Egy bukaresti tanár a hajdudorogi egyházmegyéről Irta
Szabó Jenő
Megjelent a „Magyar Figyelő" 1913. október 1. számában.
H u n g a i ' i a lvünyvnyomda B u d a p e s t
Egy bukaresti tanár a haj dudor ogi egyházmegyéről Irta
Szabó Jenő
Megjelent a „Magyar Figyelő" 1913. október 1. számában.
Hungária könyvnyomda Budapest
Ha valakinek még kétsége volna, hogy némely túlzó románok a balkáni háborúval kapcsolatosan valóságos casus bellit akartak csinálni a hajdudorogi püspökségből, olvassa el dr. Jorga Miklós bukaresti egyetemi tanár III. számú Memorial-ját, amelynek cime ez: «L'évéché de Hajdudorogh et les droits de l'Église roumaine unie de Hongrie.» Jorga ur az ő régebbi tanulmányait a román nép történetéről és az Ozmán birodalom történetéről a hármas szövetségben domináló német nyelven ismertette meg a külfölddel, egy idő óta azonban a hármas entente felé fordult s francia nyelven irta meg a magyarokról és a román nemzetiségről, valamint a magyarországi legutolsó képviselőválasztásról és a románokról szóló I. és II. Memorial-ját, melyekhez most harmadiknak a hajdudorogi püspökség járult. Mielőtt tovább mennék, legyen szabad általánosságban néhány megjegyzést tennem. A román nép mai ereje, fejlettsége és szinte túltengő faji önérzete mellett teljesen kizártnak lehet tekinteni a magyarosodásnak azt a veszélyét (értve ez alatt nem a magyar nyelv elsajátítását, hanem a magyar fajba való beolvadását), mely ellen a románok oly szívósan védekeznek. Kizártnak lehet ezt tekinteni még abban az esetben is, ha
mmmmmmmmmmmmmmm
4
•
netalán a gróf Apponyi-féle népiskolai törvény 1 folyományakép, vagy ettől függetlenül oly helyzet következnék be, amely mellett valamennyi magyar állampolgár szóban és Írásban birná a magyar nyelvet is. A köznépnek ez épugy csak előnyére válhatnék, mint az intelligenciának, az elmagyarosodás ellen pedig a hazai románságot nemcsak saját belső ereje védi meg, hanem vallása és egyházi szervezete is, mert ez már magában foglalja és örök időre megvédi az összes nemzetek éltető erejét, a nyelvet is, viszont pedig hovatovább megszűnik a felsőbb intelligencia privilégiuma lenni az a szellemi és közvetve anyagi előny, melyet az anyanyelven kivül még egy, vagy több más nyelv birása nyújt. Azt a közmondást, hogy minden nemzet nyelvében él, a keleti egyházhoz tartozó népekre ugy lehet alkalmazni, hogy ők vallásukban és egyházukban élnek, mert ez alapozta meg és védi anyanyelvüket is. Jól tudják ezt a románok és nem is valószínű, hogy vezetőik komolyan félnének az elmagyarosodás veszélyétől, hanem ezt a rémképet eddig is csak taktikából azért hangoztatták, hogy ily módon — terjeszkedési célzattal — annál jobban kihasználhassák a magyar fajnak azt az ősrégi előítéletét, hogy aki vallására nézve görög katholikus, vagy görög keleti, az nem is lehet magyar. Könnyű volna kimutatni, hogy ezt az előítéletet kezdettől fogva részint a felekezeti szűkkeblűség, részint pedig a kenyéririgység támasztotta, de ez messzire vezetne. Maradjon tehát vitás dolog az, hogy az idő folyamán a 1 Vitatható, hogy a nem magyar ajkú felekezeti iskolában nem lett volna-e tanácsosabb fakultatívvá tenni az állami nyelvet ép ugy, mint vitatható, hogy nem lett volna-e üdvösebb, a kötelező helyett a fakultatív polgári házasságot behozni. A románok részéről azonban mindenesetre hálátlanság, hogy mikor Apponyit szidják népiskolai törvénye miatt, nem emlékeznek mégis arról, hogy viszont mennyi hálával tartoznak neki azért, hogy nemcsak ő vitte dűlőre a lelkészek kongrua ügyét, hanem még azt a régi praxist is megváltoztatta, hogy a lelkészek a kongruát az állam kezéből kapják, hanem az Istenben megboldogult Samassa egri biboros érsek tanácsára azt kiszolgáltatta az egyháznak. Pedig állami szempontból ez a változtatás sehogy sem helyeselhető, mert a közérdeknek jobban megfelelne, hogy a lelkészek felekezeti és nemzetiségi különbség nélkül, nemcsak egyházuk, hanem az anyagiakban az állam jótékony kezét is érezzék.
