mi sem tudjuk pontosan - mondja Leyna. - A faluban dolgozó szakértő szerint a vírusok és a velük szembeni immunitás kérdése hihetetlenül bonyolult dolog. Szerinte az immunitásunk lényege abban áll, hogy a szervezetünkben egyáltalán nem alakul ki semmilyen fertőzés, így sebhely sem jelenik meg a hátunkon. - Azt hiszem, jobb, ha a védettségetek okának kiderítéséig nem változtattok az étrendeteken és nem hagyjátok el a falut, különben elkaphatjátok a vírust - mondom. Leyna bólogat. - Amúgy nagy bátorság volt a részetekről önként vállalni a mutáns vírusnak való kitettséget. - Valóban az volt. - Hányán éltek a faluban? - kérdezem. - Többen, mint gondolnád - feleli Leyna. - A kövek gördülnek. Vajon mire céloz ezzel? - Amikor a Társadalom összegyűjtötte a megtűrt és száműzött státuszúakat azzal a céllal, hogy ágyútöltelékként katonai táborokba küldje őket, egyre többen menekültek a kőfalvakba - magyarázza. - Hallottál már róluk? - Igen - felelem. Eszembe jutnak Lei szavai. - Ma már az összes menekült egyetlen faluban, Végkőn él. Ez az utolsó kőfalu - meséli Leyna. - Egyesített erővel, saját védettségünk titkának megfejtésével próbáljuk megtalálni a mutáns vírus ellenszerét. - Miért igyekeztek annyira? - kérdezem. - Mit tettek értetek a Társadalom lakói? Leyna elneveti magát. - Nem sokat. Viszont a gyógyszer előállításáért cserébe a Kormányos nem kis dolgot ígért. - Mit? - Ha sikerül megtalálnunk az ellenszert, a Felkelés léghajóival elvisz minket Másországba. A legnagyobb vágyunk, hogy oda eljussunk, a Kormányosé pedig az, hogy megszerezze az ellenszert. Korrekt üzlet. Egyébként elővigyázatosságból mi is magunkkal vinnénk az ellenszert Másországba. Ki tudja, hátha elveszítjük a vírussal szembeni védettségünket, ha egyszer innen elköltözünk. - Tehát Másország létezik.
- Természetesen. - Miért nem hagyjátok, hogy mindenki meghaljon a tartományokban? így is megszerezhetnétek a léghajókat. Akár azt is megvárhatnátok, amíg mindenki elhagyja az országot. Utána könnyedén elfoglalhatnátok a városokat és a házakat. Most először mutatkozik meg a Leyna bájos álarca alatt lapuló megvetés. - Olyanok vagytok, mint a patkányok - mondja továbbra is kedvesen. Még ha néhányan meg is halnak közületek, mindig elegen maradtok ahhoz, hogy legyőzzetek bennünket. Olyan helyre szeretnénk költözni, ahova még nem tettétek be a lábatokat. - Miért mondod ezt? - kérdezem. Csak most ismerkedtünk meg, nem hinném, hogy Leyna a bizalmasaként kezelne. - Számunkra óriási a tét. Sokat veszíthetünk. Szeretném, ha ezzel tisztában lennél - mondja. Megértem. Nyilvánvaló, hogy ekkora tét mellett Leyna nem tolerál semmi olyan tettet vagy megnyilvánulást, ami a falulakók céljának elérését meghiúsíthatja. Éppen ezért minden mozdulatunkra vigyáznunk kell. - Egy célért küzdünk - mondom. - Az ellenszer megtalálásáért. - Helyes - bólogat Leyna. Kyra pillant, majd felém fordul. - Szerinted mikor esik kómába? - kérdezi halkan. Ky mintha gyorsabban szedné a lábát. - Hamarosan - válaszolom. Cassiát szemmel láthatóan teljesen felvillanyozza Ky közelsége annak ellenére, hogy aggódik szerelme egészsége miatt. Ha tudnám, hogy Cassia engem szeret, talán nem is zavarna, ha fertőzött lennék - gondolom magamban. Vajon tényleg cserélnék-e Kyjal a jelenlegi helyzetben? Huszonötödik fejezet Cassia Furcsa érzésem támad. Nem tudom eldönteni, hogy gyorsan vagy pedig lassan zajlanak-e körülöttem az események. Miközben egy keskeny ösvényen lépkedünk, Ky egyszer csak térdre rogy. Lekuporodom mellé, kezemet a vállára teszem. Nagy nehezen összeszedi magát, és a szemembe néz. - Nem szeretném, ha látnád - mondja. Nem fordulok el. Az üde pázsitra fektetem, és a feje alá teszem a kezem. A haja lágy tapintásúnak, melegnek tűnik a hűvös és friss fűszálakhoz képest. - Indie megcsókolt - rebegi Ky fájdalmasan. Meg kellene rendülnöm, de most semmi és senki nem számít, kivéve azt a fiút, aki itt fekszik előttem a földön. Egymás szemébe nézünk, ujjaink összefonódnak. Majdnem azzal vigasztalom Kyt, hogy Indie csókjának semmi jelentősége nincs, de aztán rájövök, hogy még sincs igazam, ha fontosnak tartotta elmondani. - Jól van - nyugtatom meg inkább. - Mintha a kanyonokban lennénk - sóhajt megkönnyebbülten és kimerültén. - Igen, átkelünk rajtuk - mondom. Xander is letérdel. Mindhárman egymásra nézünk.
Megbízunk-e egymásban? Tudunk-e vigyázni egymásra? Az ösvény szélét rózsaszínben, kékben és pirosban pompázó vadvirágok szegélyezik. A pázsit felett fújdogáló szél virágillat és por elegyét hozza felénk. Ky le sem veszi rólam a szemét. Letépek egy bimbót, és meg- sodrom a tenyeremmel. A színe és az állaga alapján nagyon érettnek tűnik. Arra számítok, hogy teljesen piros lesz tőle a tenyerem, de szerencsére nem. - Egyszer azt mondtad, hogy a piros a kezdet színe - fordulok Ky felé, majd a kezébe nyomom a bimbót. Elmosolyodik. A kezdet színe. Emlékek cikáznak a fejemben. Tavasszal van egy ritka pillanat, amikor áfák rügyei és a mezei virágok bimbói is pirosán virítanak. A levegő egyszerre hűvös és meleg. Nagyapa ragyogó tekintettel, határozottan néz rám. Tehát tavasszal volt a nagyapa által a mikro kártyán említett, piros kertben töltött nap. A fák és a virágok egyaránt pirosban pompáztak, pirosra festve a kertet. Biztos vagyok benne, hogy így volt. De vajon miről beszélgettünk nagyapával? Erre a kérdésre még nem tudom a választ. Érzem, ahogy Ky, szokásához híven, megszorítja a kezemet. A legtöbben az ő helyzetében azt gondolnák, nincs tovább, eljött a búcsú ideje, menni kell. Ky pedig pont ilyenkor ad nekem valami nagyon fontosat. Huszonhatodik fejezet Ky - Ky! - szólal meg Cassia. Talán most hallom utoljára a hangját. Nem tudom, a kómában fekvők hallanak-e. Amikor a léghajóban megszédültem, rögtön éreztem, hogy beteg vagyok. A testem nem engedelmeskedett az ösztöneimnek, nem tudtam irányítani a mozdulataimat. Most is úgy tűnik, mintha lötyögnének az izmok a csontjaimon. Xander letérdel mellém. Egymás szemébe nézünk. Azt hiszi, meg tudja találni a gyógyszert. Xander nem vak, de ebben az egy dologban vakon hisz. Szánalmas az egész. Ismét Cassiára téved a tekintetem. Hűvös, zöld szeme valósággal enyhíti a fájdalmamat. Sajnos, nem sokáig. Most már értem, miért adják fel az emberek olyan hamar a küzdelmet. Ha engednék a fájdalomnak, kellemes fáradtság lenne úrrá rajtam. Sokkal jobb aludni, mint szenvedni a fájdalomtól. Úgy tűnik, az eredeti pestis sokkal enyhébb volt a mutáns vírusnál. A betegeket nem kínozták olyan fájdalmas kelések, mint amilyenek a törzsemen és a hátamon keletkeztek. Apró, vörös és fehér villámokat látok magam előtt, miközben a falulakók rátesznek az egyik hordágyra. Újabb gondolat fut át az agyamon. Mi lesz, ha a fáradtságnak engedve kómába esem, de a fájdalom mégis visszatér? Cassia megérinti a karomat. A kanyonokban legalább szabadok voltunk, még ha nem is sokáig. Cassia bőréből homokszag, hajából víz és kő illata áradt. Most viszont esőillat csap-
ja meg az orrom. Mire elered az eső, talán már emlékezni sem fogok rá, olyan messze járok. Jó tudni, hogy Xander is itt van. így legalább Cassia nem lesz egyedül. - Átküzdötted magad a Faragott Hegyláncon, hogy rám találj - mondom Cassiának. - Én a betegséget fogom leküzdeni, hogy az enyém lehess. Cassia fogja az egyik kezem. A másikban a tőle kapott virágot szorongatom. A fák alatt elhaladva úgy érzem, a hegyekben nagyon hűvös a levegő. Világos és sötét foltok váltakoznak a fejem felett. Örülök neki, hogy mások cipelik a testem. Most nagyon nehéz lenne. Egyre nagyobb fájdalom kínoz. Vörösbe borul a világ, csak egy fényes, vörös mezőt látok magam előtt. Cassia elengedi a kezem. Ne menj el! - kiabálnám legszívesebben. Helyette Xander szavait hallom. - Az a lényeg, hogy folyamatosan lélegezz - mondja. - Ha nem szívsz tiszta levegőt a tüdődbe, tüdőgyulladást kaphatsz. - Rövid szünet után a következőt teszi hozzá: - Ky, igazán sajnálom. ígérem, megtaláljuk az ellenszert. Xander ezután elmegy, Cassia viszont visszatér. Gyengéden simogatja a kezemet. - A Kormányos az általam írt versből idézett a léghajón - meséli. - Neked írtam, és végre sikerült befejeznem. Gyengéd, szinte éneklő hangon beszél hozzám. Könnyedébben lélegzem. Zsengerózsa, öreg rózsa, Anna királyné csipkéje Víz, folyó, kő, ragyogó napsugarak fénye. Szelek söprik a hegytetőt és a fákat, A határon túl élő semmit sem láthat. Mászom feléd a sötétben Vársz-e rám a csillagos égen? Hogyne várnék! Történjék bármi, Cassia emlékezni fog rám. Sem a Társadalom, sem a Felkelés, senki a világon nem veheti el tőle az emlékemet. Túl sok minden történt közöttünk, túl sok időt töltöttünk együtt. Soha nem felejti el, hogy mennyire nagyon szerettem. Soha nem felejt el, kivéve akkor, ha el akar felejteni. Huszonhetedik fejezet Xander A falu egyáltalán nem mondható csendesnek, óriási a tömeg. Gyerekek rohangálnak az ösvényeken és játszadoznak a falu közepén álló, hatalmas kövön. A Társadalom parkjaiban található szobrokkal ellentétben ennek a kőnek egyáltalán nem sima a felülete, hanem durva és recés. így nézhetett ki akkor is, amikor néhány évvel ezelőtt legördült az egyik hegyoldalról. A falu a kő köré épült. A gyerekek kíváncsian néznek ránk, amikor elhaladunk mellettük. Jó érzéssel tölt el, hogy nem félnek tőlünk. A kórház egy hosszú faépületben található, az óriási kővel szemben. Miután beértünk, Kyt óvatosan egy ágyra fektetjük.
- Mindkettőtöket szeretnénk kihallgatni a kutatólaboratóriumban - fordul felénk Leyna. Körülöttünk falubeli orvosok és nővérek gondoskodnak a betegekről. Gyorsan megszámolom, hányán fekszenek a teremben. Ky az ötvenkettedik beteg. - Xander! Légy szíves mondj el mindent, amit a pestisről és a mutáns vírusról tudsz! Cassia, te pedig segíts osztályozni az összegyűjtött adatokat! - mondja Leyna. Kedves mosollyal próbálja oldani mondanivalójának komolyságát. - Bocsánatot kérek. Tudom, a barátotokról van szó. Úgy tudtok a leginkább segíteni neki, ha... - ...igyekszünk megtalálni az ellenszert - fejezi be a mondatot Cassia. Értem. A szünetekben meglátogathatom Kyt? - Ezt Sylvie dönti majd el - mondja Leyna egy közelünkben álló, idősebb hölgyre mutatva. - A gyógyszer előállításával foglalkozó projektért én vagyok felelős, Sylvie pedig a kórtermet felügyeli. - Nincs kifogásom ellene, amennyiben kezet mosol, kesztyűt és maszkot veszel fel, mielőtt belépnél a kórterembe - szólal meg Sylvie. - Érdekes helyzet lesz. Eddig még senkihez nem érkeztek látogatók. Talán így gyorsabban gyógyul majd a beteg. - Köszönöm - mondja Cassia reménytől sugárzó arccal. A kómában fekvő betegek állapotán a látogatók jelenléte és szavai nem sokat változtatnak, de ezt most inkább nem mondom el Cassiának. Az egészségügyi központban ösztönösen beszéltem a betegekhez. Persze más a helyzet, ha a számukra fontos személy szól hozzájuk. Ki tudja. Remélem, Leihez is beszél valaki Camasban. Lehet, hogy inkább vele kellett volna maradnom? Nyílik az ajtó. Cassiával riadtan hátrafordulunk. Magas, szikár férfi lép be a terembe. Bozontos szemöldöke alól kivillanó ravasz tekintetével alaposan végigmér bennünket. Kopasz, barna feje nagyon karakteres. - Hol van? - kérdezi. - Colin említette, hogy érkezett egy új beteg, aki egy órája esett kómába. - Itt - mondja Leyna Kyra mutatva. - Épp jókor került be - siet oda hozzánk a férfi. - Mindig mondom a Kormányosnak, hogy a lehető leghamarabb hozza be a betegeket, mert így talán még vissza tudjuk őket hozni a kómából. Cassia nem mozdul Ky mellől, őrangyalként ül mellette. - Okernek hívnak - mutatkozik be a férfi, de nem nyújt kezet. Olyan erősen szorongat egy folyadékkal teli műanyag tasakot, hogy az majdnem szétreped a nyomástól. - Az ördögbe - szisszen fel Oker, és Sylvie felé nyújtja a tasakot. - Vedd át! - kéri. Begörcsölt a kezem. Vigyázz, nehogy letörd az ujjamat! Sylvie kiveszi a tasakot a kezéből. - Kösd be neki az infúziót! - parancsolja Sylvie-nek, Kyra mutatva. - Most csináltam az oldatot, még friss. Olyan friss, mint a betegünk - mondja nevetve. - Várj! - szól közbe Cassia. - Mi ez? - Annál biztosan jobb, mint amit a Felkelés ad a betegeknek - feleli Oker. - Gyerünk, siess! - sürgeti Sylvie-t. - Mi van a tasakban? - nyugtalankodik Cassia. Oker sértődötten Sylvie-re pillant. - Vigyázz rá! Most nincs időm felsorolni az összes összetevőt - mondja idegesen, majd vállával kinyitja a kórterem ajtaját, és távozik. Hallom, ahogy
gyors léptekkel végigszalad a folyosón. Bár az ujjai görbék, a lábának semmi baja. - Okernek igaza van - mondja Sylvie. - Kezdetben a Kormányostól kapott, a tartományokból származó gyógyszert használtuk, de egy idő után nem tudott többet szállítani belőle. Ezután Oker saját maga készített infúziót a betegek életben tartására. Az új oldat sokkal jobbnak bizonyult a réginél, ezért azóta is ezt használjuk. - Nem befolyásolja a Felkelés által alkalmazott gyógyszer hatását? - kérdezem. - A tartományokban lévő betegek nem ezt az oldatot kapják. - Ez még változhat - válaszolja Sylvie. - Oker nemrég odaadta a Kormányosnak a receptet. Ha a Kormányos úgy dönt, a tartományokban lévő betegek is ezt kapják majd. - Mi a véleményed? - kérdezi Cassia. - Tényleg jobban néznek ki a betegek - állapítom meg. - A színük is sokkal jobb. - Meghallgatom az egyik beteg tüdejét. Tiszta, nincs benne váladék. A bordáinál érződik, hogy a lépe sincs megnagyobbodva. - Szerintem Okernek igaza van - mondom. - Sokat jelentett volna a betegek gyógyulása szempontjából, ha már korábban is ezt az oldatot kapják. Cassia letérdel Ky mellé. Ky arca hamuszürkébbnek tűnik a többiekénél, de ő került ide utoljára. Cassia is észreveszi a különbséget. - Rendben. Adjátok be neki! - egyezik bele végül az újfajta oldat alkalmazásába. Sylvie ráköti Kyt az infúzióra. Cassiával némán figyeljük Ky arcát. Egyelőre semmi változás. Miért is lenne? A gyógyszerek többsége nem hat ilyen gyorsan. Kivéve az Oker által kevert oldatot. Néhány perc elteltével Ky sokkal jobban néz ki. Ilyen gyors javulást csak az eredeti pestisvírus elleni szernél lehetett tapasztalni. - Túl szép, hogy igaz legyen - sóhajt nagyot az aggódó Cassia. - Remélem, tényleg hat. - Nincs sok vesztenivalónk - mondom neki. - A tartományokban alkalmazott módszer nem működik. - Soha nem találkoztál olyannal, aki visszatért volna a kómából? - kérdezi. - Nem, a mutáns vírus esetében nem - válaszolom határozottan. Tovább figyeljük az infúzió szép, lassú csöpögését. Igyekszünk kerülni egymás tekintetét. Cassia mély lélegzetet vesz. Attól tartok, mindjárt elsírja magát. Rosszul sejtettem. Mosolyogva mondja ki a nevemet. Engedi, hogy átöleljem. Nagyon boldog vagyok. Némán, összeölelkezve állunk. A mellkasomon érzem a lélegzetét. - Jól vagy? - kérdezi. - Igen - felelem. - Xander, merre jártál, amíg én a kanyonokban és a fővárosban voltam? Mi történt veled? Nem tudom, hogy mondjam el neki. Én nem a kanyonokban jártam, hanem tablettákat adtam be a csecsemőknek az Üdvözlő Bankettjükön, és szövetmintát vettem az idősektől az Utolsó Bankettjükön. Egy igaz barátra tettem
szert, de a kómába esését nem tudtam megakadályozni. Egyetlen, beteget sem tudtam visszahozni a kómából. - Indulnunk kell - figyelmeztet Leyna. - Colin épp most gyűjti össze az embereket, akik kihallgatnak majd benneteket. Nem szeretném megvárakoztatni őket. - Később mindent elmesélek - mosolygok Cassiára. - Most az ellenszer megtalálására kell koncentrálnunk. Nem szeretném, ha úgy tűnne, mintha bosszút akarnék állni rajta azokért az esetekért, amikor hagyta, hogy a sötétben tapogatózzak. Mindenesetre furcsa, hogy most neki kell találgatnia. Éppoly keveset tud rólam, mint amennyit én tudtam róla hosszú hónapokon át. Nem akarom, hogy titkaink legyenek egymás előtt. Szeretném, ha ezentúl mindent elmondanánk egymásnak. Remélem, az ellenszer keresése egy új korszak kezdetét jelenti majd kettőnk kapcsolatában. - A kómába esett betegek kezelésével kapcsolatosan tudsz néhány számadatot említeni? - kérdezi egy falulakó. A terem tele van emberekkel. Elsőre nem tudnám megmondani, kik azok, akiket a Kormányos hozott ide, és kik a száműzött státuszú falulakók. Néhány perc elteltével azonban már világosan látom, kik töltöttek többkevesebb időt a Társadalomban. Oker az ablak közelében, keresztbetett karral ülve hallgat. A kihallgatáson néhány falubéli osztályozó van jelen, akik szorgalmasan jegyzetelnek. Rajtam kívül Oker az egyetlen a teremben, akinek a kezében nincs adatleolvasó. Leyna észreveszi, hogy megakad a szemem az adatleolvasókon. - A Kormányostól kaptuk őket - magyarázza. - Nagyon hasznosak, és nem olyan veszélyesek, mint a miniszámítógépek. Miniszámítógépeket nem engedünk be a faluba. Az adatleolvasó rögzíti az információkat, de a miniszámítógéppel ellentétben nem jelzi a felhasználó tartózkodási helyét. - Az eredeti pestisvírusról és a mutáns vírusról is vannak adataim - mondom az embereknek. - A pestisjárvány kitörése óta az egészségügyi központban dolgoztam. - Mikor jöttél el a központból? - kérdezi valaki. - Ma hajnalban - válaszolom. Mindannyian előrehajolnak. - Tényleg? Ennyire friss tapasztalataid vannak? Bólogatok. - Remek - mondja az egyik résztvevő. Leyna is mosolyog. Az orvosok mindent tudni szeretnének a volt betegeimről. Kíváncsiak a külsejükre, korukra, a fertőzés fokára, a kómába esés gyorsaságára, valamint arra, hogy egyes betegek állapota gyorsabban romlott-e másokénál. Amit nem tudok biztosan, arról óvatosan nyilatkozom. A dolgok nagy részére azonban tisztán emlékszem. Figyelmesen hallgatják a szavaimat. Bárcsak Lei is részt vehetne a kutatómunkában! Mindig tudja, mire kell rákérdezni egy adott helyzetben. Órákon át beszélek. Oker kivételével mindenki jegyzetel. Most jövök csak rá, hogy Oker kezében miért nincs adatleolvasó. Meggörbült ujjaival nem tudná megfelelően kezelni. Várom, hogy félbeszakítsa a beszédemet, de ezút-
tal csendben marad. Fejét a falnak támasztva elbóbiskol. Miközben a mutáns vírusról és a vörös sebhelyről mesélek, kezd elfáradni a hangom. - Ezt már a Kormányostól is hallottuk - szól közbe Leyna, majd feláll. Tartsunk egy rövid szünetet! Hagyjuk pihenni Xandert! A terem kiürül. Néhányan kifelé menet visszanéznek, mintha attól tartanának, hogy eltűnök. - Ne aggódjatok - nyugtatja meg őket Leyna. - Xander nem megy sehova. Valaki tudna hozni neki egy kis vizet és ennivalót? - A beszéd közben szép lassan kiürítettem az asztalon álló vizeskancsót. Oker még mindig a terem hátsó részén szunyókál. - Nagyon kimerült - mondja Leyna. - Hacsak teheti, szundít egyet. - Orvos vagy? - kérdezem Leynától. - Á, dehogy - feleli Leyna. - Az egészséges emberekkel sem tudok bánni, nemhogy a betegekkel. Éppen ezért a kutatási projektet irányítom. - Kicsit hátrébb tolja a székét, és közelebb hajol hozzám. Az egyik játéktermi ellenfelemet juttatja eszembe. Mintha be akarna húzni a csőbe, mintha valami váratlan lépésre készülne. - Mondhatom, elég vicces - jegyzi meg mosolyogva. - Micsoda? - kérdezem. - Az egész helyzet - magyarázza széles mosoly kíséretében. -A pestis. A mutáns vírus. Az, hogy itt vagytok. - Fejtsd ki részletesebben! - kérem. - Nem szeretnék lemaradni a viccről. Bár igyekszem lazának tűnni Leyna előtt, egyáltalán nem találom olyan nevetségesnek a helyzetet. A kórteremben szerzett tapasztalataim alapján biztosan nem. - Száműzött státuszba taszítottatok bennünket - mondja Leyna. - Nem tartottatok elég jónak ahhoz, hogy köztetek élhessünk, házasságot köthessünk veletek. Most meg tőlünk várjátok a segítséget, a Társadalom megmentését. Visszamosolygok. - Igazad van - mondom halkan. Nem vagyok benne teljesen biztos, hogy Oker valóban alszik. - Annyi mindent kérdeztél tőlem. Hadd tegyek fel én is néhány kérdést. - Szívesen válaszolok - feleli vibráló tekintettel. Szemmel láthatóan nagyon élvezi a helyzetet. - Van rá egyáltalán esély, hogy megtaláljuk a mutáns vírus ellenszerét? kérdezem. - Természetesen - vágja rá magabiztosan. - Csak idő kérdése. Ebben sokat segíthetsz nekünk. A világért sem hazudnék, ezért elmondom, hogy a gyógyszert nélküled szeretnénk megtalálni. Neked csak a folyamat felgyorsításában lesz fontos szereped. Ha nem tudjuk megmenteni az embereket, a Kormányos nem visz el bennünket Másországba. - Mi lesz, ha az immunitásotokkal kapcsolatos adatok alapján nem jutunk semmire? Elképzelhető, hogy védettségetek csupán jó génjeiteknek köszönhető. - Nem - feleli Leyna. - Ebben biztosak vagyunk. Az itt lakók különféle helyekről érkeztek a faluba. Egyesek több generációval ezelőtt, mások nemrégiben. A Kormányos kérésére a később érkezők adatait nem vesszük figyelembe a kutatások során. Ennek ellenére elmondhatjuk, hogy a falu összes lakója védett. Immunitásunk bizonyára a környezetnek köszönhető. - Úgy gondolom, az immunitás és a gyógyítás két, külön dolog. Nem biztos,
hogy vissza tudjátok hozni a már kómába esett embereket. Arra esetleg még rájöhettek, hogyan lehet ellenállóvá tenni azokat, akik még nem fertőződtek meg. - Rendkívül értékes felfedezés lenne - mondja Leyna. - Csak akkor van értelme, ha időben közbe tudtok avatkozni. A fertőzötteket már nem lehet védetté tenni. Szóval a mi adataink is a segítségetekre lehetnek. Horkantást hallok a sarokból. Oker feláll és felénk indul. - Gratulálok - mondja. - Azt hittem, tipikus, a Társadalom által nevelt fiú vagy. Szerencsére mégsem. - Köszönöm. - Ugye, orvosként dolgoztál a Társadalomban? - kérdezi Oker. - Igen. Az egyik bütykös kezével rám mutat. - Ha végeztél, küldd be a laboratóriumomba! - adja ki az utasítást Leynának. Leyna szemmel láthatóan nem kedveli a stílusát, de készségesen bólogat. - Rendben - mondja. Oker kiváló vezető. A kollégái tisztában vannak vele, ki a legfontosabb játékos a csapatban. Mindent megadnak neki, ami a győzelemhez szükséges. A kihallgatás majdnem egész éjjel tart. - Aludnod kellene - mondja Leyna. - Megmutatom, hol pihenhetsz egy kicsit. Átsétálunk a falun. Útközben tücsökciripelésre leszek figyelmes. Még a tücskök zenéje is más errefelé, mint a kerületekben. Nem nyomják el más hangok, ezért az ember akaratlanul is felfigyel rá. - Ebben a faluban nőttél fel? - kérdezem Leynától. - Gyönyörű hely. - Nem - feleli. - Camas tartományban éltem. A határ menti tartományok lakói érkeztek ide utoljára. A Társadalom katonai bázisokra küldött bennünket. Amikor megpróbálták összegyűjteni az utolsó megtűrt és száműzött státuszúakat, elszöktünk a hegyekbe. - A távolba pillant. - A Kormányos figyelmeztetett bennünket a közelgő veszélyre. A Társadalom ki akart irtani bennünket. Azokat, akik nem jöttek velük, összegyűjtötték és a Külső Tartományokba hurcolták, ahol halál várt rájuk. - Már értem. Ezért bízol meg a Kormányosban. - Így van - feleli. - Az eltűnésekben is nagy szerepe volt. Nem tudom, hallottál-e ezekről. - Persze. Egyes emberek a kőfalvakba vagy pedig Másországba menekültek. Leyna bólogat. - Másországból senki nem tért még vissza? - érdeklődöm. - Eddig még nem - válaszolja, majd megáll egy berácsozott ablakú épületnél. Az ajtónál álló őr biccentéssel üdvözöl bennünket. - Megérkeztünk a börtönhöz - közli Leyna. - Még nem ismerünk elég jól ahhoz, hogy felügyelet nélkül merjünk hagyni, ezért éjszakánként itt fogunk vigyázni rád. A többiek, akiket a Kormányos Végkőre hozott, nem voltak ennyire együttműködők, ezért ők minden idejüket itt töltik. Nincs ebben semmi meglepő. Én is ezt tenném hasonló helyzetben. - Cassiával mi lesz? - kérdezem.
- Éjszakára őt is bezárjuk - feleli Leyna. - Reggelente azonban korán értetek jövünk. - Int az őrnek, hogy vigyen be az épületbe. - Várj! - kiáltom. - Még fel sem fogtam a helyzetet. - Szerintem elég világosan elmagyaráztam. Még nem ismerünk eléggé benneteket, ezért bizalmatlanok vagyunk. - Nem erről van szó - mondom. - Arra lennék kíváncsi, miért akartok eljutni Másországba. Nem is biztos, hogy létezik. - Pedig létezik. Mit tudhat Leyna, amit én nem? Talán nem árul el mindent. Miért is tenné? Az előbb mondta, hogy még nem ismer eléggé, ezért nem bízik meg bennem. - Eddig senki nem tért vissza Másországból. - A tartományokban élők nem hisznek a létezésében - magyarázza Leyna. Szerintünk viszont Másország annyira csodálatos hely, hogy senki nem akar visszatérni onnét. Huszonnyolcadik fejezet Cassia Ky! Hol vagy? Elfog a félelem, ha Kyra gondolok. Amióta láttam a hegygerincen, a szabad ég alatt hever' hullákat, rettegéssel gondolok a halálra. Valaki, akit nagyon szeretek, itt hagy. Az osztályozok vezetője, Rebecca, aki édesanyámmal egykorú lehet, megoldat velem néhány tesztfeladatot. Átnézi őket, majd mosolyogva közli, hogy azonnal munkához láthatok. - Észre fogod venni, hogy a mi munkamódszerünk más, mint amihez hozzászoktál - mondja. - A Társadalomban egyedül kellett osztályoznod, itt viszont mindent meg kell beszélned Okerrel és az orvosokkal. - Visszateszi az adatleolvasót az asztalra. - Súlyos következményei lehetnek annak, ha hibázunk, kihagyunk valamit vagy nem veszünk észre egy-egy ismétlődő mintát. Biztos nem találkoztam még ilyen feladattal. A Társadalomban nem közölték, mire vonatkoznak az adatok. Minden kódolva volt. - Létrehoztam egy adathalmazt, ami a régóta a falunkban élő és a Faragott Hegyláncból érkezett, egész életüket a Társadalmon kívül töltő emberek adatait tartalmazza - mondja Rebecca. Legszívesebben elárulnám neki, hogy vannak ismerőseim a Faragott Hegyláncból. Talán megtudhatnám, mi lett Vadásszal és Elivel. Most azonban az ellenszer megtalálására, Ky és a családom megmentésére kell koncentrálnom. - Az emberek étrendjére, korára, szabadidős tevékenységeire és családjukra vonatkozó információkkal rendelkezünk - magyarázza Rebecca. - Az adatok többsége a megkérdezettektől származik. Egyes esetekben más források is alátámasztják a hitelességüket. - Tehát nem túl megbízható adathalmazról van szó. - Nem, de jelenleg csak ezekkel az adatokkal tudunk dolgozni. Természetesen sok hasonlóság fedezhető fel közöttük. A rendelkezésünkre álló adatok alapján kikövetkeztettünk néhány dolgot, például bizonyos környezeti tényezőknek való kitettséget, étrendi jellemzőket.
- Ugye, az ellenszer megtalálása szempontjából fontos elemeket kell kiválasztanom? - kérdezem reménykedve. - Igen, de először azt szeretném, ha egy másik projektben vennél részt. Egy korlátozott optimalizálási problémát kellene megoldanod. Sejtem, mire gondol. Amikor megtudtam, hogy nincs ellenszere a mutáns vírusnak, eszembe jutott ez a probléma. - Arra vagy kíváncsi, hogy a Felkelés mikor kezdi el levenni az infúzióról a kómában felevő betegeket? - kérdezem. - Valóban tudnunk kell, mennyi idő áll a rendelkezésünkre az ellenszer megtalálására. - Pontosan - vágja rá Rebecca. - A Kormányos nem visz el bennünket Másország-ba, ha nem mentjük meg az embereket. Szeretném, ha ezzel a problémával foglalkoznál, amíg én az ellenszerrel kapcsolatos osztályozási feladatokat végzem. Ha kész vagy, segíthetsz nekem. - Elém tolja az adatleolvasót. - Itt van Xander kihallgatásának jegyzőkönyve. A fertőzöttség fokára, a források felhasználására és a betegek jellemzőire vonatkozó információkat találsz benne. A Kormányos szintén a rendelkezésünkre bocsátott néhány, hasonló jellegű adatot. - Szükségem lenne még néhány dologra - mondom. – Nem tudom például, kezdetben mennyi forrás állt rendelkezésre, és azt sem, hogy mekkora a Társadalom teljes népessége. - A költési rátából következtetni tudsz a kezdetben rendelkezésre álló források mennyiségére - magyarázza. - A Kormányos becslése szerint a tartományok teljes népessége 20,2 millió fő körül lehet. - Csak annyi? - kérdezem döbbenten. Azt hittem, a Társadalom sokkal nagyobb ennél. - Igen - feleli Rebecca. A Felkelés igyekszik kitalálni, miként lehetne a legjobban megoldani a források és a munkaerő elosztását. Az orvosi személyzetnek gondoskodnia kell a kómában fekvő betegekről. Szükség van olyanokra is, akik az élelmiszerellátást, a városok és kerületek épületeinek áram- és vízellátását felügyelik. Néhányan védettséget élveznek a mutáns vírussal szemben, mert ki voltak téve az eredeti pestisvírusnak. A jelenlegi helyzetben ennek a maroknyi embernek kellene gondoskodnia a többiekről. Tudnom kellene, hányán immúnisak a vírusra. Ki kell számolnom azt is, hogy előreláthatólag az emberek hány százaléka esik kómába. Valamint azt is, hogy józan ésszel végiggondolva, a betegek hány százalékát lehet életben tartani, és milyen gyorsan fog csökkeni ez a szám. - Oker becslései alapján elmondható, hogy a népesség öt-tíz százaléka a születésétől fogva védett a pestis mindkét típusával szemben - mondja Rebecca. - Rajtuk kívül vannak néhányan, akik megkapták az eredeti pestisvírus elleni védőoltást, és miután a járvány idején találkoztak az élő vírus kissé módosult változatával, a mutáns vírussal szemben is védettek lettek. Mindkét csoport adatait figyelembe kell vennünk. - Rendben - felelem. Akárcsak a korábbi osztályozási feladatoknál, most sem szabad Kyról álmodoznom. Egy pillanatra elbizonytalanodom. Legszívesebben nem foglalkoznék ezzel a lehetetlennek tűnő feladattal, hagynám, hogy a számuk maguktól kiválasztódjanak. Inkább átmennék a kórterembe
Kyhoz, és megfognám a kezét. A Faragott Hegylánc kanyonjai után most a hegyekben is együtt lehetnénk. Még nincs minden veszve, de nem állhatok meg egy pillanatra sem, mert messze még a cél - mondogatom magamban. A Még nem jutottam el hozzád* kezdetű versben leírt utazást juttatja eszembe a helyzet. Bársonyléptekkel haladunk a hóban, Morajlik a víz a vágtató folyóban. Három folyón, egy hegyen, Két sivatagon és egy tengeren átkelek. Sajnos a halál megelőz. Ő pillantja meg először a szerelmemet. Emily Dickinson Át fogom írni a vers utolsó két sorát. Nem engedem, hogy a halál elvegye tőlem azt, akit szeretek. A mi utunk másképp ér majd véget. Hosszú időbe telik, amíg végzek a feladattal, mert nagyon jól akarom megoldani. - Kész vagy? - kérdezi Rebecca halkan. Néhány másodpercig fel sem tudok pillantani, annyira leköt a dolog. A Faragott Hegylánc szurdokaiban alig vártam, hogy együtt dolgozhassak a Társadalom határain kívül élő emberekkel. Sajnos akkor nem találkoztunk velük. A gyönyörű fekvésű községben csak egy, a farmerek által elhagyott, papírlapokkal teli barlangot találtunk. Szüntelenül azért harcolunk, hogy ne csöndben és szelíden lépjünk át az éjszakába. - Persze - válaszolom Rebeccának. - Mikor kezdik el lekapcsolni az embereket az infúzióról? - érdeklődik. - Már elkezdték - felelem. Huszonkilencedik fejezet Ky Nyílik az ajtó. Valaki belép a kórterembe. Talán Cassia az? Nem. Cassia bőre virág- és papírillatot áraszt, ennek az embernek pedig izzadság- és füstszaga van. A légzése is más, mint Cassiáé, jóval mélyebb és hangosabb. Mintha futott volna, és próbálná benn tartani a levegőt. Hallom, ahogy az illető megragadja a fejem feletti infúziós tasakot. Nincs szükség cserére, valaki nemrég töltött új folyadékot a tasakba. Mi ez? Megrántja a karomat, lekapcsol az infúzióról, és kiönti a tasak tartalmát. A tápanyag nem a vénámba csepeg, hanem egy vödörbe. Az ablak felé fordít, így még jobban hallom, ahogy a szél zörgeti az ablaktáblákat. Vajon a többiekkel is ezt csinálja? Vagy csak velem? Valaki azt akarja, hogy ne térjek vissza az életbe. Egyre lassabban ver a szívem. Egyre mélyebb álomba zuhanok. Egyre kevésbé érzem a fájdalmat. Egyre nehezebben lélegzem. Cassia versének ütemére szívom be és fújom ki a levegőt.
