C A R LOS RUIZ Z A FÓN M arina
4
A
zt hiszem, még életemben nem voltam ilyen pontos. A város még pizsamában volt, amikor átvágtam Sarriá főterén. Előttem jókora galambraj röppent fel a kilencórás misére hívó harangok zúgására. A képeslapra kívánkozó napfelkelte vörösre gyújtotta az éjszakai eső nyomait. Kafka elém jött a házhoz vezető utca elejére. Egy verébcsapat tisztes távolban tanyázott a fal tetején. A macska kiszámított közönnyel figyelte őket. – Jó reggelt, Kafka. Megvolt már a mai első gyilkosság? A macska csak egy rövid dorombolásra méltatott, aztán akár egy flegma lakáj, a szökőkúthoz vezetett a kertben. Marina a medence peremén ült; elefántcsontszínű ruhája szabadon hagyta a vállát. A kezében bőrkötéses mappát tartott, amelybe golyóstollal írt valamit. Szemlátomást nagyon összpontosított, észre sem vette, hogy ott vagyok. Egész máshol jártak a gondolatai, így néhány pillanatig zavartalanul bámulhattam. A kulcscsontját csakis Leonardo da Vinci rajzolhatta ilyen tökéletesre, más nem lehetett. A varázst a féltékeny Kafka törte meg egy nyávogással. A golyóstoll hirtelen megállt, és Marina szeme rám szegeződött. Nyomban becsukta a mappát. – Kész vagy? 29
Sarriá temetője Barcelona egyik legrejtettebb zuga. A térképeken nincs is rajta. Az ember hiába kérdezi a környéken élőket vagy a taxisokat, a legtöbben nem tudják, merre van, bár hallani már hallottak róla. Ha pedig valaki elég bátor, hogy a saját szakállára megkeresse, majdnem biztos, hogy eltéved. Azok a kevesek, akik ismerik azt a titkos helyet, gya-
nítják, hogy a régi temető voltaképpen a múlt egy szigete, amely kénye-kedve szerint hol eltűnik, hol újra felbukkan. Erre a helyre vitt hát el Marina azon a szeptemberi vasárnapon, hogy felfedjen előttem egy rejtélyt, amely majdnem annyira izgatott, mint a tudója. Útmutatása alapján a temető északi részén felmentünk egy kis dombra, ahonnan kitűnően beláttuk a néptelen sírkertet. Némán üldögéltünk, és néztük a sírhantokat meg a hervadt virágokat. Marina meg se mukkant, és ahogy múltak a percek, egyre fogyott a türelmem. Számomra csak az volt rejtély, hogy mi az ördögöt keresünk ott. – Egy kicsit kihalt ez a környék – jegyeztem meg némi gúnnyal. – A türelem a tudás anyja – felelte Marina. – És az elmebaj keresztanyja – vágtam rá. – Nincs itt az égvilágon semmi. Marina megfejthetetlen pillantást vetett rám. – Tévedés. Sok száz ember emléke van itt, az életük, az érzéseik, a vágyaik, a hiányuk, a soha be nem teljesült álmaik, a csalódásaik, a kudarcaik meg a viszonzatlan szerelmeik, amelyek megmérgezték az életüket… Mindez itt van, és örökre itt is marad. Döbbenten és egy kicsit feszengve bámultam rá, bár nemigen értem fel ésszel, miről beszél. De akármi volt is, láttam, hogy ő fontosnak tartja. – Nem érthetjük meg az életet, amíg a halált meg nem értjük – toldotta meg Marina. Ez sem volt egészen világos. – Megvallom, nemigen töröm a fejem ilyesmin – mondtam. – Úgy értem, hogy a halálon. Legalábbis nem komolyan…
30
31
Marina ismeretlen cél felé vezetett Sarriá utcáin, és a szándékáról sem árulkodott más, mint a rejtelmes mosolya. – Hová megyünk? – kérdeztem percek múlva. – Türelem. Majd meglátod. Engedelmesen követtem, bár felmerült bennem a gyanú, hogy valami tréfa áldozata leszek. Lementünk egészen a Bonanova sétányig, onnan pedig a San Gervasio negyed felé fordultunk. Elmentünk a Víctor kocsma fekete lyuka előtt, ahol egy csoport napszemüveges vagány markolta hanyagul a söröskorsóját, és melengette a motorbiciklije nyergét. Amikor megláttak bennünket, többen is az orruk hegyére tolták a Ray-Bant, hogy meggusztálják Marinát. „Remélem, félrenyeltek”, gondoltam. A Dr. Roux utcához érve Marina jobbra fordult. Mentünk néhány sarkot egy kis kövezetlen ösvényig, amely a 112-es számú ház mellett nyílt. A titokzatos mosoly még mindig ott bujkált Marina ajkán. – Mi van itt? – kérdeztem értetlenül. Az ösvény látszólag sehová sem vezetett, Marina azonban elindult rajta. Mentem utána, egy ciprusok szegélyezte kapuhoz. Mögötte egy sírkövekkel, keresztekkel és mohos falú kriptákkal teli, elvarázsolt kert sejlett fel a kékes homályból. Sarriá régi temetője.