5 magyarosodás volt-e a nyelvhatárokon nagyobb, vagy az elrománosodás ? Tény az, hogy a mai román egyházmegyékben ősidőktől fogva tekintélyes számban éltek magyar ajkú hivők is és tény, hogy mindaddig, mig a mai román egyházmegyék az esztergomi hercegérsek joghatósága alatt állottak, ezek a magyar hivők ép oly joggal várhatták megváltásukat, mint azok, kik a munkácsi és eperjesi egyházmegyékben éltek. így volt ez egészen 1853-ig, amikor felállíttatott a balázsfalvi (hivatalosan gyulafebérvár—fogarasi) román egyházi provincia, mi által több mint százezer magyar ajkú hivő az elrománosítás prédája lett, mert ez által a román nyelv mintegy husz, úgynevezett rutén, de valójában magyar egyházközség kivételével nemcsak a templomokban, hanem az egyházi szervezetekben is kizárólagossá tétetett. Egyszóval az 1853-iki paktum ugyanazt a mérhetlen előnyt biztosította a magyarországi gör. kath. románságnak, mint amelyet annak idejében a reformáció biztosított a magyarságnak. Világos tehát, hogy az elmagyarosodás rémképe nem volt egyéb oly taktikánál, melynek fedezete alatt a románok jogosan remélhették, hogy sikerülni fog a köztük élő magyarokat fokozatosan elrománosítani. Erre azonban rövid volt az az idő, mely 1853-tól letelt addig, mig végre-valahára felállíttatott a külön magyar püspökség, mely ezt a taktikai fegyvert kiütötte a románok kezéből. Merem állítani, hogyha ez által a románok szegényebbek is lettek egy illúzióval, de a valóságban semmit sem vesztettek. Lehetetlen, hogy ők is ne érezzék az európai békének azt a főfontosságu követelményét, hogy az Északi és Feketetenger közt a német, magyar és román fajok hegylánca, mint áttörhetetlen vízválasztó érvényesüljön az északi és déli szláv népáradatok egyesülésének és ez által világuralmának megakadályozására. Oly kulturális feladat ez, melyet egyidőre háttérbe szoríthattak ugyan a legutóbbi balkáni események, de állandóan meg nem ingathatták. Ennek a kulturális követelménynek pedig nincs más akadálya, mint a magyarok és románok közti fajbeli féltékenység. Elvégre is a magyar nem oly erős, hogy százezer magyart pusztulni hagyjon a románság között, ennek az operációnak tehát meg
6 kellett történnie, ha mindjárt fájdalmat okozott is a románoknak és ezzel az operációval meggyőződésem szerint, minden látszat ellenére is, egy nagy lépést tettünk ama magyar-román barátság irányában, melyről időről-időre nemcsak egyes magyar és román, hanem a szláv világuralomtól félő más államférfiak is álmadoztak. Ennek az álomképnek megvalósítását nagyon megnehezíti ugyan az a körülmény, hogy a két faj közt nincsen szoros nyelvhatár és igen nagy a nyelvszigetek száma, de a fent előadottak szerint most már semmi ok sincsen arra, hogy anyanyelvünket féltsük egymástól és előbb-utóbb be fog következni, hogy a különböző nyelvszigetek által megsokszorosodott nyelvhatárokon kölcsönös lesz a kétnyelvűség. Egyelőre azonban meg kell barátkoznunk azzal, hogy a román fajnál épugy, mint az oroszoknál, különbséget kell tenni a hivatalos és nem hivatalos faj politika közt. Államférfiaink és diplomatáink előtt már eddig sem volt titok ez a körülmény és különösnek látszik, hogy őket mégis idegessé tette az a nagy csatazaj, mely a hajdudorogi püspökség felállítása nyomán támadt a romániai és a magyarországi román sajtóban. Hiszen csak alig valamivel volt kisebb az a csatazaj, mely 1900-ban a gör. kath. magyarok római zarándoklatát kisérte, sőt akkor ez a csatazaj minden várakozás ellenére még a munkácsi egyházmegyébe is átcsapott. így történt, hogy az obstrukció által fenyegetett Széli-kormány, a mandátumokat féltő erdélyi