Zsenge. Rózsa. Öreg. Rózsa. Anna. Királyné. Csipkéje. Be. Ki. Be. Ki. Be. Ki. Be. Ki. Harmincadik fejezet Xander Elaludhattam, mert riadtan ugrom fel, amikor kinyílik az ajtó. - Engedd ki! - parancsolja valaki az őrnek. - Figyelj! - kiabál rám a cellám előtt álló Oker. - Itt az ideje, hogy újra munkához láss. A szemközti cellára pillantok. Cassia be sem jött a börtönbe. Vajon egész éjszaka Ky mellett virrasztott? Vagy dolgoznia kellett? A többi fogoly meg sem szólal. Hallom, ahogy lélegeznek. Szerintem alszanak. Amikor kilépek a börtön épületéből, sötétség fogad. Még nem is pirkad. - A beosztottam vagy, tehát azonos munkaidőben kell dolgoznunk. - Az út túloldalán lévő kutatólaboratóriumra mutat. - Ha engedelmeskedsz nekem, a börtön helyett ebben az épületben töltheted a nap nagy részét. Úgy tűnik, a főorvos szerepét Leyna, a Kormányosét pedig Oker tölti be a faluban. - Pontosan kövesd az utasításaimat! - parancsolja. - Mindössze a kezedre lesz szükségem, mivel az enyém nem működik megfelelően. - Soha nem mutat be senkit - jegyzi meg az egyik asszisztens, miután Oker távozott a teremből. - Noah-nak hívnak. Kezdettől fogva Okerrel dolgozom. Noah a harmincas évei közepén járhat. - Ő pedig Tess. Tess fejbiccentéssel üdvözöl. Kicsit fiatalabb Noah-nál, és nagyon kedves a mosolya. - Xander vagyok - mutatkozom be én is. - Ez meg mi? - kérdezem. A laboratórium egyik falát ismeretlen emberek képei díszítik. Vannak köztük könyvekből kitépett, régi fényképek, de a többségüket mintha kézzel rajzolták volna. Talán Oker készítette őket, még mielőtt görcsbe rándultak az ujjai? Teljesen lenyűgöznek. Az egészségügyi központban dolgozó nővért juttatják az eszembe. Szerintem én vagyok az egyetlen a világon, aki magától semmit, sem képeket, sem verseket nem tud alkotni. - Oker a múlt hőseinek nevezi őket - mondja Noah. - Szerinte ismernünk kell az elődeink munkáit. - Ugye, Oker a Társadalomban végezte a tanulmányait? - kérdezem. - Igen - válaszolja Tess. - Tíz éve érkezett a faluba, épp az Utolsó Bankettje előtt. - Kilencven éves? - kérdezem ámulva. Soha nem találkoztam ilyen idős emberrel. - Igen - feleli Noah. - Ha jól tudom, Oker a világ legidősebb embere. Újra munkához látunk. Néhány óra múlva Oker szünetet rendel el az asszisztenseknek, de engem nem enged pihenni. - Meg kell csinálnom még valamit. Maradj velem és segíts! - utasít. Noah és Tess együttérző pillantást vet rám. Oker címkékkel ellátott dobozokat és üvegeket tesz elém, és a kezembe nyom egy listát. - Keverd össze ezt az oldatot! - parancsolja. Elkezdem ki-
mérni az összetevőket. Oker további anyagok után kutat a vitrinben. Kémcsövek koccanása hallatszik. Eléggé meglepődöm, amikor ismét beszélgetni kezd velem. - Azt mesélted, közel kétezer beteggel találkoztál a camasi egészségügyi központban - mondja. - Igen - válaszolom. - Persze még rengeteg beteg volt a központ más osztályain és a város más épületeiben, de őket nem én kezeltem. - Azok közül, akiket láttál, hányán voltak jobb állapotban az itteni betegeknél? - kérdezi. - Egyikük sem. - Gyorsan rávágtad. Gondold át kicsit jobban a válaszodat! Próbálom magam elé idézni a betegeket. Nem emlékszem mindenkire, de az utolsó száz beteg arca tisztán előttem van. Na és persze Leié. - Egyik sem - mondom még egyszer. Oker keresztbe tett karral, elégedetten hátradől. Figyeli, ahogy az új összetevőket kimérem. - Jól van - mondja. - Most már te is nyugodtan kérdezhetsz. Nem számítottam rá, hogy ilyen közvetlen lesz, ezért ki is használom a lehetőséget. - Mi a különbség az általad kevert és a Társadalom által használt infúziós oldat között? Oker egy tartályt tol elém. - Hallottál már az Alzheimer-kórról? - kérdezi. - Még nem. - Érthető. Még meg sem születtél, amikor felfedeztem az ellenszerét - meséli. - Te fedezted fel? - kérdezem. - Egyedül? Vagy segített valaki? Oker néhány, háta mögött lévő képre mutat. - Nem egyedül. Egy kutatócsoport tagja voltam a Társadalomban. Az Alzheimer-kór során felesleges fehérjék halmozódnak fel az agyban. Más is dolgozott már korábban ezen a projekten, de mi jöttük rá, hogyan lehet kontroll alatt tartani a fehérjeszintet. Sikerült elszigetelnünk a káros fehérjéket. - Közelebb hajol, és alaposabban szemügyre veszi az általam készített vegyületet. - A kérdésedre válaszolva, a különbség abban áll, hogy én a gyógyszer készítése közben pontosan tudtam, mit csinálok, nem úgy, mint a felkelők. Néhány fehérje a mutáns pestisvírus hatására hasonlóan viselkedik, mint az Alzheimer-kór esetében. Tudom, hogyan lehet megakadályozni a beteg vérlemezkéinek felhalmozódását a lépben, így elkerülhetővé válik a léprepedés és a belső vérzés. A másik fontos különbség, hogy az általam készített oldatokban nincsenek kábítószerek, éppen ezért a betegek valamilyen szintű fájdalmat éreznek. Ezt semmiképp sem nevezném gyötrő fájdalomnak, inkább csak a közérzetük rossz. A kellemetlen érzés folyamatos lélegzésre kényszeríti őket, ezáltal könnyebben visszatérnek majd az életbe. - És ez jó? - kérdezem. - Mi történik, ha mégis érzik a kelések okozta erős fájdalmat? Oker horkant egyet. - Amíg éreznek valamit, küzdenek - feleli. - Ha az ember olyan helyre kerül, ahol nem érez fájdalmat, mi ösztönözné a visszatérésre?
Egy tálcányi port tol felém. - Mérd ki ezt is, és keverd bele az oldatba! - parancsolja. Végigolvasom az utasításokat, és két gramm port keverek a folyadékba. - Komolyan mondom, néha magam sem hiszem el, hogy itt vagyok és újra az átkozott pestis ellenszerén dolgozom - mormolja Oker magában, felém pillantva. - Várj csak! - mondom neki. - Az első pestisvírus elleni szer megalkotásában is részt vettél? Bólogat. - A Társadalom tudott a fehérjekifejeződéssel kapcsolatos kutatásainkról. Felkértek bennünket a pestis ellenszerének ki-fejlesztésére. Mielőtt az ellenség területeit megfertőzték volna, szerették volna a kezükben tartani az ellenszert arra az esetre, ha a pestis egyszer visszatérne és megfertőzné a Társadalom lakóit. - Ezek szerint a Felkelés félretájékoztatott bennünket - mondom. - Már a Társadalomnak megvolt az ellenszere. - Természetesen - feleli Oker. - Viszont egy országos járvány kezelésére nem volt elegendő a készletük. Az ellenszer tömeges előállítása valóban a Felkelés érdeme. Az ellenszer elsőként a Társadalomban jelent meg. Fogadok, hogy a Kormányos ezt nem említette. - Tényleg nem szólt róla - mondom. - Óriási összeget kellett fizetnem a menekülésemért - meséli Oker. - A mostani Kormányos hozott ide. - A szekrényhez megy, és ismét keres valamit. - Akkoriban még nem volt a Felkelés Kormányosa - mondja tompa hangon. - Amikor felkérték a Felkelés vezetésére, figyelmeztettem, ne higgyen nekik. Nem igazi lázadók ők, hanem pont olyanok, mint a Társadalom, csak más név alatt futnak. Követőkre van szükségük. A Kormányos rendületlenül hitt a Felkelés sikerében. - Oker visszajön az asztalhoz. - Vagy talán annyira mégsem. - Mindenesetre nem felejtette el, hogy Végkőn élek. Tehát Oker is az eltűntek közé tartozott, akikről Lei mesélt. - Mindenképp a Társadalmon kívül akartam élni - mondja. - Végre lehetőségem nyílt rá. Örülök, hogy itt is valami hasznosat csinálhatok. - A kezembe nyomja az adatleolvasót. - Nézd át ezt a listát! Végig zúgolódik, miközben teljesítem a feladatot. - Miért nem tudták jobban leszűkíteni? Valami környezettel kapcsolatos dolog lehet. Mindent megeszünk, amit a környezetükben találunk. Hosszú a lista. Igyekszünk segíteni a Kormányosnak, de lehet, hogy már késő lesz. - Miért nem vitt vissza a Kormányos inkább Camas tartományba vagy a fővárosba? - kérdezem. - Ott könnyebben ment volna a munka. Sok mindent hozhattak volna neked a hegyekből, többek között növényeket. A tartományokban minden adat és felszerelés elérhető... Oker arca teljesen lemerevedik. - Egy feltétellel vállaltam a munkát: mindenképp Végkőn akartam maradni. Ha az ember egyszer kijut a Társadalomból, nem megy vissza többé - magyarázza Oker. A kezén azért látszik a kora. Mintha papír borítaná a csontjait. Élettől és vértől duzzadó erei viszont feltűnően kirajzolódnak. - Tudom, lenne még kérdésed - mondja bosszúsan, de érdeklődőén. - Tedd fel bátran!
- A Kormányos mesélte, hogy valakik megmérgezték a vízkészleteket mondom. - Szerinted ugyanők hozták létre a mutáns vírust? Az események egyik napról a másikra követték egymást. Úgy tűnik, mintha a mutáns vírus és a pestisjárvány is valamiféle manipuláció eredménye lenne. - Ez jó kérdés - feleli Oker. - Szerintem a mutáns vírus természetes módon alakult ki. A természetben gyakran előfordulnak apró genetikai változások. A mutációk általában hamar eltűnnek, mert a nem mutáns egyedek kiszorítják őket, kivéve persze, ha a mutáció valami nagyon előnyös tulajdonsággal rendelkezik. - Oker egy másik üvegre mutat. - Leveszem a polcról, és letekerem a tetejét. - Ha valamilyen szelektív nyomás hatására a mutáció előnyösebb tulajdonsággal rendelkezik az eredeti változatnál, akkor kiszorítja és túléli azt. - Ezt magyarázta a virológus is Camas tartományban. - Igaza van - mondja Oker. - Legalábbis úgy gondolom. - Szerinte az oltóanyag okozta a mutációt, mivel szelektív nyomást gyakorolt a vírusra. - Nagyon valószínű - feleli Oker. - De nem hinném, hogy valaki előre eltervezte az egészet. A Társadalom határain kívül a balszerencsének tulajdonítjuk az ilyen eseteket. Az egyik mutáns vírus nem reagált az oltóanyagra, ezért gyorsan elterjedt. Oker tehát megerősítette a feltevést: az országos járványt az oltóanyag okozta. - Túlságosan előrerohantam - folytatja Oker. - A vírus viselkedéséről még nem mondtam semmit. Bizonyos dolgokat szerintem magadtól is kitalálhatsz. A vírus viselkedését legjobban egy történeten keresztül lehet elmagyarázni - mondja száraz hangon. - Emlékszel a Száz Válogatott Elbeszélés közül a harmadikra? - Persze - felelem. Soha nem felejtem el ezt a történetet, mert az egyik lányt Xanthének hívják benne. Hasonló hangzású nevünk van. - Meséld el! - kéri Oker. Utoljára Leinek próbáltam meg történetet mesélni, de egyáltalán nem ment. Oker kérésére most újra nekiveselkedem. Kizárólag azért, mert úgy gondolom, Oker lesz az, aki megalkotja a mutáns vírus ellenszerét. Mosoly ül az arcomon. Optimistán állok hozzá. Sikerülni fog. - A történet egy Xanthe nevű lányról szól - kezdem. - Egy napon úgy döntött, hogy nem hajlandó megenni a számára kiadagolt ételt. Amikor megérkezett a reggeli, elcsente édesapja zabkásáját. A túlságosan forró ételtől Xanthe egész nap rosszul volt és lázasnak érezte magát. Másnap édesanyja zabkásáját lopta el, ami viszont túl hideg volt. Xanthét egész nap rázta a hideg. Végül a harmadik napon a saját zabkásáját ette meg. Épp megfelelő hőmérsékletű volt, így Xanthe végre jól érezte magát. - A bugyuta kis történettel a Társadalomban élő gyermekeket akarták engedelmességre nevelni. A mese tele van hasonló esetekkel - mesélem Okernelc. - Xanthét háromszor idézik be rossz magaviselet miatt, míg végre rájön, hogy a Társadalom jót akar neki. Oker helyeslően bólogat. - Egész jó - mondja. - Egyetlen fontos dolgot hagytál ki: a Xanthe hajáról szóló részt. - Igazad van. A Xanthe név aranyat jelent. A lánynak aranyhaja volt.
- A hajszíne amúgy nem számít - mondja Oker. - Ami igazán fontos az egész történetben, az az, hogy a dolgok túl melegek, túl hidegek és éppen megfelelőek lehetnek. A vírusok viselkedésével kapcsolatban is mindössze ennyit kell megjegyezned. Azt szoktam mondani, hogy a vírusok a Xanthestratégia alapján működnek. A vírus nem pusztítja el egyszerre az összes áldozatát. Megöli a fertőzötteket, de csak szép lassan, mert még idejében tovább akar állni és meg akar támadni egy másik szervezetet. - Szóval, ha egy vírus túl hamar elpusztít mindent, akkor túl forró - vonok párhuzamot a történet és a vírus viselkedése között. - Ha pedig nem terjed át elég gyorsan egy másik szervezetre, akkor túl hideg - teszi hozzá Oker. - Az arany középút a legmegfelelőbb - jegyzem meg. Oker helyeslően bólogat. - Ez a mutáció épp megfelelő volt - magyarázza. - A vírus nem a Társadalom vagy a Felkelés intézkedéseinek hatására vált mutánssá, hanem magától. Az említett intézkedések legfeljebb kedvező körülményeket teremtettek a számára. A vírusok évek óta így viselkednek. Számtalanszor tört már ki pestisjárvány a történelem folyamán, és nem a mostani lesz az utolsó. - Tehát soha nem érezhetjük magunkat igazán biztonságban - állapítom meg. - Ó, fiam, egyáltalán nem - mondja Oker szelíden. - A Társadalom legnagyobb diadala lenne, ha el tudná hitetni az emberek többségével, hogy biztonságban vannak. Harmincegyedik fejezet Cassia Meg kellene látogatnom Kyt. De sajnos nem tehetem. Itt kell maradnom, és mindent meg kell tennem az ellenszer mielőbbi megtalálásáért. Amikor komolyan gondolkozni kezdek, úgy érzem, nehezemre esik a koncentrálás. El vagyok veszve, aggódó lelkem összevissza hánykolódik, semmilyen feladatot nem vagyok képes megoldani. Ezért inkább a szokásostól eltérő módon próbálok hozzáállni a munkához. Növényekre, gyógyszerekre és számokra gondolok. Adatok hosszú sorát osztályozva igyekszem megtalálni az életmentő gyógyszert. A listák összehasonlítása egyáltalán nem olyan egyszerű feladat, mint amilyennek tűnik. Nem tartalmazzák például a falulakók és a farmerek által fogyasztott ételek nevét és azt sem, milyen gyakran fogyasztották, milyen típusú talajban termesztették őket. Arra sincs utalás, hogy növényi vagy állati eredetű termékekről van-e szó. A listáról hiányzik számos olyan információ, amit figyelembe kellene vennem. A gyakran fogyasztott élelmiszer sem biztos, hogy védettséget nyújt. Viszont, ha valaki csak egyszer fogyaszt valamiből, az immunitás kialakulásának valószínűsége még kisebb. Az emberek ki-be járkálnak. Az orvosok megvizsgálják a betegeket, majd visszatérnek a terembe jelentést tenni. Oker és Xander is szorgalmasan dolgoznak. Az osztályozó kollégákkal néha szünetet tarthatunk. Leyna is gyakran bejön, hogy ellenőrizze a munkánkat. Kezdek hozzászokni a nagy jövésmenéshez, egy idő után már fel sem pillantok, amikor nyílik vagy csukódik a
nagy faajtó. Szinte észre sem veszem a terembe besurranó hegyi szellőt, ami kissé összeborzolja a hajamat. Egyszer csak egy női hang zavar meg munka közben. - Eszünkbe jutott még néhány dolog. - Szeretném ellenőrizni, szerepelneke a listánkon. - Természetesen - mondja Rebecca. Ismerősnek tűnő hölgy áll mellettem. A hangja alapján fiatalabbnak hittem volna. Teljesen ősz haját komplikált fonatokban és csomókban hordja. Bőrét megviselte az idő múlása. Kézmozdulatai viszont nagyon kifinomultak. Hosszú, kézzel írott listát tartalmazó papírlapot emel a magasba. - Anna - szalad ki a számon. - Megfordul és rám néz. - Találkoztunk már? - kérdezi. - Még nem - felelem. - Elnézést, hogy megszólítottalak, de jártam a községben, ahonnan jöttél. Vadászt és Elit is ismerem. - Nagyon szeretném látni Elit, de mivel állandóan Kyjal és a munkámmal vagyok elfoglalva, még nem volt időm elmenni a farmerek új községébe, ami Végkőtől nem messze található. Bűntudatom támad emiatt. Egyébként nem vagyok benne biztos, hogy Leyna és a többiek elengednének. Elsősorban az ellenszer megtalálásán kell fáradoznom. - Bizonyára te vagy Cassia - mondja Anna. - Eli sokat mesélt rólad. - Én vagyok - felelem. - Mondd meg Elinek, hogy Ky is itt van. - Vajon Eli Kyról is mesélt Annának? Anna szemének villanásából arra lehet következtetni, hogy igen. - Sajnos Ky a kórteremben fekszik - teszem hozzá. - Nagyon sajnálom - mondja Anna. A durva faragású asztal szélébe kapaszkodom, hogy az álmodozásból könnyebben visszatérjek a valóságba. Ha idegileg összeroppanok, egyáltalán nem tudok segíteni Kyon. - Vadász és Eli jól van? - kérdezem. - Igen - válaszolja Anna. - Szeretném meglátogatni őket. - Érthető - mondja Anna. Rebecca odébb lép. Anna rám mosolyog, érti a célzást. - Munka után szólok Elinek, hogy itt vagy. Ő is szeretne látni, és persze Vadász is. - Köszönöm. - Még magam sem hiszem, hogy találkoztam Annával. Ő az, akiről Vadász annyiszor mesélt, és akinek az írásait a barlangban olvastam. Amikor elkezdi felolvasni a listát, nem lehet nem odafigyelni a hangjára. - Mariposa liliom - fordul Anna Rebecca felé. - Ecsetvirág, de csak kis mennyiségben, mert különben mérgező lehet. Zsályával ízesítjük az ételeinket, csikófarkból főzött teát iszunk. Olyan szépen beszél, mintha énekelne. Már tudom, miért tűnik olyan ismerősnek a hangja. Édesanyáméra hasonlít. Egy cetlire gyorsan leírom az Anna által említett neveket. Anyukám biztos ismer közülük néhányat, és örülni fog, hogy új növényekről is hall. Amikor elviszem neki a gyógyszert, halkan a fülébe dúdolom majd a nevüket. - Itt az ideje, hogy pihenj egy kicsit - mondja Rebecca, majd a kezembe nyom egy szelet, szalvétába csomagolt kenyeret. Jó meleg. Már az illatától elkezd korogni a gyomrom. A falu lakói helyben készített élelmiszert esznek. Vajon hogyan csinálják? Mi lenne, ha én is megtanulnék sütni-főzni?
Rebeccától egy kulacsot is kapok. - Egyél, miközben meglátogatod Kyt mondja. Tudja jól, hova igyekszem. A kórház felé vezető ösvényen jó mélyen beszívom az erdei levegőt. Lila, vörös, kék és sárga vadvirágok virítanak azokon a helyeken, ahol az emberek nem tapossák le őket. A fák koronája és a hegycsúcsok felett izgalmasan s egyben ijesztően rózsaszín felhők úsznak az égen. Meg fogjuk találni az ellenszert. Még soha nem voltam benne ennyire biztos. A kórterembe érve leülök Ky mellé, és megérintem a kezét. A pestis kómában fekvő áldozatainak folyton nyitva van a szeme, pedig jobb szeretném, ha nem lenne. Ky fakó, szürke tekintettel mered a semmibe. Szemének kékeszöld csillogása már a múlté. Kezemet a homlokára teszem. A sima bőr alatt jól kitapintható a koponyacsontja. Nagyon forrónak tűnik. A szervezete talán fertőzéssel küzd. - Nem néz ki túl jól - mondom az ügyeletes orvosnak. - Az infúziós tasakja már ki is ürült. Nem azért, mert rosszul állították be? Az orvos a jegyzeteire pillant. - Ennek a betegnek még egy kezelést kell kapnia. Mozdulatlanul állok. Az esetleges hibáról nem Ky tehet. Az orvos egy másik infúziós tasakot hoz. Nagyon zaklatottnak tűnik. Csak két ügyeletes orvos van szolgálatban. - Nincs szükséged segítségre? - kérdezem. - Nincs - vágja rá határozottan - Leyna és Oker azt akarja, hogy kizárólag orvosi végzettséggel rendelkezők foglalkozzanak a kómába esett betegekkel. Miután az orvos bekötötte az infúziót, leülök Ky mellé, és megfogom a kezét. Eszembe jut, milyen életvidám volt a Hegyen, a kanyonokban, sőt, egy ideig még itt, a hegyekben is. Aztán hirtelen kómába esett. Milyen sokáig találgattam a szeme színét, mielőtt belészerettem! Úgy tűnt, mintha állandóan változott volna. Nem volt egyértelműen meghatározható. Nyílik az ajtó. Hátrafordulok. Attól félek, jön valaki és visszaküld dolgozni. Nem akarom itt hagyni Kyt. Furcsa, hogy munka közben az osztályozás tűnik számomra a legfontosabb feladatnak. A kórteremben ülve úgy érzem, a betegek mellett kell maradnom. Anna jött át a kutatólaboratóriumból. - Bejöhetek? - kérdezi, majd megmossa kezét és felveszi a maszkot. Udvariasan felállok, hogy átadjam a helyemet, de nem fogadja el, hanem leül a padlóra. Furcsa érzés a magasból nézni le rá. - Szóval ő Ky - állapítja meg. Kyt az oldalára fektették, így Anna belenézhet távolba meredő szemébe. Megérinti a kezét. - Eli látni szeretné. Mit szólsz az ötlethez? - kérdezi. - Nem tudom - felelem. Jó lenne, ha Eli meglátogatná, mert így Kyt nem csak az én hangom hívogatná vissza az életbe. De vajon Elire is jó hatással lenne a találkozás? - Te tudod - mondom végül Annának. Ez így igaz. Én csak néhány napot töltöttem Elivel, Anna viszont több hónapja ismeri. - Eli elmondása szerint Ky apja kereskedő volt - mondja Anna. - Eli nem emlékezett a nevére, de arra igen, hogy a mi községünkben tanult meg írni. - Igen. Te emlékszel rá? - Persze - feleli Anna. - Soha nem felejtem el. Sione Finnownak hívták. Én tanítottam. Természetesen először a felesége nevét szerette volna leírni. -
Anna elmosolyodik. - Sok mindent vásárolt neki tőlünk. Ecseteket is vett, pedig a festés nem olcsó mulatság, és a család nem állt valami jól anyagilag. Sione Ky miatt is sokszor járt a kereskedőkhöz. - Mit akarsz ezzel mondani? - Néhány kereskedő együttműködött a pilótákkal, akik kimenekítették az embereket a Társadalomból. Egyszer Sione is részt vett egy ilyen akcióban. - Talán a fiát akarta kimenekítem? - kérdezem meglepetten - Nem. Sione az unokaöccsét szállíttatta a kőfalvakba. Mi természetesen soha nem támogattuk az ilyen akciókat. A történetet Sionétől hallottam. Kavarognak a fejemben a gondolatok. Talán Patrick és Aida fia, Matthew Markham mégsem lenne halott? - Sione nem kért közvetítői díjat, mivel az egyik családtagja fordult hozzá segítségért. Egész pontosan a felesége húga. Húgának a férje tisztában volt vele, hogy a Társadalom belülről rohad, ezért mindenképp ki akarta menekíteni a gyermekét. Nagyon veszélyes művelet volt, ezért rendkívül diszkréten kellett végrehajtani. Anna egy pillanatra elmereng. Ky apjára gondol. Egy férfira, akivel soha nem találkoztam. Milyen lehetett? - tűnődöm magamban. Ky idősebb és vakmerőbb hasonmásaként képzelem el. Biztos nagyon éles elméjű és bátor férfi volt. - Sione sikeresen teljesítette a feladatot. Sejtette, hogy a Társadalom el fogja titkolni a fiú szökését, és inkább a halálhírét keltik majd. Igaza lett. A Társadalom egy kitalált történettel magyarázta az esetet. Azért titkolták el az eltűnéseket, mert nem akarták, hogy az emberek azt higgyék, könnyen elmenekülhetnek az országból. - Sione óriási kockázatot vállalt az unokaöccséért - jegyzem meg. - Igazából nem az unokaöccséért csinálta az egészet - mondja Anna. - Kyért? - kérdezem. - Sione nem tudott változtatni a saját életén, ő maga nem tudott más státuszba kerülni. Viszont azt akarta, hogy legalább a fiának jobb élete legyen. - Ky apja lázadó volt, hitt a Felkelésben - mondom. - Végső soron viszont reálisan szemlélte a dolgokat. Tudta, hogy egy lázadás kitörésének az esélye nagyon minimális. Biztosítani akarta Ky jövőjét. Azt szerette volna elérni, hogy a halála után Ky betagozódhasson a Társadalomba, a nagynéniével és nagybátyjával élhessen. - Így is lett - mondom. - Igen, Ky biztonságban volt. - Azt azért nem mondanám. Végül munkatáborba küldték - mesélem. Jobban mondva, én küldtem munkatáborba. - Már jóval korábban oda akarták küldeni. A Társadalomban mégis tovább élhetett, mint a Külső Tartományokban raboskodva. - Hol van most a kimenekített fiú? - kérdezem. - Amúgy Matthew Markhamnek hívják? - Fogalmam sincs - feleli Anna. - Soha nem találkoztam vele, csak Sione mesélt róla. - Ismerem Ky nagybátyját, Patrickot - mondom Annának. - Nem gondoltam volna róla, hogy a fiát ismeretlen vidékre küldi. - A szülők furcsa dolgokra képesek, ha úgy érzik, gyermeküket valamilyen veszély fenyegeti.
- Kyt bezzeg nem menekítette ki Patrick - mérgelődöm. - Szerintem azért nem, mert tiszteletben tartotta Ky szüleinek kívánságát. Ky szülei ugyanis nem akarták, hogy a fiuk a Külső Tartományokban éljen. Gyanítom, hogy a nagynénje és nagybátyja sem akart lemondani róla. Épp elég fájdalmat okozott nekik az egyetlen fiuk elvesztése. Valószínűleg megbánták a döntésüket, mivel hosszú éveken át béke jellemezte a Társadalmat, semmilyen szörnyűség nem történt. - Anna nagyot sóhajt. - Vadász bizonyára említette, hogy őt és az unokámat, Sarah-t a községben hagytam. - Igen - válaszolom. Láttam, ahogy Vadász eltemette Sarah-t. Olvastam a kislány sírkövét díszítő verssort: Ha ujjaival megpengeti a szél a meleg júniust.* * Emily Dickinson. - Vadász soha nem hibáztatott - folytatja Anna. - Tudta, hogy át kell kelnem az emberekkel a hegyeken. Akik a községben maradtak, mind meghaltak. Igazam volt. - Anna sötét szemével rám pillant. - Viszont úgy érzem, hibáztam - mondja. Kinyújtja a karját. Kék vonalakat vélek felfedezni a bőrén, talán a kirajzolódó ereket látom. A kórterem homályában nehéz megmondani. Anna feláll. - Mikor lesz legközelebb szüneted? - kérdezi. - Nem tudom. - Megpróbálom megérdeklődni. - Közben megérinti Ky vállát. - Meglátogatunk Elivel és Vadásszal. Miután Anna kiment a kórteremből, lehajolok Kyhoz. - Hallottad? - suttogom a fülébe. - Hallottad, mennyire szerettek a szüleid? - Nem válaszol. - Én is nagyon szeretlek - mondom. - Még mindig lázasan keressük az ellenszert. Meg sem moccan. Verseket szavalok neki, és többször a fölébe súgom, mennyire szeretem. Úgy érzem, a vénájába csepegő folyadék segít rajta, felmelegíti az arcát, akár a felkelő nap sugarai a sziklákat. Harminckettedik fejezet Ky Először Cassia gyönyörű csengésű, gyengéd hangjára leszek figyelmes. Később a fájdalom is visszatér. Az izmaim és a csontjaim korábban is sajogtak, de most sokkal mélyebbre ható fájdalmat érzek. Talán szétterjedt a fertőzés a szervezetemben. Cassia szeretné, ha tudnám, mennyire szeret. A fájdalom teljesen felemészt. Bárcsak a szerelem ne járna együtt a fájdalommal! Nincs mit tenni, ilyen az élet. Az ember nem befolyásolhatja a szenvedés vagy az öröm mértékét. Sem Cassia szerelmét, sem ezt a borzalmas betegséget nem érdemlem meg. Ostoba gondolat. A dolgok megtörténnek, függetlenül attól, hogy az ember megérdemli-e őket vagy sem. Cassia hangjának dallama kiválóan csillapítja a fájdalmamat. Bele sem merek gondolni, mi lesz, ha nem ül majd mellettem.
Az a lényeg, hogy most itt van és többször is a fülembe súgja, mennyire szeret. Harmincharmadik fejezet Cassia Xander Ky mellett talál. - Leyna küldött, hogy hívjalak vissza. Itt az ideje újra munkához látnod. - Kifogyott a folyadék Ky infúziós tasakjából - mondom. - Mellette akartam maradni, amíg kicsit magához tér. - Ilyesmi nem történhet meg - mondja döbbenten Xander. - Értesítem Okért az esetről. - Rendben. - Oker haragja sokkal nagyobb hatással lesz a falu vezetőire, mint az enyém. - Amint tudok, visszatérek - fordulok Ky felé. Remélem, hallja a szavaimat. A kórházat fák veszik körül. Ágaik egymást súrolják, és együtt susognak a szélben. A falu csak úgy hemzseg az élettől. Fűszálak, virágok, falevelek, sétáló, beszélgető emberek mindenütt. - Bocsánatot kérek, amiért kék tablettákat ajándékoztam neked - szólal meg Xander. - Az én lelkemen száradt volna, ha meghalsz. - Semmi baj. Nem tudhattad. - Ugye, nem vettél be egyet sem? - kérdezi. - De igen - válaszolom. - Szerencsére jól vagyok, semmi bajom nem lett tőle. Nem álltam le egy percre sem. - Hogy lehet? - kérdezi. Azért nem álltam le, mert állandóan Kyra gondoltam. Hogy mondjam ezt el Xandernek? - Nem tudom, egyszerűen nem álltam le. Talán a tabletták alatti cédulák tartották bennem a lelket. Xander elmosolyodik. - Milyen titkot emlegettél az egyik cédulán? - kérdezem. - Azt, hogy csatlakoztam a Felkeléshez - feleli. - Sejtettem. Már a portálon keresztül is a tudtomra adtad. Igaz, nem szavakkal, hanem csak céloztál rá. - Így van. Valóban utaltam rá, ezért nem is volt igazi titok - mondja vigyorogva, majd kissé komolyabb arcot vág. - A piros tablettával kapcsolatban szerettem volna kérdezni tőled valamit. - Nem vagyok rá immúnis, hat rám - válaszolok kapásból. - Biztos vagy benne? - Teljesen. A fővárosban bevetették velem. - A felkelők azt ígérték, immúnissá tesznek téged mind a piros tablettával, mind a pestisvírussal szemben - mondja Xander. - Akkor vagy hazudtak, vagy pedig óriási hibát követtek el. - Megtámadhatott volna a pestis korábbi változata - állapítja meg. - Beteg lettél? Kaptál oltóanyagot? - Nem - felelem. Értem, min gondolkozik. - Ha nem vagyok immúnis a piros tablettával szemben, tehát csecsemőkoromban nem kaptam védőoltást, az eredeti pestisvírusnak le kellett volna döntenie a lábamról, de nem így történt. A piros sebhely viszont ott van a hátamon. Xander a fejét csóválja, és szemmel láthatóan nagyon töri a fejét. Még egy-
szer összefoglalom neki a problémát, hátha segítek. - A piros tabletta hat rám. Soha nem vettem be a zöld tablettát. A kék tabletta bevételét viszont túléltem. - Létezik még valaki, aki túlélte a kék tabletta bevételét? - kérdezi Xander. - Nem tudok róla - felelem. - Indie is velem volt. Az ő jelenléte is nagyon sokat segített. - Mi történt még a kanyonokban? - Sokáig Ky egyáltalán nem volt mellettem. Először egy faluban táboroztunk, sok más, megtűrt státuszú fiatal társaságában, majd Indie, én és egy fiú, aki később meghalt, elszöktünk a táborból, és a Faragott Hegylánc felé futottunk. - Indie szerelmes Kyba - mondja Xander. - Igen, most már Kyba szerelmes, de kezdetben te tetszettél neki. Ellopott néhány dolgot, például a mikro kártyámat és valaki másnak a miniszámítógépét. Amikor csak tehette, megnézte rajta az arcodat. - Végül mégis Kyt választotta - nyugtázza Xander keserűen. Még soha nem tűnt ennyire csüggedtnek. - Kyt és Indie-t ugyanahhoz a repülőosztaghoz osztották be a Felkelés katonai táborában - mesélem. - Állandóan együtt voltak. - Egyáltalán nem tűnsz féltékenynek - jegyzi meg Xander. Nem is vagyok az. Egyedül akkor zavarodtam meg egy kicsit, amikor Ky közölte, hogy Indie megcsókolta. Ky kómába esésével el is felejtettem az egészet. - Indie a maga útját járja, a saját akarata szerint cselekszik. Nehéz rá haragudni - mondom a fejemet csóválva. - Nem értelek - csodálkozik Xander. Nem is érthet. Nem ismeri igazán Indie-t. Nem hallotta, ahogy a céljainak elérése érdekében hazudik és csal. Indie tetteit megmagyarázhatatlan, csak rá jellemző tisztesség vezérli. Xander nem látta Indie-t az ezüstszínű folyón lefelé evezni. Indie a legreménytelenebb helyzetekben is biztonságos helyre vitte és megmentette a csónakunkat. Xander nem ismerte Indie tengerrel kapcsolatos érzéseit, és azt sem tudta, mennyire szeretett volna egy kék selyemruhát. Néhány információt nem érdemes elmondanom. Xandernek például hiába mesélnék a Faragott Hegyláncban történtekről. Soha nem fogja tudni elképzelni az eseményeket, hiszen nem volt ott velem. Ő is hasonló helyzetben van. Hiába mesélne a mutáns vírusról és a járvány kitörését követő történésekről. Nem voltam jelen, nem éltem át az eseményeket. Úgy tűnik, ezt Xander is tudja. Nagyot nyel. - Az üzeneten kívül írtál-e valamit nekem? - Nem erre a kérdésre számítottam. - Ezek szerint megkaptad - mondom. - Megkaptam az üzenetet, de a vége sajnos megrongálódott. Összeszorul a szívem. Ezek szerint nem olvasta a lényeget. Arra kértem, ne legyen szerelmes belém többé. - Azon tűnődtem, írtál-e valaha verset nekem. - Várj! - mondom. Igaz, nincs kéznél papír, de itt egy gally, és van elég sár a talajon. Én is ezek segítségével tanultam meg írni. A kórházra pillantva ugyan tétovázom egy ideig, de aztán rájövök, nem tarthatom tovább magam-
ban a dolgot. Ha a fővárosban mindenkivel megosztottam volna gondolataimat, akkor miért ne osztanám meg őket Xanderrel? Ennek ellenére úgy érzem, Xandernek írni többet jelent. Túlságosan bizalmas a köztünk lévő viszony. Behunyom a szemem, próbálok kitalálni valamit. Egy Xanderre emlékeztető szó hatására tovább folytatom a verset, amit korábban írtam. - Xander! - szólalok meg. - Tessék? - kérdezi. Le sem veszi a tekintetét a kezemről. Szeretne szemtanúja lenni a csodának, az első betű megszületésének. - A Faragott Hegyláncban is gondoltam rád, álmodoztam rólad. A szemembe néz. Képtelen vagyok állni a tekintetét. Valami belső kényszert érzek, hogy lefelé nézzek és folytassam az írást. Sötét, koromsötét éjszaka volt. Az orvos balzsammal kenegette vállunk, Szárnyunk szépen összeforrt. Repülésre készen állunk. Xander elolvassa a verset. Olvasás közben az ajkai is mozognak. - Orvos - mondja halkan. Arcán fájdalom ül. - Szóval hiszel benne, hogy meg tudom gyógyítani az embereket. - Igen. Közben falubéli gyerekek rohannak el mellettünk. Xanderrel alaposan szemügyre vesszük őket. Számunkra ismeretlen játékot játszanak, melynek során mindenki másnak akar látszani. Minden gyerek állatnak öltözött. Egyesek fűből készítettek maguknak prémet, mások levelekből álló tollazatot viselnek. Többen ágakból és takarókból összeeszkábált szárnyakat erősítettek a hátukra. Esténként valószínűleg ugyanezen takarók alatt melegednek. A természetben található tárgyak újrahasznosításáról és a kreativitásról a Galéria jut az eszembe. Nem tudom, a fővárosban élő emberek találtak-e azóta új helyet, ahol az összejöveteleiket tartják és alkotásaikat bemutatják. Talán nincs is már szükség ilyesmire, mert a mutáns vírus tizedeli a népet, ellenszer pedig nincs a láthatáron. - Milyen jó lett volna, ha mi is ezt csinálhattuk volna - tűnődik Xander. - Mit? - kérdezem. - Ha fiatalabb korunkban engedte volna a Társadalom, hogy azok legyünk, akik lenni akarunk - feleli. A Faragott Hegyláncban nekem is gyakran eszembe jutott ez a gondolat. Ki vagyok? Kinek kellene látszanom? A Társadalom által gyakorolt szigorú kontroll ellenére nagyon szerencsésnek mondhatom magam, mert rengeteget tudtam álmodozni vad dolgokról. Természetesen ezt a képességemet részben nagyapának köszönhetem. - Emlékszel még Oria tartományra? - kérdezi Xander. Persze. Tisztán és részletesen előttem van minden. Emlékszem kettőnk kapcsolatára, a Párosító Bankettre és arra, amikor a bankettről hazafelé egymás kezét fogtuk a légi vonaton. Nem felejtettem el azt sem, amikor Xander tarkójára tettem a kezemet, és az inge alá csúsztattam a Kytól kapott iránytűt, nehogy elkobozzák a hivatalnokok. Már akkor is mind a hárman ígéreteink betartására törekedtünk. - Arra is emlékszel, amikor zsengerózsákat ültettünk? - kérdezi.
