(A Nyugat novella^pályázatán második díjjal kitüntetett pályamű)

MADELEINE (A Nyugat novella^pályázatán második díjjal kitüntetett pályamű)

A király hálószobájában két inas foglalatoskodott. A hatalmas, nagy terem közepén óriási ágy állott, melyet nehéz sárga selyemfüggöny takart el. Egy széles ablakon a kis Trianon kertjére lehetett látni. 1779 októberében vagyunk, a kora őszi este nesztelen homálya ráborult a kis Trianon parkjának nyirott fasorára. A király hálószobájában nagyon kevés volt a bútor. Az ablaktól jobbra széles pamlag, íróasztal. Az inasok a kandalló mellett álló két karosszéket igazgatták. Egyébként, bár senki sem volt rajtuk kívül a szo> bábán, nagyon halkan, lenyomott hangon beszélgettek. — Teríteni nem kell, József úr? — kérdezte a fiatalabbik inas. — Nem Jean, készen hozzuk be majd a hideg ételeket, különben mindjárt itt lesz Laborde úr. Jean aggodalmas hangon mondotta: — Remélem, meg lesz velünk elégedve? — Lehet, h a . . . Mostanában nagyon ideges a kamarás úr. Mióta őfelsége olyan rosszkedvű. — Nem rosszkedvű, csak 63 éves. József kezével intett: — Az nem fontos az ilyen nagy úrnál. Jean kémlelve nézett fel társa arcára, csak pár pillanat múlva kez» dett beszélni. — No hát tudja József úr, hogy ezt a kis rongyot, ezt a borzas Madeleinet ide ma behozzák... Hogy milyen szerencséje van ennek a részeges Serviennek . . . József halkan fütyörészni kezdett. — Már a portás sem akarja maga mellett tűrni — folytatta Jean — s a leánya mégis csak itt lesz a király hálószobájában. Ezt nem értem, József úr. József elnevette magát. — Ez a kis szőke Madeleine ott keringett, ott kóválygott a portás^ páholy körül. Szeretett arra ténferegni, mikor az apja nem hajtotta az utcára, hogy gitározzék, énekeljen, meg néhány soust összekolduljon. A király őfelsége egészen váratlanul arra ment Dubarry asszonnyal. Egy futó pillantást vetett a kis leányra és azt mondta a grófnőnek: «bájos szép gyermek.» Ez éppen ma egy hete történt. — És ma már itt bent lesz a kis fruska. — Jean hangjából valami furcsa irígységféle csengett ki. — Ma este itt l e s z . . . Hogy milyen szes rencséje van ennek a mocskos állatnak, ennek a Serviennek! Korbáccsal verte véresre a gyermekeit, különösen azt a borzas Madeleinet. Mióta a felesége, meg az öreg Servien meghaltak, nem volt nyugta a leánytól. Ügy kijárt neki a szíjostor, mint ahogy más apa a kenyérporciót kU osztja. Egyszer, tudja, én is kezébe adtam a kis fruskát. A haszontalan kölyök belopódzott ide. 33

502

Dánielné Lengyel Laura: Madeleine

— Micsoda? Ide? Ebbe a szobába? — I p n , mintha csak előre megérezte volna, hogy hol fogja a sze. rencsejet megcsinálni... A kisleány - olyanok ezek a piszkos köly. kok, mint a szarkák — valami gyümölcsfélét lopott ott a tálról. Én meg. csíptem es odaadtam az apjának. Az apja aztán táncoltatni kezdte kor. baccsai. Eleinte csak mulattam rajta, hogy ugrál a leány, mint az idomí. tott majom a vasáron. De mikor láttam, hogy az a mocskos állat nem akarja abbahagyni a verést, hát kivettem a kezéből a gyermeket József a pamlagot fedő selyemszőnyeget igazgatta. — Nem is tudom, hogy a portás miért tart ilyen szemetet szolgá. nak maga mellett, mint ez a Servien? Ki kellene rúgni. — Ha eddig ki nem rúgták József úr, most már fel sem lehet jelen, teni. Ha ez a k i s l e á n y . . . Én nem is tudom, mi tetszik rajta őfelsé. gének f József már festői ráncba szedte a szőnyeget, most két lépést eltávo. lodva a pamlagtól vizsgálgatta művét, csak aztán felelt: — Ez szerencse dolga, Jean. Az asszonyok sorsa mindig csak sze. rencse dolga. A véletlen dobálja őket ide.oda s a véletlentől függ, hogy veresre korbácsolják a testüket, vagy selyembe, csipkébe burkolják oketi^ Dubarry asszony a kisleányt kimosdatta, megfürdette, beparfü. mozte s ma este mint névnapi ajándékot fogják a királynak ide behozni. Ha okosan és ügyesen viseli magát, egész élete rendben lesz, ha nem — holnap megint visszaadják az apjának és ugrálhat a Servien szíjjá alatt mint — hogy is mondta maga — igen, mint az idomított majom Jean h a n p s a n felnevetett, de aztán hirtelen egy perc alatt komoly rancokba szaladt arca. Józseffel együtt mélyen és alázatosan meghaj. tottak magukat, Victor de Laborde úr lépett a szobába. A király első kamarása magas, szikártermetű férfi volt. A szava — meg mikor a szolgákhoz beszélt is - csupa udvariasság és előzékeny, seg, a tekintete kemeny, hideg és átható. Egy pillantást vetett az elren. dezett szobara, aztán az inasokhoz fordult. — Rendben van minden? feiieráírSa'SS Laborde úr bólintott.

"

" " "

^ f í tálalóban, ha a király őfelsége jelt ad, be. hozzak a ket szemelyre megterített asztalt és ideállítják a kandalló elé. Egy pillanatnyi szünet után folytatta: ^^^ ^ kandallóba! Itt nincs elég meleg. Itt van a S ozá.í-1 f r " ^ ^ sarokba. A s er. Áltt^T ^ ügyeljenek, hogy zavarba ne hozzák a leányt. Akármilyen ugyetlenseget követ is el, nem szabad észrevenni. Egy hete József meghajtotta fejét: — Tökéletesen, uram. Akkor hát — Laborde úr kezével intett s a két inas gyorsan kiment a szobából.