Marina úgy csóválta meg a fejét, mint az orvos, amikor halálos kór tüneteivel szembesül. – Szóval te is afféle felkészületlen balek vagy… – jegyezte meg a bennfentesek hangján. – Felkészületlen? Most már végleg megzavarodtam. Egy mukkot se értettem. Marina lesütötte a szemét, és az arcára kiülő komoly kifejezéstől idősebbnek látszott. Megbűvölve bámultam. – A legendát talán már hallottad – szólalt meg Marina. – Milyen legendát? – Gondolhattam volna – sóhajtott fel. – Nos, úgy mondják, hogy a halál követeket küld a világba, akik az utcákat járva keresik azokat a tudatlanokat és tökfejeket, akik nem számolnak vele. Ahogy ezt mondta, újra a szemembe nézett. – Amikor az efféle szerencsétlen flótás belebotlik a halál egyik követébe – folytatta Marina –, az csapdába csalja. A pokol kapujához vezeti. A halál küldöttei eltakarják az arcukat, hogy ne látsszék, hogy a szemük helyén két fekete lyuk van, amelyekben kukacok nyüzsögnek. Aztán amikor a csapda bezárul, felfedik az arcukat, és az áldozatuk rádöbben, miféle rémségek várnak rá… Szavai visszhangja még el sem halt, amikor a gyomrom görcsbe rándult. Marina ajka csak ekkor húzódott gúnyos mosolyra. A tigris mosolyog így. – Ugratsz, ugye? – nyögtem ki. – Hát persze. Öt vagy tíz percig egyikünk sem szólt, talán még tovább. Nekem egy örökkévalóságnak tűnt. Könnyű szellő borzolta a ciprusok lombját. Két fehér galamb röpdösött a sírok között. A nadrágom szárán egy hangya mászott. Más nemigen
történt. Az egyik lábam zsibbadni kezdett, és attól tartottam, hogy hamarosan az agyam is ugyanígy jár. Már éppen panaszkodni akartam, amikor Marina felemelte a kezét, hogy csendre intsen, még mielőtt megmukkanhattam volna. A temető kapuja felé mutatott. Valaki belépett rajta fekete bársonyköpönyegben. Talán egy hölgy. Az arcát eltakarta a csuklya. A mellén keresztbe font kezén kesztyűt viselt, ugyanolyan feketét, mint az öltözéke. Földig érő köpenye alól nem látszott ki a lába. Távolról nézve úgy tűnt, mintha a föld felett lebegne. Önkéntelenül is megborzongtam. – Ki az…? – suttogtam. – Sss – hallgattatott el Marina. A korlát oszlopai mögé bújva lestük a fekete ruhás hölgyet. Úgy suhant a sírhantok közt, akár egy kísértet. Kesztyűs kezében egy szál vörös rózsát tartott. A virág mintha késsel ejtett, friss seb lett volna a testén. A nő odament az egyik sírhoz, amelyik éppen a leshelyünk alatt volt, és háttal felénk megállt. Akkor vettem észre, hogy azon a sírkövön, a többivel ellentétben, nincs név. A márványtömböt csak egyetlen ábra díszítette: valamiféle jelkép, amely leginkább egy kiterjesztett szárnyú, fekete pillangóra emlékeztetett. A fekete ruhás hölgy mintegy öt percig némán állt a sírnál. Végül aztán lehajolt, letette a rózsát a kőlapra, aztán lassan távozott, ugyanazon az úton, ahogy jött. Akár egy kísértet. Marina nyugtalan pillantást vetett rám, aztán közel hajolt, hogy a fülembe súgjon valamit. Ahogy az ajka a fülemhez ért, mintha egy tűzről pattant százlábú szambázott volna végig a tarkómon. – Véletlenül láttam meg, három hónappal ezelőtt, amikor Germánnal virágot vittünk Reme néni sírjára… Eljön
32
33
ide minden hónap utolsó vasárnapján, délelőtt tíz órakor, és hoz egy szál rózsát arra a sírra – magyarázta Marina. – Mindig ugyanez a köpeny, kesztyű és csuklya van rajta. Mindig egyedül jön. Az arcát sosem látni. És nem beszél senkivel. – Ki nyugszik abban a sírban? A márványba vésett különös szimbólum felkeltette a kíváncsiságomat. – Nem tudom. A temető nyilvántartásában nem szerepel név… – És ki az a nő? Marina már nyitotta a száját, hogy feleljen, amikor meglátta, hogy a hölgy kilép a temető kapuján. Megragadta a kezemet, és felugrott. – Gyorsan! Nehogy szem elől tévesszük! – Csak nem megyünk utána? – kérdeztem. – Izgalomra vágytál, nem? – kérdezett vissza azzal a szánalommal vegyes bosszúsággal, ahogy a félnótásokkal szokás beszélni. Mire kiértünk a Dr. Roux utcára, a fekete ruhás nő már a Bonanova felé tartott. Újra eleredt az eső, bár a nap még kitartott a felhők között. Követtük a nőt az aranykönnyek függönyén át. Átvágtunk a Bonanova sétányon, és felfelé indultunk a szebb napokat látott kastélyokkal és palotákkal teli domboldalon. A hölgy most már a néptelen utcácskák labirintusában járt. A lehullott levelek úgy csillogtak a talpunk alatt, mint egy hatalmas kígyó levedlett pikkelyei. Aztán az egyik sarokra érve megtorpant, és szoborrá dermedt.
