MÓRICZ VIRÁG:
BUKARESTI ÉJSZAKA A Nyugat pályázatán díjjal kitüntetett novella
Hirtelen májusi zivatar után párásan száradt az utca, a macskakövek orra gőzölgött, s csak a tövén csurgott még az esővíz. Nagytestű férfiak és vékony, estélyiköpenyes nők várakoztak a szász hangversenyterem bejáratánál. Az acélkeretű üvegajtó kinyílt. Elől jött Gábor Sára, az énekesnő, karján nagycsokor májusi rózsa, kottatartótáska, retikül, nevetve szabadkozott, hogy nem tudja sorra nyujtani a kezét. Mögötte Korompainé ragyogott, erőszakkal szedte el a holmiját, csak szorongassa a jó bukaresti magyarok kinyujtott ökleit. Korompai óriás teste is kifért a csoporton át az ajtón, mellette a hangversenyrendező, komoly, mélabús szőke szász, előzékenyen, egyenletesen mosolyogva. - Na, hova megyünk? - fordult Korompai a szász rendezőhöz. - Gondoltam, a szász kultúrházba... A magyar képviselő szúrósan, gúnyosan nézett a szászra, nagyot nevetett, aztán: - A fenét, valami táncos helyre a szépasszonyokkal. Korompai helyeslőleg bólintott felé. Kocsiért intett. Magas, mélyöblű hintók álltak a bejárat előtt. Kétlovas kocsik, magas bakon földigérő kaftánban, fehér szögekkel kivert övvel, viaszosvászon cilinderben fekete kocsisok. Beszálltak. Az első fiakkerbe a művésznő, Korompaiék és Valér, a koncertrendező szász. A fényesrekefélt ezüstveretű szerszámú lovak kopogva indultak a sötét, néptelen utca hepehupás kövezetén, befelé, a kivilágított belváros felé. A hintó hátsó ölében Korompaiék ültek szorosan egymás mellett, szemben velük az énekesnő mosolyogva hallgatta a hangversenyrendező egyhangú, csendes és illedelmes dicséretét. - Gyönyörű hangversenyterem - adta vissza a bókot a szász legénynek. - Igen, kitűnő. Szász barátom a legmodernebb berlini építész-iskolából került ki. Kérem, a legmodernebb, legszebb és legcélszerűbb hangversenyterem Keleteurópában. Érdemes volt megcsinálni, ilyen hangversenyterembe szívesen jönnek a világ minden
részéből a muzsikusok és a publikum is szereti. A legnagyobb forgalmú hangversenyterem egész Bukarestben. - És a magyarok? - Ó, a magyarok is pártfogolják, ők is jönnek néha. Korompai felnevetett. - Jól meg vagytok ti szervezve, német kutyák. Nincs nektek szükségtek a magyarok pártolására. - Maga nem magyar - Valér hangján nem lehetett látni, sért vagy dicsér ezzel. - Dehogy nem vagyok magyar! Magyar is vagyok, szász is vagyok, a nagyapám román volt, annak minden atyjafia örmény. Egyenlő mértékben van felparcellázva a vérem nevetett Korompai. - A feleségem meg igazán magyar! - Nagyanyám szász volt - mosolyodott az asszony. - Hát igen, - nevetett szárazon Valér az énekesnő felé. - Össze van itt keveredve a négy fajta. A kocsi nagyokat hintázott az egyenlőtlen kövezeten, világosabb utcák felé, tarka reklámfények irányába. - Hogy tetszik Bukarest? - kérdezte Valér. - Még nem láttam belőle semmit. - Ha megengedi, holnap megmutatom a várost. Igen rossz a természeti fekvése, nincs természetadta szépség a közelben, csak a nagy laposság. De azért érdekes város, érdekes, ahogy egy balkáni fészekből világváros akar kivakarózni. Egész új városnegyedek nőnek ki a földből évről évre. - Külön negyedben építkeznek azok a román mérnökök, akik Erdélyt felparcellázták szólt az asszony. - Nem csoda, hogy Bukarest gazdag, tele volt az erdélyi kamara. Hallgattak, zavartan, irígyen, fájdalmasan nézték az állványokat, amik épülő házak oldalán tapadtak, egyik a másik után. Korompai tenyere a felesége derekán járt fel le, szórakozottan, csak úgy, ahogy az ember rajtatartja a kezét a táskáján, ha magános padon ül s messzegondol, el ne lopják. Gábor Sára mélyet lélegzett, fáradt volt nagyon, most dőlt ki belőle a fáradtság, izgalom, nyugtalanság. Ez volt a tizedik koncertje, utolsó állomás erdélyi körútján.