CA'l

II. A kamarás az ablakhoz lépett és szórakozottan, unottan bámulta a kis Trianon fáit, mikor halk köszönést hallott a háta mögött: Hirtelen megfordult és udvarias mosollyal meghajtotta magát: — Ah, Fenigan úr, már vártam ö n t . . . Richárd de Fenigan, a kis Trianon felügyelője, olyan hangon kér» dezett, mint aki biztos a megnyugtató feleletről: — Laborde úr, remélem, nincs semmi b a j ? — Ez lehetetlen, ahol ö n rendelkezik, Fenigan úr. Egyébként a kis< leány mindjárt itt lesz. Addig talán — Udvariasan helyet mutatott a felügyelőnek s ő maga is leült. Fenigan halkan, óvatosan kezdte, mint aki tudni akarja, hogy helyes hangot ütöttíC meg? — Ez a ma este nagyon örvendetes esemény. A király otelsege mar egy félév óta olyan kedvetlen. Mindig kedvetlen. Laborde mosolygott: — Igen, kedvetlen. Aztán véletlenül meglát egy szőke, kis, borzas gyermeket s megint a régi Lajos úr lesz, aki sohasem ment el egy jó paripa mellett, hogy meg ne nyergeltesse és sohasem láthatott rózsát a tövén, hogy le ne szakítsa. Fenigan megnyugodva látta, hogy helyes húrokon játszik. — Istenem, Laborde úr. A király őfelsége 63 esztendős. A kamarás vállat vont. — Fenigan úr, maga nem emlegetné ezt a 63 évet, ha úgy ismerné a királyt, mint én. Mondok magának egy titkot, barátom. A király húsz» e s z t e n d ő s ! . . . Érti? Ma is húszesztendős. Ha ö n egyszer felöltöztetné, maga is rájönne, hogy valami csodás, földöntúli hatalomról van szó. Hiszen talán látta, hogy a király a mult héten mint fékezte meg pari» páját, azt a makacskodó vad Szellmet. Fenigan bólintott. hogy Szelim le akarta dobni. — Azt mondják, — Igen, a ló két lábra állt, toporzékolt, mindenáron le akarta vetni őfelségét. Az egyik lovász — még csak most került az udvarhoz és nem ismerte az itteni szokásokat — a paripához rohant, hogy a király segíti ségére lehessen, de a király úgy nézett végig rajta, hogy a szegény fiú reszketni kezdett egész testében. Ott állt az egész udvar, mindenki remegett, de senki sem mert mozdulni. A király keze vas, hiszen kis» gyermekkora óta fejlesztették rettenetes, emberfeletti testi erejét. Ha» nem ez a paripa, ez a S z e l i m . . . ez borzasztó állat, ha egyszer meg» bolpndul és makrancoskodni kezd. őfelsége halvány arca lassankint bíborpiros lett, szeme csillogott, láttuk, hogy minden erejéből küzd az á l l a t t a l . . . Dubarry grófnő félájultan omlott hátra kocsijában. D'Aguil» Ion herceg összeszorított ajakkal nézte a küzdelmet, aztán elszántan megindult. Ha kegyvesztett is lesz, nem túri, hogy Franciaország királya tovább az életét kockáztassa. A király azonban már legyűrte a paripát. ;Szelim remegő térdekkel, csapzott szőrrel, gőzölgő verejtékkel állt helyén. Lehajtotta fejét, mint aki a büntető ostort várja. A király azoii» ban mosolygott, megveregette az állat nyakát, cukrot vett ki a zsebé»

504

fiatal.


ön mondta az imént, hogy a király milyen

^ elfáradt és Dubarry grófnő néha m S d •• i \ ^ «^^gény Sára. A király állafdóan u L S o S ' E T ^ lom különben is régi ta"á™ rede^n k Í ^p^J^^^^hetetlen. halálos una. bajos segíteni. így vdt ez a S Í L n ? dinasztiának. Ezen gyakorlatokat t a T t o t f l fiatd -állásos lásokat rögtönözött X I V Latos l l S f n fh klasszikus szava, éve., leányát rendeli be búfeleTtőner ' ^^

. . - i s i - . - :

.

-

A felügyelő ijedten védekezett-

Laborde hangosan, jókedvűen felkacagott: — liroszakkal elrabolt fiatal leányok? Hiszen rtn f..^- i • ^ ban, hogy nem bírunk t fnlol-^Âi i i nV" On tudja legjob» szakkal,® kérrssd sííássd o X o T 'i " rokonok L ő . király dé juttassák Trli'T^^^^^^^^ a tűrne d ilyesmit Inkább n.^^ r^ ' ^ soha, sohasem nézne többet asszonyszen;ilyre ? o h " E ^ f í " " szemben? Maguk nem ismerik a M y t f ^^ teremtéssd Fenigan felállt. ' Laborde közömbösen, szárazon mondta:


505

— Zsarolásra valók. Lehet, hogy írójuk csakugyan kap is valami kis pénzt. De sokkal valószínűbb, hogy a Bastilleba kerül. Fenigan úr, ez mind nem komoly dolog. Ebben a pillanatban Jean kinyitotta az ajtót és egy fehér batiszts ruhába öltözött kisleány lépett be a szobába. A kisleány nem viselt parókát. Hullámos, sűrű szőke haja egyszerűen, gyermekesen hátra volt fésülve. Az arca sápadt, de különben nyugodt elhatározottság látszik rajta, míg a betanított bókot félszegen, ügyetlenül, de egy gyermek gra» ciozitásával csinálta meg. A kamarás a leány elébe sietett és nagyon barátságos hangon üdvös zölte: — Jó estét, szép kis Madeleine, örülök, hogy látom. Várt egy percig, de mert a kisleány nem felelt, Laborde úr gyors, bocsánatkérő pillantást vetett a felügyelőre. Fenigan elértette az intést, mosolygott, aztán egyedül hagyta a király kamarását a gyermekkel. Laborde úr udvariasan hellyel kínálta meg a kisleányt. — Madeleine kisasszony, magát ma nagy megtiszteltetés éri. öfelsés gével a királlyal fog vacsorázni. Madeleine bólintott. A hangja biztos, elfogulatlan volt: — Tudom. A grófnő mondotta. — Dubarry asszony? — kérdezte a kamarás. Madeleine újra lehajtotta fejét. Laborde figyelmesen nézte a gyermek arcát. — Dubarry asszony bizonyára kegyeskedett önnek megmagyarázni azt is, hogy az ilyen vacsoráknál hogyan kell a királyi keggyel kitüntet tett hölgyeknek magukat viselniük. Madeleine hangja változatlanul biztos és nyugodt volt: — A grófnő őkegyelmessége azt mondotta, hogy legyek okos és jó és egész családomat örökre boldoggá tehetem. — Ügy van. A király őfelsége jóságos kegye boldoggá tesz mindi nyájunkat. De egy pár apró körülményre bátorkodom a figyelmét íeh hívni. Először is a királyt mulattatni kell. Madeleine a kamarásra bámult: — Mivel? — Ha őfelsége kegyesen megengedi, akkor a kisasszony majd éne» kelni fog neki. Hallom, hogy önnek, Madeleine kisasszony, szép hangja van. A grófnő énekmestere, Beaumarchais úr betanította egy szép dalra. Tudja jól az éneket? Madeleine mosolyogva felelt. A hangjában nem volt semmi naiv^ Ság, mert a kisleány minden vonatkozásban és teljesen értette azt, amit mondott: m i • — Hogyne, olyan mulatságos, egy fecskeasszonyrol szol, aki a şzomszâd kakuk úrral megcsalja a férjét. Aztán mikor a tojásokat kikölti, az egyik fióka egészen más, mint a többi. Nem is fecskefiok. A fecskeférj nagyon haragszik, de a fecskeasszonyság sírva esküdözik, hogy a szomszéd kakukné belopta a tojását az ő fészkébe. A fecskeférj ki akarja lökni az idegen fiókát, de a felesége ráripakodik: Azt hiszed, nem tudom, hogy viszonyod volt a szomszég kakuknéval? Másképpen

506


n^^m is merte volna az az orcátlan, szemét teremtés ide belopni fiókáiát

És Madeleine vékony, gyermekes hangon énekelte: «Minden szerelmes fecskepárnál Akad egy.két kakukfiók Tralala, tralala . . . » Laborde nevetve tapsolt: — Pompás! Nem énekelné el az egészet? — Hogyne - és a kisleány azonnal elővette gitárját. TÍalX^^^^^ ^ ^ A kis fecske nőcske . . . » - 1 7 cak a

--ke

"i f fe

ijedten felkiáltott:

S S - S

Madeleine ° f e S t S a r ' — Nem.

f I S f é S — ' ^

- -

— ^ ^

s.r„i sem™, k ö r ü t a é n T é k T r ö t t t e m ' S b a / ™ '

' •

jviadeleme eros hangon biztatta a kamarást-

^ i Ü H i P i Laborde mosolyogva nézte a gyermeket. Mad.lS^ ^ — Tudom.

