Colin Forbes DÜH
Jane emlékére, aki mindig szeretett
Prológus – Halott. Délután 5.12-kor halt meg. Meg fogom találni azokat, akik meggyilkolták – mondta Philip Cardon. Elviselhetetlen volt a légkör a Nuffeld kórház folyosóján. Tweed és Paula most érkeztek. Túl későn. Jean, Philip Cardon felesége, néhány perce meghalt. Paulát az az élettelen fahang rémítette meg, ahogy Cardon beszélt. Nagyon mereven, szálegyenesen tartotta magát. – Rákötötték egy gépre, amely mutatja a pulzust. A tietek percenkénti kilencven körül van. Figyeltem a gép képernyőjét. Jean békésen aludt – intravénásan kapta a diamorfint, hogy ne szenvedjen annyira. Korábban kilencven, azután nyolcvan volt a pulzusa, majd visszakúszott kilencvenre. Hirtelen leesett negyvenre. A nővér rám sandított. Láttam a szemem sarkából. 5.12-kor kiüresedett a képernyő. Nem volt pulzus. Nem hittem a szememnek. – Philip... – kezdte Paula. Tweed egy intéssel elhallgattatta. Megérezte Cardon üveges tekintete mögött az iszonyú haragot. Próbált kitalálni valamit, de torkán akadtak a szavak Most semmivel sem tudná megvigasztalni Cardont. Szerette a feleségét, az asszony is őt. Tökéletes társak voltak, ami nagy ritkaság. Cardon azzal a baljós egyhangúsággal folytatta: – Átvittek egy másik szobába. Tudom, miért. Nem akarták az időt pocsékolni. Odatelefonáltak a temetkezési vállalkozót. Gyorsan megérkezett. Hallottam, ahogy a lift feljött, megállt. Azután egy hordágyon elgurították Jeant. Örökre. Sosem látom többé. Most hazamegyek. Soha többé nem fogom látni. Elhamvasztják, ahogy kívánta. Porrá és hamuvá ég. Most hazamegyek Londonba – ismételte. – Nem kéne vezetned! – tiltakozott Paula. – Ebben az állapotban... Tweed megint intett neki, hogy hallgasson. A középtermetű, pirospozsgás Cardon kinyitotta a markát. Paula majdnem elsírta magát, amikor meglátta, mit tart a kezében. Jean jegygyűrűje volt. – Ez minden, amim maradt belőle – mondta Cardon. – Sajnálom, hogy hiába jöttetek ide. – Ó, az isten szerelmére... – kezdte Paula. Tweed megmarkolta a karját, és Paula harmadszor is elhallgatott. Még mindig Cardont bámulta, aki biccentett, majd gépiesen elbaktatott a kijárat irányába. Tweed életében először teljesen tehetetlennek érezte magát. Paula megfordult, és utánanézett a lassú, megfontolt lépésekkel távolodó alaknak. Cardon fásultsága szívfájdítóbb volt, mintha összeroppant volna. – Mégis mondanunk kellett volna valamit! – mérgelődött nyomorúságában. – Amivel azt kockáztattuk volna, hogy rosszat mondunk – felelte Tweed. – Hasonló helyzetekben sokan viselkednek így. Nem tudják, mit mondjanak, így valami képtelenséggel hozakodnak elő.
Paula nyomában odament az első emeleti folyosó ablakához, amely a parkolóra nézett. Szótlanul figyelték, ahogy odalent előbukkan Cardon, és kinyitja a Bob Newmantől kölcsönkapott Mercedes 280E ajtaját, elhelyezkedik a volán mögött, egy darabig mozdulatlanul ül, azután rágyújt. – Tavaly óta mindketten napi négyre csökkentették az adagjukat – mondta Paula. – Jeantől hallottam, hogy nagyon nehezére esett, mégis megtette. Ilyen erős jellem, ilyen kiváló elme volt. Valakinek be kellene szólni ahhoz a fura céghez, amelynek dolgozott. – Mindent a maga idejében – válaszolta Tweed. – Először átvesszük tőle az összes ocsmány tennivalót. – Így gyilkolni! Ilyen iszonyúan! Cardon elfordította az indítókulcsot. A Mercedes elindult, ügyesen csinált egy hajtűkanyart, kigurult a parkolóból, megindult a kórház mögötti utca felé. Paula szorongva figyelte, attól félt, hogy Cardon nem lesz képes biztonságosan vezetni. Megkönnyebbülten sóhajtott, amikor látta, hogy Cardon mindkét irányba szétnéz, csupán azután kanyarodik balra, London irányába. Tweed megérezte, mi aggasztja a nőt. – Ne izgasd magad Philip miatt! Válsághelyzetben olyan hideg, mint a jég. – Szerinted hová megy? – Megmondta. Haza a londoni lakásba, ahol Jeannel élt. – Olyan közel álltak egymáshoz – suttogta Paula. – Eszményi házasság volt, ami olyan ritka manapság. – Lerogyott a fal mellett álló székre, és a kezébe temette az arcát. Halkan sírt. Tweed megfogta a vállát. – Mire gondolsz? A nő leengedte a kezét, és könnyben ázó arccal, siralmasan nézett föl rá. – Arra, ahogy elkezdődött, mielőtt Jean idekerült volna az utolsó hat napra ebbe a kórterembe. A szörnyűségre, amit Philipnek telefonáltak Park Crescentbe. Az ismeretlen hangra. A pár szóra, amit Philipnek mondott. Ha érdekli, mi maradt a feleségéből, menjen el a Borostyán Tanyára, Chichestertől délre a West Witteríng-i úton... Tweed és Paula is ott voltak az irodában, amikor az a hívás befutott. Philip letette a kagylót, és kővé dermedt arccal elismételte nekik ezeket a szavakat. Bob Newman azt mondta, vigye el odakint parkoló Mercedes 280E-jét. Philip elhagyta Londont, és amikor kiért a chichesteri útra, beletaposott a gázpedálba. Tweed's Paula egy Escortban követték. Megmásztak a South Downsra vezető szerpentint. A csúcson elébük tárult a novemberi délután fényében úszó táj: a távoli tengerig nyújtózó síkság, a parányi tövis, amely a chichesteri székesegyház tornyát jelentette, és a várostól délre a patakok ezüst útvesztője. Paula fedezte föl a szalmatetős Borostyán Tanyát, elég messze a witteringi úttól. Dudált Philipnek, aki elrobogott a ház mellett, hogy jöjjön vissza. – Én megyek be elsőnek – mondta Tweed. Szokásával ellentétben egy 9 mm-es Walthert markolt a jobb kezében. Tweed ritkán hordott magával lőfegyvert. Paula előhúzta válltáskája rejtett zsebéből 32-es Browningját. A fegyvertelen Cardon félrelökte őket, úgy rohant a bejárathoz vezető mohos ösvényen. Feltépte a zárat és berohant a dohos homályba. Jeant hátul, az egyik földszinti hálószobában találták meg. Jean Cardon egy párnán hevert és furcsán hadonászott, mintha valamit el akarna lökni magától. Teljesen föl volt öltözve. – Nem kapok levegőt – zihálta. – Borzalmas. Mintha vasabroncs szorítaná a mellemet... Nem csoda. Philip egy ruganyos, kemény fémpántot talált a felesége mellkasán. Jean fuldokolt. – A szemüvegem... – zihálta. Paula fölemelte a parkettáról. Sértetlen volt. Cardon gyöngéden felültette a feleségét. Paula
föl akarta tenni a szemüveget, de Jean elvette tőle, és maga igazította a szárakat a füle mögé, aztán felhördült a fájdalomtól. Cardon ölni tudott volna. A kínzószerszámot egy hátulsó csavarral lehetett szorosabbra vagy lazábbra engedni. Kicsavarozta, és levette felesége testéről. Jean a párnára hanyatlott. – Nem kapok levegőt... borzasztó... Amikor képes volt összefüggően beszélni, ragaszkodott hozzá, hogy vigyék a Nuffield Kórházba, annak a surreyi városkának a szélén, ahol Cardonéknak házuk volt. A főorvos, aki kezelte, egyébként Tweed barátja, figyelmeztette Philipet, amint elvégezték a vizsgálatokat: – Nagyon kevés maradt a tüdejéből, de talán elboldogul vele. Remélem... Kezdetben úgy látszott, hogy Jean fel fog épülni. Az orvos javaslatára Philip megszervezte, hogy a lábadozás idején huszonnégy órán keresztül legyen a felesége mellett ápolónő a surreyi házban. A negyedik estén együtt vacsoráztak a kórteremben. Megittak egy üveg pezsgőt, és Jean láthatólag a legnagyobb rendben volt. Pauláék igen keveset aludtak ezekben a napokban. Tweed a SIS csoportja[1] két frontemberét küldte Chichesterbe, hogy tudják meg, kié a Borostyán Tanya. A magános épületet telefonon bérelte ki egy ember, aki Martin Westnek nevezte magát. Az első három havi bérleti díjat az ingatlanügynök irodájában, készpénzben fizette ki egy nő. Az ügynök csak hiányos leírást tudott adni a rejtélyes asszonyról. Az ötödik napon hirtelen rosszabbodott Jean állapota. Nagy fájdalmai voltak, lázrohamokkal küszködött. A földúlt orvos elrendelte, hogy intravénásan adjanak a betegnek diamorfint. Az enyhébb fájdalomcsillapítók nem hatottak, ettől viszont mély álomba merült, és nem is ébredt föl soha többé. Cardon a felesége szobájában volt, amikor Jeant rákötötték a pulzusmérő gépre. – A normális érverés percenként kilencven – mondta egy nővér Philipnek. Cardon megbabonázva bámulta a számokat. A hatodik napon kora este a kijelző negyvenet mutatott. Az ügyeletes nővér az ajkát harapdálta, és Philipre pillantott, aki nem vette le a szemét a képernyőről. A monitor hirtelen kiürült. Nem volt pulzus. Cardon úgy érezte, mintha pöröllyel csapták volna fejbe. Tweed és Paula néhány perccel azután érkeztek, hogy a temetkezési vállalkozó elvitte a holttestet. Ekkor mondta ki Philip Cardon a baljós szavakat: – Meg fogom találni azokat, akik meggyilkolták. Cardon elhajtott a Mercedesszel, Paula eljött az ablaktól, és kitört belőle a sírás. De néhány pillanattal előbb még észrevett valamit. Amikor a Mercedes eltűnt a szeme elől, egy motorkerékpár is kihúzott a parkolóból, ugyanabban az irányban, mint Philip. Hatalmas járgány volt, a motoros fekete bőrzubbonyt és nadrágot viselt. Az arcát nem lehetett látni, mert a bombaállónak tervezett sisak arcvédőjét leeresztette, és alatta még motoros szemüveget is viselt. Nyilván egy motoros futár, aki sürgős gyógyszereket hozott a kórháznak, gondolta Paula. Philip Cardonnak más volt a véleménye. Rögtön észrevette a járművet a visszapillantó tükörben, amint rákanyarodott az M25-ÖS útra. Egy darabig figyelte a motorost, azután a vezetésre összpontosított. – Ha az vagy, akinek gondollak, cimbora, akkor örülök a társaságodnak – mondta hangosan. – Ha velem maradsz, te valószínűleg nem fogsz annyira örülni az enyémnek hajnaltájt. Novemberben már este hat óra előtt szuroksötét van. A szembeeső sávokban folyamatos fénypatakká olvadtak össze a vánszorgó járművek reflektorai. Putneyig Philip ötször nézett bele a tükörbe, és mind az öt alkalommal megtalálta a motorost. Egy kocsival maradt le mögötte. Amikor lekanyarodik South Ken utcáira, már biztosan fogja tudni. – Úgy látom, csevegni fogunk egy kicsit, méghozzá nem valami barátságosan – szólalt meg ismét fennhangon, majd hozzátette: – Legalább tisztában vagyok vele, hogy magamban
beszélek. – Rövid hallgatás után folytatta: – Most, hogy Jean örökre elment, gyanúm szerint gyakran előfordul majd. A házban és a lakásban. Uramisten; de üresek lesznek! Most pedig, haver, kiderítjük, csakugyan engem követsz-e. Öt perc múlva elmaradt mögötte a Cromwell Road. Cardon lassan gurult a kifliforma utcán, amelynek sarlója London egyik legelőkelőbb részébe, a Boltonsba hasított. A motoros még mindig ott volt húsz méterrel mögötte. Philip végigcsinálta a szokásos manővert, lekanyarodott a Fulham Roadra, azután befordult a lakásuk felé vezető, kihalt mellékutcába. Itt lakunk... laktunk, gondolta keserűen. Hirtelen lelassított, és keresztbe fordult. Üldözője nem számított erre. A járgány nekicsapódott a Mercedes oldalának, a motoros az úttestre zuhant. Cardon egy szempillantás alatt kipattant az autóból, elkapta az elterült motorost, odavonszolta lakása bejáratához. Megállt a pincébe vezető lépcső ajtaja előtt, és megmarkolta üldözője torkát. – Fél perc múlva halott vagy, ha nem beszélsz! – förmedt rá. – Kinek dolgozol? Ki a főnököd? – Nem tudom. Nem kapok levegőt... – A feleségem sem kapott, amikor megölték. – Kicsit enyhített a szorításán, hogy foglya tudjon válaszolni, majd mindkét hüvelykujját rányomta a motoros légcsövére. – Halljam a főnököd nevét! Nem kérdezem még egyszer. Boldog leszek, ha megölhetlek. A motoros kesztyűs kezével püfölte Cardont, ám erőtlen csapkodásra telt csak tőle. Fuldoklott. A levegőbe bökte egyik hüvelykujját, kétségbeesetten próbálva jelezni, hogy beszélni akar. Cardon másodszor is enyhített a szorításon. – Martin... – zihálta a fojtogatott. És Cardon ekkor meghallotta, hogy újabb hatalmas motorbicikli közeledik az utcán, abból az irányból, ahonnan ők is jöttek. Hangos durranás hallatszott. A sisak arcvédője megrepedezett. Széles lyuk nyílt a motoros homlokán. Egy rándítással kitépte magát Cardon erős markából, lebucskázott a pincelépcsőn, és elterült a kukáskocsira várakozó, hulladékkal megtömött zsákokon. Cardon előrántotta tokjából 38-as Smith & Wesson revolverét, két kézre fogta, és visszarohant az utcára. Elkésett: a gyilkos, motorját bőgetve akkor kanyarodott be a sarkon. Cardon gyorsan cselekedett. Leparkolta a Mercedest a járda mellé, fölemelte az otthagyott motort, és néhány méterrel arrébb leállította a túloldalon. Eleddig senki sem bukkant föl, semmi jele, hogy bárki hallotta, látta volna, mi történt. És mindez London kellős közepén, gondolta sötéten Cardon. Lerohant a pincelépcsőn, ellenőrizte az összeroskadt test érverését. Semmi. Nem csoda. Abból az erőből ítélve, ahogy a lövedék becsapódott, igen erős kézifegyverről, valószínűleg 45-ös automata Coltból származhatott. Szakértő kézzel, gyorsan átkutatta a hullát, aztán egy pillanatig csak állt és nézte. Nem valószínű, hogy aki lenéz a pincébe, meg tudná különböztetni a holttestet a fekete zsákoktól. A motozáskor nem talált semmit, amiből megállapíthatta volna a motoros személyazonosságát. Ez sem csoda. – Ébresztő, Philip! – mondta hangosan. – Nem szúrtad ki a második kullancsot! Ez valami osztag lehet. A sajátjaikat is kinyírják, ha attól tartanak, az illető köpni fog. Fölnézett a háromszintes házra. Életnek semmi jele. Kinyitotta a főbejárat biztonsági zárját, belépett a keskeny előtérbe, majd halkan kinyitotta földszinti lakásának ajtaját. Nem szívesen ment be, olyan borzalmasan üresnek tűnt. Halottnak. Odabent már gyorsan mozgott. Most következett a legpocsékabb munka, amit el kellett végeznie. Jean minden évben naplót vezetett, a naplóit egy szekreterben tartotta, a saját világában, ahova a férje sohasem tolakodott be. Olyan, mintha a táskájában kotorásznék, gondolta Philip, amikor leült egy székre, és fölemelte a szekreter fedelét. Egy pillanatig habozott, majd kiemelte az idei naplót, és gyorsan olvasni kezdett. Közben fennhangon kommentálta a legfrissebb fejleményeket. – Követtek a Nuffieldtől. Egyikük valószínűleg rokonnak mondta magát, vagy más
hazugságot agyalt ki, hogy megerősítsék neki Jean halálhírét. A mocskok! – Becsukta a naplót. – Hát Jean, azt hiszem, most már tudom, miért tették a disznók, amit tettek, és fogadok, hogy nem beszéltél. Fölállt, betett minden naplót egy aktatáskába, majd szerető gyöngédséggel lecsukta a szekretert. – Még nem tudom, ki a felelős, de utánajárok. Arra már rájöttem, hol kezdjem a keresést. És ekkor, ahogy ott állt a felesége legszemélyesebb tulajdona – a világa – mellett, egyszerre összeomlott. – Jean! – üvöltötte teli torokból, mintha egy farkas vonított volna. – Jean! – kiáltotta világgá gyötrelmét, azon a kísértetiesen állati hangon. Mostanáig nem tudta, hogy így tud sikoltani. Agyának az a része, amely még működött, megszámlálta, hányszor kiáltott így. Tizenkétszer. És csak aztán eredtek el a könnyei. ***
A Heathrow-n várakozó, rendelésre készült különgépének fedélzetén Gabriel March Walvis, a világ leggazdagabb embere, kényelmesen elterpeszkedett a bőr karosszékben. Hatalmas testű, hájas képű ember volt, hideg szeme vastag szemhéjak mögé rejtőzött. Telt ajkát türelmetlenül összepréselte, mert az indulás késlekedett. A fullajtárját várta. Sűrű, szürke haja magas homlokába lógott. Orra kurta volt és húsos. Püffedt kezét összekulcsolta vaskos combján, és megint ránézett Blancpain órájára. A nő, aki mellette ült, elkövette azt a hibát, hogy nyugtatgatni próbálta. – Martin már nem késhet soká. Utána rögtön indulhatunk Münchenbe. – Ha azt akarom, hogy megjegyzést tegyél, akkor megkérlek rá. Addig talán erőt vehetnél magadon és csöndben maradhatnál! Walvisnak lágy hangja volt, félrevezetően lágy; és roppant fenyegető, mert csöpögött a méregtől. – Bocsáss meg, hibáztam! – mondta gyorsan a nő. – Megfigyeltem, hogy sok ember követ el hibákat. A legfontosabb, hogy ne ismételjék őket. A nő megkönnyebbülten sóhajtott. Harminc körül lehetett, sötét kalapot viselt, fekete fátyollal, amely eltakarta arcának felső részét, hozzá fekete kosztümöt, és ugyanolyan színű, térdig érő kabátot. Rosa Brandt a bizalmasa és legbelsőbb munkatársa volt Walvisnak, de ez nem mindig mentette meg a maró gúnytól. – És jobb, ha nem mész többé Chichester közelébe – parancsolta Walvis. – Ó, hála az égnek, azt hiszem, végre megérkezett Martin! Dzsip fékezett a lépcső aljában, magas, atlétikus férfi sietett föl a gépre. Negyven körüli, sötét hajú, frissen borotvált, pirospozsgás kerek arcú ember volt, és úgyszólván egyfolytában mosolygott. Leült a főnökével szemközt, és rámosolygott. – Nos? – kérdezte a hatalmas ember. – Kikerült a képből ez a Cardon nőszemély? Remélem, végleg? – Ma este halt meg a Nuffield Kórházban. Vége a mesének. – Kitűnő! – Walvis kaján örömmel mosolygott. – Légy szíves – fordult a fátyolos nőhöz –, szólj a pilótának, hogy rögtön szálljon fel, amint a torony megadja az engedélyt! Mondjad nekik, hogy sürgős! – A nő elment, Walvis Martinra nézett. – Most, hogy elvarrtuk ezt a kis cérnaszálat, már lazíthatunk. – Úgy beszélt, mintha kisebb üzleti problémát oldott volna meg saját megelégedésére.
– Azt hiszem, meg kellene látogatnunk Philip házát – mondta Paula. – Ideadta a kulcsot, megkért, ellenőrizzem, hogy megfelelően be van-e zárva. Azt is mondta, hogy Jean a lelkére kötötte, legyen óvatos. Valószínűleg még azelőtt történt, hogy megkezdték volna a diamorfinos kezelést. Tweed Escortjában ültek a kórház parkolójában. Tweed szórakozottnak tűnt, Paula arra gondolt, talán nem is hallotta, amit mondott, de ebben tévedett. – Biztos vagyok benne, hogy Philip bezárta a házat. Automata pilóta irányította, mielőtt visszatért volna, hogy folytassa a halottvirrasztást. – Milyen szörnyű kifejezés! – tiltakozott Paula. Volt annyi tapasztalata, hogy normális körülmények között semmi se zökkenthesse ki, de Jeant szerette. – Talán egy kicsit túl erős. Bocsáss meg, ha felizgattalak! – Tweed átváltott gyakorlatias hangnembe. – Egyetértek veled, hogy meg kellene vizsgálni azt a házat, de egészen más okból. Meg vagyok győződve róla, hogy Jeant azért rabolták el, kínozták meg abban a Wittering melletti házban, mert valaki azt gondolta róla, hogy valami nagyon veszedelmes dolgot tud. Hogyan juthatott efféle értesüléshez? – Fogalmam sincs. Egy kis irodának dolgozott, amely információkat szerzett bizonyos cégek gazdasági helyzetéről, szilárdságáról. Ami azt illeti, meglepően fontos ügyfelei voltak ennek a Reed & Roebucknak. – És Jean nem vezetett esetleg naplót? – Ő mindent gondosan csinált. Igen, minden évben naplót vezetett. Mindig láttam, ahogy írt a dolgozószobában, amikor elvittem valamit Philipnek. – Elmegyünk, megnézzük azt a házat – döntött Tweed. – Mutatnád az utat? Jól van. Induljunk! Szeretnék visszaérni a városba, hogy találkozzam Philippel. Nem tetszett a tekintete, amikor távozott. Nem engedhetjük, hogy valami ostobaságot csináljon. Rutinos ügyességgel hamar átkutatták Cardonék házát a város szélén. Paula mély lélegzetet vett, mielőtt belépett volna Jean földszinti dolgozószobájába. Úgy érezte, mintha megszentségtelenítenék a halott emlékét. – Egyetlen naplót sem találtam – jelentette fél órával később Tweed. – / londoni lakásban tarthatta őket. Feltételezem, nincsenek itt sem, igaz? – Nincsenek. Nem nyert. Még valamit meg kell néznem: ahol a fehérneműit tartja. A nők a fehérneműjük között szoktak mindenfélét elrejteni. – Átkutattam a hálószobát. Elismerem, sietve. Nem szeretek Jean személyes holmijában kotorászni. – Én átnézem még egyszer – mondta elszántan Paula, ízléstelen dolog volt feltúrni a fiókokat a hálószobában. Jean patyolat fehérneműje glédában állt, mintha vadonatúj lett volna minden darab. Paula a fejét rázva ment le a földszintre, ahol Tweed várakozott türelmetlenül a nagy nappaliban. – Ideje távozni – mondta az órájára nézve. – Csak még a dolgozószobában hadd nézzek meg valamit! Van ott egy befejezetlen hímzés. Ez lehet az utolsó, amin dolgozott. Össze van hajtogatva. – Én azt mondom, ideje indulnunk. A levegőnek beszélt. Paula már el is tűnt a dolgozószobába vezető kétszárnyú ajtó mögött. Fölemelte a hímzést, átvitte a nappaliba. – Jó nagy darab. Terítsük szét az asztalon, lássuk, mennyire jutott! – Minek? Csak fölzaklat. Paula rá sem hederített Gondosan szétterítette a mezőkre osztott, nagy darab fehér vásznat.
Jean aprólékos gondosságra vallott, hogy a kidolgozatlan részt fekete fonállal felosztotta négyzetcentiméteres kockákra. Az élénk színű fonalakkal kivarrott hímzés egy térképet ábrázolt, amelyen házak álltak, emberek lovagoltak, golfoztak, meg mindenféle más dolgot csináltak. – Milyen szép! – suttogta Paula. – Egyetértek – válaszolta Tweed. Lenyűgözve odahajolt, hogy szemügyre vegye a hihetetlenül aprólékos munkát. – Ez Európa térképe, Nagy-Britanniával együtt. Csak félig készült el; Jean nyilván épp Dél-európán dolgozott. Mi a baj? – Apró, sötét keresztek vannak a térképen. Alig lehet látni őket. – Én nem is látom – ismerte el Tweed. – Hol vannak? – Itt van egy – bökött rá Paula a hímzésre. – Különös! Chichestertől nyugatra van a patak partján, éppen szemben a szépséges Bosham falucskával. Errefelé a patakok és csatornák valóságos útvesztője húzódik a szárazföld felől a tenger irányába. Nézd, ott egy másik kereszt Németországban, Münchenben. Aztán egy újabb Passau dunai kikötőnél, Ausztria közelében. És egy utolsó Passautól északra, Csehszlovákia határán. – Úgy érted, a Cseh Köztársaság határán – helyesbített Tweed. Zsebkendőjével megtörölgette a szemüvegét, és közelebbről megszemlélte a térképet. – Ez a csehországi kereszt valósággal a semmi közepén van. Vad, elhagyatott vidék az, útban Kelet felé. Paula fölegyenesedett. Nagy körültekintéssel ugyanúgy hajtogatta össze a hatalmas hímzést, ahogyan találta, azután ránézett Tweedre: – Valami azt súgja nekem, hogy ez nagyon fontos dolog. Jean roppant okos asszony volt. Ha stratégiai pontokat akart megjelölni, hová rejthette volna el jobban, mint egy bonyolult hímzésbe? Jeannek valóságos gyűjteménye volt valamelyik fiókjában nagy kartonpapír borítékokból. Beleteszem az egyikbe az összehajtott hímzést, így magunkkal vihetjük a Park Crescentbe. Azt hiszem, Philipet érdekelni fogja. – Feltéve, ha megtaláljuk – jegyezte meg Tweed. Paula szokatlanul csöndes volt, miközben Tweed visszavitte Londonba. Csak ült, maga elé nézett, nem figyelte a forgalmat, kesztyűbe bújtatott kezét összefonta az ölében. – Hova megyünk először? – kérdezte végül. – A lakásukra. A naplóknak ott kell lenniük. Azt hiszem, életbevágó utalások lehetnek bennük. Különösen az a cég érdekel, amelynek Jean dolgozott: a Reed & Roebuck. De ami a legfontosabb, komolyan akarok beszélni Philippe!, hogy megtudjam, mit szándékozik tenni. Nincs abban a lelkiállapotban, hogy kinyomozza, ki a felelős Jean haláláért, nem is beszélve a borzasztó kínzásról, amit el kellett szenvednie. – Valami eszembe jutott – mondta Paula. – Egy évvel ezelőtt Jeant egy este majdnem halálra gázolták a Fulham Roadon. Nem sérült meg komolyan, de néhány napot kórházban töltött. Philip később azt mondta, amikor meglátogatta, ott feküdt az ágyban, és valami furcsát mondott: – Ha kikerülök innen, normális életet fogunk élni. – Philip egy darabig törte ezen a fejét, de aztán elfelejtette a munka hevében. – Most hallok először erről a megjegyzésről. Nagyon különös mondat... Mély hallgatásba merültek. Este tíz volt, mire megálltak Bob Newman Mercedesé mögött. Tweed végigpillantott a kihalt utcán, azután megindultak az épület felé, ahol Philipék lakása volt. Hirtelen elkapta Paula karját, és hátrarántotta. – Mi az? – suttogta a nő. – A bejárati ajtó nyitva van. Pisztolyával a kezében Tweed néhány lépést tett előre. A másik kezével ceruzalámpát húzott elő a zsebéből, és az ajtóra irányította a sugarát. Lekapcsolta a lámpát, és ismét végignézett az utcán mindkét irányba. – Most mi van? – Betörtek. Valaki különleges szerszámot használt, hogy mindkét zárral elbánjon. Karcolások
maradtak utána. Jobb, ha itt vársz, amíg ellenőrzöm Philip lakását. Remélem, itt van. – És jól van – tette hozzá Paula. – Veled megyek – közölte határozottan, jobbjában a Browninggal. – Megparancsolom, hogy maradj itt! Tweed hangja szokatlanul nyers volt. Belépett a lámpával megvilágított előtérbe, és hallgatózott. Kitűnő hallása volt, de az épületben halálos csend uralkodott, ami egyáltalán nem tetszett neki. Ismét megtorpant, pár lépésre Philip lakásától. Az ajtó résnyire nyitva. Istenem, tűnődött, mit találok odabent?! Lassan benyomta a bejárati ajtót. Meg sem nyikkant az olajozott zsanér. Túlságosan nagy volt a csönd. Egészen a falig nyomta az ajtót, hátha valaki áll mögötte, és bekapcsolta zseblámpáját, de csak a félhomályt látta. Fény sehol. A ceruzalámpánál látni lehetett, hogy nyitva áll minden ajtó: a fürdőszobáé, a hálószobáé és a mögötte levő nagy nappali-ebédlőé. Lassan elindult, először a fürdőszobába világított be, majd a hálószobába, végül megállt a tágas nappali ajtajában, amelynek oldalsó beugrójában teakonyhát alakítottak ki. Két lépcsőfok vezetett föl hozzá. A széles ablakmélyedésekben, akárcsak a hálószobában, minden függöny össze volt húzva. Felsóhajtott, visszament Paulához. – Philip jól van? – suttogta a nő. – Hál'istennek, nincs itt. De jobb, ha bejössz és megnézed, milyen állapotban van a lakás. – Talán jobb, ha előbb azt nézed meg, mi van odalent a pince lépcsőjén. Odavilágítottam a zseblámpámmal. Valami szörnyűség történt. Tweed követte a nőt a kopott kőlépcsőn. Rámeredt a szemetes zsákok között heverő testre. Paula lámpájának fényénél alaposan megvizsgálta, átkutatta a zsebeit, anélkül, hogy elmozdította volna. Fölegyenesedett, és hangosan beszívta a levegőt a foga között. – Egy motoros, igazolványok nélkül, így nem tudjuk meg, hogy kicsoda. – Láttam egy motorost, aki nem sokkal azután távozott a Nuffield elől, hogy Philip kigurult a parkolóból. Gondolod, hogy Philip lőtte le? – Nem. A golyó űrmérete nem egyezik.- Ennek a lyuknak a mérete a homlok közepén azt sugallja, hogy nagy kaliberű kézifegyver volt – véleményem szerint 45-ös. Philipnek 38-as Smith & Wessonja van. Valami nagyon különös dolog történt itt. Gyere be! Paula követte. Tweed kölcsönvette a nő erősebb zseblámpáját. Amikor bevilágított a nappaliba, Paula összecsikorgatta a fogát. A szobát felforgatták. A fiókokat kihuzigálták, tartalmukat a padlóra szórták, a szekrényeket kinyitották, azokból is kisöpörtek mindent a padlószőnyegre. A kárpitozott díványok és karosszékek huzatát felhasították. A székeket felborították. Tiszta káosz. Egy pohárszékből kihajigálták a palackokat. Némelyik a bútor alá gurult. – Nem kapcsolhatnánk föl néhány lámpát, miután becsuktuk a bejárati ajtót? – javasolta Paula. – Nem, amíg az a holttest ott fekszik a pincében. De azért zárd be a bejárati ajtót! Azt hiszem, mindez azután történhetett, hogy Cardon elment valahová. – De hová? – Isten tudja. Reméljük, hagyott maga után valami nyomot. Gyenge füstszagot érzek. – Míg a nő elment becsukni a bejárati ajtót, Tweed lassan körbeforgatta a zseblámpa fényét a szobában. – Ugyancsak füstölhetett – mondta a visszatérő Paulának. – Honnan tudod, hogy Philip gyújtott rá? Én is érzem a szagot, de azok a banditák is füstölhettek, akik felforgatták a szobát. Tweed, hogy bizonyítsa igazát, rávilágított egy nagy kristályhamutartóra. Öt félig szívottan elnyomott cigaretta hevert benne. A hamutartó mellett egy csomag Silk Cut. Tweed följebb csúsztatta a fénypászmát egy régimódi redőnyös íróasztalra. Egy Silk Cut cigarettáskarton gombóccá gyűrt burkolatát dobták az asztal lapjára. – Philip mind a tíz dobozt betehette egy táskába – vélekedett.
– A banditák, akik szétdúlták a lakást, ugyancsak elvihették – jegyezte meg Paula. – Azután csinos golyóvá gyúrták a papírt? Nem hinném. Ez inkább Philipre vall. Valami nyomot kell találnunk, hogy merre ment. Egyre jobban aggódom amiatt, hogy a felesége gyilkosa után nyomoz. Legjobb, ha fölhívod a Park Crescentet, és megkéred Monicát, vegye föl a kapcsolatot Butlerrel és Pete Nielddel! Ha sikerül gyorsan elérnie valamelyiket, akkor kérje meg, hogy jöjjön ide, csak valahol arrébb állítsa le a kocsit! Először hívja ezt a számot, és ha nincs válasz, akkor a SIS főhadiszállását! Paula elnézte a komor Tweedet a zseblámpa izzásában. Középtermetű, meghatározhatatlan korú, simára borotvált ember. Szarukeretes szemüvegen át mered a világba. Nem az a fajta, akit megnéznének az emberek az utcán. Ennek nagy hasznát vette a hírszerzőszolgálat aligazgatójaként végzett veszedelmes munkájában. – Miért van olyan sürgősen szükségünk még valakire? – firtatta Paula. – Mert, miután itt végeztünk, mindnyájan elmegyünk a chichesteri vízi labirintushoz, amelyet említettél. Magam akarom ellenőrizni, ki bérelte ki a Borostyán Tanyát, ahol szegény Jeant megtaláltuk. Van valaki, aki jól ismeri azt a környéket: valószínűleg többször jártak ott. Most eredj, kérlek, és telefonálj! Gyorsan kell cselekednünk! Bob Newman akkor érkezett, amikor éppen befejezték a reménytelen kutatást a zseblámpák fényénél. Mostanáig nem találtak semmiféle nyomot, amiből következtethettek volna arra, hová tűnt Philip.Newman, aki számos ügyben megbízható munkatársa volt Tweednek, a negyvenes évei elején járt. Az atlétikus termetű, markáns arcú, simára borotvált ember jó pár centivel magasabb volt a főnökénél. Rengeteg energiája volt és teméntelen tapasztalata, amit külföldi tudósítóként szerzett. Mindenütt ismerték a világ rázós pontjain készített riportjait. Mióta Krüger, a kudarcot vallott számítógép címmel megírta nemzetközi sikerkönyvét, senkitől sem függött anyagilag. Paula elmondta Monicának a telefonban a történteket, ő pedig továbbította a gyászos hírt Newmannek. – Rettentően sajnálom, amit Jeanről hallottam. Borzasztó. Philip nyilván le van sújtva, a dolog egészen letaglózhatta. – Le van sújtva, de nincs letaglózva – helyesbített Tweed. – És emiatt aggódunk... – Néhány szóval összefoglalta a helyzetet. – Emiatt életfontosságú, hogy megtudjuk, hol van. Elszállhatott a széles kék egekbe... – Lehet, hogy csakugyan azt tette – szakította félbe Paula. – Nézd, mit találtam! Egy repülőgép-menetrendet tartott a magasba, amelyet a földre szórt papírkupac alatt talált. A menetrend ki volt nyitva. Tweed ráirányította a zseblámpa fényét. – Nem kapcsolhatnánk föl néhány lámpát? – nyavalygott Newman. – Sokkal gyorsabb, mint Braille-írással olvasni. – Nem! – vakkantotta Tweed. – Történetesen egy homlokon lőtt motoros holtteste hever a szemetes zsákok között a külső pincelejáróban. Elmagyarázta, mi történt nem sokkal érkezésük után. Newman az állat simogatva figyelt. – Ez megmagyarázza azt a motort, amelyik az utca túloldalán áll, a járdaszélhez támasztva. Megvizsgálhatom, ha egy kicsit arrébb megyek vele? – Nem! – förmedt rá még mindig szokatlanul élesen Tweed. – Amikor távozunk Londonból, föl kell hívnom az Új Scotland Yardot, hogy bejelentsem a hullát. Amilyen szerencsém van, régi ellenfelemre, Roy Buchanan főfelügyelőre fogják osztani az ügyet. Mivel Philip eltűnt, képzelheted, milyen következtetésre fog jutni. Nem is vádolhatom miatta. Nos, Paula, mi a véleményed erről a menetrendről? – Amint látod, ott van nyitva, ahol a Rióba repülő gépeket sorolják fel. Miért ment volna oda? – Már ha csakugyan odament – jegyezte meg kételkedve Tweed. – Philip előre látta, hogy keresni fogjuk. Ez itt lehet csali is. Tartsd a lámpát, hogy minden oldalt átlapozhassak! – Amikor a menetrend felénél járt, odatartotta a zseblámpához, és elégedetten morgott. – Philip
sietett. Normális körülmények között nem követett volna el ilyen hibát. Ráadásul izgatott volt. – Semmit sem látok – közölte Paula. – Egészen kevés cigarettahamu tapadt a középső hajtáshoz. Eszeveszetten bagózhatott, amikor az ebbe az irányba tartó gépeket nézte. – Hová ment? – kérdezte bosszúsan Paula. – Ne kínozz már minket! – Münchenbe. Az egyik helyre, amelynél olyan ügyesen megtaláltad azt az apró keresztet Jean hímzésén – Európa térképén.
A müncheni repülőtér ügyeletes tisztje érdeklődve figyelte a hibátlan földetérést a kifutópályán, azután odafordult tanulóidős helyetteséhez: – Ez a világ legkülönösebb gépe. És a legdrágább is. Azt mondják, Walvis egymilliárd dollárt fizetett a Boeingnek ezért a különleges repülőért. – Mi olyan rendkívüli benne? – kérdezte a segéderő. – Úgy néz ki, mint egy normális, nagyméretű magángép. Valójában kombinált szárazföldi repülő és aeroplán. A törzsben és a szárnyakban hatalmas úszótalpak vannak, amelyeket le lehet ereszteni, mint valami futóművet. Ez a gép leszállhat szárazföldön és vízen egyaránt, még rossz időben is. Kíváncsi volnék, most miért jön vissza Walvis? A fényűzően berendezett gép fedélzetén Gabriel March Walvis arrébb lódította irdatlan tömegét a forgó karosszékben, és kinézett az ablakon. A mellette ülő fekete ruhás, fátyolos nő átnézett a szemben ülő Martinra, de hallgatott. Martin elkövetheti azt a hibát, hogy megszólal, mielőtt kérdeznék. El is követte. – Elintéztem, hogy a hosszú Mercedes várjon ránk. De mégis, azt hiszem, a Rolls-Royce sokkal megfelelőbb lenne. – Elmosolyodott, kimutatta tökéletes, fehér fogsorát. Walvis összepréselte vastag száját, püffedt szemhéját félig leengedve nézett a másik férfira. – Tökéletes és komplett hülye vagy – jegyezte meg szelíden. – Nem is tudom, megújítsam-e a szerződésedet. Elhallgatott. Martin mosolya lehervadt. Nagyot nyelt, és magában káromkodott, hogy mi a fenének nyitottá ki a száját. A szerződés felbontása esetén egy másik szerződés léphet életbe, amelynek értelmében ő eltűnik a Föld színéről. – Nézd, kedves fiam – folytatta Walvis ugyanazon a szelíd hangon –, Németország tele van sötét üvegű hosszú, fekte Mercedes limuzinokkal. Senki sem tudja, ki ül egy ilyen járműben, különösen mivel megszerveztem, hogy a rendszámot gyakran váltogassák. Egy Rolls-Royceot rögtön azonosítanak. – Minden átmenet nélkül témát váltott, ez volt a taktikája, hogy összezavarja alárendeltjeit. – Martin, nem felejtettél el ott hagyni valakit Chichesterben, arra az esetre, ha valami buzgómócsing körbe akar szimatolni Jean Cardon balszerencsés élményeinek okán? – Nem, uram! – ragyogott föl Martin. – Leó Kahn ott maradt egy chichesteri szállodában. Természetesen más néven. És jobban beszél angolul, mint én. – Remélem is – vicsorgott Walvis. Elfordítva hatalmas fejét, ránézett a fekete ruhás nőre. – Rosa, a hegyi kastélyba megyünk. Még egyszer ellenőrizd a személyzetet! Amint megérkezünk, újabb lépést teszünk az Árhullám Tervezetben. Hamarosan egész Európát elárasztjuk, beleértve Angliát is. A dekadencia megkapja, amit érdemel. – Megteszem – biztosította Rosa. – Szíves örömest.
Tweed és Paula a férfi Ford Escortjában hajtottak a SIS székházába a Park Crescentre. Newman a Mercedes 280E-vel követte őket a város sötét, kihalt utcáin. Már nagyon késő volt, amikor megérkeztek, de az épület ablakai még ki voltak világítva. Útközben Paula egy darabig csöndesen ült, elmerülve gondolataiban. A Baker Street környékén szólalt meg. – Nem találtuk meg Jean naplóit. Gondolod, hogy azok vitték el, akik betörtek? – Nem. Meggyőződésem, hogy Philip járt ott először, megtalálta őket, átfutotta, és valami olyasmit talált bennük, ami miatt elrohant Münchenbe. Csak az a gond, hogy minket itthagyott kétségek között. München nagy város, nem tudjuk, hol kezdjük el keresni. – Szerinted miért kínozták meg Jeant azon a tanyán, és utána miért gyilkolták meg? – A tényeken alapuló sejtésem szerint, olyasmibe botlott, ami létfontosságú volt valami nagy szervezetnek; ki akarták szedni belőle, mit tud, és közben megölték. – Arra is gondolhatnál, hogy beszélt róla a férjének. De akkor Philip egyenesen hozzád jött volna. Miért nem mondta el Philipnek? – Megint csak találgatok, de mint tudod, Philip tavaly mélyen belemerült a munkájába. Jean igen erős jellem volt. Azt hiszem, nem akarta a férjét megzavarni, nehogy hibát kövessen el. Tudta, hogy veszedelmes ügyekben jár. – Tragikus. Eszerint magába zárta. Mire várhatott? – Az a szörnyű gyanúm, hogy tudta: halálra van ítélve, és csak reménykedhetett, hogy életben marad addig, amikor elmondhatja nekünk a dolgot, majd ha kevesebb dolgunk lesz. Vagy talán úgy érezte, még nem jött rá mindenre, ezért megtartotta magának az információkat, miközben igyekezett teljes képet alkotni. – Sok mindent találhatott. Azok a keresztek a hímzésen Európa területének nagy részét felölelik. És miért emlegettél nagy szervezetet? – Mert olyan gyorsak voltak. Ehhez sok emberre van szükség, méghozzá jól kiképzettekre. Köztük egy bérgyilkosra is. Arra, aki megölte azt a motorost Philip lakása előtt. Mindez rögtön Jean halála után történt. Hozzánk is odatapadhattak a Borostyán Tanyánál, amikor követtük a mentőt Nuffieldig. Azt kell feltételeznem, hogy helikopterük lehet, amely a levegőben követett észak felé. Nagy szervezet kellett ahhoz, hogy így nyomozzanak utánunk – és ahhoz a gyorsasághoz is, amellyel Philipet követték a lakásáig. – Philip talán nem vette észre, hogy követik? Sötét volt, forgalom pedig alig. – Véleményem szerint észrevette a motorost – vitatkozott Tweed. – Tőrbe csalta a lakása előtt, nem sejtve, hogy van egy másik is, aki az elsőt követte. Mindez ismét azt sugallja, hogy rendkívül profi szervezettel van dolgunk. Leparkoltak a járdaszegély mellett, Newman mögéjük kanyarodott. Tweed kiszállt a jeges leheletű, késő novemberi éjszakába. Körülnézett, de senki nem járt a környéken. – Csípős az idő – mondta Paula, föltűrve gallérját. – De hát november huszonkilencedike van. – Olyan dátum, amelyet Philip sohasem fog elfelejteni – mondta Tweed, miközben fölmentek a lépcsőn. – Hosszú ideig gyűlölni fogja a hétfőket. Az emberek összegyűltek Tweed első emeleti irodájába, ahonnan nappal a Regent's Parkra lehetett látni. Monica, bizonytalan korú hűséges titkárnője, aki szürke haját kontyban viselte, szomorúan pillantott föl az asztalától. Tweed rájött, hogy sírt. – Micsoda szörnyű hírek! Annyira föl vagyok zaklatva! Jean Cardon remek, értelmes, okos asszony volt. Mindig olyan kedvesen beszélt velem, ahányszor itt járt. – Tudomásul veszem az elkeseredését – mondta élesen Tweed –, de most nem állhatunk meg: Philip eltűnt. Nem tudjuk utolérni, hogy válaszokat kapjunk a Jean halálával kapcsolatos elkerülhetetlen kérdésekre, emiatt ráterelődhet a gyanú. Ehhez jön még a tény, hogy egy holttest van az alagsorban. Monica, mindent tudni akarok a cégről, amelynél Jean dolgozott, a
Reed & Roebuckról. Az irodáik a Covent Gardenben vannak. – Mire figyeljek különösen? Monica összeszedte magát. Ceruzája lecsapni készen meredt a noteszre. Tweed fölakasztotta a kabátját egy fogasra, leült, biccentett a Paula íróasztalán ücsörgő Harry Butlernek és Pete Nieldnek, majd parancsokat kezdett osztogatni. – Ki a tulajdonosa a cégnek? Független-e, vagy valami más szervezet tulajdona? Tudja meg, milyen ügyfelei vannak, és ki után nyomoztak az elmúlt évben! Könyörtelennek kell lennünk: minden álnok, alattomos módszert fölhasználunk, hogy adatokhoz jussunk. Ha bárki vonakodik beszélni, célozzon rá, hogy két gyilkossági esetbe kevered tek bele. Mondja nekik, hogy a különleges ügyosztályhoz tartozunk – a legtöbb ember ettől rosszul lesz! Használja föl Gilbert Hartlandet: ő profi módon képes lenyomozni a cégek tevékenységét! – Akkor egy rivális nyomozóirodát használunk föl, hogy megtudjuk, miféle titkokat rejteget a Reed & Roebuck? – kérdezte Monica. – A tolvajjal fogatjuk el a tolvajt, hogy a közmondást idézzem. – Már kezdem is. Tudom, hogy Hartland egész éjszaka dolgozik. – Monica elkomorult. – Gyakran éjszaka szokott odacsörögni az embereknek, amikor kevésbé óvatosak. Drága lesz. – Nem takarékoskodunk. Maga valószínűleg nem fog aludni ma éjszaka, amiért elnézést kérek – válaszolta Tweed. – De azonnali eredményt akarok. – És hol vagyunk mi az ügyben? – kérdezte Butler. Harry Butler és Pete Nield sokszor dolgoztak együtt, és szinte olvastak egymás gondolataiban. Butler harmincas éveiben járó, kisportolt férfi volt, lezserül öltözködött, kopott viharkabátot, szürke, bő nadrágot viselt. Gyakorlatilag láthatatlan volt az éjszaka árnyai között. A sűrű, sötét hajú ember félelmetes ellenfélnek számított kézitusában. Társa, Pete Nield minden tekintetben az ellentéte volt. Vékony, fekete, takaros bajszú. Szeretett elegánsan öltözködni, most is kék öltöny volt rajta. Sebesen mozgott, fürgén beszélt, ellentétben Butlerrel, aki úgy mérte a szót, mintha pénzbe kerülne. – Ti – fordult egyszerre kettejükhöz Tweed –, velünk jöttök Chichesterbe, a várostól délre folyó patakokhoz. Átvizsgáljuk az egész környéket, mert Jeant itt találtuk meg egy tanyán a witteringi út mentén. – Pontosan mit keresünk? – firtatta Nield. – Először is, hogy ki bérelte ki a Borostyán Tanyát, ahol Jeant megtaláltuk. Másodszor, hogy van-e a szomszédságban valaki, akinek komoly hatalom összpontosul a kezében. Igazi hatalom. – Mikor kezdjük? – szívóskodott tovább Nield. Tweed az órájára nézett. – Csaknem fél kettő van. Még az éjszaka lemegyünk mind. – Monicára nézett. – Két szállodára van szükségünk Chichesterben mint támaszpontra. Paula, Bob és én szállunk meg az egyikben, Harry és Pete a másikban, ha gyorsan oda tud telefonálni, szobát foglaltatni. – Nem tarthat sokáig két szállodát találni. – Én tudok adni két címet – szólalt meg most először Bob Newman. Odaállt Paula asztala mögé, miközben a nő az egyik fiókban turkált. – Az egyik a Delfin és Horgony. Szemben a katedrálissal. A másik a Hajó. – Milyen messze onnan? – vágott közbe Tweed. – Tíz perc gyalogséta a North Streeten a Delfintói a Hajóig. Az én tempómban öt perc. Nem lesz feltűnő, hogy hajnalban érkezünk? Nem tesznek megjegyzéseket? – Monica mindkét esetben azt fogja mondani, hogy üzletemberek vagyunk, szemináriumon veszünk részt, amely amerikai munkareggelivel kezdődik. – Utálattal elfintorodott. – Undorító és haszontalan amerikai ötlet! Mintha az ember ilyenkor éberebb lenne! Na mindegy, a lényeg, hogy hihető magyarázat. Miközben ő beszélt, Monica kikereste a számokat a telefonkönyveiből, és máris tárcsázott. Paula előhúzta a Térképészeti Szolgálat egyik mappáját, és szétnyitotta. Tweed ismét
Monicához fordult. – Még valami az eszembe jutott. Foglaljon szobát három embernek a Hajó Szállóban! Azután hívja föl otthon Mariért, mondja meg neki, hogy fogja a cuccát, és hogy hivatalos ügy! – Tehát előhúzzuk a nagyágyúkat – humorizált Nield. Marler volt a legveszedelmesebb mesterlövész egész Nyugat-európában. Természetére nézvést meglehetősen zárkózott típus. Paula kiterítette az asztalán a térképet, Newman, Butler és Nield köréje gyűlt. – Tudtam, hogy meglesz! – mondta a nő diadalittasan. – Sussex térképe. Na, itt is van Chichester! Nézzétek a patakok és csatornák hálózatát, hogy kígyózik dél felé! A tenger a Keleti-foktól egészen idáig elönti a partrészt. – Ismerem a környéket – közölte Newman. – Egy csomó pénz van errefelé. Iszonyú drága horgonyzóhelyek, luxusjachtok számára. Nagy-Britanniában a legnagyobb a chichesteri jachtkikötő, amely valójában jó néhány mérföldnyire délre van a várostól... – Csak egy pillanatra fogd be a szád! – szakította félbe Paula. – Én is ismerem a környéket. Ahogy látjátok – magyarázta Butlernek és Nieldnek –, négy főcsatorna van itt, keletre Hayling Islandtől: Emsworth, azután még keletebbre Thorney, Chichester és Bosham. Ez a legutóbbi – a boshami csatorna –, ez az, ami engem érdekel, mert úgy hiszem, fontos hely. Gyorsan előadta, hogyan fedezte föl a kereszteket Jean hímzésén, és rábökött egy pontra a holtágban végződő boshami csatornába ömlő egyik patak déli partján. – Jean valamit bejelölt, éppen Bosham városával szemben. A patak túlsó oldalán. Figyelnetek kell a dagályra: minden átmenet nélkül közeledik, és a vizenyős mocsarat hirtelen mély tengervíz árasztja el. Némelyik utat is elönti. De bízom benne, hogyha ott leszünk, azonosítani tudom az egyik keresztjét. – Szeretném látni azokat a kereszteket – jegyezte meg kétkedve Newman. Tanulmányozták a térképet. Tweed csatlakozott hozzájuk, zsebre dugott kézzel figyelt. Monica lázasan telefonált, végül győzedelmesen tette le a kagylót. – Minden rendben. A szobákat kivettem. Mindkét szállodában várnak titeket. Majd az éjszakai portás beenged. Marler perceken belül megérkezik. – Mihelyt itt lesz, indulunk – adta ki a parancsot Tweed. Odament egy szekrényhez, amelyben becsomagolt bőröndöket tároltak sürgős indulás esetére. Egyet odaadott Paulának, a magáét is kiemelte, Nieldre és Butlerre nézett. Nield megelőzte kérdését. – Harryvel rögtön beraktuk a bőröndjeinkét, amikor Monica telefonált. És te, Bob? Holnap reggel kölcsönkéred a fogkefémet és a borotvámat? – Tévedsz – válaszolta Newman. – Én is magammal hoztam a holmimat, miután Monica felhívott. Mi van a fegyverekkel? – kérdezte Tweedtől. – Fegyveresen megyünk. Az a gyanúm, hogy meglehetősen gátlástalan alakokkal van dolgunk. Monica, ha valamilyen adatot szerez a Reed & Roebucktól, hívjon föl a Delfin szállóban! Legyen körmönfont, ha valamilyen veszedelmes dologba ütközik! – Gondolja, hogy valami veszedelmessel találkozom? – kérdezte Monica. – Szegény Jeannek veszedelmes volt, sőt, halálos is – emlékeztette Tweed.
Egy borzasztóan hideg éjszakán – november harmincadikán – hajnali háromkor Leó Kahn végigment a chichesteri North Streeten. Münchenből hívta Martin. Most az egyszer nem mosolygott hamis jóindulattal, amikor találkozott Kahnnal a Heathrow repülőtéren. – Utasításai világosak, hajszálpontosan végre kell hajtania őket. Máskülönben a következmények igen súlyosak lesznek. És holnap reggel nyiratkozzék meg tisztességesen. – Mik az utasítások? – kérdezte nyugodtan Kahn.
– Közlöm, mihelyt elhallgat. Összpontosítson, Kahn! Kibérel egy autót, lemegy Chichesterbe, délen, a part mentén! Van egy térképem, azon megtalálja az utat. – Tudom, hol van Chichester – szólt közbe Kahn, ami balgaság volt tőle. – Tudom, több időt töltött Angliában, jobban beszél angolul, mint én – jegyezte meg maró gúnnyal Martin. – De most fogja be a pofáját és figyeljen! Foglalt szobája van a Delfin és Horgony Szállóban –, a szokásos Leopold Winter álnévre. Minden irat magánál van, amit mondtam? – A hamis útlevél, jogosítvány... – Nem érdekel a lista! – szakította félbe Martin. – Egy sima „igen” is megteszi. Egy Jean Cardon nevű nőt találtak egy Borostyán Tanya nevű magányos helyen, de azóta meghalt. A ház helyét bejelöltem a térképen. Minden civilről, aki arra jár, részletes leírást akarok. De legyen óvatos, mert a rendőrség valószínűleg szemmel tartja a helyet. – Ezt föltételeztem – válaszolta derűsen Kahn. Martint mindig idegesítette Kahn jelenléte. Veszedelmes volt, és sohasem lehetett tudni, mit gondol. Jó néhány centivel alacsonyabb volt a magasra nőtt Martínnál. Vékony volt, de Martin tudta róla, hogy ez a szikár, éhenkórász külsejű ember irgalmatlanul erős, és számos zseniális módszert ismer a gyilkolásra. Rezzenetlen tekintettel figyelte vastag keretű szemüvegének lencséi mögül Martint, aki még a légi kikötő utasainak sürgés-forgása közepette is tartott a kis embertől. Gyorsan folytatta mondanivalóját. – Lehetséges, hogy bizonyos emberek – civil ruhában – Chichesterbe utaznak és kérdezgetnek a Borostyán Tanyáról. Ha ezt teszik, azonosítsa őket és jelentse nekem! Valószínűleg valamelyik szállodában fognak lakni. – Ha úgy tűnik, hogy túl sokat tudnak, vegyem gondjaimba őket? – kérdezte udvariasan Kahn. – Fegyvert nem lehet áthozni a repülőtéri ellenőrzésen! – közölte Martin. – Fegyvert lehet vásárolni vasboltban is. Egy csavarhúzóval is meg lehet ölni bárkit, éppen olyan hatékonyan, mint egy késsel. Martin elfojtotta borzongását, körbenézett, hogy lássa, nem figyelik-e őket, és elhatározta, hogy rögtön megszabadul Kahntól. – Ha elhibáz valamit, akkor magának annyi! – reccsent rá. – Azt hittem, ismeri a pályafutásomat – emlékeztette Kahn. – Tudja, mit kell csinálni. Kap egy hetet. Ha nincs eredmény, térjen vissza Münchenbe! Értesítsen telefonon meghatározott időközönként! – A tekintélyes viselkedés e gyatra kísérlete után Martin távozott. Kahn erre a mulatságos találkozóra gondolt, miközben végigballagott a kihalt chichesteri utcákon. Elmagyarázta a portásnak, hogy gyakran sétál éjszaka, mivel álmatlanságtól szenved. Valójában azt akarta ellenőrizni, nem érkeztek-e kései vendégek a két legfontosabb szállodába: a Delfinbe, és a North Street távolabbi végén a Hajóba. Nem Leopold Winternek hívták, de nem is Leopold Kahnnak. Walvis, aki a legutolsó munkaadója volt, ezt nem tudta. Kahn az oroszországi hírhedt csecsen maffiának volt a tagja, aki azt a parancsot kapta – és hajtotta végre rendkívüli ügyességgel –, hogy épüljön be Walvis óriási, nemzetközi tömegtájékoztatási szervezetéhez. Hajnali négy volt, amikor Tweed, Paul és Newman megérkezett a Delfin és Horgonyba. Az éjszakai portás beengedte őket, miután otthagyták Newman Mercedesét a régi szálloda mögötti magánparkolóban. Tweed bejelentkezett, miközben Newman egy pillantást vetett arra a férfira, aki a hallban kuporgott egy széken. A haja tűnt fel neki, amely durva szálú rojtként, mélyen belógott a homlokába. A kis ember kopott öltönyt viselt, egyenes orrán vastag keretű szemüveg ült. Szeme csukva volt a lencsék mögött. Miközben bejelentkezett, Newman súgva megkérdezte a portást:
– Az a székbe rogyott szivar részeg? – Ó, dehogy uram – suttogta döbbenten a portás. – Vendég. Álmatlanságtól szenved, az utcákat járja, hogy kifárassza magát. Most alszik. Tweed a bőröndjét cipelve követte Paulát a keskeny lépcsőn. Newman, a hátvéd, fölmarkolta a sajátja mellé Paula csomagját is. Hirtelen odanézett a székben ücsörgő kis emberre, és meglátta a lencsék mögött a halvány szemek villanását. Erről be is számölt, amikor kis időre összejöttek Tweed tágas szobájában, amely éppen szemben volt a katedrálissal. – Az a fura alak az előtérben minket figyelt. Egy nyavalyát aludt! Valami nem stimmel vele. – Ebben az órában élénk a képzelet – válaszolta Tweed elutasítóan. – Nos, összesen négy óránk maradt az alvásra. Mindnyájatokat ott szeretnélek látni reggel nyolckor a reggelinél. – Nyolckor! – tiltakozott Newman. -. Alig érdemes lefeküdni! – Én könnyen kibírom négy óra alvással, pedig öregebb vagyok – mondta neki Tweed. – Én meg alig várom, hogy átmenjünk Boshambe – mondta Paula. – Meg akarom keresni, mit jelöl a kereszt Jean hímzésén. – Megbökte Newmant. – Te is láttad a hímzést idefelé. El kell ismerned, hogy valami lehet ott. – Lehet, hogy igen, lehet, hogy nem – morgott Newman. – Legalább biztonságban van a táskádban. Azt hiszem, Philip egyszer majd bekeretezteti azt a befejezetlen kézimunkát, hogy ott lógjon a többi bekeretezett hímzés mellett a házában. – Szegény Philip – felelte Paula, miközben a szobájuk felé mentek. – Kíváncsi lennék, hol van most. Remélem, nem került bajba.
Az International & Cosmopolitan Universal Communications európai főhadiszállása Müchenben van a Maximilianstrajie 2001 alatt. Innen irányítanak minden műveletet. Londontól az Ural-hegységig... Ez a Jean merész betűivel írt naplójegyzet volt az, amely Philip Cardont Bajorország fővárosába vitte. Megérkezve a müncheni repülőtérre, amely egy órányira van a várostól, egy BMW-t bérelt, és végighajtott a messzeségbe nyúló, holdfényes síkságon. Tíz percen belül tudta, hogy két ember követi egy szürke Volvo kombival. Beszélni kezdett magában. – A lakásomtól senki sem követett. A repülőgépen sem. Ez azt jelenti, hogy hihetetlenül éberen figyelik a müncheni repülőteret. Valaki aggódik, így hát megszervezte, hogy kövessenek minden angolt, aki idejön. Azt hiszem, jó helyrejöttem. Meg sem próbálta lerázni kíséretét. Most az volt a célja, hogy biztos támaszpontot találjon. Cardon pontosan tudta, mi a teendő. A SIS magas rangú tisztjeként ő is nagyobb összeg fölött rendelkezett svájci frankban, amit vészhelyzetben bárhol a világon fölvehetett. Gondolatai visszatértek Chichesterbe, a nuffieldi szörnyű végkifejlethez. Chichester régi város, amely a legelegánsabb György korabeli házakkal dicsekedhet. Milyen más München rokokó eleganciája, gondolta, amikor elérte Németország egyik legszebb városát. Lassan végighajtott a nyílegyenes MaximilianstraBén. A szürke Volvót még mindig látta a visszapillantó tükörben. Zordul elmosolyodott. – Na, banditák, majd jelenthettek néhány pofönt a főnökötöknek! Ráfordult az ötcsillagos Négy Évszak Hotelhoz vezető keskeny, félhold alakú felhajtóra, kiszállt, amikor a szálloda alkalmazottja kinyitotta az ajtót, de nem adta oda neki a bőröndjét. – Csupán néhány napig maradok. Philip Cardon... – lebetűzte a nevét, folyékony németséggel. – Kérem, parkolja le a kocsimat! Holnap reggel nézesse meg szerelővel! Rángat egy kicsit –
hazudta. Mielőtt belépett volna a hatalmas előtérbe, a szeme sarkából észlelte, hogy valamivel lejjebb a Volvo megáll az utcában. Kivett egy tágas lakosztályt a hotel hátsó frontján, és fölvitte a bőröndjét, ismét visszautasítva a hordár segítséget. Amikor belépett a fényűzően berendezett lakosztályba, egy székre tette és kinyitotta nagy bőröndjét. Kisebb bő rönd rejlett benne, néhány csinosan összehajtogatott ruhadarabon. Kivette a ruhákat a nagyobbik bőröndből, szétrakosgatta a fiókokba és szekrényekbe. Elővigyázatból betett egy szivacsot a márvány fürdőszobába, fogkefét, fogkrémet, borotvát, pamacsot rendezett el az üvegpolcon. Most már olyan a szoba, mintha laknának benne. Ezután angolul letelefonált a portásnak. – Egy kis Mercedesre van szükségem. Most rögtön. Küldje föl a papírjait a szobámba! A kocsit parkolják le a Marsallstrassén, a szálloda melletti utcácskában. Szeretnék találkozni valakivel. – Természetesen, uram – válaszolta a portás. – Öt percen belül visszahívom. – Csak küldje föl a papírokat, és parkolja le a kocsit, amíg én kitöltőm őket! Azután küldje föl a kulcsokat! Nagyon sietek. Már várnak. Keserűen elmosolyodott. A portás nyilván azt hiszi, hogy titokban egy nővel találkozik, valaki másnak a feleségével. Tizenöt perccel később, egyik kezében a kulcsokkal, másikban a kisebbik bőrönddel kilépett a liftből a hatalmas előtérbe. Német férfiak és nők nyüzsögtek odalent, rettentően kicsípve, Valamilyen fogadásra jöhettek. Szerencséje volt. Oldalvást kikerülte a tömeget, minél távolabb a recepciós pulttól. Kopott, sötét kabát volt rajta, és a fekete barett, amelyet jó alaposan belehúzott a fejébe, eltakarva sűrű, barna haját, megváltoztatta a külsejét. Kilépett a Maximilianstrasséra, és nem pillantott hátra, hogy ott álle a Volvo. Az ellenkező irányba indult a széles utcán, a világ legdrágább üzletei között, majd befordult a mellékutcába. Kis vörös Mercedes várta a járda szélén. Philip tekervényes úton hajtott következő úticélja felé. Leírt egy csaknem teljes kört, jóval arrébb bukkant föl a Maximilianstrassén, a Négy Évszakkal ellentétes oldalon. Amikor bekanyarodott, elhaladt a Volvo mellett. Még mindig ott parkolt a járdaszélen. Elől két testes egyed ült, egyikük szivarozott. – Jó néhány szivar elfogy még, mire vége lesz az éjszakának – mondta magában Philip. Azután elhúzott. Balra fordult az óváros felé. A Maximilianstrasse schönbrunni sárgára festett, magas épületei átadták a helyüket a régi kőházaknak. Az első emeleteken pufók erkélyek dudorodtak az utca fölé. Leparkolt a régi, hatemeletes Platzl Szálló fehérre meszelt, oromtetős épülete előtt. Itt is kivett egy szobát, itt sem adta ki a kezéből a bőröndjét. Ugyanazt csinálta, mint a Négy Évszakban: szétrakosgatta a holmiját, hogy mindenki lássa: laknak a szobában. Ez volt az igazi szállása, elrejtve az óváros labirintusában. Mielőtt kilépett volna szobájából, bőröndje alján kinyitott egy titkos rekeszt, és elővett egy igen különleges szerszámokat tartalmazó, keskeny bőrtokot, azután magára öltötte irhabundáját, és elhagyta a szállodát. Egy kocsma előtt elhaladtában az jutott eszébe, nem kellene-e innia egy pohárral. Azonnal elvetette az ötletet. Jeannel legföljebb egy kis fehér bort iszogattak, igen mérsékelten. Szeszt inni, ennyi erővel a lower Bridge-ről is leugorhatna. Talán az is lenne az okosabb. Nem! Még dolga van. El kell mennie az International & Cosmopolitan Universal Communications székházába, amelynek címét Jean naplójából írta ki, és ahová éppen betörni készül.
Gabriel March Walvis nyughatatlanul fészkelődött a hosszú Mercedes hátsó ülésén. A kocsi a sztrádán robogott a fűrészes hegyormok között rejlő kastély felé. Walvis mellett Rosa ült, a fekete kabátos nő, és várta, hogy főnöke megszólaljon. Walvis ránézett Martinra, aki velük szemben, egy lehajtható ülésen kuporgott. – Nohát, követtek minket a repülőtértől? – kérdezte csikorogva. – Nem, uram – biztosította Martin széles mosollyal. – Nem követtek. Az életemet teszem rá. – Azt megteheted. – Walvis lógó szemhéja ingerülten megrándult. – Megszervezted a figyelőszolgálatunkat a repülőtéren? Hogy kövessenek minden angolt, aki a menetrendszerű járatokkal érkezik Londonból? – Tíz embert állítottam rá, párosával dolgoznak, mindegyik párnak megvan a maga járata. – Mellette felbúgott a telefon, Martin németül szólt bele. Walvis, az örök gyanakvó, előrehajolt, pislogva igyekezett felfogni, mi történt. Martin befejezte a beszélgetést, helyére tette a telefont, és teli szájjal elvigyorodott. Mindig szerette azokat az alkalmakat, amikor hízeleghetett a főnökének. Nem tudta, hogy Walvis olvas benne, akár egy könyvben, és lenézi. – Igaza volt, amikor megerősítette a székház őrizetét! Egy Cardon nevű angol érkezett Londonból, és a Négy Évszak Szállodában lakik. – Küldj további erősítést az őrségbe! Várj! – Martin már a telefon után nyúlt. – Először szólj a sofőrnek, hogy forduljon meg, és menjen azonnal a müncheni székházhoz! – Hátradőlt. – Ettünk útközben, így most jó formában vagyunk ahhoz, hogy szembenézzünk bármivel, ami fenyegethet. Rajta, cselekedj! – Akkor nem megyünk a kastélyba? – kockáztatta meg Rosa. – Lélegzetelállító, ahogy következtetni tudsz. Nem is akartam odamenni. Csak arról akartam meggyőződni, nem követnek e. Úgy látszik, itt mindennel nekem kell törődnöm. Hadd gondolkodjam! Rosa magában sóhajtott. Walvisnak az a mániája, hogy követik, mindenütt kémeket lát. Különös. A Föld leggazdagabb embere, de még sohasem készült róla fénykép. Ez is rendkívüli ravaszságát bizonyítja. Még régebben beszervezett négy különböző külsejű embert, akik eljátszották a szerepét: a legjobb szállodában laktak, és Gabriel March Walvis néven jelentkeztek be. Ennek eredményeképpen a világsajtóban négy különböző kép forgott a milliárdosról – és egyik sem hasonlított hozzá, a legcsekélyebb mértékben sem. – Hatodik érzékem azt súgja, hogy a székházban csapdába ejtünk egy betörőt – szólalt meg Walvis, és kegyetlen elégedettséggel mosolygott a gondolatra.
Ugyanaznap éjjel a távoli Chichesterben, a Delfin és Horgony Szállodában, Tweed hiánytalan öltözékben sietett lefelé a lépcsőn az előcsarnokba. Megvolt a kész magyarázata arra az esetre, ha találkozik az éjszakai portással. Azt mondja, nagyon szomjas, és kér egy üveg ásványvizet. A külső ajtó be volt zárva, az előcsarnok kihalt, nem számítva azt az egyetlen embert. Leó Kahn egyenesen ült székében és újságot olvasott. Tudnia kellett, mi történik Angliában. Ez segíti az álcázást. Nem hallotta meg, ahogy Tweed leoson a szőnyeggel borított lépcsőn, így nem tettethette, hogy alszik. A portás távollétében már átnézte a szállodai nyilvántartást. A három hajnalban érkezett vendéget Tweednek, Newmannek és Paula Greynek hívták. A nevek semmit sem mondtak neki.
– Jó reggelt! – szólt oda Tweed a kis embernek. – Még mindig ébren? Nem alszik valami sokat. – Nincs szükségem alvásra – válaszolta Kahn, és üres tekintettel bámult Tweedre túlméretezett szemüvege mögül. – Ön miért nem alszik? – Szeretnék egy kis ásványvizet. Messziről jött? – kérdezte közömbösen Tweed. – Londonból. – Kahn hangja hirtelen kiéleződött. Nem szerette az olyan embereket, akik kérdezgetnek. Kellemetlen angol szokás. Úgy hívják, hogy csevegés. Folytatni akarta az olvasást. – Üzleti ügyben jár erre? – kérdezősködött tovább Tweed. – Vagy talán szabadságon van? – Sohasem megyek szabadságra – válaszolta Kahn megváltozott hangon. Hiba volt ellenségességet mutatni. Idegesítő, hogy ez az alak egy pillanatra se veszi le róla a szemét. Már-már olyan tőle a felállás, mint egy kihallgatás. – Pedig nem ártana – fecsegett Tweed. – Menjen szabadságra, az felszabadítja az üzleti élet nyomása alól! Szeretem találgatni az emberek foglalkozását. Talán könyvelő? Kahn ismét kipislogott durva szálú üstöké alól, és egész testében megfeszült. Tweed érezte a különös kis emberből áradó hullámokat. Volt benne valami nagyon furcsa. A szeme sarkából látta, hogy Newman nesztelenül megjelenik a lépcsők tetején. Ő is föl volt öltözve. Nem bírt elaludni, és hallotta, hogy Tweed szomszédos szobájának ajtaja kinyílik. Némán követte főnökét, és most mozdulatlanul állt, fél kezével a zakója alatt, a derekán csatolt tokban levő 38-as Smith & Wessont markolva. – Nem, nem vagyok könyvelő – mondta nyugodtan Kahn. Tweed várakozva hallgatott, bámulta Kahnt, és nem szólt. Ettől a másik mindinkább azt fogja érezni, hogy mondania kell valamit. Olyan taktika volt, amelyet sokszor használt vallatások során. Az akaratok összecsapása. Kahn kemény járomcsontja mintha még jobban kiugrott volna. – Kutató vagyok – szólalt meg hosszú szünet után. – Nahát, micsoda érdekes foglalkozás! – felelte barátságosan Tweed. – Milyen téren? – Tudományos téren – vágta rá Kahn, aki már számított a következő kérdésre. – Könyvet fogok írni. Sok időbe telik. – Meghiszem azt. – Az éjszakai portás visszatért. – Igazán élveztem kis csevelyünket – folytatta Tweed lefegyverező derűvel. – Remélem, később tud egy kicsit aludni. Jó éjszakát – vagy inkább jó reggelt! Newman még az éjszakai portás felbukkanása előtt eltűnt a lépcső tetejéről. Amikor Tweed fölvitte kis ásványvizes palackját az emeletre, a vészkijáratnál találta Newmant. – Nem tetszik – mondta Newman. – Nem tetszik ez nekem. Tudja, hogy itt vagyunk. – De feltételezhetően nem tud arról, hogy Marler, Butler és Nield ott vannak a Hajóban. Ugyanakkor kellett megérkezniük, amikor nekünk. – Akkor jöttek meg. Marler idetelefonált, kevéssel azelőtt, hogy kijöttem volna utánad. – így hát, Mr. Leopold Winter tud rólunk, de róluk nem. Ami nagy előny lehet. – Honnan tudod a nevét? – kérdezte Newman. – Megkértem a portást, hogy nyissa ki az üveget. Közben belenéztem a nyilvántartásba, amit gyanúm szerint más is megnézett. Olyan szögbe volt elfordítva, hogy a vendég is beleláthasson. Előttünk az utolsó név Leopold Winter. – Szándékosan mentél vissza az előcsarnokba, hogy közelebbről megvizsgáld? Sejtettem. Miért? – A külseje miatt. Arcberendezése Közép-európára utal, még az is lehet, hogy szláv. Jól beszél angolul, de a kiejtése nem tökéletes. És noha megérkezésünkkor úgy tett, mintha aludna, feszültséget éreztem a testtartásában. Reggel, feltéve, hogy Winter reggelizik, menj le, és siess át a Hajóba! Három hátvédünk kapjon tökéletes személyleírást Mr. Leopold Winterről.
Egy lelket sem lehetett látni az utcán, amikor Philip Cardon a Maximilianstraße 2001. szám felé közeledett. A Volvo eltűnt. Cardon lassan haladt. Egy magas, tízemeletes épület volt a célja, közel ahhoz a ponthoz, ahol a Maximilianstrasse keresztezi a körutat. Csukott vasrácsos kapun át lehetett bejutni egy boltív alá. Philip máris kezében tartotta a szerszámokat, amelyekre véleménye szerint szüksége lehetett. Megállt a rács mellett, és lassan rágyújtott, hogy ürügye legyen a megállásra. Jeannel napi négy szálra csökkentettük az adagunkat, gondolta keserűen. Hát ez a szám növekedőben van, de fütyülök rá. Színtelen folyadékot fröccsentett a riasztórendszert szabályozó elektromos vezetékre. A folyadék megdermedt, lezárva a főáramkört. Két különböző szerszámmal elpiszmogott a két bonyolult záron. Mindkettőt kinyitotta. Szerencsére egyetlen autó sem haladt el az utcán, egyetlen gyalogos sem bukkant föl. Kegyetlenül hideg novemberi éjszaka volt, és mivel neki kesztyű nélkül kellett végeznie a kényes munkát, a keze csontig átfagyott. Kinyitotta az egyik kapuszárnyat – ennek a mozdulatnak kellett volna működésbe hoznia a riasztórendszert –, becsukta, belépett a boltív homályába. Átbújt két érzékelő alatt, amelyeket egy ablakkeretbe építettek. Egy harmadik olyan alacsonyan volt, hogy szétvetett kézzellábbal, hason kellett csúsznia a márványpadon. Az ablakok mögött hatalmas antennatányérok derengtek. A boltív végét kétszárnyú, tömör bronzajtó zárta le. Hatástalanított egy újabb riasztóberendezést, hálával gondorva a surreyi Send peremén álló, magányos udvarházban kapott képzésre: akkor tanulta meg, hogyan kell elbánni a legmodernebb riasztóberendezésekkel. Az ajtó nem sok gondot okozott. Máris bent volt az International & Cosmopolitan Universal Communications erődjében. – Csak aztán figyelj a többi csapdára! – suttogta magának. Várt, amíg a szeme hozzászokik a sötéthez, azután megkockáztatta, hogy felkapcsolja elemlámpáját. Egy liftakna mellett egy lépcső haladt fölfelé. – A lépcső – mondta. – A liftnek valószínűleg megvan a maga riasztója. A csönd pedig ne tévesszen meg! Lehetnek itt őrök. Most pedig, keresd meg a főnök irodáját! Megnézte órája világító számlapját. Hajnali 1.15 volt. A fekete kocsi hátuljában Walvis megnézte, mennyi az idő. 12.30. München szélén jártak. Martin észrevette, mit csinál a főnöke, maga is rápillantott saját drága órájára, amely jelezte a holdfázisokat meg egy csomó más haszontalanságot, és vigyorgott. -12.30..Stimmel? – Ez egyszer jól jár a vacakod – közölte Walvis. – Semmi forgalom. Mi a véleményed, mikorra érjük el a székházat? – Még jóval egy óra előtt – biztosította Martin. – Azután ellenőrizhetjük az egész épületet. Philip beat volt a vezér irodájában. Legalábbis reménykedett, hogy ez az: a többi igazgató irodáját a tizedik emeleten tömör tölgyajtó zárta le. Ennek viszont bronzajtaja volt. Valaki kedveli ezt az ötvözetet. Sajátos elrendezés volt: az ajtó két oldalán nagy tejüveg ablakok néztek a széles folyosóra. Golyóálló üvegből készültek, akárcsak a többi ablak, amelyeket Philip megvizsgált. Wald paranoiásan féli a bőrét. Tágas márvány fürdőszoba nyílt az irodából. Philip bekukkantott, és elbiggyesztette a száját, amikor megpillantotta a bronzcsapokat, bronz zuhanykeretet. – Mozgás! – mondta magának. – Az irodát akarod átkutatni. Lassan végigjártatta elemlámpáját egy sor iratszekrényen. Valamennyi be volt zárva, és mindegyikre kartonlap volt erősítve, a kartonokon betűk: A-C, D-F és így tovább. A folyosói bekapcsolt mennyezetvilágítás hatvány fénye beszűrődött a helyiségbe, segítve a kutatást. Cardon az órájára pillantott. Kinyitott egy falba épített magas szekrényt és benézett. Gardróbszekrény volt, drága holmik sokasága lógott a bronzrúdon: vékony kabátok, bőrben esőkabátok, Öltönyök, többnyire sötét árnyalatúak. Philip azonnal felfigyelt a ruhák méretére. Ez az iroda egy óriási termetű emberé. Bárcsak
találna egy nevet! Kesztyűt húzott, és sorra kihúzogatta a tömör, mahagóni íróasztal fiókjait, de azokban sem talált semmi útmutatást, csak noteszeket, a legjobb minőségű papírból: rajtuk a cég dombornyomású bronzbetűkkel írott neve. – Nagy ember, ezek biztosan a te noteszeid – mormolta magában, miközben szakértő szemmel átnézte az összes fiókot, vigyázva, hogy minden úgy maradjon, ahogy volt. Nem akarta, hogy nyoma maradjon kutatásainak. Az utolsó fiókot tolta helyre, amikor közeledő lépéseket, hangokat hallott. A gardróbszekrényhez ugrott. A hangok tovább közeledtek. Valaki a szó szoros értelmében dübörgött a márványpadlón. Hatalmas árnyék vetődött a tejüvegre, mögötte további árnyak tűntek föl. Philip óvatosságból bezárta maga mögött az iroda ajtaját, amikor bejött. Hálát adott az égnek, amiért ilyen elővigyázatos volt, de közben kilelte a hideg, mert csapdába esett. A hatalmas árnyék csörömpölve kereste a megfelelő kulcsot. Cardon pillanatnyi habozás nélkül kinyitotta a szekrény egyik ajtaját, és besurrant a lelógó ruhák közé. Behúzta a szekrényajtót, ám az, mint korábban is megfigyelte, kinyílt néhány centiméterre. – Ne csinálj semmit, csak maradj csöndben! – parancsolta magának. Túl késő volt ahhoz, hogy megpróbálja rendesen becsukni a szekrényajtót Hallotta, hogy a külső ajtó kinyílik. Villanyt gyújtottak. A keskeny résen csak keveset látott az irodából. Többen voltak. Megszólalt egy vontatott torokhang. Angolul beszélt, áradt belőle a tekintély és a komor fölény. – Valaki van az épületben, Martin. A bejárati riasztót tönkretették, a rácsos kaput kinyitották. Ha megtaláljuk a behatolót, ilyen késő éjszaka ki tudjuk csempészni az ajtón a Maximilianstrassén parkoló kocsiba. Nálad van a fecskendőd? – Mindig magammal hordom – felelte egy másik, mesterkélten kedélyes hang. Philip átkozta magát, amiért fegyvertelenül jött. Mariéitól egyszer kapott egy csomó európai címet, ahol jó pénzért fegyvert lehetett kapni, voltak köztük németországiak is. Egy villanásra látta a hatalmas embert, ezeknek a ruháknak a tulajdonosát, amelyek között éppen bujkál. Az óriás körülhordozta a tekintetét, majd rámeredt a szekrényajtóra. Cardon egy irdatlan fejet, sűrű, bozontos, ősz hajat, súlyos szemhéjak alól villogó, hideg szemet, hájas törzset, le lógó pofazacskót és vastag nyakat látott. A válla is rendkívül széles lehet. Az a baljós érzése támadt, hogy a hústorony őt nézi. – Az a szekrényajtó nyitva van – közölte a mesterkélten kedélyes hang. Philip megfeszült. A nagyarcú ember közeledett. Cardon futólag látott egy fiatalabb embert, akinek olyan vörös képe volt, akár a cékla. – Mindig kinyílik – válaszolta Torokhang. Vészjósló hang volt. – Meg kell csináltatni. Walvis kinyújtotta virsliujjú, hatalmas, püffedt mancsát, és addig nyomta az ajtót, amíg a zár kattant egyet. Philip lassan kiengedte a levegőt a tüdejéből, és egyik fülével olyan közel hajolt az ajtóhoz, amennyire mert. A hangok tompábbak lettek, de azért értette, mit mondtak. – Az őr kint a lift mellett a negyedik emeleten – morgott Walvis –, úgy aludt, mint akit fejbe vertek. Azonnal küldd el Grafenauba a cseh határhoz! Ott negyven fok hideg van. – Kellemetlen kuncogás. – Az talán ébren tartja a lusta szemétládát. Reggel azonnal értesítsd passaui irodánkat, Martin. – És küldjem egyenesen Grafenauba? – kérdezte Martin, aki rettenetesen izgult, hogy hajszálpontosan teljesítsen minden utasítást. – Természetesen, ez az eljárás. Már megtanulhattad volna. Most összeszedjük a többi három őrt, és lemegyünk a lépcsőn, emeletről emeletre ellenőrizve a házat. Valaki van itt. – Ez órákba telhet – mutatott rá Martin. – Micsoda megfigyelés! – Csak arra gondoltam, hogy jobb lenne, ha visszatérne a kocsiba, aztán a lakására, amíg én a kutatócsoportot irányítom – magyarázta mézédesen Martin.
– Igazán? Én meg szeretnék jelen lenni, amikor lefüleljük a behatolót és megmutatjuk neki, micsoda meggondolatlanság beleütni az orrát az ügyeimbe. Lucien ráveheti, hogy mondja el, ki küldte. Habár Lucien – vicsorgott –, Jean Cardonnál nem állt épp hivatásod magaslatán... Philip szobormereven állt a szekrényben. Hallotta, hogy csukódik az ajtó, kattan a zár. Iszonyatos düh tombolt benne. Alig bírta fékezni. Ha lett volna fegyvere, utánamegy az embereknek, akik most hagyták el az irodát, és mindegyiket hasba lövi. Akkor biztosan lassan és szörnyű kínok közepette halnának meg. Lucten...most már tudta, ki az, aki a Borostyán Tanyán megkínozta a feleségét. Előbb-utóbb megkeresi ezt a Lucient, és könyörtelen bosszút áll rajta. – Szedd össze magad! – suttogta. – Még sok a dolgod! Fokozatosan sikerült leküzdenie dühét; visszatért jéghideg elszántsága. Meg sem fordult a fejében, hogy nehéz lesz élve elhagynia az épületet. Ki fog jutni! Már épp úgy gondolta, elég időt töltött a szekrényben, amikor ismét nyílt és csukódott a folyosóra nyíló ajtó. A nagy ember, mint egy elefánt, odadübörgött az íróasztalhoz. Philip megint odahajtotta a fülét az ajtóhoz. Halk kattogás. Az óriás beütögetett egy számot az asztalán álló nyomógombos telefonba. Philip kíváncsi lett. Miféle hívás lehet ez, hogy az emberhegy beosztottjai hallótávolságán kívül intézi? Torokhang beszélni kezdett. – Tudja, ki beszél? Jól van. Egy újságíró, Ziggy Palewski, kezd nyűgös lenni. Azt tervezi, hogy nagyobb cikket ír a szervezetemről a Spiegelben. Vegye föl a kapcsolatot Könnycseppel, mondja meg neki, hogy a szokott módján foglalkozzék Palewskivel! Ötvenezer dollár a tarifája a hölgynek? Jó sok pénz. Nem alkuszik? Rendben, szerződtetem Palewskire. Természetesen létfontosságú, hogy Könnycseppnek sejtelme se legyen róla, kitől kapja a parancsot. Magára bízom, hogy megvédje az érdekeimet! Igen, természetesen megkapja a szokásos díjat, ha elintézi az ügyet. Rendkívül csodálkozom, amiért egyáltalán megkérdezte. Roppant szemtelenség, tekintve, kivel beszél. – A hang visszataszítóan karistolni kezdett. – Ne kérjen bocsánatot! Csak tegye a dolgát! Levágta a kagylót. Visszadübörgött az ajtóhoz, amely kinyílt és becsukódott. Kattant a zár. Philip némán kinyitotta a szekrényt, kikukucskált. Még időben, hogy lássa, amint a hatalmas árnyék elhalad a tejüveg ablak előtt. Árnyként még fenyegetőbbnek látszott. Tíz perccel később kilépett a szekrényből, becsukta maga mögött. Sajnos, a villanyt leoltották az irodában. Felkattintotta a zseblámpáját, odament az A-C jelzést viselő, acél iratszekrényhez. Nem kelllett kifeszítenie. Simán illett bele az egyik különleges kulcs, amelyet a Park Crescent alagsori műhelyében készítettek. Gumikesztyűs kézzel végignézte az aktákat. A C betű érdekelte. Különösebb remény nélkül olvasgatta a neveket az aktákra erősített lovasokon. Noha kereste, mégis megrendült, amikor rátalált Jean Cardon dossziéjára. Gyorsan átfutotta a benne levő papírokat, és beléhasított a fájdalom, amikor megpillantott egy noteszlapot, rajta Jean jellegzetes kézírásával. – Látom, a megfelelő helyre jöttem. Hála neked, Jean! – mondta halkan. Kivett a nagy mahagóni íróasztal egyik fiókjából egy kartonpapír borítékot. Az akta simán belefért. Bedugta az inge alá, az öve mögé, ellenőrizte, nem zavarja-e a mozgásban. Most már csak annyi a dolga, hogy élve kerüljön ki innen, kicselezve a csapatot, amely éppen őt keresi. Tweed legtöbb emberéhez hasonlóan, Philipnek is rendkívül éles volt a hallása. Megállt a zárt bronzajtónál és fülelt. Semmi nesz. Biztosan valamelyik alsóbb emeletet trappolják körbe. Valamilyen fegyverre van szüksége. Az első tanfolyamon, amelyen részt vett a nagy udvarházban, a surreyi Send szélén, a kiképző nyomatékosan felhívta a figyelmét valamire: „Cardon, forró helyzetben mindig adódik valami, amit fegyverként lehet használni, ha esetleg fegyvertelen. Nézzen körül, csak talál valami használhatót...”
Kapkodás nélkül pillantott körbe az irodában. Szeme már megszokta a félhomályt. A hatalmas asztalon egy márvány tolltartó állt. Mögötte egy régimódi ébenfa vonalzó. Cardon visszahúzta a bőrkesztyűjét, és amikor elhagyta az irodát, a kezében volt a súlyos vonalzó. Óvatosan osont lefelé a lépcsőn, minden saroknál megállt hallgatózni. Elérte a nyolcadik emeletet, már csak három lépcsőfokra volt a folyosótól, amikor egyenruhás őr bukkant föl a sarok mögül. Mindketten meghökkentek, de Philip reagált gyorsabban. Miközben az őr a bőrtokban levő fegyverért nyúlt, Cardon átugrotta az utolsó három fokot, és teljes erejével lecsapott az őr koponyájára a vonalzóval. Az felnyögött, megrogyott. Philip elkapta, és félig fölhúzta a lépcsőre. Neki támasztotta az öntudatlan embert a lépcsőház falának; így csak az láthatta, aki elment előtte és direkt fölnézett rá. Villámgyorsan kicsatolta a tokot, kirántotta belőle a fegyvert. 7.65-ös, nyolclövetű Walther volt. A kedvenc kézifegyvere. Kihúzta a tárat, ellenőrizte, tele van-e, azután visszatolta a markolatba. Most már nem érezte magát olyan csupasznak. A hetediken megtalálta a kutatócsoportot, látta azt a rezes képű embert, akit Martinnak szólítottak, amint eltűnik egy irodában. Egy ideig hallgatózott, nesztelenül elsurrant a liftek előtt, tovább, a következő emelet irányába. Jelentős taktikai hibát követtek el: elfelejtettek fegyveres őrt állítani, aki hátát a falnak vetve szemmel tartja az első lépcsőfordulót. Jó tudni, hogy Torokhang szervezete sem tökéletes. Rendkívül óvatosan ereszkedett tovább, de senkivel sem találkozott, hangot sem hallott, amikor elérte a földszintre vezető utolsó lépcsősort. Még néhány fok, és kimenekül az épületből. Az utolsó foknál kikukkantott a sarok mögül, gyorsan elnézett mindkét irányba. Semmi. Senki. Különös. Az lenne a logikus, ha őriznék a kijáratot. Kényelmetlenül érezte magát, ahogy elindult a boltívhez vezető, kétszárnyú ajtóhoz. Valami hatodik érzék vagy a légáramlás figyelmeztette. Jobbra nézett. Némán vicsorító német juhászkutya úszott a levegőben, egyenesen az ő torkának. A legtöbb ember ekkor megpróbálta volna lelőni a támadó fenevadat. Philip tudta, hogy a lövés robaja meghiúsíthatja a menekülést. Ösztönszerűen, teljes erejével rásújtott az állat fejére az ébenfa vonalzóval, akkora lendülettel, hogy belefájdult a karja. A kutya oldalra fordult a levegőben, nagyot puffant a földön, majd némán elnyúlt. Öt perccel később Cardon kinyitotta az ajtót, mögötte a rácsot – a riasztóberendezés még mindig nem működött – végigment az utcán, és nagy kerülővel igyekezett az óvárosi Platzl Szálló irányába. Még sötét volt, amikor belépett a hálószobájába, lerogyott az ágy szélére. Hangosan figyelmeztette magát következő feladatára. – Reggel föl kell vennem a kapcsolatot Bob Newman-nel, hogy derítse ki, hol lakik Ziggy Palewski. Bob mindenkinél többet tud a riporterekről, újságírókról. És talán hallott erről a rejtélyes Könnycsepp nevű hölgyről is... Paula, Tweed és Newman megreggeliztek a Delfin és Horgony L-alakú tágas éttermében. Jegesen ragyogó, napfényes reggel volt. Az ablakok a nagy székesegyházra néztek, amelyet pázsitos tér vett körül. Paula az ablakok félé biccentett. – Komoly fagy volt az éjjel. Nézzétek a füvet! Olyan a színe, mint a mentakrémnek. Én meg, ahhoz képest, hogy nem aludtam, meglepően frissnek érzem magam. – Winter még nem bukkant föl – mondta Newman. – Remélem, nem hagyja ki a reggelit. Le akarok menni a Hajóhoz, hogy figyelmeztessem a többieket, és megadjam nekik a fura kis ember személyleírását. – Hagyj neki még néhány percet! – javasolta Tweed. – Mr. Newman? – Egy pincér állt meg az asztaluknál. – Igen, tessék – válaszolta Bob. – Telefonon keresik. Az úriember nem mondta meg a nevét, de azt igen, hogy sürgős.
– Fölmegyek a szobámba. Kapcsoltassa oda a hívást! A tapasztalat megtanította Newmant, hogy váratlan hívásokat olyan helyen fogadjon, ahol nem lehet kihallgatni. A szobába érve fölvette a kagylót, és bemondta a nevét. – Ki az? – tette hozzá. – Philip. Ne pocsékold az időt azzal, hogy megkérdezed, hol vagyok! Egy csomó hírem van. Néhányat ellenőrizni kell, de most csak egy kérdésre akarok választ. Hallottál-e valaha egy szabadúszó – legalábbis én annak vélem – riporterről, akit Ziggy Palewskinek hívnak? Betűzöm... – Nem szükséges. Találkoztam vele Németországban. A különösen rázós feladatok a specialitása. A szenzációra hajt. Fura fazon, de érti a mesterségét. – Jól van, jól van... – Philip hangja türelmetlennek tűnt, mintha sietne. – A szállodai szobámból telefonálok – tette hozzá, így figyelmeztetve Newmant, hogy legyen óvatos, mert a hívás telefonközponton megy át. – Hogyan tudom gyorsan megtalálni? Élet-halál kérdése. – Münchenben. Nem tudom megadni a címét, a biztonság miatt sokat költözik. De gyakran kávézik, néha ebédel is egy étteremben, aminek Die Kulisse a neve. – Lebetűzte. A MaximilianstraBén volt, a Négy Évszak Hotellal szemben. Egy kicsit lejjebb az Isar felé. – Valami nagyobb történeten dolgozik? – Úgy is mondhatjuk. A következő pont. Tweednek meg kéne néznie egy mamutcéget, amelynek International & Cosmopolitan Universal Communications a neve. Ne kérdezd, hogy miért! Csak mondd meg neki! – Rendben. A sokéves rutinnak köszönhetően Newmannél mindig volt notesz és valami íróeszköz. Ismét megszólalt Philip. – Ez trükkös lesz. Valakinek utána kellene nézned, hacsak nem hallottál már róla. Profi. Érted, mire célzok? Jó. Egy nő. Úgy hívják, Könnycsepp, Dereng? – Különös név. Nem, semmi. De majd utánanézünk. Valaki eszembe jutott, aki tudhat róla. Marlerre, a mesterlövészre gondolt. Marler levadászta Európa leghíresebb bérgyilkosainak zömét. Ez azonban kissé más káposztának tűnt. – Hol vagy, Philip? Szükségünk van egy számra, ahol elérhetünk. – Nem mondom meg. – Eredj már Philip! Tweed aggódik miattad. Ennyivel tartozol neki. És ha valami létfontosságú adatot találunk a megadott nevekkel kapcsolatban, biztosan tudni akarsz róluk. Különben a sötétben tapogatózhatsz – valószínűleg így is azt teszed. Velem ne törődj! Tweedre gondolj: neki van szüksége egy számra, ahova az adatokat továbbítani tudja. Gondolj Paulára, aki idegbajt kap, hogy mi történhet veled! Hallgatás következett. Newman vigyázott, hogy nyugodt legyen. Erezte, hogy Philip rettenetesen feszült, bármilyen faggatózásra visszabújik a kagylóhéjába. Sötét, keserű hangon válaszolt. – írjad! 89.23.703-0. Engem kérjetek név szerint. Ha nem vagyok itt, az üzenet az legyen: „Bob keres sürgősen.” Visszaszólok. – Az országra is szükségem van a tárcsázáshoz. – Németország. – Még valami! Hogy találtál meg minket? – Pár perce felhívtam Monicát... A vonal megszakadt. Németország megadta Newman-nek a támpontot. A 89 München kódszáma. Visszatért az ebédlőbe, leült Tweed és Paula közé, és elmondta nekik a beszélgetés lényegét. Éppen befejezte tö mör összefoglalóját, amikor Paula megérintette a keze fejét a mutatóujjával. – Ne nézz oda! Winter most jött be. Az L másik szárának végében ült le. Senki se mozduljon – folytatta ugyanolyan halkan. – Komplett angol reggelit rendelt. Szalonnát, tojást és a többi.
Newman várt néhány percet. Végül felállt, kisétált az étteremből. Az előcsarnokban megállt, rágyújtott, fölvette vastag télikabátját-kesztyűjét, és kiment a ragyogó napfénybe. Emlékezett, hogy Chichesternek négy fő útja van a közlekedés elől lezárt központban. A North Street túlsó végében van a Hajó. Az East Street, South Street-és a West Street a Delfin mellett haladtak el. Ez az egyik legszebb angol város, gondolta Newman, miközben balra fordult a kereszteződésnél. A North Street széles, tágas utca volt, György korabeli házak szegélyezték, az innenső végében boltok sorakoztak. A járdát okkerszín keramittal kövezték ki, ami még vonzóbbá tette az utcát. Elhaladt a George előtt, ami sokat ígérő külsejű kocsma volt. Akkor találkozott össze Marlerrel, amikor az éppen kilépett a tetején elegáns manzárdablakokkal koronázott, négyemeletes Hajó ajtaján. – És én még arra gondoltam, hogy teszek egy kellemes sétát a Delfin és Horgony felé! – ugratta Marler. A harmincas éveiben járó, vékony ember volt, kevésbé kisportolt alakkal, mint Newmané. Szokása szerint most is elegánsan öltözött: combközépig érő brit télikabátot viselt és piros nyakkendőt. Fennhangon mindig csipkelődtek, de meleg helyzetekben akár az életük árán is segítették egymást. – Hát akkor sétáljunk! – javasolta Newman. – Talán szükséged van némi mozgásra. Mintha összeszedtél volna pár kilót – hazudta. – Nem azért jöttél ide, hogy engem csodálj – válaszolta Marler, miközben lassan visszafelé ballagtak az utcán. – Milyen veszély fenyeget, hogy egyedülálló képességeimre van szükség? – Miért fenyegetne veszély? – vágott vissza Newman. – Egyszerű, öregem. Ha pusztán ellenőrizni akartad volna, hogy megérkeztünk-e, akkor telefonálsz. Csupa fül vagyok, lehetőleg ne viccelődj! Newman leírta Winter külsejét, elmondta, miért nem tetszik nekik a jelenléte. Azután beszámolt Philip Cardon telefonjáról. Marler elkomorodott. – Könnycsepp? Nem hallottam róla. Különös név egy hivatásos gyilkos számára. Megeresztek néhány hívást a nyilvános telefonról Európába. Kíváncsi vagyok, van-e a hölgy nevének valami jelentősége? – Hogy lenne? – Egy bérgyilkos neve néha finom célzás a technikájára. Mi a program mára? – Töméntelen munka. Tweed nagyon gyorsan akar lépni, amióta tudja, hogy Philip Münchenben csatangol. Jut eszembe, jobb, ha visszamegyünk, és fölszedjük Butiért meg Nieldet. Tweed annyi munkát adott mára, hogy egész nap rohangálnunk kell. – Jól hallottuk, hogy valaki hiába veszi a nevünket? – szólalt meg a hátuk mögött egy pallérozott hang. Newman megpördült. Ráismert Pete Nield jellegzetes beszédmodorára. Butler és Nield csaknem a sarkukra hágott, olyan némán mozogtak, hogy sem Marler, sem Newman nem vette őket észre. Butler szokásos kopott anorákját és kordnadrágot viselt, Nield elegáns, kék öltönyt, fölötte nyitott börberikabátot. Megsimította csinos bajuszát és vigyorgott. – Csak a hátatokat védjük. Láttuk, hogy Marler kioson, és elhatároztuk, megnézzük, hova tart. Ugyancsak elmerültetek a társalgásban. Harapófogóba kerültetek. Nézzetek csak előre! Newman ismét megpördült, bosszúsan, hogy meglepték. A Delfin irányából Tweed és Paula közeledett a North Streeten. Elkomorodva nézte őket. Még sohasem látta Tweedet ennyire sietni. Paulának ugyancsak igyekeznie kellett, hogy lépést tartson vele. A nő fekete haja ragyogott, a napfény érvényre juttatta energikus arcát, finom csontozatát, határozott, de formás állat. Kék kosztümöt viselt, válltáskája lengett a sietségtől. Jó néhány férfi megbámulta, amikor se jobbra, se balra nem nézve, szapora léptekkel elhaladt mellettük. Marler affektált hangján elmondta Nieldnek és Butlernek, mit hallott Newmantól Winterről, leírta a külsejét, és elmesélte, hogy Cardon telefonált Münchenből. Paula szakította félbe,
amikor odaértek Tweeddel. – Hadiállapot van! – szakította félbe őket Paula. – Tweed aggódik Philip miatt. El kell pályáznunk Chichesterből. Most rögtön. – Mindenki tud a legújabb fejleményekről? – kérdezte Tweed. – Rendben. Örülhettek, ha valami ételhez juttok ma. Már mozgásba hoztam a kerekeket. – Mit jelent ez? És az, hogy „el kell pályáznunk Chichesterből”? – firtatta Newman. – Tweed – kezdte magyarázni Paula – éppen most hívta föl Monicát egy telefonfülkéből. Monicának mindent ki kell derítenie, amit csak lehet, az International & Cosmopolitan Universal Communicationsról. Ezt-azt mindnyájan hallottunk róla, de vajon tudja-e bármelyikünk is, hogy ez a világszervezet hogyan működik? Mik a céljai? Mert én nem tudom. – Csatlakozom – mondta Marler, és rágyújtott egy elefántcsont szipkába belenyomott, hosszú cigarettára. – A következő – folytatta Paula –, hogy megbízunk egy ingatlanügynököt, egy helybélit, igyekezzék kinyomozni, ki vette bérbe a Borostyán Tanyát. Aztán kell lenni valakinek a környéken, aki ugyancsak bővében van a pénznek, hatalomnak. Már találtunk is egy megfelelő ingatlanügynököt az East Streeten, nem messze a kereszteződéstől. A szállodaportás ajánlotta Tweednek. Benéztünk, csak egyetlen ember van odabent. Az ügynökség neve Beech és Brandstock. – Ennyi elég – vágott közbe Tweed. – Most induljunk! Azt akarom, hogy az ügynök ideges legyen. Mindnyájan bemegyünk, de hagyjátok, hogy én beszéljek! – Míg Paula magyarázott, Tweed csak állt, keze esőkabátja zsebében, lassan előre-hátra hintázott a sarkán, ami nála a türelmetlenség ritkán látható jele volt. – Hát akkor, mire várunk? – kérdezte Marler. – Mr. Beech vagy Mr. Bradstock? – kérdezte nyersen Tweed az ingatlanközvetítő irodájában tartózkodó, vékony emberkét. – Beech – válaszolta az ügynök, egy fekete ruhás, rókaarcú férfi, akit láthatólag aggasztott az irodájába beözönlő tömeg. Marler az egyik oldalfalnak támaszkodott, ahol Beech alig láthatta. – Miben segíthetek? Attól tartok nincs elég székem valamennyiük számára – mondta, de nem jött ki az íróasztala mögül. – Semmi oka ijedezésre – morogta Butler. – Miért ijedeznék? – kérdezte mérgesen Beech. – Fogalmam sincs – válaszolta Butler. – Mr. Beech – vette át a kezdeményezést Tweed a lélektani támadásban –, minket a West Wittering felé vezető úton álló Borostyán Tanya érdekel. Ki a tulajdonosa? – Borostyán Tanya? – Beech tekintete körülvillant a helyiségben, gondosan kerülve, hogy valamelyik látogatójának a szemébe nézzen. – Talán figyelmeztetnem kell önöket, hogy ott nemrég kellemetlen esemény történt. – Ami gyilkossággá fajult – mondta élesen Tweed. – De talán, tudnia kellene, kivel beszél. Előhúzott egy igazolványt, kinyitotta. Az iratot a Park Crescent műhelyében hamisították. Beech szeme tágra nyílt, amikor meglátta, mi van Tweed kezében. – Különleges Ügyosztály. Még sose láttam senkit a szervezetből. – Most pedig egész küldöttség jelent meg. Mr. Beech, nagyon szeretnék választ kapni a kérdésemre, mégpedig azonnal, ha előbb nem lehetséges. – Már kikérdeztek két hete, egy csomó más ügynökkel együtt. A helyi rendőrség nyomoz az ügyben. – Ne próbáljon kertelni! – figyelmeztette Tweed. – Nagyon jól tudja, mit kérdezek. Maga intézte ezt az ügyet? – Az igazat megvallva, igen. Az egész roppant különös volt. – Milyen értelemben? – csapott le Tweed.
– Feltételezem, mivel önök a Különleges Ügyosztálytól vannak, a helyi rendőrség nem számolt be önöknek a dologról... – Feltételezése helytálló. Na, kezdje el! Beech leült, így láthatta Mariért, akinek szinte szoborszerű mozdulatlansága kezdett az idegeire menni. Marler megmoccant, és ismét kikerült a látóteréből. Beech összeillesztette ujjait, és úgy hadart, mintha attól tartana, hogy mindjárt megnémul. – A Borostyán Tanya ügyeit egy nagyon tiszteletreméltó ügyvéd intézi, akinek a Pallantsban van irodája. Ez a legfestőibb rész Chichester szívében. – Tudjuk, hol van a Pallants! – szakította félbe élesen Newman. – Nem lehetne kicsit gyorsabban? – Ez az ügyvéd áll kapcsolatban azzal a kolostorral, amely a Borostyán Tanya tulajdonosa. A rendház jövedelmező befektetésnek tekinti a tanyát, mivel félúton van a part felé és... – Megmondaná végre, hogy ki bérelte ki? – türelmetlenkedett Tweed. – És mi volt a különös abban, ami történt? – Nos, telefonált egy férfi, aki Martinnak nevezte magát, és megkérdezte, mennyi lenne a ház három havi bérleti díja. Megmondtam, ő pedig azonnal elfogadta az árat. Azt mondta, valamivel később még ugyanazon a délutánon fel fog keresni valaki, hogy kifizesse a bérleti díjat. Ekkor került a képbe az a különös nő. – Miféle különös nő? – firtatta Tweed. – Természetesen arra számítottam, hogy csekket küldenek. Ehelyett épp, amikor mentem volna haza, jött a nő egy irattáskával. Majd görcsöt kaptam, amikor kinyitotta: tele volt ötvenfontos bankjegyekkel. Kiszámolta az összeget, és elismervényt kért Martin részére. Másnap reggel ellenőriztettem a bankjegyeket a bankban, és igaziak voltak. Roppant furcsa dolog. – Mi volt a különös abban a nőben? – erőltette tovább Tweed. – Fekete kalapot viselt, fekete fátyollal, amely arcának nagy részét eltakarta. Nagyon keveset beszélt. Mintha éles arca lett volna, de nem igazán tudnám fölismerni, ha ismét látnám. – Próbálja meg kicsit részletesebben leírni! – kérte Tweed. – Nagyon egyenes tartás, fekete, térdig érő kabát. Karcsú, százhatvanöt magas. Ja, és nagyon értékesnek tűnő gyűrű volt a jobb keze középső ujján. Valószínűleg gyémántokból kirakott rókafej. A keze szépen formált, nagyon fehér, de az ujjai mint a karmok. Talán egy árnyalatnyi idegenes akcentust hallottam, miközben kimondta azt a néhány szót. Tweed meghökkent. Beech megfigyelőképessége lenyűgöző. Szelídebbre fogta a szót. – Most egy egészen más kérdés. Úgy hallottam, valahol a Borostyán Tanya környékén, vagy talán onnan mérföldekre lakik egy nagyon gazdag és hatalmas ember. Csak a neve nem jut az eszembe. Hosszú szünet következett. Paulának az volt a benyomása, hogy Beech ideges. Nagyon vívódott valamin. – El nem tudom képzelni, kire illik ez a leírás – mondta végül. – Rengeteg pénz van a nagy chichesteri kikötőben – töprengett fennhangon Paula. – Bosham környékéről nem is szólva. Szükségünk van a segítségére, Mr. Beech. Ez az egész beszélgetés bizalmas. – Talán valami méregdrága ingatlan után érdeklődnek Bosham környékén? – pedzegette Beech. Tweed nem szólt, hagyta, hogy Paula vigye tovább a szót. – Kimeríthetetlen forrásaink vannak – mélázott tovább Paula. – Van egy ilyen ember, bár én nagyon keveset tudok róla. Kiterjedt földjei vannak Boshamrnel szemben, a patakon túl. Paula kinyitotta a térképet. Az ügynök előrehajolt, és rábökött egy pontra, amely véletlenül csaknem pontosan ugyanott volt, mint Jean Cardon hímzésén egy kereszt. Tweed Paulára
hunyorított. Nem sok bizalma volt a keresztekben, amelyeket a nő talált, de most már kezdett hinni a dologban. Beech kiegyenesedett, és halkan beszélni kezdett: – Fogalmam sincs ennek az embernek a nevéről vagy állampolgárságáról. Hatalmas birtok a Bosham melletti patak túlsó partján. Az udvarház körül négyméteres gránitfal, azon belül húsz hold föld. Az illető jön-megy, mint egy vándormadár. Egy óriási repülőgéppel jár, amelyik úszni is tud. Lejjebb szokott landolni, a torkolatnál, azután – a dagállyal – fölúszik a patakokon, és ekkor valami fura dolog történik. Ez igazán hátborzongató masina. – Milyen értelemben? – sürgette Tweed. – Egy normális gépnek egy tartószerkezete van, amelyből kiengedi a kerekeket. Ennek kettő van, az egyik az úszótalpat, a másik a kerekeket ereszti le. Így a tulajdonos bármelyik repülőtéren leszállhat. – Mi történik, ha bekövetkezik az apály? – szólt közben Newman. – Úgy emlékszem, a Bosham melletti patak dagálykor sáros mocsárrá változik. – Így igaz – helyeselt Beech. – De ez egy fantasztikus szerkezet. Odaúszik a házzal szemközt, leereszti a kerekeit, fölhúzza úszótalpait, egy óriási rámpán felgurul a szárazföldre, azután eltűnik a fal mögött. Az itteniek figyelni szokták, le is fényképezik. Ez is egy helybéli látványosság. Csak az a baj, hogy sohasem lehet tudni, mikor jön. – Nyilván vannak pletykák, hogy ki lehet a tulajdonos – forszírozta Tweed. – Engem hiába kérdez. Ha vannak is ilyenek, sohasem hallottam róluk. A birtokot évekkel ezelőtt vásárolta, az egyik legnagyobb londoni ügynökségen át. A szerződést egy Gulliver nevű ember írta alá. Egy haverom mesélte, de azt is mondta, hogy meggyőződése szerint, ez a Gulliver csupán strómanja egy másik embernek, aki sohasem bukkan föl. – Csak még egy kérdés, azután békén hagyjuk – mondta Tweed barátságosan. – Mi a neve annak a birtoknak? – Cleaver Hall. Az Avenue de Chartres-on hagyták el Chichestert. Korábban, amikor kikanyarodtak a szálloda garázsából, a West Streetnek azon a részen mentek végig, amely nem tartozott a sétálóövezethez. Paula az ablakon bámészkodott, gyönyörködve a György korabeli ajtókban és ablakokban. Newman mellett ült, aki a Mercedest vezette. A hátsó ülésen Tweed lehunyt szemmel játszotta vissza magának a beszélgetést, amelyet Beech ingatlanügynökkel folytatott. Utánuk Butler jött, Tweed Ford Escortjával, az utasülésen Nielddel, leghátul egy Ford Sierrával Marler, aki állandóan a visszapillantó tükröt figyelte. – Akkor hát egyenesen Bosham felé indulunk – erősítette meg Paula, aki a térképet tanulmányozta mint navigátor. – Közelebbről is meg akarom nézni ezt a Cleaver Hallt – hagyta rá Tweed. – Aztán bemegyünk Boshambe, és elcsevegünk a helybéliekkel. Többet kell tudniuk, mint amennyit Beech feltételez. – A levegő csodálatos – jegyezte meg Paula, azután tovább irányította Newmant. – Nem lesz olyan csodálatos, amikor visszamegyünk a Park Crescentre – figyelmeztette Tweed. – Monica azt telefonálta, hogy Roy Buchanan főfelügyelő már annyira felforrt, hogy félő, hamarosan fütyülni kezd. – Most meg mi baja? – kérdezte Newman. – A helyi rendőrség érintkezésbe lépett a Yarddal. Jean Cardon halálát gyilkosságnak tekintik, mint ahogy az is. De ki mást bíztak meg a nyomozással, ha nem a mi öreg Buchanan barátunkat? Kiszagolta, hogy Philip eltűnt, és őt nevezte ki első számú gyanúsítottnak. Az sem jött jól Philipnek, hogy külföldre távozott. – Ennek nincs ki a négy kereke! – háborodott föl Paula. – Ocsmányság még csak feltételezni is, hogy Philip ilyet tenne a saját feleségével! – Alábecsülöd Buchanant – figyelmeztette ismét Tweed. – Ez csak játék, hogy kifüstölje Philipet. Rá akar ijeszteni annyira, hogy előálljon, és tisztázza
magát. Roy B. könyörtelenül teljesíti kötelességét. – Gondolod, hogy bejön neki, ha Philip meghallja? – Nem, nem hiszem. Philipben iszonyatos, jóllehet fegyelmezett düh munkál, amit meg is értek. Csak az nyugtalanít, hogy egymaga van. – Azt legalább tudjuk, hogy Münchenben van – mutatott rá Newman. – Hát épp az aggaszt. Gyorsan kell cselekednünk. – Azt hittem, most is azt csináljuk – tréfálkozott Paula, igyekezvén enyhíteni a komor hangot. – Ne szakíts félbe már megint! – dorgálta Tweed. – Éppen szólni akartam, hogyha találunk egy telefonfülkét, hívd föl Monicát! Mondd el neki, hogy Philip Münchenben van! Azt is, hogy kezdje el ellenőrizni a város összes szállodáját, nem jelentkezett-e be valamelyikbe. És ha rátalál valahol, folytassa tovább az ötcsillagosokkal és attól lefelé. – Miért? – kérdezte Newman, miután befordult balra, ahogy Paula utasította. – Azért – magyarázta bosszúsan Tweed –, mert Philip azt a technikát alkalmazza, amit tőlem tanult. Ha bajban vagy, vegyél ki egy szobát egy előkelőbb szállodában, azután osonj ki, és szállj meg egy kicsiben, távol a főúttól! – Világos – mondta Paula. Sík vidéken jártak, mindkét oldalon szántóföldek vették körül őket. Jobbra a távolban Paula megpillantotta a South Downs hullámzó dombjait, amelyek élesen rajzolódtak ki a kacsatojáskék ég előtt. Ráfordultak egy mellékútra. Éppen odaértek egy sövények keretezte útszakaszhoz, amikor a Sierra megelőzte őket. Marler integetett és elébük húzott. Newman megállt az út szélén, bekapcsolta a műszaki hibát jelző fényeket. Marler visszatolatott a Mercedes elé, és a tőle megszokott fürgeséggel kiugrott a kocsiból. Butler addigra leállt a Mercedes mögött, és Nield is csatlakozott hozzájuk. Tweed egy gombnyomással leengedte az ablakot. – Baj van – jelentette derűs nyugalommal Marler. – Hátulmaró, ahogy kis barátotokat, Mr. Wintert elneveztem, azóta követ minket, hogy elhagytuk a szállodát. Mutassátok meg, hová tartunk, aztán menjetek tovább! Én majd elintézem. Paula kiugrott a térképpel, és megmutatta Marlernek a Boshamba vezető utat. A mesterlövész egyetlen pillantással megjegyezte a környék bonyolult helyrajzát. – Rendben. Nem fog tovább lógni rajtunk. – Csak semmi gorombaság! – figyelmeztette Tweed. – Gorombaság? Tőlem? – Egy kisiskolás erényes méltatlankodása ömlött el Marler rózsás arcán. – Én csupán félrevezetem, így jó? – Jó – válaszolta Tweed, és fölhúzta az ablakot. Newman és Butler elhúztak, Marler hátramaradt. Fütyörészve üldögélt az autóban, a visszapillantó tükröt figyelve. Egy távoli kanyarból előbukkant Winter ezüst színű Citroenje. Marler beindította a motort, és gurulni kezdett előre. Nyugalmas út volt, senkivel sem találkoztak, amióta elhagyták az A27-est. Marler befordult egy egyenes útszakaszra. A Citroen lassított. – Ez most idegesíteni fog, haver – mondta magában Marler. – A háromból két autó eltűnt. Ugyancsak határozatlan lehetsz. – Gondosan időzítette manőverét. Minden figyelmeztetés nélkül jobbra fordult, eltorlaszolva az utat. Kiugrott az úttestre, mindkét karjával integetett. Hátulmaró lelassított, megállt. Marler fütyörészve odasietett hozzá. Winter keményen, hidegen nézett rá a vastag keretű szemüveg mögül. Néhány ujjnyira leeresztette az ablakot, ahogy Marler közeledett. – Eltorlaszolja az utat. Ez törvénytelen, nem? Jobb kezét mélyen lent bedugta az esőkabátja alá. Tehát van fegyvere, gondolta Marler. Áruló jel. Szélesen elmosolyodott. – Bocsásson meg, hogy zavarom, öregem! Eltévedtünk. Nem tudja, merre van Bosham Hoe? Azt a kompot próbáljuk megkeresni, amelyik Itchenorba visz.