Innen most már hazamegy Budapestre, tovább dolgozni, tanulni, énekelni, szerepért, szerződésért harcolni. Olyan fáradt volt, legjobban szeretett volna szólni a kocsisnak, Korompaiék lakásához vigye, aludni. De nem akarta megbántani a régi barátnőt, hogy elszökik a társasága elől. Korompainé, a szép Klári. Milyen csendes, boldog asszony lett a régi szeles, lármás, nagyravágyó, szertelen pünkösdi királynőből. Nem nevet, hallgat, csak valami alvó boldogság ez, ahogy az ura tenyerében hátradől. Vajjon miért érne többet az énekesnő élete, harca, sikere ennél a nyugodt családi boldogságnál? Forró irígység futott át rajta, arra gondolt, hogy neki még a szerelemben is csak a maga kárán tanulás, a harc, a kínlódó verekedés jutott. - Klári... emlékszel még? Szeben szekfűi... emlékszel? Az asszony idegesen nevetett. Régi, kócos szebeni fűzfapoéta írta róluk a verset, Szeben szegfűi, szép nevezetességei, a csalogány és a szépségkirálynő... De régen volt... nyolc, kilenc éve? - Szebenben is voltál? - Hogyne, ott volt a harmadik koncert - szólt Valér. - De már nincs ott senki a régiekből. Pár rokon jött hozzám, akikről azt se tudtam, hogy a világon vannak. Jöttek kérni, hogy milyen nyomorban vannak, hogy ők az áldozatmagyarok... Mit csináltam volna velük? Nekem nincs pénzem. Jegyeket adattam nekik a koncertre, de nem igen jöttek el, tán eladták. Csak jártam a várost két napig egyedül, nem akartam senkivel beszélni, percenkint sírtam, istenbizony az ökörszemes háztetők alatt. Úgy fojtogatott a szentimentális emlékezés, mintha igazán tejjel-mézzel folyó kánaán lett volna ott a gyerekkorunk... - gúnnyal enyhítette az énekesnő a meghatottságát. - Te mikor voltál otthon? - Mióta férjhezmentem, nem voltam Bukaresten kívül. - Majd ha az őszirózsa nyilik, elmegyünk Pestre - szólt a patikus. - Majd, ha az őszirózsa nyílik. Tavasszal ezt szokta mondani, ősszel meg az orgonavirágot kell várnom... istenem... A kocsi megállt egy neonfénnyel körülkarikázott kapu előtt. Ebben a városban minden vagy ócska szemét, vagy vadonatúj fényesség. A kerek terem egyik oldalán, hosszú asztal mellett már ott ült a társaságuk. Sárgahajú, erősen festett vézna nő ugrott elébük, s úgy ölelgette őket, mintha ezer éve nem látta volna, Korompainé huga, Irén húzta őket kacagva, szerepelve, az asztal felé. Helyet adtak az újonnan érkezőknek. Sárát a képviselő úr mellé ültették, aki nevetgélve mentegette magát, hogy nem ért a zenéhez, de szép volt, gyönyörű. Három fekete ügyvéd pótolta a hozzánemértését, szakszerűen boncolták, fejtegették véleményüket,
dicséretüket. Az asztal oly hosszú, a végén ülőknek kiabálni kell, jószívvel ordítozták lelkesedésüket. Korompai vacsorát rendelt. Bort hoztak s körbe töltöttek, a patikus kiitta és visszalökte a poharát a pincér üvege alá. A bár zsúfolva volt. Erősen festett, valószínűtlenül vékony román nők és fekete, karcsú, fényesszemű férfiak táncoltak. A jazz erősen lármázott, százféle meleg test és parfőm szaga fullasztott, cigarettafátyol enyhítette. A ventillátor túl akarta kiabálni a lármát, berregett, mint egy gépfegyver. A magyar asztal is telitorokkal szerette egymást, a románok oda-oda néztek a megszokott idegenek felé, összehajoltak és megjegyzéseket tettek rájuk. A képviselő úr táncolni hívta az énekesnőt, ahogy megszokta, hogy a bált a jelenlevő nevezetességeknek kell megnyitni, hogy induljon a hangulat, illegette magát a lány előtt, kedélyesen. - Hogy tetszik Bukarest? - kérdezte a képviselő. - Még nem ismerem. - A legcsúfabb város a világon. Fertelmes undok város. Az asztal végéről fiatal fiúk nőttek ki, akik Erdélyből Bukarestbe jöttek tanulni, hogy meg tudjanak majd Nagyromániában élni. Ezek most vagy félóráig nem engedték, hogy a társaság asszonyai visszaüljenek az asztalhoz. Csak Korompainé ült az ura és a szász Valér között, fagyosan. - Magyar, magyar - suttogták mind, rejtélyesen összehajolva. - Mi, mi vagyunk az igazi magyarok, maguk otthon azt se tudják, mit jelent az, magyarnak lenni. Mi igen, mi a magunk bőrén tanuljuk meg, mi az a magyar szívfájdalom. - Elnyomnak minket, elgáncsolnak, kínoznak, embertelenül - mondta mámorosan a fekete ügyvéd és a szája két szélén csak úgy csurgott a jólét. - A legnagyobb panamista Bukarestben - mondta Valér faarccal Sárának. - Mert, ha egy magyar itt valamit el akar érni, annak nagy ára van! - szólt keresztrefeszített arccal a képviselő. - Megfizetted az árát - morgott Valér. - A magyar kisebbség sorsa... - kezdte újra a képviselő.