''oiognak.

megverni, szép kisleány. W

hogy

l e s z " ^ király őfelsége jó ember. És ha maga okos, bátor és vidám Madeleine komoly elszántsággal felelt:

Dánielné Lengyel Laura; Madeleine —— ^^ 'Z ' i leszek» — Akkor megalapítja mindnyájuk szerencséjét. A magáét, az egész családjáét. , - . ^ Madeleine most előrehajolt székén és ugy kerdezte: — Az apám is a családhoz tartozik? — Természetesen. Madeleine a kezével legyintett:, — Az ö szerencséje? Tudja, én azzal nem sokat törodom. Ue azért mégis szeretném, ha annyi pénzt adnának neki, hogy mindig vehetne pálinkát magának, akármikor. Az igaz, hogy ahhoz sok pénz kell. Nem is tudom, vanê a király úrnak annyi pénze? Mert az én apam mmdig inni akar és mentül több pálinkát ivott, annál szomj asabb. Megállt s egy percnyi tűnődés után folytatta: — Nem is tudom, vanê a király úrnak annyi pénze? — Lehet, hogy van — felelt a kamarás. — Kérdés azonban, hogy óhajtja-e őfelsége minden vagyonát erre a szent célra feláldozni i' Madeleine a legnagyobb komolysággal folytatta: — És ha feláldozná, tulajdonképpen az sem érne semmit. Az apam, ha nincs pénze, akkor azért hajkurász bennünket, hogy nem ihatik; ha pénzt hoztam haza a gitározásból, akkor meg rögtön leitta magat es dühében vert össze mindnyájunkat, őrajta igazán nehez segítem, nanem itt vannak a testvéreim, a kicsik. Itt van Catherine 12 eves, Pierre 10 éves és Vilmoska 8 éves. És én szeretném, â — Laborde nagyon komolyan, föltétlen jóakarattal fordult a gyer. '"^'^!í!^Madeleine kisasszony, most hallgasson reám. Ha maga okosan és jól viselte magát, a király őfelsége, mikor reggel majd elereszti meg fogja kérdezni, mi a kívánsága? Ez itt így szokás. Maga szepen terdre ereLkedik és azt mondja, hogy örökre boldog lett, mert őfelsege figyel, mére méltatta s a boldogsághoz immár semmi kívannivaloja nem lehet Őfelsége kegyes gráciájába ajánlja sorsát, életét, jovendojét Es ha a király mégegyszer kérdezné, akkor se kérjen semmit. Érti^? Semmit. Mert akármennyit kér is maga, ha a király kegyére bízza a dolgot, biz. tosan sokkal többet fog kapni. Madeleine engedelmesen felelt: — Igenis uram. Aztán félénken, kissé gyanakodva folytatta: , . _ De jó lesz így, uram? Az apám egy kulcsari allast szeretne a grenoblei kastélyban. Oda szeretni menni, ő Grenobleban született es kulcsár akar lenni. ^ i A^. A kamarás a gyermek fejletlen, vézna yal ara tette kezet. _ Hallagsson reám, kis Madeleine. Hallgasson ream, szép kis. leányom. Nem szabad semmit sem kérni, akkor biztosan megkap ™ ' " S d e l e i n e gyanakodva, bizonytalan hangon folytatta: — Pedig a keresztanyám azt mondta, hogy a Szent Denis.templom előtt szent képeket szeretne árusítani... Laborde mosolygott:

508

Dánielné Lengyel Laura:

badlimoÍLffkír; tsrf ~ bord7 nevetve

- teljesül, de nem sza. ^^ ^

iobbln^flS^'^^^^ S

Madeleine

úr felvenné az i s t á l l ó b a ? . . . " La.

^ nagyapám is é l n e ! . . . ö t szerettem a leg.

i L fehér^h. • f ^ nagyapámnak kérnék egy -1 í hazat meg egy nagy karosszéket, meg egy pipát. Az öreg - -

ben

^

pipi-

• • • fí^t csak pihenjen béké=

nyé; iztln it ^'•««s^ék, sem fokhagymás ke. E^kisísszonv P Made. S t maSra L m ? - - J e n k i r e gondolt, csak — Magamra? Hiszen engem elvesz az unokabátyám... Vilmos Azonnal elvesz feleségül, ha bekerül a királyi istállóba... "'' A kamarás megsimogatta a gyermek arcát. — Szereti? Szereti maga ezt a Vilmost? Madeleine hangosan felkacagott: — Én!... arcaf

egyszerre nagyon komollyá, fontoskodóvá vált keskeny kis

valakihez csak férjhez kell menni. Nem igaz? Laborde mar nem adhatott választ a kérdésre, mert egyszerre csak

ZTJl

^

őfelsége mindjárt itt lesz. Értette, Madeleine kisasz':iSyázzon magára. Egész é i e t e , ' t e T d ő j e b o Í

SnTe Semn,rt% ' s e m szabad S L ' ? f/P^' ^ gyöngéd keresztmama, sem a S n i Még a saját maga számára sem. Térdre, borulni s a király kegyelmétől várni mindent. dotta: -

"meghajtotta magát és mégegyszer

visszanézve

mon.

Isten vele, szép kisasszony! Jó éjszakát, kicsi Madeleine. III.

néze« T z t T n ^ Z T ^ ? ,fölemelte fejét és figyelmesen körül. E - i u . ^ macskaszerű léptekkel körüljárta a termet Megáll , gondolkozott, aztán a nehéz sárga selyem, aranyliHomokkal S Í Í : E'^ben a pillanatban l é p S be a k i r % ' S r

T L Í r b e j ö r

^ selyemfüggöny

fojtján

babrS.'

lassan előrelépett, megállt a kandalló előtt, egy oillanatio n


509

Madeleine csak most vette észre, hogy a király a szobában van. Egész testében megrázkódott. Az arca. eltorzult, valami halálos, már nem is emberi félelem kifejezése látszott rajta. A bókot most még ügyet^ lenebbül csinálta, mint Laborde előtt. Aztán térdre roskadt és úgy maradt a helyén mozdulatlanul, lehajtott fejjel, lesütött szemmel. A király arcára még nem mert ránézni. A király egykedvű, futó pillantást vetett a gyermekre. A pillantása szórakozott, semmi érdeklődést, semmi indulatot sem árult el. Lassan elfordította fejét a térdelő leánytól, a kandalló tüzét nézte és úgy mondta: — Kelj fel. Madeleine engedelmesen, kissé nagyon is gyorsan felállt. Mereven, mozdulatlanul ott maradt helyén, öt-hat lépésnyire a királytól. Még mindig le volt hajtva a feje, még mindig nem mert a király arcába nézni. Lajos az erős lánggal égő fahasábokat nézte, félig elfordított fejjel szólt rá a leányra: — Gyere közelebb. Madeleine gépiesen előrelépett. Mikor két lépésnyire volt a kan= dallótól, valami bájos gyermekes vakmerőséggel felvetette a fejét és egyenesen, merészen a király arcába nézett és majdnem felkiáltott meg» lepetésében. Ha egy részeges szolga leánya volt is, ha még csak most töltötte is be a 154k évét, de mégis nő, csinos s ami legfontosabb, francia leány. A legsötétebb canailleból idevetődött leánygyermek hó> doló bámulattal nézett az öreg emberre, ki egy századokon át kiválaszt tott uralkodó race minden nemességét, finomságát, imponáló voltát viselte szoborszerű arcán. A király mintha megérezte volna a gyermek tekintetét, elfordult a tűztől s a kisleány gyönyörködő, elámult arcába nézett. Ez a leány úgy bámulja őt, mint egy szobrot, vagy képet, leplezetlenül, minden tartóz» kodás, minden szemérem nélkül. — Mit nézel? — kérdezte a király. — Hogy milyen szép . . . Lajos kedvetlenül elhúzta a száját. Egy keserű, kissé undorító grimász ült ki az arcára. Otromba, betanított hízelgésnek vette a gyér» mek szavait és bosszankodott. Nem a gyermekre, hanem azokra, akik ilyen bárgyúságokra betanították. Egy pillanatnyi csönd után kurtán, kedvetlenül rászólt a leányra: — Ülj le! Madeleine egy kis támlanélküli alacsony székre ult. Felt, remegett, sírásra állt a remegő szája. Csak azt látta, hogy a király haragszik, de nem értette, miért? Eszébe jutott, hogy neki okosan kell viselni magát, de nem tudta, mint kezdjen hozzá? A szegény gyermek egész erejét arra fordította, hogy kitörni akaró zokogását visszafojtsa. Vékony, kis fejletlen teste dideregve megborzongott. A király, aki eddig folyton a tüzet nézte, de azért jól látta a leány reszketését, így, félig elfordított fejjel megkérdezte: — Fázol? — Nem fázom, Sire.