– Én is oda tartok – mondta Winter színtelen hangon. – Van térképem, de az egész roppant zavaros. – Akkor nézzük meg a térképét! – javasolta Marler a lehető legszívélyesebben. Winter teljesen leengedte az ablakot, és közösen tanulmányozták a térképet. A kezét kihúzta az esőkabát alól. Marler ebből láthatta, hogy sikeresen blöffölt. Hagyta, hogy Winter találja meg Bosham Hoe-t. – Hát ez remek! Remélem, a barátaim simán odaértek. Biztosan így van. Kitűnő navigátor vezeti őket. – Navigátor? – Térképolvasó, édes öregem. Én vezetek, maga követ. Remek buli lesz! Marler előírásos sebességgel haladt, amíg el nem érték Bosham Hoe-t. Winter engedelmesen jövetté. Marler ott döbbent rá, hogy Bosham Hoe-ba nem lehet csak úgy bejárkálni: magánterület volt, meglehetősen drága házakkal. Nekikészült, hogy lerázza Hátulmarót. Élesen jobbra kanyarodott. Most párhuzamosan haladt a chichesteri csatornával, amely pár száz méternyire balra húzódott. Látta, hogy a Citroen egyenletes tempóban jön mögötte. Megint elkanyarodott. Tudta, hogy most a boshami csatornával párhuzamos az út. Tiszta volt a pálya, forgalomnak, emberi életnek semmi jele. Beletaposott a gázba. A Sierra kilőtt, akár egy rakéta. A sebességmérő megindult fölfelé. Ötven mérföld. Hatvan mérföld. Hetven mérföld. – Dehát ez törvénytelen, nem? – kérdezte Winter fahangját majmolva. A visszapillantó tükörben a Citroen ezüst folttá zsugorodott. Marler bekanyarodott, és elindult a patak mentén Bosham felé. Már tartott a dagály. Elöl keresztbe ért az úton a víz. A mesterlövész épp most hagyta el a Vigyázat, áradásveszély! feliratú táblát. – De még mennyire, hogy vigyázat! – helyeselt Marler. Keresztülszáguldott a vízen, nagy permetfelhőt hagyva maga után. Megállás nélkül hajtott a patakig, és ott befordult a Bosham felé tartó, kanyargós ösvényre. – Egy kis szerencsével a hűtődet elárasztja a víz, Hátulmaró barátom. Már, ha lesz benned elég bátorság ahhoz, hogy megpróbálj keresztülvágni... – Állítsd meg a kocsit! – szólalt meg Tweed. Newman lelassított. Fél mérföldre lehettek Boshamtől, egy beépített környéken. „Chichester”, mutatta a jobb oldali tábla. Egy fűháromszög közepén, három út között nyíl mutatott hátrafelé a Berkeley Arms fogadó irányába. – Bob – folytatta Tweed –, nem ez az a kocsma, amelyről meséltél? Hogy nemegyszer ebédeltél itt, amikor erre jártál? Amelyiket az a csinos nő vezet, aki olyan jól ismeri a környéket? – De, ez az. – Akkor javasolom, menjünk be inni valamit, te pedig beszélj a hölggyel! Kár, hogy nincs hová elrejteni az autókat, arra az esetre, ha Marler nem rázná le Mr. Wintert. – Dehogy nincs. Áthajtunk ott azon a kapun, el az épület mellett, és mindjárt hátul ott a parkoló. – Értem. – Paula kászálódni kezdett. – Láttam egy telefonfülkét. Fölhívom Monicát, és megkérem, telefonálja végig a müncheni szállodákat. Csatlakozom hozzátok, amint végeztem. Ha van krumplipüré fasírttal, nekem azt rendeljetek. Ez a hideg levegő meghozta az étvágyahiat. – Felsóhajtott. – Mi a baj? – kérdezte Tweed. – Szegény Philipre gondoltam. Vajon hogy van? Biztosan nagyon magányosnak érzi magát.
Münchenben délelőttre járt az idő, a főutca mégis csöndes volt. Hópelyhek szállingóztak, a kövezet máris csúszott a jeges latyaktól. Mínusz tíz fok volt. Philip kilépett a Platzlból, és bement egy drága csokoládékat kínáló cukrászdába. Kinézett a kirakaton át, de nem látta, hogy. figyelnék. Az éjszakai betöréshez viselt sötét, kopott kabát és fekete svájcisapka helyett most széles vállpántos, katonás stílusú bézs esőkabátot viselt. Ilyet minden elegáns butikban lehet kapni, amely brit divatcikkeket árusít. Széles karimájú tiroli kalapot nyomott a fejébe, a lábára korábban vásárolt, helyi gyártmányú cipőt húzott. Abba az étterembe tartott, amelynek a nevét Newmantől kapta: a Die Kullisébe. Oda, ahová Ziggy Palewski jár, akire mostantól a bérgyilkos Könnycsepp vadászik. Végigment az utcán, átvágott egy Falkenbergstraße nevű keresztutcán, és megpillantotta a Die Kulisse cégérét. A pincérek hosszú nyelű kefével söpörték a havat a járda fölé kinyúló védőtetőről, majd feltekerték. Philip leveregette a havat esőkabátjáról és kalapjáról, belépett, és az órájára nézett. Honnan az ördögből ismeri fel Ziggy Palewskit? Elfelejtett személyleírást kérni Newmantől. Míg ő bámészkodott, felbukkant egy pincérnő. A tágas terem közepén székekkel körülvett, háromszögletű pult állott. A gyenge fényben asztalok és székek sorakoztak a falak mentén. Gömbölyű, barna lámpák világítottak, olyasformák, mint a biciklisták sisakja. A pulton jókora presszógép sziszegett, mint egy kígyó. Philip gyerekkorában látott utoljára ilyet. A magas, vékony, szőke pincérnő fodros fehér blúzt és rövid szoknyát viselt, amely kiemelte fantasztikus lábait. – A pultnál óhajt inni? – kérdezte németül. – Esetleg kávét? Vagy asztalnál fogyaszt valamit? – Van egy gondom – válaszolta Philip ugyanazon a nyelven. – Egy barátom megkért, hogy találkozzam az egyik barátjával, aki rendszeresen idejár ebbe az étterembe, de nem írta-e, hogy néz ki. Úgy vélte, ez meglehetősen suta magyarázat, de nem tudott jobbat kitalálni. A lány elmosolyodott. – Angol, ugye? Beszélhetünk az anyanyelvén is. Ennyit arról, hogy mennyire tűnök németnek, gondolta Philip. Kiülhetett az arcára a zavar, mert a pincérnő melegen elmosolyodott. – Nagyon jól beszél németül. Négy évet töltöttem az ön hazájában, ez az egyetlen oka, hogy fölfedeztem kiejtésében a halvány brit akcentust. Nos, ki lehet az, akivel találkozni akar? Amint látja, kevés vendégünk van az időjárás miatt. Nem tesz jót az üzletnek. Nyilván törzsvendég, akit keres. Pillanatnyilag csak egyikük tartózkodik itt. Az a férfi, aki ott hátul a falnál ül és szivarozik. – Köszönöm. Megpróbálkozom vele. És kérnék egy csésze kávét, egy kis kancsó hideg tejjel. – Azonnal, uram. Philip elindult a magányos alak felé. Nem mindennapi jelenség volt, olyan, akár egy manó, ahogy megroskadt vállakkal kuporgott a kávéja fölött és leste a közeledő angolt. Középkorú férfi, megkapó arc: hosszú, egyenes orr, kiugró járomcsontok, sötét bajusz és körszakáll. Philipet főleg a szeme nyűgözte le. Ravasz, de jóindulatú, nagyon nyugodt nézése volt. Philip úgy érezte, nagyon szokatlan egyéniséggel találkozott. – Barátom, Robert Newman úgy vélte, itt kereshetem egy barátját, Ziggy Palewskit. Sajnálom, ha megzavartam merengésében. – Kérem, legyen olyan jó leírni ezt a Robert Newmant! Philip nagy részletességgel leírta. A gnóm szippantott egyet szivarjából, miután leverte a hamut egy üveg hamutartóba. Biccentett Philipnek, hogy üljön le a szemközti székre. – Házas ez a Robert Newman? – kérdezősködött tovább. – Az volt. A feleségét a hidegháború idején ölték meg... A szavak kiszaladtak a száján, még mielőtt észbe kapott volna. Istenem, gondolta, akárcsak Jeant! Az a félelmes érzése támadt, hogy mindjárt összeroppan és könnyekben tör ki. A fájdalom akkor csap le az emberre,
amikor a legkevésbé sincs felkészülve rá. – Fölzaklattam – mondta a szivarozó férfi. – Önt is hasonló veszteség érte? Ragyogó angolsággal beszélt. Philipnek az az érzése támadt, hogy megértő ember lehet. Úgy döntött, elmondja neki az igazat. – Igen. Az én feleségem november 29-én halt meg. Miután megkínozták. Hidegvérű gyilkosság volt. Honnan jött rá? – Láttam a fájdalmat a tekintetében. Még egy kérdés, írt ez a Robert Newman valaha is könyvet? – Igen. Az volt a címe, hogy Krüger, a kudarcot vallott számítógép. – Maga a felesége gyilkosait keresi? – A férfi pöfékelt egyet. – Úgy néz ki, mint aki ilyesmire készül. – Éppen ezt csinálom – válaszolta Philip, és nem bírt uralkodni a felindulásán. – De még nem tudom, kihez van szerencsém. – Hadd mutatkozzam be! Ziggy Palewski. Szabadúszó újságíró – a bértollnok talán jobb kifejezés lenne. Miben segíthetek? – Philip Cardon vagyok, és én segíthetek önnek. Egy nő keresi magát, egy bérgyilkos, akinek Könnycsepp a neve. Azzal bízták meg, hogy ölje meg önt. – Köszönöm, hogy figyelmeztet. Számítottam valami ilyesmire. Walvis nem szereti azokat, akik az International & Cosmopolitan Universal Communications után nyomoznak. – Walvis? – Igen. Valószínűleg korunk leggonoszabb embere. Gábriel March Walvis – hadonászott a szivarjával Palewski. Philip belekortyolt kávéjába, amelyet a pincérnő kihozott; ez volt az egyetlen, kurta szünet a társalgásukban. – Rendkívül bonyolult jellem. Képes hallatlan gyengédségre, és a legocsmányabb kegyetlenségre. Gyűlöli az emberiséget, az a terve, hogy szétrombolja Európát. Amikor Washingtonban élt, hatalma és gazdagsága ellenére sem fogadták a legfelsőbb körökben. Úgy gondolom azért, mert nincs megfelelő háttere. Erre dühödt Amerika-ellenes lett. Átköltözött Angliába, be akart lépni több előkelő klubba, ám mindannyiszor kigolyózták. Nem a megfelelő fickó, azt hiszem, így mondják. Erre megutálta a briteket. Azt mondják, nagyon csúnya, és betegesen tudatában van visszataszító külsejének. Igazán nagyon különös ember. Ki ez a Könnycsepp? Furcsa név. Úgy érdeklődött a bérgyilkos után, aki őt akarja megölni, mintha ez is csak egy hétköznapi probléma lenne. Philip azon kapta magát, hogy csodálja ennek az embernek az értelmét, akaraterejét, fensőbbségét. – Fogalmam sincs – válaszolta. – Azt leszámítva, hogy biztosan nő. Egyedül az ég tudja, hogy miért Könnycsepp a neve. – Talán a pokol jobban tudja – válaszolta Palewski gúnyos mosollyal. – Nem kérdezte meg, honnan tudok erről a veszélyről. – Ha azt akarta volna, hogy tudjam, elmondta volna. Lehet, hogy a saját biztonsága miatt is jobb, ha nem tudom. Kérem, bocsássa meg amit mondani fogok; lehet, hogy fölzaklatom vele. – Palewski úgy hadarta a következő néhány mondatot, mintha minél kevesebb fájdalmat akarna okozni. – Maga kínzásról beszélt. Ha engem kínoznának meg, nem garantálhatom, hogy kibírnám és nem törnék meg. Amit nem tudok, arról nem is beszélhetek. – Mivel foglalkozik Walvis szervezete? – Hivatalosan a világ távközlésén uralkodik: az ő tévéállomásai adják közre elsőnek a világ híreit. Műholdjai behálózzák az egész Földet. Számítógépes központjai a bizalmas információk létező legnagyobb könyvtárai. Beleértve az államtitkokat is. Amit tud, azzal a fél világ úgynevezett vezetőit képes megzsarolni. – Miért mondta, hogy hivatalosan? – kérdezte Philip. – Gyanítom, hogy ez csupán egy gigászi homlokzat, és ami mögötte van, az egészen más, sokkal veszedelmesebb. Több időre van szükségem, hogy behatolhassak a kiváló álcázás
mögé. – Álcázás? – A parabolaantennák sora, a számítógépek, a Föld körül keringő műholdak – meg vagyok győződve róla, hogy ez csak füstfüggöny a valódi célok előtt. Valami előtt, ami egészen más és rémítő. Még nem fejeztem be kutatásaimat, így nem mondok többet. – Az előbb azt állította – jutott Philip eszébe –, hogy Walvis képes a legnagyobb gyengédségre. Vagy ilyesmit. Ez nem illik a képbe, amelyet lefestett erről az emberről. – Pedig hozzátartozik bonyolult jelleméhez. Mind kevercsek vagyunk. Walvis kolostorokat támogat, öreg házakat hozat rendbe. Hitetlen, de meggyőződése, hogy csak a vallás képes feltámasztani a világot: egy szigorú vallás, amely kemény fegyelmet tart. Most mennem kell. Magánemberként azt tanácsolom, szálljon föl az első londoni gépre. De nem hiszem, hogy hallgatna rám. – Valóban nem valószínű. Palewski fölállt, meleg mosollyal megveregette Philip vállát, de nem szólt többet. Philip utánanézett a görnyedt gnómnak, amint lassan megy kifelé. Azon tűnődött, vajon látja-e még élve.
Paula befejezte a beszélgetést Monicával, és kirontott a telefonfülkéből, mert meglátta a közeledő Sierrát. Vadul integetett. Marler megállította mellette az autót. – Bent vannak az étteremben, a Berkeley Armsban. Hajts be ott balra abba a kapuba! Egy parkolóhoz vezet, amely a ház mögött van. Tweed azt akarja, hogy dugjuk el a kocsikat. – Ahogy óhajtja, asszonyom, bár Winter csapdába esett a dagályban a Bosham melletti pataknál. Marler, miután leparkolt a Mercedes mellett, csatlakozott a többiekhez. Jellegzetes, kellemes angol kocsma volt, sötét, gerendás mennyezettel; jobbra volt a bárpult, balra egy kicsiny étterem. Mindenki kolbászt evett rósejbnivel. – Ajánlom a kolbászt – üdvözölte Tweed. – Azt hiszem, a helyi hentessel csináltatja a hölgy, aki évek óta vezeti a kocsmát. Mi a helyzet Winterrel? – tette hozzá halkan. Marler ugyanazt kérte, amikor a középkorú nő előjött a bárpult mögül, hogy fölvegye rendelését. Mihelyt eltűnt a konyhában, a mesterlövész tömören elmondta, mi történt Winterrel. – így hát ott ragadt – állapította meg Tweed halkan. Csak akkor emelte föl a hangját, amikor az asszonyság visszatért. – Akkor elmondja, hogy néz ki ez a Gulliver? A nő körülnézett, mielőtt válaszolt volna. Rajtuk kívül egyetlen vendég volt, egy vadászkalapot viselő férfi, az is hallótávolságon kívül. – Már mondtam – felelte halkan a nő –, szerintem nem tudják megvenni a Cleaver Hallt. Gulliver, az illetékes ingatlanügynök csak egyszer járt itt. Alacsony, hájas arcú, kövér ember. Talán negyven körüli. Nekem nem tetszett. Olyan kenetes modora volt. Aranykeretes, színezett lencséjű szemüveget hordott. A szemét egyszer sem láttam. Egye, amíg forró! – tanácsolta Marlernek, lerakva elé az ételt. – Inna valamit? – Ajánlom a száraz francia fehérbort – szólt közbe Paula. – Az jó lesz – helyeselt.Marler. – A Cleaver Halinak – mondta Tweed, eltolva maga elől üres tányérját – rossz híre van a helybéliek között, hogy azt ne mondjam, hátborzongató. A hölgy is alig akart beszélni róla. – Hangosabbra fogta a szót. – Kíváncsi lennék, milyen magas lesz ma a dagály? A vadásznak, egy idősebb, ráncos arcú férfinak, jó volt a hallása. Megfordította a székét.
– Mára nagyobb dagályt várunk. Valószínűleg károkat is fog okozni. Mindennek tetejébe a szél délnyugatról fúj, ami növeli a dagály erejét. Surreyben élek, és van egy kis csónakom, amellyel a bójákat horgonyzom le a helyükre. Tavaly ilyenkor lejöttem megnézni, meddig jutott el a víz. A csónakot valakinek az elülső kertjében találtam meg. Le kéne menniük Boshambe, ha valami drámait akarnak látni. – Le is megyünk – helyeselt Tweed. Fél órával később, három kocsiból álló karavánjuk végighajtott egy utcán, amelyen régi házak váltakoztak újabbakkal. Már közel jártak a sarokhoz, amikor Tweed odaszólt Newmannek: – Állj félre, Bob! Van itt jobbra egy csinos szálloda. Jó bázisnak tűnik, kiesik a forgalomból, ha figyelőket akarnék hagyni Boshamben... A Millstream Szálló meszelt falú, kétszintes épület volt. Tweed és Paula átkeltek egy erecske kis fahídján, végigmentek a gondosan nyírt pázsiton átvezető ösvényen, beléptek a csinos előtérbe. Egy nő fogadta őket, és adott Tweednek egy színes brosúrát. Azt mondta, ebben az évszakban bőven van üres helyük. Megköszönték és visszatértek a Mercedeshez. Tweed, mielőtt becsukta volna az ajtót, utasította Newmant: – Siess Boshambe! Amilyen gyorsan csak lehet, vissza akarok érni Londonba. Paula meglepődött. Erezte, Tweed valami fontos döntést hozott arról, hogy mit fognak csinálni ezután. – Beállunk a parkolóba – mondta Newman. – Az emberek leállítják az autóikat a Bosham alatti úton és a patak mentén. Paulát elbűvölte a parkoló, amely bal felé terült el az úton, épp az ősöreg Bosham előtt. Legalább annyi csónak állt itt, mint autó: terjedelmes jachtok ücsörögtek hatalmas utánfutókon. Nagy kék műanyag lepedők védték őket az időjárás szeszélyeitől. Erősödött a szél, a kötélzet harangjátékként pengett az alumínium árbocokon. – Jön a délnyugati jegyezte meg Newman, amikor bezárta a kocsit. – Pokolian magas dagály lesz. – Van étterem vagy kávéház Boshamben? – kérdezte Tweed. – Még egy kicsit szeretnék beszélgetni a helybéliekkel. – Ennek a pataknak a partján egy Bisztró nevű hely – tájékoztatta Newman. – Ott megihatunk egy csésze kávét... Ó, istenem! Ezt nézzétek! Hirtelen megtorpant, amikor odaértek a parkolóba vezető út végéhez. Innen le lehetett látni a patakig nyúló rövid közre. Paula csatlakozott hozzá. A tenger fölfelé kúszott a dombra. Paula megfigyelte, hogy a kőfallal elzárt kertek kapujától a házhoz vezető ösvényre csak egy harminc centis kőküszöböt átlépve lehet feljutni. – Ilyet még sohasem láttam! – folytatta Newman. – Jobbra, annak a dombnak az aljában van egy rövid szakasz a falu alatt. Balra normálisan be tudsz fordulni és el tudsz menni a patak mentén, hogy odajuthass a túloldali úthoz. Jobb, ha sietünk, különben nem tudunk végigmenni a High Streeten. A keskeny utca elejét elöntötte a víz. Már épp neki akartak vágni, amikor Newman hirtelen megállt. A túlsó parton, egy magas kőfal mögött, egy nagy György korabeli ház legfelső emeletén megvillant valami a napfényben. Marler is észrevette. Előrántott egy távcsövet, kapkodva beállította. – Ez az a nagy ház, amelyet Jean kereszttel jelölt meg a hímzésén – közölte Paula. – Ez Cleaver Hall – mondta komoran Tweed. – Figyelnek minket? – Igen. – Marler visszacsúsztatta a távcsövet esőkabátja zsebébe. – Egy ember az ablakból katonai távcsővel figyel minket. – Honnan tudják, hogy idejöttünk? – tűnődött Paula. – Én sejtem – válaszolt azonnal Marler. – Észrevettem, hogy Winter barátunknak mobiltelefon van a kocsijában. A pasas valószínűleg mindenkit figyel, aki Boshambe jött az
utóbbi néhány órában. Nos, most már tudják, hogy itt vagyunk. – Kitűnő! – válaszolta Tweed. Reakciója annyira meghökkentő volt, hogy senki sem válaszolt neki. Némán követték Newmant a keskeny High Street száraz oldalán. A házacskák régiek voltak, zömükben zsúptetősek, jó néhányat átalakítottak emléktárgyüzletté. Valamivel távolabb láthatták a híres templomot, miközben Newman a fehér falú Bisztró felé vezette őket. Elég sok ember ült az asztaloknál: süteményt ettek, teáztak, kávéztak. Jobbra modern kis bár volt. Magas, jó kiállású férfi köszöntötte őket. Kávét rendeltek. Tweed a túlsó falba beépített, hatalmas, vízálló ajtót nézte, a közepében egy kerékkel. A tengeralattjárók ajtajára emlékeztetett. A tulajdonosra nézett, és az ajtó felé bökött. – Ez dísz vagy valódi? – Valódi, uram. Az ilyen dagályok képesek idáig feljönni. Mocsárrá változtatják a kinti teraszt, azután még tovább emelkednek a fal mentén. – Könyvet írok a szokatlan éttermekről – hazudta Tweed. A daliás tulajjal odament az ablakhoz, kinézett. Riasztóan magas hullámok csapkodták a terasz peremét. – Nyáron a vendégek itt esznek az asztaloknál – mondta a tulajdonos, rettentően igyekezve jó benyomást kelteni. – Kimehetnék erre a teraszra néhány pillanatra? Ez egészen rendkívüli dolog, és biztosan nagyszerű a kilátás. – Természetesen. Becsukom az ajtót, amíg odakint van. Vigyázzon a szélre! Jelezzen, ha vissza akar jönni! Néhányszor körbeforgatta a nagy kereket, épp csak annyira nyitva meg a tömör ajtót, hogy Tweed kiférjen. Ahogy kilépett, a szél rögtön pofon csapta. Marler és Paula mögötte nyomakodott, Newman zárta a sort. Az ajtó becsukódott mögöttük. Esőkabátjuk vadul csapkodott, a viharos szél az arcukba csapta a közeledő hullámok sós páraját. De a kilátás csakugyan nagyszerű volt. Messze elláttak a patak mentén, egészen addig, ahol beletorkollott a boshami csatornába. Táncoltak a bójákhoz kötött csónakok, az egyik felborult. Marler a szeméhez szorította és a Cleaver Hall felé fordította távcsövét. – Kukucska még mindig Boshamet figyeli – jelentette. – Gondolom, mindenkit megnéz, aki bejön a faluba. Távcsövével most a Cleaver Hall gránitkerítése mellett parkoló ezüstszín Citroent vette célba. Winter éppen egy kötéllétrán kapaszkodott, amelyet a fal tetején át dobtak ki néki. Fentről valaki leste, hogyan közeledik. Winter felért a fal tetejére és eltűnt. A kötéllétrát felhúzták, az is eltűnt. Marler lejjebb engedte távcsövét, a Citroent tanulmányozta. A tenger még nem éne el, de közeledett hozzá. – Winter barátunk pánikba esett – állapította meg. – Biztos a telefonján kért segítséget Cleaver Haliból. Most odabent van a birtokon. – Azt hiszem, vissza kellene mennünk – figyelmeztetett Paula, fél kézzel lefogva a szoknyáját. – Nem tetszenek azok a közeledő óriási hullámok. Alig fejezte be a mondókáját, amikor hallották, hogy nyílik mögöttük az ajtó. – Jobb, ha bejönnek! – sürgette őket a tulajdonos. – Hatalmas hullám közeledik! Tweed egy utolsó pillantást vetett a tajtékos peremű, zöld vízhegyre, azután besiettek. Az ajtó becsapódott, a kereket elforgatták. Másodpercekkel később hallották, amint a hullámtorony megtörik a falon. Az ablakokat elborította a víz, és amikor Tweed ismét kinézett, látta, hogy a teraszt elöntötte a tenger. – Köszönöm – mondta. – Ez a terasz a legsajátosabb érdekesség, amit nyaranta láthatnak a kirándulók. Kaphatnánk egy kávét? Sajnos már ebédeltünk. – Természetesen, uram! Tweed egy nagy sarokasztalt választott, távol a többi vendégtől. Butler és Nield szótlanul várta az utasítást. Paula észrevette, hogy Tweed area elgondolkodó, csaknem komor. Miután
kihozták a kávét, odafordult Marlerhez, és halkan megszólalt. – Elegem van ebből a bandából, akárkik legyenek is. Meggyilkolták Jean Cardont, meggyilkolták azt a motorost Philip londoni lakása előtt. Információra van szükségünk. Ha módod lesz ismét összefutni Winterrel egy félreeső helyen, alkalmazhatod a maximális nyomást. A kulcskérdés az, kinek dolgozik. Ne légy hozzá túl gyengéd! – Mi indított be így? – kérdezte Paula, és ivott egy korty kávét. – Kezdenek lánccá összeállni a szemek Egy Martin nevű ember kibérli a Borostyán Tanyát. Beech, az ingatlanügynök azt mondja, egy Gulliver nevű ember valaki másnak a nevében megvette a Cleaver Hallt. Bennünket követ valaki, aki Winternek nevezi magát, ám ez nyilván álnév. Most láttuk, hogy ez a Winter eltűnik Cleaver Hallban. Igen, itt az ideje, hogy többet tudjunk meg arról, ki rángatja a szálakat. – Mindennel elégedettek? – kérdezte a tulajdonos, aki éppen akkor ért az asztalukhoz, amikor Tweed elhallgatott. – Kitűnő a kávé, ami a legszokatlanabb dolog ebben az országban – biztosította Tweed. – Ó, talán tudna nekem segíteni. Egy konzorciumnak dolgozom, amelyet érdekelnének a környéken megvásárolható ingatlanok. Cleaver Hall fölkeltette a figyelmemet. – Az több millió. – Érthető. Úgy tudom, egy Gulliver nevű ügynök kezeli a tulajdonos nevében. Tud róla valamit? – Nem igazán. Kétszer ugrott be ide egy-egy italra. Kint ült a teraszon egy távcsővel. – Hogy néz ki ez a Gulliver? Le tudná írni? – Magas, cérnavékony. Úgy harminc körül. Kusza, vöröses bajusz. Második alkalommal nagy ribilliót csapott, mivel valami nem stimmelt az italával. Azóta nem láttam. Úgy két hónapja volt itt másodszor. – Hallottam, hogy valami úszótalpas különös masina is érkezik ide alkalmanként. Van valami fogalma róla, ki utazik vele? – Láttam távcsövön át – válaszolta a tulajdonos. – Hatalmas kabinja van. Nem tudni, ki van a gépben, az ablakokat tükörüvegből csinálták, nem lehet átlátni rajtuk. Cleaver Hall körül minden olyan furcsa. Megbocsásson... Paula pajkosan elmosolyodott, mert Newman szó szerint megpördült a székén. Az új érkező roppant mutatós, karcsú, szőke, harminc körüli nő volt. Ledobta esőkabátját, amely alatt magas nyakú, testhez álló selyemblúzt viselt. Hosszú combjain sínadrág feszült, amelyet belegyűrt bőrcsizmájába. Kék szeme, csinos orra és formás álla volt. Rendelt egy italt, és közben Tweed asztala felé pillantott. – Ez éppen a te eseted, Bob – suttogta Paula. – Nem rossz – bólintott Newman, egy kicsit túlságosan könnyedén. – Ne játszd magad, máris megfőzött! A szőke nő ismét körülnézett a helyiségben, azután fogta a poharát, és leült egy üres asztalhoz Tweed közelében. Közben egyenesen Newmanre nézett, aki rámosolygott. – Ne haragudjon, ha megbámulom – szólalt meg a nő –, de maga véletlenül nem Robert Newman, az újságíró? Biztos vagyok benne, hogy láttam már a képét a Spiegelben és más lapokban. – Igaza van – ismerte el Newman. – Csodálom, hogy fölismert. Azokon a képeken úgy nézek ki, mint egy gorilla. – Hát, az biztos, hogy a valóságban egész más. Lisa Trent vagyok. – Miért nem csatlakozik hozzánk? – kérdezte Newman, és fölállt, hogy üres széket hozzon egy másik asztaltól. Trent kérdően nézett Tweedre és Paulára. – Megengedik? Nem akarok tolakodni... – Csak jöjjön! – válaszolta Tweed olyan lelkesen, ami meglepte Paulát.
– Elnézést kérek, hogy ezt is hozom – mutatta mobil telefonját a nő. – Rengetegen utálják, ha nyilvános helyen használják az ilyesmit. Együtt érzek velük, de hívást várok. – Ez úgy hangzott, mintha orvos lenne – találgatott Newman, és széles mosollyal előrehajolt. – Szó sincs ilyesmiről, ahhoz komoly agy kell és az a képesség, hogy az ember őrültöl tudjon tanulni! Na ne!, gondolta epésen Paula. Van neked eszed, és flegmább vagy, mint az ördög. – ...valójában pénzügyi-tanácsadóknak végzek kutatásokat – folytatta Trent. – Kérem, szólítsanak Lisának! Tudják, nagyon egyedül érzem magam itt. – Ez roppant szokatlan foglalkozásnak tűnik – válaszolta Newman. Eszébe jutott Jean Cardon, aki hasonló állást töltött be a Reed & Roebucknál. – Pontosan, mivel foglalkozik? – Megkapom egy cég nevét, amely érdekel valakit. Utánanézek a tevékenységének, igyekszem fölvenni a kapcsolatot a kulcsemberekkel, így képem lesz róluk. Magyarán, szélhámosok után nyomozok. Elolvasom a mérlegeket is, hogy nem hamisak-e a számok. Ó, a fene... – Kis telefonja fölberregett. – Bocsássanak meg! Nem tart soká. A beszélgetés során leginkább csak azt mondta, hogy „igen” és „nem”. Egyszer megkérte a hívó felet, ismételjen meg valamit, hogy csakugyan jól értette-e, miről van szó. – Rendben – mondta befejezésül. – Elnézést kérek – mentegetőzött a társaságnak. – Hát hinnék? Lejöttem ide, hogy távol legyek a taposómalomtól – a Millstream Szállóban lakom –, és most még a délután vissza kell mennem Londonba. Megint a magam unalmas társaságában fogok vacsorázni. – Akkor miért nem vacsorázik velem? – kérdezte Newman. – Elviszem a Brown's Hotelbe az Albemarle Streeten, a Piccadilly mellett, hacsak nem szeretne valami élettelibbet. – A Brown's? Nagyszerű! – Lisa a mennyezetre nézett, mintha az égre pillantana. – Már kóstoltam híres teájukat, de vacsorázni még sohasem voltam ott. Az éttermük roppant barátságosnak látszik. – Este hét, megfelel? Az Albemarle Street felőli bejáratnál várom az előcsarnokban. – Rendben. Lisa előrehajolt, kezet rázott Newmannel. Aztán Tweedre nézett és csücsörített. – Azt hiszem, sikerült teljesen magamhoz ragadni a szót. Remélem, nem tart érte rémesnek? – Inkább irigylem Bobtól a vacsoravendégét – felelte lovagiasan Tweed. Lisa összeszorította telt, vörös ajkát. Az órájára pillantott, felhajtotta fehérborát, hátratolta székét, amikor hirtelen megszólalt Tweed: – Nem hallott véletlenül a Reed & Roebuckról? Szakmabeliek. – Lisa megrázta a fejét. Tweed bólintott. Lisa összevonta szemöldökét, és Paulára nézett, aki félrehajtott fejjel figyelte. El kellett ismernie, hogy Lisa Trentnek gyönyörű alakja van. – Mindenkitől elnézést kérek, de most muszáj távoznom. Csomagolnom kell, azután indulás vissza a küzdelem és a stressz nagy, bömbölő városába. – Akkor hétkor a Brown's-nál – mondta Newman, és fölállt, amikor Lisa távozni készült. A nő hosszú léptekkel kisietett a Bisztróból. Csak úgy sugárzott belőle az energia és az életerő. Tweed várt néhány percet, azután odament az ablakhoz, hogy kinézzen a teraszra. A vihar alábbhagyott, a víz visszavonulóban volt, foltokban felbukkant a mocsári fű. Visszament az asztalhoz, és elmondta, mit látott. – Ebben az esetben – mondta Marler –, elhagylak benneteket. Talán szerencsém lesz, és találkozom Winter barátunkkal. A Sierrában ülő Marler a dombról a patak felé vezető úton várakozott. A volán mögött kuporogva figyelte Cleaver Hall bejáratát, egy kétszárnyű, rendkívül magas, bezárt öntöttvas kaput. Egycsövű messzelátóját ráállította a kapura, leste a vasrács mögötti őröket, akik félelmetes külsejű kutyákkal cirkáltak a birtokon. – Nektek valami dugdosnivalótok van, haverok – állapította meg.
Néhány perccel később észrevette, hogy lassan kinyílik az egyik kapuszárny. Magától mozgott, nyilván elektronika vezérelte. Winter apró alakja odament a patakon túl a kocsijához. Éppen beszállt, amikor Marler balra fordult, és átvágott az apadó vízen. Gyorsan odarobogott a patak torkolatához, áthajtott egy vízzel elöntött úton, azután megállt egy magas nádfoltnál, amely félig elrejtette szem elől. Winter közeledett. Most eltűnt szem előtt, mert odaért egy T-alakú kereszteződéshez, amelyen Chichester felé is befordulhatott. Marler jól megjegyezte a környék szövevényes térképét. Elindult, balra kanyarodott, egyre távolabb a pataktól egy dűlőúton, amelyen parasztházak váltakoztak modernebb épületekkel. Pár perc múlva mindkét autó kiért a nyílt vidékre, ahol sem az úton, sem az út mentén nem volt nyoma életnek. Marler a gázra taposott, megelőzte Wintert, azután lelassított. Jelzett, keresztbe állította autóját a Citroen előtt, amely így fékezni kényszerült. Másodpercek alatt kiugrott a Sierrából, és odafutott a Citroen vezetőüléséhez. Winter ismét az esőkabátja alá dugta a kezét. – Lassan húzd elő a kezed! – kiáltott be Marler a nyitott ablakon. – És azt is, amit szorongatsz, különben golyót kapsz! Waltherje egyenesen Winter fejének szegeződött. A kis ember elsápadt, tiltakozni akart, aztán ránézett Marler arcára, és engedelmeskedett. Kés volt nála, az a fajta, amelyet a hentesek használnak. – Le ne dobd! – reccsent rá Marler. – Tartsd a kezedben, és lassan lépj ki az útra! Winter csak ült hamuszürke arccal, azután kinyitotta az ajtót, és lassan kiszállt, még mindig a kezében tartva a kést. Marler hátrált, hogy megmaradjon a távolság kettejük között. – Most a másik kezeddel csukd be az ajtót! Jól van. Most dobd el a kést! Igen, dobd el így most van egy halálos fegyverünk, rajta az ujjlenyomatoddal. Akármilyen nyomorúságos véget érsz is, én hivatkozhatom az önvédelemre. Nincs ebben az országban bíróság, amely elítélne. A rendőrség pedig kideríti, hogy ki vagy valójában... Hirtelen előreugrott, megragadta Winter gallérját meg a nyakkendőjét, és hátradöntötte a Citroen motorházára. A tehetetlen ember rémült ember. – Ki a főnököd? Kinek dolgozol? – Én nem... – Kár. Az élet olyan rövid lehet. Odanyomta Winter álla alá a Walthert. Winter hörgött. Valami olyasmit, hogy „kegyelem”. – Nincs kegyelem – válaszolta Marler idegesítően nyugodt hangon. – Azt hiszem, a te fajtád nem ismeri ennek a szónak a jelentését. Tudod mit? Én is elfelejtettem, mit jelent. Ha meghúzom a ravaszt, a golyó egyenesen átfúrja az agyadat, szétveti a rohadt koponyád tetejét. Utoljára kérdezem, ki a főnököd? – Martin... – kapkodott levegő után Winter. – Igazat mondok... – Hogy néz ki? – követelte Marler, kicsit enyhítve a nyomást Winter nyakán, hogy könnyebben tudjon válaszolni, – Szabatos leírást kérek. – Csak telefonon beszéltem vele – zihálta Winter. – Húzd meg a ravaszt... de akkor sem találkoztam vele soha. – Martin? Ez családi név vagy keresztnév? – Őszintén mondom... nem tudom. Sohasem találkoztam vele. – Akkor hogyan tartottad vele a kapcsolatot? Szükségem van arra a számra, amelyen jelentetted, hogy mit tudtát meg rólunk. Ne mondd, hogy nem tudod! Miért követnél el öngyilkosságot? Levette a fegyvert Winter torkáról, de még mindig nem engedte feltápászkodni a motorháztetőről. Winter megdörgölte a nyakát és megrándult. Arcán csurgott a verejték, vastag szemüvege bepárásodott. Fuldokolva kiköhögött egy számot. A bevezető számcsoport elárulta, melyik országban tartózkodik jelenleg Martin. Németországban.
Arrébb lépett, és először is fölírta noteszébe a számot. Tweed beleverte a csoportjába, hogy sohase támaszkodjanak az emlékezetükre. Marler behajolt Winter kocsijába, leállította a motort, kivette az indítókulcsot és behajította az út menti árok mély sarába. Előhúzott egy zsebkendőt, lehajolt, és fölemelte a kést a pengéjénél fogva. Winter közben megpróbált kiegyenesedni. Rámeredt bepárásodott szemüvegén át az elmosódott alakra. – Orvosra van szükségem! – Hívd a mentőket! A kocsid kulcsa ott van az árokban. A kést és az ujjlenyomataidat a markolatán elviszem magammal. Arra az esetre, ha bizonyítékra lenne szükségünk ellened. Add át üdvözletemet Martinnak!
– Ez a patak veszedelmes ingovánnyá válik, amikor a dagály levonul – jegyezte meg Newman, kikanyarodva az autóparkolóból. – Inkább arra vigyázz, nehogy a szexi Lisa Trenttel keveredj ingoványba! – ugratta Paula. – Erről jut eszembe – válaszolta Newman. – Amikor elérjük azt a telefonfülkét a Berkeley Arms közelében, felhívnád ismét Monicát? Szeretném, ha ellenőrizné ezt a Lisa Trentet. Nem sokat mondott, de tudjuk, milyen típusú cégnek dolgozik. – Ennyi elég lesz Monicának. És én még azt hittem, hogy buksz a nőre! – Nagyon vonzó – ismerte el Newman. – Az is lehet, hogy tényleg azzal foglalkozik, amit mondott. De attól tartok, nem véletlen, hogy épp röviddel utánunk lépett be a Bisztróba. – Ez nekem is eszembe jutott – szólt közbe Tweed a Mercedes hátsó ülésén. – Újabb különös véletlen lenne, hogy ugyanolyan cégnél dolgozik, mint amilyennél Jean. Furcsa, hogy nem hallott a Reed & Roebuckról. – Hacsak nem arról van szó, hogy nem akar beszélni erről a cégről – mondta Paula. – Azt hiszem – szólt Tweed mély elégedettséggel –, ismét van néhány láncszemünk. Úgy látom, az ellenséget megriasztotta feltűnésünk. – Lehet, hogy rászállnak Marlerre, amiért elbánt azzal a Winter szivarral – mondta Newman. – Okos lépés volt ez? – Szándékos lépés – világosította föl Tweed. – Nagyon szeretnek rejtve maradni, akárkik legyenek is. Csak gondolj arra a két gyökeresen eltérő leírásra, amit erről a Gulliver nevű ügynökről kaptunk, aki állítólag Cleaver Hall ügyeit intézi. Alacsony, kövér, kerek arcú, a Berkeley Arms kocsmárosnője szerint. A Bisztróban azt mondják, magas, nádszálvékony. Egyáltalán létezik ez a Gulliver? Ha igen, akkor hogy is néz ki valójában? Azután ott van az a rejté lyes ember legfelül. Egy szárazföldi-vízi repülőgépen szálldos, amelynek tükörüveg ablakai vannak. Newman megállt a parkoló kijáratánál, ahol egyaránt kanyarodhatott balra vagy jobbra: a patak, illetve a Berkeley Arms felé. – Most merre? – kérdezte. – Paula később is felhívhatja Monicát. Várj egy percet, váltok néhány szót Butlerrel és Nielddel! – Nekünk is kellenének olyan mobil telefonok, mint Lisa Trentnek – mondta Paula, miközben Tweed kiszállt. – Nem szeretem őket – válaszolta főnöke. – Le lehet hallgatni a hívásokat. Alig egy percig beszélgetett Nielddel és Butlerrel, azután visszaszállt a kocsiba. – Nálad van a filmfelvevőd? – kérdezte Newmantől. – Jól van. Fordulj balra, kerüld meg a patakot, fordulj vissza a túloldalon Cleaver Hall mögött, azután hajts közel a kapuhoz, és állj meg a falnál! Szállj ki a kamerával, és kezdd el fölvenni a házat a rácson keresztül. Butler és
Nield hátulról fedeznek, ha bármi kellemetlenség adódna. – Mi ez az egész? – kérdezte Newman, miközben megindult a patak felé. – Tüzet gyújtok, hogy egy kicsit megfüstöljem őket. Támadást indítunk ellenük. Ne legyenek gátlásaid! Tweed és Paula a fal tövében parkoló Mercedesben ültek, amelynek orra Bosham és Chichester felé mutatott. A nő hátranézett Tweedre, és megdöbbentette a komor arc. – Mélyen érint, ugye? – Jean Cardon rendkívül értelmes és tisztánlátó asszony volt. Szerettem. De gondolnom kell azokra a célokra is, amelyekért a SIS-t létrehozták. Gyanítom, hogy Jean valami nagyon fenyegető dologba botlott munkája során. Tudni akarom, mi az. Bob jól szerepel. Newman elérte a kaput. Butler és Nield kísérte, de ők néhány lépéssel lemaradtak, hogy ne lehessen látni őket. Newman fölemelte filmfelvevőjét, beállította a kavicsos útra, és két rács között elkezdte filmezni Cleaver Hallt. Atlétatermetű, rossz arcú alak közeledett a kapuhoz. Vad németjuhászt vezetett pórázon. – Tűnés onnan, vagy magára engedem a kutyát! – ordította teli torokból és orrhangon. A fal mögött lapuló Butler lerántotta a kesztyűjét, és bokszért húzott a kezére. Nield fölkapott egy nagy darab uszadékfát. Newman tovább filmezett. Odabent a vidékiesen öltözött gorilla csúnya pofát vágott, és ismét közelebb jött néhány lépést. – Egyszer figyelmeztettelek, tolakodó fattyú! Ide tilos belépni, magántulajdon. Törvény védi. Jó, te akartad! Elengedte a pórázt, a kutya gonoszul vicsorogva előrerontott, és nekiugrott Newman mellett a rácsnak. Newman hidegvérrel lefilmezte a kutya támadását. Két további férfi bukkant föl, az egyik kurta, zömök, körte forma, akinek sörhasa rálógott az övére. Modora azt sugallta, hogy ő a főnök. – Ha kinyitom a kaput, a kutya meg fogja vacsorázni! – Ha kinyitja és kiengedi, annak a bolhafészeknek az lesz az utolsó vacsorája! – toppant oda Nield. Olyan nyájasan beszélt, mintha a legközönségesebb munkát végezné. – Ami a törvényt illeti – tette hozzá Newman –, emlékeztetnem kell rá, hogy támadásnak számít, ha az őrkutyát olyan közterületen engedik szabadon, mint ahol éppen állok. Ami pedig a filmezést illeti, a maga első emeleti tányérnyalója éppen most filmez minket egy kamerával. Szólíthatom Mr. Gullivernek? Valami megvillant Körtepocak malacszemében, és Newman tudta, hogy gólt rúgott: megtalálta a megfoghatatlan ingatlanügynököt. Gulliver ujjatlan bőrmellényt viselt és gumicsizmába tűrt kordnadrágot. Fekete haját hátrafésülte kupola alakú koponyájára. Látszott rajta, hogy parancsoláshoz szokott. – Maga kicsoda? – kérdezte halkan. – Robert Newman. – Értem. A firkász. Nos, itt nincs semmiféle sztori, jobb, ha elhúz innen, mielőtt valami csúnya baleset történne. – Nincs sztori? – hitetlenkedett Newman. – Cleaver Hallt úgy őrzik, mint Fort Knoxot[2] – láttam félig elrejtve a fűben az acélcsapdákat. Ez is törvénytelen. Egy sci-fi filmbe illő repülőgép szokott itt leszállni, amelynek tükörüveg ablakai vannak, hogy ne lehessen látni, ki ül odabent. Kapcsolatot találtunk maga és a Borostyán Tanyán kezdődött szörnyű gyilkosság között. Valószínűleg az évtized legnagyobb sztorija rejlik ezek mögött a kapuk mögött. – Próbálja megírni, és annyi ideig sem fog élni, hogy befejezze a cikkét. – Ez súlyos testi sértéssel való fenyegetés – mondta Nield. – Ügyvéd vagyok – hazudta. Gulliver kövér, húsos arca kivörösödött. Newmannek az volt az érzése, hogy bánja, amiért elveszítette a fejét. Elmosolyodott. Mosolya egy emberevőnek is díszére vált volna. – Miért nem tárgyalunk civilizált emberi lények módjára? Jöjjenek be, igyanak velem egyet! Krug pezsgőt. Mindenből a legjobbat.
– Visszautasítom a meghívást – válaszolta Newman. Fölemelte a kamerát, és filmezni kezdte Gullivert. – Aminek az a fő oka, hogy egyetlen civilizált emberi lényt sem látok a kapu túloldalán. Feneketlen rosszindulatjelent meg Gulliver arcán. Amilyen kurta volt, olyan gyorsan mozgott. Előrelendült, mindkét kezével megmarkolta az acélrudakat. – Annyi bírósági idézést fog kapni, hogy beleszédül a hülye feje! És ez csak a kezdet. Mostantól vigyázzon a kereszteződésekben! Lehet, hogy elüti egy ámokfutó sofőr. – Úgy, mint tavaly Jean Cardont? – kérdezte hidegen Newman. Megjegyzése döbbenetes hatást tett Gulliverre. Hátrébb lépett a kaputól, jobb kezét ujjatlan zubbonya zsebébe süllyesztette. Butlernek máris a markában volt az elrejtett Walther. Az első fogdmeg, aki a kutyával jött, elkapta Gulliver karját. – Jobb, ha hagyja, uram... – mondta a fejét csóválva. – Hülye dolog felkapni a vizet – dorgálta meg Nield is. – Iskolás gyerekekhez illik. Newman sarkon fordult, kevélyen visszamasírozott a fal mögött elrejtett kocsihoz. Butler egy pillantást vetett Gulliverre, azután követte Nieldet Ford Escortjukhoz, amely a Mercedes mögött parkolt. Newman beindította a motort, sebesen elhúzott a kapu előtt, közben jobbra pillantott. Gulliver a kavicsos ösvényen dübörgött az udvarház felé, széles válla vonaglott. – Vissza a Berkeley Armshoz, hogy Paula fölhívhassa Monicát! – parancsolta Tweed. Meghallgatta Newman jelentését a találkozás részleteiről. Amikor Paula hátranézett, látta, hogy főnöke komoran mosolyog. – Jól csináltad, Bob, nagyon jól! – dicsérte Tweed. – Az első összecsapás az ellenséggel jobban zajlott, mint remélni mertem volna. – Honnan tudod, hogy az ellenséggel beszéltünk? – kérdezte Paula. – Mert Gulliver dühében végzetes hibát követett el. Amikor Bob Jean Cardont említette, Gulliver természetes reakciója az lett volna, hogy megkérdezi: „Ki az ördög az a Jean Cardon?” Nem így tett, tehát ismeri ezt a nevet. Jó nyomon járunk. Azonosítanunk kell a górét, és fokoznunk kell a nyomást. – Marler felbukkant Butlerék mögött a Sierrával – mondta Newman. – Beszélek vele, amíg Paula felhívja Monicát. Micsoda ingoványos trutymó van itt, amióta a dagály elvonult! Paula is éppen azt bámulta, miközben megkerülték a patak torkolatát és megindultak vissza Boshambe a chichesteri úton. Nedves fű- és nádszigetek meredeztek elszórtan a keskeny vízerektől átszelt, gonosz külsejű sárban. – Nem szeretnék beleesni – közölte. – Ha megtörténne, elsüllyednél – világosította fel Newman. – Egyszer láttam egy embert, aki kiesett a csónakjából. Szerencsére nem volt túlságosan messze, és a többi halász csónakláncot csinált. Pokoli nehezen húzták ki. Derékig beszopta a sár. Kötelet kötöttek a derekára, és húzták, hogy majd megszakadtak. Centinként jött elő a lekvárból. Paula megborzongott. Egyes helyeken baljós zöld színe volt az iszapnak. A szél a kocsiba hordta a rothadó növényzet erős szagát. Sokkal szebb, amikor a dagály elönti, gondolta a nő. Elhaladtak a parkoló és a Millstream Szálló mellett, azután megálltak a Berkeley Arms közelében. Marler fütyörészve odaballagott a Mercedeshez, míg Paula elment telefonálni. A mesterlövész bemászott Tweed mellé, és beszámolt rövid „megbeszéléséről” Mr. Winterrel. Newman is odabaktatott. – Martin kezd állandó szereplőjévé válni a találós kérdésnek – szögezte le Tweed. – Ő az az ember, aki kibérelte a Borostyán Tanyát, ami egyenesen elvezet Jean Cardon meggyilkolásához. Most ő az a főnök, aki utasította Wintert, hogy kövessen bennünket. Bárcsak tudnánk, hogy ez a családneve vagy a keresztneve! – A gond az – mutatott rá Newman –, hogy meglehetősen közönséges név. De lehet álnév is. Vajon ő az a főnök, akit keresünk?
– Kétlem. „X”, a főnök, nagy gondot fordít rá, hogy a háttérben maradjon. Becslésem szerint, Martin a megbízottja, bizalmasa lehet, az, aki végrehajtja „X” parancsait. Engem most az idegesít a legjobban, hogy hamarosan vissza kell mennünk a Park Crescentre, ahol ránk szabadul Buchanan főfelügyelő. Egy csomó pénzbe lefogadnám, hogy máris megszervezte a Park Crescent huszonnégy órás figyelését. Túl sok minden van, amit nem akarok az orrára kötni az ügynek ebben a szakaszában... Elhallgatott, mert Paula szaladt vissza a telefonfülkéből. Arckifejezéséből látszott, sok mindent hallhatott Monicától. – Tálalj ki! – szólította fel tréfásan, amikor Paula bemászott az utasülésre és becsukta az ajtót. – Monica fantasztikusan szorgalmas volt. Egész éjjel telefonált. Most Gilbert Hartland jelentkezett. A Reed & Roebuckot tegnap titokban eladták, találjátok ki, hogy kinek! – Most nincs idő találgatásra! – szólt rá élesen Tweed. – Az International & Cosmopolitan Universal Communications-nak. A Reed & Roebuck magáncég volt, így az ügyet a legnagyobb titokban üthették nyélbe. De Hartland rájött. – Egy világméretű góliát kezd kibontakozni a ködből – jegyezte meg Tweed. – Pontosan tudja Monica, hogy a Reed & Roebuck mivel foglalkozott? Az üzletet nem sokkal Jean halála után köthették meg. – Ez újabb egybeesés, amit nem tudok lenyelni – folytatta Paula. – Valaki igyekszik elleplezni a nyomait. – Okos megjegyzés! – dicsérte Tweed. – De az isten szerelmére, ki? – Hadd folytassam! Hartland valami mást is talált: az ár, amit az International & Cosmopolitan fizetett a Reed & Roebuckért, kétmillió font – ami messze meghaladja a cég valódi értékét. Hartland azt is kiszimatolta, hogy a Reed & Roebuck a legjobb kutatóját állította rá az International & Cosmopolitanre. És mit gond jltok, ki volt ez a legjobb kutató? Jean Cardon. – A lánc egy újabb szeme – mondta Tweed, szinte csak magának. – De még hatalmas rések vannak ebben a láncban, amelyeket fel kell derítenünk. Ki volt a Reed & Roebuck megbízója? Kinek dolgozott Jean? – Ezt Hartland nem tudta kideríteni. Csak annyit, hogy sötét éjszaka furgonok tűntek fel a Reed & Roebuck irodái előtt, és minden feljegyzést elvittek. – Akkor ez zsákutca – mondta Newman. – Nem egészen – helyesbített Paula. – Monica egyebek között telefonált a Citybe Tweed barátjának, Keith Kentnek, a tőzsdeügynöknek és pénzügyi tanácsadónak. Kent nem mondott neki semmit. Csak annyit, hogy kizárólag veled hajlandó beszélni, Tweed. – Ez az információ robbanóanyag lehet. Mihelyt visszatérünk Londonba, elmegyek és meglátogatom – határozta el Tweed. – Mit talált Monica az International & Cosmopolitanről? – Attól tartok, nem sokat. Úgy tűnik, az a szervezet titoktartásba burkolódzik. Monica egyetlen kapcsolata sem tudott semmit, amit ő különösnek talál. A cég magántulajdonban van, noha a Földet behálózó óriás. Hartlandnek sem volt róla adata. De amikor Monica kétségbeesésében fölhívta Keith Kentet, ő zavarba jött. Monica azt mondja, Kent biztosan tudhat valamit. – Talán nekem elmondja – tűnődött Tweed. – Most utasítást akarok adni Butlernek és Nieldnek. Kiszállt a kocsiból, és jó néhány perc után elégedetten tért vissza. Nyársegyenesen tartotta magát a kocsi hátsó ülésén. – Butler és Nield itt maradnak, hogy körülszimatoljanak a környéken. Azonnal átköltöznek a Hajóból a Millstreambe. Winter nem tudja, hogy még itt vannak. – Mi a következő lépés? – firtatta Newman. – Ne felejtsd el, nekem este hétkor találkám van Lisa Trenttel! – Már ha egyáltalán hajlandó megjelenni – bosszantotta Paula.
– Hajlandó – szólt közbe Tweed. – Marler, te kövess minket a Sierrával! Elmegyünk a Delfinbe, kifizetjük a számlát, összecsomagolunk és loholunk London felé. – Amikor megérkezünk, megállók egy telefonfülkénél – mondta Marler. – Van három pofa különböző európai országokban, akikkel beszélni szeretnék. – Miről? – kérdezte Paula. – Kis kíváncsi! – csipkelődött Marler, aki félig már ki is szállt a kocsiból. – Elhatároztam, hogy beszerzek némi információt erről a női bérgyilkosról. Ez a Könnycsepp veszélyes lehet. – Hívj föl Keith Kentnél, ha megtudtál valamit! – mondta Tweed. – Paula és Newman visszamehet a Park Crescentre, de én még egy ideig el akarom kerülni Buchanant. – Firkantott valamit a noteszába, azután kitépte a lapot. – Itt van Keith otthoni száma. A hatodik érzékem azt súgja, hogy minél előbb tudunk meg valamit erről a Könnycseppről, annál jobb!
A támadás percekkel azután történt, hogy maguk mögött hagyták a Berkeleyt. Newman befordult egy elhagyatott mellékútra, amely a chichesteri főútra vezetett. Marler néhány méterrel mögötte jött. Newman nagy, ponyvázott teherautót pillantott meg a tükörben a hátuk mögött. A jármű gyilkos sebességgel robogott feléjük a keskeny úton. – Ezek az istenverte teherautósofőrök azt hiszik, övék az egész világ, csak azért, mert ekkorák – morgott. – Marler integet. Vajon... Nem fejezte be. Lehúzódott, nehogy a száguldó teherautó leszorítsa a fűre. Nem látta a magas fülkében ülő vezetőt, mert a szélvédő sáros volt. A jármű elszáguldott Marler mellett, aki szintén az út szélére kanyarodott. Előredübörgött, toronyként magasodott a Mercedes mellett, amint előzni kezdett. Newman észrevette, hogy a vezető hirtelen lassít. Nagyon különösnek találta a közlekedésnek ezt a módját. Ahogy a teherautó néhány méterrel elébük ért, megpillantotta a hátulját. A ponyvát fölhajtották, be lehetett látni a plató mélyére. Mintha egy munkaruhás, zömök alak kuporgott volna ott. Nyílt a rakodótér hátulja. – Kapaszkodjon mindenki! – ordított Newman. – Lehet, hogy figyelmeztetés nélkül fogok kanyarodni! A teherautó tucatnyi méterrel előttük járt, amikor a gug goló alak lezárt hordókat lökött ki róla az útra. A három fémhordó szökkent egyet, majd megindult feléjük. Newman bekapcsolta a jobb oldali irányjelzőt, hogy riassza Mariért. Ahogy a hordók közeledtek, elrántotta a kormányt, keresztülvágott a füves útpadkán, és egy öt lécből összetákolt kapun át a mögötte levő mezőre száguldott. Marler a nyomában. Newman még robogott egy darabig, aztán csinált egy rendőrkanyart és megállt. Marler szintén. Mindnyájan kiszálltak. Ebben a pillanatban a hordók fülsiketítő dörrenéssel fölrobbantak. Magasan az út menti sövény fölött csapkodtak a lángok, megpörkölték, majd felgyújtották a sövényt. Ahogy a lángokkal átszőtt fekete füst az ég felé emelkedett, Newman beleszimatolt a szennyezett levegőbe. Még mindig hevesen fújt a délnyugati szél, feléjük sodorta a füstöt. – Benzin – mondta. – Azok a hordók tele voltak benzinnel... – Meg valami időzítő – morgott Marler, és rágyújtott –, ami addig késleltette a robbanást, amíg a teherautó elég távol nem került a lángoktól. Tweed a szokott módján, kezét kabátja zsebébe mélyesztve állt, és majdnem közömbös volt a hangja. – Gulliver úr nem igazán szeret minket, nemde?
– Azt hiszem, mindjárt elered az eső – mondta Paula. – Szálljunk vissza a kocsikba! Baljós, alacsonyan szálló, fekete felhők közeledtek feléjük a viharos szél szárnyán. Szilványi esőcseppek fröccsentek szét a Mercedes motorházán. Mire az egek csatornái megnyíltak, már mindnyájan a kocsikban ültek. Zivatar verte a kocsi tetejét, erős kopácsolt a motorházon, a szélvédőn szinte ki se lehetett látni. Newman a legnagyobb sebességre kapcsolta az ablaktörlőt és a kép kitisztult. Nem voltak többé lángok. A sövény kialudt. – Szerencsénk van – mondta Newman. – Egy percen belül ki tudunk hajtani az útra. De hogyan voltak képesek ilyen rövid idő alatt megszervezni? – Ez megerősíti gyanúmat – válaszolta Tweed. – Egy roppant erős, szétágazó szervezettel van dolgunk. Ami az időt illeti, ne feledkezz meg Gulliver fogdmegjéről, akit Cleaver Hall emeletén láttunk, amikor Boshambe érkeztünk. Gulliver olyan ember, aki mindenre fölkészül. – Mocskos dolgokra is! – csattant föl Paula. A legázolt kapun át visszajutottak az útra. A Delfinbe érve egy percet sem vesztegetve összepakoltak, kifizették a számlát. Mire levitték holmijukat a földszintre, Marler már visszatért a Hajóból. – Semmi jele az erőszakos Winternek – mondta gúnyosan. – Azt hiszem, eltelik néhány nap, mire megint fel tudja emelni a fejét. – Vissza Londonba! – parancsolta Tweed. – Ne felejts el fölhívni Keith Kent számán, ha szerencsével jársz! – utasította Mariért. – Isten tudja – tűnődött Marler, miközben hátramentek oda, ahol ő is parkolt. – Könnycsepp. Különös név... Keith Kent karcsú, sötét hajú, rózsás arcú férfi volt, a harmincas éveiben járt, és hibátlan eleganciával viselte szürke öltönyét. Sötét, éles szeme volt, némileg cinikus éllel hangsúlyozta a szavakat. Tweed tudta róla, hogy nagy utazó. Bejárta az egész világot. Csak nemrég tért vissza Sáo Paulóból. Letelepedett egy kényelmes forgószékbe, és ránézett az íróasztala mögött ülő Kentre. – Sajnálom, hogy nem mondhattam el mindent Monicának – kezdte Kent. – Nem bízom a telefonban, ő pedig néhány nagyon trükkös kérdést tett föl. Ahogy ismerlek, te is ezt fogod tenni. – Csodálatos innen a kilátás – rajongott Tweed, igyekezve oldani Kentben a feszültséget. A City-beli iroda a tizenötödik emeleten volt, és a többi magas épület között le lehetett látni a Temzére. Lent az utcákon az utolsó hivatalnokok siettek hazafelé; a City elpihenni készült éjszakára. – Az International & Cosmopolitan Universal Communications érdekel. Természetesen tudsz róla valamit? Kent megrándult, hátralökte székét, odament az ablakhoz és lebámult. Azután kinyitott egy szekrényt, elővett egy vadonatúj, lábszárközépig érő télikabátot és magára öltötte. – Nem szeretnék barátságtalannak látszani – mondta –, de azt hiszem, odakint kellene beszélgetnünk. Tweed meghökkent. Csak nem azért aggódik Kent, mert bedrótozták az irodáját? Úgy látszik, igen. Lehet, hogy bölcsen teszi. Kent veszedelmes titkokat tudott jó néhány pénzügyi szervezetről és egyéb cégről. Már éppen indulni készültek, amikor megszólalt a telefon. – A fenébe! – mordult föl Kent. – Ki az? – kérdezte, ahogy fölvette a kagylót. – Igen, itt van. Adom. – Tweedre nézett. – Valami Marler nevű fickó keres. Sürgős. – Várj egy percet! – kérte Tweed Mariért. Lecsavarta a mikrofont tartalmazó részt, megvizsgálta. Nem volt benne lehallgató. Gyorsan visszacsavarta. – Csak ellenőriztem a telefont, Marler. Biztonságos. Mi van?
– Egy pasas Belgiumból szolgált néhány hírrel. Természetesen őt hívtam utoljára. Könnycsepp létezik, egyike az utóbbi évek legsikeresebb bérgyilkosainak. Nincs róla személyleírás. Ördögi technikával dolgozik. – Mégpedig? – Az elmúlt évben nem kevesebb mint öt gazdasági vagy politikai csúcsfigurát semmisített meg Európában. Meglehetősen nagy a hatótávolsága. A csecsen maffia egyik főnöke Moszkvában. Egy ragyogó pénzügyi zseni Budapesten, aki kezdte talpra állítani Magyarország gazdaságát. Prágában egy virágzó iparvállalat cseh elnöke. Németországban – Bonnban – a kancellár szürke eminenciása. Párizsban pedig egy nagyon okos ember, akit mindenki az országos rendőrség következő főkapitányának tekintett. Roppant tevékeny hölgy. – Miért Könnycsepp? Mi az ördögi technika? – Amint mondtam, nincs róla leírás, de nagyon vonzó: az kell hogy legyen, ha ennyi különféle férfival meg tudott ismerkedni. Gyakran hord fekete kalapot fátyollal, ami elrejti az arcát. A párizsi gyilkosság egyik szemtanúja megesküdött rá, hogy vörös a haja. Ami természetesen lehet paróka is. – Miért Könnycsepp? – makacskodott Tweed, még mindig ugyanolyan halkan, hogy Kent az ajtóban ne hallhassa. – Technikája miatt. Egy bizonyos fázisban, mondjuk egy éttermi vacsora során felizgatja magát és sírni kezd. Miközben vendéglátója igyekszik megvigasztalni, előhúzza a szalvétája alól a pisztolyát, és golyót ereszt célpontjába. A golyó hegyében cián van. A férfi hátrazuhan, a nő sikoltozik, hogy szívrohamot kapott. A zűrzavarban meglép. Mivel senki sem hallott lövést, bizonyára hangtompító van a pisztolyán. Először sírás, azután a golyó. Ezért Könnycsepp. – Hát ez meglehetősen gonoszul hangzik. Egy óra múlva találkozunk a Park Crescenten. Lépnünk kell! Newman a Brown's Hotel előcsarnokában várt, ráránézve az órájára. Hét óra. Ebben a pillanatban belépett Lisa Trent. Newman füttyentett magában. A nő bézs kosztümöt viselt, amin látszott, hogy Chaneltől való, hozzá feszes, fehér blúzt, amely kihangsúlyozta kicsi, formás mellét. A vállán szintén bézs színű táska lógott. – Üdvözlöm! – mondta Newman. – Akár egy festmény! – Nem késtem? – A nő megnézte apró gyémántokkal díszített óráját és fanyarul elmosolyodott. – Ki nem állhatom azokat a nőket, akik szándékosan késnek a randevúról. – Hajszálpontos volt – nyugtatta meg a férfi. – Most pedig menjünk egyenesen vacsorázni, vagy előbb igyunk valamit a bárban? – A bár jó lesz. Reméljük, nincs nagy forgalom. Éppen elég zsivajban van részem a munkám során. Ne is beszéljünk róla! Newman átkísérte a faburkolatú előtéren, ahol a híres teát szolgálták föl. A bárban, amely csaknem a folyosó végében volt, nyugalom honolt. Egyedül a csapos volt bent, aki a távolban a poharakat fényesítette. – Üljünk le! – javasolta Lisa, és egy eldugott sarokdíványt választott. – így bárki jön is, egyedül vagyunk. – Pezsgő? – javasolta Newman, amikor leültek egymás mellé. – Adjunk az estének szikrázó kezdetet! – Csodálatos! Miközben Newman rendelt, a nő kinyitotta retikülje egyik zsebét, előhúzott egy parányi zsebkendőt, és megtörölte a homlokát. A levegő nehéz volt Londonban, érezni lehetett, hogy vihar közeledik. – Beszéljünk a munkájáról! – vetette föl Newman, amikor a pincér kiszolgálta őket. – Minden érdekel, amit maga csinál. – Egészségére! – mondta a nő, belekortyolva pezsgőjébe. – Tudom, hogy riporter volt. Régi
szokásokat nehezen hagy el az ember. Ez úgy hangzott, mintha meg akarna interjúvolni. Egy barátnőmmel lakom a Bond Street közelében. Ami a munkámat illeti, az egy kutató, egy nyomozó és egy szélhámos tevékenységének elegye. – Szélhámosé? Ez nem úgy hangzik, mintha illene magára. Meglehetősen furcsa csengése van. – Ugye? – A nő félresöpörte szőke hajának egyik tincsét. – Nagyon őszinte leszek magához, mert érzem, hogy bízhatok önben. Ugye? – Próbáljon ki! – biztatta Newman. – Ha értesülést szeretnék egy férfitól, aki gyanakszik és nem szívesen beszél, akkor belebújok valamelyik szerepembe. Szakértő vagyok, aki valamelyik cégnek végez piackutatásokat. Vagy éppen újságíró vagyok. Ez a maga asztala – mondta dévajul. – Ettől mindenki begombolkozik. – Nem, ha elmondom, hogy a szerkesztőm nem szívesen közöl olyan történetet, amelyikben a tények nincsenek bizonyítva. Ezt bárki beveszi, akit meglátogatok, hogy beszéljek vele. Pincér, adna nekem egy csomag mentolos cigarettát? – Azért ki kell mennem. Egy másik hölgy ugyanezt kért egy órával ezelőtt. Átmentem az utca másik oldalára, onnan hoztam. Egy csomaggal? Öt perc... Lisa szaporán pislogni kezdett, amikor egyedül maradtak. A jobb szeméhez emelte a kezét. Könnyek gyülekeztek a szemében, és leperegtek az arcán. – Mi a baj? – kérdezte Newman. – Elnézést. Egy szempillám eshetett a szemembe. – Maradjon nyugton! – Newman elővett egy tiszta zsebkendőt, és összepödörte a sarkát. – Nem fog fájni. Kihalászom. – Egyik kezével megfogta a nő állat. Lisa jobb keze eltűnt a nyitott retikülben.
Tweed és társa végigsétáltak a City kanyonjain. Keith Kent fürgén lépkedett. Mindent gyorsan csinált, beszélni is gyorsan beszélt, pallérozott kiejtéssel. – International & Cosmopolitan – kezdte Tweed. – Tudnom kell, kié ez a rejtelmes szervezet. – Rejtelmes, ez a jó szó. Tekintve, hogy a Földet behálózó szervezetről van szó, azt hinné az ember, hogy közismert is. Pedig nem így van. A legveszélyesebb kérdést tetted föl. Remélem, alapos okod van a kérdezősködésre. Személy szerint én inkább beugornék egy kocsmába egy pofa italra. – Jó okom van rá – mondta Tweed olyan hidegen, hogy Kent rábámult. – Őszintén szólva, az egyik legjobb ügynököm feleségét ocsmányul meggyilkolták. És megkínozták a halála előtt. Ebben az országban! – Elég rémítően hangzik. – Kent hirtelen mintha ideges lett volna. – Megmondhatod nekem, hogy ki az áldozat? – Egy remek teremtés. Jean Cardon volt a neve. Egy olyan cégnek dolgozott, amelyet minden bizonnyal ismersz. A Reed & Roebucknak. – Értem – Kent elhallgatott. Tweed vigyázott, nehogy túlságosan mohónak tűnjék, noha tudta, hogy a megfelelő emberrel beszél. – A Reed & Roebuck volt a legjobb pénzügykutató az országban, ha ugyan nem az egész világon. Épp most szűnt meg: olyan hatalmas összegért vásárolta meg a Danubex, amiből Roebuck, a tulajdonos, egyetlen éjszaka alatt milliomos lett. – A Danubex? – Igen. Nem sokan tudják, hogy az International & Cosmopolitan megváltoztatta a nevét. Sejtésem szerint azért, mert tevékenységi körének új központja Kelet-európa és Oroszország.
– Remélem, nem a KGB-vel van dolgunk – aggódott Tweed. – Nem. Oroszország csak egy paraszt abban a globális sakkjátszmában, amit most játszik valaki. A moszkvai maffia is benne van a dologban, de fogalmuk sincs róla, hogy ők is csak parasztok. Amit most mondok neked, amiatt könnyen végezhetem a boncasztal bádogtepsijén. – Megmondanád, honnan szerezted értesüléseidet? – Moszkvai kapcsolataimtól, mert ott voltam mostanáig, és nem Sáo Paulóban, ahogy hiszik. Ez minden, amit tudok. Egy kis részletet itt szedtem föl, egy másikat amott. – Elmosolyodott. – Hiszed vagy sem, a legjobb informátorom egy moszkvai call-girl. Első osztályú. Én magam nem vettem igénybe a szolgáltatásait, de ezer dollárt fizettem neki. Tudnom kell, mit kerüljek el nagy ívben. – Mit? – Mostantól Oroszországot és egész Kelet-európát. Másodszor nem lennék ilyen szerencsés. Még most is azon kapom magam, hogy egyre a hátam mögé nézegetek. Itt Londonban! – méltatlankodott. – Ne ess pánikba! – figyelmeztette Tweed. – Két ember követ minket, amióta elhagytuk az épületet. – Értem. Ki után jöttek? Utánad vagy utánam? – Valószínűleg mindkettőnk után. Most pedig be fogunk menni abba a kocsmába, ami előttünk van a Bank metróállomás mellett. Miközben én segítségért telefonálok, te kikéred az italt, és lerakod egy asztalra, háttal a falnak. Nyilvános helyen nem mernek semmi jóvátehetetlent csinálni. Ja, és ne menj a vécébe, amíg telefonálok! A kocsma tele volt. Amíg Kent megrendelte az italokat, Tweed megkérdezte, hol van a telefon, és egyenesen odament a sarokban lévő egyik fülkéhez. Arccal kifelé állt, és a Park Crescentet hívta. Monica, aki megérezte főnöke türelmetlenségét, mentegetőzve közölte, hogy Newman még nem ért vissza az irodába. – Mentőakcióról van szó. Marler ott van? Jó. Mondja meg neki, hogy kerítse elő azt az öreg londoni taxit, amit megvettünk, hozza a ház elé! De először is, ott van Marler? Adja csak! Mentőakció. Ettől a szótól Monica életre kelt. Marler másodperceken belül fölvette a kagylót, miután Monica elhadarta, hogy mit kíván Tweed, és végighallgatta főnöke utasításait. – Sürgősen szedj föl engem és a barátomat! A Zöld Sárkány előtt fogunk állni, ez egy kocsma a Bank metró... – Tudom. Máris indulok. Tweed letette a kagylót. Látta, hogy a két nehézfiú, aki követte őket, belép a kocsmába. Nagyon fehér arcuk volt és kiugró pofacsontjuk. Valószínűleg szlávok. Odament Kenthez a sarokasztalhoz, amelyen két pohár sör állt. – A segítség úton van – mondta Tweed. – Barátaink pedig éppen most érkeztek. – Nem hiszem, hogy bölcs dolog volt veled beszélnem. Éppen olyan a helyzet, mintha Moszkvában lennék. – Keith, ne dobolj az ujjaiddal az asztalon! Nyugi! – Nyugi! Istenem! Jó, te kevertél bele, feltételezem, ki is húzol a slamasztikából... Tweed az asztal alatt megnézte az óráját. Marler vezetési stílusát ismerve, úgy számolta, hogy tíz perc alatt ideér. A két szláv pofa bizonytalanul bámult, nem tudván, mit csináljanak. Végül odamentek a pulthoz, és két vodkát rendeltek citrommal. – Ideje távoznunk – mondta Tweed hirtelen. – Kint megállunk, beszélgetni kezdünk, mintha búcsút vennénk egymástól. – Remélhetőleg nem ez lesz a végső búcsú – jegyezte meg Kent, felvillantva egy szikrányit szokásos, cinikus humorából. Tweed a metróállomás közelében cövekéit le, és mindenféle semmiségről fecsegett Kenttel, miközben úgy állt, hogy lássa a kocsma bejáratát. A két szláv kijött, és merőn bámultak rájuk. Az, hogy valaki farkasszemet néz velük, megzavarta őket. Megint olyannak tűntek, mintha
maguk sem tudnák, mit tegyenek. Beszélgetni kezdtek. Rendőrautó gurult végig lassan az úttesten, amitől a szlávok még jobban elbizonytalanodtak. Tweed biccentett. – Egy kis szerencsére lesz szükségünk, Keith. Kocsi közeledik. – Jó sok szerencsére lesz szükségünk, hogy ezt megússzuk. Az a néhány ember, aki erre jár, hamarosan eltűnik. Nemsokára egyedül leszünk ezekkel az urakkal. Alig fejezte be a mondatot, amikor taxi száguldott elő a sarok mögül. Marler ült a volánnál. A látszat kedvéért Tweed fölemelte a kezét. A taxi csikorogva fékezett, Tweed kinyitotta a hátsó ajtót és mindketten bevágódtak. Marler, aki kopott, kék zubbonyt viselt nyitott gallérú inggel, indított, még mielőtt becsukódott volna az ajtó. Tweed észrevette, hogy a mesterlövész ölében összehajtott újság hever. – Mi van a lap alatt? – kérdezte. – Egy Walther automata. Töltve. Vissza a Park Crescentre? – Csak gyorsan – válaszolta Tweed. – Figyelj arra a két bérgyilkosra az út szélén! – Már akkor észrevettem őket, amikor befordultam a sarkon. Itt jönnek! Az egyik szláv az úttestre lépett, hogy megállítsa Mariért. Ő azonban gázt adott, és egyenesen célba vette a kocsival. A gengszter hátraugrott, nagyot puffant a kövezeten. A taxi eltűnt a következő sarkon. – Vannak szerencsés emberek! – kurjantotta oda Tweednek. – Bob Newman azzal a ragyogó tyúkkal cseveg, miközben mi a fél várost megkerüljük, hogy életben maradjunk...
A Brown's Hotelban Newman közelebb hajolt Lisához, hogy megkeresse az eltévedt szempillát. A szőke haj megsimogatta Newman arcát. Ereiben forrni kezdett a vér. Drága parfüm enyhe illata csapta meg az orrát. – Nem látok szempillát – mondta. – Talán, ha nyugton marad és nem turkál a retiküljében. – Zsebkendőt keresek, amivel segíthetek. A könnyek még mindig peregtek az arcán, miközben mélyen belenézett a férfi szemébe. Newmanre szinte delejes hatással volt a kék tekintet. A nő közelebb hajolt hozzá, majd amikor a testük összeért, nem mozdult többé. – A mentolos cigarettája, asszonyom! A pincér volt az. Meglepő gyorsasággal tért vissza. Ott állt, nézte őket, és észrevette a lepergő könnyeket. – Remélem uram, nincs semmi baj? – Csak egy szempilla ment a hölgy szemébe. – Az fájdalmas. A cigarettát a számlához írom. – Rendben – mondta Newman. Lisa elernyedt, félretolta a férfi zsebkendőjét. Válltáskája a padlóra pottyant, és minden szétszóródott belőle: a szokott himmihummi volt, amit a nők a táskájukban, a férfiak az öltönyük zsebében hordanak. Lisa elővett egy dobozból egy jókora papírzsebkendőt, megtörölgette a szemét, azután az arcát, miközben Newman mindent összeszedett és visszarakosgatott a táskába. A nő bocsánatot kért ügyetlenségéért, és megköszönte a segítséget, majd sebesen pislogott. – Akármi is volt a szememben, azt hiszem, már nincs semmi. Méltányolom a segítőkészségét. De most már korog a gyomrom. Vacsorázhatunk? – Az asztal csak ránk vár.
Kellemesen elcsevegtek az előétel fölött, Chablist ittak, és arról beszéltek, kinek mi a kedvenc helye, ahova nyaralni jár. Newman hamarosan úgy érezte, hogy hetek és nem órák óta ismerik egymást. Úgy látta, Lisa tele van önbizalommal, de nyoma sincs benne önteltségnek, ami pedig néha előfordul a sikeres üzletasszonyok között. Várt, amíg elfogyasztották a főfogást – a doveri nyelvhalat –, és megittak egy jókora adag bort. Lisa lépést tartott vele minden pohárnál. Newman ekkor érettnek látta a pillanatot, hogy feltegye a kérdést, amelyet mostanáig magában tartott. – Igazán élveztem ennek az estének minden pillanatát – mondta éppen Lisa. – Ha jól emlékszem – kezdte a férfi –, a boshami Bisztróban azt mondta, pénzügyi tanácsadóként dolgozik. Mint nyomozó és szélhámosnő. Melyik cégnek? – Megbotránkozna, ha megmondanám. Ne rontsuk el ezt a kellemes vacsorát! – Engem nem lehet megbotránkoztatni. Tudja, ki tudom találni, de sokkal gyorsabb, ha megmondja. Nem vagyok szívbajos, kipróbálhatja – mosolygott. – Magának aztán elbűvölő a modora. Most már értem, miért olyan kitűnő külföldi tudósító. Lefogadom, hogy a legtöbb hírforrása nőnemű. – Részben. De még nem válaszolt a kérdésemre. – Remélem, azután is jóban leszünk. – Szünetet tartott. – Az Aspen & Schneider Associatesről van szó. – Értem. – Most Newman hallgatott el. – Azok ugyan nem tanácsadók. A világ legnagyobb gazdasági nyomozóirodája. New Yorkban van a székhelyük. – Mégiscsak megbotránkozott! – vádaskodott a nő, gyémántos óráját babrálva. – De jól fizetnek. Meglehetősen gyakran repülök New Yorkba. Most Európába helyeztek át. Én még mindig úgy látom, hogy meg van botránkozva. – Az a hír járja, hogy a hasonló cégek közül ők a legkíméletlenebbek és -gátlástalanabbak az egész világon. Egész ügyvédhadosztályuk van – hogy egy lépéssel mindig innen maradjanak a törvény határán, amikor egy cég után nyomoznak. És nem ritka, hogy egymillió dolláros tiszteletdíjat számolnak fel, vagy még többet. – Szóval, megbotránkozott. Azt gondolja, bármit megteszek a zsíros fizetésért. – Hát – vigyorodott el a férfi. – Maga mondta, nem én. És így van? – Meghúzom a határokat. Nem tetszik nekik, de – megkockáztatom, hogy szerénytelennek tartson – elég jó vagyok a szakmámban, hogy ne akarjanak elveszíteni. – És ez az európai feladat? Merre jár? Magam is gyakran ruccanok át, talán ismét összefuthatunk. – Örülnék neki. Új feladatom – a szervezet, amely után nyomoznom kell – különösen rázós. – Nem akarom megkérdezni a nevét, de ha ismét találkozni akarok önnel, tudnom kell, merre keressem. – Holnap repülök oda. Rohammunka. A Négy Évszak Hotelban lakom majd. Münchenben. Jó tizennyolc centis hó esett Münchenben. Ez másnap reggel volt, azután, hogy Newman Lisa Trenttel vacsorázott. Philip Cardon a Platzl Szálló előcsarnokában ült, és úgy tett, mint aki újságot olvas. Aggódott. Két alapvető információt eltitkolt Ziggy Palewski elől, amelyeket Walvistól hallott, miközben ő a szekrényében rejtőzött. – Vajon megbízhatok Palewskiben? Nem említettem neki Walvis passaui támaszpontját a Duna partján. Különös hely az a város. Hitler ott élt fiatalkorában. És mi lehet a távoli Grafenauban? Walvis az álmos őrt küldte oda büntetésképpen. Igazán különös hely egy világcégnek. Kint van a vadonban, Passautól északra, közel a cseh határhoz. A MünchenPrága főútról kell arrafelé kanyarodni. Úgy döntött, az lesz az egyetlen megoldás, ha ismét fölhívja Newmant a Beresford Roadon. Az órájára nézett. Az idő egy órával előbbre járt Németországban. Ez azt jelenti, hogy
Londonban reggel nyolc van. Elhagyta a szállót, a tegnapi irhabundát viselte, hozzá orosz stílusú kucsmát, a kezén irhakesztyűt, ami teljesen megváltoztatta a megjelenését. Leintett egy taxit a MaximilianstraBén, és bemondta a főposta címét. Remélhetőleg a külföldi tudósító otthon van. Megkönnyebbült, amikor meghallotta a hangját. – Igen! Ki az? Kivel beszélek? – Philip vagyok. De gyanakvó a hangod! Életfontosságú kérdésem van. Megbízhatok Ziggy Palewskiben? – Megtaláltad? – Igen. Nekem tetszik. Szóval, meg... – Tökéletesen megbízhatsz benne, ha azt mondod neki, hogy most nem hivatalosan beszélsz. Ezt azonban hozzá kell tenned. A legmenőbb profi újságírók közé tartozik. Mindent felhasznál, amit hall. De a magánjellegű közlés szentség a számára. Akkor sem használná föl, ha ezzel az évszázad tudósításáról maradna le. Ez a híre teszi, hogy a legmagasabb sarzsik is megnyílnak előtte. Ugyanazon a számon vagy elérhető, amit tegnap adtál? – Pillanatnyilag még igen. – Várj egy percet! Pillanatnyilag? Tweednek mindig tudnia kell, hol tud kapcsolatba lépni veled. Tudjuk, hogyan érzel, mindnyájan nagyon sajnálunk, de támogatásra szorulsz, hogy elvégezhesd, amit el akarsz végezni. Olyan dolgokat tudtunk meg, amit neked is tudnod kell, de nem akarom telefonon át elmondani. – Nagyon köszönöm. – Személyesen kell elmesélnem. Úgyszólván biztos, hogy segítene rajtad. – Értem. Most mennem kell. Köszönöm a híreket. Kattanás. A vonal megszakadt, mielőtt Newman tovább kérdezősködhetett volna. Letette a kagylót, és hangosan káromkodott. Órájára nézve elhatározta, hogy leugrik reggelizni. Tweed sürgős találkozóra hívta, hogy a mostanáig összeszedett adatokat megbeszéljék. Newman úgy érezte, Tweednek nagyon mehetnékje van a kontinensre. A sötétkék selyemöltönyös Gabriel March Walvis belebámult a tükörbe. Éppen most borotválkozott meg villanyborotvájával. Dagadt, húsos arcát hegyes-völgyes vidékké változtatta a nagyító tükör. Háta mögött megkopogtatták az ajtót, Walvis szólt, hogy szabad, mire belépett Martin. – Megtaláltuk ezt a Cardon nevű angolt. Két különböző szállodába jelentkezett be! – közölte boldog mosollyal. – Tegnap jött a londoni géppel, rögtön azután, hogy elhagytuk a repülőteret, amint mondottam önnek. Otto és Pierre követték a Négy Évszakba, ahová bejelentkezett. Amikor nem jött ki, ők mentek be. – Locsogsz! – vágott közbe Walvis, miközben megigazította ernyedt, pöttyös csokornyakkendőjét. Hatalmas ruhatára volt, és minden nap más stílusú öltözéket viselt. Ezt a taktikát azért találta ki, hogy ne ismerhessék föl. Martin lelkesedése némileg lefonnyadt. Walvis megint undok kedvében van. – Hogy rövidre fogjam... – Ami ugyancsak új dolog lenne tőled. Folytasd! – A környéken minden szállodát ellenőriztek. Cardon bejelentkezett az óvárosi Platzlba is. Úgy gondolják, hogy ott tartózkodik. Mielőtt bejöttem volna jelenteni, személyesen ellenőriztem az Általános Névmutatót. Nem szerepel rajta. A Névmutató kiterjedt lista volt. Mindenféle férfiak és nők szerepeltek benne, akik a világ különböző pontjain laktak és vagy veszélyesek, vagy hasznosak lehettek Walvis szempontjából. Valamennyi névhez mellékelték a hibajegyzéket: házasembernél a szeretőt, miniszternél a sajátos ízlést a gyönyörökben. Bármit, amivel nyomást lehet gyakorolni az illetőre, ha a szükség úgy hozza. – Akkor valakinek le kell nyomoznia. Ő lehetett az a betörő, aki behatolt tegnap éjjel a
székházba. Figyelemreméltónak találom az érkezése és a betörés közötti egybeesést. Walvis erőlködve próbált magára húzni egy kockás zubbonyt, amely ugyan hatalmas volt, de rajta mégis megszorult. Martin várta az utasítást, amelyről sejtette, hogy mindjárt következik: – Mondd meg Ottonak és Pierre-nek, hogy rabolják el ezt a Philip Cardont, aztán vigyétek Grafenauba, ahol kitűnő eszközeink vannak a vallatáshoz! Miután minden lehetséges értesülést kifacsartatok belőle, dobjátok be valamelyik elhagyott tárnába! – Azt akarja, hogy elkísérjem őket? – Martin képtelen volt elfojtani az iszonyatát. Walvis megfordult, szeme visszataszítóan felvillant, és rámosolygott megbízottjára. – Ugye, nem szereted a hideget, Martin? – Uram, ha tényleg ezt kívánja... – Mondd meg Ottonak és Pierre-nek, hogy végezzék el maguk a munkát! – Walvis jót mulatott a megkönnyebbülésen, ami elöntötte Martin arcát. – Kíváncsi vagyok, hogyan tudták lenyomozni, hol van ez a Cardon. A szállodák nem adják ki egykönnyen vendégeik nevét. – Bizonyára emlékszik, hogy Ottot a wiesbadeni bűnügyi rendőrségtől rúgták ki. Ügy alakult, hogy megmaradt a rendőrigazolványa. Egyszerűen felmutatta a portásoknak, azok pedig kötelességüknek érezték, hogy elmondják, amit tudnak, és megmutassák a nyilvántartást. – Gondoltam. Most pedig rendeld meg a reggelimet! Először egy pint fűrészes garnélát, azután szalonnát, három tojásból rántottat, két kolbászt. Láttad Rosa új barátját, azt a kiskutyát? – Igen, uram. Nem is tudtam, hogy Rosa szereti a kutyákat. – Nem szereti. Amikor a Nymphenburg kastélyban jártam, láttam egy asszonyt ezzel a drótszőrű foxival. Rángatta maga után, majd megfojtotta a szoros nyakörvvel. Odaküldtem a sofőrömet, hogy vegye meg kétezer dollárért. Nem bírom az állatkínzást. Martin nem először tűnődött el Walvis jellemének ellentmondásain. A halálba küldött egy asszonyt, miután megkínoztatta, most meg egy korcs egészsége miatt aggódik. Walvis kidübörgött a fürdőszobából, és a hálószobán át becsörtetett a fényűző nappaliba. Töméntelen pénzért a szomszédos lakást is megvásárolta ebben az Isar-parti villanegyedben, a hídon túl, azután egybenyittatta a kettőt. Martin kiadta az utasításokat a reggelivel kapcsolatban a házvezetőnőnek, azután kiment, hogy megkeresse Ottot és Pierre-t. Az ilyesfajta parancsot mindig szóban adták át. Csak semmit nem leírni, akkor nincs bizonyíték – ez volt Walvis kedvenc alaptétele. Miután a postahivatalban befejezte beszélgetését Newmannel, Philip a kijárat felé indult. Ekkor egy kéz ragadta meg a karját, ő pedig rögtön megállt. Igazán meg kéne már látogatnia Marler müncheni kapcsolatát, és beszerezni egy vagy talán több fegyvert. – Ne nézzen körül! – mondta egy ismerős hang. – Figyelnek minket – folytatta Ziggy Palewski –, de pillanatnyilag rejtve vagyunk a tömegben. – Meg tudunk szabadulni tőlük? – kérdezte hidegen Cardon. – Roppant könnyen. Szürke BMW-m odakint parkol. Egy kabala fityeg a szélvédőn: egy szőrös gnóm. Menjen ki, azonnal szálljon be az utasülésre! – Meglesz. És a kullancsok? – Ők össze fognak ütközni két testes hölggyel, akik megpúpozott bevásárlókosarakat cipelnek. Kérem, induljon! A postahivatal gőzölgő forrósága után a dermesztő hideg valósággal mellbe vágba Cardont. Óvatosan lépkedett, mert jég borította a havas kövezetét. Jobbra a járda mellett megpillantotta ugyanazt a Volvót, amely a repülőtértől követte. Balra fordult, és meglepve látta, hogy Palewski éppen kinyitja a BMW túlsó ajtaját. A motor akkor indult, amikor beugrott a kocsiba és bevágta az ajtót. A jármű mozgásba lendült. Philipre mély benyomást tett a gnóm mozgásának gyorsasága és humorérzéke. A kabala elárulta, hogy ez az ember önmagán is tud nevetni. – Hadd tegyem fel a logikus kérdést! Honnan tudta, hogy éppen a postahivatalban talál meg?
– A Platzlban szállt meg. Tegnap követtem. – Én általában észre szoktam venni, ha az emberek ilyesmit csinálnak. – Evek óta gyakorlom ezt a művészetet. Segít a munkámban. Ma reggel a Platzl közelében parkoltam le, úgy, hogy maga ne lásson. Észrevettem, amikor beszállt egy taxiba, azután egyszerűen kivettem a postahivatalig, mert tudtam, hogy két ember ragadt magára, akik esetleg nem tesznek jót az egészségének. – Őket is észre kellett volna vennem – mondta komoran Philip. – Erre kevés esélye volt. Jócskán lemaradtak a BMW-m mögött. Attól tartok, ön a célpont. A szabvány eljárás szerint elgázolnák. Elgázolnák... Philipet megrohanták az indulatok. Gondolatai visszarévedtek egy évvel korábbra. Jeant majdnem elgázolták a Fulham Roadon. Félreugrott, de megbotlott a járdában, és belevágta a fejét a kövezetbe. Jó pár napig benntartották a kórházban, mivel agyrázkódást szenvedett. Úgy érezte, megfullad. Rettenetes bűntudata támadt. Eszébe jutott, mit mondott az asszony kórházi szobájában, egy nappal azelőtt, hogy kiengedték volna. – Ismét normális életet fogunk élni... Már akkor furcsállta a megjegyzést, de abban a pillanatban belépett egy nővér, hogy megmérje Jean vérnyomását. Majd, amint visszatértek a surreyi házba, Tweed annyira el halmozta veszélyes feladatokkal Philipet, hogy elfelejtette megkérdezni a feleségét, mit akart mondani. Később meg úgy döntött, nem faggatja. Az volt a határozott érzése, hogy Jean nem szeretné, ha a férje emlékezne az ő kórházi szavaira. Elfordult Palewskitől, és könnyek szöktek a szemébe. Istenem! Bárcsak megértette volna! Jean tudta, hogy a baleset nem volt véletlen, őt akarták megölni. Mivel nem akarta nyugtalanítani a férjét, az információt megtartotta magának. Igen, pontosan ez történt. Jellemző az asszony szilárdságára. Ő pedig nem érezte meg a bajt. Nem, ez nem egészen igaz. Váratlan pillanatokban eszébe jutottak a szavak, nyugtalankodott is miattuk, de tudta, hogy a felesége nem szeretné, ha szóba hozná őket. Jean tehát egy éven át élt abban a tudatban, hogy halálra van ítélve, bármikor meghalhat; és mégis normális életet éltek. Míg bámult ki az ablakon, eleredt a hó. Egy másik érzelem, a düh foglalta el a mélységes bánat helyét. Ő elég ideig fog élni, hogy megtalálja a Borostyán Tanyán történt szörnyűségek felelőseit – elég ideig, hogy lassan ölje meg őket. Elővette zsebkendőjét, többször kifújta az orrát, titokban megtörölgette a szemét. – Én zaklattam föl valamivel – mondta szelíden Palewski. – Nem szoktam hozzá a hideghez. Könnyezem tőle. – Gyorsan témát változtatott, magára véve az acél álarcot, amelyben azóta nézett szembe a világgal, amióta a Nuffieldet elhagyta. – Követnek még minket? – Nem. Induláskor megfaroltak, csaknem nekimentek egy furgonnak. Az egyik bevásárló matróna akit felfogadtam, kint várta a két gengsztert a postahivatal előtt, és néhány jégkoloncot rúgott az első kerekek alá. Mihez kezd most? Hátvédre lesz szüksége, ha életben akar maradni. – Páran már úton vannak ide Londonból – hazudta Philip. – Remélem, igazat mond. Részemről úgy döntöttem, hogy München kezd egészségtelenné válni. Mindenesetre elutazom Salzburgba. Az International & Cosmopolitan onnan távirányítja a dunai forgalmat. – Forgalmat? Miféle forgalmat? – Uszályokat. Egész hajóvontákat. Megrakva a legmodernebb fegyverekkel. Föld-levegő rakétavetőkkel és magukkal a rakétákkal. Méghozzá nagyon bonyolultakkal. Moszkvában vásárolják, mivel ott hegyekben áll a fölösleges fegyver. A moszkovitáknak sokkal
kívánatosabb a dollár, amit a fegyverekért kapnak. Annyi fegyver utazik azokon az uszályokon, hogy az elég lenne egy nagyobb háborúhoz. Ez a tény még hasznos lehet. Biztosan érdekli majd Róbert Newmant. Az International & Cosmopolitan mostanában változtatta titokban a nevét Danubexre. Sokatmondó név. Duna, angolul Danube, szóval Danubex. – Akkor nem is találkozunk többé, ha maga Salzburgba megy? Remélem, nem így lesz. – Ez az az információ, amelyet utolsóként akarok közölni. Salzburgban minden nap találkozhat velem, délelőtt tíz és tizenegy között egy étteremben, amelynek Café Sigrist a neve. Majdnem szemben van az ÖH-val. Ez a név magának valószínűleg nem mond semmit. – A helybéliek így hívják az Österreichisch Hof Szállodát, amely a legjobb hotel a Salzach partján. Ismerem Salzburgot, megtalálom azt a kávéházat. – Remek. Alig várom a következő találkozást. Ha akkor még élek, további újdonságokkal szolgálok. Jól gondolom, hogy az ön feleségét is majdnem elgázolták egyszer? – Igen. – Bocsásson meg, hogy feltámasztottam szörnyű emlékeit. Közeledünk a főpályaudvarhoz. Ha volna olyan szíves átvenni az autómat és elvinni erre a címre! Tegye be a garázsba! Hálás lennék érte. Ha Walvis patkányai szimatolnának, azt fogják gondolni, hogy még Münchenben vagyok. Leállt a járda mellé, a noteszébe firkantotta a címet, rajzolt egy hevenyészett térképet, kitépte a lapot, és odaadta Philipnek egy vékony, fekete táskával együtt. – Ez az elektronikai szerkezet, amely a garázsajtót nyitja. Ha beállította a kocsit a garázsba, pottyantsa a mütyürt az épület előterében lévő postaládámba. Továbbhajtott. Hamarosan felbukkant előttük a főpályaudvar. Nagyon kevés ember járt arra; a hóeséstől elnéptelenedtek München utcái. Palewski éppen megállni készült a bejáratnál, amikor egy autó megelőzte őket. Egy szürke Volvo. – Ne tolasson! – Szólalt meg Philip, amikor Palewski hátramenetbe tette a sebességváltót. – Majd én elbánok velük! – Ne! De Philip már ki is ugrott a kocsiból. Fortyogott benne a harag, amely azóta ült a lelkén, hogy megfejtette Jean különös megjegyzésének értelmét, ő mégis jéghideg maradt. Az egyik ember hátul ült, a másik, a sötét, hosszú hajú a volán mögött. Philip kinyitotta a hátsó ajtót, bemosolygott, és hadarni kezdett németül: – Velem akartak beszélni? Lehúzta a kesztyűt a bal kezéről. A hátul ülő gengszter meghökkenten nézett rá, majd a keze eltűnt a zakója alatt. – Igazán a legnagyobb örömmel – vigyorgott rosszindulatúan –, de talán nem... Sohasem fejezte be. Philip a bal tenyere élével rácsapott a gégéjére. A gengszter ijesztő hördüléssel előregörnyedt. A sofőr már fordult volna meg, amikor Philip elkapta hosszú haját kesztyűs jobb kezével, és hátrarántotta a férfi fejét az üléstámlára. – A neved? – kérdezte németül. – De gyorsan, vagy meghalsz! – Otto. Én rendőr... – Egy francot! Még keményebben hátrahúzta a férfi haját, aztán nagy erővel előrerántotta. Otto koponyája nekicsapódott a volánnak, teste megroggyant. Philip visszahúzta, az ülésnek döntötte az öntudatlan testet, mintha aludna. A másikat leborította a földre, hogy ne lehessen látni. Becsapta az ajtót, körülnézett. Senki sem figyelt föl rá, hogy mi történt. Egy kicsivel jobban érezte magát. Palewski, kezében egy bőrönddel, már mászott is ki az autóból. Odaadta Philipnek a kulcsot. – Mikor indul a vonata? – kérdezte gyorsan Philip. – Úgy öt perc múlva. A Salzburg express.
– Most már fölszállhat, senki sem fogja tudni, hova tűnt. – Örök hálám. Ezt a precizitást! – Menjen, menjen! – nógatta Philip. Palewski még el sem tűnt az állomás hatalmas kupolája alatt, amikor Philip már bent ült a kocsi volánja mögött. Most már volt közlekedési eszköze, és használni is kívánta.
– Úgy hallottam, még senki sem látta Cleaver Hall tulajdonosát – mondta Pete Nield. A boshami High Street egyik emléktárgyüzletében beszélgetett a boltvezető hölggyel. Nield igen barátságos természet volt, aki előtt szívesen megnyíltak az emberek. – Sohasem látta senki. Nem ismerik a nevét sem. Amennyire én tudom, sohasem jön be a városba. De még ha be is jönne ma reggel, honnan tudhatnám, hogy ő az? Nield tudta, hogy beszélgetésüket kihallgatja egy másik férfi, aki a hatalmas – zömmel szemétből álló – választékot mustrálgatta. Ránézett a hallgatózóra. Magas, vékony ember volt, szálegyenes tartású, mint egy katona. – Hát köszönöm – hálálkodott Nield a hölgynek, aki becsomagolta neki a boshami templom fából faragott, apró mását. – Afelől nyugodt lehet, hogy nem az enyém Cleaver Hall. Türelmesen végiglátogatott minden boltot, szándékosan mindig ugyanúgy téve föl a kérdést, abból a lélektani megfontolásból, hogyha valaki látta a tulajdonost, tudja a nevét, az alig várja, hogy mással is megossza a becses értesülést. Vége felé járt a délután, esteledni kezdett, mire távozott ebből az utolsó boltból. Butler elment, hogy körülnézzen Cleaver Hall környékén, ellenőrizze a birtok védelmét. Ez ugyanúgy illett hozzá, mint Nieldhez a maga feladata. Butler csodálatos társ, de nem kimondottan társasági lény. – Bocsásson meg – szólalt meg mögötte a felső tízezerre jellemző kiejtéssel az ismeretlen –, de úgy tűnik, önt különösen érdekli Cleaver Hall. Harmadszor tette föl ezt a kérdést: kétszer lent a parton, amikor halászokkal beszélgetett. David Sherwood vagyok, a SAS egykori tagja. Meghívhatom egy pohárra a Bisztróba? Nield közelebbről is megnézte magának Sherwoodot. Karvalyorra, csillogó szeme, határozott szája volt, és parancsoló tekintélyt árasztott magából. Lovagláshoz öltözött, vakítóra kefélt, térdig érő csizmát viselt, könnyedén, ruganyosan mozgott. – A SAS-nál szolgált? – gyanakodott Nield. Mindig óvatos volt az idegenekkel. Először arra gondolt, hogy az ismeretlent a Haliból küldték szaglászni, de Sherwood nem olyan embernek látszott, aki beáll Gulliver szolgálatába, inkább olyannak tűnt, mint aki még piszkavassal sem érne hozzá Körtepocakhoz. – Köszönöm, szívesen csatlakozom önhöz. – Csakhogy mindent tudjon – gondolom, hallott már a SAS-ról –, tiszt voltam ott. Kiléptem, létrehoztam egy őrző-védő céget. Elmesélhetem egy ital mellett. Köze van Cleaver Halihoz is. Az erős délnyugati szél még mindig fújt. Nield boldog volt, amikor betértek a Bisztró melegébe. Ugyanahhoz az asztalhoz ültek le whiskyjükkel, amit korábban Tweed és emberei foglaltak el. Most is csak néhányan tartózkodtak a helyiségben, senki sem hallhatta beszélgetésüket. – Egészségére! – mondta Nield, és várta, hogy Sherwood vegye át a beszélgetés fonalát. – Az a különös benyomásom támadt – kezdte Sherwood –, hogy kérdései nem közönséges kíváncsiságon alapultak. Vagy igen? – kérdezte élesen. – Először a cégéről meséljen! – Nos, ha ragaszkodik hozzá, hogy az enyém legyen a kezdőrúgás... Mielőtt jelentkeztem volna a SAS-ba, természetesen egy közönséges ezredben katonáskodtam. Amikor szolgálatom
a SAS-nál véget ért, két választásom volt. Vagy elhagyom a hadsereget tisztes végkielégítéssel, vagy várok még egy évet, amikor egész csapat ipsét raknak ki az utcára. Ügy döntöttem, otthagyom őket, mielőtt ez megtörténne. Egy társammal – a pénz nagy részét ő adta –megalapítottam ezt a speciális őrző-védő egységet. – Mi benne a speciális? – kérdezte Nield. – Nincsenek páncélautóink, nem szállítunk értékes rakományokat, abban túl nagy a versengés. Az az ötletem támadt, hogy a gazdag házakra, a milliomosokra összpontosítsunk. A világ legbonyolultabb rendszereit dolgoztam ki. Működtek, vállalkozásunk egyre nagyobb hírnévre tett szert. Ekkor felkértek bennünket, hogy biztosítsuk Cleaver Hallt. Itt követtem el a nagy hibát. – Miféle hibát? – Maga jó a kérdések föltevésében, de a válaszadásban már nem annyira – vágott vissza Sherwood. Lenyelte maradék whiskyjét. – Még egyet? – Nosza! Ez alkalommal én fizetek. Nield odaballagott a pulthoz. Fejében egymást kergették a gondolatok. Elég jól meg tudta ítélni az embereket; Sherwood őszintének tűnt. Ügy döntött, ellenőrizni fogja, ha lehetőség adódik. Visszatért az italokkal az asztalhoz, és ismét föltette a kérdést: – Miféle hibát követett el? – Első pillanattól nem kedveltem Gullivert, az ügynököt. Rosszindulatú zsarnok. Úgy igazgatja azt a helyet, mint egy börtönt. Odáig merészkedett, hogy egyszer csak túl gyakran kezdte beleütni az orrát a dolgomba. Azt mondtam neki, akkor csinálja meg, mi csak az addig elvégzett munkánkat számoljuk fel. Még Parkernek sem szóltam. – Parkernek? – A társamnak, aki a tőke hatvan százalékát adta a vállalkozáshoz. Gulliver megkért, hogy várjak, eltűnt egy emeleti lakosztályban, amelynek az ajtaját mindig zárva tartották – gondolom azért, hogy a főnökével tárgyaljon. Valamivel később visszajött, látszott, hogy jól leszúrták. Szinte laposkúszásban jött oda hozzám. A legémelyítőbb módon bocsánatot kért, könyörgött, hogy fejezzem be a munkát. Hát ha már megkövetett, akkor beleegyeztem. – Még mindig nem értem, hol a hiba – makacskodott Nield. – Úgy kérdez, mint egy képzett vallató. Szerintem maga nem bízik bennem. És ha megmutatom magának a SAS-igazolványomat, amelyet megőriztem, amikor otthagytam a céget? – Az bizony segítene. Nield ránézett az igazolványra. Benne a név, a kor – harmincnégy év – meg a rang: százados. SAS-jelvény nem volt rajta, csak egy különös bélyegző. Newman valaha részt vett egy kiképzésen a SAS-nál, hogy cikket írhasson a munkájukról. Félig belepusztult, de befejezte a tanfolyamot. Ó ugyanilyennek írta le a SAS igazolványát. Nincs benne a tulajdonos fényképe. – Elégedett? -.kérdezte Sherwood. – Jó. Akkor most ki az ördög maga? Mert lefogadom, hogy nem közönséges polgár. Nield nem szólt, csak elővette a Különleges Ügyosztály hamis igazolványát és átnyújtotta beszélgetőtársának. – Ertem. Akkor hát tényleg van valami furcsa Cleaver Hallban és lakóiban. – Még nem tudjuk. Fejezze be történetét! – Végeztünk a munkával. Gulliver rendben kifizetett. Két nappal később felhívtak külföldről. Parker volt az, elmondta, hogy a céget eladta. Az én részemet befizette a bankszámlámra. Elhűltem, amikor megláttam az összeget. Ötszázezer font! Közben az jutott eszembe, hogy néhány napja valami furcsaság történt. Egy szédületes szőke nő jött Cleaver Haliba, hogy valamilyen magazin számára interjút készítsen a tulajdonossal. Azt hiszem, be kellett érnie Gulliverrel. Amikor aztán itt megláttam, úgy tett, mintha nem ismerne. Nagyon sajátos. – Tudja a nevét? – kérdezte közömbösen Nield.
– Lisa Trent. – Van valami fogalma arról, honnan hívta föl Parker? – A Bayerischer Hof nevű luxushotelból. Többször próbáltam visszahívni, ám a portás azt mondta, Parker egy hétre kifizette a szobát, ennek ellenére megérkezésének éjszakája óta nem látta. Aggódom. Közeli barátok vagyunk. Meg akarom tudni, mi történt vele. – Miért kellett volna bárminek is történni? Nield most már célzatosan kérdezgetett. Tweed mindent tudni akar majd erről a különös – az is lehet, hogy baljós – eseményről. – Azért – mondta élesen Sherwood, azután lejjebb engedte a hangját –, mert a felesége, Sandra egy szót sem hallott felőle, amióta Parker közölte vele, hogy sürgős üzleti ügyben külföldre kell utaznia. – Hol van ez a Bayerischer Hof? – firtatta Nield. – Egy olyan városban, ahol kisebb angol közösség is lakik. Lehet, hogy ők tudnak valamit. Parker intenzív társasági életet él, a kontinensen mindenfelé vannak kapcsolatai. Személyesen megyek oda nyomozni. – Szünetet tartott. – A seregben egy ideig a katonai elhárításnál is dolgoztam. – De melyik városról beszél? – faggatta izgatottan Nield. – Münchenről. Nield rábeszélte Sherwoodot, hogy várja meg a Bisztróban, és később együtt térjenek vissza Londonba. Kilépett a viharos estébe, és a parkolóban ott találta a várakozó Butiért. – Jól megnéztem Cleaver Hallt – mondta Butler. – Azt a helyet úgy őrzik, mint egy erődöt. A fal tetején villanyvezeték húzódik. Biztosan kikapcsolták, amikor Winter fölmászott a kötéllétrán a fal tetejére. Sötétedés után az egész udvarházat megvilágítják. Fekete ruhás őrök cirkálnak, a kutyákat elengedik. Nem lehet bejutni. Időnként Gulliver is elkíséri az őrjáratokat, és ilyenkor mintha vadászpuska lenne nála. – Ez érdekelni fogja Tweedet. – Más – folytatta Butler. Ez volt a leghosszabb jelentés, amelyet Nield valaha is hallott tőle. – Winter gyalog jött vissza, meglehetősen roggyantnak látszott. Később elhajtott, bekötött nyakkal. A kapu közelében lapítottam, és hallottam, amikor Gulliver utánaszólt: „Menj vissza Londonba olyan gyorsan, ahogy tudsz! Azután az első géppel repülj Münchenbe! Most jött föntről a parancs a távközlési műholdon.” – Eszerint műholdas kapcsolatban állnak egymással. Nem volt sötét? Honnan vagy olyan biztos benne, hogy Winter volt az? – Mert egyebek között van egy keresőfényük, amivel az utat pásztázzák. Olyan világosan láttam Wintert, mint most téged. Kihúzhatták a vízből a Citroenjét, mert abban ült. Most, mihez kezdünk? – Hajts vissza a Park Crescentre, mint a villám. Van itt valaki: én őt viszem az Escortban. Útközben megállók annál a telefonnál a Berkeley Arms mellett, amelyet Paula használt. Jó lesz figyelmeztetni Tweedet Winter lépéseiről, hátha elcsíphetik a Heathrow-n. – Philip Cardon van a vonalban – mondta Monica Tweednek. – Azon a számon kerestem, amit Bobtól kaptam. – Itt Tweed, Philip. Nem kérdezem, mit fedeztél föl, hacsak közvetve el nem mondod. Azért hívlak, mert egy erős csoportot indítok Münchenbe. Ne tedd le! Hallgass meg! Te leszel a csoport vezetője. Mindenki elfogadta, hogy tőled kapja a parancsokat. Itt vannak az irodámban. Bob, két ember, akik szorosan együttműködnek... – Úgy érted, Harry és Pete? – vágott közbe Philip. Tweed riadtan konstatálta, hogy Philip máskor barátságos hangja megváltozott. Hidegen beszélt, de érezni lehetett benne a dühöt: – Úgy van – folytatta gyorsan. – És valaki más, akinek hobbija a kacsavadászat... – Ott van a kacsavadász? Beszélhetek vele most rögtön?
– Igen, de kérlek, várj, amíg befejezem, azután idejön! – Most rögtön! Tweed befogta a telefonkagylót, és Marlerre nézett, aki a többiekkel együtt ott szorongott a szobában. – Philip veled akar beszélni. Mondd meg neki, amit tudni akar! Ne vitatkozz vele, nagyon zord hangulatban van! – Itt Marler, Philip, a kacsává... – Sürgősen tudni akarom, hol vásárolhatok fölszerelést. Azt a fajtát, ami a te hobbidhoz kell. Azaz, hol vásárolhat fegyvert illegálisan, a feketepiacon. Marler látta, hogy Tweed biccent. – Akkor írd a nevet és a címet. Kész? Manfréd Hellmann, Seestrafie 4500, Berg. Ez egy kis üdülőhely Münchentől délre egy tónál. Starnbergi-tó a neve. Menj a 95-ös sztrádán, amely München felől Garmischba tart. Manfréd egy luxusbungalóban lakik. Ha szükséged van a segítségére, add meg neki a nevemet és a Valkűrök jelszót! De akármit akarsz, egy vagyonba fog kerülni. – Elegendő pénzem van. Csak a helyre volt szükségem. Köszönöm. Az utolsó szó nagyon úgy hangzott, mintha elkésve jutott volna az eszébe. Philipnek hallhatólag nagyon sietős volt a dolga. Marler figyelmeztette is Tweedet, amikor visszaadta neki a kagylót. – Philip, csak akkor tudunk segíteni, ha ott maradsz egy helyben, amíg a csapat megérkezik. Igyekszünk kinyomozni, mivel nézel szembe. Én nem nagyon játszanék a tűzzel. Az az érzésem, hogy kemény harcoknak nézünk elébe. – Mikor érkeznek? Nem lóghatok itt sokáig. Túlságosan veszélyes. – Az első közvetlen géppel indulnak Münchenbe holnap reggel. Ma este már nincs több gép. Monica ellenőrizte, mielőtt felhívtunk volna. – Szóval, mit gondoltok, mivel nézek szembe? – kérdezte Philip ugyanazon a hideg tárgyilagos hangon. – Ne kívánd, hogy megadjam a nevet telefonon át, de egy világszervezetről van szó! Engem személyesen is megtámadtak vidéken, csaknem megöltek. – Ugyanaz az ember? – Ebben biztos vagyok... – Hogyan lehetsz biztos? Tweed taktikát változtatott. – Mondanék ilyet, ha nem tudnám, miről beszélek? – csattant föl. – Úgyhogy, ne kezdd el kétségbe vonni az ítélőképességemet! Várj huszonnégy órát! És vigyázz! Letette, mielőtt Cardon válaszolhatott volna. Paula, aki íróasztala mögött ült, meglepetten nézett rá. – A végén elég gorombán beszéltél vele, és lecsaptad a kagylót. – Pszichológia – közölte Newman, aki a nő asztalának szélén ücsörgött. – Philip mindent megkapott Tweedtől. Az egész hadművelet parancsnokságát. Pocsék lelkiállapotban van, de ha átgondolja a dolgot, nem fog tudni nemet mondani. Tweed csak annyit tett hozzá: – Remélem, működni fog. – Mindent megkapott, és még annál is többet – affektált orrhangon Marler. – Ugyancsak bele kell kotornom az emlékezetembe, mikor is egyeztem bele, hogy elfogadom a parancsait. Nem mintha Philip nem lenne elsőrendű parancsnok. – Én sem emlékszem ilyesmire – mondta derűsen Newman. – Meg kell állítanom Philipet, amíg elérhetjük – mondta Tweed. – Éreztem, hogy még egy pillanat, és magától fog lépni. Amint megérkezem veletek, tudomásul fogja venni, hogy én parancsolok. – Philip képes egymagában is cselekedni – tűnődött Nield, aki Butler mellett ült egy díványon. – De kétlem, hogy teljes mértékben tisztában lenne vele, mivel áll szemben.