- Mi nem vagyunk magyar kisebbség - vágott közbe Korompai. - Bukarestben nincs kisebbség. Bukarest megzabálja a kisebbséget. Élni hagyja. Szabad verseny. Kisebbség van Erdélyben, ott igen. De nem itt, itt mindenki annyira viheti, amennyire tudja. Itt derül ki igazán, kiben mennyi életrevalóság van. Mert itt igen, itt olyan élet van, mint egy cigánykaravánban. - Lehet a zavarosban halászni! - nevetett valaki az asztal másik végén. Korompai arra nézett, gúnyosan elhúzta a száját. Ivott. A felesége ijedten nyúlt a pohár után, hogy elvegye előle. - Hagyjon. - Korompai rekedten vakkantott rá, ivott. A képviselő tovább szónokolt. - Ez a magyar betegség, a veszekedés, a rosszmájúság, a szertehúzás. Nézzétek meg a szászokat: egész városuk van Bukarestben. Hosszú utcák, tele a templomaikkal, kultúrház, koncertterem, iskolák, szövetkezetek, családi házak, üzletek. Úgy élnek azok, mintha nem is volna rajtuk kívül senki Bukarestben. De a magyarok? Többen vannak, mint a szászok. Azt mondják, Budapest után Bukarest a legnagyobb magyar város, nagyobb, mint Szeged. És van valamijük? Egy rossz magyarház, ahol bridzseznek, biliárdoznak, táncolnak és veszekszenek. A magyarokat nem lehet megszervezni. - A legtöbb bukaresti magyar munkás. - Munkás. Hát a szász munkások nincsenek megszervezve? A magyar munkásokkal mindenki kibabrál. És a többi magyar? A magyarság söpredéke, akik elbujni jöttek Bukarestbe. - Maga tudja, maga képviselő... A képviselő elhallgatott. Megmarkolta a poharát, megvetően nézett végig a társaságon. Hova keveredett nemes erdélyi vére. - Hozzánk is gyere el drágám - hajolt Sárához egy nagy szemű, barna asszony. - Ha időm lesz - mondta Sára. - Ebédelj nálunk vasárnap, nagyon fogok örülni. Majd érted küldöm a kocsit. Tudod, ez nagyon jó bukaresti szokás, hogy nem szeret senki a városban élni. Inkább autót tart és kijebb megy lakni, csakhogy a maga házában, szomszédok nélkül élhessen. Kis kertünk is van, majd meglátod, nagyon szép, nagyon szeretem. Sára ránézett az asszonyra. Nem emlékezett, hogy Szebenben ismerte volna. Ki lehet? Mindegy. Ez már itthon van itt, itt boldog.
Az asztal felső végén a szász zenede igazgatója ült a feleségével és két kollegájával. Komolyan ültek, komolyan mosolyogva. Hallgattak, sört ittak és alig értettek valamit a magyar beszédből. De kötelességüknek tartották, hogy jelen legyenek a hangversenytermükben vendégszereplő szebeni művésznő tiszteletére rendezett összejövetelen. Kötelességüket megtették, még az egyik zenetanár meg is táncoltatta Sárát. - Nem árt a művésznő hangjának ez a sűrű, füstös levegő? - Ó, egyszer kivételt teszek, régi barátaim - nevetett az énekesnő. - Nagyon vigyázni kell, meg ne fázzon. Nagy baj lehet abból. Kár lenne kockáztatni a hangját. Önnek kitűnő hanganyaga van. Hol képezte ki magát? Sára a tánc végéig elmondta mikor, hol, meddig és kitől tanult, komolyan beszélgettek, kényelmesen sétáltak hozzá a parketten. Aztán a szász zenetanár helyére vezette, lerántotta a nyakát, előre a fejét, köszönt. Utána mindjárt mozgolódni kezdett a zenede igazgatójának felesége, s feszes bólintgatások közt kivonultak. Valér kísérte őket, az ajtónál megálltak búcsúzni. Korompainé mereven bámult utána. - Ötven vagon épületfát akarok hozatni Kisázsiából és nem tudok valutát szerezni, már három hete csak az után futkosok - a fakereskedő hátradől a székén, szélesen, elrágicsálta a szivarja végét, úgy panaszkodott ügyvéd szomszédjának. - Pedig most jó ára van az épületfának. - Kérlek, kedves bátyám, Jóna Elek ügyében mikor tárgyalhatnánk? - Jóna Elek lajhár csirkefogó, nem dolgozom többet vele - dörmögött a telekügynök. - Jóna Elek a legnagyobb üzleti fantáziát nyujtja, kérlek. Valér visszaült Korompainé mellé. - Már azt hittem, elmegy, - sóhajtott az asszony. - Hogy mernék, míg maga itt van! - Alázatos gúnnyal mosolygott Valér. - Én nem tartóztatom. - Nem érzi magát jól? - Valér hangja nem árul el érzést soha. Nem veszi fel a szóharcot, kitér.
Egy óra után már csak a társaság közepe volt meg. Korompai nyakig tele borral, ivott, hosszúkat hallgatott. Körülötte duruzsoltak, csendesen, összehajolva az üzlettárgyalók. Az asszonyokat az erdélyi fiúk táncoltatták. Az asztal végéről előjött Korompai patikustársa, az örmény, leült mellé s leste, mikor telik meg a szeme mámorral, mikor kezdődhet a nyelve oldódása, meg kell tárgyalni a józanul nem mondható tennivalókat. Fekete örmény képében villogott a szeme, kísérte a Korompai poharát az asztaltól a szájáig. Irén nagyon táncolt, nevetett. Lármája elveszett a zajban, a fiúk szájába nevetett, görcsös akarással mulatott. Ki kell használni a mulatás alkalmát mindig, úgy is ritkán jut ilyen az ő Korompaiéknál olvadó életében. Táncolni, igérni, adni, mindent, amit csak lehet, amit csak kérnek. Hogy szétlapítsák ezek a rosszmájú, követelő, csúfolódó remek erdélyi kölykök. Aztán jön majd újra a patika csöndje, a pénztár örökös idegeskedése. Ahonnan kisöpörte a szász gyógyszerészsegéd a kaszinót, amit olyan nehezen csalogatott oda Irén. Mert a sógortól lehetne ugyan kaszinózni, kedélyesen élni, mikor van ő a patikában! De ez a német, ez a tisztességszobor, ez olyan szigorú, olyan merev, mintha máris övé lenne a patika, úgy is az lesz a vége, ha Korompai soká cicázik a hatóságokkal. Már két óra is elmult, Korompainé odahajolt Sárához: - Nem vagy fáradt? Menjünk már haza, ugy-e? - Majd megyünk már, ne törődj velem. - Dehogy megyünk, nem ismered az uramat. Ha iszik, reggelig nem hagyja abba. Mondd neki, fáradt vagy, talán akkor hazajön. - Mondd te... - Én nem mondhatom. - Korompai, mindjárt reggel lesz, nem megyünk még haza? - Haza? - Korompai felnevetett. - Éljen a művésznő, a művésznő egészségére, a magyar királyi operaház művésznője éljen! - Éljen! - lárma, pohárkoccintás, aztán a kortyolás egyenletes bugyborékolása. - Magának mi baja? - Korompai letette a poharát és szúrós, zavaros szemmel, vizsgálódva méregette a feleségét. - Semmi. - Maga mért nem táncol?