Dánielné Lengyel Laura: Madeleine 21 — Akkor miért reszketsz? — Nem tudom, Sire. — Gyere csak ide. Madeleine mély bókot csinált és megállt. Lajos a kandalló balolda. lan levo karosszékre mutatott. — Ulj a tűz mellé! Ide ni! Madeleine egy félénk pillantást vetett a nagy aranyos karosszékre mely eppen olyan volt, mint amelyikben a király ült. Lajos még egyszer rászólt: — Ülj lel Madeleine leült. A nagy karosszékben majdnem elveszett törékeny, gyermekes alakja A király most lassan feléje fordította fejét. Egy nagy pi antassal fejtol a lábujja hegyéig végignézte a leányt. Egyetlenegy pillantas s Lajos - a század legkitűnőbb asszonyismerője - teljesen tisztaban van a kis Madeleine minden szépségével, a legeirejtettebbekkei IS. Most mar nem fordította el szemét. Elmosolyodott. Madeleine a király ímenti végignézése alatt úgy megremegett, mintha apja szíjosto. rat erezne testen. A király barátságosabb hangon kérdezte: — Még mindig fázol? Itt a tűz mellett is fázol? — Nem fázom, Sire. — Hogy hívnak? — Madeleinenek. A leány most összeszedte bátorságát, megint a király arcába nézett Ujra az az őszinte bámulat és ragyogó lelkesedés volt szemében, melyet csak egy szép, művészi tárgy látásakor érez a műértő. A szeme kerekre nyílt, a szaja nyitva maradt. Lajos mosolygott. — Mit nézel, kisleány? Madeleine lehajtotta fejét, lesütötte szemét és úgy felelt: — Az imént megmondtam. De akkor haragudott. — Nem haragudtam. És most mondjad mégegyszer. — Azt néztem, hogy milyen s z é p . . . Éppen ilyen szép ember volt a nagyapam is. . \ elfintorította arcát, de grimasza már nem volt keserű toleg nem olyan haragos, mint az imént. Inkább egy kis öngúnv es sajat magának lesajnálása volt a grimaszban. — A nagyapád? Nagyon k e d v e s . . . Madeleine megint összeborzongott. ~ De hát mi bajod? Hozassak egy sált vagy köpenyf? — Én nem fázom, Sire. — Mindig ezt mondod és folyton remegsz. Miért"? Madeleine egyszerre kétségbeesett bátorsággal felelt— Mert Felséged haragszik reám! Lajos a gyermek arcát nézte. — Mondottam már, hogy nem haragszom. Miért haragudnám? g o n S t T b \ s S i . " " — Én ügyetlen vagyok és ostoba.

í - ^ - k o d v a , öreges han. Pedig okosan és ügyesen kell

Dánielné Lengyel Laura: Madeleine 22 viselkednem.

Mert a családunk jövője és mindnyájunk boldogsága a

kezemben van. — Ügy? Ki mondotta ezt neked — Mondották. Madeldne m í nem beszélt, makacsul összeszorította száját és eU " ' T w i g y d m e s e n . áthatóan nézte a gyermek makacs, kis. kes. keny arcát, aztán előrehajolt székedben, úgy szólt Jozzy. — Micsoda? Hát te így is tudsz? T e í"f/<=skodnx is t u J z P Mit mondtak neked? Hogy szépen és okosan viseld magat. Mondtak.^ Madeleine halkan, remegve felelt: — Igenis, Sire. A király az előbbi pózban folytatta. p , mnn_ Hogy kell magadat szépen és okosan viselni? Ezt nem mon. '^''"Madeleine már teljesen összetört a király tekintete alatt. Alig lehe. ^ ^ " ^ ^ " S d r f m f g t e l l tennem, amit uram és királyom parancsd _ No látod Madeleine, hát te ugyan szépen kezded a dolgodat, összeszorítod a szádat és nem akarsz felelni, amikor kerdezlek. Madéletae szemét elborította a könny, kínos.keserves zokogasban tört ki. Lajos egyszerre indulatosan rákiáltott: • , — Ne sírj! A sok ostobaság helyett inkább erre tanítottak volna. Nem mondták neked, hogy a sírást nem tűrhetem? A gyermek kínosan vergődött, hogy zokogását f o j t s a . A sir asa e g y r í hfngtalanabb lett. A végén már csak a válla rándult meg kmosan. A király hangja még szigorúbb, még kemenyebb lett. — Nem mondták? Felelj! Madeleine egész testében remegett. Â ldr\ly T g y i e r r e nagyon nyugodt, barátsa^gos hangon bűzéit _ Madeleine, figyelj reám. Az inasok mindjárt bejönnek a terített asztallaiés én nem 'akarom, hogy lássék rajtad a sírás. Megerted? Szót ^ " ^ ^ Í Í i s l e á n v fölemelte fejét, megtörölte szemét. Vértelen, kis sápadt arca most t e í f e s e n nyugodt^ V Az inasok behozták a terített asztalt £ a U n d a l S ell tették. Egy másik kisebb asztalra reárak ák a hideg éLleket S z s e f és Jean teljesen zajtalanul dolgoztak, a kislányt mintha észre sem vették volna. Mikor minden készen volt, Lajos a kisleány felé fordult: _ , . — Madeleine, te ma velem fogsz vacsorazni. A z S o k Í k i r á l y elébe tartották a sültes tálat. Lajos csak a kezé. vei intett S nem vett ki belőle semmit. A tálat most Made emehez vit. íék A g y e r m e k ' ^ idegesen remegett. Kiválasztotta a legkisebb dara. bot és Mromszor.négyszer beleszúrta villáját, míg ki bírta venni. A ki. rály figyelmesen nézte, aztán megszólalt:

Dánielné Lengyel Laura: Madeleine 512 — Ez kevés, Madeleine. Miért nem eszei? — Köszönöm, Sire. — Vegyél ki még egy darabot. — Igenis, Sire. És Madeleine nagy kínosan a villára tűzött egy darab sülthúst. Ám úgy reszketett a keze, hogy azonnal elejtette az abroszra. Az inasok úgy tettek, mintha mit sem látnának. Madeleine esedezve, könyörögve nézett fel a királyra, Lajos mosolygott. — No ez nem sikerült. Majd egyszer még megpróbáljuk. A második próba szerencsésen ment, Madeleine csakugyan kivett egy darab sültet, Lajos nyájasan biztatta: — Nos, egyél hát! Madeleine engedelmeskedni akart, de a keze annyira reszketett, hogy alig bírta a falatot a szájába vinni. Riadt, idegen pillantása néha Jeanra tévedt, ilyenkor mindig krétafehér lett az arca. Lajos egy pillanatig összevont szemöldökkel figyelte a gyermeket, aztán kezével intett az inasok felé s azok éppen olyan nesztelenül, tapintatosari távoztak, ahogy bejöttek. A király most megint Madeleine felé fordult: — No kisleány, most már egyél, most már csak ketten vagyunk. — Igenis, Sire. Madeleine most már bátrabban, majdnem jóétvággyal evett. Mikor a két darab hús eltűnt, a borát is kiitta. Az inasok nehéz vörösbort töltöttek a király és a leány poharába. A király mosolyogva nyújtotta újra Madeleine felé a sültes tálat. — Nos kis Madeleine? — Köszönöm szépen. — És félénken a süteményes tálra mutatva mondta: — Talán inkább a b b ó l . . . Lajos elnevette magát: — Persze, mindig csak a nyalánkság... Szereted az édességeket? — Nagyon. — Tönkreteszed a fogaidat — mondotta a király komolyan —, pes dig kár lenne értük. — De azért a süteményes tálat a gyermek felé tar» totta. Madeleine most már jóval ügyesebben és bátrabban vett ki a tál» ból. A király megkérdezte: — Madeleine, miért féltél az imént az inasoktól? Madeleine megrezzent: — Én csak Jean úrtól féltem, Sire. — Jean úr? Ki az? — Az az úr, aki Felségednek a bort töltötte. — Ügy? És miért féltél attól az úrtól? Madeleine dadogott: — Sire . . . Én . . . nekem . . . engem . . . — Csak nem akarsz hazudni, Madeleine? — Nem, S i r e . . . De úgy félek, hogy haragudni f o g . . . — Mondtam már, hogy nem haragszom, nem is fogok haragudni. — Egy pillanatnyi szünet után folytatta: — Én sohasem haragszom