- Hogyne emlékeznék - válaszolom, és közben az egyetlen csókunkra gondolok. Mindkettőnkért fáj a szívem. A levegő a hegyekben még nyáron is metszően hűvös, szinte az arcunkba harap. A hideg szél összeborzolja a hajunkat és könnyekre fakaszt. Nem rossz Xander mellett állni, de Ky mellett, a Faragott Hegylánc szélénél egész más érzés volt. Megfogom Xander kezét. Ujjaim a versírástól ugyanolyan sárosak, mint amikor lelógó gyökerű zsengerózsákat ültettük. A gyerekek a falu közepén álló kő felé táncolnak. A szellő úgy sodorja szárnyán az emlékeket, mintha könnyű nyárfamagok lennének. A következő történet jut az eszembe: Anyukám sáros kezében fehér gyökerek himbálóznak, miközben kiemeli a fiatal palántákat a földből. Az arborétum üvegházában állunk. A fejünk feletti üvegtetőnek és a körülöttünk lévő gőznek köszönhetően a hűvös tavaszi reggelből semmit nem érzünk. - Bram időben beért az iskolába - mondom anyunak. - Köszönöm, hogy szóltál - mosolyog rám anyu. Néha előfordul, hogy a szüleim mindketten korán mennek munkába. Ilyenkor nekem kell felraknom Bramet a reggeli légi vonatra, hogy időben beérjem az általános iskolába. Most hova mész? - kérdezi anyukám. - Van még egy kis időd a munkaidő kezdetéig. - Lehet, hogy beugrom nagyapához - felelem. Nem baj, ha ma kicsit eltérek a szokásos napi programomtól, mert nagyapa Utolsó Bankettje vészesen közeleg, akárcsak az én Párosító Bankettem. Sok mindent meg kell beszélnünk. - Jól van - mondja anyukám, miközben a tálcán sorakozó apró csövekből új otthonukba, földdel teli kis cserepekbe helyezi át a palántákat. Az egyik palántát a magasba emeli. - Nincs sok gyökere - jegyzi meg. - Még nincs, de hamarosan gyökeret ereszt - felelem. Gyors puszit nyomok anyukám arcára, majd elindulok. Nem ténfereghetek sokáig a munkahelyén, el kell érnem egy légi vonatot. A korai kelés miatt kicsit több időm van, de nem sokkal. A játékos tavaszi forgószél ide-oda lökdösi, és felkapja az utolsó őszi faleveleket. Ki tudja, talán a forgószél engem is felkapna és megpörgetne, ha a légi vonat peronján elkezdenék ugrálni. Számomra a repülés és az esés összetartozó fogalmak. Ha szárnyaim lennének, tudnék repülni. Miközben a megálló felé tartva elhaladok a buja növényzettel borított Hegy mellett, valaki odalép hozzám. - Cassia Reyes vagy? - kérdezi a munkás. Nadrágja ugyanolyan sáros, mint anyukámé munka közben. Fiatal nő, aki csak néhány évvel lehet idősebb nálam. Egy lelógó gyökerű palántát szorongat a kezében. Nem tudom, mit akar. Most húzhatta ki a földből a palántát, vagy talán épp most akarja elültetni. - Én vagyok - válaszolom. - Beszélnem kell veled - mondja. Közben egy férfi jelenik meg a háta mögött. Egykorúnak tűnnek. Szép párt alkotnának - gondolom magamban. Még soha nem mehettem fel a Hegyre, ezért kíváncsian nézem a munkások háta mögötti kusza erdei növényzetet. Vajon milyen érzés lehet egy ilyen vadonban lenni? - Szeretnénk, ha megoldanál egy osztályozási feladatot - szólal meg a férfi. - Sajnos nem tehetem. Csak a munkahelyemen osztályozhatok - válaszolom, és már indulok is tovább. Nem hivatalnokok, felügyelők, de még csak nem is a
feletteseim. Idegenek kérésére nem csinálhatok törvénybe ütköző dolgokat. - A nagyapádnak segítenél vele - mondja a lány. Azonnal visszafordulok. - Cassia, minden rendben? - kérdezi Xander. - Igen - válaszolom, de még mindig a kezemet bámulom, és arra gondolok, bárcsak a tenyerembe zárhatnám az emlék további részét. Abban biztos vagyok, hogy a piros kertben töltött naphoz köthető, de nem tudom, miért. Xander mintha mondani akarna még valamit, de végül meggondolja magát. Visszajöttek a játszadozó gyerekek, akik közben tettek egy kört a falu közepén álló kő körül. Igazi gyerekekhez méltón, hangosan nevetgélnek. Az egyik kislány rámosolyog Xanderre, aki viszonozza a mosolyt. Kinyújtja a karját, hogy megérintse a kislány szárnyát, de nem sikerül neki, mert a kislány hirtelen elillan. Harmincnegyedik fejezet Xander Oker egy pillanatra sem állna le, emberfeletti munkát végez. Mindenképp meg kell találnunk az ellenszert, ezt én is érzem, de Oker hozzáállása külön kategóriát képvisel. Hamar hozzászokom a kutatólaboratórium munkarendjéhez. Oker dönti el, mikor kell dolgoznunk és mikor pihenhetünk. Néha vetek egy pillantást az osztályozóteremben dolgozó Cassiára, de a munkaidő túlnyomó részében recepteket állítok össze Oker utasításai alapján. Oker itt, a laboratóriumban eszik. Ráadásul le sem ül, hanem munka közben kapja be az ételt. Mi is követjük a példáját, és állva majszoljuk az elemózsiánkat. Nem tudom, hogy a stresszhelyzet vagy a kései időpont miatt vane, de nem tudom visszatartani a nevetést. Az étkezések alatti beszélgetésekből kiderül, hogy haladnak a kísérletek. A többiekkel ellentétben Oker soha nem szól, ha jól alakulnak a dolgok. Ha nem sikerül valami, többet elárul. - Mi annyira vonzó számotokra Másországban? - kérdezem. - Miért akartok mindannyian odaköltözni? Oker horkant egyet. - Semmi - feleli. - Egyébként sem mennék, túl öreg vagyok már a költözéshez. Itt maradok. Sokan vannak, akik hozzám hasonlóan gondolkoznak. - Miért dolgozol az ellenszer megtalálásán, ha a jutalomból nem akarsz részesülni? - kérdezem. - A lelkemben élő önzetlenség miatt - válaszolja Oker. Elnevetem magam, mire Oker ellenségesen pillant rám. - Meg akarom előzni a Társadalmat - teszi hozzá. - Én szeretném elsőként felfedezni az ellenszert. - A Társadalom már nem létezik - emlékeztetem. - Dehogynem - ellenkezik. Visszacsavarja kulacsára a kupakot, megtörli nedves száját és mélyen a szemembe néz. - Csak a bolondok hiszik, hogy bármi is megváltozott. A Társadalom emberei annyira beépültek a Felkelésbe és fordítva, hogy a két rendszert ma már szinte lehetetlen megkülönböztetni. Mintha egy kígyó a saját nyomorult farkát enné meg. Egyedül mi vagyunk igazi lázadók. - A Kormányos hisz a Felkelésben, pedig ő nem szélhámos.
- Lehet, de ez nem azt jelenti, hogy őt vagy engem kellene követned - mondja szigorúan. Mindketten tudjuk, hogy a Felkelést és Okerék lázadását egyszerre követem. Véleményem szerint a Kormányos a forradalmat vezeti, a mutáns vírus ellenszerét pedig kizárólag Oker irányításával találhatjuk meg. Az itteni betegek sokkal jobban néznek ki a tartományokban ápolt társaiknál. Okernelc a mutáns pestis összes másodlagos tünetét (pl. a vérlemezkék felhalmozódását, tüdőváladékot) sikerült meggyógyítania. Állandóan a fehérjékről és az agyról mormol valamit. Arra még nem sikerült rájönnie, hogyan előzhető meg és fordítható vissza a mutáns vírus idegrendszerre gyakorolt hatása. Oker káromkodik, mert kulacsából kilöttyent egy kis víz az ingére. - Egy dologban igaza volt a Társadalomnak - mondja. - Nyolcvanéves kora után az ember nyomorult kezei már tényleg nem működnek megfelelően. Szellemileg persze bárkinél frissebb vagyok. Cassia már a cellájában van, és rám vár. Nem látom jól a sötétben, de a szavait tisztán hallom. Valaki ránk kiabál a folyosóról, hogy maradjunk csendben. Úgy tűnik, a többiek már mind alszanak. - Rebecca szerint az összes kutatóorvos kedvel - mondja Cassia. - Azt is említette, hogy te vagy az egyetlen, aki visszamer beszélni Okernek. - Talán fel kellene hagynom ezzel a szokással - mondom. Nem szeretném elriasztani a kollégákat. Fontos, hogy a laboratóriumban maradhassak, és tovább folytathassam a kutatásokat. - Rebecca szerint jól van ez így. Oker pont azért kedvel, mert saját magát véli felfedezni benned. Ez tényleg igaz? Nem hinném, hogy annyira büszke és okos lennék, mint Oker. Természetesen már az is eszembe jutott, mi lenne, ha egyszer én lennék a Kormányos. Szeretem az embereket, szeretek körülöttük lenni. Jobbá akarom tenni az életüket. - Egyre közelebb járunk az ellenszer megtalálásához, minden a legnagyobb rendben halad - mondja Cassia kissé távolinak tűnő hangon, mintha már nem a cella ajtajánál állna, hanem visszaült volna az ágyára. - Jó éjt, Xander! - köszön el tőlem. - Jó éjt neked is! Harmincötödik fejezet Cassia Amikor fáradt vagyok, néha úgy tűnik, mintha mindig Végkőn éltem volna, mindig ezt a munkát végeztem volna. Megszokottnak tűnik az is, hogy Ky kómában fekszik és Xanderrel az ellenszer megalkotásán fáradozunk. Meg kell találnom a szüléimet is, akiket már jó régen elvesztettem. Óriási feladat áll előttem. Túl nagy ahhoz, hogy az ember akár egyedül, akár másokkal együtt megoldja. - Mit csinálsz? - kérdezi az egyik osztályozó kollégám az adatleolvasóra, a papírdarabokra és a jegyzetek készítésére használt szenes gallyra mutatva. Rájöttem, a képernyőn megjelenő adatok jobb megértéséhez néha kézzel is le kell írnom néhány dolgot. Az írás hatására kitisztulnak a gondolataim. Az utóbbi időben, a leírások alapján le is rajzolom a dolgokat. Másképp el sem
tudnám képzelni az esetleges gyógyszerek összetevőit. Az osztályozó arcán apró ráncok jelennek meg a nevetéstől, miközben egy virágot próbálok kanyarintani az egyik papírra. - Az adatleolvasón nincsenek képek, csak leírások - magyarázom neki. - Azért, mert mindannyian ismerjük a növényeket - szól közbe bosszúsan egy másik kolléga. - Tudom. Én sajnos nem ismerem őket - mondom halkan. - Pedig az osztályozás szempontjából fontos lenne. - Azt mondod, nem jól végezzük a munkánkat? - kérdezi az első kolléga. Tisztában vagyunk vele, hogy az adatokban előfordulhatnak hibák, de legjobb tudásunk szerint, a lehető leghatékonyabban osztályozunk. - Nem, nem erről van szó - tiltakozom a fejemet rázva. - Nem az elején vagy a végén rontjuk el az osztályozást. Nem is az adatokkal vagy a módszerrel van baj. A listákkal kapcsolatban csinálunk valami hibát. Valami mögöttes jelenségről lehet szó, amit nem veszünk észre, vagy egy rejtett változóról, amit nem mérünk, így az adatokban sem jelenik meg - magyarázom. Biztos vagyok benne, hogy nem jól értelmezzük a két adathalmaz közti kapcsolatot. Abban is biztos vagyok, hogy a piros kertben töltött nap emlékének lényege is törlődött a memóriámból. - Az a lényeg, hogy a listákat mindig juttassuk el Okernek - szólal meg a másik kolléga. Naponta javaslatokat teszünk, amikben megfogalmazzuk, hogy szerintünk mire lenne szükség az ellenszer létrehozásához. Javaslatainkat a betegeken mért adatok alapján állítjuk össze, de figyelembe vesszük azt is, hogy mely szerek nem használtak az eddigi kezelés során. - Egyébként nem tudom, Oker mennyire hallgat ránk - jegyzem meg. - Szerintem csak saját magában bízik. Egyezségre kellene jutnunk a legfontosabb összetevőket illetően. Sokkal valószínűbb, hogy figyelembe veszi a munkánkat, ha tételesen felsoroljuk az elemzés eredményét. Leyna minden szavamat, mozdulatomat figyeli. - Eddig is így csináltuk - mondja az egyik osztályozó. - Pedig nem érzem túl eredményesnek a munkánkat - mondom, majd idegesen hátratolom a székemet, kezembe veszem az adatleolvasót, és felállok. Azt hiszem, szünetet kell tartanom - mondom a többieknek. Rebecca bólogat. Nagy meglepetésemre Leyna elkísér a kórterembe. Nagyon keményen dolgozik. Másország ugyanolyan fontos Leynának, mint nekem Ky. A legjobb, legszebb, ígéretekkel teli helynek tartja. Áthaladunk a falu főterén. Az óriási kő előtt két, keskeny vályú található. - Ezeket mire használják? - kérdezem Leynától. - Szavazásra - magyarázza Leyna. - A falu minden lakójának van egy cserepe, amin az illető neve olvasható. Az emberek ebbe a két vályúba dobálják be a cserepeket. A két vályú két választási lehetőséget képvisel. Az a lehetőség nyer, amelyiknek a vályújába több cserepet dobnak. - Mindig két lehetőség közül lehet választani? - kérdezem. - Általában igen - feleli Leyna, majd int, hogy menjünk át a kő másik oldalára. - Ide nézz! A kő oldalába vésve apró nevek sorakoznak felülről lefelé haladó oszlopokban. Alul már alig van szabad hely. - Ebben az oszlopban azoknak a neve olvasható, akik Végkőn haltak meg -
mondja. - Itt pedig azoké, akik Másországba utaztak - mutat a másik oszlopra Leyna. - Kőfalva amolyan ugródeszka. A Másországba tartók mind bevésték a nevüket ebbe a kőbe, függetlenül attól, hogy honnan jöttek. Alaposabban tanulmányozom a Másországba utazók névsorát. Remélem, megtalálom azt, akit keresek. Nem hiszek a szememnek! Az első másodpercben kiszúrom Matthew Markham nevét. - Ismerted? - kérdezem Leynától lelkesen. - Nem nagyon. Másik faluból jött - válaszolja. Kíváncsian néz rám. - Te? - Én igen - felelem. Közben egyre hevesebben dobog a szívem. - Juharfa kerületben élt. A szülei menekítették ki a Társadalomból. - Alig várom, hogy elmondjam a hírt Kynak. Az unokaöccse is járt a faluban, és talán még életben van, igaz, egy olyan helyen, ahonnan még senki nem tért vissza. - Az eltűntek közül sokan Másországba utaztak a kőfalvakból - meséli Leyna. - Néhányan úgy gondolták, bosszúból még messzebbre mennek a Társadalomtól, mint eredetileg a szüleik képzelték. Matthew közéjük tartozhatott. - Leyna is megérinti Matthew nevét. - Azt mondod, ezt a nevet használta Juharfa kerületben is? - Igen, ez az igazi neve. - Nem semmi - állapítja meg Leyna. - Sok más utazóval ellentétben ő nem változtatta meg a vezetéknevét. Ezek szerint nem akarta teljesen felégetni maga mögött a talajt, hátha egyszer valaki keresni fogja. - Mivel nem voltak léghajóik, gyalog kellett megtenniük a Másországba vezető utat? Leyna bólogat. - Ezért nem térnek vissza. Túl hosszú az út. Léghajó nélkül évekig eltart mondja a kő aljára mutatva. - A falu lakóinak neve még épp idefér. Ez is azt jelzi, hogy mennünk kell. - Értem - felelem. Óriási a tét mindannyiunk számára, lehetetlennek tűnő feladatot kell teljesítenünk. A kórterembe érve mindent elmesélek Kynak a kőről. - A kő is azt bizonyítja, hogy Annának igaza van. Matthew tényleg nem halt meg Oria tartományban - mondom. - Persze csak akkor van igaza, ha nincs még egy Matthew Markham. Ennek a valószínűsége azonban... - Inkább nem latolgatom az esélyét. Nagy levegőt veszek. - Úgy érzem, az ő neve szerepel a kövön - mondom végül. Próbálok visszaemlékezni Matthew-ra. Sötét hajú, jóképű fiú volt, valamivel idősebb nálam. Különbözött Kytól, de az azért látszott, hogy unokatestvérek. Nem volt olyan visszahúzódó, mint Ky. Hangosan nevetett, igazi egyéniségnek számított a kerületben. Viszont mindketten nagyon kedvesen viselkedtek az emberekkel. - Ky! Miután megtaláltuk az ellenszert, elviszlek a kőhöz - súgom a fülébe. - Ha egyszer visszatérünk a Társadalomba, mindent elmesélünk Patricknak. Lenne még mondanivalóm, de kinyílik az ajtó. Anna magával hozta Elit. Eli nagyon megnőtt, de azért megengedi, hogy szorosan magamhoz öleljem. Remélem, Bram is így tesz majd, ha találkozom vele. - Sikerült - mondom neki. Magával hozta a természet szagát, ruhája fenyő és föld illatát árasztja. Annyira örülök, hogy patakokban folyik a könny mosolygó arcomon.
- Sikerült - súgja a fülembe Eli. - Éltem a városodban, a fővárosban - mesélem. - Az utcákon sétálva mindig rád gondoltam. Láttam a tavat is. - Néha hiányzik - mondja Eli nagyot nyelve. - De itt, Végkőn sokkal jobb minden. - Valóban. Amikor Eli odébb húzódik, megpillantom Vadászt. Még mindig kacskaringós, kék vonalak díszítik a karját. Szeme nagyon fáradtnak tűnik. - Látni szeretném Kyt - mondja Eli. - Biztos vagy benne, hogy Eli védett? - kérdezem Annától. Bólogat. - Nincs rajta sebhely, de rajtunk sincs. Eli az ágy másik oldalához megy. Leguggol Ky mellé, és közvetlenül a szemébe néz. - A hegyekben lakom - meséli Kynak. Közben Anna az adatleolvasómra mutat. - Közelebb kerültetek az ellenszer felfedezéséhez? - kérdezi. A fejemet rázom. - Nem nagy segítségére vagyok a csapatnak, mert nem ismerem eléggé a listán szereplő dolgokat. A leírásokat ugyan elolvasom, de nem tudom, hogy néznek ki az általatok fogyasztott növények és állatok. - Szerinted fontos? - kérdezi Anna. - Igen - felelem. - Ha akarod, lerajzolom őket - ajánlja fel a segítségét. - Mutasd, melyiket nem ismered! - Előhúzok egy papírdarabot, és szép sorban leírom a nevüket. Jó hosszú lett a lista. - Mivel kezdjem? - kérdezi Anna. - A virágokkal. Köszönöm, Anna. - Bármikor szívesen segítek. - Köszönöm nektek, hogy meglátogattátok Kyt - fordulok Vadász felé. A fejét csóválja. Mintha azt akarná mondani, hogy nincs mit, semmiség az egész. Szeretnék vele többet beszélni, érdekelne, mit csinált a hegyekben. Sajnos most nincs rá lehetőségem, mert Vadász egy fejbiccentés után távozik. Nekem is indulnom kellene. Az ellenszer megtalálásáig további osztályozási feladatok várnak rám. Harminchatodik fejezet Ky Cassia akárhányszor elmegy, mindig megígéri, hogy visszatér. Úgy érzem, nagyon hosszú idő telt el az utolsó látogatása óta, de nem tudom pontosan megmondani, mennyi. Most, hogy Cassia nincs itt, folyton mások hangját hallom. Utoljára a halott Vick beszélt hozzám ilyen stílusban a folyó partján. Ezúttal mintha Indie szólna hozzám, pedig ő nem lehet itt. - Ky! Elvittem neked Cassiát Camasba. - Tudom. Tudom, Indie. Nem látom Indie-t, viszont tisztán hallom a hangját. Biztos csak képzelődöm. Indie nem lehet mellettem. Vagy talán mégis? - Beteg vagyok, ezért el kellett szöknöm - meséli. - Az ellenszert még mindig nem találták meg.
- Hova mész? - kérdezem. - Amilyen messze csak tudok. Megyek, amíg kómába nem esek. - Ne tedd! Indie, menj vissza a tartományokba! Meg fogják találni az ellenszert. Az is lehet, hogy a betegség régi változatát kaptad el, és tudnak segíteni rajtad. - Szívem szerint nem adnék neki ilyen tanácsot, de mi mást tehetne? Úgysem hallgat rám. - Nem tudnak segíteni. A mutáns vírust kaptam el - mondja. - Nem tudhatod. - Biztos vagyok bene. A hátam teli van sajgó, vörös sebhelyekkel. Szóval mennem kell - mondja nevetve. - Illetve repülnöm. Elloptam a Kormányos egyik léghajóját. Indie, Indie, Indie - ismételgetem magamban a nevét. Próbálom lebeszélni az útról. - A hangod már akkor is nagyon tetszett, amikor még utáltalak. - Indie - mondom még egyszer, de a szavamba vág. - Ugye, én vagyok a legjobb pilóta, akivel valaha találkoztál? - kérdezi. Valóban ő az. - Én vagyok - válaszol a saját maga által feltett kérdésre. Érzem a hangján, hogy mosolyog. Mindig gyönyörű, amikor mosolyog. - Kezdetben azt hittem, a Kormányos vízen érkezik. Anyukám dalában is így volt. Emlékszel még rá? Éjjelente a csillagok a magasból jól látják /Ahogy egy nő csónakját a habok ide~oda hányják - idéz néhány sort a dalból. - Azt hittem, anyukám azt akarja a tudtomra adni, hogy belőlem is Kormányos lehet egy napon - folytatja. - Ezért csónaképítésbe kezdtem, és megpróbáltam elmenekülni. - Menj vissza a Felkelőkhöz! - parancsolok rá Indie-re. - Engedd, hogy infúzióra kössenek! Akkor talán életben maradsz. - Nem akarok meghalni - mondja Indie. - Az is elképzelhető, hogy repülés közben lőnek le. Ha mégis sikerülne leszállnom valahol, addig futnék, ameddig össze nem esnék. Ugye, érted? Soha nem adom fel. A végsőkig küzdők. Nem térhetek vissza. Nem tudom, mit válaszoljak erre. - Egyébként az a férfi nem a Kormányos - tudatja velem Indie. - Már biztosan tudom, hogy nem ő az. - Mintha remegve venné a levegőt. - Volt, amikor téged hittelek a Kormányosnak. Emlékszel? - Persze. - Tudod, ki az igazi Kormányos? - kérdezi. - Természetesen - felelem. - Te is tudod. Néhány másodpercig visszatartja a levegőt. Mintha a könnyeivel küzdene. - Én vagyok - mondja végül sírva. - Természetesen. Nem szólunk egymáshoz egy darabig - Úgy éreztem, viszonoztad a csókomat. - Így van. Már nem bánom. Indie csókjában benne volt lelkének minden fájdalma és vágya. Éreztem, hogy kíván. Rájöttem, mennyire szeretem, de mégsem működne köztünk a szerelem. Indie lelkének megértése olyannyira fájdalmas, elemi erejű érzés, hogy szinte széthasít.
Indie-t furcsamód az irántam érzett szerelme tartja egyben. Képes lennék megtenni érte mindazt, amit Cassia megtesz értem. Ezt már korábban is tudtam, ezért viszonoztam a csókját. Úgy érzem, mintha Indie-vel futnék. Pillanatok villannak fel előttem az életéből. A hivatalnok által elsüllyesztett, vízzel teli csónak Sonomában. Dicsőséges útja a folyón a Felkelés felé, ami végül cserbenhagyta. A csókunk. Repülés, landolás, futás. Indie örökké mozgásban van. Más már rég leállt, kómába esett volna. Nagy, fekete folt következik. Vagy talán inkább vörös. Harminchetedik fejezet Xander - Oker! Az osztályozok új listát állítottak össze - mondja Leyna. - Egy másikat? - kérdezi Oker. - Tedd le oda! - mutat az asztal végére. Okernek nagy szüksége van az osztályozók listáira, mert rendkívül értékes információkat tartalmazhatnak. Az osztályozók igyekeznek kideríteni, mely tényezők járulnak hozzá a védettség kialakulásához. Oker azt akarja kitalálni, mit is jelent ez a valóságban. Ha, mondjuk, egy bizonyos növény fogyasztása fontos tényezőnek tűnik, szeretné meghatározni, hogy a növénynek melyik része felelős az immunitás kialakulásáért, és hogyan, milyen koncentrációban lehetne ebből ellenszert készíteni. Az osztályozok és Oker közti együttműködésnek az lenne a célja, hogy a lehető leggyorsabban megtaláljuk a hatásos ellenszert. Amikor megérkezik a lista, Oker soha nem szakítja félbe a munkáját. Tudom, Cassia milyen keményen dolgozott, hogy a listán szereplő értékes információkat kiszűrje. Épp szólni készülök Okernek, de Leyna megelőz. - El kell olvasnod a listát! - figyelmezteti Okert. - Az osztályozók átnézték a betegek összes friss adatát és a megfigyeléseden alapuló adatokat. Megvizsgálták, mekkora a valószínűsége annak, hogy a listán szereplő összetevőkkel a betegség hatékonyan kezelhető. - Jól van - feleli Oker. - Ezt már korábban is elmondtátok. - A hónalja alá kapja az adatleolvasót, és az irodája felé veszi az irányt. - Oker! - állítja meg Leyna. - A projekt felelőseként ragaszkodom hozzá, hogy nézd meg a listát. Ha nem fogadsz szót, visszavonom a kinevezésedet. - Ha! - szisszen fel Oker. - Rajtam kívül nincs más, megfelelő képzettséggel rendelkező gyógyszerész, aki alkalmas benne a pozíció betöltésére. - Az asszisztenseid is kellően képzettek - ellenkezik Leyna. Oker mormog valamit, majd felkapja az adatleolvasót. Zavarják a folyamatosan érkező listák. - Miért olyan sürgős elolvasnom ezt a listát? - Egy új osztályozó dolgozik a csapatban - emlékezteti Okért Leyna. - A tartományokban élők is osztályozók segítségével igyekeznek megtalálni az ellenszert. - Természetesen - feleli Oker. - Viszont ők régen a Társadalom osztályozói voltak, ezért nincs egy eredeti ötletük sem. Számok nélkül képtelenek dolgozni. Leyna nem adja fel.
- Az új osztályozó kollégát Cassiának hívják - mondja. Oker csak legyint. - Nem vagyok kíváncsi az osztályozó munkatársakra. Megyek és azonnal megnézem a listát. Az adatleolvasóval és a listával a kezében bevonul az irodájába, majd magára zárja az ajtót. Néhány pillanat múlva Oker irodájának ajtaja ismét kinyílik. Arra számítok, hogy valami csípős megjegyzés kíséretében elküldi Leynát, de nem ez történik. Gondolataiba merülve, mozdulatlanul áll az ajtóban. - Camassia - mondja. - Cassiának hívják - javítom ki, mert úgy tűnik, nem emlékszik pontosan a nevére. Nem enged tovább beszélni. - Nem rá gondoltam - mondja. - A Camassia, azaz más néven préri gyertya egy növény, amit eddig még nem próbáltunk belekeverni a szereinkbe. - Az orra alatt mormogva beszél, mintha a kollégák jelen sem lennének. - A növény nemcsak ehető, de nagyon tápláló is. Hasonló íze van, mint a burgonyának, csak kicsit édesebb. A virága bíborszínű. Camas tartomány erről a növényről kapta a nevét. - Mélyen a szemembe néz. - Megyek, kiások néhányat. - A Camassia nincs túl elöl az osztályozok listáján - állapítja meg Leyna. - Nem a Társadalomban vagyunk - morogja Oker. - Nem feltétlenül kell a számokat követnünk. Falunkban a megérzésnek és az intelligenciának is nagy szerepe van. Előbb megtalálhatjuk az ellenszert, mint a tartományokban dolgozó kutatók, de csak akkor, ha nem úgy gondolkozunk, mint ők. Leyna a fejét rázza. Tudom, vívódik magában. Próbálja a lehető legjobban kezelni a helyzetet. Újra és újra felteszi magában a kérdést: elég jó szakember-e Oker? Ha Leyna esetleg teljesen más módszert tartana jónak, érdemese hagyni, hogy Oker a saját akarata szerint cselekedjen? - Mi lenne, ha összegyűjtenétek a többi összetevőt is, és az általatok javasolt gyógyszert is elkészíteném? - kérdezi Oker. - Ti pedig maradjatok a kórteremben, és figyeljetek a betegekre - parancsolja Noah-nak és Tessnek. - Bőven van még az oldatból - hangsúlyozza Noah. - Sokkal többre lesz szükségünk - mondja Oker türelmetlenül. - Ne engedjétek, hogy bármelyik betegünk tasakjából kifogyjon az infúzió! Különösen az új betegünkre figyeljetek! - parancsolja, majd felém fordul. - Te pedig gyere velem! Segíts kiásni a növényeket! - Csak hét betegen kísérletezhetünk. A többi betegnél meg kell várnunk, amíg az előző kísérleti gyógyszerek kiürülnek a szervezetükből - mondja Leyna, miközben Oker kijelöli a dolgokat, amiket be kell raknom a táskába. Vászonhevedereket, kulacsokat és két kisebb lapátot viszünk magunkkal. - Akkor csak hét beteget vonunk be a kísérletbe - mondja Oker. Láthatóan alig bírja leplezni csalódottságát. - A Kormányosnak néhány meggyógyított beteg bizonyára nem lesz elég bizonyíték - jegyzi meg Leyna. - Akkor a többieknek is az én gyógyszeremet adjátok - javasolja Oker, majd kitárja az ajtót. - Komolyra fordítva a szót, megcsinálom a szert, de ti döntitek el, kinek adtok belőle. Az a lényeg, hogy legalább egy beteg az általam kikevert szert kapja. Az utoljára kómába esett fiún próbáljátok ki! mondja Leynára pillantva. - Mondd meg az osztályozóknak, számolják ki,
mekkora esélyünk van rá, hogy megelőzzük a Társadalmat. Talán a Kormányos bennünk bízik a legkevésbé. Az életét merné tenni rá, hogy valaki más előbb felfedezi az ellenszert. Minket tart a legkisebb, leggyengébb láncszemnek. - A gyógyszereiddel komoly javulást értél el. Ezt a Kormányos is jól tudja mondja Leyna határozottan. - Azt nem állítottam, hogy teljesen esélytelenek vagyunk - mondja Oker. Azonban csak akkor van esélyünk, ha hagytok nyugodtan dolgozni. - Egyébként van Camassia a raktárainkban, nem kell elmenned érte a mezőre. - Friss Camassiára lenne szükségem - magyarázza Oker. - Akkor elküldök néhány embert, hogy fésüljék át a mezőt - ajánlja fel Leyna. - így gyorsabban végzünk, mint ha magad mennél. - Nem - tiltakozik Oker. - Csak mi ketten megyünk. - Nagyot sóhajt. - Nem szeretném, ha bármi veszélyeztetné az ellenszer elkészítését. Az elejétől a végéig ellenőrizni akarom a munkát. Ilyesmi is csak egy igazi Kormányos szájából hangozhat el. Nyomban Oker után eredek. Nem hinném, hogy Oker azért visz magával, mert bennem bízna meg a legjobban. Az infúzió elkészítésénél elsősorban Noah-ra és Tessre számít. Egyelőre nem engedi, hogy azt a feladatot egyedül, felügyelet nélkül végezzem. Viszont szüksége van valakire, aki ás helyette. Szívesen beszélget velem a mutáns vírusról, mivel a kómába esett betegek ápolása során személyes tapasztalatokat szereztem, így testközelből ismerem a vírust. Az előző ellenszert is Oker fedezte fel. Korábban ismerte a pestist, mint bárki más. - Milyen messze megyünk? - kérdezem. - Néhány kilométerre – feleli. - Nincs túl közel a mező, amit keresek. A többi kőfalu mellett van, Camas felé. Némán követem. A táj mintha csak fűből és sziklákból állna. Sehol egy ösvény. - Az emberek bizonyára nem látogatják túl sűrűn a többi falut - jegyzem meg. - Mióta mindenki Végkőre költözött, valóban nem. Néha kiküldünk néhány embert a mezőre, hogy gyűjtsenek vadnövényeket, de a természet nagyon hamar visszahódítja az emberek által kitaposott ösvényt. - Időnként talajhoz lapuló, kerek kövek mellett haladunk el. Oker szerint ezek a kövek jelzik, hogy jó úton haladunk. - Gyalog jártam errefelé - meséli nyugodt hangon, merengve, annak ellenére, hogy nagyon sebesen lépked. - Akkoriban a pilóták az első kőfaluig szállították az embereket, majd mindenki maga döntötte el, meddig gyalogol. A legmesszebb lévő falut, Végkőt választottam. A Társadalom szerint, a korom alapján már rég halottnak kellett volna lennem, de ennek ellenére egy pillanatra sem álltam le. Az Utolsó Bankettem napját is gyaloglással töltöttem. - A barátom ugyanezzel a módszerrel akarta leküzdeni a mutáns vírust mesélem. - Úgy gondolta, nem esik kómába, ha gyalogol. - Honnan jutott eszébe ilyesmi? - Szerintem onnan jött az ötlet, hogy Cassiának egyszer folyamatos gyalog-
lással sikerült életben maradnia a kék tabletta bevétele után. Meglepő módon Oker nem tartja lehetetlennek az esetet. - Lehetséges, hogy a barátodnak igaza van - mondja. - Amúgy a Cassia név nagyon különleges. Egy növénynek a neve. A kérgét fűszerként használják. - Van valami köze ahhoz a növényhez, amit keresünk? - kérdezem. - Nagyon hasonló hangzású nevük van. - Nincs - válaszolja Oker. - Legalábbis nem tudok róla. - Cassia segített annak a bizonyos listának az összeállításánál - mondom. - Miután begyűjtöttük a camassiákat, vess rá még egy pillantást! - Egyelőre nem említem meg, hogy Cassiának, és nem pedig neki kellene eldöntenie, Ky melyik gyógyszerből kapjon. Megáll, hogy átvegye tőlem a táskáját. Gyorsabb tempót is bírnék, de inkább alkalmazkodom Okerhez. Meg kell hagyni, a korához képest nagyon jó formában van. - A camassiának errefelé kell lennie - magyarázza. - A falu lakói innét szokták hozni. Biztos nem szedték le az összeset. Mindig meghagynak néhányat a következő évre, pedig remélik, hogy akkor már Másországban fognak élni. - Oker letér az ösvényről, és az erdős rész felé veszi az irányt. Követem. A hegyoldalt fenyők és számomra ismeretlen fák borítják. Kérgük, leveleik vékonyak és zöldek. Tetszik a hang, amit a fák alatt elhaladva hallunk. Oker a talajra mutat. - Látod? Kis időbe telik, amíg észreveszem a hervadt, száraz virágokat. Valóban bíborszínűek. - Itt kezdj el ásni! - parancsolja Oker. - Ne tépd ki az összes növényt, csak minden másodikat! A virágára nincs szükségünk, csak a gyökerére. Mosd le a gyökereket a folyóban, majd csomagold be őket a vászonba - mondja, a pázsitot mocsárrá változtató, kanyargó patakra mutatva. - Igyekezz! Letérdelek, és elkezdem körbeásni a növényt. A földdel borított, barna hagymák összekuszálódott gyökerek társaságában jönnek ki a talajból. A virágok ültetése közben a Cassiának adott csókom jut eszembe. Ez a csók hónapokig hajtott előre. A pataknál benedvesítem a vásznat, és egyenként letörölgetem a gyökereket, majd szép sorjában becsomagolom őket. A ragyogó napsütésben folytatom az ásást. Nagyon szeretem a föld illatát. Megfájdul a hátam, ezért felállok és nyújtózom egyet. A táskában már alig van hely. Oker türelmetlenül várja, hogy befejezzem a munkát. Leguggol mellém, és esetlen mozdulatokkal elkezdi szétfűrészelni az egyik növényt. A virágok előre-hátra ringanak. Görbe ujjaival ügyetlenül kihúzza a gyökereket a földből, majd megkér, hogy csomagoljam be őket. Teljesítem a kérését. Oker nem engedi, hogy mindkét, gyökerekkel teli zsákot a vállamra vegyem. Ragaszkodik hozzá, hogy a sajátját ő cipelje. - Szerinted ez a camassia nevű növény lenne az igazi ellenszer? - kérdezem. - Nagyon nagy az esély rá. Menjünk! A faluba vezető úton Oker többször megáll, és szusszan egyet. - Elfelejtettem reggelizni - mondja. Most először tűnik kimerültnek. Egy sziklának dőlve, haragos tekintettel, türelmetlenül várja, hogy megnyugod-
jon a pulzusa. - Sokat gondolkoztam valamin - szólalok meg. Oker kissé morog, de mivel nem tiltotta meg, hogy kérdéseket tegyek fel, bátran folytatom a mondandómat. - A falulakók honnan tudták, hogy az eredeti pestisvírus ellen is védettek? - Évek óta tudnak az eredeti pestisvírussal szembeni védettségükről. Amikor a Társadalom megfertőzte az ellenség területeit, az egyik pilóta, aki ledobta a vírust, megszökött a katonai támaszpontról, és a Camas tartományhoz legközelebb fekvő kőfaluba menekült. - Oker piheg egy kicsit, majd folytatja. - Az ostoba pilóta nem vette észre, hogy ő maga is pestises lett. Mivel az ellenség folyóiba kellett dobnia a vírust, azt hitte, kizárólag cseppfertőzéssel lehet elkapni, pedig valójában érintés útján, emberről emberre is terjed. A pilóta kapcsolatba került az ellenség embereivel. Valószínűleg a kőfalvak felé vezető úton segített nekik valamiben. - Miért menekült a faluba? - kérdezem. - Ő volt az egyik pilóta, aki az eltűntnek hitt embereket a kőfalvakba szállította, szóval jól ismerte a falvak lakóit. Már egy hete a faluban bujkált, amikor beteg lett. - Közben indulhatunk. A lombok közt madarak csiripelnek, nadrágunk szárát pedig hosszúra nőtt fűszálak súrolják. - A Társadalomnak természetesen volt elég ellenszere arra az esetre, ha a saját állampolgárai is elkapnák a pestist. Mivel azonban a pilóta nem tért haza, nem kaphatott az ellenszerből. A kőfaluban halt meg. - Azért, mert a falulakóknak még nem volt ellenszere? - kérdezem. - Vagy talán megölték? Oker szúrós tekintettel néz rám. - A falu lakói némi élelmet és vizet adtak neki, majd magára hagyták az erdőben. Tudták, hogy meg fog halni. - Nem volt más választásuk - állapítom meg. - Biztos attól tartottak, hogy megfertőzi a falu lakóit. Oker bólogat. - Amikor a pilóta beteg lett, mindent elmesélt a falu lakóinak a pestisről és az ellenségről. Könyörgött nekik, engedjék vissza a Társadalomba, hátha megkaphatja az ellenszert. Ekkor már az egész falu ki volt téve a vírusnak. Az emberek azt hitték, meg fognak halni, mivel nem tudják időben megszerezni a szert. Minden tőlük telhetőt megtettek a megtalálásáért. Természetesen ekkor még nem gondolták, hogy immúnisak. - A pilótán kívül mást is száműztek a faluból? - érdeklődöm. - Nem - feleli Oker. - Karanténba zárták azokat, akik ki voltak téve a vírusnak, de egyikük sem betegedett meg. Megkönnyebbülten sóhajtok. - A Társadalomnak már a kezében volt az ellenszer, ezért nem érdekelte őket különösebben a falulakók immunitása. A falulakók számára viszont rendkívüli jelentőséggel bírt a tény. Tudták, nem halnának meg akkor sem, ha a Társadalom megfertőzné a vizeiket. Védettségüket titokban tartották. Valaki említette ugyan a Kormányosnak, de a mutáns vírus megjelenéséig őt sem izgatta különösebben a dolog. - Gondolom, az már jobban érdekelte, hogy a falu lakói a mutáns vírussal szemben is immúnisak-e - mondom.
- Így van - feleli Oker. - Arra kért bennünket, hogy teszteljük a falulakók mutáns vírussal szembeni immunitását és segítsünk megtalálni a vírus ellenszerét. - A falu lakói önként vállalták a mutáns vírusnak való kitettséget. Miért? kérdezem. - A Kormányos egy egész raktérnyi, fóliába csomagolt ételt hozott ajándékba - mondja Oker undorodva. - Azt ígérte, többet is hoz. - Miért volt szüksége az itteni embereknek fóliába csomagolt ételre? - kérdezem. - Az itteni ételek sokkal finomabbak. - Azért, mert szerettek volna eljutni Másországba - válaszolja Oker. - A fóliába csomagolt ételek évekig elállnak. Nyugodt szívvel magukkal vihették volna őket egy ilyen útra. A Kormányos azt ígérte, a falu összes lakójának hoz belőle, ha néhányan vállaljuk a mutáns vírusnak való kitettséget. Néhány önkéntest szándékosan megfertőztek a mutáns vírussal, és egy másik faluba terelték össze őket, egy esetleges járvány megelőzése végett. Senki nem lett beteg - meséli Oker vigyorogva. - Látnod kellett volna a Kormányos ábrázatát. Nem hitt a szemének. Ekkor ajánlotta fel nekünk a léghajókat azzal a feltétellel, hogy elkészítjük az ellenszert. Oker épp egy kék virágokkal teli sziget felett lép át, amikor a következőt mondja: - A barátaid, akik gyaloglással próbálták meg leküzdeni a betegséget, közelebb járnak az igazsághoz, mint gondolnád. A kék tabletták egyáltalán nem mérgezők, hanem inkább csak előidézik a betegséget. - Előidézik? - kérdezem ámulva. - A pestis kifejlesztésekor a Társadalom sok más vírust is létrehozott a kísérletek során - magyarázza Oker. - Az egyik ilyen vírus nagyon hasonlóan hatott az emberi szervezetre, mint a pestis. Az emberek kómába estek tőle. Emberről emberre viszont nem terjedt. Csak az betegedett meg tőle, aki bevette a tablettát. A Társadalom végül úgy döntött, hogy ezt a vírust nem vetik be az ellenség ellen, a Társadalomban élő embereken viszont kipróbálják. - Oker a szemembe néz. - A Társadalom a különféle vírusoknak nevet is adott. - Ezt a vírust például égszínkék vírusnak hívták. - Miért? - kérdezem. - Mert a laboratóriumban kék címkékkel jelölték, hogy könnyebben meg tudják különböztetni a többi vírustól. A kék címkék adták az ötletet a hivatalnokoknak, hogy a kék tablettákba keverjék a vírust. A Társadalom egyébként az égszínkék vírus módosított változatát a csecsemőknek szánt oltóanyagokba is belekeverte. Így biztosították, hogy később a kék tabletta bevétele kiváltsa a betegséget az embereknél. - Jellemző a Társadalomra ez a gondolkodásmód - jegyzem meg. - Megvédenek, ugyanakkor beléd ültetnek egy olyan vírust, amellyel később állandó kontroll alatt tudnak tartani. Csak azt nem értem, eddig miért nem esett több ember kómába? - Lappangó vírusról van szó - magyarázza Oker. - Befurakodik az emberi DNS-be, és ott rejtőzködik egészen addig, amíg a kék tabletta nem aktivizálja. A kék tabletta bevételekor kómába esel. Ha a Társadalom időben rád talál, tudnak segíteni rajtad. Ha viszont nem, akkor meghalsz. A Társadalomnak mind az égszínkék vírus, mind a pestis ellen megvolt az ellenszere. A mutáns vírus elleni szert azonban még nem sikerült felfedezniük.