- Nem akarom, hogy rámordítson. - Hát a szász testvér hol van? Hol a gavallérja? No Valér, deszkából vagy? Az asszony riadtan állt Valér mellé, mentek táncolni. Korompai vizsgálódva nézett utánuk. Óvatosan, messze tartották magukat egymástól, halálos komolyan, elkeseredetten néztek szembe és úsztak a parketten, könnyű, táncos testtel. - Jól összetanultatok! - károgott Korompai, mikor visszaültek mellé. Az asszony elpirult haragjában. - Hisz nem is táncolnak soha - nyelvelt Irén. - Nem ám! - vigyorgott Korompai, az asszony kínlódva fordította el a szemét, utána nyúlt, magához szorította, belemarkolt a karjába, hogy az felszisszent. - Csak otthon, gramofon mellett. Ha nincs otthon a macska, cincognak az egerek! - hátravetette magát a széken, úgy nevetett, Sárához fordult. - Ha én kiteszem a lábam hazulról, a szépasszony már izen a gavallérért. Tudtam én ezt, de látni is akartam már. Hát mondom, megyek Kolozsvárra három napra. De délutánra otthon voltam mégis. Szól bizony a gramofon és táncol az én feleségem az én barátommal! Klári feszesen ült, Valértól tanult faarccal. Ó, hányszor, hányszor jött vissza leskelődni, rajtakapni, a végén oka lesz, istenbizony, nagy oka lesz a féltékenykedésre ennek a vadállatnak. Valér nem szólt, úgy tett, mintha nem róla volna szó, Irénhez motyogott valamit, de Irén nem figyelt rá, a sógorára lesett, a részegedő ember gúnyolódó gyilkolására. Valérnak le kellett nyelni mindent, mert Korompai sokszor nincs itthon és akkor az asszony az úr a világon, ő meg nem tud ellentállni. És azt se tudja visszautasítani, hogy Korompai nagy meglepések, botrányos ordítozó verekedések után másnap úgy izen érte, kedves barátom, gyere már, mintha semmi se lett volna. Mintha meg se tudna lenni anélkül, hogy ő szász türelmével tűri a bolondok táncát. Megmutatja aztán az asszony a testén a harapások, rugások, ütések helyét, sír, esküszik és forró, nem lehet menekülni előle. Hozzá lehet ehhez is szokni, ehhez a helyzethez. Korompai gúnyosan leste a feleségét és Valért, ha azok összenéztek, már a Klári testén volt a keze, szemérmetlen birtokjoggal. Nagyokat nevetett, ahogy Valér szenvtelen szenvedéssel elnézett. - No, táncoltok vagy hazamegyünk? - Haza, - az asszony felállt. Korompai nevetett, teletöltötte a poharát, ivott. Valér az asszony mellé állt, behúzta a parkett tavára.
Sára bágyadtan dőlt az asztalra. A torkát égette a füst és a nehéz levegő, az agya zúgott a lármától. De már valami kiváncsiságféle mozdult benne, meddig tart ez még, mi lesz a vége? Már elmult három óra. - Klára nagyon szép - nézett csitítóan Korompaira. - Szép! Kell is hogy szép legyen, azért a feleségem, hogy szép legyen - nevetett rekedten. - Gyönyörű - a másik patikus, a fekete örmény kifordult a székével a táncolók felé, már kevesen járták, az éjszaka felszívta a táncolókat. - Nem is olyan szép - mondta Korompai. - Gyönyörű! - kiáltott az örmény. - Miért lenne? - Korompai lenyelte a bort. - Na halljuk! És úgy nézett az örmény patikusra, hogy halljuk a nótát, amit megtanítottam neked ilyen részeg éjszakákon, halljuk. És a patikus már mondta is: - Mert szőke, mert olyan az a vékony hurka a feje alján, mintha vertarany tekercs volna. És a nyaka! Fehér és karcsú, te vak bolond, látod? Te barom, isteni feleséged van. A háta fehér, mint a márvány és sima, mint a selyem. A melle, nézd a mellét, majd kirugja a ruháját, olyan feszes, formás. Meg a csipője, kerek. Hosszú, egyenes, virágszál lábai, apró topánkái, mint az angyaloké... - Kuss! Ne nézz rá, hallod, mert megfojtalak! Az örmény nevetett, visszaperdítette a székét az asztal felé, a pohara után nyúlt, ivott. - Nohát, hogy is. Kétszázezer leit kell elsején kifizetni. Harmincat fizet a brassói kávés, ötvenet a konstantinápolyi barátunk, de mi lesz a többi ezressel? Ki kell szállni a vidékre, összeszedni, baj ne legyen. - Kuss, igyál! - Van pénzed? - Van. - Akkor jó. Sára ijedten nézte őket, ahogy összehajoltak, morognak, spekulálnak. Klárára nézett, mosolyog. Puhán, kedvesen, de a szemébe beleragadt ez az örökös rémület. És ez a férfi, ezzel jóljárt Klári, úgy tartja, mint valami nagy beteget, s oly távol, mintha gavottot