és hegyvidéki képviselők megnyugtatása végett, egyszerűen lefújta a gör. kath. magyarokat és kárbamenni hagyta azt a tagadhatatlan sikert, melyet ezek, római zarándoklatukkal elértek. És nagy szerencse a gör. kath. magyarokra nézve, hogy a hajdudorogi püspökség megfogamzása alkalmával az obstrukció már végső óráit élte, de még nagyobb szerencse az, hogy akkor még senki sem gondolt a balkáni háborúra, mert ha gondolt volna erre, akkor a diplomácia mindenesetre módot talált volna arra, hogy a gör. kath. magyarság ügyét — talán véglegesen — ad acta tétesse. Az a véletlen, hogy a balkáni háború a hajdudorogi püspökség megfogamzása és megszületése közti időben tört ki, ez alkalommal eléggé megmagyarázza államférfiaink és
7 diplomatáink idegességét. A hazai román sajtónak azt a harci kiáltását, hogy «üssük agyon a hajdudorogi püspökséget», talán még nem volt szükséges komolyan venni, de már csakugyan komoly dolog, ha akkor, mikor a balkáni háború tetőpontján állott, egy tudós bukaresti egyetemi tanár, mindössze 27 lapra terjedő rövid Memorial-jában kétszer is odakiáltja az entente hatalmaknak, hogy a hajdudorogi püspökség felállítása által oly rettenetes sérelem esett a magyarországi románságon, amely nem maradhat megtorlatlanul, tehát legyenek készen arra, hogy itt bizonyosan ki fog törni a forradalom. Jorga mintegy 32 ezer lélekre számítja az uj egyházmegyébe beosztott román anyanyelvüeket és ugy látszik, ezt a számot nem tartja elég jelentősnek arra, hogy forradalmat csináljanak, de azt állítja, hogy a többi beosztottak a magyar kormány mesterséges magyarosítási akciójának áldozataként már elfelejtették ugyan román anyanyelvüket, de lelkükben most is románoknak érzik magukat és szívósan ragaszkodnak román egyházi nyelvükhöz. Ugyanezt állították a románok már 1900. évi római zarándoklatunk alkalmával is és akkor állították fel azt a különös elméletet, hogy az «elmagyarosodott (?) románokat» az Írekhez lehet hasonlítani, kik bárha jobbára már csak angolul beszélnek, de mégis áthidalhatlan ellentét választja el őket az angoloktól. A hajdudorogi püspökségről szóló törvényjavaslatnak a főrendiházban való tárgyalása alkalmával bizonyos fokig Hosszú Yazul szamosujvári püspök is magáévá tette ezt az elméletet, melynek tarthatatlanságát szinte fölösleges bővebben bizonyítani, mert ezt az állítólagos irlandizmust csak oly mélyreható vallási különbséggel lehet megmagyarázni, mely Nagybritanniában a katholikus híveket elválasztja az anglikánusoktól. Az adott esetben pedig a románokkal egy és ugyanazon görög katholikus vallású magyarokról van szó, akik közé a néplelket legmélyebben átható vallási éket verni még azáltal sem volna lehetséges, ha a gör. kath. románoknak sikerülne keresztülvinni azt az egy idő óta követett tervüket, hogy a kath. egyház keretében az örmények, koptok stb. példájára külön rítusnak ismertessenek el. Hosszú Vazul szamosujvári püspök loyalisan elismerte,
8 hogy az uj egyházmegyébe a székelyföldről (balázsfalvi egyházmegyéből) beosztott hivek valóban magyarok és csak a nagyváradi egyházmegyéből kicsatolt hivekre nézve tartotta fenn ezt az elméletet, de ezt a tévedését alig lehet másnak tulajdonítani, mint annak, hogy ő származásánál fogva jobban ismeri az erdélyi, mint a szatmár- és biharvármegyei etnográfiái viszonyokat. Ha tehát a mai etnográfiái helyzet történeti kialakulása pro et contra vitatható is, azt elvégre is mindenkinek meg kell engednie, hogy aki magát a népszámlálások alkalmával magyarnak vallja, az valóban magyar is. Ez a megtámadhatlan tény kétszeresen áll a keleti egyházhoz tartozó, úgynevezett óhitű