- Miért meséled el nekem mindezt? - kérdezem Okertől. - Azért, mert bármelyik pillanatban meghalhatok - feleli. - Valakinek tudnia kell az igazságot. - Miért pont engem választottál? Nem is ismersz. - Te viszont ismersz olyan embereket, akik megbetegedtek a mutáns vírustól - mondja. - A családtagjaid és az ismerőseid a tartományokban élnek, a barátod pedig itt fekszik, Végkőn. Személyes szálak fűznek hozzájuk, ezért még inkább szeretnéd, ha meggyógyulnának. Ha nem gyógyítod meg a barátodat, egész életedben azon gondolkozhatsz, Cassia kit választott volna szíve szerint kettőtök közül. Okernek természetesen igaza van. Nem is gondoltam, hogy ennyire alaposan megfigyelte a dolgokat. Persze egy igazi Kormányosnak ez a feladata. Az út további részén nem szólunk egymáshoz. A laboratóriumba érve kiszórjuk a camassia gumókat az asztalra. - Mossátok meg őket - parancsolja Oker Tessnek és Noah-nak. - Nem kell őket erősen súrolni. Az a lényeg, hogy ne legyenek sárosak. Bólogatnak. - Amíg kiválogatom a legszebbeket, szedjétek össze az eszközöket - mondja, miközben végigtapogatja a gyökereket. - Szükségünk lesz késekre, vágódeszkára, mozsárra és mozsártörőre. Fontos, hogy minden eszköz steril legyen. Előkészítem az eszközöket. Mire végzek, Oker már kész is. Megfog egy kisebb kupacot. - Ezek a legjobbak - mondja. - Ezekkel kezdjük. - Elém tol egy gyökeret. Vágd fel! - parancsolja. - Te még jól tudsz vágni, én már sajnos nem. A közepénél felmetszem a gumót. Tátva marad a szám a látványtól. A belseje a hagymáéhoz hasonló, réteges szerkezetű. Csillogó, gyöngyfehér színe teljesen lenyűgöz. Oker a kezembe nyomja a mozsarat és a mozsártörőt. - Zúzd péppé! Fontos, hogy minden betegnek jusson belőle. Egyszer csak kinyílik a laboratórium ajtaja. - Á, itt vagytok! - kiáltja Leyna. - Kétségbeesésemben embereket küldtem a falu határába, hogy kerítsenek elő benneteket. - Most értünk vissza - mondom. - Nem találkoztunk velük. - Mi a baj? - kérdezi Oker. - Egymás után halnak meg a kómában fekvő betegek - válaszolja Leyna. Síri csend lesz a laboratóriumban. - Azok, akiket még az elején szállított ide a Kormányos? - Igen - feleli Leyna. Nagy kő esik le a szívemből. Ezek szerint Ky még él. - Tudni lehetett, hogy ez előbb-utóbb bekövetkezik - mondja Oker. - A betegek első csoportja már hetek óta infúzióra van kötve. Menjünk, nézzük meg, mit tehetünk! Mielőtt átmennénk a kórterembe, Oker megkér, hogy csomagoljam vissza és zárjam be valahova a gyökereket. - Ti pedig folytassátok az infúziós tasakok készítését! - fordul Noah és Tess felé. - Amíg vissza nem jövök, nem szeretném, ha bárki is az ellenszer előállításával foglalkozna. Tudomásul veszik a figyelmeztetést. Oker kikapja a kezemből a vitrin kulcsát. Követjük Leynát. A kórterem előtt kisebb tömeg verődött össze. Amikor megpillantják Okert és Leynát, félreállnak és beengedik őket a terembe. Úgy
teszek, mintha hozzájuk tartoznék. Mint mindig, most is szerencsém van. Senki nem állít meg. Ha mégsem akarnának beengedni, elmondanám nekik az igazat: rátaláltam az igazi Kormányosra. Az ellenszer előállításáig nem akarom szem elől veszíteni. Harmincnyolcadik fejezet Cassia Épp a kórteremben voltam, amikor az első beteg meghalt. Nem mondható szép halálnak, ha valaki ilyen körülmények között, furcsa hangok kíséretében távozik az élők sorából. A kórterem másik felében zűrzavar támadt. - Tüdőgyulladás - mondta az egyik, falubeli orvos a másiknak. - Fertőzés alakult ki a tüdejében. Mindenki a függönnyel körbevett ágy köré sereglett. Megpróbálták megmenteni a beteget, aki szörnyű hangokat adott ki. Hörgői és tüdeje tele voltak folyadékkal, mintha egy egész tenger vizét megitta volna. Messziről is jól látszott az élénkvörös, véres váladék, amit köhögés közben a hófehér lepedőre köpött. Annyira el voltak foglalva az orvosok, hogy még kiküldeni sem volt idejük. Amúgy nem szívesen hagytam volna itt Kyt. Nem akartam, hogy észrevegye a haldokló beteg körül kialakult pánikot. Ky nehézkes légzése aggodalommal töltött el. Lekuporodtam mellé, és remegő kézzel befogtam az egyik fülét, majd közelebb hajoltam hozzá, és énekelni kezdtem a másikba. Nem is gondoltam, hogy tudok énekelni. Amikor Oker és Leyna benyitnak a kórterembe, még mindig énekelek. Nem hagyhatom abba, mert közben egy másik beteg is elkezdett fulladozni. Az egyik falubeli orvos odalép Okerhez. - A te hibád - hányja a szemére. - Nézd meg, mit csináltál. A beteg tudatánál van, pontosan tudja, mi történik. Nézd a zavarodott tekintetét! - Magához tért? - kérdezi Oker izgatottan. Oker lelkesedését nagyon undorítónak érzem ebben a helyzetben. - Egyáltalán nem gyógyult meg - mondja az orvos. - Csupán a közelgő halálát érzi. Xander lekuporodik mellém. - Jól vagy? - kérdezi. Bólintok, de folytatom az éneklést. Látja, hogy helyén van az eszem, nem őrültem meg. Megsimítja a karomat, majd csatlakozik Okerhez és a betegek körül álló többi orvoshoz. Megértem, hogy Xander nem akar lemaradni az eseményekről. Okért tartja az igazi Kormányosnak. Ha nekem is választanom kellene valakit, az én Kormányosom Anna lenne. Tudom jól, nem mástól kell várni, hogy megmentsen bennünket. Egyedül mi tudjuk kihúzni saját magunkat a bajból. Talán a Kormányos nem is létezik. Nem szabad abban a hitben élnünk, hogy valaki majd hirtelen kiragad bennünket a nehéz helyzetekből. Erősnek kell lennünk. Nagyapa szavai jutnak az eszembe.
- Emlékszel rá, mit mondtam a zöld tablettáról? - kérdezi. - Persze - felelem. - Azt mondtad, elég erős vagyok ahhoz, hogy zöld tabletta nélkül éljek. - Zöld tabletta, zöld telek, zöld lány, zöld szemek - idézi fel a korábban elmondott sorokat. - Soha nem felejtem el azt a napot - mondom nagyapának. - Úgy látom, erre viszont nem nagyon emlékszel - súgja, megértő pillantást vetve rám. - Nem - felelem. - De vajon miért nem? Nagyapa nem ad egyenes választ a kérdésemre. - Régebben az igazán emlékezetes napokat piros betűs napoknak hívták magyarázza. - Ismered ezt a kifejezést? - Nem igazán. - Úgy érzem, kissé összezavarodtak a gondolatok a fejemben. Tenyerembe temetem a homlokomat. Nagyapa szomorú, de határozott tekintete engem is határozottságra sarkall. A körülöttünk pirosló rügyekre és virágokra pillantok. Mintha letisztulna a kép. - Talán ez lenne a piros kertben töltött nap? - kérdezem. - Így van - válaszolja nagyapa. - Piros kertben töltött nap. Egy emlékezetes nap. - Közelebb hajolva hozzám hozzáteszi: - Nem lesz könnyű visszaemlékezni sem erre a napra, sem. a mostani beszélgetésünkre - figyelmeztet. - De nem féltelek. Erős lány vagy, sikerülni fog. A piros kertben töltött nap újabb részlete jutott eszembe. Szép lassan az egészre emlékezni fogok. Pontosan úgy, ahogy azt nagyapa mondta. Erősebben szorítom Ky fülét, és tovább énekelek. Szelek söprik a hegytetőt és a fákat, A határon túl élő semmit sem láthat. Amíg haldokló van a teremben, nem hagyom abba. Ha már nincs, az azt jelenti, hogy megtaláltam az ellenszert. Harminckilencedik fejezet Ky A határon túl élő semmit sem láthat. A tengerben vagyok. Fel-le sodornak a hullámok. Le, le, egyre inkább lefelé. Indie is velem sodródik a tengerben. - Nem kellene itt lenned - mondja bosszúsan. Mindig is ilyen durcásnak ismertem. - A Tenger az én birodalmam. Én találtam rá. - A világ összes vize nem lehet a tiéd. - De - ellenkezik. - Az ég is az enyém. Minden, ami kék, az enyém. - A hegyek is kékek - mondom neki. - A hegyek ura is én vagyok. Egymás mellett, fel-le hánykolódunk a hullámokon. Elnevetjük magunkat. A testem többé nem fáj. Könnyűnek érzem magam. Talán már testem sincs. - Szeretem az óceánt - mondom Indie-nek. - Mindig is tudtam, hogy szeretni fogod. Ennek ellenére nem jöhetsz utá-
nam - figyelmeztet mosolyogva, majd eltűnik a hullámok között. Negyvenedik fejezet Cassia - Cassia! Gyere velünk! - szól rám a kórterem ajtajánál álló Anna. - Nem érek rá - válaszolom, miközben a jegyzeteimben keresem az Anna által említett virágokat. Pillangóliliom, csikófark, ecsetvirág. Anna megígérte, hogy lerajzolja őket. Elfelejtette volna? Már épp rá akarok kérdezni, amikor ismét megszólal. - A szavazás eredménye sem érdekel? - kérdezi. A falu lakói és a farmerek összegyűltek a téren, hogy eldöntsék, mi legyen az Oker, Xander és a segítőik által készített szerek sorsa. Egyelőre nem tudnak megegyezni a további lépéseket illetően. El kell dönteniük, melyik szert próbálják ki először. - Még az sem - felelem. - Gondolkoznom kell, és erre csak itt, a kórteremben van lehetőségem. Kihagytam valamit a listáról, rá kell jönnöm, mi volt az. Amúgy valaki kiürítette Ky infúziós tasakját. Őt sem hagyhatom magára. Szóval, nem megyek. - Ez tényleg igaz? - fordul Anna az egyik orvoshoz. Az orvos szomorúan megrántja a vállát. - Elképzelhető - feleli. - Csak azt nem értem, hogy történhetett meg. Mindig van ügyeletes orvos a kórteremben. A falu lakói közül pedig ki akarna ártani a betegeknek? A legfőbb célunk az ellenszer megtalálása. Ezt a látszólag nyilvánvaló dolgot egyikünk sem hiszi el. Elképzelhető, hogy nem mindenki gondolkodik így a faluban. - Elkészítettem a szavazócserepedet - mondja Anna, majd a kezembe nyom egy Cassia Reyes névvel ellátott, apró kavicsot. Most veszem csak észre, hogy Anna arcát és karját kék vonalak díszítik. Látja rajtam a csodálkozást. - A szavazás napján ünnepi jeleket festettem a bőrömre - világosít fel. - A Faragott Hegyláncban ez a szokás. - Átveszem a cserepemet. - Én is szavazhatok? - kérdezem. - Igen - feleli Anna. - A falu tanácsa úgy döntött, hogy a többi lakoshoz hasonlóan ti is szavazhattok, ezért Xandernek és neked is jár egy-egy szavazócserép. Megható gesztus. Ezek szerint bíznak bennünk. - Nem szeretném itt hagyni Kyt. Valaki be tudná dobni a cserepemet a vályúba? - Biztosan - feleli Anna. - De szerintem ott lenne a helyed. Ez olyan esemény, amin minden vezetőnek részt kell vennie. Mire céloz Anna? Nem vagyok vezető. - Mi lenne, ha Vadász vigyázna Kyra? - kérdezi Anna. - Mindössze néhány percig tart, amíg leadod a szavazatodat. Vadászra nézek. Eszembe jut, amikor először láttam. Miután eltemette a lányát, egy gyönyörű verset vésett a sírkövére. - Rendben - válaszolom végül. Legalább lehetőségem lesz rá, hogy részletesen kikérdezzem Annát a virágokról. Vadász Anna kezébe nyomja a szavazócserepét. - Leynára szavazok - mondja.
Anna bólogat. - Rendben. Bedobom a cserepedet. Annának igaza volt. A szavazás egészen rendkívüli, szinte lélegzetelállító esemény. Mindenki szavazócseréppel a kezében érkezik a térre. Sokan két cserepet is szorongatnak, mert valaki más helyett is szavaznak. Az ilyen jellegű meghatalmazáshoz nem kis bizalomra van szükség. Oker és Leyna a vályúk mellett állnak, a többiek, Colin vezetésével felügyelik a szavazás menetét, nehogy valaki áttegyen az egyik vályúból a másikba néhány szavazócserepet. Ma Okerre és Leynára lehet szavazni. Néhányan tanácstalanul ácsorognak, de a legtöbben az Oker melletti vályúba dobják a cserepüket. Szerintük az összes betegnek az Oker által készített, camassiát tartalmazó szerből kellene adni. Az óvatosabbak Leynára szavaznak. Leyna többféle szert próbálna ki a betegeken. Oker vályúja már majdnem megtelt. A döntés a falu közepén álló, óriási szikla árnyékában születik meg. A szavazócserepeket szorongató emberekről Sziszifusz legendája meg a Kormányos története jut az eszembe. Ez utóbbit az iránytűért cserébe kaptam, hónapokkal ezelőtt. A hiedelmekben és a mítoszokban nehéz megkülönböztetni a meseszerű és a valós elemeket. Ky szerint ez nem is fontos. Erre még akkor hívta fel a figyelmemet, amikor a Hegyen elmesélte Sziszifusz történetét. Talán Sziszifusz nem is görgette felfelé a követ, de nagyon sokan élnek hozzá hasonlóan közülünk. A legenda tehát mégis igaz. Xander átfurakodik a tömegen, és odajön hozzám. Kimerültnek tűnik, de mintha világossá vált volna valami a számára. Megszorítja a szabad kezemet. - Szavaztál már? - kérdezem. - Még nem - feleli. - Biztos vagy benne, hogy helyes listát küldtél nekünk legutóbb? Közel állunk Okerhez, így minden szavunkat hallhatja. Ennek ellenére elmondom az igazat Xandernek. - Egyáltalán nem vagyok benne biztos - válaszolom. - Kihagytam valamit. Nagy kő esik le a szívéről. Mintha válaszommal megkönnyítettem volna számára a döntés meghozatalát. Legalább most már nem tűnik úgy, mintha Oker és köztem dőlne el a dolog. - Mit hagytál ki? - kérdezi Xander. - Nem tudom pontosan, de egy virág lehetett. Xander Oker vályújába hajítja a szavazócserepet. - Te hogy döntesz? - érdeklődik. Úgy érzem, még nem állok készen a szavazásra. Nem ismerem eléggé a két lehetőséget. Talán a következő szavazásra majd felkészültebben érkezem, ha egyáltalán még Végkőn élek. Kihúzom a zsebemből az anyukámtól kapott papírt, és a mikro kártya mellé csomagolom a szavazócserepet. - Nem szavazok - mondom Xandernek. Gondosan ügyelek rá, hogy a kő ne deformálja a papírt. Összetalálkozik a tekintetem Okerével. Élesen, nyugtalanítóan és komolyan néz a szemembe. Inkább Xander felé fordulok. - Szerinted Ky kire szavazott volna? - kérdezi Xander. - Nem tudom. - A tervek szerint a több szavazatot elnyert szert elsőként Kynak adják be,
mivel ő esett utoljára kómába - mondja Xander. - Ne! - ellenkezem. - Nyugodtan próbálják csak ki előbb a többi betegen. Vajon hogy tartsam vissza őket? - Szerintem a szer hatásos lesz. Oker annyira biztos benne - nyugtatgat Xander. - Szerintem... - Xander! - kiabálja Oker éles hangon. - Indulás! - Nem várjátok meg az öntözést? - kérdezi Leyna csodálkozva. - Nem - feleli Oker. - Meg fognak sértődni a farmerek - mondja Leyna. - A választási ceremóniának ezt a részét ők rendezik. Oker legyint. - Nincs időnk rá - feleli. - Meg fogják érteni. - A kórteremben leszel? - kérdezi tőlem Xander. - Igen - felelem. Ky mellett maradok. Vigyázok rá, amíg meg nem találjuk azt a szert, amiről tudom, hogy valóban hatásos. Most viszont meg kell várnom a ceremónia végét. Colin előrelép és csendre inti a tömeget. - Az utolsó szavazócserép is bekerült az egyik vályúba - mondja. Egyértelműen Oker nyert. Sokkal több cserép található a vályújában, mint Leynáéban. Colin egyelőre nem jelenti be az eredményt. A vályúk mellett farmerek jelennek meg, vízzel teli vödrökkel a kezükben. Karjukat kék vonalak díszítik. Anna követi őket. - A farmerek nemcsak cserepekkel, hanem vízzel is szavaznak - súgja a fülembe Eli. - A falu lakói ezzel a résszel egészítették ki a választási ceremóniát. Anna a tömeg elé lép, és a következőket mondja: - A víz elárasztotta a kanyont, ahonnan jöttünk. Elfogadjuk a szavazás eredményét, és követjük a víz által kijelölt utat. A farmerek mindkét vályúba vizet öntenek. A vályúk szinte egy pillanat alatt megtelnek. Oker vályújából kiszivárog egy kis víz, annak ellenére, hogy a benne lévő cserepek elég jól felfogják. - A szavazás lezárult - jelenti be Colin. - Az Oker által készített szert próbáljuk ki először. Átverekszem magam a tömegen. Olyan gyorsasággal fedezem fel az emberek közti rést, mint ahogy a víz megtalálja a sziklában lévő repedést. A kórterem felé rohanok, mert meg kell védenem Kyt. Benyitok a terembe. Először nem is értem, mi folyik odabenn. Mintha esőcseppek vernék a parkettát. Kis idő múlva észreveszem, hogy valaki kihúzta az infúziót a betegek vénájából, és az infúziós folyadék csöpög a padlóra. Odarohanok Kyhoz. Gyengén és erőtlenül veszi a levegőt. A kihúzott csövet az ágya melletti rúdra akasztották. Csöpp. Csöpp. Csöpp. Az oldat ütemesen csöpög a parkettára. Minden betegnél ugyanez a helyzet. Nem tudom, mitévő legyek. Hol vannak az orvosok? Talán elmentek szavazni? Nem tudom, hogyan köthetném be újra az infúziót Kynak. A terem másik végében valaki mozog. Hátrafordulok. Vadász sötét árnyékként, mozdulatlanul áll annak a betegnek a háta mögött, akit a Kormányos elsőként hozott a faluba.
- Vadász! Mi történt? - kérdezem, közelebb lépve hozzá. Valaki belép az ajtón. Ki lehet az? Anna. Megrendülten áll az ajtóban, néhány méterre tőlem. Mereven nézi Vadászt. Vadász állja a tekintetét, de fájdalom ül a szemében. Most pillantom csak meg a padlón ájultan fekvő orvosokat. Talán már meg is haltak. - Mindenkit meg akartál ölni? - kérdezem Vadásztól. Közben rájövök, nincs igazam. Ha ez a szándék vezérelte volna, a távollétünkben követte volna el a szörnyű tettet. - Nem - feleli Vadász. - Csak rendet akartam tenni. Nem értem, mire céloz. Azt hittem, megbízhatok benne, de ezek szerint tévedtem. Vadász leül, és a tenyerébe temeti az arcát. A teremben csak Anna sírását és a folyadék csöpögését hallani. - Tartsd távol Kytól - mondom Annának szigorúan. Anna bólogat. Vadász sokkal erősebb nála, de most nagyon megtörtnek tűnik. Nem tudom, meddig maradnak életben a kómába esettek. Minél előbb segítséget kell hívnom. Meg kell találnom Xandert. Kőfalván csak Xanderben és Kyban bízhatok. Ezt nem szabad elfelejtenem. Negyvenegyedik fejezet Xander Miután beértünk a laboratóriumba, Oker bezárja magunk mögött az ajtót. - Teljesítened kell egy kérésemet - fordul felém. A vállára veszi a zsákot, amibe a camassia gumókat gyűjtöttük. - Hova mész? - kérdezem. Oker kinéz az ablakon. - Mennem kell. A többiek még el vannak foglalva a szavazással. - Várj! - kiáltok utána. - Ne segítsek? - Talán ásni akar, az meg nem megy neki egyedül. - Maradj itt! - parancsol rám. A zsebéből kihúzza a camassia gumókat rejtő vitrin kulcsait. - Semmisítsd meg az összes szert! Hozok valami mást, amit felhasználhatunk. - Megnyerted a szavazást - mondom Okernek. - Ez a szer nem hat. Viszont már tudom, mi az, ami igen. - Azért mégsem kellene megsemmisítenünk mindent - figyelmeztetem Okért. - De igen - vágja rá Oker. - Az emberek erre a szerre szavaztak, nem fogadnak el semmilyen más változatot. Gyerünk! Öntsd bele az összes szérumot a mosogatóba! Semmisítsd meg azokat a szereket is, amiket Leyna kérésére csináltam. Semmit sem érnek. Mozdulatlanul állok, nem hiszek a fülemnek. - Pedig a camassiában annyira biztos voltál - jegyzem meg. - Legalább kipróbálhatnánk néhány betegen. - Nem hatna - feleli Oker, majd köp egyet. - Csak időt és életeket pazarolnánk. Már így is egymás után halnak meg a betegek. Tedd, amit mondok! Nem tudom, engedelmeskedhetek-e neki egy ilyen helyzetben. Keményen dolgoztunk, hogy megalkossuk az ellenszert. Oker nagyon biztos volt a dol-
gában. - Ugye, azt hiszed, én vagyok a Kormányos? - kérdezi Oker, mélyen a szemembe nézve. - Tudni akarod, ki az igazi Kormányos? Már nem vagyok benne olyan biztos, hogy tudni akarom. - Amikor még a Társadalomban dolgoztam, jókat nevettünk a Kormányosról szóló történeteken - meséli Oker. - Nem is tudom, miért gondolták az emberek, hogy valaki majd leszáll az égből vagy előbukkan a vízből és megmenti őket. Ostoba történetek. Őrültség az egész. Csak a gyengeelméjűeknek volt szüksége rá, hogy ilyesmikben higgyenek. - Közben a kezembe adja a vitrin kulcsát. - Már említettem, hogy a Társadalom nevet adott a vírusoknak. Amikor kitaláltuk, hogy a pestisvírust a levegőből ledobva, a vizek segítségével juttatjuk el az ellenséges területre, eszünkbe jutott, mi lenne, ha az emberek közt terjedő történetek alapján neveznénk el a vírust. Így lett a pestisből „Kormányos”. A Kormányos tehát maga a pestis. Oker tehát nemcsak az ellenszer megalkotásánál, hanem a pestisvírus létrehozásánál is segédkezett. A pestis mutáns vírusa emberek egész sorát ejti most kómába. - Ugye, érted? - kérdezi Oker. - Mindenképp meg kell találnom a mutáns vírus ellenszerét. Mindent értek. Oker kizárólag az ellenszer megtalálásával teheti jóvá a bűnét. - Rendben, megsemmisítem a camassiát tartalmazó szert - egyezem bele végül a dologba. - Mielőtt azonban elmennél, áruld el, melyik növényre gondoltál! Oker nem válaszol a kérdésemre. Az ajtóból még egy pillantást vet rám. Úgy látom, képtelen szabadulni a gondolattól, miszerint ő egyedül felel az ellenszer megalkotásáért. - Hamarosan visszajövök - mondja. - Jól zárd be az ajtót! Távozik. Oker bízik bennem. Hiszi, hogy teljesíteni fogom a parancsát. De vajon én is megbízom-e benne? Tényleg hatástalan a camassiát tartalmazó szer? Mi lenne, ha mégis kipróbálnánk? Okernek egyvalamiben igaza van: kezdünk kifutni az időből. Kinyitom a szekrényt. Tudják-e a felkelők, hogy a pestist nevezték el Kormányosnak egykor? Hogyan lehetünk sikeresek egy lehetetlennek tűnő helyzetben? A Felkelés eleve halálra volt ítélve. Képes leszek-e véghezvinni a dolgot? Xander! Mi az, amire nem vagy képes? - kérdezem magamtól. Nem dolgozhatsz folyamatosan! Még nem estél kómába! Nem állhatsz le! Helyesen döntök. Nem adom fel. Mindezt mosolyogva teszem. Mindig is hittem benne, hogy jó ember vagyok. De mi van, ha mégsem? Nincs idő filozofálgatásra. Bízom Okerben. Remélem, jó döntést hozok ebben a nehéz helyzetben. Kinyitom a szekrényt, és kihúzom a tálcát, amin a gyógyszerek sorakoznak. Miközben az első kémcső tartalmát beleengedem a mosogatóba, ideges-
ségemben úgy beleharapok az ajkamba, hogy vérezni kezd. Negyvenkettedik fejezet Ky Esik az eső, tehát emlékeznem kellene. Valakire. Valamire. A testem szép lassan megtelik vízzel. Kire emlékszem? Nem tudom. Megfulladok. Eszembe jut, hogy lélegeznem kell. Lélegeznem kell. Én emlékszem. Én. Negyvenharmadik fejezet Cassia Az emberek még mindig a falu főterén hemzsegnek és a szavazás eredményéről beszélnek. A falu szélén lévő épületek mögé sietek, hátha ott találom Xandert. Sötét van, és párás a levegő errefelé, mivel Kőfalvát erdőkkel borított hegyek veszik körül. A kutatólaboratórium mögött egy, a földön heverő, torz alakba botlom. Oker az. Mozdulatlanul fekszik. Bőre szorosan rátapad hegyes csontjaira, ezért nem könnyű eldönteni, furcsa grimasz vagy vigyor ül-e az arcán. - Nem lehet, nem lehet - mondogatom magamban. Lehajolok, hogy megérintsem. Nem lélegzik. A szíve sem dobog. Pedig a teste még nem hűlt ki. Oker! - suttogom, a távolba meredő üvegszemébe bámulva. Most látom, hogy az egyik keze sáros. Mit csinálhatott? Ismerősnek tűnő, csillagszerű alakzatot fedezek fel mellette a sárban. Mintha Oker az ujjaival rajzolta volna. Mindkét térdem tiszta sár, a kezem pedig remeg. Tehetetlen vagyok. Egyedül Xander tudna segíteni rajta, ha egyáltalán még lehet. Felállok, és a néhány lépésre lévő kutatólaboratóriumhoz tántorgok. Xander, Xander! Bárcsak itt lennél! A laboratórium ajtaja zárva van. Hangosan dörömbölök, és kiabálom a nevét. Egy pillanatra abbahagyom a kopogást, hogy szusszanjak egyet. Hangokra leszek figyelmes. Az épület másik oldalán lévő ösvényen a falu lakói érkeznek. Biztos meghallották a kiabálásomat. - Xander! - kiáltom még hangosabban. Végre kinyitja a laboratórium hátsó ajtaját. - Gyere, szükségem van rád! - mondom. - Oker meghalt, Vadász pedig az összes beteg vénájából kihúzta az infúziót. - Többet is mesélnék, de közben megérkezik Leyna néhány falubelivel. - Mi történt? - kérdezi Leyna Okerre pillantva. Leyna arca meg se rezzen,
ami számomra érthetetlen, hiszen felfoghatatlan eseményről van szó. Oker nem lehet halott. - Úgy tűnik, szívrohamot kapott - mondja az egyik, hamuszürke arcú orvos. Letérdel Oker mellé a sárba, és szívmasszázzsal megpróbálja újraéleszteni. Eredménytelenül. Leyna közben a sarkára ülve törölgeti arcáról a sarat. Oker táskájában egy sáros lapáton és néhány földdarabon kívül mást nem talál. - Mit csinálhatott? - kérdezi Xandertől. - Valamit keresett - feleli. - Nem árulta el, mit. Nem engedte, hogy vele menjek. Mindenki némán bámulja Okért. - Az összes, kómában felevő beteget lekapcsolták az infúzióról - tájékoztatom a többieket. Az orvos rám pillant. - Meghalt valamelyik? - kérdezi. - Nem - felelem. - Nem tudom, hogy kell bekötni nekik az infúziót. Kérlek, segíts! De ne menj egyedül! A kórteremben lévő orvosokat megtámadták. Colin kijelöl néhány embert, akik az orvossal tartanak. Leyna itt marad, és ugyanolyan unott arccal néz Xanderre, mint ahogy az előbb Okerre nézett. Legszívesebben én is a kórterembe rohannék, hogy Ky mellett lehessek. Szörnyű érzés kerít hatalmába. Nem hagyhatom egyedül Xandert, őt fenyegeti a legnagyobb veszély. - Nincs minden veszve - mondja Leyna. - Oker itt hagyta nekünk az ellenszert. - Viccesnek érzem a dolgot, pedig a helyzet egyáltalán nem mondható humorosnak. Néhány perce még Oker és Leyna terve közül kellett választanunk, most meg Leyna javasolja, hogy az Oker által előállított szert adjuk be a betegeknek. Oker halála után megváltozott a véleménye. Ki kell derítenem, mi történt Xanderrel. Meg kell szereznem a szert, amivel meggyógyíthatom Kyt. Meg kell tudnom, miért húzta ki Vadász az infúziót a betegek karjából. Ezenkívül ki kell találnom azt is, mit akart üzenni Oker a sárba rajzolt csillaggal, amit a falu lakói letapostak azóta, így egyedül én láthattam. - Menjünk az ellenszerért! - mondja Leyna Xandernek. Kézen fogom Xandert, és együtt sietünk a laboratóriumba. Valami megváltozott közöttünk. Nem úgy fogja a kezemet, ahogy régen. Nagyon feszültnek tűnik, merevek az izmai. - Mit tettél? - kérdezi Leyna Xandertől vékony hangon, megrendülten. Mióta ismerem, most érzem először kétségbeesettnek. - Oker kérésére semmisítettem meg őket - válaszolja. A mosogatókagyló tele van üres kémcsövekkel. - Oker azt mondta, tévedett a camassiát tartalmazó szerrel kapcsolatban folytatja Xander. - Új szert akart létrehozni, és nem akarta, hogy ennek elkészültéig bármilyen más gyógyszer kipróbálásával húzzuk az időt. - Mit akart belekeverni az új szerbe? - kérdezi Colin. Ő legalább figyel. Úgy látszik, valóban érdekli a dolog, nem feltételezi, hogy Xander a saját akaratából döntött a szer megsemmisítése mellett. Anna is figyelne Xanderre, ha itt lenne. Vajon mit csinálhat? Mi lesz Vadásszal? Hogy van Ky? - Kérdeztem Okert, miből akarja készíteni, de nem válaszolt - feleli Xander.
Xander ezzel a mondatával már Colin támogatását is elveszti. - Azt állítod, Oker rád bízta a gyógyszer megsemmisítését. Azt viszont nem árulta el, miből és hogyan kívánja elkészíteni az új szert. Ezek szerint annyira azért mégsem bízott meg benned. - Igen - feleli Xander. - így történt. Leyna és Colin hosszasan figyeli Xandert. Közben a mosogatókagylóban összekoccan két üres kémcső. - Nem hisztek nekem - szólal meg Xander. - Azt gondoljátok, én öltem meg Okért, és én akartam megsemmisíteni az ellenszert. Miért tettem volna ilyesmit? - Nem érdekes, milyen indíték vezérelt - mondja Colin. - Az viszont tény, hogy feleslegesen húzod az időnket. Sürgősen cselekednünk kellene. Leyna a másik két asszisztens felé fordul. - Tudnátok camassiát tartalmazó ellenszert készíteni? - kérdezi. - Persze, de némi időt vesz igénybe - feleli Noah. - Most, azonnal lássatok munkához! - parancsolja Leyna. A falulakók Xandert és Vadászt is börtönbe vetik. A kórteremben tartózkodó orvosok nem haltak meg, csak az eszméletüket vesztették el. Szerencsére a kómában fekvők közül sem halt meg senki. A falulakók felelősségre fogják vonni Vadászt a korábbi két halálesetért és azért, amiért a betegek egészségét az infúzió kihúzásával veszélyeztette. Xander legfőbb bűne természetesen az ellenszer megsemmisítése. Ezzel ugyanis a Másországba történő utazás legnagyobb és egyben utolsó esélyét vette el a falu lakóitól. Néhányan Oker megölésével is gyanúsítják, de bizonyíték hiányában kizárólag az ellenszer megsemmisítéséért vonják felelősségre. Az emberek gyilkosnak tartják. Végső soron Xander tényleg gyilkolt. Igaz, csak a gyógyszert tette tönkre, és nem a megalkotóját. Oker halálával kétségtelenül kisebbnek tűnik az esély a kómában fekvők megmentésére. - Mit csináltok Xanderrel és Vadásszal? - kérdezem Leynától. - A bizonyítékok begyűjtése után újabb szavazást tartunk - feleli. - A nép dönt a sorsukról. Közben a főtéren a falulakók és a farmerek összeszedik a szavazócserepeiket. A vályúkból szép lassan kicsordogál a víz. Negyvennegyedik fejezet Ky (Nincs szöveg, ennyi a könyvben Negyvennegyedik fejezet!) Negyvenötödik fejezet Cassia A hírek a falu minden szegletébe eljutnak, akár a hideg, téli eső. A falubeliek és a farmerek egymás közt pusmognak, egyre többen gyanúsítják Xandert és Vadászt, és újabb kérdéseket tesznek fel. Segített-e valaki Vadásznak lekapcsolni a betegeket az infúzióról? Tudott-e Cassia az ellenszer megsemmisítéséről? A falu vezetői úgy döntenek, hogy a bizonyítékok begyűjtéséig Xandert és Vadászt rács mögött tartják. Sorsukról a következő szavazás dönt. A lelkem is három részre osztódik, akárcsak az Oker által sárból készített
csillag. Három helyen kellene jelen lennem egyszerre: Ky mellett a kórteremben, Xander mellett a börtönben és az osztályozásnál. Megpróbálok mindhárom területen helytállni. Remélem, a három apró részből előbb-utóbb összeáll az egész. - Xandert jöttem meglátogatni - mondom a börtönőrnek. Az egyik cellából Vadász pillant rám. Nem lenne szép tőlem, ha szó nélkül továbbmennék, ezért megállok a cella előtt, és a rácsokon keresztül a szemébe nézek. Nagyon erős a válla. Kezét most is kék vonalak díszítik. Előttem van, ahogy összetörte a kémcsöveket a barlangban. Szerintem a rácsok szétfeszítéséhez is lenne ereje. Aztán észreveszem, hogy Vadász nem akar kitörni sehonnan. Megtört. Még a lánya halála után, a Faragott Hegyláncban sem tűnt ennyire elkeseredettnek. - Vadász! - szólítom meg kedvesen. - Te húztad ki Ky karjából többször is az infúziót? - kérdezem. Bólogat. - Csak Kyt kapcsoltad le? - Nem, a többieket is. Kyt azért csak kétszer tudtam lekapcsolni, mert mindig volt mellette látogató. - Hogy tudtál bejutni a kórterembe? Nem vettek észre az orvosok? - Éjszakánként surrantam be - feleli. Vadász a kanyonokban jól megtanult mindent, amit a zsákmányszerzésről és a rejtőzködésről tudni kell. A falu és a kórterem világa játszótér számára, ahol könnyűszerrel végrehajtja a már jól begyakorolt trükköket. Ha magára hagyják, akár fényes nappal is rombolásba kezd. - Ky karjából miért húztad ki a csövet? - kérdezem. - A kanyonokban hoszszú időt töltöttetek együtt, azt hittem, jól megértitek egymást. - Igazságos akartam lenni - válaszolja. - Ha a többieket lekapcsoltam, őt sem hagyhattam ki. Kinyílik mögöttem az ajtó, és Anna lép be az épületbe. Nem akarja, hogy Vadász észrevegye, ezért inkább a sötétben marad és hallgatja a beszélgetésünket. - Vadász! Voltak, akik meghaltak - mondom neki. Szeretném, ha elárulná, mi okozta a két beteg halálát. Vadász kinyújtja a karját. Nem tudom, milyen gyakran festi át a rajta lévő kék vonalakat, hogy ilyen élénkek maradjanak. - Általában akkor halnak meg az emberek, ha nem állnak rendelkezésre megfelelő gyógyszerek - mondja. Most már minden világos. - Ezek szerint Sarah-nak sem tudtál megfelelő gyógyszert adni. Vadász ökölbe szorítja a kezét. - A Társadalom, a Felkelés és Végkő lakói is azért küzdenek, hogy megmentsék a Társadalomból ideszállított betegek életét. Sarah-n senki nem segített. Teljesen igaza van. Vadászon kívül tényleg senki nem segített a kis Sarahn. Sajnos az apai segítség nem volt elég a betegséggel szemben. - És mi lesz, ha esetleg megtaláljuk az ellenszert? - folytatja Vadász. - Mindenki elrepül Másországba. Elég volt a népvándorlásból! Anna közelebb lép, hogy Vadász is lássa.
- Igazad van. Megértelek - szólal meg. Vadász szeme könnybe lábad, majd a fejét lehajtva zokogni Kezd. - Nagyon sajnálom - mondja. Nem tehetek semmit. Magukra hagyom őket, és Xander cellájához megyek. - Egyedül hagytad Kyt a kórteremben - mondja Xander. - Biztos vagy benne, hogy biztonságban van? - Persze. Orvosok és őrök vigyáznak rá, Eli pedig el nem mozdulna az ágya mellől. - Tehát megbízol Eliben úgy, ahogy idáig Vadászban is megbíztál - jegyzi meg Xander tőle idegen, csípős stílusban. - Hamarosan visszamegyek a kórterembe, de előbb látni akartalak - mondom neki. - Próbálom kideríteni, mi lehet az ellenszer. Van valami sejtésed arra vonatkozóan, hogy Oker mit keresett? - Nincs - feleli Xander. - Nem árulta el. Szerintem egy növényt. Ugyanazt a felszerelést vitte magával, mint amivel a camassia gumóinak begyűjtésére indultunk. - Mikor változtatta meg az ellenszerről alkotott véleményét? Mikor jött rá, hogy a camassiát tartalmazó szer hatástalan? - A szavazás alatt történt valami, aminek hatására megváltozott a véleménye. - De nem tudod, mi lehetett az. - Szerintem az általad mondott dolgokkal lehet összefüggésben. Említetted, hogy a virágok osztályozásánál kihagytál valamit. Szomorúan csóválom a fejemet. Hogy tudtam volna segíteni Okernek? Benyúlok a zsebembe, és megtapogatom az anyukámtól kapott papírt. Szerencsére még a mikro kártya és a szavazócserép is benne van. Vajon a falu lakói engednek-e még szavazni? - Annyira magányos az ember ilyenkor - sóhajt nagyot Xander. - Mikor? - kérdezem. Talán arra gondol, hogy Oker távollétében magányosnak érzi magát a kutatólaboratóriumban. - Amikor meghal - feleli Xander. - Még ha vannak is melletted, egyedül kell megküzdened a halállal. - Ilyenkor az ember tényleg nagyon magára marad - mondom. - Nem csak ekkor - teszi hozzá. - Néha melletted is magányosnak érzem magam. Korábban nem gondoltam volna, hogy ez egyszer így lesz. Nem tudom, mit válaszoljak erre. Szomorúan nézünk egymásra, keressük a megoldást egy reménytelennek tűnő helyzetben. - Sajnálom - szólalok meg végül. Xander a fejét rázza, jelezve, hogy félreértettem, amit mondott. Fátyolszerű, szürke fény szűrődik be a kórterem ablakain. Ky rezzenéstelen arccal fekszik. Mintha nem is ezen a világon lenne. Az infúzió szépen csordogál a vénájába. Ky és Xander egyaránt csapdába esett. Valahogy ki kell szabadítanom őket. Egyelőre nem tudom, mitévő legyek. Ismét átnézem a listákat. Már szinte kívülről fújom őket. A többiek Oker camassiát tartalmazó szerének előállításán dolgoznak. A kollégákkal ellentétben én Okernek adok igazat. Mindannyian kihagytunk valamit. Nagyon fáradt vagyok.