513

nőkre. — Aztán ránézett Madeleinere, halkan, mintha csak saját magáí nak mondaná a szót, befejezte a mondatot: — gyermekre. — Igenis, Sire. Köszönöm szépen. Lajos a leány szeme közé mosolygott. A király mosolya, — mikor lelkéből jön, — szivetslelket megnyerő, ifjú, fensőbbséges, elmés és gra? ciózus. A kis Madeleine tizenötéves, párisi leány, azonnal észrevette a mosolyt és honorálta. Lajos hangja most majdnem derült lett: — Nos kisleány, miért is félsz attól a . . . hogy is hívják? . . . — Jean úrtól. — Igen, igen, Jean úrtól? Mi van vele? Halljuk? Madeleine óvatosan körülnézett, hogy nem halljaê valaki. Aztán úgy kezdte, lassan, titokzatos hangon: — Én már voltam itt egyszer. — Itt? — Igenis, Sire. Itt, ebben a s z o b á b a n . . . — Ügy? És hogy jutottál ide? — Én . . . én egyszer beszöktem ide . . . mikor takarítottak. Nem volt bent s e n k i . . . Jól megnéztem m i n d e n t . . . Akkor is éppen így volt minden, de volt egy széles, óriási aranyos ágy i s . . . Az most nincs itt?... A király fölvetette fejét, figyelmesen, kutatólag nézte Madeleinét. Aztán kurtán, nyersen vetette oda: — Ott van! Madeleine lelkét egyszerre hatalmába kerítette a gyermekes kíván» csiság. — Most is ott van? Lajos a sárga selyemfüggöny felé mutatott és kurtán felelt: — Ott. Egy pillanatnyi csönd után hozzátette: — Meg akarod nézni? Madeleine bólintott, de mozdulatlan maradt. — Nos, miért nem nézed meg? — Mert azt mondták, hogy nem szabad a helyemből megmozdulni, míg Sire ezt meg nem engedi. És nem szabad felállni az asztaltól, míg Felséged is fel nem áll. A király mosolygott és egy kissé felemelkedett, aztán mondta: — No eredj hát, ha meg akarod nézni. Madeleine gyorsan, hirtelen, szelesen felpattant a helyéről. Kíváncsi, gyerekes mozdulattal félrehúzta a selyemfüggönyt. A nagy, hatalnias ágy felbontva, megvetve állt előtte. A csipkés lepedő széle leért egész a földre. A hímzett, áttört párnák egymás mellett pihentek. A fehér selyem, aranyliliomokkal telehímzett paplan egészen beterítette az óriási ágyat. A kisleánynak szinte holdkórossá vált a tekintete a bámulástól és nyitva maradt a szája. Aztán halkan, dadogva kezdett beszélni: — J a j de s z é p ! . . . Olyan szép m i n t . . . mint egy halottas ravatal. A király egyszerre megborzongott. Hátradőlt székén és kemény, parancsoló hangon kiáltott a leányra:

Dánielné Lengyel Laura: Madeleine 514 — Húzd össze a függönyt! Azonnal! Madeleine remegve visszasompolygott az asztalhoz. Némán, aláí zatosan állt helyén. A királynak még mindig érdes volt a hangja. — Ülj le! Madeleine leült és lehajtott fejjel, némán tányérjára meredt. Lajos erőt vett magán és nyájas szóval fordult a gyermekhez: — De hiszen gyümölcsöt még nem is ettél. — Odatartotta a gyüs mölcsös tálat a kisleány elé és Madeleine egy őszibarackot vett le róla. — És most mondd el nekem, miért féltél az imént attól az embertől? Madeleine figyelmes gonddal hámozta barackját. — Jean úrtól? — Igen, Jean úrtól. Madeleine most fölvetette fejét, különös, vakmerő bátorság csen» gett a hangjában: — Felséged semmit sem eszik? Még ma este egy falatot sem evett. Ez a kisleányos, szemtelen konfidencia majdnem megijesztette a királyt. Egy pillanatig némán bámult a leányra, aztán furcsa, majdnem zavart hangon kérdezte: — Micsoda? Madeleine azalatt elkészült barackjával, kettévágta a gyümölcsöt és egyik felét mosolyogva nyújtotta át a királynak. Lajos meghajtotta fejét, éppen olyan udvariasan köszönt, mintha az udvar egyik előkelő hölgye kínálta volna meg. — Köszönöm, kicsi Madeleine, te nagyon kedves és figyelmes vagy. De engem nem lehet megvesztegetni semmivel, még egy fél őszibaracks kai sem. T e még mindig nem mondtad meg, hogy miért félsz ettől a Jean úrtól? Madeleine most már zavartan, idegesen babrált az asztalon. Konfis dens bátorságának, mely különben is csak nagy félelmének leplezője volt, egyszerre vége szakadt. Az arca kipirosodik, a keze remeg. — Istenem . . . A király nem tágított. — Nos, kisleány? — Engem akkor . . . akkor engem nagyon megvertek. — Megvertek? Madeleine folyton lesütött szemmel, egyre jobban növekvő félelem» mel beszélt. — Igen . . . De megérdemeltem . . . Ide belopóztam . . . Már az sem lett volna s z a b a d . . . Aztán ott oldalt a kis asztalon egy nagy tál őszi» barack v o l t . . . Olyan, mint ez itt n i . . . Én akkor még nagyon kisleány voltam . . . Csak tíz éves . . . És én . . . Én nagyon szeretem a b a r a c k o t . . . És akkor még én igazán kicsi v o l t a m . . . És nem is volt senki a szobái ban . . . Hát a z t á n . . . én . . . A király egy pillanatig sem vette le szemét a gyermekről. — Szóval elloptad a barackot? Madeleine még mindig lesütött fejjel foytatta a vallomást.

Dánielné Lengyel Laura: Madeleine -

Én k é r e m . . .