népre nézve, sőt egyfelől a már említett előítélet, másfelől a templomi és egyházi nyelvnek ismeretes asszimiláló hatása miatt nagyon közel fekszik az a feltevés, hogy mindaddig, mig a gör. kath. magyarság a hajdudorogi püspökség felállításával törvényes elismerést nyert, a mindkét nyelvet beszélő hivek inkább templomi nyelvüket vallották be anyanyelvüknek, mintsem tulajdonképi családi és anyanyelvüket. Jorga könyvecskéje különben nem egyéb, mint európai köntösbe öltöztetett egyszerű reprodukciója azoknak a hosszadalmas rekriminációknak, amelyeket Pop Cs. István országgyűlési képviselő különböző alkalmakkor a képviselőházban feltálalt. Jorga természetesen nem vihette a művelt külföld elé az irlandizmus elméletét, sem pedig azt, hogy mily szakrilégiumot követett el az apostoli magyar király akkor, mikor kiszabadította fogságukból azokat a magyarokat, akiket 1853-ban az osztrák császár az erdélyi románság 1849. évi ellenforradalmának jutalmául nekik elrománosítás végett kiszolgáltatott. Ő, mint a keleti ortodoxia hive, főleg a római pápa ellen fordul, hogy megszegte a bilateralis szerződésnek minősített 1690. évi egyházi uniót, mert akkor a rutének nyomában csak románok (wallachici) jelentkeztek az egyesülésre, ellenben magyarok nem jelentkeztek. Elfelejti azonban Jorga, hogy akkor még a keleti egyház magyarországi hivei papjaikkal együtt kivétel nélkül jobbágyok voltak — akiknek nem volt nemzetiségük, hanem a reformáció által behozott «magyar vallás» ellentéteként csak vallásukról és templomi nyelvükről nevezték el őket, tehát nem is volt mód
9 arra, hogy az akkori óhitű magyarok, mint ilyenek jelentkezzenek. A románoknak is csak Rákóczi György erdélyi fejedelem nyújtott módot arra, hogy mint wallachikusok jelentkezzenek, ő vetette meg a román irodalom alapját a biblia lefordítása által, ő tiltotta ki a szláv nyelvet a templomaikból és valószínű, hogy enélkül ők is nem mint wallachikusok, hanem mint szlávok jelentkeztek volna. Tényleg még akkor szlávoknak érezték magukat és Rákóczi György rendelkezéseit nagy ellenszenvvel fogadták. Jorga maga is ugy reprodukálja az egyházi unió kikötéseit, hogy a románok az egyházi unió alkalmával nem kötötték ki expressis verbis saját nyelvük szabad használatát, hanem általánosságban csak a görög rítus szokásainak, különösen pedig a Julián naptárnak további szabad követhetését. Ő is ugy tudja, hogy a román egyházi nyelv csak mintegy kétszáz év óta, tehát több mint száz évvel az egyházi unió után lett általánossá, de elhallgatja, hogy ezt a románok Rákóczi György alapvető intézkedésein kivül főleg az erdélyi magyar jezsuitáknak, tehát a magyarságnak köszönhetik, amit, mint történeti tényt, Hosszú Vazul szamosujvári püspök nyilvánosan és a hála kifejezésével elismert főrendiházi beszédében. A hajdudorogi egyházmegyére nézve statuált görög liturgikus nyelv miatt Jorga kigúnyolja a római Szentszéket, mondván, hogy legközelebb majd asszír, vagy az ír nyelvvel fog próbálkozni. És habár mindenki emlékszik arra, hogy 1900. évi római zarándoklatunk alkalmával, mikor mi a magyar liturgia elvi engedélyezését kértük, e kérésünk teljesítését a románok egy tüntető ellenzarándoklattal akarták megakadályozni, most egyszerre Popp Cs. Istvántól kezdve egészen Jorgáig — valóságos byzanci politikával — egyfelől magyar népünket azzal izgatják, hogy Róma a magyar liturgia megtagadásával is megszegte volna az egyházi unió kikötéseit, másfelől pedig Jorga a magyar-román ellentét kiélesítése végett, orthodox létére is, kritikátlanul magáévá teszi balázsfalvi sugalmazóinak azt a kérkedő, vagy inkább célzatos állítását, hogy a román nyelv, liturgikus jogosultsága révén, szent nyelvnek tekintendő. A byzanci politikában rejlő eme nagy ellenmondás