járnának, most pedig lehajlik a kezére, mint egy pásztoridill rokokó gavallérja. Nincs ebben talán póz? Hogy is állhat az ő barátságuk, szerelmük, viszonyuk? Ki tudja azt megmondani? Már négy óra, nem lehet tovább bírni, itt alszik el. Irén sértődötten gubbaszt a széken, használt gyufaszárral a fogát piszkálja, de mekkorát ugrik, eldobja a gyufát, ahogy az erdélyi siheder az ujjával int, táncra hívja. Fut, rátapad a fiúra, belefúrja magát a karjai közé, szinte tántorognak a nagy ölelkezéstől. Irén láztól repedezett száját nyalogatja, s könyökben behajlítja kinyújtott jobbkezét, benne a fiú balját, odaszorítja a melléhez. Ez a valcer. Zsongító, mérgező, mámorító málnaszörp. Irén nagyon nevet, de máskép, mint a nénje. Ebben a nevetésben már nincs önérzet, óvatosság, csönd. - Magát itthagyták? Maga nem táncol? - így Korompai. - Nekem nem szabad sokat táncolni. - Sára kényszeredetten mosolygott. - Klárit nézem, milyen szépen táncol. Bizony, nagyon szép asszony. A legszebb lány volt Szebenben. - A legszebb varrólány - Korompai egyenest a felesége arcába mondja ezt, nagy rosszmájú nevetéssel. Klári vérvörösen ül le, lehajtja a fejét. - Bezzeg a huga nem szép! - röhög kötekedőn az örmény. - Irén? Varangyosbéka a repedt szájával! - nevetett fel Korompai. - Ne bántsa a hugomat. - Mért ne bántsam? - Menjünk már haza, az istenre kérem. - Tán elég volt a táncból, szépasszony? - Korompai fagyosan bámult a felesége könnyes arcába. - Na, csak nem jelenetet rendezni, szépasszony, baj lesz. - Baj... nagy baj - suttogott maga elé az asszony. A homlokára szorította a tenyerét, hasít. De nem mert hazamenni. - Pincér, pincér! Feketét a szépasszonynak. És bort! - Hat feketét - szólt az örmény. - Záróra kérem - vigyorgott a pincér. - Feketét a szépasszonynak, hogy kijózanodjon. És bort!
- Záróra kérem, a bort elzárta a főnök úr. - Hát akkor mid van? - Viski, kéremalássan. - Viskit hozzál. Hat pohárral. - Záróra, kéremalássan. - Mi vagy te? Szász? Nohát, én is szász vagyok. Hat pohár viskit hozol, hallod-e? - Igenis kérem, záróra - a pincér szemtelenül vigyorgott, de elkarikázott a főnökig, ott tárgyalnak darabig, aztán hozza a magas poharakat viskivel és hozzá szódásüvegeket. Drága lesz a rendbontás. Korompai egyszerre kiitta a magáét, s hogy a felesége undorodva tolta el maga elől a poharát, azt is kiürítette. - Éljenek a szászok, éljen a nagy német birodalom! Klári sóhajtott. - Ne sóhajtozz, te, belédfojtom a sóhajodat! - Korompai két kézzel kapott a felesége után, magához törte a száját és rácsókolt. De hamar elkapta a fejét, véres volt a szája. Az asszony beleharapott, s most ijedten várt, mi lesz? Egymásra vicsorítottak, akkor a patikus felröhögött, lenyalta a vért, már el is felejtette. - Igyatok, édes magyar barátaim, igyatok. Igyál örmény. Iszunk, szépasszony? Valér nem bírja az italt, Valér nem bírja szusszal. Hanem Irén? Hol az én egyetlen sógorném? Hol a béka? Úsztassátok csak meg egy kicsit. Hadd bomoljon! Irén! Hallod-e? A zongorához! Irén behúzta a nyakát két hegyes válla közé, kérette magát. Még Klári is únszolta. Ez jó. Ez a jó az egész őrjöngésben. Most Irént odahúzzák a kiürült zenekar zongorája elé, s ő magyar nótát csorgat a billentyükre. Csárdást játszik, Valér meg átfogja az asszony derekát, táncolnak, lassan, okosan, szászul, kettőt jobbra, kettőt balra. S mikor belejönnek a billenésbe, ritmusba, arccal mind a ketten a zongora felé fordulnak. Valér jobb karja az asszony derekán, átnyúl a melle alá, balkarját eltartja magától, kicsit groteszk hejehujás mozdulattal, nem nagyon áll neki. Az asszony hosszú fehér karja, csuklója meg a férfi balvállán lóg, úgy nyúlnak ki fehér ujjai a véres körmökkel, mint a krizantém szirmai. És imbolyognak, jobbra, balra, előre, hátra, vissza... Irén meg zongorázik, féktelenül csapkodja a billentyüket, beledől a zongorába, az erdélyi diák mögötte könyököl a széken, s nézi a dekoltázsában ugráló fehér mellét. A pincér álmosan ténfergett, néha elmorogta félálomban: Záróra.