– Szóval, te is velünk jössz Németországba? – kérdezte Paula Tweedtől. – Igen – válaszolta a férfi, és odanézett a másik asztalnál ülő, hűséges titkárnőjére. – Monica éjjel-nappal dolgozott, halljuk, mit talált! – Minden út Münchenbe vezet – felelte Monica. – Először is, lássuk Gabriel March Walvist, a rejtélyes embert. Kora ismeretlen. A külseje – nos, kaptam három újságképet raeg egy magazinfotót. Megnézik? Mindenki odacsődült az íróasztalon szétteregetett négy fénykép köré. Marler, aki a falnak támaszkodva szívta cigarettáját, odalépett, lenézett a képekre és füttyentett. – Washington, London, Berlin, Moszkva. Mindegyik más. – Pontosan – felelte Monica. – És lefogadom, egyik sem az igazi Walvis. Helyezkedjenek kényelembe, folytatom! Külseje ismeretlen. Származási helye ismeretlen. Három különböző forrásból ellenőriztem. Azt mondják, Prágában született, mások szerint Londonban, ismét mások szerint Isztambulban. De az tény, hogy az International & Cosmopolitan Universal Cpmmunications-on keresztül kézben tartja a legnagyobb újságokat, távközlési műholdakat, tévé- és rádióállomásokat. Még Kínába is sugároznak adásokat, a Csendes-óceán vidékén pedig meghatározó a szerepük... – Honnan jön a pénz? – kérdezte Newman. – Feltételezem, olyan sokat kölcsönzött negyvenötven banktól, hogy azok nem merik kivonni a pénzüket. – Tévedés! – legyintett Monica. – Tökéletes tévedés, noha én is erre számítottam, amíg nyomozóim el nem kezdtek szimatolni. Walvis az, aki a bankokat ellenőrzi. A bankok az ő zsebében vannak. – Akkor viszont egy óriási aranykanállal a szájában született – találgatott Marler. – Ismét tévedés, noha az arany a kulcsszó. A leghihetőbb pletyka – de az is csak pletyka –, hogy közép-európai parasztcsaládban született autodidakta. És most vissza a tényékhez! Fiatalkorában pénzt kölcsönzött egy kis banktól. Beruházta egy ausztrál aranybányába, a Mount Isába. A részvények darabonként három pennyről felszárnyaltak tízezer fontra. Neki rengeteg részvénye volt. Amikor a csúcsra ért, eladta az egészet. Újabb vagyont keresett, amikor a részvények lezuhantak, a buborék szétpukkant. A kis befektetés eredményeként Walvis lett a világ leggazdagabb embere. És ez csak a kezdet! – Jó kezdet – ismerte el Newman. – De miért nem tud erről az egész világ? Nem értem. – Mert már akkor is titoktartó ember volt – magyarázta Monica. – Álneveket használt, legalább hatot, hogy elrejtse műveleteinek nagyságát. – Akkor viszont, hogyan jöttél rá, Monica? – szólt közbe kíváncsian Paula. – Ismerem Ausztrália legjobb üzleti nyomozóit. Sötét éjszaka felhívtam Sidneyt, mert ott akkor van nappal. Ezután Walvis megvásárolta a kis bankot; amely a pénzt kölcsönözte neki, ismét csak azért, hogy elrejtse a nyomokat. Olyan munka volt, mint egy fantomot kergettem volna. Négy éve feleségül vett egy Jill Selborne nevű nőt. Angol, harmincas, most a Half Moon Streeten lakik. Azt nem sikerült kiderítenem, hogy elváltak-e, vagy együtt vannak-e még. Itt a cím. – Kérem! – szólt Newman és fölállt. – Fogok egy taxit, és megnézem, otthon van-e. Gyönge dolog, de valami kijöhet belőle. Van még valami adat erről a Jillről? – Semmi. Itt a címe. Newman átvette és zsebre gyűrte a papírlapot. Már a kabátját vette föl, amikor Tweed megszólalt: – Mit remélsz ettől az esti látogatástól? – Egy nő, aki hozzámegy egy ilyen emberhez, többet tudhat róla, mint bárki más. Mihelyt lehet, visszatérek. Monica majd tájékoztat a továbbiakról. Amint Newman kilépett a szobából, Monica folytatta a beszámolót. – Walvis nem csupán ezt a hatalmas tájékoztatási komplexumot tartja kézben, amely tárgyilagosnak hitt híreket szállít a Nyugatnak, holott az gyakran csak Walvis propagandája,
hanem temérdek apró bankot világszerte, beleértve a Távol-Keletet is. Egy újabb jellemző, amely egyben utal Walvis operatív technikájára is. Röpköd a világ körül a Pegasusszal, azzal a különleges géppel, amelyről valószínűleg hallottak Boshamben. Ez az, amelyik lebeg a vízen, de szabványos szárazföldi futóművei is vannak. Nemrég Oroszországba repült, de nem Moszkvába, hanem Leningrádba. A Balti-tengeren szállt le. Az a pletyka járja, hogy az orosz maffiával tárgyalt. Informátoraim azt is mondják, hogy zsebre tette a maffiát, bár a maffiózók erről nem tudnak. Nagystílűén alkalmazza a megvesztegetés művészetét. – Mindenesetre – szólt közbe Paula –, ez a Pegasus egy áruló jel. Akárhol bukkan is föl, rögtön köztudott lesz, hogy Walvis ott tartózkodik. – Alábecsüli a ravaszságát. Gyakran küldi a gépet kamu utakra úgy, hogy ő nincs is a gépen, hanem esetleg sok ezer mérfölddel arrébb tartózkodik. – Trükkös pasas – jegyezte meg Marler. – Tartogat még valamilyen apró meglepetést a számunkra? – Csak egy nagyobbacskát. Hatalmas távközlési birodalma ellenére, fontos utasítást sohasem ad a rendszeren keresztül. Jobban szereti szóbeli üzeneteit motoros futár útján továbbítani. Egyetlen számítógépkalóz sem tud meg semmit, még ha be is hatol a hálózatába – vonta le a következtetést Monica. – Oroszország folyton felbukkan – tűnődött Tweed –, de nem hiszem, hogy ez lenne a válasz. Walvisszal kapcsolatban egy fontos tény ragadt meg az agyamban. – Mégpedig? – kérdezte Paula. – Nem a pénz hajtja. Világhatalmat akar, hogy úgy formálja a jövőt, ahogy neki tetszik. Gonosz és hihetetlenül veszedelmes ember. Monica, ha Bob visszajön, mondja el neki, amit még nem tud. Becsukhatja a noteszét! Köszönöm. – Kíváncsi vagyok, mire jut Bob a rejtelmes Jill Selborne-nal – tűnődött Paula. Newman megnyomta a csengőt a Half Moon Street-i ház első emeleti fordulójában. Észrevette, hogy a vastag ajtóra három zár- szereltek. Volt rajta egy kémlelőnyílás is. Vakító fényű lámpa gyulladt ki.a feje fölött. Vigyázott, hogy bele ne nézzen. A biztonság nagyon jó dolog, de ez a felállás azt sejteti, hogy a nő az életét félti. Hallotta, hogy kinyitják a zárakat. Az ajtó lassan kinyílt tizenöt centire, amennyire a két vastag lánc engedte. Newman nem látta tisztán, ki mered rá, de azt tudta, hogy nő. – Tessék – mondta egy pallérozott hang. – Robert Newman vagyok. Szeretnék néhány percet beszélni Jill Selborne-nal. Igazolni tudom magam. Éppen a sajtóigazolványát halászta elő, amikor a hang ismét megszólalt. Csábítóan dallamos volt, minden agresszivitás nélkül. – Rögtön fölismertem. A régi magazinok képeiről. Miért akar Jill Selborne-nal találkozni? – Hogy tanácsot kérjek tőle egy történettel kapcsolatban, amelyet legszívesebben nem írnék meg. Közvetett módon ót is érinti. – Igazán érdekes, Mr. Newman. Kérem, várjon egy percet, amíg leveszem a láncokat! Az ajtó becsukódott, és elég hosszú ideig zárva is maradt, de nem hallatszott a kiakasztott láncok csörgése. Newmannek az jutott eszébe, nincs-e a lakásban még valaki, akit a nő el akar rejteni előle. Majd eltávolították a láncokat, és nyílt az ajtó. Most már világosabb volt odabent a lakásban. – Fáradjon be! Jill Selborne vagyok. Newmanre mély hatást tett a látvány. Jill, aki a férfi véleménye szerint harminc múlhatott, döbbenetesen szép, koromfekete hajú nő volt. Százhatvanöt centi magas lehetett, fehér kosztümöt viselt. Gyönyörű, telt ajka melegen mosolygott. Miután visszacsukta a biztonsági zárakat, bekísérte Newmant egy kis nappaliba, ahol a földig érő függönyök össze voltak húzva. – Kérem, foglaljon helyet! – intett egy karosszék felé. – Éppen egy pohár fehérbort
szopogattam. Sancerre-t. Tartson velem! – Nagyon kedves – mosolygott vissza Newman. Az előszobában a nő elvette tőle a kabátját, és beakasztotta egy szekrénybe. – Csakugyan jólesne egy pohárkával. Megkönnyebbülésére a nő két poharat és egy palackot tett az üveglapú asztalra. Mindig tartott az idegenektől, akik kábítószert keverhetnek az italába. Azalatt a néhány pillanat alatt, amíg a nő odament a bárszekrényhez az üvegért és a poharakért, gyorsan körülnézett a szobában. Egy földig érő térítővel letakart asztal alól egy bőrönd sarka kandikált elő. Egy légitársaság cédulája lógott róla, de Newman nem tudta elolvasni a nevet. Szóval ezt csinálta, mielőtt kinyitotta volna az ajtót: elrejtette a bőröndöt. Miközben Jill előrehajolva töltött, egyszer csak fölnézett. Fényesen ragyogó, átható tekintetű, sötét szeme volt. Newman nem volt biztos benne, most a férfit nézi-e vagy az ellenfelet. A nő letelepedett a szemközti díványra, és párnákat gyűrt a háta mögé. Nagyon egyenesen tartotta magát. Megint ránézett a férfira, és megemelte a poharát. – Egészségére! – Kiitta a bort, a poharat letette az üveglapra. – Tehát, mivel érdemeltem ki a megtiszteltetést, hogy egy közismert külföldi tudósító meglátogat? – Szólíthatom Mrs. Walvisnak? – próbálkozott Newman. – Aha! – Jill megint elmosolyodott, keresztbe tette a lábát, ami némi betekintést engedett fehér szoknyája alá. Hihetetlenül formás lába volt. – A válasz: nem. A „Miss Selborne” volna a pontos megszólítás, de az túlságosan merev. Szólítson csak Jillnek! – Bob – felelte Newman, és ő is elmosolyodott. – Minden bizonnyal félreinformáltak, de nekem azt mondták, hogy ön Walvis felesége. – Mondja csak, Bob, mi is az a történet, amiről azt mondta, hogy inkább nem írja meg? – A Spiegel szekál, hogy írjak nekik egy hosszabb és alaposabb cikket Walvisról – hazudta folyamatosan Newman. – Már csaknem abbahagytam az írást, nincs szükségem több pénzre. Jobban szeretné, ha nem írnám meg? Önt is meg kellene említenem. – Aha. – A nő az üres poharat babrálta. – Töltsék még eggyel? Nem? Én sem kérek. Általában egy pohár a napi adagom. – Elhallgatott. – Igen, Walvis felesége voltam. Bizonyos értelemben. Legalábbis én így gondoltam. – Nem értem. – Nem lep meg. Én sem értettem. Állítólag házasságot kötöttünk Szlovéniában, ami az egykori Jugoszlávia északi tartománya. Bocsánat... – Szeme a férfira villant. – Maga persze tudja, hol van Szlovénia. Később megtudtam, hogy a lelkész, aki állítólag összeadott minket, szélhámos volt. Sohasem jöttem rá, Gábriel tudott-e róla, de otthagytam. Nem törődött vele. Szereti a kísérleteket. – Kísérleteket? Jill bánatosan nevetett. Lágy, behízelgő hangja volt. – Igen, a kísérleteket. Gyakran a szeszélyei irányítják a cselekedeteit. Csakhogy megtudja, mi lesz az eredmény. Gyanítom, a házasságot is kísérletfélének tekintette. Egy nap alatt tízszer is változott a hangulata. – Hogy néz ki? – vetette oda hanyagul Newman. – Ez tilos téma. – Ismét elmosolyodott, hogy elvegye a válasz élét. – Amikor azt mondtam, hogy otthagyom, roppant nagylelkű járadékot adott. Azzal az egyetlen feltétellel, hogy senkinek sem mondom el, milyen. Én be szoktam tartani a megállapodásokat. Hirtelen újratöltötte a poharát, azután, kezében a palackkal, ránézett vendégére. Amikor Newman megrázta a fejét, letette az üveget, fölemelte poharát, félig kiürítette. Newman érezte, hogy hirtelen ideges lett. Talán ő idegesítette föl azzal, amit Walvisról kérdezett? – Hagyjuk a külsejét. Hatalmas vállalata van. Dúsgazdag. Maga minden bizonnyal a legjobb körökben forgott, amíg a felesége volt. – Ugye, megírja azt a nyomorult cikket? – tört ki hirtelen Jill. – Nem. Úgy döntöttem, nem írom meg. Részben maga miatt, részben azért, mert már eleve
sem lelkesedtem az ötletért. – Akkor új barátnőt keres? – ugratta Jill. – Mindig szemmel tartom a piacot. Hogyan fog ezután élni? Ön igen vonzó hölgy. – Köszönöm, Bob. Jelenleg újságíró vagyok, akárcsak ön, de más területen. Ezt elviheti, ha akarja. A díványon heverő válltáska után nyúlt, előhúzott egy névjegyet, és az asztal fölött átadta Newmannek: Jill Selborne, divattanácsadó. Rajta volt a Half Moon. Street-i cím és telefonszám. Newman megköszönte, eltette az irattárcájába. A nő az órájára pillantott. – Azt hiszem, épp elég. idejét raboltam el – mondta Newman. – Esetleg találkozhatunk még? – A legnagyobb örömmel. Behozom a kabátját. Kiment az előszobába. Amikor a férfi meghallotta a szekrényajtó nyikorgását, odasietett a letakart asztalhoz, kihúzta a bőröndöt, elolvasta a címkét, és mire Jill visszaért a kabátjával, ő már ismét a karosszékben ült. A nő ragaszkodott hozzá, hogy fölsegítse rá a kabátot, és kikísérte az előszobába. Amikor minden zárat és láncot kinyitott, odafordult Newmanhez, lábujjhegyre állt, és megcsókolta a férfi jobb arcát. – Ugye, nem feledkezik meg rólam, Bob? – Erre nyugodtan számíthat – biztosította Newman. Vegyes érzelmekkel ment le a lépcsőn a földszintre. Vonzónak találta Jillt, ám a Lufthansa címkéje egy másnap reggeli járatra szólt. Jill Selborne, Bayerischer Hof Szálló, München.
Korábban Tweed irodájában Nield részletes jelentést tett beszélgetéséről David Sherwooddal. Miután feljöttek Londonba, Sherwood elbúcsúzott Nieldtől, és elmondta, hogy a Connaughtban lesz. Tweed azonnal reagált. Fölhívta egy hadügyminisztériumi barátját, hogy nézzen utána Shenvoodnak. Aztán letette a kagylót, és ránézett Nieldre. – A hadügy részletről részletre megerősítette, amit Sherwood magáról mondott. Túl késő van már, hogy elérjük ma este? – Nem hinném – válaszolta bajuszát pödörgetve Nield. – Nekem úgy tűnt, bagoly típus. Akarod, hogy fölhívjam? – Hívd! Newman valamivel korábban ment el, hogy látogatást tegyen Jill Selborne-nál. Tweed, Paula, Monica, Marler és Nield voltak az irodában, amikor tizenöt perccel később megszólalt a telefon. Monica fölvette a kagylót, beszélt George-dzsal, a portással, majd ránézett Tweedre: – Sherwood megérkezett. – Engedje be! – felelte Tweed. Fölállt, hogy kezet rázzon a magas, karvalyorrú férfival, aki energikus lépésekkel csörtetett be az irodába. Fitt, mint a fagylaltos kutyája, gondolta magában Nield. – Köszönöm, hogy ilyen későn eljött, Sherwood százados – üdvözölte Tweed. – Foglaljon helyet! Óhajt egy kávét, vagy valami erősebbet? Tweed vagyok. – Éppen most oltottam a szomjamat a Connaught bárban – válaszolta még mindig állva Sherwood, és érdeklődve nézte Paulát. – Jobb kezem, Paula Grey – mutatta be Tweed. – Ritkaság, hogy a szépség párosul a hozzáértéssel – bókolt Sherwood, és kezet rázott Paulával. – Köszönöm – felelte hűvösen Paula –, bár nem tudom, miből vette észre hozzáértésemet. Csak most érkezett.
– Az volt a munkám, hogy az első kilencven másodpercben fölmérjem az embereket. Rámosolygott Monicára, biccentett Nieldnek, leült, és szinte átmenet nélkül beszélgetni kezdett Tweeddel. – Valaha a katonai elhárításnál dolgoztam, mielőtt a skót gárdához kerültem volna, azután jött a SAS. Tetszik a maguk álcázása. A General & Cumbria Biztosító tábla az ajtó mellett – hát ez messze áll a Különleges Ügyosztálytól. – Megvan a maga haszna – válaszolta Tweed. – Nos, Nieldtől tudom, hogy aggódik a társa, Parker miatt, aki egyetlen éjszaka alatt eladta a vállalkozásukat. Van valami fogalma arról, hogy ki vette meg? – Igen, valami cég, amelyről sohasem hallottam. Reed & Roebuck. Paula lehajtotta a fejét, nehogy az arca elárulja. Sherwood elkapta a mozdulatot a szeme sarkából, és arra pördítette a székét. – Talán ismerős a név? Paula megrázta a fejét, Sherwood visszafordult, és Tweedre nézett, de vendéglátója arckifejezéséből semmit sem tudott kiolvasni. – Hát maga, Tweed? Magának sem ugrik be semmi? – Hallottam valahol. Csak nem emlékszem, hol. Nem hinném, hogy fontos lenne. Miért akarja olyan elszántan kinyomozni, hova tűnt Parker? Lehet, hogy talált egy barátnőt. – Kizárt! Ahhoz túl fontos neki a felesége. Sandra csaknem megőrül az aggodalomtól. Parker minden este fölhívja, amikor valahova elutazik. Most ez a Bayerischer Hof azt állítja, hogy a szobáját még mindig fenntartják, de öt napja nem látták. Ez egyáltalán nem vall rá. Természetesén remélem, hogy semmi baja sincs, mégis a legrosszabbtól tartok. Sandrának tudnia kell, mi történt. A bizonytalanság megőrjíti az embert. Hát ez van. A reggeli Lufthansa géppel megyek. – Lehet, hogy holnap magam is Münchenbe repülök – közölte Tweed. – A Bayerischer Hóiban keressem, ha kapcsolatba szeretnék lépni önnel? – Úgy néz ki, ott leszek. – Sherwood előredőlt. – Mi történik itt Cleaver Hall és a Reed & Roebuck körül? Mert azt látom, hogy magát érdekli a dolog. – Valószínűleg semmi közük nincs az én utazásomhoz. Csupán véletlen egybeesés. Kellemes utat! – Ha holnap átjön Münchenbe, hol fog lakni? – kérdezte Sherwood, miközben fölállt és fölvette télikabátját. – Csak hogy kapcsolatban maradhassunk. – Monica még nem foglalt helyet – hazudta Tweed, és ő is fölállt. – Köszönöm, hogy bejött. Sok szerencsét Parker megtalálásához! – Lakatot tesz a szájára, ugye? Ezzel a megjegyzéssel Sherwood elhagyta az irodát. Newman néhány perccel később futott be, és meghallgatta Tweed beszámolóját az iménti beszélgetésről. – Ez a David Sherwood százados aggaszt engem, bármennyire ellenőrizte is a hadügy. – Miért? – kérdezte Tweed. – Három dolog miatt, amiből kettő egybeesés. Először, Cleaver Hall biztosításán dolgozott, amikor Lisa Trent megérkezett. Az egybeesések? Véletlenül – vagy látszólag véletlenül – beleütközik Pete Nieldbe. Másodszor a müncheni Bayerischer Hóiban száll meg, történetesen ugyanott, ahová Jill Selborne érkezik holnap, miután a Heathrow-ról Münchenbe repül. – Minden út Münchenbe vezet – jegyezte meg ismét Tweed. – Monica, túl késő van ahhoz, hogy még két embert ellenőrizzen? Hacsak nincs szüksége némi alvásra, mert ebben az esetben... – Megvagyok alvás nélkül – vágott a szavába határozottan Monica. – Ha egyszer felpörgettem magam, sokáig kitartok. Kiről van szó? – Jill Selborne, állítólagos divattudósító. Lisa Trent, állítólagos gazdasági nyomozó. Ne feledje, Lisa azt mondta, hogy a híres Aspen & Schneidernek dolgozik.
– Amelynek irodája van New Yorkban, San Franciscóban, Tokióban, hogy csak néhányat említsek a hálózatból. Ami Jill Selborne-t illeti, három női magazint is tudok itt és a kontinensen, amelyeknek dolgozik. De azért alaposabban utánanézek. – Kíváncsi vagyok, Harry Butler milyen sikerrel járt – tűnődött Nield. – A Heathrow-n kószál, az pedig jó nagy repülőtér. Aznap kofa este, még mielőtt elhagyta volna Boshamet, Nield fölhívta főnökét a telefonfülkéből, amely a Berkeley Arms mellett állt. – Add át ezt a munkát Harrynek! – utasította Tweed. – Amint visszaértek Londonba, ő egyenesen menjen tovább a Heathrow-ra. Telefonálok Jim Corcorannek, és megkérem, hogy segítsen. Butler megérkezett a repülőtérre, leállította a kocsiját, és egyenesen a repülőtér biztonsági szolgálatának főnökét, Jim Corcorant kereste. Leírta Corcorannek Winter külsejét, mivel arra számított, hogy bármikor megérkezhet a Heathrow-ra. – Maradjon az irodámban! – javasolta Corcoran. – Majd küldök kávét. Ellenőrzöm az európai helyfoglalások pultjait. Azt mondta, az illető Európába tart, igaz? Helyes. Corcoran magas, kisportolt férfi volt, látszott rajta, hogy sokat időzik a szabadban. Egy óra múlva rohant vissza az irodájába. – Hány, jöjjön velem! Szedje a lábát! A váróteremhez érve, a Lufthansa pultja felé biccentett. Butler azonnal észrevette Winter apró, sovány alakját. Bőrönd volt nála, éppen most hagyta ott a pultot, lassan ment, mintha nem akarná magára terelni a figyelmet. Corcoran odasietett a pulthoz, váltott néhány szót a helyfoglalásokkal foglalkozó lánnyal, azután visszasietett Butlerhez. – Egy jegyet vett holnapra, a kora reggeli müncheni gépre. De nem mint Winter. A Leo Kahn nevet adta meg. – Kösz, Jim. Nem akarom szem elől téveszteni. Viszlát!
Még időben ért ki, hogy fölszállhasson Kahn nyomában a légikikötő buszára, amely azokba a szállodákba indult, ahol az utasokat elszállásolják. Kahn a Penta Hotelnál szállt-le, és szobát vett ki egy éjszakára. Butler megvárta, amíg még mindig a bőröndjével a kezében, elment az étterembe. – Éhes lehetsz a mai élményeid után. Különösen, ami Mariért illeti – mondta magában Butler. Ö is kivett egy szobát. Fölhívta Corcorant, megkérte, foglaljon neki egy helyet ugyanarra a gépre, azután telefonált Tweednek, és beszámolt a fejleményekről. – Leó Kahn? – ismételte Tweed. – Ez több, mint gyanús. Igen, elküldök egy futárt a Pentába a bőröndöddel, amit ilyen esetekre csomagoltunk össze. Kövesd Münchenbe! Ha lehet, hagyd a holmidat a maximilianstraßei Négy Évszalk Hotelban. Többen is ott fogunk megszállni. Jó munkát, Harry! Este tíz óra volt, amikor Tweed megkérte az alagsori konyha személyzetét, hogy csapjanak össze nekik valami meleget. Butler kivételével az egész csapat ott volt az irodájában. Tweed azt mondta, lazítsanak, miközben ő röviden summázza a helyzetet, ami nem volt valami biztató. Ebben a pillanatban kivágódott az ajtó, és Howard, a SIS igazgatója előadta nagy bevonulását. Tweed elfintorodott. – Estélyt tartunk, mi? – kezdte Howard. – Én is szeretnék egy jót mulatni. – Nincs itt semmi mulatság! – vágott vissza Paula, azután azt kívánta, bárcsak lenyelte volna a nyelvét.
Howard egy méter nyolcvan magas volt, már kezdtek egy kicsit meglátszani rajta a klubjában elköltött kiadós vacsorák. A Harrodsban beszerzett Chester Barrie-öltönyt viselt, hozzá kék csíkos inget és harsogó színekben pompázó nyakkendőt. Lepöccentett egy képzeletbeli porszemet fehér csíkos öltönyének karjáról. – Valakinek a lábára léptem? – folytatta. – Éppen most jöttem vissza Washingtonból. Az ember elég jól elvan az Államokban, feltéve, ha ismeri a megfelelő embereket. . – Az sokat segít – helyeselt gunyorosan Nield, noha az arca tiszteletteljes maradt. Marler megszokott módján a falnak támaszkodva állt és cigarettázott. Nield és Newman két fotelben terpeszkedett, Monica az íróasztalánál ült, gyilkos pillantásokat lövellve Howard széles hátára. Súlyos csönd nehezedett rájuk. Howard, noha általában nem volt érzékeny a légkör változásaira, egyre kényelmetlenebbül érezte magát. Végigsimított fényes, őszülő haján. – Hát ezt inkább rád bízom, Tweed. – Megigazgatta a kézelőjét, és összefonta karját, majd a lehető legnagyképűbb modorában folytatta: – Számítok rá, hogy később beszámolsz. Most ideje, hogy hazamenjek. – Cynthia már biztosan aggódik is miattad – mondta Tweed a legártatlanabb hangján. A célzás a hitvesre, akivel kölcsönösen utálták egymást, ez volt az utolsó csepp Howard poharában, mint ahogy Tweed remélte is. Az igazgató úgy általában bólintott, elmasírozott, csöndesen becsukva maga mögött az ajtót. – Még mindig kutya-macska viszonyban vannak Cynthiával? – kérdezte Paula. – Attól tartok. Most folytassuk, mielőtt megjön az étel! Jean Cardon nyilván kiszagolt valami rázósat Walvisról, aki rájött erre. Philip valószínűleg megtalálta a felesége naplóját, ebben lelt egy nyomot, azt követve elrohant Münchenbe, ahol, ebben biztos vagyok, további létfontosságú momentumokra bukkant. – Nem csupán találgatás mindez? – kérdezte Paula. – Nem! Walvis nem sokkal Jean halála után megvásárolta a Reed & Roebuckot. Boshamben megismerkedtünk Mr. Gulliverrel. Annyira megszeretett minket, hogy egy robbanóhordókkal megrakott teheratutó küldött utánunk. Ez bizonyítja, hogy jó nyomon járunk. – Ekkor jött Lisa Trent – szólt közbe Paula, és incselkedve mosolygott Newmanre. – Most akartam rátérni. Őszinteséget mutatott, de megtudtuk, hogy ugyanolyan üzletágban dolgozik, mint Jean, mégis tagadta, hogy hallott volna a Reed & Roebucfcról. Ami bizony megkérdőjelezi az őszinteségét. Ehhez járul még az a tény, hogy úton van Münchenbe. – Ekkor lép be a képbe David Sherwood százados – szólt Newman. – Társa, Parker a Reed & Roebuckon át eladja cégét Walvisnak, azután eltűnik. – Ismét München – folytatta Tweed. – Most jön Jill Selborne. – Aki eltitkolja előled, hogy holnap elrepül. Hova? Ismét csak Münchenbe – mutatott rá Paula. – Ne feledkezzünk meg egy korábbi buliról! – jutott Marler eszébe. – Winter testvér, újabban Leó Kahn, Chichesterből követett minket. Ott belép a főnöke, Martin... – És a telefonszám, amelyen át fölveheti a kapcsolatot Martinnal, és amelyet te paszíroztál ki belőle. Egy müncheni szám – emlékeztette Newman. – Figyeljetek ide mindnyájan! – parancsolta Tweed. Zord, határozott hangon beszélt, Paulának az jutott az eszébe, hogy milyen ritkán látta főnöke arcát ilyen sötétnek. Tweed elhallgatott, nyomasztó csönd lett. Minden szem rátapadt. – Mindnyájan Münchenbe megyünk – mondta Tweed. – Ez a Walvis roppant erős, így olyan csatába kényszerülünk, ahol nem lehet foglyokat ejteni. Senkiben ne bízzatok, mindenki gyanús, hangsúlyozom, mindenki! Walvis, a rengeteg pénzével valószínűleg egészen magas állású embereket is megvehet. Rést kell keresnünk a páncélján, és ha megtaláljuk, kíméletlenül bele kell döfnünk. Nem nyugszom, amíg ezt a Walvist le nem töröljük a Föld színéről!
Másnap reggel, miközben különböző utasok repültek Münchenbe, ki a Lufthansával, ki a British Airwaysszel, Philip Cardon elindult a Starnbergi tó partján Berg üdülőhelyre. Annak a BMW-nek a volánjánál ült, amelyet Ziggy Palewski adott oda neki. Az éjszaka elállt a havazás, a levegő kristálytiszta volt, úgy pezsdített, akár a bor. Marler utasításait követve, végighajtott a sztrádán. Dél felé a messzeségben kirajzolódtak a behavazott Alpok fűrészes csúcsai. Philip jóformán észre sem vette azt, ami máskor mindig jobb kedvre derítette. Csütörtök volt, de ő a hétfőre gondolt. Tudta, hogy hosszú ideig rettegni fog a hétfőktől. Jean hétfőn halt meg a Nufiieldben. Az órájára pillantott, azt számolgatta, hogy azon a vészterhes napon hány percet élhetett még a felesége. Annyira felindult, hogy nem vette észre a kíséretét. Kék Audi jött két autóval mögötte. Otto ült a vezető mellett: Otto, a volt rendőr, akit Philip tegnap ütött le a müncheni főpályaudvar előtt. Korábban a Danubex székházában – az új nevet aznap reggel tüntették föl a bejárat melletti táblán – Walvist figyelmeztette az orvos. Rámutatott betegére, aki bekötött fejjel ült a széken. – Enyhe agyrázkódása van, legalábbis enyhének látszik. Sokat kell pihennie és... – Nekem úgy tűnik, hogy Otto tökéletesen rendben van – válaszolta Walvis. – Képes normálisan beszélni. Működik az agya. Tud rendesen járni. Tudja, hogy inkább az orvosi hivatással van a baj? – Nem azért jöttem ide, hogy sértegessenek! Martin megrándult a vékony orvos háta mögött. Walvis fölállt a forgószékéből. Toronyként magasodott az alacsony orvos fölé. A szeme rángott, vastag ajka csúnya grimaszra görbült. Selypegett, ebből Martin tudta, hogy őrjöng dühében, de a hangja félrevezetően lágy volt. – Az a baj az orvosi hivatással, hogy művelői úgy érzik, valami betegséget kell találniuk betegeiknél. Miért? Egyetlen okból. Hogy igazolják irdatlanra duzzasztott tiszteletdíjukat. Egy vagyont fizetek magának, hogy kiszedje a golyókat az embereimből. – Kérem, uram! – riadt meg az orvos. – Tanúk jelenlétében beszélünk! – Ha még egyszer félbeszakít, akkor soha többé nem mehet át nyugodtan az utcán. Még nem olvasott róla, hány embert ölnek meg tébolyult autósok? Nem mintha nekem bármi közöm lenne az ilyesmihez. Annyi fiatal fenegyerek rohangál az utakon manapság. Szóval mit is mondott a sértegetésről? – Csak nyelvbotlás volt, nem akartam megbántani. Biztosítom, hogy nem akartam! A legalázatosabban elnézést kérek a megbocsáthatatlan megjegyzésért. Dadogott és remegett, mert Walvis olyan közel állt hozzá, hogy csaknem hozzáért. Az emberhegy lebiggyesztette alsó ajkát, rosszindulatúan meredt áldozatára. Az orvos kapkodva, sietve kereste a megfelelő szavakat, hogy mielőbb távozhasson. – Azt hiszem, Otto nagyon szépen gyógyul. – Gyógyul? – ismételte Walvis fenyegető nyomatékkal. – Úgy értem, máris meggyógyult. Néhány nap múlva a kötést is le lehet venni. Bízom benne, hogy a jövőben is a szolgálatára állhatok. – Ez – mondta Walvis, és hátat fordítva eldübörgött a bárszekrény felé – olyasmi, amit még jól meg kell fontolnom. Azt hiszem, a maga lehetetlenül magas évi tiszteletdíja néhány héten belül esedékes. Persze, szüksége van rá, hogy kitarthassa a schwabingi szeretőjét. Viszlát, doktor! Miután az orvos távozott, Walvis intett Martinnak, hogy kísérje ki az előszobába. Becsukta az ajtót, hogy Otto ne hallja őket. – Szükségünk van Ottora, hogy azonosítsa Philip Cardont. Az embereid figyelik a Platzl
Szállót? Jól van. Mivel Cardon támadta meg tegnap a csoportodat a főpályaudvar előtt, és csaknem megölte Pierre-t, csak Ottora támaszkodhatunk, hogy megmutassa nekünk. – Azt hiszem, az orvost komolyan aggasztja Otto egészsége – jegyezte meg óvatosan Martin. – Csak addig tartson ki Otto, amíg megmutatja Cardont. – Walvis lenyelt egy fél pohár whiskyt. A bosszúság mindig fölizgatta. – Most pedig küldj egy csoportot a Platzlhoz, hogy segítsenek azoknak, akik már ott vannak! – Máris megyek – mondta gyorsan Martin. – Ami pedig Ottót illeti, tudni kell meghatározni a fontossági sorrendet – fejezte be kedélyesen Walvis, majd hatalmas hahotában tört ki. Philip felrázta magát keserű hangulatából, amikor lekanyarodott a sztrádáról a Bergbe vezető mellékútra. Automatikusan ismét belenézett a visszapillantó tükörbe, és elkomorodott. Noha agya egy részét elöntötte a szenvedély, egy másik rész működőképes maradt. Ismerősnek tűnt az alig ötven méterre lemaradt Audi. Valószínűleg többször is látta korábban a sztrádán, miután elhagyta München elővárosait. – Hát akkor kipróbáljuk magát, Mr. Audi! Először is lelassítunk, hogy magába kukkanthassak, nem olyasvalaki vezeti-e, akivel már találkoztam müncheni városnéző körutam során. Manővere váratlanul érte a másik jármű vezetőjét. Az Audi közeledett. Elég közel jött, és elég erősen sütött a nap, hogy Philip beleláthasson. Egy pillantás elegendő volt. Az utasülésen bekötött fejű ember ült, az, akinek a fejét beleverte a volánba a müncheni főpályaudvar előtt. Hátul egy nagyon vörös arcú férfi hajolt előre, a szája nyitva volt, mert valamit mondott, kivillantak fehér fogai. – Nagy hibát követtél el, cimbora! – mondta hangosan Philip. Egyre többet beszélt magában. De még legalább tudom, hogy ezt teszem, gondolta. Beletaposott a gázba. Megkerülte a tavat és a SeestraBét. Kanyargó utcákon hajtott végig, több száz méterre növelve a távolságot maga és az Audi között. Ekkor észrevette, hogy egy rendőrautó parkol az út mellett. Mellékanyarodott, leengedte az ablakot, és németül odaszólt a rendőrnek, aki az utasülésen ült. – Angol vagyok. Egy fickó heroint akart eladni nekem, és most mögöttem jön egy kék Audiban, egy perc múlva ideér. Azt mondtam neki, hagyjon békén, és beugrottam a kocsimba, de ő csak követ. Kérem, ne akarja, hogy itt maradjak tanúnak! Az apámat autóbaleset érte, lehet, hogy meghal. Sietek a kórházba. – Biztos, hogy heroin? – kérdezte a testes, egyenruhás rendőr, amikor kiszállt a kocsiból. – Nem láttam. Nem is akartam tudni róla. De azt mondta, el akarja adni nekem. Kérem! – mondta ismét –, oda kell érnem a kórházba, mielőtt túl késő lenne. A rendőr intett neki, Philip látta a visszapillantó tükörben, hogy előhúzza a pisztolyát. Kiállt az út közepére, integetett az Audinak. – Na haver, most majd lesz min gondolkodnod – mondta Philip. Befordult a sarkon, és megindult visszafelé, a Seestraße 4500 irányába, ahol Manfréd Hellmann árulta a fegyvereket megbízható ügyfeleknek. Tekintélyes áron. Hamarosan rájött, hogy Berg a gazdagok – a nagyon gazdagok – üdülőhelye. A tó felé ereszkedő lejtőn elegáns épületek álltak jókora telkeken, fák között. A Seestraße 4500 még fényűzőbb házak között állt. Ebben az évszakban kihaltnak tűnt a környék, bár a hó olvadóban volt. Philip futó pillantást vetett a békés kék tóra, amely higanyként ragyogott a napfényben. Maga sem tudta, milyennek képzelje Hellmann lakását, de a látvány felülmúlta minden elképzelését. A hatalmas, széles homlokzatú, vörös cseréptetős bungaló elég távol állt az utcától egy lejtős mezőn, amelyen olvadt a hó. Philip ráfordult egy kanyargós útra, és megállt a terasz tövében. Az ablakokat függöny takarta, mintha senki sem lakna a házban. Reménykedjünk, gondolta Philip. Kiszállt, bezárta az autót, és fölszaladt a lépcsőn.
Rézszögekkel kivert, nehéz, tömör faajtó vezetett a házba. Kémlelőnyílás volt a közepén, az eresz alatt kamerák meredtek a bejárat felé. Megnyomta a csengőt és várt, miközben a meszelt falra szerelt mikrofont bámulta. – Azonosítsa magát! – parancsolta egy lágy hang németül. – Manfréd Hellmannt keresem – mondta Philip. – Azonosítsa magát! – ismételte meg a hang. – Philip Cardon vagyok. Olyasvalaki küldött, aki régi barátja Mr. Hellmannak. Marler, Londonból. Néhány pillanatig nem jött válasz, Philip arra gondolt, nem engedik be. Azután a nehéz ajtó nagyon lassan, némán kitárult. Nyilván elektronikus szerkezet mozgatta. Most feltűnt a beszélő. Kis fekete dobozt tartott nagy kezében. – Kérem, jöjjön be, idebent beszélgetünk tovább! Feltételezem, nem követték? – De igen – felelte Philip. Elhatározta, hogy igazat mond. – Csakhogy leráztam őket. Jó néhány mérföldnyire innen egy járőr faggatja őket, mivel lehet, hogy heroinnal kereskednek. – Miért? – kérdezte a német, ezúttal angolul. – Maga Manfréd Hellmann? – kérdezte Philip. – Én vagyok. Hellmann egészen más volt, mint amilyennek Philip képzelte: száznyolcvan centi magas, úgy ötvenöt körül, magas homlokú, sűrű, szőke hajú. Vastag póló nyakú szvettert, fehér nadrágot és aranygombos kék zakót viselt. Vitorlázóra emlékeztetett, egyáltalán, elég sportosnak tűnt. Csúfondáros derűvel mustrálgatta látogatóját. – Miért? – ismételte. – Miért gondolja a rendőr, hogy a maga üldözői heroinkereskedők? Philip röviden összefoglalta a trükköt, amellyel kiszúrt a kék Audival. Hellmann hátravetette a fejét, és harsogva nevetett. Túl kedélyesnek tűnt ahhoz képest, hogy titkos fegyverkereskedő volt. – Kik ezek az emberek, akik követik? – Fogalmam sincs – felelte Philip automatikusan. Hellrriann modora megváltozott. Összefonta karját, keményen nézett Philipre. – Ennyit tud erről az emberről? – kérdezte nyersen. – Hogy is mondta? Marler? – Meg még azt is, hogy „Valkűrök”. – Ragyogó! – Hellmann ismét földerült. – Most már megköthetjük üzletünket, de előbb hadd mutassak valamit! Átkarolta Cardon vállát, odavezette az előtér végéből induló, kis lépcsőhöz, és fölment egy nagy kerek ablakhoz. Intett Philipnek, hogy csatlakozzon hozzá. Gyönyörű volt a kilátás az ablakból. A többi tető fölött el lehetett látni a túlsó partig. A tó közepén hatalmas repülőgép lebegett, bójához kikötve. Most vált el tőle egy nagy, külső motoros csónak és a part felé tartott. Tele volt emberekkel. – Hallott már valaha egy Gabriel March Walvis nevű emberről? – kérdezte Hellmann. – Igen. – Philip úgy döntött, itt az ideje, hogy – bizonyos mértékig – őszinte legyen. – Azt hiszem, az ő emberei jöttek utánam abban az Audiban. – És elveszítették szem elől – állapította meg Hellmann. – Látott a kocsiban egy nagyon vörös arcú embert, akinek olyan fehér foga van, mint egy cápának? – Igen. – Az Walvis alvezére, Martin. Mobiltelefonon erősítést kért a Pegazusról, Walvis különleges repülőgépéről. A nagy ember azzal érkezett Münchenbe. Tudom, mert láttam, amikor kijött a partig. – Lehajolt, fölvett egy távcsövet a legfelső lépcsőfokról. – Azért jött, hogy üzletet kössön velem? – kérdezte közömbösen, miközben odaadta a távcsövet Cardonnak. – Igen, van egy bevásárlólistám. Kézifegyver, lőszer, kábító gránát. Senkit nem ismerek abban a csónakban – engedte le a távcsövet. – Majd talán én. – Hellmann beállította a lencséket. – Bajban vagyunk – illetve bajban van. Minden nehézfiú eljött Münchenből. A csónakban az a kurta, testes ember Gulliver. Egy
rangban van Martinnal. – Ez a Martin családnév vagy keresztnév? – Senki sem tudja. – A német leeresztette a távcsövet. – Lehet, hogy angol. Ha találkoznak és magára mosolyog, jobb lesz a pisztolya után nyúlni. Még jobb elmenekülni a színe elől, ha életben akar maradni. – És miért vagyok bajban? – kérdezte Philip, miközben lementek a kis lépcsőn. – Mert Berg hemzsegni fog Walvis embereitől, akik magát keresik. A vadászatot a két legkegyetlenebb beosztottja vezeti: Martin és Gulliver. Még mindig azt akarja, hogy átfussuk a bevásárlólistáját? – Minél hamarabb, annál jobb. A bungaló ajtaja mögötti tágas előtér tíkfa padlója tükörfényesen ragyogott. Hellmann elővett egy körömreszelőt egy bőrtokból, lehajolt, és az előtér végében egy bezárt ajtajú szoba mellett beillesztette két padlódeszka közé. Az egyik deszka fölemelkedett. Mély üreg tátongott alatta. Hellmann elforgatta a lyukban levő kilincset. Feltárult egy rejtekajtó. Még mindig guggolva, a német lenyomott egy gombot, és a titkos ajtó eltűnt a szem elől. Egy második gombot is megnyomott, mire világosság árasztotta el a föld alatti kamrát és egy lépcsőt. – Jöjjön utánam! Philip leérve látta, hogy a helyiség padlóját faltól falig szőnyeg borítja. Hellmann megnyomta egy sor gomb közül az egyiket, mire a fejük fölött a helyére siklott a rejtekajtó. Újabb gomb, a sarokban kivilágosodott egy megdöntött képernyő. A bungaló előtti utat és az ajtót mutatta. – Hasznos arra az esetre, ha valaki akkor jön, amikor idelent vagyunk – mondta a német. – A zümmögés a légkondicionáló hangja. Nos, Mr. Cardon, bármilyen kézifegyvert ajánlhatok. Smith &Wesson 38-as Special... – Revolver nem kell. Jobban szeretnék egy automatát. – Nos, van itt Lüger, 32-es Browning, 6.35-ös Beretta, 7.56-os, nyolclövetű Walther... – Ez megfelel. Hellmann elővett egy kulcscsomót, kinyitotta egy beépített szekrény ajtaját, amely ugyanolyan színűre volt festve, mint a fal, kihúzott egy fiókot, fölvett egy gumikesztyűt, kiemelt egy Walthert, és odaadta Philipnek. – Szeretném hangsúlyozni, hogy ezek közül a fegyverek közül egyet sem sütöttek el olyan körülmények között, hogy a rendőrségi fegyverszakértők kinyomozhassák az eredetét. Philip nem tétovázott. Tíz perc alatt megvásárolta a Walthert, hozzá lőszert, öt kábítógránátot, öt robbanógránátot, egy könnygázpisztolyt meg egy alig tizenegy centis 6.35-ös Berettát, amelyet a zoknijába tudott rejteni. – Most pedig térjünk rá a piszkos anyagiakra – mondta Hellmann fanyar mosollyal. – A fegyverzet pontosan húszezer márka. Természetesen készpénzben. Philipnek eszébe jutott, vajon kell-e alkudoznia? Ezt elfelejtette tisztázni Marlerrel. A német láthatólag olvasott a gondolataiban. – Itt nincs alku. Gondosan alakítottam ki az áraimat. Bizonyos haszonra szükségem van, mint vésztartalékra, hogy védekezzem az üzleti kockázat ellen. Ha legközelebb találkozik Mr. Marlerrel, ő igazolni fogja, hogy igazat beszélek. Philip előhúzott a zsebéből egy vastag borítékot, és előszámlált belőle negyven darab ötszázmárkás bankjegyet. Tetszett neki, hogy Hellmann gumikesztyűt használ, így nem hagyja rajta az ujjlenyomatát a fegyvereken, amelyeket eladott. Hellmann ügyesen elrendezte a fegyvereket és a vászontokba csomagolt lőszert egy jókora hátizsákban, aztán Philipre nézett. – A hátizsák szabványos tartozéka az utazásnak, így a legalkalmasabb eszköz az ilyen holmik szállítására. Azt hiszem, még egy óvintézkedést kéne tennie. Amikor kimegyünk, azonnal siessen a BMW-jéért, és vigye a bungaló mögötti garázsba. Ugyanott talál egy szürke Audit,
itt vannak a kulcsai. Ezek BMW-t keresnek. – Az a baj, hogy a BMW valaki másé. – Még nem fejeztem be. Ma késő délután beviszem Münchenbe a BMW-t, ha ideadja a kulcsot. Addigra abbahagyják a keresést. Hova parkoljam le? – A főpályaudvar bejárata elé. Mikor érkezik? – Pontosan ötre leszek ott. Éppen időben távozom, hogy elkerüljem a csúcsforgalmat. Ezért természetesen nem kérek pluszpénzt. A gyengébb oldalán állok, ahogy Mr. Marler szokta volt mondani. Miután megbeszélték az autócserét, gyorsan mozgásba lendültek. Philip odaállt a bejárat elé az Audival, és éppen kiszállt, amikor Hellmann odaszólt, hogy siessen. – Fel a lépcsőn! – mondta, miközben becsukta az ajtót. – Walvis embereinek egy csoportja a tóparton mászkál. Jobb, ha szemmel tartjuk őket. Philip fölkapta a hátizsákot. Máris távozni szeretett volna, de érezte, nem utasíthatja vissza vendégszerető házigazdája ajánlatát. Hellmann a szeméhez szorította a távcsövet, Philip fölment hozzá a lépcső tetejére. A zsákot az előszobában hagyta. – Igen, van ott néhány gazember – mondta a német. – De a legrosszabb Lucien, aki véleményem szerint pszichopata. Lucien... Philip megdermedt. Eszébe jutott, mit haHott, amikor az International & Cosmopolitan szekrényében rejtőzködött. Alig bírt megszólalni. Mélyet lélegzett, és igyekezett, hogy ne legyen túlságosan türelmetlen a hangja. – Vethetnék egy pillantást erre a Lucienre? Arra az esetre, ha találkoznék vele? Hogy néz ki? – Kicsi, széles vállú férfi, többnyire olyan görnyedten tartja magát, mintha púpos lenne. Fekete, zsíros haja van, és fekete, zsíros harcsabajusza. Kegyetlen száj. Az a pletyka járja, hogy még Walvis sem szereti, ha Lucien a közelében van. Az ott ni, fekete széldzsekiben. Philip minden akaraterejét összeszedte, hogy palástolja érzelmeit, amikor Hellmann távcsövéért nyúlt, és célba vette azt a hármas csoportot, amelyik lassan ballagott az utcán és gyakran nézegetett maga köré. Lucien arca tisztán kirajzolódott az erős távcsőben. Keze satuként szorította a műszert, míg bámulta azt az alakot, aki megkínozta és megölte a feleségét. Gonosz arca volt, tökéletesen mentes a szánalomtól. Miközben figyelte, Lucien megállt, békaszájába tolt egy cigarettát, meggyújtotta, várt, amíg a gyufa csaknem az ujjara égett, azután rádobta egyik társának nadrágjára. A sokkal nagyobb darab pasas hátraugrott, és ökölbe szorította a kezét, mintha meg akarná torolni a csínyt. Lucien elvigyorodott. Jobb keze olyan gyorsan mozgott, hogy Philip csak egy elmosódó foltot látott. Rugós kés volt a markában. A nagydarab pasas vállat vont, továbbment, Lucien vigyorogva követte. Philip visszaadta a távcsövet Hellmannak. – Köszönöm. Most már föl fogom ismerni... – Émelygett.
Ugyanazon a reggelen, amikor Philip kiment Bergbe, Londonban a Park Crescent-i irodában Eveed és Paula épp távozni készült, hogy elérjék a müncheni gépet. Tweed megszokta, hogy sok időt hagyjon magának, ha repülőtérre indul. Nem szeretett sietni. Newman, Nield és Marler már elmentek egy korábbi géppel. Marler ragaszkodott hozzá, hogy váljanak szét, emiatt Monicának sietve jegyeket kellett cseréltetnie a Heathrow-n. – Számítanunk kell rá – fejtette ki Marler –, hogy Walvis valószínűleg figyelőcsoportokat
küldött a müncheni repülőtérre, különösen, miután Newman összeakadt Gulliverrel Cleaver Hallban, én pedig elcsevegtem Mr. Winterrel. Jelentették Münchennek, így hát apránként szivárogjunk be Németországba. – Igazad van – helyeselt Tweed. – Nekem kellett volna erre gondolnom, így fogunk eljárni. Korábban sürgős telefonhívást kapott Butlertől, aki az éjszakát a Heathrow-i Penta Hotelban töltötte. – Telefonfülkéből beszélek. Leó Kahn éppen most száll föl az LH4017 számú müncheni járatra. Ugyanezen utazom én is. Most mennem kell. Az irhabundás Tweed épp föl akarta kapni a bőröndjét, amikor megszólalt a telefon. Az égre emelte tekintetét. Monica fölvette. Eltakarta kezével a kagylót, és Tweedre nézett. – Nem fog örülni. Buchanan főfelügyelő és csahosa, Warden őrmester van odalent. Buchanannak volt képe azt mondani George-nak, hogy tudja, hogy itt van, mert látta korábban bejönni. – Egy pillanat! – Tweed levette irhabundáját, fölakasztotta a fogasra. Paula ugyancsak kibújt irhaszegélyes télikabátjából. – Beszélünk vele. Engedjék föl! – mondta rosszkedvűen Tweed. – De sietnünk kell, és nem szabad megtudnia, hogy Németországba megyünk. Alig mondta ki, amikor Paula fölkapta kettejük bőröndjét, és visszatette egy szekrénybe. – Úgy teszek, mint Jill Selborne – próbálta oldani a nyomott hangulatot. – Mondja meg George-nak, hogy azonnal küldje föl azt a két alakot! – utasította Tweed Monicát. – És meg ne kínálja őket kávéval! Nem állt föl, amikor nyílt az ajtó, és a faarcú Warden kíséretében belépett Roy Buchanan. A felügyelő száznyolcvan centi magas, negyven körüli, vékony ember volt, haja, bajusza barna. Fenyegetően közeledett az asztalhoz. – Már épp ideje, hogy találkozzunk! – Üljenek le! – utasította Tweed. – Rengeteg munkám van, úgyhogy legyenek rövidek! Nagyon rövidek! – Valóban? – Buchanan leült egy karosszékbe, kinyújtotta és keresztbe tette hosszú lábát, mint akinek nem sietős. – Kettős gyilkosságban nyomozok. Hova rejtette Philip Cardont? – Nem rejtegetek embereket! – reccsent rá Tweed. – Philip felesége borzalmas körülmények között halt meg, mint ahogy ezt kétségkívül maga is tudja. Philip érthetően össze van törve a gyásztól. Elengedtem szabadságra, így akárhol lehet. – Én azt mondtam, hogy kettős gyilkosság ügyében nyomozok! – Buchanan kiegyenesedett, rámeredt szürke szemével Tweedre. – Cardon lakása alatt, a pincelejáratban felfedeztük egy ismeretlen motoros holttestét, akit fejbe lőttek. Figyelmeztetnem kell, hogy első számú gyanúsítottunk Philip Gardon. A segítségére van szükségünk a nyomozáshoz. Mindent följegyez.Warden? – Igen uram. A harmincas, kisportolt Warden sötét öltönye éles ellentétben állt Buchanan világosszürke ruhájával. Notesz volt a térdén, és szorgalmasan jegyzetelt. – Közölje azzal az alakkal, hogy csukja be a noteszét, vagy mindketten elhagyják az irodámat! – robbant ki Tweed. – Semmit sem mondok magának! Paulát meglepte főnöke harcias viselkedése. Még jobban meglepte Buchanan engedelmessége. – Ne írjon semmit, Warden! Nem hivatalos beszélgetést folytatunk. – Így már más – mordult fel Tweed, de továbbra is ellenséges maradt. – Nagyon haragszom, hogy Cardon az első számú gyanúsítottja. – Előrehajolt, fölemelte a hangját. – Az isten szerelmére, csak nem azt akarja mondani, hogy Philip megkínozta és meggyilkolta a saját feleségét? Na, hagyjon ezzel! Ha tényleg ezt hiszi, akkor nincs ki a négy kereke. – Nem – felelte nyugodtan Buchanan –, egy pillanatig sem gondoltam, hogy Cardon a felelős azért a gyilkosságért. De azt nyilván belátja, hogy ki kell hallgatnom, ha meg akarom tudni, ki
ölte meg Jean Car dönt... – Borzasztó, milyen érzéketlen hidegvérrel beszél egy gyásztól lesújtott emberről! Valami baj lehet a rendőrség módszereivel manapság. – Ez a stílus nem magára vall – folytatta Buchanan ugyanolyan halkan. – A tragédia láthatólag megzavarta az ítélőképességét, ha mondhatok ilyet. – Éppen most tette meg – vágott vissza Tweed. – Viszont semmi jelét sem adja, hogy együtt erezne egy emberrel, akinek a feleségét ilyen szörnyű módon gyilkolták meg. – Ugyanakkor meg kell fejtenünk a halott motoros rejtélyét is. Cardonék házában találtuk meg. – Az alagsorban? – kérdezte Tweed. – Igen, a pincelejáróban. – Azt akarja mondani, hogy Cardoné az egész ház? – Nem, természetesen nem. – Akkor egyáltalán, miről fecseg? Elmondása szerint a hullát a pincelejáróban találták, az épületen kívül[3], valószínűleg a kövezeten heverve. – így van – helyeselt nyugodtan Buchanan. – Akkor az ég szerelmére, miért Philip Cardont gyanúsítják? Mások is laknak abban a házban. Nem az a valószínűbb, hogy valaki csak úgy ledobta a közterületre? – Azt hiszem, közölnöm kell önnel, hogy átkutattuk Cardon lakását. Természetesen volt bírói meghatalmazásunk. De arra gondoltam, szólok. – Utólag! – Tweed dühösen fölpattant. – Elég! A beszélgetésnek vége. Nyilván kitalálnak maguktól is. – Meg kell kérnem, ne hagyja el az országot anélkül, hogy értesítene – vágott vissza haragosan Buchanan, és fölállt. – Később visszajövök. – Nem fogom kitenni az „Isten hozott” feliratú lábtörlőt. Menjen! Mr. Strébert se felejtse itt! Megvárta, amíg a rendőrök távoznak, majd rávigyorgott Paulára. A nő odament az ablakhoz, végignézte, amint a két férfi beszáll egy jelöletlen kocsiba, majd előhúzta a két bőröndöt a szekrényből. – Ez egyáltalán nem vallott rád, de olyan ügyesen csináltad, hogy engem is elbolondítottál. – Muszáj volt megtévesztenem őket, hogy elhordják az irhájukat. Most az Escorttal kimegyünk a repülőtérre. Leparkoljuk a kocsimegőrzőben. – Lehet, hogy kevésbé lesz izgalmas München, mint ez az utóbbi néhány perc volt – jegyezte meg Paula, miközben odavitte főnökének a bőröndjét. – Ebben azért ne légy biztos! – figyelmeztette Tweed. – A hatodik érzékem azt súgja, hogy München egy ketyegő időzített bomba.
Philipnek pechje volt. München felé menet véletlenül rossz felhajtón kanyarodott rá a sztrádára. Percekkel azelőtt, amikor végighaladt egy mellékutcán, elhúzott egy kék Audi mellett, amely a járdaszegélynél parkolt. Az Audiban a bekötött fejű Otto pont belebámult Philip képébe, amikor az rákanyarodott az autópályára. A sofőr a hátul ülő Martin utasítására járatta a motort. – Ő az! – ordított föl Otto. – Biztos vagy benne? – hajolt előre Martin. – Totál. Kocsit cserélhetett, otthagyta a BMW-t valahol. Abban a szürke Audiban ül! – Akkor mozgás, az isten szerelmére! – kiáltott rá Martin a vezetőre. Amikor a kocsi megindult, a mellette ülő emberhez fordult: – Készülj fel, hogy elkapod, Kari!
A vékony arcú, huszonöt év körüli férfi, akinek párbajból származó sebhely volt az arcán, előhúzta válltokjából 7.65-ös Lügerét. Leeresztette az ablakot, és a térdére engedte a fegyvert. Büszke volt a forradására. A párbaj tiltott szokása titokban ismét életre kelt bizonyos német egyetemeken. Kari Freiburgban szerezte meg büszkeségének tárgyát. Martin izgatott volt, amikor kikanyarodtak a sztrádára. Ebben a napszakban nagyon gyér volt a forgalom. Elvigyorodott, arcát még vörösebbre festette a siker reménye. – Csípjük el, és mindnyájan jutalmat kaptok! – mondta. – A főnök elégedett lesz. És én is – tette hozzá. A csendes sztrádán suhanó Philip észrevette a visszapillantó tükörben az utána száguldó kék Audit. Ő is leeresztette az ablakát. Semmi értelme sem volt, hogy megpróbálja tartani az előnyét. Pokoli sebességgel közeledtek. A kék Audi előzni kezdte, ő pedig szándékosan lelassított óránként hatvanöt kilométerre. Már látta, hogy a kocsi egyik hátsó ablakát leeresztették. Innen jön a támadás. – Na gyere, haver! – mondta hangosan. – Nincs forgalom. Ülő célpont vagyok. A másik Audi odahúzott mellé. Látta a hátsó ablakot. Egy pillantást vetett a vékony arcú gyilkosra, aki valamit tartott a kezében, majd fölemelte, és célba vette őt. Philip bal kezével kormányzott. A jobb kezével fölemelte a vastag csövű, fenyegető gázpisztolyt. Meghúzta a ravaszt. A könnygázgránát berepült a kék Audi hátsó ablakán, fölrobbant, megtöltötte a kocsit maró könnygázzal. Philip beletaposott a gázba, kilőtt, rakétaként távolodott a másik járműtől. A kék Audi utasai fulladoztak. Karinak nem maradt ideje, hogy elsüsse Lügerét. Elejtette a fegyvert. Martin ocsmányul káromkodott, két kézzel dörgölve a szemét. A vezető, aki ugyanolyan rossz állapotba került, elvesztette az uralmat a kocsi fölött. Philip látta a tükörben, hogy a jármű megfarol, és úgy imbolyog, mintha a vezetője részeg lenne. A kocsi nekicsapódott a fémkorlátnak, majd hirtelen megállt. A vezető, visszanyerve lélekjelenlétét, az indítókulcs után tapogatózott, leállította a motort, majd ismét elhomályosodó szeméhez kapta a kezét, mert megint beléhasított a fájdalom. – Kár, hogy Lucien nem ül abban a kocsiban – mondta magának Philip. – Akkor megállnák, visszamennék, és ott helyben lelőném. Nos, kijön most a menü szerint? Miután a gép leszállt a müncheni repülőtéren, Newman, Marler és Nield végrehajtották a tervet, amit Newman dolgozott ki Marlerrel, amikor a Mercedesben – amelyet később otthagytak a megőrzőben – kifelé robogtak a Heathrow-ra. Marler több embert maga elé engedett, amikor útlevél- és vámvizsgálathoz sorakoztak. Távolból figyelte társait, ahogy beléptek a váróterembe, odamentek egy bárhoz, rendeltek két sört és leültek. – Marlernek igaza van – mondta meg Newman a söre mellől. – Három bérgyilkos várakozik a külvilágba nyíló ajtónál. Fura, hogy így odaállnak szem elé. Marler, látva, hogy társai leültek, tovasietett. Odavitte a bőröndjét a csomagmegőrzőhöz, bedobta a pénzt, betette a csomagot, bezárta az ajtót. Azután odament az árudához, vett magának egy usankát, többet is felpróbált, mire megvette azt az egyet, amely illett a fejére. Ezután odament a nyilvános vécéhez, bezárkózott az egyik fülkébe, levette bézsszínű angol felöltőjét, kifordította és ismét fölvette. Kopott, kék kabát lett belőle, kis gallérral. Nem hitte, hogy a megfigyelők felismernék benne a frissen érkezett utast. Bement a mosdóba, és ellenőrizte a külsejét egy tükörben. Nem hatott angolnak. Ekkor odasietett az autókölcsönző pultjához, amellyel Monica még indulásuk előtt mindent elrendezett a Park Crescentről. Szélesen rámosolygott a bombázó külsejű lányra, aki érdeklődve viszonozta a mosolyt. Elintézték a papírmunkát, Marler leszurkolta a bőséges borravalót, és megkérte, intézze el, hogy a bérelt Renault-t a főbejárat közelében állítsák le. Fütyörészve, a kulcsokat az ujja körül forgatva indult a bárhoz, ahol Newman és Nield várakozott türelmesen. Kért magának egy pohár sört, majd gondosan megtervezte, hogyan
közeledjen az asztalhoz. Amikor egy pincérnő odaállt Newman mellé, Marler a poharával megindult egy üres asztalhoz. A pincérnő látta, hogy közeledik, észbe kapott, hogy útban van, és gyorsan odalépett az asztalok közé. Ebben a pillanatban Marler meglendítette a kezét, és a padlóra löttyintette a sört, csaknem eltalálva vele Newmant. Lehajolt. – Bocsánat! – suttogta. – Három nehézfiú várakozik rátok a kijáratnál. Megvan a kocsitok, én készen vagyok. – Angolul beszélt, mert a pincérnő elsietett egy rongyért, amivel feltörölje a sört, majd fölemelte a hangját, és perfekt németséggel folytatta: – Elnézést az ügyetlenségemért! Nem hagyott foltot a ruháján? Mén, ha igen... Newman megrázta a fejét, és kurtán elmosolyodott, mintha nem lenne más kívánsága, minthogy ez a nyavalyás táguljon innét. Marler továbbment, leült egy távoli asztalhoz. A csibészek épp csak egyetlen pillantásra méltatták. Tíz perccel később Newman beszállt a járda mellett várakozó BMW volánja mögé; hátul Nield helyet foglalt kis Mercedesében. Együtt hajtottak el a Münchenbe vezető sztráda irányába, ami innen jó órányi autóút. Az új repülőteret a bajor táj kellős közepén építették föl. Marler az ajtó mellől figyelte, ahogy a három német egy nagy, fekete Mercedeshez rohan. Éppen elhúztak, amikor ő odaszaladt a Renault-jához, beugrott, és a nagy Mercedes után eredt. A csomagját később is kiveheti a megőrzőből. Meglehetősen nagy volt a forgalom az országúton. Marler ügyesen előzgette az autókat. A mezőket mindkét oldalon hó borította: Bajorországnak ezen a részén hirtelen nagyon lehűlt az idő. A mesterlövész kivárta a kedvező alkalmat, amikor sokkal sűrűbb lett elöl a forgalom, és elébe vágott a nagy Mercedesnek. Jeges volt az úttest, ami csodálatosan megfelelt a céljainak. Csökkentette sebességét, rákényszerítve a nagy Mercedest, hogy az is lassítson. A Mercedes nem előzhetett a sűrű forgalom miatt. Noha az előtte haladó jármű sokkal gyorsabban ment, Marler konokul tartotta a tempót. Mögötte a Mercedes sofőrje vadul nyomta a dudát, ami Marler legjobb tudomása szerint, tilos volt. Tovább csökkentette sebességét. Mivel fiatalkorában versenyzett, könnyűszerrel végrehajthatott egy bonyolult manővert, mert mindig megérezte, mikor kezdenek kipörögni a kocsi kerekei. Hirtelen fékezett, mire a nagy Mercedes nekiment a hátsó lökhárítójának. Látta, hogy rendőrautó közeledik a mellékútról. Kiugrott a kocsijából, integetni kezdett, azután odarohant a Mercedes vezetőjéhez, aki leengedte az ablakot. – Kretén! – üvöltötte németül. – Félre az útból! – Hogy tömnének ki! – förmedt rá Marler, ugyancsak németül. – Nekimentél a kocsimnak! Fél disznóért vetted a jogosítványodat? – Én! Te pimasz állat! Száznyolcvan centis rendőr bukkant föl mellettük, épp időben ért oda a járőrkocsitól, hogy meghallja veszekedésüket. – Az utak olyanok, mint a korcsolyapálya! – panaszkodott neki Marler. – Ez a hülye pedig olyan pocsékul vezet, hogy nekiment a kocsimnak! Le kéne csukni és elvenni a jogosítványát! – ordította. – Nyugodjanak le! Akadályozzák a forgalmat! A vita még öt percig tartott, miközben Marler egyre öntötte az olajat a tűzre. Mire hajlandó volt visszamenni a kocsijához, amely talán nem is sérült meg annyira, addigra Newman és Nield már München közelében jártak. Walvis ocsmány kedvében volt. Lomhán dübörgött föl-alá a Maximilianstraßei székház irodájában, és egyfolytában morgott bizalmasának, Rosának. A nő keresztbe vetett lábakkal ült egy székben, és most is az arcát-haját eltakaró, fátylas fekete kalapját viselte. – Előreküldtem egy csoportot, hogy figyelje a Londonból érkezőket a repülőtéren, erre mi
történik? Elveszítik őket! Micsoda csőcseléket fizetek! – Meséld el! – mondta csitítgatva Rosa. – Két angolt követtek a repülőtértől, és hagyták, hogy megállítsa őket egy hülye német sofőr, akinek el kellene venni a jogosítványát! – Ez, ugye, fontos? – kérdezte tapintatosan a nő. – Nagyon erős a gyanúm, hogy ellenséges erők érkeznek Münchenbe. Itt van az egyik előszobában Gulliver, akivel hamarosan találkozni fogsz. Most jött Angliából egy érdekes filmmel, amelyet Cleaver Hallban készítettek. Nézd meg azt a filmet, Rosa! Figyelemreméltó az arcmemóriád. Hátha valakit azonosítani tudsz a filmen. A vetítőben nézzük meg. Walvis irdatlan tömegén feszült a sötétkék öltöny. Visszaballagott íróasztalához, megnyomott rajta egy gombot. – Mondja meg Gullivernek, hogy bejöhet! Kinyílt egy ajtó, és magabiztos léptekkel besietett rajta a legelegánsabb öltönyébe öltözött Gulliver. Fémdobozt hozott a hóna alatt. Walvis kinyújtotta a hájas kezét, megszorította Gulliverét, majd Rosára mutatott: – Legközelebbi munkatársam, Rosa Brandt. A körteforma Gulliver nagyon kicsinek tűnt az emberhegy mellett. Gyanakodva sandított a különös, elfátyolozott nőre. Nyilván Walvis babája, gondolta. Jobb, ha neki játszom. (Gulliver, a maga alantas észjárásával el sem tudta képzelni, hogy egy férfi és egy nő intim kapcsolat nélkül is állhatnak nagyon közel egymáshoz.) Vajon miért viseli a fátylat? Valószínűleg valaki másnak a felesége. Persze óvakodott hangot adni a véleményének. Átváltott mézédesbe, és elővigyázatosan zsíros mosolyt küldött a nő felé. – Boldog vagyok, hogy megismerhetem, asszonyom! Megtiszteltetés, hogy találkozunk. – Igazán? – válaszolta Rosa angolul, ahogy megszólították. – Van egy kis dolgunk. Látni akarom azt a filmet, amelyet magával hozott. Vigye a vetítőbe! Tudja kezelni a vetítőgépet? – Természetesen. – Akkor rajta! Fiatal hangja van, állapította meg Gulliver. Rosa fölemelkedett, és nagyon egyenes tartással, kecses léptekkel odavezette őket egy ajtóhoz, kinyitotta, fölkapcsolta a villanyt és leült. Gulliver pislogott, amikor belépett a szobába. Olyan volt, mint egy modern mozi: üléssorok lejtettek egy nagy vászon felé. Rosa mellett a sorszéli ülés abnormálisan nagy volt. A széksorok mögötti emelvényen vetítőgép kuporgott egy súlyos fémasztalon. Itt az ideje, hogy megmutassam, nem vagyok az inasuk, gondolta Gulliver, miközben fölkapaszkodott az emelvényre. – Majd szólok, ha kezdem a vetítést – mondta határozottan. Walvis becsukta az ajtót, és lassan beleeresztette tömegét a Rosa melletti bőrkárpitos karosszékbe. Néhány perc múlva a film készen állt a vetítésre. Ekkor ismét megszólalt Gulliver: – Ez a film nemrégiben készült, amikor néhány ember megkísérelte lefilmezni Cleaver Hallt a bezárt kapun át. Majd látni fogják, hogy a kapu melletti fal mögött mások is rejtőztek egy autóban. A film vége felé az elrobogó autó néhány másodpercre bekerül a képbe... – Megvagyunk kioktatás nélkül is! – mordult föl Walvis. – És ha Rosa utasít, akkor késlekedés nélkül engedelmeskedj! – Megértettem – válaszolta alázatosan Gulliver. Walvis lenyúlt a széke mellé, megnyomott egy gombot, a fények kialudtak. Amikor Gulliver elindította a filmet, amelyet Cleaver Hall első emeletéről készített az egyik embere, Rosa előrehajolt. A gumioptika tisztán mutatta a kaput és azon túl az utat. Kezében kamerával egy férfi bukkant föl, és a két rács között filmezni kezdte Cleaver Hallt. A
legnagyobb nyugalommal állta, amikor az elengedett kutya fölugrált a rácsra. Hirtelen még két férfi bukkant föl. – Állítsa le a filmet! – szólalt meg Rosa. Gulliver engedelmeskedett. – Az az ember, aki a kamerát fogja, egy híres külföldi tudósító, Robert Newman. – Ezt már tudjuk... – kezdte volna Gulliver, de azonnal megbánta, hogy megszólalt. – Hogy te milyen okos vagy! – jegyezte meg gúnyosan Walvis. – Az a helyzet, hogy magam is fölismertem. Ez a kép elég gyakran megjelent a magazinokban és újságokban. – A másik két embert nem ismerem – folytatta Rosa. Butlerre és Nieldre célzott. – Indítsa el a filmet! – Ha javasolhatom, a következő részt nagyon alaposan nézze meg! – mondta Gulliver a legalázatosabb hangján. – Én nagyon alaposan nézem meg az egészet – felelte Rosa. A három férfi bal felé eltűnt a fal mögött. Hamarosan ezután előbukkant egy Ford Escort, és nagy sebességgel tovarobogott. – Forgassa vissza a filmet, és állítsa meg itt! – utasította Rosa. – Ez az a két férfi, akik Newmannel voltak. Őket nem tudtam azonosítani. Tovább! Mercedes húzott el a kapu előtt, ugyanabba az irányba, mint az Escort. – Forgassa vissza, és állítsa meg! – parancsolta éles hangon Rosa. – Nem Newman vezeti ezt a Mercedest? – kérdezte Walvis. – De igen – helyeselt Rosa, majd ismét odaszólt Gullivernek: – Ez egy kicsit trükkös lesz, de azért csinálja! Merevítse ki a filmet, hogy megnézhessem a kocsi hátuljában ülő férfit. Gulliver grimaszt vágott a hátuk mögött. Nem akarsz te egy kicsit túl sokat? – mondta magában. Maradék türelmének javát fölélte, míg addig bűvészkedett a filmmel, hogy be tudja fogni a Mercedes hátulját, azután várt. Rosa előrehajolt, fölállt, rátámaszkodott az előtte levő szék támlájára. Walvis érezte bizalmasában a feszültséget. Rosa mereven bámulta a hátsó ülésen helyet foglaló férfi profilját. Mellette elmosódott női arc sejlett. Rosa lassan leüh. – Ennek nem fogsz örülni – mondta vontatottan. – Szóval azonosítottad a hátul ülő férfit? – Igen. Amennyire én tudom, egyetlenegy fénykép létezik róla. Londonban, egy első emeleti ablakból készítették, amikor elhagyta a székházát. – Kicsoda hát? – kérdezte türelmetlenül Walvis. – Tweednek hívják. A SIS aligazgatója. Walvist villámcsapásként érték Rosa szavai. Megtámaszkodott foteljében, kiemelte belőle magát, és szó nélkül kiment a vetítőteremből, vissza az irodájába. Ott belerogyott forgószékébe, miközben állkapcsa úgy mozgott, mintha rágna valamit. Tekintete a távolba meredt. Rosa követte, de arckifejezése láttán tudta, hogy most nincs itt az ideje a beszédnek. Felzümmögött a belső telefon, Walvis automatikusan megnyomta a gombot. – Martin most tért vissza – mondta egy hang. – Sürgős híreket hozott önnek. Walvis szó nélkül kikapcsolta a hangszórót. Martin abban a pillanatban nyitott be, amikor Gulliver is felbukkant a dobozba csomagolt filmmel. Walvis erőt vett magán, kiegyenesedett, és rángó szemmel, bőszülten meredt Gulliverre. – Mi az ördögért nem összpontosítottad minden erődet, hogy megsemmisítsd ezt a Tweedet, mielőtt elhagyta volna Angliát? Gulliver egyik lábáról a másikra állt, Martin pedig egy vigyort nyomott el. Walvis két alvezérében nem tengett túl a kölcsönös szeretet, főnökük pedig élvezte, ha kijátszhatta egyiket a másik ellen. – Ki az ördög adott engedélyt – fordult most Martinhoz –, hogy beronts az irodámba? Azt hiszed, csak úgy bejöhetsz, amikor akarsz? Kezd elegein lenni az unalmas vigyorgásodból.
Most Gulliver mosolyodott el rosszindulatúan. Semminek sem örült annyira, mint amikor Martint láthatta a pácban De Walvis hirtelen feléje kapta a szemét: – Te is letörölheted a vigyort az ocsmány pofádról! A változatosság kedvéért hasznossá teheted magad! Ötven képet akarok mindenkiről, aki szerepel a filmen. Osszátok szét az embereink között! Éjjel-nappal járják Münchent, hogy lássák, nem lopakodott-e be valamelyik a városba! – Azonnal, uram – biztosította Gulliver sietve. – Magam járok utána. – Még szép! – gúnyolódott Walvis. – Miután most mondtam, hogy ezt tedd! Most itt maradsz, amíg nem mondom, hogy távozhatsz! Elfordult székével, és Martinra meredt. Az nem nézett Gulliverre. Óvatosan eltitkolta afölötti kárörömét, hogy kollégája megkapta a magáét. – Ugyancsak nagy erőfeszítésedbe kerül, hogy komoly arcot vágj – állapította meg Walvis. – Mik azok az úgynevezett sürgős hírek? – Nos, uram... – Martin nyelt egyet. – Ma reggel pechünk volt Cardonnal... Walvis előrehajolt, szemügyre vette alvezérét. Martin elhallgatott. Szörnyű, hogy Gulliver mindezt látja! – Dagadt a szemed! – reccsent rá Walvis. – Talán ittál szolgálatban? – Szó sincs ilyesmiről. A szemem még mindig fáj... – Nem érdekel az egészségi állapotod. Csak a legrosszabbat mondd! Eltoltad a munkát? Erről van szó? – Pechünk volt! – nyögte Martin. – Sikeresen követtük Cardont Bergig. Ott megállított bennünket egy rendőrjárőr, aki nyilvánvalóan mindenáron jelenteni akart valamit a főnökeinek. Azzal vádolt bennünket, hogy heroint szállítunk. Meggyőztem róla, hogy ez ostobaság, de addigra Cardon eltűnt. – Azt hiszem, van még más is – mondta fenyegető pillantással Walvis. – Azonnal reagáltam. A mobiltelefonon erősítést kértem a Pegazusról. – Most már csaknem magabiztosan beszélt. – Csapdát állítottunk minden elképzelhető úton, amely csak kivezet Bergből, és ez bevált. Én szúrtam ki a kocsit, amellyel Cardon elhagyta Berget. Követtük, üldözőbe vettük. – Akkor hát halott? – kérdezte Walvis, noha nem így gondolta, de még jobban meg akarta izzasztani helyettesét. – Nem egészen. Követtük a sztrádára, München felé. Kari már éppen rá akart lőni, amikor az a ravasz, alattomos patkány váratlanul egy könnygázgránátot lőtt a kocsinkba. Nekimentünk a korlátnak... – Ti aztán jól elveszítettétek! – hördült föl Walvis. – Azt mondod, váratlanul? Ravasz? Alattomos? Túljárt az eszeden! Vyon – tűnődött selymes hangon –, mennyit kérne Cardon, hogy a helyedre álljon? – Ezt nem gondolhatja... Martin arca rákvörös volt. Félelem küzdött benne a haraggal. A félelem győzött. Elővette a zsebkendőjét, megtörölgette még mindig égő szemét. – Személyes ügyemnek tekintem, hogy megsemmisítsem. – Nem, nem fogod! – förmedt rá Walvis. – Majd azt teszed, amit én parancsolok! Azt akarom, hogy működj együtt Gulliverrel... – elhallgatott, ránézett helyettesei arcára, és öklével az asztalra csapott: – Vagy együttműködtök, vagy végzek mindkettőtökkel! Megfeledkeztetek róla, hogy mi készülődik? – Bocsásson meg uram... nem vagyok biztos benne, hogy tudom, mire céloz – motyogta Martin. – Akkor fölfrissítem az emlékezetedet. – Hüllőpillantása ide-oda cikázott Martin és Gulliver között. – A létező legnagyobb fegyverszállítmány közeledik a Dunán egy hajóvontával. Mostantól számítva, nagyjából két nap múlva köt ki Passaunál, és nekünk rögtön szét kell
osztanunk a rohamosztagosok között. Tehát, fésüljétek át Münchent, kutassatok fel minden ellenséget, utána pedig tapossátok el őket, mint a svábbogarakat! Ezt az akciót ti irányítjátok. Gulliver, ne felejts el képeket csináltatni arról a filmről! Holnap hajnal négyre csoportjaink minden tagjának a kezében legyenek a képek! Most pedig, tűnjetek a szemem elől! – Bölcs dolog volt így beszélni velük? – kérdezte Rosa, amikor egyedül maradtak. – Igen. Az embereken szeretet vagy félelem által tudsz uralkodni. Én jobban szeretem a félelmet. Nem angyalokkal van dolgunk. Mindketten megérdemlik azt a hatalmas fizetést, amit adok nekik. Ez a Tweed aggaszt engem – mondta hirtelen. – Érzem, hogy nagyon veszedelmes ellenség. – Valószínűleg még Londonban van. – Szerintem már átjöhetett Münchenbe. Az a támadás a Cleaver Hall ellen sokat elmond. Tweed ott volt, nem valami íróasztalnál ücsörgött, mérföldekre onnan. Maga vezeti a támadást a fronton. Csodálom érte. – Ha itt van, meg fogják találni a fénykép nyomán, amit Gulliver szétoszt. – Akkor újabb munkát adhatunk Könnycseppnek – válaszolta Walvis, és rámosolygott Rosára. Walvis még éjfélkör is az asztalánál ült, amikor megszólalt a telefon. Meghallgatta informátorát. Összecsücsörített szájjal megismételte a nevet, hogy biztosan jól értette-e, aztán csak ült, a levegőbe bámulva. Szóval megérkezett Münchenbe David Sherwood százados, annak a Parkernek a társa, akitől Walvis megvásárolta a Reed & Roebuckot. Újabb számot tárcsázott, a közvetítőét, akivel az ilyen ügyeket intézte. – Utasítás Könnycseppnek. Nagyon sürgős. Vacsorázzon együtt David Sherwooddal, aki a Bayerischer Hóiban szállt meg. Gondolom, a díj ugyanaz, mint legutóbb. Százezer német márka? Ez a duplája! A kockázat is nagyobb? Nos, rendben, de korlátozott határidővel. A feladatot negyvennyolc óra alatt végre kell hajtania. A Walvisszal folytatott beszélgetés után Rosa Brandt fölment az irodaház következő emeletére, ahol a magánlakosztálya volt. Bezárta az ajtót, bement a tágas fürdőszobába, és annak is gondosan bezárta az ajtaját. A márvány mosdókagyló fölötti nagy üvegpolc roskadozott a drága kozmetikumok és a különféle egyéb folyadékokat tartalmazó üvegcsék alatt. Rosa levette a fátylas fekete kalapot, és megnézte magát a tükörben. Azután levetkőzött, prémszegélyes köntöst vett magára, és bement a hálószobába, nem feledve el kétszer ráfordítani a zárat. Egy modern regényt olvasott, amikor hajnali fél egykor megszólalt a telefon. Fölvette, bemondta a nevét, figyelt, föltett néhány kérdést. – Megértettem – mondta németül. – Akkor két napon belül találkozunk... Tweed és Paula késő délután érkeztek meg a müncheni repülőtérre. A férfi hirtelen megváltoztatta a szándékát, amikor elérték a Heathrow-t, de Paula már régen hozzászokott az ilyesmihez. Komótosan megebédeltek a legjobb étteremben, Tweed rendelt egy fél üveg elzászi rizlinget. Paula meglepetten nézett rá, amikor a pincér távozott. – Hogyhogy egy későbbi járatra tétetted át a jegyünket? – kérdezte. – Eszembe jutott, hogy figyelőket állíthattak a müncheni repülőtérre. Én így cselekednék Walvis helyében. Most csúcsforgalomban érkezünk, és taxival távozunk. A csúcsforgalom megnehezíti, hogy kövessenek. – És a bor? Ritkán iszol bármit is. – Ma ünnepelek. – Tweed jó hangulatban volt. – Először is, el fogjuk kapni Walvist. Szívesen török borsot az orra alá. – Nem tudhatjuk, egyáltalán München környékén van-e – mutatott rá a nő. – Amikor tegnap késő éjszaka – pontosabban ma hajnalban – hazamentem, felhívtam egy öreg barátomat, Otto Kuhlmann főfelügyelőt a wiesbadeni Kriminalpolizeinél, aki sohasem
alszik. Miután kollégái körülnéztek Münchenben, visszahívott. Walvis csodagépe, a Pegasus, tegnap szállt le a várostól délre a Starnbergi tóra. Egy Berg nevű helység rendőrei is megerősítették, hogy Walvis sötét üvegű limuzinja ott várakozott. – Értem. Akkor magad sem sokat alhattál, mégis ragyogóan friss vagy. Mi a másik oka, hogy ünnepelünk? Nem számítva akcióéhségedet? – Távol lehetek Buchanantól és örökös kérdéseitől. Nagyon jói megleszek nélküle! Münchenben gondosan kiválasztotta a taxisofőrt. Addig várt, amíg föl nem fedezett egy rádiót hallgató, sovány arcú férfit, aki a kezével ütögette a dallam ritmusát. Ekkor fölkapta a bőröndjét, és előrerohant. Jóslata a forgalmat illetően bevált. Az út a távoli városig zsúfolásig volt kocsikkal. Paula többször is kibámult hátra az ablakon, Tweed azonban csak egyetlenegyszer, és akkor is kurtán. – Követnek! – suttogta a nő. – Egy zöld Peugeot. – Tudom – válaszolta halkan Tweed. – Négy kellemetlen külsejű úriember fölöttébb érdeklődik irántunk. Rohantak a Peugeot-hoz, amikor beszálltunk a taxiba. Csak várj, amíg beérünk Münchenbe! Áthaladtak a külvárosokon, magas fehér irodaházak tornyosultak körülöttük. Ez volt az a pillanat, amikor Tweed németül megszólította a sofőrt. – Ne nézzen körül! Egy zöld Peugeot követ minket a repülőtértől. Üzleti versenytársak, nem akarom, hogy megtudják, hol szállók meg. Kap külön húsz márkát, ha lerázza őket. – Egy zöld Peugeot. – A vezető a visszapillantó tükörbe sandított. – Megvan. Csinálunk egy városnézést, mielőtt letenném magukat a Négy Évszaknál. Kapaszkodjanak! Lekanyarodott egy mellékutcába, tövig nyomta a gázpedált, keresztülrohant egy kereszteződésen, majd egy másodikon, jobbra fordult a csöndes utcákon. A bekötőúton közeledő Mercedes vezetője vadul tülkök, mivel a taxi centiméterekre kerülte el a motorházát. A sofőr jó néhány percig kanyargóit a mellékutcákon. Paula visszapillantott, amikor lassítani kezdett. A Peugeot-nak nyoma sem volt. – Nem tudott követni! – szólalt meg elégedetten a taxis. – A következő sarkon befordulunk, és máris ott vagyunk a Négy Évszaknál. Tweed bejelentkezett a recepciós pultnál, megkapta a két szobát, amelyeket Monica foglaltatott neki és Paulának, majd megkérte a portást, tartsa szemmel a holmijukat, amíg visszaérnek. – Nyilván tudsz várni még egy kicsit a toalettel – mondta Tweed, de ez nem kérdés volt. – Tudok, de az isten szerelmére, most meg hova megyünk? – Taxival a Bayerischer Hóiba. Remélem, elkapjuk David Sherwood századost. Beszélnem kell vele. Az elhárításnál dolgozott, tudja, hogyan kell információkat szerezni. Gyanítom, sokkal többet tud, mint amennyit elmondott nekünk. – Jobb, ha megkérdezzük a portán – javasolta Paula, amikor beléptek a fényűző szállodába. – Akárhol lehet. – Nem akarom még fölhívni magunkra a figyelmet. Amennyire megismertem Sherwoodot, azt hiszem, a bárban találhatjuk meg. Tweed ismét helyesen tippelt. Amikor beléptek, egy magas alak fordult el a pulttól. Ital volt a kezében, Paula whiskynek nézte. Sherwood karvalyorra most még karakteresebbnek tűnt. Némán figyelte a közeledőket, pillantása rajongó csodálattal adózott Paulának. – Jóságos ég! – kiáltott fel. – Az összes ember közül magukra számítottam a legkevésbé. Most érkeztek? Igyanak valamit! Tessék! Magam a dupla whiskynél maradok. – Köszönöm – mondta Paula, akit mulattatott a férfi bámuló tekintete. – Nekem megfelel egy pohár száraz francia bor is. – Én ásványvizet iszom. Szénsavasat – mondta Tweed. – Foglaljuk le azt a sarokasztalt! – Foglaljuk le? – Sherwood elnevette magát. – Az egész bár üres. Üljenek le, hozom az
italokat! – Egészen szórakoztató ember! – jegyezte meg Paula, ahogy letelepedtek az asztalhoz, miután levették a kabátjukat. – És jóképű is. – Nem arra kértelek, hogy csábítsd el! – Kár. Kíváncsi vagyok, rájött-e, hogy mi történt társával, Parkerrel? – Meg fogjuk kérdezni tőle. Tweed azt a széket választotta a sarokban, ahonnan az egész bárt be lehetett látni, és csak a fal volt a háta mögött. Még mindig jókedvű, szinte mámoros hangulatban volt. Megvárta, hogy Sherwood odajöjjön, és belekóstoljanak az italokba. – Le vele! – biztatta őket Sherwood. – Utána jöhet még egy kör. Hadd álljam én a cechet! – Van valami hír Parkerről? – firtatta Tweed. Sherwood arckifejezése megváltozott, elkomorodott. Óvatosan letette a poharát, egy pillanatig hallgatott, és fürkészem figyelte Tweedet. – Azt hiszem, magának elmondhatom – szólalt meg végül. – Magammal hoztam egy képét, a felesége adta. Megmutattam a személyzetnek. Nem tartott sokáig, hogy telibe találjak. Megmutattam egy pincérnek, aki akkor állt munkába. Hat nappal ezelőtt éppen odakint állt, egy kis friss levegőt szívni. Látta, hogy Parker kijön egy emberrel, azután két további ember segített elkapni és begyömöszölni egy kocsiba. Nevettek, mintha jó vicc lenne; nyilván, hogy a pincért megtévesszék. A kocsi kilőtt, a pincér azóta nem látta. Jó leírást adott arról az emberről, aki kikísérte Parkért. Alacsony, széles vállú, görnyedt. A pincér szerint olyan volt, mintha púpos lenne. Sötét, zsíros haj, harcsabajusz. Ilyen. Mutatóujjával ívet rajzolt a szája két oldalára. Tweed a • bejáratra meredt, ahol egy olyan ember állt, rosszul szabott fekete öltönyben, akire illett Sherwood leírása. Szeme végigsöpört a sarokasztalon, átugrotta Paulát, de megállt Tweeden. – Sherwood – szólalt meg lulkan Tweed –, nézzen csak gyorsan a bejárat felé! Sherwood épp fölemelte a poharát, mintha inni akarna. Hátratolta a székét, letette a poharat, és megfordult. Egy szempillantás alatt felugrott. A görnyedt alak eltűnt az ajtó mellől. Sherwood inaszakadtából rohant utána, és ő is eltűnt a szemük elől. – Ezt nevezem különös véletlennek! – jegyezte meg Paula. – Időnként megesik, ha figyelmes az ember. – Mint te – mondta a nő. – Észrevettem, hogy én egyáltalán nem érdekeltem, te viszont annál inkább. – Igen. Ami arra utal, hogy engem fölismert, téged viszont nem. – Hogy lehet ez? – Gondolj csak vissza Cleaver Halira! Kíváncsi lennék, az az ember a kamerával az első emeleti ablakban vajon filmezett-e még, amikor elhajtottunk a kapu előtt. – A kocsi meglehetősen gyorsan ment. – Nem olyan gyorsan. Épp csak elindultunk, és rögtön odaértünk a kapuhoz. – De én is ott voltam veled! – tiltakozott a nő. – Távolabb, a hízzál átellenes oldalon. Én eltakartalak – magyarázta Tweed. – Vigyázat, barátunk visszatért. Szerencsével járt? – kérdezte Sherwoodot, amikor a magas férfi leült. – Nem. Pechemre egész tömeg érkezett vacsorához öltözve, valószínűleg valamilyen fogadásra tartottak. Közéjük keveredtem, és mire kiverekedtem magam az utcára, nyoma sem volt az illetőnek. – Esetleg fölfedezett még valamit, amióta megérkezett? – Amikor a katonai elhárításnál voltam, itt állomásoztam Németországban. Számos kapcsolatra tettem szert. Jó néhányukat fölhívtam – a postáról, hogy biztosan ne hallgassák le. Valamit találtak. Hallottak valaha az Árhullám Tervezetről? – Meglehetősen félelmetesen hangzik – jegyezte meg Paula, amikor magukra maradtak. Sherwood ragaszkodott hozzá., hogy még egy italt fizessen nekik. A pultnál állt, amikor
Newman bukkant föl az ajtóban. Körülnézett, odasietett Tweedék asztalához, és leült. – Körbejártam Münchent, bementem a szállodákba, igyekeztem megtalálni Philip Cardont. Megpróbáltam azt a helyet, ahonnan először fölhívott. Nem volt ott. Megpróbáltam azt a másik szállodát, amelyet meglátogatott, de nem jártam szerencsével. Ott sem volt. Valami különös dolog történt idekint, amikor ez a Sherwood nevű pasas átfurakodott az estélyi ruhás tömegen. – Mi volt az a különös dolog? – kérdezte egy hang Newman mögött. Sherwood volt, aki nesztelen léptekkel visszatért a pulttól, egy tálcára való itallal. Tweed összeismertette őket. Sherwood fölajánlotta, hogy Newmannek is fizet valamit, de ő udvariasan elhárította. – Szóval, mi volt az a különös eset? – ismételte Sherwood. – Egy púposforma fura alak után futottam. – Legalább a nevét meg tudom mondani – felelte Newman. – Egy kocsi várta, járó motorral, és két haver – afféle nehézfiúk – ültek benne. Amikor Quasimodo kirohant, odaszóltak neki németül: „Szállj be, Lucien!” Éppen akkor szeleitek el, amikor maga kiért. – Lucien – ismételte Tweed elgondolkodva. – Nos, legalább van még egy nevünk. – Paulához fordult. – Megpróbálnád fölhívni Philipet? Már vissza kellett érnie. Bob meg tudja adni a számát. Mondd meg neki, még több adatom van, és ott találkozom vele, ahol akarja, legjobb lenne még ma este! Neked sokkal jobb beszélőkéd van, mint nekem. Newman máris írta a számot egy papírlapra. Kitépte a noteszéből, összehajtotta, odaadta Paulának, aki azonnal eltűnt. – Nos – mondta Tweed Sherwoodnak –, akkor mesélje el, mit tudott meg erről az Árhullám Tervezetről. Walvis utálkozó arccal ült irodai íróasztalánál. Rosa a sarokban várakozott, fátylas kalapban, térdén jegyzettömbbel. Az utálat tárgya Walvis íróasztalának másik oldalán állt. Micsoda alakokat kell alkalmaznom! – gondolta Walvis. Lucien görnyedten, előredugott fejjel, láthatóan földúlt lelkiállapotban ácsorgott. Épp most érkezett. – Nos, mi az a sürgős hír, amit azonnal el kell mondanod? – Két célpontot megtaláltam: Tweedet és Róbert Newmant. Visszarohantam a kocsival, hogy elmondhassam, mielőtt elmennének. – Honnan? Térj a tárgyra! – reccsent rá Walvis. – Egy sarokasztalnál ülnek a Bayerischer Hof bárjában, egy férfival és egy nővel beszélgetnek, akiket nem ismerek. – Biztos? – Itt vannak a fényképeik – válaszolta Lucien diadalittasan. Gulliver, aki aggályosan vigyázott, hogy megtartsa állását, egykettőre lemásolta a fényképeket a Cleaver Hall-i filmről, és villámgyorsan szétosztotta Walvis embereinek. Lucien hosszú, karomszerű ujjával rábökött az egyik fényképre. – Ez Tweed. – Meglepően jó a szemed – jegyezte meg szárazon Walvis. – Ez itt Newman. – Tedd el a képeket, és folytasd a kutatást a másik két ember után! Most pedig távozz! Mihelyt egyedül maradtak, Walvis megnyomott egy gombot az asztalán. Elégedetten biccentett Rosának. – Kéretem Kahnt! – parancsolta. Kinyílt egy másik ajtó, és belépett Leó Kahn. A szokásos üres arccal nézett főnökére. Nyaka azóta is fájt, hogy találkozott Cleaver Hall mellett Marlerrel. A kötést fehér papi gallérral álcázta, ami megváltoztatta a külsejét. Walvis fölnézett. – Ha szerencsénk van – pattogtatta –, Tweed és Newman pillanatnyilag a Bayerischer Hof
bárjában tartózkodik. Parancsolom, hogy öld meg őket! Hogyan tudod megoldani? – Megvárom őket odakint a kocsiban a szálloda bejárata mellett, egy 9 mm-es Uzival, és mindkettőt leszedem. – Minél gyorsabban! – förmedt rá Walvis. Kahn kirohant. Walvis komoran mosolygott Rosára. – Az úgynevezett Leó Kahnt igazából Nyikita Kirovnak hívják, és az orosz maffia embere, aki beépült a szervezetembe. Könnycsepp fejbe lőtte a csecsen maffia főnökét Moszkvában. A helyét az én emberem vette át. – Úgy érted, mi parancsolunk a hírhedett csecsen maffiának? – kérdezte Rosa, és képtelen volt kiszűrni a hangjából a meglepetést. – Pontosan. – De ha Kahn Moszkvához hűséges, akkor veszélyes szabadjára engedni. – Sokkal jobb, ha tudom, hogy ki a kém a hátamban. Kahn jelenti a maffia alvezérének az összes dezinformációt, amelyekkel én etetem. Most pedig várunk, amíg meg nem halljuk Tweed és Newman idő előtt elhunytának hírét. Harry Butler Job türelmével rendelkezett, amire szüksége is volt, amikor Kahn nyomába szegődött Münchenben, miután ugyanazzal a géppel odarepültek. Butlernek, aki egyike volt a legtapasztaltabb nyomkövetőknek, Kahnon lógva sikerült eljutnia egészen Walvis maximilianstraßei főhadiszállásáig. Egy mellékutcában leparkolt a Citroennel, amelyet Monica bérelt neki. Kahn később előbukkant. Papi gallérral álcázta magát, ennek ellenére Butler azonnal kiszúrta. Felfigyelt Kahn jellegzetes járására: gyors, kurta lépésekkel haladt. Butler osztályelső volt, amikor a surreyi udvarházban tartott tanfolyamon a testbeszédet tanulták. Egész nap követte az ezüst Audival közlekedő Kahnt. Észrevette, hogy gyakran nézeget egy fényképgyűjteményt. Az a különös gondolata támadt, hogy Kahn készül valamire. Amikor a kis ember bement egy étterembe, hogy megigyon egy kávét, Butler besietett egy férfiruhaboltba, vásárolt magának sötétkék német kabátot és egy tollas tiroli kalapot, amiben igen komikusan festett. Egy közeli boltban vett egy svájci katonai kést is. Amikor Kahn némi időt töltött egy raktárépületben, München egyik szegényebb elővárosában, Butler kihasználta a várakozást, és néhányszor belevágta a kést egy vastag faoszlopba. A sendi kiképzőben fegyverszakértőnek is számított. Kora estére járt, amikor Butler, aki addig egy falatot sem evett, ismét a székház előtt találta magát. Kahn megint eltűnt odabent. Nagy volt a kísértés, hogy gyorsan harapjon valamit, de elvetette az ötletet. Magával hozott egy kis üveg ásványvizet, amelyet még a repülőtéren vásárolt, abból ivott egy kortyot. Ez alkalommal Kahn nagyon kevés időt töltött az épületben. Butler a Citroen volánja mögül figyelte, amint kisiet, egyebek között egy hegedűtokot cipelve magával. Rajta kivül még három ember szállt be az Audiba, és Butler megjegyezte, hogy ez alkalommal nem Kahn vezet. Az egyik hátsó ülésre telepedett. – Gyerünk, kisember! – dünnyögte magában, és újból követni kezdte az Audit. – A pletyka szerint az Árhullám – kezdte Sherwood a Bayerischer Hof bárjában – valami támadás, amelyet Walvis tervez a Nyugat ellen. Fogalmam sincs az időzítésről vagy a támadás természetéről. Csak részleteket sikerült összeszednem. – Például? – kérdezte Tweed. – Passau dunai kikötőt említették. Én magam sohasem szerettem Passaut – valahogy olyan furcsa ott a levegő. Onnan indulnak a szállítmányok a Dunán. Nagy uszályközpont, itt rakják ki a rakományokat, amelyek még a Feketetengerről is érkeznek. Nem tudom, hogyan illik a képbe. – Egyéb részlet nincs? – firtatta Newman. – Olyasmi ez, mint a kirakós játék. Ugyanilyen volt, amikor külföldi tudósítóként dolgoztam. Az ember fölszed egy darabot itt, egy másikat
ott. Csak amikor elég részlet áll a rendelkezésedre, akkor látod a képet. – Újabb részlet – folytatta Sherwood. – Állítólag a Cseh Köztársaság határán, valahol a hegyekben kiképzőközpontokat hoztak létre. A pletyka szerint valami rostarendszerrel válogatják ki a keleti menekülthullámból a legintelligensebbjét. – Egyéb pletykák? – kérdezte Tweed. – Vannak. Az a valaki, aki a Tervezet mögött áll – ha egyáltalán létezik –, politikai és üzleti kulcsfigurákat ölet meg. Az egyik célpontja állítólag a csecsen maffia feje volt. Még arról is hallottam, hogy valaki más vette át náluk a vezetést – márpedig ez a legkomiszabb és a leghatalmasabb minden bűnszövetkezet között. Állítólag támogatást ígértek nekik egy független és a régebbinél nagyobb köztársaság kikiáltásához. – A kaukázusi Csecsnia – tűnődött Tweed. – De hát az már megvan, még ha az orosz kormány nem is ismeri el. – Állítólag a csecsének igazgatják vaskézzel ezeket a kiképzőtáborokat. Bár azt hiszem, ez is csak pletyka. – Más? – kérdezte Newman. – Arról is hallani szófia beszédet, hogy tömegével csempészik nyugatra a csúcstechnikai fegyvereket, beleértve az atomrakétákat is. Részint az óriási orosz fegyverpiacon vásárolják dollárért, részint az USA-ban veszik meg a legjobbat, amit az ottani fegyverkereskedők szállítani tudnak. Mindezt állítólag azért, hogy új világrendet hozzanak létre. De ezt azért nem kell bevenni. – Arra nincs utalás, hogy ki szervezi ezt a hatalmas mozgást? Valami célzás Walvisra? – érdeklődött tovább Tweed. – Egy pissz sem. Persze ő a saját cégét is a legnagyobb titokban igazgatja. Az árulók eltűnnek, a Dunán lebegve találják meg őket. – Már megint a Duna – komorodott el Tweed. – Azt hiszem, ez minden, amit mondani tudok – fejezte be Sherwood. – Lám, lám! – mondta Newman. – Oda nézzetek, ki van itt! Egy érdekes hölgy, akivel Londonban találkoztam. Megváltoztatta a frizuráját. – Fölállt. Sötétkék blézert, fehér zsabós blúzt és miniszoknyát viselő nő közeledett az asztalukhoz. – Hadd mutassam be Jill Selborne divattanácsadót! Amikor a bemutatkozással végeztek, Jill leült egy székre, amelyet Newman sietve hozott oda egy másik asztaltól. Sherwood mosolyogva tanulmányozta a nőt. Paula, aki még emlékezett rá, hogyan bámulta őt a százados a Park Crescent-i irodában, jót mulatott. Sherwood nyilvánvalóan az a fajta férfi, aki a számokra hajt. A frizuraváltoztatás miatt, amit Newman is észrevett, Jill koromfekete haja most rásimult szép formájú fejére. Paulát fekete sisakra emlékeztette. – Remélem, nem zavarok? – Ellenkezőleg – válaszolta meleg mosollyal Paula. – Amúgy is kisebbségben voltam. – Mit óhajt inni? – kérdezte Newman, félig fölemelkedve székéről. – Egy pohár száraz fehérbort kérek, lehetőleg franciát. – Az én köröm – bömbölte Sherwood. – En foglalkozom a... – De nem ez alkalommal. – Newman rátette egyik kezét Sherwood izmos vállára, és visszanyomta a székére. – Micsoda figyelmesség! – kiáltotta Jill. – Egészen zavarban vagyok. Dehogy vagy! – gondolta Paula. Csak úgy nyalogatod a szádat, mint a macska a tejszínhabot. Ismét elmosolyodott, és beszélgetni kezdett Jill-lel. Sherwood kinyitotta a száját, azután becsukta, ahogy a hal tátog. – Maga divattanácsadó. Ez olyan izgalmas foglalkozásnak tűnik. Lesz valami kiállítás Münchenben? – Egyetlenegy sem – felelte Jill, hátratolva a székét és keresztbe téve a lábát. – Nem erről van
szó. Ez a város tele van pénzzel, és van néhány szuper divatbolt. Körülnézek, hogy megtudjam, mi a népszerű, mit nem lehet eladni. Segít megjósolni a jövő irányzatait. – Tetszik a ruhája – folytatta Paula. – Ó, semmiség! Persze egy halom pénzbe került. Ez a foglalkozásom hátránya. A látszat kedvéért egy vagyont kell költenem ruhákra. A legbelső szentélyekbe is bejut az ember, hajó a külseje. – Hát akkor a sikerre, hogy itt is bejusson! – mondta Paula és fölemelte a poharát. Jill a sajátjáért nyúlt, amelyet Newman éppen akkor töltött meg. Newman megütögette Sherwood vállát. – Elfoglalta a helyemet. Ne haragudjon, de visszaköltözne oda, hol azelőtt ült, hogy Jill megérkezett volna? – Haragszom, de azt hiszem, engedelmeskednem kell. Maga az összes vonzó nőt kisajátítja. – Én voltam az első – tréfálkozott Newman, miközben a százados visszaült a székére. – Már Londonban találkoztam Jill-lel. – Elárulná nekem, hogy Londonban hol rejtőzik? – kérdezte Sherwood, addig igazgatva a székét, amíg egyenesen szembekerült Jill-lel. – Rejtekhelyem államtitok – válaszolta a nő pajkos mosollyal. – Mikor érkezett Münchenbe? – kérdezte hirtelen Tweed. Jill játékos kedve megváltozott. Elkomolyodva nézett Tweed szeme közé. Habozott. – Ma reggel jöttem egy korai géppel. – Az órájára nézett. – És attól tartok, most távoznom kell. Egy ügyféllel van találkozóm. Newman elkapta a karját, amikor fölállt. A nő megtorpant, lenézett rá. – Ugye, találkozunk még? – Tudja, hol talál meg. Mindenkinek intett, és fürgén kisietett a bárból. Sherwood kinyújtotta hosszú karját, elnyomott egy ásítást. – Kellemesen éreztem magam. Remélem, segítettem – mondta Tweednek. – Talán többet is, mint gondolná. Tweed hármasban maradt Paulával és Newmannel. Előbb az órájára nézett, azután Paulára. – Philip? – kérdezte. – A Négy Évszakban vár. – Akkor azt hiszem, jobb, ha megyünk. Már biztosan elcsendesedtek az utcák. Könnyebb lesz taxit fogni, hogy eljussunk a szállodába. Amikor kiléptek a hotelból az éjszakai utcára, épp akkor kanyarodott oda egy taxi. Paula észrevett egy ezüst Audit, amely ugyanazon az oldalon parkolt a járdaszél mellett. Két estélyi ruhás nő és két férfi kászálódott ki a taxiból. – Az emberek olyan nehézkesen szállnak ki egy járműből – jegyezte meg Tweed. A járdán állva csevegtek, miközben az egyik férfi a pénztárcáját kereste, hogy kifizesse a taxit. Tweed előrelépett. A taxis nem vette észre őket, és Tweed nem szerette volna, ha elmegy. Kezében Űzi géppisztollyal Leó Kahn kilépett az Audi hátuljából. Fölemelte a fegyvert, és a csoportra célzott. Mindet leszedem, gondolta, akkor Tweed és Newman is köztük lesz. Ujja megfeszült a ravaszon. – Nézzétek! Feküdj! – ordított Newman, noha tudta, hogy elkésett. Acél villant a hideg levegőben, az utcai lámpa fényében egy pillanatra felszikrázott az éles kés. Mélyen belefúródott Kahn vállába. A gyilkos előretántorodott, sebéből patakzott a vér. A mozdulattól az Űzi csöve az ég felé fordult. Kahn gépiesen meghúzta a ravaszt. Kerepelő lövedékzápor repült a magasba. Néhány eltalálta az utcai lámpát, amely üvegcserepek záporában robbant szét. Kahn, még mindig az Uzit markolva, hátrafelé dűlőngélt. Egy férfi, aki az Audi hátuljában ült,
berántotta a kocsiba, azután kinyúlt, és fölkapta az elejtett géppisztolyt. – Gott im Hímmel! – rikoltotta az egyik német a taxi mellett. Butler, miután elhajította a kést, visszarohant távolabb parkoló Citroenjéhez. Tweed gyorsan reagált. – Utánam! – kiáltással futásnak eredt az autó felé. Az Audi farolva csalinkázott az üres úttesten, majd egyenesbe került, és elszáguldott az éjszakába. Butler a Citroen volánja mögött ülve káromkodott, mert a motor nem akart beindulni. Tweed odaért, beugrott az utasülésre. Paula feltépte a hátsó ajtót, bevágódott, Newman követte. A motor beindult. Butler gyorsított, mindenképpen utol akarta érni az Audit, de az eltűnt egy kanyarban. Amikor Butler odaért, már csak a kihalt utcát látta. – Add föl! – parancsolta Tweed. – Vigyél a Négy Évszakba! És köszönöm, hogy megmentetted az életünket. – Egész napi munkával – válaszolta flegmán Butler. – Ügy érzem magam, mint egy komplett hülye – panaszkodott Tweed. – Még sohasem léptem ki az utcára anélkül, hogy meg ne győződtem volna róla, fenyeget-e veszély. Anélkül, hogy legalább körül ne néztem volna. – Mindnyájan követünk el hibát – vigasztalta Paula. – Egy hiba az utolsó is lehet – vágott vissza Tweed. – Mindkettőtöket megölhettek volna. Ezek tényleg ki akarnak csinálni. – Akkor tegyük mi ugyanazt – javasolta Butler. A Négy Évszak tágas és fényűző előtérrel fogadja az érkező vendéget. Estélyi ruhás vendégek üldögéltek kényelmes karosszékekben, pamlagokon. Többen havannaszivarokat pöfékeltek. Tweed azonnal megérezte az enyhe illatot, amikor beléptek Paulával és Newmannel. Butler előbb leparkolta a kocsit. Tweed szíve nagyot dobbant megkönnyebbülésében, amikor meglátta a széken ülő alakot. Philip, tengerészkék, aranygombos zakót viselt, hozzá ugyanilyen színű nadrágot. Ügy öltözött, ahogy egy tengeri embernek illik egy ötcsillagos szállodában. Gondosan összehajtogatott esőkabátja alól épphogy kilátszott egy hátizsák. Érintetlen pohár állt az asztalán, és a sarokban levő széken ült. Onnan mindenkit láthatott, aki az előcsarnokban tartózkodott, vagy, ami még ennél is fontosabb, aki belépett. Nem mosolygott rá a közeledő Tweedre, és máskor derűs arcán látszott, hogy ideges és feszült. – Hello, Philip! – állt oda eléje Tweed. – Itt egy kicsit sokan vannak. Fölmegyünk a szobámba, amint felküldettem a csomagokat. – Már felküldettük – emlékeztette Paula. – Segíthetek fölvinni ezt a táskát? – Nem, köszönöm. Egy tonnát nyom. Marler rajtam tartja az egyik szemét. Ott áll a bár ajtajában. A lépcsőknél. – Majd én segítek – mondta határozottan Newman. – Kicsit fáradtnak látszol. – Sűrű napom volt – válaszolta Philip. – Emlékszem erre a remek helyre – mondta Paula. – Igen kellemes szálló. Körülnézett, miközben Tweed és Newman a recepcióhoz ment a kulcsokért. A mennyezetig érő faburkolattól olyan légköre lett az előcsarnoknak, mintegy hatalmas! könyvtárnak. Az elegáns női vendégek a legújabb divat szerint öltöztek, csak úgy csörögtek rajtuk az arany nyakláncok és karperecek. Jó néhánynak négy-öt is csilingelt a csuklóján. Paula azon tűnődött, vajon honnan van egyáltalán erejük, hogy fölemeljenek egy poharat, ha inni akarnak. Butler akkor ért vissza, amikor Tweed és Newman elhozta a szobák kulcsait. Sötétkék német télikabátjában, kezében a tiroli kalappal több mint tiszteletreméltó benyomást keltett az ötcsillagos szállodában. – Hol van Pete? – kérdezte Newman, aki aggódott társa miatt.
– Nyilván még mindig ugyanazt csinálja, amit akkor kezdett el, hogy megérkeztünk. München utcáit járja kis bérelt Mercedesével. Tudod, mit üzent, amikor valamivel korábban beszéltem vele? Fedezékben kell maradnunk. – Öt perc múlva találkozunk a szobámban – határozott Tweed, és megadta munkatársainak a szobája számát. – Először a szobámba megyek, hogy kicsomagoljak, különben tönkremennek a ruháim – mondta Paula. – És rendbe szedem magam. – Akkor hát egy óra múlva találkozunk – tréfálkozott Newman. – Mikor kellett nekem öt percnél több egy tatarozáshoz? – vágott vissza Paula. – Rendeltem néhány üveg pezsgőt – vetette oda Tweed hanyagul. – Pezsi! Nyam-nyam! – lelkesedett Paula. – Nem is tudtam, hogy szereted – csúfolódott Newman. – Fogadjunk, hogy rád verek pár pohárral! – válaszolta Paula. – Gyerünk föl! – adta ki az utasítást Tweed. Beléptek egy üres liftbe. Az ajtók már csukódtak, amikor Marler besiklott melléjük, és elnyomta cigarettáját. – Figyelmeztetni akarlak benneteket bizonyos dolgokra – mondta. – Akkor azonnal gyere velem a szobámba! – Néhányunkról fényképük van – mondta sietve Marler. – Egy csúnya kis emberke, aki úgy tesz, mintha rendőr lenne, körbejárja a szállodák recepcióit. Az igazolványa biztosan hamis. Erre az alkalomra csinálhatták. – Annyit mondhatok, a te képed nincs meg nekik – közölte Tweed. – Akkor nem sokáig maradok veletek. Sokkal hasznosabb vagyok, ha a bárban csellengek és a lányokkal szemezek, miközben azt figyelem, ki jön be. München nem a kontinens legbiztonságosabb városa. Mellesleg jobb, ha elhozok egy bőröndöt a szobámból. – Philipre nézett, aki komor, elutasító arcot vágott. – Hallottam, ma reggel meglátogattad Bergben Manfréd Hellmannt. Később én is meglátogattam, és vásárolgattam nála ezt-azt. Negyvenezer márkámba került, de megérte. – Negyvenezer! – horkant föl Philip. – És még azt gondoltam, túl sokat kér, amikor ennek a felét fizettem neki! – Csak várj, amíg meglátod a bőrönd tartalmát! – mondta Marler nyomatékkal. – Neked diszkont árat számolt. Kiléptek a szőnyegpadlós, széles folyosóra, a fali lámpák diszkrét fényébe. Tweed csodálkozott, milyen csöndes és kihalt a folyosó. Követte a kétszobás lakosztály felé mutató nyilat. Marler mellette lépkedett. Newman és Paula az ellenkező irányba tartottak. – Úgy kellett leráznom a portásokat, hogy ne kísérjenek el – mondta Tweed. – Viszont a csomagok a szobáinkban vannak. – Megállt, amikor elérték a megfelelő számot. Marler hanyagul szalutált neki. – Várj még egy pillanatig! Így fogok az ajtódon kopogtatni. – Szabálytalan ritmust vert ki, majd belépett szobájába, amely inkább lakosztály volt. David Sherwood százados izgatottan várakozott a Bayerischer Hofban. Miközben fürdött, fölhívta egy rejtélyes asszony. Sherwood lekapta a fali készülék kagylóját, és egyre kíváncsibban figyelt. – David Sherwood százados? – kérdezte egy lágy női hang. – Az beszél. – Magda Franz vagyok – mondta a nő hibátlan angolsággal. – Ha együtt vacsorázhatnánk a szállodájában ma este, elmondhatnék valamit arról, mi történt a társával, Mr. Parkerrel. – A legnagyobb örömmel látom vendégül – egyezett bele Sherwood. – És ma este szabad is vagyok. De ha nem lennék, akkor is törölném a programjaimat, hogy önnel találkozhassak. – Ez nagyon kedves öntől – búgta a csábító hang. – Kilenc harminc megfelelne?
– Ma este, kilenc harminc – mondta lelkesen Sherwood. – A legnagyobb étterem előtt fogom várni. Foglalok egy csöndes asztalt. – Egy különálló asztal jó lenne. Már nagyon várom a csodálatos estét. – Miről fogom megismerni? – jutott Sherwood eszébe. – Hosszú, fekete ruhában leszek, fátylas fekete kalapban. – Izgalmasan hangzik – felelte a százados. – És ön, megismer engem? Talán, ha leírnám... – Ó, én fölismerem önt, Sherwood százados! Ennek a társalgásnak már csaknem egy órája. Sherwood, miután megfürdött, kiválasztotta legelegánsabb öltönyét, arcszeszt hintett magára, ellenőrizte megjelenését a hálószoba tükrében. Még mindig nem vagyok túl öreg egy kis kalandra, gondolta.. Annyira föllelkesedett, hogy a találkozó célja – a Parker eltűnésével kapcsolatos információ – másodlagos helyre csúszott gondolatai között. Miután telefonon asztalt foglaltatott, lement az étterembe. Sarokasztal volt, tökéletesen megfelelő hasonló célokra. Magda Franz időben érkezett, pontosan úgy öltözve, ahogy mondta, és megszorította törékeny kezével a századosét. Középtermetű nő volt, ruhája eséséből ítélve igen jó alakú. A főpincér odakísérte őket az asztalhoz. A nő ragaszkodott hozzá, hogy Sherwood üljön a sarokban levő székre. – Én ismerem ezt az éttermet, úgy tisztességes, hogy önnek legyen jó kilátása. – Az ezüstvödörre pillantott, amelyben egy üveg Krug pezsgő hűlt. – Abban reménykedik, hogy leitat? – kérdezte, ahogy letelepedtek. – Talán abban, hogy egy picit becsiccsent – válaszolta legkedélyesebb modorában Sherwood. Bárcsak jobban látná Magda Franz arcát. A fátyol finom vonásokat, talányos szépséget sejtetett. Megrendelték a vacsorát, de Sherwood azt mondta a pincérnek, hogy nem kell sietniük. – Először kiélvezzük a pezsgőt! Amikor egyedül maradtak, fölemelte a poharát. Az étterem kezdett benépesedni, de még mindig csak fél ház volt. Eddig senki sem foglalt helyet a közelükben. – A barátságra! – mondta derűsén. – Az emlékezetes estére és a hosszú életre! – válaszolta a nő.