10 mellett könnyen megérthető, ha Jorga épen nem titkolhatja el kárörömét és Rómával szemben való hálás érzületét a magyar liturgia megtagadása és a görög liturgikus nyelv előírása miatt, mert ezáltal a túlzó románok oly fegyverhez jutottak, mellyel mind a két irányban operálhattak. Köztudomású ugyanis, hogy a görög liturgikus nyelv statuálása, főleg pedig azok a megszorítások, melyek a népnyelv kisegítő használatára nézve utólagosan tétettek, nemcsak az uj egyházmegyébe beosztott román, hanem a magyarajku hivő nép soraiban is nagy konsternációt idéztek elő s még Hajdudorogon, a gör. kath. magyarság ősi fészkében is lehetett hallani oly hangokat, hogy akkor maradt volna meg inkább a már megszokott ószláv nyelv. A sorok közt maga Jorga beismeri, hogy a román főpapok s különösen Radu Demeter beavatkozásának lehet tulajdonítani a népnyelv használatára vonatkozó ama két megszorítást, hogy egyfelől az egyházi szertartásoknál mindazt liturgikusnak kell tekinteni, amit a görög szentatyák irtak, másfelől pedig, hogy egy és ugyanazon egyházmegye területén csak egy liturgikus nyelvnek lehet helye. Az utóbbi megszorítás arra volt alkalmas, hogy az uj egyházmegyébe beosztott — bár nem jelentékeny számú — román anyanyelvüeket teljesen elvadítsa, az előbbi megszorítás pedig méltán megriaszthatta a magyar anyanyelvüeket is, mert köztudomás szerint a görög szertartásban ujabb keletű himnuszok és könyörgések nem léteznek, hanem az összes szertartások a görög szentatyák szlávra, románra, stb.-re lefordított szövegei alapján végeztetnek. Világos tehát, hogy ezek a megszorítások csakis a románoknak kedvezhettek, mert csakis ezek tették lehetővé, hogy az uj egyházmegyébe átcsatolt hívek közt, még pedig nemcsak a román, hanem itt-ott a magyar anyanyelvűek között is nyugtalanságok keletkeztek és igy nem volt nehéz dolog a román érzelmű papoknak még a magyar anyanyelvű hivők egy részét is rábírni arra, hogy tiltakozzanak az uj egyházmegyébe való átcsatolásuk ellen. Jorgának tehát nem volt szüksége arra, hogy az irlandizmus tarthatatlan elméletét az európai közvélemény elé vigye, mert ezekben a tiltakozásokban csakugyan találhatott némi alapot arra az állításra, hogy még az
11 uj egyházmegyébe átcsatolt magyar anyanyelvűek is lelkükben románoknak érzik magukat. Tény azonban, hogy az uj egyházmegyébe átcsatolt magyarajku hivek túlnyomó része nem vett részt a tiltakozásban s ezzel fényesen demonstrálta magyarságát, mert aki még a teljesen ismeretlen görög nyelvet is szivesebben fogadja, mint a románt, arról már csakugyan nem lehet letagadni, hogy magyar. Mi gör. kath. magyarok nagyon jól tudjuk, hogy a már hosszú idő óta sürgetett magyar liturgia megtagadását és a görög liturgikus nyelv statuálását csakis a magyar nemzet túlnyomó részétől követett latin ritus iránti tekintet okozta. Ebben tehát annál is inkább megnyugodtunk, mert kétségtelen, hogy a kereszténység legősibb, már kihalt és valóban szent, ógörög nyelve emelni fogja papságunk tekintélyét, magyarságunkat pedig nemcsak nem érinti, hanem a mult előitéleteivel szemben egyenesen kidomborítja. Viszont pedig jól tudjuk azt is, hogy a magyar nyelv elvileg engedélyezett kisegítő használatának tarthatatlan megszorításait csakis a románokra való átmeneti jellegű tekintet okozta. De épen ezért kétségtelennek tartjuk, hogy e megszorítások a gyakorlatban nem lesznek fentarthatók, hanem a magyar nyelv az ógörög mellett is meg fogja találni azt a teret szertartásainkban, melyet a