Eszembe jut, amikor a sziklafalon állva akartam figyelni az árvizet. A talajról kockázatosabb lett volna. Biztonságos helyről szerettem volna hallani a faágak reccsenését, látni, ahogy egyre magasabb lesz a vízszint. A mai fejemmel úgy gondolom, félelmetes, csodás megkönnyebbülést hozó érzés lett volna a kanyon mélyén állva várni a felém közeledő víztömeget. Tudtam volna, hogy ennyi volt, itt a vége. Még gondolkodni sem lett volna időm, mert az özönvíz egy pillanat alatt elnyelt volna. Alkonyatkor Anna leül mellém a kórteremben. - Nagyon sajnálom - mondja, Kyja pillantva. - Nem gondoltam volna Vadászról, hogy... - Én sem - vágok a szavába. - Holnap lesz a szavazás - árulja el Anna. Most először érzem rajta, hogy már nem fiatal. - Mi lesz Xanderrel és Vadásszal? - kérdezem. - Xandert valószínűleg száműzik. Talán ártatlannak találják, de erre nagyon kicsi az esély. Az emberek nagyon dühösek. Nem hiszik, hogy Oker kérte meg Xandert az ellenszer megsemmisítésére. - Xander a tartományokban született - mondom. - Vajon hogyan éli majd túl a száműzetést? - Okos fiú, de eddig még soha nem élt a vadonban. Ráadásul társa sem lesz. Mellettem legalább ott volt Indie. - Nem azért száműzik, hogy életben maradjon - feleli Anna. Mihez kezdek, ha Xandert száműzik? Szívesen mennék vele, de nem hagyhatom itt Kyt. Xanderre amúgy a gyógyszer elkészítésénél is szükségünk lesz. Egyedül nem tudom kikeverni a szert még akkor sem, ha esetleg megtalálom a megfelelő növényt. Azt sem tudom, milyen formában kell beadni Kynak. A sikerhez három ember összehangolt munkája szükséges. Ky, Xander és én vagyunk ez a három ember. - Vadásszal mi lesz? - kérdezem halkan. - Vadász esetében a száműzetés a legenyhébb büntetés lehet. - Tudom, Anna több gyermekét magával hozta a Faragott Hegyláncból, de most úgy érzi, mintha Vadász lenne az egyetlen gyermeke, az egyetlen utódja, akinek ereiben a saját vére csörgedez. Anna a kezembe nyom egy igazi papírlapot, amit valószínűleg a Faragott Hegylánc barlangjából hozott magával. Alap a kanyonok, a hegyek illatát árasztja. Még belegondolni is rossz, menynyire nehéz lehetett Annának elhagyni az otthonát. - Teljesítettem a kérésedet, lerajzoltam a virágokat - mondja. - Elnézést, hogy ilyen sokáig tartott, de ki kellett kevernem a színeket. Nemrég fejeztem be, úgyhogy vigyáznod kell, nehogy összekend a festéket. Elképesztő, hogy ma este még ilyesmire is volt ideje. Anna még mindig hisz benne, hogy képes vagyok kiválasztani az ellenszer elkészítéséhez szükséges növényt. Megható. Megköszönöm neki a rajzokat. A képek alatt a virágok nevét is feltüntette. Csikófark, ecsetvirág, mariposa liliom. Csak néhány a listán szereplő virágok és növények közül. Nem tudom visszatartani a sírást. Altatódalomat oly sok ember számára írtam. Most elveszíthetünk majdnem mindenkit: Vadászt, Sarah-t, Kvt, anyukámat, Xandert, Bramet és apukámat. Csikófark - írta Anna az első virág képe alá. Tüskés bokrot rajzolt apró,
tölcsérszerű virágokkal. Sárgára és zöldre festette. Ecsetvirág. Vörös virág. Többször találkoztam vele a kanyonokban. Mariposa liliom. Gyönyörű, fehér virág. Három szirmának belső része vörösessárga színben pompázik. A kezem gyorsabban kapcsol az eszemnél. Kihúzom a zsebemből az anyukám által hajtogatott papírt. Rögtön látom, melyik virágra hasonlít. Eszembe jut Indie üreges darázsfészke. Teljesen biztos vagyok benne. Egy papírvirágot tartok a tenyeremben, édesanyám alkotását. Nagyon precíz munkával szirmokat formázott a papírból. A képen is ez van: egy fehér, háromszirmú, csillag alakú virág. A szirmainak széle kissé hullámos. Oker is ilyen szirmokat rajzolt a sárba. Oker tehát mariposa liliomot keresett. Bizonyára látta, amikor a szavazáson kivettem a zsebemből a papírvirágot. Anna mariposa liliomnak nevezi, de anyukám soha nem említette ezt a nevet. Nem zsenge rózsa, nem öreg rózsa, de még csak nem is Anna királyné csipkéje. Próbálok visszaemlékezni, milyen virágokról mesélt még anyukám. Egyszer a házunk egyik szobájában megmutatta annak a kék szaténruhának egy darabját, amit a saját Párosító Bankettjén viselt. Épp előző nap tért haza a tartományokból, ahol a Társadalom kérésére a különféle elfajzott növényeket véleményezte. - A második termesztő egy olyan növényt mutatott, amilyet még soha sem láttam - mesélte anyukám. - Fehér szirmai még az első virágénál is szebbek voltak. Pillangóliliomnak hívják, a hagymája ehető. - A mariposa liliomnak más neve is van? - kérdezem. A szívem a torkomban dobog. Ha lenne, azonnal megoldódna a probléma. A virágot két adatpontnak tekintettük, de valójában egyetlen változóról van szó. - Igen. Egyesek pillangóliliomnak hívják - feleli Anna. Az adatleolvasómmal rákeresek a növényre. Megvan. A két virág tulajdonságai teljesen megegyeznek. Kétszer vettük számításba ugyanazt a virágot. Ha csak egy név alatt szerepel, azonnal az ellenszer lehetséges összetevőit tartalmazó lista élére ugrik. Az adatgyűjtők súlyos, elemi hibát követtek el, amit már korábban észre kellett volna vennünk. Nem is tudom, miért nem ismertem fel elsőre az anyukám által is emlegetett nevet. Talán azért, mert anyukám csak egyszer mesélt róla, ráadásul jó régen. - Merre találunk ilyen növényt? - kérdezem Annától. - Szerintem a közelben is találunk. Még nincs igazán itt a szezonja, de talán már virágzik néhány. - A kezemben lévő papírvirágra pillant. - Te készítetted? - Nem. Az édesanyám. Már majdnem teljesen besötétedett, amikor a falu közelében lévő mezőn, az ösvény mellett rábukkanunk néhány pillangóliliomra. Letérdelek a földre, és jobban szemügyre veszem őket. Még soha nem láttam ennyire gyönyörű virágot. Mindössze három ívelt, fehér sziromból áll. Szárán alig vannak levelek. Mintha egy kis, fehér zászló lenne. A versemhez hasonlóan nem a küzdelem feladását hirdeti, hanem a túlélést jelképezi. Remegő kézzel húzom elő zsebemből az édesanyám által hajtogatott papírt. Szinte teljesen egyformák. Az élő virág valamivel szebb, de ez nem számít. Ky édesanyja jut róla eszembe, aki vízzel festett a sziklafalakra. Úgy gondolta, az alkotás folyama-
ta sokkal fontosabb az élethű ábrázolásnál. Bár a papírliliom nem tökéletes utánzata az élő liliomnak, édesanyámnak mégis sikerült megörökítenie szépségét. Nem tudom, anyukám minek szánta a virágot, de én nem csupán műalkotásnak, hanem üzenetnek tekintem. - Szerintem ez kell az ellenszerbe - mondom Annának. Negyvenhatodik fejezet Xander Nem látom Cassiát, de a napelemes lámpa fényében a börtön falára vetül az árnyéka. A bejáratnál áll. A hangját a cellámban is kiválóan hallom. - Azt hiszem, megtaláltuk a mutáns vírus ellenszerét - mondja az őröknek. - Xander segítségére lenne szükségünk. - Nem hinném - feleli az egyik börtönőr nevetve. - Nem azt kértem, hogy engedjétek ki Xandert - magyarázza Cassia. - Az is elég, ha az általunk hozott eszközök segítségével itt, a börtönben elkészítheti a szert. - Utána mit csinálnátok a szerrel? - kérdezi az őr. - Beadnánk az egyik betegnek, Kynak, aki velünk érkezett a faluba. - Colin engedélye nélkül semmit sem tehetünk - szólal meg egy másik őr. Colin a vezérünk. Ha nem engedelmeskedünk, elveszíthetjük a Másországba költözés esélyét. - Épp ellenkezőleg. Az ellenszer tenné lehetővé számotokra a költözést - világosítja fel Cassia halkan, de meggyőzően. - Oker ezt a növényt kereste. Valamit előszed a táskájából. - Mariposa liliom. - A falon egy virág árnyéka jelenik meg. - Állítólag nyáron, amikor virágzik, meg szoktátok enni a hagymáját, és télire is raktok el belőle. - Már virágzik? - kérdezi az egyik őr. - Hányat húztatok ki a földből? - Csak néhányat - válaszolja Cassia. Újabb árnyék jelenik meg a falon. Anna hangját hallom. - A Faragott Hegyláncban is volt ilyen virág - meséli. - Mi is gyakran fogyasztottuk a hagymáját. Tudom, hogyan kell úgy leszedni őket, hogy jövőre újra kihajtsanak. - Egyébként az sem számít, ha az összes növényt kitépik - mondja az egyik őr a társának. - Ha Másországba megyünk, úgysem lesz többé szükségünk rájuk. - Ez nem így van - ellenkezik Anna. - Nem irthatjuk ki őket teljesen. - Nagyon kicsi a hagymája - jegyzi meg az őr kétkedve. - Nem tudom, hogy lesz ebből ellenszer. Cassia előrébb lép, most már nemcsak az árnyékát láthatom. Az igazi virágot és az édesanyja által küldött papírvirágot egymás mellett tartja a tenyerében. Tökéletesen hasonlítanak egymásra. - Oker észrevette, amikor a szavazás alatt elővettem a zsebemből a papírvirágot - mondja. - Úgy gondolom, ezt a növényt kereste a halála előtt. Cassia rendkívül magabiztosnak tűnik. Bizonyára az osztályozási feladatát is tökéletesen végrehajtotta. Igaza lehet. Oker valóban akkor változtatta meg a véleményét, amikor megpillantotta a Cassia kezében lévő papírvirágot. - Kérlek benneteket, tegyünk egy próbát - fordul az őrökhöz Cassia kedve-
sen, de meggyőzően. - Remélem, érzitek a helyzet súlyát. Ha a szert nem sikerül előállítani, egyre távolabb és távolabb kerülünk Másországtól - teszi hozzá vágyakozó hangon. Mindenki elnémul. Cassiának igaza van. Valóban úgy érzem, Másország egyre távolodik tőlem. Leinek és Kynak lehettek hasonló érzései, miközben kómába estek. Mintha minden kezdene kicsúszni a kezeim közül. Hiába követtem a Kormányost, Okért és Cassiát, a dolgok nem a reményeim szerint alakultak. Hittem a lázadásban, az ellenszer megtalálásában és abban is, hogy lesz, aki viszonozza a szerelmemet. Mi lenne, ha mindannyian itt hagynának? Mi lenne, ha mindenki elutazna Másországba vagy kómába esne, én meg egyedül maradnék? Vajon akkor sem állnék le? Akkor sem adnám fel a harcot? De nem ám! Egyetlen életem van. - Rendben - egyezik bele végül az egyik őr a dologba. - De siessetek! Anna mindenre gondolt. Az összes, szükséges felszerelést elhozta a laboratóriumból: fecskendőt, mozsarat, mozsártörőt, felforralt, megfelelően kezelt tiszta vizet és néhány, Oker által készített alapkeveréket a bennük lévő öszszetevők listájával. - Honnan tudtad, mire lesz szükségünk? - kérdezem Annától. - Én nem tudtam, de Tess és Noah igen - feleli. - Szerintük is lehetséges, hogy Oker megváltoztatta a véleményét. Nem tudják eldönteni, higgyenek-e neked vagy ne. - Tőlük kaptad az eszközöket? - kérdezem. Anna bólogat. - Ha bárki rákérdezne, mondd azt, hogy loptuk őket. Nem szeretném Tesst és Noah-t bajba keverni. Cassia a zseblámpájával biztosítja a szükséges fényt, miközben a fertőtlenítő oldattal lemosom a kezem. A mozsártörő szélével félbevágom a hagymát. - Gyönyörű - ámuldozik Cassia. A hagyma belseje fehér és fényes, akárcsak a camassia hagymájáé. Péppé zúzom a mozsárban. Anna egy kémcsövet ad a kezembe. Cassia éberen figyeli minden mozdulatomat. Kissé elbizonytalanodom. Talán azért, mert eszembe jut az éjszaka, melyen hozzájutottam a kék tablettákhoz Oria tartományban. A sötétség leple alatt vért vettem az emberektől, majd teljesíthetetlen dolgokat ígértem. Pontosan azt tettem, amit a Társadalom és a Felkelés: az emberek félelmét kihasználva szereztem meg valamit, amit nagyon akartam. Úgy érzem, mintha most, az ellenszer előállításakor is ugyanezt tenném. Cassiára pillantok. Bízik bennem, pedig nem lenne szabad. Én öltem meg a fiút a kék tablettákkal a Faragott Hegylánc szurdokában, igaz, nem szándékosan. Nélkülem a kék tabletták soha nem kerültek volna a fiúhoz. Igyekszem nem gondolni az esetre, jóllehet Cassia mindent elmesélt, miközben Végkőre repültünk. Pánik és ingerlékenység kerít hatalmába, legszívesebben elfutnék a feladat elől. Már túl sokszor fogtam mellé. - Nincs rá garancia, hogy hatásos lesz, remélem, tudod - figyelmeztetem Cassiát. - Nem vagyok gyógyszerész. Lehetséges, hogy túl sokat rakok bele. Az is előfordulhat, hogy az alapkeverékben van olyan hatóanyag, amiről nem tudok... - Persze, különféle problémák adódhatnak, de a pillangóliliomot illetően
szerintem nem tévedtem - mondja Cassia. - Biztos vagyok benne, hogy ki tudod keverni az ellenszert. - Miből gondolod? - kérdezem. - Az emberek, akiknek valaha szüksége volt rád, még sohasem csalódnak benned - válaszolja szomorúan. Cassia tudja jól, hiába teljesítem a feladatot, nagyot fogok csalódni a végén. Szinte megszakad a szíve értem. - Kérlek, most az egyszer, utoljára segíts! - könyörög könnyes szemmel.
Negyvenhetedik fejezet Cassia A kórteremben Anna eltereli az orvosok figyelmét, amíg beadom Kynak az ellenszert. Hamar végzek, mert Xander alaposan elmagyarázta, hogyan csináljam. Korábban nem mertem volna ilyesmire vállalkozni, de miután saját szememmel láttam, ahogy Xander a börtönben kikeverte a gyógyszert, és miután hallottam Ky szörnyű hörgését, minden félelmem elszállt. Az injekciós tűt és az üres ampullát az ingujjam alá csúsztatom, a versek mellé. Leülök Ky mellé, és felkapom az adatleolvasót. Úgy teszek, mintha osztályoznék, valójában azonban minden idegszálammal Kyra koncentrálok. Ereit átjárja az ellenszer. Mindannyian nagyon sokat veszíthetünk, de a legnagyobb kockázatot mégis Ky vállalja közülünk. Néha úgy érzem, mintha Ky, Xander és én egymástól független, különálló egyéniségek lennénk. Természetesen azok is vagyunk. Ha azonban biztonságban akarjuk érezni magunkat, hinnünk kell egymásban. Hinnem kell benne, hogy Xander a megfelelő szert készítette el Kynak. Ky bízik benne, hogy visszahozzuk az életbe. Xander feltételezte, hogy helyesen hajtottam végre az osztályozási feladatot. Ez így megy tovább, körbe-körbe. A napok múlása és a betartott ígéretek összefűznek bennünket. Negyvennyolcadik fejezet Ky Már nem vagyok vízben miért nem hova tűnt Indie apró fények villannak fel, alszanak ki a sötétben. Cassia hangját hallom. Vár rám a csillagos égen. Negyvenkilencedik fejezet Cassía - Ky! - szólítom meg halkan. Amióta itt fekszik, még soha nem láttam ilyen derűsnek az arcát. Ahogy kezd visszatérni az életbe, egyre jobban ragyog. Még nem jutottam el hozzád, Bár minden lépéssel közelebb érek. Három folyón, egy Hegyen,
Egy sivatagon és egy tengeren átkelek. Nem számít a megtett út, Ha egyszer melletted lehetek* * Emily Dickinson. Mindketten megjártuk a magunk útját. A Hegyet még együtt másztuk meg. A kietlen pusztán keresztül eljutottunk a Faragott Hegyláncba, majd a kanyonokon és folyókon kellett átkelnünk. Egy ideje különváltak útjaink, egyedül kell leküzdenünk az előttünk álló, végtelennek tűnő távolságot. A megtett út igenis számít. Ky arcát figyelve döbbenek rá, nem teljesen igaz, ami a versben le van írva. A megtett út mindkettőnk számára nagyon is sokat jelent. Anna visszatér a terembe, és a kezembe nyom még néhány ampullányit a Xander által készített szerből. - Xander szerint a teljes gyógyuláshoz több adagra lesz szükség - suttogja. - Egyelőre ennyit tudott csinálni. Amint lehetősége lesz rá, elkészíti a következő adagot. - Köszönöm - mondom neki mosolyogva, miközben kisurran a kórterem ajtaján. Az orvosok a reggeli vizit alkalmával megvizsgálják a betegeket. Az egyik falubeli orvos a hátára fordítja Kyt, nehogy mindig ugyanazt a testrészét érje nyomás. - Jobban néz ki - jegyzi meg csodálkozva. - Én is úgy gondolom - mondom. Egyszer csak kívülről érkező zajra leszünk figyelmesek. Az ablakon keresztül látom, ahogy két börtönőr Vadászt és Xandert a falu főterére kíséri. Vadász. Xander. Bilincsbe verve vonulnak a tér közepén álló két vályúhoz. Bárcsak belenézhetnék Xander szemébe! Nagyon fáradtnak tűnik a mozgása. Egész éjjel az ellenszer gyártásával volt elfoglalva. - Eljött a szavazás pillanata - szólal meg az egyik orvos. - Nyisd ki az ablakot, hogy jobban követni tudjuk az eseményeket - javasolja egy másik. Amíg kinyitják az ablakot, villámgyorsan Ky vénájába fecskendezem az injekciót. A bizonyítékot ezúttal is az ingujjam alá rejtem. Amikor felpillantok, észreveszem, hogy az egyik orvos figyel. Nem tudom, mit látott az akcióból, de egyáltalán nem esem zavarba. - Miért tartják meg ilyen hamar a szavazást? - kérdezem. - Colin és Leyna minden bizonnyal úgy érzik, elegendő bizonyítékot gyűjtöttek - feleli az orvos, a tekintetét a szokásosnál hosszabban rajtam felejtve. A nyitott ablakon át friss reggeli levegő árad be a kórterembe. Ky mély lélegzetet vesz. Sokkal tisztábbnak tűnik a tüdeje. Még nem ébredt fel, de hamarosan fel fog. Minden eddiginél jobban érzem testének és lelkének rezdüléseit. Tudom jól, hallja a szavaimat, még ha beszélni nem is tud. Eközben óriási tömeg verődik össze a falu főterén. A távolból nem látom az emberek kezében lévő szavazócserepeket. Colin egy kérdést intéz a tömeghez:
- Van valaki, aki Vadász mellé áll? - Én - vágja rá Anna. - A szabályok szerint csak egy személyt lehet támogatni - világosít fel az orvos. Ha Anna Vadász mellé áll, nem támogathatja Xandert. Anna előrébb lép, és beszélni kezd a tömeghez. A beszéd közben mintha közelebb húzódnának hozzá az emberek. - Vadász szörnyű dolgot tett, de nem állt szándékában megölni az embereket. Ha pusztán a gyilkolás vezérelte volna, a bűncselekmény után gyorsan távozott volna a tett színhelyéről. Az igazságérzet szólalt meg benne. Mivel a Társadalom hosszú éveken át nem adott gyógyszereket a száműzötteknek, úgy gondolta, nekünk sem kellene segítenünk a Társadalomból érkezett betegeken. Anna nem akarja befolyásolni a tömeget. Egyszerűen felsorolja a tényeket, és hagyja, hogy az emberek kialakítsák a saját véleményüket. Nincs igazság a világon, ezt mindannyian tudjuk. Meg kell értenünk azonban azokat, akik igazságra vágynak. Sokakat közülük félresodort vagy egyenesen a halálba küldött a Társadalom. Anna meg sem említi a Vadász által elszenvedett veszteségeket, amik a bűntett elkövetésére ösztönözték. Nem szükséges felsorolni őket, mert Vadász karjára vannak írva, tekintetéből tisztán kiolvashatók. - Tudom, súlyosabb büntetést akartok kiszabni rá, de nagyon kérem, csak száműzzétek Vadászt. A száműzés az enyhébbik a két büntetés közül. Vajon a tömeg megszavazza? Persze. Az Anna lábánál heverő vályúba dobják a szavazócserepeket, nem pedig a Colin mellett állóba. A farmerek ráöntenek egy-egy vödör vizet a cserepekre. A szavazás érvényes. - Vadász! - szólal meg Colin. - El kell menned. Vadász egy bólintással veszi tudomásul a döntést. Nem tudom, érez-e egyáltalán valamit. Valaki egy csomagot nyújt oda neki. Kisebb zűrzavart kelt a Vadász felé rohanó Eli, aki öleléssel búcsúzik el a barátjától. Anna mindkettőjüket megöleli. Mintha egy kis család lennének. Mindhárman más generációhoz tartoznak. Vér szerinti rokonság helyett az utazások és búcsúzások kötik össze őket. Eli hátrébb lép Anna mellé, aki nem hagyhatja el a népét. Vadász egyenesen az erdő felé veszi az irányt, hátra sem néz. Vajon hova megy? Vissza a Faragott Hegyláncba? Xander következik, zúgni kezd a tömeg. Az emberek megkönyörültek Vadászon, mert több hónapja együtt élnek és dolgoznak vele, többször hallották élete történetét. Xandert viszont nem ismerik. Egyedül áll a falu köve előtt. Xander mindent hajlandó megtenni azokért, akiket szeret. Nagylelkűségéért most túl nagy árat kell fizetnie. Némileg hasonlít Vadászra. Túl messze ment, és túl sokat látott. Vadász épségben elkísérte Elit a hegyekbe. Hosszú ideig segített másokon. Aztán egyszer csak nem bírta tovább, összeroppant. Nem engedhetem, hogy Xanderrel is ez történjen.
Ötvenedik fejezet Xander - Ki áll Xander mellé? - kérdezi Colin. Senki nem válaszol. Anna rám néz. Nagyon bántja a dolog. Természetesen mindent megtett Vadász megmentése érdekében, hiszen a fiáról volt szó. Annán kívül senki más nem sajnál. Cassia éppen a kórteremben tartózkodik, és Kyt próbálja visszahozni az életbe. Ky biztosan mellém állna, de egyelőre kómában fekszik. Az emberek Colinra szegezik a tekintetüket. Egyre türelmetlenebbek, amiért húzza az időt. Én is szívesen túl lennék már az egészen. Behunyom a szemem, a szívverésemre, a légzésemre és a fák lombjait simogató szélre koncentrálok. Egyszer csak egy ismerős hang szólal meg. - Én. - Látom, ahogy Cassia átverekszi magát a tömegen és felém tart. Végül mégis utánam jött. Szinte ragyog az arca. Bizonyára hatásos az ellenszer. Valami még sincs rendben. Örülnöm kellene Cassiának és az alkotásom sikerének, azonban állandóan a tartományokban hagyott betegek járnak a fejemben, különösen Lei. Talán túl későn készült el az ellenszer. Hány embert leszünk képesek visszahozni az életbe? Másoknál is hasonlóan hatásos lesz-e? Találunk-e elég liliomhagymát? Ki dönti majd el, kik kaphatják meg elsőként az ellenszert? Rengeteg kérdés kavarog a fejemben. Nem vagyok benne biztos, hogy időben megtaláljuk rájuk a választ. Soha nem éreztem magam ennyire kimerültnek. Ötvenegyedik fejezet Cassia Az emberek összegyűjtik a vályúból az előző szavazásnál használt, még eléggé nedves cserepeket. A csöpögő cseppek apró, sötét foltokat varázsolnak a falulakók ruhájára. Néhányan várakozás közben türelmetlenül szorongatják a szavazócserepet. - Ha súlyosabb büntetést szeretnétek kiszabni rá, ide dobjátok a cserepet! mutat Colin a hozzá közelebb lévő vályúra. - Ha pedig enyhébbet, akkor a Xander mellettibe. Nem árulja el konkrétan, mit takar a szigorú és mit az enyhe büntetés. Talán már mindenki tudja. Anna szerint Xander esetében a legsúlyosabb büntetés a száműzés lenne. Xander sokkal enyhébb bűncselekményt követett el Vadásznál, hiszen senkit nem ölt meg. Xander számára viszont a száműzés halálbüntetéssel érne fel. Nincs hova mennie. Nem élhet egyedül a hegyekben. Camas tartományig pedig nagyon hosszú az út, ráadásul kietlen tájakon át vezet. Talán megtalálná Vadászt az erdőben. De mi lenne velük utána? Xanderre pillantok. A falevelek között átszűrődő napsugár bearanyozza szőke tincseit. Xander esetében soha nem kellett azon gondolkoznom, milyen színű a szeme. Mindig is tudtam, hogy kék. Tekintetéből kedvesség és
tisztaság árad. A szeme színe semmit nem változott, de Xander maga nagyon sokat. - Néha magányosnak érzem magam melletted. Sosem gondoltam volna, hogy ez egyszer így lesz - mondta nemrég. Xander! Most is magányosnak érzed magad? Felesleges feltennem a kérdést. Madarak csicseregnek a fákon, emberek beszélgetnek a tömegben. Susognak a fűszálak a falu felett végigsüvítő szélben. Minden külvilági zaj ellenére Xander némasága, ereje uralja az egész környezetet. Kihúzza magát, köszörül egyet a torkán, majd a tömeg felé fordul. Bízom benne. Képes lesz leendő Kormányoshoz méltón mosolyogni, tiszta, csengő hangon szólni az emberekhez. Észre fogják venni a képességeit, és nem kívánják többé a vesztét, inkább körbeveszik majd, és mosolyogva hallgatják a szavait. Xander mindig is ilyen volt. Kedvelték a Juharfa kerületben élő lányok. A hivatalnokok mind a saját osztályukra kívánták szerződtetni, a betegek pedig tőle várták a gyógyulást. - Amikor idejöttem dolgozni, megígértem Okernek, hogy végrehajtom a parancsait. Azért kérte a gyógyszer megsemmisítését, mert észrevette a hibát. Kérlek benneteket, higgyetek neki. Az igazat mondja - könyörgök magamban a tömegnek. Xander hangja elég tompának tűnik. A mosolya sem a régi. Nem azért, mintha hazudna, hanem a szörnyű tudat miatt, hogy semmije sincs. Hónapokon át megállás nélkül ápolta a betegeket. Legjobb barátja, Lei a szeme láttára esett kómába. Hitt a Kormányosban, majd Okerben, de mindketten lehetetlen dolgokat vártak el tőle. A Kormányos az ellenszer előállítására, Oker pedig az ellenszer megsemmisítésére kérte. Bűnösnek érzem magam. Én is az új szer elkészítésére biztattam. A többiekhez hasonlóan én is mindenképpen új gyógyszert akartam. Xander végül belement a dologba. A kanyonokban egy gyógyult lelkű Kyt láttam, a hegyekben viszont egy megtört Xander áll mellettem. Közben egy szavazócserép a Colin lábánál lévő vályúban landol. - Várjatok! - mondja Colin, és kiveszi a cserepet. - Xander még nem fejezte be a beszédét. - Nem számít. Az a lényeg, hogy Oker halott - szólal meg valaki a tömegben. A falu lakói nagyon szerették Okért, és most valakit felelősségre akarnak vonni a haláláért. A száműzésnél talán sokkal súlyosabb büntetést szabnak ki Xanderre. A börtönőrökre pillantok, akik a térre kísérték Xandert, és akik engedélyezték az ellenszer elkészítését. Nem mernek a szemembe nézni. Hirtelen eszembe jut valami: a szabad választás lehetősége mindenki számára adott. Néha az is előfordul, hogy rossz döntést hozunk. - Várjatok! - kiáltom. Előhúzok az ingujjam alól egy adagot a Xander által készített ellenszerből. Ezzel és az anyukámtól kapott papírvirággal talán sikerül meggyőznöm az embereket. Pláne, ha azt is megemlítem, hogy a papírvirágot Oker is látta. Már a szavazás elején elő kellett volna kapnom őket. Kérlek benneteket, hallgassatok meg! - kezdem. Újabb cserepet dobnak a Colin melletti vályúba. Közben egy óriási jármű halad el a nap korongja előtt.
Egy léghajó. - A Kormányos - kiabálja valaki. A léghajó nem száll le, hanem lapátjait pörgetve felettünk lebeg a levegőben. Eli arca azonnal megrezzen, de a többiek közül is sokan ösztönösen félrekapják a fejüket. Friss emlékként él bennük a külső tartományok bombázása. Valaki jajveszékelni kezd a tömeg közepén. A léghajó kissé lejjebb ereszkedik, majd ismét a magasba emelkedik. A pilóta nyilván azt szeretné, ha odébb állnánk és le tudna szállni a tér közepére. - A Kormányos azt ígérte, soha nem száll le a téren - mondja sápadtan Colin. - Miért? Talán nem elég nagy a tér? - kérdezem. - Nem tudom - feleli. Egymásra nézünk Xanderrel, aki megragadja a kezemet. A többiekkel együtt futásnak eredünk. Mozgás közben szinte röpülünk a pázsit felett. Arcunkba csap a friss levegő. Elképzelhető, hogy sem a Kormányos, sem mi nem éljük túl a landolást. A Kormányos miért pont a főtéren akar leszállni? A falu melletti leszállópálya rövid sétára található innen. Vajon miért siet ennyire? Mi történhet a tartományokban? A gép eléggé billeg landolás közben, mivel a hegyekben mindig fúj a szél. A léghajó lapátjai vadul pörögnek a viharban. A Kormányos az oldalára fordítja a járművet, és egyre lejjebb és lejjebb ereszkedik, összetörve a fák ágait. Üvöltésen és sikítozáson kívül nem hallok mást. Nem hiszem, hogy le tudja tenni - gondolom magamban. Xanderre pillantok. Az egyik épület falához tapadva keresünk menedéket. Xander behunyja a szemét, mintha nem lenne kíváncsi a hamarosan elénk táruló látványra. - Xander! -- kiabálom. Hiába. Nem hallja a hangomat. A léghajó ismét megbillen, fordul egyet, és rázkódva közelít felénk. Nincs hova menekülnünk. Mi lenne, ha megkerülnénk az épületet? - villan át az agyamon. Elegendő idő és hely hiányában már nincs rá lehetőségünk. Én is behunyom a szememet, és Xander mellkasához tapadok, hátha meg tudjuk védeni egymást. Xander ölelésében, meleg, egészséges testéhez tapadva nem is tűnik olyan félelmetesnek a közelgő halál. Várom a léghajó fémtestének súrlódását, a kövek repedését, faágak reccsenését, majd az özönvízhez hasonló gyorsasággal mindent elpusztító tüzet és hőséget. Ötvenkettedik fejezet Ky - Cassia már nincs itt - suttogom bágyadtan, kiszáradt torokkal. Furcsán érzem magam. Nem úgy, mintha csak egy szokásos szunyókálásból ébrednék fel. Tudom, hosszú ideje fekszem már itt. Volt idő, amikor nagyon messze jártam. Vajon tudom-e mozgatni a kezemet? - Cassia! - kiáltom. - Hívja ide valaki Cassiát! Senki nem válaszol. Talán Indie szól neki - gondolom magamban. Aztán eszembe jut valami. Indie örökre elment, én viszont visszatértem az életbe.