Én csak egyet vettem

^^^ el és csak a felét ettem

m e ö . . . akkor jött Jean úr, meglátott é s . . . , A király arca egyszerre vérvörös lett. A szoborszerű szép arc rettenetessé vált A király felette ritkán jött indulatba df./ly^^f . f f J metes volt mindenkire. Most a l e g n a g y o b b felmdu as látszott rajta es tójesen dédapjához, a napkirályhoz hasonlított, kmek ilyen tekmtete alatt a párisi parlament remegve sompolygott szet a teremből. - Megütött? Azért a fél barackért? Megütött? Madeleinet meglepte a király hangja. Egyszerre felnezett A kisleány szívének dobogása megállt a rémülettol, ammt a ferfi arcat meg. latta^Terdre^sett ^^... Ne haragudjék reám . . . nem teszem többet, iga= zán nem teszem . . . Csak egy fél barackot ettem meg. a legkisebb barack v o l t . . . És én kis gyermek voltam akkor m e g . . . Az m é n t azt mondta, hogy a gyermekekre sohasem haragszik.. És e n . . . különben is visszaadtam Felségednek az imént azt a fel barackot . Lajos egyszerre fölkacagott. Ebben a nevetesben feloldodott a ha. ragja, felháborodása. Kezét rátette a gyermek hajara a kisleány fejét. Aztán felemelte a keskeny, fmom kis allat, a gyermek arcát maga felé fordítva mondta: , , , , — Bolondos kicsi Madeleine... No kelj fel s z e p e n . . . Madeleine azonban nem mert mozdulni, a király most mar keme. nyen rászólt: — Nos, nem hallottad? E g y . k e t t o ! . . . A leány felállt és ott maradt a király előtt. — Sire, hát már nem haragszik? . . . , . • _ Reád? Persze, hogy nem haragszom. Különben is visszaadtad már nekem az elcsent fél barackot. Én eUogadtam tőled, megetjêm es látod, most már minden rendben van. Dehát azt akarom tudm, ki ban. tott tégedet? Ez az inas? - , ^^ i a, _ Nem, ő csak kis cafatnak nevezett és atadott apamnak. Az apám nagyon mérges volt és addig vert szíjjal, míg csak a nagyapam, meg Jean úr ki nem vettek a kezéből. — Persze a nagyapád... Az, aki én hozzam hasonlított. — Éppen olyan volt, mint F e l s é g e d . . . Ö is összeszidott, hogy miert vettem el a barackot. Szerencsétlenné tehettem volna az egesz csala. dunkat. Az apámat is elkergették volna, ha Jean ur feljelenti. De Jean ú S ember volt, nem jelentette fel. - Hallgatott egy pillanatig, majd félénken kérdezte: - Itt csupa nagy urak, gazdag emberek vannak. Ugye, itt nem lop senki? , , r i • Lajos nagyon komolyan felelt: - Egy fél barackot soha senki. — Én sem tettem a z ó t a . . . Az apám úgyis olyan m e r g e s . . . boK baja van, mióta meghalt az anyám. — Régen halt meg? , , — Nagyon régen. Már hét esztendeje. Akkor en meg csak nyolc éves voltam. Én voltam a legöregebb, mert még három kis testve. rem van. — Ügy?

Dánielné Lengyel Laura: Madeleine 27 — Igen. Catherine, Pierre és Vilmoska. Az apám megházasodott De az asszony csak egy fél évig volt n á l u n k . . . Megszökött egy lovász» s z a l . . . Most, hogy a nagyapám is meghalt.. !«<, szemmellátható, lag nem erdekelte túlságosán ez a viharos családi ügy . tndt.^t^^ ^ ^ király unatkozik, s t u d t a , hogy neki az a kötelessége, hogy ma este ezt az öreg embert r ' Kétségbeesett, mert érezte, hogy hiába minden, a Jciraly nem torodik vele, szórakozottan, elgondolkozva ül helyén Íf^^zett, meglátta a gyermek aggodalmas arcát. Elmosolyodott es baratságosan megszólította: — Madeleine, ülj le. nyáitlnsIdZlll

^^l^-e, a király most nagyon

— Miért nem eszel? — Köszönöm, Sire. — Én azt akarom, hogy egyél, jókedvű légy és megelégedett. — Föl. vette a gyümölcsös tálat és a kisleány felé tartotta. - Egy kis szőlőt Madeleine kivett egy fürtöt, lassan csipegeti és aztán zavartan, bá^ tortalanul kerdezte: — Felséged nem eszik? f'^t'f éntőlem? A barackot már elfogadtam, de szolot nem loptál tőlem. pillanatnyi habozás után szólalt meg, látszik, hogy azon törte fejet, hogy mivel lehetne szórakoztatni a királyt r o m p a r a n c s o l j a , hogy énekeljek valamit? Itt van a gitá. — Nagyon kedves vagy. Mit akarsz énekelni? elénêljem

^^^

Felséged előtt

Lajos kurtán, kedvetlenül felelt: — Nem kell! Madeleine gyorsan hátrahúzódott, a visszautasítás r S H ' ^ elen^mel is töltötte el. Sokat várt a Beaumar. chais dalatol és ez a kiserlete nem sikerült. Lehajtotta fejét, amint szem. KL.fÍ ^ olyan volt mint egy megázott kis veréb, akinek egy kegyetlen, szeszelyes ember lassan kitépi a tollát. volna az előbbi nyers visszutasítást, lassan felállt es Madelemehez lépett. Megfogta a kisleány fejét, egy erős, de nem eroszakos mozdulattal hátrahajtotta, mélyen, hosszan a gyermek szemebe nezett. A gyermek, kinek egész élete félelemben, üldöztetés. ít"ól Jeantól, az apja öklétől, a király harag, w!' most nem félt. Nyugodtan, mosolyogva hagyt^ hogy a király a szemén keresztül belenézzen a lelkébe. Lajos halkan gyöngédén mondta: — Madeleine . . . kis l e á n y . . . Madeleine nem mozdult, úgy beszélt, mintha álomban szólna: — így Jó . . . Nagyon jó . . . — És arcán, szemén, egész bágyadt,

Dánielné Lengyel Laura: Madeleine 28 jóllakásban, jóérzésben, melegben, illatos levegőben kielégült kis testén leányhiz. Mosolygott, úgy tartotta keze között a százLor meg százszor volt ilyen helyzetben s . ^ ^ ^ ^ ^ j i e m ı s enlekei túlságosan a dolog, egyetlen gond a, hogy meg ne ijessze a gyermeket S e a Egészen ott volt a leányé mellett, halk, suttogó hangon egeszen a fülébe súgta: Madetine'már maga sem tudta, mit mond. boldog volt és kielégült.

N a g y o n

jól érezte magát,

Lajos Í o Í y " o t r f S S n y ' m á r egész a ka'-jfban Pihent A ^ ^ majdnim ott voU a leány ajkán, aki tehetetlenül teljes atengedessel pihent a karján. A király egyszerre felemelte fejet. — Hát szeretsz itt lenni? r , -jx r-snk ott Madeleine feje még mindig a király karjan feküdt, mintha csak ott volna a legjobb helye. — Nagyon s z e r e t e k . . . _ „ ^^ o _ Igazán? Szeretsz? Itt akarsz lenm mellettem.-' = î î ^ b r S e S ™ . - t t w i y egy . . 6 s , b i . . o s M i s s e l hoz szorította a leányt. Madeleine egyszerre kétségbeesetten felsikoltott: — M o s t . . . m o s t . . meg kell lenni. A király hirtelen elbocsátotta. — Minek kell meglenni? Madeleine kezét tördelve állt vele szemben. _ S i r e . . . Én tudom, hogy meg kell l e n n i . . . Én t u d o m . . . Lajos keményen végignézett a leányon — Azt mondtad az imént, hogy szeretsz nalam lenm.

..gâ,

— Oh Istenemi — Hazudtál! — Nem, Sire . . . Én nem h a z u d t a m . . . _ Hazudtál! , Madeleine kétségbeesetten könyörgött: í-c a k i c s i k . . . _ A c s a l á d o m . . . Az egész «^«^l^ôm jovoje És a kicsíJc.. A három kis testvérem, Catherine, Pierre es V i l m o s k a . . . A király bosszús, ideges hangon rákiáltott: I M d ? Nem szabad tovább itt m^'^^dnom? Lajos egyszerre figyelmesen, áthatóan nezte a leányt. _ Minek tartsalak itt? - kérdezte. V^Hett S S ^ ! ! ^ S r n S ^ K p^sol. sírok, nem sikítok' De ha most elküld, mindennek v e g e . . . Lajos le sem vette szemét a leány arcarol. ' '