múltban, a latin szertartásra való káros visszahatás nélkül, az ószláv mellett elfoglalt. Hiszen a «szent nyelv» elméletét maguk a románok döntötték meg az által, hogy eredetileg oltárra vitt Cyrillbetüs régi nyelvüket modern alapokra fektették. Jogosan senki sem állíthatja tehát, hogy a román nyelv kevésbé volna vulgáris, avagy pedig egy hajszállal is szentebb volna, mint a magyar. A hivatalos indokolás ellenére is azt hisszük tehát, hogy — pro foro interno — maga Róma a fentebb elsősorban felsorolt tekinteteket méltatta inkább, mintsemhogy a magyar nyelv rovására növelni akarta volna a román nyelv prestigejét. A románokra való átmeneti tekintet annál kevésbbé fog tehát útjában állani a mostani megszorító rendszabályok elejtésének, mert épen a magyarromán nyelvhatáron lehetetlen lesz fentartani a «szent nyelv» fikcióját és mert köztudomásu, hogy magában Rómában is van egy katholikus templom, melyben az u. n. graeco-
12 melchiták az egész misét az élő arab nyelven végzik. Mindenesetre inkább mi panaszkodhatnánk sérelemről, mint a románok és ha az uj egyházmegye kikerekítésénél is történt sérelem, ez teljesen kölcsönös, mert a valóságban jóval több magyar ajkú hivő maradt benn a román egyházmegyében, mint amennyi román anyanyelvű hivő az uj egyházmegyébe besoroztatott. Igazolják ezt az alábbi számadatok, melyeket a legutóbbi (1910. évi) népszámlálási statisztikából állítottunk össze. Eszerint a magyar anyanyelvű görög katholikusok létszáma: 304.322, az uj egyházmegyéé pedig: 215.489, melyből magyar anyanyelvű 183.575, ugy bogy 120.747 magyar ajkú hivő maradt meg a régi egyházmegyékben. Mellőzve itt a rutén többségű egyházmegyéket, az uj egyházmegyében egyesített 215.489 lélekszámból a román egyházmegyékre esik 82.543, még pedig magyar és nagyon kis töredékben rutén, illetve tót anyanyelvű 63.595, román anyanyelvű nem 32.000, mint Jorga ur állítja, hanem csak 18.948, mely utóbbiak közül csak 5.775 van olyan, aki nem beszél magyarul is. Ellenben a régi román egyházmegyékben kereken 40.000 magyar ajkú hivő maradt benn, de itt csak azokat az egyházközségeket veszem számításba, hol a magyar anyanyelvűek száma a százat meghaladja. Ilyen egyházközség hatvannégy van s ezekben a gör. kath. hivők lélekszáma 69.159, melyből magyar anyanyelvű 20.702, román anyanyelvű 48.457, s ez utóbbiak közül magyarul tud 24.947, magyarul nem tud 22.792. Természetesen itt is kérdéses az, hogy vájjon a magyarul tudókat nem a román egyházi nyelv indította-e arra, hogy román anyanyelvüeknek vallják magukat. Ha tehát sérelemről szó lehet, akkor ez kölcsönös és csak abból származott, mert a római Szentszék ezúttal is ragaszkodott a róm. kath. egyházmegyék létesítésénél követett ama praxisához, hogy szoros területi elhatárolást követelt. A sérelem azonban könnyen orvosolható és különben sem oly nagy, hogy igazolná azt a nagy csatazajt, melyet a román sajtó csapott, vagy csak azt a renitenskedést is, melyet a római Szentszék és az apostoli király döntése ellen nehánv elkeseredett román pap és általa felbujtott hívei
13 elkövettek az által, hogy a kinevezett apostoli administrator képviselőjét tettlegesen bántalmazták. A Jorga által jövendölt «forradalom» természetesen elmaradt épugy, mint 1900-ban is elmaradt az a monstre zarándoklat, mellyel akkor Rómában tüntetni akartak ellenünk. A sérelem orvoslásának több módja is van, melyek közül az egyiket az uj egyházmegyére vonatkozó törvényjavaslat főrendiházi tárgyalása alkalmával már is jelezte Jankovich Béla jelenlegi kultuszminiszter, midőn kijelentette, hogy az uj egyházmegye egyházközségi beosztása pro et contra