Ötvenharmadik fejezet Xander Amikor kinyitom a szemem, látom, hogy a falu főterén óriási léghajó parkol. Szorosan egymásba kapaszkodunk Cassiával. Mozdulatlanul figyeljük, ahogy a Kormányos kimászik a léghajóból és megáll a vályúk előtt, majdnem ott, ahol egy perce még én álltam. Colin odamegy hozzá. - Mit képzelsz? - förmed rá a Kormányosra. - Majdnem tönkretetted a főteret. Miért nem a leszállásra kijelölt mezőn tetted le a gépet? - Sietnem kell - feleli a Kormányos. - Az ország kezd szétesni, nincs vesztegetni való időnk. Megtaláltátok az ellenszert? Colin nem válaszol. A Kormányos a kutatólaboratórium irányába pillant. - Hívjátok ide Okért! Beszélni akarok vele - parancsolja. - Nem tudsz - válaszolja Leyna. - Oker meghalt. A Kormányos káromkodni kezd. - Hogy lehet az? - Valószínűleg szívrohamot kapott - feleli Colin. Mindenki rám néz. Még mindig engem tartanak felelősnek Oker haláláért. - Ezek szerint nincs ellenszer, és nincs is esély rá, hogy belát ható időn belül legyen - állapítja meg a Kormányos. Sarkon főidül, és a léghajó felé indul. - Oker a halála előtt készített egy szert, amit most fogunk kipróbálni a betegeken - mondja Leyna. - Olyan ellenszerre van szükségem, ami azonnal hat - feleli a Kormányos. Nem tudom, visszatérhetek-e valaha hozzátok. Vége mindennek. Ugye értitek, mire gondolok? - Azt mondod... - szólal meg Leyna. - A felkelők egy csoportja azt akarja, hogy ne én vezessem a Felkelést mondja a Kormányos. - Már kezükbe vették a betegek az infúzióról való lekapcsolásának és az élelmiszerek elosztásának az irányítását. Ha sikerül elűzniük, aminek elég nagy a valószínűsége, nem használhatom többé a léghajókat, így titeket sem vihetlek el Másországba. Most, azonnal szükségünk lenne az ellenszerre. A Felkelés kiadta a parancsot, hogy a betegek egy bizonyos százalékát le kell kapcsolni az infúzióról. - Pontosan hány százalékát? - kérdezi Cassia. Ő is a térre siet, mintha joga lenne ott tartózkodni. Leyna csúnyán néz rá, de azért engedi beszélni. - A számításaink szerint a betegeknek kb. két százalékát kellene lekapcsolni ahhoz, hogy a lehető legtöbb embert meg tudjuk menteni. Az ápolók egy része felszabadulna, és más feladatokat tudna ellátni. - Először valóban két százalékról volt szó, de emelték ezt az arányt - mondja a Kormányos. - Jelenleg húsz százalékot akarnak lekapcsolni, és további emelés várható. Tehát Öt betegből egyet lekapcsolnak. Vajon kikkel kezdik? Azokkal, akik korábban vagy akik később estek kómába? Mi lehet Leijei? - Ez rengeteg - szörnyülködik Cassia. - Pedig nincs rá szükség. - Az algoritmus szerint az emberek szívesen segítenek, mert nem szívesen válnak meg a kómába esett szeretteiktől - magyarázza a Kormányos. - A Felkelés azt a barlangot is megnyitotta, ahol a szövetmintákat tárolják. Néhányan mégis engedélyezték, hogy szeretteiket az orvosok helyhiányra hivat-
kozva lekapcsolják az infúzióról. Nekik kiadják az elhunyt hozzátartozójuk szövetmintáját. - Ugye az emberek nem fogadják el az ajánlatot? - kérdezi Cassia. - Néhányan elfogadják - feleli a Kormányos. - Senkit nem lehet feltámasztani - mondja Cassia. - Sem a Társadalom, sem a Felkelés nem rendelkezik az ehhez szükséges technológiával. - A szövetmintákat soha nem a halottak feltámasztása miatt tárolták folytatja a Kormányos. - Sokkal inkább az élőket szerették volna ellenőrzésük alatt tartani a segítségükkel. Még egyszer kérdezem: nincs még kész az ellenszer? - Hamarosan kész lesz, de szükségünk van még egy kis időre - feleli Leyna. - Nem tudunk tovább várni. Élelmiszerhiány van kialakulóban. A városok és a kerületek lakóit állandó támadások érik, ezért vidékre menekülnek, ahol sorra halnak meg a mutáns vírustól, mert nem jutunk el hozzájuk időben. Kezdenek elfogyni az Oker által ajánlott összetevők, amiket az infúziós oldatba keverünk. A tartományokban élő tudósok közül még senki nem találta meg az ellenszert. - Pedig létezik ellenszer. Xander meg tudja mutatni a gyógyszerészeiteknek, hogyan kell előállítani - mondja Cassia, és egy ellenszerrel teli ampullát emel a magasba. Óriási kockázatot vállal, mindent egy lapra tesz fel. Leyna és Colin biztos nem hagyja majd annyiban a dolgot, de végül egyikük sem szól semmit. Mindenki Cassiát figyeli. - Hány emberen próbáltátok ki a szert? - kérdezi a Kormányos, miközben kezébe veszi a kémcsövet. - Csak Kyon - feleli Cassia. - Több adagot is készíthetünk. A Kormányos elneveti magát. - Csak egy emberen. Honnan tudjátok, hogy Ky valóban meggyógyult? Amikor legutóbb találkoztam vele, még nem is esett kómába. - Már akkor is beteg volt, ezt magad is láthattad - mondja Cassia. - Minden jelenlévő tanúsíthatja, hogy igazat beszélek. - Persze hogy tanúsítják, hiszen szeretnének eljutni Másországba - jegyzi meg a Kormányos. - Bármit mondasz, mindenben támogatni fognak. - Ha most jöttél utoljára a faluba, legalább nézd meg, mi a helyzet a kórteremben - mondja Cassia. - Hamar végzünk. Leyna mosolyogva közelebb lép hozzá. Mintha mindenről tudna. - Ki segített neked? - súgja Cassia fülébe olyan halkan, hogy a Kormányos ne hallja. Cassia nem válaszol a kérdésre. Nem szeretné lebuktatni az ellenszer létrehozásában közreműködőidet: engem, a börtönőröket, Annát, Noah-t és Tesst. - Az Oker által készített alapkeveréket használtuk - mondja hangosan. A Kormányosra néz, de minden jelenlévőhöz szól, mert minél több ember támogatását szeretné megnyerni. - Belekevertük azt az összetevőt is, amit Oker a halála előtt keresett és hozzá akart adni az alapkeverékhez. Az Oker által megálmodott igazi ellenszer valóban hatásos. - Cassia a kórterem felé indul. - Nagy szégyen lenne, ha ilyen hosszú út után nem kapnád meg azt, amiért jöttél - mondja a Kormányosnak. A Kormányos és a tömeg követi Cassiát a falu főterén át a kórházba. Cassia kinyitja a kórterem ajtaját. Tökéletesen biztos benne, hogy odabenn minden a legnagyobb rendben van. Ajkai remegnek, amikor a teljesen tudatánál lévő
Ky ráemeli tiszta, csillogó tekintetét. Valószínűleg Cassia a téren még nem volt ennyire biztos a szer hatásosságában. Egy pillanatra úgy érzik, mintha egyedül lennének, mintha nem állna ennyi ember Ky ágya körül. - Ky! - szólítja meg kedvesen szerelmét. - Futhatunk? - kérdezi Ky alig hallhatóan. Leyna és Colin is közelebb hajol, hogy jobban hallja Ky Cassiának szóló, bizalmas szavait. - Még nem - feleli Cassia. - Tudom - mondja Ky mosolyogva. Cassia lehajol és megcsókolja. Ky remegő kézzel Cassia felé nyúl, de nem éri el. Megerőltető számára a mozgás. Megfogom a kezét és Cassia kezére teszem. Úgy érzem, én is részese vagyok a kapcsolatuknak. Hamar rádöbbenek, hogy mégsem hozzájuk tartozom, félre kell állnom. A Kormányos Kyra, majd rám pillant. Tekintetéből nem tudom kiolvasni a fejében cikázó gondolatokat. Elhiszi-e, amit mondunk? - Oker tanácsolta ennek a szernek a használatát? - fordul felém. Rajtam a sor, hogy meggyőzzem. Cassia és Ky megtették a tőlük telhetőt. - Oker mesélt a Társadalomban végzett munkájáról - mondom. - Tagja volt a vírusokat létrehozó kutatócsoportnak. Minden erejével az ellenszer megtalálásáért küzdött. Úgy gondolom, sikerült elérnie a kitűzött célt. - Ha tényleg igazat beszélsz, egy arra alkalmas helyen, más betegeken is ki kell próbálnunk a szert - mondja a Kormányos. - Mennyire biztonságos mostanság a camasi egészségügyi központ, ahol Indie rám talált? - kérdezem. - Még a mi ellenőrzésünk alatt áll - válaszolja a Kormányos. Egykor nagyon bíztam a Kormányosban. Furcsa helyzet állt elő: most neki kell bíznia bennem. Farkasszemet nézünk egymással. Tudja, nem mondtam el mindent, de szerencsére ennyivel is megelégszik. - Elviszlek hármótokat Camasba. Ky esete talán elég meggyőző lesz az orvosok számára, és elkezdik az ellenszer tesztelését. Hol tudunk még többet szedni abból a növényből? Esetleg raktáron is van belőle? - Van - feleli Anna. - Az egész éjszakát a pillangóliliom hagymáinak kiásásával töltöttem. - Talán azt is tudom, honnan szerezhetünk még többet - szól közbe Cassia. - Édesanyám egyszer egy egész táblányi pillangóliliomot látott. A Társadalom kiirtotta a növényeket, a termesztőt pedig alacsonyabb státuszba sorolta. Talán maradt még néhány példány azon a helyen. Ha meggyógyítjuk édesanyámat, emlékezni fog, pontosan hol látta a pillangóliliomokat. - Induljunk! Kyt is rakjátok fel valahogy a léghajóra! - parancsolja a Kormányos, majd sarkon fordul és a jármű felé indul. - Köszönöm - suttogja Ky, miközben a léghajó felé tartunk. - Te is ezt tetted volna hasonló helyzetben - felelem mosolyogva. Cassia körbenéz a fedélzeten, mintha arra számítana, hogy valaki más is ül majd a pilótafülkében. A Kormányos ezúttal egyedül vezeti a léghajót. - Indie hol van? - érdeklődik Cassia, miközben elfoglaljuk a helyünket. - Jól van? - Nem - feleli szomorúan a Kormányos. - Indie elkapta a mutáns vírust, majd ellopott egy léghajót és megszökött. Az ellenség volt területei felett elfogyott az üzemanyag, ezért lezuhant. A holttestét nem találtuk meg. Indie tehát meghalt. Kyra pillantok. Szomorú a tekintete, de nem tűnik kü-
lönösebben meglepettnek. Mintha nem most hallaná először a hírt. Cassia viszont sokkos állapotba kerül, nem hisz a fülének. A vírusok nem gondolkoznak, nem éreznek. Úgy tűnik, a mutáns vírus a legéletvidámabb emberek közül szedi áldozatait. Ötvennegyedik fejezet Cassia Két hihetetlen dolog történt. Ky meggyógyult, Indie pedig meghalt. Számtalan kép él bennem Indie-ről. Magam előtt látom a Faragott Hegylánc kőfalain felfelé mászó Indie-t, a folyón lefelé evező Indie-t és a darázsfészket óvatosan a kezében tartó Indie-t. Hogy halhatott meg? Nem, ez nem lehet igaz. Ky mindenesetre elhiszi a történetet. Ky visszatért. Viszont most nincs időnk csodálkozni, ünnepelni a visszatérését, üldögélni és egymás kezét simogatva beszélgetni. Sietnünk kell. Néhány perccel azután, hogy a Kormányos leszállt a falu főterére, ismét a magasba emelkedünk. Még arra sincs időm, hogy megköszönjem Annának a hagymákat és elbúcsúzzak Elitől, Leynától, Colintól és a falu lakosaitól. Mindannyian a főtéren állva figyelik, ahogy felszállunk a levegőbe. Remélik, egyszer még visszatérünk és elvisszük őket Másországba. Xander a másodpilóta székében ül, Ky hordágyát pedig a raktérben helyezzük el, mert az tűnik a legbiztonságosabb helynek. Xander elmondta Tessnek és Noah-nak, milyen növényt adott hozzá az ellenszerhez, ők pedig cserébe odaadták neki az Oker által készített alapkeverék receptjét. Ily módon a tartományokban és a faluban dolgozó orvosok egyaránt elkészíthetik a szert és elkezdhetik gyógyítani a még kómában fekvő betegeket. Újabb példa a sikeres együttműködésre. Közösen megvalósítottunk egy olyan dolgot, ami egyedül nagyon nehezen ment volna. - Több helyen kipróbáljuk a szert - mondta Leyna a Kormányosnak. - Mire visszatérsz, meggyógyítjuk az összes beteget. Visszaviheted őket a családjukhoz. - Úgy beszélt, mintha mindig is bízott volna Xanderben, mintha soha nem akarták volna száműzni vagy halálra ítélni a camassiát tartalmazó szer megsemmisítéséért. Az viszont igaz, hogy a falu lakóinak segítsége nélkül semmire sem mentünk volna. Anna, Oker, Colin, Leyna, Tess, Noah, a börtönőrök és a többiek óriási szerepet játszottak a gyógyszer létrehozásában. A felszálláskor a futár helyén ülök a raktérben. Amikor a léghajó megfelelő magasságba ér és egyenletesen kezd repülni, kikapcsolom a biztonsági övét, letérdelek Ky mellé, és megszorítom a kezét. Ky a léghajó oldalára pillant. Egy valódi rajz látható rajta, nem csupán rovátkák vagy egyéb jelek. A rajzon lévő emberek a magasba néznek. Szinte rájuk akar zuhanni az ég. Néhányan összegyűjtik, és a szájukhoz emelik az ég letöredezett darabkáit. - Isznak az égből - jegyzi meg Ky. - Indie legalábbis így fogalmazott. Az egyik léghajóban, amivel repültünk, volt egy hasonló kép. - Mély lélegzetet vesz. - Ugye, téged ábrázol a kép? Tiszta vizet viszel az ellenségnek, hogy ne kapják el a pestist - kérdezi a Kormányostól az eddiginél sokkal erőteljesebb hangon. Egy ideig nem jön válasz, majd halk és szomorú hang szólal meg a raktér-
ben elhelyezett hangszórókon keresztül. Szerintem most halljuk először a Kormányos igazi hangját. - A Társadalom azt hirdette, hogy a pestis megbetegíti, és könnyen legyőzhetővé teszi az ellenséget - meséli. - Kezdetben hadifogolyként akarták a Társadalomba hozni a megfertőzött embereket. A pestisjárvány kitörésekor azonban azt a parancsot kaptuk, hogy ne érjünk az ellenség területein élőkhöz, hagyjuk őket ott, ahol vannak. - Láttátok, ahogy meghalnak? - kérdezi Xander. - Így van - feleli a Kormányos. - Miután néhányan vettük a bátorságot és elrepültünk a vizeik felett, még szárazság idején sem mertek inni belőlük. Nem bíztak bennünk. Miért is bíztak volna? Hosszú évek óta háborúban álltunk egymással. A szegény, szomjas haldoklókra gondolok, akik csak esővizet ihattak, ami viszont nem esett. - Ezek szerint az ellenség valóban létezett - mondja Ky. - Miután eltűntek, a felkelők vették át a helyüket. Azért öltétek meg a Faragott Hegyláncban élő farmerek egy részét, hogy fedezzétek magatokat? - A farmereket nem mi öltük meg, hanem a Társadalom - válaszolja a Kormányos. - Éveken át az ország belső része és az ellenséges terület közötti ütközőzónának használták a Külső Tartományokat. - Köszörül egyet a torkán. - Időben észre kellett volna vennem, hogy a Felkelés nem igaz célt szolgál. Hagytuk, hogy sorra haljanak meg a farmerek és más megtűrt, száműzött státuszú emberek. Akkoriban azt hittük, még nem jött el valódi szándékaink kinyilvánításának az ideje. Rosszul gondoltuk. Ky meleg tenyerével megszorítja a kezemet a sötétben. Ha a Felkelés időben közbelép, sok ember életét meg lehetett volna menteni. Ky családja, Vick és a kék tablettát kipróbáló fiú még ma is élhetnének. - Tudnotok kell, hogy a Felkelés kezdetben igaz célokat tűzött a zászlajára - mondja a Kormányos. - A piros tablettával szembeni védettséget kitaláló tudósok, a dédnagymamád és a hadseregben szolgáló katonatisztek igazi lázadók voltak. Egyre; többen csatlakoztak hozzánk. A Társadalom úgy érezte, kezd meggyengülni a hatalma. Először a megtűrt és száműzött státuszúaktól akartak megszabadulni és ezáltal visszaszerezni a hatalmat. Később a Társadalomhoz hű hivatalnokok kezdtek beszivárogni a Felkelésbe úgy, ahogy annak idején mi is beszivárogtunk a Társadalomba. Ma már szinte lehetetlen megkülönböztetni a Felkelés és a Társadalom támogatóit. - A pestisvírust ki juttatta a városok vízkészletébe? - kérdezem. - Gondolom, a Társadalom hívei próbálták meg belülről tönkretenni a Felkelést. - Úgy tűnik, a vízkészleteket a Felkelés jószándékú támogatói mérgezték meg. Az eseményeket szerették volna felgyorsítani az akciójukkal. Néhány perces néma csend következik. Az ilyen események döbbentik rá az embert, hogy a jótékony hatású kenőcs sok esetben többet árt, mint használ. Hiába vezérel valakit jó szándék, tettei balul sülhetnek el, és komoly károkat okozhatnak. Végül Xander töri meg a csendet. - Miért nem verte le a Társadalom nyíltan a Felkelést? - kérdezi. - A Társadalom mindenkit meg tudott volna gyógyítani. Oker azt is említette, hogy rendelkeztek a pestis ellenszerével. Miért nem készítettek elegendő adagot belőle? Így nem kellett volna a pestis esetleges visszatérésétől tartani. - A Társadalom úgy döntött, inkább átalakul Felkeléssé. Igaz? - kérdezi Ky.
Ky rátapintott a lényegre. Ezért zajlott le simán, szinte harc nélkül a hatalomátvétel. - Így ráadásul könnyen megjósolhatták az események alakulását - jegyzem meg. A dolgok várható végkimenetele. A múzeumban dolgozó hivatalnok is utalt rá Oria tartományban. A Társadalom mindig számításba vette a dolgok várható végkimenetelét. - A Társadalom rájött, hogy a Felkelés az emberek egy részét immúnissá tette a piros tablettával szemben - mondja a Kormányos. - Egyre több ember fejében maradtak meg az emlékek - mondom. - Az emberek jelezték, hogy változásra, lázadásra vágynak. A Társadalom manőverének köszönhetően részük lehetett benne. A Társadalom azonban hatalmon maradt. Az embereknek, a Felkelés számtalan résztvevőjét is beleértve, fogalmuk sem volt róla, mi történik valójában. A Felkelés változtatott néhány dolgon, de a rendszer alapjai nem változtak. - A Társadalom tudta, hogy előbb-utóbb nyugtalanná válnak az emberek. Megjósolták a következményeket, tudták jól, hogy más néven könnyen bebiztosíthatják a hatalmukat. Kezdetben valódi Felkelés látszatát keltették. Az emberek hittek a Felkelésben és a Kormányosban. A Társadalom (a Felkelés) rendesen vissza is élt az emberek bizalmával. A dolgok azonban nem a Társadalom tervei szerint alakultak. Felütötte fejét a pestisvírus mutáns változata. Az emberek, még azok is, akik nem voltak immúnisak a piros tablettával szemben (például én), olyan dolgokról értesültek, amelyekről a Társadalom szerint nem szabadott volna tudniuk. Egyre nőtt bennünk a kíváncsiság. A Társadalom halott, bár lehet, hogy még nem tudja magáról. Úgy gondolom, hamarosan egy új korszak veszi kezdetét. Rajtam kívül még sokan hisznek benne. Azok, akik a saját alkotásaikat tűzték ki a Galéria falára, a betegeket szüntelenül ápoló nővérek és orvosok. Azok, akik úgy gondolják, egy napon belőlük is Kormányos válhat, és új,jobb irányba terelhetik az embereket. Bársonyléptekkel haladunk a hóban, Morajlik a víz a vágtató folyóban. Három folyón, egy hegyen, Két sivatagon és egy tengeren átkelek. Kyra pillantok, és gyorsan átírom a vers utolsó két sorát. Emlékezetes marad az utazás, Mert általa találtam meg a szerelmemet. Xander jelenik meg az ajtóban, és némi fény árad a raktérbe a pilótafülkéből. - Gondoltam, meglátogatom Kyt - mondja. Egymásra mosolygunk. Úgy érzem, minden a régi. Xander vágyódó, fájdalmas tekintettel néz rám. A világ, ami felett vadul repülünk, bárkié lehetne. Tudom, Ky miért viszonozta Indie csókját. Már késő. Xander és köztem elmúlt a szerelem. Nem azért, mert nem tudnám tovább szeretni, hanem azért, mert elérhetetlennek tűnik számomra. - Köszönöm - mondom Xandernek. Óriási jelentőséget tulajdonítok ennek
a szónak. Akár azt is mondhattam volna, hogy szeretlek. A vágyakozással teli megbánás súlya egyre jobban nyomasztja a lelkemet. Végül is azzal, hogy nem viszonoztam a szerelmét, nem csaptam be. Talán pont azért viselkedtem így, mert szeretem. Viszont egy dologban valóban cserbenhagytam: Xandert nem tudom dalra fakasztani, nem tudok úgy érezni iránta, mint ahogy Ky érez irántam. Amikor leszállunk Camas-ban, szólnak, hogy hamarosan újra léghajóra kell szállnom. Azért álltunk meg, hogy Xander újabb adag ellenszert készíthessen, és ebből magammal vigyek Keya tartományba. Szívesen vágok neki az útnak, bár nehezemre esik itt hagyni Kyt és Xandert. - Hamarosan visszatérek - ígérem meg nekik. Tényleg csak néhány óra, nap vagy hét kérdése. Ky szeméből saját aggódó tekintetem pillant vissza rám. Korábbi búcsúzások emléke kísért bennünket. Xandert is. Vadásznak egy dologban igaza volt. Eddigi életünk során túl sokszor kellett átélnünk a búcsú pillanatait. Egy hosszú, leszállópályának sem nevezhető mezőn landolunk. Pont amellett a kisváros mellett fekszik, ahol a szüleim éltek. Amikor a pilótával és az orvossal elhagyjuk a léghajót, néhányan elénk sietnek. Egy, a többieknél alacsonyabb figura válik ki a csoportból, és elkezd rohanni felém. Azonnal nagyobb sebességre kapcsolok, teljes erőmből szedem a lábam. Egymás karjában kötünk ki. Mennyire megnőtt! Azért még mindig én vagyok a magasabb és az idősebb. Nem tudtam vigyázni rá az elmúlt időszakban. - Bram - suttogom a fülébe. Alig jön ki hang a torkomon. Bram mögött a Felkelés egyik katonatisztje lépked. - Nem sokkal a leszállásotok előtt találtunk rá - mondja. - Köszönöm, hogy elhoztátok. - Alaposan szemügyre veszem Bramet. Nagyon piszkos és sovány. Mintha sötétebb lenne a szeme, de ennek ellenére az ismerős kisfiú tekint rám. Megkönnyebbülten sóhajtok, amikor felfedezem a vörös sebhelyet a nyakán. - Anyu és apu is megbetegedett, hiába kapták meg az oltást - meséli Bram. - Megtaláltuk az ellenszert - nyugtatom meg. Nagy levegőt veszek. - Remélem, még nem késő. Tudod, hol vannak? - Persze - feleli. Könnyes szemmel pillant rám, mintha arra kérne, ne beszéljek, ne tegyek fel kérdéseket. - Kövess! - mondja, és futni kezd. Felszabadultan szaladunk végig a mezőn és az üres utcákon. Nem állítanak meg bennünket hivatalnokok. Bram mindig ilyen szabadságra vágyott. Legnagyobb meglepetésemre Bram az egészségügyi központ helyett a város kis múzeumába visz. A múzeumban lévő vitrinek üvegét betörték, az üvegszilánkokat összesöpörték. Az összes műtárgy eltűnt, a Társadalom térképét összefirkálták, megváltoztatták. Szeretném alaposabban tanulmányozni a térképet, de most nincs rá idő. A kómába esett betegek a padlón fekszenek. Az ápolók közül néhányan felkapják a fejüket, amikor belépünk a terembe. Bram jelenléte megnyugtatja őket, tudják, hogy idetartozik. - Az egészségügyi központban nem volt hely, ezért anyut ide hozták - me-
séli Bram. - A nálam lévő műtárgyaknak köszönhetően el tudtam intézni, hogy megfelelő kezekbe kerüljön. Sokan vannak, akiknek az otthonukban kell ápolniuk a szeretteiket. Itt legalább néha infúziót is kaphatnak. Anyukám itt fekszik, de mi lehet apukámmal? Bram letérdel a halál kapujában lévő édesanyám mellé. Anyu sápadt arcán még jobban látszanak a szeplők. Amikor legutóbb láttam, nem volt még enynyi ősz hajszála. Elesett állapota ellenére meredt, semmibe bámuló tekintetében mégis van valami fiatalos. - Az orvosok tanácsa szerint kétóránként megfordítom - magyarázza Bram. - A sebhelyek szépen begyógyultak a hátán. Kezdetben nagyon csúnyák voltak - mondja hadarva. - Nézz ide! Bekötötték neki az infúziót. Ugye, milyen jó? Nagyon drága a gyógyszer. - Igen, tényleg nagyon jó - válaszolom, majd ismét megölelem Bramet. Hogy tudtad elintézni? - A levéltárosokkal kereskedtem - feleli. - Azt hittem, a levéltárosok már régen elhagyták a tartományokat - mondom. - Néhányan visszatértek. Azok, akiknek a hátán ott a vörös sebhely, újra elkezdtek kereskedni. - Sejtettem, hogy a levéltárosok nem tudnak sokáig ellenállni a kísértésnek. Az országban uralkodó zűrzavar remek lehetőséget teremt a műtárgyakkal és csecsebecsékkel való kereskedésre. Közelebb hajolok Bramhez. - Anyut magunkkal visszük - súgom a fülébe. - Biztonságosan szállítható? - kérdezi. - Igen - feleli a Felkelés egyik orvosa. - Stabil az állapota, nem lépett fel nála fertőzés. - Még csak pár adagot készítettünk el az ellenszerből - suttogom Bramnek. - A Kormányos beleegyezett, hogy anyukám az elsők között kaphasson belőle. - Közben távolba meredő tekintetére pillantok. - Apukám ügyében is próbáltam intézkedni. Tényleg, hol van apa? Hol van? Bram nem válaszol a kérdésemre, csak elfordítja a fejét. - Bram! Hol van apa? - kérdezem újra, kétségbeesetten. - Nem tudod? Őt is magunkkal kell vinnünk, ő is kaphat az ellenszerből. Sietnünk kell! Sürgősen meg kell találnunk! Bram hatalmas sóhajok közepette zokogni kezd. - A halottakat kiviszik a mezőre. Csak azok mehetnek ki azonosítani őket, akik védettek az új vírussal szemben - magyarázza könnyes szemmel. - A levéltárosok kérésére már többször azonosítottam halottakat. - Ne! - szisszenek fel rémülten. - Még mindig jobb, mint ha szövetmintákat árulnék. Az a másik munka, ami jól fizet - mondja Bram. Most sokkal idősebbnek, tapasztaltabbnak látom, bár a tekintetében még mindig ott csillog a rá jellemző makacsság szikrája. - Szövetmintákat soha nem árulnék. Nagy hazugság az egész. Amikor a barátaik, családtagjaik halálhírét közlöd az emberekkel, legalább az igazat mondod. - Bram remegni kezd. - A levéltárosok különféle munkákat kínáltak fel nekem - meséli. - Manapság sokan fordulnak a levéltárosokhoz Főleg a szeretteikkel kapcsolatos információkra kíváncsiak, szeretnék megtudni a rokonaik és barátaik tartózkodási helyét, megszerezni a szövetmintájukat.
Kép alapján be tudom azonosítani az embereket. Cserébe a levéltárosok beszerzik anyu gyógyszerét és a számomra szükséges dolgokat. Bram minden tőle telhetőt megtett anyuért. Örülök, hogy megmentette, de milyen áron? Vajon milyen szörnyűségeket látott? - Aput sajnos nem sikerült megmentenem - folytatja. Remélem, téved. Szép lassan belátom, Bramnek igaza van. A saját szemével győződött meg róla. Édesapám halott. Rajta már az ellenszer sem segíthet. - Indulnunk kell! - sürget az orvos. A katonatiszttel hordágyra emelik anyukámat. - Hova viszitek azt a nőt? - kérdezi valaki a terem másik sarkából. Nem válaszolunk. - Meghalt? - kérdezi egy másik ápoló kétségbeesetten. A kómában fekvő betegek és ápolóik mellett elhaladva majd megszakad a szívem. Visszajövünk még - mondanám nekik legszívesebben. Legközelebb mindenkinek hozunk az ellenszerből. - Mi újság? - kérdezi egy, a tömegen átfurakodó levéltáros. - Talán egy új gyógyszert találtatok fel? Mennyit ér? A tiszt feltartóztatja a levéltárost, amíg kijutunk a múzeumból a hordágygyal. A léghajón Bram, az orvos és én lemegyünk a raktérbe, és anyukámnak azonnal bekötünk egy ellenszerrel teli infúziót. Bram nem tudja abbahagyni a zokogást. A mellkasomhoz szorítom a fejét. Egyre erősebben sír, minden porcikája beleremeg. Nem is tudom, jómagam hogy bírom elviselni ezt az óriási fájdalmat. Túl kell élnem valahogy, hiszen hosszú éveket kell még eltöltenem ezen a világon. Kívánom, hogy pillanatnyi elkeseredése ellenére Bram lelkében is erősödjön fel a túlélés iránti vágy. Nincs minden veszve. Egymást még nem veszítettük el. Amint Bram elalszik, megfogom édesanyám kezét. Eredeti tervemtől eltérően nem a virágok nevét éneklem a fülébe, hanem a sajátját. Édesapám is ezt tette volna. - Molly - suttogom. - Itt vagyunk. - Amikor a tenyerébe rakom a papírvirágot, ujjai kissé megrándulnak. Vajon tudta-e, hogy ez a liliom gyógyító hatású? Sejtette-e, hogy egyszer még fontos szerepe lesz? Vagy csak valami szépet akart küldeni nekem? Nem számít. Az a lényeg, hogy az ellenszer hat. Édesapámon persze sajnos már nem segít. Ötvenötödik fejezet Xander - Olyan természetesen adod be az ellenszert - jegyezte meg egyszer Lei. Nem tudom, a körülöttem álló orvosok is ezt gondolják-e. A beteg nagyjából ugyanakkor eshetett kómába, mint Ky. Fontos, hogy a kísérletek első szakaszában hasonló körülmények között megbetegedett embereken próbáljuk ki a szert. - Mindössze ennyit kell tennetek - mondom az orvosoknak. - Fecskendezzétek be az oldatot, és figyeljétek meg a hatását.
Az orvosok bólogatnak. Nem először csinálnak ilyesmit. Az első pestisjárvány idején is így adtam be az ellenszert a betegeknek, az orvosoknak pedig eligazítást tartottam. Közülük már csak néhányan dolgoznak a központban. - Egyelőre ez a száz beteg vesz részt a kísérletben. - Igyekszünk még több növényt begyűjteni. Hamarosan elvirágzik, úgyhogy nem lesz könnyű dolgunk. Ismerjük az anyavegyület szerkezetét, ezért néhány vegyész éjt nappallá téve dolgozik a laboratóriumban, hogy szintetikus úton is előállítsa az anyagot. - Nektek csak a betegek ápolásával kell foglalkoznotok. Kétóránként be kell adnotok egy új adagot - folytatom. Az ellenszert zárt vitrinben tároljuk, több fegyveres katonatiszt vigyáz rá. Tudtommal ők a Kormányosnak esküdtek hűséget. - A második adag beadása után már tapasztalható némi javulás. Ha az első kísérleti alantunkhoz hasonló ütemben gyógyulnak, néhány óra elteltével beszélni kezdenek, majd két napon belül lábra állnak. Nem hiszem azonban, hogy az itteni betegek állapota is ennyire gyorsan javulna. Nagyon vigyázzatok az ellenszerre, minden cseppjét használjátok fel! Szerintem ezt maguktól is tudják. Több virágra lenne szükségünk, ezért nagyon fontos, hogy Cassia anyukája minél előbb meggyógyuljon. Kynál sokkal hosszabb ideje fekszik kómában, ezért több időre lesz szüksége a gyógyuláshoz. A Felkelés egyelőre nem találta meg az elfajzott növényekről tett jelentését a Társadalom adatbázisában, ezért mindenképp beszélnünk kellene Cassia édesanyjával. Közben a Kormányos csapatai átkutatják a Camas közelében fekvő réteket. A Kormányos parancsa szerint nem szabad minden pillangóliliomot kihúzniuk a földből, hátha máskor is szükségünk lesz a növényre. Remélem, lesz bennük önfegyelem. A mostanihoz hasonló, bizonytalan helyzetben nem könnyű a jövőre gondolni. - A szavaid alapján úgy tűnik, meg vagy győződve a szer hatékonyságáról mondja az egyik orvos. Az orvosok egyenruhája piszkos, és mindannyian nagyon kimerültnek tűnnek. Azért van köztük néhány ismerős arc. Úgy érzem, mintha nem is hetekkel, hanem évekkel ezelőtt dolgoztam volna az egészségügyi központban. - Nem tudom, meddig bírtam volna még - sóhajt nagyot az egyik orvos. Most legalább van értelme a munkánknak. Szívesen maradnék és segítenék nekik, de vissza kell mennem a laboratóriumba, és ellenőriznem kell a Felkelés gyógyszerészeinek a munkáját, akik további adagokat állítanak elő az ellenszerből. - Hamarosan visszajövök a betegekhez - mondom az orvosoknak. Miután itt végeztem, a régi osztályom felé veszem az irányt. Lei üveges szemmel bámul a semmibe. A szagáról érzem, hogy fertőzés támadta meg a szervezetét. Nemrég az oldalára fordították és hosszú, fekete haját szépen befonták. A festmények még mindig ott lógnak a betegek felett. Az orvosok tényleg minden tőlük telhetőt megtettek. Azért nekem sem megy mindig olyan természetesen - gondolom magamban, miközben Lei vénájába fecskendezem az ellenszert. Most egyáltalán nem. Kérlek, térj vissza az életbe! A jelenléted nagyon sokat segítene nekem. A kezemben lévő szert még a faluban készítettem. Nem minden ampullát adtam át az összetevők szintetikus előállításával foglalkozó kutatóknak. Félretettem egy adagot Leinek. Lei nem sokkal Ky előtt esett kómába, tehát elég
jók az esélyei. Annyi a különbség, hogy Lei eddig nem az Oker által kevert oldatot kapta. Lépéseket hallok. Az egyik orvos jött be a terembe, akivel korábban is együtt dolgoztam. - Nem is tudtam, hogy már az új ellenszert adjuk a betegeknek - mondja. - Ti még nem. Az új szerből csak azok a betegek kaphatnak, akik egy meghatározott időpontot követően estek kómába - tájékoztatom. - Lei éppen határeset. - Miután befecskendeztem neki az ellenszert, az orvosra pillantok. Van még néhány adag - mondom, a tenyeremben lévő ampullákat a magasba emelve. - Egy ideig nem leszek itt. Vissza kell mennem, és még több adagot kell készítenem szerből. Az orvos az egyenruhája zsebébe csúsztatja az ampullákat. - Beadom őket neki - ígéri. - Kétóránként - mondom. Nem szívesen hagyom itt Leit. Most már tudom, mit érezhetett Cassia a kórteremben. Megbízhatok-e az orvosban? Biztos van valaki más is, akit szívesen meggyógyítana. - Ne aggódj, nem adom be másnak - nyugtat meg. - Viszont jó lenne meggyőződni a hatásáról. - Köszönöm - felelem. - Tényleg hat? - kérdezi hitetlenkedve. - Az első kísérleti csoport esetében a betegek száz százaléka meggyógyult mondom. Persze elhallgatom a tényt, hogy a kísérleti csoportban mindössze egyetlen személy volt. - Hadd kérdezzek valamit - folytatja az orvos. - Nem te vagy véletlenül a Kormányos? - Nem - válaszolom. Az ajtóban megállok, és még egy pillantást vetek Leire. Remélem, az orvos a többiekre is figyel majd, és nem kivételez vele úgy, mint mi tettük Kyjal a hegyek közt. A többiek élete ugyanolyan fontos. Természetesen vannak emberek, akik a világot jelentik számunkra. Megérkeznek az első adatok. A betegek sokkal jobban néznek ki, egymás után ébrednek fel a kómából. A számok szerint százból ötvenheten képesek követni a szemükkel az előttük végbemenő mozgást. Hárman szólaltak meg. Nyolcvanhárom betegen már a javulás jelei mutatkoznak. Még ha a látásuk és a hallásuk nem is javult, sokkal szebb lett a színük, a pulzusuk és a légzésük is normalizálódott. Kynál persze lassabban gyógyulnak, de legalább hat rájuk a szer. - Tizenheten egyáltalán nem reagálnak a szerre - tájékoztat a főorvos. - Talán ők korábban estek kómába, mint gondoljuk. Hiba csúszhatott a nyilvántartásba. - Ne adjátok fel! - biztatom a főorvost. - Két napon át folyamatosan kezeljétek őket a szerrel! Az orvos bólogat. Felkapom a miniszámítógépet, és tájékoztatom a helyzetről a Kormányost. - Mi a véleményed? - kérdezi. - Szerintem ne várjunk tovább - felelem. - Elmagyaráztam az orvosoknak a szer elkészítését. Laboratóriumokat hozunk létre a városokban. Az orvosok felügyeletével megkezdődhet a gyártás. Arra azonban még mindig nem sikerült rájönnünk, hogyan lehet a gyógyszert szintetikus úton előállítani. Van elég hagymátok?
- Egyelőre elég, de többre lesz szükségünk - válaszolja a Kormányos. - A beérkező adatokból is jól látszik, hogy igyekeznünk kell. - Mit tegyünk először? - kérdezi. - Kezdjük a Camasban lévő betegekkel, és haladjunk városonként, szép sorjában? Vagy juttassuk el rögtön a Társadalom összes városába a szert? - Nem tudom. Kérdezd meg Cassiát! Ő ért a legjobban az osztályozáshoz. Visszamegyek az egészségügyi központba, és megnézem a betegeket. - Rendben - feleli a Kormányos. Visszasétálok az egészségügyi központba. Van még egy beteg, akit látnom kell, mert az adatai nem szerepelnek a nyilvántartásban, éppen ezért jelentést sem kapok az állapotáról. A teremben az orvosok fejbiccentéssel üdvözölnek, majd magamra hagynak, aminek nagyon örülök. Még mindig a halászó lány képe lóg a betegem feje felett. Lei felpillant a vízre. Elmosolyodom. - Lei! - Alig mondom ki a nevét, szinte alig észrevehetően felém fordítja a tekintetét. Felébredt. Lát. Ötvenhatodik fejezet Cassia - Anyukádat ne rögtön édesapádról vagy a virágokról kérdezd! - figyelmeztetett Xander. - Annak ellenére, hogy sürget bennünket az idő, ne rohand le azonnal! Sokkal tovább volt kómában, mint Ky, ezért óvatosan kell bánnunk vele. Megfogadom a tanácsát, nem kérdezek tőle semmit. Leülünk mellé Brammel. Simogatjuk a kezét, és mondogatjuk neki, menynyire szeretjük. Anyukám szervezete remekül reagál az ellenszerre. Örül, hogy újra láthat bennünket. Néha még elalél, ami persze érthető. Édesanyám nagyon erős. Néhány nap múlva már beszélni kezd, igaz, csak suttogva. - Jól vagytok? - kérdezi. Bram anyu ágyára hajtja a fejét, és mosolyogva lehunyja a szemét. - Igen - válaszolom. - Küldtünk neked valamit. Megkaptad? - Az infúziót éppen kicserélő orvosra pillant. Úgy tűnik, nem akar nyíltan beszélni előtte. Apukám felől nem is érdeklődik. Talán fél rákérdezni, mert nem akarja megtudni az igazat. - Nyugodtan beszélhetünk - mondom neki. - Megkaptam. Köszönöm szépen a mikro kártyát és a virágot. - Rövid szünetet tartok. Nem akarom elkapkodni a dolgot, de úgy érzem, most feltehetem a kérdést. Végül is ő hozta szóba az ajándékot. - Ugye, pillangóliliomot küldtél? - Igen - mondja mosolyogva. - Megjegyezted a nevét? - Láttam néhányat a mezőn. Valóban olyan gyönyörű, mint amilyennek leírtad. Anyukám továbbra is a virágokról szeretne beszélni. Ugyanúgy ragaszkodik hozzájuk, mint én, amikor magányosnak éreztem magam gyerekkoromban. Ha a hosszú tél után kinyíló virágokról énekelünk, el is felejtjük azokat a dolgokat, amik nem nyílnak ki többé.
- Mikor jártál Sonomában? - kérdezi. - Máshol láttam őket. Te Sonomában találkoztál velük? - Igen - vágja rá határozottan, gondolkodás nélkül. - Sonoma mellett van egy Vale nevű kisváros. A körülötte lévő szántóföldeken láttam. Az orvosra pillantok, aki biccent egyet a fejével, majd kisurran a kórteremből, hogy minél előbb továbbítsa az információt. Anyukám tehát emlékszik rá, hogy a növény Sonomában virágzott. Még számtalan dolgot szeretnék kérdezni tőle, de egyelőre ennyi elég. - Örülök, hogy felébredtél - suttogom a fülébe, majd a vállára hajtom a fejemet. Hárman maradtunk a családból. - Nálad van még a mikro kártya? - kérdezi később. - Megnézhetném még egyszer? - Persze - felelem. Közelebb húzom a székemet az ágyához, és feljebb emelem az adatleolvasót, hogy jobban lássa a képernyőt. Újra felvillannak az ismerős képek: nagyapa a szüleivel, nagymamámmal és az apukámmal. - Társadalmunk hagyományait követve, Sámuel Reyes a halála előtt listát készített az élő családtagjaihoz fűződő legkedvesebb emlékeiről - mondja a történész. - Menyéről, Mollyról első találkozásuk jutott az eszébe. - A történész nagyon büszke, mély hangon meséli el az eseményeket, mintha ezzel is érzékeltetné, hogy a szüleim összeillenek, szeretik egymást. Nagyapa engedte, hogy édesapám azt a lányt válassza, akibe igazán szerelmes. Édesanyám arcán patakokban folynak a könnyek. Már senki nem él, aki azon a bizonyos első találkozáson jelen volt. Nagyanyám, aki szerint édesanyám a napsugarak csókját viseli az arcán, nagyapám és édesapám mind távoztak az élők sorából. - Fiával kapcsolatban legszívesebben az első igazi vitájukra emlékezett folytatja a történész. Itt megállítom a felvételt. Vajon miért nem egy szebb emléket választott nagyapa? Sokkal kellemesebb emlékeim vannak az édesapámról: szívesen gondolok vissza a nevetésére, a szemének csillogására, miközben a munkájáról beszélt, anyukám iránt érzett szerelmére és a játékokra, amiket tanított nekünk. Édesapám alapvetően csendes, finom ember volt. Remélem, nem fogadta meg a Dylan Thomas versében leírtakat, és az éjszakába is csendes, finom emberként lépett át. - Miért mondta ezt nagyapa apuról? - kérdezem anyukámtól. - Ugye, milyen furcsa? - kérdezi. Közben figyelem, ahogy a szeme sarkából kicsordulnak a könnyek. Ezek szerint mindent tud. - Tényleg furcsa - válaszolom. - Amikor ez a veszekedés történt, még nem ismertem apukádat - mondja. Viszont mesélt róla. - Rövid szünetet tart, és a mellkasára teszi a tenyerét. Mintha édesapám halálára gondolva nehezebben venné a levegőt. - Cassia! Apukád említette, hogy nagyapa végül neked adta a verseket. Először neki akarta adni. Most nekem akad el a lélegzetem. - Tényleg? - hebegem. - Ezek szerint apu is olvasta őket? - Csak egyszer - feleli anyukám. - Visszaadta őket nagyapának. Úgy gondolta, nincs szüksége rájuk.