Fél öt. Korompai újra viskit rendel, s a pincér hozza. Papírt, ceruzát húz elő az örmény, most, ebben a felcsigázott lázban kapacitálja az üzletre Korompait. Számol. Minden világos, biztos, így kell azt csinálni. Valér és Klári imbolyognak a zongora előtt. A férfi karja nyirkosan tapad az asszony fehér estélyi ruhájára. Öt óra. Sára már nem tud egyenesen ülni, összegörnyedve könyököl a két karjára s félálomban hallja a vitát idegen nevek, porok, finánc, csempész... Asztalos jön, aki a felszakított parkettet kezdi javítani. A csillár alá kétágú létrát állítanak, lompos asszony mászik fel rá a vödörrel s mossa az üvegtányérokat. Másik cseléd az ablakra mászik, azt locsolja vízzel, törli ujságpapírral meg ronggyal. A székeket az asztalokra rakják, takarítanak. Irén pedig hol egy ujjal pötyögteti a dallamot, hol meg egész erejével belevág a billentyükbe. Klári és Valér álomban lengnek, kettőt jobbra, kettőt balra. Már szinte nem is lépnek, csak dőlnek, jobbra, balra. Fél hat. Az asztalos elmegy, a ruhatárosné csuklik az ásítástól. A pincér egyedül, állva alszik a sarokban. De Irén csak ül a zongora előtt, azok meg csak táncolnak, vonszolják egymást. Az asszony szeme beesett, mély árkok karikázzák, vörösen izzik a homloka, verejtékcseppei körül kis piros karikák ütnek ki rajta. Valér száraz torokkal, gépiesen jár. Sára mélyet, nagyot ásított, még a kezét se emelte a szája elé. Korompai ránézett, nagy munkájából, csodálkozva. - Fáradt vagyok - nyögött Sára. Korompai az asztalra csapott, megugrottak a poharak. - Hát ez az, látja, ez az én feleségem! Klári, te bestia! Jössz ide rögtön! Ez a háziasszony? Ő táncol, a vendége meg meghal a fáradtságtól. Takarodsz már haza lefektetni a vendégedet! Klári megmerevedett. Valér eleresztette, az ajtó felé nézett. Most jön a förtelem, most el kell tünni, elsüllyedni, menekülni. - Itt ne hagyjon, hallja! - sziszegett rá az asszony. - Nem, nem...
- Klári! Takarodj! Még mindig itt vagy! Sára kínosan állt fel, nevetni próbált, de nem sikerült. Valér hozta a ruhatárból a köpenyeiket s rájuk adta. Nem beszélt egyikük sem, fulladt gyűlölködve szikrázott a szemük. Menekültek. Csak Korompai meg az örmény nem mozdul. Utánuk prüszköl: Rongyos tetvesek. Az örmény meg röhög. Csúnyán nevet, értelmetlenül. Világos volt az uccán, nappal. Szemeteskocsi lötyögött, zörgött előttük. Parasztszekerek jöttek. Gyalogos parasztok. A vállukon átvetett rúdon elől hátul nagy lapos kosarakat cipeltek, benne halat, kenyeret, zöldséget, gyümölcsöt. Viszik a piacra, viszik az uccasarkokra, házról házra. Elől ment a három nő: Sára rémült undorral, Klára zokogva, Irén meg csaholva: - Mert ezt is csak te tűröd, te hülye, te szent, te ostoba angyal. Utolsó ronda állat, ilyen mellett élni. Így bánni egy asszonnyal. De te tűrnéd, ha szíjat hasítana is a hátadból. Te buta, jaj te buta... - és ő is sír, és öleli a testvérét, aki el-eltolja magától, csak megy, szalad haza, előre. Az utoljára ott ragadt erdélyi legény is elszökött, csak Valér baktat utánuk, a szomorú, faarcú rabszolga. Megálltak egy öreg ház kapujában. - Holnap jön, ma délután... - nyújtja az asszony a kezét Valérnak, sír. - Nem tudom, Klári, jobb volna... - Jön! - dobbant az asszony. - Igen, - bólint a férfi, s úgy menekül, Klári nem tud utána nézni, befordulnak a kapun. Felértek az emeletre, akkor már nyitja is az ajtót a cseléd, villogószemű, fekete nő. Úgy símogatta le Kláriról a kabátját, csitító paskolással, a vállát ölelte, vonszolta befelé. Csak bámult a levegőbe, száradó szemmel, csukló sóhajjal. Engedte, hogy beültesse a fotelbe, elétérdeljen, lehúzza a cipőjét, harisnyáját, kibontsa az övét, felsimítsa a haját az arcából, végigcsókolgassa a nyakát, csendesen, pusmogón, csitítgatva. Sára csak ledobta a kabátját s beleesett a másik bőrszékbe. Irén meg fel-le szaladt a szobában. - Neked is kell ezzel a Valérral táncolni, neked is lehetne eszed, te Klári, te buta, buta...
- Féltékeny! - sír fel újra az asszony. - Rám féltékeny, Valérra féltékeny... Mikor tudja, nincs senkim, senkim a világon, csak ő... - És Valér - sziszeg Irén. - Valér... Ha Valér nem volna, meg kellene halni... És szegény Valér, már annak is tönkre mennek az idegei ebben a gyalázatos életben... Jaj Valér, szegény... - és most Valért siratja. - Amíg itt nem hagyod, ez így lesz - sikít Irén. - Hova menjek? Hova menjünk? Mit szájalsz, te buta... - csattant az asszony hangja, s felállt, hogy a cseléd lehúzza a ruháját, vékony kis csipke és selyem ingben állt egy pillanatig, sugáran, szépen, maga is belegyönyörködött a tükörbe, a fájdalom gyönyörű szobra, villant át rajta. A fekete nő csillogó szemmel simítja végig, felemeli a fejét át az inget is róla, végig szalad a tenyere a testén. - Hova menjek? - jajgat az asszony. - Hát te veled mi lenne akkor? Az apánk régen meghalt, az anyánk férjhezment Bécsben egy tőzsdéshez, nyomorult, tönkrement koldus, idegroncs... Mi lenne belőlünk... - Találok én helyet magamnak, téged is eltartalak. - Hogyne, az uccán. Mit akarsz a négy polgáriddal? Varrni? A botkezeddel? - Mért nem taníttattatok ki? Már régen patikus lehetnék. De tőlem sajnáltátok a pénzt, nekem elég lett volna egy hónapra, amit ti egy éjjel kiszórtatok. Irígyeltétek tőlem. Mert én mindig csak a más cselédje voltam... - Ostoba. - Klári gyűlölködve nézett a hugára. - És ha az uccára, ha a világ végére, akkor is elmennék most a te helyedben innen, így bánni a feleségével! - Menjek? Menjek el újra? Szállodába? Mint tavaly, hogy magamtól kellett visszajönni, mert azt izente, maradjak, ha nem jövök magamtól... - Nem kellett volna visszajönni. - Felfordulhattunk volna. De visszajöttem. És itt találtam az ágyamban egy cafatot, egy uccanőt, az én ágyamban fetrengett! Sárában megállt a lélekzet, a cseléd végig fektette az asszonyt a díványon és ideges ujjakkal símogatni, masszirozni kezdte.