Paula érkezett elsőnek Tweed szobájába. Miután kicsomagolt és lezuhanyozott, hosszú ujjú, állógalléros, halványkék ruhát vett magára, karcsú derekára oroszlánfejes csattal záródó, széles, sötétkék övet csatolt. Körülnézett a szobában. Az egyik részén kényelmes karosszékek és kanapék álltak. Emögött egy nagy hálószobára látott, amelyben hatalmas ágy terpeszkedett. A bútorzat fényűző volt, a világítás diszkrét. – Ez nem is szoba, hanem valóságos lakosztály! – mondta Tweednek. – Úgy véltem, jó sok helyre lesz szükség, ahol valamennyien összejöhetünk. Ha végiggondolom, ami mostanában történik, igazam is volt. Szórakozottan beszélt, mintha csak félig lenne jelen. Üdvözölte Paulát, de aztán elrévedt a semmibe. – Egy pennyt a gondolataidért – ingerkedett vele a nő. – Vagy akár fél koronát is, ha régi pénzben számoljuk. – Meg vagyok győződve róla, hogy Sherwood százados sokkal többet tud, mint amennyit elmondott. Szándékosan bizonytalan válaszokat adott. Talán túl sok ember volt az asztalnál. Holnap egyedül megyek el hozzá. Később majd fölhívom, hogy megbeszéljek vele egy
találkozót. – Amit mondott, az meglehetősen ijesztő. Látom, Philip itthagyta a hátizsákját. – Rögtön azután visszajött, hogy elmentetek. Azt mondta, szerinte itt nagyobb biztonságban van. Kíváncsi vagyok a tartalmára. Észrevetted, hogy megváltozott Philip modora? – Először te mondd el a benyomásaidat! – sürgette Paula. Leült az egyik pamlagra, és elrendezte maga körül a párnákat. – Sokkal komorabb, sokkal zárkózottabb. Örülök, amiért rá tudtad beszélni, hogy jöjjön ide. – Nem volt csekélység telefonon át. Nem akarta elhagynia Platzlt. Azt mondtam, tartozik neked annyival, hogy meglátogat. Emlékeztettem rá, hányszor fedezted a múltban, bizonyos meleg helyzetekben. Végül beleegyezett, hogy átjön. – Jól tetted. Ebben a pillanatban kopogtattak. Tweed ajtót nyitott. Marler jött, nehéz bőröndöt cipelve, a nyomában Newman. Butler akkor érkezett, amikor Tweed éppen be akarta csukni az ajtót. – A klán összegyűlt – állapította meg halkan Paula, mert megérezte Tweed sötét hangulatát. – Föl kell fegyverkeznünk – mondta élesen Marler. Letette a bőröndöt egy alacsony székre. – Túl sok nehézfiú szaladgál a városban. Walvisnak egész München a zsebében van. Hölgyeké az elsőbbség. – Felnyitotta a bőröndöt, és kivett belőle néhány ruhadarabot. Alattuk különböző méretű, celofánba burkolt csomagok hevertek. Kivett egyet, odaadta Paulának. – Jobban érzed magad, ha ez benne lesz a válltáskád különleges zsebében? 32-es Browning, tartalék tárakkal. Manfréd Hellmann szívességéből. No persze, a szívesség egy vagyonba került. Paula már ki is bontotta a pisztolyt, ellenőrizte, hogy nincs-e megtöltve, és megméregette a súlyát a tenyerében, mielőtt belenyomta volna a tárat a markolatba. – Sokkal jobban, köszönöm – felelte. Marler odaadta a következő csomagot Newmannek, aki a kedvenc fegyverét találta benne: 38as Smith & Wesson revolvert, pisztolytáskát és egy halom lőszert. Butler nyolc- lövetű, 7.65ös, automata Walthert kapott. Éppen a fegyvert gusztálta, amikor valaki kopogtatott. Newman hátraküldte a többieket, jobbjával előhúzta revolverét, amelyet addigra megtöltött, a ballal csöndesen elfordította a zárat, de a láncot rajta hagyta, és néhány centiméterre nyitotta csak az ajtót. – Ezt nevezem meleg vendégszeretetnek! – mondta szárazon Nield. – Hol a pokolban voltál egész idő alatt? – kérdezte Butler. – Dolgoztam, miközben ti csak lebzseltetek. – Tweedhez fordult. – Egy csomó gondunk lesz ebben a városban. – Aha, máris jobban érzem magam – vette át a Walthert, a tokot és a lőszert, amelyet Marler nyújtott oda neki. Ledobta kabátját és zakóját, fölcsatolta a tokot, ellenőrizte a Walthert, majd beledugta a tokba. Elvigyorodott, rákacsintott Paulára. – Most már rendesen föl vagyok öltözve. – Miféle gondok? – kérdezte Tweed, akinek eszébe jutott Marler korábbi megjegyzése. – Egy raj fölfegyverzett bérgyilkos kószál Münchenben. Egészen biztos, hogy minket keresnek. – Megütögette a fegyvertokot. – De most, azt hiszem, fölvesszük velük a versenyt. Vér fog folyni az utcákon! Miközben beszélt, ismét kopogtattak. Newman beengedte Philipet, aki még hallotta az utolsó mondatot. – Ma délelőtt Bergben majdnem folyt is – mondta, miközben leroskadt a pamlagra Paula mellé. Elmesélte találkozását a kék Audi utasaival, azután, hogy otthagyta Hellmannt. Tweed merően figyelte. Philip nyilvánvalóan holtfáradt volt, de nyársegyenesen tartotta magát, és a tekintete hátborzongató volt. – Mi sem unatkoztunk – mondta Tweed, amikor Philip befejezte történetét.
Társai tájékoztatására röviden összefoglalta, mit beszéltek Sherwooddal, elmesélte Jill Selborne váratlan betoppanását. – Kíváncsi vagyok – mélázott –, mire fog jutni Sherwood százados. Kétlem, hogy ma este tétlenkedne. Sherwood lelkesedése vacsoravendége iránt nem változtatott a valahai elhárítónak azon a szokásán, hogy mindent lejegyezzen. Amikor megették a vacsorát, a nő elnézést kért és fölállt. – Ki kell mennem a mosdóba. Csak pár perc. Távolléte alatt a férfi előhúzta noteszét, és néhány szót firkantott bele. Vacsora Magda Franzcal. Roppant érdekes hölgy. Tökéletes kiejtéssel beszél angolul. Kíváncsi vagyok, mikor láthatom fátyol nélkül. Hozzábiggyesztette a decemberi dátumot, és éppen visszacsúsztatta a noteszt a zsebébe, amikor a nő újra felbukkant. Könnyek csurogtak az arcán a fátyol alatt, és amikor leült, egy parányi, csipkés zsebkendővel törölgette őket. – Mi a baj? – kérdezte a férfi. – Semmi. Csak a füst. A szivarfüst. – Sajnálom. Nézze, ez tiszta! Használja ezt! Összehajtott fehér zsebkendőt húzott elő a zsebéből, és áthajolt az asztalon, hogy odaadja. A nő ekkor fölemelte az asztalkendőjét, célzott a vászonba rejtett pisztollyal, és meghúzta a hangtompítós fegyver ravaszát. A ciánhegyű lövedék a férfi mellébe csapódott. Sherwood elejtette a zsebkendőt, feljajdult a kíntól, és az asztalra rogyott. A nő felpattant. Még mindig az a fehér kesztyű volt rajta, amit egész vacsora alatt viselt. Odarohant a legközelebbi pincérhez. – Orvost! Gyorsan! A barátom szívrohamot kapott! Sikoltozására nyomban kitört a zűrzavar. Több asztalnál is felugrottak a férfiak, és egymásnak ütközve igyekeztek az összerogyott test felé. – Orvost! Kérem! – kiabálta torkaszakadtából az egyik főpincér. – Ha van itt orvos, azonnal jöjjön ide! A nők is fölálltak, és odacsődültek, hogy jobban lássák a történeteket. A dögevő ösztön működésbe lépett. Mire az orvos megérkezett, majd egy futólagos vizsgálat után odasúgta a főpincérnek, hogy a vendég halott, Magda Franz eltűnt. – Most rögtön fölhívom Sherwood századost, hogy találkozót beszéljek meg vele. Holnap reggel ez lesz az első dolgom – jelentette be Tweed. – Adom a Bayerischer Hof számát – mondta Paula. Tweed tárcsázott. Németül beszélt, a portás azt mondta, hogy Sherwood százados nincs a szobájában. Talán az étterembe ment. Odakapcsolta a telefont. Tweed néhány percig várt a kapcsolásra. Egy izgatott ember jött a telefonhoz, és halkan beszélt valamit. Az üzletnek nem tett jót egy hulla az étteremben. – David Sherwood századossal kell beszélnem – mondta nyugodtan Tweed németül. – Rokona Sherwood századosnak? – kérdezte a hang. – Igen, a bátyja vagyok – hazudott azonnal Tweed, érezve, hogy valami baj van. – Attól tartok, nagyon rossz hírem van az ön számára. Sherwood százados halott. Szívrohamot kapott vacsora közben. – Istenem! Egyedül volt? – Nem, uram. Egy elegáns hölggyel vacsorázott, aki fekete kalapot és fátylat viselt. Nem találom, amióta a tragédia megtörtént... Ott van még, uram? Tweed már nem volt ott. Letette a kagylót, és megfordult, hogy szembenézzen elnémult embereivel. – A gyilkosságok üteme gyorsul. Éppen most mondták, hogy Sherwood százados a Bayerischer Hóiban vacsora közben végzetes szívrohamot kapott. Egy nővel vacsorázott, aki azóta eltűnt. Egy fekete kalapos-fátylas nővel.
– Még egy gól Könnycsepp javára – dünnyögte Marler. Walvis késő éjszakáig szokott dolgozni, íróasztalánál ülve közismert európai emberek névsorát böngészte, keresztet téve bizonyos nevek mellé, amikor nyílt az ajtó. – Remélem, nem zavarlak – mondta Rosa. Walvis rámeredt. A nő a szokott öltözékét viselte: fekete ruhát, kalapot és fátylat. Lihegett, mintha sietett volna, és egy székbe rogyott. – Hol voltál? – kérdezte durván Walvis. – Kérlek, ne beszélj így velem! Kimentem, hogy vásároljak néhány dolgot egy éjszakai gyógyszertárban. Szirénát hallottam, mire behúzódtam egy kapuba. Rendőrautók egész sora húzott el az utcán, majd megálltak, mert néhány hülye elzárt egy kereszteződést. Zöld volt nekik, és nem vették észre a rendőrautókat. – Feltételezem, előbb-utóbb rátérsz a tárgyra – mondta gúnyosan Walvis. – Rögtön! Mindig azt mondod, hogy szükséged van a háttérre! – A hátteret ismerem. Mi van az előtérben a változatosság kedvéért? – Az egyik autó... – Rosa Brandt egy pillanatra elhallgatott, hogy lélegzetet vegyen. – Láttam az egyik kocsit, egy fekete Mercedest, előtte és mögötte rendőrautókkal. Pontosan ott állt meg, ahol én várakoztam. Tudod, hogy megjegyzem az arcokat. Fölismertem a férfit, aki a vezető mellett szivarozott. Otto Kuhlmann főfelügyelő volt, a wiesbadeni bűnügyi rendőrségtől. Miért van ez Münchenben? – Kuhlmann... Walvis feje félrebillent hatalmas vállán. Előregörnyedt, vastag szemhéja rángott, duzzadt száját elhúzta. Üres arccal meredt Rosára, de mintha mögötte nézett volna valamit. A nő sejtette, hogy fölzaklatta a hír. – Egy pillanat – mondta Walvis kásás torokhangon. – Valószínűleg a Bayerischer Hofba tart. Leó Kahn eltolta a munkát Tweeddel és Newmannel. Valaki belevágott egy kést, amikor tüzet nyitott. – Tweedet ugyancsak jól védhetik – kockáztatta meg Rosa. – Hallgass! Most én beszélek. Azok az átkozott hülyék idehozták Kahnt, ide az irodámba! Még bevérezték volna a szőnyeget. Mondtam, vigyék a raktárba! Az az idióta doktor éppen azelőtt telefonált, hogy megérkeztél volna. Kahn néhány napon belül rendbejön. A kés nem ért artériát. – Beszélhetek? – kérdezte Rosa. – Igen, ha muszáj. – Ez nem magyarázza meg Kuhlmann müncheni fölbukkanását. Miért jönne ide Wiesbadenből? Valami más oka lehet annak. – A gondolataimban olvasol – vicsorgott Walvis. – Pontosan ugyanerre gondoltam. És már olyan közel vagyunk az Árhullám Tervezet megindításához... Elharapta a szót, mert megszólalt a telefon. Felkapta hatalmas kezével a kagylót. Hirtelen lehiggadt, olyan hideg lett, mint a jég. – Ki az? Aha, folytassa... – mondta németül, és figyelt. – Biztos? – kérdezte rövid szünet után. – Értem. Most a másik ügyön dolgozik. Az újságíró. Ziggy Palewski. Honnan tudhatnám, hol van? Ezért fizetlek, ez a munkád. Találd meg! Azután közöld vele! – Ez majd elszórakoztatja Kuhlmannt – közölte kedélyesen. – Sherwood századost lelőtték, miközben egy hölggyel vacsorázott. Könnycsepp ismét bebizonyította, hogy szakember. Vajon nem lenne érdekes találkozni vele? Rosa meglepődött, aztán összeszedte magát, keresztbe vetette a lábát, megrázta a fejét. – Nem szívesen lennék jelen egy ilyen alkalomkor. Most Ziggy Palewski halálát rendelted meg nála. Miért? – Ez a nyavalyás skribler túl közel jutott hozzánk. Hallottam, hogy bizonyos embereket
meginterjúvolt. Nem szabad annyi ideig élnie, hogy tudomást szerezzen az Árhullámról. – Felderült, újult energiával hadonászott püffedt kezével. – Még rámenősebbnek kell lenni! Fölhívom Martint a raktárban. Tárcsázott. Beletelt egy kis időbe, amíg fölvették. – Küldje ide Martint azonnal! Most rögtön! Azt mondtam, Martint. Tudni fogja, hogy ki hívja... A, Martin! Jól aludtál? Ne magyarázkodj, figyelj! Úgy döntöttem, hogy ismét meg kell kísérelnünk megállítani versenyzőinket: Tweedet, Newmant és Cardont. Ugyanezt a parancsot fogom kiadni Gullivernek, és te együttműködsz vele! Nem, majd magam mondom meg. Küldd ide! – Nem innál valamit? – kérdezte Rosa, miközben Walvis várakozott. Szerette volna lecsillapítani. – Gulliver? – szólt bele a kagylóba Walvis. – Ide figyelj! Ugyanezt az utasítást adtam Martinnak. Neki is azt mondtam, hogy együtt kell működnötök, de válságban át kell venned a parancsnokságot. Ez az utóbbi kettőnk között marad. Tweedet, Newmant és Cardont meg kell állítani. Kezdenek túlságosan veszélyessé válni. Talán a te különleges szakértelmed hozza meg a megoldást. Ez minden. Rosa tudta, hogy ha a nyílt vonalon beszélnek, akkor a „megállítani” azt jelenti: „megölni”. De érdekelte, mivel végződik a beszélgetés. – Szeretném tudni, miben rejlik Gulliver különleges szakértelme. – Azt meghiszem, hogy szeretnéd. Nos. ez alkalommal ki fogom elégíteni gusztustalan kíváncsiságodat. Gulliver a robbantás szakértője. Pályafutása kezdetén egy kőbányában volt robbantómester. Számára gyerekjáték egy autóbombát elkészíteni. Mostanáig Tweed embereit autóból támadták meg fegyveresek. Nem számítanak ebből a teljesen új irányból érkező fenyegetésre. Mondtál valamit az italról? Azt hiszem, a konyak éppen jó lenne, hogy megünnepeljem friss terveimet. Walvis rózsás hangulatban volt, hiszen most rendelte el három ember meggyilkolását. Az ököl úgy csapott le Tweed ajtajára, mintha eltökélte volna, hogy a fán keresztül tör magának utat befelé. Tweed intett Paulának, aki egyike volt csoportja ismeretlenül maradt tagjainak. A nő besurrant a fürdőszobába, és bezárta maga mögött az ajtót. Marler még korábban belökte a fegyvereit tartalmazó táskát az ágy alá. Philip, miután megmutogatta, mi van a hátizsákjában, elrejtette a szekrénybe, egy takaró alá. Newman, jobbjában a Smith & Wessont markolva, odament az ajtóhoz. Ez alkalommal még óvatosabb volt: a fal mellé állt az ajtó egyik oldalán, miközben elfordította a kulcsot és kinyitotta, ameddig a lánc engedte. – Na, csakhogy! De most engedjenek be, mielőtt betörném az ajtót! – bömbölt valaki angolul. – Ez Kuhlmann – mondta Tweed. Newman beengedte a látogatót. Alacsony, széles vállú, nagyfejű férfi volt. Edward G. Robinson amerikai színészre emlékeztetett, aki régi filmekben játszott gengsztereket. Agresszív nagy szája volt és agresszív megjelenése. Az a fajta ember volt, aki azonnal felhívja magára a figyelmet, ha belép egy szobába. Szivarját fegyverként szögezte Tweedre. – Ma este gyilkosság történt a Bayerischer Hof éttermében, harmincöt vendég szeme láttára. Az áldozat egy bizonyos Sherwood százados. A főpincér azi mondta, hogy késő délután ez a Sherwood két férfival és egy nővel beszélgetett. Az egyik férfit úgy írta le, hogy csendes ember, de van benne valami nagyon erős, bár az utcán nem figyelnének fel rá. Rögtön magára gondoltam. Na és kit találok, amikor ellenőrizni kezdem a legjobb szállodákat? Magát! – Hát ez igazán okos dolog volt magától – mondta Tweed lágyan, hogy zavarba hozza a rendőrt. – Továbbá – folytatta Kuhlmann mennydörögve, és körbemutogatott a szobában –, csaknem az egész csoportja itt van! – Hirtelen a fürdőszoba zárt ajtajára nézett. – Kíváncsi lennék, ki rejtőzött el ott? – bömbölte teli torokból.
Gyors, kurta lépésekkel átügetett a hálószobán, megfogta a kilincset, és amikor rájött, hogy az ajtó zárva van, ököllel verni kezdte. A fürdőszobában Paula minden szót hallott. Tudta, Tweed arra játszik, hogy zavarba hozza a főfelügyelőt. A dörömbölés közepette lehúzta ruhája cipzárját és kilépett belőle. Csupán áttetsző kombiné és harisnyanadrág maradt rajta. Kinyitotta az ajtót. – Muszáj ekkora lármát csapnia? – kérdezte kedvesen. Kuhlmann rámeredt, és hátrahőkölt a szörnyű zavartól. Évek óta ismerte Paulát. Sietve kikapta a szivart a szájából. – Bocsánat. Igazán sajnálom. De hát honnan tudhattam volna... – Hát most már tudja – felelte a nő, és becsukta az ajtót az orra előtt. – Ha kérdezi, megmondtam volna – jelezte Tweed. – Most pedig, miért nem ül le és vesz egy mély levegőt, hogy elbeszélgethessünk civilizált emberek módjára? Még egy kávét is kaphat. – Ahogy emlékszem, feketén szereti – mondta Paula, aki teljesen felöltözve akkor jött elő a fürdőszobából. Levett egy kannát egy tálcáról, kávét töltött egy csészébe, odanyújtotta a felügyelőnek. Az fölnézett rá a karosszékből, ahová lerogyott. – Köszönöm, Paula. Ismét elnézését kérem... – Elhallgatott. A nő elmosolyodott, és megfenyegette. – Az a baj, hogy az elmúlt huszonnégy órában szemhunyásnyit sem aludtam; és most Tweed bajba keveredik Münchenben, szinte abban a pillanatban, amint kilép a repülőből! – Honnan tudja? – kérdezte Paula, és leült a némettel szemközt. A rendőr eléggé megviselt állapotban volt. – Igya meg a kávéját! – Nos tehát, Tveed, megint csak Newmannel együtt valami bizarr gépfegyveres támadásba keveredett a szálloda előtt, noha senki sem sebesült meg. Láttam az utcai lámpákat, amelyeket összezúztak a sorozatok. Mi történik itt? – Először maga mondja meg nekem – szólt közbe Tweed –, miért bukkant föl hirtelen Münchenben, még mielőtt mindez megtörtént volna? Végül is, akkor kellett iderepülnie Wiesbadenből, mielőtt ez lezajlott volna. – Először a maga változatát szeretném hallani, ha nem haragszik. Németországban vagyunk. – Igaza van. Tweed leült egy másik karosszékbe, és elmondta Kuhlmann-nak az események egy gondosan megszerkesztett változatát. Nagy hangsúlyt helyezett Philip tragédiájára, részletesen előadta, mi történt a néhai Mrs. Cardonnal. – Hát ez rettenetes! – Kuhlmann szivarját rágva bámult Philipre. – A legtöbb emberrel ellentétben nem fogom a szokásos közhelyeket elpufogtatni. Egyébként sem segítenek semmit. – Nem – felelte sötéten Philip. – A legtöbb ember ostobaságokat mond. Mivel nincs tapasztalatuk az ilyesmiben, nem tudják, mit mondjanak: félszegek, zavarban vannak. Tökéletesen megértem őket. Amíg nem szereznek hasonló tapasztalatokat, nem tudnak megbirkózni a dologgal. – Értem, mire gondol – mondta halkan Kuhlmann. – Az én feleségem tíz évvel ezelőtt halt meg autóbalesetben. De nem azonnal. Kórházba vitték. Négy napig úgy látszott, rendbejön, az orvos azt mondta, talán meg lehet gyógyítani. De az első perctől figyelmeztetett... – elhallgatott, hogy újra meggyújtsa szivarját, azután másképpen döntött, és egy hamutartóba dobta – ...figyelmeztetett, hogy semmit sem ígérhet. Tweed hipnotizáltan bámulta Kuhlmannt. Nem is tudta, hogy házasember volt. A német folytatta, és most úgy tűnt, mintha csak ketten lennének a szobában: Kuhlmann és Philip. – Az első négy napban ült az ágyban, és normálisan beszélgetett. Szombat este bent vacsoráztam nála. A kórház megszavazott egy üveg konyakot. Jóízűen ettünk, beszélgettünk. Nem tudtam, hogy ez az utolsó vacsora, amit együtt költünk el. – Ismét elhallgatott. – Na és? – kérdezte nagyon halkan Philip, és szúrósan nézte Kuhlmannt.
– Voltak lélegzési problémái a feleségének? – kérdezte a német! – Igen. Összetörték a tüdejét. – Nagyot nyelt. – Kínszenvedés volt lélegeznie. Nagyon fölizgatta. – Akárcsak Helga – mondta Kuhlmann. – Az orvos azt mondta, a tüdeje tele van széndioxiddal, ami normális körülmények között eltávozik, amikor kilélegezzük a levegőt. Az ötödik napon felgyorsult a hanyatlás. Az orvosnak nem tetszett a feleségem zaklatottsága. Nekem sem. Mindig erős asszony volt, harcos típus. Irtózatos volt látni, hogyan kapkod levegő után. Az orvos – első osztályú szakember – átvitt egy másik szobába, és emlékszem, azok voltak életem legrosszabb pillanatai. – Mi történt? – kérdezte csöndesen Philip, a szeme bepárásodott. – A professzor őszinte meghatottsággal vázolta fel a lehetőségeket. Könnyek szöktek a szemébe, ami megdöbbentett. Azt mondta, erősebb kábítószert kell adni Helgának a korábbi enyhébb helyett. Diamorfint. – Mint Jeannek – suttogta Philip. – A professzor elmagyarázta – folytatta Kuhlmann ugyanazon a színtelen hangon –, hogy intravénásan fogják adagolni a diamorfint... – Elhallgatott. Philip bólintott. – Az engedélyemmel fokozatosan növelik az adagot. Hogy mi volt az alternatíva? Rákapcsolják egy életfenntartó készülékre. Azt mondta, ilyen módon korlátlan ideig életben tarthatják, de semmi sem fog elhatolni a tudatáig... – Philip ismét bólintott. – ...így döntést kellett hoznom. – Úgy beszélt, mint aki ismét átéli akkori tapasztalatait. – Amikor megkapta a diamorfint, elmúlt a fájdalom, és csökkent a zaklatottsága. – Nekem Nuffieldben azt mondta a professzor, hogy Jean remélhetőleg sohasem ébred fel többé. Mintha késsel szúrtak volna belém – suttogta Philip. – Helgával sok évet éltünk le együtt. Később, noha tisztában voltam vele, hogy az emberek tudták, mennyire közel álltunk egymáshoz, mégis meglepett, milyen sok barátom írt nekem – még távoli országokból is –, és sohasem felejtették el megjegyezni, milyen ritkán láttak ilyen szoros párkapcsolatot. – Megköszörülte a torkát. – Tudtam, hogy Helga, ez a tevékeny, értelmes asszony, iszonyodna a vegetálás gondolatától. Beleegyeztem a diamorfinba, bár tisztában voltam vele, hogyha az adagot fokozatosan növelik, eljön az a pillanat, amikor megáll a szíve. Úgy éreztem magam, mint egy hóhér. – Akárcsak én – suttogta Philip. – Azután jött... – Úgyis tudja. A virrasztás. Az ember csak ül ott... És még valami. A diarnorfinos infúzión kívül rá volt kötve egy szerkezetre, amely a pulzusát mérte. A szívünk percenként kilencvenet ver. A gép jelezte a kilencvenes pulzust. Helga mélyen aludt. A pulzus nyolcvanötre csökkent, azután nyolcvanra. Megriadtam. A nővér mosolyogva rám nézett és közölte, hogy vissza fog menni kilencvenre. Tényleg visszament, és úgy maradt órákon át. – Tudom, a virrasztás... – Philip szinte magának beszélt. – Holtfáradt voltam – folytatta Kuhlmann. – Adtak egy ágyat a kórházban, egy másik kórteremben. – Akárcsak nekem. – Nem sok időt töltöttem ott. Visszamentem Helgát figyelni. Azután estefelé a pulzus negyvenre zuhant. A nővér rám nézett, de már nem vigasztalt. Hirtelen rápillantottam a gépre, és láttam, hogy a képernyő üres. Meghalt. – Igazán örvendetes tudat, hogy valaki megért – motyogta Philip. – Visszament már a lakásába vagy a házába? – kérdezte Kuhlmann. – Nem mentem be abba a házba, amelyet szeretett. Még nem. – Akkor a szenvedései még csak most kezdődnek. Senki más nincs abban a házban? Értem. Akárcsak nálam. Rettegtem visszamenni az otthonomba, ahol annyi évet töltöttünk el. Mint egy sír, olyan borzalmasan üres volt. Meg fogja szenvedni, valahányszor ilyen hosszú idő után visszatér oda. Sokszor fog egyedül sírni annak az üres otthonnak a magányában. Nem
tudom vigasztalni, egyáltalán nem. – Köszönöm, hogy a megfelelő szavakat mondta – állt föl lassan Philip. – Visszamegyek a szobámba. – Elővette hátizsákját a szekrényből. Kuhlmann ránézett, de nem mozdult, nem kérdezte, mi van benne. – Tudom, ki ölte meg Jeant – mondta Philip. – Már láttam is. Van még egy kis dolgom... Tweed egyet lépett Philip felé. Kuhlmann megfogta a karját és visszatartotta, amíg Philip elhagyta a szobát. – Hadd menjen! Szüksége van rá, hogy valamivel elfoglalja magát. A vezetőt, aki Helga végzetes balesetét okozta, sohasem találták meg. Ha valaha is megtalálom, lassan fojtom meg a két kezemmel. Newman valamivel azután hagyta el a lakosztályt, hogy Kiihlmann ezeket a keserű szavakat kimondta. Marler, Nield és Butler ugyancsak elvonultak a szobájukba, hogy lezuhanyozzanak és ruhát váltsanak. Newmant fölzaklatta a beszélgetés. Eszébe jutott az a néhány évvel korábbi idő, még a hidegháború napáiban, amikor az ő feleségét ölték meg az egyik balti államban. Ugyanúgy bosszút forralt, mint Philip. Az egyetlen – és jelentős – különbséget az jelentette, hogy az ő házassága rövid és viharos volt, sőt már a válás határán jártak. Lement az előtérbe, és elindult az étterembe. Nagyon kevesen voltak odalent. Már majdnem elérte az étterem bejáratát, amikor drága parfüm enyhe illata csapta meg az orrát és valaki megfogta a karját. Megpördült. – A fenébe! Lisa Trent mosolygott rá, az elbűvölő szőke, akivel a boshami Bisztróban ismerkedett meg. Testhez álló, magas nyakú, zöld ruhát viselt, karcsú derekán vékony aranyövet. – Ez nem éppen az az üdvözlés, amelyben reménykedtem! – mondta, és elbiggyesztette a száját. – Csak a meglepetés és az öröm tette! – mosolygott Newman. – Szeretnék kérni egy nagyon nagy szívességet. – Lisa, a karjára vetett zöld kabáttal, közelebb lépett a férfihoz, hogy ne kelljen fölemelnie a hangját. – Még mindig a nagy emberre vadászom. Walvisra. És most felkértek, hogy látogassam meg a székházában. Most éjszaka. Ettől egy kicsit ideges lettem. Eljönne velem, hogy fogja a kezemet? Úgy értem, hogy a kísérőm legyen? – Csak azért, mert ideges? – tapogatózott a férfi. – Nos, még nem mondtam el az egész történetet. Magának, mint külföldi újságírónak, mindenféle alakkal kellett már interjút készítenie, beleértve nagyhatalmú és kemény embereket is. Talán ügyesebben rá tudja majd venni, hogy beszéljen, mint én. – Az egész világon Walvis a legeslegutolsó ember, akivel beszélni szeretnék. Newman maga sem tudta, mit tegyen. Lisa társasága roppant csábító, de túl sók a véletlen egybeesés. Először Jill Selborne bukkant föl a Bayerischer Hóiban, amikor a szegény Sherwood századossal beszélgettek. Most Lisa Trent. Persze, jutott eszébe, a no mondta, hogy idejön Münchenbe és a Négy Évszakban fog megszállni. – Kérem! – búgta Lisa, és még közelebb lépett hozzá. – Egy bajbajutott hölgy kéri a segítségét! – Hát, ha így van, hogyan mondhatnék nemet? De törölnöm kell egy vacsorameghívást, üzenetet kell hagynom a recepción... – Rendben. – A nő ránézett gyémánttal kirakott, apró órájára (ez más volt, mint az az ugyancsak gyémántos óra, amelyet Boshamben viselt). – Hamarosan indulnunk kell. Walvis nem az az ember, aki tűri, hogy várakoztassák. – Legföljebb mérgelődik egy sort. Fürge léptekkel odament a recepciós pulthoz, maga elé húzott egy jegyzettömböt, és egy üzenetet firkantott rá:
Tweed! Úton vagyok Walvis székházába Lisa Trenttel. Interjút akar csinálni barátunkkal. Bob. Letépte a lapot, belecsúsztatta egy borítékba, leragasztotta, a tömb többi részét a zsebébe tette, és szólt a portásnak, hogy küldje föl azonnal a borítékot Mr. Tweed lakosztályába. Lisa türelmetlenkedése ellenére kivárta, amíg a borítékot odaadják egy boynak, az odaszalad a liftekhez, és beszáll egy üres felvonóba. Amikor az ajtó becsukódott, figyelte, melyik szám gyullad ki fölötte. Igen, ez a megfelelő emelet. Visszament Lisához. – Máris mennünk kell – mondta a nő. – Itt a taxi. Istenem, magának nincs is kabátja! Nagyon hideg van odakint. – Akkor két választásom van. Tovább várakoztatom, amíg felmegyek az irhabundámért a szobámba, vagy megfagyok. – Fussunk! Lisa belekarolt a férfiba, és kirohantak az éjszakába. Bőven fagypont alatt volt a hőmérséklet, de Newman örömére a taxit fűtötték. A nő bemondta a taxisnak a címet, azután odasimult Newmanhez, és megint belekarolt. – Talán segíthetek felmelegedni – suttogta lágyan. – Talán... – mondta Newman, és azon tűnődött, hogyan fogadják Walvisnál. Kuhlmann, aki egy széken ült Tweed lakosztályában, titokban megkönnyebbült, amikor a csapat nagy része távozott. Őt és Tweedet leszámítva, csupán Paula maradt a lakosztályban. A német egy darabig fodrozta Tweedet, mielőtt megszólalt volna. – Most pedig információra van szükségem. Én segítettem magának a múltban, most viszonozhatja. Azzal, hogy elmondja, mit tud Sherwoodról, a támadásról, ami magukat érte a szállodánál. Kérem, mondjon el mindent! Tweed bólintott, és beszélni kezdett. Paula lenyűgözve hallgatta. Ismerősei közül senki sem tudott több információt közölni kevesebb szóban, mint a főnöke. Néhány részletet hallgatott csak el: Ziggy Palewskit és Cardont, illetve Marler bergi utazását. Alig vágott bele, amikor kopogtattak. Paula, egyik kezében 32-es Browningjával, kinyitotta az ajtót, és átvette a Tweednek szóló küldeményt a boytól, majd odaadta a férfinak, ám Tweed annyira belemerült a mondókájába, hogy zsebre gyűrte a borítékot. A taxi elment. Newman megnyomta a gombot a magas, vasrácsos kapu mellett, amely Walvis székházának árkádos bejáratát őrizte. Dermedt kezét a zsebébe dugva odaszólt a mellette álló Lisának: – Ha bárki jön, maga beszél. Magát várják. En Wilson vagyok, a maga testőre ebben a kései órában. – Rendben. Valaki máris jön. Sötét kabátos, zömök alak közeledett. Newman máris észrevette, hogy a rácsokat riasztórendszer védi. – Mr. Walvis vár minket – szólt át magabiztosan a rácsokon a nő. – Lisa Trent vagyok, interjút akarok készíteni vele. Kérem, nyissa már ki ezt a nyavalyás kaput! Meg lehet fagyni idekint. – Ugyancsak későn jött – morgott németül az őr, közben néhány lépést hátrált, valamit megnyomott a falon. Kikapcsolta a riasztóberendezést, gondolta Newman. – Pont a maga főnöke, Mr. Walvis javasolta ezt a kései órát! – csattant föl Lisa. – Panaszt teszek nála a maga goromba modora miatt! Az őr, valamivel gyorsabban mozogva, bezárta a kaput a belépők után, visszakapcsolta a riasztót, és odakísérte őket az árkádokon át egy előtérbe, a liftek elé. Newman látta, amint rövid időre megáll a recepciós asztalnál, megnyom valamilyen gombot egy kiugró szegély alatt. Az a gomb figyelmeztet valakit, hogy jönnek hozzá. Az őr egyetlen szó nélkül beinvitálta őket egy nyitott liftbe, megnyomta a tizedik emeleti gombot. Az ajtó becsukódott, emelkedni kezdtek. Lisa belekapaszkodott Newman karjába.
Őszintén idegesnek látszott. Amikor kinyílt az ajtó, egy magas, frissen borotvált, negyvenes éveiben járó, vörös arcú, atlétatermetű férfi várta őket. – Isten hozta – mondta Lisának, majd ránézett Newmanre, tekintetében fölvillant a felismerés. Eddig fülig érő szájjal vigyorgott a nőre, de most kihívó arccal fontoskodni kezdett: – A találkozóra egyedül Miss Trentet hívták! Maga kicsoda? – Először is – kérdezte Newman agresszíven, amint kiléptek a liftből –, maga kicsoda, pajtás? – Martin vagyok. – Martin ki? – vágott vissza Newman. – Martin a családnevem. Maga pedig Robert Newman, a hírhedt külföldi tudósító. – Akkor meg mit szórakozik? Mit kérdezgeti, ki vagyok? Walvis késő éjszakára tűzte ki a találkozót egy láthatólag üres irodaépületben... – Mr. Walvis, ha szabad kérnem! – Felőlem Lord Walvis is lehet, de én testőrként és kísérőként vagyok Miss Trent mellett. Most pedig vigyen minket Walvishoz, ne pocsékolja az időt! A mi időnket. A magáéra fittyet hányok. Martin nyelt egyet. Newman már ismerte ezt a kék-fehér csíkos, drága öltönyt viselő varangyot Philip leírásából. Ez szervezte meg ellene a merényletet. Martin nyilvánvalóan zavarba jött, nem tudta, mihez kezdjen, végül feszesen kihúzta magát. – Mr. Walvis elnézését kéri – mondta Lisának –, válsághelyzet alakult ki a cégnél, ami lehetetlenné teszi, hogy találkozzon önnel. De helyette készíthet interjút Miss Rosa Brandttal. – Ó, már megint! – tiltakozott Lisa. – Ugyanez történt a múltkor is. Akkor is Miss Brandt elé tereltek. – Válsághelyzet? – érdeklődött Newman. – Elveszítette valamelyik műholdját? – Lisára nézett. – Akkor beérjük Brandt őnagyságával is. Legalább nem teljesen hiába jöttünk. Vezess, Macduff! – A nevem Martin! – vágta oda pöffeszkedő kísérőjük, miközben végigvezette őket a folyosón. – Ez még sohasem hallott Shakespeare-ről – jegyezte meg Newman Lisának. – Micsoda alakokat alkalmaznak mostanában talpnyalónak! – En Mr. Walvis helyettese vagyok! – sziszegte hátra gyilkos dühvel Martin. – Valóban? Akkor hol áll Gulliver ebben a rangsorban? – szekírozta tovább Newman. Látta, hogy Martin válla megmerevedik, és ökölbe szorítja a kezét. Aztán a vörös arcú kinyitott egy ajtót. – Miss Brandt! Miss Trent megérkezett, hogy elkészítse az interjút. – Én átfutnám Shakespeare-t, ha magának lennék – szólt vissza a válla fölött Newman, amikor már beléptek a szobába. – Lehet, hogy még emelné is ennek a helynek a kulturális szintjét. Képezze magát, Martin! Az ajtó becsukódott mögöttük, és Newman először pillantotta meg Rosa Brandtot. – Igazán sajnálom, hogy nem találkozhat Mr. Walvisszal, Miss Trent. Egész nap dolgozik, nagyon keveset alszik. Ha jól emlékszem, egyszer már találkoztunk. Newman némán falta szemével a nőt, aki a Chippendale-asztal mögött állt. Tetőtől talpig feketében volt: fekete volt a magas nyakú, sonkaujjú ruha, fekete a kalap és a fátyol, amely elrejtette a haját és az arcát. Erőlködött, hogy átlásson a fátylon, de az olyan sűrű volt, hogy épp csak átsejlettek rajta a szép vonások. A fátyol csupán az ízléses rózsaszínre rúzsozott, formás szájat és az energikus állat hagyta szabadon. A nő karcsú volt, és elegánsan mozgott. – Kérem, foglaljanak helyet! – Az íróasztal előtt álló két merev hátú székre mutatott. – Nagy megtiszteltetés, hogy önnel is találkozhatom, Mr. Newman. Számos cikkét olvastam, és mindig gondolatébresztőnek találtam őket. Igazán kár, hogy manapság olyan ritkán ír. Nos, Miss Trent, miben segíthetek?
Newman és Lisa leült, Lisa keresztbe tette a lábát, ami arra utalt, hogy meglehetősen hosszú ideig óhajt maradni. Newman megelőzte a kérdéssel: – Az lenne az igazi segítség, ha megtudhatnánk, hogy néz ki Mr. Walvis. Egy leírás segítene Miss Trentnek, hogy olvasható cikket írjon róla. – Félek tőle, hogy ezt a kérést nem teljesíthetem. – Rosa ugyancsak leült. Nyílegyenesen tartotta a gerincét. – Mr. Walvis nem akarja, hogy a magánéletében vájkáljanak. – Miért? – firtatta Newman. – Annyi fontos terve van – el tudja képzelni, mennyi értékes idő veszne kárba, ha a sajtóval foglalkoznánk? Meg aztán annyi ostoba pletyka kering róla... – A legjobb módszer ezek elfojtására – vette át az interjú fonalát Lisa –, ha egy hosszú, őszinte beszélgetésben feltárja, mik ezek a célok, mit kíván elérni. – Egyedülálló az összpontosítási képessége – mondta Rosa, és összekulcsolta kezét az asztal lapján. – Képes szóról szóra visszaemlékezni bármilyen beszélgetésre, amelyet mással folytatott. – Az elég kevés lehet – mutatott rá Newman. – Tekintve, hogy milyen kevés emberrel találkozik. – A megbízottakra gondoltam, akik birodalmát igazgatják – felelte Rosa egy csipetnyi haraggal a hangjában. – Az Emlékező Ember. Felléphetne egy varietéban. – Varietéban? – Orfeumban, ahogy az amerikaiak mondják. – Orfeum? – Rosán látszott, hogy zavarban van, – Nem értem. – Nem számít – folytatta Newman. – Említette a birodalmat. Mennyire óhajtja kibővíteni? – Hogy mik a tervei? Erről kérdez? Lisa nem bánta, ha Newman irányítja a beszélgetést, mert közben megfigyelhette Rosát. Egy árnyalatnyi német akcentus volt a beszédében. Gyakran gesztikulált, és sűrűn tartott szüneteket, mintha óvatosan megfontolná, mit mondjon. – Igen, a jövendő tervei – melegedett bele Newman. – Egy világméretű távközlési rendszer van a zsebében. Hova akar még eljutni? Hogyan növelheti a birodalmát még nagyobbra? Vörös fény villant a konzolon, Rosa asztalának egyik oldalán. A nő fölállt, egyik kezét a fátyolhoz emelte, hogy a helyén van-e. Ellenséges lett a viselkedése. – Arra kell kérnem önöket, hogy azonnal távozzanak. Mr. Walvis éppen akkor akart tárgyalni velem, amikor megjöttek. Kötelességeim közé tartozik, hogy előadjam... – Akkor hát a képzeletemre hagyatkozva írom meg cikkemet a Washington Pasiba – mondta Lisa hirtelen agresszivitással. – Különösen a cég nevének megváltoztatása érdekel. A Danubex. Bob Newman úgy gondolja, hogy ez az érdekesebb sztori. Newman egy szemrebbenéssel sem árulta el, de meglepődött. Semmi ilyesmit nem mondott. Lisa blöffje azonban meglepően hatásosnak bizonyult. A vörös fény kétszer fölvillant, és Rosa Brandt ismét leült. Egész teste merev volt, a férfi érezte, hogy még éberebb és feszültebb. – Arra céloz, hogy holmi őrültséget akar leírni Mr.. Walvisról? – kérdezte, és mint egy támadásra készülő ragadozó, közelebb hajolt az újságírónőhöz. – Nem mondtam ilyet. Pénzügyi elemző vagyok. Valakitől fénymásolatokat kaptam bizonyos dokumentumokról, amelyek betekintést adtak Mr. Walvis műveleteibe. – Milyen értelmű műveleteibe? – Ó, hát ahogy nyomást gyakorol azoknak a cégeknek a tulajdonosaira, amelyeket meg akar szerezni. Egy-két eset, amikor a tulajdonos visszautasította az üzletkötést, és nem sokkal később balesetben hunyt el. Én nem vádolok senkit – folytatta Lisa derűsen –, de végeztem bizonyos kutatásokat, mielőtt idejöttem volna, hogy interjút készítsek vele... A vörös fény újra felvillant. Rosa ismét fölállt, elutasító mozdulatot tett a kezével.
– Mindketten ismerik a kifelé vezető utat – mondta hidegen. – Az interjú véget ért. Kérem, azonnal távozzanak! Ne felejtsék el, a sajtóvétségről szóló törvény igen szigorú! – Tudja – mondta Newman, és tápászkodni kezdett –, valami azt súgja nekem, hogy kimerítettük a vendégszere tetet. Azt hiszem, meg kell fogadnunk a hölgy szíves javaslatát... Rosa Brandt után akkor csukódott be egy másik ajtó. Newman megfordult, és integetett a túlsó saroknak: – Viszlát, Mr. Walvis! Sajnálom, ha nem élvezte a társalgást! – Mi az ördögöt csinál, Bob? – suttogta Lisa, miközben megmarkolta a liftekhez vezető ajtó kilincsét. – Walvis rejtett kamerával lesett ránk. Biztos, hogy egy másik szobában bámult bennünket a monitoron. Halványan hallottam még a magnó hangját is, amint fölveszi minden szavunkat. Nyilván Walvis is hallja, amit beszélünk. Emiatt jelzett Kosának azzal a vörös lámpával. Maga jól ráhozta a frászt! Lisa kinyitotta az ajtót, és kilépett a széles folyosóra, Newman követte. Hirtelen megtorpantak. Newman a zakója alá nyúlt a Smith & Wessonért. – Ha csak meglátom a stukkert, meghalsz! – mondta a lift előtt álló Gulliver. Körteforma egy Lügert markolt. Mellette Martin állt, és ez alkalommal nem mosolygott. Két sötét kabátos, zsebre vágott kezű alak fedezte a főnököket. Newmannek az volt az érzése, hogy most Gulliver a parancsnok. – Ha egyáltalán kiderül – folytatta Gulliver ugyana/on a durva hangon –, akkor önvédelem lesz a részünkről. Az ujjlenyomataid ott vannak a fegyveren, amit most engedtél el. – Miss Trent másképp mesélheti a sztorit – feleselt Newman. – Miss Trent? – kérdezte egykedvűen Gulliver. Szeme a plafon felé fordult kövér, húsos arcában. – Miből gondolod, hogy Miss Trent kikerül innen? Egyáltalán ki fogja tudni, hogy ideérkezett? Eltartott egy ideig, amíg Tweed és Kuhlmann kicserélték információikat a Négy Évszak lakosztályában. Közben Tweed megkérte Paulát, hogy rendeljen valamit a szobapincértől. – Jó sok szendvicset, de sokfélét, és két üveg pezsgőt. – Jól belehúzunk, mi? – tréfált Ktihlmann. Miután a nő leadta telefonon a rendelést, Euhlmann beszámolt arról, mi történt, amikor megérkezett a Bayerischer Hóiba, hogy megvizsgálja David Sherwood százados holttestét. Elővette noteszét, és a térdére fektette. – A bűnügyi orvosszakértő előtt érkeztem. Szeretek így tenni, mert így magam is látok mindent. A patológus, amint végez, rögtön küldi is a tetemet a boncterembe. Megkérdeztem, mi a halál oka. A fickót Dunkelnek hívják, már korábban volt alkalmam találkozgatni vele és megutálni. Azt mondja nekem: „Nem látja a golyónyomot a mellén?” Azt feleltem neki, hogy látom, de miért torzult el az arc a kíntól? – Már megint ide lyukadunk ki – állapította meg Tweed. – Igaza van – helyeselt Euhlmann. – A kuruzsló közölte, hogy semmi határozottat nem tud mondani, amíg bla-bla-bla, de az az első benyomása, hogy a halál bekövetkeztében a cián is szerepet játszott. Már megvolt a személyleírásom Sherwood vacsorapartneréről. Ez meg a gyilkosság technikája csak egy szót jelenthetett. – Könnycsepp – mondta halkan Paula. – Pontosan. – Ekkor két pincér betolta zsúrkocsin az ételt. – Talán szeretné látni a följegyzést, amelyet Sherwood írt a noteszébe. Magda Franz nem szerepel a müncheni telefonkönyvben. Hogy is szerepelhetne? Lehalkította a hangját, amíg a pincérek el nem távoztak. A noteszt odanyújtotta Tweednek, és hálásan elvett egy sonkás szendvicset a tálcáról, amelyet a nő tartott elébe. Paula pezsgőt töltött. Tweed elolvasta Sherwood feljegyzését, és elkomorodott.
Ifasora Magda Franzcal. Roppant érdekes hölgy. Tökéletesen beszél angolul. Kíváncsi vagyok, mikor láthatom fátyol nélkül. – Ez igazán érdekes. – Visszaadta a noteszt Kuhlmann-nak, aki viszont Paula kezébe nyomta. – Pedig ezzel nem jutunk messzebbre – borongott a nő. Odanyújtotta a noteszt a felügyelőnek. – Miért találod olyan nagyon érdekesnek? – kérdezte a főnökétől. – Egészségedre! – Tweed megemelte a poharát. – Jó, csak titkolózz! – vágott vissza sértődötten Paula. – Váltsunk témát! – javasolta Tweed, miután megevett egy szendvicset. – Nehezen tudok két véletlen egybeesést elfogadni. Az egyik Jill Selborne hirtelen megérkezése, amikor éppen Sherwooddal beszélgettünk. – Ki az a Jill Selborne? – kérdezte hirtelen érdeklődéssel Kuhlmann. Tweed elmagyarázta neki, hogy Monica, amikor Walvis után kutatott, rábukkant egy Jill Selborne nevű nőre, akivel Walvis négy évvel korábban házasságot kötött. Nem tudták, vajon házasok-e még. – Monica kinyomozta, hogy van egy londoni címe, Newman pedig odalátogatott. Szerencsével járt: az asszony otthon tartózkodott, beszéltek egymással. Miközben kiment a szobából, Newman észrevett egy bőröndöt, elrejtve az asztalterítő alatt. A címke szerint a hölgy Münchenbe készült, a Bayerischer Hofba. – így hát felbukkant a szállóban. Ebben semmi gyanúsat nem találok – jegyezte meg Kuhlmann. – Aztán ott volt Lisa Trent esete – folytatta Tweed. – Már elmondtam, hogyan találkoztunk vele Boshamben – újabb különös egybeesés. Azt mondta Bobnak, hogy ő is Münchenbe repül és ebben a szállodában fog lakni. – Ettől még mindig nem jöttem lázba – felelte ugyanolyan érdektelenül Kuhlmann. – Csak Könnycsepp személyazonosságán tűnődöm -mondta Tweed bizonytalanul. – Nem látok semmilyen kapcsolatot. Mi a baj? Tweednek eszébe jutott a boríték, amelyet Paula nyomott a kezébe, és elolvasta. – Istenem! Ez a Newman megőrült! Elment Walvishoz látogatóba! És tudja, kivel? Lisa Trenttel! Továbbadta a cetlit a németnek. Az átfutotta, fölugrott, és a telefonhoz rohant. Nem sivítottak a szirénák, nem villogtak a vörös lámpák, amikor a három rendőrautóból álló konvoj végigszáguldott a MaximilianstraBén. Kuhlmann a szivarját rágta az első kocsiban a vezető mellett. Ahogy a jármű jégen farolva megállt Walvis székházának bejáratánál, Kuhlmann kiugrott, nyomában automata fegyverrel fölszerelt, egyenruhás rendőrökkel. A felügyelő rányomta hüvelykujját az árkád rácsos kapuja melletti csengőgombra, és le sem vette róla. Az őr»végigcsoszogott a boltív alatt, és dühösen rávilágított egy erős lámpával Kuhlmannra. A német leszegte nagy fejét, fölemelte igazolványát, és ráordított az őrre, amikor az morogni kezdett: – Rendőrség! Ha tíz másodpercen belül nem nyitja ki ezt az átkozott kaput, akkor az embereim fogják megtenni géppisztollyal! – No, várjon csak... – Öt másodperc már eltelt a tízből. – Egyik emberéhez fordult. – Norbert, számolni kezdek! – Már nyitom! – tiltakozott az őr. Megnyomta a gombot, kikapcsolva a riasztóberendezést. Amint elfordította a kulcsot, és nyitni kezdte volna a kaput, Kuhlmann nagy keze félrelökte, és az arcába nyomta igazolványát. – Nem törhetnek be ide csak úgy! – protestált az őr. Kuhlmann megragadta a gallérját, a falnak lökte a boltív alatt, és közelről belebámult az arcába. – Ide figyeljen, maga portás!
– Én biztonsági őr vagyok! – Azt mondtam, figyeljen, hülye! Ha bármilyen kísérletet tesz, hogy figyelmeztesse a bentieket, rögtön hidegre vágom a rendőrség munkájának akadályozása miatt. Egy férfi és egy nő érkezett ide egy órája. Hányadik emeletre vitte őket? Válaszoljon! Az őr elkövette azt a hibát, hogy hadonászni kezdett a súlyos elemlámpával, mert Kuhlmann már félig megfojtotta. Az elemlámpa nekiütközött a felügyelő állkapcsának. – Vagy úgy! – bömbölte Kuhlmann. – Ön előre megfontolt szándékkal támadást követett el egy rendőrtiszt ellen! – Lazított szorításán. – Ne akadályozzon bennünket! Azonnal vigyen fel a megfelelő emeletre! – A tizedik az – hörögte az őr. – Siessen! – acsargott Kuhlmann. Elengedte az őrt, azután ismét megragadta a tarkóját, így rángatta végig az árkád alatt a túlsó ajcóig. Tíz fegyverese követte. Az őr a kétszárnyú ajtó egyik felét nyitva hagyta. Betaszigálták az előtérbe. Még mindig a tarkójánál fogva Kuhlmann odalökdöste az egyik nyitott lifthez. Olyan tágas volt, hogy az egész rohamosztag belefért. A főfelügyelő állt elöl, még mindig az őr nyakát markolva. – A tizedikre! – vakkantotta. – És nehogy figyelmeztessen valakit, hogy jövünk! Ha nem jó emeletre visz, akkor élete hátralevő részét egy cellában töltheti. Valószínűleg gyilkosságban való bűnrészesség miatt... Az őr megnyomta a tizedik emelet gombját. A lift emelkedni kezdett. Kuhlmann érezte, hogy a háta mögött emberei felkészülnek a támadásra, közben az őr teljesen összeomlott. – Egy férfit és egy nőt vittem föl a tizedikre. Azt mondták, találkozójuk van... – A halállal? – kérdezte Kuhlmann halkan, ami még jobban megijesztette az őrt. – Ez egy vállalkozás irodaháza! – Tudom. Méghozzá mocskos vállalkozásé. Elhallgatott, mert a lift megállt. Gulliver háttal állt a liftnek, amikor kinyílt az ajtó. Jobbjában a Lügerrel célba vette Newmant. Az angol odalépett a sóbálvánnyá dermedt Lisa Trent elé. Kuhlmann nekinyomta Waltherja csövét Gulliver tarkójának és torkaszakadtából ráüvöltött: – Kriminalpolizei! Senki ne mozduljon! Németül beszélt. Emberei, akik egy különleges, terroristaellenes kommandóhoz tartoztak, kiugrottak a liftből, és fegyverüket lövésre tartva körbevették őket. Martin elegáns zakója zsebébe dugta jobb kezét. Két rendőr rávetette magát, elkapták a karját, és arra kényszerítették, hogy kezét magasba emelve forduljon arccal a falnak. A másik két bérgyilkos hasonló bánásmódban részesült. Az egész akció néhány másodpercig tartott. – Jól van! Jól van! – kiáltotta angolul az egész körteformájában reszkető Gulliver. – Nincs jól! – rikkantotta a fülébe Kuhlmann, visszaváltva angolra. – Dobja el azt a rohadt Lügert! A fegyver a padlóra koppant. Kuhlmann a széles folyosó közepére lépett. Martint már elengedte a két rendőr, miután elkobozták a Waltherjét. Közben kirángatták és elszakították selyemingét. Martin mély lélegzetet vett és tiltakozott. Igyekezett a helyzet uraként viselkedni, mielőtt Gulliver megelőzné. – Ez erőszak! Nézze meg, mit csináltak az emberei az ingemmel! – Elrontottuk az álmát, mi? – kérdezte vigyorogva Kuhlmann. – Szép kis cég ez a maguké, ahol a személyzet fegyverrel szaladgál! – Én az igazgatóhelyettes vagyok – kezdte ingerülten Martin. – Én is – vágott közbe Gulliver. – Mindketten fegyvert viseltek – mordult föl Kuhlmann. – Azzal vádolhatjuk magukat, hogy el akarták rabolni Mr. Newmant és Miss Trentet. Minimum! De nekem úgy tűnt, hogy gyilkosság készülődött! – vádolta Gullivert. Newman közelebb lépett Kuhlmannhoz, aki ide-oda nézegetett a folyosón.
– Mögöttünk – súgta –, a második ajtó egy asszony irodája. A neve Rosa Brandt. Rá tökéletesen illik Könnycsepp leírása. – Helyes! Maguk! – förmedt rá Kuhlmann plafonig érő hangon Gulliverre és Martinra. – Velem jönnek mindketten. Szedjék a lábukat! Végigrobogott a folyosón Newmannel. Walvis két alvezére kelletlenül követte őket. Az ajtóhoz érve, amelyet Newman mutatott, Kuhlmann ököllel dörömbölni kezdett. Az ajtó szokatlanul tömörnek látszott. Megpróbálkozott a kilinccsel, majd Gulliverhez és Martinhoz fordult. – Nyissák ki ezt az ajtót! Most rögtön! – Nem lehetséges! – mondta mézesmázosan Martin, aki már visszanyerte az önuralmát. Kuhlmann belebökött vastag ujjával Martin mellébe. Az alvezér siralmasan festett. Szakadt inge félig kilógott a nadrágjából. Sokat veszített a magabiztosságából. Gulliver folytatta helyette. – Nem tudjuk megtenni. A legfontosabb irodai ajtóknak, ezt is beleértve, időzített zárjuk van, amelyek akkor lépnek működésbe, amikor az itt dolgozók éjszakára távoznak. – Akkor szét kell vernünk. – Nem lesz könnyű dolguk – mondta rosszindulatú mosollyal Gulliver. – Az ajtókat különleges acélból készítették. – Törölje le a vigyort az arcáról! – ordított rá a rendőr. – Vezessen Walvis irodájába! – Sajnálom – mondta békülékenyen Gulliver, akit meghökkentett Kuhlmann ádáz arckifejezése –, de azon az ajtón szintén időzár van. Én szeretnék együttműködni önökkel, de Mr. Walvis a vidéki tanyájára távozott. – Figyelmeztetnem kell – kezdte Martin, aki Gulliver csúszás-mászását látva, elhatározta, hogy visszaszerzi a tekintélyét –, hogy Mr. Walvis panaszt fog emelni a miniszternél a maga minősíthetetlen viselkedése miatt. – Erich! – szólt oda Kuhlmann egyik emberének. – Kísérd el Mr. Newmant, amíg ellenőrzi az ajtókat a folyosón! – A kényelmetlenül feszengő Martint fixírozva lassan meggyújtotta a szivarját. – Minősíthetetlen? – pöffentett. – Mr. Walvis panaszkodni fog a bajor miniszternek, akiről tudjuk, hogy a zsebében van? – Ezt a mondatot én... – kezdte Martin. – Sértőnek tartja? – kérdezte csöndesen Kuhlmann. – Nos, nem emlékszem, hogy ilyen szót használtam volna... – De kerülgette! – indult feléje Kuhlmann. Martin addig hátrált, amíg a fal meg nem állította. – Minősíthetetlen! – mennydörögte a rendőr. – Arra érkezem, hogy Gulliver fegyvert fog Newmanre, feltételezhetőleg azért, hogy lelője... – Én vagyok a felelős a biztonságért – tiltakozott Gulliver. – Azon voltam, hogy ezeket a behatolókat rávegyem az épület azonnali elhagyására. – Hülyeség – szólt Newman, aki addigra visszatért Erichhel. – Minden ajtó zárva van – mondta Kuhlmann-nak. – Hogy mi behatoltunk? Interjúra jöttünk Rosa Brandthoz. – Bizonyítsa be! – vicsorgott Gulliver. – És hcl van a Lügerem, ami a személyi tulajdonom? Engedélyem is van rá! – Egyik emberem eltette egy bizonyítéktároló zacskóba – világosította föl derűsen Kuhlmann. – Rajta vannak az ujjlenyomatai. Lehet, hogy komolyabb vádakkal is szembe kell majd néznie. – Ismét Martinhoz fordult. – Ami a miniszteri folyamodást illeti, reggel felhívom a kancellárt Bonnban. Érdekelni fogja, hogyan intézi Walvis az üzleti ügyeit. – Azt hiszem, bocsánatot kell kérnem. Bizonyára fátylat boríthatunk erre a kellemetlen incidensre – szólalt meg Martin. – Elnézést kérek Mr. Newmantól és Miss Trenttől minden esetleges kényelmetlenségért... – Esetleg kész vagyok elfogadni a bocsánatkérését – válaszolta Lisa, aki most szólalt meg először –, feltéve, hogy írásban kapom meg, legkésőbb holnap reggel, a Négy Évszakban.
– Meglátom, mit tehetek – motyogta Martin, aki egészen elhűlt a nő harciasságától. – Nem látja meg – vágott vissza Lisa dühösen –, hanem megteszi. – Továbbá – vágott közbe Newman –, megadja nekünk Rosa Brandt címét. – Nem tehetem... – mondta egyszerre Martin és Gulliver. – Egyik tizenkilenc, másik egy híján húsz – közölte Kuhlmann megvetően. – Szükségünk van a címére! – erősködött Newman. – Nem tudjuk, hol lakik – tiltakozott Martin. – Csak Mr. Walvis tudja. – Mi van a két őröm fegyverével? – kérdezte Gulliver. – Láttam, amikor az emberei elvették, és beletették azokba az átkozott zacskókba. – Bizonyítéknak – világosította föl Kuhlmann. – A ballisztikai vizsgálathoz. Talán kiderül, hogy megöltek valakit. Most pedig megyünk – közölte. – Egy pillanatig sem bírom tovább ezt a sok pojácát!. Kuhlmann magával vitte Newmant és Lisát a járőrkocsin, majd kitette őket a Négy Évszak előtt, mondván, neki mozgásba kell hoznia a gépezetet. Az előcsarnokban Newman leültette Lisát egy székre, rendelt neki egy italt. Ő elment telefonálni, fölhívta Tweed lakosztályát, megkérdezte, nem zavarna-e, ha fölvinné hozzá Lisát. Tweed jó ötletnek tartotta. Csupán Tweed és Paula tartózkodott a lakosztályban, amikor Newman és Lisa belépett. Newman röviden be akart számolni Tweednek az eseményekről, de főnöke elhallgattatta, és fölugrott. – Paula, ismered Lisát Boshamből. Szórakoztasd, amíg Bobbal vissza nem jövünk! Átsiettek Pete Nield szobájába. Ott találták Butiért és Nieldet egy háromfogásos vacsora romjai között és – meglepetésükre – Philip is a szobában tartózkodott. – Azt hittem, visszamentél a Platzlba! – mondta Tweed. – Úgy döntöttem, itt maradok, elmesélem Hánynék és Pete-nek mai tapasztalataimat. Valamennyiünkre ráférne a tájékoztatás... – Ragyogó! – szakította félbe Tweed. – Harry, Pete, üljetek a bérelt autótokba, és azonnal menjetek vissza Walvis székházához! Philip elmondja, hogyan találjátok meg. Bob, talán neked is csatlakoznod kellene hozzájuk. – Cél? – kérdezte a szűkszavú Butler. – Követni mindenkit, aki elhagyja az épületet. Tudnom kell, hol az a vidéki tanya, ahol Walvis állítólag tartózkodik. – Bob helyett nekem kéne mennem – szólalt meg szilárd hangon Philip. – Én azonosítani tudom Martint. Jól láttam, amikor meg akart ölni Bergben. Akkor is vetettem rá egy pillantást, amikor csaknem elkaptak Walvis irodájában. – Bizonyára fáradt vagy – mondta Tweed kétkedve. – Ez után a kiadós vacsora után, amit most ettünk meg, egyáltalán nem vagyok fáradt. Be akarok szállni, lévén személyesen érdekelt. – Nagyon szeretném hallani Bob beszámolóját arról, mit tapasztalt ma este – töprengett Tweed. – Rendben, Philip. Jobb, ha ti hárman mentek. És figyeljetek oda! Veszélyes lehet. – Hagyod, hogy Philip elfoglalja magát – mondta Newman, miközben visszafelé siettek a lakosztályba. – Igen, így van – ismerte el Tweed. – Sokat elárul, hogy Nield szobájába ment, ahelyett, hogy visszatért volna a Platzlba. Itt akart lenni, ha netán valami akció indul. Még mindig látom a fájdalmat a szemében. Paula beengedte őket. Tweed bezárta maguk mögött az ajtót, majd leült, és a tárgyra tért. – Bob, te képes vagy szóról szóra visszaemlékezni egy beszélgetésre. Mondd el az utolsó hangig, amit Rosa Brandttal beszéltetek! Az arckifejezését, a kézmozdulatait. Newman, aki annak a díványnak a szélére telepedett, amelyen Lisa és Paula ültek, elkezdte felidézni a jelenetet és az interjút Rosa Brandttal. Tweed egy párnának dőlt, félig lehunyt
szemmel itta a szavakat. – Hát ennyi – mondta végül Newman. Lisára nézett. – Kihagytam valamit? – Egy betűt sem. Nem szoktam férfiaknak hízelegni, de én nem tudtam volna ilyen tökéletesen visszaemlékezni minderre, pedig ott voltam. – Mi volt a benyomása Rosa Brandtról? – kérdezte Tweed. – Hideg, mint a jég. Hátborzongató. – Érdekes megjegyzés. – Tweed ismét Newmanre pillantott, miközben a szemüvegét tisztította a zsebkendőjével. – Biztos vagy benne, hogy minden egyes mondatának minden szaváról beszámoltál, amit a veletek való beszélgetés során mondott? – Minden egyes szóról beszámoltam. – Köszönöm. – Tweed az orrára biggyesztette a szemüveget, és a távolba meredt. – Nagyon fontos, amit elmondtál. – Milyen értelemben? – kérdezte Paula. – Hagyjuk ezt most! Lehet, hogy tévedek. Egy másik fontos tényező, hogy Kuhlmann lerohanta Walvis személyzetét. Ez bizonyosan meg fogja tépázni Mr. Walvis idegeit. És ez egy olyan eseményhez vezethet, amire türelmetlenül várok. – Azaz? – kérdezte Paula. – Várjunk, és meglátjuk, bekövetkezik-e! Kíváncsi vagyok, mire jutottak Philipék. Elég trükkös feladatot adtam nekik. Remélem, semmi sem üt ki balul. – Ez Martin. Ő az én zsákmányom – mondta élesen Philip. Kissé távolabb parkolt Walvis székházának bejáratától, a Ziggy Palewskitől kölcsönzött BMW-vel. Pete Nield ült mellette. A havazás abbamaradt. Philip éjszakai távcsővel figyelte a kaput. Noha sötét volt, és Martin irhabundát, -kucsmát viselt, Philip mégis tisztán látta vörös arcát, amikor elhaladt egy utcai lámpa alatt, mielőtt beszállt volna egy kék Audiba. – Szállj ki! – parancsolta Philip. – El fogom veszíteni. – Akkor indulj! – vágott vissza Nield. – Veled maradok. – Ugorj már ki, a fenébe, szállj át Harry kocsijába! – Nem megy – válaszolta Nield csitító hangon. – Megbeszéltem Butlerrel, hogy itt várjon, amíg Gulliver fölbukkan. Biztos, hogy Martin az első számú célpont. – A fene egyen meg, én egyedül szeretek dolgozni! Philip akkor indította el a BMW-t, amikor Martin kocsija már csaknem eltűnt. Nem tudhatta, hogy Butler és Nield összebeszéltek, és Nield ezért ül mellette. Mindketten úgy vélték, Philip túlságosan érdekelt érzelmileg az ügyben ahhoz, hogy egyedül hagyhassák. – Ne haragudj, amiért rád förmedtem! – mondta Philip, miközben elindult Martin után. – Rendben van. Együtt fogunk dolgozni. – Te vagy a főnök – válaszolt Nield kurtán. Hamarosan maguk mögött hagyták a sötét várost, és a nyílt vidéken keresztülvágó sztrádán robogtak. Hold úszott a felhőtlen égen, jégkristályok ragyogtak az úttesten. A forgalom nagyobb volt, mint amire Nield, számított. Szóba is hozta a tényt. – Ez a repülőtéri sztráda – válaszolta Philip. – De Martin csak nem akar elrepülni valahova ma éjszaka! – Meglátjuk – mondta Nield, a térképet tanulmányozva. – Pillanatnyilag az A9-es autópályán vagyunk, amely a repülőtérhez, azután Nürnberg és Berlin felé tart. – Akkor lehet, hogy hosszú utunk lesz. Mindenesetre elégedetten tapasztalom, hogy a biztonságuk fellazult. – Hogyhogy? – Martin ugyanazt a kék Audit vezeti, amelyet akkor használtak, amikor engem akartak megölni Bergben. Kocsit kellett volna cserélnie. A forgalom gyérülni kezdett. Philip diadalittasan felmordult. Nield elvigyorodott.
– Elhagyta a repülőtéri leágazást. – Én is észrevettem. Lehet, hogy nyert ügyünk van. És valamiért úgy érzem, Martin nem számít rá, hogy követhetjük. – Most az A92-es autópályán vagyunk – tájékoztatta Nield. – Egy hosszabb szakasz után egy Deggendorf nevű helység következik. – Tudom – mondta Philip, aki már korábban tanulmányozta a térképet. Nem említette, hogy Deggendorftól keletre van Grafenau és a cseh határ. Még mindig küzdött a lelkiismeretével. A saját szabályai szerint akart játszani, mégis bűntudata volt, hogy nem tájékoztatta Tweedet arról, amit Walvis irodai szekrényében bujkálva hallott. – Jól belemegy ez a Martin a semmibe – állapította meg Nield. – Csak kövessük! Előttük hosszan nyúlt el a holdfényben a mindkét irányban kétsávos autópálya. Philip, ha néha kinézett az ablakon, látta a messzeségben a magányos falvakat. A hó leolvadt a vörös cserepes, meredek tetőkről, az apró piros templomtornyokról. Hát vannak, akik tényleg képesek megélni itt, az isten háta mögött? – gondolta Philip. – Lekanyarodott az autópályáról – szólalt meg Nield. Martin kék Audija befordult egy mellékútra, majd egy hídon átvágott az autópálya fölött. Philip a távolból óvatosan követte. A hídon túl egy dűlőúton látták meg a kék Audit. Philip lelassított, mert zötyögős lett az út. Alattuk töredezett a jég. Annak ellenére, hogy a fűtés teljes erővel működött, kihűlt a BMW belseje. Philip az ablaktörlővel eltüntette az üvegről a vékony jégréteget. A dűlőút mély vízmosásba torkollt. – Nem látom Martin Audiját – jelezte Philip. – Viszont én felfedeztem egy nagy tanyaházat. Talán épp oda tart. Nagyon régi tanyának tűnik. Lehet, hogy beletaláltunk a céltábla közepébe. Martin merevre fagyott, mire elérte a tanyaházat. Vastag kesztyűt, irhabundát, -kucsmát viselt, fehér foga, amelyre olyan büszke volt, mégis vacogott. Összeszorította a száját, és boldog volt, amikor meglátta célját, a tömör fakaput. Korábban idegesen figyelt, nem követik-e, de az a BMW, amely aggasztotta, lemaradt a repülőtéri leágazásnál. Attól kezdve csak ritkán nézett bele a visszapillantó tükörbe. A normális körülmények között magabiztos, arrogáns Martin számos okból idegeskedett. Mindig fölfegyverzett testőrökkel utazott, de Walvis, amikor telefonon iderendelte a pusztába, a lelkére kötötte, hogy egyedül jöjjön. Ideges volt, mert amikor épp azt mesélte volna, hogy az a disznó Ktihlmann és bandája miként támadta meg a székházat, Walvis mondat közben belefojtotta a szót. – Ne telefonon, hülye! Emeld föl a lusta seggedet, mássz ki ide, és jelents! Egyedül gyere! Megértettél? Egyedül! A kapcsolat megszakadt, mielőtt Martin válaszolhatott volna. Ideges volt, mert nem tudta, milyen fogadtatásban lesz része. Miközben végigdülöngélt a pokoli földúton, eszébe jutott, milyen hibát követett el egyszer, amikor Walvisszal beszélt: – Az a földút akadályozza az idejövetelt. Biztosan lehetne egy tisztességes utat építeni. – Hát neked fából van a fejed – válaszolta Walvis. – Nem értem... – kezdte Martin. – Ami nálad teljesen normális állapot. Megpróbálom szótagolva elmagyarázni. Az a borzalmas út is hozzátartozik a tanyaház, a legfontosabb parancsnoki állásom védelmi vonalához. Walvis szívesen használt katonai kifejezéseket. Gyakran úgy beszélt, mint egy tábornok, aki hatalmas sereget készül támadásra vezetni. Ami, tűnődött Martin, a közelgő eseményeket figyelembe véve meg is felel a valóságnak. A dűlőút kikapaszkodott a vízmosásból a síkságra. Martin megállt. Centiméternyire nyitotta az oldalsó ablakot. A jeges éjszakai levegő bezúdult, kiszorítva a kocsiban megrekedt,
áporodott levegőt. Martin mocorgott, mélyeket lélegzett, hogy kitisztítsa a fejét. Tiszta fejre van szüksége, ha Walvisszal találkozik. Egy perc múlva sietve becsukta az ablakot. A friss levegő jót tett neki. Így már képes lesz odaállni a főnöke elé. Tovarobogott, felkapaszkodott egy emelkedő tetejére, ahonnan jó kilátása volt a tanyaközpontra. A fából emelt hatalmas főépülethez két szárnyat toldották, amelyek körülvették a nagy, kövezett udvart. A síugró sáncra emlékeztető, meredek tetőket hó borította. Az amerikai stílusú dróthálón belül sok nagy faház állt a hatalmas birtokon. Némelyiket fatetős folyosó kötötte össze a központi épülettel. Martin mélyet lélegzett, háromszor megnyomta a dudát. A jobb oldali kapuszárny kinyílt. Három perccel később bevezették a házba. Alig volt ideje levenni a bundáját, megigazítani nyakkendőjét és végigszántani a fésűvel sűrű, fekete haját. – Rám férne egy gyors zuhany – pendítette meg a főnökének. – Később, ülj le! – A vastag ujj egy merev hátú székre mutatott. – Beszélj! A fényűzően berendezett, hosszú, tágas nappaliban székek, pamlagok és antik műtárgyak álltak, csupa angol holmi, amelyeket Walvis jobban szeretett, mint a németeket. Irdatlan karosszékben ült egy mély alkóv mellett, amelyben rönktűz lángolt és pattogott. A két szétfűrészelt fatönk pokoli hőséget árasztott. A széket odaállították a gyehenna mellé. Walvis bársony szmokingot viselt, hozzá fehér inget, fekete nyakkendőt. Nagyon halkan beszélt, ami idegesítette Martint. A szoba egyik oldalán félig nyitva állt egy ajtó. Martin beszélni kezdett. – Azt hiszem, ön éppen elhagyta Rosával az épületet a hátsó kijáraton át, amikor... – Ezt tudom. Azt mondd, mi történt! Martint feszélyezte, hogy Walvis még csak rá sem pillant. A tűzbe bámult. – Kuhlmann kirontott a liftből a rohamosztagával... – Semmi dráma! Csak a tényeket! Martin nyelt egyet. Ki akarta színezni elbeszélését, hogy megfelelően kidomboríthassa, mennyire nem vesztette el a fejét. Aztán úgy döntött, okosabb, ha elmondja az igazságot, bármilyen megalázó is, azt azonban kihagyja, hogyan dirigált neki Kuhlmann. Öt percig beszélt, a lehető legszűkszavúbb stílusában, és minden másodperccel egyre kényelmetlenebbül érezte magát a tűz perzselő hevétől. Átfagyott keze fájdalmasan bizsergett. Egyszer megpróbálta a székét arrébb tolni a tűztől. A vaskos ujj nyomban rámutatott. – Ülj nyugodtan! Ne mozgasd a széket! Folytasd! Walvis egy pohár pezsgőt iszogatott. Az üveg ott állt mellette egy jeges vödörben. Semmi jelét nem adta, hogy meg akarná kínálni magyarázkodó beosztottját, sőt újratöltötte a poharát, rá sem nézve Martinra. – Folytasd! – mondta egyszer. Kiemelkedett székéből. Az ablakokat roletta takarta, és Walvis észrevette, hogy az egyik nincs a helyén. Megigazította, visszaballagott a székéhez, éppen akkor, amikor Martin befejezte beszámolóját. – Valamit kihagytál, nem? Sóhajtott, jelezve végtelen türelmét egy ilyen hülyével szemben, miközben visszarogyott székébe. – Nem hinném... – Az inged gyűrött és szakadt. Martin magában káromkodott. Kihagyta azt az incidenst, amikor Kuhlmann megragadta és a falnak lökte. Beszámolt erről is. – Tweed szóba került? – kérdezte hirtelen Walvis. – Nem. Egyetlen szóval sem említették. – Érdekes. Menj a szállásodra! Hosszú, forró fürdőt ajánlok, nem zuhanyt. Úgy izzadsz, mint egy ló. Azt hiszem, a lelkiismereted az oka. Ugye, van lelkiismereted, Martin? Nem kell válaszolnod. Csak menj már!
– Valamit ennék... – Később. A hosszú, forró fürdő után. Eredj! Martin felugrott, elhagyta a szobát, boldogan, hogy megszabadult a néma vallatástól. Walvis megvárta, amíg becsukta az ajtót, azután megszólalt. – Most már bejöhetsz, Rosa! Mondd el, mit gondolsz Martin beszámolójáról! Rosa Brandt, fekete ruhásán, kalaposan-fátyolosan előbukkant a félig csukott ajtó mögül, és egy karosszékbe ült Walvis mellé. – Azt hiszem, végül megmondta az igazságot. Persze igyekezett a tekintélye romjait megőrizni. – Tweed szervezte ezt a behatolást. – Úgy gondolod? – Biztos vagyok benne. Csak az a különös, hogy maga Tweed nem bukkan föl. Alig tudjuk, hogy néz ki, csak egy fénykép tanúsítja a létezését. – Talán ő is olyan, mint te – találgatta Rosa. – Mélyrelátó megjegyzés. Úgy érzem, Tweed a legokosabb és legveszélyesebb ellenfél, akivel valaha találkoztam. Aggaszt a jelenléte, most, hogy az Árhullám egyre közeledik. – Mennyire? – kockáztatta meg a kérdést Rosa. – Jobban ismersz annál, minthogy ilyen kérdéseket tegyél föl, drágám. Még azon is gondolkodom, ne szervezzek-e meg egy titkos találkozót Tweeddel. – Megbízhatsz benne? – Addig nem, amíg meg nem egyezünk néhány igen bonyolult biztonsági intézkedésben. Természetesen akkortól tudni fogja, hogy nézek ki. – Walvis táskás szemhéja megrándult, Rosa tudta, hogy veszettül töri a fejét. Hirtelen hatalmas hahotában tört ki. – Eszembe jutott a hidegháború, ilyen lehetett az elfogott kémek kicserélése a berlini Checkpoint Charlie-nál. Szeretném tudni, mit szól hozzá Tweed, hogy én miként látom a világot és annak jövőjét. – Gondolkozz, mielőtt döntenél! – figyelmeztette Rosa. – Úgy lesz – helyeselt Walvis. Philip csaknem belefutott Martin Audijába, és hálát adott az égnek, amiért lekapcsolta a fényszórókat, és a holdfény segítségével tájékozódott. Kikapaszkodott a vízmosásból a dombtetőre, és még látta, amint a kék Audi mögött bezáródik az udvar kapuja. Gyorsan gondolkodott. A hideg éjszakai levegőben erősen, tisztán hallatszott az Audi berregése, ami elnyomta az ő autójának a zaját. Előbbre gurult, csinált egy rendőrkanyart a füves szegélyen, visszagurult a vízmosásba, és ott megállt. – Mit csinálunk most? – firtatta Nield. – Felkészülünk arra, hogy gyorsan visszajussunk a dűlőútra. Maradj a kocsiban! A volán mögött. Ha engem elkapnak, söpörj Münchenbe, hogy szólhass Tweednek. – És te mire készülsz? – Megfigyelem azt a tanyaházat. Láttad? – Igen. Jó nagy. A dombtetőről is megfigyelheted. Óriási kockázatot vállalsz. – Semmi bajom nem lesz. Guggolok, az éjszakai látcsövet használom, hogy lássam, mi történik odalent. Járasd a motort! Senki sem hallja itt a vízmosásban. Üzemanyagunk pedig van bőven. – Járatni fogom – ígérte Nield. – Te halálra fagyhatsz, de nekem eszem ágában sincs. Philip kiszállt a kocsiból, és halkan becsukta az ajtót, mert a kocsiajtó csapódása jellegzetes hang, ami messzire hallatszik. A dombtető közelében talált egy fagyott cserjést, leguggolt, és távcsövével pásztázni kezdte a tanyaközpontot. Amikor fázni kezdett, halott feleségére, Jeanre gondolt. Erezte, hogy könny szökik a szemébe, mire szándékosan mélyen beszívta a hideg levegőt. Az lecsillapította az érzelmek hullámzását. Várakozott. Úgy tetszett, órákig kuporog. A távcsövet a szeméhez szorította. Többször visszatért az egyik
szoba rolettás ablakaihoz. Odabent ragyogó fény égett. Az egyik rolettát nem eresztették le tökéletesen. Minden átmenet nélkül történt. Mozgást észlelt a félig leeresztett roletta mögött. Megdermedt, de nem a hidegtől. Hatalmas test körvonalai rajzolódtak ki az ablakban. Ugyanaz az irdatlan árnyék jelent meg az ablaküveg mögött, amelyet Walvis dolgozószobájának átkutatásakor pillantott meg először. Az árnykép előrehajolt, még nagyobbnak tűnt. A roletta teljesen leereszkedett, alján eltűnt a vékony fénysáv. Philip megmozdult, még mindig guggolva leügetett a vízmosásba, ahol fölegyenesedett. Kinyitotta a kocsiajtót – a meghökkent Nield visszacsúszott az utasülésre –, beült a volán mögé, majd óvatosan becsukta az ajtót. – Észrevettek? – kérdezte Nield a Waltherrel a kezében. – Dehogy! – mondta Philip zord diadallal. – Viszont fölfedeztük Walvis titkos rejtekhelyét. Itt van. Extra sebességgel nyomás vissza Münchenbe Tweedhez! Tweeddel együtt Paula és Newman is a lakosztályban tartózkodott. – Hallottatok Butlerről? – kérdezte Nield. – Harry az előbb jött vissza – nyugtatta meg Tweed. – Lefeküdt. Alig állt a lábán a kialvatlanságtól. Hozott néhány hírt, de először ti mondjátok el, mi újság. • Philip elmondta Martin követésének történetét és azt, hogyan találták meg a magányos tanyaközpontot. Tweed előrehajolt, amikor Philip leírta a roló mögött felbukkanó alakot. – Biztos vagy benne, hogy Walvis az? – Egészen biztos. Valóságos emberhegy, és ugyanilyen lassan cammogott, amikor belépett az irodájába a Danubex székházában. Igen, Walvis volt az – vonta le a következtetést Philip, és ivott egy kevés pezsgőt, amit Paula töltött neki. – Ma két hatalmas lépést tettünk előre – mondta Tweed félig-meddig magának. – Most mindketten menjetek a szobátokba és ugorjatok ágyba! Neked is lefoglaltam egy szobát, Philip. – Mi az a két hatalmas lépés előre? – kérdezte Paula, amikor megint hármasban maradtak. – Az első a tapasztalat, amelyre Newman és Lisa Trent tett szert Walvis székházában. Kuhlmann rajtaütése a kulcs. Martin egész biztosan azért ment a tanyára, hogy jelentést tegyen Walvisnak az eseményekről. Azt hiszem, Kuhlmann behatolása Walvis odújába, földühíti ellenségünket. Gondolom, még mindig talpon van, és járatja azt az alattomos agyát. Ez ki fogja billenteni az egyensúlyából, és reagálni fog. Amikor megteszi, hatalmas hibát követhet el. – A második lépés? – firtatta tovább Paula. – Philip és Pete megtalálta Walvis rejtekhelyét. Nézzük meg ismét a térképet, amelyen Philip megjelölte azt a helyet! Paula szétterítette egy asztalon a térképet, amelyet Philip hagyott ott, és mindhárman köréje gyűltek. Tweed elégedetten felmordult. – Érdekes! A Kelet felé tartó út mentén van. Üljünk le, hadd gondolkodjam néhány percig! Paula csodálta, hogy Tweed még mindig milyen frissnek látszik. Kibírta négyórás alvásokkal, egyszerűen elnyűhetetlen volt. A nő úgy döntött, most van itt az ideje az egyik ritka cigarettájának, és kért egyet Newmantől. A férfi épp tüzet adott neki, amikor megszólalt Tweed. Összerezzentek. – Bele kell látnom Walvis lelkébe, hogy mi hajtja ezt az embert. Erre az egyetlen mód, ha találkozom vele. – Ami öngyilkosság lenne – tette hozzá azonnal Newman. – Nem tudom. Meg lehet oldani, ha ügyesen keverem a kártyát... Elhallgatott, mert kopogtattak. Newman kinyitotta, Philip lépett be, átöltözve, barna garbóban és nadrágban. – Remélem, nem baj, hogy visszajöttem – mondta Tweednek. – Zuhanyoztam, ruhát
váltottam, és úgy találtam, hogy az agyam még mindig teljes sebességgel működik. – Ha már visszajöttél, segíthetnél kidolgozni egy ötletemet. Amikor elrejtőztél abban a szekrényben, pillantást vethettél azokra az emberekre, akik bejöttek a szobába. Elég ideig láttad Walvist, hogy leírhasd Paulának? Nagyon jól tud személyleírás alapján fantomképet készíteni. Paula máris a táskájában kotorászott. Elővette a mindig magánál hordott rajzfüzetet meg egy darabka rajzszenet. – Sosem felejtem el ördögi tekintetét, amely csak félig látszik püffedt szemhéja alatt, nagy fejét, kövér, húsos arcát... – kezdte Philip. – Állj! – kiáltotta Paula. – Gyere, ülj ide a kanapéra! Nem fogom elsőre eltalálni, de ez ne bátortalanítson el! Lehet, hogy hat vázlatot is csinálok, mire tökéletes lesz a kép. Newman otthagyta a kanapét, átült Tweed székének karfájára. Suttogva beszélgettek, hogy ne zavarják Philipet és Paulát. – Butler jól tette, hogy követte az épületből kilépő Gullivert – mondta Newman. – Kíváncsi vagyok, mit rejthet az a rozzant vén raktárház egy lepra müncheni peremkerületben. – Egyáltalán nem olyan rozzant, mint amilyennek látszik – emlékeztette Tweed. – Butler körbejárta a külső falát: végig ott a tetején a riasztó kábele. A kaput is igen bonyolult védelmi rendszer őrzi. Van odabent valami, amiről Walvis nem akarja, hogy a külvilág tudomást szerezzen. – Esetleg rávehetjük Kuhlmannt, hogy megtámadja? – Még ne! Hadd gondolja Walvis, hogy a raktárház az ő titka maradt! Épp eléggé megzavartuk, amennyire a pillanatnyi céljaimhoz kell. Mit mondtál, Lisa Trenttel reggelizel? – Igen, holnap. – Newman az órájára nézett. – Nem, ma. Tudod, annak a félelmetes közjátéknak a során, amikor Gulliver a Lügerével fenyegetődzött, egyfolytában olyan hideg és nyugodt volt, mint a jég. Ugyancsak bátor nő. Ez tetszik nekem. – Úgy érted, Lisa tetszik – szólt oda Paula. – Csoda történt. Philip olyan világosan leírta a célszemélyt, hogy elsőre eltaláltam, néhány kisebb javítással. – Paula nagyon gyors és kiváló művész – állapította meg Philip. – Nos, miután mindketten elégedettek vagytok egymással, lássuk az eredményt! Paula elébük tette a szénvázlatot. Newman ránézett és megborzongott. – Istenem! Tényleg ilyen? Valószínűleg a világ legrondább embere. – Figyelemreméltó megfigyelés – mondta Tweed. – Ami alátámasztja tételemet. – Mégpedig? – kérdezte Paula. – Csupán elmélet. Találkoznom kell Walvisszal, hogy megerősíthessem. – Állandóan ezen a képtelenségen lovagolsz, hogy találkozol Walvisszal! – panaszkodott Newman. – Ha neked lennék, ejteném az egészet. – De én nem vagyok te – vágta rá gépiesen Tweed, aki teljesen elmerült a rajz tanulmányozásában. Paula félportrét rajzolt, amely hordónyi derekáig ábrázolta Walvist. – Hatalmas feje van – mondta Newman. – Isten tudja, mennyit nyom. És az arca! Ez a tekintet! Összemenne tőle a tej. Nem csoda, ha annyi fáradsággal kerüli a fényképészeket. Gonosz nagy dromedár. – Külseje befolyásolhatja az életről és az emberekről alkotott véleményét – tűnődött Tweed. – Lehet, hogy ezért választotta bizalmasául Rosa Brandtot. Most ő ütött szöget a fejembe. Ha úgy érzed, hogy a világ eltaszít, lehet, hogy örökre kiirtod magadból az emberiesség minden maradványát. – De hát itt Walvis a csúnya – emlékeztette Paula. – Ez igaz. Úgy nézte a rajzot – hátradőlve, félig lehunyt szemmel –, mint akit hipnotizáltak. – Már megint titkolózol – pirongatta Paula. – Nem magyaráztad el, miért lenne Rosa tökéletes társa és bizalmasa Walvisnak.
– Ugye, hogy nem? Paula, szeretném ezt a rajzot bekereteztetni, hogy időről időre tanulmányozhassam. A gond az, hogy senki más nem láthatja. – Ez könnyen megoldható – nyugtatta meg Paula. – Csinálok egy ugyanilyen méretű rajzot egy képzeletbeli személyről, és elviszem egy keretezőhöz. Amikor visszahozom, kivesszük a képzeletbeli ember képét, és Walvisszal helyettesítjük. Fölugrott, odament a telefonasztalhoz, kivette a polcról a telefonkönyvet, kikereste a megfelelő oldalt. – Pfeiffer! – kiáltotta diadalmasan. – Ez jó lesz. Most rögtön megcsinálom a hamis rajzot, reggel pedig elviszem a keretezőhöz. Akarod? – Igen, köszönöm – felelte Tweed. – Kitűnő rajz – dicsérte Newman. – Ha ránézek, az a benyomásom, hogy ez az ember hatalmas erőt sugároz magából. Igazán hasonlít, Philip? – Félelmetesen. Newman nagyon élvezte a reggelit a Négy Évszakban, annak ellenére, hogy roppant keveset aludt. Lisával ült az asztalnál. A nő garbó nyakú kasmírpulóvert, térdig érő csizmába gyűrt, párducmintás nadrágot, bal mellén macska formájú gyémántos melltűt viselt. – Nem haragszik, ha rágyújtok? – kérdezte, amikor végzett pirítósával. – Magam is csatlakozom önhöz. Mikor készített először interjút Rosa Brandttal? Mesélje el, hacsak nem akar előbb a tegnapi estéről beszélgetni! Tüzet adott a nőnek. Lisa elmosolyodott és megrázta a fejét. – Kis kalandunk Martin és Gulliver urakkal hozzátartozik szakmám kockázataihoz, így megy ez ezen a területen. – Összeráncolta homlokát. – Tizenkét hónapja próbáltam meg először interjút csinálni Walvisszal, akkor küldtek át a bájos Rosához. – Változott azóta? – Fikarcnyit sem. Nem, ez ugyanaz a Rosa volt, ugyanaz a hang, ugyanaz a modor, még a ruha is ugyanaz. Mintha újrajátszották volna a múltkori találkozást. – Körbepillantott a teremben. – Francba! Remélem, nem vett észre, noha errefelé tart. – Ki? – Ronald Weatherby. – A felsőbb osztályok mesterkélt modorában folytatta: – A müncheni kisded brit közösség egyik tagja. Tébolyítóan unalmas alak. – Azt hiszem, észrevette magát. Mivel foglalkozik azonkívül, hogy unalmas? – Furcsa munkája van. Összekötő a világ néhány legnagyobb üzleti konglomerátuma között. Elsimítja az óriási mamutvállalatok között keletkező vitákat. Úgy gondolom, jól megfizetik. Készüljön, itt jön... – Ó, drága Lisa! A maga látványa bűbájos nyitány ehhez a keserves naphoz. Attól tartok, alkalmatlankodom, de olyan rég találkoztunk. Talán nem kérek túl sokat, ha csatlakozom önökhöz egy csésze kávé erejéig. Weatherby hórihorgas, szervilis modorú ember volt. Mézesmázosan mosolygott, homokszínű, dús szemöldöke volt, amely illett ugyanolyan árnyalatú, rendetlen üstökéhez. Szürke szeme ide-oda röpködött, sohasem pihent, arca pedig egy alattomos majomra emlékeztette Newmant. Vékony ajkát nyalogatva belehajtogatta magát egy székbe. Newman émelyítőnek találta. – Természetesen a legjobb társaságban vagyunk – sandított rá Weatherby. – Mr. Robert Newman, a világ egyik leghíresebb tudósítója! Hogy van mindig, Mr. Newman? – Néhány pillanattal ezelőttig kiválóan, Weatherby. – A barátaim Ronnie-nek szólítanak. Mindketten ebben a nagyszerű vendégfogadóban szálltak meg? – Igen, Weatherby. – Ronnie, ha lehet. Ó, egek... – Arckifejezése agyafúrtan bizalmassá vált. – Azt hiszem, egy intim téte-á-téte-et zavartam meg. – Ismét más modorban szólt a pincérhez: – Kávét kérek. De friss legyen! És hozzon egy csésze forró tejet is. Megértette?
Elfordult a pincértől, aki faarccal bólintott. – Elnézést kell kérnem, ha nem a legjobb oldalamról mutatkozom be, de számos helyről zavarbaejtő híreket kaptam. Attól tartok, pillanatnyilag még nem publikusak. A régi iskolához tartozom, Mr. Newman, és örömmel vallom magam e város kicsiny brit közösségéhez tartozónak. Néhány nagyon disztingvált ember. – Mi a foglalkozása? Mivel keresi a kenyerét? – szakította félbe hirtelen Newman. – Nos... – Weatherby kortyintott egyet kávéjából, amely éppen akkor érkezett meg. Láthatóan zavarba ejtette Newman célratörő modora. Lisa elnyomott egy vigyort. – Nos, azt hiszem, közvetítőnek lehetne nevezni... – Közvetítő? Az, vagy nem az? – támadott Newman ugyanazon az agresszív hangon. – Nos, tárgyalásokat vezetek olyan világméretű szervezetek között, amelyeknek érdekei balszerencsés módon konfliktusba kerülnek egymással... – Akkor hát, az International & Cosmopolitan is az ügyfelei közé tartozik? – Igen, Mr. Newman. Természetesen ismerem a Danubexet és figyelemreméltó elnökét... – Szóval, találkozott Walvisszal? Egy boy bukkant föl, üzenetet hozott Newmannek egy borítékban. Kinyitotta, elolvasta úgy, hogy reggelizőtársai ne lássák a tartalmát. Bob, kérlek, azonnal gyere! Elszabadult a pokol. T. – Akkor hát, találkozott Mr. Walvisszal? – ismételte, miközben távozásra készen hátratolta székét. – Remélem, nem haragszik, amiért ilyet mondok – fecsegett tovább Weatherby –, de az ön modora csaknem olyan, mint egy kihallgatótiszté. Szinte megijeszt. – Én sem rajongok a maga modoráért – vágott vissza Newman. Lisára nézett. – Mennem kell. Amint tehetem, visszajövök. – Remek – mondta Lisa –, igazán remek... Fölemelte a kezét, megigazgatta szőke sörényének hullámát, hogy elrejtse arcát Weatherby elől. Arckifejezése kötetekkel ért föl. Elmész és itt hagysz ezzel az unalmas seggfejjel... – Az a gyanúm, hogy Walvis beindította az Árhullám Tervezet első fázisát – fogadta Tweed a lakosztályába lépő Newman t. Indulatosan beszélt, és úgy járkált körbe a szobában, akár a ketrecbe zárt tigris. Paula a díványról figyelte. Mellette Philip ücsörgött. Marler a falnak dőlt, cigarettázott. Ő volt az egyetlen, akit nem látszott megrendíteni Tweed közlése. A többiek, mint Newman megállapította, csaknem komorak voltak. – Mi történt? – kérdezte. – Az üzeneted szerint elszabadult a pokol. – Ma kora reggel huszonöt fegyvergyár robbant föl, valamennyi kulcsfontosságú a Nyugat védelme szempontjából. Valakik hatalmas bombákat csempésztek a gyárakba. A legtöbbnek vége. – Úgy érted, itt Németországban? – Nem. Szerte Nyugat-európában: Franciaországban, Angliában, Belgiumban, Németországban, Svédországban, Olaszországban és Amerika öt különböző államában, beleértve a seattle-i Boeinget is. Most telefonálta meg Monica, aki, hála az egeknek, megakadályozta, hogy Howard hívjon föl. – Sok az áldozat? – kérdezte halkan Newman. – Rengeteg, mert a reggeli műszak már megérkezett. A többi fegyvergyár munkásai és alkalmazottai között óriási a pánik. Nem hajlandók munkába menni. A Nyugat fegyvergyártása gyakorlatilag megbénult. Azt hiszem, most már tudom, miért vonult vissza Walvis a tanyájára tegnap éjjel.
– Van valamilyen szál, amely összeköti Walvist ezekkel az esetekkel? – kérdezte Newman. – Ez volt az első gondolatom. Fölhívtam Kuhlmannt, aki visszatért Bonnba. A válasz az volt, hogy nincs. Philip közölt bizonyos értesüléseket, amelyeket akkor szedett össze, amikor abban a szekrényben gubbasztott Walvis irodájában. – Sajnálom, hogy nem előbb mondtam el – szólt halkan Philip. – Azt terveztem, hogy magam keresem föl ezeket a helyeket. Úgy gondoltam, egy személynek jobbak az esélyei, hogy megtudja, mi folyik, mintha többen próbálkoznának. – Rövid szünetet tartott. – Nem ez a teljes igazság. Magajnnak akartam az egész munkát. – Hol vannak ezek a helyek? – kérdezte Newman. – Passau, a Duna partján – kezdte Philip. – Grafenau, amely egy apró városka Passautól északra, közel a cseh határhoz. Walvis mindkét helyet megemlítette, amikor a szekrényben bujkáltam. Elhallgatott. Még mindig viaskodott, hogy beszámoljon-e Tweednek és a többieknek a Salzburgban rejtőző Ziggy Palewskiről. A rémhírek hallatán, amelyeket Tweed újságolt el az imént, úgy döntött, mondania kell valamit. – Amikor találkoztam Ziggy Palewskivel – pillantott Newmanre –, ő elmagyarázta, hogyan léphetek kapcsolatba vele. Illegalitásba vonult. Hogy hová? Azt hiszem, minél kevesebben tudják, annál jobb. – Talán azok megtudhatnák, akiket még nem ismer az ellenség – pedzegette Tweed. – Az a kettő, akiknek a fényképét tudomásunk szerint nem körözik München-szerte. Marler és Paula. – Salzburg – vetette oda Philip. – Én jól ismerem Salzburgot – jelentkezett Paula. – Én is – mondta Marler. – De el fog inalni, ha engem nem lát – figyelmeztette őket Philip. – Hadd gondolkodjam már, hogyan osszuk meg erőinket! – szólt ingerülten Tweed. – ÍVlellesleg mi történt reggeli közben, Bob? Volt valami érdekesség? – Egy újabb játékos jelent meg a színen – válaszolta Newman. – Akarsz hallani róla? Tweed nem csupán a Ronald Weatherbyvel folytatott beszélgetést akarta szóról szóra hallani, de ugyanennyire érdekelte Lisa Trent is. Newman, akárcsak Rosa Brandtnál, most is részletesen beszámolt a beszélgetésről, a résztvevők viselkedéséről. Gyors és szemléletes képet festett Weatherbyről, gondosan ügyelve a tényszerűségre, visszafojtva ellenszenvét. Tweed tovább járkált föl-alá. Paula úgy látta, el van ragadtatva a leírástól, amelyet Newman adott az új szereplőről. – Ez minden – mondta Newman néhány perc múlva. – Mármost, ami a személyes véleményemet illeti, hadd idézzem a régi londoni klubélet egyik mondását, amit valahol olvastam: „Az egy kellemetlen fráter, egészen az utcáig kellene rugdosni.” – Lehet az nagyon ügyes álcázás is – figyelmeztette Tweed. – Weatherby a saját bevallása szerint ügynök, bár fogadnék, hogy ő sohasem használta ezt a szót. Közvetítő a világcégek között. Néhány fegyvergyár, amelyet fölrobbantottak, ilyen világcégnek volt a tulajdona. – Ez csak tapogatózás a sötétben – vetette ellen Newman. – Van más is! – vidámodott meg hirtelen Tweed. – Sokat töprengtem rajta, hogyan működhet Könnycsepp. Tegyük föl, Walvis fölhasználja. Könnycsepp jó néhány áldozatának kiküszöböléséből a Walvis-birodalomnak volt haszna. Mivel a nő gondosan titkolja személyazonosságát, miként jelezhetik neki, hogy újabb üzlet van kilátásban? Közvetítőt kell használni, aki összehozza az új üzletet, ebben az esetben a gyilkosságot. Walvis ismeri azt, akit fölhív – a közvetítőt –, viszont nem tudja vagy nem akarja tudni Könnycsepp valódi személyazonosságát. Megadja a közvetítőnek a célpont nevét, azután lepengeti készpénzben a díjat a közvetítőnek, aki viszont fizeti Könnycseppet. – Csak nem azt akarod ezzel mondani, hogy Ronald Weatherby lehet ez a közvetítő? – vágott közbe kétkedve Marler. – Bob leírása szerint, ez a Weatherby inkább egy mérföldnyire futna,
semhogy olyasvalakivel kerüljön kapcsolatba, mint Könnycsepp. – Tweed most mondta -. szólt közbe Newman –, hogy Weatherby, aki tökhülyének tűnik, csupán nagyon ügyes álcázásként használja ezt a viselkedést. Az volt az érzésem, hogy szélhámos. De lehet, hogy egészen más módon az, mint ahogy képzelem. – Megnézte az óráját. – Lisa elevenen megnyúz, ha tovább hagyom kettesben őket. Fölállt, hogy visszatérjen az étterembe. Tweed a régi trükkhöz folyamodott, amelyet akkor alkalmazott, ha meg akarta figyelni valakinek a reakcióját. Megvárta, amíg Newman ráteszi a kezét a kilincsre, csupán azután szólalt meg: – Ma Jill Selborne-nal ebédelsz. Korán menj! Megkértem Monicát, nézzen utána bizonyos embereknek ma éjszaka. Köztük a te Jillednek. Mielőtt felcsapott volna úgynevezett divattudósítónak, két évet dolgozott a tengerészet elhárításánál. Jó étvágyat! Megvárta, amíg Newman kimegy, és csak azután közölte Paulával, Marlerrel és Philippel: – Mi mindnyájan itthagyjuk Münchent. Csoportokra osztom a társaságot. A többi részletet később. Hogy hova megyünk? A Duna mellé, Passauba, a cseh határ mellé, Grafenauba – és Salzburgba... – Jill, milyen régen ismerte Sherwood századost, azelőtt, hogy tegnap összefutott vele? Newman gondosan időzítetted a váratlan kérdést, amikor Jill Selborne-nal ebédelt a Négy Évszak nagy éttermében. Rendelt egy üveg pezsgőt, abban bizakodva, hogy a nő ettől lazít az óvatosságán. Kellemesen végigtereferélték az előételt, és már a főétellel is végeztek, amikor nekiszegezte a kérdést. A nő nem sietett a válasszal: egy fekete tincset hátraigazított formás füle mögé, belekortyolt a harmadik pohár pezsgőjébe, letette a kelyhet, és rámeredt a férfira. – Különös kérdés. Newman szinte belelátott az agyába. Jill most azon tűnődik, hazudjon-e valamit, tegyen-e úgy, mintha a tegnapi lett volna az első alkalom, amikor Shwerwooddal találkozott. Newman elkomolyodva állta a pillantását. – Miből gondolja, hogy korábban is találkoztunk? – kérdezte hanyagul a nő. – A hatodik érzékem és némi azóta szerzett értesülés teszi. A nő fényes szeme pillanatra fölvillant. Lesütötte pilláit, ivott még egy korty pezsgőt, aztán az egész pohárral felhajtotta és kihúzta magát. Csinos tengerészkék ruha volt rajta. Jobbja a kék anyagon pihenő egyetlen gyöngysorral játszadozott. A csönd most már kényelmetlenné nyúlt, Newman azonban tovább hallgatott, bízván benne, hogy Jill meg fog szólalni a hosszú némaság hatására. – Maga nagyon okos, Bob – mondta végül a nő. – David azt mondta, a helyzet olyan veszélyes, hogy jobb lenne, ha az emberek úgy gondolnák, hogy nem ismerem. – Miféle helyzet? – Ebben nagyon ködösen fogalmazott. Még korábban találkoztunk, rögtön azután, hogy ideérkeztem. Azt mondta, robbanásveszélyes fejlemények várhatóak. – Miféle robbanásveszélyes fejlemények? – firtatta Newman. – Azt nem mondta. Úgy viselkedik velem... – Mert azt hiszem, Davidnek igaza volt. Szerte a nyugati világban megtörténtek a robbanásveszélyes fejlemények. Tudta, hogy ma éjszaka felrobbant és megsemmisült huszonöt fegyvergyár, amelyek létfontosságúak a védelmünk szempontjából? Európa különböző országaiban és Amerikában. – Ez nagyon tragikusan hangzik. – Nyilván hallgatta a híreket. – Dehogy! – Jill kezdett bosszankodni. – Mién tettem volna? Nem olvasom a lapokat sem, csak a divatrovatot. Nem érdeke! a nyomorult rádió, és pláne nem a nyomorult tévé! – De korábban találkozott Sherwooddal, és úgy döntöttek, hogy ugyanabban a szállodában
fognak megszállni. Newman szándékosan használta azt a technikát, amelyet gyakran alkalmazott külföldi tudósító korában is. Ne tegyél föl az embereknek kérdéseket; azzal csak arra veszed rá őket, hogy nemet mondjanak. Tegyél kijelentéseket, mintha előre tudnád a választ. Jill szeme lángolt. Ellentámadást indított. – David azután hívott föl, hogy maga kilépett a lakásomból a Half Moon Streeten. Megkért, sürgősen utazzam hozzá Münchenbe. Valaha a katonai elhárításnál dolgozott. Azt mondta, fizeti a jegyemet, a szállodámat. Walvisról akart adatokat. Ezt csak akkor tudtam meg, amikor már itt voltam. – Miféle adatokat? – Olyanokat, amelyek nincsenek a birtokomban. Az egész házasságom kamu volt. – Fölállt. – Most pedig megyek. Köszönöm az ebédet, Mr. Newman. Nem mondhatom, hogy nagy öröm lett volna. Az ételt élveztem, a beszélgetést nem. Ugye megbocsát? Még meg kell írnom egy cikket. Haragosan távozott. Newman nézte, amint gyors léptekkel keresztülvág az éttermen, aztán intett a pincérnek, kérte a számlát. A lakosztályban mindenkit ott talált a szobapincértől rendelt ebéd romjai fölött. Tweed megint figyelmesen végighallgatta beszámolóját a katasztrofális ebédről. Newman felsóhajtott, amikor befejezte. – Ráadásul hazudott. Azt állította, Sherwood azután hívta, hogy távoztam a lakásáról, és ezért jött Münchenbe. De én még azelőtt megtaláltam elrejtett bőröndjét, rajta a münchenijárat és a Négy Évszak címkéjével! – Ügy gondolod, valamilyen fondorlatos játékot játszik? – kérdezte Paula. – Kétségkívül. Attól a pillanattól gyanakszom rá, hogy váratlanul előbukkant, miközben Sherwooddal beszélgettünk. Túl sok itt az egybeesés. – Én meg azt gondoltam, hogy bele vagy esve! – jegyezte meg Paula. – Most is tetszik, csak nem szeretem a trükkjeit. . Tweed nem reagált arra, amit hallott. Fölállt és végignézte munkatársait. – Kifizetem valamennyiünk számláját. Távozunk, méghozzá a legnagyobb gyorsasággal. Walvis megindította az Árhullámot. Versenyt futunk az idővel. Meg kell tudni, mi az az Árhullám, és meg kell állítani Walvist. Már, ha tudjuk. Eldöntöttem, hogyan osztjuk meg erőinket. Bob, te Passauba mész, kideríted, mit jelent az az uszálysor a Dunán. Nieldre meg Butlefre nézett, és mintha tétovázott volna, mielőtt kiadta a következő parancsot: – Ti Grafenauba mentek. Harry, te valaha bányász voltál. Kutasd át az elhagyatott sóbányákat a cseh határ mentén: az az érzésem, ez lehet az Árhullám kulcsa. – És velünk mi lesz? – mordult föl Marler. – Te jössz velem, Paulával és Philippel Salzburgba. Muszáj találkoznom Ziggy Palewskivel, el kell hogy mondja, amit tud. Vonattal utazunk Salzburgba. Biztonságosabb, mint autóval. – Harry meg én a saját kocsinkkal megyünk – mondta Nield. – Annyi fegyvert vigyetek, amennyi csak tetszik – folytatta Tweed. – A küldetés nagyon veszélyes lehet. Most, hogy elkezdte a háborúját – mert szerintem háborúra készül –, Walvis meg akar semmisíteni bennünket. – Boldogabb lennék, ha lenne robbanóanyagom, időzítőm és detonátorom – mondta Butler. – Én vagyok a hadtápellátó őrmester – felelte Marler. – Jó sok Semtexet hoztam Bergből, meg a többit is, amit említettél. – Hátizsákba kell rakni, hogy magunkkal tudjuk vinni – tűnődött Nield. – Minden kívánságod így teljesüljön – szólalt meg Philip. Fölállt, benyúlt az egyik dívány mögé, és egymás után húzta elő a különböző alakú és méretű hátizsákokat. Néhányat odaszórt Butler és Nield elé. Tíz perc alatt szétosztották a Semtexet, időzítőket, detonátorokat. Newman kifizette a
számláját, Tweed az órájára nézett. – Három csoportban és különböző időpontokban hagyjuk el a szállodát. Mi távozunk elsőnek, különben lekéssük a Salzburg expresszt. Tweed, Paula, Philip és Marler leereszkedtek a lifttel a föld alatti garázshoz, ahol a kocsik parkoltak. Paulának feltűnt, mennyire meg van pakolva Marler. – Vihetek én is valamit – ajánlkozott. Marler odaadott neki egy műanyagba burkolt, hosszú nyelű eszközt, de megkérte, hogy a végén levő tárcsát ne üsse neki semminek. Az ajtó kinyílt, Tweed sietős léptekkel elindult a fluoreszkáló csíkokkal kivilágított barlangban Marler Renault-ja felé. – Ne érj hozzá a kocsihoz! – süvöltötte Marler. Tweed kővé dermedt a meglepetéstől. Marler lepakolta különböző hátizsákjait, átvette a hosszú csomagot Paulától, lehántotta róla a műanyag burkot. Teleszkópos nyelű tükör került elő belőle. – Ellenőrzöm, nincs-e rajta bomba – mondta Marler. – Menjetek hátrább! Csodálkozom rajtad, Tweed. Óvatosabbnak kellene lenned. – Bocsáss meg – szabadkozott Tweed. – Hülyeség volt tőlem. Alig fejezte be a mondatot, amikor nagy fekete Mercedes száguldott feléjük bőgve a máskülönben kihalt parkolón át. Egyetlen ember ült benne a volánnál. Gulliver volt az. A kocsi farolva megállt, és Gulliver kiugrott. Paula a Browningját szögezte rá, Philip a Waltherjét. – Ne lőjenek! – kiáltotta Gulliver. – Fegyvertelen vagyok. Ne szálljanak bele abba a kocsiba! Lehet, hogy alá van aknázva. – Ez Gulliver – súgta Paula Marlernek. – Le vagy leplezve. Mi az ördög folyik itt? Tweed eltűnt, mielőtt Gulliver észrevette volna, így Marlernek kellett tárgyalnia a körteforma gazemberrel. – Jöjjön ide! Ellenőrzöm, nincs-e magánál fegyver, azután együtt megvizsgáljuk a kocsit. Rendben? – Igen – egyezett bele sietve Gulliver. Paula ekkor annak a hihetetlen látványnak lett tanúja, hogy Marler betolta a Renault alá a tükröt, és a mellette guggoló Gulliver a tükörbe bámult, amelyben tisztán lehetett látni az alvázat. – Van ott valami, aminek nem kellene ott lennie – szólalt meg Gulliver. – Ha tartja a tükröt, alámegyek és közelebbről is megnézem. Robbantási szakértő vagyok, kőbányában dolgoztam. – Nem, maga maradjon csak itt! Philip, gyere, tartsd a tükröt, majd én megnézem! Mielőtt a kocsi alá csusszant volna, elővett egy pár csipeszt abból a szerszámkészletből, amelyet mindig a farzsebében hordott. Alig néhány perc múlva megint felbukkant. Az egyik kezében, Paula legalábbis úgy látta, valami keskeny fémdobozféle volt, a másikban egy töltényhüvelyre hasonlító forma. – Igazán lekötelez, Mr. Gulliver – mondta nyájasan. – Ez a kocsi utasait egyenesen a mennyekbe repítette volna. Honnan sejtette, hogy ez a helyzet? – Vannak kapcsolataink – válaszolta Gulliver, visszaesve szokott dagályos stílusába. – Egy terrorista banda érkezett Münchenbe. Mondja meg Mr. Tweednek, ha találkozik vele, hogy Mr. Walvis aggódik, nehogy valami szörnyűség történjen vele! – Meg fogom tenni. Nem tartóztatjuk tovább. Volt némi él a szavaiban, mert Gulliver nyomban megfordult, visszatért a kocsijához, beszállt és elporzott. Marler gyorsan ellenőrizte a többi autójukat: a BMW-t, amelyet Philip és Newman bérelt, Nield kis vörös Mercedesét, Butler Citroenjét. Semmit sem talált. – Mi az ördög történik itt? – kérdezte Paula, amikor Tweed felbukkant egy oszlop mögül. – Le fogjuk késni a Salzburg expresszi! – Nem, ha azonnal távozunk – válaszolta Tweed. – Tudjátok, hogy szeretek jó sok ráhagyással indulni a repülőhöz meg a vonathoz.
Marler fuvarozta ki őket a főpályaudvarhoz. Szerencséjükre a délután közepén gyér volt a forgalom. Philip Marler mellett ült, Paula és Tweed hátul. A zaklatott nő még egyszer nekiveselkedett, hogy összegezze az eseményeket. – Nem értem, hogy Gulliver miért bukkant föl hirtelen a mi oldalunkon! – Nem bukkant föl. Gyanítom, ő maga tette oda azt a bombát, és már elkezdte volna halálos munkáját a többi autónál, amikor parancsot kapott, hogy jelentsen. A kocsija ajtaját nyitva hagyta, észrevettem, hogy van nála egy mobiltelefon. Azt hiszem, a saját szakállára járt el, Walvis csak később hallotta hírét, és akkor parancsolt rá, hogy távolítsa el a bombát, amelyet már fölszerelt. – Na de miért? – Paula tehetetlenségében puhán beleöklözött Tweed karjába. – Miért? – Mert Walvis úgy döntött, hogy találkozni akar velem. Marler a pályaudvarnál tette le őket. Philip elsietett jegyet váltani. Tweed bement, hogy megnézze az indulási táblát. Marler segített Paulának kiszedni a csomagtartóból a bőröndöket, majd visszaszállt a volán mögé. – Sok szerencsét! – mondta. – De hát te velünk jössz! – tiltakozott a nő. – Tweed mondta. – Ez egy kis pszichológia, Bob Newmannek címezve. Tudod, hogy mi ketten nem nagyon férünk meg. – Hát persze, hogy tudom. De arról volt szó, hogy velünk jössz vonaton Salzburgba. – Ez volt a taktika, amit Tweed meg én dolgoztunk ki suba alatt. Nehogy Newman plafonra másszon. Várok, amíg elhagyja Münchent, azután lóhalálában sietek utána Passauba. Tudod, Tweed úgy gondolja, az a legveszélyesebb hely valamennyi közül.
A távoli tanyán Walvisnak megvolt a saját irodája: egy puritánul berendezett, tágas szoba. A hatalmas íróasztal és a legtöbb bútor – szék, asztal, szekrény és a fal mentén sorakozó polcok – tíkfából készült. Walvis szerette ezt a fát. Olyan erős volt. Munkaruhában volt: irdatlan méretű kordnadrágban, bőrzakóban, kockás ingben, amely szabadon hagyta vastag nyakát. Mindenét szabó készítette. Rosa Brandt vitte el a méreteket egy müncheni szabóhoz, és három darabot rendelt minden ruhából. Délelőtt tíz órára járt, amikor megszólalt a telefon. Walvis szétterítette maga előtt a napilapokat, amelyek beszámoltak a nyugati fegyvergyárakat elpusztító robbantási hullámról. Sonkamancsával fölvette a kagylót. – Tessék! – Itt Lucien. Jó hírem van, uram. – Akkor minden további fecsegés nélkül mondjad. – Kapcsolataimon keresztül rábukkantam Ziggy Palewskire. Salzburgban van. – Hol? – Nem tudom pontosan. Láttam egy percre az óvárosban. Azután eltűnt. De a nyomában vagyok. – Az óvárosban? Ez rá vall. Azonnal odaküldök valakit, hogy foglalkozzon vele. – Akarja, hogy fogadjam az illetőt? Talán az állomáson? – Ha találkozol vele, máris halott vagy. Igyekezz kideríteni, hol húzza, meg magát Palewski! Ha sikerül, hagyj egy üzenetet az ÖH-ban Magda Franz névre! – Az OH? Ez az Österreichischer Hof Szálló. – Tudom, hogy ismered Salzburgot. Ne locsogj, hanem kezdd el keresni a célszemélyt! Lecsapta a kagylót, egy szóval sem mondta, hogy köszöni. Azután egy számot tárcsázott,
beszélt Könnycsepp szokásos közvetítőjével, továbbadta neki, amit Lucientől hallott. – Szóval, csak igyekezzen Könnycsepp! Villámgyorsan zárja le ezt az ügyet. Viszlát! Éppen letette a kagylót, amikor észrevette, hogy a Rosa szobájába vezető ajtó félig nyitva áll. Elkomorodva fölemelkedett párnázott székéből, halkan odament, és szélesre tárta az ajtót. Rosa Brandt kezét-lábát szétvetve, fejét párnára hajtva hevert a fal melletti díványon. Meg sem moccant, amikor Walvis odament hozzá. – Hallottad, mit mondtam a telefonba? – kérdezte németül. – Egy szót sem – válaszolta a nő ugyancsak németül. --Nem érzem magam valami jól. Azt hiszem, kimerültség. Visszamegyek müncheni kis lakásomba és lefekszem. Ott senki sem zavar. Ki kell pihennem magam. – Annak a lakásnak nincs telefonja. És ha kapcsolatba akarok lépni veled? – Szabályos időközökben telefonálni fogok. Kérlek, ne többet! Hasogató fejfájásom van. – Hát akkor menj! Walvis visszacammogott hatalmas, vastag bőrpapucsaiban. Becsukta maga mögött az ajtót. Mindig bosszantotta, ha személyzete beteg volt. Mégis gratulált magának, a kezét dörzsölte. Palewski megsemmisítése volt á legsürgősebb. Az újságíró túl sokat tudott. Könnycseppnek még ma meg kell találnia.