- Miért? - Apukád alapvetően boldognak érezte magát a Társadalomban. Biztonságra vágyott. Meg volt elégedve a Társadalom által kínált lehetőségekkel. A Társadalmat választotta. - Nagyapa mit szólt hozzá, hogy apu visszautasította az ajándékot? - kérdezem. A gyermekek általában soha nem fogadják el a szüleiktől kapott dolgokat. Nagyapa verseket adott apukámnak, és a Felkelés titkaiba próbálta beavatni őt. A szüleim igyekeztek biztonságos, nyugodt életet biztosítani számomra. - Ez váltotta ki a vitát - meséli anyukám. - A verseket déd-nagymamád őrizte meg. A lázadás eszméje hatja át őket, amit Abran veszélyesnek tartott. Szerinte nagyapa túl nagy kockázatot vállalt. Végül nagyapád elfogadta édesapád döntését. - Anyukám leveszi a kezét a mellkasáról, és mély lélegzeteket vesz. - Tudtátok, hogy nagyapa nekem akarja adni a verseket? - kérdezem. - Sejtettük. - Miért nem állítottátok le? - Nem szerettük volna elvenni tőled a szabad választás lehetőségét. - Nagyapa soha nem beszélt nekem a Felkelésről. - Szerintem azt akarta, hogy mindenre magadtól jöjj rá - mondja anyukám mosolyogva. - Igazi lázadó volt. Talán pont ezért választotta legkedvesebb emlékének az apukáddal folytatott vitáját. Először idegesítette a nézeteltérés, de később csodálni kezdte apukádat, amiért szilárd meggyőződéssel a saját maga által választott utat járta. Már értem, édesapám miért tartotta tiszteletben nagyapám utolsó kívánságát és semmisítette meg nagyapa szövetmintáját. Úgy érezte, tiszteletben kell tartania a döntést még akkor is, ha nem ért egyet vele. Édesapám engem is megajándékozott ezzel a döntési szabadsággal. Emlékszem az üzenetére: Cassia, szeretném, ha tudnád, nagyon büszke vagyok rád, amiért jobban átlátod a dolgokat és bátrabb vagy, mint én. - Már értem, a Felkelés miért nem tett bennünket immúnissá a piros tablettával szemben - szólal meg Bram. - Aput túl gyengének tartották. Árulónak hitték. - Bram! - szólok rá. - Nem azt mondtam, hogy igazuk volt - mentegetőzik Bram. - A Felkelés tévedett. Anyukámra pillantok, aki közben behunyta a szemét. - Kérlek, játszd le a végét is! Megnyomom a gombot, így a történész folytatja a mondandóját. - Fiúunokájával, Brammel kapcsolatban az első szavára emlékezett vissza a legszívesebben, ami így hangzott: még! Bram elmosolyodik. - Lányunokájáról, Cassiáról leginkább a piros kertben töltött nap jut az eszébe - mondja a történész. Ennyi. A képernyő elsötétül. Édesanyám kinyitja a szemét. - Apátok meghalt - rebegi remegve. - Igen - válaszolom. - Mialatt kómában feküdtél, apa örökre távozott közülünk - közli Bram
anyukámmal a szörnyű hírt szomorú, elcsukló hangon. - Tudom - mondja könnyei közt mosolyogva. - Elköszönt tőlem. - Hogyan? - kérdezi Bram. - Nem tudom - feleli. - Miközben kómában voltam, megjelent előttem, majd elment. - Én is találkoztam vele, de nem úgy, ahogy te - meséli Bram. - A holttestét láttam. - Ó, Bram! Ne! - kiált fel anyukám jajgatva. - Ne! Ne mondd tovább! - könyörög, és szorosan magához húzza az öcsémet. - Nagyon sajnálom. Nagyot sóhajtok. Akkor sóhajt ekkorát az ember, ha a fájdalomtól még sírni sem tud. Ha könnyek formájában kiengedné a lelkében felgyülemlett fájdalmat, elpusztulna, megszűnne létezni. Szeretnék könnyíteni a helyzeten, noha tudom jól, édesapámat feltámasztani nem lehet. Édesanyám könyörgő tekintettel fordul felém. - Tudnál nekem hozni valamilyen növényt? - kérdezi. - Bárminek örülnék. - Természetesen - felelem. Nem ismerem olyan jól a növényeket, mint anyukám, így azt sem tudom eldönteni, hogy gyomnövényt vagy virágot húzok-e ki a földből az egészségügyi központ udvarán. Szerintem bármelyiknek nagyon örül majd. Szüksége van valamire, ami oldja a steril kórterem légkörét és elviselhetőbbé teszi az apukám halálával keletkezett űrt. A kezemben lévő fóliából csészét hajtogatok, és egy maréknyi földet töltök bele. Kihúzok egy növényt a talajból. Vékonyabb gyökerei ide-oda himbálóznak, ugyanolyan könnyen beléjük kap a szél, mint a falevelekbe. A művelet közben a kezem poros, a térdem sáros lett. Legalább egy növényt viszek anyukámnak, ha már apukámat nem támaszthatom fel. Már értem, miért akarják megszerezni az emberek a szeretteik szövetmintáit. Kézzelfogható dologra van szükségük. Nekem is óriási szükségem van valamire, amibe kapaszkodhatok. Miközben az egészségügyi központ udvarán állok, és a gyökerekről csöpög a sár a lábamra, felvillan előttem a piros kertben töltött napnak az a része, ami idáig sehogy nem jutott eszembe. Édesanyám, édesapám, nagyapa, nagyapa szövetmintája, nyárfamagok, vadvirágok, papírvirágok, ki nem nyílt, pirosló rügyek, zöld tabletta, Ky kék szeme. Hirtelen elkapom a fonalat és megértem, mire célzott nagyapa, amikor a piros kertben töltött napot emlegette. Követni tudom a gondolatmenetét, a levelektől kezdve, az ágakon át, egészen a gyökerekig. Egyszerre mindenre tisztán emlékszem. Anyukám sáros kezében fehér gyökerek himbálóznak, miközben kiemeli a fiatal palántákat a földből. Az arborétum üvegházában állunk. A fejünk feletti üvegtetőnek és a körülöttünk lévő gőznek köszönhetően a hűvös tavaszi reggelből semmit nem érzünk. - Bram időben beért az iskolába - mondom anyunak. - Köszönöm, hogy szóltál - mosolyog rám anyu. Néha előfordul, hogy a szüleim mindketten korán mennek munkába. Ilyenkor nekem kell felraknom Bramet a reggeli légi vonatra, hogy időben beérjem az általános iskolába. Most hova mész? - kérdezi anyukám. - Van még egy kis időd a munkaidő kezdetéig.
- Lehet, hogy beugrom nagyapához - felelem. Nem baj, ha ma kicsit eltérek a szokásos napi programomtól, mert nagyapa Utolsó Bankettje vészesen közeleg, akárcsak az én Párosító Bankettem. Sok mindent meg kell beszélnünk. - Jól van - mondja anyukám, miközben a tálcán sorakozó apró csövekből új otthonukba, földdel teli kis cserepekbe helyezi át a palántákat. Az egyik palántát a magasba emeli. - Nincs sok gyökere - jegyzi meg. - Még nincs, de hamarosan gyökeret ereszt - felelem. Gyors puszit nyomok anyukám arcára, majd elindulok. Nem ténfereghetek sokáig a munkahelyén, el kell érnem egy légi vonatot. A korai kelés miatt kicsit több időm van, de nem sokkal. A játékos tavaszi forgószél ide-oda lökdösi és felkapja az utolsó őszi faleveleket. Ki tudja, talán a forgószél engem is felkapna és megpörgetne, ha a légi vonat peronján elkezdenék ugrálni. Számomra a repülés és az esés összetartozó fogalmak. Ha szárnyaim lennének, tudnék repülni. Miközben a megálló felé tartva elhaladok a buja növényzettel borított Hegy mellett, valaki odalép hozzám. - Cassia Reyes vagy? - kérdezi a munkás. Nadrágja ugyanolyan sáros, mint anyukámé munka közben. Fiatal nő, aki csak néhány évvel lehet idősebb nálam. Egy lelógó gyökerű palántát szorongat a kezében. Nem tudom, mit akar. Most húzhatta ki a földből a palántát, vagy talán épp most akarja elültetni. - Én vagyok - válaszolom. - Beszélnem kell veled - mondja. Közben egy férfi jelenik meg a háta mögött. Egykorúnak tűnnek. Szép párt alkotnának - gondolom magamban. Még soha nem mehettem fel a Hegyre, ezért kíváncsian nézem a munkások háta mögötti kusza erdei növényzetet. Vajon milyen érzés lehet egy ilyen vadonban lenni? - Szeretnénk, ha megoldanál egy osztályozási feladatot - szólal meg a férfi. - Sajnos nem tehetem. Csak a munkahelyemen osztályozhatok - válaszolom, és már indulok is tovább. Nem hivatalnokok, felügyelők, de még csak nem is a feletteseim. Idegenek kérésére nem csinálhatok törvénybe ütköző dolgokat. - A nagyapádnak segítenél vele - mondja a lány. Azonnal visszafordulok. - Van egy probléma. A nagypapád szövetmintáját nem fogják konzerválni. - Nem lehet igaz - mondom döbbenten. - Pedig igaz a hír - mondja a férfi. - Bizonyíték is van rá, hogy lopott a Társadalomtól. Elnevetem magam. - Mit lopott? - kérdezem. Nagyapának szinte alig van valami a lakáscin. - A lopás régebben történt - világosít fel a lány. - Akkor, amikor még a restaurációs munkálatok helyszínén dolgozott. A férfi a magasba emeli a kezében lévő adatleolvasót. Régi készülék, de a képernyőjén megjelenő képek tisztán látszanak. Az egyiken a fiatal nagyapám műtárgyakat tart a kezében. A másik fotón éppen elássa a műtárgyakat egy erdős területen. - Ez a kép hol készült? - érdeklődöm. - Itt, a Hegyen - felelik egyszerre. A képek különböző évek eseményeit örökítik meg. Nagyapa egyre idősebb rajtuk. Hosszú időn át űzhette ezt a tevékenységet.
- A Társadalom csak most találta meg ezeket a fotókat? - kérdezem. - A Társadalom nem is tud róluk - feleli a lány. - Igyekszünk elrejteni őket, hogy a nagypapád részt vehessen az Utolsó Bankettjén és levegyék tőle a szövetmintát. Viszont cserébe a segítségedet kérjük. Ha nem segítesz, feljelentjük a nagypapádat. A fejemet csóválom. - Nem hiszek nektek - mondom mérgesen. - A fotókat meg lehet változtatni, a történetet meg szerintem ti találtátok ki. - Persze azért jóval szaporábban ver a szívem. Nem szeretném, ha nagyapa bajba keveredne. Egyedül a szövetminta gondolata enyhíti némileg a közelgő bankett miatt érzett fájdalmamat. - Kérdezd meg a nagyapádat - javasolja a férfi. - Biztos elmondja az igazat. Viszont sietned kell, mert az osztályozási feladat, amihez a segítségedet kérnénk, ma aktuális. - Szerintem nem hozzám kellett volna fordulnotok - mondom nekik. - Még iskolába járok. Munkahelyem sincs. Talán nem kellene foglalkoznom velük vagy fel kellene jelentenem őket. Mindenesetre elég nyugtalanító a felbukkanásuk. Nem tudom, igaz-e a történet, de mi lesz, ha nagyapa tevékenysége tényleg a Társadalom tudomására jut? Támad egy vad ötletem: a Társadalom a nyomozás végéig talán elhalasztja nagyapa bankettjét. így akár időt is nyerhetünk. Persze egyáltalán nem biztos. Az is lehet, hogy a Társadalom az előzetes tervek szerint megtartaná a bankettet és levenné a szövetmintát. Ha később kiderülne valami, megsemmisítenék a mintát. - Adatokat kellene bekeverned egy osztályozási feladathoz használt adatok közé - magyarázza a férfi. - Ezt nem tehetem - vágom rá. - Csak a rendelkezésemre álló adatokat osztályozhatom, semmilyen új adatot nem táplálhatok be a gépbe. - Semmit nem kell betáplálnod - mondja a lány. - Egy másik adathalmazhoz kell hozzáférned, és áthelyezned belőle néhány adatot az osztályozandó adatok közé. - Ez sem lehetséges - válaszolom. - Nem ismerem a hozzáféréshez szükséges jelszavakat. Kizárólag a megadott információkat láthatom. - Van egy kódunk, aminek a segítségével több adat elérhetővé válik a számodra - mondja a férfi. - Osztályozás közben hozzáférhetsz a Társadalom nagyszámítógépéhez. Csak állok és figyelem, ahogy részletesen elmagyarázzák, mit kívánnak tőlem. Amikor befejezik a mondandójukat, furcsa érzésem támad. Mintha felkapott és megpörgetett volna a szél. Talán álmodom? Tényleg végre tudom hajtani mindazt, amire kértek? - Miért pont engem választottatok? - kérdezem. - Az összes követelménynek megfelelsz - válaszolja a férfi. - Az osztályozási feladatot ma kell megoldanod. - Ráadásul a legjobb és a leggyorsabb osztályozó vagy - szól közbe a lány. Hozzátesz még valamit, amit nem értek tisztán, de mintha arra utalna, hogy el fogom felejteni az egészet. A kezdésig nem sok szabadidőm maradt. Nagyapa lakásának közelében leszállók a légi vonatról. Beszélnem kell vele, mielőtt döntenék. A fiataloknak egy valamiben igazuk van: nagyapa el fogja mondani az igazságot. Nagyapa épp a kertben sétálgat. Felragyog az arca a boldogságtól, amikor
megpillant. Rámosolygok, de nincs sok vesztegetni való időm. - Mennem kell dolgozni - mondom neki. - Először azonban kérdezni szeretnék valamit. - Csak nyugodtan. Mire vagy kíváncsi? - kérdezi élénk tekintettel. - Előfordult valaha, hogy elvettél valamit, ami nem a tiéd volt? Nem válaszol, de láthatóan megrendül. Nem tudom eldönteni, magán a kérdésen lepődik-e meg vagy azon a tényen, hogy fel mertem tenni. Végül bólogat. - A Társadalomtól - suttogom alig hallhatóan. Ezt mondanom sem kellett volna, mert magától is kitalálja a gondolataimat. - Igen - feleli. Látom, még rengeteg mondanivalója lenne, de nem akarom meghallgatni. Épp elég sok mindent hallottam idáig. Ha beismeri, hogy lopott, igaza volt a fiataloknak, és veszélyben lehet a szövetmintája. - Később visszajövök - ígérem. Sarkon fordulok és kiszaladok a kertből a piros rügyekkel teli fák által szegélyezett ösvényen. Ma a szokásostól eltérő feladatot kell végeznem az osztályozóközpontban. Nora, aki általában a munkámat felügyeli, nincs sehol. Sok ismeretlen arc fog ad. Amint elfoglaljuk a helyünket, egy ismeretlen hivatalnok veszi át az irányítást. - A mai feladat némileg különbözik az eddigiektől - tájékoztat bennünket. Egy exponenciális páros feladatról van szó, melynek során az emberek egy csoportjának személyes adatait osztályozzuk. Az arborétumban dolgozó lány és fiú is ezt a feladatot emlegette. Ráadásul sokkal többet elárultak róla, mint a munkát felügyelő hivatalnok. A lány elmondása szerint az adatok a soron következő Párosítási Bankettel kapcsolatosak. Az én bankettemmel. Elvileg a Társadalomnak nem szabadna a banketthez ennyire közeli időpontban végeznie az osztályozást. A fiatalok az arborétumban azt is elmondták, hogy a Társadalom szándékosan kihagyott néhány embert a párosítandók listájáról. Az ő adataik is szerepelnek a Társadalom adatbázisában, de a párosítandók listáján nem. Ezeket az adatokat kellene áthelyeznem a listára. A fiatalok szerint a kihagyásuk ugyanolyan igazságtalan, mint az, hogy nagyapa szövetmintáját nem akarják konzerválni. Nemcsak nagyapa, hanem magam miatt is el kell végeznem a feladatot. Szeretném, ha az összes lehetséges fiú szerepelne a listán és igazságosan zajlana a párosítás. Amikor hozzájutok a keresett adatokhoz, megkönnyebbülten tapasztalom, hogy senki nem veszi észre az akciómat, semmiféle riasztó nem lép működésbe. Szerencsére nem bukom le, és arra sem jönnek rá, kinek az adatait csempésztem vissza a párosítandók listájára. Az adatok számokból állnak, így sem a jelentésüket, sem az illető' nevét nem tudhatom. A hivatalnok arra kért, hogy ideális párokat alkossunk, ezért ennek megfelelően rendelem egymáshoz a számokat. Az osztályozás folyamatát nem változtatom meg, csupán újabb adatokat adok a listához. A Társadalomnak külön, párosításra kiképzett osztályozói vannak a fővárosban, mégsem Őket alkalmazzák, hanem minket. Vajon miért? Az arborétumban dolgozó fiatalok szerint azért rám esett a választás, mert minden kri-
tériumnak megfelelek. Vajon a Társadalom is ugyanezen követelmények szerint választja ki az osztályozókat? Gyorsan és jól dolgozom, könnyen felejtek... Ez utóbbi mit jelenthet? - Nem jönnek rá, hogy én végeztem az osztályozást? - kérdeztem a fiataloktól. - Nem - felelte a lány. - Feltörtük a párosítás adatait tartalmazó jegyzőkönyveket, és hamis azonosító szám mellé tudjuk rendelni az általad kiválasztott adatokat. Ha utánanéznének, a valódi azonosítódat sehol nem láthatnák. Olyan, mintha részt sem vettél volna az egészben. - A munkámat felügyelő' hivatalnok attól még felismerhet - mondtam. - Ne izgulj, ő nem lesz jelen ennél a feladatnál - nyugtatott meg a férfi. - És a hivatalnokok, akik... - A hivatalnokok név- és arcmemóriája nagyon rossz — szól közbe a lány. Úgy tekintenek rátok, mint valami gépekre. Ha hamis azonosító és kép mellé rendeljük az általad kiválasztott adatokat, nem fognak emlékezni rád. Most válik csak igazán világossá előttem, miért nem bízik meg a Társadalom a technológiában. A technológiával könnyen vissza lehet élni, az emberekhez hasonlóan könnyen manipulálható. A Társadalom persze bennük sem bízik. - És a többi osztályozó? - kérdeztem. - Ne aggódj, ők sem fognak emlékezni rád - felelte a férfi. Végre kész lettem. Most először veszem le a tekintetem a képernyőről és nézek a többiek szemébe. Összeszorul a gyomrom az idegességtől. Az arborétumban dolgozó munkásoknak nem volt igazuk. Az összes osztályozó számára rendkívüli volt ez a mai nap, ezért mindannyian emlékezni fogunk a többiekre. Soha nem felejtem majd el a mellettem ülő lány szeplős arcát vagy az egyik férfi karikás szemét. Le fogok bukni. - Kérlek benneteket, vegyétek ki a piros tablettát a tablettatartóból! - parancsolja az egyik elöl álló hivatalnok férfi. - Amíg egyenként oda nem megyünk hozzátok, ne vegyétek be! Mindenki nagy levegőt vesz, de engedelmeskedünk neki. A tenyerembe veszem a tablettát. Sok mindent hallottam már róla, de arra még sosem gondoltam, hogy egyszer nekem is be kell vennem. Vajon milyen hatása lesz? Amikor megáll előttem a hivatalnok, teljesen elbizonytalanodom, szinte pánikba esem. - Vedd be! - parancsolja szigorúan. Figyeli, ahogy a nyelvemre teszem és lenyelem. A légi vonaton könnyek ízét érzem a számban. Fogalmam sincs, hogy kerültem a vonatra és mi történt a mai nap folyamán. Valami nincs rendben. Mindössze annyit tudok, hogy nagyapához kell mennem. Meg kell találnom nagyapát. Remélem, jól van. - Merre jártál? - kíváncsiskodik, amikor betoppanok hozzá. - Dolgozni voltam - válaszolom. Ennyire azért még emlékszem, de más nem nagyon jut eszembe. Nagyapa kertje viszont gyönyörű, remekül érzem magam. A kellemes tavaszi napon a levegő egyszerre hűvös és meleg. A fák rügyei és a virágok is a piros szín különféle árnyalataiban pompáznak, ami elég rit-
kán fordul elő. Nagyapa ragyogó tekintettel, határozottan néz rám. - Emlékszel, mit mondtam a zöld tablettáról? - kérdezi. - Persze - felelem. - Azt mondtad, erős lány vagyok, és nincs szükségem a zöld tablettára. - Zöld tabletta, zöld telek, zöld lány, zöld szemek - idézi fel a korábban elmondott sorokat. - Soha nem felejtem el azt a napot - mondom nagyapának. - Úgy látom, erre viszont nem nagyon emlékszel - súgja, megértő pillantást vetve rám. - Nem - felelem. - De miért nem? Nagyapa nem ad egyenes választ a kérdésemre. - Régebben az igazán emlékezetes napokat piros betűs napoknak hívták magyarázza. - Ismered ezt a kifejezést? - Nem igazán. - Úgy érzem, kissé összezavarodtak a gondolatok a fejemben. Homlokomat a tenyerembe temetem. Nagyapa szomorú, de határozott tekintete engem is határozottságra sarkall. Ismét a körülöttünk pirosló rügyekre és virágokra pillantok. Rádöbbenek valamire. - Talán ez lenne a piros kertben töltött nap? - kérdezem. - Így van - válaszolja nagyapa. - Piros kertben töltött nap. Egy emlékezetes nap. Majd közelebb hajolva hozzáteszi: - Nem lesz könnyű visszaemlékezned sem erre a napra, sem a mostani beszélgetésünkre - figyelmeztet. - De nem féltelek. Erős lány vagy, sikerülni fog. Sikerült is. Nagyapa a piros kertben töltött napot örökre az emlékezetembe véste. Piros zászlóval jelölte meg, akárcsak Ky és én a faágakat a Hegyen. Nagyapa nem véste emlékezetembe a nap minden mozzanatát, hiszen nem mondtam el neki, hol jártam a látogatásom előtt. Abban viszont sokat segített, hogy a hiányzó láncszemekre emlékezzek. A piros kertben töltött nap elnevezés olyan jel, ugródeszka a számomra, amely elvezet az elveszett emlékekhez. Nagyapa hitt bennem. Úgy gondolta, lázadó típus vagyok. Mindig voltak lázadó megnyilvánulásaim annak ellenére, hogy hittem a Társadalomban. Lázadó voltam például akkor is, amikor játékot készítettem Bramnek a laptopon. Tortaevés közben, a Párosító Banketten is nagyon durcás voltam. Az is bátor dolog volt a részemről, amikor nem jelentettem be a hivatalnokoknak, hogy Xander elvesztette a tablettatartóját az uszodában, vagy amikor zöld tablettát adtam Emnek. A mai fejemmel úgy gondolom, a Felkelés tagjai környékeztek meg az arborétumban. Megtettem, amire kértek, mert féltettem nagyapát. Belekevertem néhány új embert a párosítandó fiatalok közé. Akkor még nem tudtam, hogy megtűrt státuszúak voltak. A Társadalom tudta, hogy nem emlékszem majd az osztályozásnak a Párosító Banketthez való közelségére. A Felkelés pedig úgy gondolta, ha nem emlékszem semmire, nem árulhatom el őket. Miközben Végkőre repültünk, a Kormányos utalt is a dologra. - Korábban is segítettél nekünk, csak nem emlékszel rá - mondta. Ma már mindenre emlékszem.
Vajon miért kért meg rá a Felkelés, hogy adjam hozzá a megtűrt státuszúak nevét a listához? Talán azt hitték, hogy ezzel a megtűrtek visszanyerhetik régi státuszukat? Vagy egyszerűen csak a Társadalmat akarták bomlasztani? A Társadalom minek alapján választott ki bennünket a feladat elvégzésére? Talán a fővárosban dolgozó osztályozok már elkapták a pestist? Egy újabb emlék villan fel előttem. Egy másik alkalommal is párosítottam a fővárosban. Ekkor találtam meg az ingujjam alá rejtett cédulát, amire egyetlen szó volt írva: emlékezz. A Társadalom számára nagy gondot jelentett a pestisjárvány kitörése. Nem tudtak megbirkózni a kómába esett betegek ápolásával. Nem tudom, meddig végeztette a Társadalom a hozzám hasonló emberekkel a párosítást. Beadták nekünk a piros tablettát, hogy elfelejtsük a feladattal járó hajszát, kapkodást. A velem foglalkozó hivatalnok hölgynek fogalma sem volt róla, ki keverte be Ky nevét a párosítandó fiatalok nevei közé. Én viszont sejtem. Az adatokat átnézve nem nehéz kitalálni. Én voltam. Osztályozás közben nem is tudtam, mit csinálok. Miután felkerült a neve a listára, valaki a nevem mellé rendelte Kyt és Xandert. Nem tudom, a hivatalnok hölgy rájött-e azóta és számított-e erre a végeredményre. Az sem biztos, hogy a pestist vagy annak mutáns változatát túlélte. Azt sem tudhatom, hogy a Társadalomban élő fiúk közül Ky és Xander illenek-e hozzám a legjobban. Miért nem vette észre senki, hogy két Párom is van? Miért nem találtak egy tökéletes Párt számomra? Talán a Társadalom azt sem tudta, mi a teendő ilyen esetben. Annyira bíztak az adataikban, hogy nem is gondoltak ilyesmire. Azt hitték, mindenkinek csak egyetlen tökéletes Párja létezhet. Mennyi kérdés! Talán soha nem kapok választ rájuk. Anyukám még csak most ébredt fel a kómából, ezért nem szeretnék túl sok kérdést feltenni neki. Ennek ellenére tudom, mekkora lelkierő lakozik benne. Ezen a téren édesapámra hasonlít. Rengeteg bátorság kell hozzá, hogy a nehézségek ellenére úgy éld az életet, ahogy szeretnéd. - Nagyapa részt vett a Felkelésben - mondom anyukámnak. - Lopott a Társadalomtól. Anyukám kiveszi a kezemből a növényt, és bólogat. - Műtárgyakat lopott a restaurálási munkálatok helyszínéről, ahol dolgozott. Viszont nem a felkelők kérésére, hanem önszántából tette mindezt. - Levéltáros volt? - kérdezem összeszoruló szívvel. - Ő maga nem volt az, de kereskedett velük - feleli anyukám. - Miért volt szüksége a műtárgyakra? - kérdezem. - Eladta őket, hogy kifizesse azoknak a megtűrt és száműzött státuszú embereknek az útiköltségét, akik el akartak menekülni a Társadalomból. Most már értem, nagyapa miért lepődött meg annyira, amikor a mikro kártyáról és a megtűrt státuszú Páromról meséltem. Nagyapa azt hitte, már az összes megtűrt státuszúnak sikerült elhagynia az országot. A helyzet iróniáját lehetetlen nem észrevenni. Nagyapa ki akarta menekíteni a Társadalomból a megtűrt státuszúakat, én meg pont az ellenkezőjét
csináltam: becsempésztem őket a párosítási eljárásban részt vevő fiatalok közé. Mindketten segíteni akartunk rajtuk. Meg voltunk győződve róla, hogy helyesen cselekszünk. A Társadalom és a Felkelés akkor fordult hozzám segítségért, amikor épp szükségük volt rám. Különben nem törődtek velem. Nagyapa viszont mindig hitt bennem. Tisztában volt a bennem lakozó erővel. Hitt benne, hogy a zöld tabletta nélkül is képes vagyok megbirkózni a problémákkal, a piros tabletta bevétele után is emlékezni fogok a lezajlott eseményekre. Nem tudom, mit szólna, ha tudná, hogy még a kék tabletta bevételét is túléltem. Ötvenhetedik fejezet Ky - Nyomon vagyunk - közli a Kormányos. Magamtól is kitalálom, mire gondol: nyilvánvalóan arra a területre, ahol az ellenszer előállításához használt növény terem. - Tudod már, hogy pontosan hol? - kérdezem. - Azonnal küldöm a koordinátákat - feleli. Új lap bújik elő a vezérlőpanelen lévő nyomtatóból. - Egy Sonoma tartományban lévő kisvárosról van szó. Indie Sonoma tartományból származik. - A tenger mellett van? - kérdezem. - Nem. A sivatag közelében - válaszolja. - A hölgy, akitől az információt kaptuk, határozottan emlékezett a városka elhelyezkedésére, még a nevét is tudta. - A hölgy, akitől az információt kaptuk... - mondom csodálkozva, bár tudom jól, kiről van szó. - Cassia édesanyja felébredt a kómából - tájékoztat a Kormányos. Miközben kelet felől berepülünk Sonoma tartományba, látom, hogy a város melletti szántóföldek mind fel vannak túrva. A sárrögöket reggeli harmat borítja, ezért úgy csillognak, mint a tenger hullámai. Ne nagyon reménykedj! - mondogatom magamban. Már számtalan mezőről hittük, hogy tele van pillangóliliommal. Később kiderült, csak néhány virág árválkodott rajtuk. Thomas versének a sorai jutnak az eszembe: A jó, ki hullám üttön jajt kiált, Hogy zöld öblön csepp tett is lángra kap. Dúl-fúl, ha megszakad a napvilág. Az utolsó pillanatban vagyunk. Még van rá esély, hogy meggyógyítsuk a kómában fekvő betegeket, de nincs vesztegetni való időnk. Tetteinket (a pilótaságomat, Cassia osztályozását, Xander gyógyító tevékenységét) vagy gyarló cselekedetekként emlegetik, vagy hőstettekként ünnepük majd a jövő nemzedékei. A mező közelében már két léghajó parkol. Kívülről bizonyára úgy tűnik, magabiztosan teszem le a gépet, valójában azonban nagyon megrendülök a két, várakozó léghajó láttán. Vajon ki hozta őket ide? Pillanatnyilag, az ellenszernek köszönhetően szilárdnak tűnik a Kormányos hatalma. A Társadalom mintha visszavonult volna. A Felkelés
tartja fenn a rendet, osztja szét az emberek között az utolsó élelmiszercsomagokat. Azok, akik még nem kapták el a vírust, az otthonukban maradnak, az immúnisak pedig a betegeket ápolják. Átmeneti, ingatag rend uralkodik a tartományokban. A Kormányos ellenőrzése alatt tudja tartani az országot, mert a pilóták és katonatisztek még felnéznek rá. A Felkelés emberei zavartalanul kereshetik az ellenszer gyártásához szükséges virág lelőhelyét. Biztos vagyok benne, hogy egy napon a Társadalom visszatér. Az embereknek el kell majd dönteniük, milyen rendszerben szeretnének élni. Először azonban meg kell gyógyítanunk őket. Leszállok a léghajóval a hosszú, elhagyatott útra, a másik két léghajó mellé. A Kormányos elébem jön, hogy üdvözöljön. A távolban egy légi autó köröz a levegőben. A város felől érkezhetett. - A katonatisztek találtak valakit, aki tudna segíteni - szólal meg a Kormányos. - Egy férfiról van szó, aki annak idején bevetette ezeket a földeket. Átkelünk a mező és a poros út közötti füves árkon. Kígyózó szögesdrótkerítés veszi körbe a területet. Már a távolból észreveszem a liliomokat. Az apró virágok fehér zászlóként, szanaszét virítanak a feltúrt buckákon. Mintha jeleznék, hogy rájuk van szükségünk. Átnyúlok a szögesdrótkerítésen, és magam felé fordítok egyet. Tökéletes az alakja. Három, ívelt szirom alkotja a virágot. A szirmok belső részén egy-egy piros csík található. - Tavaly a Társadalom felszántotta a földeket - meséli a mögöttünk lépkedő férfi. - Idén tavasszal azonban újra kinőttek a pillangóliliomok. Nem tudom, a pestisjárvány óta hány embernek jutott eszébe kijönni ide. - Tudtad, hogy a hagymája ehető? - kérdezi a Kormányos. - Nem - feleli a férfi. - Eredetileg ki vetette be a földeket? - Egy Jacob Childs nevű férfi. Elvileg nem szabadna emlékeznem rá, hogy a földeket felszántották, és arra sem, hogy Jacobot elhurcolták. Mindenesetre ez történt. - A növények hagymáit szeretnénk begyűjteni - mondja a Kormányos. Tudnál nekünk segíteni ebben? Esetleg ismersz olyan embereket, akik szívesen dolgoznának velünk? - Persze -- válaszolja a férfi. - Igaz, nem sokan vannak. A legtöbben betegek vagy bujkálnak valahol. - Mi is hozzuk az embereinket. Azonnal munkához kell látnunk. Gyenge szellő simogatja végig a szántóföldet. A liliomok úgy festenek, mintha egy zöld tengeröbölben táncoló, apró hullámok lennének. Pár nappal később újabb gyógyszerszállítmányt viszek a fővárosba. Egyszer csak a hangszórón keresztül a Kormányos szól hozzám. Nagyon meglep a bejelentkezésének az időpontja. Talán sejti, hova igyekszem? A repülési irány alapján nem sejtheti. Remek útvonalat jelölt ki számomra. Útközben végre tudom hajtani, amit akarok. - Jacob Childsra vonatkozólag semmilyen adatot nem találtunk - közli a Kormányos. - Jacob Childs eltűnt. - Nem meglepő - vágom rá. - A Társadalomnak bizonyára nem volt ideje Jacobot alacsonyabb státuszba sorolni vagy halálba küldeni. - Patrick és Aida Markham adatainak is utánanéztünk - folytatja a Kor-
mányos. - Sem a Társadalom, sem a Felkelés adatbázisában nem szerepelnek. - Köszönöm, hogy utánanéztél - felelem. Sokan kíváncsiak családtagjaik adataira, de nem mindenki férhet hozzá az adatbázisokhoz. - Egyelőre nem indulhatsz el a keresésükre - mondja a Kormányos. - Az ellenszer szállítására kell koncentrálnod. - Értem. Majd a szabadidőmben megkeresem őket. - Nem - ellenkezik a Kormányos. - A szabadidődet pihenéssel kell töltened. Kimerültén nem repülhetsz. - Mindenképp meg kell találnom őket - mondom izgatottan. Mindent nekik köszönhetek. Annától tudom, hogy Aida és Patrick mekkora áldozatot hoztak értem. Nagyobbat, mint gondoltam. Olyasmit kérdezek a Kormányostól, amit korábban nem kérdezhettem volna meg. - Nincs valaki, akit feltétlenül meg akarsz találni? Túllőttem a célon. A Kormányos nem válaszol. Az alattam lévő sötét vidékre és a városok felől érkező fényre pillantok. Már több hete szállítom az ellenszert a tartományok különböző városaiba. Néhány helyen többször is megfordultam. Oria tartományban viszont még nem jártam. Korábbi lakóhelyünkre nem repülhetünk. Túl sok ismerősünk él ott. A Kormányos attól tart, hogy elsősorban nekik juttatnánk az ellenszerből. - Sok embert meg kellett találnom, de szerencsére tudtam, hol keressem őket - válaszolja végül a Kormányos. - Olyan ez, mint amikor a Sziszifusz folyóban próbálsz megkeresni egy követ. Először azt sem tudod, hol keresd. Elbizonytalanodsz. Később könnyedén megtalálod. Nem válaszolok. A később kifejezés gyakran azt jelenti, hogy lekéstünk valamiről. Ezzel mindketten tisztában vagyunk. Az ellenszer kiválóan hat, Cassia iránymutatása alapján mindig tudjuk, melyik városba kell repülnünk. Pont optimális számú embert sikerül megmentenünk. Cassia elmondja, mikor, mit kell csinálnunk, a számítógépek és a többi osztályozó pedig megerősítik a véleményét. Cassia agya nagyon kifinomultan működik, páratlanul világos döntéseket hoz. Nem tudunk meggyógyítani minden beteget. A kómába esetteknek körülbelül tizenegy százaléka soha nem ébred fel. A többiek közül is sokan vannak, akik nem tudják legyőzni a fertőzést. Lejjebb ereszkedem a léghajóval. - Szerintem elég világosan elmagyaráztam, miért nem keresheted meg most Patrickot és Aidát - mondja a Kormányos. - Igazad van. Nem engedhetem meg, hogy emberek haljanak meg, miközben én olyanokat keresek, akiket talán meg sem találok. - Akkor mit csinálsz? - rivall rám a Kormányos. - Le kell szállnom - mondom. - Nincsenek Oriában - figyelmeztet a Kormányos. - Ezt a lehetőséget Cassia is nagyon valószínűtlennek tartja. - Cassia szerint meghaltak a Külső Tartományokban. - Igen - feleli. Addig körözök a magasban, amíg nem találok egy leszállásra alkalmas helyet. A Hegy felett repülök el, és közben azon gondolkozom, hol lehet most Cassia zöld selyemruhájának darabja. Lehet, hogy valahol a föld alatt nyug-
szik a rongyos kis zászló, talán már kiszívta zöld színét a nap, elpusztította az eső vagy elfújta a szél. - Oria nagyon ingatag tartomány, te pedig nagyon hasznos emberünk vagy - mondja a Kormányos. - Vissza kell jönnöd! - Nem maradok sokáig - nyugtatom meg a Kormányost, majd fordulok egyet és leteszem a gépet. Ez a léghajó nem hasonlít a Kormányoséhoz. A propellerei nem kapcsolgathatok, ezért nem tudok vele szűkebb helyen landolni. Az utca sem elég hosszú, nem nagyon alkalmas a leszállásra. Ennek ellenére minden szegletét ismerem. Patrickkal és Aidával sokat sétáltunk erre. Általában egymás kezét fogták. A léghajó kerekei földet érnek, vitorlái elmozdulnak és lefékeznek. Elrohannak mellettem a házak. Az utca végén épp időben meg tudom állítani a gépet. Akár be is láthatnék az előttem álló házba, ha a lakók nem húzták volna le a redőnyöket. Kiszállok, és elkezdek olyan gyorsan szaladni, amilyen gyorsan tudok. Csak néhány háznyi távolságra kell eljutnom. A kertekben lévő virágágyásokat még nem gyomlálták ki, elég gondozatlanok. Megállók a ház előtt, ahol Em lakott. Betörték az ablakait. Bekukkantok. Régóta üresen állhat, mert. már falevelek is vannak a padlón. Biztos egy másik kerület fáiról fújta ide őket a szél, mert a mi kerületünkben már régen nincsenek fák. Rohanok tovább. Mialatt kómában feküdtem, hallottam, mit mesélt Anna a szüléimről, Patrickról és Aidáról. Édesanyám és édesapám nem tudtak kicsempészni a Társadalomból. Haláluk előtt inkább a Társadalom sűrűjébe küldtek. Remélték, sikerül beilleszkednem. Patrick és Aida szívesen fogadtak és úgy szerettek, mintha a saját fiuk lettem volna. Elhurcolásom reggele örökre emlékezetes marad számomra. Soha nem felejtem el Aida sikolyát, Patrick tekintetét és azt, ahogy kétségbeesetten próbáltak kitépni a katonatisztek kezei közül. Nem tudom, ha én lettem volna Cassia Párja, és nyolcvanévnyi kiegyensúlyozott, gondtalan élet várt volna rám, akkor is éreztem volna-e elég erőt magamban ahhoz, hogy a Társadalom megbuktatásáért harcoljak. Xander érzett. Xanderék házának ajtajához megyek, és bekopogok rajta. Ötvennyolcadik fejezet Xander Az utóbbi hetekben számos áttörés történt az ellenszerrel kapcsolatban. Először is megtaláltuk a Cassia anyukája által emlegetett földeket, így még több szert készítettünk és jutattunk el a betegekhez. Később sikerült laboratóriumban, szintetikus úton előállítani a pillangóliliomban lévő fehérjéket. A projekt újra összehozta a Felkelés és a Társadalom legkiválóbb elméit. Eddig minden remekül működik. Az emberek egyre jobban érzik magukat. Ha esetleg visszatérne a mutáns vírus, megvan az ellenszerünk. Feltéve persze, hogy nem alakul ki újabb mutáns változat. Az adatok alapján a nehezén már túl vagyunk. Egyébként az adatokban sem bíznék, ha nem Cassia osztályozta volna őket.
Hamarosan új korszak veszi kezdetét. Ha az emberek meggyógyultak, el kell dönteniük, milyen világban szeretnének élni. Nem tudom, ezt a helyzetet is képesek leszünk-e ugyanolyan sikeresen megoldani, mint a pestisjárványt. - Megmentetted a világot - mondja édesapám. - A szerencsének köszönhetek mindent - felelem szerényen. - Mindig is szerencsések voltunk. Ez valóban így van. Csak végig kell nézni a családomon. Amikor kitört az első pestisjárvány, a bátyám Oria fővárosából visszatért Juharfa kerületbe. A családomban szinte az utolsó pillanatig mindenki egészséges maradt. Végül megbetegedtek, de szerencsére Ky időben rájuk talált, így meg tudtuk gyógyítani őket. - Igyekeztünk fenntartani a rendet és összefogni a kerület lakosait - meséli édesapám. Sikerült is. Édesapám mérte ki a fejadagokat, osztotta szét az élelmiszert. A kerület lakói gondoskodtak egymásról, ameddig csak tudtak. Nem csinálták rosszul. A családom mindig hitt benne, hogy ha valaki keményen és jól végzi a munkáját, nagy valószínűséggel eléri a célját. Persze a családtagjaim sem ostobák. Tisztában vannak vele, hogy sokszor a kemény munka sem hoz eredményt. Láttak már szívszaggató szörnyűségeket, de közelebbről még nem tapasztalták meg, milyen az igazi szenvedés. Képmutató vagyok, mert velem sem történt még semmi rossz. Ky az egész családját elveszítette. Cassiának az édesapja halt meg. A Carrow családnak azonban semmi bántódása nem esett. Mindannyian jól vagyunk. Még a testvérem is, aki nem csatlakozott a Felkeléshez. Tévedtem vele kapcsolatban. Sok mindenben tévedtem. Viszont az ellenszer, amit készítettünk, remekül bevált. Az egyik szünetben elhagyom az egészségügyi központot, és a Camas tartomány fővárosát átszelő folyó felé sétálok. Miután a barikádot lebontották és a mutáns vírus terjedését is sikerült megfékezni, egyre több ember sétálgat a folyóparton. Az orvosi központ közelében lévő gáton jó néhány cementlépcsőt alakítottak ki. Ky és Cassia gyakran jár ki a gátra, különösen akkor, amikor Ky épp nem repül. Egyszer egyedül üldögélt az egyik lépcsőn, és a vizet bámulta. Leültem mellé. Köszönöm - mosolygott rám. Utoljára akkor találkoztam vele, amikor a beteg családtagjaimat a központba szállította. - Ha már a saját családomat elvesztettem, úgy gondoltam, legalább a te szüleidet és testvéredet felkeresem - mondta. - Sikerrel jártál - mondtam, vidámságot erőltetve a hangomra. - Pontosan ott találtad őket, ahol korábban éltek. Ky aggódó pillantást vetett rám. - Örülök, hogy sikerült meggyógyítanom őket. Életem végéig hálás leszek neked. Ki tudja, máskülönben mikor jutottak volna hozzá az ellenszerhez. - Ennyivel tartoztam neked - felelte Ky. - Neked és Cassiá-nak köszönhetem a gyógyulásomat. - Mikor jöttél rá, hogy szereted Cassiát? - kérdeztem. - Amikor szerelmes lettél belé, még nem is ismert, azt sem tudta, honnan jöttél.