Nem ,

Dánielné Lengyel Laura: Madeleine 29 — Miért hazudtál? Azt mondtad, szeretsz itt lenni mellettem Hazudtál. — Nem hazudtam. Itt nagyon j ó volt. Olyan jó. Mintha az édes» anyam 18 Itt lett volna és é n e k e l t . . . Hallottam a hangját. Azt énekelte ' — Mit? Madeleine egyszerre nagyon zavart lett, , szégyenkezve lesütötte szemét. — Amit nekünk szokott esténként énekelni. — Emlékszelíe még, hogy mit énekelt? — Hogyne. Lajos leült a karosszékébe helyére. — Nos hát énekeld el. Madeleine halálosan szégyenkezve mondta: — De az olyan g y e r e k e s . . . Az csak kis gyerekeknek való. — Halljuk. nem való egy ilyen nagy úrnak. Az csak kis gyerekeknek — Mindegy. Én azt akarom. — S i r e . . . — könyörgött Madeleine. — Fogsz szót fogadni? Ülj le. — Igenis, Sire. Itt maradhatok? Lajos elmosolyodott: — Lehet, talán. Ha szépen szót fogadsz és most énekelni fogsz. Madeleme nagyon bátortalanul, halkan kezdett énekelni. Szörnyen szégyelte az együgyű kis nótát a király előtt. Sokkal jobban szerette volna a Beumarchais dalát elmondani, melytől nagy hatást várt. «Eső kezdett esni, Almát mentem venni. Két sous volt a fontja. Két sous volt a fontja.» A király bólintott. De hiszen ez nagyon kedves. Halljuk mégegyszer. Madeleine vérvörös lett, de most már az örömtől. Mikor látta, hogy a királynak tetszik a dal, bátrabban és erősebb hangon énekelt — Nagyon köszönöm, Madeleine — és a király bort töltött magának. Madeleine félénk mosollyal kérdezte: — Itt maradhatok? Lajos bólintott: — Talán, azt hiszem — és Madeleinere nézett, aztán felhajtotta a vérvörös színben égő bort. Madeleine csillogó szemmel nézte. Egyszerre megint vakmerő és konfidens lett. Madeleine viselke= lese az egész estén két véglet között ingadozott: vagy remegett, mint egy korbács^ váró állat, vagy szemtelen és vakmerő volt, mint eöv utcakölyök. De mind a két hangulatban bájos, szép, megkapó a kis.


519

— Adjon nekem is. Lajos a kisleányra bámult: — Mit adjak? — Bort. , , Lajos egy pillanatig habozva nézett a gyermekre és úgy kerdezte: — Bort? Madeleine hangja egyre élénkebb lett. — Igen, bort. Én bort akarok inni! A király mosolygott, aztán teletöltötte Madeleine poharát a nehéz, sötét vörösborral. — Tessék, kisasszony. ^ , Madeleine pedig kiitta a bort, hátravetette magát karosszéken es hangosan kacagott. — Én kisasszony v a g y o k . . . én vagyok a Madeleine kisasszony. Aztán a király felé tartotta poharát és szemtelen, követelő hangon mondta: — Még! — Mit akarsz? — Bort. . , , — Ejha! — mondotta a király és csak félig töltötte meg a leány poharát. — Ez kevés. — Elég lesz, Madeleine. Madeleine azonban tovább követelődzött: — Csak még ezt a p o h a r a t . . . De legalább tele legyen. — Jól van. Nem bánom. Ezt a poharat még tele adom, de többet nem kapsz. ^ - t. Madeleine újra gyors hajtással itta ki a nehez bort. Most mar han» gosan, idegesen kacagott és alig lehetett érteni a hangját, mikor beszélt: — Ez jó, ez nagyon jó. Én még sohasem ittam b o r t . . . S o h a s ^ i t t a m . . . Egyszer megkóstoltam az apám pálinkáját, az moslék volt. De ez a v ö r ö s . . . ez a vörösbor nagyon jó . . . Madeleine szeme csillogott, arca egyre pirosabb lett, ajka majd ku csattant, most már nem kellett kérni, magától énekelt, bátran, hangosan: «Eső kezdett esni, Almát mentem venni. Két sous volt a fontja. Két sous volt a fontja.» Mikor vége volt a dalnak, felállt s a király felé nyújtotta poharát: — Még! Bort kérek! Lajos komolyan rászólt: — Elég volt. Madeleine ideges makaccsággal követelődzött: — Inni akarok! A király fejét rázta. — Nem kapsz többet. . . . .

Dánielné Lengyel Laura: Madeleine 31 — Bort k é r e k . . . Bort a d j o n ! . . . Lajos nyugodtan, türelmesen felelt: — Megígérted az imént, hogy nem kérsz többet. Madeleine agyán és érzékein egyre jobban elhatalmasodott a mámor, most már nem volt egyéb, mint egy vásott, neveletlen utcakölyök. Rika. csolva, durva hangon kiabált: — Bánom is é n ! . . . Én bort akarok . . . A d j o n ! . . . — Egy szót sem — mondotta a király, de nem emelte fel a hangjat. Madeleine felugrott és dühösen, arcátlanul kiabált: — Inni a k a r o k ! . . . Inni a k a r o k ! . . . Miért nem ad bort.-'... En is adtam magának b a r a c k o t . . . Inni a k a r o k ! . . . , , - -i — Madeleine, csend legyen! — s a király most felállt a helyerol. A leány szinte magánkívül dadogta: — Nem ad? Majd veszek én m a g a m . . . A boros palack felé kapott, de a király már rátette az üvegre a '^^^^Madeleine arca égett, szeme fátyolos lett, megfogta a boros palackot és ki akarta rántani a férfi kezéből. , , , r Lajos most eleresztette az üveget és mindkét kezével megfogta a leány vállát, kemény szorítással maga felé fordította Madelemet. — Te, mit csinálsz? Vigyázz magadra! Madeleine valamivel halkabban, de még mindig kovetelodzott. — Bort kérek! . , , ,i -j — Nem kapsz semmit. És ha tovább ostobáskodsz, akkor majd ' Madeleine ki akart szabadulni a király kezéből és az Üveg után ka. pott. Lajos most megfogta a csuklóját, egyetlen egy mozdulat, — mely. ben ott volt a király irtózatos testi ereje — a gyermek ott feküdt előtte a földön. _ — T e ! mit csináljak én most veled? ^ Madeleine egyszerre megértette, mi történt. Mamora elszállt es a részegséggel együtt eltűnt a szemtelen arcátlansága is. Most mar átérezte a helyzet rettenetességét és térden csúszott a király ele. Aztán nem mert felnézni, hanem a fejét odafektette csendesen a király ^^'^^Lajos egy pillanatig nézte, aztán vállat vont, semmiféle harag vagy indulat nem látszott rajta. — T e ! . . . Mit csináltál? Madeleine feje ott feküdt a király lábánál. — Nem tucjom . . . Verjen meg e n g e m . . . A király kedvetlen hangon szólt rá: — Ostobaság. Kelj fel! — Üssön bele az arcomba vagy verjen szíjjal, ahogy az apam szo. kott. Felség, esedezem, legyen irgalmas h o z z á m . . . Büntessen meg. A király a földön vonagló gyermeket nézte. , , , — Bizonyára meg foglak büntetni. Meg is érdemléd. Nagyon ke. ményen meg foglak bünteni. De most kelj fel. — Verjen meg engem . . . Most verjen m e g . . .