- És még neki állt feljebb, hogy ha én elmentem, beláthatom, ő férfi, neki nő kell... Istenem... - Cigányok! - szisszent fel Irén. - Nem szégyelled magad? Hogy tudod ezt elmondani egy idegennek? - Sára nem idegen, Sára régi barát... Már nincs senkim, már nem törődik velem senki... - zokogott. A cseléd letérdelt, eleresztette, kiömlött a szeméből a sírás, rásírt az asszony meztelen derekára, ráborult, csókolta, ahol érte. Klári eltolta, de a nő utána kapott, felállt, tovább gyömöszölte. - Nincs senkim, bizony nincs senkim... Mari, ne bőgj, nincs már uram, nem kell annak már semmi, csak ezek a disznó nagy ivások... Már megszokom ezt is, már táncolok, már még mulatok is rajta... A végén részeges leszek, úgy fogunk együtt felfordulni valahol az uccán. - Kisbogaram, lelkem, madárkám, szépségem... - duruzsolt a feketeszemű Mari és símogatta és csókolgatta. - Kávét - sóhajtott az asszony. A cseléd ráterítette a kék teveszőrtakarót és elrohant. Összetörten bámultak mind a hárman a levegőbe. - Szeret téged ez a lány is - ásított Sára. - Szeret! - nevetett az asszony, megfordult rángva a takaró alatt, kinyújtózott. - Hűséges cseléd. - Sára a torkát próbálta, fájt. - Több mint cseléd. Mari minden, Mari féltékeny dög, és néha úgy fojtogat, félek tőle, úgy ölel, jobban, mint egy férfi... - Klári kicsit talán nevet? - Ha ez a gazember nincs itthon, Mari velem alszik, mindig félek, megfojt reggelre, álmomban. Sára lehajtotta a fejét és kábultan hallgatta az érzések megzavarodott kavargását. Már hozta Mari a kávét. Irén egyszerre nyelte le, s köhögött, elégette a torkát, Klári finnyásan kavargatta, felült, ragyogó fehér bőre kibomlott a takaró kékjéből, a feketeszemű Mari rátapadt a szemével. - Nocsak, menjen ki, Mari, menjen. - Irén tuszkolta kifelé a nőt, szégyelte Sára előtt. De a laposmellű Mari összekulcsolta a két karját és állt, nem hagyta magát kitolni, állt, mint a cövek. Nem szólt és nem ment. Hamar ott is felejtették.
- Hogy fog hazajönni! - rémült meg az asszony. - Hogy fogják elengedni, ha nincs pénze... Már megtörtént, úgy kellett a zálogházba rohanni az ezüsttel, hogy ki tudjuk váltani. Te, Irén, telefonálj oda, ott van-e még... Irén felvette a kagylót s megharcolt a román központtal. Nehezen vették fel a lokálban a kagylót, ilyen korán reggel. A végén Irén azt mondta, nincs már ott senki, az utolsó vendég is elment. - Na, akkor volt pénze mégis - sóhajtott az asszony, könnyebben. - De hol a fenében van még mindig? Egy ilyen patikus... Ez megöl egyszer valakit, ez a patikus... Már engem gyilkol, már másokat is gyilkol, a fehér porával... Majd elveszik még a patikáját, majd nevetünk akkor... isten csodája, hogy még megvan. Hogy megúszta azzal a szász patikussegéddel. De az már az utóda, az már román bérenc, az már ellenőriz, leskelődik... - Honnan van pénze? - Irén újra járkált. - Volt a miniszternél. - A miniszter pénzt adott neki? - Ő adott ópiumot a miniszternek, az meg pénzt érte... Mari, kifele, kifele... Mari elkullogott. - Gazember, - sziszegett Igén. - De nekem nem tud adni. Könyörögtem, kértem, nem ad... Pedig én úgy is szerzek, mert én így már nem bírom az életet, ezt az életet, ennél rosszabb nincs. - Nekem se ad, mit ordítasz! Nekünk nem ad, hogy mi eláruljuk, attól fél. A román miniszter nem árulja el, az szabad kezet ad neki előbb, aztán megfojtja - az asszony szeme égett, hisz ez őrült, futott át Sárán, ki tudja, igaz-e, amit mond. - És azzal a gonosz örménnyel, azzal trafikál, az viszi bele a sárba, csempész az, csempész az az örmény disznó... Van akkor most pénz, telik most reggelig mulatni... - megmerevedett, rekedten súgta: - Be fogják csukni... Fel fogják jelenteni... Én fogom feljelenteni és becsukják... Sára ijedten néze, hogy rángatózik az asszony arca, gondolata. Megrendülve nézte. - Hogy tudtok így élni - sóhajtott nehéz szívvel. - Mi nem élünk. Én már régen meghaltam, azon a napon, amikor a felesége lettem. Őrült nap... gyönyörű nap... talán még gyönyörűbb, mint mikor pünkösdi királynőnek választottak a Szigeten. Ott ültem, palástban, koronával a trónon és odajött, és az ölében vett le és vitt ki a tömegből, hogy ne nézzenek. Nevettek és tapsoltak és virággal dobáltak meg minket... Idehozott.