felülvizsgálat alá vehető, ha kiderül, hogy csakugyan sérelem történt. Jorga már hivatkozik is könyvecskéjében a kultuszminiszternek erre a kijelentésére, de sajátságos módon csak fenyegetést lát benne, mert nyilván azt hiszi, hogy a görög liturgikus nyelv teljesen elnémította az uj egyházmegyéből kimaradt magyar ajkú hiveket, amiben azonban nagyon csalódik, mert például Aradon, Brassóban, Kolozsváron és Tordán a magyar ajkú hivek a görög liturgikus nyelv dacára már is szervezkedtek és az uj egyházmegyébe való átcsatoltatásukat kérték. Különben ugy tudom, hogy a római Szentszék már a pápai bulla megszövegezése alkalmával is számolt a románok érzékenységével, mihelyt ennek neszét vette. Ugyanis a már előbb elfogadott beosztásból nyolc egyházközséget visszaadott a nagyváradi egyházmegyének, hármat a szamosujvárinak, négyet pedig a balázsfalvinak. Az pedig nem igaz, amit Jorga állit, hogy t. i. az uniált püspökök kivétel nélkül tiltakoztak volna az uj egyházmegye létesítése ellen. A szerb püspököknek, kiket Jorga tévesen uniáitaknak állít, szavuk sem volt a dologhoz, mert uniált szerb egyház nem létezik, a munkácsi és eperjesi püspökök pedig nemcsak elvben, hanem részleteiben is hozzájárultak, sőt ugy tudom, hogy az 1911. november 9-iki püspöki értekezleten elvileg a román püspökök sem emeltek kifogást, hanem az intranzigens nemzetiségi párt részéről csakhamar megnyilvánult terrornak engedve, csak az 1912. február 9-iki ujabb konferencián helyezkedtek az «örök időkre szóló» 1853. évi politikai paktum álláspontjára, midőn kijelentették, hogy egy külön egyházi zsinat összehívása és jóváhagyása nélkül
14 beleegyező nyilatkozatot nem tehetnek, ami természetesen egyértelmű volt az elvi hozzájárulás visszavonásával. Van azonban a sérelem orvoslásának még több más módja is. Ilyen különösen az, hogy a magyar és román nyelvcsoport közti viszonyban is biztosíttassák az az egyháznyelvi reciprocitás, mely a román és rutén nyelvcsoport közti viszonyban a legutolsó időkig mindenkor fennállott. E sorok irója, mint a gör. katli. magyarok országos bizottságának elnöke, a főrendiházban szóba is hozta ezt az orvoslási módot, azonban sajnos, ezt nemcsak Jorga ur elhallgatta, hanem Hosszú Vazul szamosuj vári püspök is válasz nélkül hagyta, de valószínűleg csak azért, mert a két felszólalás közti időköz nem volt elegendő arra, hogy ezzel az eszmével szemben állást foglalhasson. A magyar és rutén nyelvcsoport közti viszonyban már is biztosítva van ez az egyháznyelvi reciprocitás s ez felelne meg legjobban a hitélet követelményeinek a magyar és román nyelvcsoport viszonyában is. Mindazonáltal mi, gör. kath. magyarok, a kölcsönösség egyedüli kikötésével az orvoslás módjára nézve teljesen szabad kezet engednénk a románoknak és nincs kétség benne, hogy a gör. kath. egyház speciális viszonyainak figyelembevételével a római szentszék akár az egyik, akár a másik irányban hajlandó lenne eltérni a róm. kath. egyházmegyék praxisától, ha az illetékes hazai egyházi hatóságok az orvoslás módjára nézve maguk közt megegyeznének. A liturgikus nyelvterületek teljes elkülönítése azonban geográfiái okoknál fogva lehetetlen s én legalább kétségtelennek tartom, hogy az egyháznyelvi reciprocitás előbbutóbb a magyar és román nyelvcsoport közti viszonyban is meg fog valósulni. Ha ez már most megtörténhetnék, ez egyik legjobb előkészítője, későbbi megvalósítása pedig legbiztosabb óramutatója lenne annak a magyar-román barátságnak, melynek az európai béke érdekében előbb-utóbb létre kell jönnie. Hogy ez mielőbb megtörténjék, ezt mi, gör. kath. magyarok^^Jegmelegebben kívánjuk.
n