– Meglátott… – suttogtam, és Marinával együtt elbújtam egy bevésésekkel telerótt, vastag fatörzs mögé. Egy pillanatra attól tartottam, hogy hátranéz, és meglát minket. De nem. Némi habozás után balra fordult és eltűnt. Marinával egymásra néztünk, aztán folytattuk az üldözést. A nyomok egy zsákutcába vezettek, amelyet keresztez a Vallvidrera és Sant Cugat felé tartó vasútvonal sarriái szakasza. A síneknél megálltunk. A fekete ruhás nőnek nyoma sem volt, pedig láttuk, hogy azon a sarkon fordult be. A fák koronája és a háztetők fölött odalátszottak az internátus távoli tornyai. – Biztosan bement a házába – jegyeztem meg. – Talán erre lakik… – Nem. Ezek a házak üresen állnak. Itt már senki sem lakik. Marina a vasrácsos kerítéseken és a kőfalakon túl rejtőző homlokzatokra mutatott. A romok közül csak néhány elhagyott raktár meg egy évtizedekkel korábban leégett ház maradványai emelkedtek ki. A hölgy az orrunk előtt vált kámforrá. Elindultunk a zsákutcán. A lábunk előtt egy pocsolyában az ég egy darabkája tükröződött. Az esőcseppek ehomályosították a tükörképünket. Az utca végén egy fakaput himbált a szél. Marina némán rám nézett. Odalopóztunk, és bekukkantottam. A vörös téglafalba vágott kapu egy udvarra nyílt. Valaha kert lehetett, de már teljesen benőtte a dudva. A bozót mögött egy repkénnyel körülfont, furcsa épület homlokzata sejlett fel. Ahogy jobban megnéztem, láttam, hogy egy acélvázas üvegház. A növények susogva zúgtak, akár egy támadásra készülő méhraj. – Te menj előre – szólt rám Marina.
34
35
Összeszedtem a bátorságomat, hogy utat vágjak a bozótban. Marina váratlanul megfogta a kezemet, és követett. A lábam mélyre süppedt a törmelékben. Mintha skarlátszemű, fekete kígyók tömkelegében gázoltam volna. A bőrünket összekarmoló, ellenséges vadonon túl az üvegházat övező tisztásra jutottunk. Amint kiértünk, Marina elengedte a kezemet, és szemügyre vette a baljós épületet. A repkény pókhálóként szőtte be az egészet, és így olyan volt, mint egy ingoványba süppedt palota. – Attól tartok, meglépett – jegyeztem meg. – Itt évek óta nem járt senki. Marina kelletlenül igazat adott nekem. Csalódott arccal vetett még egy pillantást az üvegházra. „A vereséget könynyebb némán elviselni” – gondoltam. – Na, menjünk innen – javasoltam, és nyújtottam a kezemet, remélve, hogy újra megfogja, amikor visszafelé is átvágunk a bozóton. Marina azonban ügyet se vetett rám, hanem a homlokát ráncolva elindult, hogy megkerülje az üvegházat. Felsóhajtottam, és vonakodva utánamentem. Az a lány makacs volt, mint az öszvér. – Marina – szóltam utána –, itt nem… Az üvegház mögött találtam rá, ott, ahol láthatóan az ajtaja nyílt. Rám nézett, aztán az üvegtábla felé nyúlt. Ahogy letörölgette róla a piszkot, előtűnt egy ábra. Ugyanaz a fekete pillangó volt, amit a temető névtelen sírján láttunk. Marina lökött egyet az ajtón, és az lassan kinyílt. Odabentről édeskés bűz áradt. Mocsár vagy mérgezett kút lehel ilyen szagot. Nem hallgattam a maradék józan eszemre, és beléptem a homályba.