Tweed, Paula és Philip első osztályú fülkében utaztak a Salzburg expresszen. Mielőtt Münchenből elindultak volna, Tweed végigjárta a szerelvényt, és megállapította, hogy csaknem üres. Már vágtatott a vonat, amikor megszólalt. – Szeretném tudni, ki lehet Könnycsepp. Akkor átadhatnánk Kuhlmann-nak. – Lelkifurdalás nélkül is le tudnám lőni – mondta Paula indulatosan. – Ördögi nő. – A fajta nősténye sokkal veszedelmesebb s a többi – mondta Philip és Paulára mosolygott. Jean tragikus halála óta ez volt az első alkalom, hogy egyáltalán elmosolyodott, de jéghideg volt a mosolya. Most megint megszólalt Tweed, azzal a távoli pillantással, amelyet Paula olyan jól ismert. Ilyenkor veszettül összpontosított. – Könnycsepp hármójuk közül valamelyik. Vagy Jill Selborne, vagy Lisa Trent, vagy Rosa Brandt. – Jill? Lisa? – Paula megdöbbent. – Hogyan gyanúsíthatod bármelyiküket is? .- Mert elgondolkodtam, milyen életet élhet Könnycsepp. Nagy távolságokat kell beutaznia, anélkül, hogy gyanút keltene. Éppen ezért olyan munkára van szüksége, amelyben természetes az utazás. Lisa pénzügyi elemző. Bejárta a világot. – Nehezen tudom elfogadni az elméletedet Lisával kapcsolatban. És Jill miért került közéjük? – Ugyanazon okból. Divattudósító. Újabb munka, amelynél gyakran kell utazni. Ő is Münchenben tartózkodik, amikor nincs is divatbemutató. Szerintem ez különös. – És Rosa Brandt? – kérdezte Paula. – Úgy gondolod, Walvis alkalmazottja Könnycsepp? Kényelmes közelségben, valahányszor el kell takarítani valakit az útból? – Ez csak találgatás, de az a határozott érzésem, hogy Walvis nem tudja, kicsoda Könnycsepp. Talán közvetítőn keresztül tárgyalnak. Szerintem Walvis jobban is szereti így. Ha Könnycseppet letartóztatnák, akkor sem lehet semmiféle kapcsolatot találni közte és Walvis között. – Ami nem zárja ki Rosa Brandtot, aki pontosan úgy néz ki, mint Könnycsepp. – Pontosan – helyeselt Tweed. – Ha már a közvetítőknél tartunk, Newman kedvence is ezen a vonaton utazik, az előttünk levő kocsiban. A kellemes Ronald Weatherby. Fölismertem Newman leírásából.
– Gondolod, hogy ő is Salzburgba tart? – kérdezte Philip. – A legkisebb mértékben sem lennék meglepve, ha Salzburg lenne az úticélja. Közeledünk a csodálatos városhoz. A hegyekből látom. Paula, aki eredig elmerülten hallgatta beszélgetésüket, most kinézett az ablakon. Dél felé, a síkságon túl, fűrészes fehér csúcsok rajzolódtak a tiszta, kék égre. Irgalmatlanul nagynak tűntek. A nő megborzongott. – Sarkköri lehet arrafelé az idő. – Mivel december van, természetesen vacogni fogunk Salzburgban. A vonat tovamennydörgött, azután lassulni kezdett. Tweed fölállt, fölvette irhabundáját, kucsmáját. – Jobb, ha készülődtök, hamarosan ott leszünk. Kíváncsi vagyok, mi vár ránk Salzburgban. Miért van olyan érzésem, hogy ez a kirándulás veszedelmes lesz? Nield és Butler nagyon komolyan vették Tweed figyelmeztetését az időjárással kapcsolatban. – Ma kora reggel azt hallottam a rádióban, hogy Bayerischer Waldban a hőmérséklet -40 °Cra csökkent – közölte Tweed. – Ez egy kicsit csípősnek tűnik – felelte Butler. – Nem húztunk éppen ászt – humorizált Nield. – A Wald erdőt jelent németül, ugye? – kérdezte Butler, miközben Nield kifelé tartott a kocsival Münchenből. – így igaz. Ez Németország egyik legtávolabbi zuga. Külföldi turista alig vetődik arra, de a helybéliek síelni járnak oda, főképpen januárban. Meglehetős nyugalom fogad majd minket. – Reméljük, azért nem lesz túl nagy az a nyugalom – hangsúlyozta Butler. Nield vezette a halványszürke, bérelt Citroent, amely beleolvadt a havas tájba. Miután meghallgatták Tweed időjárás-jelentését, elrohantak extra ruhadarabokat vásárolni. Most úgy ki voltak tömve, mint két pufók Michelin-emberke. Amint elhagyták Münchent és ráfordultak a Deggendorf irányába vezető autópályára, a forgalom ugyancsak megritkult. – Hála az égnek, hogy olyan kocsit béreltünk, amelyiknek téli gumijai vannak – állapította meg Nield egy órával később. Azt hiszem, azok a hegyek ott már a cseh határt jelzik. Akkor értek oda a deggendorfi leágazásnál az Ausfahrt jelzéshez. Pár perccel korábban Butler meglepetésére Nield megállt a kihalt autópálya szélén. – Most meg, mi van? – kérdezte Butler. – Semmi jelét sem látom, hogy követnének. De ha várunk néhány percet, akkor ellenőrizhetjük, felbukkannak-e járművek. Közben vethetünk egy pillantást a Dunára. Az út szélén állva Butler lenézett a sebesen hömpölygő, széles barna folyóra. Az erős áramlat jégdarabokat sodort. – Ez itt a Duna? – hitetlenkedett. – Az bizony. Elég közel vagyunk a forrásához... Elharapta a szót, mert Butler figyelmeztetően fölemelte a kezét. Könnyű repülőgép motorja berregett. A gép gyorsan közeledett. Nield a kocsiba pattant. Mivel a motort nem állította le, addig gurult, amíg oda nem ért, tőlük néhány méterre, egy fenyőligethez, ahol a hótól roskadozó ágak alá rejtette az autót. – Rohadt hideg van itt – mondta Butler, amikor visszaült a járműbe. – Na, most már láttam a Dunát, de nem volt egy nagy szám. Mit gondolsz erről a gépről? Úgy hangzott, mintha valamit keresne. Talán minket? – Lehetséges, de szerintem inkább felderítő gép, szokásos őrjáraton. Talán Walvisé, és minden mozgást figyel arrafelé, amerre tartunk. Ami azt jelenti, hogy valami nagyon titkos rejtekhelye lehet Grafenauban vagy – ami valószínűbb – a hegyekben. Vártak, amíg a gép eltávolodott és a berregés elhalt. Nield ekkor kanyarodott be a leágazásra. Egy ideje dombok között haladtak, de most hegyek bukkantak föl előttük; fűrészfogas csúcsok, napfényben ragyogó hósipkával. – Rögtön ezek mögött a hegyek mögött húzódik a Cseh Köztársaság határa – mondta Nield. –
Néhány csúcsot át is szel. Hamarosan ellenséges területen leszünk. Eddig az A92-es autópályán haladtak; most az A3-ason mentek, amely Deggendorfba vezetett. Egy útjelző táblán ott volt a felirat: Passau – Linz – Wien. Jobbra, a semmi közepén, Nield kis házcsoportot és egy apró templom kupoláját pillantotta meg. – Nem szívesen élnék itt – közölte. – Egyáltalán sehol sem élnék ezen a környéken. Nézz csak ki! – válaszolta Butler. A hegyek hirtelen sokkal közelebb kerültek. Alacsonyabb lejtőiket sűrű fenyvesek borították, ágaikat lehúzta a napfényben szikrázó hó. Azután az időjárás percek alatt megváltozott: a nap eltűnt, alacsony, fekete felhők takarták el a világot. Az úton, amelyen haladtak, apró útjelzőtábla mutatott balra, keleti irányba. Grafenau. Nield begördült az ágak alagútjába, lassított, leállt és hallgatózott. – Gondoltam. Újabb könnyű gép közeledik. Itt fedezékben, vagyunk. Úgy látszik, Walvisnak egész repülőflottája van, amely a környéket ellenőrzi. Kiszállt egy pillanatra a kocsiból. Fölnézett, éppen akkor, amikor a gép alacsonyan, mennydörögve elszállt az alagút fölött. Nield várt, amíg elhal a zúgás, és csonttá fagyottan visszamászott a volán mögé. – Nem látott minket – mondta. – Hogyan lehetsz ebben ilyen biztos? – kérdezte Butler. – Azért, mert én sem láttam őt. A légkör meglehetősen kísérteties errefelé. – Fölkapta a térképet Butler térdéről, kis ideig tanulmányozta, majd visszadobta. – Azt hiszem, a legjobb, amit tehetünk, ha elkerüljük Grafenaut. Van itt egy Z út, amelyik a hegyekbe vezet, át a Cseh Köztársaságba. – Mi az a Z út? – kérdezte gyanakodva Butler. – így nevezem azokat az utakat, amelyek alig valamivel különbek egy dűlőútnál. Ilyenen nem szaladnánk bele senkibe. – Ne mondj ilyet! – kérte Butler félig tréfásan. – Kihívod a sorsot. A gallyak alagútján túl a keskeny út emelkedni kezdett, egyre szűkebb és meredekebb lett. Butler előregörnyedt. A küszködő ablaktörlők csatát vesztettek a kialakuló jégréteggel szemben. Újabb mellékút ágazott le abból, amelyen eddig jöttek. Előttük a hóban mély keréknyomok húzódtak, amelyek máris kezdtek jegesedni. Érezték, amint a jégréteg betörik a kerekek alatt. Farkasordító hideg lehet odakint. – Nem tetszik ez nekem – mondta Butler. – Nemrégiben egy nehéz jármű haladt erre. – Látom – válaszolta Nield nyugodtan –, tekintve a keréknyomokat és az abroncsok szélességét... Épp akkor szólalt meg, amikor balra feltűnt egy nagy faépület. Hatalmas kapui zárva voltak. A csűrszerű építmény oldalán felirat díszelgett: Fltigplatz Grafenau. Elev: 4170ft. 48° 49' 24" É. 13° 22' 09" K. Butler elfintorodott. – Miért kell nekem a nagy pofámmal mindig kihívni magam ellen a sorsot? Tudod, hogy mi ez? – A helyi repülőtér. Nézzük meg, hátha találunk egy helyet, ahol várakozhatunk és leshetjük, történik-e itt valami. Talált is: egy fenyőcsoportot, a kis repülőtérre néző egyik dombon. Leparkolta a kocsit, de a motort nem állította le, reménykedve, elég messze vannak ahhoz, hogy a berregés ne hallatsszák odáig. Az a rossz érzése támadt, hogy ha leállítja a motort, sohasem indítja be többé. Kényszerítette magát, hogy kiszálljon a kocsiból. Nield az ódon faépület, a repülőtéri hangár oldalában foglalt állást. Butler egy közeli facsoporthoz gyalogolt, és odaállt, ahol a fatörzsek közötti hasadékon kiláthatott. A közelben, egy lejtő végében hatalmas, lekérgezett fatörzsek halmozódtak. Olyan egyenesek voltak, hogy Butler feltételezése szerint valószínűleg egy állványzat elkészítéséhez hozták ide őket. Vastag kötelek tartották össze a farakást.
Nield a maga harcálláspontjáról látta a lehetetlenül kurta kifutópályát. Egyetlen csík volt a fagyott füvön, amelyről letisztították a havat, feltételezhetően azzal a buldózerrel, amely ott állt leponyvázva. Megfeszült, mert hallotta, hogy egy könnyű repülőgép közeledik. A gép, egy egymotoros Piper, alacsonyan szállt, a pilóta visszavette a gázt. Nield úgy becsülte, hogy a kezdetleges leszállópálya nem hosszabb ötszáz méternél. Azt várta, hogy a gép túlszalad rajta, de a pilóta gyakorlottan megállította, néhány méterre a sáv végétől. A törzs oldalán frissen festett D díszelgett. – D, mint Danubex – mondta magában Nield. Abban a pillanatban, amikor a pilóta leállította a motort, Nield meghallotta egy másik motor hangját. Egy tartálykocsi bukkant föl az úton, amelyen eddig jöttek. Megállt a gép közelében, a vezető kiszállt, előhúzott egy hosszú tömlőt, rögzítette a gépen. – Walvis ördögien jó szervező – mondta ismét magában Nield. – A légiflotta egész nap a levegőben lehet, ha feltöltik üzemanyaggal. Alighogy ez átfutott a fején, hideg fémcső nyomódott a tarkójának ott, ahol nem takarta a sál. – Ha egy centimétert is moccansz, szétlövöm a fejed! – mondta németül egy hang. – Most pedig meglátogatunk valakit, aki nagyon szeretne veled találkozni, idegen. Nield mozdulatlanul állt, a dermesztő hideg áthatolt vastag kesztyűjén. Szidta magát, amiért teljes energiájával arra összpontosított, ami odalent történik. Foglyulejtőjének a jobb kezében lehetett a pisztoly, mert baljával kutatott az irhabunda alatt fegyver után. – Mondj már valamit, te süket marha! – szólalt meg a láthatatlan ember. – Síeléssel töltöm itt a szabadságomat – válaszolta Nield. – Öreganyám meg csilingelőssel – vicsorogta a férfi. Éppen befejezte epés megjegyzését, amikor Butler hátulról hatalmas erővel átnyalábolta. Bal kezével megmarkolta a német állat, fölrántotta, jobbja ugyanakkor elkapta a fegyvert tartó kezet, és addig kényszerítette fölfelé, amíg a pisztoly csöve a férfi torkára célzott. Nield félreugrott. Butler izmos férfi volt, de a német volt a magasabb, szélesebb vállú. A küzdelem rövid ideig tartott. A fegyver egyszer sült el, miközben Butler egyre hátrébb feszítette a támadó állat. Mindketten hallották a visszataszító reccsenést, amikor a németnek kitört a nyaka, azután a hóba roskadt. – Nézz csak le! – kiáltotta Nield. Már kezében volt a Walther, mire a pilóta kivett valamit a szűk kabinból. Fölfelé célzott a lejtőn, és máris golyók kopogtak a hangár körül. – Uzija van! – kiáltotta figyelmeztetően a hóban hasaló Nield, és akkor látta, hogy Butler eltűnt. Viszonozta a tüzet, a pilótára és a gépkocsivezetőre célozva, de túl nagy volt a távolság ahhoz, hogy a Walther hatásos legyen. A pilóta új tárat tett az Uziba. Csak idő kérdése, hogy meginduljon fölfelé a lejtőn és lemészárolja mindkettőjüket. De hol az ördögben van Butler? A tömlőn át még mindig ömlött az üzemanyag a repülőgép tartályába. Butler eltűnt a felhalmozott fatönkök mögött. Késével lázasan fűrészelte a kötelet, amely összetartotta a köteg bal oldali végét. Néhány rostot átvágatlanul hagyott, átrohant a másik oldalra, és vadul nyiszálta a köteléket, amely megtartotta a lejtő peremén a farakást. A pilóta lassan gázolt fölfelé a lejtőn, és kiürített még egy tárat. Nield el sem tudott mozdulni egy alacsony bucka mögül. A pilóta vigyorgott. Úgy gondolta, szórakozik egy kicsit. Újabb tárat nyomott a fegyverbe. Hirtelen kísérteties csönd lett, amelyet csak a tartálykocsi távoli szivattyújának hangja tört meg. A sofőr mohó várakozással figyelte az eseményeket. A csönd megtört. A fákat összetartó kötél engedett. A hatalmas fatörzsek egymás után indultak el mennydörögve a lejtőn. Nield döbbenten bámult. A pilóta felüvöltött, megfordult, hogy meneküljön, azután elborította a fatönkök lavinája. A vezető felpillantott, és egy pillanatig megdermedt rémületében. Ő is futásnak eredt, de utolérték a fatörzsek. Szétzúzták a repülőgép törzsét, összegyűrt bádoghalmot hagyva maguk
után. A tömlő kirepült a repülőgépből, benzint locsolva a tartálykocsira és vezetőjére. Lángok csaptak ki az összetört járműből, fülsiketítő robbanás visszhangzóit a hegyek között. Fekete füst emelkedett a magasba, tüzesen izzottak a tartálykocsi maradványait. Butler felbukkant. Összedörzsölte kesztyűit, leveregette róluk a havat. – Hamarosan jó lesz – mondta sötéten. – Micsoda? – kérdezte Nield. – Hát, ha netán hamburgert akarsz ebédelni. – Inkább lelépnék, mielőtt bárki erre járna. Miközben Paula, Tweed és Philip összeszedték a bőröndjeikét, a Salzburg expressz tovább lassított. Az ég harsány azúrkék volt, dél felé a közelben havasi legelő húzódott a magasban. Paula a hegyeket bámulta. – Messzebb vannak, mint ahogy látszanak – bólintott feléjük Tweed. – Micsoda remek napon érkeztünk Salzburgba! – lelkesedett Paula. – Azt hiszem, Newmannek és Marlernek nincs ilyen jó sora Passauban, nem is beszélve Butlerről és Nieldről Grafenauban. Paula észak felé nézett. A távolban alacsonyan szálló fekete felhők hömpölyögtek, hasuk csaknem a földet súrolta. A vonat begördült a salzburgi főpályaudvarra. – Az Österreichischer Hof Szállodában lakunk – mondta Tweed, amikor leszálltak. – Nagyszerű kilátásunk lesz a várra. Ez a pályaudvar meglehetősen szokatlan. Paula akkor jött rá, mire céloz, amikor beléptek egy liftbe, amely elindult velük lefelé. Azután eszébe jutott, hogy az utcák jóval a peronok alatt futnak, Tweed elengedett két taxit, csak a harmadikba szálltak be. – Semmi jele Mr. Ronald Weatherbynek – suttogta, miközben keresztülhaladtak az ódon házak és modernebb épületek között. – Gyanúm szerint, azonnal leugrott, amint a vonat megállt. Az Österreichischer Hof meszelt falú, pompás, négyemeletes épület volt, a tető fölött számos ország lobogója repkedett. Bent a béke és fényűzés légköre vette körül őket: az előtér több emelet magasságba emelkedett, falai mentén futottak körbe a lépcsők. Miközben Tweed bejelentkezett, Paula arra gondolt, mennyire különbözik ez a müncheni rohanástól és tülekedéstől. Tweed mindkettejüket meginvitálta a szobájába, miután ők is bejelentkeztek. Paulának elállt a lélegzete a tágasságtól és a franciaablakoktól. Nyomában Tweeddel és Philippel odafutott, kinyitotta az egyiket, kilépett egy hosszú, alacsony erkélyre, és mély sóhajjal körbepillantott a fantasztikus tájképen. A negyedik emeleti erkély egyenesen a Salzach folyóra nézett. A zöld vízáram ragyogó villanásokkal verte vissza a napfényt. A két part között nagyjából húsz méter volt a távolság. Paulát azonban leginkább a folyó túlpartján elterülő, déli tájkép bűvölte el. A sok száz éves nagy várkastély hatalmas tömbje szürkén magasodott a város fölé. Távolabb havasi legelők húzódtak. A túlparti sétányon bevásárlók sétálgattak; mélyen odalent nagyon modern, ívelt gyaloghíd kötötte össze a folyó két partját. – Hol van az óváros? – kérdezte miméit közönnyel Philip. – Látod a várkastélyt? – mutatta Tweed. – Az alatt terül el. Ha végigmész a sétányon és átsétálsz valamelyik régi kapubolt alatt, már ott is vagy. De ne siesd el! – figyelmeztette. – Azt hiszem, beviszem a holmimat a szobámba – határozta el Philip. – Azután szívok egy kis friss levegőt. – Fél óra múlva legyél itt – mondta Tweed az órájára pillantva. – Együtt élvezzük a korai vacsorát. Paula megvárta, amíg Philip eltűnik. – Azért jöttél ide, hogy Philipet szemmel tartsd – állapította meg. – Nem egészen. Ennek a rejtélynek az egyik kulcsa Ziggy Palewski. Ebben biztos vagyok.
Remélem, Philip rábeszéli, hogy találkozzék velem. Walvis most már gyorsan fog cselekedni, és nekem minél előbb a lehető legtöbb információra van szükségem a terveivel kapcsolatban. – A szobámba megyek, rendbe hozom magam – mondta Paula. – Hát persze. Ha készen vagy, gyere vissza! Még mindig nem értem, mit keresett Weatherby az expresszen. A szobájába érvé Philip ránézett az órájára. A hátizsákját bedobta egy nagy szekrénybe. Harminc perce van, hogy megtalálja a Café Sigristet, ahol majd találkozhat Ziggy Palewskivel. Lement a lifttel a földszintre, de nem hagyta el azonnal az előteret. Biztos akart lenni benne, hogy Paula nem követi. Néhány percig álldogált, és a falon lógó bekeretezett nyomatot tanulmányozta. Úgy számolt, lesz még elég ideje, hogy megkeresse a Sigristet, ha átsiet a gyalogoshídon. Éppen balra pillantott, amikor egy bőrruhás motoros, egyik kezében sisakjával, odalépett a pulthoz. Világosan hallotta, mit mond németül a portásnak: – Nincs véletlenül üzenet Magda Franz számára? Philip némán állt. Tweed azt mondta, ezt a nevet használta az a nő, aki Sherwood kapitányt megölte. A portás kinyitott egy fiókot. – Csakugyan, van itt egy üzenet Frau Franznak. Odaadott egy lepecsételt borítékot a motorosnak. Az belegyömöszölte egyik zsebébe, kisietett a szállodából, a fejére tette a sisakot. Philip fürgén utánaindult. Elkáromkodta magát, amikor látta, hogy a motoros a járgány nyergébe pattan, berúgja és elporzik. Taxit keresett, de sehol sem látott. Miért van az, hogy amikor kétségbeesetten szükséged van rá, soha sincs egy sem a közelben? Azzal vigasztalta magát, hogy a taxi aligha tudott volna lépést tartani a motoros futárral. Egyenesen visszament a liftekhez, megállt Tweed ajtaja előtt, kopogtatott. Paula kikukkantott és beengedte. – Nagy újság! – lépett be Philip. Elmesélte, mit látott. – Akkor hát Könnycsepp Salzburgban van – mondta Tweed elgondolkodva. – Azt hiszem, sejtem is a célpontját. Ziggy Palewski. – Legalább figyelmeztettem. – Igen, de nagyon okos asszonnyal állunk szemben. Philip, van valami lehetőség arra, hogy kapcsolatba lépj Palewskivel? – Már mondtam, csak holnap délelőtt tízkor, a Café Sigristben. – Akkor addig várnunk kell. – Nem fogok várni – mondta Philip. – Kihagyom a vacsorát, majd eszem egy szendvicset, miközben körbejárom az Óvárost. Lehet, hogy szerencsém lesz és találkozom Palewskivel. Máris indulok. – Meg sem próbáltad visszatartani? – csodálkozott Paula, amikor kettesben maradtak. – Philipnek szüksége van rá, hogy lefoglalja a gondolatait. Tud ő vigyázni magára. Most lemehetünk vacsorázni. Az irhabundás, motoroskesztyűs, kucsmás Philip gyorsan keresztülment a gyalogoshídon a Salzach fölött. Fagyos hegyi szél fújt a folyó felett, megdermesztette védtelen arcát, de ő alig vette észre, annyira igyekezett az Óvárosba. Végigment a sétányon, miközben az a kínos érzése támadt, hogy követik. A boltokhoz érve lassított. Ahogy baktatott a keményre taposott hóban, elhagyott egy modern, boltíves bejáratot, amely mögött nem volt más, csupán egy csigalépcső. A széles bejáratot márvánnyal kövezték ki. Egy táblán a Café Sigrist. Stock I. felirat volt olvasható. Palewski azt mondta, a kávéház az első emeleten van. Elment egy elegáns cukrászda előtt. A kirakat tele emeletes tortákkal. Csupa csokoládé és tejszínhab. Megállt és megfordult, mintha a kilátásban gyönyörködne. A túlparton az Österreichischer Hof volt a legfeltűnőbb épület. A ragyogó napfényben felfedezte, hogy a
falak, amelyeket először fehérnek hitt, a valóságban halvány rózsaszínűek. Visszapillantva két nőt látott, bevásárlókosarakkal meg egy középmagas, szőrmesapkás, bőrkabátos férfit. Kissé meggörnyedt, noha nem látszott többnek harmincötnél. Philip várt, vajon úgy tesz-e, mintha a kirakatokat bámulná. Ez normális taktikája a kullancsoknak, amikor attól tartanak, hogy kiszúrták őket. A férfi azonban tovább közeledett felé. Philip megfordult, hogy minél hamarabb kikerüljön a dermesztő szélből, amely egyre erősebben fújt. Szaporázta a lépést, és az utca végébe érve befordult egy ódon közbe. Egy cégtábla a Café Mozartot hirdette. A köz hosszú, nagyon keskeny volt és néptelenebb, mint ahogy Philip szerette volna. Fölkapaszkodott a Mozart kávéházhoz vezető lépcsőkön, és belépett egy tágas terembe, amelyet magas, páros ablakok díszítettek, egymástól széles közökkel elválasztva. Ez az ablakforma évszázadokig divatozott Európában. A padlót fából faragott kockákkal rakták ki, az asztalok lapját márványból csiszolták. A túlsó fal mentén magas porcelántálaló kínálta a különböző ételeket. Leült egy asztalhoz a fal mellett, ahonnan láthatta a bejáratot. Kávét rendelt. Ebben a pillanatban feltűnt a bőrkabátos férfi. Kalapját a kezében hozta, látni lehetett homokszín haját, bozontos szemöldökét. Odament Philip asztalához, és leült vele szemben. Philip, miután megállapította, hogy csupán ők ketten tartózkodnak a kávéházban, a zakója belső zsebébe nyúlt. Irhabundája egy másik széken hevert. Elővett egy doboz cigarettát. Pútkán dohányzott, de ez a mozdulat lehetővé tette, hogy megtapogassa a Walther megnyugtató markolatát. – Remélem, megbocsátja, hogy idetolakodtam, uram? – mondta az idegen angolul, és csöpögősen mosolygott. – De van szerencsénk bírhatni egy közös ismerőst. Mr. Tweedet... Nem sokkal Philip távozása után Tweed lekísérte Paulát az egyik étterembe. A nőre mély benyomást tett a környezet. Az ablakok a Salzachra néztek. Az étterem falait sötétvörös falapok burkolták, a mennyezetet ugyanilyen fából faragott nyolcszögek díszítették, a padlót mélyvörös szőnyeg takarta. Melegség és derű lengte be a helyiséget. A főpincér megmutatta nekik az asztalukat. A fal mellett volt, és egy pad is tartozott hozzá. – Remélem, nem jöttünk túl korán a vacsorához? – kérdezte Tweed, körülpillantva az üres teremben. – Egész este bármikor étkezhetnek – nyugtatta meg mosolyogva őket a főpincér. Ebben azért nem vagyok biztos, gondolta Tweed. – Kérnénk egy kis bort. A Chablis megfelelő lenne. – Ausztriában van – mondta a pincér. – Javasolhatok talán egy nagyon kellemes száraz osztrák fehérbort, a Grüner Vetlinert? Istenem, csak ezt ne! – gondolta Paula. Még hogy osztrák bor! A pincér megérezte határozatlanságukat. – Talán javasolhatom, hogy próbálják ki mindkettőt? Ha nem ízlik, még mindig hozhatok Chablist. A pincér olyan lelkes volt, hogy Tweed megrendelte a pohár Vetlinert. Óvatosan belenyaltak, majd összenéztek. Paula a pincérre mosolygott. A könnyű, száraz bor kiválónak bizonyult. Biccentett Tweednek. – Kérünk egy üveggel, és köszönjük az ajánlatot – mondta Tweed. – Egy egész üveggel! – suttogta Paula. – Nem lesz az egy kicsit sok? – Társaságunk is lesz. Paula fölpillantott, és majd megdermedt. Könyörgően összetett kezekkel Jill Selborne közeledett az asztalukhoz. – Csatlakozhat önökhöz egy magányos lány, vagy inkább szeretnék magukban elkölteni a vacsorájukat? Kérem, feleljenek őszintén! Tweed akkora lelkesedéssel köszöntötte a nőt, hogy Paula csak bámult. A váratlan vendég leült. Paula igyekezett nem rábámulni, mert Jill újra megváltoztatta a külsejét. Haja, amely a
Bayerischer Hóiban még koponyához simuló, fekete sisakként csillogott, most fényes hullámokban omlott a vállára. Frizurája láttán Paulának is kedve támadt fodrászhoz menni. Jill melegen rámosolygott Tweedre. – Mielőtt megkérdezné, mi az ördögöt keresek Salzburgban, elmondom. Egy híres karmesternek lesz itt koncertje, és beleegyezett, hogy ad nekem egy, a szokásosnál mélyebbre ásó interjút. – Azt hittem, divattudósító! – jegyezte meg Paula. – Az vagyok – mosolygott a nő egy kissé eltúlzott melegséggel Paulára. – De mellékfoglalkozásként néha készítek a legelegánsabb magazinoknak rövid életrajzi interjúkat különleges emberekkel. Nagyon jól fizetik. Jobban, mint a divatcikkeket. Maguk vadászni jöttek? – Vadászni? – hökkent meg Paula. – Igen, vadászni! – Jill hűvösen mosolygott a másik nőre. – Tudja, David, mármint szegény Sherwood százados azt mondta, Tweed vezeti a General & Cumbria Biztosítót: ő a biztosítási nyomozók főnöke, és világszerte nyomoz a nagystílű biztosítási csalók után. Derék Sherwood százados! – gondolta Paula. Minket fedezett, és most halott. Visszamosolygott Jillre. – Bizalmas ügy miatt vagyunk itt, így hát még ha vadásznánk is, aligha ismerhetnénk el. – Hát persze, milyen ostoba vagyok! Néha nehéz a felfogásom. Nehéz ám az ólom! – gondolta Paula magában. Van neked siitnivalód! – Számításai szerint, meddig marad? – kérdezte. – Feltételezem, ebben a szállodában lakik? – Azt hiszem, Salzburgban ez a legjobb. Ha egyszer az ember elszámolhatja a költségeit, miért ne lakhatna a legjobb helyen? Nem így van? Megint Tweedet tüntette ki a figyelmével, de várnia kellett, amíg megrendelték az ételt. Tweed visszaadta az étlapot a főpincérnek, majd összekulcsolta ujjait, és ránézett a vendégre. – Egyetértek. Az az érzésem, ön olyan hölgy, aki szereti az élet jó dolgait. Szép ruhákat, jó ételeket, italokat. Jill drága, hosszú ujjú, bézs gyapjúruhát viselt. A diszkréten kivágott, testhez simuló ruha megmutatta, hogy formás, karcsú alakja van. Falta a szemével Tweedet, Paulának kezdett olyan érzése támadni, hogy ő nem is létezik. – Igen, szeretem az élet kellemességeit – mondta Jill. – Csak egyet felejtett ki: az ékszereket. – Odatartotta a férfi elé a jobb kezét. Az egyik ujján nagy zafírgyűrűt viselt, a másikon egy gyémántosat. Villogtak még az étterem félhomályában is. Tweed megfogta a kezét, hogy közelebbről láthassa a gyűrűket. A nő keze kicsi és hűvös volt, ujjai hosszúak és elegánsak. – Egy vagyonom van itt ékszerekben a szálló széfjében – dicsekedett Jill. Paula kapott az alkalmon, hogy témát változtassanak. – Walvis nagyon bőkezű férj volt? – Nem volt a férjem. – Jill, akinek Tweed már elengedte a kezét, komolyan nézett Paulára. – Azt hiszem, már mondtam, hogy nem is volt igazi esküvő. Az illető, aki összeadott bennünket Szlovéniában, sosem volt pap. Walvis nem tudott róla, én viszont igen. – Maga tudta, hogy a papnak nincs joga összeadni magukat? Paula szándékosan hitetlenkedőre fogta a hangját. Örült, hogy Walvis szóba került. – Igen, tudtam. Nekem ez így épp megfelelt, hogy ne legyek örökké hozzákötve a férjemhez. Én csak azt akartam tudni, milyen érzés, ha az embernek a világ leggazdagabb embere, egy többszörös milliárdos a férje – még ha nem is igaziból. – Na és milyen volt? – Ó, el akart árasztani pénzzel, a legjobb ruhákkal, a legdrágább ékszerekkel. Én visszautasítottam, hogy pénzt költsön rám, ami fölkeltette a kíváncsiságát. Nem ez volt az oka, amiért hozzámentem. Tudtam, hogy előbb-utóbb otthagyom, nem akartam a
lekötelezettje lenni. Walvis imádja a nőket, annyira megbízik bennük, ahogy férfiakban soha. Az a meggyőződése, hogy megfelelő fizetségért bármelyik férfi elárulja. Vadászsólyomnak tekinti őket, a helyetteseit fényesen fizeti, többet ad nekik, mint bárki más. Emlékszem, egyszer azt mondta, hogy a férfiak hűségét éppen úgy meg lehet venni, mint bármilyen más szolgáltatást. Elhallgatott, ivott még egy kis bort. Tweed, aki ujjongott, hogy így beleláthat ellenségébe, érezte, hogy a nő még nem fejezte be. Jill letette a poharát, és ránézett Paulára. – Nyilván csodálkozik, hogy akkor honnan vannak az ékszereim? Megmondom. Magam vettem mindet egy időben, abból a pénzből, amelyet divattudósítóként kerestem, de főképp azokból az interjúkból, amelyeket amerikai női magazinoknak készítettem olyan emberekkel, akik korábban nem voltak hajlandók szóba állni semmiféle újságíróval. – Ön roppant jó rábeszélőképességgel rendelkezhet – állapította meg Paula. – Nagyon alapos vagyok a munkámban. Mielőtt közelednék valakihez, többet tudok meg róla, mint amennyit ő magáról tud. Nos, Paula – mondta kihívóan –, megfeleltem a kihallgatáson? – Itt a vacsora – vágott közbe gyorsan Tweed. Gondolatainak egy része akörül forgott, vajon mi történt Philippel. – De van szerencsénk bírhatni egy közös ismerőst. Mr. Tweedet... A Café Mozartban egyre sötétebb lett, miközben az asztalhoz telepedett idegen elmondta ezeket a szavakat. Philip nem válaszolt. A hívatlan vendégnek csontos arca volt, és olyan feje, mintha nagy nyomással sajtolták volna össze az eredetinél kisebb méretűre. – Ezt kitől hallotta? – kérdezte hirtelen Philip. Ebben a pillanatban egy pincér bukkant föl. A jövevény rettentő felhajtással rendelt. – Kávét kérek, de frissen főzzék! Ehhez ragaszkodom. Hozzon egy kancsó forró tejet is! De tűzforró legyen! Visszaküldöm, ha nem elég forró! A pincér bólintott, Philipre pillantott és elment. A majomszerű pasas bizalmaskodón előrehajolt. – Mint mondtam, Mr. Tweed. Véleményem szerint roppant érdekes egyéniség. – Bizonyára igaza van, bár én sohasem hallottam hírét. Azért jöttem ide, hogy néhány nyugodt percet töltsék el itt. Talán átülhetne egy másik asztalhoz. Láthatja, van belőlük bőven – mondta érdesen, már-már támadóan. Ivott egy korty kávét. A másik ember még közelebb hajolt. – Mr. Robert Newman is igazolhat. De meg is feledkeztem a jó modorról. Még nem mutatkoztam be. Ronald Weatherby vagyok. A barátaim Ronnie-nak szólítanak. – Gondolom, kevés barátja van. – Kedves uram, az ember olyan magányos Salzburgban az évnek ebben a szakában. Veszedelmes is lehet az élet. Két angol már csak képes udvarias társalgást folytatni? Talán még olyan információkkal is szolgálhatok, amelyek értékesnek bizonyulhatnak az ön nyomozása számára. – Nyomozás? Mi az ördögről beszél? – Feltételezem, keres valamit. Vagy valakit? – Tévesen feltételezi. Nézze, Weatherby – ez a neve, ugye? – Ön meglehetősen homályos alak. Mivel keresi a pénzt? Már ha egyáltalán dolgozik. – Három embert láttam leszállni a Salzburg expresszről: egy férfit, aki Tweed lehetett, egy nagyon vonzó ifjú hölgyet, továbbá önt. Ugyanezt a férfit, aki Tweed lehetett, láttam együtt inni Newmannel és ugyanazzal a vonzó hölgyei a müncheni Bayerischer Hóiban. Nem vagyok teljesen hülye. – Ezt azért nem fogadnám le. Philip szándékosan gorombáskodott, abban a reményben, hogy az ellenszenves Ronnie megsértődik. Sikerrel járt. Weatherby hátradőlt a székén, rámeredt. Sima, behízelgő modora és beszéde eltűnt.
– Ismételten figyelmeztetem. El kellene hagynia Salzburgot a következő vonattal vagy repülővel! Salzburg veszélyes hely. Philip fölállt, fogta irhakabátját és kiment, éppen akkor, amikor a pincér meghozta Weatherby kávéját. Valószínűnek tartotta, hogy a kávé nem fogja elnyerni Ronnie tetszését. Philip lassan bandukolt, mind mélyebbre hatolva az Óvárosba. Jóformán egy lélekkel sem találkozott, kivéve egy asszonyt, aki egy kis üzletéből lépett elő, neki mégis az volt az érzése, hogy követik. Úgy tett, mintha felkeltette volna a figyelmét egy régiségbolt, és belépett egy ajtó boltíves beugrójába. Ekkor egy kéz ragadta meg kabátujját. Philip jobbja az irhabunda alá siklott, és megmarkolta a Walthert. – Nagy veszélyben van! – mondta riadtan Ziggy Palewski ismerős hangja. – Két ember követi! Philip ránézett a gnómra. Megismerte markáns arcát, hosszú, egyenes orrát, sűrű szemöldökét, sötét bajuszát és körszakállát. Palewski bélelt anorákot viselt, régimódi ellenzős sapkával. Philip karon fogta. – Itt csapdában vagyunk, mert a bolt bezárt. Most kimegyünk együtt az utcára, és elindulunk arrafelé, ahonnan jöttem. Amint kiléptek a kapu alól, Philip hátranézett. Két bőrzubbonyos embert pillantott meg húszegynéhány méterre. Közeledtek. Mögöttük egy harmadik ember ácsorgóit. Lucien lenne? Philipék sietve elindultak az ellenkező irányba. Keskeny sikátorhoz értek. Philip beterelte a közbe Palewskit. Észrevette, hogy az Óvárost most macskakövezik. A munkások felásták a sikátor egy részét, mielőtt hazamentek volna. Nagy halom háromszög alakú macskakő állt a fal mellett. – Ez nem jó! – aggódott Palewski. – Az egyik a sikátorban van. Ez már három! Vigyorgó köpcös alak közeledett, kezében hosszú késsel. Philip valaha első osztályú tekéző volt, krikettezett is fiatalabb korában. Először a Waltherre gondolt, de az nagy zajt csapott volna, és Tweed nem akarta közhírré tenni a jelenlétüket Salzburgban. – Álljon a szembenső falhoz! – utasította a gnómot. Kesztyűs kezével fölkapott egy éles szélű, kisebb macskakövet} meglendítette, teljes erejéből elhajította. Homlokon találta a sikátorban közeledő bérgyilkost. Az felhördült, belezuhant a hóba és mozdulatlanul elnyúlt. Philip megpördült, felkapott még két követ, és lekuporodott a halom mögé. Az utca torkolatában felbukkant a két férfi. Kés volt náluk. Megindultak célpontjuk felé. – Van itt a közelben egy rendőrőrs – sziszegte Palewski. Hát ezért nem akartak zajt csapni a gyilkossággal a brátyók. Philip hirtelen fölállt. A két bérenc megtorpant meglepetésében, és ez lett a végzetük. Philip ezúttal egy nagyobb macskakövet dobott el. Borotvaéles pereme eltalálta és felhasította a bal kéz felőli férfi nyakát. Megtántorodott, elejtette a kést, a torkához kapott, előrezuhant, mozdulatlanul elterült. Társa kinyújtott késsel rontott előre. Már közel járt, amikor a harmadik macskakő szilánkokra zúzta az orrcsontját. Néhány másodpercig mozdulatlanul, széttárt karokkal állt, majd összeesett. – Tűnjünk gyorsan innen! – mondta Philip. Palewski, aki eddig a falhoz lapult, követte. Philip megmarkolta társa könyökét, hogy lefékezze, mielőtt kisietne az utcára. – Lassan menjen, mintha semmi sem történt volna! – Ha holnap nem lennék a Sigristben – zihálta nehézkesen Palewski –, akkor egy címen üzenetet hagyok magának. Brodgasse 85. Kérem, hozza magával Tweedet! Most megyek. Köszönöm, hogy megmentette az életemet. – Egy pillanat! – Hanyagul kifordultak a szélesebb utcára. Sehol senki. – Maga is legyen nagyon óvatos. Könnycsepp Salzburgban van. – Köszönöm, hogy másodszor is megmentette az életemet. Philip hátrapillantott, további gyilkosokat keresve, de az utca kihalt volt. Mire visszafordult, a gnóm eltűnt. Úgy közlekedett, mintha láthatatlanná tudna válni.
Philip vállat vont, leveregette a havat a kesztyűiről, és továbbjárta az Óvárost. Úgy akarta ismerni, mint a tenyerét. Newmannek ugyanaz volt a véleménye Passauról, mint legutóbb. Cseppet sem kedvelte ezt a helyet. Áthajtott a dunai Schanzl hídon, befordult balra az Óvárosba. Úgy érezte, mintha egy nagy börtönbe érkezett volna. Az épületek régiek voltak, az utcák keskenyek, macskakövesek. A kikötő fölött magasodott a kéttornyú, kupolás székesegyház. A kora délutánhoz képest a város természetellenesen kihaltnak látszott, mintha a lakók inkább otthon maradtak volna. Newman nem hibáztatta őket. Sajátos volt az Óváros elhelyezkedése: egy félszigeten szorongott, amelyet északról a Duna, délről a beletorkolló Inn határolt. Newman fogolynak érezte magát, mintha körülzárnák a magas kőfalak. Nem messze a városházától, amely aligha volt építészeti remekműnek nevezhető, talált egy nyilvános parkolót. Nem örült neki túlzottan, hogy BMW-je az egyetlen jármű a parkolóban, és itt kell hagynia egy fal tövében, míg ő gyalog fedezi fel a várost. Miért olyan fontos ez a hely Walvis számára? Az időjárás nem kedvezett neki. Az utcákat hó borította, a feje fölött fekete felhők sodródtak, olyan alacsonyan, hogy csaknem érintették a dóm tornyainak csúcsát. Newman sorra járta végig a sikátorokat, de egy lelket sem látott. Mintha pestis elől menekültek volna el a lakók. A csönd kezdett az idegeire menni. Az egyik sikátor közepén megtorpant, és rámeredt egy vadonatúj, krómozott táblára, amelyet egy viharvert lépcsőház mellé erősítettek. A Danubex felirat állt rajta. Newman gondolt rá, hogy meglátogatja Walvis itteni székházát, de úgy döntött, későbbre hagyja. Továbbment, amikor egyszer csak lépések halk neszét hallotta maga mögött. Olyasvalakinek a lépteit, aki igyekezett minél halkabban osonni. Irhabundája alá nyúlt, megmarkolta Smith & Wessonját. – Ne idegeskedj! Olyan vagy, mint a macska a forró bádogtetőn, hogy a néhai Mr. Tennessee Williamstől plagizáljak – szólalt meg mögötte angolul egy hang. – Nem hiszek a fülemnek! Egyszerűen hihetetlen! Előbb Passau, most meg te! Megfordult. Marler állt a háta mögött néhány méterre, fülig bebugyolálva, akárcsak ő. – Talán nem szereted Passaut? – ingerkedett Marler. – Azt hiszem, leginkább egy temetőre emlékeztet... – Reméljük, nekünk nem lesz a temetőnk. – Arany pofa. Éppen erre volt szükségem. Hogy az ördögbe kerülsz te ide? Neked állítólag Salzburgban kellene lenned. – Tweed különleges parancsa. Arra gondolt, esetleg szükséged lesz egy hátvédre. Úgy gondolja, Passau az Árhullám fotós pontja. – Most jöttél? – kérdezte Newman. – Istenem, dehogy! Gyorsabb vagyok nálad. Emlékszel, amikor megálltai az autópályán, hogy belökj egy kis piát abból a palackból, amit magaddal hordasz? Kikerült egy nagy tartálykocsi, és egyúttal eltakart engem, aki épp őt előztem. Már egy ideje itt vagyok. – Mit csinálsz? – kérdezte Newman. – Ezt a szemétdombot tanulmányozom. Évekkel ezelőtt jártam erre, és azóta nem változott egy szemet se. Normális körülmények között pozitívum, ha találsz egy helyet, amely nem sokat változott az évek során. Itt viszont hatalmas negatívum. – Akkor hát te sem szereted? – Azt hiszem, nagyon jó kifejezés volt részedről a temető. Azt azonban kétlem, hogy a megfelelő helyen jársz. – Hol van a megfelelő hely? – A Duna partján. Véletlenül megláttam a BMW-det, ahogy ott áll magában. Ami elárulta, hogy most érkeztél. A motorház meleg, még ebben a fagyban is. A sarok mögül odavittem a Renault-mat a tragacsod mellé. Túlságosan feltűnő, ha egy kocsi egyedül parkol. Az enyém
ugyanabba az irányba néz. Feltételezem, te is ugyanazért állítottad ugyanígy: hogy bármikor gyorsan távozhass a Schanzl hídon át. – Menjünk, nézzük meg ezt a különleges látványt! Egyébként tudhatnád, hogy nem iszom vezetés közben. Csak kávét ittam a termoszomból. Marler átkalauzolta társát a keskeny utcák, sikátorok labirintusán. Elhaladtak vésztjósló hangulatú udvarokba vezető boltívek előtt. Még mindig sehol egy lélek. – Valami érkezik a folyón, ami érdekelni fog – mondta Marler. – Éppen most láttam, amikor visszajöttem és észrevettem a tragacsodat. – Az a tragács egy BMW – figyelmeztette Newman. – Nem hinném, hogy túl népszerű leszel a németek között. Elhallgatott. Hittelek kiértek a Duna-parti nyitott sétányra. Itt már szebb volt a kilátás. A túlsó parton összebújó öreg házak kúsztak fölfelé a meredek domboldalon. A Duna kásásan sűrű, szürke hullámokat hömpölygetett. – Ennyit a Kék Dunáról – közölte Newman. – A szállítás innen indul – mondta Marler. – Mögöttünk sok hajót horgonyoztak le télire. Ugyancsak unalmas lehet innentől lecsorogni Bécsig. Most már láthatod, miről beszéltem; mi érdekli annyira főnökünket, a körmönfont Tweedet. Kiértek egy helyre – majdnem a félsziget végében –, ahol elfogytak a házak. Innen tisztán láthatták a mögöttük levő folyószakaszt, ahol az Inn beleömlik a Dunába. Passau felé közeledve a folyó egy nagy kanyart ír le, amely tele volt uszályokkal. Marler visszahúzódott a falak takarásába, Newman követte. Az uszályok mélyen belemerültek a vízbe. Newman észrevette, hogy a Duna csaknem átcsap a palánkokon. Marler a zsebéből elővett kis távcsövön keresztül nézelődött, majd odaadta Newmannek. – Emlékszel, mit mondott Walvis a nagy rakomány csúcstechnikai fegyverzetről, amely hajóvontákon érkezik a Dunán? – Igen. Ez lehet az egyik, mégpedig egy nagyobb fuvar. – Egy automata fegyveres biztonsági őrt láttam, épp mielőtt eltűnt volna a fedélzet alatt. Ha ez ártalmatlan szállítmány... – Miért lenne szükségük fegyveres őrökre? – fejezte be a mondatot Newman. – Nos, úgy látszik, ez lehet látogatásunk célja. – Mégpedig? – kérdezte Newman. – Kiböjtöljük, amíg ez a fuvar parthoz áll, azután megvárjuk, hogy besötétedjen, akkor fölmehetünk az uszályokra. – Nem sok mindent tehetünk, ha a rakomány abból áll, amire gondolunk – mondta Newman. – Ez azért van, mert te nem a megfelelő felszerelést hoztad. – És mit hozott az az ember, aki azt képzeli, hogy az ő felszerelése mindig megfelelő? – firtatta gunyorosan Newman. – Egy nagy adag Semtexet, időzítőket és detonátorokat. Ma éjszaka veszedelmes feladatot kell végrehajtanunk. Ez azt jelenti, hogy még órákig lebzselhetünk Passauban. – Nekem jobb ötletem van – mondta Newman. – Van egy kávéház a félsziget másik végében, észrevettem, amikór erre jöttem. Közvetlenül mögötte egy étterem. Először kávézunk egyet, odamenekülünk a hideg elől, nem leszünk szem előtt. Később átmegyünk az étterembe, megkajálunk. – Ez egyszer fején találtad a szöget – ismerte el Marler. – Éppen szemben ülhetünk az uszálykikötővel, ami jó lehetőséget ad, hogy mérlegre tegyük az ellenséget. – És arrébb vihetjük a kocsikat. Nem szeretném, hogy ott legyünk bezárva egy félszigeten, ha majd a bőrünket kell mentenünk. – Ismét igazad van. Én sem szívesen hagynám ott a Renault-mat. Jelenleg egy mozgó bomba. Philip belépett Tweed lakosztályába az Österreichischer Hóiban, ahol társai aggódva várták.
Ledobta irhabundáját egy karfára, majd belerogyott a székbe. – Elnézést, hogy így elmaradtam – mentegetőzött. – Megérte, de olyan kint a hőmérséklet, mintha az Északi-sarkon lenne az ember. Egy sikátorban láttam egy nagy esővizes fahordót. Vastagon be volt fagyva! – Rendelek neked egy kávét a szobapincértől – mondta Paula. – Annak örülnék. Kérj néhány szendvicset is! Még nem tudtam rendesen kajálni. – Találtál valamit? – kérdezte Tweed. – Azt hiszem, egyetértesz majd velem abban, hogy nem hiába kószáltam az Óvárosban. Van egy csomó dolog, amiről tudnod kell. Talán a legkellemetlenebb alakkal kezdem. Egy bizonyos Mr. Ronald Weatherbyvel. Később beszámolt a Ziggy Palewskivel esett meglepő találkozásáról. Tweed, aki a szemközti székben ült, minden szót mérlegelt. Paula aggodalmasan nézte Philipet, amikor elmesélte, hogyan csapott össze a három bérgyilkossal. – Holtan hagytad ott valamelyiket? Vagy mindegyiket? – kérdezte halkan Tweed. – Fogalmam sincs – felelte mélységes közönnyel Philip. – Vagy mi, vagy ők. Mindent megtettem, hogy ők veszítsenek. – Jól csináltad – nézett rá Tweed elgondolkodva. – Talán még annál is jobban, mint gondolnád. – Miért? – kérdezte Paula. – Mert ez a hír gyorsan elér Walvishoz. Egyik emberünk megsemmisítette három fogdmegjét. Ez szorongást ébreszt benne, további meggondolatlan cselekedetekbe ugrasztja bele. Walvis egész biztosan roppant hiú. Meg akarom zavarni ezt a hiúságot. De a legfontosabb mozzanata Philip óvárosi kutatásainak, hogy találkozott Palewskivel. Hol van ez a Brodgasse? – Kimentem, vettem egy térképet •- mondta Paula. Szétterítette egy asztalon. Philip melléállt, megmutatta az utcát. – Az Óváros nagyon bonyolult alaprajzú. Azután találtam meg a Brodgassét, hogy Palewski eltűnt. Az utca túlsó végén kijutunk a számos salzburgi tér egyikére, a Residenzplatzra. Innen átsétálunk egy másik nagy térre, a Domplatzra... – mutatta a térképen. – És így tovább, amíg el nem érsz a függővasúthoz, a Festungsbahnhoz, amely me redek pályán visz föl a várba. Nagyon elszigetelt hely az odafönt, úgy érzi az ember, hogy egy felhőn áll, amikor lenéz az Óváros labirintusára. – Sok ember volt odafönt a várban? – kérdezte mellékesen Tweed. – Rajtam kívül senki. A függővasúton én voltam az egyetlen utas fölfelé és lefelé is. Valami hihetetlen kilátásod van a peronról az Alpokra, de nagyon elveszett és magányos vagy odafönt. – Lehet, hogy ez lesz a megfelelő hely – tűnődött Tweed. – Mihez? – kérdezte Paula. – Csak hangosan gondolkodtam. Ahhoz, ami eszembe jutott, jobb lenne, ha Newman és Marler is itt tartózkodna... Megszólalt a telefon. Tweed sietve – Paula szerint már-már idegesen – kapta föl. – Tesaék! – mondta. – Bob beszél. Dadus most érkezett, hogy fogja a kezem. Ott ül az éttermi asztalunknál. Amiről jelentették, hogy megtörténhet, az már meg is történt – nagy méretekben. Látom innen is, ahol most állok. Azt hiszem, ma este, sötétedés után távoznunk kellene. Merre tartsunk? – Ide. Van valami fogalmad róla, hogy mikor érkeztek? Nem, mintha siettetni akarnálak. – Még ma, késő éjjel. Most mennem kell. Viszlát! Tweed úgy érezte, meghallgatásra talált az imája. Letette a kagylót, elmondta Paulának és Philipnek, amit Newmantől hallott. – Ez azt jelenti, hogy igen nagy hajóvonta érkezett Passauba. Newman szavaiból ítélve, Walvis fegyverszállítmánya lehet. Marler vele van. – Remélem, nem csinálnak valami őrültséget – aggódott Paula.
– Ezt az ő ítélőképességükre kell bíznunk – ismét félbeszakította a telefon csörgése. – Ez Nield vagy Butler, akik Grafenauból jelentenek. – Fölvette a kagylót. – Tessék! – Jó estét, Mr. Tweed! – szólalt meg egy mély torokhang. – Ügy döntöttem, mindkettőnknek áldásos lehetne, ha megszerveznénk egy találkozót. Itt Walvis beszél. Csak ketten lennénk. Természetesen mindkét részről kellő elővigyázattal. – Természetesen – helyeselt Tweed. – Akkor talán lássuk a medvét! – Még ne – felelte Tweed szilárdan. – Még szükségem van egy kis időre. Elvileg helyeslem az ötletet. Hogyan léphetek kapcsolatba önnel? – Sehogyan. Drága uram, miért fedném föl a kezemben levő kártyákat, amikor ismerem a magáéit? Pillanatnyilag az Österreichischer Hof Szállodában lakik Salzburgban. A 309-es szobában. Gratulálok az ízléséhez. Ez a legkitűnőbb szálloda a városban. – Akkor talán időnként hívjon föl, amíg nem állok készen! – Vigyázzon magára, Mr. Tweed! Vigyázzon magára! Veszedelmes időket élünk... München és Deggendorf között, a tanyaház tágas nappalijában Walvis lecsapta a kagylót. Őrjöngő dühvel, az ajkát harapdálva meredt Martinra és Gulliverre. – Ti piszkosul lebőgtetek Salzburgban! – rontott nekik. – Tweeddel csak egy lány van, aki nem számít, meg egy másik férfi. Lucien percekkel ezelőtt jelentett. Három embert küldött – harmati –, hogy ezzel az emberrel végezzen az Óvárosban. Ami még fontosabb, Ziggy Palewski is vele volt. Erre, mi történt? A ti három válogatott katonátok halott! Palewski eltűnik, Tweed embere pedig nyugodtan cselleng az Óvárosban! – Lucien mit csinált? – kérdezte Martin, de rögtön azt kívánta, bárcsak ne tette volna föl a kérdést. – A te Luciened – mondta Walvis vérfagyasztóan csendes hangon –, a te Luciened – ismételte meg –, az Óvárost járta, miután lemészárolták az embereit. Tweed emberét követte, aki megölte őket. De meglehetős távolságból. Halálra rémítette, amit látott. Ezt azért tudom, mert kikérdeztem, amikor megtelefonálta a híreket. – Nem az én Lucienem – tiltakozott erőtlenül Martin. – Én... – Te! – mennydörgött Walvis. – Te voltál a felelős a műveletért! Most már riasztottátok Tweedet. Mindennek tetejébe Lucien rátette a mancsát Ziggy Palewskire – és elveszítette! Miért alkalmazok ilyen csőcseléket? – Hirtelen átváltott nyájasba. – Most másról kell gondolkodnunk. – Tényleg azt javasolta Tweednek, hogy találkozzanak? – kérdezte óvatosan Gulliver. – Igen. Látnom kell ezt a különleges embert, látnom kell, kivel állok szemben. Még az is lehet, hogy át tudom téríteni az én oldalamra. Ez nagy húzás lenne, tekintve, hogy az Árhullám első számú célpontja Nagy-Britannia. – Miért? – kérdezte Gulliver, akinek önbizalma megnőtt attól, hogy most Martint tolták le. – Igazán olvasnod kéne történelmet, Gulliver! – Walvis visszatelepedett a székébe, és összefonta vastag karjait. – Két világháborúban is az amerikai erősítés segített megmenteni a Nyugatot. Különösen a másodikban, amikor Nagy-Britannia létfontosságú támaszpontot jelentett az amerikai csapatoknak. Hát most nem fog. Megvagy a szükséges előkészületekkel, Gulliver? – Igen, uram. – Gulliver az órájára nézett. – Most már bármikor jöhet a hír, hogy a tizenegy angliai területi felügyelő közül hármat megöltek. Ha szabad kérdeznem, bölcs dolog találkozni Tweeddel? – így határoztam. Pillanatnyilag az ő kezében van a döntés, hogy mikqr és hol találkozunk. Nekem ez nem tetszik. Azonban jelenleg leginkább az a hatalmas, létfontosságú fegyverszállítmány érdekel, amelyik most érkezik Passauba. Mint tudjátok, szükségünk van rá, hogy fölszereljük a menekültek áradatát, amely elárasztani készül Németországot az
Odera-Neisse vonalon át, majd beront Ausztriába, Olaszországba, azután Franciaországba. Közben mi uralmunk alá vonjuk Nagy-Britanniát, így Európa gigászi harapófogóba kerül. – Nem lesz veszélyes a menekültek ámokfutása? – kérdezte Gulliver. – Nem. A vezetők kis hadserege fogja őket irányítani, akiket most képeznek ki a cseh határ menti hegyekben. Zsenim előre látta, hogy a menekültáradat mindenképpen megindul, de meg kell szerveznem őket a saját céljaim érdekében. Úgy fog emlegetni az utókor, mint azt az embert, aki megváltoztatta a történelem menetét. Butler és Nield, miután elkerülték Grafenaut, a városkától keletre fölfelé haladtak a Citroennel a hegyekbe vezető úton. – Remélem, ezek a felhők nem ereszkednek lejjebb – mondta Nield, kibámulva az ablakon. – Ha mégis, akkor ködben kell vezetned. – Reméljük, hogy előbb megtaláljuk, amit keresünk. Butler szinte még be sem fejezte, amikor Nield megragadta a karját, és balfelé mutatott, a csupasz sziklafalra. Az a fajta ócska acélvagon állt egy üreg szájában, amilyet a szénbányákban használnak, hogy a fold alól fölszállítsák a szenet. Mellette rozsdás vágánypár vezetett a hegy mélyébe. – Ezt kerestük – mondta Nield. Butler megállította a kocsit egy hatalmas szikla mögött, a motorházat letakarta egy ponyvával, amelyet mindig magával cipelt, és elővett egy nagy csomagot a kocsi hátuljából. Egy pillanatra elvigyorodott, látva, hogy bámulja Nield a csomagot. – Elég nehéznek tűnik. Nem fog zavarni a mozgásban? – kérdezte. – Elfelejtetted Pete, hogy évekkel ezelőtt szénbányász voltam? Ez a cucc könnyű, mint a tollpihe. – És mi ez a cucc? – Kis himmihummik, amik még hasznosak lehetnek. Durranóhiganyos és egyéb detonátorok, időzítők és annyi Semtex, hogy a fél hegységet föl lehessen vele robbantani. Marler nagylelkűen adagolta a bergi utánpótlást. – Akkor hát gyerünk! Mérföldeken belül nem mozdult egy lélek sem, amikor megközelítették a rozsdás vagont és a hegy méhébe tartó öreg síngárt. Nield elkomorodva torpant meg a vagon mellett. – Van itt valami fura. Nézd azokat a keréknyomokat a hóban! Frissek és éppen az üreg mélyére vezetnek. – Egy elhagyott sóbánya. Hallottunk már ilyet. Butler lehajolt, kesztyűs kezével eltávolította a havat a sínről. Ahelyett, hogy rozsdás lett volna, a vas vadonatúj fényben csillogott. Fölállt. – Itt valami csalafintaság van. Az elmúlt néhány napban vagonok gurultak ezen a sínen. Láthatod rajta a kerekek nyomát. Ezt a bányát valamire használják. – Akkor nézzük meg, csak óvatosan haladjunk! Őrök is lehetnek itt. Jéghideg volt odabent is. Egy darabig. Egy sarkon befordulva, vaksötétben találták magukat. Nield felkattintotta ceruzalámpáját, hogy lássa merre haladnak. Végigfuttatta a fénysugarat az öreg sziklafalban, és megállt, amikor elérte a vágat tetejét. A mennyezetre elektromos kábelt és telefonvezetéket szereltek. Egyáltalán nem látszott a hely elhagyatott sóbányának. Suttogva beszélgettek. – Telefon-összeköttetés a külső világgal. Energia, valószínűleg fűtéshez és világításhoz. Gondolod, hogy egy Hilton Hotel van odabent? – Ha van is, nem hiszem, hogy túl nagy haszonnal dolgozna. – Én hozzászoktam a bányákhoz, Pete. Messziről fölismerem a hangokat, ha meghallom. Nekem kellene elől mennem. – A sarkadban leszek. – Mintha kevésbé lenne hideg – mondta Butler, miközben mélyebbre hatoltak az alagútban.
– Akkor legyünk még óvatosabbak! Talpfáról talpfára lépkedve a lámpafényben fel-felvillanó sínek között, lassan egyre mélyebbre jutottak a hegy gyomrába. Egy sarokhoz értek. Butler körülnézett, és fölemelte a kezét, hogy eltakarja a fényt. Nield rögtön eloltotta a lámpát. Itt határozottan melegebb volt, és mindketten hallották a légkondicionálóra emlékeztető, halk zúgást. Butler visszalépett, óvatosan hátratolva Nieldet a sarkon túli halvány izzásból. – Megérkeztünk – mondta. – Egy nagy, vörös acélajtó, közepén egy kerékkel – akár egy bank páncéltermében – zárja le az alagutat. Fölötte neonlámpa. Az alatt őr, géppisztollyal. – Közelebb tudunk menni hozzá? – Talán igen, de nem tudom, kinyitják-e egyáltalán azt az ajtót. Lehet, hogy rendszeresen váltják az őröket. Ebben az esetben ki fogják nyitni az ajtót. – Kapd el az őrt, én meg leütöm azt, aki fölváltja! Hacsak egy új őr jön, ha el tudjuk intézni némán, ha tényleg lesz váltás. Az egész meglehetősen bizonytalan – mondta Nield, akiből most hiányzott a szokott derűlátás. – Le tudjuk lőni őket – mondta vidáman Butler. – Ha lövöldözünk, mások is iderohanhatnak, talán egy egész zászlóalj. Hogy van felöltözve az őr? – Valamilyen egyenruha van rajta. Katonai kabát és sapka, jól a homlokába húzva. Fekete szemüveg, olyan, mint a pilótáké. Különös módon oxigénmaszk lóg a nyakából. – Ez egyre érdekesebb és veszedelmesebb lesz. Ki kell kémlelnünk. Úgy tűnt, egy örökkévalóságig várakoznak. Volt egy pillanat, amikor Butler nem bírta tovább, és kikukkantott a sarok mögül, majd visszarántotta a fejét. – Az őr az óráját nézi. Ez jó jel lehet. Az ember elveszíti az időérzékét egy tárnában. – Mostanáig húsz percet vártunk – mondta Nield, a saját órájára nézve. – Hallgass! – sziszegte Butler. Mindketten hallották a zárak halk kattanását. Kinyílt az ajtó. Butler kikukucskált a sarok mögül, majd hirtelen előrelendült. Nield a nyomában, a csövénél markolva a Walthert. Látták a váltásra váró őr hátát, a vállára vetett automata fegyvert. Butler egyik kezével megmarkolta az őr torkát, a másikkal betapásztotta a száját és hátrarántotta. Az őr ösztönösen előrevágódott. Butler erre elkapta a tarkóját, arccal nekivágta a sziklának, majd félrevonszolta az élettelen testet. Az egész másodpercek alatt történt. Eközben Nield, aki hátát a sziklának vetve állt az ajtóban, észrevette, hogy egy hasonló egyenruhát viselő őr közeledik, vállára vetett automata fegyverrel. Amikor megállt rágyújtani, Nield a bal kezével lekapta az őr sapkáját, jobbja teljes erővel lecsapott a Walther markolatával a férfi koponyájára. Az őr hang nélkül előredőlt, rázuhant a sínre, majd elnyúlt. – Vegyük föl a kabátjukat és a sapkájukat! – mondta Nield. – Azután körülnézünk odabent. Lökd be őket azokba a sziklaüregekbe, és hozd a csomagodat! – Gyerünk! Gyen. ink! Mozgás, emberek! Rövid a tanfolyam, és sok a dolog. Azután tüstént útnak indulnak Sussexbe, Wo rkshire-be, Londonba! A nagykabátot és mélyen a szemükbe húzott, ellenzős sapkát viselő Nield és Butler csak bámult. A kellemetlen hang azzal a pattogós kiejtéssel beszélt, amelyet otthon néha magasabb körökben használnak. Befordulva egy sarkon, a süllyesztett vágánytól kettéosz tott, fakockákkal kirakott folyosón, angol ruhákba öltözött nagy csoportot pillantottak meg, amint lefelé ereszkednek egy kőlépcsőn egy nagy terembe, amelynek bejárata fölött az a felirat volt olvasható, hogy Anglia. Néhányan lezserül öltözködtek, mások öltönyt viseltek. – Várj itt! – mondta Nield. – Csatlakozom hozzájuk. Mintha csak azt akarná megerősíteni, hogy még nem fedezték fel őket, ismét megszólalt a vékony, kopaszodó férfi, akinek olyan kellemetlen kiejtése volt:
– Ma nincs idő arra, hogy megszámoljuk, ki van kint és ki van bent. Nincs elég időnk! – pöfögött a pulóvert és buggyos nadrágot viselő férfi. Nield, aki mindig öltönyt viselt, lehámozta magáról a felső rétegeket, és ott maradt sötétszürke öltönyében. Megigazította a nyakkendőjét. – Te megőrültél! – meredt rá Butler. – Elvegyülök közéjük. Arrébb, a kijárat felé várj meg az alagútban! Ott rejtsd el az egyenruhát és a többi ruhámat! Meg kell tudnom, mi folyik itt. Valahogy nagyon különös ez az egész. Éppen időben érkezett, hogy csatlakozzék az utolsó négy emberhez. Kettő közülük nő volt. Nield odalépett egy alacsony, testes asszony mellé, aki skótkockas szvettert és ugyanilyen szoknyát viselt. – Később igyunk majd meg valamit, hogy közelebbről is megismerkedjünk egymással. Már, ha lesz időnk Vagy tudja mit? Csináljunk magunknak időt! – így viselkednek a férfiak a nőkkel Angliában? – kérdezte az asszony tökéletes kiejtéssel. – Meglepné, mi mindent csinálnak a férfiak a lányokkal Angliában, ahogy én hallottam! Az asszony vihogott. Beléptek egy terembe. Nieldnek olyannak tűnt, mint egy osztály. Egyik végében volt a tanári katedra. Nield odakormányozta az asszonyt két hátsó székhez, amelyek még üresek voltak. – Mindnyájan tudják, hol érnek földet, amikor a tenger felől elérjük Angliát – kezdte az emelvényen ülő oktató. – Nagy részük, mint tudják, éjszaka landol Kelet-Angliában, a többiek pedig Dorsetnél érkeznek a déli partvidékre, ahol találkozni fognak. Van valamilyen kérdés? Nield látta, hogy egy férfi emelni kezdi a karját, és gyorsan megelőzte. Legalább ötven ember ült a teremben. Nield félig elbújt egy nagyon kövér ember mögé, amikor föltette kérdését. – Tegyük föl, zavar keletkezik, és földet érés után néhányan nem érnek oda a találkozóra. Akkor elrejtőzhetünk és reggel használhatjuk a tömegközlekedést? Egy helyi buszjáratot vagy ilyesmit? – Aha! – mondta az oktató. – Van itt valaki, akiben erős a kezdeményezőkészség. Természetesen, ha nem találkoznak a kapcsolataikkal, akkor bármilyen módot fölhasználhatnak, hogy elérjék céljukat. Mindnyájuknak megmutatták, hova kell eljutniuk, tudják, milyen jelszót használjanak. Egy helyi buszjárat tökéletes, viszont nem tanácsolom, hogy autóstoppal próbálkozzanak. Olyan sok a bűneset manapság Angliában, hogy az emberek nem mernek fölvenni idegent. Sőt, akar jelenthetik is a rendőrségen. Következő kérdés? Miközben társai tovább kérdezgettek, Nield a térképet tanulmányozta, amely az oktató mögött lógott a falon. A Brit-szigeteket ábrázolta. Be voltak jelölve rajta a nagyobb telefonközpontok, erőművek, repülőterek meg egy négyzet, amely láthatóan házat jelentett. Az volt ráírva, hogy „a helyi ellenőr titkos főhadiszállása”. – Figyelmeztetéssel fejezem be ezt az utolsó találkozót – mondta végül az oktató. – Amikor távoznak, azon az ajtón menjenek, amelyik Németországba nyílik. Most már ez az egyetlen kijárat. Az alagút másik végén levő ajtót, amelyen át a Cseh Köztársaságból jöttek, már lezárták, ott nem lehet átjutni. Ez minden. Tudom, mindnyájan segítenek nekünk elárasztani a Nyugatot. Ne feledjék, a NATO hagyományos háborúra van fölfegyverkezve. Mi gerilla hadviselésbe kezdünk, káoszt teremtünk. A NATO nem lesz képes fölvenni velünk a versenyt. Nield elkeveredett a tömegben, miközben fölmentek a lépcsőn, és vigyázott, hogy ne az elsők, de ne is az utolsók között távozzék. Odafönt kilépett a csapatból, és elindult az ellenkező irányba az alagútban. – Én vagyok az. Ne ijedezz! Nield összerezzent, amikor Butler előbukkant egy sziklaüregből, kezében társa ruháival. Nield lerúgta nehéz, gumitalpú csizmáját, magára rántott egy pulóvert, azután még egyet, egy vastag nadrágot, egy anorákot, végül az irhabundáját, és közben egyfolytában hadart:
– Emlékszel, mit hallottunk arról, hogy az Árhullám vezetőit itt képezik ki a hegyek között? Nos, ők azok, és egy jelentősebb egységük Nagy-Britanniába készül. A részleteket majd később elmondom. Most jobb, ha lelépünk. – Hallottam azt a fickót, akinek az órájára bementél, amint távolabb ordítozott. Nyitva hagyta az ajtót, így hát. akcióba léptem. Azon az ajtón túl van a telefonos főhadiszállás és egy kapcsolószekrény. Volt egy központos is, aki holnap fejfájással fog ébredni, ha egyáltalán felébred. Az egész telefonközpontot szétvertem; nincs összeköttetésük a külvilággal. Látod, mennyivel könnyebb a táskám? Megtömtem az alagutat robbanóanyaggal, az időzítősor tizenöt perc múlva lép működésbe, de rá van kötve egy tartalék időzítő is. A bejáratot is megpakoltam egy kicsit. Elég ahhoz, hogy eltömje, bár nem hiszem, hogy számítana. A mennyezet be fog omlani, de valószínűleg van egy másik kijáratuk is a túloldalon. – Azt már elzárták. – Akkor ez a hely lesz a sírjuk. A légkondicionálás is tönkre fog menni. – Akkor talán távozzunk angolosan. Fölvették a katonakabátokat és -sapkákat, hogy ne keltsenek idejekorán feltűnést. Nield elforgatta az acélajtó közepén levő kereket, miután Butler felhívta a figyelmét egy csaknem láthatatlan vezetékre. – Meg fogják érinteni, igyekeznek majd hatástalanítani, és akkor a kis bomba az arcukba robban. Ahhoz viszont nem elég erős, hogy kidöntse az ajtót. Az ajtó túloldalán azonnal megcsapta őket a hideg, pedig, amikor először jártak itt, sokkal melegebbnek tűnt az időjárás. Butler gondosan bezárta az ajtót, addig forgatta a kereket, amíg szorosan tartott. Hallotta a zárak tömegének tompa kattogását. – Mit csináljunk ezekkel? – kérdezte Butler, és a sziklaüregben heverő két őrre mutatott. – Hagyjuk itt őket! Nincs vesztegetni való időnk. Rájuk dobták a kabátokat és a sapkákat, azután Butler magához vette az automata fegyvereket, és az őrök zsebéből kiszedett, tartalék tárakat. Megálltak a rozsdás vagon mellett és kikukucskáltak. Nield bólintott. – Ez a vagon az álcázás, amellyel fenntartják az elhagyott sóbánya benyomását. Sehol senki, igyekezzünk! Odafutottak a Citroenhez, Butler lerántotta a motorházról a hidegtől merev ponyvát, és bedobta a csomagtartóba a csomaggal együtt, amely még mindig meglehetősen súlyos volt a gyilkos anyagtól. Nield odasietett az utasüléshez, Butler beugrott a kocsiba, becsapta az ajtót, elfordította a slusszkulcsot. Megkönnyebbülésére és meglepetésére a motor első kísérletre beugrott. – Hova? – kérdezte. – Korábban láttam egy útjelzőt, amely Passau, Linz és Bécs felé mutatott. Menjünk Passauba, hátha Newman még ott van. Talán segíthetünk neki. A legrövidebb út innen Grafenaun át vezet. Megkockáztatjuk az átjutást. Grafenau nem olyan volt, amire számítottak: kicsiny, modern város, boltokkal, áruházakkal. Nield a térképet nézve kikalauzolta Butiért Grafenauból. Hamarosan elérték az útjelző táblát. – Jövünk már, Passau! – szólalt meg Nield vidáman. Az autó fűtése beindult, Nield csontjaiból kezdett végre elszivárogni a hideg. A tanyaház nappalijában Walvis Nagy-Britannia térképe fölé hajolt. Különös érdeklődéssel követte Kelet-Anglia és Dorset partvonalát. Rá sem nézett Martinra, amikor az berohant a szobába. – Hamarosan visszatérünk Angliába – mondta Walvis. – Cleaver Hall-i támaszpontomról magam fogom irányítani Nagy-Britannia elfoglalását. – Dühösen nézett föl, mert megzavarták az összpontosításban. – Soha többé ne merészelj így berontani ebbe a szobába! De egyikbe se! Ha rohansz, hibákat követsz el. Most is hibáztál volna netán? – Nem, uram... – A vörös arcú Martin nem kapott levegőt. – Azért jöttem, hogy jelentsem, nem tudom elérni telefonon a grafenaui központot.
– Ez minden? Már elfelejtetted, mi történt? Komoly havazás volt arrafelé. Talán elszakadt a vezeték. Az embereink gyorsan megjavítják. – Éppen indulni készülnek létfontosságú bevetésükre – folytatta Martin, aki igyekezett kimutatni, milyen felelősen gondolkodik. – Engedélyt szeretnék kérni, hogy odarepüljek a helikopterrel, megbizonyosodni róla, minden rendben van. – Megadom az engedélyt. Bármit, csak szállj már le rólam! – Lenézett a térképre, nem vett tudomást alárendeltjéről. – Még egy pillanat! – szólalt meg, amikor Martin elindult. – Hallottál Rosa Brandtról? Nem tetszik, hogy ilyen sokáig elmarad. – Nem, uram. Talán megfázott. Bosszantó, hogy nincs telefon a müncheni lakásán. – Távozz, Martin! Távozz! Tweed szállodai lakosztályában ült, Paula és Philip társaságában, amikor megszólalt a telefon. Paula vette föl, és kezét a kagylóra téve elfintorodott. – Nem fogsz örülni. Howard az. – A fenébe! – mondta Tweed, aki ritkán vetemedett még enyhébb káromkodásokra is. – Hát gondolom, meg kell hallgatnom a süketelését. Átvette a kagylót, és beszélni kezdett, mielőtt Howard, a fölöttese, egyetlen kukkot szólhatott volna. – Hadd figyelmeztesselek, hogy ez az összeköttetés egy szállodai központon... – Borzalmas híreim vannak! Abszolút borzalmasak! – szakította félbe Howard, ügyet sem vetve a figyelmeztetésre. – És fogalmunk sincs, miért történt, amitől még kísértetiesebb. Azonnal haza kell jönnöd. – Még azt sem tudom, mi történt – emlékeztette Tweed. – A területi felügyelők közül hármat meggyilkoltak. Mindegyiket ugyanazon a napon. A gyilkosságokat összehangolták. Az egyikkel autóbomba végzett. Egy másikat lelöktek az útról egy mély szakadékba. Az ostoba mindig ugyanazt az utat használta, amikor hazafelé tartott a munkából. A harmadikat megmérgezték. Sztrichninnel. – Értem. Feltételezem, a többiek különleges védelmet kapnak? – Természetesen! Magam rendeltem el. Néhányuknak nem nagyon tetszett. Az egyetlen reményem, hogy engedelmeskednek a parancsoknak. Mikor tudsz hazarepülni? – Amint befejeztem azt a munkát, ami miatt itt vagyok, és ami esetleg kapcsolatban áll azzal, amit most mondtál. – Szükségem van a segítségedre ebben a példa nélküli helyzetben! – bégette Howard. – Biztos vagyok benne, hogy magad is megbirkózol vele. Meg kell hogy birkózz! – Parancsot is adhatok rá, hogy azonnal gyere haza – próbálkozott Howard. – Megteheted – helyeselt Tweed –, csakhogy én nem megyek vissza, amíg itt nem végeztem. De köszönöm, Howard – és ezt komolyan mondom –, amiért elmondtad ezeket a híreket. Többet jelent nekem, mint képzelnéd. – Hát, úgy gondoltam, tudnod kell róla – visszakozott Howard. – Méltányolnám, ha érintkezésben maradnánk. Mindenki jól van az embereink közül? – Mostanáig, amennyire tudom, igen. Viszlát! Tweed elkomorodva tette le a kagylót. Paula néhány percig egy szót sem szólt, sejtve, hogy főnöke most emészti a Howardtól kapott rossz híreket, azt vizsgálgatva, hogyan illeszkednek a koncepciójába. – Ugye, nem jó hírek voltak? – próbálkozott végül. – A lehető legrosszabbak. Nagy-Britanniában három területi felügyelőt meggyilkoltak. – Területi felügyelőt? – kérdezte Philip. – Már hallottam ezt a kifejezést valahol, de nem tudom hova tenni. – Tizenegy területi felügyelő van, legalábbis volt, amíg hármat meg nem gyilkoltak ugyanazon a napon. A lakosság nagy részének halvány fogalma sincs a létezésükről. Kemény, higgadt férfiak, akiknek az a dolguk, hogy nemzeti katasztrófa esetén átvegyék a
kormányrudat Nagy-Britanniában, azaz olyankor, ha már a kormány is működésképtelen, például felrobban kormányülés közben; olyankor, amikor minden távközlési vonal tönkremegy, az emberek megzavarodnak, nem tudják, mi a teendő, a rádió- és tévéhálózatok sem működnek, és káosz tör ki. El tudod képzelni azt a pánikot? – És ilyenkor mi történik? Ez elég riasztóan hangzik – mondta Philip. – Ekkor lép a színre a tizenegy területi felügyelő, és veszi át a vezetést. Az egész ország vezetését, hogy meg ne bénuljon az élet. Nagy-Britanniát titokban felosztották tizenegy földrajzi területre. Egy adott terület felügyelőjének diktátort jogköre van. Ez az utolsó remény. Azt hiszem, Walvis átvert. – Hogyan? – kérdezte Paula. – Azzal, hogy a kontinensre terelte a figyelmemet. Valószínűleg úgy gondolta, nem fogok rájönni ennek a három gyilkosságnak a jelentőségére. Elsőrendű célja Anglia. Ezért van Cleaver Hallban az az erősen őrzött főhadiszállás. Az Walvis támaszpontja az Árhullám során, amelynek célja a sziget lerohanása. – Akkor gyorsan haza kell mennünk! – Nem. Walvis nem tudja, hogy hála Jeannek... – elhallgatott, mert látta, hogy Philip arca egy pillanatra eltorzul a fájdalomtól –, hogy hála Jean hímzésének, annak, hogy Paula fölfedezte azokat az apró kereszteket, tudomást szereztünk München, Grafenau és Passau jelentőségéről. Megvárjuk, amíg hallunk Nieldről, Butlerről, Newmanről és Mariéiról. Majd azután visszamegyünk Angliába. – Philip – mondta halkan Paula –, remélem nem haragszol, hogy Jean hímzését magammal hoztam. Nagyon vigyázok rá. – Egyáltalán nem haragszom. – Philip arca megváltozott; most dermesztően komor volt. – Tudom, hogy vigyázol rá. Ez volt az utolsó kézimunka, amit elkezdett. – Még összehajtani is pontosan ott szoktam, ahol ő. Szeretném még egyszer megnézni. A válltáskámban van. – Miért akarod ismét látni? – kérdezte Tweed. – Mert most nagyítót fogok használni, hogy lássam, nem hagytam-e ki valamit. Jéghideg, fekete decemberi éj szállt le Passaura. A folyó fölötti étteremben Newman ismét megnézte az óráját. Hogy oka legyen a további várakozásra, épp az előbb rendelte meg a harmadik csésze kávéját. Aggódott Marler miatt. Egy órája, miután befejezték a vacsorát, Marler azt mondta, nem kér kávét. Ragaszkodott hozzá, hogy elinduljon arra, amit ő „terepszemlének” hívott. – Egy embert sokkal kevésbé vesznek észre, mint kettőt – érvelt. – Ez előtt az étterem előtt egy külső motoros gumicsónak van kikötve a parton. Átmegyek vele, hogy tüzetesebben megvizsgálhassam azt a helyet. – Olyan csönd van, bármelyik őr rögtön meghallja a motorzúgást – figyelmeztette Newman. – Remélem, van benne evező is. „Az a hely” a túlparton kikötött hatalmas uszályok sora volt. Marler távozása óta Newman egyfolytában az őröket figyelte. Mindegyik fedélzeten egyetlen őr járkált villogó zseblámpával. Meg sem kísérelték kirakni az uszályokat. Newman feltételezése szerint a nappalt várhatták. Végül nem bírt tovább várakozni. Kifizette a számlát, kiadós borravalót is adott az egyetlen, zöldkötényes pincérnek, aki korábban bizonyos időre eltűnt a konyhában. Lement a lépcsőn oda, ahol az ő BMW-je és Marler Renault-ja parkolt, amikor észrevett egy újabb, zseblámpát villogtató őrt. Káromkodva bukott le autója mögé, és tovább várt. Miután az őr eltűnt, és ő éppen fölállt, gépkocsi közeledett München irányából. Az autó lelassított, amikor reflektorai megvillantak a BMW-n. Newman másodszor is lebukott a fény elől, előhúzta a Smith & Wessonját. A kocsi megállt, ajtó nyílt. – Ez Bob kocsija – mondta halkan egy ismerős hang. – Csak arra lennék kíváncsi, hova a pokolba ment?
– Itt vagyok – válaszolta Newman, és üdvözölte Pete Nieldet meg Harry Butiért, akik akkor szálltak ki Citroenjükből. – Hát titeket meg mi szél hozott erre? – Arra gondoltunk, hátha szükséged lesz egy segítő kézre – válaszolta Nield. – Talán még többre is... – Minden segítségre szükségünk lesz, ami csak rendelkezésünkre áll – lépett ki a parti sötétségből Marler. – Van egy csomó robbanóanyagom, időzítőm meg detonátorom a Renault-ban, de még több kell, ha azt a szállítmányt a levegőbe akarjuk röpíteni. – Miféle szállítmányt? – kérdezte Newman. – Pár raktárajtót fölnyitottam három uszályon. Hogy mi van bennük? Mindegyikben ugyanaz. Robbanóanyag, Kalasnyikov-géppisztolyok, gránátok, föld-levegő rakétavetők meg a hozzájuk való rakéták. Egy csomó ládán ott a varázsszó: Danubex. Nem hinném, hogy Mr. Walvis jótékonysági bálra tervezne tűzijátékot. Butler és Marler, a két robbantási csúcsszakértő serényen és többnyire tapogatózva dolgozott a két autóban. Newman őrködött, de Passau még kihaltabbnak tűnt éjszaka, mint nappal.
Amikor gondosan elrakták az összeállított egységeket a hátizsákokba, Newman benézett a Renault-ba. Marler és Butler észre sem vették, a szíjakat rögzítették, ellenőrizték, hogy semmi se mozdulhasson el odabent. – Hogyan visszük át ezt a cuccot a gyorsfolyású Dunán, egyetlen gumicsónakon, amelyhez csak egy evezőnk van? – Nem ezzel visszük át – vakkantott Marler. – Találtam még három csónakot, mindegyik kétevezős. A kezem kihólyagosodott, amíg a part mentén följebb húztam őket egy megfelelő beszállóhelyre, így lecsoroghatunk az árral, az evezőket csak arra kell használnunk, hogy az első uszályhoz kormányozzuk őket. Attól kezdve, egyik uszályról a másikra haladunk, és elhelyezzük a robbanóanyagot a megfelelő helyen. Annyira meg vannak pakolva, olyan mélyen merülnek a vízbe, hogy rögtön föl tudunk kapaszkodni a fedélzetre, mihelyt kikötöttük a csónakokat a hajótesthez. – De őrök is vannak a fedélzeten, és nem remélhetjük, hogy mind a négyen elkerüljük valamennyit. Jó, lelőhetjük őket, de az isten tudja, mekkora erősítést hozna ez ránk. – Fogd csak ezt! – mondta Marler. – Pete-nél és Harrynél több is van. Azonkívül tele vagyunk robbanóanyaggal s a többi. Harry jó bőven hozott a Citroennel. Valamennyi még meg is maradt. A tárgy, amit Marler odaadott Newmannek, egy palack Mace gáz volt, amely harcképtelenné teheti az ellenfelet, ha az arcába fújják, mert megvakítja, ugyanakkor iszonyú fájdalmat okoz. – Nos, mire várunk? – kérdezte Butler türelmetlenül. – Semmire – válaszolta Newman, aki úgy döntött, hogy éppen eleget ellenkezett. Egyetlen hadműveletet sem lehet megtervezni úgy, hogy a kockázatot kihagyják belőle. Marler számításai meglepően pontosnak bizonyultak. A három összekötözött csónak, amelyek az utolsó szakaszt evezők segítségével tették meg a jeges leheletű Dunán, halkan nekiütődtek az első uszály oldalának. Newman meghagyta Marlernek, hogy kézjelekkel adjon utasításokat, miután a csónakokat kikötötték az első hatalmas uszály hajócsavarjához. A csomagokkal a hátukon átmásztak a palánkon, lábuk nem ütött zajt a fedélzeten. Marler vezetésével megtalálták az első őrt, aki megpróbálta lerántani válláról a hevederen lógó géppisztolyt. Mire fölemelte a fegyvert, Marler célba vette a palackkal, majd megnyomta a gombot. A gáz sugara az őr arcába csapódott. Éppen csak hörögni maradt ideje, amíg Marler tenyere kemény élével lecsapott rá.
Az őr átesett a fedélzet peremén, a vízbe zuhant, gyorsan, egyetlen hang nélkül sodródott lefelé a folyón. Marler megrogyasztott térdekkel sietett végig az uszály bal oldalán, közvetlenül a víz mellett, míg elérte az egyik raktárajtót. – Már voltam itt korábban – súgta Newmannek. – Add ide a zsákot a hátadról! Butler velem jön. Te meg Pete maradjatok a fedélzeten, őrködjetek! A két férfi eltűnt egy vaslétrán, amely az uszály sötét mélyébe vezetett. Newman felhúzta ingujját, szeméhez emelte világító számlapú óráját, hogy lássa, mennyi az idő. Rövid megbeszélés után elfoglalta őrhelyét a hajó bal oldalán, miközben Nield jobboldalt figyelt. Az éjszakában csak a hajótestnek csapódó lusta hullámok keltettek zajt, időnként megcsördült a lánc, amely az uszályt kötötte össze a következővel. Semmi jele sem volt őrségnek. Marler és Butler meglepő gyorsasággal előbukkantak a létra tetején. – Gyorsabban ment, mint reméltem – szólt oda Marler Newmannek, miközben visszazárta a raktárajtót. – Ez Butler érdeme. Elképesztő sebességgel dolgozott. – Igazán csekélység – mondta Butler –, ha annyiszor dolgozik az ember robbanóanyaggal, mint én bányász koromban. Mehetünk a következőre? Úgy vélték – legalábbis Newman –, hogy a legnehezebb lesz egyik uszályról átkelni a másikra. Marler elhessentette aggályait. – Korlát nélküli palló vezet át az uszályok között. Csak ne nézz le! Keresztülment a pallón, egy darabig guggolva haladt a következő uszály tágas fedélzetét amikor mögötte, némán, akár egy kísértet, a semmiből felbukkant egy őr. Éppen leakasztotta a válláról géppisztolyát, amikor Butler hátulról két kézzel megragadta, ami hasonló helyzetekben szokása volt. Egyik kesztyűs kezével betapasztotta az őr száját, a másikkal elkapta az állkapcsát, majd föl- és hátrarántotta, végül a fegyvert és a kitört nyakú őrt beledobta a Dunába. Marler már a következő lejáratot nyitotta. Kesztyűs kézzel megragadta a vasgyűrűt, azután fölemelte a jól megolajozott ajtót. Látta, hogy Butler az őrrel küzd, de folytatta munkáját, bízott társában. – Ez itt a legfontosabb – mondta, de nem magyarázta meg, hogy miért. Átvette Newmantől a csomagot, amelyet az előző raktárból kijövet adott oda neki. Butler követte a mélybe, Newman ismét az órájára nézett. Éppen elfoglalta őrhelyét a hajó bal oldalán, amikor egy zseblámpa fénye vakította el. Egy másodpercnyi habozás nélkül leszegte fejét és támadásba lendült, hasba találta ellenfelét, amitől az a fedélzetre zuhant. Newman ráesett, és csak ekkor tudatosodott benne, hogy egy nehézsúlyú óriással vette föl a harcot. Az őr oldalra gurult, Newman a fedélzeten hasalt. Az óriás elkapta a torkát, és félig rátérdelve, szorítani kezdte. Newman érezte, hogy kezdi elveszíteni az eszméletét. Összeszorította jobb öklét, fölfelé lendítve eltalálta a gigász orrnyergét. A kéz ellazult a torkán, az őr azonban harcképes maradt. A fedélzeten heverő elemlámpa fényénél Newman látta, hogy Nield a férfi hosszú hajába kapaszkodik, úgy húzza hátrafelé. Newman, sejtve, mit akar, kierőltette felsőtestét a mázsányi súly alól és oldalra hengeredett. Nield egyszerre két kézzel a vaskemény fedélzetnek csapta az őr koponyáját, majd megismételte, mire az őr teste elernyedt. Newman, még mindig kábultan, kiszabadította alsótestét is az emberhegy alól, aztán fölállt. – Háromszor vágtam fejbe a Waltherem markolatával – zihálta Nield. – Olyan feje van, mint a kőszikla. – Kösz – mondta Newman. – Kombinált hadművelet következik. Mindkettőnkre szükség van, hogy átemeljük a palánkon. – Először a zseblámpától szabaduljunk meg. Nield fölvette, eloltotta, majd elhajította. Megfordult, lenézett a hatalmas őrre. – Együtt kell fölemelnünk. Egy kicsit megviseltnek látszol. Fogd meg a lábát, majd én tartom a felsőtestét!
Fölemelték az őrt, akinek a válláról még mindig lelógott a géppisztoly. Elkezdték előre-hátra lendíteni, de még az erős Newman is úgy érezte, hogy támadója legalább egy tonnát nyom. – Most! – suttogta Nield. Teljes erővel kifelé lendítették az őrt, majd elengedték. Néhány métert repült a levegőben a hajótesten túl, belezuhant a vízbe és elkapta az áramlat. Félig a víz alá merült és eltűnt. – Jobb lenne, ha nem találkoznék még egy ilyennel – közölte Newman. – Sokat kockáztattál, hogy így nekiestél. És ha célba vett volna a fegyverével? – Ezek az őrök nem állnak a hivatásuk magaslatán – magyarázta Newman. – Vállra akasztott fegyverrel járkálnak. Ez a mi szerencsénk. Istenem, máris jönnek kifelé a raktárból. – Volt egy kis gondunk, amíg ti odalent szórakoztatok – közölte Nield. Marler ügyet sem vetett rá, arra összpontosított, hogy lezárja a raktárajtót. Leengedte a gyűrűt az eredeti helyzetébe, azután odaszólt Newmannek. – Ez itt igen fontos: tele van rakétavetőkkel és a hozzájuk való rakétákkal. Még két további uszállyal tudunk elbánni, azzal együtt négyet elintézünk a hatból. A megmaradt robbanóanyaggal el tudjuk süllyeszteni a maradék kettőt is. Butler mostantól számítva kilencven percre állította az időzítőket, úgyhogy siessünk! További összecsapások nélkül végeztek a következő két uszállyal. Newman szerint a többi őr lelépett vacsorázni, abban bízva, hogy a kint hagyott emberek képesek megvédeni a halálos szállítmányt. – Hogyan jutunk a kocsikhoz? – kérdezte Butler. – Először is, visszamegyünk az uszályokon oda, ahonnan jöttünk – válaszolta Marler. – Mi az ördögnek? – Kioldozzuk a csónakok kötelét. Már akkor meg kellett volna tennünk, amikor megjöttünk, de nem tudhattam, nem lesz-e szükségünk rájuk menekülés közben. – Azután, hogyan tovább? – firtatta Butler, miközben lekuporodva haladtak visszafelé a következő uszály irányába. – Kimegyünk a partra, az árnyékban eljutunk a hídhoz. Azt javaslom, te vezess Newman, mivel nagyon jól látsz a sötétben. Utánad én jövök Butlerrel. Nield pedig a hátvéd lesz. – Feltéve, hogy elérjük az autókat, onnan merre megyünk tovább? – kérdezte Nield. – Egyenesen Salzburgba – mondta határozottan Newman. – Az az érzésem, Tweed örülni fog az erősítésnek. Marler ügyesen kioldozta a csónakokat, tíz perccel később pedig már a kocsijukban ültek. Newman haladt elöl, mögötte jöttek a többiek. Amikor elhagyták Passaut, Newman az órájára nézett. Letelt a kilencven perc. A távolból robbanások tompa moraja hallatszott. A visszapillantó tükörben látta a passaui dóm ikertornyait. Hirtelen villámfénybe borultak, addig világították meg őket a hatalmas lobbanások, amíg a moraj el nem hallgatott. A hajóvonta a Duna fenekére került.
Tweed, akit nyugtalanított, hogy semmiféle hír nem érkezett embereitől, szólt Paulának és Philipnek, hogy meghívja őket kávézni. Úgy érezte, ki kell mennie a szállóból, hogy enyhüljön benne a gyötrelmes feszültség. – Dermesztő hideg lehet odakint – mondta Paula –, de nem érdekel, ha ehetek egy csokoládétortát. Máris csurog a nyálam. – Nekem is jólesne egy kávé és némi sütemény – helyeselt Philip. – Akkor hát menjünk! – határozta el Tweed. – Kajálunk egyjót. – Igazán meglepő – jegyezte meg Paula, miközben a lift lefelé vitte őket –, mennyire
megváltoztat, csaknem felismerhetetlenné tesz egy nőt a frizura. – Észrevette Tweed arcát, és összevonta a szemöldökét. – Jill Selborne új frizurájára gondoltam, amit az étteremben láttunk, arra a csodálatos sörényre, ami egész más volt, mint a Münchenben látott fekete sisak. – Azt hiszem, valami nagyon fontosat mondtál – felelte Tweed, miközben kilépett a liftből, majd megállt. – Emlegetett szamár – suttogta. Épp akkor haladt el a lift előtt, az ajtó felé menet, Jill Selborne, tetőtől talpig fényes szőrmében. Apró kucsma ült sötét hajának hullámain. Nagyon bájos jelenség volt. Megállt. – Jó napot! Éppen sétálni indultam, mert nagyon magányos vagyok. Philip rámeredt, Jill visszanézett rá, tekintetük összefonódott. Tweed bemutatta őket egymásnak, Jill lehúzta jobb kezéről irhakesztyűjét, hogy kezet foghasson a férfival. Paulának úgy tűnt, meglehetősen.sokáig szorongatják egymás kezét. – Ha egyedül érzi magát – mondta Tweed –, miért nem csatlakozik hozzánk? Két vonzó nő és két férfi – folytatta a leggálánsabb modorában. Megkeressük Salzburg legjobb cukrászdáját. Paula tele akarja magát tömni krémes süteménnyel. – Ebben szívesen csatlakozom Paulához – felelte Jill. – Ismerem Salzburg legjobb cukrászdáját, itt van a sarkon túl. – Akkor menjünk oda! – lelkesedett Tweed. Természetesen két párra szakadtak: Philip és Jill ment elől, Tweed és Paula követte őket. Paula észrevette, hogy Philipet nagyon érdekli csicsergő partnernője. Hallgatta, bámulta, de csak ritkán szólalt meg. Szegény ördögre igazán ráfér egy kis érzelmi olvadás, gondolta Paula, de ez még kicsit túl korai. Akkor miért mustrálja ilyen merőn a nőt? A cukrászda még nyitva volt, noha rajtuk kívül, mint ezt Tweed örömmel tapasztalta, nem tartózkodott benne más vendég. Azt akarta, hogy a többiek élénken fecsegjenek körülötte, miközben ő végiggondolja a dolgokat, a helyére teszi a részleteket a fejében hordott kirakósban. – Sikerült már interjút készítenie a híres kaifnesterrel? – kérdezte Paula, amikor végre szóhoz jutott. – Még nem. Sok a dolga. – És nem kérdezhetném meg a nevét? – ingerkedett tovább Paula. – Az istenért, dehogy! Még nem. Addig nem, amíg nem sikerül rábeszélnem, hogy interjút adjon, ha valaha is sikerül. Nézze ezeket a süteményeket! – A pincérnő megérkezett a kávéval, amit Tweed rendelt valamennyiüknek, majd letett az asztalra egy emeletes tálcát, tele különböző süteménnyel és tortával. Paula észrevette, hogy Philip Jillt figyeli. A nő levette kis kucsmáját, és mindkét kezével lesimította sötét hajának zuhatagát. A férfi különös arccal nézte, mintha olyasvalakit látna, akivel korábban is találkozott, de nem tudja hova tenni. Onnan, ahol Philip ült, kiláthatott a mellettük levő kirakaton. Figyelmét most egy tompítatlan fényszórókkal közeledő autó vona magára. A jármű lassított, majd megállt. – Feküdj! – ordította Philip. Eközben egyik lábánál fogva kirántotta Tweed alól a székét, másik kezével pedig Paulát rántotta le. Jill villámgyorsan követte őket, nem kérdezte, miért kiáltott, megérezte a sürgetést a hangjában, az asztal alá bukott. Tweed és Paula után Philip is elterült a padlón, előrántotta Waltherjét a tokjából. Olyan gyorsan cselekedett, hogy alig két-három másodpercig tartott a viadal. Gépfegyverropogás közepette tört szét a kirakat, amely mellett ültek. Üvegszilánkok röpködtek a cukrászdában, golyók csapkodtak a falakba, gyilkos sortűz söpörte végig az üres asztalokat. A pincérnő épp azelőtt tűnt el a konyhában, hogy a lövöldözés elkezdődött. – Lucien... Philip hangja halálosan hideg volt. Fölugrott, épp látta, amikor a kocsi mozgásba lendült, kirohant a cukrászdából az éjszakába. A közelben sóbálvánnyá dermedten állt egy motoros,
aki éppen beindítani készültjárgányát. Philip odarohant, nyeregbe vetette magát, beindította a motort, és kilőtt, mielőtt a tulajdonos észbe kapott volna. De már csak annyit láthatott, hogy az autó, a volán mögött Luciennel, őrült sebességgel átszáguld a hídon. Philip motorbőgés közepette repesztett föl a hídra. Lucien észrevette a visszapillantó tükörben, hogy követik. Hibát követett el, hogy a tükröt bámulta. Amikor ismét előrenézett, látta, hogy egy hatalmas szemeteskocsi kanyarodik a hídra, ő pedig éppen arrafelé száguld. Pánikba esett, félrerántotta a kormányt, centiméterekre kerülve ki a teherautót, beletaposott a fékbe, ekkor látta meg, hogy egy épület fala közeledik felé. Túl erősen fékezett. Az autója, egy Audi, nekiütközött a kőfal sarkának egy sikátor bejáratánál. A megkínzott fém sikoltva karistolta a követ. A jégen csúszkáló autó kormányozhatatlanná vált. A motorház egy kőoszlopnak ütközött, az Audi eleje összecsukódott, mintegy harmonika, a vezetőülés ajtaja felpattant. Lucien, aki felkészült az ütközésre, kikapcsolta a motort, nehogy tűzgömbbé váljék a kocsi. Megrázta a fejét, kimászott a nyitott ajtón és elinalt a sikátorban. Philip látta, amint kimászik a kocsiból, amely csak részben zárta el a sikátor bejáratát. Lassított, kikerülte a jégfoltot, elrobogott a kocsi hátulja mögött, be a keskeny sikátorba. Lucien, aki gumitalpú bakancsot viselt, tovább futott a havas-jeges utcakövön. Philip követte a motorral az utcán, amely teljesen kihalt volt, nem számítva a távolban menekülő alakot. – Most elkaplak! – szűrte a fogai között. Irhabundáját a szétrombolt cukrászdában hagyta, de annyira elszántan le akart csapni zsákmányára, hogy észre sem vette a dermesztő hideget. Látta maga előtt az ismerős, alacsony, széles vállú alakot, amint meggörnyedve iszkol, mintha púpos lenne; olyan volt, mint amikor először pillantotta meg távcsövön keresztül Manfréd Hellmann bergi házából. Lucien hallotta, hogyan közeledik a motor. Már majdnem utolérte, amikor egyszer csak észrevette, hogy egy nagy fahordó áll a falnál, olyasféle, amelyet a tetőről lecsurgó esővíz tárolására használnak. A hordó száját jég borította. Lucien megragadta, a súlyból érezte, hogy a hordó fenékig be van fagyva. Megdöntötte a hordót, azután elgurította a meredek lejtős sikátorban. Philip látta a közeledő hordót, tudta, hogy nem kerülheti ki, leállította a motort, leugrott a járműről, éppen akkor, amikor a hordó nekiment. Kezében a Waltherrel rohanni kezdett a fal tövében, de Lucien eltűnt bal felé, ahol a sikátor beletorkollt egy utcába. Amikor Philip odaért, még látta az apró alakot, aki meghökkentő sebességgel futott végig a Getreidegassén a várkastélyhoz vezető labirintus felé. Fölemelte Waltherjét, azután rögtön le is engedte. A távolság túl nagy volt. Ismét futásnak eredt lefelé a kihalt utcán. A cukrászdában Tweed talpra segítette Jillt és Paulát. Figyelmeztette őket, hogy vigyázzanak az üvegszilánkokra, ellenőrizzék a ruhájukat. A két nő engedelmeskedett, de szerencséjükre egyetlen szilánkot sem találtak a ruhájukban. – Mi az ördög volt ez? – kérdezte Jill olyan hangon, mintha magától értetődő lenne, hogy társai tudják a választ. Ez még mindig jobb a hisztériánál, gondolta Paula. Tweed a saját ruháját is ellenőrizte. – Feltételezem – válaszolta nyugodtan a fölháborodott nőnek –, kísérlet volt, hogy meggyilkolják valamelyikünket. Talán mindőnket. Ismer valakit, aki szeretné, ha szitává lőnének bennünket? – Maga kire gondol? – vágott vissza a lány. – Én magát kérdeztem – mondta Tweed. – A legvalószínűtlenebb ellenségei lehetnek az embernek. Talán az a rejtelmes karmester, akivel állítólag interjút akar csinálni, nem akar találkozni magával. – Miért rejtelmes? – fortyant föl Jill. – Mert megkérdeztem a portást. Pillanatnyilag egyetlen koncert sincs Salzburgban, és
egyetlen jól ismert karmester sem tartózkodik a városban. – Azt akarja mondani, hogy én találtam ki az egészet? – Azt akarom mondani, hogy élénk a képzelete. Vagy talán eltévesztette a dátumot. Kíváncsi vagyok, hol lehet Philip? Philip gyors sétalépésre lassította a tempót. Nehezen kapott levegőt, kezdte érezni a dermesztő hideget, Lucient pedig elvesztette az Óváros labirintusában. Éhes volt, fázott, de mindennél erősebb volt benne a keserű csalódás. Megfordult, hogy visszamenjen, amikor egy kéz nehezedett a karjára. Már éppen előrántotta Waltherjét, amikor eszébe jutott egy ugyanilyen eset, ugyanez a szelíd szorítás a karján, amikor kilépett a müncheni postahivatalból. – Elvesztette ebben a labirintusban, barátom? Ismét Ziggy Palewski volt az. Bundába burkolózva bukkant elő a semmiből. Philip megkönnyebbülten fellélegzett. – Kit? – kérdezte. – Láttam, amikor erre rohant. Rendkívül jellegzetes úriember ez a Lucien, Walvis halálbrigádjának parancsnoka. Holnap, terv szerint találkozunk. Azt tanácsolom, fogjon egy taxit. Úgy tűnik, igencsak fázik. Menjen végig ezen a sikátoron, és ha szerencséje van, talál egy kocsit. – Azt mondta, halálbrigád? – De mennyire. A mi Mr. Walvisunknak minden létező problémára van egy csoportja. Lucien a szervezet legfélelmetesebb tagja. – Mr. Tweed? – kérdezte egy idegen hang, amikor Tweed fölvette a kagylót a lakosztályában. – Ki az? – csattant fel ő. – Mr. Tweed – mondta sürgetően a hang –, van egy üzenetem az ön számára. Mr. Walvis úton van Salzburg felé, hogy reggel találkozzék önnel. Holnap fölhívja önt. Korábban a cukrászdában Tweed lecsillapította a tulajdonosnőt, aki a sortűz és Philip távozása után jött elő. – Adjon nekünk egy másik asztalt, távolabb attól a kirakattól! Behúz rajta a hideg. Azután talán lesz olyan szíves ismét hozni egy kis kávét és süteményt. Flegmasága, amellyel a rémítő eseményt fogadta, nem tévesztette el a kívánt hatást. A tulajdonosnő merev léptekkel odakísérte őket egy távoli sarokban álló asztalhoz, egy fűtőtest mellé, távol a kirakattól. Ezt a sarkot nem érték el az üvegszilánkok. Tweed és a két nő leült. Jill már visszanyerte lelki egyensúlyát, mély hatással volt rá Tweed higgadt viselkedése. Miközben ők a süteményeket majszolták, a tulajdonosnő buzgón letakarította az asztalokról az üvegszilánkokat, azután partvissal felsöpörte egy szemétlapátra. Paula és Jill újabb süteményt vettek maguknak. Tweed mosolygott magában. Semmi sem nyugtatja meg úgy az idegeket, mint a jóllakottság. – Biztosra veszem, hogy a tulajdonosnő már telefonált a rendőrségre – figyelmeztette társait. – Ha megérkeztek, hadd beszéljek én! – Én csak örülök neki – egyezett bele Paula. – Én is – helyeselt Jill. – Azt hiszem, meg tudok birkózni még egy mandulás szelettel – tette hozzá Paula. – Én pedig csatlakozom – bólintott Jill. – Megjött a rendőrség – mondta Tweed. Odakint megállt egy autó. Hárem egyenruhás, ellenzős sapkát viselő férfi sietett be a helyiségbe. Egy magas, izmos férfi, aki a főnöküknek látszott, átment a helyiségen, szóba elegyedett az asszonnyal. Rövid ideig beszélgettek, azután az asszony a sarok felé mutatott. – Nem látszanak nagymenőknek – állapította meg Tweed. – Az a jó. A magas rendőr felöltötte hivatalos modorát, és odajött az asztalukhoz. Noteszt húzott elő, és Tweedre nézve németül kérdezgetni kezdte.
– Úgy hallottam, a fegyveresek az önök asztalára lőttek. Látták valamelyiküket? – Nem láttuk – felelte Tweed, és egyáltalán nem igyekezett felvilágosítani a rendőrt, hogy támadójuk egyedül volt. – Túlságosan elfoglalt bennünket, hogy a földre vetődjünk. – Van valami elképzelése, hogy miért következett be a támadás? – Biztos a csecsen maffia – mondta Tweed ártatlan arccal. – Mindenfelé szétszóródtak Európában, az újságok szerint. Talán védelmi pénzt akarnak szedni Salzburgban, így hát, megtámadtak egy boltot, hogy a többieket rávegyék a fizetésre. Látta, hogy a rendőrnek egy csöppet sem tetszik a magyarázat. Abbahagyta a jegyzetelést, följebb rántotta az övét. – Vannak önnek információi erről a – maffiáról...? – Egyáltalán nincsenek – biztosította Tweed. – Csak összeállítottam egy elméletet annak alapján, amit az újságokban olvastam. – Megmondaná a nevét és azt, hogy hol lakik? – Nem lakunk Salzburgban – hazudta simán Tweed. – Csupán megálltunk egy kávéra hazafelé menet. – És hol van az a haza? – kérdezte a rendőr. – Londonban. A társaimé is. – Még nem adta meg a nevét – emelte föl a hangját a rendőr. – Mark Johnson – vágta rá Tweed. – Ha azt hiszi, hogy valamilyen módon segíteni tudok, akkor téved. Nem láttuk, hogy ki lőtt, nem láttuk a kocsit sem, amelyből lőttek, így hát nem tudjuk azonosítani sem. – Szeretném, ha vallomást tennének – fontoskodott a rendőr. – Nem figyelt rám? Éppen most tettem vallomást, tudatva, hogy sajnos, semmilyen módon nem tudunk segíteni önnek. Miért nem teszi föl a kérdéseit a hölgynek, akié ez a bolt...? – Fölemelte a hangját. – Szabad kérnem a számlát, asszonyom? Lekéssük a vonatunkat. Máris késésben vagyunk. A tulajdonosnő kiállította a számlát, Tweed fizetett, bőkezű borravalót is adott. Fölállt, rá se nézve a rendőrre, aki tétován ácsorgóit, nem tudva, mihez kezdjen. Fölvették kabátjukat, nyakig begombolkoztak, és kisétáltak a szibériai hidegbe. Tweed magával vitte Philip bundáját is. – Köszönöm a kávét – mondta Jill kényszeredett mosollyal, amikor beléptek a szállodába. – Később találkozunk még? – Csak egy órát adjon – kérte Tweed. – El kell intéznem néhány telefont. Éppen beléptek a lakosztályba, amikor megszólalt a telefon, és az idegen átadta az üzenetet, hogy Walvis jön Salzburgba. – Mit gondolsz, mire készül? – kérdezte Paula. – Azt hiszem, pontosan arra, amit mond. Találkozni és beszélni akar velem. Én most Philip miatt aggódom. – Philip tud vigyázni magára – mondta Paula. – Ez igaz. De amikor kirohant a cukrászdából és a gyilkos autója elrobogott, hallottam, hogy beindul egy motorbicikli. Az a gyanúm, hogy Philip ült rajta és a kocsi után vetette magát. Azt is gyanítom, hogy Salzburgban hemzsegnek Walvis gyilkosai. Ha összefut mondjuk egy öttagú bandával, akkor bizony nincs sok esélye. Fölnézett, mert valaki kopogtatott. Paula fölugrott, előhúzta válltáskájából az automata Browningot, odament az ajtóhoz, leemelte a láncot, kinyitotta az ajtót, majd a válla fölött hátraszólt Tweednek: – Na, kijött? Philip lépett a szobába. A ruhája két helyen is elszakadt, a nadrágja bepiszkolódott. Arca kemény volt és keserű. Leült. – Kávét? – kérdezte Paula. – Egy italt? Whiskyt?
– Köszönöm, Paula, később. Lucien volt az, aki egy egész géppisztolytárat kiürített ránk. Gyűlölettel ejtette ki a nevét. Elmesélte, mi történt. – Elvesztettem az Óvárosban. Az a fattyú úgy rohan, mint egy agár. Alig várom, hogy a kezembe kerüljön. – Az Óváros a világ legjobb helye, ha az ember el akar tűnni – mutatott rá Paula, hogy enyhítsen a férfi csalódottságán. – Lehet, hogy ott lakik valahol. – Kezdem azt gondolni, hogy így van, ezért több időt fogok ott eltölteni... Elhallgatott, mert kopogtattak. Paula majdnem biztosra vette, ki jön, de azért Browninggal ment ajtót nyitni, és Tweedet másodszor is elöntötte a megkönnyebbülés. Először Newman lépett be, hátizsákot cipelve, őt Marler és Nield követte, végül Butler a második hátizsákkal. Valamennyien fáradtnak látszottak. Ahogy lerakták csomagjaikat, egyegy székbe rogytak. – Inkább a szobátokba kéne mennetek – mondta Tweed. – Mielőtt jelentenétek, fürödjetek meg, váltsatok ruhát! Mikor ettetek utoljára? – A fürdés és a ruha várhat – mondta Newman. – Egy liter kávé viszont jól jönne. De tudnod kell, mi történt a cseh határon és Passauban. Tweed egyetlen szó nélkül hallgatta végig Newmant. Paula a kávékat töltögette. Később mindenki átváltott az ásványvízre, miközben Nield elmesélte, mit tapasztalt a hegyi központban. Amikor befejezte, Tweed fölállt, és végignézett négy emberén. – Szavakat is alig találok, hogy elmondjam, milyen remek munkát végeztetek. Legmerészebb várakozásaimat is felülmúltátok. Köszönöm. Most pedig, mindenki menjen a szobájába és frissüljön fel. Nem kell sietni. Később majd megiszunk néhány pohárral. – Csak a dolgunkat tettük – mondta Butler és fölállt. – Egy pillanat, mielőtt elmennétek! Philip sem volt teljesen tétlen. Hamarosan meghalljátok a kalandjait. – Addig nem, amíg be nem fejeztem a dolgom – mondta elszántan Philip. Tweed megvárta míg Butler és Nield távoztak, azután elmesélte Newmannek az idegen telefonját, saját közelgő találkozását Walvisszal. – Várj csak! – mondta hevesen Newman. – Ebben nekem is benne kell lennem. Van egy másik telefon is ebben a szobában. Hallani akarom, amikor Walvis, vagy akárki más fölhív. Közben cédulákra írogatok neked. Amennyire Salzburgra emlékszem, legutolsó itttartózkodásunkkor elkerültük az Óvárost. – Én nagyon jól ismerem az Óvárost – közölte Philip. – Ma már nem is egyszer jártam benne. Akár térképet is rajzolhatok róla. – Jobb, ha később együtt tanulmányozzuk azt a térképet – javasolta Newman. – Ma délután Jill Selborne-nal kávéztunk – mondta Tweed vásott mosollyal. – Itt van? – Newman area megkeményedett. – Az az érzésem, hogy túl sok itt az egybeesés. Walvis útban van ide – ha tényleg eljön. Most azt mondod, hogy felbukkant Jill Selborne is. Nekem is van egy hírem, csak megvártam, amíg magunkra maradunk. Idefelé jövet megpillantottam valakit a fényszórók sugarában. Kilencven százalékig biztos vagyok benne, hogy Lisa Trent volt az. – Lisa Trent? Itt? – Tweed egy kicsit zavarba jött. – Mennyire vagy biztos benne? – Mondtam. Egy nő sínadrágban, fekete lábmelegítőben, rövid, fekete kabátban. A szálloda felé tartott. A mozgásáról ismertem fel. – Még sohasem hallottam, hogy ennyire megdicsérted volna az embereidet – mondta Paula Tweednek, amikor hármasban maradtak Philippel. – Igazán szép beszédet tartottál. – Igen. Megdöbbentő sikereket értek el mindkét helyen. De stratégiám sarokköve az, hogy Walvist pánikba ejtsem. Képzeld el, hogy reagál, ha meghallja, mi történt! – Vége az Árhullámnak – mondta Paula.