Dánielné Lengyel Laura:

Madeleine

col

— Miért akarod, hogy bántsalak? — Mert azután, ha megvert, majd meg fog nekem bcosátani. Lajos arca egy kis keserű grimászba torzult, lenézett a lábánál tér^ delő gyermekre és inkább magának beszélt, mint a kisleánynak: Lehet, hogy igazad van. Az ember mindent megbocsát azoknak, akiknek fájdalmat okozott. Aztán egészen más hangon folytatta: — Madeleine, azt akarom, hogy azonnal kelj fel! Értetted? Madeleine föl akart emelkedni, de a félelem teljesen elvette e r e j é t A király lehajolt s egy gyors mozdulattal felemelte. Ezt is éppen olyan könnyedén csinálta, mint az imént a földredobást. Madeleine olyan volt a keze között, mintha egy kis hópehely volna. A gyermek ott állt, szemben a királlyal és szívettépő tekintettel könyörgött: — Hát nem akar m e g v e r n i ? . . . Én nem fogok kiáltani, akármilyen nagyot üt is. — Ostoba vagy. Ülj le, hiszen mindjárt összeeseL — Hát nem bocsát meg? Madeleine, hogy fantáziájában a verés és a bocsánat szoros kap» csolatbar voh egymással, egyiket semmiképpen sem bírta elképzelni a másik nélkül. . Lajos csöndesen a pamlaghoz vezette a kisleányt, ott leültette, o maga megállt előtte. Most furcsa, fáradt szomorúság volt a király hang» j a b a a ^^^ j^^jjg^gg^ Madeleine! T e fáradt és álmos vagy. Azért is voltál olyan rossz és neveletlen az imént. Ha kialszod magadat, megint okos, szófogadó, jó kisleány leszel. Majd reggel beszélünk a többiről Madeleine a király kezére omlott. — És Felséged m a g a . . . maga fog engem megbüntetni azért, hogy rossz voltam? — Igen, én magam. . — És . . . és . . . nem veret meg az apammal, vagy az masokkai.'' — Nem. — És ugye, nem fogja megmondani, hogy én itt mit csináltam A király végigsimította kezével a gyermek haját. — Nem Arról, ami ezen az éjszakán történt, vagy nem történt, arról egyikünk sem fog beszélni, Madeleine... Holnap elküldelek egy zárdába, ott fognak nevelni, tanítani s ha majd itt lesz az ideje, férjhez adlak valami derék, becsületes fiatalemberhez, akit szeretsz s aki téged is szeretni fog. Most pedig aludni kell. Értetted? Feküdjél le. Madeleine nem merte a királyra emelni szemét, fojtott, remegő hangon kérdezte: — Hová? — Ide a pamlagra. Nos mi lesz? Már megint makacskodol? — Én? Én soha t ö b b e t . . . Lajos parancsoló gesztussal a pamlagra mutatott: — Akkor h á t ! . . . Madeleine félve, remegve meghúzódott a széles pamlag egyik sar# k á b a n . . . A leány teljesen tisztában volt azzal, hogy miért hozták ide s

Dánielné Lengyel Laura: Madeleine 522 most azt hiszi, hogy itt van a pillanat és mégis teljesíteni kell köteles» ségét. Madeleine anya nélkül, az utcán nőtt fel, de azért mégis csak gyermek és leány és minden ízében remegett, borzongott. Lajos ott állt a pamlag előtt és látta, mi történik Madeleine lelkén ben. Furcsán, kedvetlenül elmosolyodott, aztán rászólt a gyermekre: — Nem jól fekszel. így nem tudsz aludni. V á r j , adok egy párnát. > Félrerántotta a selyemfüggönyt s levett az ágyról egy csipkés pár^ nát, aztán a pamlagon kucorgó leányhoz fordult: — No, emeld fel a fejedet. Madeleine dermedt rémületben nézett a férfira. — Nem hallod, mit mondtam? Az imént még milyen hetyke voU t á l . . . Most m e g . . . Emeld fel a f e j e d e t ! . . . Madeleine felemelte a fejét, a király a párnát a gyermek feje alá tette. Madeleine önkénytelenül végigsimogatta a csipkés, illatos párnát, aztán beletemette arcát és mozdulatlanul maradt. Lajos csöndesen lehajolt hozzá, most már egy kis kegyetlen kíván» csisággal kérdezte: — Nagyon félsz? Madeleine fogai összekocogtak a halálos félelemtől, de azért gyor^ san hadarva elmondta a betanított leckét: — Én boldog vagyok, hogy Felséged kitüntető figyelme felém for= dult és sohasem, egész életemben nem róhatom le hálámat, m e r t . . . Lajos hangosan felkacagott: ^ . . — Elég volt! Már új beszédeket csinálhatnának. — Aztán ranezett a félelemtől félig halott gyermekre és Madeleine fejére tette a kezét. — Hát most már ne f é l j é l . . . Senkitől sem kell f é l n e d . . . Aludj szépen. Aludjál,félig kis felemelkedett: Madeleine... Madeleine

— Én m o s t . . . én most aludjak? A király valami különös, szomorú mosollyal bólintott. Madeleine egyszerre megértette.' Az ideges félelem torzvonása eltűnt a gyermek arcáról. Mosolygott. És mosolya bevilágította egész arcát: — Sire . . . Én . . . Felséged . . . Lajosnak most nagyon komollyá és szigorúvá vált a hangja: — Aludj! , Madeleine még nem tudott aludni. A királyra emelte felve, ese^ dezve, tekintetét. — Nos, mi az? Mit akarsz még? A leány hangjában még mindig félelem és aggodalom csengett, de már korántsem olyan mértékű, mint az imént: — És ha reggel majd megbüntet engem azért, hogy rossz voltam . . . Ugye, nem ver meg nagyon? — Azt hiszem, nem túlságosan — felelte a király. — Ki lehet allni, el lehet viselni. Madeleine tovább könyörgött. — Igaz, hogy én kértem, hogy büntessen meg, de azért mégis fáj, nagyon fáj. És ugye, nem fog soká tartani. Míg elmondok egy miatyán» kot, vége lesz.

523


Lajosnak furcsán vonaglott az arca. — Madeleine, most már elég v o l t . . . Én nem akarom, hogy tovább beszélj. Most már aludj. Ugye, megígérted, hogy aludni fogsz? Én is ígérek neked valamit: hogy téged soha senki ebben az életben bántani többé nem fog . . , Madeleine ajkához szorította a király kezét. — Hát akkor, S i r e . . . Hát akkor egészen megbocsátott nekem? — Igen, ha most rögtön alszol. Madeleine becsukta szemét, mint aki komolyan aludni készül. D e egy pillanat múlva panaszos, halk hangon nyöszörgött: — Fázom... Lajos körülnézett, hogy mivel takarja be a gyermeket. Nem talált semmit, lehúzta az ágyáról az óriási selyemtakarót és belepólyázta a gyermeket. Madeleine hálásan mosolygott, majd egyszerre aggodalmasan kers dezte: — Sire, ideadta a p a p l a n á t . . . Most mivel fog takaródzni, ha leteké szik?— Én nem fekszem le. — Nem? — Nem. — A király megrázta fejét. — Itt ülök majd a karosszékben és vigyázok r e á d ! . . . Meglátom, hogy igazán szófogadó jó kisleány vagy-e. Hogy szépen, csendesen fogszê aludni? Majd meglátom. — Igenis, Sire. Madeleine behúnyta szemét, egész testén látszott a rettenetes faradtí Ság és kimerültség. A következő pillanatban már szabályos, mély, egyen^ letes lélekzése hallatszott. Lajos csöndesen a gyermek fölé hajolt, majd lassan felemelkedett. A kandalló felé ment, de aztán eszébe jutott valami, megint a pamlag^ hoz lépett. Madeleine lábáról lecsúszott az arany liliomokkal telehím^ zett selyemtakaró, a király gondosan megigazgatta. A király most a gyertyákat eloltotta, egyiket a másik után, hogy a világosság ne zavarja az alvó gyermeket. t - i • tí. Csak a kandallón álló nagy girandolt hagyta egve. Lajos leult a karosszékbe. Maga elé nézett. Az egész szoba sötét, csak a király arca volt keményen, erősen megvilágítva. Lajos hátrahajtotta fejét, behúnyta szemét. Megborzongott, a kandallóban kialudt a tűz. Lajos bort töltött magának, de csak egypár csöppet ivott, aztán lekönyökölt az asztalra és halkan dúdolta: «Eső kezdett esni, Almát mentem venni, Két sous volt a fontja, Két sous volt a fontja.» A gyermek mélyen, nyugodtan, csendesen aludt. DANIÉLNÉ LENGYEL

LAURA

(A Nyugat novella^pályázatán második díjjal kitüntetett pályamű)

Recommend Documents