Ky nem válaszolt azonnal, hanem a folyóra pillantott. - Még a járvány kitörése előtt, egy holttestet kellett bevinnem a folyó közepére - szólalt meg végül. - A megtűrt státuszú fiú a Társadalom katonai táborában halt meg, jóval előbb, mint számítottak rá. A katonatisztek el akarták tüntetni a holttestet, ezért megkértek rá engem és egy másik ágyútöltelék fiút, hogy vigyük a folyó közepére és eresszük el. Ekkor ismertem meg a barátomat, Vicket. Bólogattam. Már hallottam erről a Vick nevű fiúról. - Vick szerelmes lett egy lányba, akivel a Társadalom törvényei szerint nem létesíthetett volna kapcsolatot - folytatta Ky. - Vicknek meg kellett halnia. Ky a szemembe nézett. - A családom halála után az életben maradás mindennél fontosabb volt számomra. A Cassiával való találkozás hatására tért vissza belém igazán az élet. - Ugye, akkoriban úgy érezted, még nem ismer igazán? - kérdeztem. - Igen - felelte. -- Viszont úgy éreztem, meg fog ismerni. A széles lépcsőkön a víz felé indulok. Ky most nincs itt, de ismerős azért akad. Egy hosszú, fekete hajú lány üldögél a gáton. Lei az. Napok óta nem láttam. Gyógyulása után visszament dolgozni, így ritkán találkoztunk. Amikor mégis egymásba botlottunk, fejbiccentéssel és legfeljebb egy sziával üdvözöltük egymást. Gondolom, tudja, hogy az ellenszer gyártását irányítom, de eddig még nem volt alkalmunk beszélgetni. Bizonytalanul közelítek felé. Rám mosolyog, és int, hogy üljek oda mellé. Lekuporodom a lépcsőre. Teljesen bolondnak érzem magam, azt sem tudom, hol kezdjem a beszélgetést. Lei sokkal határozottabb. - Merre jártál? - kérdezi. - A hegyekben. A Kormányos vitt el néhányunkat. Ott akadtunk rá az ellenszerre. - Te készítetted el - folytatja Lei. - Igen, de Cassia jött rá, melyik növényt kell belekeverni. - A Párod - jegyzi meg Lei. - Igen. Cassia szerencsére jól van. Ő is itt, a fővárosban dolgozik. - Szerintem már láttalak titeket beszélgetni - mondja Lei, fürkésző pillantást vetve rám. - Másba szerelmes - árulom el neki. Lei gyengéden megfogja a kezemet. - Sajnálom - mondja. - A te Pároddal mi lett? - kérdezem. - Megtaláltad? Lei félrelibbenti hosszú haját ugyanúgy, mint amikor a sebhelyet kerestük egymás hátán. - A Párom még a pestisjárvány előtt meghalt - feleli szomorúan. - Fogadd részvétem. - Már azelőtt tudtam, mielőtt értesítettek - mondja. - Éreztem, hogy elment. - Lei gyönyörű hangja a szívembe hasít. Szeretném, ha dalra fakadna. - Biztos nevetségesnek tartod az egészet - teszi hozzá. - Egyáltalán nem. Valami csobban a folyóban. Nyomban felkapom a fejem. - Egy hal - mondja Lei. - Ilyen halról meséltél egyszer? - kérdezem.
- Nem. Annak ezüstös, nem pedig vöröses pikkelyei voltak. - Merre jártál? - kérdezem Leitől. Érti, mire gondolok. Arra vagyok kíváncsi, merre járt, miközben kómában feküdt. - Legtöbbször úsztam - válaszolja. - Pont úgy, mint a halak, amikről meséltem. A testem is más alakot öltött. Úszva sokkal könnyebb volt elviselni az állapotomat. Legalább nem a történteken rágódtam. - Nem tudom, miért gondol mindenki a vízre - mondom tűnődve. Ky is hasonló élményekről számolt be. Állítólag azzal az Indie nevű lánnyal úszott az óceánban, aki azóta szintén meghalt. - Szerintem azért, mert az ég túl messzinek tűnik. A víz ráadásul sokkal jobban fenn tudja tartani az ember testét, mint a levegő. Vagy azért, mert a betegek nem tudják kiköhögni a tüdejükben felgyülemlő folyadékot. Mindkettőnknek megvan a maga magyarázata a jelenségre, bár orvosi szempontból egyik sem elfogadható. Nem is tudom, mit mondjak. Leit elnézve szerintem ő is képes arra, mint amire a víztömeg: a felszínen tudja tartani a lelkemet. Képzeletben közelebb húzom magamhoz és megcsókolom. Vele akár az óceán mélyére is szívesen lesüllyednék. Lei sejti, mi járhat a fejemben. Felállok, mert undorodom magamtól. Nem vagyok abban az állapotban, hogy bárkit is szeressek. Lei most veszítette el a szerelmét, és csak nemrég ébredt fel a mutáns vírus okozta kómából. Mindketten nagyon magányosak vagyunk. - Mennem kell - mondom. Ötvenkilencedik fejezet Cassia Egy fa mögé rejtőzöm a gát közelében, a lépcsők felett. Várom, hogy Xander elmenjen előttem. Nem vesz észre. Összeszedem a bátorságomat, és lemegyek a folyóparton üldögélő lányhoz. Letelepszem mellé, majd mélyen egymás szemébe nézünk. - Cassia vagyok - mutatkozom be. - Mindketten ismerjük Xandert. - Igen - mondja a lány. - Engem Leinek hívnak, Lei Neának. Igyekszem észrevétlenül megfigyelni az arcát. Nem sokkal lehet idősebb nálunk, ám a tekintete bölcsességről árulkodik. Nagyon szépen, tisztán beszél, nem harapja el a szavakat. Bájos lány, igazi egyéniség. Fekete hajkoronája alól mélyen ülő szempár tekint rám. - Mindketten ismerjük Xandert, de te valaki mást szeretsz - szólal meg Lei. - Így van - bólogatok. - Hallottam rólad egy-két dolgot Xandertől. A munkahelyünkön gyakran meséltünk egymásnak a Párunkról. - A te Párod... - nem merem befejezni a mondatot. - ...meghalt - mondja, miközben tenyerével letörli kicsorduló könnyeit. Nagyon szomorú vagyok miatta. Hónapok óta éreztem. Nem tudok sírás nélkül beszélni róla. Különösen itt, a folyóparton nem. Nagyon szerette a vizet. - Nincsenek családtagjaid, akiket segíthetnék megkeresni? - kérdezem. - Nincsenek. Száműzött családból származom.
- Hogy maradtál életben? - kérdezem csodálkozva. - Hová bújtál a Társadalom elől? - Végig a Társadalom szeme előtt voltam - feleli Lei. - Az adatokat könnyű hamisítani, ha megfelelő ismerősökkel rendelkezel. A szüleimnek kiváló kapcsolatai voltak. Támogatták a Kormányost, de miután azt tapasztalták, hogy nem védi meg a száműzött státuszú embereket, úgy gondolták, a Társadalomban nagyobb biztonságban leszek. Összeadták, amijük volt, és hamis adatokat vásároltak nekem. A Társadalomba költöztem, és hamarosan hivatalnokká neveztek ki - meséli mosolyogva. - Szerintem a Társadalom vezetői maguk is meglepődnének, ha rájönnének, hogy egy száműzött státuszú lány ilyen gyorsan hivatalnokká vált. - Lei közben feláll. - Ha találkozol Xanderrel, köszönj el tőle a nevemben! - Köszönj el inkább személyesen! - javaslom. - Várj! - állítom meg hirtelen. Valamit nem értek. - Ha szinte mostanáig nem voltál állampolgár, nem vehettél részt Párosító Banketten. Hogy lehet, hogy mégis...? - A Társadalom segítsége nélkül is megtaláltam a Páromat. Nem volt szükségem a közreműködésükre. A vízre pillant. Most már tudom, ki ül mellettem. - Amikor a Társadalomba költöztél, megváltoztattad a nevedet? - kérdezem. - Nem változtattam meg teljesen, csak felcseréltem - válaszolja. Visszarohanok az egészségügyi központba, hogy megkeressem Xandert. Épp a laboratóriumban dolgozik az édesapjával. Bekopogok az ablakon. Apukája vesz észre elsőként. Óvatosan rám mosolyog. Nem szeretné, ha további fájdalmat okoznék a fiának. Tudja, Xander lelke nagyon fáj. Legszívesebben elmondanám Carrow úrnak, hogy nem csak miattam bánatos a fia. Xanderrel annyi minden történt az utóbbi időben: kiábrándult a Felkelésből, szörnyű heteket töltött az orvosi központban, majd a hegyekben dolgozva. - A barátnőd, Lei úgy döntött, elhagyja Camas városát - mondom Xandernek az ajtóban. - Megkért, köszönjek el tőled a nevében. Meg kell találnod, mert romokban van lelkileg, akárcsak te - gondolom magamban. Akkor állt össze számomra a kép, amikor a folyóparton említette, hogy a Párja megtalálásához nem volt szüksége a Társadalomra. Sőt, amikor a Társadalomba költözött, még a nevét sem változtatta meg, csak egyszerűen felcserélte. Nea Lei. Lei Nea. Ha kimondjuk, Laneynek hangzik. Vick szerelmét is pont így hívták. Amikor Ky sziklába véste a nevét, nem tudta, hogy kell leírni. Talán még Vick sem. - Nem mondta, hova megy? - kérdezi Xander. Az arckifejezése mindent elárul. Nem mondom el neki, amit akartam. Vick és Lei szerelmének történetét ugyanis nem nekem, hanem Leinek kell elmesélnie Xandernek. Neki kell eldöntenie, hogy a szerelmük részévé válik-e ez a történet. - Nem mondta - felelem. - Viszont még utolérheted és kiderítheted, hova tart. Xander nem ered azonnal Lei után, hanem tökéletes tartással visszaül az
asztalához. Magabiztosságot és határozottságot erőltetve az arcára, előrehajol. Xander könnyedén kitalálja mások gondolatait, de saját magára nem figyel eléggé. Vajon miért? Talán azért van ez így, mert nem szeretné, ha újabb sérelem érné. - További híreim is vannak - folytatom. Közelebb hajolok hozzá, hogy a többiek ne hallják a szavaimat. - A Kormányos szerint itt az ideje, hogy elkezdjük Másországba szállítani Kőfalva lakóit. - Miért pont most? - kérdezi Xander. - Mert közelednek a választások, és a rend fenntartásához a Kormányosnak szüksége lesz a léghajókra. A híresztelések szerint a Társadalom újra magához akarja ragadni a hatalmat. - A léghajók most sem szabadok - mondja Xander. - Az ellenszer szállítására használjuk őket. - A Kormányos amúgy sem küldene túl sok léghajót Végkőre. A harci gépek helyett inkább a teherszállító léghajókat küldené. Bármilyen messze el lehetne vinni velük a falu lakóit. Kyjal Végkőre repülünk, hogy beszéljünk Annával. Ha beleegyezik, magunkkal hozzuk Camasba. Csak ennyit szerettem volna mondani. Nem akartam, hogy aggódj. - Nem akartam, hogy úgy érezd, már megint elhagytalak. - A falu lakói mellett mások is felszállhatnak a Másországba tartó léghajóra? - érdeklődik Xander. - Ha marad hely, akkor szerintem mások is mehetnek - felelem. - A falu lakói talán megengednék, hogy velük utazzak - mondja vigyorogva. Egy pillanatra megint a régi Xandert látom, aki annyira hiányzik. - Gondolom, az ellenszer sikere után megbíznak bennem. - Xander, te nem mehetsz Másországba! Szükségünk van rád - tiltakozom. - Sajnálom, semmi sem tarthat vissza. Hatvanadik fejezet Ky Cassiával a Kormányos parancsára várunk. Kettesben utazunk a léghajón. Gyógyszereket szállítunk a faluba, és remélhetőleg néhány falulakóval térünk majd vissza. Cassia szerint Annát rá kell vennünk, hogy induljon a választáson. - Az elmúlt években bizonyította remek vezetői képességeit - mondja. - Hány léghajó száll még fel, míg végre indulhatunk? - kérdezi Cassia. - Tíz - válaszolom. - Az utolsók között kerülünk sorra. - Akkor van még egy kis időnk - jegyzi meg. Időnk. Az idő ritka kincs. Régóta vágyunk rá. Cassia a másodpilóta ülésén ül, és felém fordul. Olyan csintalanul pillant rám zöld szemével, hogy szinte eláll a lélegzetem. Előrehajolok, ő pedig a nyakam mögé csúsztatja a tenyerét. Behunyom a szemem, és magam elé idézem, ahogy hófehér bőrrel kijött elém a síkságra, ahogy arcához érintette a zöld selyemdarabot a Hegy tetején. Szinte érzem homokos bőrének tapintását a kanyonban. Látom, ahogy csillogó tekintetével visszacsalogat az életbe a hegyek között.
- Szeretlek - suttogja. - Én is. Újra és újra Cassiát választom. Együttlétünket a Kormányos zavarja meg. Indulnunk kell. Felszállunk az égre. A finom felhőgomolyagokról édesanyám sziklára festett, azonnal elpárolgó festményei jutnak eszembe. Egyre magasabbra szálltak a levegőiben, valami új felé. Hatvanegyedik fejezet Cassia Ky egyre magasabbra repít. A léghajó rázkódik és zúg a levegődben. Hevesen ver a szívem, de nem félek. Először óriásinak tűnnek a kékeszöld hegyek, majd egyre inkább összemennek. Végül mindent beborít a nagy kékség. A felhők fehér és arany gomolyagokként utaznak a kék égen. Olyanok, mint a nyárfamagok, amiket egyszer nagyapának adtam. - A dicsőség felhői - suttogom. Nem tudom, hol találta nagyapa ezeket a szavakat. Talán a halála utáni utazásra utalnak, melynek során nagyapa felszállt az égre, a meleget árasztó napsugarak közelébe. Útközben ujjaival elkapta, majd eleresztette az égen szálló apró felhőket. Hova mehetett nagyapa? - tűnődöm. Van-e ennél dicsőségesebb, ragyogóbb hely a világon? Talán az angyalok is ezen az égi tájon keresztül szálltak felfelé. Édesapám is errefelé lebeghet valahol, a napsugarak közt. Kegyetlen dolog lenne őt visszavinni a Földre. Persze lehet, hogy a felhők közt lebegő halottak magányosnak érzik magukat. Kyra pillantok. Tökéletesen nyugodt az arca. - Ky! Te vagy a Kormányos. Elmosolyodik. - Igen, te vagy. Ugyanolyan jól vezeted a léghajót, mint Indie. Arcáról eltűnik a mosoly. - Repülés közben biztosan Indie jár a fejedben - jegyzem meg. Éles fájdalom nyilall belém. Nem véletlenül. Léteznek olyan helyek és időszakok, amelyekről mindig Xander jut az eszembe. Ha kék vizű úszómedencét, vörös zsengerózsát vagy himbálózó gyökerű palántát látok, ösztönösen rá gondolok. - Lehetséges, bár én inkább úgy érzem, minden percben te jársz a fejemben. Megsimítom az arcát. Nem akarom elvonni a figyelmét a repülésről. A szerelmemmel repülni ragyogó, nagyszerű érzés. Mi szabadon szárnyalunk, a földön lévő emberek pedig csapdában élnek. Szépen, lassan elhagyjuk a felhők birodalmát, és egyre lejjebb ereszkedünk. Várnak ránk a hegyek. A lemenő nap sugarai rózsaszínre festik a csúcsokat borító fehér hósapkákat, bearanyozzák a szürke sziklákat. Először úgy néznek ki a sötét fák és vizek, mintha síkidomok lennének, majd ahogy közeledünk, egyre csillogóbbnak és testesebbnek tűnnek. A fák a hegyoldalba kapaszkodnak, legördült sziklákkal teli szakadékok szelik át a zöld dombokat. Leszállunk az egyik réten, majd kéz a kézben sétálunk a falu felé vezető
erdei ösvényen. Annához és Elihez igyekszünk. Remélem, velünk tartanak. Nagy szükség lenne rájuk a tartományokban. Persze lehet, hogy inkább Másországba szeretnének utazni vagy a hegyekben maradnának. Akár Vadászt is megkereshetik az erdőben, vagy visszatérhetnek a Faragott Hegylánc kanyonjaiba. Több lehetőség közül választhatnak. Ky hirtelen megáll az ösvényen. - Hallgasd! - mondja. - Zene. Először csak a szél zúgását hallom a fenyőfák között, majd a falu felől érkező énekszó üti meg a fülemet. Gyorsabban szedjük a lábunkat. A faluba érve Ky azonnal rámutat egy fiúra. - Xander - kiáltja. Xander megelőzött bennünket. Már én is tisztán látom szőke fürtjeit és jellegzetes arcélét. Egy másik léghajóval érkezhetett. Xander Másországba akar eljutni. Tudja, hogy itt vagyunk, de nem jön oda hozzánk, hanem a zenére koncentrál. A falulakók nemcsak énekelnek, hanem búcsútáncot is lejtenek a tér közepén álló kő körül. A tűztáncot fából faragott, húros hangszerekkel kísérik. Az egyik katonatiszt véget akar vetni az előadásnak, de Ky visszatartja. - Nekik köszönhetjük, hogy megmenekültünk - emlékezteti a tisztet. Hadd zenéljenek még! A katonatiszt bólogat. Ky nagyon élénknek tűnik. Ujjaimmal megérintem az ajkát. - Velünk mi lesz? - kérdezem. - Táncoljunk! - kéri. - Megígértem, hogy megtanítalak. - Már megtanultam - felelem mosolyogva, a Galériában rendezett összejövetelekre gondolva. - Gondoltam - suttogja Ky. Közben tenyerét a derekamra csúsztatja. Amikor elkezdünk mozogni, dalra fakad a lelkem. Biztos vagyok benne, hogy jól csinálom. - Cassia! - mondja ki a nevemet, szinte énekelve. Kynak mindig dallamos volt a hangja. Tánc közben a nevemet ismételgeti. Egy idő után furcsa adok-kapok helyzetbe kerülök. Egyszerre érzem magam gyengének és erősnek, szédülök, ugyanakkor tisztán látok mindent. Vágyom valamire, de egyúttal elégedett is vagyok az életemmel. - Ky! - mondom végül. Sokáig el akartunk bújni a világ szeme elől. Vigyáztunk rá, senki se figyeljen minket és senkit ne sértsünk meg. Most viszont csak a táncra összpontosítunk. A dal végén a hangszer húrjai szívhasadásra emlékeztető hangot adnak ki, amitől azonnal magamhoz térek. Ösztönösen Xander keresésére indulok. Bennünket figyel. Nincs féltékenység a tekintetében, viszont vágyódás annál inkább. Igaz, már nem rám vágyik. Xander, ne aggódj! Rád talál majd a szerelem - mondanám neki legszívesebben. A tűz megvilágítja Leyna arcát. Igazán gyönyörű, erős lány. Tudná-e Xander Leynát szeretni? Ha együtt utaznak Másországba, semmi sincs kizárva. - Akár itt is maradhatnánk - súgja a fülembe Ky. - Nem kell visszatér-
nünk. Erről már korábban is beszélgettünk, és mindketten tudjuk a választ. Szeretjük egymást, de másokra is gondolnunk kell. Kynak meg kell keresnie Patrickot és Aidát, feltéve, ha még élnek. Nekem pedig a családom mellett a helyem. - Repülés közben arról álmodoztam, hogy összegyűjtöm az embereket, és mindenkit magammal viszek Másországba. - Talán egy napon ez is bekövetkezik - felelem. - Remélem, nem kell ilyen messzire mennünk, ha egy új világban szeretnénk élni. Talán a választás egy új korszak kezdete lesz. Ky még soha nem beszélt ennyire bizakodóan. Anna mond valamit Xandernek, majd idejönnek hozzánk. A tűz felfelobbanó lángjainál látom, hogy Anna egy darab kék krétát tart a kezében. - Megcsináltátok - mondja. - Mind a hármótoknak fontos szerepe volt az ellenszer megtalálásában. - Anna megragadja Ky kezét, és az egyik vénája mentén egy kék vonalat rajzol rá. -A pilóta - mondja, majd az én kezemen folytatja a rajzot. - A költő... és az orvos - fejezi be a vonalat Xander kezén. Leszáll az este a hegyekben. Friss fenyőillat, égő fa szaga, fények és zene járják át a levegőt. Xanderbe és Kyba kapaszkodom. Kis kört alkotva állunk hárman az ismert világ szélén. Bár mindez még valóság, máris a pillanat elmúlását gyászolom. Idetáncol hozzánk az egyik, szárnyakat viselő kislány, akit Xanderrel a faluban láttunk. Ránk néz. Szemmel láthatóan az egyik fiúval szeretne táncolni. Ky táncra perdül vele, így van néhány percem, hogy elbúcsúzzak Xandertől. Vidám, pergő ritmusok szólnak a falu főterén, valósággal átjárják a lelkünket. Itt állok Xanderrel. - Táncolni és énekelni is tudsz - jegyzi meg. - Persze. - Én sajnos nem. - Meg fogsz tanulni - mondom, és megragadom a kezét. Nagyon gördülékenyek a mozdulatai. A vérében van a zene, hiába állítja az ellenkezőjét. Sosem tanult táncolni, mégis ő irányítja a mozgásomat. Persze észre sem veszi, annyira koncentrál. Még mindig nem hiszi el magáról, hogy tehetséges. - Kérdezhetek valamit? - nézek a szemébe. - Természetesen - feleli. - Emlékszem valamire, amire nem szabadna emlékeznem, mivel be kellett vennem a piros tablettát. - Elmesélem neki, hogyan sikerült részletekben felidéznem a piros kertben töltött napot. - Hogy történhetett mindez? - kérdezem. - Szerintem a zöld tablettának is van valami köze a dologhoz - válaszolja Xander kedvesen, de nagyon fáradtan. - Talán épp azért tudsz visszaemlékezni bizonyos eseményekre, mert soha nem vetted be a zöld tablettát. A kék tabletta bevételét pedig sikerült túlélned. Oker szerint a kék tabletta kapcsolatban áll a pestissel. Bizonyára a kék tablettától lettél immúnis. A Társadalom a tabletták megalkotásakor egy kirakós játékra gondolhatott. Mindegyik szín egy elemet képvisel. Nagyon bonyolult dologról van szó. A gyógyszeré-
szek és a tudósok gyakran mesélnek arról, hogy a különféle gyógyszerek hogyan hatnak, ha az ember egyszerre veszi be őket. Az egyes emberekre is más-más hatással lehetnek. Az élet túl rövid ezeknek az összefüggéseknek a kiderítésére. - Tehát azt mondod, soha nem kapok választ a kérdésemre? - Így van. Egész életedben tűnődhetsz rajta. - Tűnődni mindig jó - mondom. Nagyapa is erre tanított. Azt mondta, a tűnődés nagyon jó dolog. Verseket ajándékozott nekem. Ezek szerint az sem baj, ha nem tudom, melyik verset kellene követnem. Talán épp ez volt a célja. Nem kell mindenre rájönnöm. - Elképzelhető az is, hogy csak te tudsz visszaemlékezni a piros tabletta bevétele előtti dolgokra - folytatja Xander. - Te vagy az egyik legerősebb ember, akivel valaha találkoztam. Eli csatlakozott Kyhoz és a kislányhoz. Kézenfogva táncolnak, nevetgélnek. A kislány szárnya csillog a tűz fényénél. Önfeledt mozgása, hajának vöröses csillogása Indie-t juttatja eszembe. Bárcsak itt lennének velünk azok is, akiket elveszítettünk: Indie, édesapám és a többiek! Xanderrel a mozgó embertömeg kellős közepén állunk. - Juharfa kerületben kérdeztem tőled valamit - szólal meg Xander. - Ha szabadon válaszhattál volna, akkor is engem választottál volna? - Emlékszem. Azt mondtam, igen. - Így van - bólogat. - Az idő kerekét azonban nem forgathatjuk vissza. - Valóban nem - mondom egyetértően. Xander utazása az egészségügyi központ kórtermeiben, hosszú folyosóin zajlott, miközben Leijel dolgozott. Amikor újra találkoztam vele a Kormányos léghajójának fedélzetén, már egész más fiú nézett a szemembe. Olyan helyeken járt, ahova soha nem mennék el. Akkor még nem vettem észre rajta a változást. Xander olyan volt számomra, mint egy kő, a fogalom minden pozitív tulajdonságával. Szilárd, megbízható. Olyasvalaki, akire számítani, építeni lehet. Xander azonban semmiben sem különbözik másoktól. Könnyű, akár a levegő. Tünékeny, akár a nap előtt elvonuló, csodaszép felhőgomolyagok. Nem tudom, magaménak tudhattam-e valaha, de most már nem hozzám tartozik, mindennek vége. - Xander! - szólítom meg. Még egyszer, utoljára magához ölel. A léghajó a sötét csillagok közt felemelkedik a levegőbe. A máglya kialszik. Néhány falulakó a hegyek között marad. Többnyire azok, akik a Faragott Hegyláncból érkeztek. Xander Másországba tart, egy távoli helyre. Nem tudom, visszatér-e valaha. Hatvankettedik fejezet Xander Úgy érzem, mintha millió madár csapkodna szárnyával az égen, pedig csak a felettünk repülő léghajók zúgását hallom. Az utolsó pillanatban rájöttem, mégsem követhetem a többieket Másországba. Camasba sem akartam viszszatérni. Most is, mint mindig, két lehetőség között vergődöm. Hajnalban felmegyek a falu melletti földeket átszelő folyóhoz, oda, ahol
Oker a pillangóliliomokat találta. Itt legalább egyedül lehetek, nem kell szólnom senkihez. Később visszatérek majd a faluba dolgozni. Talán Oker egykori laboratóriumában is lenne munka számomra. A folyóparti fák vékony, vörös gyökerei a víz fölött himbálóznak. Soha nem gondoltam volna, hogy egy gyökér piros színű is lehet. Újabb és újabb piros élőlények bukkannak elő a vízből. Furcsa alakú állkapcsok, kerek szemek. Bár undorítóan néznek ki, ragyogó, vörös színben pompáznak. Lei ezekről a vörös halakról mesélt. Végre láthatom őket. Összeszorult torokkal és égő szemmel közelebb megyek a vízhez. Zajt hallok a hátam mögött. Széles vigyorral az arcomon hátrafordulok. Készen állok rá, hogy bármelyik falulakóval, bármiről elbeszélgessek. - Xander! - szólít meg egy női hang. Lei jött utánam. - A vörös halak visszaúsztak? - kérdezi. - Igen - felelem. - Nem gondoltam, hogy itt talállak - mondja. - Nem láttalak a Camasból érkező léghajók fedélzetén. - Valószínűleg nem ugyanazon a léghajón utaztunk. Eredetileg Másországba akartam menni. - Én is, de nem tudtam elindulni. - Miért? - kérdezem. Hevesen kalapál a szívem, a fülem pedig zúg, mint a vágtató folyó vagy egy magasba emelkedő léghajó. Lei nem válaszol, hanem a folyó irányába néz. Természetesen a halra gondol. - Miért teszik meg ezt az irtózatosan hosszú utat? - kérdezem. - Azért, hogy egymásra találjanak. - Mélyen a szemembe néz. - A szerelmemmel is gyakran jártunk le a folyóhoz. Hasonlított rád. Főleg kék szemének ragyogása. Elmúlik a zúgás a fülemben. Minden elcsendesedik. Lei azért nem ment el, mert nem tudta elhagyni a tájat, ahol a szerelmét megismerte. Nem miattam maradt tehát itt. Köszörülök egyet a torkomon. - Azt mesélted, ezek a halak kék színűek az óceánban. Mintha teljesen más élőlények lennének. - Ez igaz is meg nem is - feleli. - Megváltoznak. Mindannyian változunk mondja kedvesen. Lei teszi meg az első lépést, közelebb jön hozzám. Mondani szeretnék valamit, amit eddig senkinek nem mondtam. Azt hittem, Cassia lesz az első. - Szeretlek - súgom Lei fülébe. - Tudom, még mást szeretsz, de... - Szeretlek - érkezik a válasz. Nincs minden veszve. Korábban mindketten mást szerettünk. A Társadalom, a Felkelés és a világ még léteznek, nyomást gyakorolnak ránk. Lei viszont távol tartja őket, és helyet biztosít a szerelmünk számára. Nem először vállalkozik ilyesmire. Bámulatos, hogy újra meg meri tenni. Amikor életünkben először leszünk szerelmesek, még nem ismerjük a szabályokat, ezért sokkal kisebb kockázatot vállalunk, mint amikor másodjára döntünk a sze-
relem mellett. Az első bukásban van valami rendkívüli. Sokkal jobb érzés szilárd talajon állni, érezni, hogy valaki kapaszkodik beléd és visszahúz. Én ugyanezt teszem Leijei. - Emlékszel a történetre, amit a Kormányosról és a szerelméről meséltem? kérdezi Lei. - Igen. - Szerinted melyikük volt bátrabb? A Kormányos, aki elengedte a szerelmét, vagy a férfi, akinek új életet kellett kezdenie egy teljesen új világban? - Egyformán bátrak voltak - válaszolom. Lei behunyja a szemét, és szerelmesen a karomba zuhan. Vadul csókolni kezdem. Hatvanharmadik fejezet Cassia A camasi városháza lépcsőjének tetejénél állok Kyjal. Gyönyörködünk a ragyogó, nyár végi napban. A lépcsőn feljövő emberek közül senki nem vesz észre bennünket, mással vannak elfoglalva. Egyesek bizonytalannak, mások izgatottnak tűnnek. Egy idősebb nő megáll, és felém fordul: - Mikor és hol kell feliratkoznunk? - érdeklődik. - A szavazás előtt, bent, az épületben. A hölgy bólint, majd bemegy. Mosolyogva pillantok Kyra. Mi már feliratkoztunk, és szavaztunk is arról, hogy ki vezesse a tartományokat. - A Társadalom hatalomra jutása majdnem a világ végét jelentette - mondom. - Ha újra a Társadalomra szavaznak az emberek, örökre végünk. - Lehetséges - bólogat Ky. - Viszont másra is lehet szavazni. Három jelölt pályázik a vezetői pozícióra. A Kormányos a Felkelést képviseli. A Társadalom színeiben egy hivatalnok indul. Annát pedig azok az emberek támogatják, akik sem a Felkelést, sem a Társadalmat nem szeretnék hatalmon látni. Anna és Eli visszatért Camasba. - Vadásszal mi lett? - kérdezte Ky Annától. - Tudom, hova ment - felelte Anna mosolyogva, szomorúsággal és reménynyel a tekintetében. A mostani választás nehéz, szinte lehetetlennek tűnő feladat. Egyszerre csodálatos és szörnyű kísérlet, ami könnyen rossz irányba fordulhat. Eszembe jutnak az épületben lévő fehér szavazócédulák. Vajon kire szavaznak majd azok, akik legalább a nevüket megtanulták leírni? Mi lesz a népünkkel, a kék ég, a vörös sziklák és a zöld mezők országával? A Társadalom nem vehet el tőlünk újra mindent, kivéve persze, ha engedjük. Az emlékeinket már senki nem adhatja vissza, de bíznunk kell egymásban, meg kell beszélnünk a dolgokat. Ha korábban is ezt tettük volna, talán előbb is megtalálhattuk volna az ellenszert. Ki tudja, miért vetette be az a farmer pillangóliliommal a földeket? Talán sejtette, hogy egyszer a gyógyszer elkészítéséhez nagy szükségünk lesz a növényre. Az is lehet, hogy édesanyámhoz hasonlóan, csak a szépsége miatt kedvelte a növényt. A szépség
az esetek többségében választ ad a kérdéseinkre. Nagyon nehéz helyzetben vagyunk. A pestist és annak mutáns változatát is sikerült legyőznünk. A kómába esett betegeket a Felkelés, a Társadalom hívei és a más nézeteket vallók együtt ápolták. Néhányan persze elmenekültek vagy gyilkolásba kezdtek, de a többség igyekezett segíteni. - Kire szavaztál? - kérdezem suttogva Kytól a lépcsőn lefelé sétálva. - Annára - feleli mosolyogva. - És te? - Én is rá. Remélem, Anna nyer. Itt az ideje, hogy a száműzött és megtűrt státuszúaknak is legyen beleszólása az ország irányításába. Vajon mások is így gondolják? A portálokon keresztül közvetített választás előtti vita során a Társadalmat képviselő hölgy világosan és tömören nyilatkozott. Állításait statisztikai adatokkal támasztotta alá. - Az emberek korábban is csinálták azokat a dolgokat, amiket csinálni akartok - kezdte a beszédét. - Hagynotok kellene, hogy a Társadalom ismét segítsen. Ezúttal természetesen sokkal nagyobb szabadságot kapnátok az önkifejezés terén. Több választási lehetőségetek lenne. Viszont gondoljatok bele, mi történne, ha teljesen magatokra hagynánk benneteket. Írnánk és énekelnénk valamit - gondoltam magamban. A hivatalnok hölgy mintha tökéletesen látná a fejemben cikázó gondolatokat, mintha ismerné népének vágyait. - Ugyanolyan könyveket, verseket írnátok, mint amilyeneket az elődeitek írtak. A fő téma természetesen a szerelem lenne. Teljesen igaza van. Szerelmes verseket írnánk, korábban hallott történeteket mesélnénk. Azonban először lenne lehetőségünk érezni és mesélni. Eszembe jut, milyen neveket adott Anna hármunknak a faluban. Pilóta. Költő. Orvos. Azt hiszem, minden ember gyakorolhatja valamilyen szinten ezt a három foglalkozást. Mindenki repülhet, írhat egy verssort a többieknek és segíthet az embertársain. Xander saját kézzel írt üzenetet küldött, amiben elárulta, hol tartózkodik. Életemben először láttam a kézírását. A szabályos sorok könnyeket csaltak a szemembe. A hegyekben maradtunk Leijel. Kérem, mondjátok meg a családomnak, hogy jól érzem magam és nagyon boldog vagyok. Egyszer majd visszatérek. Remélem, így lesz. A lépcső aljánál, a folyóparton édesanyám és Bram várnak ránk. - Milyen volt a szavazás? - kérdezi Bram. - Csendesen lezajlott - válaszolom. A városháza nagyterme tele volt emberekkel. Halk ceruzasercegés hallatszott, amikor óvatosan rákanyarintották nevüket a szavazócédulákra. - Jó lenne, ha én is szavazhatnék - jegyzi meg Bram. - Jó lenne, de sajnos csak a tizenhét éven felüliek szavazhatnak. - Azok, akik részt vehetnek a Banketten - mondja Bram. - Szerinted nekem is lesz Párosító Bankettem?
- Előfordulhat, bár nagyon remélem, nem lesz - felelem. - Hoztam neked valamit - fordul felém Ky. A nagyapa szövetmintáját tartalmazó, a barlangban talált kémcsövet tartja a kezében, amit egy fa alá rejtett. - Mikor mentél érte? - kérdezem. - Tegnap - feleli. - Túlélőket kerestünk a Külső Tartományokban. - Miután sikerült megfékezni a mutáns pestisvírust, a Kormányos megbízta Kyt és néhány pilótatársát, hogy keressék meg az eltűnteket, például Patrickot és Aidát. A Kormányos reményei szerint néhányan eljutottak a Felkelés korábbi, tó melletti táborába. Az eltűnteket egyelőre még nem sikerült megtalálniuk. - Hoztam még valamit - folytatja Ky. - Ezt Eli lopta a barlangból. A másik kémcsövön a Roberts, Vick felirat olvasható. - Azt hittem, nem hiszel a szövetmintákban - szólal meg Bram. - Ez így van - vágja rá Ky. - Viszont úgy gondolom, ennek a szövetmintának Vick szerelménél a helye. Döntsön ő a további sorsáról. - Szerinted elfogadja? - kérdezem Kytól. Természetesen Ky is Leire gondol. - Szerintem elfogadja, de nem tartja meg - válaszolja Ky. Azért, mert Xanderbe szerelmes. Néha haragszom nagyapára, amiért nem mondta el, melyik vers iránymutatása szerint éljek. Ma már értem, mi volt a szándéka: biztosítani akarta számomra a szabad választás lehetőségét. - Nem könnyű - tűnődöm a kémcsővel a kezemben. - Bárcsak megtartottam volna a verseket! Minden sokkal könnyebb lenne. Valami kézzelfogható dolgot tartanék a kezemben, amit nagyapától kaptam. - Ne felejtsd el, a papír csak papír - szólal meg édesanyám. -A szavak pedig csak szavak. A segítségükkel ragadhatod meg a valóságot. Értem, mire céloz. írással, festéssel és énekléssel nem állíthatunk meg mindent. Mindannyian a halál felé lépkedünk, a megtett út az életünk. A művészet segítségével a lépések közti szüneteket szebbé varázsolhatjuk, nyugodtan, rettegés nélkül élvezhetjük. - Isten veletek! - köszönök el nagyapámtól és édesapámtól, majd a folyó vizébe lógatom a kémcsövet. Várok még egy pillanatot. A szüleink számára felkínált választási lehetőséget tartjuk a kezünkben. Rajtunk múlik, élünk-e vele. A döntés pillanatában a választási lehetőség már nem is a szüléinké, hanem a miénk. Kinyitom a kémcsövet, és hagyom, hogy a víz az utolsó cseppig kimossa belőle nagyapa földi maradványait. Édesapám helyett én teljesítem nagyapa kívánságát. Szeretném, ha mindketten vetnének egy pillantást a világra: a jövő ellenszerének egyik alapanyagával, a pillangóliliommal teleültetett mezőkre, a kék égre, a városháza tetejére tűzött, az éppen zajló választásokat jelző piros zászlóra. - Mintha most is a Hegyet másznánk meg - mondja Ky, a piros zászló irányába mutatva. - Igen - mosolygok. Még mindig érzem tenyerének melegét a kézfejemen. Camas városa mögött a távolban kék, bíbor és fehér színben úszó hegyek láthatók.
Kyjal másztam meg a Hegyet. Xander a hegyekben van. Annak ellenére, hogy Xander elment, elégedett vagyok, mert tudom, valami jó és igaz dolog költözött a lelkembe. A sors különleges ajándékának tartom, hogy megismerhettem egy olyan embert, mint ő, és azt is, hogy együtt, tűzön, vízen, sziklákon és az ég birodalmán átküzdve magunkat eljutottunk ide. Elég erősek vagyunk ahhoz, hogy elengedjük egymást, de ahhoz is, hogy összetartsunk. Érzem, ahogy néhány dolog kifolyik az ujjaim közül: homok, víz, műtárgyak és versek. Szeretném megtartani őket, de nem megy. Ennek ellenére sikeresek voltunk: megtaláltuk az ellenszert és elindítottuk a választást. A folyó vize zöldeskéken csillog, hol a pázsit, hol az ég tükröződik benne. Egyszer csak egy vörös halra leszek figyelmes. Ky meg akar csókolni. Mielőtt ajkaink találkoznának, behunyom a szemem, hogy még jobban érezzem a várakozás és a vágy varázsát. Apály-dagály. Jövés-menés. Szárnyalás és esés. Éneklés és némaság. Nyújtózkodás és célba érkezés.
A SZERZŐ JEGYZETE A Matched trilógiában számos műalkotást említettem, számos költeményből idéztem. Bár a legtöbb alkotás címe megtalálható a szövegben, összegyűjtöttem az említett művek teljes listáját. Az érdeklődők az alábbi melléklet segítségével elolvashatják a verseket, megtekinthetik a gyönyörű festményeket. FESTMÉNYEK: Thomas Moran: Chasm of the Colorado (Szakadék a Colorado felett) (A Száz Válogatott Festmény közül a tizenkilencedik) John Singer Sargent: Girl Fishing at San Vigilio (Halászó lány San Vigiliónál) (A Száz Válogatott Festmény közül a kilencvenhetedik) VERSEK: Dylan Thomas: Do Not Go Gentle into That Good Night (Csöndben ne lépj az éjszakába át)
Dylan Thomas: Poem in October (Októberi vers) Alfred Lord Tennyson: Crossing the Bar (A szirten át) Emily Dickinson: They Dropped Like Flakes (Szállingóznak, akár a pelyhek) Emily Dickinson: I Did Not Reach Thee (Még nem jutottam el hozzád)