– Ezt ne hidd! – vágott vissza Tweed. – Hajói értelmezem Walvis jellemét, akkor ez csak ideiglenesen vetette vissza, de amíg él, tovább erőlteti az Árhullámot. A tanyaházban Walvis éppen utazáshoz öltözött, amikor Martin óvakodott be a nappaliba. Nem fogadták szívesen. – Most indulok Salzburgba, így hát nem akarom meghallgatni a hülye fecsegésedet – közölte Walvis. – De hát az idő borzalmas! – biccentett Martin az ablak felé, amelyen kívül ívlámpák világították be az épületet. Odakint zuhogott a hó. – Várnia kéne. – Te mindig csak várnál. A páncélozott Mercedesszel megyek, amely még ilyen körülmények között is képes megjárni az utat. Mit akarsz? Röviden. – Még mindig nem voltam képes telefonon összeköttetést találni a hegyi kiképzőtáborral. Terveim ellenére nem tudtam elmenni a helikopterrel. Az a hülye szerelő képtelen megtalálni a hibát, ami miatt nem tudunk elindulni. – Akkor itt maradsz gondnoknak. Martin belevörösödött a megaláztatásba. Elhatározta, hogy nem szól többet, de ekkor Walvis hirtelen felé fordult. – Van valami hír Rosa Brandtról? Már időtlen idők óta nem jelentkezett. – Ugyanaz a gond, uram. Nincs telefonja, így nem tudunk kapcsolatba lépni vele müncheni lakásán. – Küldhettél volna érte egy motoros küldöncöt. Most már késő. Miért kell mindenre magamnak gondolni? Van valami hír a passaui hajókról? – Attól tartok, nincs. Ez a rendkívüli időjárás láthatólag megzavarta az ottani távközlést is. Ne menjek önnel Salzburgba mint testőre? – Nem kell – mosolygott rosszindulatúan Walvis. – Gulliver az ügyeletes testőr. Gondolj arra, milyen szerencsés vagy, Martin! Egy Mercedes lesz előttem, egy mögöttem. Gulliver az első kocsiban utazik. Ha bármilyen akadályba ütközik, a sofőrömnek még lesz ideje figyelmeztetni engem. E szívélyes közlés után megindult az ajtó felé, amelyet különösen szélesre építettek, hogy átférjen rajta. – Talán jó lenne egy mobiltelefon – szólalt meg Martin, remélve, hogy javaslata helyeslésre talál. – Megőrültél? Vagy már elvesztetted az emlékezetedet? Ilyen szemetet nem tűrök meg az autókonvojómban. Túl könnyen be lehet mérni, le lehet hallgatni, rögzíteni. Elég volt az ostoba megjegyzésekből! Odakint, a hatalmas ajtón túl, a vikunya kabátos Gulliver két kézzel tartott egy terebélyes esernyőt főnöke fölé. Az egyik fegyveres őr már ott állt a páncélozott Mercedes hátsó ajtajánál. Akkor nyitotta ki, amikor Walvis odaért, hogy a hó ne essen be a járműbe. Kínos pillanat volt, amikor Walvis oldalvást fordult, hogy begyömöszölje magát a járműbe. Az ajtó bezárult, Gulliver az elülső autóhoz sietett, amelyet maga vezetett. Három fegyveres őrt vitt magával. – Remélem, a konyakospalack tele van – szólt oda Walvis a sofőrjének, aki már a volán mögött ült. – Magam ellenőriztem, uram. – Akkor indulás Salzburg felé mérsékelt tempóban. Ilyen éjszakán mint ez, másképp nem is lehet. Ne kerülj túl közel Gulliverhez! Ha valakit baleset ér a jégen, legyen az hűséges alvezérem. Ezért kapja fejedelmi fizetését. Walvis föltekerte az üvegfalat, amely elválasztotta sofőrjétől, és azon kezdett gondolkodni, hogyan kezelje Tweedet... Tweed nem feküdt le azon az éjszakán. Egy kis asztalnál ült, feljegyzéseket készített, összefoglalta az eseményeket, amelyek eddig lezajlottak, azzal kezdve, hogy megtalálták Jean
Cardont a Borostyán Tanyán. Áttekintette az események menetét, amely meghatározott mintát rajzolt ki Walvis terveiről. Mindegyre felbukkant Cleaver Hall. Newman is korán kelt. Könnyedén megkocogtatta Tweed ajtaját, hátha alszik. Meglepetten pillantott főnökére, aki teljesen felöltözve nyitott ajtót. – Te is a tyúkokkal keltél – állapította meg, amikor Tweed beengedte és bezárta mögötte az ajtót. – Egész éjjel fent voltam. De ne is~ fecséreljük erre az időt. Úgyszólván biztos vagyok benne, hogy ez lesz a döntő nap. Te sem aludtál? – Csak egy szemhunyásnyit, de azt jóízűen. Philip is itt lesz perceken belül. Elvisz az Óvárosba. Én is olyan jól akarom ismerni, mint ő. – Miért érdekes az Óváros? – Mert az lehet a legjobb hely, ahol találkozhatsz Walvisszal. Megváltoztattam a véleményemet, amióta lefeküdtem. – Rád bízom magam. Elhallgatott, mert kopogtattak. Newman odament az ajtóhoz. Philip lépett be rajta, frissen és határozottan. – Örülök, hogy látlak, Philip – mondta Tweed. – Először is, jó ötletnek tartom, hogy elkalauzolod Bobot az Óvárosba. De két dolgot szeretnék hangsúlyozni. Ha látod Ziggy Palewskit, mondd meg neki, alig várom, hogy találkozzam vele. És ezt – ezt jól jegyezd meg! – teljes mértékben tisztában vagyok az érzelmeiddel, de ha biztonságosan akarjuk megszervezni a találkozót Walvisszal, akkor neked távol kell maradnod. Még kísértésbe esnél, hogy megöld. Azt pedig megtiltom. – Nem kell aggódnod – nyugtatta meg hidegen Philip. – Csak akkor lövök rá, ha muszáj. Ha eljön az ideje, sokkal lassúbb módszerem lesz. Tweed nem válaszolt, és már távozni készültek, amikor Newman visszafordult. – Még egy létfontosságú kérdés. Ha Walvis telefonál, hogy megszervezze a találkozót, miközben én távol vagyok, halaszd el a dolgot, amíg visszaérek! Muszáj hallanom azt a beszélgetést, hogy tanácsokat adhassak. – Tucatnyi érvet is ki tudok találni, hogy elhalásszam a megbeszélést. Tweed, aki korábban megfürdött és megborotválkozott, már éppen indult volna reggelizni, amikor megérkezett Paula. Csinos kék farmert és krémszínű pulóvert viselt. Tweed elmondta neki, hogy Newman és Philip elmentek. A nő az asztalon heverő feljegyzésekre nézett. – Egyáltalán nem aludtál? . – Nem. De tudod, hogy ha így teszek, másnap még frissebb vagyok. – Összeszedte a jegyzeteit. – Ugyancsak szorgalmas vagy – dicsérte a nő. – És tudom, hogy nem szereted, ha farmerben járok, de olyan sokan hordják, hogy segít elvegyülni a tömegben. Reggelihez megfelelő. Mit írtál le? – Sok mindent. Az egyik fontos dolog Könnycsepp személyazonossága. Tudom, ki az. – És természetesen nem mondod meg? – Még túl korai. – Neked mindig túl korai, amilyen titoktartó vagy. – Éhes vagyok – felelte Tweed. – Rám férne egy tisztességes reggeli. Kíváncsi vagyok, egyedül fogunk-e enni? – Hát az nagy újdonság lenne! Épp megrendelték a komplett angol reggelit, amikor belépett az étterembe Jill Selborne. Tweed figyelte, amint a nő az asztaluk felé lépkedett. Megállt, melegen rájuk mosolygott. – Jó reggelt! Ez egyszer békén hagyom önöket.
– Mással reggelizik? – kérdezte Tweed, miközben fölállt. – Nos, tulajdonképpen nem... – Hát akkor csatlakozzék hozzánk! – Kihúzta a szomszédos széket. – Isten hozta! Paula igyekezett nem kimutatni meglepetését. Először amiatt, hogy Tweed erőltette a meghívást. Másodszor Jill frizurája miatt. Az előző napi hosszú, vastag sörény helyett visszatért a müncheni hajviseletéhez. Sötét haja a fejére tapadt, mint egy fekete sisak. – Nagyon elegáns – mondta Tweed. – És tetszik ez az új frizura. Mint Jeanne d'Arc, csatába készülőben. Jill leült, belenézett az étlapba, szeme fölvillant egy pillanatra. Paulának az volt a benyomása, hogy Tweed megjegyzése valamiért megzavarta. Jill gyorsan fölpillantott, egyenesen Tweedre, azután elbűvölten mosolygott. – Köszönöm. Méltányolom a bókot. Manapság kevés férfi veszi észre, hogy néz ki egy nő, mégha órákat tölt is el azzal, hogy a legjobb formáját hozza. Nem igaz, Paula? – Ez a férfitól függ – válaszolta kurtán Paula, és nekilátott a tányérján gőzölgő szalonnás rántottának, ami éppen ekkor érkezett. Jill kávét rendelt és azt mondta, csak zsömlét kér mellé, azután Tweedre összpontosított. – Sikerült meginterjúvolnia a híres karmestert? – ingerkedett vele a férfi. – Azt, akiről tegnap nem hitte el, hogy létezik? Épp, amikor jött valaki, hogy megpróbáljon jobblétre szenderíteni? Nos, azt jól mondta, hogy az illető nem vezényelni jött ide, mivel most nem lesz koncert. Amit nem vett figyelembe, az a lehetőség, hogy egy karmester azért is választhatja Salzburgot, hogy itt töltse a szabadságát. És arra is ügyelhet, hogy az itteni tartózkodására ne derüljön fény. – Akkor hát hajlandó volt eltűrni a betolakodását, ha szabad így fogalmaznom? Honnan tudta, hogy ő itt van? – Ez már csaknem olyan, mint egy kihallgatás – csúfolódott Jill. – Nem, nem lelkesedett az interjúért, de nekem meglehetősen nagy gyakorlatom van abban, hogy meggyőzzem az embereket. Ezzel keresem a kenyeremet és rá a vajat. Meg a gyöngyeidet, gyémántjaidat, zafírjaidat és coboly-bundádat – gondolta Paula. – Hogy a második kérdésére is válaszoljak – folytatta Jill –, meglehetősen értek ahhoz is, hogyan kell megtalálni azokat az embereket, akik nem akarják, hogy megtalálják őket. Csupán megfelelő kapcsolatokra van szükség. Van még kérdése, Mr. Tweed? – Én csupán szakmai technikája felől érdeklődtem. Ez nem kihallgatás. – Dehogynem – mosolyodon el ismét Jill. – Pontosan ezt tette: kihallgatott. Kicsiszolta hozzá a technikát, nemhiába vezeti a biztosítási csalások nyomozóit. Önben és bennem meglehetősen sok a közös vonás. Meg kell találnunk az embereket. Igazam van, nem? Paula magában füstölgött. Még sohasem találkozott nővel, aki ilyen agresszíven küzdött volna Tweeddel. Ugyanakkor kénytelen volt csodálni Jill modorát, ahogy a férfiakat lefegyverző módon elegyítette a kitartást a kifinomult bájjal. Hogy Tweedet mégsem sikerült lefegyvereznie, arra Paula a következő kérdésből jött rá. – Miből gondolja, hogy a biztosítási szakmában dolgozom? – Ó, szegény David, illetve Sherwood százados említette Münchenben, még mielőtt az a gonosz nőszemély megölte volna. Elmesélte, hogy Londonban találkozott önnel, és meglátogatta a General & Cumbria Biztosítónál. – Miféle gonosz nőszemélyről beszél? – firtatta Tweed. – Nos, a Bayerischer Hoftban szálltam meg. – Jill mintha zavarba jött volna. – A főpincér idejének legnagyobb részét azzal töltötte a borzalmas esemény után, hogy kísérteties részletességgel leírja, mi történt. Tweed csak bólintott, azután nekilátott szalonnás rántottájának. Kényelmetlen csönd telepedett rájuk, senki sem beszélt. Jill a zsemléjét eszegette, majd ismét Tweed szólalt meg. – Ha van valami további információja – hajolt oda a nőhöz –, most kéne elmondania.
Salzburg veszélyes hellyé vált. Mindnyájan tudjuk, hogy ön volt az első rendű célpontja annak a géppisztolyos gyilkossági kísérletnek. – Hogyan? – Jill még zavartabban, szinte döbbenten nézett rá. – Nem tudom, miről beszél. És azt hiszem, a világon seakinek semmi oka, hogy engem megöljön. Én csak egy újságíró vagyok, aki divatcikkeket és alkalmanként életrajzi interjúkat csinál. – Arra sohasem gondolt, hogy Gabriel March Walvisról készítsen egy ilyet? – Miért? – csapta le a kést Jill. – Mi folyik itt? Abban reménykedtem, hogy kellemes csevegést folytathatok reggeli közben. Ön pedig egyre ilyen különös kérdéseket tesz föl. – A legőszintébben kérem elnézését – mondta Tweed, és jó néhány perc óta először mosolyodott el. – Nyilvánvalóan nem a megfelelő személyhez intéztem szavaimat. Majd igyekszem megvédeni. – Megvédeni? Ki ellen? Mi ellen? – Valószínűleg a csecsen maffia salzburgi részlege ellen. Miután elhagyták a szállodát, Philip átkalauzolta Newmant a Salzach hídján, azon az úton, amelyen Lucient üldözte. Részletesen elmesélte Newmannek, mi történt. A hangja teljességgel mentes volt minden érzelemtől, azt az egyetlen alkalmat leszámítva, amikor nagyot nyelt és egy percre elhallgatott. Newman úgy tett, mintha nem vette volna észre. A reggel igen hideg volt, a hőmérséklet még tovább süllyedt az éjszaka folyamán, a nap ragyogott a tiszta kék égen. Amikor elérték az Óvárosba vezető sikátort, Philip megmutatta a helyet, ahol Lucien kocsija nekiment a falnak. Valaki, feltételezhetően a rendőrség, már el szállíttatta az Audi roncsát. – Nem fogják megtalálni a tulajdonost – jegyezte meg Newman –, legalábbis Lucient nem. Tíz az egyhez, hogy lopta a kocsit, mielőtt tüzet nyitott volna arra a cukrászdára. A napfényből bementek az ódon sikátor homályába. Már percek óta rótták az Óváros utcáit, amikor Philip válaszolt. – Lehetséges – sőt valószínű –, hogy Lucien valahol itt rejtőzik az utcák és sikátorok labirintusában. Ha valahol megpillantjuk, ne lődd le! Elve akarom. Egy golyó a lábába épp elég. Azután átveszem. Remélem, nem haragszol. Newman megszorította Philip karját, mielőtt válaszolt volna. – Valószínűleg egyike vagyok a keveseknek, akik megértik, hogyan érzel. A feleségemet néhány éve ölték meg a balti államokban. Utánamentem a gyilkosnak, noha a házasságunk akkor már válságba került. Úgy éreztem, nem tudom folytatni az életemet, amíg meg nem találom a fattyút és meg nem ölöm. Ezt annak rendje és módja szerint meg is tettem. – Az én házasságom csodálatos volt – mondta ugyanolyan kemény hangon Philip. – Tudom, hogy borzasztó banálisan hangzik... – Számomra nem. Így hát nálam is üresebbnek érzed magad. Most a célunkra összpontosítsunk, hogy annyira megismerjem ezt a kusza kerületet, mint te. Csupán néhány bevásárló mellett haladtak el, akik a kőszakadékok mélyén siettek tova. Fejük fölött tőrszerű jégcsapok csöpögtek az ereszen. Nehéz volt járni, mert mindenütt eljegesedett az út. Érezhetően hidegebb volt, mint amikor megérkeztek, a napsugarak nem érhették el a keskeny sikátorok mélyét a több évszázados, hatemeletes házak tövében. Newman összeütögette motoros kesztyűit, hogy fenntartsa a vérkeringését, és megbámulta az öreg boltokat, amelyekben régiségeket árultak. Egyre mélyebbre hatoltak az Óvárosban. Elérték a Brodgasse torkolatát, amely alig volt több egy szélesebb sikátornál. A falon kőtáblát helyeztek el, és Newman megállt, hogy elolvassa valami iskolaigazgató 1874. június 7-én kelt, német nyelvű dicsőítését. Tovább sétáltak, amikor egy bundás alak bukkant föl az egyik épület kapujában. Newman elengedte Smith & Wessonjának markolatát, amikor felismerte Ziggy Palewskit. Az első emeleten, az újságíró egyszerűen bebútorozott szobájában meleg hangú beszélgetés kezdődött Palewski és Newman között, miután európai módra összeölelkeztek.
– Isten hozta, barátom! – mondta Palewski angolul. – Mr. Cardon és én már többször is összefutottunk. Kávét? – Nincs annyi időnk – válaszolta Newman –, de köszönjük. Philippel együtt egy kopott díványon ültek, Palewski pedig egy öreg hintaszékben foglalt helyet. A berendezés spártai volt, de csinos és tiszta, ahogy Newman egy pillantással felmérte. – Az ablakból láttam, hogy jönnek – mondta Palewski. – Segíthetek valamiben? – Igen – válaszolta Newman. – Mostanáig semmi jelét nem láttam Walvis bérgyilkosainak, amit meglepőnek találok. Azt gondoltam, hogy egész Salzburg tele van velük. Talán innen az ablakból... – Egyet sem láttam közülük. Ami engem is meglepett. Mintha Walvis valami nagy dologra készülne, és visszavonta volna az embereit a városból. Egy személy kivételével. A neve Lucien. – Lucien? – hajolt előre Philip. – Látta ma? – Nem. De tegnap éjjel, miután ön megmentette az életemet, visszajöttem ide. Nem kapcsoltam föl a világítást, és amikor kinéztem az ablakon, egy pillanatra észrevettem egy utcai lámpa alatt. A Domplatz felé sietett, körül sem nézve, mint ahogy a patkány iszkol az odúja felé. Mert biztos vagyok benne, hogy valami rejtekhelyen él itt Salzburgban. – Lehetséges-e, hogy találkozzunk önnel a Café Sigrist-ben ma délelőtt? – kérdezte Newman. – Tweed nagyon szeretné látni. – Ott leszek tíz és tizenegy között. Vannak dolgok amelyeket Mr. Tweednek tudnia kell, mielőtt ezek a bérgyilkosok végeznek velem. – Lehet, hogy ez be sem következik – mondta Newman, és fölállt. – Köszönöm, barátom, de az én időm már majdnem lejárt, így hát, az a cikk, amelyet a fejemben forgattam, sohasem fog megjelenni a Spiegelben. Ebben biztos vagyok. Valaki másnak kell elpusztítania az ördögi Walvist. Noha Philip volt a fiatalabb, Newman csaknem lehagyta, miközben sorra fölfedezték az utcákat, sikátorokat és tereket, hogy teljes térképet rajzolhasson magának az egész területről. Már közel jártak a hatalmas várkastélyhoz, amely fenyegetően magasodott az Óváros fölé. – Most pedig fölmegyünk oda a függővasúton – határozta el Newman. Philip megvette a jegyeket. Ők ketten utaztak csupán az egyetlen kocsin, amely egyre magasabbra emelkedett a meredek sínen. Félúton összetalálkoztak a lefelé tartó, üres kocsival, amely a hurok alakú sínpár másik ágán ereszkedett lefelé. Amikor kiszálltak a kocsiból, jeges szél fújt, a hideg még keményebbnek tűnt. Newman döbbenten torpant meg a tágas peronon, ahonnan szédítően meredek szögben egyenesen az Óvárosra lehetett látni. Olyan volt, mintha repülőgépről nézték volna a város térképét. A kőfal, amely mellett álltak, combmagasságú volt és meredeken zuhant lefelé. Newman visszafordult és odabaktatott a kastély tövébe. Megállt egy mérhetetlenül magas torony alatt, és fölbámult a kör alakú falra. – Ennek őrtorony a neve – mondta Philip. – Egy kicsit beszélgettem a függővasút pénztárosával, mielőtt feljöttünk volna. Newman a torony alapjánál a kőbe vésett feliratot nézte. Reckturm 1496. – Hát itt áll már néhány éve – állapította meg. – Azt hiszem, mindent láttunk, amit látnunk kellett. A távolban hó- és jégborította, gigászi, fűrészfogú hegycsúcsok emelkedtek. A legfélelmetesebb látvány volt ez, amely valaha Newman elé tárult. Amikor beszálltak a kocsiba, hogy visszatérjenek a föld színére, ismét ők voltak az egyetlen utasok. Ezt szóvá is tette Philipnek. – Decemberben ne nagyon várj turistákat – mutatott rá Philip. – És egy ilyen dermesztő napon, mint a mai, a helyiek otthon maradnak, ha tehetik. A nap hátralevő részében egy lélekkel sem fogsz találkozni itt.
– Pontosan erre számítottam – közölte Newman. – Meglehetősen keményen bántál Jill Selborne-nal – mondta Paula, amikor reggeli után visszamentek a lakosztályba. – A legérdekesebb, hogy ragyogóan állta – válaszolta Tweed. – Még mindig nem tudom, miért van itt, de okos, nagyon okos. Efelől semmi kétségem. – Hol vannak a többiek? Nem láttam ma reggel Mariért, Nieldet vagy Butiért. – Mondtam nekik, hogy aludjanak, ha úgy tetszik, vitessék a reggelit a szobájukba. Tegnap meglehetősen kimerítő és feszült napjuk volt. Hamarosan itt lesznek. – Az órájára nézett. – Mindhárman ragaszkodtak hozzá, hogy elkísérjenek minket a Café Sigristbe, ahol Palewskiyel találkozunk. – Nem kéne már indulnunk? – kérdezte Paula, miután a saját órájára pillantott. – Még néhány perc. Te meg én – és Newman, ha időben érkezik – taxival megyünk. Testőreink tőlünk függetlenül jönnek a saját autóikkal. Izgalmas események várhatóak. – Van valami fogalmad arról, hogy hol? – Tudom, hogy hol. Megfordult, hogy kinézzen az ablakon. Paula csalódottan húzta el a száját. Valaki kopogtatott. Paula fölugrott és az ajtóhoz ment. Newman volt az, mögötte Nield és Butler. Tweednek az volt az első kérdése: – Philip, hol van? – Valahol az Óvárosban. Nem tudtam rábeszélni, hogy velem jöjjön. A fejébe vette, hogy megtalálhatja Lucient, ha elég ideig keresi. Komolyan el akarja kapni. – Jobb, ha indulunk a Sigrist felé, hátha... – Palewski ott lesz – biztosította Newman. – Találkoztunk vele a lakásán. – Szándékosan nem mondta, hol – túl sokan voltak a szobában, és noha valamennyien megbízhatóak, Newman mégis úgy érezte, meg kell őriznie Palewski titkát. Kollégája volt. – Palewski alig várja, hogy találkozzon veled – folytatta. – Akkor menjünk! – Mi külön megyünk – vágott közbe Nield. – Nem is fogtok látni minket, de ott leszünk. – Mi van Marlerrel? – kérdezte Tweed. – Korán kelt, már régen elment. Azt mondta, helyet kell találnia magának. – És ha Walvis akkor telefonál a találkozó ügyében, amikor nem vagyunk itt? – kérdezte Newman, amikor Nield és Butler elhagyták a szobát, ő pedig Paulát kísérte az ajtóhoz. – Senki sem lesz itt, hogy fogadja a hívását. – Akkor később újra kell próbálkoznia – válaszolt Tweed, miközben fölvette irhakabátját. Newman szólt a taxisofőrnek, hogy álljon meg, mihelyt átértek a Salzach hídján. Mindhárman kiszálltak a sikátor bejáratánál, ahol előző este Philip kergette Lucient. – Ti ketten menjetek egyenesen végig ezen az oldalon – mondta Newman, amikor kifizette a taxist. – Én lemaradok, mintha a kirakatokat bámulnám. Lekéstek a csúcsforgalmat, és Newman sejtette, hogy a rendkívüli hideg – még Salzburgban is ritkaság, ahogy a portás mondta – tartja otthon az embereket. Figyelte, hogy Tweed és Paula odaérnek a boltívhez, amelynek belsejében a Café Sigristhez vezető lépcsősor kezdődött. Marlernek, Butlernek, Nieldnek nyoma sem volt, pedig itt lehettek valahol a közelben. Newman kicsit izgult. Vajon Palewski nem tartja-e túl veszélyesnek a találkozót? Tweed ment elöl, föl az első emeletre, ahová a Sigristet jelző nyíl mutatott. Fürgén felszaladt a kanyargós márványlépcsőn, belépett a folyóra néző kávéház tágas, L-alakú helyiségbe. Közvetlenül mögötte jött Paula, akinek először a vakító tisztaság tűnt a szemébe. A falakat félmagasságban falapok burkolták, attól fölfelé ragyogó fehér gipszvakolat következett. Balra egy pult húzódott. A teremben márványlapos asztalok álltak szerteszét, a fal melletti asztalok mögött bőrbevonatú padokra lehetett ülni. A légkör könnyed, vidám, hívogató volt. Ziggy Palewski az egyik padon ült, háttal a falnak, távol az ablakoktól. Egyik kezét üdvözlésre emelte, amikor Newman belépett. Úgy tűnt, ő az egyetlen vendég, ám amikor
Paula odaért az L szárához, megpillantotta az egyik sarokban Mariért. Egy csésze kávé állt az asztalán, keskeny táska hevert mellette a padon. Ó, istenem, gondolta Paula, magával hozta az Armalite karabélyát. Newman elhadarta a neveket, Palewski fölemelkedett és melegen kezet rázott Tweeddel, majd odainvitálta maga mellé. – Mindenki kávét kér? – kérdezte. Megjelent egy pincérnő, mindenki kávét kért. Paula, amikor leült Newman mellé, Marlerre pillantott, aki újságot olvasott, és nem figyelt rájuk. Szemüveget viselt, amelyről Paula tudta, hogy ablaküveg van benne, de Marlernek professzoros külsőt kölcsönzött. – Lehetséges, hogy ez pályafutásom legfontosabb találkozása, Mr. Tweed – kezdte Palewski. – Mindent elmondok önnek, amit tudok. Kétségtelenül sok mindent maga is kitalált, de gyanítom, hogy nem mindent. Remélem, nem bánja, ha hosszan beszélek... – Paulára pillantott. – Félek, hogy untatni fogom. – Ez igen valószínűtlen. Paula a férfira mosolygott. Máris megkedvelte. Nemcsak mert okos, figyelmes volt a tekintete, hanem mert érezte, hogy jó ember. – Akkor hát kezdem – mondta Palewski. – Két éven át nyomoztam Walvis után. Gyorsan kapcsolt, és nem tetszett neki a kutatásom. Nagyon tart egy részletes cikktől, amelyet a Spiegelben szándékoztam megjelentetni. Az elképzelése nagyon egyszerű és halálos: azt tervezi, hogy uralma alá hajtja Nyugat-európát, gerillaháborút folytatva a NATO ellen, amely nincs sem fölkészülve, sem kiképezve arra, hogy egy ilyesféle támadást kivédjen. – Miféle gerillaharcról van szó? – kérdezte Tweed. – Ördögi ötlet. El tud képzelni egy tankokkal fölszerelt hadsereget, sok százezer menekülttel szemben, akik Lengyelországból, az Odera-Neisse határon át elözönlik Németországot, Ausztriát és Olaszországot? Hány embert bírnak a kiképzett katonák hidegvérrel lemészárolni, mielőtt felfordulna a gyomruk és abbahagynák? – Föl lesznek fegyverezve ezek a menekültek? – kérdezte Tweed. – Igen. Automata fegyverekkel, gránátokkal. Különleges egységeik is lesznek, mérges gázzal folytatott hadviselésre. De Mr. Tweed... – Palewski közelebb hajolt. – Képzelje el azt a végtelen hordát, az iszonyú tömeget, amely rárohan az élelemmel és arannyal teli kincsesbányára, ahogyan a Nyugatot leírták nekik. Ők pedig a keleti nyomorúságból jönnek. Inkább meghalnak, minthogy visszamenjenek! Az egész olyan lesz, mint az emberi lények áradata. Innen a név: az Árhullám Tervezet. – De miért teszi ezt Walvis? – kérdezte Tweed. – Azért, hogy megszerezze a hatalmat a világ fölött. Hatalmat, hogy az általunk civilizációnak nevezett felépítményt átalakítsa az ő szája íze szerint. – Mégpedig? – Egy stabil világgá – ahogy Walvis érti –, amelyben minden országon vaskézzel uralkodik egy-egy Walvis által kinevezett kormányzó. – Ez képtelen álom vagy lidércnyomás. – Úgy véli? – Palewski rágyújtott egy szivarra, miután megkapta Paula engedélyét. – Gondoljon Napóleonra! Ő még messzebb ment. Saját családjának tagjait ültette Európa trónjaira. Bizonyos értelemben Gabriel March Walvis lángelme. Nézze meg, máris milyen messzire jutott, pedig a semmiből jött! – Honnan? – kérdezte Tweed. – Ez az a kérdés, amelyre kutatásaim során sohasem kaptam választ. Születésével kapcsolatban oly sok pletykát terjesztett el, hogy az igazság elveszett a történelem árnyékában. – Különös ember. – És veszedelmes. Most térek rá azokra a létfontosságú tényekre, amelyeket fölfedeztem. Azt
tervezi, hogy Európát az önök országából fogja kormányozni. Nagy-Britannia látszik az eszményi székhelynek. Kiképzett ügynököket küldött Amerikába, hogy felborítsák a rendet az Egyesült Államokban. Washington nem is gyanítja, hogy a pokol fog elszabadulni abban a vegyes nemzetiségű országban. Walvis káoszt akar, hogy megsemmisítse azt, amit romboló amerikai befolyásnak nevez. – Ismeri ezek közül az ügynökök közül akár egynek is a nevét vagy amerikai lakóhelyét? – Nem. De vannak adataim, amelyek bizonyítják, hogy ők szervezték a Los Angeles-i lázongásokat. Hogy Walvis továbbiakat is tervez, még ennél is szörnyűbbeket, New Yorkban, Chicagóban, San Franciscóban és Miamiban. Azt hiszem, mindent elmondtam, amit tudok. – Ez több, mint elég – mondta Tweed. – Lidércnyomásos forgatókönyv. – Ezért kell megállítani, mégpedig gyorsan, mielőtt túl késő lenne. – Palewski keményen nézett Tweedre. – Figyeltem magát, miközben beszéltem. Minden ismerősöm közül ön az első, akiről elhiszem, hogy képes megállítani őt. A nyugodt felszín alatt érzem a határozottságot, a csapáshoz szükséges acélos tántoríthatatlanságot, az akaraterőt, amellyel addig küzd, amíg megszabadítja a világot ettől a lángeszű, de ördögi embertől. – Az biztos, hogy az ellensége vagyok – mondta szelíden Tweed. – Tudom, Münchenben Philip Cardon figyelmeztette önt, hogy Könnycsepp, ez a félelmes női bérgyilkos, aki annyi embert távolított el Walvis útjából, most önt vette célba. – Azt mondják, ez a nemek egyenlőségének kora – válaszolta Palewski mosolyogva. Milyen kellemes a mosolya, gondolta Paula, milyen kedves emberi – Úgyhogy, azt hiszem, ésszerű feltételezés, hogy nők is vállalják a bérgyilkos jövedelmező szerepét. – Paulára nézett. – Remélem, nem botránkoztattam meg? – kérdezte szokásos udvariasságával. – Azt hiszem, igaza van – helyeselt Paula. – Azt is gyanítom – elmélkedett tovább Palewski –, hogy a női elme mindazzal a csalafintaságával, amelyet azért fejlesztett ki, hogy túlélje a férfiuralom korát, alkalmasabb a bérgyilkosi hivatásra, mint férfi versenytársa. – Azt hiszem, ismét igaza van – bólintott Paula. – Tudjuk, hogyan néz ki Könnycsepp – mondta nyomatékosan Tweed. – Mindig feketében jár. Fekete kalap rejti el haja színét, fekete fátyol takarja arcának nagyobbik félét. Fekete ruha vagy kabát. – Pestisként fogom kerülni a hölgyet, ha találkozom vele – biztosította Palewski. – Rosszabb a pestisnél is – szólalt meg most először Newman, amióta bemutatta Tweedet. – Szó szerint, egész Európában áldozatokat hagyott maga mögött. – Köszönöm mindkettejüknek a figyelmeztetést. – Palewski most Newmanhez fordult. – Örülnék neki, ha találkoznánk, amíg Salzburgban tartózkodik, hogy felidézhessük a régi szép időket. Mindkettőjüket szívesen látjuk – fordult Tweedhez és Paulához –, amennyiben elviselik nosztalgikus visszaemlékezése? nket. – Akkor hát, meghívom vacsorára az ÖH-ba ma estére – mondta Newman, miközben rápillantott jóváhagyásért Tweedre, aki lelkesen bólintott. Ő is megkedvelte az újságírót. – Este nyolcra. Az előcsarnokban várom – mondta Newman széles vigyorral. – Akkor hát nyolckor – egyezett bele Palewski. – Tizenöt perccel korábban felhívom, hogy alkalmas-e az időpont – tette hozzá örök udvariasságával. -• – Jobb, ha most megyünk – pillantott az órájára Tweed. – Fontos telefont várok. – Én még maradok egy kicsit – mondta Palewski. – Ez az egyetlen szünet a munkámban, és végig akarok élvezni még egy szivart, mielőtt eltávoznék. – Fölállt, kezet nyújtott Paulának, majd lehajolt, és megérintette ajkával a nő kezét. Paulának tetszett a régimódi galantéria. – Vigyázzon Mr. Tweedre, drágám! – mondta Palewski. – Azt hiszem, csak ő tudja elpusztítani ezt a szörnyeteg Walvist. Ahogy elhagyták a Sigristet, Marler összehajtotta újságját, levette szemüvegét, és némi távolságból hanyagul követte őket.
Palewski jóízűen szívta, második szivarját, miközben az iménti beszélgetést forgatta a fejében. Mint Newman régi barátja, üdítőnek és kellemesnek találta Tweed és Paula Grey társaságát. Újabb kávét rendelt, és lassan iszogatta, élvezve a nap egyetlen részét, amikor lazíthatott. Alig várta a közös vacsorát. Elmesélem nekik néhány mulatságos élményemet, gondolta. Biztosan szórakoztatják majd Paulát, aki éppen elég komor beszélgetést hallgatott végig. Ragaszkodni fogok hozzá, hogy én legyek a házigazda. Ebből vita lesz, de én fogok győzni, és rendezem a számlát. Még mindig ő volt az egyetlen vendég a Sigristben, amikor női cipők gyors kopogása hangzott fel a márvány lépcsőházban. Fiatal és nagyon vonzó nő lépett be, megállt, körülnézett, majd az újságírótól bizonyos távolságra kiválasztott egy asztalt. Lángoló tiziánvörös haja a vállára hullott. Lábszárközépig érő sötétbarna kabátot és kecskebőr kesztyűt viselt. Palewski megállapította, hogy kitűnő lába, karcsú alakja van. Válltáskája tökéletesen illett a kabátjához, és kecsesen mozgott. Leült, és két kézzel hátradobta tiziánvörös sörényét. Az orrán színes napszemüveg egyensúlyozott. Amikor a pincérnő odajött, Palewski hallotta, hogy angolos kiejtéssel rendel. – Egy kávét innék, ha lehetséges. És amennyiben van, pirítóst is kérek. A pincérnő azt mondta, hogy természetesen van pirítós és ő maga készíti el. Csupán öt perc. Palewski meglepődött. A kiejtés angolos volt, de a mondat nem angolra utalt. Ismét szippantott a szivarból. Abban a pillanatban a nő ránézett, fölállt, odajött, és leült vele szemben. Bal kezében cigarettát tartott. – Nem adna nekem tüzet, kérem? – Természetesen... Palewski elővette a gyufáját, meggyújtott egy szálat. A nő előrehajolt, és fölemelte jobbját, amelyben a táskájából előhúzott pisztolyt tartotta. Egyszer lőtt, a hangtompító felfogta a durranást. A ciános hegyű golyó Palewski mellébe hatolt, az újságíró arca egy pillanatra eltorzult a kíntól, azután az asztalra zuhant. Szivarja a földre gurult. A nő kesztyűs kezével visszaejtette táskájába a fegyvert. Az égő gyufa elaludt az asztalon. Már éppen elhagyni készült a kávéházat, amikor találkozott a pincérnővel, aki egy tálcán hozta a kávét és pirítóst. Az asztalra mutatott. – Az az ember szívrohamot kapott! Megyek, hívok orvost. Jobb, ha maga is telefonál. Azzal távozott. – Mr. Tweeddel beszélek? Arrogáns, parancsoló torokhang szólalt meg a telefonban. Tweed, aki a lakosztályban állt, egyik kezével a kagylót szorítva intett Newmannek, mire az óvatosan fölemelte egy asztalról, a toll és a notesz mellől a másik telefont. – Rossz a vonal – válaszolta Tweed. – Na, úgy látszik, megjavult. Kérem ismételje meg, hogy mit mondott. És ki beszél? – Azt... mondtam... – A gunyoros hang szünetet tartott minden szó után. Olyan lassan folytatta, mintha egy visszamaradt gyerekhez beszélne. – Igen, mondta – válaszolt fürgén Tweed. – Ismét felteszem a kérdést, kicsoda maga? – Az az ember, akinek a hívását várta. Walvis. Ideje, hogy nyélbe üssük a találkozónkat. Csak mi ketten leszünk ott. Még ma. – Rendben. – Na, ez már jobb, Mr. Tweed. Pozitív megközelítés. Mindkettőnknek lesznek gondjaink a biztonsággal. Javaslom, hogy az én Mercedesemben találkozzunk, amely vidéken, egy nyílt mezőn fog parkolni. Sötétedés után. Senki más nem lesz ott mérföldeken belül. Csak én, a sofőröm és ön a sofőrjével. Newman dühösen megrázta a fejét. – Ez megoldja az ön biztonsági problémáit. Azonban biztosan nem oldja meg az enyémeket – felelte Tweed. – Próbálkozzon újra!
– Ó, istenem, attól félek, beszélgetésünk nem lesz könnyű. Hallottam, hogy makacs ember. Tegyük föl, a Salzburg expresszen találkozunk, itt Salzburgban. Lefoglalok egy teljes kocsit, és elintézem, hogy elzárják a vonat többi résztől. Newman ismét megrázta a fejét. – A vonatok nem biztonságosak – válaszolta Tweed. – Nem tetszik az ötlet. Newman odaadta Paulának azt a noteszlapot, amelyre ráírt valamit. A lány, aki félúton állt a két férfi között, továbbadta Tweednek. Ő rápillantott, bólintott Newmannek, hogy érti. – Kezdem ezt unni, Mr. Tweed. Két tökéletesen ésszerű javaslatot tettem, mindkettőt azonnal elutasította. Akkor most ön következik. Javasoljon egy találkahelyet! – Tudja, hogy Salzburgban tartózkodom. Itt csupán egyetlen hely van, ahol hajlandó vagyok találkozni önnel: a várban. Találkozunk a függővasút bejáratánál. Együtt szállunk be. Fölmegyünk a hegytetőre, onnan gyalog haladunk tovább az őrtoronyhoz. Ott magunkban leszünk. Egy sofőrrel jöjjön. Én is így érkezem. Mielőtt beszállnánk a függővasútba, őreink ellenőrizni fogják, hogy nincs-e nálunk fegyver. Ismétlem, együtt, ketten megyünk föl. Amikor a tárgyalás véget ér, ugyanazzal a kocsival együtt jövünk vissza várakozó autóinkhoz. Ma délben találkozunk a függővasút bejáratánál. – Lám, lám, mindent kidolgoztunk, igaz? Kell egy kis idő, hogy átgondoljam. Nem hinném, hogy odaérek délre. – Dehogynem. Sokkal közelebb van Salzburghoz, mint ahogy tetteti. Két perce van, hogy döntsön. – Ez ultimátum? – kérdezte Walvis. – Dehogy, csupán javaslat. Ez az egyetlen hely és időpont, ahol és amikor hajlandó vagyok találkozni önnel. Newman az óráját nézte, hogyan halad előre a nagymutató, és mosolygott. Remélhetőleg Walvis annyira nyélbe akarja ütni ezt a találkozót, hogy bele fog egyezni a dologba. Ez a szünet arra kell neki, hogy tárgyaljon a biztonsági főnökével. Négy perc telt el, mielőtt Walvis ismét megszól alt. Newman úgy vélte, ezzel mutatta meg, hogy őt nem lehet sürgetni. – Azt hiszem, jobb, ha elfogadjuk feltételeit, Mr. Tweed – mondta olyan fáradtan, mint aki már elvesztette érdeklődését a dolog iránt. – Ugye megértő lesz, ha később érkezem? Newman ismét megrázta a fejét. – Delet mondtam – hangsúlyozta Tweed. – Ha akkorra nem érkeznek meg, azonnal távozom. Alig várom, hogy meghalljam, mit akar mondani. – Nagyon helyes, Mr. Tweed. Igazuk volt azoknak, akik azt mondták, hogy maga makacs ember. – Ami valószínűleg az egyik oka annak, hogy még élek – vágott vissza Tweed, azután letette a kagylót. Egy öreg, romos villában Walvis letette a kagylót. Salzburg határában volt, nem egészen félórányira az Óvárostól. Az épület kívülről lakatlannak látszott. A behajtott zsalugáterek részegen düledeztek, de megbízhatóan eltakarták a szobák belsejét. A villa jó távol állt az úttól, és roskatag fal vette körül, amelyet bonyolult riasztóberendezés védett. A telken már évek óta nem járt senki, magas gaz nőtt a kavicsos út mentén. Odabent félig ködbe süppedt, mohlepte deszka kennelekben vad, éhes dobermannok kushadtak. Pórázra fűzték őket, amelyet a villából elektronikus úton, távirányítással lehetett kioldani. – Nos, Gulliver, mit gondolsz? A várat legalább ismerem. Egyszer fölmentem, hogy lássam a panorámát. Emlékszem az őrtoronyra. – Nem vagyok biztos benne, hogy okos dolog volt beleegyezni – válaszolta Gulliver, aki mindenképpen ki akarta mutatni, mennyire fontosnak tartja főnöke őrzését. Ő is egy másik telefonon hallgatózott, de ellentétben Newmannel, nem mert tanácsot adni, míg Walvis beszélt.
– Viszont én hozom a döntéseket – emlékeztette Walvis. – És az világos, hogy Tweedet nem lehet kimozdítani. Kiemelkedett székéből, odacammogott a villa mögötti elhagyatott telekre nyíló franciaablakhoz. A zsalugáterek itt nyitva voltak. Ide senki sem láthatott be, mert a telket örökzöld fák sűrű sora vette körül. Walvis beszéd közben kibámult a hó borította fenyőkre, hatalmas hátát fordította Gulliver felé. – Ez megerősíti, amit már gyanítottam egy ideje. Tweed nagyon kemény ember, így hát, ha nem tudom rábeszélni, hogy álljon mellém, akkor mennie kell. Olyan helyet választott, ahol nem lehet hozzáférni. – És ha nem hallgat önre... – Nézzük a dolgot a derűs oldaláról. Ha megegyezünk, lehet, hogy kinevezem Nagy-Britannia kormányzójává. – De ha nem? Amikor ott lesz önnel a peronon a vár mellett, tudja jelezni valamilyen módon a negatív eredményt? – Igen, azt hiszem, ez menne. Miért? – Adjon öt percet, hogy fölhívjam itteni irodámat! Meg tudom szervezni a módját, hogy ott, a peronon semmisítsék meg Mr. Tweedet. – De bombabiztosnak kell lennie! – figyelmeztette Walvis. – Az lesz – válaszolta Gulliver. – Ha már itt tartunk, rég hallottunk Martinról. valószínűleg a barátnőjével tölti az időt. Henyél! – Megyek, intézkedem – mondta Gulliver. Martin nem henyélt. Salzburgtól északra, a tanyaház környékén egész éjjel hullott a hó, megakadályozva, hogy a helikopter elinduljon Grafenau felé. Martin elkeseredetten próbálkozott újra és újra a telefonnal, de az eredmény mindig ugyanaz volt. A vihar elvágta a távközlési vonalakat. Délelőtt, amikor Tweed Palewskivel találkozott a Sigristben; Martin az ablakból bámulta a sűrűn zuhogó havat. Aztán az idő minden átmenet nélkül hirtelen megváltozott. A havazás elállt, az ég kitisztult, a nap kisütött. Vége felé jár a délelőtt, amikor a Sikorsky megérkezett a vastagon bebugyolált Martinnal a kis repülőtérre, ahol Nield és Butler előző nap tönkretett egy gépet és a tartálykocsit. – Nem tetszik ez nekem – jegyezte meg Martin Hansnak, a helyettesének, aki csak akkor válaszolt, amikor muszáj volt. – Mi az? – kérdezte Hans, a szlávos arcú, alacsony, testes férfi. – Nézd meg magad, a fenébe is! Amint a helikopter lejjebb ereszkedett, meglátták a gép és a tartálykocsi kiégett roncsait. A fiatalos, jóképű Karl, a grafenaui ügyek felelőse, már várta őket. Hallotta, hogy közeledik egy repülőgép, és sejtette, ki lehet rajta. Martin abban a pillanatban kiugrott, amint a helikopter földet ért. Meggörnyedt, hogy elkerülje a forgólapátokat, és futni kezdett Kari felé, hogy mutassa, milyen stramm, de megcsúszott a jégen, és előrezuhant a mély hóba. Kari segíteni akart neki. – Hagyj békén! – reccsent rá dühösen Martin. – Mi az ördög történik itt? – A lehető legrosszabb hírek, valóságos katasztrófa. – Kari sohasem hitt abban, hogy megéri hízelegni a főnöknek. – Az egész hegyi központot megsemmisítették. Minden ott levő férfi és nő meghalt. – Meghaltak? Miről beszélsz? Te megőrültél! Több mint száz ember van ott! – Több mint száz holttest – helyesbített Kari. – Én pedig tökéletesen normális vagyok. Akarja hallani, hogy mi történt vagy nem? Ha igen, akkor figyeljen! Martin annyira megdöbbent, hogy meg sem kísérelte félbeszakítani Kari beszámolóját. Két ember megtámadta az őröket a központ bejáratánál. Az egyik őr meghalt, a másik hajnalig
nem tért magához. Akkor elbotladozott egy rejtekhelyhez, amely távolabb volt a központtól és egy autó állt benne. Noha kimerült, el tudott vergődni Grafenau szélére, Kari villájához. – Azonnal riasztottam egy vegyes csoportot, többek között egy volt bankrablót a felszerelésével, és fölmentünk. Ennek az embernek a fúrójával is eltartott egy ideig, amíg kinyitotta a főbejáratot. Förtelmes bűz fogadott. Röviden, a légkondicionáló rendszer tönkrement, a telefonvonalakat elvágták. Mivel kintről nem kaptak levegőt, nem élhették túl. A túlsó oldalon, a Cseh Köztársaságba szolgáló kijáratot lezárták. Nálunk voltak légzőkészülékek, bementünk, és láttuk, hogy semmit sem tehetünk. – Akkor most mi a helyzet? – kérdezte Martin. – Tisztában voltam vele, hogy veszélyt jelentene Mr. Walvisnak, ha megtalálnák, ami odabent van. Robbanóanyag is volt nálam, csináltunk egy kisebb földcsuszamlást, örökre elzárva – és elrejtve – a központ bejáratát. – Nem tudom, hogy Mr. Walvis helyeselni fogja-e, amit csináltál – mondta Martin a leghivatalosabb hangján. Úgy érezte, azonnal tovább kell tolnia a felelősséget magáról Kari vállára. Taktikája nem ijesztette meg a fiatalabb férfit, aki jól látta, mire megy ki a játék. – Vállalom a teljes felelősséget a döntésért. Továbbá, jobban szeretném magam elmondani Mr. Walvisnak, mi történt és hogyan oldottam meg a helyzetet. Nem szeretném, ha valaki valamilyen eltorzított változattal csapná be. – Ezt a célzást nagyfokú szemtelenségnek tekintem. Még bánni fogod, így tehát, most nem fenyeget az a veszély, hogy a helybéliek bejutnak a központba? – Egyáltalán nem – válaszolta Kari ugyanolyan flegmán. – Elterjesztettem a pletykát, hogy a vihar nagyobb földomlást okozott. Ez már korábban is megtörtént. – Nem pocsékolhatok több időt a veled való társalgásra! Azonnal Passauba kell repülnöm! Miközben a helikopter Passau felé közeledett, Martin arra gondolt, hogy legalább egy jó hírt tud mondani Walvisnak. Ez pedig fontos, mert enyhítheti a grafenaui katasztrófa hatását. A pilóta rádión odarendelte a limuzint. Amikor földet értek, Martin várt egy darabig, majd óvatosan kimászott a helikopterből és lassan lábalt a hóban. A finn Karma, a passaui műveletek felelőse, már bent ült a limuzinban, és szélesen rámosolygott a mellé telepedő Martinra. Addig várt, amíg elindultak Passau felé, és csak azután mondta el Martinnak, hogy mi történt. Martin annyira elhűlt, hogy néhány percig meg sem tudott szólalni. – Úgy érted, az egész szállítmány a Duna fenekén van? – kérdezte hitetlenül. – Igen. Hosszú időbe fog telni, hogy kiemeljék az uszályokat. Addigra az egész felszerelés tönkremegy. Martin megkérte a finnt, hogy vigye a Danubex óvárosi székházába. Élőhalottként támolygott föl a lépcsőn, és kérte, hogy hagyják magára Karma irodájában. Öt percbe telt, amíg összeszedte az erejét és fölhívta telefonon a Salzburg határában álló öreg villát. – Mr. Walvis nincs itt – mondta egy hang németül, miután Martin bemutatkozott. – Hogy érted ezt? – ordított Martin. – Te idióta, ott kell lennie! – Néhány perccel ezelőtt elment egy találkozóra. Nem, fogalmunk sincs, hol van. Nem vitt magával mobiltelefont. Nem bízik bennük. – Mikor jön vissza? – Fogalmunk sincs. – Neked semmiről sincs fogalmad, igaz?... Lecsapta a telefonkagylót. Ledobta a bundáját a padlóra, de még egy vastag pulóvert is le kellett húznia, mielőtt telefonálni kezdett. A szoba olyan volt, mint egy melegház. Vészhelyzetben Martin mindig a whiskys palackért nyúlt. Most is így tett, lecsavarta a kupakot, megdöntötte a palackot, és akkorát kortyolt, hogy köhögni, köpködni kezdett. Amikor magához tért, látta, hogy lemalacozta az új zakóját, amely egy vagyonba került. Nagy
whiskypecsétek csúfoskodtak rajta. Martin nyomdafestéket nem tűrő szavakra fakadt, flaskát fogó keze reszketett. Tweed legalább hetedszer tanulmányozta a szénnel rajzolt portrét, amelyet Paula készített Walvisról Philip segítségével. Délelőtt háromnegyed tizenkettő volt. Tweed Newman mellett ült a BMW-ben. Mielőtt elhagyták volna a szállodát, Paula könyörgött, hogy rejtse el Nieldet és Butiért a várba vezető függővasút környékén. – Védelemre van szükséged azzal a szörnyeteggel szemben! – érvelt hevesen. – Nem bízhatsz meg benne. – A megegyezés szerint magunk megyünk oda a sofőrjeinkkel – mondta szilárdan Tweed. – Én állom a szavam. Odáig ment, hogy fölhívta Nieldet meg Butiért, és rájuk parancsolt, hogy maradjanak a szobáikban. Úgy tűnt, senki sem tudja, hová tűnt Marler, és Philip sem tért vissza az Óvárosból. Newman, aki éppen olyan jól ismerte már az Óváros szövevényes utcáit, mint Philip, a legrövidebb úton tartott a megbeszélt hely felé. Tweed tizenkettő előtt öt perccel szállt ki a kocsiból, bement a pénztárba, és vett két jegyet. Amikor kijött, fény villant a jeges hidegben. Színezett üvegű fekete Mercedes állt meg mellettük. Kinyílt a hátsó ajtó, és lassan kiemelkedett a kocsiból Walvis. Gyapjúbélésű, csuklyás fekete bársony körgallért viselt. A csuklya üresen lengett mérhetetlenül széles vállán. A körgallért aranylánc fogta össze vastag nyakán. Sűrű, tüskés, szürke haját szabadon fújta a szél. Tweed, annak ellenére, hogy ismerte leírásból, elbámult ennek a hústömegnek a méretein. Walvis lehúzta bőrkesztyűjét jobbjáról, és kezet nyújtott neki. – Jó napot, Mr. Tweed! Nos, végre találkoztunk. Kék libériába öltözött sofőrje vigyázban állt a limuzin mellett. Newman összefont karral támaszkodott a BMW ajtajának. – Természetesen mellőzhetjük ezt az ostoba fegyverellenőrzést – szólt oda. – Aligha lenne jó előjel beszélgetésünkhöz a bizalmatlanság – helyeselt Walvis és megránduló szemmel tanulmányozta Newmant. – Akkor ez rendben – mondta Tweed, aki most szólalt meg először. – Már megvettem a jegyeket. Szálljunk be! A peronon várakozott, míg Walvis oldalvást benyomakodott a kocsi belsejébe. Tweed követte, majd leült. Emelkedés közben egyikük sem szólt egy szót sem, Walvis a körgallérját piszkálta, elrendezte dereka körül. Odafönt kiszálltak, Tweed odavezette útitársát az őrtorony tövébe. Ezen a dermesztő napon senki sem volt a várban. – Jó hallgatóság vagyok – mondta. – Tehát hallgatom a mondanivalóját. – Mr. Tweed, egyet kell értenie velem abban, hogy a nyugati világ a káosz és anarchia állapotába süllyedt. Egyetlen országnak sincs valódi vezetése, az önökét is beleértve. A politikusok mind korruptak. A nyugati világ elmerült a dekadencia mocsarába. A nők már nappal sem mernek kimenni az utcára – az éjszakáról nem is beszélve –, attól félve, hogy megtámadják és bántalmazzák őket. A perverzek, szatírok és gyilkosok, ha elkapják is őket, lehetetlenül rövid börtönbüntetést kapnak gyengeelméjű bíróktól. Azokat az embereket, akik ilyen ocsmányságokat követnek el, ki kellene iktatni a társadalomból, le kellene lőni őket, így nem tehetnék meg, hogy szabadulásuk után megismételjék barbárságaikat. Nincs fegyelem, nincs rend, nincs állandóság. A demokrácia nem működik. A Nyugat olyan, mint a Római Birodalom az összeomlás előtt. Kenyér és cirkusz, ez az, amit a pártok politikusai ajánlanak az embereknek, hogy megvásárolják a szavazataikat. A családot, amely valaha a társadalom gerincét alkotta, nem tisztelik többé. Az asszonyok csak úgy szeszélyből elválnak, gyermekeiket óvodába adják, hogy saját karrierjüket építhessék. Hol találták ki ezt a
rendszert? A Szovjetunióban. Mi lett a Szovjetunió végső eredménye? – A csecsen maffia – válaszolta Tweed. Walvis tekintetét kereste, igyekezett meglátni, mi van a sápadt írisz mögött. Ilyen hallatlan összpontosítással ritkán találkozott. Az arc a maga hihetetlen rútságában erőt és céltudatosságot sugárzott. – A csecsen maffiát – folytatta Walvis – befontuk és pórázra fűztük. Még mindig azt hiszik, hogy ők vezetik a saját szervezetüket. Nyilvántartjuk, és ha eljön az idő, agyonlőjük őket. Visszatérve a Nyugatra, úgynevezett kormányai olyan gyengék, hogy csak ülnek a fenekükön, miközben a csecsének behatolnak társadalmukba. Már Londonban is működnek. A rendőrség, amelyet legyengít a többpártrendszer, keveset vagy semmit sem tehet ez ellen a pestis ellen. Én a maga idejében majd írmagját is kiirtom ennek a hitvány bandának. De a Nyugat hanyatlása ennél sokkal mélyebb. – Milyen értelemben? – kérdezte Tweed. – Ha a gyerekeknek megengedik, hogy vaduljanak az iskolában, úgy fognak viselkedni, mint a vademberek. Pontosan ezt teszik Nagy-Britanniában. A felnőtteket – férfiakat és nőket – terrorizálják az iskoláskorú gyilkos bandák. A törvény, amelyet a parlament hoz, semmit sem tehet, ha a bűnös nem ért el egy bizonyos korhatárt. A fiatal gyilkosok tudják ezt. Ha ebben a korban így viselkednek, akkor mi lesz, ha megnőnek? Az embereknek nincs többé életcéljuk. Nincs többé harc, amely régebben megacélozta a jellemet. Mindent aranytányéron adnak a kezük ügyébe. Amerika anarchiába merül. Bűnöket követnek el, szörnyű bűnöket, és körmönfont ügyvédek vagyonokat keresnek azzal, hogy a bűnözőket szánalomra méltó áldozatnak tüntetik föl. Ami ma divat Amerikában, az lesz Európa élete holnap. – Tegyük föl – csak a vita kedvéért –, hogy igaza van. Mi akkor a megoldás? – kérdezte Tweed. – Vannak rá példák. – Walvis összébb húzta körgallérját hatalmas testén. – Napóleon minden hibájával együtt véget vetett a francia forradalomnak, amely az anarchia egy fajtája volt. Aztán szigorú fegyelmet teremtett, értelmet és hazafiságot hozott az emberek életébe. Teljesen új jogrendszert hozott létre, a Code Napóleont. Ez a rendszer máig érvényes Franciaországban, Svájcban. Napóleon küzdelmes életet élt, akkor az embereknek küzdeniük kellett, de a háttérben ott volt az állandóság, a törvény és a rend. Pontosan ez az, amit a Nyugat megzavarodott emberei követelnek. – Nem részletezné? – nógatta Tweed. – Olyan világot akarnak, amelyben a feleségük, a barátnőjük nyugodtan sétálhat az utcákon. Éjszaka éppen úgy, mint nappal. A fiatal olyan, mint az elszabadult ágyú, keres valamit, amire lőhet, maga sem tudja, mit. Az idősebb emberek azt szeretnék, ha békében élhetnének. Az úgynevezett demokratikus pártok mindig változtatnak, változtatnak, változtatnak. Ügy érzik, valami újat, valami mást kell ajánlaniuk, hogy igazolják létezésüket szavazóik előtt. A rendszer összeomlott, Mr. Tweed. Romokban hever, v ala kinek, aki elég erős, át kell vennie a hatalmat. – Lehetőleg önnek? – kérdezte Tweed. – Lát valaki mást, aki igyekszik megmenteni a Nyugatot attól, hogy öngyilkosságot kövessen el, miközben a tömegeket egyre jobban átitatja a kábítószer? A kábítószer-kereskedőket le kell lőni. Csak a halál fékezi meg vágyukat a pénz után. Segíthetne nekem, Mr. Tweed. – Hogyan? – Csatlakozzon hozzám ebben a nagy kalandban! Ön puritán és tisztességes ember. – Ha maga mondja. – Nos, mi a válasza? Most kell megtudnom. Az idő rövid. Nagy felelősséggel járó feladatot tartogatok önnek. De ez erős embert követel, aki bebizonyította, hogy nem lehet megvesztegetni. Mi a válasza? – ismételte meg Walvis. – Megértem önt – mondta nyugodtan Tweed.
– Megért... – A vastag száj, az állkapocs megfeszült. Az arc most másképp volt csúnya. Fenyegető lett. – Ugyanezeket a szavakat mondta de Gaulle tábornok az OAS-nak Algériában. Azután kijátszotta őket. Gondolja, hogy ki tud játszani engem, Mr. Tweed? Tweed ritkán tapasztalta, hogy emberen így eluralkodjék a harag. Walvis lassan odament a peron szélére. A közelben helikopter körözött. Tweed már percek óta hallotta a motor hangját. Nézte, ahogy Walvis odaáll a falhoz az Óváros fölött. Lassan, komótosan fölemelte a csuklyát és a fejére igazította. Ez volt az a jel, amelyet Gulliver javasolt szükség esetére, mielőtt Walvis elhagyta volna a villát. A helikopter egyre közelebb jött, robaja figyelmeztetést harsogott Tweednek, aki ott állt egyedül az őrtorony tövében. Tweed lakosztályában Paula egyre idegesebb lett. Átvette a férfinak azt a szokását, hogy válság idején ide-oda mászkált a szobában. Hirtelen fölkapta a fejét. Nem engedelmeskedik Tweednek – vagy mégis? Neki nem parancsolta meg, hogy maradjon itt. Fölkapta a telefont, Nield szobáját tárcsázta. A férfi azonnal fölvette. – Itt Paula. Átjönnél sürgősen Tweed lakosztályába? Hozd magaddal Butiért, és ne feledkezzetek el a fölszerelésetekről! Vészhelyzet van! Beengedte munkatársait, újra bezárta az ajtót, megfordult, majd megszólalt, parancsoló, magabiztos hangon. – Még sohasem mondtam nektek, de rangban fölöttetek állok. Elfogadjátok ezt? – Természetesen – válaszolta Nield és elmosolyodott. – Miben segíthetünk? – Szeretném, ha Harry sürgősen elvinne bennünket – fegyveresen – az Óvárosba, olyan közel, amennyire lehet a függővasút állomásához, anélkül, hogy észrevegyenek. – Ez pontosan az ellentéte annak, amit Tweed parancsolt – jegyezte meg Butler. – Eredj már, Harry! – mondta vidáman Nield. – Ki a parancsnok Tweed távollétében? Paula. Ő dönt. Menjünk! A helikopter közeledett a vár tövében levő peronhoz. Egyre alacsonyabbra ereszkedett. A pilóta módosított a gép helyzetén, így nagyszerűen belátták a peront. Mellette egy ember ült, aki Walvist figyelte távcsövön. Most észrevette a nyitott ablakból, hogy Walvis a megbeszélés szerint a fejére húzza a csuklyát. Megmarkolta a forgatható géppuskát. Az őrtorony tövénél apró alak állt, az ő célpontja: Tweed. A pilóta idegesen figyelmeztette társát: – Légy nagyon óvatos, Norbert! Nem akarjuk, hogy egy visszapattanó golyó eltalálja Walvist. Az utolsó csapás miatt vagyunk itt. – Túl sokat aggodalmaskodsz – mondta Norbert. – Csak lebegtesd egyenletesen a gépet, amikor szólok. Hagyd, hogy végezzem a munkámat! A fél tárat beleeresztem és minden golyó találni fog. – Keresztszél van – vágott vissza a pilóta. – Megteszem, amit tudok, de semmit sem garantálhatok. – Walvis azt mondta, te vagy Ausztriában a legjobb pilóta. Most bebizonyíthatod, hogy igaza van. Nem tart sokáig, csak ereszkedj egy kicsit lejjebb. Kész! – Ujját a ravaszra tette, és megfeszítette. Marler a várba vezető lépcső egyik fokán ülve, távcsövön keresztül figyelte a közeledő helikoptert. Fél órával korábban érkezett ide, miután rövid titkos megbeszélést tartott Newmannel. Látta, hogy a gép utasa ugyancsak távcsővel figyel valamit. Észrevette a forgatható géppuskát, amint a csöve lejjebb ereszkedik, azután úgy marad. Marler várt, amíg meg nem bizonyosodott felőle, hogy a darálóban ülő személyek ellenséges szándékúak. A célpont aligha lehetett Walvis; Tweed sohasem szervezte volna úgy, hogy a hatalmas embert meggyilkolják, miután beleegyezett, hogy találkozzon vele. Tehát Tweed a célpont. Marler leengedte a távcsövet, amely szíjon lógott a nyakában, és fölemelte különleges,
robbanó lőszerrel megtöltött Armalite karabélyát. Európa legjobb lövésze rámeredt a szálkeresztre, célba vette az üzemanyagtartályt, meghúzta a ravaszt. A gép vadul megrázkódott. A pilóta megemelte a gépet, hogy magasságot nyerjen, távolabb repült a vártól. Máris fekete füstöt húzott maga után a Sikorsky, miközben megindult a legközelebbi hegycsúcs felé, hogy mögé süllyedve, kikerüljön a lövész látószögéből. Marler egykedvűen figyelte sasfészkéből. – Nem fog menni, cimbora – mondta hangosan. Számítása helyes volt. A pilóta nem szerzett elég magasságot. A hegycsúcs felé rohant, miközben igyekezett tovább emelkedni. Társán őrült félelem vett erőt. – Vidd följebb ezt a vacakot, az isten szerelmére! A helikopter, közvetlenül a csúcs alatt, nekivágódott a hegynek. Lángba borult, tűzgolyóvá változott. A hőség olyan erős volt, hogy Marler szeme láttára olvasztotta le a mély havat és a jeget a szikláról, miközben a helikopter maradványai a mélybe hullottak. A függővasút kezelője meghallotta Marler nagyerejű lövedékének robbanását. Kirohant, és hitetlenkedve nézte, ahogy a Sikorsky elpusztul. Tweed odament hozzá, és megszólította: – A statisztikák szerint minden repülő szerkezet között a helikopter az, amelynél a legnagyobb a balesetek valószínűsége. Sem pénzzel, sem jó szóval nem tudnának fölcsalogatni egy ilyen masinára. Walvis otthagyta a külső falat, bizonytalan lépésekkel megindult Tweed felé. Tésztás arca dermedtté fagyott. – Most küldjön le minket! – mondta Tweed a függővasút kezelőjének. Várt, amíg a férfi bávatag tekintettel eltűnt a bódéban, ahonnan a vasutat irányította, azután Walvisra nézett. – Szóval, így képzeli a biztonságos fedezetet? Magának hitszegés a második neve. Együtt lemegyünk, úgy, ahogy jöttünk. Odalent elsőnek hagyja el a függővasutat. – Mr. Tweed, nem tudom, mit mondjak – kezdte Walvis. – Akárki követte is el ezt a bűncselekményt, meg fogom találni és helyben lelövöm. – Valószínűleg így tesz, mivel nem sikerült megöletnie engem. Eleget beszéltünk, Walvis. – Én megpróbáltam... – Walvis elhallgatott, miközben egymás mellett mentek a függővasút felé. – Akkor mostantól háborúban állunk? – Totális háborúban, amíg maga meg nem hal és el nem temetik. Úgy tetszett, a jármű sokkal tovább megy lefelé, mint fölfelé. Amikor megálltak, Walvis szállt ki elsőnek. Lassan kinyomakodott az ajtón a napfénybe, ahol a két kocsi várakozott. Walvis megadta a második jelet: intett sofőrjének. Egy második fekete Mercedes fordult be farolva a térre, ahol Newman és Walvis sofőrje álltak autóik mellett. Két fegyveres férfi pattant elő a kocsi hátuljából. Ugyanebben a pillanatban egy Citroen száguldott a térre, és hirtelen lefékezett. Paula ugrott ki belőle, mögötte Nield és Butler. Mindez másodpercek alatt zajlott le. – Achtung! Achtung! – kiáltotta Paula, két kézzel markolva Browningját a Mercedesszel érkezett brávók háta mögött. – Dobják le a fegyvereiket, különben meghalnak! – folytatta németül. A két férfi hátrapillantott. Látták, hogy hárman közelednek rájuk célozva. Pisztolyaik puffanva hullottak a kemény hóra. Fölemelték a kezüket. – Tedd tönkre a kocsijukat! – mondta Paula Butlernek. – Majd fedezünk. Butler szempillantás alatt fölemelte a motorháztetőt, Waltherének markolatával összetört valamit, és visszacsukta a tetőt. – Egy jól képzett szerelőnek órákba telik, amíg ezt az autót ismét üzemképes állapotba hozza – mondta a nőnek. A távolból Newman integetett Paulának, aki visszaintett. Newman kinyitotta a BMW ajtaját, hogy Tweed beszállhasson.
– Marler még fönt van a várban... – kezdte Tweed. – Dehogy van ott – felelte Newman. – Titokban ugyanannak a függővasúti kocsinak a másik fülkéjében jött le, amelyik titeket hozott. Miközben a teret nézted, láttam, hogy kislisszol és eltűnik egy sikátorban. – Hála az égnek! – Majd később beszélgetünk. Most sürgősen visszamegyünk a szállóba. Szándékosan nekivezette a BMW-t a két fegyveresnek, akik a második Mercedesből szálltak ki. Azok félreugrottak az útjából, és annyira elképedtek, hogy mindketten arcra estek a kínosan keményre taposott hóban. Tweed hátranézett, és látta, szorosan mögöttük ott jön a Citroen Paulával, Nielddel és Butlerre. – Bob, azt hiszem, te szervezted meg, hogy Marler fölmenjen a várba – mondta halkan Tweed. – Jól hiszed. – Köszönöm, hogy megmentettétek az életemet. Talán az utóbbi időben mégis többet kellett volna aludnom. Nem is tudom, hogyan tévedhettem ekkorát. Azt képzeltem, ebben az esetben Walvis lesz elég büszke, hogy megtartsa a szavát. – Most már láthatod, hogy mivel állsz szemben. – Már értem Walvis pszichéjét. A legrémítőbb, hogy hisz is abban, amit igyekszik megtenni. Ez nem egy közönséges bűnöző. Valószínűleg a legveszedelmesebb ember, akivel valaha is találkoztam. Egy ember, akinek küldetése van... Tweed várakozott, amíg csapata összegyűlt a lakosztályában. Marler bukkant föl utolsónak, még mindig kezében a hosszú vászonzsákkal, benne az Armalite karabéllyal, és szokása szerint rögtön nekidőlt a falnak. Rágyújtott. Már csak Philip hiányzott. – Köszönöm, Marler – mondta Tweed. – Bebizonyítottátok, hogy ítélőképességetek sokkal különb az enyémnél. Walvishoz az volt az utolsó szavam „totális háborúban állunk, amíg maga meg nem hal és el nem temetik”. Még sohasem mondtam ilyesmit, de komolyan gondoltam. – És ő mit mondott? – kérdezte Paula. Tweed röviden elismételte, amit Walvistól hallott. Paula a díványon ülve itta főnöke minden szavát. Amikot Tweed végzett, a nő elgondolkozó arccal hátradőlt. – Milyen különös! – jegyezte meg. – Jó néhány dologban igaza van. Ami azt illeti, a nők csakugyan nem járhatnak többé biztonságban az utcán, még nappal sem. Jó pár más dolog is igaz – néhány pedig ijesztő. – Nagyon összetett személyiség – helyeselt Tweed. – De most a jövőre kell gondolnunk. Azt legalább helyesen sejtettem, hogy Walvis Nagy-Britanniából akarja irányítani hadműveletét. Gyanítom, hogy a végső összecsapás azon a különös vidéken lesz, a patakok labirintusában, Chichestertől délre, Cleaver Hall körül. – Mi a következő lépés? – kérdezte türelmetlenül Newman. – Biztos vagyok benne, hogy ami a várban történt, segíti a stratégiámat. Walvis őrjöngve fog visszatérni a rejtekhelyére, akárhol van is az. Abban is biztos vagyok, hogy amikor találkoztunk, valamilyen okból még nem hallott a Grafenauban és Passauban lezajlott eseményekről. Ha meghallja, mi történt, ez tovább fokozza dühét, és óriási baklövést fog elkövetni. Mostantól mindnyájunknak fegyveresen kell járnunk. Miután mindent elmondtam, javaslom, hogy a következő lépés egy kései ebéd legyen. – Hogy mentek a dolgok a várban? Gulliver abban a pillanatban rájött, hogy rossz kérdést tett föl, amint a szavak elhagyták a száját. Walvis éppenhogy visszaért az elhanyagolt telken álló villába. Rámeredt helyettesére, letépte a körgallért tartó láncot, olyan dühösen, hogy elszakította a kelmét és a lánc a kezében maradt. Odavágta a padlóra. – Mindent eltoltál, Gulliver, megértetted? Úgy egyeztünk meg, hogy amint megadom a jelet, a
helikopterből a lövész elintézi Tweedet. Én jeleztem, mégsem működött! A nyavalyás helikoptered ócskavas egy hegy tövében! Ez lett a ragyogó tervedből! – Nem értem... – Te semmit sem értesz! – tombolt Walvis. Odament a franciaablakhoz, észrevette, hogy egy helikopter áll a magas fűben, megpördült. – Mi az ott kint? – Martint hozta, aki beszélni akar magával – felelte Gulliver, remélve, hogy Walvis figyelme más célpontot talál magának. – Martin! Elég hülye volt hozzá, hogy ide rakja le azt a gépet? A helyiek meglátják, hogy erre a telekre ereszkedett le. Ez állítólag titkos menedék! Csupa hülyével vagyok körülvéve? Körözni kezdett a szobában, hatalmas lába dübörgőit a parkettán, kezét összefonta a háta mögött. – A helikopter bármelyik pillanatban elrepülhet – kockáztatta meg Gulliver. – Akkor repüljön el ebben a pillanatban! Terjeszd el a pletykát, hogy kényszerleszállás volt! – Nehéz lesz elhitetni, főleg, ha rájöttek, hogy a villában laknak. – Istenem! – Walvis a homlokára csapott. – Hát minden részletre nekem kell gondolnom? Drága Gulliverem – a hangja veszedelmesen elhalkult –, egy csomó embert, aki beszél németül, küldj el vásárolni különböző boltokba! Amikor ott vannak, meséljék el a történetet a helikopterről, amelynek baj volt a motorjával, így le kellett szállnia az elhagyatott villa kertjébe. A boltosok majd továbbadják a vevőiknek. – Jó ötlet, uram... – Kíváncsi lennék, mennyi időbe telik, amíg neked is eszedbe jut egy jó ötlet. Ha ugyan valaha is képes leszel ilyesmire. Várj! – parancsolta, amikor Gulliver kifelé sietett a szobából. – Ne felejtsd el utasítani a pilótát, hogy azonnal szálljon föl, még mielőtt útjára engeded a pletykát! – Hova menjen? – Akárhova, te idióta! Csak innen el. Gondolom, Martin itt van? – Igen, a szobájában várja, hogy hívassa. – Mondd meg, hogy harminc másodpercen belül várom! Hallotta, hogy Martin dübörögve szalad lefelé az ódon falépcsőn. A lépések hirtelen egyenetlenné váltak, majd súlyos puffanás hallatszott. Martin legurult, annyira sietett teljesíteni a parancsot. Walvis egy pillantást vetett alvezérére, aki a port veregette új öltönyéről. Azután vette föl, hogy a másikat lepálinkázta Passauban. Mindig hordott magával tartalék öltönyt. – Ne bámulj már úgy magadra, mintha az ég ajándékozott volna a nőknek! – ordította Walvis. Leült az íróasztalához. A szék megreccsent a súlya alatt. Mereven bámulta Martint, aki a hírekhez illő szavakat keresve odasündörgött egy székhez, hogy leüljön. – Maradj állva, amíg jelentesz! – parancsolta Walvis. A hangja ismét elhalkult. – A súlyos havazás, amely egész éjszaka tartott, megakadályozott benne, hogy... Walvis hangosan felsóhajtott. – A lényegre! Nem akarod elmondani, hogy mi ütött ki balul? – Kari hibát követett el Grafenauban. Robbanóanyagokat használtak, hogy kiszélesítsék az alagút bejáratát... – Kezdjük újra, Martin? Vagy talán Karit hívjam ide, hogy mesélje el, mi is történt valójában? Martin mélyet lélegzett, és úgy döntött, nem úszhatja meg az igazságot. Miközben elmagyarázta, mi történt, Walvis fenyegetően hallgatott, vastag száját harapdálta. Visszaült a székre, amely ismét megreccsent, szeme nem engedte el Martint. – így hát, katasztrófa történt – vonta le végül a következtetést Martin. – Ez enyhe kifejezés. Ki kellene végeztetnem téged, és oda kellene hogy temettesselek a mögöttem levő földdarabba. Mit gondolsz, mennyi idő telne el, amíg megtalálnák a hulládat? – Tudom, hogy hasztalan bocsánatot kérnem...
– Meglehetősen. Még nem hallottam, hogy mi történt a létfontosságú uszályrakománnyal Passauban. Martinnak várnia kellett, és ez a várakozás egy örökkévalóságnak tetszett. A telken álló helikopter pokoli robajjal beindult, fölemelkedett, eltűnt a fák mögött. – Nos, elmondanád? – kérdezte barátságosan Walvis. – Amikor Passauba értem, újabb szerencsétlenséggel találtam szemben magam – vágott egyenesen a közepébe Martin, mert az idegei kezdték felmondani a szolgálatot. – A rakományok a Duna fenekén vannak, szabotőrök felrobbantották, miután megtámadták az őröket és robbanóanyagot helyeztek el az uszályokon. – Robbanóanyagot? – Walvis mosolya nem sok jót ígért. – Azt hiszem, Tweed emberei voltak, akárcsak Grafenau-ban. Tweed! – bömbölte hirtelen fölugorva. Lassan körbement a szobában, hogy lecsillapodjék kissé. – Igazán találkoznia kellene Könnycseppel. – Könnycseppel? – kérdezte Martin. – Igen. Talán neked is találkoznod kellene vele. Jót tenne az egészségednek – de az enyémnek mindenképpen. – Nyugodtan beszélt, és olyan halkan, hogy Martin alig értette, mit mond. – Két nagyobb szerencsétlenséget szenvedtünk el – gondolkodott hangosan. Martin óvakodott megmukkanni. – Egy ilyen helyzet a próbája egy férfi erejének, jellemének. Egyszerűen meg kell változtatnunk terveinket, váratlanul kell cselekednünk, nagyszabású hadmozdulatot kell végrehajtanunk, amelynek puszta vakmerőségétől eláll az emberek lélegzete, és addigra túl késő lesz ahhoz, hogy bárki megállíthasson. Eldöntöttem, mit fogunk tenni. Tweed és csoportja még mindig külön asztaloknál ülve élvezte a pompás ebédet, amikor a főnöknek üzenetet kézbesített a portástól egy boy. Nevetgéltek, tréfálkoztak, ahogy a délelőtt feszültsége oldódni kezdett. Tweed faarccal olvasta el az üzenetet; egy kicsit túlságosan is faarccal, gondolta Paula. A szöveg kurta volt. Találkozhatnánk sürgősen a lakosztályodban? Philip. Most megjelent Jill Selborne és odajött az asztalukhoz, éppen, amikor Tweed fölállt. Egy pincér követte, jegesvödörrel és egy üveg pezsgővel. A nő biccentett Paulának, leült és ránézett Tweedre. – Békeajánlattal jöttem. Ma a reggelinél meglehetősen nyers, voltam. Remélem, mindketten szívesen megisznak egy pohár pezsgőt. Paula habozott. Várta, hogy Tweed mit válaszol, és azon töprengett, mit tartalmazhat az üzenet. Tweed egy pillanatig szintén határozatlannak tűnt, aztán mosolyogva leült. – Igazán kedves gesztus! Nagyon szeretjük a pezsgőt. A pincér poharakat rakott eléjük, majd kinyitotta a palackot. Tweed Jillre tekintett, a nő pedig le sem vette róla a szemét. Egy pillanatig sem hitte, hogy kizárólag azért jött oda hozzájuk, mert velük akar pezsgőzni. Biztosan van ennek más oka is. Fölemelték poharukat, koccintottak, ittak. Jill letette poharát, majd kezével lendületes ívet kavarintva megszólalt: – A karmesterem még mindig kéreti magát, de nem törődöm vele. Egy nagyobb hal, egy nagyon nagy hal után járok. – Mi ennek a halnak a neve? – kérdezte Tweed. – Egész Salzburg arról pletykái, hogy Gabriel March Walvis a városban van. Ez lenne a valódi telitalálat: egy interjú Walvisszal. Még sohasem készítettek vele interjút. Senki sem tudja, milyen. Tudom, hogy létezik négy fénykép, amelyek különböző magazinokban és újságokban jelentek meg, de mindegyik más embert ábrázol. – Honnan tudja? – kérdezte Tweed. – Azért, mert ma reggel szorgalmas voltam. – Jill ivott még egy korty pezsgőt. – Jókora telefonszámlát csináltam, mert fölhívtam a kapcsolataimat New Yorkban, Londonban, Párizsban és Bécsben. Ők meséltek a hamis fényképekről. – Ebben az esetben – forszírozta tovább Tweed, és merőn figyelte Jillt –, hogyan
pletykálhatják, hogy Salzburgban van? Senki sem ismerné föl, még akkor sem, ha itt lenne. – Ezért mondom el magának. Reméltem, hogy tudja a választ. Ön látta valaha is? Az a fajta ember, aki sokféle hatalmas és különös emberrel szokott találkozni. – Ha maga mondja. – Tweed még mindig nem vette le a szemét a nőről. – Nem gondolja, hogy komoly veszélynek teszi ki magát? – Sajnálom, de nem értem. – Jill megint kortyolt a pezsgőből, majd a pohár szárát kezdte babrálni. – Miféle veszélynek? – Azt hallottam, hogy Walvist jól védik, és testőrei nem bánnak éppen gyengéden azokkal, akik közel akarnak férkőzni urukhoz. – Előrehajolt, hogy hangsúlyt adjon annak, amit mond. – Ne próbálkozzon! – Megcsóválta a fejét. – Azt mondják, bár ez csak pletyka, hogy Európa temetőiben számos ember fekszik, akik megpróbálták megközelíteni Walvist. – Attól tartok – emelkedett föl –, most mennem kell. Sürgős találkozóm van. – Köszönöm a figyelmeztetést. – Köszönöm a pezsgőt. – Könnycsepp – mondta Philip, aki valósággal beesett a lakosztályba, miután a Paulával és Newmannel érkező Tweed áttelefonálta magához. – Ez alkalommal, ki az áldozat? – kérdezte komoran Tweed. – Nem fogsz örülni. Ziggy Palewski. A Café Sigristben lőtte agyon ma délelőtt. – Jóságos ég, csak nem! – kiáltott föl Paula. – Ez lehetetlen! – tiltakozott Tweed. – Tudta, hogy néz ki, tisztában volt vele, hogy a nő mindig fekete kalapot hord, amelynek fekete fátyla eltakarja az arcát. – Hát ez alkalommal nem így öltözött. A haja vörös. Miután megérkezett a Sigristbe, leült Palewski asztalához, tüzet kért, és ekkor lőtte le. A rendőrség nem valami hatékony. – Honnan az ördögből tudod mindezt? – kérdezte Tweed. – Az Óvárost jártam órákon át. Luciennek nyomát sem láttam. Visszafelé jövet láttam, hogy egyenruhás rendőrök jönnek le a Sigristbe vezető lépcsőn. Fölmentem, rendeltem egy csésze kávét. Úgy félórája lehetett. A pincérnő másról sem mesélt, minthogy mi történt. Az a rész, ahol Palewski ült, el volt zárva rendőrségi szalagokkal. – Még most sem értem, miként lehet Könnycsepp, ha egyszer azt mondod, hogy vörös volt a haja – tűnődött Tweed. – Akkor hadd folytassam! A pincérnő tud angolul, de én németül beszéltem vele, hogy biztosan ne értsek félre semmit. Azok a rendőrök, akiket távozni láttam, visszatértek, hogy további kérdéseket tegyenek föl neki. A boncnok gyorsan dolgozhatott, mert elmondta a rendőröknek, mennyire megdöbbentette, milyen rettenetes kín ült Palewski arcán. Könnyen kiemelte a golyót, megvizsgálta, és rájött, hogy ciános volt a vége. – Értem – mondta Tweed. – És a pincérnő képes volt leírást adni a gyilkosról? – Csak hiányosat. Egyre arról fecsegett, milyen félelmesen nézett ki Palewski – valószínűleg a cián okozta görcs miatt. A gyilkosról csak annyit mondott, hogy vállig érő, dús, vörös sörénye volt, és talán fehér kabátot viselt. Ez minden. – Könnycsepp volt az – mondta Tweed. – Paróka volt rajta – tette hozzá Paula. – Biztos vagyok benne, hogy igazad van – helyeselt Tweed. Philipre nézett. – Honnan tudták, hogy Ziggy Palewski az áldozat? – Rákérdeztem a pincérnőnél. Palewskinek a zsebében volt az útlevele. A rendőrség meg akarta tudni a pincérnőtől a nevét, de neki fogalma se volt róla. Csak törzsvendégként ismerte, aki minden délelőtt ugyanabban az időben jött, hogy megigyon egy kávét. – Valószínűleg harminc percen múlt a dolog – mondta Tweed mélységes sajnálattal. – Nem lehetett több harminc percnél a mi távozásunk és Könnycsepp érkezése között. Ha tovább maradunk, elment volna, amint megpillant bennünket. Ha Palewski hamarabb távozik, akkor valószínűleg most is élne.
– Az élet tele van „ha”-kkal – mondta Paula együttérzően. Még szinte sohasem hallott Tweedtől ilyen eszmefuttatást. A férfi mindig a valóságból indult ki, elfogadta, ami történt, tanult belőle, és továbbhaladt. Főnöke megérezhette a gondolatait. – További akciókat kell végrehajtanunk, hogy megzavarjuk és fölzaklassuk Mr. Walvist. Butler, Münchenben Gulliver nyomában eljutottál egy nagy, elhagyatottnak tűnő raktárhoz, egy lepusztult kerületben a város szélén. Azt mondtad, meg tudod mutatni a térképen. – így van – felelte Butler. Zsebébe nyúlt, elővett egy összehajtott térképet, szétterítette egy asztalon, és egy keresztre bökött. – Pontosan itt az a raktár. – Amelyet, elmondásod szerint, elhagyatott külseje ellenére a legmodernebb riasztóberendezésekkel szereltek föl. – Olyan, mint egy erőd. – És te – fordult Tweed Philiphez – követted Nielddel Martint Walvis távoli tanyájára. Be kellene jelölnötök ezt a helyet is egy térképen. – Pete már megtette – válaszolta Philip. – Tessék. Szétterített egy újabb térképet, és egy kis körre mutatott. – Jól van – mondta Tweed. – Most pedig azt javaslom, mérjünk újabb erőteljes csapást az ellenségre. Igyekszem beszervezni Kuhlmannt. Valószínűleg Wiesbadenben vagy Bonnban van. Képesek vagytok odavezetni Kuhlmannt a raktárhoz és a tanyaházhoz? – Igen – felelte Butler. – Játszva – mondta Philip. – Szeretném, ha később közösen átvennénk a közelmúlt eseményeit. Remélem, találok valami támpontot Könnycsepp személyazonosságához. Miközben Tweed leült, hogy fölhívja a wiesbadeni kapitányságot, Newman azt mondta, jár egy kicsit odalent. Tweed megkérdezte, miért. – Hogy lássam, nem mászkál-e errefelé Mr. Walvis néhány kedves barátja. – Veled megyek – ugrott föl Paula. – Lehet, hogy védelemre lesz szükséged – magyarázta, és pajkosan elmosolyodott látva Newman arcát. Tweed elég nehezen érte el Wiesbadenben a megfelelő személyt, Kuhlmann helyettesét. Miután bemutatkozott, a helyettes azt mondta, Kuhlmann nincs ott, elrepült Münchenbe, az ottani kapitányságon felveheti vele a kapcsolatot. Megadta a számot. Tweed ugyanezt végigcsinálta Münchenben, de megkönnyebbülésére meghallotta a telefonban az ismerős hangot. Örült, hogy Kuhlmann az és hogy Münchenben van. Figyelmeztette a német rendőrt, hogy egy osztrák szállodából telefonál. – Itt egy rendőrfelügyelő! – mennydörgőit németül Kuhlmann. – Azt hiszem, a telefonkezelő a maga oldalán hallgatózik. Ha tényleg ezt teszi, egy órán belül rács mögé juttatom az urat – vagy a kisasszonyt! Elhallgatott, és Tweed, aki megértette a taktikát, ugyancsak néma maradt. Kuhlmann szóbeli válaszra várt, vagy ami még valószínűbb, a kattanásra, amellyel a telefonkezelő kilép a vonalból. Senki sem szólalt meg, kattanás sem hallatszott. – Rendben – reccsent Kuhlmann, visszatérve az angolhoz –, miben segíthetek? Tweed olyan röviden magyarázta el a hívás okát, amennyire lehetséges volt. Kuhlmann egyszer sem szakította félbe. Hallgatott egy darabig, majd azt vakkantotta harsogó energiával: – Na, küldje csak egyesével az embereit! Itt van előttem Bajorország részletes térképe. Mondják! Tweed várt, míg Butler részletesen elmagyarázta a raktár helyét, azután bólintott Philipnek, aki dióhéjban leírta a tanya fekvését, majd visszaadta a kagylót Tweednek: – Veled akar beszélni. Tweednek várnia kellett néhány percet, amíg Kuhlmann visszaért a telefonhoz. – Azért késlekedtem, mert megszerveztem, hogy két különleges terroristaellenes különítmény
azonnal akcióba lépjen. Két perccel azután, hogy ezt a beszélgetést befejeztük, elindulnak a két célpont felé. – Hogyan sikerült elérnie? – kérdezte Tweed. – Ugyancsak meg kellett indokolnia a két akciót. – Már megtörtént. Én nyomozok Sherwood százados meggyilkolása és a támadás ügyében, amely akkor érte magukat, amikor elhagyták a Bayerischer Hof Szállót. Adja meg a számát és majd visszaszólok! Tweed megadta, Kuhlmann letette a kagylót. Néhány perccel később kopogtattak, Newman tért vissza Paulával. A nő izgatottnak látszott. Salzburgon túl, a régi villa hátsó szobájában, Walvis egy vitorlányi vikunyakabátot húzott magára, és bősz pillantást vetett Martinra és Gulliverre, akik szintén felöltöztek, készülődve a távozásra. – A konvoj összeállt. Egy közeli dűlőn rejtőzik, amint tiszta a levegő, ideáll a villa elé, és fölvesz bennünket – jelentette Gulliver, a megtestesült hatékonyság. – Minden autónak tele a tankja, ahogy parancsolta. De nem tudjuk, merre megyünk. – Hát persze, hogy nem tudjátok. Elterjesztetted Salzburgban a pletykát, hogy itt vagyok? – Egy csoportom mást sem csinál – felelte Gulliver önelégült mosollyal. Vigaszt talált abban a tényben, hogy ő van szolgálatban, mivel Martin kegyvesztett lett a grafenaui és passaui katasztrófák miatt. – A szállodai portások tökéletesen alkalmasak rá, hogy rémhíreket terjesszenek. Szeretnek mindenttudónak látszani. – Nem emlékszem rá, hogy megkérdeztem volna, miként csináltad. Annyi a dolgod, hogy megfelelően hajtsd végre a parancsaimat. Úticélunk – vetette oda – München. – München? – bökte ki hüledezve Martin, mielőtt leállíthatta volna magát. Walvis megvetően fordult feléje. – Miért vagy annyira meglepve? – Én csak azt gondoltam... – Martin érezte, hogy jobb ha bejefezi, amit elkezdett. – Hogy München kockázatos lehet. Eszembe jutott a néhai Sherwood százados halála és – rosszaindulatúan sandított az akkori művelettel megbízott Gulliverre – a Tweed elleni félresikerült támadás. Münchenben csak úgy nyüzsöghetnek Kuhlmann emberei. – Igen? – Walvis hidegen elmosolyodott. – Legjobb tudomásom szerint Kuhlmann visszatért Wiesbadenbe, és még mindig ott van. Martin, a te feladatod kitakarítani a villát, ne maradjon nyoma sem, hogy valaha is itt jártunk! – Megszervezem a csoportot, amely elvégzi – felelte megnövekedett önbizalommal Martin. – Egyetlen ujjlenyomat sem marad, mire befejezzük. De mi legyen Luciennel? Ö még az Óvárosban van. – Ö addig marad, amíg Tweed csoportjának annyi emberét öli meg, amennyit tud. Senki sem kérdezte tőlem, hogy miért térünk vissza Münchenbe. – Én egyszerűen tudomásul veszem az utasítást – hajbókolt Gulliver. – Nem lenne okosabb tudni az okát a parancsnak? Attól tartok, a bölcsesség sohasem volt az erősséged. – Miért megyünk Münchenbe? – kérdezte alázatosan Gulliver. – Hogy elszállítsuk azt a töméntelen fegyvert a müncheni raktárból. Hogy berakjuk repülőgépem fedélzetére a Berg melletti tavon. Nagyobb raktere van, mint egy amerikai katonai szállítógépnek. Azt a fegyverzetet és fölszerelést át akarom vinni Angliába. Később beugrunk a tanyára, összeszedni az Árhullámra vonatkozó iratokat. Gulliver! Szólj a kocsisornak! Itt hagyjuk Mr. Tweedet, aki azt hiszi, hogy még mindig Salzburgban vagyunk. Siess! Történelmet fogunk csinálni! – Mindketten úgy néztek ki, mintha aranyat találtatok volna – jegyezte meg Tweed. Paula és Newman, akik azután tértek vissza a lakosztályba, hogy körbejártak a szálloda földszintjén, egymásra pillantottak.
– Ki mondja el neki? – kérdezte Newman. – Igazán kedves lenne, ha megtenné valamelyikőtök – mordult föl Tweed. – Az előtérből jöttem vissza a pulthoz – jelentette Newman. – Ekkor egy ismerős alakot vettem észre, csuklyás síruhában, ahogy a főbejárat felé sietett. – Folytasd! – noszogatta Tweed türelmetlenül. – Lisa Trent volt az. Csönd ült a szobára. Philip Butlerre pillantott, aki vállat vont. Tweed odament az ablakhoz, kinézett, de nem is látta a távoli Alpok fölött gyülekező viharfelhőket. Megfordult, Newmanre tekintett. – Egészen biztos vagy ebben? – Tudtam, hogy megkérdezi! – fordult Newman Paulához, majd visszanézett Tweedre. – Biztos vagyok. – Ez érdekes – mondta Tweed. – Három nőt gyanúsítok azzal, hogy Könnycsepp lehet: Lisa Trentet, Jill Selborne-t és Rosa Brandtot. Most mindhárom felbukkant Salzburgban, éppen akkor, amikor Ziggy Palewskit megölik. Philip, biztos vagy benne, hogy Rosa Brandt volt az, akit eltűnni láttál az Óvárosban? – Középtermetű nőt láttam, aki fekete kabátot, a haját eltakaró, fátylas fekete kalapot viselt, és egy sikátorban tűnt el aznap éjjel, amikor Lucient kerestem, miután az ránk támadt automata fegyverével. – Biztos vagy benne, hogy ezt láttad? – ismételte Tweed. – Biztos. Jó, csak egy pillanatra láttam, de á ruhája, amit hordott, meglehetősen szokatlan volt. Ez biztos. – Akkor mindhárman felbukkantak Salzburgban, a legfontosabb pillanatban: amikor Ziggy Palewskit meggyilkolták. – Miért változtatta most meg a külsejét? – tűnődött Newman. – Azért – válaszolta Tweed –, mert nagyon értelmes nő. Annak kell lennie, ha egyszer olyan sok embert ölt meg és még mindig él. Azt hiszem, sejti, hogy elég sokáig játszotta ki ezt a fekete kártyát, és ha továbbra is így öltözik, vége a szerencséjének. Ez még inkább megerősíti azt, amit eddig kinyomoztam a személyazonosságáról. – Nem fogom megkérdezni, ki az, így nem adom meg neked azt az elégtételt, hogy azt feleld, még túl korai az idő, nem tudsz biztosat mondani – jegyezte meg Paula fanyarul. – Milyen figyelmes vagy! Most pedig járjunk utána a rejtélynek, hogy Walvis miért terjesztette el a pletykát salzburgi tartózkodásáról. Mert csak Walvis indíthatta el, és nem ok nélkül. – El nem tudom képzelni, hogy miért – válaszolt Newman. – Talán leszel olyan kegyes és elmondod? – Azért, mert elhagyja Salzburgot. Talán már távozott is a városból valahová. Ugyanezt tesszük mi is huszonnégy órán belül. – Hova megyünk? – kérdezte Paula. – Egy rövid időre Münchenbe, majd onnan tovább. Szeretnék személyesen is beszélni Kuhlmann-nal, nemcsak telefonon. – Akkor – szólt közbe Philip –, én visszamegyek az Óvárosba, hogy megkeressem Lucient. Lehet, hogy rámegy a nap hátralevő része és az éjszaka. Nem baj, ha csak a reggelire jövök vissza? – nézett Tweedre. – Nem. – Ne menjek veled hátvédnek? – javasolta Newman. – Ne. De azért köszönöm. Ezt a munkát magamnak kell elvégeznem. Lucien volt az, aki megkínozta Jeant. Magam akarom elintézni. A magam módján... Gyorsan elfordult, és Paula mintha könnyeket látott volna a szemében, amikor eszébe jutott Jean tragédiája. Walvis ült a páncélozott Mercedesben és füstölgött. A jármű ismét a kocsisor közepén haladt.
Előtte Gulliver vezetett egy Mercedest, amelyben fegyveres őrök ültek, mögötte egy harmadik Mercedes jött. Ebben Martin ült a vezető mellett, a hátsó ülésen pedig további fegyveresek. Áthaladtak az osztrák-német határon, rákanyarodtak a Münchenbe vezető autópályára. Walvis azért füstölgött, mert a hó itt erősebben esett, megfagyott, veszedelmes jégfoltokat alkotott az út felszínén. Előrenyúlt, félretolta az üvegfalat, amely elválasztotta tőle a vezetőt és a mellette ülő testőrt. – Nem tudsz ennél gyorsabban menni? – Nem, amennyiben azt kívánja tőlem, hogy élve vigyem Münchenbe, uram – válaszolta a sofőr. – Az út olyan, mint egy korcsolyapálya. – Ez nehéz jármű – vágott közbe Walvis. – Jobban állja az utat, mint más kocsik. Taposs bele a gázba, és majd meglátjuk, mi történik! – Én tudom, mi fog történni – makacskodott a sofőr. – Nagyobb sebességnél nekivágódunk a korlátnak, talán még át is törjük, és a keletnek tartó sávokon kötünk ki. Nézze, milyen forgalom halad kelet felé! Walvis megnézte. Sok jármű suhant nagy sebességgel, messze gyorsabban, mint amit az időjárási viszonyok megengedtek volna. Mintha ezt akarná bizonyítani, néhány perc múlva a keleti sávokon egymásba rohant autók mellett haladtak el. A rendőrség már kint volt, irányította az egy sávra szűkült forgalmat. A kupac leginkább rozsdatemetőre emlékeztetett, a valahai autók eltorzult formákba csavarodtak. Mentőautók kígyóztak a zűrzavarban. Walvis helyére rántotta az üvegfalat, felsóhajtott, hátradőlt. Este lesz, mire eléri Münchent, isten tudja, hány óra múlva.
Philip egy örökkévalóságig taposta a havat az Óvárosban. Mivel jól ismerte, határozott útvonalat követett, apránként bejárva minden utcát, teret, sikátort. Már éppen azon gondolkodott, hogy a függővasúttal fölmegy a várba, de azután elvetette az ötletet. Akárhol bujkál is Lucien, azt nem kockáztatná, hogy csapdába kerüljön odafent a magasban. A korábban fenyegető vihar elvonult, az időjárás még farkasordítóbb lett, ahogy közeledett az éjszaka. Philip alig vette észre az erős hideget. Olyan kevés emberjárt az utcákon, hogy egyedül érezte magát. Gondolatai visszaszálltak Jeanhez. Eszébe jutott a látszólagos baleset tavaly a Fulham Roadon. Normális életet fogunk élni. Miért nem kérdezte meg az asszonyt, hogy mit akart ezzel mondani? Most, Jean halála után, már megértette, mennyire tudatában volt a felesége, hogy előbb-utóbb meg kell halnia. Azt is tudta, hogy Jean szándékosan nem figyelmeztette, mert nem akarta, hogy kétségbeessék, ha rájön az igazságra. Kérhetett volna védelmet, de meg volt győződve rója, hogy Walvis keze mindenképpen eléri. Philip kis időre megállt, hogy megtörölje a szemét, kifújja az orrát. Tudta, számtalanszor előfordul még, hogy lakásának magányában siratni fogja az asszonyt. Mélyet lélegzett a hideg levegőből, kényszerítette magát, hogy félretolja szenvedélyes, szinte elsöprő érzelmeit. Észrevett egy nyitva tartó kávéházat, bement, leült, és a tulajdonosnőtől kért egy csésze kávét. Az asszony azonnal fecsegni kezdett, ahogy kihozta a rendelést – valószínűleg azért, mert Philip németül rendelt. – Hallotta a pletykákat? A világ leggazdagabb embere valahol itt van Salzburgban. Valaki azt mondta, Walvisnak hívják. Még sohasem hallottam a nevét. Azt mondják, sokszoros milliárdos.
– Hol hallotta ezt a különös hírt? – kérdezte Philip. – Egy közeli kis szálloda ajtónállójától – törzsvendégem a?- illető. – Benézett egy forró italra. Szegény ember annyirá fázott, hogy a keze remegett, amikor fölemelte a kávéscsészét, és ki is öntötte az italt. Természetesen adtam neki egy másik csészével. Philip most már éberen hallgatta. Elméje kitisztult, teljes ménékben a feladatra összpontosított. – De honnan hallotta az ajtónálló? – Talán nem kellene erről beszélnem, de ez olyan pletyka, amely körbejár egész Salzburgban a recepciósok és portások között. Szeretik elmesélni egymásnak, milyen különleges vendégek szállnak meg náluk. Noha ez egy kicsit más eset. – Milyen értelemben? – kérdezte Philip. – Hát, azt mondta, bejött egy ember, hogy megkérdezze a tarifát, tudni akarta, van-e egy szobájuk holnap estére. Természetesen ebben az évszakban volt. Az illető azt mondta a recepciósnak, hogy felhívja, ha szüksége lesz a szobára. Azután megkérdezte, hallott-e arról, hogy a világ leggazdagabb embere Salzburgba jött. Egy Gabriel March Walvis nevű ember. Azt hiszem, így hívják. – Na és a recepciós megkérdezte legalább, hogy ez a Walvis hol lakik? – firtatta tovább Philip. Nem, mintha az asszonynak szüksége lett volna rá, hogy bátorítsák. – Pontosan ezt tette. A férfi azt mondta, fogalma sincs róla, mert azt hallotta, Walvis néha ötcsillagos szállodákban száll meg, de néha kisebb hoteleket is meglátogat. Gondolom, a recepciós rögtön rohant, hogy minden ismerősének megtelefonálja a pletykát. – Köszönöm a kávét. Megmondaná, mivel tartozom? Odakint ismét megcsapta a hideg, de a kávéház melege a forró kávéval együtt megjavította a központi fűtését. Philip érezte, hogy mindenre kész. Nagyon hasznos volt megállni a kis kávéházban. Most már tudta, miként terjesztette el Walvis, hogy Salzburgban van. Arra használta föl bérenceit, hogy felröppentse ezt a pletykát a hotelportások között. Igen okos ötlet volt tőle, hogy a kis szállodákat éppen úgy megtiszteli, mint az ötcsillagos, fényűző hoteleket. A hír mostanra bejárta Salzburgot. Philip ismét megindult az egyik nagyobb utcán. Tudata alá szorította azt a logikus gondolatot, hogy Lucien ilyen időben kényelmesen kuksol a lakásában. Csak egy jó alkalomra van szükségem, mondogatta magában. Tweed nagyjából már becsomagolta a bőröndjét, amikor Paula visszajött és egyedül találta a lakosztályban. A nő a bőröndre nézett. – Az enyém is kész. Azért jöttem, hogy kérdezzek tőled valamit. Nagyon felbőszített Ziggy Palewski halála. Különös, hogy az ember néha kis időt tölt el csak valakivel, mégis megkedveli. Azt hiszem, a jóságot éreztem meg benne. – Mit akarsz megkérdezni? – Azt mondod, tudod, hogy ki Könnycsepp. Gondolod, hogy valaha is rá lehet bizonyítani egy esetet? – Erősen kétlem. – Akkor szabadon grasszálhat a nyomorult kapzsi szuka. – Az idő majd megmutatja, így lesz-e. – Úgy szeretném, ha megmondanád, kicsoda! – noszogatta Paula. – Ha Rosa Brandt, akkor nem tudom, hogyan akarod megtalálni, hacsak nem csinál valamit. – Megvan a módja – mondta Tweed nagy általánosságban. – Ez az egyik oka, hogy Münchenbe megyünk. Ha Philip rájön, hogy keresése reménytelen és időben visszaér, szeretnék még az esti expresszvonattal elutazni Münchenbe. Remélem, addigra mindenki becsomagol. – Már megtették. Szóltam Newmannek, Butlernek és Nieldnek. – Elhallgatott. – Valószínűleg megharagszol miatta, de nem találom Mariért. Azt mondta, elmegy Philip után az Óvárosba. Úgy véli, Bob hibát követett el, amikor megkérte Philipet, hadd kísérje el.
– Marler mindig is magában dolgozott, nem igaz? A kölcsönzött autókat le kell adni a helyi fiókban. Láttam egyet a taxiból. – Már elintézték. – Marler is? – kérdezte Tweed. – Azt hiszem, igen. Gyalog ment át az Óvárosba. Mi a másik oka, hogy Münchenbe utazunk? – Lefogadom, hogy Walvis is oda tart. Most pedig, felejtsd el Könnycseppet! – Csak ha elkaphatom akció közben – mondta vadul Paula. – Ha sikerül, habozás nélkül lelövöm. Philip holtfáradt volt. Órák óta járkált az Óváros kihalt, jéghideg utcáin és sikátorain. Azon a nagyobb utcán jött visszafelé, amelyen akkor indult el, miután megitta kávéját a kis kávéházban. Már zárva volt, amikor elhaladt előtte. Korábban meglátogatta Ziggy Palewski szobáit a Brodgassén. Véletlenül ment el az ajtó előtt, és hirtelen ötlettel döntött így. Utoljára meg akarta adni a tiszteletet ennek a tehetséges és nagyon emberséges férfinak. Érzelmességből teszem, vallotta be magának. Nem, jóérzésből, helyesbített, miközben fölfelé lépkedett a horpadtra járt kőlépcsőn. Egy kis időre megállt, amikor elérte a lépcsőfordulót, majd előhúzta Waltherjét. Palewski lakásának ajtaja nyitva állt, feltörték. Philip odaóvakodott, és pontosan azt találta, amire számított. Senki sem volt odabent, és a lakást brutálisan felforgatták. A fiókokat kirángatták, a szekrényeket kinyitották, tartalmukat a padlóra szórták. Palewski évek alatt összegyűjtögetett forrásmunkáit szétdobálták, mint a szemetet. – Nyomorultak! – morogta Philip az orra alatt. De ez így volt logikus. Újabb bizonyítéka a Walvis-féle szervezet kíméletlen hatékonyságának. Nyilván elvitték és megsemmisítették a kéziratot, amelyen oly sokat dolgozott, és amelyet a Spiegelben akart megjelentetni Walvisról. Szomorú vége egy emberi életnek. Távozott és folytatta kóborlását. Az élmény a fáradtság ellenére is megemelte adrenalinszintjét. Lassan bandukolt, gyakran hátranézett jobbra-balra bámulta a bezárt antikváriumokat, édességboltokat. Gumitalpú cipője nem keltett zajt a fagyott havon. A sikátor felé tartott, ahol a bérgyilkosok megtámadták, mikor Palewskivel volt. Bepillantott a sikátorba, és megállt. Később megértette, hogy logikus helyen kereste célpontját. Lucien is ott volt, amikor a bérencek rátámadtak. Valószínű, hogy a közelben lehet a rejtekhelye, végül is a küzdelem közben eltűnt. Lucien valóban ott állt a sikátorban, egy lámpa alatt. Elvigyorodott, amikor megpillantotta Philipet, és kiköpött. Hihetetlenül gonosznak látszott a lámpafényben, púpos hátával, csapzott harcsabajszával. Békés mozdulattal széttárta karját, és elindult Philip felé. Ahogy belépett a sikátorba, Philip laza havat érzett a talpa alatt, amelyet a korábban erre siető emberek rugdostak szét. Nyilvánvalóan sokaknak erre vezetett a rövidebb út. Lucien elhalad az esővízgyűjtő nagy fahordó mellett, és már közel járt Philiphez, amikor jobb keze ívet írt le, olyan gyorsan, hogy az szinte érzékcsalódásnak tetszett. Rugóskés volt a kezében. Messzire hallatszott a kattanás a sikátor csendjében, ahogy a hosszú penge előugrott. Philip megállt, mintha megrémült volna. Jobb lába hátralendült, azután előre, éppen olyan gyorsan, mint Lucien keze. Lucien arcába rúgta a jeges havat, amitől az néhány pillanatra megvakult. Philip máris nekitámadt, megragadta jobb karját, hátracsavarta. Lucien felnyögött a fájdalomtól, elejtette a kést. Düh öntötte el Philipet, hideg, halálos düh. Miközben egyik kezével Lucien torkát markolta, lábával keményen végigkaristolta a bérgyilkos sípcsontját. Vadul küzdöttek. Philipet meghökkentette az alacsony ember ereje. Leszegte a fejét, belefejelt Lucien mellébe, ugyanakkor torkánál fogva elfordította ellensége fejét, és nekicsapta a kőfalnak.
Lucien néhány másodpercig kábultan dőlt neki a falnak. Ezt a néhány másodpercet kihasználva, Philip lekuporodott, megmarkolta Lucien bokáját, kilendítette egyensúlyából, magasba emelte, majd még mindig a bokájánál fogva beledobta a hordóba. Lucien koponyája betörte a vizet borító jeget, és lemerült. Philip mélyebbre nyomta, Lucien kétségbeesetten és két kézzel kapaszkodott a hordó peremébe. Philip néhány másodpercre elengedte az egyik bokáját, és öklével keményen rávágott Lucien kezére, mire az elengedte a hordó peremét. Ekkor ismét elkapta a másik bokát, még mélyebbre nyomta a pribéket a jéghideg vízbe, azután kiemelte. Lucien köhögött, fuldokolt, bajszára máris jégcsapok fagytak. – Megfulladok! – kiáltotta. – Nem kapok levegőt! Nem kapok levegőt. Ugyanezeket a szavakat használta Jean, amikor megtalálták a Borostyán Tanyán. Philip arca olyan lett, mint egy hóhéré. – Jean Cardon, az én feleségem sem kapott levegőt, amikor megkínoztad az angliai Borostyán Tanyán. Ismerd el, hogy te tetted, akkor nem végzek veled! – mondta németül. – Igen, én voltam! – zihálta Lucien. – Én tettem. De parancsot kaptam rá. – Ki adta a parancsot? – Azt nem mondom meg... Philip ismét lemerítette, mélyen a jég alá. Lucien olyan alacsony volt, hogy feje valószínűleg éppen hozzáért a hordó fenekéhez. Keze kétségbeesetten csapkodott tovább a felszín alatt. Philip nem engedte föl. A karok elernyedtek. Philip ismét kihúzta. Lucien jegesedő bajszáról csurgott a víz. Köpködött, Löhögött, fuldoklott. – Nem kapok levegőt – zihálta. – Jean sem kapott – felelte Philip könyörtelenül. – Ki parancsolta, hogy kínozd meg Jean Cardont? Ez az utolsó lehetőséged, hogy életben maradj. – Nem merem... – Philip ismét meríteni kezdte. – Állj! – ordította Lucien. – Elmondom! Walvis volt az. – Személyesen Walvis parancsolta, hogy tedd meg, amit megtettél? – kérdezte könyörtelenül Philip. – Igen. Walvis. Ő volt az. Ő maga... – Gondoltam. De tudnom kellett. Ismét a vízbe nyomta a brávót, olyan mélyre, ahogy bírta. A karok ismét csapkodni kezdtek, de ő kitartott. Egyre gyengébb lett a csapkodás, azután abbamaradt. A felkavart víz kisimult. Buborékok emelkedtek a felszínre, aztán az is abbamaradt. Philip a víz alá lökte a bakancsokat. Lerántotta átázott kesztyűit, szárazra törölte a kezét egy nagy zsebkendővel, elővett egy tartalék pár kesztyűt, felhúzta. A vizes kesztyűket a Salzachba hajította, miközben visszafelé tartott a szállodába. Egy utolsó pillantást vétett a hordóra, mielőtt távozott volna. Ismét jegesedni kezdett a víz felszíne. Lucien sírjára fedél került. Philip behavazva, hihetetlenül fáradtan távozott a sikátorból; ólomlábakon vánszorgott el mindörökre a salzburgi óvárosból. – Walvis a következő – mondta közönyösen Philip a szállodai lakosztályban. Az egész csapat odagyűlt; Marler, aki nem találta meg Philipet, éppen akkor érkezett. Tweed és a többiek csöndben hallgatták, amikor monoton géphangon elmesélte végső találkozását Luciennel. Kihagyta az érzelmeket, amelyek közben megrohanták. Ezután mondta ki a három szót, majd elhallgatott, és csak állt némán. – Köszönöm, hogy elmondtad – felelte Tweed csöndesen. – Az esti expresszel elmegyünk Münchenbe. Elkészülsz tizenöt perc alatt? – Persze. – Philip körülnézett a szobában, szeme megpihent Paulán, mielőtt ismét megszólalt volna: – Szörnyű volt. De meg kellett tennem. Paula megkönnyebbült, amikor Philip elhagyta a lakosztályt. Utolsó szavai bebizonyították, hogy nem lett érzéketlen gyilkos. Később még ki fog jönni rajta, amit tett.
– Könnycsepp – mondta Tweed. – Mostantól mindnyájatoknak vigyáznotok kell magatokra. Többé nem lehet fölismerni különös viseletéről, amelyet olyan sokáig hordott. Bármilyen álruha lehet rajta. Óvakodjatok magányos nőkhöz közeledni. – Én mindig óvatos vagyok, amikor magányos nőkhöz közeledem – jegyezte meg mosolyogva Newman. – Nem vicceltem – mondta Tweed rosszallóan. – Engem meg az érdekel, hogy Jill Selborne miért tért vissza régi hajviseletéhez – szólalt meg Paula. – Most megint sisakformán hordja fekete haját. – Ez nagyon érdekes megfigyelés – mondta Tweed különös mosollyal. Paula várta, hogy folytassa, magyarázza el, mit akar mondani, a férfi azonban hallgatott. Tudnom kellett volna, gondolta a nő enyhe sértődöttséggel. Tizenöt perc múlva kifizették számláikat, és átmentek bőröndjeikkel Tweed lakosztályába, várva, hogy taxival elinduljanak az állomásra. Tweed az órájára nézett, fölkapta csomagját. – Éppen elérjük az esti expresszt. Kíváncsi vagyok, milyen fejlemények várnak Münchenben. Ahogy ott álltak a salzburgi állomás peronján, egyszer csak felbukkant Ronnie, az undok Ronald Weatherby. Különös, gondolta Paula, akkor is megjelent, amikor megérkeztünk. A bőrkabátot és osztrák zergetollas kalapot viselő Ronnie ernyedt kezét nyújtogatva közeledett Tweedhez. – Súgnék néhány szót a fülkagylójába, amint fölszállunk az expresszre – javasolta. – Privátim. Paula meglepetésére a kézrázás a kéznyújtásnál sokkal erélyesebbre sikeredett. Az expressz befutott Bécs felöl Tweed megrántotta Paula karját jelezte, hogy kísérje el. Odafent az első osztályú kocsiban Tweed egy négyszemélyes fülkét választott a vagon végében. Összevont szemöldökkel nézett Newmanre, és egy kicsit megrázta a fejét. Newman, akire az őr szerepe várt, bólintott, kinyitotta az ajtót és kiment. Onnan nézte, ki száll föl a vagonba. Weatherby szemben ült le Tweeddel, aki Paulát maga mellé ültette. A csapat többi tagja kis csoportokban foglalt helyet a kocsi másik végén. – Weatherby – kezdte Tweed –, Paula a bizalmasom, jobbkezem. Előtte is elmondhatja, amit akar. – Paulához fordult. – Bemutatom Ronald Weatherbyt, a katonai elhárítás tagját, a Németországban állomásozó brit erők biztonsági tisztjét. – Örülök, hogy találkoztunk – mondta Weatherby. – Már hallottam Mr. Tweedtől, milyen sokféle módon segítette őt. Több ilyen nőre lenne szükségünk. – Melegen elmosolyodott. – Magam is nagy hasznát venném egynek. Paula igyekezett nem megbámulni túlságosan Weatherbyt, akiről teljesen lekopott az édeskés alamusziság. Nagyon egyenesen tartotta magát, korábbi csúszásmászásának nyoma sem maradt. – Remélem, nem haragszik, ha megkérdezem, de hogy csinálja ezt? Teljesen.más személyiség lett. – Ó, amikor fiatal voltam, színésznek készültem. Elhivatott művésznek tartottam magamat. De nem nagyon kedveltem a kollégákat. És órákig bámulni a tükörbe, különböző arckifejezéseket gyakorolni, hát ez nem az én műfajom. Hatalmasat ugrottam, beléptem a hadseregbe. Hamarosan a felderítéshez helyeztek. Már rég ismerem az ön Mr. Tweedjét, de csak titokban találkozunk. – Ő a titkos fegyverem – mondta Tweed komolyan. – Nos, Ronald, feltételezem, vannak hírei? – Rossz hírek, a lehető legrosszabbak. Sok százezer keleti menekült zsúfolódik össze az Odera-Neisse határon, amely Németországot választja el Lengyelországtól. A lengyel hatóságok igyekeznek kézben tartani őket, de a tömeg a puszta súlyával elsöpri őket. Az időjárás is az ő oldalukon áll. – Milyen értelemben? – kérdezte Tweed.