- Örültél neki! - vakkantott Irén. - Jól éltünk, örültem. Sok pénzt keresett, mindig telt mulatságra, táncra, ruhára, ékszerre, zálogbavalóra, telt a szerelemre mindig... Csak becstelen úton kereshet ennyit egy patikus. Hát becstelen volt. Hős volt. Nekem kereste, magának, nekem. Azt mondta, nem tartozik semmi nemzetet tisztelni. Nem magyar, nem német, nem román, nem székely. - Mindből benne van a gazság - károgott Irén. - Szegény boldogtalan - súgta Sára. - Nem vagyok boldogtalan! Nekem nem kell a józan, ostoba unalomélet. Selyemben, mámorban, szerelemben éltem! - Boldog vagy? - csúfolódott Irén. - Boldogabb, mint te, sovány béka, rossznyelvű gonosz, te vagy a méreg közöttünk, az acsarkodó rossz szellem, érted? - felugrott, a válláról lelógott a nyitott pongyolája, fehér teste villogott, ahogy fel-le futkosott a szobában. - Te uszítasz az uram ellen, te uszítod az uramat ellenem, te ópiumista bestia! Irén sikítva nevetett. - Én? A vénlány, a kegyelemkenyéren élő nyomorult? Én? A kicsúfolt, megrugdalt, lenézett béka? Én rontom el az életedet? És hogy ópiumista? Én? De még azt is megéred, te gonosz, elbizakodott boszorkány! Úgy álltak egymással szemben, rögtön ököllel vágják egymást. Akkor Irén, szegény bolond Irén, összeesett, letérdelt a nénje elé és zokogva ölelte át hosszú, karcsú lábszárát. Klári teatrálisan állt, égrevetett szemmel, karral, percig. És összecsuklott, a huga mellé, sírt, vonaglott, csókolta. - Kis testvérem, édes kis testvérem. Sára remegett, görcsös nevetés tört ki belőle. - Hiszen ti bolondok vagytok, ti... És én attól féltem, szomorú lesz az életed a patikus mellett... Hogy mi, emlékszel, gyerekkorunkban hogy vágytunk a Bohéméletre... A Bohéméletre, emlékszel? Hát te lettél a bohém bolond, a patikusoddal, én lettem a bürokrata a színpadommal, az énekóráimmal...
Kint csengettek, vadul, hosszan. A két nő a szőnyegen felrebbent. Mari benyitott pillanatra, beszólt: - Az úr! S már rohant, ajtót nyitni. Irén futott, menekült a fürdőszobán át. Mari vágtatott be a hálóból a felmarkolt vendégágyneművel, szétdobta a díványon s újra eltünt. Klári futott a hálóba, fésülködni, végigönteni magát kölnivízzel, lemosni a könnyszagot. Mire az ura a hálóba lépett, már az ágyon feküdt, a paplan tetején, nehézselyem, csipkés hálóingben. Sára remegve bújt be az ágyába, ezek most megölik egymást. - A vendég alszik? - hallotta Korompai rekedt hangját a szomszéd hálóból. - Most feküdt le. Akar kávét? - Klári csendes és nyafogó. Sára visszafojtott lélekzettel figyelt. Kopogtak az ajtaján. Korompai jött, megfésülve, kabát nélkül, átizzadt ingében. Kis feketekávés csésze táncolt a tenyerében, itta, kihúzta magát, talán nem is részeg, csak a szeme zavaros. Ráült a dívány szélére, Sára rémülten húzódott előle beljebb, a fal felé. - Megbocsát, hogy ilyen cirkuszt rendeztünk a tiszteletére? - nevetett rekedten, s megdőlt előre, kiloccsant a kávé. Mégis részeg. Sára félt tőle, hallgatott. - Nem bocsát meg? - csodálkozott Korompai. - Hogyne, hogyne. Hogy van? - Én? No, most a kicsi művésznő szépen aludni fog, nem akar egy aszpirint, Irén, aszpirint... Így, jól takaródzzon be, - letette remegő kezéből a kávéscsészét és Sára rémületére elkezdte igazgatni tapogató kézzel rajta a takarót. Most felállt, járkált a szobában. - Világos van, le kell ereszteni a rolót... - odament az ablakhoz, mire odaért, elfelejtette, visszament az ágyhoz, ráhajolt a lányra, Sára rémülten nevetett, titkolta ijedtségét. Csak úgy dőlt a férfiból a vastag alkohol és dohányszag. Korompai is nevetett, mintha viccet hallana, felegyenesedett, elment az ajtóig, integetett, bókolt a térdével, gyerekesen, hülyén vigyorgott, megbotlott a szőnyegben. - Jóéjszakát, művésznő, jóéjszakát... - Jóéjszakát - súgta Sára és önkénytelenül nevetni kezdett. A részeg ember kibotorkált az ajtón.
Még egy darabig mozgó zörejek jöttek a hálóból. Klári sír vagy nevet? A falióra lassan nyolcat vert. Kocsis kiabált az uccán, verte a lovat. Autó tülkölt, reggeli lárma élt már odakinn. Bent recsegett az ágy, Klári jajgatva nevet, aztán csönd. Sára a homlokára szorította a tenyerét. Bolondok háza, suttogta, menekülni, innen még ma el kell menni... szökni. A nap a szoba derekáig beragyott, de oly fáradt volt, úgy is elaludt, hogy a nap a szemébe szikrázott.
********************