– A folyók, amelyeken át kell vágniuk Nyugat-európa felé, mind befagytak. Csak rneg kell várniuk Walvis jelét, azután keresztülzúdulnak a jégen. Kiderítettük, hogy Walvis közvetlen kapcsolatban áll azokkal a kiképzett vezetőkkel, akik egy hete érkeztek... – Hogyan tárgyalnak egymással? – vetette közbe Tweed. – Walvis nagyon okosan csinálta. Amerikai cégektől vásárolt kétmillió nagy hatósugarú, hordozható rádiót. Hercules szállítógéppel vitték Kelet-európába. Szétosztották a várakozó menekültcsapatok vezetői között. Ha úgy döntenek, hogy eljött az idő, megadják a jelet, és az áradat végigsöpör Európán a Baltikumtól az Adriáig. – A NATO nem állítja meg őket? – Tábornokaik beismerték, hogy csapataik, modern fegyvereik használhatatlanok a primitív emberhullámmal szemben. Walvis azt tervezi, hogy ráteszi a kezét a cheltenhami GCHQra[4]. – Annak meg mi értelme? – tűnődött Tweed. – A GCHQ-nak az a feladata, hogy világszerte figyeljen minden elektromágneses jelet, beleértve a műholdas adásokat is. – Walvis beépítette az embereit a szervezetbe. Tudni fogja, milyen lépéseket terveznek az invázióval szemben. – Ez végzetes lehet – értett vele egyet Tweed. – De azt mondta, jelet fog adni a kiképzett parancsnokoknak a támadás megindítására. Ezt nem teheti Cheltenhamből. – Nem, de úgy hallottuk, hogy van egy támaszpontja Nagy-Britanniában, amelyet felszereltetett a legmodernebb távközlési berendezésekkel, hogy üzeneteket küldhessen. A gond az, hogy nem találjuk ezt a központot. Tweed egy ideig némán ült, emésztette Weatherby szavait. Egyre sűrűsödnek, majd egyszer csak összefolytak a fények. Közeledtek Münchenhez. – Gondoltam, hogy a legjobb lélektani pillanatban bukkan föl. Szivargyújtás közben Otto Kuhlmann üdvözölte így Tweedet a müncheni rendőrkapitányságon. Kivette a szájából a szivart, lerakta egy hamutartóra, és rávigyorgott Tweedre. A helyi rendőrség adott neki egy tágas irodát, ha talmas asztallal. Fölállt és kijött az asztala mögül, hogy üdvözölje Paulát. – Igazin bátor hölgy, hogy ezzel a hajcsárral dolgozik együtt! – Átnyalábolta a mosolygó Paulát, elvette tőle a bőröndjét, letette az asztal szélére. – Maga is kemény legény, Otto. Kuhlmann Philip felé fordult. – Az élet megpróbálta magát, barátom, de talán ma éjjel tehetünk ez ügyben valamit. – Mindegyre dörmögve előhúzott egy kényelmes forgószéket, odatolta Paulának, majd a válla fölött hátraszólt Tweednek: – Keressen maga is valami parkolót a hátsójának! Sohase álljon, ha ülhet! – Úgy érzem magam, mint egy ötödik kerék – szólalt meg tréfásan Newman, aki állva maradt a bezárt ajtó mellett. – Mert maga egy ötödik kerék – bólintott a német –, de talán találunk magának is valami elfoglaltságot. Csapja oda a cuccát, üljön le! Éhesnek látszik – mondta Paulának. – Mit szólna olyan hosszú sonkatekercsekhez? Tejeskávéhoz cukor nélkül. Megfelel? – Tökéletes. Egy lovat is meg tudnék enni. – Talán meg is teheti. – Gyorsan visszament az asztalhoz, a mikrofon fölé hajolt. – Kávé, sonkatekercs, jöhet mindenkinek? – kérdezte. Mindenki bólintott. Philip, aki még mindig nem csillapodott le a Lucien-eset óta, egy kisebb asztal melletti széken kuporgott. Amikor megérkeztek a müncheni főpályaudvarra, Tweed elküldte Mariért, Nieldet és Butiért, hogy vegyenek ki szobákat a Négy Évszakban. Ronald Weatherby elkísérte őket. Tweed nem tudta biztosan, mit fog szólni Kuhlmann a váratlan felbukkanásukhoz, és óvakodott attól, hogy túl sok embert hozzon magával.
Kuhlmann megnyomott egy gombot a házitelefonon, azután fölvette szivarját, és parancsot adott német nyelven: – Itt Kuhlmann főfelügyelő. Hozzanak sonkatekercset öt személyre. És sok kávét. De ne azt a löttyöt, amit a kantinban szolgálnak föl. Küldjön ki valakit a szemben levő éjjelnappali kávézóba, és itt legyenek öt perc múlva. Mozgás! – Tweed felé fordult. – Híreim vannak! – Úgy mondta, mint aki rossz híreket tartogat – válaszolta nyugodtan Tweed. – Manapság a rossz hírek vannak divatban – vágott vissza Kuhlmann. – Vagy olvas a fejemben, vagy ami valószínűbb, a hangom árult el. Könnycsepp aktivizálta magát. – Istenem, nem igaz! – kiáltott föl Paula. – Attól tartok, igen. Megváltoztak a színei. Egy órával ezelőtt csapott le. Szorgalmas hölgy ez a Könnycsepp. Egy kocsiderék lóvét kereshet. Annak ellenére, hogy türelmetlen aggodalommal várta, kit látogatott meg ezúttal Könnycsepp, Paulát mulattatta Kuhlmann ízes angolsága. Tudta, hogy a rendőrfőnök büszke arra, milyen magas fokon beszéli az angol argót. – Ki volt az áldozat? – kérdezte Tweed. – Manfred Hellmann, aki bárkinek adott el fegyvert, aki megfizette; kivéve a terroristáknak, akiket megvetett. Manfréd meglehetősen szoknyavadász – volt –, így könnyű dolga lehetett vele Könnycseppnek... – Miért ölte meg? – kérdezte Paula. – Az a gyanúm, Walvis rájött, hogy Hellmann fegyvert adott el bizonyos embereknek, akiket ő nyűgnek, veszedelmes nyűgnek tekint. – Szeme Philip irányába villant, majd ismét másfelé nézett. Nyilván megbánta, hogy odanézett, mert gyorsan hozzátette: – Egy férfit, akinek a leírása határozottan Marlerre illik, láttak távozni Hellmann villájából, amikor legutóbb itt jártak Münchenben, Tweed. – Azt mondta, Könnycsepp színt változtatott – emlékeztette Tweed. – Igen, a hölgy, aki fölkereste Hellmannt, vörös hajú. Ez alkalommal nem volt fekete kalap és fátyol. A változatosság kedvéért káprázatos vörös haj. Gyanítom, paróka. – Azt mondta, a gyilkosság egy órája történt – folytatta Tweed. – Akkor hogyan lehet olyan biztos benne, hogy Könnycsepp volt? – Puszta véletlen. A müncheni rendőrségi orvosszakértő, akit jól fizetnek, és maszekolással is növeli bevételeit; Bergben él. Percekkel a hulla fölfedezése után oda tudtam küldeni a villába. Először a görcsösen eltorzult arc miatt nem is hitte, hogy a golyó ölte meg. Azután mandulaillatot érzett a holttesten, ami gyakorlatilag biztossá tette, hogy ciánnal van dolga. Tehát a hölgy ciánhegyű golyót lőtt belé. Ismét Könnycsepp volt az. – Az a nő – mondta dühösen Paula – egy sorozatgyilkos. – Helyes a dörgés – helyeselt Kuhlmann. – No mármost, miközben megeszik a sonkatekercset, elmondom, hogyan csapunk le Walvisra mostantól számítva pontosan egy óra múlva, olyan keményen, hogy azt fogja gondolni, vége van a világnak. – Önnel tarthatunk? – kérdezte Tweed. – Csak tessék! – Kuhlmann Philipre nézett. – Ön velem jöhet a kocsimba, lehet a testőröm. Walvis autókaravánja elérte végre Münchent. Páncélozott Mercedesében Walvis magánkívül volt türelmetlenségében, miközben az elővárosokon hajtottak keresztül. Át kellett vágniuk a városon, hogy elérjék a raktárát. Félrehúzta az elválasztó üvegfalat. – Most már csak képes vagy gyorsabban menni? – ordított a sofőrre. – Forgalom alig van, az utcákról letisztították ajeget. – így viszont magunkra vonjuk a figyelmet – intette a vezető. – Gulliver rendszerint tudja, mit csinál, ő pedig lassított. – Én vezetem ezt a szervezetet, nem Gulliver! – ordította Walvis. – Nem tudok neki jelezni, hogy átadjam az üzenetét. Ha villogni kezdek, még azt hiheti, hogy azt akarjuk, menjen még óvatosabban.
– Ördög és pokol! – fortyogott Walvis, és bevágta az ablakot. Dühöngve kényszerítette magát, hogy hátradőljön. Vastag ujjaival dobolt az ülés karján. Ez egyszer azt kívánta, bárcsak lenne mobiltelefonja, hogy kapcsolatot teremthessen Gulliverrel. A kocsisor tovahaladt, ugyanazzal a csigatempóval. Ahogy a raktárhoz közeledve átvágtak egy kerületen, amelyet a turisták sohasem néznek meg, ha van egy csepp eszük, Walvis sofőrje lassított, azután megállt. Előttük Gulliver ugyancsak megállt. Kinyílt a vezetőülés melletti ajtó, Gulliver kiszállt, az utolsó néhány száz métert gyalog tette meg. – Most meg mit szórakozik Gulliver? – kérdezte ismét Walvis, félrehúzva az üvegfalat. – A szokásos eljárás, uram. Emlékezzék, azelőtt is így csináltuk, főleg, ha ön is velünk volt! A célponttól biztos távolságra a felvezető kocsi első embere kiszáll és ellenőrzi, minden rendben van-e. Walvis halkan káromkodott. A sofőrnek igaza volt, és Walvis ismerte az eljárást, de most nagyon sietett. Miközben nyugtalanul fészkelődött, szórakozottan azon tűnődött, mi lehet az a vörös izzás az égen a tetők fölött. Aközben is erősödött, ahogy figyelte. – Késve tudtuk csak elérni az antiterrorista egységet – magyarázta Kuhlmann hátrafordulva Tweednek, aki a Mercedes hátsó ülésén ült, miközben mérsékelt sebességgel haladtak az előző kocsi után. – Kiderült, hogy vaklárma volt, de emiatt nem tudtunk azonnal cselekedni, amikor Butler közölte a raktár helyét telefonon. – Milyen közel vagyunk? – kérdezte Philip, aki Kuhlmann mellett ült. – Öt perc múlva megérkezünk. Hátul Paula szorongott Tweed és Newman között. Newman mögött az antiterrorista kommandó egyik csuklyás tagja ült. Két további kommandós velük szemben foglalt helyet a lecsapható üléseken. Paula egy csúnya, hosszú, vastag csövű fegyverre mutatott, amely a padlón hevert. – Mi ez? – kérdezte németül. – Páncélököl? – A legmodernebb gránátvető – felelte a fiatal, csuklyás férfi, aki vele szemben ült, és nem tudta levenni a tekintetét a nőről. – Gyújtógránátot éppen úgy ki lehet lőni belőle, mint robbanófejeset. – Mögöttünk egy nagy páncélos szállítójármű jön, amelyen ágyútorony van. Meg tudnánk támadni egy erődöt is. – Lehet, hogy épp azt kell tennünk – szólt hátra Kuhlmann. – Előreküldtünk néhány motoros figyelőt, akik keményre vették a figurát, hogy ellenőrizzék a környéket. Jelentették, hogy az épület környéke elhagyatott, évek Óta nem járt arra senki. De Walvis hatalmas raktárháza fel van szerelve mindenféle riasztóberendezéssel. Igen, igaza van, egy erődöt fogunk megrohamozni, hacsak bárányként bégetve elő nem jönnek. – Megteszik? – kérdezte Newman. – Nem hinném. Ha az a raktár egyike Walvis nagyobb arzenáljainak, csúnya hirigre van kilátásunk. Egyre fogytak az utcai lámpák, ahogy keresztülmentek ezen a leharcolt kerületen. Paula észrevette, hogy sok ember menekül be az árnyékba, majd végképp eltűnik a konvoj közeledtére. – Itt emberek is élnek? – kérdezte. – Az a söpredék, amely messzire elkerül minket. Kábítószeres bagázs – válaszolta Kuhlmann. – Ez nem éppen München. – Van valaki az előttünk levő kocsi előtt? – kérdezte Tweed. Azért beszélt, hogy csökkentse a feszültséget, amely gázként töltötte be a kocsit. Az antiterrorista kommandósok könnyedén markolták fegyvereiket. Egyikük egy meggyújtatlan cigarettát forgatott a szájában. – Igen – válaszolta Kuhlmann. – A motoros figyelőket visszahívtuk elénk. Ók ismerik a legjobb útvonalat. Hamarosan ott is leszünk. Tweed, Paula, Newman, maguk itt maradnak a
kocsinál, amíg vissza nem jövök. Ez parancs! Paula kíváncsi volt, Kuhlmann miért nem adott parancsot Philipnek is, hogy maradjon velük. Aztán megértette, amikor az autó megállt egy épület falánál, és egy motorbiciklis visszatért, aki az ablakon keresztül németül beszélt Kuhlmann-nal. – Életnek semmi jele, uram. De vannak odabent, lehet, hogy nem is kevesen. Érzem. – Akkor jobb, ha nekilátunk. Maga – nézett Philipre –, velem jön, egy feltétellel. Mellettem marad. Engedelmeskedik minden parancsomnak. És ha azt mondom, hogy bukjon le, akkor máris hasal! Ujabb kocsik bukkantak föl, megálltak Kuhlmann mellett. Kezükben automata fegyverrel, csuklyás rendőrök ugráltak ki belőlük, majd szétszóródtak, hogy ne adjanak egységes célpontot az ellenséges erőknek. Kuhlmann, amikor kiszállt a Mercedesből, benyúlt az ülés alá, és elővett egy megafont, majd óvatosan megközelítette az épület sarkát. Kikukucskált, visszahúzta a fejét, Philipre nézett. – Látja a célpontot. Ne engem hibáztasson, ha szétlövik a fejét. És semmi hősködés! Philip követte a német példáját, és gyors pillantást vetett a sarkon túlra. A holdfényben ott állt a raktárház hatalmas épülete egy magas kőfal mögött. Még valódi méreténél is nagyobbnak látszott, mert az az oldala árnyékba borult. Hellyel-közzel bevert ablakok bámultak a közeledőkre. A fal mögött nyílt tér terült el, repedezett macskakövekkel kirakva. A hatalmas, zárt kapu mellett nehézjárművek kerekei vágták föl a havat. A keréknyomok szélessége elárulta, mekkora teherautók haladhattak át nemrég a kapun. Philip visszahúzta a fejét, elmondta Kuhlmann-nak, mit látott. – Ugyancsak jó megfigyelő, hogy ilyen rövid idő alatt ennyi mindent vett észre – dicsérte Kuhlmann. – Most lássuk, vajon mennyi eszük van. Intett az antiterrorista egység parancsnokának, aki az utca túloldalán állt. Philip még csak nem is látta, mikor siklott be a falmélyedésbe. Kuhlmann fölemelte a megafont, széles szájához nyomta, fölegyenesedett és kikukkantott a sarok mögül, miközben elharsogta üzenetét: – Itt a rendőrség! Körül vannak véve! Jöjjenek ki egyenként, fölemelt karokkal! Tudjuk, hogy odabent vannak. Elhallgatott. A beszéd keltette meglepetést kihasználva, az egyik csuklyás rendőr előrerohant a nyílt terepen, hogy elérje a fal fedezékét. A raktár egyik ablakából fölkelepelő sortűz eltalálta. Elterült a kövezeten, néhányszor megrándult, azután mozdulatlanná dermedt. – Ennyi – mondta Kuhlmann, miután egy pillanatra kikukkantott a sarkon túlra. Elővett egy rövidhullámú adóvevőt. Philip látta, hogy az egység parancsnoka is a kezében tartja rádióját. – Most indul a roham – mondta Kuhlmann a mikrofonba. – Egyes fázis, Kettes fázis, azután a Hármas fázis, ha úgy látja jónak. – Értettem – felelte a parancsnok. – Még csak mentőt sem küldhetünk, hogy megvizsgálja az emberemet, aki láthatólag rossz bőrben van. – Ismét próbálkozom, hátha meg tudom menteni az emberét – ajánlkozott Kuhlmann. – Talán menni fog. Megint fölemelte a megafont, odaállt a sarokra és megszólalt: – A raktár vezetőjéhez szólok! Kiküldünk egy mentőst, hogy segítsen a súlyos sebesültön... Egy második sortűz dördült el. Philip ismét fölismerte az automata fegyver kerepelését, valószínűleg Űzi volt. Ezután már csak ostrom következhet. Kuhlmann ledobta a kövezetre a megafont. – A rohadékok még egy tárat beleeresztettek egy fekvő emberbe! Most már elég! Senkinek nincs kegyelem odabent! De ne merészeljen idézni! – Beleszólt a rádióba. – Folyamatos roham. Egyetért? – Mindenre felkészültünk. Vége. – Ezek pedig mindenre képesek – mondta Kuhlmann. – Majd meglátja innen. Remélem, robbanóanyagot is tárolnak odabent. De megint csak letagadom, ha bárkinek elmondja. Talán
innen az első emeletről jobb lesz a kilátásunk. Észrevett egy kopott ajtót a mögöttük levő épület falán. Hátrébb lépett, fölemelte egyik bakancsát, és belerúgott az ócska ajtóba, éppen a kilincs fölött. Az egész ajtó leugrott a zsanérjairól és bedőlt. Kuhlmann egyik kezébe fogta a Lügert, a másikkal meglökte Philip vállát. – Előremegyek. – Nálam is van egy Walther. – Csak ne engem lőjön le vele! Felrohantak a szemetes, koszlott lépcsőn. Kuhlmann előhúzott egy erős elemlámpát. A lépcsőfordulón túl, ahol a levegő kifejezetten büdös volt, két ajtót is kinyitott, mielőtt belépett volna egy szobába. Csupasz padló, ócska újságok, egérszag, bútor semmi. Viszont az ablak egyenesen a raktárra nézett. – Álljunk az ablak két oldalához – utasította Kuhlmann. – Innen madártávlatból láthatjuk a harcot. A tragikus hír, hogy egy társukat lelőtték, bozóttűz sebességével terjedt az antiterrorista kommandó tagjai között. Nem az első sortűz dühítette fel őket, ez hozzátartozott a kockázathoz, hanem a brutális második sortűz, amely a kövezeten heverő tehetetlen embert pásztázta végig– Ez úgy hangzott, mintha a környéken minden ajtót berúgnának – jegyezte meg Philip. – Éppen azt teszik – erősítette meg Kuhlmann. – Egyes fázis: leállást vesznek föl, ahonnan tűz alatt tarthatják a raktár összes ablakát. Alighogy befejezte, amikor vakító fénybe borult a raktár árnyékos oldala. A védők kilőttek egy fényszórót, azután golyózápor zúdult a raktár ablakaira. Három védő kiesett a második emeletről, egyenesen az udvarra. – Ez az egységparancsnok taktikája – magyarázta Kuhlmann a lövöldözés rövid szünetében. – Beugratja őket, hogy lőjenek a fényszóróra, mutatkozzanak az ablakokban, azután annyit szednek le közülük, amennyit csak tudnak. Megpördült, fölemelte Lügerét, majd leeresztette. Az a csuklyás rendőr lépett be, kezében a rakétavetővel, aki Paulával szemközt ült. Óvatosan odament az ablakhoz, lekuporodott. – Kérem, mindketten maradjanak a fal mellett az ablak két oldalán! – adta ki az utasítást a tűzharc egyik rövid szünetében. Kuhlmann lekuporodott, és békaügetésben átszaladt az ablak alatt Philip oldalára. – Ez a Kettes fázis – hadarta suttogva Philip fülébe. – Sortűz gyújtógránátokkal, hogy lángra lobbantsák a raktárt. Alighogy befejezte, a rendőr a vállához emelte a rakétavetőt, célba vett egy ablakot a raktárépület közepe táján, meghúzta a ravaszt. Sssss! A gránát átrepült a fal fölött, eltűnt az ablakban-. Philip és Kuhlmann nem tudták megállni, hogy ki ne kukucskáljanak. A célba vett ablak mögött lángok lobbantak, gonosz vörös lángok. Ugyanez a jelenség ismétlődött más ablakok mögött is, amikor a többi rendőr is gyújtógránátot lőtt át a háztömbre. Mellettük valami nehéz puffant neki az épületnek. Érezték, hogy megremeg a fal, a padló reszket a becsapódástól. Philip, akit normális körülmények között megijesztett volna a becsapódás, jéghideg maradt, csak abban reménykedett, hogy addig élhet, amíg leszámol Walvisszal. Hirtelen csönd ereszkedett rájuk, az egyetlen hang a felgyulladó raktárház recsegése volt. – Nekik is van gránátvetőjük – jegyezte meg Kuhlmann a meggyújtatlan szivart csócsálva. – Ez egy robbanófejes gránát volt, amely a mellettünk levő épületet találta el. Közeledik a Harmadik fázis. Erich szeretné megkímélni emberei életét, amennyire lehetséges. Figyelje a kaput! Kezdődik a látványosság.
Philip ismét kikukucskált. Elég nehéz volt követni, mi történik. Az udvaron a kapu és a raktár között, még annál is sűrűbb füstfelhők kavarogtak, mint amire számított. Látta, hogy csuklyás alakok csinálnak valamit a tömör kapuk tövében. – Robbanótöltetet helyeznek el a kapuban – magyarázta Kuhlmann, kilesve Philip válla fölött. – Jó nagy a füst – jegyezte meg Philip. – Kell is, hogy az legyen. Erich egyik szakasza fustgránátokat lőtt át az udvarra, így az ellenség nem láthatja, mi készülődik. Maga fogja... Akármit akart is mondani, elnyomta a fülsiketítő robbanás. A rendőrök messzire hátráltak a kaputól a fal mentén. A töltetek robbanóereje leemelte a kaput a zsanérokról, roncsai az udvarra zuhantak. A bejárat nyitva volt. – Most jön a Hármas fázis! – kiáltotta Kuhlmann. A rendőr, aki velük volt a szobában, ekkor lőtte ki a harmadik gyújtógránátot. Egy földszinti ablakban tűnt el. Újabb lángok lobbantak, olyan fényesen, hogy még a füstöt is átvilágították. Hirtelen ismét csönd támadt. Ekkor Philip meghallotta, hogy egy nehéz jármű gördül végig a köveken. Az ágyútoronnyal fölszerelt páncélos volt az. Addig gördült előre, amíg állást nem foglalt a bejárat közepén. A nagy ágyú kilőtte első gránátját, amely eltűnt a raktár közepe táján. Újabb lövedék követte. A raktár hatalmas tűzgömbbé változott. Lángok keveredtek a füsttel. Az épület szerkezete rogyadozott. A tető megereszkedett. Kuhlmann meggyújtotta szivarját a fal fedezékében. A tűzgömb minden irányba szétterjedt, megvilágítva az éjszakai eget. A raktár törmelékei az ég felé repültek. Kuhlmann pöfékelni kezdett. – Ez a robbanás azt jelenti, hogy Walvis nagy mennyiségű lőszert tárolt a raktárban. – Fanyarul elmosolyodott. – Ami törvénytelen. Walvis, látva a harsogó vörös izzást, megparancsolta sofőrjének, hogy kerüljön a mellékutcákon át. Most egy hosszú utca végében álltak, ahonnan jó kilátása volt a raktár hátsó frontjára. Némán ült, a lángoló poklot bámulva, amely valaha az ő raktára volt. Szinte megdelejezte a terjedő tűzvész. Nézte az égnek lövellő, lángoló roncsokat. Még mindig úgy ült, akár egy Buddha, amikor Gulliver odasietett és kinyitotta a hátsó ajtót. – Mennünk kéne innen – mondta nyersen. – Kétmillió dollár értékű fegyverzet és lőszer temetési máglyája ez – felelte Walvis színtelen hangon. – Mondom, mennünk kéne innen! – ismételte meg Gulliver. – Ez megint Tweed – folytatta Walvis ugyanazon az élettelen hangon. – Lassan, kínok között kell meghalnia. – Jó, ezt később is elintézhetjük. Ébredjen! Gyorsan el kell hagynunk a környéket. Most rögtön! Kétségbeesésében megragadta Waívis jobb karját és megrázta. Walvis lassan feléje fordította a pillantását, és bávatagon meredt rá. – Hallottál Martinról? – kérdezte. – Elküldtem egy másik kocsival hogy hozza el a fontos okmányokat a tanyaházból. Hallottál Martinról? – Hova megyünk most? – kérdezte Gulliver. – El kell hagynunk Münchent. – Hát persze, hogy el kell hagynunk – felelte Walvis. Hirtelen magához tért, az arca csúnyán eltorzult. – Ellentétben veled, én képes vagyok alkalmazkodni a válsághoz és megváltoztatni a stratégiámat. Pontosan tudom, hogy most hova megyünk. Kimeríthetetlen lőszertartalékunk van mindenfelé. – Az van – helyeselt türelmetlenül Gulliver –, de hova... – Ne merészelj még egyszer félbeszakítani! Bergbe megyünk, ott várakozik a Pegasus a Starnbergi-tavon. Tweed halott ember. Kuhlmann elvitte Tweedet, Paulát, Newmant és Philipet egy étterembe a MaximilianstraBén.
Itt ismerősnek számított, ami abból is kitetszett, ahogyan üdvözölték, majd átkísérték őket egy kisebb helyiségbe. Vendéglátójuk Paulát egy olyan asztalhoz ültette, ahonnan kiláthatott egy kis zárt ud varra. A víz megfagyott a magas falu kőmedencében, függőleges jégzuhatag mutatta a vízesés helyét. – Igazán jó, hogy magával vitte Philipet – jegyezte meg Paula. – Azután, amin keresztülment – keresztülmegy –, úgy gondoltam, ez a tapasztalat eltereli a gondolatait. – Ekkor témát változtatott, mert Philip visszatért a vécéből. – Gondosan tanulmányozzák az étlapot. Érdemes. – Szeretnék egy nagy, talán lehetetlen szívességet kérni öntől – mondta Tweed. – A lehetséges, az könnyű és unalmas; a lehetetlen, az kihívás. Mit tehetek önért? – Szeretném, ha Rosa Brandtot Londonba küldené. Rendőri kísérettel, ha lehetséges. – Ez menni fog – válaszolt azonnal készségesen Kuhlmann. – Az a gyanú terheli, hogy megölt egy brit állampolgárt, Sherwood századost. Először át kellene esni a kiadatási procedúrán, de arra később is sort keríthetünk. Csak hívjon föl, amikor szüksége lesz rá. A saját lakásában lakik a városban, telefonja nincs. Mondja meg, mikorra van szüksége rá, és ott lesz a gép fedélzetén! – Nagyon köszönöm. – Miközben a többiekkel együtt az étlapot tanulmányozta, Tweed ismét megszólalt. – Hogy mennek a dolgok Bonnban? – Meg fog lepődni. Nagyon jól az én szempontomból. A kancellár találkozott az osztrák kancellárral és a lengyel hadügyminiszterrel. Annyira megriadtak a határátkelésre várakozó milliós menekült csürhétől, hogy gyakorlatilag kineveztek az ellencsapás hadművelet főnökének. Csak még azt nem tudom, hogyan lássak neki. – Austerlitz – mondta Tweed. – A folyók befagytak, nem igaz? – Szilárd a jégréteg, így egy éjszaka alatt átcsaphatnak rajta. De miért Austerlitz? – Ismeri Napóleon nagy csatáját? Hatalmas orosz hadsereggel nézett szembe. Rácsalta őket egy hatalmas tó jegére, azután nagy kaliberű ágyúkkal lőtte őket. A jég összetört, az egész orosz hadsereg megfulladt. – Kezdem érteni, mire akar kilyukadni. A beszélgetést felfüggesztették, amíg rendeltek. Kuhlmann megkérte a tulajdonost, hozzon pár üveg fehérbort. . – Mozgó tüzérség – folytatta Tweed. – Fenyegesse meg őket, hogy tüzet nyit a jégre, ha megkísérlik az átkelést! – Jobb ötletet adott – válaszolta Kuhlmann, miközben megkóstolta a bort, helyeslően bólintott, majd megvárta, amíg a tulajdonos ismét eltűnik. – Önjáró tüzérséget fogunk használni, hogy gyorsan mozgathassuk a nagykaliberű ágyúkat. Azután megvárjuk, amíg az első hordák átjönnek, és akkor pergőtüzet zúdítunk rájuk. A többiek látni fogják, hogyan fulladnak meg a társaik. Tudom, hogy kegyetlenség, de ott lesznek közöttük az oroszországi tatárok, és azokkal nem lehet viccelni. Jobb, mint ha hagynánk, hogy Európa visszasüllyedjen a középkorba. Kóstolja meg Philip, igazán finom bor. – Van valami hír Walvisról? – kérdezte Philip. – Hát igen, van. Brávói egyik bandájával megérkezett Bergbe. Nagy vízi-földi repülőgépe a Starnbergi-tavon úszik. Ez is azt mutatja, mennyire a zsebében van egy bizonyos müncheni miniszter. – Hogyhogy? – kérdezte Newman. – A helyiek, akik igen gazdag emberek, villák és paloták tulajdonosai a Starnbergi-tó körül, törvényt hozattak, hogy motorcsónaknak vagy bármilyen motoros járműnek tilos a tavon tartózkodnia. Csak jachtok, vitorlások hajózhatnak rajta. Walvis csak odaszól a miniszternek, hogy érkezik, az pedig azonnal engedélyt ad neki a tavon való landolásra. Még figyelmeztetés is jön a miniszteri irodától, hogy takarítsák le a tóról a többi járművet. – Ugyancsak népszerű lehet arrafelé – jegyezte meg Tweed.
– Igen is, nem is. Walvis adja a legnagyobb partikat, a helyiek krémjét mindig meghívja. Remek kaját ad, patakokban folyik a pia, csinos nők is vannak. Egyeseknek ez tetszik. Másoknak viszont nem, és tiltakozásokat küldözgetnek Münchenbe. Nem sokra mennek vele. Walvis soha nincs jelen ezeken a bulikon. A házigazda szerepét Martin latjáéi. – Akkor hát, elhagyhatja Németországot ismeretlen úticéllal? – kérdezte Philip aggodalmasan. – Már riasztottam Európa minden repülőterének légi irányítóit, hogy szóljanak, hol, mikor ér földet. Én pedig magát értesítem, Tweed. – Ez létfontosságú információ lehet – felelte Tweed. – Ez pedig – mondta Kuhlmann a sűrű levest kanalazva – sokkal jobb, mint jelentést fogalmazni a ma esti tűzijátékról. Erich megírja, én pedig ellenjegyzem. Lehangolt, mert elvesztette egy emberét, de úgy gondolja, veszíthetett volna többet is. Walvis elvesztette egy nagyobb lőszerraktárát, a fegyverek ezután legföljebb szemétdombra valók. – Remélem, ettől pánikba esik – jegyezte meg Tweed –, de azért nem várok tőle túl sokat. Nem hiszem, hogy föladja, amíg az út végére nem ér. – Lefogadom, hogy maga is ott lesz, amikor ez megtörténik – válaszolta Kuhlmann. Kuhlmann egy civil rendszámú kocsival vitte őket vissza a Négy Évszakba. Tweed már korábban fölhívta Mariért, és szólt neki, hogy vacsorázzanak meg Butlerrel és Nielddel. Éppen beléptek a szállodába, amikor egy nő pattant föl egy karosszékből, és meleg mosollyal, üdvözlésre nyújtott kézzel odasietett hozzájuk. Lisa Trent volt az. – Magára vártam! – nézett Newmanre. – Már megvacsoráztam, viszont innék némi pezsgőt. – A hölgy annyi pezsgőt iszik, amennyit óhajt – válaszolta Newman. – Csak hadd akasszam föl a kabátomat a recepciós pultnál! Egyáltalán, honnan tudta, hogy idejövünk? – Hát megkérdeztem a recepciós pultnál. Azt mondták, telefonáltak és lefoglaltak néhány szobát. Üdvözlöm, Mr. Tweed! Örülök, hogy ismét látom. – Előrelépett, megpuszilta a férfi arcát. – Borzasztó sok dolgom volt, szükségem lenne valami kellemes társaságra. Önök megfelelnek. Paula fáradt volt, de látni akarta, milyen hatással van Lisa Newmanre. Amikor kabátjukat odaadták a portásnak, és visszatértek a bárba, Lisa már egy szék karján kuporgott. Egy zsebtükörből ellenőrizte szőke hajának hullámait és a rúzsát. Hirtelen összecsukta a tükröt, bedobta a válltáskájába, amikor meglátta, hogy Pauláék közelednek. – Akár egész éjjel is maradhatok! – mondta Newman-nek. Istenem, gondolta Paula. Jobb lesz, ha újabb adag adrenalint pumpálok magamba, ha meg akarom tudni, mi folyik itt. Gyorsan szemügyre vette Lisa szerelését. Fekete, testhez tapadó ruha volt, lábszárközépig ért, de mindkét oldalt combig föl volt hasítva, hogy látni lehessen formás lábait. V-alakú dekoltázs tette közszemlére a sima, fehér bőrt. Newmannek biztosan tetszeni fog, gondolta Paula, miközben végiglépkedett a bárba vezető lépcsőn. – Ezt az újabb véletlent nehéz lenyelnem – súgta oda neki Tweed. – Pezsgőt – rendelt Newman, amikor a pincér azonnal odalépett asztalukhoz. – Hajnalhasadtáig pezsgőzáporban akarok ázni. – Azt hiszem, ez menni fog, uram – válaszolta a pincér és elsietett. – Egy éjszaka, minden éj koronája! – lelkesedett Lisa. – Olyan boldog vagyok, hogy visszatértek! Szeme közé nézett Newmannek és Tweednek, azután Paulára is rápillantott, mintha utólag ő is eszébe jutott volna. Hamarosan megérkezett jegesvödörben a pezsgő. A pincér ügyesen eltávolította a pecsétet, a pezsgő pukkant, amikor kihúzta a dugót. Amikor megkóstolták az italt, Lisa előadta a régi trükköt: átkulcsolta poharat tartó kezét Newmanén, ám a pohár pereme fölött félig leeresztett pillákkal, buján Tweedre nézett. Mennyei atyám! – gondolta Paula. Végül is, melyik férfira hajtasz? Vékony ujjú női kéz ereszkedett Newman vállára. Jill Selborne lehajolt, és a férfi arcához érintette ajkát. Lisa egy kicsit túl melegen mosolygott.
– Feltételezem – mondta Jill –, három nő kicsit túl sok két férfihoz? – Minél többen vagyunk, annál vidámabban vagyunk – válaszolta Newman látványos kedélyességgel. Szabad kezét Jill keskeny derekára téve szelíden leültette egy szabad székre, maga és Tweed közé, azután összeismertette Lisával. A két nő a legszebb mosolyával nézett egymásra. – Pincér, még egy poharat! – kurjantott Newman. – Skarlátszínre festjük Münchent – ígérte Jillnek. – Valaki ezt már megtette maga előtt – jegyezte meg a nő. – Kint voltam, hogy levegőzzek egy kicsit, amikor valami hatalmas, vörös izzást láttam a távolban. El nem tudom képzelni, mi lehet az. – Mi meg láttunk egy tűzoltóbrigádot, amelyik száguldott valamerre – mondta gyorsan Tweed. Nem hazudott. A brigád éppen akkor érkezett, amikor Kuhlmann-nal elindultak visszafelé a kibelezett raktártól. Paula diszkréten szemrevételezte Jill szerelését is. Sötétkék ruhát viselt magas gallérral. Aranycsatos, széles, sötétkék övétől nyúlánkabbnak tűnt. Paulának el kellett ismernie, hogy Jill a hosszú, puffos ujjú ruhában igazán királynői jelenség. Jill odanyújtotta Newmannek a poharát, hogy töltse meg, és rejtélyesen mosolygott. – A hosszú, kellemes életre! – Erre iszom – helyeselt Lisa. Letette poharát, és Tweedre összpontosított. – Maguk hova tűntek? – Salzburgba. Nem tudta? – kérdezte fürkésző pillantással a férfi. – Almaim városa! Semmi sem veszi föl vele a versenyt. Legjobb szezonon kívül odautazni. – Egyetértek. Izgalmas időket éltünk meg ott. Minden érdekes helyet meglátogattunk. Találkoztunk néhány érdekes emberrel. Maga korábban azt mondta, hogy rengeteg dolga volt. Mit csinált? – Titkos küldetésben jártam. – Lisa telt ajka elé tette mutatóujját. – Nagyon bizalmas. De magának elmondom. A legendás, sohasem látott Mr. Walvis pénzügyi helyzetét elemeztem. – Walvis? Ki az? – kérdezte mosolyogva Jill. – Állítólag a világ leggazdagabb embere... – Állítólag? – csapott le a mondatra Tweed. – Talán nem ő az? – Nos, annak a New York-i cégnek az egyik ügyfele, amelynek dolgozom, azt kívánta, ellenőrizzem az állítólagos mesés Walvis-vagyont. A szálak Liechtensteinbe vezettek. – A gyanús számlák hónába – jegyezte meg Tweed. – Ebben az esetben nem. A vagyon hatalmas, Walvisnak tényleg rengeteg a pénze. De túl sokat beszéltem. Valószínűleg a pezsgő az oka. Nos, végül is nem adtam ki, hol jártam és kit láttam. – Nem veszélyes ez a munka néha? – firtatta Jill. – Lehetnek emberek, akiknek nem tetszik az ilyesfajta nyomozás. – Ez bizony igaz. – Lisa újabb kortyot ivott a pezsgőspohárból, amelyet Newman épp az előbb töltött meg harmadszor. – Alkalmanként ki kellett kérdeznem egy könyvelőt, akiről tudom, hogy csal. Nem sejti, hogy beletekintettem két főkönyvébe: az egyikben a részvényeseknek bizonyítja, mekkora a haszon, a másikban a társaság igazgatójának mutatja meg, milyen közel áll ahhoz, hogy tönkremenjen. – Ez veszélyes lehet – tartott ki igaza mellett Jill. – Ó, említettem neki még az elején, hogy nem sok idejét fogom elrabolni, és hogy a barátom, aki korábban a SAS-nál dolgozott, egy kávéházban vár az utca túloldalán. Ez garantálta, hogy okosan viselkedjék. Tweed elfordította székét Jill felé. A nő azonnal felé fordult, térde csaknem összeért a férfiéval. – Örül, hogy visszajöhetett Münchenbe?
– Úgy érti – mosolygott Jill –, örülök-e, amiért eljöhettem Salzburgból? Lejjebb engedte a hangját, és Tweednek az a benyomása támadt, nem akarja, hogy Lisa, aki egész figyelmét Newmanre összpontosította, meghallja, amit mond. – Azt hiszem – ismerte el. – Volt valami kísérteties abban a helyben. Főleg az Óvárosban éreztem. Láttam ott egy nagyon különös asszonyt, amikor azokat a klausztrofóbiásan szűk utcákat jártam. Hosszú, fekete kabátot, fekete kalapot, fátylat viselt. Bevallom, megkönnyebbültem, amikor hirtelen eltűnt. – Hát ez csakugyan különösnek tűnik – értett egyet Tweed. – Elkészítette az interjút, amely miatt odament? – Nem. – Mókás kétségbeeséssel emelte a tekintetét a bár mennyezete felé. – Képtelen voltam meggyőzni. – Vonattal utazott oda? – Nem. Ami újabb hiba volt. Kocsit béreltem itt, azzal mentem oda. Az autópálya lidércnyomásos volt. Ott kellett volna hagynom a kocsit és vonattal visszajönni, de makacs ember vagyok. Úgy gondoltam, bármilyen éghajlaton képes vagyok vezetni. – Paulára nézett, aki párbeszédüket figyelte. – Szeret vezetni? – Szeretek – felelte Paula. – Tweed azt mondja, túl gyorsan vezetek. Lehet, hogy igaza van. – De az is lehet, hogy téved. – Jill megszorította Tweed vállát. – Gondolja, hogy Paula veszélyesen vezet? – Nem, soha. – Akkor meg hadd robogjon. Lefogadom, hogy rengeteg segítséget jelent magának. Szerintem Paula elképesztően tehetséges. – Az is. Tehetetlen lennék nélküle. – És mi történt Philippel, miután elment magával? Ott ültem az előtér mélyén, amikor megérkeztek. – Philip fölment fürdeni. Na, az emlegetett szamár! Most jön be a bárba. – Azt hittem, elhagyatottnak, magányosnak fog látszani. – Jill fölállt, amikor Philip közeledett feléjük, és odahúzott egy széket egy üres asztaltól a magáé mellé. – Jöjjön, csatlakozzék hozzánk, Philip! Úgy néz ki, mint aki szívesen meginna egy pohár pezsgőt. – Akkor nagyon különleges formában lehetek. Jill nevetett, Philip rámosolygott, miközben leült. Paula elbámult. Ez volt az első eset, hogy munkatársuk elsütött egy tréfát és így mosolygott a tragédia óta. Jill ugyancsak nagy hatással lehet rá. – A többiek szétszóródtak az előcsarnokban, és konyakoznak – mondta Philip. – Ugyancsak ellazultnak látszanak, mondták is, csatlakozzam hozzájuk, de azt gondoltam, itt vidámabb az élet. Így is van – mondta, és Jillre nézve fölemelte a poharát, hogy a nő megtölthesse. Így hozta szőrmentén tudomására Tweednek, hogy Marler és társai figyelik, ki lép be a szállodába. – Maga úgy néz ki, mint akinek szintén szüksége van egy kis lazításra – mondta Jill. – Lefogadom, hogy ez a Tweed egy hajcsár. Erezze jól magát ma este! Fenékig! Koccintottak, összenéztek, ittak. Ekkor egy sötét öltönyös férfi lépett az asztalukhoz. Tweed sejtette, hogy civilruhás rendőr, mintha már látta volna odakint az étterem előtt, ahova Kuhlmann vitte őket. – Mr. Tweed! – Attól tartok, én vagyok az. – Fontos üzenet érkezett önnek. Átadott egy hosszú, fehér, vastagnak tűnő borítékot, amelyen nem volt név. Tweed fölállt. – Mindenkitől elnézést kérek, de azt hiszem, erre válaszolnom kell.
– Ne menjen el, ne hagyjon egyedül! – selypegte Lisa. – Már alig vártam egy kellemes téte-atéte-et önnel ma este. – Az órájára pillantott. – Vagy inkább hajnalban. – Én is alig várom. Miért jusson mindig minden öröm Newmannek? A bárból kijövet észrevette, hogy Marler egy karosszékben ül, ahonnan minden belépőt láthat. Tweed bólintott, leült egy magányos székre, felbontotta a borítékot. Egy második, lepecsételt barna borítékot talált benne, amelyre németül a FŐKAPITÁNYSÁG szót pecsételték. Elolvasta a kézzel írt üzenetet és elkomorodott. Walvis távozott BergbőllK Pegasusszaí. A repülési terv szerint első úticélja a Bodeni-tó. Az ottani rendőrök jelentették, hogy egy kisebb hidroplán várakozik rá. A gépen tartalék üzemanyagtartályok vannak, ami arra utal, hogy hosszabb útra indul. Kuhlmann. – Tetszett az előadás, amit a bárban rendeztem a kedvedért? – kérdezte Newman. Philippel és Paulával csak nemrég sikerült elszabadulniuk, és följöttek Tweed nagy szobájába. Paula hitetlenül nézett Newmanre. – Előadás? – ismételte meg. – Miről beszélsz? Istenien szórakoztál Lisával és Jill-lel. – Tweed rám nézett, amikor leültünk, én pedig bólintottam, hogy megértettem. – Mit? Elmagyaráznád? – Majd én – mondta Tweed. – Ha megteremted egy buli légkörét, ahol úgy folyik a pezsgő, mint a víz, az emberek elveszítik a gátlásaikat. Ez bevált Lisánál is, Jillnél is. Néha többet mondtak, mint normális körülmények között tették volna. Nem szeretem ezt a módszert, de most kényszerhelyzetben vagyunk. – Szóval – nézett vádlón Paula Newmanre –, az aranyifjút játszod? Minél több nő, annál jobb? – Pontosan. Ők pedig csak beszéltek, beszéltek, beszéltek. – Észrevettem – kapcsolt Paula –, hogy amikor Tweed Jill-lel csevegett, Lisa, noha látszólag Newmanre figyelt, itta Jill minden szavát. Érdekes, Jill azt mondta, hogy látta Rosa Brandtot az Óvárosban. – Mondta, ez a kulcsszó – hangsúlyozta Tweed. – Arra célzói, hogy csak kitalálta? – Semmire sem célzok – válaszolta a férfi. – De nem hiszel neki? – Nem emlékszem, hogy ilyet mondtam volna. – Te vagy a legidegesítőbb ember a világon! – fortyant fel a nő. – Valamint a csevegés egy bizonyos pontján egy fontos változás történt. – És nem fogod megmondani, hogy mi. Kaptál egy üzenetet, miközben mi ittunk, és elvonultál, hogy elolvasd. Feltételezem, nem fogjuk megtudni, mi volt benne. Tweed szárazon elmosolyodott, elővette a zsebéből Kuhlmann borítékba zárt üzenetét, átnyújtotta Paulának, és azt mondta, adja tovább Newmannek, ha elolvasta. Halkan kopogtattak. Newman ajtót nyitott, Marler kukucskált be. – Ez zártkörű buli, vagy más is bejöhet? – kérdezte cinikus mosollyal. – Nield és Butler is velem vannak. – Mondd meg nekik, hogy jöjjenek! – utasította Tweed. – Van itt egy üzenet, amelyet mindnyájatoknak ismernetek kell, hogy lássátok a teljes képet. Várt, amíg mindenki elolvasta az üzenetet. Paula volt az első, aki reagált. – Bodeni-tó? Akkor most... – Münchentől délnyugatra van, nem túl messzire – magyarázta Tweed. – Nagy, különös tó: az északi part Bajorországhoz tartozik, a déli Svájchoz. Ismerem a bajor részhez tartozó Lindau szigetét. Gyönyörű hely. – Ettől még nem tudjuk, hogy mi a végcélja – jegyezte meg Marler. – Kíváncsi lennék, miért akar átszállni egy kisebb gépbe? Kevésbé feltűnő? És nekünk, mi lesz a következő lépésünk? – Gyakoroljuk a türelem erényét. Várunk -. felelte Tweed. – Megvárjuk Kuhlmann következő üzenetét. Akkor pontosan tudni fogjuk, hogy hova tart Walvis. – Paulához fordult. – Talán
fölhívhatnád a repülőteret, és feltételesen rendelhetnél jegyeket a reggeli londoni járatra. – Máris – mondta Paula, és odament az asztalhoz, amelyen a telefon állt. – Ez azt jelenti, hogy minden fegyvert és robbanóanyagot ki kell dobnunk – mondta Marler lemondó mozdulattal. – Ezt talán akkor kellene megtenned, amikor már tudjuk, hogy merre megyünk – javasolta Tweed. – Én ágyba – jelentette ki Newman. – Két szexis hölggyel beszélgetni kimerítő dolog. – Szóval, úgy gondolod, hogy egyenesen Angliába repülünk? – kérdezte Marler. – Igyekszem az ő fejével gondolkodni, visszaemlékezve a hosszú beszélgetésre, amelyet a salzburgi várban folytattunk. Kuhlmann nem küldött második üzenetet. Maga jött a szállodába, fölhívta Tweedet, javasolta, hogy járjanak egyetTweed fölvette minden meleg ruháját és lesietett. Kuhlmann a bejárat mellett várta. – Maga sohasem alszik? – kérdezte Tweed. – Akkor nem, amikor hadművelet zajlik. És különben is, bagoly mondja verébnek. Sétáljunk végig a Maximilianstraßén. Mindenütt ott vannak az embereim, és nem akartam egy második üzenetet leírni. Percekig némán sétáltak a látszólag kihalt utcán. Kuhlmann hirtelen beszélni kezdett. – Walvis ugyancsak siethet. Valószínűleg rádiójelet küldött a Lindaunál várakozó hidroplán pilótájának. Az ideiglenes repülési terv szerint egy Chichester Harbour nevű helyre tart. Reggel tízkor indul. – Pontosan erre számítottam. Ez létfontosságú hír. – Ezért volt szükség erre a biztonsági beszélgetésre. Gyanakszom. A hatalmas Pegasus nem szállt föl a Starnbergi-tóról. Walvis a fedélzetén tartózkodik, de a gép ott úszik a vízen. Azt hiszem, valami trükkre készül. – Miféle trükkre? – Az a gyanúm, hogy megváltoztatta útitervét, így hát, azt javaslom, hogy telefonálok, ha valamit megtudok. Még akkor is, ha az éjszaka közepén járunk. – Máris ott járunk – mutatott rá Tweed. – Tudom. Csak figyelmeztetni akartam, hogy esetleg megzavarom az álmát. Állandó összeköttetésben vagyok Lindauval. – Hívjon csak föl! – Arra az esetre, ha bárki lehallgatna, csak a megváltozott útirány nevét mondom be – már, ha megváltozik. Már visszaértek a szállodához, amikor Kuhlmann megállt, hogy egy újabb szivarra gyújtson. Amikor ismét elindultak, megszólalt. – Azon gondolkodom, hogy ez a Partnerség a Békéért, ahogy hívják, az egyik legnagyobb marhaság, amit Washingtonban valaha is kiagyaltak. – Kissinger ugyanezt mondta nemrégiben. Walvis a Pegasus fedélzetén kialakított fényűző lakosztályának sötétjében ült, kibámulva az ablakon át ajiartra, ahol Berg fényei szikráztak a jéghideg éjszakában. Ügy találta, ha sötétben ülve bámulja a festői tájat, az agya nagyobb sebességre kapcsol. Kopogtattak, belépett Gulliver. Walvis elkomorodott. – Ne kapcsolj föl semmilyen világítást! – A széksor egyik bőrülésére mutatott. – Ülj le! – parancsolta. – Miért zavartad meg a gondolataimat? – Tudni szeretném, mik a tervei. Miért várakozunk itt a tavon? Martin hosszú út után visszaért a fedélzetre a tanyáról. Végül is, miért repülünk Lindauba és cserélünk hidroplánt? Gulliver türelmetlenségében nem érződött félelem. Őt sokkal keményebb fából faragták, mint Martint. Ha elcsapják, hát elcsapják. Nem a világ vége. – Túl sok a kérdés, kedves Gulliverem. Valóságos zápor. Azt hiszem, meg kell kérnünk
Martint, hogy csatlakozzon hozzánk jelentse, milyen sikerrel járt a tanyán, ahol az irataimat kellett összeszednie. Lazíts, Gulliver, élvezzük végig a legkitűnőbb ötfogásos vacsorát! Hans a legjobb szakács Európában. Annak kell lennie, mivel a Ritzből vásároltam. Gondolom, Martin jó hírekkel érkezett? – Legjobb, ha ő maga jelent. Ön mindig is jobban kedveli, ha első kézből értesül a hírekről. Gullivernek nem állt szándékában akár célozni is arra, hogy Martin milyen híreket hozott. Vigye el ő a balhét. Walvis megnyomott egy gombot a széke elé szerelt műszerfalon. – Martin, azt hiszem, már alig várod, hogy megmutasd az iratokat, amelyeket a tanyáról hoztál. Most bejöhetsz. Martin lassan lépett be, nyoma sem volt rajta a megszokott mértéktelen önbizalomnak. Rendszerint makulátlan, hajszálcsíkos tengerészkék öltönyén piszokfoltok éktelenkedtek, zakója karja, nadrágja térde kiszakadt. Walvis megnyomott egy gombot a széke karjára szerelt műszerfalon. A mennyezeten felgyulladt egy fényszóró, megvilágítva Martint, mintha színpadon állna. Mozdult volna, hogy elforduljon az izzástól. – Maradj, ahogy vagy! – mondta halkan Walvis. – Úgy látom, gondosan őrzött eleganciád a múlté. – Nehéz dolgom volt, nagyon nehéz – mondta fáradtan Martin. Ha együttérzést várt Walvistól, akkor csalódnia kellett. – Még nehezebb lesz, ha nem kezded el a jelentésedet. Hajlandó vagy végre beszélni? – Kimentem a tanyára. – Martin mélyet lélegzett. – Ahogy közeledtem, minden rendben levőnek látszott. Üdvözöltem az őrt, azonnal bementem, hogy összegyűjtsem az iratait. Ekkor szabadult el a pokol. Az egyik őr észrevette, hogy emberek közelednek, és az idióta tüzet nyitott. A tanyaház minden ablaka betört a sortűztől. Rájöttem, hogy csupán átengedtek engem a kordonon. Egy antiterrorista különítmény volt az, a fejükön csuklyával. Azért engedtek be, hogy ne tudjak elmenekülni, de én mégis leléptem. – Lehet, hogy ez volt a baj – jegyezte meg Walvis. – Folytasd! – Minden őr begerjedt, viszonozták a tüzet. Ezután gyújtógránátokat lőttek ki ránk. A tanyaház lángokba borult... – Az irataim. Az Árhullámmal kapcsolatos papírok. Azok, hol vannak? – Hamuvá lettek. Én egy ablakon ugrottam ki, hátul, ahol egy vízmosás vezet át a mezőn. Hason kúsztam mérföldeken át, amíg elértem a főutat. Leintettem egy motorost. Látta, hogy milyen állapotban vagyok, levette a sisakját, hogy beszélhessen velem. Leütöttem a Lüger markolatával, elvettem a motorját, és elhúztam, mint a szélvihar. – Lám, lám! Úgy tűnik, izgalmas estéd volt. Folytasd! – Visszamentem Münchenbe, megláttam egy parkolót, amely tele volt járművel. Vagy százszor végig kellett járnom, míg találtam egy Audit, amelyben egy hülye benne felejtette az indítókulcsot. Idejöttem... – Mit csináltál azzal a kocsival? – kérdezte Walvis. – Ide fogja őket vezetni Bergbe? – Nem hinném – Martin némileg visszanyerte az önbizalmát. Elérte azt az állapotot, amikor már semmi sem számít többé. – A tó egy csöndes pontján a vízbe hajtottam vele. Most úgy hat méternyire van a felszín alatt. – Legalább egy értelmes dolgot csináltál. Martin, a megjelenésed bosszant. Van másik öltönyöd a gépen? – Több is, a kabinomban. – Akkor eredj a kabinodba, fürödj meg, vegyél új öltönyt! Csak azután gyere vissza! Gulliver tenyere mögé rejtette rosszindulatú vigyorát, amikor Martin a lábát húzva eltávozott. Walvis ránézett. – Töröld le a vigyort a képedről! Nyilvánvalóan összehangolták a támadást a raktár és a tanya ellen. Emögött csak Tweed állhat. Megfelelő időben bosszút fogok állni, és az igen kellemetlen lesz a számára.
– Az iratok, az Árhullám iratai! Martin képtelen volt elhozni őket – emlékeztette Gulliver. – Vannak róla másolatai? – Miért kellenének másolatok? – Walvis megkopogtatta hatalmas homlokát. – Minden részlet itt van a fejemben. Az Árhullám megindul, ahogy terveztük. A távközlési központból fogom irányítani. – Akkor meg mire várunk? Miért repülünk – ha úgy dönt, hogy kiadja a parancsot – Lindauba? Miért használjuk azt a hidroplánt? – Romlik az emlékezeted. Mindezt már korábban is megkérdezted. Talán elfáradtál, szabadságra kéne menned. Gulliver káromkodott magában, arca azonban mozdulatlan volt, mint a kő. Ha Walvis „szabadságra” küldte személyzete valamelyik tagját, az állandó szabadságnak bizonyult. Az áldozatról senki sem hallott többé. – Nem vagyok fáradt, és ezt maga is tudja. – Úgy számított, hogy a legbiztonságosabb politika, ha szembeszáll Walvisszal. – Martin az, aki fáradtnak érzi magát. – Akkor felejtsük el a szabadságot. Válaszolok a kérdéseidre – egy bizonyos pontig. Azt hallottam, hogy Kuhlmann visszament Münchenbe. Érintkezésbe lépett Tweeddel, ebben biztos vagyok. A kapitányságon figyelik a jeleket, úgyhogy az, amit én küldök, eljut Mr. Tweedhez. Előkészítem a végső csapdát, amellyel elpusztítom. Walvis kiküldte Gullivert a kabinból. Amikor egyedül maradt, fölemelte a telefonkagylót. A víz alatti kábelt, amely a szárazföldi hálózattal összekötötte, majd csak később csévélik föl, amikor a gép a levegőbe készül emelkedni. Egy számot tárcsázott. Többször kicsengett, mire fölvették, és megszólalt a hang, amelyet Walvis jól ismert, bár arról fogalma sem volt, kié lehet. – Tudja, ki telefonál? – Igen. Miben segíthetek? – Van egy újabb megbízásom Könnycsepp számára. Muszáj fölvennie a kapcsolatot Mr. Tweeddel! Pillanatnyilag, azt hiszem, a Négy Évszak Hotelban lakik. El fog onnan költözni, de Könnycseppben bizonyosan megvan a tehetség, hogy kövesse. A megbízás díja – amennyiben végrehajtja – negyedmillió márka. – Ennyi pénzért körbekergeti a világon. Jelenteni fogom, ha végrehajtotta a feladatot. – Philip, azt hiszem, le kellene feküdnöd – mondta Tweed, amikor visszatért a szobájába. Paula még mindig ott volt, összegömbölyödött egy díványon, akár egy macska. De a szeme éberen villogott, miközben megigazította a párnát a feje alatt. – Te még ébren maradsz? – kérdezte felelet helyett Philip. – Igen. Ébren maradok. – Várod Kuhlmann következő üzenetét? – kérdezősködött tovább Philip. – Igen – mondta ismét Tweed. – Szeretnék megfürödni, de nagyon utálom, ha szappanos kézzel kell megfognom a telefonkagylót. Inkább megvárom a hívást. – Azt én is megtehetem. – Philip hangja elszánt volt. – Nem bírok aludni, amíg meg nem tudom, hogy mi lesz Walvis következő lépése. Gondolom, utána megyünk? – Jól gondolod. Paula azon tűnődött, hogy még sohasem látta Philipet ilyen keménynek, ennyire határozottnak. – Mire gondolsz? – kérdezte halkan. – Nem sokra. Walvist kivéve. – Ezt megértem. Azt hiszem, én is fennmaradok veletek. Szerzek még kávét és ásványvizet. – Az jó lesz – mondta Philip automatikusan. – Pokoli szomjas vagyok. Hazudott. Nem Walvisra gondolt. Emlékek lebegtek agyában, Jeanről szóló emlékképek. Visszaidézte, hogyan beszélt, hangjának mély, puha árnyalatát. Mindig jó emberismerő volt, nem egy alkalommal figyelmeztette férjét, hogy bizonyos személyek nem méltók a bizalmára.
Mindig bebizonyosodott, hogy igaza van. Amikor Londonban dolgozott, a felesége pedig a surreyi házban tartózkodott, mindig aggódott, ha Philip későn ért haza, és annyira megkönnyebbült, amikor meghallotta a kulcsot a zárban. Soha többé nem fog ilyen asszonnyal találkozni. Soha nem fogja tudomásul venni a tényt. – Ásványvíz, Philip – mondta Paula egy poharat tartva elé. A férfi megrezzent, amikor kiugrasztották szívfájdító mélázásából. Fölnézett a nőre, aki lemosolygott rá, noha fájdalom volt a szemében. – Köszönöm, Paula. Egy liternyit meg tudnék inni. – Hát nem szerencse? Három literes palackot hoztak. Philip egyhajtásra leküldte az egész pohár vizet, Paula újra töltött neki, majd odakuporodott a férfi székének karfájára. – Az az érzésem, hogy hamarosan robbanásszerű akcióba kezdünk – mondta halkan. – Tele lesz a kezünk munkával. – Az jó. Minél előbb, annál jobb. Végeztem Luciennel, és egyáltalán nincs lelkiismeretfurdalásom. Alig várom, hogy összecsapjak Walvisszal. – Igyál még egy kis vizet! Rajta! A feszültség, amely szerintem mindnyájunkra hat, kiszárítja az embert. – Rendes vagy. – Megitta a második pohár vizet is. Paula megint újratöltette a poharát. Cardon kezdte magát jobban érezni egy olyan nő közelében, akit szeretett és csodált, habár minden érzékiség nélkül. Mindig kedvelte az értelmes nőket. Fölnézett Paulára, és odanyújtotta neki a pohár vizet. – Biztosan te is szomjas vagy. – Tényleg, most hogy mondod, csakugyan az vagyok. – Átvette a poharat, félig kiitta, sóhajtott megkönnyebbülésében, azután megitta a többit is. Ekkor erőteljes kopogás hallatszott. Paula már ugrott volna, amikor Philip megszorította a térdét, és fölállt. – Majd én megnézem, ki az. Kezében a Waltherrel indult ajtót nyitni. Közben hátranézett. Tweed egy mély fotelbe süppedt, aludni látszott, de a szeme elárulta, mert nyitva volt. Mélyen elmerült a gondolataiban. Philip meglepődésére Kuhlmann állt az egyébként kihalt folyosón. A rendőrfőnök biccentett, belépett. Paula észrevette, hogy megborotválkozott. – Bekapcsolná valaki a rádiót? Valami zenét? – dübörgött Kuhlmann. Paula odasietett a rádióhoz, bekapcsolta, gyorsan keresett valami klasszikus zenét. Kuhlmann helyeslően biccentett. – Bemehetnénk a fürdőszobába, amíg beszélünk? Előreengedte Paulát, ment és kinyitotta a csapokat. Tweed és Philip csatlakoztak hozzájuk. Egy hangszóró a fürdőszobába is közvetítette a rádió zenéjét. – Nyilván nem ellenőrizte, hogy bedrótozták-e a lakosztályt – suttogta Kuhlmann. – Nem? Gondoltam. – Előhúzta szivartárcáját, azután meggondolta magát a fürdőszoba miatt, és visszatette anélkül, hogy szivart vett volna elő belőle. – Most telefonáltak Lindauból. Walvis hidroplánjának pilótája elküldte a repülési tervet, amely szerint holnap reggel Angliába repül. Megadta a pontos címet is. Aldeburgh, a keletangliai parton. – A rádió is elegendő, hogy zavarja a beszélgetésünket, ha bárki bele akarna hallgatni – mondta Kuhlmann, visszavezetve őket a tágas hálószobába. Paula mulatott, amikor rájött a férfi döntésének valódi okára. A rendőr meggyújtotta a szivarját. A nő Tweedet figyelte, amint a híreket emészti. Láthatólag jól sejtette a legfontosabb események színterét. Paulát annál inkább meglepte a reakciója. – Azt mondja, Otto, hogy ezek a jelek Walvistól jöttek. Az adást dekódolni kellett?
– Nem használtak kódot. Nyíltan, angolul adtak. – Különös – vonta össze szemöldökét Tweed. – Walvis, akinek minden forrás a rendelkezésére áll, nem tudta, hogy figyelik az adását? – Feltételezem, tudta. – És vajon, mostanra nem tudta meg azt is, hogy mi együtt dolgozunk? – Ha azt vesszük, mennyire beépült Münchenben, úgy sejtem, ezt is tudja, vannak hírforrásai a főkapitányságon, de ezt számításba vettem, amikor támadást indítottam a raktár és a tanyaház ellen. Ez utóbbi véletlenül földig égett. Én kódoltam az adásaimat, így nem figyelmeztethették időben. – Így hát tudja, hogy együtt dolgozunk, azt is tudja, hogy figyeli az adásait, mégsem tesz semmiféle erőfeszítést a kódolásra – összegezte Tweed. – Mi következik ebből? – kérdezte idegesen a német. Most már félkörben ültek Kuhlmann-nal és Tweeddel szemközt. Philip és Paula eligazították a székeket és füleltek. – Arra akarok kilyukadni – folytatta Tweed –, hogy valami nagyon különös folyik itt. Amikor azt mondta, hogy a lindaui hidroplán holnap indul, mára gondolt? Már hajnal van. – Amikor holnapot mondtam, holnapra gondoltam – felelte Kuhlmann nagy nyomatékkal. – Ami azt jelenti, hogy a mai nap utáni napra gondoltam: holnapra. Azt hittem, elég jól beszélek angolul – morogta. A légkör feszültté vált a szobában. Tweed azonban nyugodtan és barátságosan válaszolt: – Csak biztos akartam lenni benne, hogy pontosan értettem. Az időzítés létfontosságú a döntéseimben. Azt is tudja, hol van most Walvis? – Igen. Még mindig benne ül abban a Walt Disney-gépben, a Starnbergi-tavon. Mozgásnak semmi jele. – Nem lehet letartóztatni, mielőtt eltűnne? – kérdezte Paula. – Nem, nem lehet! – tiltakozott Philip kemény arccal. – Semmi olyan bizonyítékunk nincs, amely megállná a helyét bármilyen bíróság előtt. Mind ránéztek. Paula volt az, aki megértette a heves közbeavatkozás okát. Nem akarja, hogy Walvist letartóztassák! Azt akarja, hogy várjanak, amíg szembenézhet azzal az emberrel, aki elrendelte felesége meggyilkolását. – Philipnek igaza van – ismerte el Kuhlmann. – Sohasem kapnék hozzá bírósági engedélyt. Mindig nagyon ügyesen álcázta a nyomait. – Ez nagyon aggasztó. – Tweed fölállt, és körbe-körbe járkált a szobában. – Találkoztam Walvisszal, sokáig hallgattam a modanivalóját. Körmönfont, okos ember, nagyon ügyesen tervezi meg a félrevezető manővereket. Szerintem ördögi csapdát készül állítani. – Miféle csapdát? – csapott le rá Kuhlmann. – Azt én is csak szeretném tudni. Továbbra is értesítsen a mozgásáról – amikor mozog. Itt maradunk. Nem tetszik, hogy a saját pályáján játszik. – Majd szólok, ha játékba lendül – állt föl Kuhlmann és kinyújtóztatta karjait. – Visszamegyek a kapitányságra. Ott elérhet. – Otto! – szólt utána Tweed, miközben Philip az ajtóhoz kísérte a rendőrt. – Át tudja küldetni Rosa Brandtot kísérővel Londonba, ha szükségem lesz rá? – A magáé, amikor csak kívánja. – Azt mondta, egy müncheni lakásban lakik, amelyben nincs telefon. Nem lenne jó figyeltetni ezt a lakást? – Erre nem is gondoltam, annyi minden történik mostanában. Megszervezem, amint visszaérek. Aludjon jól! Én is alszom – holnap éjjel. Valami hamarosan történni fog. Alig öt percre távozott, amikor ismét kopogtattak. Philip ismét visszatartotta Paulát, és maga nyitott ajtót. Belépett Newman, kócosán, nyitott gallérú ingben, gyűrött nadrágban, nyomában a skatulyából kihúzott Marlerrel.
– Nem tudtam aludni – mentegetőzött Newman. – Marler sem, aki harcra készen érkezett. Marler egy üveg konyakot hozott magával. Odament a bárszekrényhez, elővett néhány kerekded poharat. – Csatlakoztok hozzánk egy kupicára? – nézett Paulára és Philipre. – Segít, hogy ébren maradjunk. És kaphatunk még társaságot is. Paula és Philip megrázták a fejüket, így Marler csak két pohárba töltött. Az egyiket odaadta Newmannek, aki belesüppedt egy székbe. – Köszönöm. Hol van Tweed? – kérdezte Paulától. – Jól megérdemelt fürdőjét élvezi. Azt hiszem, egy darabig nem jön elő. Amikor valami aggasztja, szerinte a megoldásban sokat segít egy fürdő. – És mi a probléma? – kérdezte Newman. Marler szokás i szerint a falnak dőlve rágyújtott, azután ivott egy kortyot. Hogy hogyan tud órákig talpon maradni egy ilyen fárasztó nap után, ezt nem tudta megérteni Paula. Leült Philip mellé, ivott egy kis ásványvizet, és gondosan elmesélte, mi történt, amikor itt volt Kuhlmann. Newman hallgatta, de nem szólt. Philip látszólag szundikált, valójában vadul dolgozott az agya. Eszébe jutott, milyen jó volt, hogy Jean mindig figyelmeztette azokra az emberekre, akikben nem szabad megbíznia. Vajon hogyan vélekedett volna Lisa Trentről, Jill Selborne-ról? Okosan mérlegelte az asszonyokat, férfiakat egyaránt. Istenem, szükségem van rád, ezer okból szükségem van rád! – gondolta. Szomorúnak, elveszettnek érezte magát, de agyának egy része azt színezgette, mit szólna a felesége Lisához és Jillhez. Egy idő után világosan látta, hogy Jean melyik nővel lenne elővigyázatos. Azután eszébe jutott Rosa Brandt, és ez megállította Jeannel kapcsolatos gondolatai áradását. Éppen akkor tért vissza a való világba, amikor Paula befejezte beszámolóját Kuhlmann látogatásáról. – Marler – kérdezte a nő –, amikor bejöttél, azt mondtad, lehet, hogy társaságot kapunk. Kiről beszéltél? – Mondja meg Newman. Az ő ötlete volt. – Nem igaz! – tiltakozott Newman. – Ó hívta meg magát. Tudta, hogy ide tartunk... – Mert voltál olyan gondos, hogy elmondd neki – bosszantotta Marler. – Talán megmondaná már valaki, ki ez a rejtélyes ő? – kérdezte savanyúan Paula. Halk kopogtatás hallatszott. Marler biccentett Newmannek. – Itt a kedvenced. Jobb, ha beengeded. Azután is találgathatunk, hogy mi van emögött – mert valami van, az biztos. Newman kinyitotta az ajtót. Jill Selborne állt ott, még mindig estélyiben. Elegáns járásával bevonult a szobába és rámosolygott Paulára. – Nem tudtam aludni. Lezuhanyoztam, azután visszavettem a harci szerelésemet. Ha bizalmas dolgokról beszélgetnek, akkor máris kimegyek. – Butaság! Üljön csak le! – biztatta Paula. Newman bővülő háremének vajon hány odaliszkjára számíthatunk még? – gondolta magában. Talán ki kéne mennünk, hogy egyedül maradjanak. Persze, Tweed a fürdőkádban van, és a telefon bármikor csönghet. – Konyakot? – kérdezte Marler Jillt. – Csak egy keveset, köszönöm. Különben becsiccsentek. – Igazán szép látványt nyújtana spiccesen – mondta vidáman Newman. Szándékosan játssza ismét az aranyifjút, gondolta Paula. Több van a dolog mögött, mint képzelem. Marler nem tartozott azok közé, akik nagyon itatták volna a nőket. – Tökéletes – mondta Jill. – Köszönöm. – Két kézzel melegítette a poharat. – Számos különös pletykát hallottam Münchenben. Helyben vagyunk, gondolta Marler. Most megtudjuk, hogy valójában miért jött ide ebben az
órában. – Miféle pletykákat? – firtatta Newman. – Hogy valami veszélyes női bérgyilkos mászkál Bajorországban és férfiakra lövöldöz. Egy másik pletyka szerint Sherwood százados volt az egyik áldozata. – Most hallom először – felelte Newman, és ivott egy korty konyakot. – Aztán állítólag tegnap éjjel valami robbanóanyaggal tele raktárház a levegőbe repült. – Ez tényleg pletykának tűnik – kertelt Newman. – Visszatérve a női bérgyilkoshoz, remélem, nem szerepelek a listáján. Hátborzongató gondolat. Lehet, hogy védelemre volna szükségem. Kiitta poharát. – Tudom, ebben az órában nem tudunk tisztán gondolkodni, elszabadul a fantázia. Azt hiszem, most visszamegyek a szobámba, hogy aludjak egy keveset. Ó, nem akarnak mostanában visszatérni Londonba? Ha igen, szeretnék ugyanazzal a géppel repülni. – A mi jövőbeli mozgásunk bizonytalan. Következő úticélunk ismeretlen – szólalt meg egy új hang. Tweed volt az, aki most jött ki a fürdőszobából. Új, szürke öltönyt viselt. Paula arra gondolt, milyen elképesztően frissnek látszik. Tweed rábámult Jillre. – Hát egy próbálkozást megért. – Jill rávillantott Newmanre egy mosolyt, majd fölállt. – Jó estét mindenkinek, azaz jó reggelt! És köszönöm, hogy elviselték a fecsegésemet. Talán még találkozunk. Remélem. – Csókot dobott Tweed felé, azután távozott. – Mondjatok el mindent, amiről beszélt – kérte Tweed, miután leült, és töltött magának egy pohár ásványvizet. Végighallgatta, amíg Newman visszaidézte az egész beszélgetést. Azután a mennyezetre bámult, és beszélni kezdett: – Azért jött, hogy megpróbálja kideríteni, hova megyünk innen. Kíváncsi lennék, miért? A régi-régi történet. Az emberek túl sokat beszélnek, ha engedjük őket. Fontosnak tartom a látogatását. – Semmi haszna megkérdezni, hogy mire gondolsz – állapította meg Paula –, ezért nem is teszem. Ti is ereztétek a növekvő feszültséget? Kezdek határozottan ideges lenni. – Philip! – vakkantotta hirtelen Tweed. – Mi a véleményed Jill Selborne-ról? – Nagyon okos hölgy, pontosan tudja, mit miért tesz, és tervei vannak. – Érdekes. Paula, szeretném, ha várnál pár percet! A többiek menjenek vissza a szobáikba, feküdjenek le, akár alszanak, akár nem! Ez parancs. – Várt, amíg a három férfi távozott, azután Paula felé fordult. – Szeretném, ha megtennél nekem valamit – azután te is mész lefeküdni. Hívd föl a repülőteret, és köss le ideiglenesen néhány helyet egy holnap délelőtti londoni gépre; nemcsak mára, holnapra is. – Máris megyek. Tweed fölállt, és kezében poharával lassan járkált körbekörbe a szobában. Megköszönte Paulának a helyfoglalást, ismét parancsba adva a lefekvést. A nő az ajtóhoz érve visszafordult: – Mi lenne, ha te is aludnál egy keveset? Minek vettél friss öltönyt, ha lefekszel? – Tudod, hogy sohasem szeretem, amikor egy új öltöny először van rajtum. Úgy gondoltam, kicsit mozgok benne, mielőtt lepihennék. Aludj jól! Amikor egyedül maradt, Tweed mereven állt és a falat bámulta. Nagyon okosan mondta Paula, hogy egyre feszültebbek. Marler kivételével valamennyiükön látszott a feszültség. Nem volt szándékában lefeküdni. Kora reggelig fönt marad, átgondolja, helyesen számította-e ki fürdőzés közben az ellenség esetleges következő lépéseit. Gondolatban megismételte az események sorrendjét, némán értekezve önmagával. – Walvis először üzenetet küldött anélkül, hogy rejtjelezte volna, így Kuhlmann figyelői lehallgathatták, hogy mindenképpen eljusson hozzám. Riadóztatta a lindaui hidroplánt. Pilótája beadott egy repülési tervet, amely szerint Chichester Harbourba tart. Itt van egy rés.
Azután jön a második üzenet, ismét rejtjelezés nélkül, a hidroplán pilótája pedig új repülési tervet ad be. Cél: Aldeburgh, Kelet-Anglia. Tudja, hogy itt vagyunk ebben a szállodában, és továbbítják hozzánk az adatokat. Walvis... Hirtelen csettintett. – Megvagy! A telefonhoz sietett, fölhívta a főkapitányságot, Kuhlmannt kérte, aki igen hamar átvette a kagylót. – Maga sohasem alszik? – morogta a német. – Éppen maga mondja? Figyeljen! Vannak maguknál rejtjelfejtő emberek? – Igen, de otthon alszanak. – Telefonálja oda őket most rögtön! Értik a dolgukat? – A legjobbak a szakmában. Minden szükséges számítógépes felszerelésük is megvan. Gyorsan feltörnek bármilyen kódot. Miért? – Mert hamarosan újabb üzenet érkezik Bergből. És ez rejtjelezve lesz. – Ugyancsak népszerű leszek, de harminc percen belül összekürtölöm őket. Járőrkocsit küldök értük. Viszlát! Tweed letette a Tkagylót. Azután a Park Crescentet tárcsázta, remélve, hogy Monica össze tudja kötni Howarddal. Amikor a titkárnő fölvette, elmondta neki a szükséges dolgokat. – Howard itt van. Rendkívül aggódik maguk miatt. Másodperceken belül a vonalban lesz. – Tweed, egész éjszaka várakoztam... – Ez nagyon sürgős, Howard. Hála az égnek, hogy vártál. Úgy emlékszem, jól ismersz valakit Aldeburghban. Paula egyszer találkozott az illetővel, amikor de Forge tábornokkal voltak gondjaink. Hogy is hívták? Tudom már: Burgoyne dandártábornok. Még mindig tartjátok a kapcsolatot? – Tegnap ittam vele a klubban, mielőtt visszament volna Aldeburghba. Csaknem kilencven, de szellemileg még mindig teljesen friss. – Mikor tudod fölhívni? – Most rögtön is, ha szükséges. Nem sokat alszik. Egész éjjel virraszt, nappal szundikál egy keveset. – Felhívnád? Tudni szeretném, hogy a főmuftinak, aki után kutatok – nem akarok nevet mondani –, van-e birtoka arrafelé. Tanya vagy udvarház, és ami fontos, föl van-e szerelve bonyolult távközlési eszközökkel. Ez minden. – Rögtön visszahívlak, amint tudlak. – Megadom ennek a német szállónak és a szobámnak a számát, írod? – Visszahívlak. Tweed letette a kagylót, és virrasztott tovább. Eszébe jutott Jill Selborne váratlan látogatása, és hogy miket mondott. Mint olyan sok más ember, a létfontosságú dolgokat ő is az utolsó pillanatra hagyta, amikor már csaknem elhagyta a szobát. Walvis nyugodtan pasziánszozott kabinjában, a Pegasus fedélzetén. Letett egy kártyát egy másikra, és a vele szemközt ülő Gulliverre pillantott. Alvezére már alig bírt egy helyben ülni, folyton az óráját nézte. Igyekezett beletemetkezni egy újságba, de felhagyott a kísérletezéssel. Walvis érezte a feszültségét. – Várakozás közben igazán játszhatnál pasziánszt – javasolta. – Megnyugtatja az idegeket. – De hát mire várakozunk? – kérdezte Gulliver. – Hogy hatást gyakoroljunk Tweedre és csapatára, akik ott vannak bezárkózva abba a szállodába, ahogy kapcsolatod egy órája jelentette. – Nem értem, mit kíván ezzel elérni. – Hagyom az ellenséget izzadni. Valószínűleg egész éjszaka ülnek és azon tűnődnek, mit fogok legközelebb csinálni. Röviden, az a taktikám, hogy fölborzolom az idegeiket művészi tétlenségemmel, ahogy egy történelmi személyiség mondotta volt.
Martin új, tengerészkék öltönyében, frissen zuhanyozva és borotválva, ebben a pillanatban óvakodott be az ajtón. Walvis szívélyesen köszöntötte. – Gyere, ülj le Martin! Most magyaráztam el Gullivernek, hogy művészi tétlenséggel gyakorlunk hatást az ellenségre. Tweedre. – Ó, igen – mondta Martin. Óvatosan leereszkedett a szék peremére, és biztos távolságból figyelte a másik kettőt. – Kedves Martin, te is meglehetősen műveletlen vagy történelemből – közölte vele Walvis. – Sokat tanulhatsz abból, ahogy a nagy emberek a múltban a nehéz helyzeteket kezelték. – Biztos vagyok benne, hogy igaza van – helyeselt Martin udvariasan. – Ha ti, akik látjátok, hogy itt ülök, mégsem vagytok képesek fölfogni a taktikámat, akkor Mr. Tweed biztosan őrjöng a kétségbeeséstől. Némi friss feketére van szükségem. Gyorsan közeledik az idő, amikor kijátszom a következő kártyámat. Nem a paszinászra célzok. Martin fölugrott, ezüsttálcán hozta a kávéfőzőt, egy Wedgwood porcelán csészét, csészealjat, aranykanalat. Walvis maró hangon leintette: – Friss kávét mondtam. Vidd vissza az egészet a séfnek, és azzal gyere ide, amit kértem! Ne siess! Ha sietsz, ismét visszaküldjék. Megvárta, amíg egyedül maradt Gulliverrel, aki kezét összekulcsolva ült, hogy türelmetlenségét leplezze. – A partra vezető telefonkábelt föltekerték? – kérdezte Walvis. – A műveletet magam irányítottam egy órája, ezért a válaszom igen. – Készen állnak a gépen, hogy bármikor induljunk? – Készen. – Akkor hát, bármikor indulhatunk? – Igen, uram. – Akkor add ezt oda a rádiósnak, és kérd meg, hogy azonnal továbbítsa Lindaunak! Mondd meg neki, elvárom, hogy az adás száz százalékig pontos legyen! Gulliver fölállt, átvette a borítékot Walvistól, és gyorsan végigsietett az ülések közötti széles folyosón. Amint becsukta az első ajtót maga mögött, előhúzta a papírlapot és széthajtotta. Az üzenet rejtjelezve volt. Reggel hét volt, és Tweed épp lefelé készülődött egy korai reggelire, amikor Paula megérkezett. Roppant üdén festett rakott szoknyás halványszürke kosztümjében. Fehér blúzának nyakában Liberty selyemsál virított. – Aludtál? – érdeklődött Tweed aggodalmasan. – Három órát, és nagyszerűen érzem magam a zuhany után. Kérlek, mondd meg őszintén, egyedül akarsz reggelizni, hogy gondolkodhass? – Inkább egy vonzó nővel reggeliztem volna és úgy látszik, szerencsém lesz. Lefogadom, minden férfi engem irigyel majd az étteremben. – Köszönöm kedvességét, uram – felelte Paula, és kecsesen pukedlizett. – Hallottál valamit Kuhlmannról? – Igen, nemrégiben telefonált. Ahogy előre láttam, Walvis egy harmadik üzenetet is küldött, ez alkalommal rejtjelezve. A gond az, hogy Otto rejtjelezői nehezen tudják megfejteni. Ennyit a szakemberekről. Azért sem hagyom, hogy bármi elrontsa a reggelimet! Kiszálltak a liftből, és éppen átvágtak az előcsarnokon az étterem felé, amikor Paula megmerevedett. – Ennyit kellemes, közös reggelinkről – súgta Tweed fülébe. – Nicsak, ki van ott! – Ne vedd észre! – felelte Tweed. Éppen leültek egy fal melletti asztalhoz, amikor bézs kosztümjében belépett Jill Selborne és megállt az asztaluknál. Nem is karikás a szeme, állapította meg Paula. – Jó reggelt! Nem szeretném elrontani a reggelüket azzal, hogy magukra töröm az ajtót. – Az az ajtó mindig nyitva van az ön számára – mondta Tweed, azzal fölállt és odahúzott egy
széket az újonnan érkezettnek. – Nem rendeltünk, így az időzítése tökéletes. Jól aludt? Meglehetősen későn kerülhetett ágyba. – Igazán kedves magától, hogy eltűr engem. Remélem, nem haragszik – pillantott Paulára –, de torkig vagyok azzal, hogy ezen az úton annyiszor kellett egyedül étkeznem. – Mindig szívesen látjuk – hazudta Paula. – Ez igazán kedves öntől. Éppen megrendelték a reggelit, amikor Paula fölpillantott és elbiggyesztette a száját. A fenébe! – mondta magában. Lisa Trent közeledett négyszemélyes asztalukhoz. Összetetté két vékony kezét, mintha imádkozna, és odahajolt Tweedhez: – Nem túl sok három nő egy férfihoz? Attól tartok, le fogjuk hengerelni magát. – Engem az ilyesmi nem zavar – biztosította Tweed, és egy negyedik széket húzott az asztalhoz. – Ha Bob Newman megjön, ugyancsak dühös lesz. Valószínűleg megvádol majd, hogy kisajátítom München összes szép nőjét. Miért nem rendel, ha már a pincér úgyis itt van? Lisa drága bőr nadrágkosztümöt viselt, állógalléros zöld blúzzal, amely jól állt szőke hajához. Ezúttal, lévén kora reggel, nem volt semmiféle V-alakú dekoltázs. Paula rendelt, majd a két másik nőt figyelte, amint az étlapot tanulmányozzák, és azon tűnődött, vajon most Könnycseppel reggelizik-e? – Mikor utazik el, Lisa? – kérdezte Tweed. – Remélem, egy darabig még nem. – Nem tudom. Egy fontos telefont várok. Lehet, hogy májon, lehet, hogy holnap. Mindig szolgálatban vagyok, lesem ügyfeleim hívását. Időnként elbizonytalanodom, hogy egyáltalán megéri-e, azután eszembe jut a gázsi, amit keresek rajta. – Jillre nézett. – Ön a pénz rabszolgája? – Mindnyájunknak szükségünk van pénzre – közölte Jill komolyan. – A legfontosabb, hogy ne váljék legfőbb életcéllá. Szerintem az a gond, hogy mindenki örül, ha minél többet kap belőle. Paula a másik nő tökéletes frizuráját tanulmányozta. Még mindig a fejére simuló fekete sisakot viselte. Tweed végzett grapefruitjával, megtörölgette a száját, és ránézett Jillre. – Remélem, nem hagyja el egy darabig Münchent. Arra gondoltam, elviszem a Nymphenburg palotába, amely sokkal szebb, mint a túlértékelt Schönbrunn Bécs mellett. – Szívesen magával megyek – felelte Jill, és bársonyos hangja tele volt lelkesedéssel. – Udvariatlanság lenne, ha azt javasolnám, hogy maradjunk kapcsolatban egymással? Ugyanaz a gondom, mint Lisának: két különböző divattanácsadótól várok hívást, akik esetleg hajlandók tárgyalni velem. Az egyik Londonból telefonál, a másik Zürichből. Amint eldől a dolog, rögtön tudatom önnel. – Nagyon fogok örülni neki – mosolygott Tweed. Ezt már végképp nem értem, tűnődött Paula. Lehet, hogy beleesett a nőbe? Okosabb lenne, ha előbb azonosítaná és hatástalanítaná Könnycseppet. Tweed alig végzett a szalonnás rántottával, amikor egy pincér üzenetet hozott neki. Elolvasta, azután az összehajtogatott cédulát a zsebébe csúsztatta. – Ha megbocsátanak, rögtön jövök... A komor arcú Kuhlmann várta az előcsarnokban, amely ilyen tájban kongott az ürességtől. – Végre! Feltörték a kódot. Hosszú idő óta ez volt a legnehezebb rejtjel – mentegetőzött. – Ezért volt a késlekedés. – Végül is Walvis távközlésben utazik – jegyezte meg Tweed. – Mit mond az üzenet? – Hogy ez egy ravasz, agyafúrt, kétszínű fattyú, bár ezt már tudjuk. Itt van a megfejtett üzenet. Tweed elolvasta a néhány szót, minden jókedv nélkül elmosolyodott, ismét elolvasta, majd visszaadta. Az üzenetet a Csikóhal Nyolcnak címezték, amely feltételezhetőleg a lindaui hidroplán lehetett. A repülési terv megváltozott. Készítsen újat, úticél Chichester Harbour, Anglia. Walvis. – Másolat. Megtarthatja – mondta Kuhlmann, és visszaadta a borítékot. – És van egy rossz
hírem. – Legjobb mindent egyszerre megtudni. Mondja. – Rosa Brandt eltűnt. Égve hagyta a villanyokat egész éjjel. Valószínűleg még azelőtt elmenekült, hogy figyelőim odaértek volna. Általános körözést adtam ki ellene, mint valószínű bűnelkövető ellen. – Köszönet mindenért, Otto. Ha elkapják – és feltételezem, így lesz –, tegyék föl az első Heathrow-ra tartó gépre, majd ott átveszem. Hálás lennék, ha értesítené a Park Crescentet. – Vegye úgy, hogy máris megtettem! – Kuhlmann megrázta nagy mancsával Tweed kezét. – Vigyázzon magára! Egy kobrával játszik. Gondolom, most távozni fog. Walvis egy órával ezelőtt elrepült Bergből Lindauba. Maga nyilván indul Londonba? – Igen. Ma délelőtt. Rég sejtettem, hogy a legfontosabb küzdelem Angliában fog lezajlani. – Ezek szerint Walvis túl sokat beszélt, amikor és ahol találkoztak? – Igen. Még egy szívességet kérnék. Lehetséges lenne, hogy megszervezze annak a repülőgépnek a radarfigyelését? – Már megszerveztem, hogy a legnagyobb radarállomások figyeljék a Csikóhal Nyolcat. A többi európai nemzettel is egyeztettem ez ügyben. Gondoltam, ezt elmondom magának. Óránként fog telefonjelentést kapni a Park Crescent-i központban. – így hát a légy elfogja a pókot a saját hálójában... Tweed egyenesen visszament az étterembe, megállt a bejáratnál, és amikor látta, hogy Paula odanéz, kétszer lesöpört a válláról képzeletbeli porszemeket. A nő akkor állt fel az asztaltól, amikor ő a lifthez sietett. Egy perccel később Newman és Marler ugyancsak távoztak. Newman vigyázott, hogy ne nézzen oda, ahol Lisa és Jill ült. Egy perccel később Nield és Butler egykedvűen fölállt és kisétált az étteremből. Tweed még ki sem vette bőröndjét a szekrényből, amikor munkatársai már mind ott voltak a szobájában. – Valami végre megindult – mondta Newman. Tweed odaadta neki az üzenetet, és azt mondta, adja tovább a többieknek, ő pedig kapkodva folytatta a csomagolást. – Chichester Harbour – szólt Paula. – Legalább ismerős terület. – Walvisnak is – válaszolta Tweed. Megszólalt a telefon. Tweed fölvette a kagylót. – Igen, ki az? – Itt Howard. Borzasztóan sajnálom, hogy korábban nem telefonálhattam... – Csak az adatokat mondd! – vágott közbe nyersen Tweed. – Igyekeztem elérni Burgoyne dandártábornokot a hajnali órákban. Hiszed vagy sem, pitymallatkor még bridzselt! A háziasszonya nem tudta, hova ment látogatóba. Várnom kellett, amíg visszajött. Van egy nagy udvarház jó néhány mérföldre Aldeburghtól, egy milliárdos tulajdona. Senki sem látta még. A nevét sem tudják... – Ez Walvis. Mi van még? – Burgoyne azt mondta, az udvarház teteje tele van spékelve parabolaantennákkal és árbocantennákkal. Úgy gondolja, valamiféle rádióamatőr lakhat benne... – Úgy gondolja? – Hadd fejezzem be! Én sem tétlenkedtem, tudtam, hogy biztosra akarsz menni. Valami szaglott a dologban, így hát odaküldtem egy helikoptert, erős kamerákkal, távcsövekkel fölszerelt legénységgel, csupa távközlési szakemberrel. Elrepültek a ház fölött. Azt mondják, az egész csak álcázás. – Miféle álcázás? – A tetőn levő cucc nem alkalmas távközlésre. A kábelek sehová sincsenek bekötve. A műholdas antennák mozdíthatatlanok, rögzítve vannak. Azt a benyomást akarják kelteni, hogy itt egy távközlési központ van, holott valójában nem létezik. Most már megértheted, hogy
miért telefonáltam ilyen későn. – Igen. Nagyon köszönöm. Ezzel a kirakós utolsó darabja is a helyére került. – Milyen kirakósé? Hálás lennék, ha megtudhatnám, mi folyik itt! – Majd később mindent megtudsz. Még egyszer köszönöm. Most mennem kell. Letette a kagylót. Philip, aki a saját szobájában reggelizett, hátizsákostul érkezett. Tweed rámeredt a hátizsákra. – Repülővel megyünk. Remélem, semmiféle fegyver nincs benne! – Nincs – vágott közbe Marler. – Ma korán reggel magam gyűjtöttem össze minden fegyvert és robbanóanyagot. Kerestem egy nyugodt helyet a parton, és beleborítottam az egészet a folyóba. Azután elporzottam a kocsival. – Sietnünk kell. Különben el fogjuk szalasztani a gépet! – türelmetlenkedett Tweed. – Nem fogjuk – felelte Paula határozottan. – Mi volt ez a hívás? Elég időnk maradt még, hogy elmagyarázd. Bob – nézett Newmanre –, talán lemehetnél és elintézhetnéd a portással a taxikat. Nem lehet mindig telefonvégre kapni. – Három taxit rendelj! – mondta Tweed. – Az egyikben Paula, Philip és én megyünk. A másodikban te és Marler, a harmadikban Nield és Butler. Newman távozott. Tweed elhadarta a Howarddal folytatott beszélgetés részleteit, és közben több alkalommal az órájára pillantott (Paula mindannyiszor a plafonra emelte a tekintetét), majd amikor befejezte, ránézett Marlerre: – Kifelé menet a taxiban mondd el Bobnak! – Ördögi ember – mondta Philip. – Sejtette, hogy utána fogsz nézni Aldeburghnak, és úgy vélte, a kamu felszereléssel elbolondíthat. Minél előbb találkozom Mr. Walvis-szal, annál jobb – fejezte be hidegen. Paula megütődve nézett rá. Philip merev tartással ült, és Paula még sohasem látott az arcán ennyi könyörtelenséget. A száját összeszorította, a szeméből sütött a gyilkos indulat. – Walvis pokolian okos – mondta Tweed –, de bízom benne, hogy sikerül átvernem. Kíváncsi lennék, hol van most. A Pegasus fedélzetén Walvis úgyszólván őrjöngött dühében. A hatalmas gép a Bodeni-tó északi partja fölött körözött. – Váratlanul közbejött valami, uram – jelentette néhány perce a másodpilóta. – A légi irányító azt mondja, egyeztetnie kell Münchennel, csakugyan van-e leszállási engedélyünk. – Leszállási engedély? – mennydörgött Walvis. – Hát persze, hogy van! Mi ez a hülyeség? A miniszter személyesen nyitott meg előttem minden ajtót! – Ez az ajtó csak félig nyílt ki – vélte a másodpilóta. Rögtön megbánta szellemeskedését. Walvis rámeredt, és úgy nyomta rá két tenyerét forgószéke karjára, mintha föl akarna ugrani és rá akarná vetni magát a pilótára. – Nyugalom, uram! – tanácsolta Gulliver a szembenső sor szélső üléséről. – A másodpilóta csupán jelentett! – Olyasmit, amit egyáltalán nem akartam hallani! Folyamatosan tudósíts a legfrissebb fejleményekről! – sziszegte a pilóta felé. – Küldj üzenetet a miniszternek, követeld, hogy azonnal engedélyezzék a leszállást! – Azonnal, uram! A másodpilóta visszatért a pilótafülkébe, becsukta az ajtót, leült, közölte a pilótával Walvis parancsát. Egyetértettek abban, hogy nem üzennek a miniszternek. Most minden a müncheni légi irányító központ kezében volt. Walvis megfordult a székkel, így kibámulhatott az ablakon. Csodálatos nap volt, az ég tiszta kék, egyetlen felhő sem látszott. A víz odalent olyan volt, mint egy azúrkék üvegdarab. A masina ismét Lindau felé közeledett. Walvis lepillantott a játék méretű, lehorgonyzott hidroplánra. Ilyen közel van, és mégis ilyen távol! – Legalább a Tweed & Tsa céget elirányítottuk Aldeburghba! – sandított Gulliverre. –
Képzeld el, mit fognak szólni, amikor belépnek abba a házba! Ismét lepillantott a másik gépre, és fölsóhajtott. Paula azonnal akcióba lépett, ahogy kiérkezett a müncheni repülőtérre. – Ide hallgass! – mondta Tweednek, amikor beléptek a javarészt üres váróterembe. – Várj itt a többiekkel! Figyelj a helyfoglalási pultra, amikor elhozom a jegyeket. Most indul egy korábbi járat, éppen szólítják az utasokat. Ha energikusan bólintok feléd, akkor mindnyájan induljatok a tizenkettes kapu irányába. – Lehet, hogy nem lesz elég üres hely. – Az isten szerelmére, éppen azt akarom megtudni, hogy át tudom-e cseréltetni a jegyeket erre a járatra! Ne vitatkozz! Csak csináld, amit mondok! Minden csomagunkat magunkkal vihetjük a fedélzetre. – Most ő a főnök – vigyorgott Philip –, és jól csinálja. Te mondtad, hogy sietsz. Tweed némileg hüledezve figyelte Paulát, ahogy odamegy a pulthoz. Newman Marlerrel együtt érkezett, őket követte Nield és Butler. Philip nekik is elmagyarázta a helyzetet. Newman elvigyorodott. – Ez jő ötlet volt Paulától. Amint beléptetek, valószínűleg azonnal megnézte az induló járatokat. Te mondtad, hogy sietsz, Tweed. – Ezt már másodszor hallom. – Meg mindig Paulát figyelte, aki hirtelen megfordult, és hevesen bólogatni kezdett. – Megszerezte a helyeket – állapította meg Newman. – Akkor mozogjunk! Ők voltak a legutolsó utasok, akik felsorakoztak az elsó osztály előtt. Paula befutott az indulási kapuhoz a jegyekkel, és követte őket a gépre. Az első osztályhoz át kellett haladniuk a csaknem teljesen megtelt turistaosztályon, és annyira siettek, hogy Paula kivételével egyikük sem nézett hátra az utasokra. Az első osztályon nem ült más rajtuk kívül, így nyugodtan szétszóródhattak. Tweed átengedte az ablak melletti helyet Paulának, ő pedig mellé ült. Még mindig egy kicsit döbbent volt attól a határozottságtól, amellyel a nő átvette az irányítást. Azzal vigasztalta magát, hogy nem aludt eleget. A gép fölkapaszkodott tizenegyezer méter magasságba. Paula kinézett az ablakon. Egyetlen felhő sem takarta a behavazott földeket, a kicsiny falvakat, ahol fehérbe borultak a meredek tetők. Ivott egy kortyot a pezsgőből, amelyet Tweed rendelt. – Micsoda hősköltemény volt ez Németországban és Ausztriában! – A java még előttünk van – figyelmeztette Tweed. – Van egy hírem a számodra – mondta Paula. – Érdekelni fog. – Nosza! – A turistaosztályon két utas ül egymástól jó távol. Lisa Trent és Jill Selborne. Hátborzongató gondolat, hogy Könnycsepp itt van velünk a gép fedélzetén. – Ez megmagyarázza a reggeli csevegést. Egyikük sem tudta, maradnak-e Münchenben. Már akkor gyanakodtam. – Gyanúd megerősítést nyert. – De ne feledd, hogy Rosa Brandt eltűnt – juttatta eszébe Tweed. – Legalább ő nincs itt. Noha rohantam az ülések között, őt azért észrevettem volna. – Kíváncsi vagyok, vajon Kuhlmann megtalálja-e? – Ha bárki képes rá, hát Kuhlmann biztosan. Azután elküldi Londonba. Most már biztos vagyok benne, hogy hármuk közül az egyik Könnycsepp. – Gondolod, hogy valaha is azonosítani fogjuk? – tűnődött Paula. – Biztos vagyok benne, hfegy nekem végül sikerülni fog. Mert semmi kétségem afelől, hogy én vagyok a következő célpontja. Walvis alvezéreivel és néhány roppant rossz külsejű alakkal Lindauban átszállt a Pegazusról a másik hidroplánra, és végigrepült a Bodeni-tó fölött, amelyről a miniszter utasítására ideiglenesen kitiltottak minden járművet. Az úszótalpak elhagyták a vízfelszínt, a szerkezet a
levegőbe emelkedett, a pilóta elindult Dél-Anglia felé. – Elküldted a rejtjelezett üzenetet Cleaver Haliba? – kérdezte Walvis. – Már fél órája – felelte Gulliver. – Nyilván szeretnétek tudni, hogy mi volt az üzenetben – szekírozta Walvis Gullivert és Martint. – Az ön dolga, uram – válaszolta Martin sima mosollyal. – Mi volt benne? – kérdezte meg kereken Gulliver. – Tudod, hogy Nagy-Britanniában tizenegy területi felügyelő van? – fixírozta Walvis Martint. – Igen, noha a dolog szigorúan titkos – kezdte Martin, aki örült, hogy fitogtathatja tudását. – Csak néhány ember tudja, hogy léteznek. – Nagyon jó, Martin! – bátorította ravaszul Walvis. – Üzenetem elrendelte négy további felügyelő megölését. Ily módon a tizenegyből hét halott lesz. Az üzenet ugyanakkor utasítást ad a fő távközlési központokban elkövetendő szabotázsra. Zűrzavar fog eluralkodni. – Mi pedig Cleaver Hall-i távközlési központunkból átvesszük az uralmat Nagy-Britannia felett – fűzte hozzá Gulliver. – Az Árhullám Tervezet segítségével. – Ez csak a kezdet – helyesbített Walvis. – Ugyancsak üzenetet küldünk a hatalmas menekülthordák vezetőinek, akik arra várnak, hogy elárasszák Nyugat-európát. Eközben Tweed Aldeburgh körül fog botladozni, míg meg nem találja a házat, amely csupán csali. Egyetlen dolgot sajnálok. – Mit, uram? – kérdezte Martin, mielőtt Gulliver megszólalhatott volna. – Hogy Rcsa Brandt nem ért időben Lindauba, és így nem tarthatott velünk. De megtalálja majd alnódjáf, hogy Nagy-Britanniába jöjjön. Minden a terv szerint halad. Tweed elrévedezett a gépen. Szemét félig lehunyta és egy darabig így is maradt. Hirtelen összerezzent. Közte és Paula között gyakran szinte telepatikus volt a kapcsolat, ezért nem csoda, hogy a nő azonnal rátapintott a lényegre: – Arra gondolsz, hogy mit tennél Walvis helyében? Megpróbálod kitalálni, mi lesz a következő lépése? – Igazad van – ismerte el a férfi. – Sürgős üzenetet kell küldenem Howardnak. Aktatáskájában turkálva, előhalászott egy noteszt, hosszú üzenetet firkantott bele, majd aláírta. Az összehajtogatott üzenetet borítékba csúsztatta, leragasztotta, majd szólt a stewardessnek: – Adja oda ezt a pilótának! Továbbítsa rádión! Nagyon sürgős. A lány néhány perc múlva visszajött, és odahajolt Tweedhez. – A kapitány szeretne néhány szót váltani önnel, uram – súgta. Tweed követte az utaskísérőt a pilótafülkébe. A kapitány átadta a gép vezetését a másodpilótának, és szúrós pillantást vetett Tweedre. – Ez az üzenet a legsajátosabb mindazok közül, amelyeket valaha leadtunk. Szükségem van valamilyen megerősítésre. – Kapcsolatba léphet Kuhlmann főfelügyelővel a müncheni főkapitányságon. Ő igazolhat engem. Beszéd közben megmutatta a kapitánynak fényképes SIS-igazolványát, amely valódi volt, ellentétben az útlevéllel. – Köszönöm, uram. – A kapitány visszaadta az igazolványt. – Azonnal leadjuk az üzenetét. – Nem óhajt kapcsolatba lépni Kuhlmann főfelügyelővel? – Ő lépett velem kapcsolatba rádión keresztül. Arra utasított, hogy engedelmeskedjem az ön parancsainak, amennyiben nem veszélyeztetik a gép biztonságát. – Köszönöm – mondta Tweed és elhagyta a pilótafülkét. Elmondta Paulának, mi történt, anélkül, hogy ismertette volna vele az üzenet szövegét. – Kuhlmann vagy követett minket a repülőtérre, vagy ami valószínűbb, egy csapat embere ácsorgóit ott, hogy lássák, melyik gépre szállunk. Jó barát és kitűnő rendőr. Nagy
megkönnyebbülés. Az üzenet elment Howardnak. Paula lemondott arról, hogy megkérdezze, mi van az üzenetben, inkább kibámult az ablakon. Éppen a Csatorna fölött szálltak. A tenger sötétkékjén fehér csíkok mutatták a hajók mozgását. Hátranézett, és látta, hogy Philip, az ülés támlájára hajtott fejjel, mélyen alszik. Philippel életében először fordult elő, hogy elaludt egy repülőgépen. Álmodott is. Jeannel sétált egy öreg város utcáin. Séta közben boldogan beszélgettek, ahogy szoktak. Sohasem fogytak ki a témából, ha együtt voltak. Gyakran tapasztalták, hogy más házaspárok éttermekben és kocsmákban egy szót szólnak egymáshoz. Sokszor beszélgettek erről, velük sohasem fordult elő, ha együtt voltak. Hallotta Jean hangjának mély, hűvös dallamát, a tisztán ejtett szavakat. Az élet jó volt, az élet szép volt, mert ők együtt voltak. Nem kellett a világ, elég volt a másik. Mindig is így volt ez. Hirtelen rázkódást érzett, és azonnal felébredt. Rádöbbent, hogy csak álmodott, és attól volt a zökkenés, hogy a kerekek földet értek Heathrow-n. Tisztán emlékezett álmára, és arra gondolt, a város, amelyben sétáltak, Chichester volt. Pörölyként sújtott le rá a valóság. Összeharapta a fogát, hogy el ne sírja magát. Walvis! Légy átkozott! – motyogta az orra alatt. – Isten hozta idehaza! Hála az égnek, hogy épségben megérkezett. Minden rendben? Nem sebesült meg senki? – üdvözölte Monica Tweedet. – Nem volt sebesülés. Eddig. Tweed leült az asztalához, és körülnézett Park Crescent-i irodájában. Jó volt ismét itthon lenni. Monica már ott állt mellette egy köteg üzenettel. – A többiek odalent vannak, felszerelik magukat fegyverekkel és robbanóanyaggal. Most már sokkal jobban hasonlítanak egy SIS-különítményre. Mi történt mostanáig? – kérdezte a titkárnőtől. – Kuhlmann főfelügyelő állandóan telefonálgat. Folyton engem kérdezget, nem Howardot. – Ami csak azt bizonyítja, hogy Howard nem a kedvence. Ne haragudjon rá! – Számos üzenet érkezett a Csikóhal Nyolcról, akármi legyen is az. Közeledik Anglia felé. Legutóbb éppen elhagyta a francia partokat, útban Chichester Harbour felé. – Akkor hát rávertünk egy kicsit Mr. Walvisra. A Csikóhal Nyok egy hidroplán, fedélzetén Walvisszal. – Következő téma, ismét Kuhlmanntól. Bizonyos Rosa Brandtot lekapcsoltak a Lindau felé haladó vonaton. A felügyelő különgépen küldi kísérettel. Itt az üzenet, hogy becslése szerint mikor érkeznek a Heathrow-ra. – Adja oda azonnal Nieldnek! – mondta Tweed, miután átfutotta az üzenetet. – Mondja meg neki, siessen vissza a repülőtérre, hogy fogadhassa a gépet, és kísérje Rosa Brandtot a chichesteri Delfin és Horgony Szállóba! Fegyverrel menjen! Ha megérkeznek Chichesterbe, zárja be a nőt a szobájába, ha kell, erőszakkal. Figyelmeztesse Jim Corcorant, a repülőtér biztonsági főnökét! Ha a gép Nield előtt érkezne, akkor különítsék el Brandtot, amíg Pete oda nem ér! Mondja Jimnek, hogy bűnvádi eljárás folyik a nő ellen! Még valami? – Úgy gondoltam, ennyi elég pillanatnyilag, így is fülig leszek a tennivalóban. Szólok Nieldnek, hogy induljon, azután fölhívom a Heathrow-t. Monica kiment. Newman lépett be Paulával. Tweed fölállt, odament Nyugat-európa nagy falitérképéhez, levett egy műanyag vonalzót az egyik szekrény tetejéről, megmérte, mennyi a távolság a francia parton levő Le Touquet-től Chichester Harbourig. – Kuhlmann jelentette, hogy néhány perccel megérkezésem előtt Walvis áthaladt ezen a ponton. Még mindig nagyon körültekintő. Le Touquet-től játszva észak felé fordulhatott volna Aldeburgh irányába, de nem így tett. – Tömören összefoglalta, amit Monicától hallott. Visszatért íróasztalához, és a vonalzó végét rágcsálta. – Walvis Chichester Harbourba fog menni, onnan pedig Cleaver Haliba. Előttünk ér oda, de kétlem, hogy fölkészült a
támadásunkra. Azt hiszi, Aldeburghban keressük. – Főzök kávét – javasolta Paula. – A repülés mindig kiszárít. – Különösen, ha visszautasítod a pezsgőt – ingerkedett vele Tweed, és hátradőlt a széken. – Egy pohárral ittam – sértődött meg Paula. – Ha nem bánsz velem több tisztelettel, akkor cukrot teszek a kávédba. – Az rosszabb lenne a halálnál! Monica akkor jött be, amikor Paula távozott, és közölte Tweeddel, hogy Nield útban van, tov.íbbá, hogy felhívta Jim Corcorant. Megszólalt a telefon. – Ez tudja, hogy visszajöttem – dünnyögte a titkárnő, és fölvette a kagylót. – Ki beszél? Aha! Tartsa egy pillanatig. – Tweedre nézett. – Buchanan főfelügyelő Warden őrmesterrel. Odalent vannak. Föl akarnak jönni, hogy beszéljenek önnel. Buchanan tudja, hogy itt van. Nyilván figyelték az épületet. – Igazán? – kérdezte dühösen Tweed. – Mondja meg neki, hogy most nincs rá időm! Ha azzal jön, hogy gyilkossági ügyben keres, akkor mondja, hogy én meg sorozatgyilkos után nyomozok. Pillanatnyilag semmilyen körülmények között nincs rá időm. Newman látta, hogy főnöke közel áll a robbanáshoz, ami pedig ritkán fordult elő vele. – Bob, menj az ajtó elé! Ha megpróbálnak feljönni, állítsd meg őket! A SIS területén vannak. Bírósági végzés nincs náluk, ezért nem kell udvariasnak lenned. – Nem is leszek! Monica emelt hangon beszélt a telefonba. Tweed sejtette, hogy magával Buchanannal társalog. A felügyelő nyilván kicsavarta a kagylót George markából. Newman éppen odaért az ajtóhoz, amikor látta, hogy Buchanan lecsapja a telefonkagylót, majd megindul fölfelé a lépcsőn. Félúton találkozott Newmannel, aki elállta útját a keskeny lépcsőházban. Odalent George kitárt karokkal, a lépcsőkorlátba kapaszkodva akadályozta meg, hogy Warden a főnöke után lódulhasson. – Gondolkozzon, Newman! – mondta Buchanan szokott flegma hangján. – Néhány szót kell váltanom Tweeddel. – Annyi ideje sincs, hogy jó reggelt kívánjon magának. – Ragaszkodnom kell hozzá... – Csak ragaszkodjék nyugodtan. Nem fogja Tweed idejét pocsékolni. Még egy találkozót sem fog megbeszélni vele telefonon. Súlyosan megsértette a jó modor követelményeit. Ez érzékenyen érintette Buchanant. Kijött a béketűrésből, most először, amióta Newman ismerte. – Mi ez az istenverte hülyeség, hogy Tweed egy sorozatgyilkost üldöz? Ha igaz – amiben kételkedem –, az az én dolgom! – Igaz – nyugtatta meg Newman. – Ha kételkedik benne, hívja föl Otto Kuhlmann főfelügyelőt a müncheni főkapitányságon. Tényleg a maga dolga, hogy Európa-szerte kergessen egy sorozatgyilkost – meg az agytrösztöt, isten tudja, hány bűncselekmény kiagyalóját? – Azt akarja bemagyarázni, hogy ez túlmegy a hatáskörömön? – Miért nem próbál együttműködni Kuhlmann-nal? Nem tudtam, hogy Európa a hatáskörébe tartozik. – Beszélnem kell Philip Cardonnal – próbálkozott más irányban Buchanan. – Hol van? – Akárhol lehet London és Tokió között. Tudja, hogyan működik ez a cég. – Nem fogom elfelejteni Tweednek, hogy nem tanúsított együttműködést! – Nem hiszem, hogy ő elfelejtené, hogy maga megpróbált betörni ide. – Azt akarja mondani – folytatta Buchanan kevesebb önbizalommal –, hogy fogalma sincs, hol van Cardon ebben a pillanatban? – Nem hallotta, mit mondtam egy pillanattal ezelőtt? Warden most próbálja félrelökni a mi hivatalos kapuőrünket. Állítsa meg azonnal! Túllépi a törvényes korlátokat!
– Buchanan dühösen rámereth, majd megfordult és lekiáltott: – Warden őrmester! Állítsa le magát! Minden további vita nélkül lassan lebaktatott az előtérbe. Warden hátralépett, George, hogy már nem az őrmestert kellett szorongatnia, kinyitotta a bejárati ajtót. – Hadd kísérjem ki az urakat! Hát nem gyönyörű napunk van decemberhez képest? Newman visszament Tweed irodájába, és jelentette, mi történt. Tweed még mindig dühöngve, némán hallgatta. – Jó munkát végeztél, amikor kidobtad őket. Mellesleg, hol van Philip? – Fegyvert gyűjt a pincében. Annyit, hogy elég lenne egy komolyabb háborúhoz. Beszélt Marlerrel és Butlerrel, mi előtt elhagytuk Heathrow-t, és ők megmondták, mit kérnek. – Elvigyorodott. – Marler utolsó mondata az volt, hogy „Ne feledkezz meg az Armaliteomról!”. Elárvult gyermek a mesterlövész karabélya nélkül. Ha már a témánál tartunk, hol van Marler és Butler? Láttam, hogy váltottál néhány szót velük, miközben taxit kerestem. – Az a két nő ott volt a gépünkön – felelte komolyan Tweed. – Gondolod, hogy véletlen egybeesés? Hogy Lisa Trent és Jill Selborne a mi gépünkön utazott? Mert ha igen, akkor azt is hiheted, hogy sajtból van a hold. Butler Jill Selborne árnyéka, Marler pedig Lisa Trenté. Percről percre tudni akarom, hova megy ez a két nő. – Könnycseppre gondolsz – mondta Paula. – Mindig ő jár az eszemben – vallotta be a férfi. Newmanre nézett. – A Mercedes 280E még mindig a heathrow-i gépkocsitárolóban parkol, ugye? – Igen, otthagytam, amikor elrepültem Münchenbe. – Nos, a te vezetési stílusoddal, még ha betartod is a sebességkorlátozást, jó időben érünk le Chichesterbe, ha esetleg úgy döntök, hogy megyünk, ami hamarosan bekövetkezik. – Rekordidő alatt ott leszünk – biztosította Newman. – Még ha betartjuk is a sebességkorlátozást. – Meg vagyok lepve, hogy egyáltalán nem fáradtak – jegyezte meg az íróasztalánál Monica. – Nő az életerő – válaszolta Newman –, pezseg az adrenalin. – Hát örülök, hogy nem hívnak Walvisnak. Papírt fűzött villanyírógépébe, és csúcssebességgel verni kezdte a billentyűket. Paula hirtelen ötlettől vezéreltetve belekotort a válltáskájába, előhúzott egy apró, fehér füzetet, és győzelmesen meglobogtatta. – Tudtam, hogy még megvan! – Micsoda? – kérdezte Newman. – Várjatok egy percet, fékezzétek nyugtalan szellemeteket! – Lapozott, parányi számoszlopokon húzta végig az ujját. – Híreim vannak a számotokra. – Remélem, még szürkület előtt meghalljuk – mondta Newman. – Ez a kis füzet a portsmouthi dagályok idejét tartalmazza, és azt is, mennyi időt kell levonni, hogy megkapjuk a boshami dagályok időpontját. – Az órájára nézett. – Az a helyes nő adta a füzetet, akinél olyan jó ebédet ettünk a Berkeley Armsban. – Mosolyogva pillantott föl. – Most éppen dagály van Boshamben. Walvisnak nem dagályra van szüksége, hogy leszállhasson Cleaver Hall-lal szemben? Biztos vagyok benne, hogy igen. A Csikóhal Nyolc hidroplán sima kanyart írt le a boshami csatorna fölött, majd leereszkedett. A helyiek kirohantak, hogy megbámulják. Az úszótalpak végigszánkáztak a patak sima vizén, majd a gép megállt Boshammel szemközt. Gömbölyű védőtetős motorcsónak vált el a Cleaver Hall alatti partrészről, a hidroplánhoz közeledve lassított, majd odakoccant a lebegő járműhöz. A tiszta ég ragyogó kék volt, a hőmérséklet megközelítette a nulla fokot. Walvis kinézett egy ablakon, azután odafordult Gulliverhez és Martinhoz: – Ismét itthon vagyunk. Mindig is Angliában éreztem magam leginkább otthon. Hát nem szerencse, hogy innen indíthatjuk el az Árhullámot? És hamarosan átvesszük az uralmat az
ország fölött, amelyet vasvesszővel fogunk kormányozni? – Addig még sok a dolgunk – figyelmeztette Gulliver. – Csak bízzatok bennem, barátaim! – Walvis jó hangulatban volt. – Képzeljétek el Tweedet, amint Aldeburgh mocsaraiban lábal, hogy megtalálja távközlési központomat! – Legalább nem kell amiatt aggódnunk, hogy itt bukkan föl – mondta Martin, és szélesen elmosolyodott, abban a biztos hiszemben, hogy most a megfelelő dolgot mondta. – Az a baj veled, Martin – korholta Walvis –, hogy túl sok mindent feltételezel. Szerintem igazad van, de tegyük föl, tévedsz! Gulliver, amint belépünk Cleaver Haliba, első dolgod, hogy fölállítsd a lehető legerősebb védelmet. Aknázz alá mindent! Dolgozzunk Martin feltételezésével éppen ellentétesen: abban a meggyőződésben, hogy Tweed megjelenik légióival. Öt perccel később nehéz irhabundába bugyolálva, fejébe húzott csuklyával Walvis leengedte hatalmas testét a hidroplán nyitott ajtajától lefelé vezető vaslétrán. Óvatosan rálépett a motorcsónak peremére, és belesüllyedt az irdatlan ülésbe, amelyet neki szereltek a járműbe. Egy festett üvegű limuzin várakozott a szárazföldön, noha csak három percbe telt volna odasétálni az udvarház kapujához. A rövid úton Gulliver, az örök gyakorlatias, figyelmeztette főnökét: – A hidroplánnak hamarosan távoznia kell. Ha a dagály visszavonul, mocsarat hagy maga után. Biztonságosan várakozhat Chichester Harbour mellett a torkolatban. – Az még odább van. Minden önbizalma ellenére Walvis mindig hagyott magának menekülési útvonalat. Megérkezve, kiszállt a kocsiból, fölballagott a homlokzat egész hosszában végigfutó teraszra vezető lépcsőn. Egy automata fegyvert viselő őr kinyitotta a magas dupla ajtó két szárnyát. Walvis ragaszkodott hozzá., hogy az őröknél éjjel-nappal fegyver legyen. – Ellenőriznünk kell a tetőt – mondta Gullivernek. Végigdübörgött a vastag fakockákkal kirakott tágas halion. Tömegéhez képest fürgén haladt fölfelé a széles, kanyargós lépcsőn, amíg meg nem érkezett az emeletre. Gulliver és Martin a sarkában lihegtek. Az emeleten kinyitott a faburkolaton egy ajtócskát, amely észrevehetetlenül megbújt a többi tábla között. A mögötte levő mélyedésben gombok sorakoztak. Walvis megnyomta az egyiket, mire megnyílt a mennyezet, és egy lépcső ereszkedett alá. Walvis fölloholt rajta, és belépett egy hatalmas terembe, a manzárdtető alatt. Falikarok világítottak a helyiségben. – Most! Walvis megrántott egy emeltyűt. Hallani lehetett a hidraulika sziszegését. A tető hátsó része, amely nem Boshamre, hanem egy sűrű erdőre nézett, lassan szétnyílt, és az ég tekintett be rajta. A teremben műholdantennák sora meredt az égre. Fölemelkedtek a függőleges antennák, amelyeket nem lehetett látni Bosham felől. A világ egyik legbonyolultabb távközlési rendszere itt állt működésre készen; és a boshamiek, akik még mindig távcsővel pásztázták az udvarházat, azt sem tudták, hogy létezik! – Ha besötétedik – mondta Walvis –, Európában még sötétebb lesz, hisz egy órával előttünk járnak. Akkor küldöm el a jelet a keleti vezetőknek, hogy rontsanak neki a kontinensnek. Élvezettel nézte távközlési berendezéseit, amikor egyszer csak meghallotta egy közeledő helikopter hangját. Csaknem pánikba esett, és ráordított Gulliverre, aki a legközelebb állt az irányítókarhoz: – Zárd már le azt a rohadt tetőt! Siess, az isten szerelmére! Gulliver már meg is ragadta és lehúzta a kart. A hidraulika felzümmögött. A tető kínos lassúsággal záródni kezdett. Walvis szobormereven állt, rettegett a helikopter megjelenésétől. A nyílás tovább zsugorodott. A helikopter rotorjának huppogása veszedelmesen közeledett. – Mi tart ilyen sokáig? – üvöltötte.
– Nehéz a tető – emlékeztette Gulliver. – Mindig beletelik bizonyos időbe a nyitás és a zárás. – Ez egy örökkévalóság! Még mindig fölfelé bámult a téli ég ragyogásába. Biztos volt benne, hogy a helikopter felbukkan, mielőtt a tető bezáródhatna. Hangos kattanás hallatszott, a tető ismét a helyén volt. Walvis letörölte az izzadtságot a homlokáról. – Én nem aggódnék, uram – nyugtatgatta Gulliver. – Egy csomó daráló röpköd errefelé, állandó őrjáratban. A kábítószercsempészeket hajkurásszák. Halkabban már akkor hallottam a hangját, amikor a part felé tartottunk. – Akkor mi az ördögnek nem figyelmeztettél? – mennydörögte Walvis. – Mert nem tudtam, hogy erre jön – válaszolta derűsen Gulliver. – Mindenesetre nem ért ide, amíg a tető nyitva volt. Nem akarna egy kis korty konyakot a hosszú út után, uram? – Esetleg egy nagy kortyot? – javasolta Martin, aki eddig óvatosan hallgatott. – Egy nagyon nagy kortyot – mondta rekedten Walvis. A Sikorsky fedélzetén Haines, a pilóta, hátrasandított a másodpilótája válla fölött a személyzet harmadik tagjára, Carsonra, a tapasztalt operatőrre, aki egy zoom-lencsés filmfelvevőt tartott a kezében. – Megvan, Carson? – kérdezte Haines a gégemikrofonban. – Mondhatom, tökéletes – válaszolta Carson a saját sisakjához erősített mikrofonon keresztül. – A legfantasztikusabb téma, amit valaha lefilmeztem. Egy elrejtett, ki-be tolható távközlési központ a tető alatt! – Mit gondolsz, észrevettek? – kérdezte Haines. – Mert a lelkünkre kötötték, hogy maradjunk láthatatlanok. – Láthatatlanok maradtunk – felelte Carson. – Hála ügyes navigálásodnak. Nagyon éles szögből filmeztem. Lefogadom, azok ott bent egy pillanatra sem látták a helikoptert. – Akkor jobb, ha gyorsan visszamegyünk a battersea-i leszállótérre. A légügyi minisztérium tegnapra kéri az eredményt, és ezt egy tengernagy közölte velem személyesen. Ez mindennél fontosabb – legalábbis nekem... Monica telefonja megszólalt. A titkárnő elfíntorodott és fölvette. – Mindig ez történik, amikor elkezdek gépelni! Beleszólt, hüledezve bámult, azután eltakarta a kagyló mikrofonját és Tweedre nézett. – A légügyi minisztérium. Standish tengernagy keresi! – Halló, itt Tweed. Mi újság? – Minden rendben – válaszolt egy iskolázott hang. – Most jelentett a helikopter pilótája útban visszafelé Battersea-be. Azt mondja, nagyszerű felvételt készítettek. Látható, ahogy az udvarház teteje kinyílik. Éppen akkor nyitották, amikor odaértek. Odabent, mármint a tető alatt, egy egész távközlési központot rendeztek be. Van vetítőtermük? – Van. – Ja, és a pilóta megesküszik, hogy azok a fickók odabent nem látták. Egy járőrkocsi várja a helikoptert, amint leszáll Battersea-ben. A rendőrfőnök szívességéből. Magának ugyancsak van tekintélye! A kocsi hamarosan odaér. Szirénázni és villogni fog. – Mondja meg nekik, hogy csituljanak, mielőtt ideérnének! Nem szeretném felhívni a figyelmet erre az épületre. És nagyon köszönöm, Frank. Adósa vagyok. – Majd emlékeztetem rá. Viszlát! . Tweed elmondta Paulának, Newmannek és Philipnek, aki éppen ekkor lépett be a szobába, hogy mi történt. – Istenem! – csapta össze néhányszor Newman a feje fölött a kezét. – Ez az ember sohasem alszik. Szabad megkérdeznem, mikor intézted el mindezt? – Nem emlékszel, amikor megérkeztünk Heathrow-ra, azt mondtam, hogy sürgősen telefonálnom kell? Fölhívtam egy kapcsolatomat a hadügynél. Azt mondtam, utasítsa a pilótát, hogy ne csak azt várja meg, amíg a hidroplán vizet ér, de azt is, amíg az utasok
bemennek a házba. Sejtettem, hogy Walvis rögtön érkezéskor ellenőrizni akarja a távközlési rendszert, mert az létfontosságú számára. Bár beismerem, ezt csak sejtettem. – De jól sejtetted – mondta Paula. – Szeretném összeszedni a felszerelést – mondta Philip eltökélt hangon. – Szeretném, ha egy helikopter olyan közel tenne le Boshamhez, amennyire lehetséges. – Fölállt. – Az lesz a legjobb, ha magam válogatom össze a különleges felszerelést a pincéből. – Vajon miféle fölszerelésről beszélt? – tűnődött Paula. Beszélgetés közben óvatosan előhúzott egy műanyag tasakba csomagolt valamit a válltáskájából, és nagyítóüveggel tanulmányozni kezdte. Tweed látta, hogy Jean Cardon utolsó hímzése az. Európa térképe. Walvis Cleaver Hall ebédlőjében egy magas hátú széken ült az ódon, hosszú, mahagóni ebédlőasztal végében, és konyakot iszogatott. Úgy érezte, a szék, az asztalfő, a faburkolat illenek a rangjához. Ránézett Gulliverre és Martinra, akik három székkel lentebb, egymással szemközt ültek. – Gulliver, megtaláltad azt a nyomorult Reynoldsot, akit szökevénynek tekintek? A szökevényeknek csak egy lehet a sorsuk. Le kell lőni őket. Gulliver két marokra fogta söröspoharát. Neki egyetlen tisztességes ital létezett: a sör, amivel a vodkát szétcsapatta. Nem válaszolt azonnal. Reynolds rázós téma volt. Münchenben megorroltj mivel sehogy sem volt képes előbbre jutni. Viharos szóváltása volt Walvisszal, ami azzal ért véget, hogy Reynolds kirohhant a szobából és eltűnt. Gulliver kapta azt a feladatot, hogy keresse meg és pusztítsa el. – Kapcsolataimon keresztül egy csomó adatot szereztem Reynoldsról – kertelt, óvatosan közelítve a témához. – Angol barátnője van... – A neve? – reccsent rá Walvis. – Éppen ezen dolgozom! – hadarta Gulliver, aki nagyon szeretett volna jó benyomást kelteni. – Számtalan müncheni feladatom közben sem felejtkeztem meg az áruló Reynoldsról. – De még nem találtad meg? – Még nem. Tudom, hogy néhány napja visszarepült Londonba, de erről túl későn szereztem tudomást. – Csak nem akarod azt mondani, hogy még mindig szabadon császkál, mindazzal, amit tud? – Van egy csapatom Londonban, amely átfésüli a várost. Hamarosan meg fogjuk találni. Akkor pedig lőttek Mr. Reynoldsnak. – Vedd föl a kapcsolatot londoni csoportod vezetőjével! Mondd meg neki, hogy tízezer font üti a markát, mihelyt Reynolds hulla lesz! Lehet, hogy te is kapsz jutalmat, Gulliver. Azt mondtam: „lehet”. Marler a Heathrow legjobb éttermében falta a grillezett nyelvhalat. Már kifizette a számlát, nagylelkű borravalót is hagyott az asztalon. Nem tudta, meddig kell még várnia. Neki háttal Lisa Trent ült egy másik asztalnál. Túlméretezett napszemüveg volt az orrán. Gyorsan evett, és Marlerhez hasonlóan előre rendezte a számlát. Folyton gyémántos óráját leste, a férfinak az volt az érzése, hogy vár valakire. Egy boy lépett a terembe, magasra emelt táblájára a Miss Trent nevet krétázták. Lisa borravalót adott a fiúnak, föltépte a borítékot, elolvasta a gépelt üzenetet. Cleaver Hallban találod. Bosham, Chichester mellett. A R. A kezdőbetűk Alfréd Reynoldsot jelentették, azt a férfit, aki csökönyösen abban a hitben ringatta magát, hogy Lisa az ő barátnője. A nő gyorsan fölállt, kisétált az étteremből, le a lépcsőn a váróterembe. Marler utánasietett, bosszúsan, hogy nem fejezhette be a nyelvhalát. Lisa egyenesen az autókölcsönző pultjához ment, és előhúzta hitelkártyáinak leporellóját. – Egy Jaguarra lenne szükségem – mondta az ügyeletes lánynak. – Méghozzá most, azonnal. Ha lehetséges, krémszínű legyen. Azt a hitelkártyát használja, amelyik rokonszenves. Marler a közelben újságot vásárolt, és úgy tett, mintha azt olvasná, miközben a társalgásra fülelt. Korábban ő is meglátogatta már ezt a pultot; egy Rovert bérelt, azt mondta, majd
később elviszi. Megvárta, amíg Lisát kikísérték a Jaguarhoz, majd odalépett a pulthoz. Odaadta a lánynak a nyugtát, mellétett húsz fontot. – Ez a magáé. Most ebben a pillanatban szükségem van a Roverre. Derűs, meleg mosolya legalább annyira hozzájárult a sikerhez, mint a borravaló. Kikísérték, és még látta, hogy Lisa éppen elhajt. Egy térképet tanulmányozott, miután beült a volán mögé. – Lefogadom, hogy kiszúrsz majd, Lisa drágám – mondta Marler, miközben az alagúton át követte a nőt –, de olyan fene sietős a dolgod, hogy nem lesz időd lerázni. Kíváncsi lennék, merre tartasz? Butlernek, aki szintén a Heathrow-n várakozott, fél szemét Jill Selborne-on tartva, nem volt ilyen jó dolga. A nő egy kávézóba ment be, miután leszállt a müncheni gépről. Egyfolytában maga mögé nézegetett, mint aki számít rá, hogy követik. Amikor a. bőröndjével és a csésze kávéjával elindult az asztalok felé, sokáig nem tudta eldönteni, hová üljön. Butler a pultnál állt, úgy téve, mintha nem tudná, mit kérjen, sorra maga elé engedte a többieket. Az volt az egyetlen, amit hasznára fordíthatott, hogy rengetegen voltak a kávézóban. Amikor Jill leült egy kis asztalhoz, Butler is kávét rendelt. A kijárat mellé telepedett, hogy a nőnek távozóban mindenképpen el kelljen menni mellette. Határozd már el magad, hölgyem! – unszolta magában. Ezután elkövette azt a hibát, hogy beleivott kávéjába, mire elfintorodott, és úgy döntött, hogy nem is olyan szomjas. Jill, akit eddig nem látott, hirtelen elsietett mellette, sza porán szedegetve hosszú lábait. Butler biztos távolból követte. A nő odament az autókölcsönző pultjához, beszédbe elegyedett az ügyeletessel. Marlerhez hasonlóan, Butler már hamarabb bérelt egy kocsit, miközben Jill, átesve a vámvizsgálaton, egy darabig a könyveket gusztálta, és körülnézegetett, hogy egyedül van-e. Butler szerencsét próbált. Odament egy másik kölcsönzőshöz, átadta az iratait, elkérte a lefoglalt Ford Sierrát. Jill egy Vauxhall Cavaliert bérelt. Ragyogó decemberi délután volt, a nap fényesen sütött a türkizkék égen, a forgalom lanyhán folydogált, így Butler nyugodtan ülhetett Fordjában, anélkül, hogy arrébb kellett volna mennie vele. London térképét tanulmányozta, amelyet kívülről ismert. Visszapillantó tükrében látta, ahogy Jill beszáll a kocsijába, és elhúz mellette. Butler várt néhány pillanatot, azután a nyomába eredt. – Hova megyünk most? – kérdezte magától, mintegy visszhangozva Marler korábbi kérdését. Tweed, Newman és Philip szenvedélyesen taglalták a Cleaver Hallt és egy támadás részleteit. Paula némán ült íróasztalánál, Tweed föl-alá járkált, a többiek ültek. – Kezdek kételkedni benne, hogy hasznos-e helikoptert használni – mondta Philip. – Meghallják, hogy jön. Azt hiszem, jobb lenne egy néma támadás, legalábbis kezdetben. – Te akartál helikoptert használni a távközlési központ ellen, amikor nyitva van a tető.emlékeztette Newman. – Tudom, de meggondoltam magam. Emlékszem, hogyan rohanta meg Kuhlmann Walvis raktárát. Gránátvetőkkel lőttek ki gyújtógránátokat. A Cleaver Hall mögötti terepről rálátunk a tetőre, amikor nyitva van, és mi is megsorozhatjuk. – Föltéve, hogy odamegyünk, föltéve, hogy látjuk a terepről, amikor a tetőt kinyitják – vetette fel Newman. – Nézd meg ezeket a képeket! Philip fölmarkolt egy csomó nagyméretű képet azok közül, amelyeket csúcssebességgel hívtak elő az alagsorban. Előzőleg valamennyien megnézték a filmet a vetítőben, és Philip folyton közbekiabált: – Megállítani! Azokról a kockákról készítettek papírképet, amelyeket ő kiválogatott. Miután a helikopter
leszállt Battersea-ben, járőrkocsi repítette a filmet a Park Crescentbe. Tweed meglepetésére a gép fedélzetén tartózkodó operatőr nem csupán a nyitott tető alatti berendezéseket filmezte le Cleaver Hallban, hanem filmre vette az udvarház körüli nagy birtokot is. Az egyik ilyen képet kapta föl Philip, majd számos másikkal egyetemben szétterítette Tweed íróasztalán. Valamennyien az asztal köré gyűltek, hogy tanulmányozzák a képeket. Tweed átnézte a fotókat, majd döntött. – Philipnek igaza van. A mindenit, elég fürge csoportunk van! Ketten-hárman, a vállukra akasztott gránátvetővel, fölmászhatnak azokra a magas fákra a telek végében. Onnan madártávlatból láthatják a nyitott tetőt. – Igazad van – ismerte el Newman. – Abban is egyetértek Philippel, hogy csendben kell megközelíteni őket. Megszólalt a telefon. Monica visszarohant, hogy fölvegye. – Butler megérkezett – mondta Tweednek. – Máris? Mondja meg neki, hogy jöjjön be! – Nem fogjátok elhinni – kezdte Butler. – Egyszerűen nem fogjátok elhinni. – Azért csak próbálkozz – válaszolta Tweed. – Utasításod szerint Jill Selborne közelében maradtam a Heathrow-n. Nem tudta, hogy követem, de állandóan azt leste, nem jön-e valaki a nyomában. Egy darabig egy kávézóban lézengett, azután bérelt egy vörös Vauxhall Cavaliert. Én már kibéreltem egy Ford Sierrát, amelyik odakint áll. – Kint? – kiáltotta Tweed. – Vagyis elveszítetted a nőt? – Jobban bízhatnál Harryben – korholta Paula. – Köszönöm – mondta Butler hálásan. – így hát követtem, ahogy elhagyta a repülőteret. Nem fogjátok kitalálni, hová ment. – Nem szeretem a találgatást – mordult föl Tweed. – Ebben a pillanatban a kocsija volánja mögött ül, a Marylebone Road sarkán. Nyilvánvalóan arra vár, hogy téged kövessen. – Az nem lehet! – tiltakozott Paula. – Honnan tudná ezt a címet? – Tudnia keli – magyarázta Tweed –, mert két évig a haditengerészet elhárításánál dolgozott, amellyel mi gyakori érintkezésben vagyunk. – A nyomorult! – állt íbl Paula háborogva. – Kimegyek, darabokra tépem. – Semmi ilyesmit nem fogsz csinálni – parancsolta Tweed. – Ülj csak le az asztalodhoz! Én azt akarom, hogy kövessen, amikor elindulunk Chichester felé. Messze jobban alakulnak a dolgok, mint ahogy remélni mertem. – A faliórára nézett. – Még sötétedés előtt meg kell érkeznünk Chichesterbe. Monica, foglalna szobát az egész csapatnak a Delfin és Horgonyban? – Ebben az évszakban nem lesz nehéz – mondta Monica. – Még szükségünk van némi időre – tűnődött Tweed. – Szeretnék hallani Marlerről és Pete Nieldről, mielőtt elmennénk. Ha lehetséges. – A müncheni kisgép megérkezett – mondta Nieldnek Corcoran, a Heathrow biztonsági főnöke. – Most kapott engedélyt a leszállásra. Bombariadó volt a müncheni repülőtéren, az késleltette indulását. – De legalább végre itt van a hölgy. Nem iszom több kávét, akármilyen jó is. Nield egy kemény széken ült Corcoran irodájában. A szék egyre keményebb lett várakozás közben. A negyvenes évei elején járó, frissen borotvált, napbarnított, atlétikus Corcoran bocsánatkérően nézett rá. – A székek szándékosan kényelmetlenek. Segítenek kikérdezni a gyanúsítottakat. – Maga is ilyenen ül – állapította meg Nield. – Úgy érzem, így helyes, és kevésbé nyilvánvaló a taktika. – Az asztali hangszóró
megreccsent, valaki mondott valamit, amit Nield nem értett. – A gép leszállt. Rosa Brandtot kocsival hozzák ide, ebbe az irodába a biztonsági őrök. Én átadom és aztán a magáé. Legalább kihagyhatják az útlevélkezelést és a vámot. – Nagyon köszönöm a segítségét – hálálkodott Nield. – Szeretnék telefonálni Tweednek. – Nyugodtan. Corcoran fölállt, hosszú léptekkel odament irodája bezárt ajtajához. Körülnézett, beillesztett egy kulcsot a zárba. – Kimegyek a kocsihoz, amíg maga telefonál. Sok embert ölt meg ez a Brandt? – kérdezte tréfásan. – Ez az, amit ki akarunk deríteni – válaszolta komolyan Nield. A Park Crescentben Tweed letette a kagylót. Ránézett Paulára, majd Newmanre. – Pete Nield volt az, Corcoran irodájából telefonált. Rosa Brandt megérkezett, Kuhlmann állta a szavát. Nield villámgyorsan elviszi Brandtot a Delfin és Horgonyba, és ott tartja, amíg mi megérkezünk. – Remélem, vigyáz a bőrére, amíg azzal a nővel van – aggódott Paula. – Pete kedves fiú, de kemény fából faragták és realista – biztosította Newman. – Nem fog kesztyűs kézzel bánni a nővel. Az ember nem játszik egy kobrával. – Már ha ő az a kobra – figyelmeztette Tweed. – De az sokatmondó, hogy Kuhlmann a lindaui vonatról szedte le – mutatott rá Paula. – Nyilván éppen úton volt Walvis hidroplánja felé. – Többek között ezért nem akarom szem elől téveszteni – mondta Tweed. – Remélem, hogy Marler nem szalasztja el Lisa Trentet. – Tényleg el tudod képzelni, hogy Marler képes elveszíteni egy igazán vonzó nőt? – kérdezte mosolyogva Newman. – Élete nagy részében őutánuk jár. Nekem kéne átvennem ezt a munkát. – Én mégis boldog lennék, ha hallanék róla – makacskodott Tweed. – Van nála mobiltelefon. Marler csakugyan elemében volt, de nem egészen úgy, ahogy Newman gondolta. Amint a két autó elhagyta Londont, Lisa rögtön megdolgoztatta a fizetéséért. Beletaposott a gázba, eszelős módon száguldott a Jaguarral, két keréken csikorogva vette a kanyarokat, mintha látta volna, hogy Marler követi a Roverrel. Korábban a külvárosok sűrű forgalmában Lisa igyekezett belevegyülni a tömegbe. Marler néhány percre el is vesztette, azután ismét megpillantotta maga előtt a krémszín Jaguart. Lisa napszemüveget viselt, szőke haját zöld sál alá rejtette. Később nem próbált elrejtőzni, hanem rohanni kezdett. Közeledtek a Petworth melletti sarokhoz, már látszottak South Downs vízként hullámzó dombjai a tiszta kék ég hátterén, amikor hirtelen rátaposott a gázra. Marler is gázt adott és befordult a sarkon. Azalatt a néhány másodper: alatt, amíg kikerült Marler látóteréből, a nő lefékezett és rendes sebességgel haladt. Előttük nyílegyenes út húzódott mérföldeken keresztül, szemben velük pedig egy kamion robogott. Marlernek két választása volt. Az egyik, hogy a fékbe tapos, és gyorsan a nő kocsija mögé kerül. A másik, hogy még jobban gyorsít, megelőzi a Jaguart, még mielőtt a kamion odaérne. Az út nem volt elég széles a három járműnek. Lisa bátorítóan intett, hogy előzzön csak, és gúnyosan elmosolyodott. Marler mosolytalan arccal bólintott, gázt adott, imádkozva, hogy a nő ne tegye ugyanazt. De Lisa tartotta a sebességet, és Marler besiklott eléje, mielőtt a kamion elmennydörgött volna mellettük. A vezető gorombán beintett. – Hülye kamionosok! – mondta Marler. – Csak mert nagyobbak, azt gondolják, ők az utak királyai! A következő pillanatban elszáguldott mellette a Jaguar. A sál nyomdokvízként fodrozódott Lisa mögött. Hátra se nézve integetett Marlernek. Egymást előzgették Chichesterig, ahányszor
az út megengedte. A szállodánál Lisa kivágott, és elfoglalta az utolsó fedett parkolóhelyet. A mesterlövész cifrán káromkodott. Lisa, kis bőröndjével, válltáskájával kiugrott a kocsiból, ismét integetett, és hátraszólt, miközben szaladt a Delfin és Horgony bejáratához vezető keskeny kövezett ösvényen: – A bárban találkozunk! Tartozik nekem egy dupla whiskyvel! – Marler van a vonalban – jelentette Monica. – Te vagy az utolsó, aki bejelentkezik – kezdte Tweed leplezetlen bosszúsággal, amikor átvette a hívást a saját vonalára. – Pedig van nálad mobiltelefon. – Nem volt rá alkalmam, hogy használjam – felelte Marler kurtán. – A körülmények miatt. Lisa Trenttel megérkeztünk a Delfinbe. – Nem vett észre? – kérdezte Tweed. – Viccelsz? – vágott vissza Marler. – Ez a legokosabb husi, akivel évek óta dolgom volt. – Ez azt jelenti, hogy észrevett. – Pontosan. Most akkor bejelentkeztem. Viszlát valamikor! – Majd adok én... – kezdte dühösen Tweed, amikor rájött, hogy a kapcsolat megszakadt. – Nehéz dolga lehetett – mondta vigasztalóan Paula. – Marlernek? – kiáltott föl Tweed. – Egy nővel? – Némely nők keményebbek, mint mások – emlékeztette Paula. Newman elvigyorodott. Ekkor kinyílt az ajtó, és Howard rontott be. Newman pókerarcot öltött. – Boldog vagyok, hogy ismét itthon láthatlak – lihegett az igazgató, és egy karosszékbe rogyott. Most is Chester Barrie-öltönyt viselt a Harrodsból, hozzá fehér inget és rikító nyakkendőt. Paula fáradtnak látta. – Most jöttem vissza a hadügyből – mondta Tweednek. – Órákat töltöttem ott, a körzeti felügyelőkkel kapcsolatos müncheni telefon miatt. Nem fogod elhinni, milyen csatát vívtam a bürokratákkal, hogy végrehajthassam az üzenetben foglaltakat. A rangidős tiszthez kellett fordulnom. Azután elölről kezdődött az egész. Végül kijöttem a béketűrésből. Azt mondtam, egyenesen a miniszterelnökhöz megyek. Ez hatott. – Milyen értelemben? – Korcsolyát kötöttek a talpuk alá. Minden érintettnek telefonáltak, parancsba adva, hogy maradjanak otthon. A SAS emberei szétrajzottak Herefordból, hogy vigyázzanak rájuk. A SAS-egységek parancsnokának jogában áll biztonságos házba kísérni bármelyik felügyelőt, ha úgy látja jónak. – Úgy érted, még csak most történt meg? – kérdezte Tweed. – Én azt mondtam, nagyon sürgős. – Nem kell pánikba esni. – Ezt a megjegyzést Paula nagyon különösnek találta. Howard elővett egy rikító zsebkendőt, és fölitatta homlokáról az izzadtságot. – Órákkal ezelőtt telefonáltak minden érintettnek. Ragaszkodtam hozzá, hogy addig nem távozom, amíg nem látom, hogy elintéztek mindent, beleértve Hereford riasztását is. Az egész napot ott töltöttem, és közben nem kaptam mást, mint néhány csésze híg kávét! – Akkor most megkínálhatom egy csésze sűrű kávéval? – javasolta Monica. – Köszönöm. Meg egy whiskyvel is. Igazán komolyan vettem a hívásodat, Tweed. – Megkönnyebbült és hálás vagyok. Miért nem mész át az irodádba egy rendes lazításra? Monica majd átviszi az innivalót. Howard pufók, jóltáplált képe még véresebb lett. Körülnézett a szobában, azután visszatért a pillantása Tweedre. – Úgy érted jelenlétem nem kívánatos többé? – kérdezte kimérten. – Néha arra gondolok, fölösleges kellék vagyok itt. – Az is vagy – motyogta Paula az orra alatt.
– Találsz egy lepecsételt borítékot az íróasztalodon – szólt utána Tweed, amikor az igazgató az ajtónál tartott. – Abban benne van minden részlete annak a tervnek, amelyet kidolgoztam Cleaver Hall megtámadására. Mindenről informálni foglak. – Ezt méltányolom. – Howard egy pillanatra elhallgatott. – Megsebesült valaki, amíg a kontinensen voltatok? – Eddig senki. – Hála istennek! Sok a dolgotok, úgyhogy most távozom. – Le tudnám ütni ezt az embert! – mondta dühösen Paula, amikor Howard kiment. – Ő az igazgató – tájékoztatta Tweed. – És nagyon jó munkát végzett a hadügynél. Válságban Howard várakozáson felül működik. – Ez igaz – ismerte el Paula. – Kíváncsi vagyok, mire ment Nield Rosa Brandttal. Walvis Cleaver Hall nagy könyvtárában ült, és egy pohár konyakot melengetett a markában. Az órájára nézett, azután Gulliverre. Megnyomott egy gombot fotelje széles karfáján. – Mindjárt mondják a híreket. Talán lesz valami arról, hogy hét személyt gyilkoltak meg az ország különböző ré szeiben. Természetesen azt nem teszik majd hozzá, hogy területi felügyelők voltak. Meghallgatták a híreket. Semmiféle gyilkosságról nem esett szó. Walvis dühöngve kikapcsolta a szerkezetet. – Mostanra meg kellett hogy öljék őket! Ez alapvető része a tervnek. – Kétlem, hogy közleményt adnának ki róla – válaszolta Gulliver. Lehúzta motoros kesztyűjét. – Az összes aknát elhelyeztük a fűben. Nagyon örülök, hogy túl vagyok a munkálatok irányításán. Már egy emberi láb nyomására robbannak, ezért nagyon óvatosan kellett velük bánni. – Elől-hátul elhelyeztétek őket? – kérdezte Walvis. – Hogy hatékonyak legyenek, nagyon sűrűn kellett raknunk a fűben – magyarázta Gulliver. – Rengeteg aknánk volt, de elfogyott, mire elöl végeztünk. – Akkor a hátsó rész védtelenül maradt. – Aligha. Elfeledkezik a birtokot övező falról, amelyet két elektromos kábel véd meg egy riasztórendszer. Onnan senki sem próbálkozik, ha meglátják, mi vár rájuk. – Visszatérve az elülső részhez – erőltette tovább a témát Walvis – feltételezem, a kavicsos utat azért nem aknáztátok alá? Azon akarok távozni a kocsival. Walvist idegesítették az aknák. Egyszer látta filmen, mit művelt egy emberrel egy rejtett akna. Az eredmény borzalmas volt. Gulliver összeszorította az ajkát, mielőtt válaszolt volna. Uram, adj erőt! – gondolta. – Az úton nincsenek aknák – válaszolta. – És mielőtt azt mondaná, hogy az út védtelenül maradt, emlékezetébe kell idéznem, hogy az emeleten van néhány géppuskánk, amelyek az út minden centiméterét megvédik. Van még kérdése? – Igen. Kapcsolatba tudunk lépni valamilyen módon azzal a csoporttal, amelynek meg kell ölnie a területi felügyelőket? Ha nincs hír, az gyakran rossz hírt jelent. – Nem lehet velük kapcsolatba lépni. – Gulliver türelme elfogyott. – Külön utasításba kapták, hogy az összeköttetés semmilyen módjával ne próbálkozzanak. Beleértve a mobiltelefont és a rádiókészüléket is. Én tiltottam meg nekik. – Miért? – Az isten szerelmére, nem nyilvánvaló? Ez a hadművelet annyira fontos, hogy nem tehettem kockára a lehallgatással. Akarja, hogy sikerrel járjanak vagy nem? – De igen – mondta halkan Walvis –, azt akarom, hogy sikerrel járjanak. És azt is akarom, hogy ne oktass tovább! Néha nagyon nem tetszik a modorod. Neveletlen vagy. – Ez azért van, mert sohasem volt szerencsém az önéhez hasonló nevelés áldásait élvezhetni – közölte Gulliver, és kiment a könyvtárból. Walvisnak majdnem tetszett ez a reakció. Cleaver Hallban egyre erősebb lett a feszültség.
Ahová ment, mindenütt érezte, miközben az emberek a védelmi vonalakat építették. Elejtették a szerszámokat, minden ostobaságon összevesztek. Pontosan ezt akarta. A feszült ember éber. Közeledik a csúcspont. Nield éberen vigyázta Rosa Brandtot, miután kikísérte a Heathrow biztonsági irodájából. A karjánál fogva kormányozta Corcoran nyomán, elkerülve az ellenőrzőpontokat. Amikor beszálltak a bérelt Citroénba, levette a nő válláról a táskát. – Nem szobásom hölgyek holmijában kutakodni, de fegyver lehet önnél. – Aligha – válaszolta az asszony angolul –, azután, hogy az a disznó Kuhlmann átkutatott, mielőtt felültetett volna a gépre. Mereven előrenézett, amikor Nield visszaadta neki a retiküljét. Rosa bőröndje hátul volt a csomagtartóban, azt akkor is átkutathatta, amikor megérkeznek a Delfinbe. Nield bezárta az összes ajtót. Ettől a pillanattól fogva a nő egyetlen szót sem szólt hozzá, miközben elhagyták Londont, átvágtak Petworthon, és továbbrobogtak Chichester felé. Nield időnként rápillantott Rosára, de a nő mindvégig maga elé bámult. Kizárólag akkor mozdult meg, amikor a fátylat kissé lejjebb húzta az arcán. Nieldet nyugtalanította, majdnem idegesítette a csend. Volt a nőben valami rendkívül zavaró. – Petworth felé közeledünk – informálta korábban Tweedet mobiltelefonon. – Méltányolom, hogy jelentettél. Továbbra is tájékoztass. Tweednek tucatnyi kérdés kívánkozott a nyelvére. Mondott valamit Rosa Brandt? Még mindig ugyanazt a ruhát viseli? De megállta, hogy ne tegye fel őket, tudván, Nield elboldogul minden helyzetben. – Kicsit hosszúra nyúlhat a várakozás – szólalt meg Paula. Figyelte Tweedet, ahogy kibámul az ablakon, sejtette, mi járhat a fejében. Csodálatos volt a kilátás a Regent's Parkra. Ezen a hideg decemberi napon áttetszően tiszta volt az ég és a levegő. Newman az alagsorban segített Philipnek összeválogatni a további fölszerelést. Mivel változott a terv, másfajta fegyverzetre volt szükség. Miközben Tweed állt és türelmetlenségével, kétségeivel, félelmeivel küzdött, megszólalt a telefon. – Kuhlmann az, Németország keleti részéből – szólalt meg Monica. Tweed átvette a kagylót. Mohón kapott minden cselekvésen. – Tessék, Otto! – A folyópartról beszélek – a túlparton Lengyelország. Tisztán hall? Jól van. Olyan vonalon beszélek, amelyre egy zavaró is rá van kötve. Egyedül vagyok egy magas, mozgatható torony tetején levő szobában. Keresztüllátok a fagyott folyón. Félelmes látvány. A túlparton a láthatárig nyúlnak a hordák, amelyek arra várnak, hogy átjöhessenek. – Remélem, mindenki együttműködik. – Akkor csalatkozik reményeiben. Itt vagyok egy főhadiszállás mellett. Reichenbach tábornoknak, a NATO amerikai legfelsőbb parancsnokának túl sok a törzstisztje. Mindegyik újabb csillagokra áhítozik. De legalább a mozgatható tüzérség a helyén van, beásva a vonal mentén. – És mi a probléma? – Reichenbach nem hajlandó követni a tanácsomat, azaz, hogy várjuk meg, amíg a sötétben átkelnek, azután nyissunk tüzet a jégre és fullasszuk őket a folyóba, ami akkor is visszatartaná a többieket, ha ismét befagyna a folyó. Itt jócskán nulla alatt van a hőmérséklet. Egyenesen a bonni kancellárral fogok beszélni. Hívjon össze egy kormányülést, hogy megvitassák a helyzetet, az istenfáját! – Hogy tudja elintézni? – Harcolok! Ordítozom velük, remélem, hogy még időben megjön az eszük. Kapcsolatban maradunk. – Beszéljen Monicával, ha nem lennék itt! Tudom, hol van Walvis. Radat követte a hidroplánt a központjáig. – Ölje meg! Akkor nem tudja kiadni a parancsot, amikor besötétedik. Különben a sötétség
elborítja Európát. – Bár sötét lenne már! – dühöngött Walvis. – Európa egy órával előttünk jár, de még mindig világos van náluk. Túl korai, hogy kiadjam a parancsot. Nyugtalanul rótta köreit a könyvtárban, képtelen volt egy helyben maradni. Gulliver odakint volt valahol, tökéletesítette a védelmi vonalakat. Rajta kívül Martin volt az egyetlen a könyvekkel borított falú szobában, de ő is szeretett volna valahol másutt lenni. – Nem várhatunk túlságosan sokáig – buzgólkodott. – Minden kész. Csak annyi van hátra, hogy kiadja a parancsot, ha eljön az idő. – Igen, annyi! – Walvis odafordult alvezéréhez, és megrázta az öklét. – El tudod képzelni, hány évet szenteltem arra, hogy megtervezzem az Árhullámot? Ne is válaszolj! Itt állunk a szédítő siker küszöbén, és mégis az az érzésem, hogy valami baj lesz. – Miért? – csúszott ki Martin száján. – Nem vetted észre? Hát persze, hogy nem. Senki sem vette észre rajtam kívül, valaminek a hiányát. Normális esetben itt folyton berregnek a helikopterek: a kábítószercsempészekre vadásznak, akik igyekeznek bejutni az országba szállítmányaikkal. Több mint egy órája nem hallottam helikoptert. Ezt a csöndet halálos veszélynek érzem... – Standish tengernagy telefonált a minisztériumból – jelentette Monica, amikor Tweed visszatért egy tányér szendviccsel meg egy üveg ásványvízzel. – Amikor közöltem vele, hogy maga perceken belül visszatér, átadta az üzenetet. – És mit mondott Standish? – Hogy jóváhagyta, amit maga telefonált. Chichester körzetében és a part mentén minden helikopter a földön van. – Kitűnő! – derült fel Tweed komor arca. – Ez az idegek harca Walvis és énközöttem. Biztosan felfigyelt a darálók hiányára. Ez szöget fog ütni a fejébe. Fölnézett. Az álcázóruhás Philip lépett be, nyomában a hasonlóan öltözött Newmannel. – Indulunk – mondta Philip. – Most rögtön. Newman úgy becsüli, hogy még sötétedés előtt elérhetjük Boshamet, feltéve, hogy az utak tiszták. – Azok – válaszolta Tweed, letéve a tányért. – Amíg ti az alagsorban voltatok, visszaszólt a rendőrfőnök. Forgalomelterelő jelekkel, hamis útjavítási jelzésekkel minden Chichester felé vezető utat elzártak a forgalom elől. Figyelmeztessetek mindenkit, aki velünkjön, hogy ha meglátják azokat a szörnyű kúpokat, ne törődjenek velük. A vezetők négyszer villogtassanak, ahogy közelednek. Én legalább több együttműködéssel találkozom, mint szegény Kuhlmann – mondta, miközben belebújt irhakabátjába. Paula, immár irhabundásan, fölkapta a szendvicses tányért, amelyet Tweed letett, a fiókjából elővett papírzsebkendőbe csavarta a szendvicseket, fölmarkolt egy felbontatlan ásványvizes üveget, majd biccentett Philipnek és Newmannek. – Jól van – mondta hidegen Philip –, indulunk, sebesen, mint a szél. Newman visszahozta a Mercedesét a Heathrow-ról, és örült, hogy azon mehet Chichesterbe. Az elülső utasülés üres volt, nem számítva a párna alá rejtett, töltött Smith & Wessont. Hátul Paula ült Tweed és Philip között, ölében válltáskájával. Átrobogtak a puszta mezők között, amelyeket már fölszántottak tavaszra, és jól túl voltak Petworthon, amikor a nő megszólalt. Elővette kézitáskájából az Európa térképét ábrázoló, gondosan áttanulmányozott, összehajtott hímzést, és megint nézegetni kezdte nagyítón keresztül. Newman nagyon puhán vezetett. Még világos volt, amikor Paula letette a nagyítót, és úgy hajtogatta a térképet, hogy Chichestert és környékét mutassa. – Nos – mondta –, Jean mindent bejelölt apró keresztjeivel: Cleaver Hallt, Münchent, Grafenaut és Passaut. Sohasem fogjuk megtudni, honnan szerezte értesüléseit, de nyomára bukkant Walvis szervezetének. Philipre nézett. A férfi gyors pillantást vetett a hímzésre, amikor kolléganője elővette, azután
ugyanazzal a kemény, hideg arccal elfordította a tekintetét. – Muszáj beszélnem róla, Philip – mondta tárgyilagosan Paula –, mert találtam még valami mást, ami létfontosságú lehet ma este. Azt hiszem, Jean hozzájuthatott a Cleaver Hall melletti zsűpfedeles házban tárolt iratok másolataihoz. – Az elég messze van a Halitól – jegyezte meg Tweed. – Emlékszem, akkor vettem észre, amikor a boshami Bisztróban voltunk és a túlsó partot néztem távcsővel. – Szerintem az a lényeg – magyarázta a nő –, hogy kapcsolatban látszik lenni Cleaver Halllal. Érzésem szerint Walvis tulajdona. Sürgős helyzetben az a vészkijárat. – Honnan az ördögből tudod ezt? – kérdezte Tweed. – Jean csodálatosan hímzett – folytatta Paula. – Lenyűgöző finomsággal... – Jól látott, de nagyítót használt az aprólékosabb munkákhoz – mondta rekedten Philip. – A nyakában lógott, hogy mindig kéznél legyen. – igazi mester volt – felelte Paula. – Amikor ismét megnéztem, Cleaver Hall környékére összpontosítottam. Jean egy nagyon apró, pontozott útvonalat hímzett, amely a Cleaver Hall felől fut a házacska irányába. És egészen apró betűkkel az is oda van hímezve: „men. úv.”. Biztos vagyok benne, hogy ez a menekülés útvonalát jelenti. – Hadd nézzem csak! – kérte hirtelen föltámadó érdeklődéssel Tweed. Átvette a féltő gonddal összehajtogatott hímzést, azután elkérte a nagyítót. Paula mutatta, mit nézzen. Tweed felsóhajtott. – Hihetetlen! De ha ez a pontozott vonal föld alatti alagutat jelez, akkor annak Cleaver Hall külső fala alatt kell elhaladnia. – Azaz, tökéletes menekülési útvonal – állapította meg Paula. – Amikor utoljára ott jártunk, kiugrottam a könyvesboltba és vettem egy könyvet, amely Chichester, Bosham és a környék történelmével foglalkozik. Münchenben olvastam el. Egy időben sok csempész élt azon a vidéken. A patakok nagyszerű rejtekhelyeket nyújtottak. Azt pedig tudjuk, hogy a csempészek zseniálisan értenek az alagutak építéséhez, hogy elmenekülhessenek a vámosok és a fináncok elől. – Megnézhetem? – kérdezte Philip. Összeszorított szájjal, összeharapott fogakkal tanulmányozta a nagyítón át a megjelölt területet. Sokkal tovább nézte, mint Tweed, azután visszaadta a hímzést Paulának. A lány visszatette a műanyag zacskóba, majd óvatosan becsúsztatta a kézitáskájába. – Szerintem is, ez Walvis menekülési útvonala – vélte Philip. – Nem is ő lenne, ha nem gondoskodott volna róla. Megvizsgálom azt a tanyát, amikor megérkezünk. – Nem sok fölös időnk marad – figyelmeztette Tweed. – Majd szakítok rá időt. Bárcsak gyorsabban tudna menni ez a kocsi. – Tud – felelte Newman, aki eddig nem szólt bele a beszélgetésbe –, de akkor nem tudtátok volna tanulmányozni a hímzést. Márpedig az, amit Paula kiderített, létfontosságúnak bizonyulhat. – Philip – mondta halkan Tweed –, elsősorban a feleségednek köszönhetjük majd, ha legyőzhetjük a legnagyobb gazembert, akivel valaha szembekerültünk; azt, aki még Hitlernél is nagyobb veszélyt jelent Európára. Philip csak bólintott, és tovább bámult maga elé. Londontól fogva két Ford haladt a Mercedes mögött. Mindegyikben négy-négy, állig felfegyverzett ember ült, akiket Tweed a sendi udvarház kiképző központjából hozott magával. Azok mögött két Land-Rover következett, amelyeket Sendben tuningoltak föl nagy sebességűre. Chichesterben hamar odaértek a Delfin és Horgonyba. A négy kísérő jármű ideiglenesen a városi tanács parkolójába állt be. Minden sofőrnek volt mobiltelefonja, valamennyi hozott magával Bosham környéki térképeket. Még világos volt. Newman beállt Marler Roverje mögé. Paula az órájára nézett.
– Egy órán belül apály lesz Boshamben: épp, amikor leszáll az éjszaka. – Pontosan olyanok lesznek a körülmények, ahogy reméltem – mondta Tweed. – Menjünk be, keressük meg a szobáinkat! Miközben Tweed a recepciós lánnyal tárgyalt, aki még emlékezett rá utolsó látogatása óta, Paula átment a tágas előcsarnokba, amelynek a végében a bár volt. Mariért és Lisát már ott találta. – Jól mulatunk? – kérdezte. Lisa megfordult. Meglepettnek látszott, azután rávillantotta meleg mosolyát. – Most már egy versenytárssal is meg kell küzdenem Marler vonzalmáért. – A hölgy engedett az alkohol kísértésének. – Marler úgy tett, mintha morcos lenne. – Vigyáznia kell ezzel az emberrel! – mondta Lisa Paulának. – Egy dupla whiskyt kértem, ő meg titokban triplát hozott. Gyanakszom a szándékaira. – Azzal sem mentem semmire – folytatta ugyanazzal a miméit zsörtölődéssel Marler. – Az egészet bedobta két nagy kortyra. Most meg engem akar leitatni. – Egyedül jött? – kérdezte Lisa. Azaz, nem látta Tweedet és Newmant, mielőtt fölmentek volna a szobáikba. Sem az őket követő Philipet. – Nem úgy néz ki? – kérdezett vissza Paula. – Akkor, hármasban leszünk – mondta pajkos mosollyal Lisa. – Egyszerre csak egy nővel tudok elbánni – tiltakozott Marler. – Mit gondol, ki vagyok én? Casanova? – Legyen óvatos, ha a férfiak így beszélnek! – vágott vissza Lisa. – Talán együtt vacsorázhatnánk? Egy nagy adag pezsgő társaságában. Megrendíthetnénk az úr bankszámlájának egyensúlyát. – Elnézést – válaszolta Marler. – Az ötlet csábító, de lesz egy unalmas találkozóm egy ügyvéddel. – Attól tartok, nekem is dolgom van. – Paula igyekezett, hogy sajnálkozó legyen a hangja. – Talán egy másik este. Itt marad néhány napig? Úgy értem, ebben a szállodában? – Ki tudná azt? – vont vállat Lisa. – Ismerik az életemet. Ha New Yorkból telefonálnak, és azt mondják, hogy sürgősen Tokióba kell mennem, azonnal irány a Heathrow: Ebből élek. De ha még itt vagyok, akkor vacsorázhatunk hármasban. – És itt fog megszállni? – firtatta tovább Paula. – Nem. A Hajóban, a North Streeten. Ha van szobájuk. Bár maradhatok itt is. Majd hagyok magának üzenetet, Paula – a portásnál. – Most mennem kell – mentegetőzött Marler. – Viszontlátásra! – Nekem meg sietnem kell, hogy be tudjak vásárolni, amíg a boltok nyitva vannak – kontrázott Paula. – Találkozunk még. Tudom, hogy így lesz – mondta Lisa mindkettejüknek. Paula kivárta, hogy Lisa, miután percekig ácsorgott a pultnál, elhagyja a szállodát, csak azután jött ki a bárból Marlerrel. A férfi fölkapott egy magazint, és úgy tett, mintha valami fölkeltette volna a figyelmét, Paula odament a pulthoz. – Lakik itt egy Lisa Trent nevű nő? – kérdezte. – Igen – mondta a lány. – Néhány órája rendelt szobát telefonon. – Trükkös csaj – súgta Marler, miközben megindultak a lépcsőház felé. – Miss Grey! – szólt utánuk a portás. – Jöjjön vissza egy pillanatra! Csaknem elfelejtettem. Mielőtt az a hölgy pár perce elment volna, üzenetet hagyott önnek. Paula átvette a cédulát, elolvasta, és odaadta Marlernek, miközben fölfelé mentek az emeletre Tweedhez. Főnökük még előzőleg közölte velük, hogy ugyanazt a szobát foglalta le, mint előző látogatásukkor. Paula, annyit rohangáltam ma, hogy tisztára hülye vagyok. Itt foglaltam szobát telefonon
keresztül, még Londonból. Nyugodtan hívhat kótyagosnak. Amint lehet, találkozunk. Szeretettel Lisa. Marler felvonta a szemöldökét, visszaadta az üzenetet. – Akkor nem is olyan trükkös. Jellemző Lisára. Ide-oda röpköd, mint egy szitakötő. Kíváncsi vagyok, mire készül Tweed. Tweed éppen letette a kagylót, amikor kopogtattak. Megkérdezte, ki az, majd ajtót nyitott. Ingujjban volt, zakóját gondosan ráakasztotta egy szék hátára. – Híreim vannak számotokra – mondta, még mielőtt leü lhettek volna. – Jill Selborne most foglal szobát a szállodában. – Ez a hely egyre zsúfoltabb – jegyezte meg Paula. – Honnan a pokolból tudod? Éppen most jöttünk föl a bárból. – Miután csevegtetek Lisa Trenttel. Láttalak, mielőtt feljöttem volna. Ami Jillt illeti, telefonáltam a recepcióra, azt mondtam, nem akarom zavarni, csak tudni szeretném, megjött-e már. Azt válaszolták, hogy igen. Valószínűleg akkor osont be, amikor a bárban iddogáltatok. – Miért jártál utána? – kérdezte Marler. – Most hívott a konvoj parancsnoka a városi parkolóból. Jelentette, hogy egész úton követte őket egy lenyalt sötét hajú lány egy Vauxhall Cavalieren. Ez meglehetősen egybevág. Mostanáig. – Mi van Rosa Brandttal? – kérdezte Paula. – Nieldnek már ide kellett volna hoznia. – Megjött, már elmentem a szoba előtt, ahol fogva tartják. Az őrséget Cheviot vette át. – Cheviot? A kiképzés vezetője Sendből? Itt van? – Mögöttünk jött az egyik kocsin. Ő váltotta föl Nieldet, akire piszkosul szükségem lesz ebben a hadműveletben. – Hogyan reagált a dologra Rosa Brandt? – Sehogy Egyetlen szót sem szólt, amióta Nield lehozta. Magam is csak néhány szót váltottam vele. Annyit mondott, hogy később beszélni szeretne velem, négyszemközt. – Ez veszélyes lehet. Remélem, megmotozták. – Igen, Nield a válltáskáját ellenőrizte, még mielőtt elhagyták volna a repülőteret. Én a bőröndjét kutattam át. Fegyvernek semmi nyoma. – Mi van Jill Selborne-nal? – kérdezte Paula. – Szerintem roppant orcátlan, hogy követett minket. Erőteljesebb kifejezéseket is használhatnék. – Márpedig én épp ezt akartam. Most mindhárom gyanúsított Könnycseppünk itt van Chichesterben. Később egyenként kihallgatom őket. – Ez kísérteties –, hogy az a nő, aki annyi embert ölt meg hidegvérrel, szabadon grasszálhat. – Brandtot őrzik. – Lisa Trentet és Jill Selborne-t viszont nem – mérgelődött Paula. – Indulnunk kell. Még szürkület előtt a helyünkön kell lennünk, amikor megkezdődik a támadás Cleaver Hall ellen. – A Land-Roverek mi célt szolgálnak? És hogyan tudott kapcsolatba lépni veled a parancsnok? – Mobiltelefonon. A Land-Roverek pedig hozzátartoznak a tervhez, amelyet Philip és Newman töviről hegyire kidolgozott a Park Crescenten. Várj, és meglátod a masinákat működés közben! Ragaszkodtam hozzájuk, egy nagyobb szabású elterelő hadművelet céljára, és meg is kaptam őket. – Felvette.zakóját, azután az irhabundáját. – Azt mondtam, indulás! Hét kocsiból álló konvoj fordult be a Boshammel szemközti patak partján a parkolóba. Newman érkezett elsőnek a Mercedesszel, Tweeddel és Paulával. Mögötte a két Ford jött az erősítéssel. Azután a Land-Roverek, azután Nield Citroenje. Marler Roveré volt a sereghajtó. Nyugat felé az ég mély bíborszínben égett, közeledett a szürkület. Paula ismét megcsodálta a jachtokat, amelyeket télire bakokra állítottak a kocsiparkolóban. – Hol marad Butler? – kérdezte hirtelen.
– Már itt van – válaszolta Tweed élesen. – Előreküldtem, hogy vizsgálja meg a szárazföldet és a patakokat. – Mintegy végszóra nagydarab alak bukkant elő a homályból. – Nagy a nyüzsgés Cleaver Hall körül – mondta Tweednek, amikor az kiszállt a Mercedesből. – Az a magas fal árnyékot vet. Az emberek zseblámpával közlekednek az úton, és megvilágítják a füvet, de nem lépnek rá. – De az útra igen? – kérdezte Philip. – Igen. Jó néhány automata fegyverrel ellátott őr mászkál fel-alá. – Hátul, gondolom, nem tudtad ellenőrizni a telket – vélte Philip. – De igen. Teleszkópos létrát használtam. Ellenőrizni akartam a fal tetejét. A fölszereléssel semlegesíteni tudom a riasztóberendezést, el tudom vágni a két elektromos vezetéket. Az egyik a másik alá van rejtve. Nagyon ravasz. – Hátul senki sem vizsgálja a füvet? – kérdezősködött tovább Philip. – Senki. – Biztos, hogy ki tudod iktatni a riasztót és el tudod vágni azt a két vezetéket? – kérdezte Tweed. – Az ilyesfajta munkánál senki sem lehet biztos semmiben, amíg meg nem próbálja. – Butler! – türelmetlenkedett Philip. – Szeretnék egy pillantást vetni egy szalmatetős házikóra a fal mögött, innen jobbra. El tudnál vinni oda? Most rögtön? – A Cleaver Hall melletti telekre? Különös egy házacska. Úgy néz ki, mintha évek óta nem lakna benne senki. – Nem sok időtök maradt! – szólalt meg figyelmeztetőleg Tweed. – Akkor jobb, ha rögtön indulunk – mondta Butler. – Gyere! – Amikor idefelé jöttünk a mellékúton, mintha egy nyolcadik kocsi fényeit is láttam volna a konvoj mögött. – Egy helyi lakos igyekezett hazafelé – mondta Tweed. Butler Fordja elhúzott a parkolóból. A hőmérséklet gyorsan süllyedt. Paula elsétált a parkolóból a bekötőúton, amely a patakhoz és Boshamhez vezető dűlő felé tartott. Newman utánaszaladt. – Te hová mész? – Idegesít az a nyolcadik fényszóró. Elérték a bekötőút végét. Paula még idejében nézett végig a patak felé vezető csapáson, hogy lássa Butler balra kanyarodó Fordját. Kollégája világítás nélkül vezetett. Jobbra pillantott, de semmit sem látott. – Valószínűleg csak a képzeleted a ludas – ingerkedett Newman. – Sokan ejtették már ki ezeket a szavakat – közvetlenül a haláluk előtt. Butler sebesen vezetett a mellékúton, amely megkerülte a patakot. Philip észrevette, hogy bekövetkezett az apály, ahogy Paula előre megmondta. Nyálkás, posvány zöldellt kísértetiesen a fűcsomók között. Nem célszerű ilyen helyre pottyanni. Butler jobbra fordult a pataknál, és lassított, amikor Cleaver Hall bejárata felé közeledtek. Oda se néztek a kapura. Butler még jobban lelassított, majd kilencven méternyire a magas fal végétől megállt és biccentett. Philip kiszállt, Butler követte, súlyos fütykössel a markában. Az ódon házacska húsz méterre volt az úttól. Philip óvatosan kinyitott egy deszkából készült kis kertkaput, lassan végigment a latyakos ösvényen. A kert elhagyatott volt, tele gazzal és vadszederrel. A zsúptető alatti ajtóhoz érve elővett egy ceruza vastagságú zseblámpát. Butler jó pár méterrel távolabb várakozott, körbenézegetve, nem adódik-e valami probléma. Philip meglökte az ajtót, de az szilárdan tartott. Olyan öreg volt, mint a hegyek. Bekapcsolta a kis elemlámpát, közelebbről is megvizsgálta. – Senki sincs itt – mondta az utána jövő Butler. – Évek óta nem járt erre senki. – Nem? Akkor ez mi? – Butler átsandított a válla fölött. Philip rávilágított két zárra. Kesztyűs kezével letörölte róluk
a vastag sarat. A két zár vadonatúj fénnyel csillogott. – Ez más megvilágítást ad a háznak – ismerte el Butler. – Most jobb, ha visszamegyünk, mert Tweed dühös lesz. Bezárták maguk mögött a kerítéskaput, azután Philip nekivágott a patakpartnak. Nem volt siüksége a zseblámpára, hogy lássa a nádcsomó mögé rejtett nagy, kabinos motorcsónakot. Ódon kikötőcölöphöz erősítették, egy csúszópálya mellett. A pálya egy hosszú tócsa felé lejtett, amelyet az apály hagyott maga mögött. Philip visszament társához. Butler kihajolt a volán mögül. – Itt elválunk – mondta halkan. – Átlátok a túloldalra, a karaván úton van. Newman azt mondta, a hátsó támadó csoporthoz vagyok beosztva. Már tudom is, mit csináljak. Körüljártam a tanyát, miközben az ajtót vizsgáltad. Senki sincs ott, úgyhogy idevezetem a csoportomat, amint megérkezik. – Bob nyilván azt is elmondta neked, hogy én meg az elölről támadók közé vagyok beosztva, akik az elterelő hadművelettel segítik a munkátokat. Itt fogok várakozni. – Leparkolom a kocsit, kicsivel arrébb ezen az úton, azután visszajövök, hogy csatlakozzam a csapatomhoz. – Azt hiszem, a Cleaver Hall-i banda észrevette a közeledő járműveket – jegyezte meg Philip, és a patak túlpartját nézte. A konvoj azon az úton haladt, amelyen az előbb ők is végigjöttek. – Nem számít, hogy észrevették-e – biztosította Butler. – Bent fognak maradni erődítményükben, bár az is lehet, hogy reagálni fognak. Na, viszlát! Majdnem csúnya veszekedés lett belőle, amikor Paula visszaért a parkolóba, kinyitotta a hátsó ajtót és beszállt Tweed mellé. – Kifelé! Most rögtön! – reccsent rá a főnöke. – Te nem jössz velünk! – Kutya legyek, ha nem! – Bekötötte a biztonsági övet, elővette automata Browningját a válltáskájából. – Ne légy már annyira főnök! – Azt mondtam, most rögtön szállj ki ebből a kocsiból! – ismételte Tweed metsző hangon. – Én pedig azt, hogy maradok. Azt hiszem, itt-ott én is hozzájárultam, hogy sikeres legyen kirándulásunk Európa dzsungelében. – Kulcsszereped volt, és rendkívül hálás vagyok érte – felelte Tweed szelídebben. – Akkor pedig hagyd békén, hadd jöjjön! – szólt hátra a Mercedes volánja mögül Newman. – Paula még létfontosságú lehet. – Én csak a biztonságára gondoltam – retirált meg még jobban Tweed. – Tudom – mondta Paula. – De ha túléljük, túléljük. Ha meg elesünk, hát elesünk. – Akkor jobb, ha indulunk – döntött Tweed. – A többiek már majdnem odaértek. Csak remélhetem, hogy mi is időben ott leszünk. – Időben ott leszünk – ígérte Newman, beindítva a motort. – Most ereszkedik le a szürkület. Walvis nem nyitja ki a tetőt, amíg be nem sötétedik. A patak túlpartján autókonvoj húzott el a bezárt kapu előtt. Automata fegyverek zúdítottak rájuk sortüzet Cleaver Hall vasrácsos magas ablakaiból. Egyik sem talált. Amint Newman leállította autóját a fal védelmében, előbukkant Philip és a két Land-Roverre mutatott: az egyik Newman előtt állt, a kapu innenső felén, a másik a túloldalon. – Most néztem meg az órám. Adok Butlernek még néhány percet, hogy elfoglalja hátul a helyét a csapatával. Mindnyájan teleszkópos létrát vittek magukkal. Pontosan öt perc múlva akció indul. Húzódjatok a fal fedezékébe, mert bentről lövöldöznek! Szálljatok ki a kocsiból, de maradjatok itt! Paulának feltűnt az a parancsoló tekintély, amely olyan magától értetődően áradt Philipből. Korábban még sohasem tapasztalt ilyet kollégájánál Kiszállt, és megborzongott a hideg levegőtől. Jeges szellő fújt a délnyugati csatorna felől. Eszébe jutott, hogy a legmagasabb dagályok éppen a délnyugati széllel szoktak érkezni.
– Már megint ott az az autó – mondta a mellette álló Tweednek. – Miféle autó? – A nyolcadik, amelyre korábban figyelmeztettelek. Követi a mieinket. A kocsi lassan gurult a Cleaver Hall felé vezető úton. Egyelőre a patak túloldalán tartott, és nem kapcsolta be a fényszóróit. – Ebben nem lehetsz bizonyos – vetette ellen Tweed. – Szerintem mégis. Új, ezüstszínű Citroen. Ez volt a nyolcadik utas: még arrébb láttam, ahogy elhaladt egy utcai lámpa alatt. – A helybéliek is autón közlekednek – mondta visszautasítóan Tweed. Az órájára nézett. – Remélem, hogy Butler és csoportja elérte a célját. Már csak három percünk maradt. Butler és Nield, nyomukban négy emberrel, áttörtettek az öreg szederbokrok között a föléjük magasodó fal tövébe. Mind a hatan teleszkópos létrát vittek az egyik kezükben, nagy vászontáskát a másikban. Ebben voltak a gránátvetők és a gránátok. Butler teljesen széthúzta létráját, és egy előre kiszemelt pontnál nekitámasztotta a falnak. A fal tetejéhez érve körülnézett. Az udvarházig húzódó gyepen az életnek semmi nyoma. Butler előhúzott a zsebéből egy tubusra valót abból az anyagból, amelyet a Park Crescent alagsorában fejlesztettek ki a vegyészek. Létrája a riasztórendszer egyik fő elektródjának közelében állt. A rendszer normális körülmények között érintésre is jelzett Cleaver Hallban, megmutatva a behatolás helyét. Butler jókora adag, tejfölsűrű fekete ragacsot nyomott az elektródákra. A hidegben az anyag azonnal megdermedt. Butler elégedetten dörmögött. A riasztórendszer megbénult. Visszacsavarta a kupakot, zsebre vágta a tubust, elővett egy gumiszigetelésű csipeszt. Először az áramkörhöz tartozó, csaknem láthatatlan alsó vezetéket vágta át, azután a felsőt. Ránézett a fal fölött Nieldre, aki a válláról leemelt, betárazott gránátvetővel kuporgott a létrája tetején. Mögötte a másik négy ember is elfoglalta helyét és betöltötték a gránátvetőket. Butler fölemelte a kezét jelezve, hogy a fal tetején húzódó riasztóberendezéseket kiiktatta. Maga is leakasztotta válláról a gránátvetőt, betöltött egy gránátot. Azután előhúzott egy mobiltelefont, belepötyögtetett egy számot az egyre fakuló fényben, és bemondta az elöl tartózkodó Philipnek a jelszót: – A csónak dagálykor köt ki. A homlokzat felé eső könyvtárban Walvis olyan hevesen kapta el Gulliver karját, hogy az alvezér felszisszent. – Mi az ördög ez a lövöldözés? Mindjárt itt az ideje, hogy kinyissuk a tetőt és jelt adjunk a keleti osztagok parancsnokainak! – A Tweed & Tsa lehet – válaszolta Gulliver. – Láthatólag nem dőltek be az aldeburghi manővernek. – Biztonságos? Biztonságos? Biztonságos? – hebegte a dühtől csaknem érthetetlenül Walvis. – Biz... – Mi biztonságos? – Az udvarház! Ez az udvarház! Biztos, hogy megfelelő a védelme? – kérdezte Walvis. – Először is, engedje el a karom. Köszönöm. – Gulliver alig bírta megállni, hogy meg ne dörgölje a karját, akkora fájdalmat okozott neki főnöke vasmarkú szorítása. – Láttam, hogy járművek haladnak el a bezárt kapu előtt. Frontális támadásra készülnek. A puskatüzünk majd darabokra tépi őket. Ha néhányuk mégis átmászik a falon, kerülni fogják az autóutat, mert ott túl erős lesz a fegyvertűz. Ha megpróbálnak keresztülvágni a füvön, az aknák tépik le a lábukat vagy a fél testüket. Tweed támadása borzalmas katasztrófába fog fulladni. – Biztos vagy benne? – Biztos – válaszolta flegmán Gulliver. – Lehet, hogy föl kell hívnom majd valakit Varsóban – mondta halkan Walvis. – Be fogom zárni az ajtót, hogy ne zavarjanak. A földszinti dolgozószobám ajtaját.
– Megértettem. – Gulliver nem egészen értette, miről motyog Walvis, de úgy vélte, nem vetne rá jó fényt, ha most kérdezősködne. – Most föl kell mennünk a tetőre – mondta. Már majdnem besötétedett. A technikusok, akik a műholdakkal dolgoznak, ott várnak a készülékek mellett. Gondolom, ön is feljön? – Csak utánad, Vezess! Te add ki a parancsot, hisz te ismered a technológiát. Én egyszerű tanúja leszek Európa végének. Igen, mennünk kell. Már majdnem besötétedett. – Miért nem küldtük el már egy órája az üzeneteket? – kérdezte Gulliver, miközben fölfelé mentek a lépcsőn. – Európának az a része, amelyet érint az Árhullám – a kezdete –, egy órával előttünk jár. – Azért, kedves Gulliverem – mondta nyugodtan Walvis –, mert én jó pszichológus vagyok és jó az emlékezetem. – Ezt nem értem. Gulliver alig bírt lépést tartani irdatlan termetű gazdájával. – Akkor elmagyarázom. Vegyük először a pszichológiát. A Hold még nem kél fel egy darabig. Most képzeld el a határőröket a fagyott folyamok innenső oldalán, amint hirtelen megpillantják a feléjük áradó emberhullámot. Még az emberdagály előtt elönti őket a rettegés dagálya. Elérték a legfelső lépcsőfokot, ott álltak a tetőtérbe vezető, mozgatható lépcső tövében. – Csak utánad – mondta Walvis. – Amint kiadom az első utasítást, te veszed át a parancsnokságot. A zárt tető alatt égő falikarok világították meg az elképesztő látványt. Emberek ültek a képernyők előtt, műholdantennák toronymagas tányérjai tövében. A tányérokat már szögbe állították, valamennyi kelet felé nézett, hogy üzeneteket továbbítson meghatározott helyekre. Gulliver körbejárt, ellenőrizte az antennák szögét, majd visszatért Walvishoz, aki az ajtó közelében állt a mozgatható lépcsőn. – Minden kész – jelentette Gulliver. – Akkor nyisd ki a tetőt! Butler jelentette, hogy a helyén van. Philip visszatolta mobiltelefonja antennáját, majd beült az egyik Land-Rover vezetőülésére. Paula lenyűgözve bámulta, amint Cardon egységének álcázóruhás tagjai beállnak a terepjáró mögé – a járművet már korábban odakormányozták a zárt kapuval szemközti lejtőre, ahonnan nem láthatták Cleaver Haliból –, és tolni kezdik a kapu felé. Belülről észrevehettek, mert golyózápor zúdult a Rover elejének. – Mit csinálnak? – kérdezte a nő. – Mindkét Land-Rover páncélozott, hogy megvédje azokat, akik tolják. Embereink további védelmül még páncélsisakot is tettek a fejükre. Az, amit magad előtt látsz, egy nagy hatóerejű, mozgatható bomba –, magyarázta Tweed. – Hogyan működik a két jármű? – Elöl, a megerősített lökhárítón van egy érintkező. Amikor ez odakoccan a kapuhoz, egyedi élményben lesz részed. – Szálljatok be a kocsiba, onnan figyeljetek! – parancsolta Philip, aki visszatért a fal takarásába. Tweed és Paula engedelmesen visszabújtak a Mercedesbe, ahonnan Newman már elment. Tweed a volán mögé telepedett, bezárta az ajtót és várt. – A Rover volánja rögzítve van, így kizárólag előre gurulhat. Ekkor Philip, akinél rádió adóvevő van, megnyomja a gombot... A Land-Rover pontosan szemközt volt a magas, kétszárnyú kapuval. Az emberek, akik tolták, hasra vetették magukat, Philip megnyomta a gombot. A kocsi, saját motorjától hajtva előrelendült. Nekivágódott a kapunak. Fülsiketítő dörrenés hallatszott. Paula delejezetten bámulta, ahogy a kapu megsemmisül, a rács roncsai a levegőbe röpülnek. Acéleső záporozott, de egyik darab sem érte el a Mercedest. A kapu kőoszlopai összeomlottak, a kőtörmelék meg a vakolat a magasba vágódott, végül a patakba zuhant. A
Land-Rover eltűnt, a bomba ereje darabokra tépte. – A bejárat nyitva! Ez létfontosságú része az általam javasolt elterelő hadműveletnek – mondta Tweed. – Bár a következő lépés is látványos. Ez meg fogja győzni a védőket, hogy a támadás kizárólag elölről várható. A második Land-Rovert is megindították az úttal szemközti lejtőn. Megállt, néhány méternyire onnan, ahol ikertestvére megsemmisült. Az eddig hasaló emberek a második kocsi mögé futottak, és elkezdték fölfelé tolni. Philip odanyargalt hozzájuk, meggörnyedve, hogy ne érjék az udvarházból záporozó golyók, majd hamarosan visszafutott, és jelentést tett a kocsiban ülő Tweednek. – A felcser azt mondja, egyetlen könnyebb sebesülés történt. Egy embert fejbe talált egy visszahulló rácsdarab, de ő is jól van. Eddig minden rendben. Ismét átnyargalt a záporozó lövedékek között. A védők most már folyamatosan lőttek. Paula megkönnyebbült, amikor látta, hogy Philip ott van a második Land-Rover biztos takarásában. – Egy valamit nem értek – mondta. – Nem robban fel túl korán a Rover, ha a házból kilőtt valamelyik golyó eltalálja a detonátort? – Nem, mivel azok ott az útra összpontosítják a géppuskatüzet. Ha gránáttal lőnének, az más lenne. – A kilincsért nyúlt, amikor a második Land-Rover elérte az emelkedő tetejét. – Maradj itt! Nekem látnom kell. Kiszállt, a fal fedezékében várakozott. A Land-Rover kis időre megtorpant; orra, a nyitott kapun át, egyenesen a bekötőút felé irányult. Philip megnyomta a gombot, a kocsit toló emberek ismét hasra vetették magukat. A Land-Rover előrelódult, keresztülgördült a nyitott kapun, páncélozott elején pattogott a golyózápor. Tweed egy periszkóppal óvatosan átkukucskált a romos oszlop fölött, egy viszonylag ép falszakaszon. Könnyű kéz érintette meg a vállát. – Csak én vagyok – mondta a fegyverropogás rövid szünetében Paula. – Azt mondtam, maradj a kocsiban! – förmedt rá Tweed. – Mostanában roppant szófogadatlan vagyok, nem gondolod? Tweed nem gondolhatott ki semmiféle választ, mert az automata fegyverek újult erővel köpték az ólmot a közeledő járműre. A Land-Rover egyre gyorsabban gurult tovább lefelé a bekötőúton. Elérte az út végét, fölbukdácsolt a terasz lépcsőin, keresztülgurult a teraszon, és teljes erővel nekivágódott a főbejáratnak a széles boltív alatt. Fülsiketítő robbanás hallatszott. Az ajtó eltűnt, az időtlen kőboltív összeomlott, vaskos tömbjei a fűre zuhantak, némelyik telibe talált egy-egy aknát. Füzérben követték egymást a robbanások. A Cleaver Haliba vezető út nyitva állt. Az épület teteje nehézkesen félrecsúszott. Gulliver ellenőrizte a technikusokat, akik azt várták, mikor továbbíthatják az üzenetet. Butler, a hátsó fal tetején kuporogva, elhűlten bámulta a megnyíló tetőt, majd célba vette gránátvetőjével. Első gránátja a feltárult üregbe érkezett, megsiketítve Gullivert és összetörve két antennatányért. Walvis némán lesurrant a kitolható lépcsőn, majd szaporán elindult a földszintre, miközben a feje fölött az épület megreszketett az újabb robbanásoktól. A földszinten berontott a dolgozószobájába, és magára zárta az ajtót. Az iroda az épület végében volt, így közel esett a fal mögötti szalmatetős kunyhóhoz. Walvis kulcsot vett elő, beleillesztette a faburkolat alig látható furatába, elfordította és meglökte a deszkát. A burkolaton ajtó nyílt. Walvis benyúlt, villanyt gyújtott, leereszkedett az ódon kőlépcső első két fokán, megfordult, becsukta és be is zárta maga mögött a falburkolatba rejtett ajtót. Előhúzta a korábban zsebre tett lámpát, és végigsietett a kopottra taposott kövezeten, amely az isten tudja hány évszázada épített alagút földjét burkolta. Jobban érezte magát, amikor
elhaladt egy krétajelzés mellett, amelyet ő maga tett a csöpögő kőfalra egy korábbi látogatása alkalmával. Ez azt jelentette, hogy most ment át Cleaver Hall külső fala alatt; hamarosan fölkapaszkodhat egy lépcsőn a titkos ajtóhoz, amely a zsúptetős kunyhó belsejébe vezet. A tetőtérbe becsapódott a második gránát, egyenesen Gulliver lábai elé, és fölkente az alvezér cafatait a falra. Újabb gránátok zuhogtak a terembe. A helyiség pokollá vált, minden tüzet fogott, a berendezések összezúzódtak, a padlón eltorzult pózokba facsarodottan hevertek a technikusok hullái. Butler, még mindig a hátsó falon kuporogva, döbbenten nézte, amint a padlástér vörösen izzani kezd, majd lángok csapnak ki a nyitott tető fölött. Kilőtt még két gránátot, Nield is kilőtt kettőt. – Biztos, ami biztos – motyogta Butler az orra alatt. Tűztenger lobogott a padlástér katlanában, ahonnan egyetlen üzenetet sem küldtek el. Butler második gránátja átrepült a kitolható lépcső nyílásán, be a házba. Az is égni kezdett, a lángok gyorsan elharapózva, mohón falták a fát. A tűz végighömpölygött a lépcsőházon. Nield második gránátja nagy ívben átrepült a nyíláson, és lezuhant a korlát mellett a földszintre, ahol felrobbant. Lángok nyúltak a magasba, összefolytak az emeleti tűzzel. Az egész udvarház égett. A védők menekülni kezdtek az összeomlott bejáraton át, gondosan elkerülve a Land-Rover fehéren izzó maradványait. Néhányan eldobálták fegyvereiket, és magasba emelt kézzel futottak végig az úton. Mások, akik pánikba estek, berohantak a fűbe. Felrobbantak az aknák, és végeztek a halálra rémült emberekkel. Ketten, menekülő társaik közé vegyülve, kampós végű kötelet cipeltek magukkal. Fegyverüket a vállukra vetették. Megközelítették a szétrobbantott bejáratot, kitértek oldalra egy keskeny fűcsíkon, amelyről tudták, hogy nincs aláaknázva. Megálltak a fal tövében, felhajították a vaskampót, amely beleakadt a kőbe. A menekülők nesztelenül fölmásztak a kerítés tetejére és lenéztek. Alattuk Newman állt. Kesztyűje elszakadt, miközben a többieknek segített tolni a LandRovereket. Minden erejét fölemésztette a művelet. Kimerültén ácsorgott. Paula történetesen éppen feléje pillantott, amikor mozgást észlelt a fal tetején. Két férfit látott, akik célba vették Newman hátát. – Bob! – sikoltotta. – Fölötted! Fölemelte Browningját, de tudta, hogy késő. Tweed is megpördült. Két lövés dörrent. A falon kuporgó emberek ernyedten összeroskadtak, félig lelógtak a falról, kezükből kicsúszott a fegyver. Paula megtántorodott, ő nem lőtt. Azután nem messze Newman mögött észrevett egy feketébe öltözött alakot. A kísérteties jelenség gyorsan beleolvadt a leereszkedő sötétségbe, amely most már teljessé vált. – Láttál valakit? – kérdezte a főnökét. – Valaki lelőtte azt a két embert a falon. Ki lehetett? – Fogalmam sincs – mondta Tweed.
Walvis, a lépcső tetejére érve, ugyanazzal a kulccsal, amelyet a dolgozószobája titkos ajtajához használt, kinyitotta az ajtót. Jobbjában egy Lúgért markolt, amelyet a dolgozószoba egyik polcáról kapott föl menekülés közben. A második ajtó melletti kapcsolóval leoltotta az alagút világítását, hogy szeme hozzászokjon a sötéthez. Kinyitotta az ajtót, fülelt, nem hall-e áruló neszt. Halálos csönd fogadta. Hatalmas, ódon szekrényben állt; úgy építették bele a kunyhó falába, hogy elrejtse a titkos feljáratot, Walvis kinyitotta a kettős ajtó egyik szárnyát, és kilépett a konyhába. Nedves
dohszag mutatta, hogy a kunyhót réges-rég nem lakják. Nem csapott zajt; ő maga személyesen olajozta be az ajtó zsanérjait. A kőpadlós konyha egyik sarkában ősrégi vas tűzhely állt. Ismét hallgatózott. A lövöldözés abbamaradt. Előhúzott két kulcsot a zakója zsebéből, és a bejárati ajtóhoz ment. A csípős hideg máris behatolt nadrágja és zakója alá. Azzal vigasztalta magát, hogy legalább a motorcsónakban bőven van meleg ruhája. Nesztelenül beleillesztette a kulcsot a felső zárba és elfordította, majd ugyanezt megismételte az alsóval. Ezek is vastagon be voltak olajozva. Walvis egyetlen szolgájának sem árulta el a titkos alagút létezését. Az volt a kedvenc alapelve, hogy senkiben sem szabad megbízni. Egy pillanatig eltűnődött, vajon mi lehet Martinnal, aki távollétével tüntetett a támadás kezdete óta. Kinyitotta a súlyos faajtót, tüzelésre készen fölemelte Lügerét. Philip akkor jött végig az ösvényen. Bal kezében hosszú, összetekert kötelet hozott. A ház közelébe érve rádöbbent, hogy nem tudja időben előrántani Browningját, amit kolléganőjétől kapott. Paula némi kesernyés örömmel gondolt rá, hogy Philip az ő fegyverével fogja megölni Walvist. Walvis nem hallotta a lépteket, mert az ösvényt benőtte a moha. Reflexei ettől függetlenül meghökkentően gyorsak voltak. Rögtön célba vette a Lügerrel az ellenséget. Philip három méterre volt, nem is lehetett volna eltéveszteni. – Régóta várom, hogy találkozzunk, Walvis – mondta Philip, és a hangja kemény volt, mint a gránit. – Nohát, találkoztunk. És én leszek az utolsó, akit életedben látsz. Meghúzta a ravaszt, ugyanebben a pillanatban Philip oldalra vetődött, bár tudta, hogy hasztalan próbálna elmenekülni a golyó elől. Új hang kélt az éjszaka csöndjében, amelyet csak a Cleaver Hallban égő fa ropogása tört meg: egy kattanás. Walvis elfelejtette megtölteni a fegyvert. Philip egy szemvillanás alatt rávetette magát. Walvis megpróbált odavágni a Lüger csövével ellensége homlokára, de eltévesztette, mert Philip máris a háta mögött volt. Walvis érezte, hogy kötél csavarodik a derekára. Megfordult, hogy harcoljon, ám ekkor pisztolycső nyomódott a tarkójának. Philip imádkozott, hogy ne kelljen meghúznia a ravaszt. Walvis mozdulatlanná dermedt. – Most én mondom meg, hogy mit csinálunk – suttogta Philip. – Lesétálunk a motorcsónakodhoz, beszállunk, szép csöndesen elbeszélgetünk. Szedd a lábad! És ne próbálj elmenekülni! Fogom a kötél végét. Walvis elindult az ösvényen. Úgy látta, van esélye, hogy túljárjon ellenfele eszén. A hülyének ott helyben le kellett volna lőnie. Nem volt hozzá bátorsága. Áthaladtak a kertkapun. Philip megparancsolta foglyának, hogy görnyedjen meg, és úgy siessen a motorcsónak felé. Jobbra elmosódó alakok mozogtak a távolban, de azok Tweed emberei voltak. Háttal álltak feléjük, foglyok után kutattak, a bekötőutat figyelték a beomlott tetejű, üszkös udvarház előtt. Senki sem vette észre őket, amikor Philip lekísérte Walvist a motorcsónakhoz, majd ráparancsolt, hogy szálljon be. Walvis engedelmeskedett. Philip odacsomózta a kötél végét a csónakperemből kiálló, apró cövekhez. Miután Walvist biztonságba helyezte, minden megmaradt erejét arra használta, hogy a csónakot belökje az áramlatba. A jármű hirtelen lendülettel belecsúszott a messzeségbe nyúló, nagy tóba. Philip az utolsó pillanatban ugrott a fedélzetére. A csónak tovalebegett a sötét vízen, majd megállt, mert nekiütközött egy síkos iszapzátonynak. – Walvis – kezdte –, én Philip Cardon vagyok. Mond neked ez a név valamit? – Sosem hallottam. – Ide hallgass, te fattyú, ha nem felelsz őszintén a kérdéseimre, lelöklek a fedélzetről! – Ne! – Walvis rémülten meredt a zöld nyálkával borított iszapra. – Kegyelmezz, az istenért!
– A te szótáradban nem szerpel a „kegyelem” szó. Kezdjük elölről. Mond az a név valamit, hogy Jean Cardon? Hosszú szünet következett. Walvis azt igyekezett kiagyalni, mi lenne a legjobb válasz könyörtelen őrének. Talán az asszony testvére? – Igen, azt hiszem, személyzetem egy tagja említette. – Lucien? – kérdezett tovább kíméletlenül Philip – Az az ember, aki először el akarta ütni Jean Cardont a Fulham Roadon? Tavaly? – Lucien ötlete volt. Azt az utasítást kapta, hogy ijessze meg... – Hazudsz! Az volt a parancs, hogy ölje meg! Pillanatnyi elégedettséget érzett. A blöff segítségével sikerült megtudnia, ki vezette a Fulham Roadon a kocsit. Senki mást nem kell már keresgélnie. – Ha szabadna emlékeztetnem, Jean nem halt meg. Walvisnak az volt a benyomása, hogy minél tovább beszél Cardonnal, annál nagyobb a valószínűsége, hogy meg tudja fordítani a játszmát. – Nem. Történetesen csakugyan nem halt meg. Most kérdezek valami fontosat. Te vagy az egyetlen, aki később parancsot adhatott Luciennek, hogy kínozza meg Jean Cardont a Borostyán Tanyán, a Witteringsbe vezető út mellett, így van? Ne feledkezz meg a figyelmeztetésemről! Walvis ismét oldalra sandított. Habozott. Cardon egyre jobban sarokba szorítja. A hajó fedélzetén, nem messze a kezétől, egy szigony hevert. – Évek óta dolgozom egy világrengető terven... – Ezt hagyd abba! Ne köntörfalazz! Mindent tudunk az Árhullámról. – Elővehetem a zsebkendőmet, hogy megtöröljem a homlokomat? Az izzadtság a szemembe folyik. – Csak szép finoman vedd elő. Walvis előhalászott egy hatalmas zsebkendőt, megtörölgette a homlokát, majd leejtette a zsebkendőt, nehézkesen lehajolt, a baljával fölemelte, a jobbjával megragadta a súlyos marlinozó szigonyt, fölállt, és ellenfele feje irányába döfött. Philip lebukott. A szigony a vízbe hullott a csónak fara mögött. Philip előrerontott, és átlökte Walvist a csónak peremén. Az a rémülettől fojtott kiáltással süppedt bele az iszapba. Philip leoldotta a kötelet a pecekről, és a kezébe fogta. Walvis nehezebb volt, mint gondolta, és ugyancsak neki kellett vetnie a lábát a fedélzetnek, hogy ki ne csússzon a markából a kötél. Walvis máris derékig merült az iszapban. Sáros kezével erőtlenül csapkodott. A süllyedés megállt. – Még egyszer kérdezlek. Ha becsületesen válaszolsz, megmentelek. Te adtál parancsot arra, hogy Lucien megkínozza Jean Cardont? – Én. Amikor az ember ilyen hatalmas tervbe fog, néha szörnyűségeket kell végrehajtania. – Ami neked könnyen ment. Miért tetted? – Már nem emlékszem... Philip ellazította a kötelet. Walvis megdöbbentő gyorsasággal tűnt el a mocsárban. Philip erre nem számított. Minden megmaradt erőtartalékát összeszedve, megrántotta a kötelet. Walvis sártól csatakos szürke haja bukkant föl először, azután a feje és a válla is. Kiköpte szájából a büdös sarat, köhögött és fuldoklott. Philip megismételte a kérdést. – Miért tetted? – Ő... – Mondd ki a nevét! Nem volt akárki, te nyavalyás! – Jean... Cardon... nyomozást folytatott... bizonyos titkos bázisaim után... miközben a pénzügyeimet firtatta. De ki vagy íe? – A férje voltam. A válasz pörölycsapásként érte Walvist. Philip látta rajta a megrendülést. A félelem eltorzította húsos arcát. – Istenem! Olyan okos asszony volt! Még senki sem jutott ilyen közel hozzám!
– Most már mindent tudok – mondta Philip jóformán felismerhetetlen hangon. – Azt mondtad, ha válaszolok a kérdéseidre, megmentesz. Nem kapok levegőt... Nem kapok levegőt. Jean ugyanezeket a rémült szavakat mondta haldoklása közben. Philip elengedte a kötelet. – Azt mondtad, megmentesz! – visította Walvis. – Hazudtam. Walvis mélyebbre merült. A sár a melléig ért, a tokájáig, a szájáig. Nem tudta becsukni a száját. Nagy kortyokban nyelte a sarat, amint egyre mélyebbre süllyedt. A latyak elérte és elnyelte az iszonyattól meredt szempárt. Eltűnt a csatakos szürke haj. A laza kötél követte a mélybe. Vége úgy tekergett, mint egy kígyó, azután annak is nyoma veszett. Walvis alászállt mocsári sírjába. Talán örökre. Az összeroppanásig kifáradt Philip, visszatérve az udvarház csaknem teljesen megsemmisült homlokzatához, félrehúzta Tweedet és Paulát. Visszaadta a nőnek a pisztolyt, színtelen hangon elmondta, mit tett. Bajtársai némán hallgatták, és Paula vigasztalóan megfogta a karját. – Semmi örömöm nem volt az egész iszonyatban – fejezte be ugyanolyan színtelen hangon Philip. – De akkor is meg kellett tenni. Mikor megyünk el innen? – Elhatároztam, hogy ma este kiderítem Könnycsepp személyazonosságát – jelentette be Tweed. – Szeretném már lezárni ezt az egész ügyet. – És hogyan akarod megtenni? – firtatta Paula, miközben ivott egy kortyot száraz francia borából. – Erre én is kíváncsi vagyok – tette hozzá Newman. A Berkeley Armsban voltak, ahova egyszer már beugrottak, mielőtt elindultak volna Európába. Tweed otthagyta Philipet parancsnokul Cleaver Hall ostromlóinak. – Vigyázz a foglyokra! Bilincseld őket össze, és zárd be abba a zsúptetős házba, ahol találkoztál a menekülni próbáló Walvisszal! Vidd oda őket, a csapatunkat pedig küldd vissza Londonba! Siess, mielőtt megjönnének a tűzoltók, ami bármelyik pillanatban bekövetkezhet. A boshamiek alighanem látták a tüzet, amely fölemésztette Cleaver Hallt. – Akkor jobb, ha belehúzok – mondta Philip. Miután kiadta parancsait, Tweed beült Paulával Newman Mercedesébe, és elhajtottak. Az autót eldugták a kocsma mögötti parkolóban. – Miért hagytad ott Philipet egyedül, azok után, amiken átment? – kérdezte Paula egy újabb korty után. – Hogy elfoglalja magát. Hogy ne gondolkodjon. És mert bebizonyította, hogy első osztályú vezető. Ezért – válaszolta Tweed. – Ha meghalljuk, hogy idekanyarodik egy autó, akkor Pete Nield hozza a bérelt Citroent. Azzal akarok elmenni a Borostyán Tanyára. – A Borostyán Tanyára! – kiáltott Paula. – De hát mire készülsz? Ennek Könnycsepphez van köze, igaz? – Igaz. Emlékszel, hogy amikor megérkeztünk, azt mondtam, föl akarom hívni Howardot az út menti fülkéből? Hát nem őt hívtam, hanem a három gyanúsítottat, abban a reményben, hogy a szobáikban vannak. Brandtot persze Cheviot őrzi, de neki azt mondtam, engedje el a nőt, hagyja egyedül a kulccsal... – Kockázatos ilyet tenni... – kezdett volna tiltakozni Newman. – Kérlek, hallgass, amíg befejezem! Azt mondtam mindhárom gyanúsítottnak – Brandtnak, Trentnek és Selborne-nak –, hogy rájöttem, kicsoda Könnycsepp, de szükségem lenne rá, hogy bizonyos tények elmondásával megerősítsék elméletemet. – A tűzzel játszol – figyelmeztette Newman. – Azt mondtam, hallgass! Kevés az időm. Mindhárom nőt meghívtam, hogy találkozzék velem a Borostyán Tanyán, harmincperces időközökben. Abban biztos vagyok, hogy egyikük hamarabb fog beállítani. Az lesz Könnycsepp.
– Elkísérünk – mondta nyersen Newman. – Nem, egyedül megyek. Butler odaadta a Waltherjét. Most már ismerem Könnycsepp taktikáját. Műsírógörcs, ciánhegyű lövedékkel betárazott fegyver, cél, tűz. Készen állok a találkozóra. Paula harmadszor nézett körül a kocsmában. Ők voltak az egyedüli vendégek a sarokasztalnál, jó messze a pulttól, ahol a tulajdonosnő a poharakat fényesítette. – És hogyan jutsz be a Borostyán Tanyára? – kérdezte. – Betörsz? – Dehogy, az istenért! Butler nemcsak a fegyverét adta ide, hanem egy készlet álkulcsot is. Még azt is megmutatta, melyik nyitja a bejárati ajtót. – És ezt honnan tudja? – kérdezte Newman. – Mert még korábban elment a Borostyán Tanyára, ahogy titokban utasítottam... – Szuroksötét van – mutatott ki Newman. – A Borostyán Tanyán pedig elvágták a vezetékeket, nincs világítás. – Butler, ha még nem felejtetted el, szakképzett villanyszerelő. Megjavította a hálózatot. Úgy is mondhatjuk, hogy a Borostyán Tanya fényárban fog úszni. – Meg vagy húzatva – morogta Paula. – Még mindig úgy gondolom, hogy veled kellene mennem – ismételte meg Newman. – Rendben van. – Tweed kihúzta magát. – Akkor megparancsolom, hogy térjetek vissza Londonba, mihelyt Nield idehozza a Citroent. Őt majd Philip fogja fölszedni és elvinni a saját Citroenjén. Megértettétek? Parancsolom! Newman, te visszafuvarozod Paulát Londonba. – Rám ne legyen gondod. – Paula fölállt. – Van egy barátnőm Havantban. Fölhívom, hátha átdumálhatjuk az éjszakát. Ha otthon lesz, akkor taxit hívok. Neked ez több mérföldes kitérőt jelentene, Bob. Elvonult. Newman kétségbeesetten legyintett. – Jobb, ha engeded a maga feje után menni, máskülönben halálra izgulja magát az őrült terved miatt. Valószínűleg így is ez lesz a vége. Föltekintett. Pete Nield lépett be a kocsmába, odament az asztalukhoz, letette a kocsi kulcsait. – A Citroen hátul parkol, Newman Mercije mögött – mondta halkan. – A tartály tele üzemanyaggal. Jobb, ha visszamegyek Philiphez. Nem nagyon van kedve itt lebzselni. Mellesleg, úgy tettünk, ahogy javasoltad, Tweed. Az összes megbilincselt foglyot bezsúfoltuk a kunyhóba. A fegyvereiket is melléjük dobáltuk, ugyancsak javaslatod alapján. Kesztyűs kézzel fogtuk meg a stukkereket, a csövüknél fogva, így csak az ő ujjlenyomataik vannak rajtuk. Végül ellenőriztük, van-e náluk töltött fegyver, arra az esetre, ha megszöknének. Egyikben sem volt már lőszer. Most pedig megyek. Vigyázz magadra! – Szép munka volt, Pete. Newman, aki csak ült az itala mellett, félretolta a félig üres poharat. – A legkevésbé sem tetszik az ötleted – pillantott Tweedre. – Senki sem kérdezte, hogy tetszik-e. Paula nemsokára visszatért. Leült, Tweedre nézett, helytelenítően megcsóválta fejét. – A barátnőm otthon van, így nála töltöm az éjszakát, azután reggel vonattal bemegyek Londonba. A taxi már útban van értem. – Én is indulok – mondta Newman. – Sok szerencsét! Szükséged lesz rá. Paula, legjobb, ha itt várod meg, amíg a kocsi megérkezik. – Úgy lesz – felelte a nő. Newman távozott, beült Mercedesé volánja mögé, és elindult London irányába. Keserű volt az arca, úgy kellett kényszerítenie magát, hogy ne Tweedre gondoljon, hanem a vezetésre. Még egy parancsot kapott főnökétől: azt, hogy reggel telefonáljon a chichesteri kapitányságra, és mondja el, hogy kábítószercsempészek bandája van bezárva a kiégett Hall melletti házikóban. Névtelenül kell telefonálnia. Azon tűnődött, nem ez lesz-e az utolsó parancs, amelyet Tweedtől kapott.
Tweed lassan közeledett a Borostyán Tanyához. A witteringsi úton és a tengerparton egyáltalán nem volt forgalom. Ilyen hideg decemberi éjszakában nem is számított ilyesmire. Magában dünnyögött, ami szokása volt olyan helyzetekben, ha nagyon megnőtt a feszültség. – Nos, Harry Butler jó munkát végzett. A Borostyán Tanya világít, mint egy égő karácsonyfa. Az első jelölt háromnegyed óra múlva várható. Szóval Lisa Trent már itt lenne imádott ciánhegyű lövedékeivel? Felhajtott a széles fűsávra a ház előtt. A Borostyán Tanyának nem volt garázsa. Tweed amúgy is azt akarta, hogy az érkező nők lássák a kocsiját. A városi világítást égve hagyta. Megállt a kocsi mellett, elnézte az úttól jó messzire épült tanyát. Utasítása szerint Butler behúzta a függönyöket. Tweed azt figyelte, nem bukkan-e föl egy árnyék a házban. Semmi sem mozdult a dermesztő szélen kívül, amely egyre erősebben fújt. Kinyitotta a rozsdás zsanérjain nyikorgó kertajtót, lassan végigment a kövezett ösvényen, amely a kicsiny teraszról nyíló bejárati ajtóhoz vezetett. Jobb kezében a Walthert fogta, baljában Butler álkulcsát. Mielőtt kinyitotta volna az ajtót, megkerülte a tanyát, de semmi jelét sem látta annak, hogy valaki más is lenne a közelben. Kísérteties emlékeket ébresztett benne a hely: ez volt az a ház, ahol Jean Cardont csaknem halálra kínozták, ahol tüdejét brutálisan összetörte Lucien pokoli szerkezete. Befejezte körútját, visszaért a bejárati ajtóhoz. Óvatosan, csöndesen beleillesztette a kulcsot a zárba, amelyet Butler megolajozott. Kinyitotta az ajtót, és gyorsan bement, mert tudta, hogy alakja kirajzolódik a villanyfényben. Lekapcsolta az ajtó melletti lámpákat. Egyenesen a nappaliba sietett, ahol Butler eltávolította a védőhuzatot a kretonkárpitos bútorokról. Megállt az egyik falat eltakaró kretonfüggöny előtt. Hirtelen félrerántotta. Egy beugró volt mögötte. – Ez jó hely arra, hogy valaki elrejtőzzék – mondta fennhangon. – Tudom, hogy magamban beszélek, de nem baj, amíg az ember észreveszi. Helyrehúzta a függönyt, óvatosan átkutatta a ház többi részét. Ódon, kőpadlós konyha, két ócska retesszel záródó hátsó ajtó, egy kisebb nappali. Ennyi volt a földszint. Lassan megindult a falépcsőn, amely nyöszörgött a súlya alatt. Odafont, ahol ugyancsak égett a villany, két kis hálószobát, egy kamrát és egy fürdőszobát talált, az utóbbiban egy kádat fura lábakon, azt a fajtát, amely valami érthetetlen okból ismét divatba jött. A vécé is a fürdőszobában volt. Leereszkedett a lépcsőn, odament a bejárati ajtóhoz, amelyet félig nyitva hagyott, hogy menekülési útvonalat biztosítson magának. Beljebb húzta az ajtót, de hagyott rajta egy hajszálnyi rést. – Itt fogok várni rájuk – határozta el. – Feltéve, hogy valamennyien eljönnek, feltéve, hogy még élni fogok ennek a hazárdjátéknak a végén. De másképp hogyan csalhattam volna csapdába Könnycseppet? Némi gondot okozott, amíg megfelelő ülőhelyet talált magának. Végül egy díványt választott a bal oldali falnál, ahonnan láthatja belépő látogatóit, de azok nem láthatják őt. A zsebéből elővett egy flaska brandyt, megnedvesítette a száját, azután némi folyadékot locsolt a padlóra. Ezzel azt a benyomást keltette, hogy idegei megnyugtatása végett nyakalt egy kis szeszt. Ugyancsak sok időt töltött azzal, hogy megfelelő rejtekhelyet találjon Waltherjének, ahol nem lehet látni, de ő gyorsan hozzáférhet. Egy párnát szemelt ki a célra. Alácsúsztatta a fegyvert, úgy, hogy a markolat közel essen a kezéhez. Mostanra az egész szoba úszott a pálinkabűzben. Körülnézett, és úgy döntött, a színhely készen áll. Mindent megtett, amit tehetett. Most jött a legkeményebb része: várakoznia kellett. Nem hallotta, hogy kocsi közeledett volna a házhoz. Azt sem, hogy az ajtót belökték volna, de megcsapta a hideg, és ő egész testében megfeszült.
Lassan közeledett, a fegyvert profi módon két kézre fogva. Középtermetű, vékony nő volt, ragyogó rőt sörénnyel. Nagy, sötét napszemüvege eltakarta arca nagyobbik felét. – Jöjjön csak! – mondta kásásan Tweed. Csuklott egyet. – Gondolom, maga Könnycsepp? – Ez alkalommal egy kicsit túl okos volt, Mr. Tweed. Beszéltem a Delfin portásával, előadtam neki egy mesét, ő pedig elmondta, hogy maga két további nőnek is telefonált. Csak félig volt túl okos, és ezzel halálra ítélte magát. – Szóval maga Könnycsepp? – ismételte meg a férfi. – Igen, én vagyok a hírhedt és rendkívül sikeres Könnycsepp. Azt hiszem, maga lesz az utolsó célpontom, azután visszavonulok. Az embert elhagyja a szerencse, ha túl sokáig próbára teszi. – Nem sajnálja a férfiakat, akiket meggyilkolt? Néhánynak családja is volt. – Az első volt a legnehezebb. Azután már könnyebb. A férfiak hülyék. Egy vonzó nő elcsábíthatja, az ujja köré csavarhatja őket. Ha pedig az ember elsírja magát, összeomlik a védelmük. – Bocsásson meg a szagért... hukk! – Ismét csuklóit. – Úgy éreztem, némi támogatásra van szükségem, mielőtt találkoznánk. – Italra van szüksége, hogy ne rettegjen, ha találkozik velem? – A hangja tele volt megvetéssel. – A csodálatos Mr. Tweed berúg, mielőtt találkozna Könnycseppel. Ne mozdítsa a jobb kezét. Most pedig tegye pontosan azt, amit mondok. A stukker, amely rámeredt, egy Browning volt. Mulatságos, gondolta Tweed. Paula kedvenc kézifegyvere. – Lassan mozogjon! – parancsolta Könnycsepp. – Fölemeli azt a párnát és lassan a padlóra ejti. Most rögtön! Tweed kénytelen volt engedelmeskedni. Mint előre látta, Könnycsepp nagyon korán érkezett, valószínűleg úgy tervezte, hogy a házban várja meg őt. Lassan fölemelte a párnát, a padlóra ejtette, láthatóvá téve a Walthert. – Gondoltam – jegyezte meg Könnycsepp kemény hangon. – Most pedig, ismét csak nagyon lassan, a könyökével lökje le a pisztolyt a padlóra. Most! Tweed tette, amire utasították. A Walther koppanva hullott a fakó szőnyegre, így már nem érhette el. Harmadszor is csuklóit, kezét a szája elé tette. – Egy részeg Tweed! – fintorgott Könnycsepp. – A boncolóorvos ezt is meg fogja említeni jelentésében. Micsoda ócska vég! – Tulajdonképpen miért lő le? – kérdezte Tweed. – Pénzért. Rengeteg pénzért. Láttam a többi nőt, mit flangálnak a gyémántjaikkal, gyöngyeikkel, fityfenéikkel. Csupa öröklött cucc. Egy napot se dolgoztak életükben. Egy vagyont kapok, ha megölöm. – Azt a pénzt sohasem fogja látni. Walvis halott. – Mit számít? Én akkor is megkapom a tarifámat. Fényűző életet fogok élni. Megérdemeltem. Én vagyok a legjobb a szakmában. Sosem jöttek rá, ki vagyok. Milliomos leszek, úgyhogy mondja el az utolsó imáját... – Méltányolnám, ha várna néhány másodpercet, mielőtt elhúzná a ravaszt. Hogy fölkészüljek. – Készüljön a gyors, de kínos halálra, Tweed. A lövedék hegye ciános. Öt másodperce maradt az életéből. Egy lövés dörrent, majd egy második, harmadik. Könnycsepp megtántorodott, teste vonaglott a becsapódásoktól. Még mindig markolta a pisztolyát, de a keze lehanyatlott. Egy negyedik lövés dörrent. Öt... hat... hét... nyolc... kilenc. Paula állt az alkóvban, a széthúzott függönyök között. A bérgyilkosnő kivágott fatörzsként zuhant a padlóra, ahol összegörbedt, mint egy macska. – Beleürítetted az egész tárat! – mondta Tweed nem minden álmélkodás nélkül. – Megérdemelte a tetves, gyilkos szajha. Azt akartam, hogy halott legyen, visszavonhatatlanul.
– Gondoltam. Na nézzük, ki is volt! Várj egy percet! – Tweed előhúzott egy noteszt, egy nevet firkantott bele, összehajtotta a cédulát, és átadta Paulának. – Most pedig lássuk, igazam volt-e. Biztosan elváltoztatta a hangját. Megállt a hulla mellett, óvatosan levette róla a sötét szemüveget, majd vigyázva lehámozta a vörös parókát. Paula a cédulára firkantott névre bámult. Tweed nem tévedett. Lisa Trent. ***
Epilógus – Hálás vagyok, hogy hangosan beszéltél magadban, mert így mindenről informáltál – mondta Paula, miközben Tweeddel visszafelé tartottak a Delfinbe. – Te pedig ügyesen rejtőztél el abban az alkóvban. Gondolom, akkor osontál be, amikor odafönt voltam. – Pontosan. Várakozás közben legalább kinyújtózhattam. Egészen elgémberedtem a kocsid hátuljában. Ott jönnek mögöttünk – mondta, és hátrapillantott. Lisa Trent halála után megvárták, amíg befutott Jill az ezüst Citroenjén. Később Rosa Brandt is követte egy taxival. Tweed az ajtóban várta a két nőt, elmondta nekik, hogy mindennek vége, és megkérte Jillt, várakozzék a kocsijában, amíg jön még valaki. – Amikor megérkeztünk a Delfinbe, szeretnék négyszemközt néhány szót váltani Rosa Brandttal. Megvárhatsz a szobámban, amíg végzek. – Jó. Mellesleg, hogyhogy napok óta arra gyanakodtál, hogy Lisa Trent Könnycsepp? – Ez igazán nyilvánvaló. Walvist leszámítva, senki sem látta Rosa Brandtot, aki nagyon visszavonult életet él. Valaki mégis pontosan úgy öltözött, mint ő, valahányszor lesújtott egy újabb ügyfelére. Mármost, egyetlen személy tehette ezt: az a nő, aki látta őt, megfigyelte az öltözködését, a viselkedését. És ilyen személy csak egy volt. Lisa Trent beszélt Brandttal, amikor először kísérelt meg interjút készíteni Walvisszal. Ez volt az egyik ok. – És a másik? – Jill Selborne sokszor fölbukkant Salzburgban, még velünk is ebédelt. Lisa Trent viszont egyszer sem jelent meg, noha két ember is látni vélte. Az egyik te magad voltál. Szegény Ziggy Palewskit pedig meggyilkolták abban a kávéházban. Ez csak közvetett bizonyíték, de erősen az volt az érzésem, hogy Trent azonos Könnycseppel. – De mi van Rosa Brandttal? Ő is lehetett volna. – Rendkívül valószínűtlennek tartottam, mivel Walvis titkárnőjeként sok időt töltött az irodában. Bizonyosan egy közvetítő közölte Trenttel a következő célpontot és fizette ki a Walvistól fölvett díjat. Walvisnak föl kellett volna figyelnie rá, ha a gyilkosságok idején Brandt mindig távol van. A perdöntő bizonyítékot Sherwood szolgáltatta, amikor Könnycseppel vacsorázott. Tökéletesen beszél angolul. Newman is megerősítette: emlékezett rá, hogyan beszélt Brandt, amikor Trent interjút készített vele. Egyáltalán nem tökéletes az angol kiejtése, így hát Selborne-ra és Trentre összpontosítottam. – Bob mérges lesz, hogy becsaptam a Berkeley Armsban, amikor azt mondtam, telefonáltam egy barátnőmnek. – Newmant csak bízd rám! És készülj rá, hogy pitymallatkor indulunk! Vissza Londonba. Rosa Brandt hálószobájában ültek: Tweed az egyik karosszékben, Rosa vele szemközt. – Először is, attól félek, meg kell kérnem, készüljön föl egy nagy csapásra – mondta szelíden
és együttérzően Tweed. – Walvisszal kapcsolatban? Meghalt, ugye? – Igen. Gyorsan történt – hazudta a férfi. – Istenem! Ő volt az egyetlen ember, aki valaha is gondomat viselte. – Könnyek gördültek le az arcán a fátyol alatt. Zsebkendőt vett elő, a fátyollá csúsztatta, megtörölgette a szemét. – Bocsásson meg! Tudja, olyan különös ember volt – gyanítom, félelmes dolgokat művelt, de velem mindig úgy bánt, mint egy szerető testvér. Időnként rám ordított, de még azt sem gorombán. – Elhiszem. – Abból, amit hallottam, úgy vélem, maga arra gyanakodott, hogy én lehetek Könnycsepp. Úgy öltözött, mint én, igaz? Gondoltam. Mr. Tweed, engem évek óta egyetlen ember látott fátyol nélkül. Azt hiszem, mivel olyan jó volt hozzám, ön lehet a második. Tweed nyugodtan ült, arcán félmosollyal. Rosa levette fátylas kalapkáját. A haja sötét volt. Ránézett Tweedre, figyelte, milyen lesz az arca. A férfi visszanézett rá, még mindig azzal a nyugodt félmosollyal. – Valami ilyesmire gondoltam. Sokat szenvedhetett. Megkérdezhetem, hogyan történt? – Egy féltékeny asszony volt, aki azt hitte, viszonyom van a férjével. Összetévesztett a valódi csábítóval. Kénsavat öntött az arcomba. – Micsoda szörnyűség! Biztosan őrült volt. – Nem tudom. Viszont Walvist leszámítva maga az egyetlen, aki rám tud nézni anélkül, hogy undorral elfordítaná a fejét. Néha arra gondolok, Walvis azért sajnált meg, mert annyira csúnya volt, és tudta, hogy az emberek nem szívesen tartózkodnak a közelében. Talán ez döntötte el a sorsát. – így vagy úgy – mondta Tweed –, mindnyájan hordozzuk az élettől kapott sebet. Tweed mesélt Paulának Rosa Brandról, miközben közeledtek Londonhoz. – Szegény teremtés – mondta Paula. – Ilyen szörnyű sebhelyekkel eltorzítva, és pont az arcán! Nem csoda, hogy mindig hordja azt a fátylat. – Förtelmes volt. Bár azt hiszem, sikerült megőriznem a szenvtelenségemet, amikor levette a kalapját. Csak az segített, hogy valami hasonlóra tippeltem, amikor azon gondolkoztam, miért hordja mindig a fátylat. Jill visszahozza a kocsiján és elviszi a Heathrow-ra. Fölhívom Kuhlmannt, beszámolok neki a dolgokról. Ő igazán remek rendőr, és embernek is kiváló. Egy kérdést sem fog föltenni Kosának. – Jó korán érkezünk – pillantott az órájára Paula. – Tényleg nem vicceltél a pitymallattal. Azt hiszem, a többiek még mind alszanak. Miután elintézte minden feladatát, Philip korán visszament londoni lakásába. Holtfáradt volt, és amint ágyba került, úgy elaludt, mint akit fejbe vágtak. Éjszaka azt álmodta, hogy Jeannel egy különös angol városban járkál egy öböl partján. Sétáltak, beszélgettek. Néhány fura csónakra figyelt föl a tengeren. Megmutatta őket Jeannek, aki szintén furcsának találta őket. Hirtelen arra ébredt, hogy nappal van. Jean rendesen korábban ébredt, szüksége volt arra a fél órára, hogy rendbe szedhesse magát és ágyba hozhassa a férjének a bögre teát. Oldalra fordult, hogy felébressze a feleségét. A párna üres volt. A szép álom után, a ciha láttán pörölyként sújtott le rá a valóság. A fájdalomtól zsibbadtan kászálódott ki az ágyból, és óvakodott ránézni a másik párnára. Newman délelőtt érkezett Tweed Park Crescent-i irodájába. Kuhlmann néhány perccel korábban telefonált. – Mi történt a folyóparton, Otto? – kérdezte elsőnek Tweed. Kuhlmann ellenőrizte, hogy a zavarás rajta van-e a vonalon, csak azután válaszolt. – Szerencsénk volt. A fejesek még mindig vitatkoztak, amikor megindultak a hordák. Félúton tartottak, amikor tüzet nyitottak valamennyi fegyverükből. Ez eldöntötte, amiért órákig
könyörögtem. Reichenbach tábornok kiadta a parancsot. Az Odera-Neisse vonal mentén elrejtett tüzérség lőni kezdte a folyót. A jég beszakadt, aki Németországba tartott, elmerült, sokan belefulladtak. Másodszor nem próbálkoztak. – Egy szó se volt róla a hírekben. – Nem is lesz. Reichenbach száz kilométernyire a folyópartoktól leállított minden riportert és tévéstábot. Azt mondta, a biztonságuk érdekében. Most kezdünk bizonyos pletykákat elhinteni, hogy a menekültek át akartak kelni, és a jég beszakadt a súlyuk alatt. – Nagyon okos ötlet. Kié? – Azt hiszem, az enyém. Mi van Walvisszal? Tweed elmesélte, mi történt. Rosa Brandtról is beszélt. Kuhlmann megkérte, értesítsék, hogy Rosa mikor repül vissza. Majd eléküld egy rendőrnőt, aki fogadja és hazakíséri. Azután elmesélte, hogy Walvis székházának átkutatásakor találtak egy listát a csecsen maffia legfelsőbb vezetőinek névsorával. Amikor Kuhlmann utánanézett, kiderült, hogy az összes fejest lelőtték – Walvis emberei. A felügyelő megígérte, hogy továbbra is érintkezésben maradnak, azután elköszönt. Paula idegesen várta a találkozást Newmannel. Ült az íróasztalánál, és belebújt egy aktába, amikor a férfi belépett. – Ülj le, Bob! – üdvözölte hanyagul Tweed. – Igyál egy kis kávét! Valamit el kell mondanom neked. Newman némán hallgatta, miközben Tweed elmesélte, mi történt előző éjszaka a Borostyán Tanyán. Azt is mond ta, hogy az egész csalás az ő ötlete volt. Amikor befejezte, Newman rámeredt Paulára. – Ha tudtam volna, ragaszkodom hozzá, hogy veled menjek! – Ezért intéztem úgy, hogy ne tudd – felelte Tweed. – Még egy ember elriasztotta volna Könnycseppet. – Meg aztán, Bob – mondta halkan Paula –, ez az egyenlőség kora. Ha egy asszony elég gonosz gyilkosnak, akkor egy másik asszony lelőheti. Ennyivel tartoztam Könnycseppnek. – Erről eszembe jutott valami – mondta Tweed. – Néhány órája felhívtam Buchanant, és szóltam neki, hogy Lisa Trent holtteste ott van a tanyán. Majd ha beállít, kérdőre fog vonni, Paula, hogy miért eresztetted bele Trentbe az egész tárat. A válasz? A nő egyfolytában rám szögezte a pisztolyát, és te aggódtál, nehogy elsüsse az utolsó pillanatban. – Hát aggódtam is, nemdebár? – válaszolta csontszáraz mosollyal Paula. – Ez akkor világos. Van még valami más is. Jill Selborne mély benyomást tett rám hűvös nyugalmával, ügyességével. Alkalmanként dolgozott már nekem, akárcsak Weatherby. Ő lőtt rá azokra az emberekre, Bob, amivel megmentette az életedet. – Nem vett tudomást Newman hüledező arcáról. – Jill azt kérdezi, nem léphetne-e be hozzánk. Ha igent mondok, betanítod, Paula? De ha tiltakozol, akkor elutasítom. – Csakhogy nem tiltakozom. Jó ötletnek tartom. Igen, kézben tartom majd a kiképzését. Nem lesz könnyű dolga, de azt hiszem, beválik. Ha két évig a tengerészeti felderítésnél szolgált, ráadásul alkalmanként te is igénybe vetted a szolgálatait, akkor hogyan került a gyanúsítottak listájára? – Azért, mert az ember sohasem számíthat biztosan egy másik emberi lényre, ha olyan hatalmas összegekről van szó, amilyeneket Walvis fizetett Könnycseppnek, egész addig, amíg az a másik nem bizonyított. Nos, akkor van egy újoncunk. Már csak Tweed, Newman, Paula és Monica tartózkodott az irodában, amikor aktával a hóna alatt belépett Philip. Paula ránézett, és látta a szemében a kínt. Az még sokáig nem fog elmúlni. Ha elmúlik egyáltalán. – Befejeztem a jelentést a Cleaver Hall-i tűzpárbajról – mondta Philip, és lefektette az irományt Tweed asztalára. – Ez minden, ugye? – Köszönök mindent, amit tettél. Bebizonyítottad, hogy tudsz egyedül, támogatás nélkül is
cselekedni – nem is egyszer. Azt is bebizonyítottad, hogy képes vagy egy nagyobb támadócsoportot is rohamra vezetni. Philip... – Tweed hátradőlt székében, kibámult az ablakon. – Az állandó egyedüllét a magánéletben nem olyasmi, amit bárkinek ajánlanék. Most nem fogod elhinni, de egy bizonyos idő múlva újra eszedbe jut, amit mondok. – Még mindig kibámult az ablakon, és Paula tudta, hogy a saját feleségére gondol, aki sok évvel ezelőtt otthagyta egy görög hajómágnásért. Végül visszafordult Philiphez. – Nehéz napjaid voltak. Pihenésre van szükséged. Menj haza! Philip bizonytalanul intett valamennyiüknek, odament az ajtóhoz és kinyitotta, aztán visszafordult. – Háza? Hol van nekem otthonom? Komor csönd ülepedett a szobára. Philip halkan betette maga után az ajtót.
Jegyzetek: 1. SIS – Secret Intelligence Service – kb. Titkos Hírszerző Szolgálat. 2. Ebben az erődben őrzik az Egyesült Allamok teljes aranykészletét. 3. Az angol bérházak alagsorába az utcáról vezet lépcső, nem pedig az előtérből, mint Magyarországon. 4. GCHQ – Government Communication Headquarters – kb. Állami Távközlési Központ.
